[1818. október 24.]
Most a Herceg-szigetek[183]
legnagyobbikán vagyok, ahová nem egészen 2 1/2 óra alatt hajóztunk el Tophanából[184]
esőben és erős északi szélben. Most gondolom csak át, mi mindent láttam konstantinápolyi
tartózkodásom alatt, és csak ceruzával jegyeztem föl egy kis füzetbe.
A pestis csak kis mértékű volt, s naponta legföljebb 6-10 ember
halt bele. Ha valóban igaz, hogy csupán testi érintkezés útján lehet megkapni,
akkor elég könnyű lenne kitérni előle, mert észrevettem, hogy általában nincs
nagy tolongás - mindenesetre nem szabad megfeledkezni arról az óvatosságról,
hogy a Bezesztánokba[185] és Konstantinápolynak
néhány más részébe se menjen az ember a délelőtti órákban, mert ott nem annyira
a tömeg, mint a szűk utcák miatt nem könnyű elkerülni az érintkezést.
A Bezesztánok kőből vannak, és olyan jellegűek, mint a párizsi
Palais Royal és a Passage Faideaux. Ha tűz üt ki, minden árut ide hoznak. Ezért
a pestises anyag itt alaposan összekeveredik. Ha visszatért az ember egy körútról,
amelyen sok emberrel találkozott, mindig át szokott öltözni, és áloéval vagy
borókával füstölteti be magát. A ruháit felaggatja, hogy a levegőn megtisztuljanak.
Némelyek azt állítják, hogy ha éjjel vagy hajnalban harmat hullik bármire, amit
megfertőzött a pestis, ez elegendő arra, hogy minden méreg ártalmatlanná váljék.
És ez az utóbbi nézet már annyira elterjedt, hogy bár az ember megnézi azt a
sálat, amelyet egy görög vagy zsidó hoz Konstantinápolyból, de addig nem ér
hozzá, amíg egy éjszakára ki nem akasztotta a szabadba. De vajon nem vénasszonytréfák-e
ezek? Hiszen halvány fogalma sincs senkinek, valójában mi a pestis, a legtöbb
ember mégis úgy fél tőle, hogy mondhatnám, kigondolt valamit önmaga megnyugtatására,
nehogy belehaljon a halálfélelmébe. - 1812-ben 1200-1800 ember halt meg naponta,
ennél jobban azonban nem harapózott el a vész. És a legfurcsább az egészben
az, hogy nem tesz semmi különbséget, és ugyanúgy megtámadja az öregeket, mint
a fiatalokat, az erős egészségeseket ugyanúgy, mint a gyengéket - akik óvakodnak
tőle, nem kevésbé mint azokat, akik sosem gondolnak rá. Bizonyított tény azonban,
hogy a betegség részben a képzelődés következménye, mert mindazok, akik sokat
gondolnak rá, nagy veszélyben is vannak, hogy megkapják a vészt. Vagy már a
betegség volna az, ami arra készteti őket, hogy sokat gondoljanak rá? Nem láttam
pestises beteget, de láttam egy halottat, egy fiatal görögöt, akit szokás szerint
nyitott koporsóban vittek a temetőbe - nem volt szép látvány, bíz'isten, azt
nem állíthatnám. Aznap, amikor ezt a mustrát láttam, a Héttoronytól,[186]
ahová nem engedtek be bennünket, sétát tettünk a konstantinápolyi falak mentén,
és láttuk 4 egyén temetését, akik közül az egyiket a pestiskórházból hoztak
ki, amely a Héttorony közelében van berendezve. - Különben, ha egy ember nyugodtan
meghal öregségében, mindenki azt hiszi, hogy pestisben halt meg, és ahogy az
ember rendszerint minden veszélyt megnöveszt, főleg ha nők is résztvesznek a
társalgásban, úgy vagyunk ezzel a betegséggel is, amely néha szörnyű ugyan és
rettentő veszedelmesnek mutatkozik, de csak ritkán pusztít az ostoba törökök
között. Hiszen az egész nemzetség kihalna néhány év alatt, ha úgy folyna le,
ahogy sokan elképzelik. - Többnyire, mondják az emberek, Egyiptomból jön a pestis.
Én ezt nem hiszem, mert Ali pasa még afféle vesztegzárat is tart fenn, és ha
egy utas tavasszal Egyiptomba érkezik, nota bene Szmirnából[187]
vagy Konstantinápolyból, a helybeliek, különösen az alexandriaiak alig hajlandók
fogadni. Ez történt egy honfitársammal, Burkhard doktorral, aki ma itt gyógyítja
az embereket, és aki a legelső magyar volt, aki egyiptomi utazásra merészkedett.
Bujukderében és Perában több pestises eset jelentkezett, még egy osztrák kereskedelmi
hajón is, amelyet Lützow gróf vesztegzár alá helyeztetett, és amely még mindig
itt van, és egyhamar nem is fog elmozdulni, mert az egész élő legénység, kapitányostul,
megszökött. Nagyjából ennyit érnek az egészségügyi rendszabályok, és bíz'isten
gyalázat, hogy egy ilyen gyönyörű országot nyugodtan meghagyunk efféle vadállatok
birtokában, akiknek még annyi eszük sincs, hogy a bajoknak ezt a legnagyobbikát
elfojtsák. - Hogy ez teljesen megtörténhet-e, kérdés különben - megkísérelni
mindamellett érdemes volna. Egy német doktor néhány éve Konstantinápolyba jött,
és odáig vitte, hogy pestises kelésekkel oltatta be magát, egy pestisben meghalt
beteg lepedőibe burkolózott, és halott pestisesek ágyában hentergett, anélkül,
hogy több hónapon át megfertőződött volna. Végül belehalt a pestisbe. Egy Castright
nevű angol néhány éve borssal és pálinkával gyógyította ki magát.
A caique-ok,[188]
amelyekkel Scutariba és Terapiába, Bujukderébe[189]
ect. ect. menni szokás, igen elegánsak. Igen jó, kemény fából készülnek, de
olyan könnyűek, hogy ha csak kicsit is mozgolódik bennük az ember, folyton azt
kockáztatja, hogy felborul. Erős hullámzás biztosan összezúzná, amint mindjárt
léket ütne benne, ha csak súrlódna egy falhoz vagy sziklához. Eleinte egyetlen
utas sem fog megbarátkozni ezzel a caique-kal - már csak a kényelmetlen testhelyzet
miatt sem, amelyet egyfolytában tartania kell, ha nem akar felbillenni és a
bárkással örökké vitatkozni. Különösen kényelmetlen ez a pozitúra Konstantinápolyban,
ahol, mint mondtam, az unalommal küszködő utasnak más nem nyújthat élvezetet,
csak a város környéke és fekvés. Eleinte tehát az ember egyáltalán nincs megelégedve
ezekkel a csónakokkal, de később megszokja és egészen tűrhetőnek találja őket,
ha látja, hogy milyen kiállhatatlanul lassú, következésképp unalmas minden más
hasonló vízi jármű, amelyeket többnyire azok a hajóskapitányok használnak, akiknek
a kereskedelmi hajói a kikötőben tartózkodnak, és az ember nem is érti, miért
nincs ugyanolyan szép karcsú alakjuk, mint a törököknek, amelyekkel nem
vetekedhet semmi a Boszporuszon, ahol olyan sebesek és gyakoriak az áramlatok,
úgyhogy meg kell vallania, jobbat náluk ki sem találhattak volna. Azok közül,
amelyek általában vitorla nélkül közlekednek, a 3 pár evezősök a legnagyobbak,
ezeknek nincs kormánylapátjuk. A hajósoknak minduntalan körül kell nézniük,
nehogy összeütközzenek azzal a számtalan bárkával, amellyel Konstantinápoly
kikötője tele van hintve. Ügyesek - csak egyetlen egyszer ütköztünk össze egy
másik caique-kal. Az édes vizeknél[190]
történt ez - nők meg gyermekek voltak rajta. Mi voltunk felül. Egy hajós 2 evezőt
tart a 2 kezében, és nagy ügyesen bánnak velük. Az evezésnek ez a módja, amelyet
ebben a fővárosban megszoktak, az elképzelhető legnagyobb erőkifejtések közé
tartozik - a törökök állandóan buzdítják magukat közben, és az egyik napon,
mikor Terapiába mentünk, volt egy evezősünk, aki olyan egzaltációba esett, hogy
szinte mintha agonizált volna előttünk, és olyan torz képeket vágott, amilyeneket
az epilepsziás betegek szoktak. Később még többször utaztam ugyanezzel az evezőssel,
de többé nem ismételte meg ezeket a mutatványokat. Némelyik caique-nak két evezője
van, a legtöbbnek egy. Egy útért általában sokkal többet kérnek, mint amennyit
kívánatos adni nekik. Bujukderéig minden alkalommal körülbelül 18 piasztert
fizettem egy 3 pár evezősért. Jó időben ez az út soha nem tart tovább, mint
2 1/2 óra. A követeknek 7 pár evezős
missziós caique jár és egy kormányos, aki a zsoldjukban áll, és aki a 7 fickót
fölveszi egy-egy útra, amelyről előre értesítik, és aztán ő számol el velük
minden egyes út után. Egyedül a Nagyúrnak van fedett caique-ja és 28 evezőse.
Nota bene itt mindegyik csak egy evezőt kezel. A Nagyúr hajósai egészen másképp
eveznek, sose láttam őket. Bizonyos decenciát tanúsítanak. A caique-nak általában
a fenekén kell ülni, és ha csak a legkisebb mozdulatot is megengedi magának
az ember, a törökök megszidják. Valószínűleg sokkal nehezebb úgy dolgozniuk,
hogy ha a bárkájuk nincs tökéletes egyensúlyban. Hogy ki rendelt 7 pár evezőst
a követeknek, nem tudom, de én ezt már nagy kegynek tartom a törökök részéről,
akiktől egyébként mindent el kell tűrnünk. A csónak hátul egy kis ülésfélében
végződik, amely rendszerint egy kendővel vagy szőnyeggel van letakarva - ezért
elővigyázatosságból mindig el kell onnan vétetni, jobb így, mert az efféle rongyok
vannak leginkább kitéve a pestises fertőzésnek. - Van a caique-nak egy nagyobb
fajtája is, amelyet a mail coach-hoz (postakocsi) lehetne hasonlítani, ebben
sokan elférnek; ez lassan halad, és keveset kell érte fizetni, az evezősök félmeztelenre
vannak vetkőzve, és nincs munka a világon, amely nehezebb lenne az övékénél.
Néhány nappal megérkezésem után Stürmer báró, aki megvárta
Lützow gróf érkezését, hogy egyeztesse vele elutazását, nagy diplomáciai vacsorát
adott, amelyre az összes követet és chargé d'affaire-t (ügyvivőt) meghívták.
Ilyen ünnepségeket, így nevezem őket legalábbis, mert nem találom a megfelelő
szót rájuk (ha jól mondom), minden alkalommal rendeznek, amikor egy császár
nevenapja vagy más különleges esemény - évforduló bizonyos jelentőséggel és
érdekkel bír. - Mindazok, akik ismerik már Konstantinápolyt, azt hiszik, hogy
száműzetés, ha valakit ide helyeznek, mikor különben valamennyire más életük
lehetne - mert hiszen itt szinte semmi sincs, amit az ember élvezhetne. - Következésképp
azt kellene gondolni, hogy ha valakit egyszer már száműztek ide, az a szavát
adja, hogy a távol az udvartól és az etikettől fesztelen, könnyed életet fog
élni, mert talán ez a lehetőség az egyetlen pont, amiért érdemes inkább
Bujukderét vagy akár Perát választani a székváros helyett. Ugyanakkor a látogatások
viszonzásának, a vizitkártyák leadásának, a rövid nadrágban való megjelenésnek
a kötelezettsége sehol másutt nem vált olyan szigorú szokássá és szabállyá,
mint ebben a fővárosban. Minden szempontból kisvárosiak ezek. Néha olyan szolgáknak
látszanak a szememben, akik tréfából az urat akarják egymás közt játszani, de
nem igazán tudják, hogyan fogjanak hozzá. - A vacsorán megismerkedtem Beaurepaire
gróffal[191]
és főnökével, Marquis de Rivière-rel,[192]
akinek felesége de la Ferté grófnő lánya, és aki már 3 esztendeje csücsül Konstantinápolyban,
és véleményem szerint a legboldogabb frank nő azok közül, akik Konstantinápolyban
laknak: mert úgy tekint Bujukderére, mint valami Párizstól jó messzire eső vidékre,
ahol gyermekei és barátai körében nyugodtan múlathatja az időt. - A francia
misszió XVIII. Lajos igazi köpönyegforgatóiból[193]
áll. - Sztroganov, az orosz követ az egyetlen miniszter, aki mégis valamiféle
tiszteletre méltó kapcsolatban áll a törökökkel, és az egyetlen, aki azt adja
elő, amiért megfizetik - az összes többi azért van itt, hogy pénzt keressen.
Sztroganovnak különben megvan az a kellemetlen hibája, hogy nagyon nagyra tartja
magát, és ezért a tapasztalt embernek túlságosan könnyen árulja el a gyenge
oldalát. - Palin[194]
egy ügyetlen régész, többek között írt egy könyvet az egyiptomi hieroglifákról,
amelyet később, miután megjelent nyomtatásban, már maga sem értett. - Az öreg
Stürmer vacsoráját versengve viszonozták szép sorjában Sir Robert Liston,[195]
Marquis de Rivière, Sztroganov báró - és ilyenkor velük futnak az olyan
kisebb követek is, mint Schladen báró,[196]
Ludolf gróf[197]
ect. ect., de nekik nem kell viszonozniuk a meghívást. - (4 sor törlés) ahelyett,
hogy a száműzöttek kellemes, vidám életet élnének egymás közt, távol a lármától
és az ármányoktól, örök rangviszályok dúlnak köztük, szüntelenül neheztelnek
egymásra, sokszor a legjelentéktelenebb okok miatt, akár évekig is. - - Estéimet
többnyire otthon töltöttem. Mindig egy csomó ember gyűlt össze a báró nagytermében,
de általában unatkozott az egész társaság - egy másik szobában néhány játékasztalt
állítottak fel, és a fél szoba mentén körbefutó, alacsony diványokon tanyáztak
a féltörökök és a nők kara. - A teremtés ez utóbbi monstruózus produktumait
Lützow gróf üstökösöknek nevezi, mert hosszú uszályt viselnek, amely
rendszerint selyemből van. A fejükön többnyire török sipka, amely hamis arannyal
van a hajukhoz tűzve. A hajuk maga fésületlenül és szárazon, halott emberek
hajzatához hasonlóan, ziláltan és csapzottan csüng le mindenfelől, utálkozást
keltve a közönséges emberben, tökéletes stúdiumot nyújtva viszont annak a festőnek,
aki fúriát vagy medúzát ect. ect. készül ábrázolni. - Ami még a társaságot illeti,
részletesen és elsőrangúan ír róla Clarke.[198]
Lippánét szétszabdalta a rágalom kardja (11/2 sor törlés)
A követek mind fizetést kapnak, a miénket kivéve, aki egyúttal az egész Levante
generalissimus konzulja. Mindazt, amit a kereskedelmi hajók adóznak, ami körülbelül
2-8 százalék, egy konstantinápolyi bizottság kasszírozza, és a konzulokat, alkonzulokat,
dragománokat ect. ebből a pénzből fizetik. Azért kell tartani és fizetni őket,
hogy elsimítsák az örökös nézeteltéréseket, amelyek a frankok és a törökök között
támadnak. Nálunk az internuncius veszi át az összes százalékot, és ő fizeti
ki a költségek nagyrészét. De a konzulok, akárcsak a dragománok, úgy szereznek
még mind pénzt, ahogy csak tudnak.
Lützow gróf évente körülbelül 150 000 piasztert kaphat.
Miután 23-án 12 óra tájban megérkezett a posta, de 2 napig még váratták, miután Karaza oláh fejedelem[199] szökése miatt feltartóztatták, másnap reggelre tűztem ki az elutazásunkat. Testa úr,[200] az osztrák udvar első dragománja, szíveskedett kieszközölni nekem egy fermánt a Nagyúrtól, és azonkívül még Lützow gróf parancsára magától a nagyvezírtől szerzett 3 vezíri ajánló levelet. Az előbbit bárki megkaphatja és 21 piaszterbe kerül. Testa úr csak 7-et fizet érte, tehát 14 piasztert nyer minden fermánon. Ez köztudott és meg van engedve. A vezíri levelek már különlegesebbek, és ezért többe is kerülnek. Azt a tanácsot kaptam, hogy ne törődjem ezzel, és ne fizessek semmit a 4 példányért. Megfogadtam a tanácsot, mert fogalmam se volt, hogyan nyomhatnék néhány piasztert a Porta első dragománjának markába, aki maga a megtestesült szertartásosság és etikett. - A 3 vezíri levél Bursa,[201] Magnesia[202] és Tripoliza[203] pasáinak szól. Hogy átadom-e őket, majd kiderül - de nem hiszem, mert minden utazó azt állítja, hogy a pasák sokkal inkább feszélyezik az utast udvariaskodásukkal, amely kávé és pipák kínálgatásából áll, mintsem hogy hasznára lennének. - Nevetséges dolog egy fermán, mondja Testa úr, és azzal még Scutariig se lehet eljutni, mégsem lehet mellőzni, mert gyakran épp azokat tartóztatják föl, akiknek nincs fermánjuk, és az végzetes. - Ezt óvintézkedést tehát nem szabad elmulasztani, és ha Kis-ázsiába vagy Szíriába akar utazni az ember, akkor ajánlatos küldetnie magának egy fermánt. Ha jövő tavasszal csakugyan Egyiptomba utaznék, mint most gondolom, akkor már fog rám várni egy fermán Alexandriában vagy Rosette-ben,[204] ahol tudniillik partra fogok szállni. Egyiptomban és Albániában azonban sokkal kevésbé van rá szükség, mint az összes többi török tartományban: mert a két Ali pasa[205] csak pro forma van a Nagyúrnak alávetve. - Nagyon rossz volt az idő, esett az eső, és erős északi szél fújt. Lützow gróf egyáltalán nem marasztalt, hogy várjak még néhány napig, amíg megjavul az idő, a búcsúzáskor azonban egészen ünnepélyesen megkérdezte még egyszer, hogy csakugyan eltökélt szándékom-e janicsárok nélkül útrakelni? Mivel viharban a janicsár nem sokat ér, és a magam személyét illetően nem szorulok senkinek a védelmezésére, egyébiránt pedig azt sem kívánom, hogy az uram legyen valaki, és szívesen megtakarítom a fölösleges kiadásokat, már régen elhatároztam, hogy ilyen egyén nélkül merészkedem el Szmirnába. Minden utazó lebeszélt erről, és kiváncsi vagyok, hogy mit tapasztalok erre nézve, mire megérkezem Szmirnába. - Mindjárt azután, hogy megérkeztem Konstantinápolyba, Huszár úr ajánlatára fölfogadtam egy inast, akit Davidnak hívtak, de csakhamar túl is adtam ezen a bútordarabon, mert jámborsága és ostobasága csaknem a sírba vitt. Néhány nappal elbocsátása után egy másik inas lépett a szolgálatomba, akinek Gabriel a neve, és képtelen külseje van, nem tud semmit, semmilyen nyelvet nem beszél jól, de utazás közben állítólag remekül beválik - majd meglátom, addig elhiszem. Ő kísérte el Burkhard doktort egyiptomi útjára, és ott megmentette az életét, mikor az megbetegedett. Ezzel az emberrel rendeltettem magamnak a Herceg-szigetekről egy caique-ot, amely szélesebb, mint azok a szokványos bárkák, amelyeket Konstantinápolyban vagy akár a Dardanelláknál találni. Van vitorlájuk és 4 pár evezősek. A legénység 4-5 személyből áll. - 24-én reggel tehát minden holmimat, 3 ágyat, 6 köpenyzsákot, 4 pakktáskát, 7 nyerget előre vitettem a fedélzetre. Mi magunk csak 12 óra tájban hajóztunk be, miután több úr kikísért bennünket a missziótól. A tenger elég erősen hullámzott. Északi szél fújt, és mintegy 2 1/2 óra múlva kötöttünk ki Principosban (falu a Herceg-szigeteken). A hajósok elővigyázatból mindig a part közelében maradnak. Ezért hajónkkal Maltepe[206] magasságába értünk (kis falu Principosszal átellenben). A szigeti hajósoknak az a hírük, hogy nagyon merészek. Félénknek éppen nem tartom őket, de azért óvatosak. Nősek, gyerekeik vannak, és szeretik az életüket. - Ha erős déli szél fúj, a hajósok néha nem is jutnak el Konstantinápolyba, mert olyankor a tenger mindig erősebben hullámzik, mint északi szélnél. Nem szabad félnie az utasnak, ha készséggel hajlandók elszállítani. - Az úgynevezett Herceg-szigetek 9 szigetből állnak.[207] Principos, Calchi, Antigoni és Proti a nagyobbak, a többiek lakatlanok. A legnagyobb szigeten, nevezetesen Principoson szálltunk meg, mert csak itt van valami vendégfogadó-féle. Konstantinápolyban Signora Maria néven ismerik, a fogadósné genuai nő, van férje is, de az egy nyomorúságos, beteg fickó, és tudomást sem vettünk róla a házban. - Az asszony adott nekünk 2 jó szobát, és bevásárolt a konyhánk számára. Állítólag jól főz, mi azonban beértük Krebs úrral, és az ő tehetségét nem vettük igénybe. Különben az utasnak, aki ezekre a szigetekre érkezik, nem kell ellátnia magát semmivel, még akkor sem, ha hosszabb ideig marad, mert talál itt rizst, birkahúst, kitűnő kenyeret és elsőrangú friss halat. Ha ez a nő netán nem élne már, más görögöknél is lehet szállást találni. Si trovera (majd akad), ez a régi mondás járja mindig, és állítom, hogy sehol sem lehetne kellemesebben utazni, mint Törökországban, ha nem kellene az embernek a pestistől tartania, mert mindenütt kapni szállást és élelmiszert. Hanem ennek az infámis betegségnek a csapása kissé aggasztja az embert, mert soha sem lehet igazán biztonságban tőle, ha mégoly keveset törődik is vele. Konstantinápolyban a görögök és az örmények egyfajta vesztegzárt tartanak fenn egymást közt. De mit használ ez, mikor a sok török ügyet se vet rá! Ezeken a szigeten azonban a görögök zavartalanul működtethetik egymás közt ezt az intézményt, mert csak ritkán látogatnak ide Konstantinápolyból törökök vagy más utasok. - Mihelyt birtokba vettük szobáinkat, és Krebs elrendezte edényeit, felkerekedtünk, hogy kicsit becserkésszük a szigetet, mert ezen a környéken az ember kénytelen mindenütt maga lenni saját útmutatója és ciceronéja, ugyanis a helybeliek egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy mi érdekelhetné az utazókat, mert éppen elég dolguk van a törökökkel, a pestissel és önmagukkal. Így megtörténhet, hogy az ember a legérdekesebb tárgyak mellett is elmegy, ha nem tudja mindig magával vinni a szükséges könyveket, ami rendszeresen előfordul, vagy ha nincs elég ideje, hogy mindent apróra felkutasson. - Egy elég kényelmes úton, üde bokrok között, egy épülethez értünk, amely dél felé egy meglehetős magaslaton állt, és megállapítottuk, hogy az épület egy kolostor, amely Szt. Kristófnak van szentelve. Nem álltam meg itt, mert egy sokkal magasabb hegyen, ugyanabban az irányban, észrevettem egy másik kolostort, és megvan az a hibám, hogy minden magas hegyet meg akarok mászni. Olyan út vezet oda, mint amilyenek az újabb angol kertjeinkben szoktak lenni, és roppant üde fák között és zöld mezőkön kígyózik végig. Erdő nincs az egész szigeten, nagy fák sincsenek, kivéve néhány szép magas píneát. A sziget alsó fele, úgyszólván a lába, mindenütt meg van művelve, följebb ellenben mindent benő a bozót. A bokrok és a fák nagyrésze télen sem hullatja a leveleit, és ez a szigeteknek egész éven át viruló, mosolygós külsőt kölcsönöz. A buja növényzetből itt-ott sziklák bukkannak ki, és mindez csoportokba rendeződve bizonyos életet visz a sivárságba, amit csak az érthet meg, aki nincs egészen magára hagyatva. - Mikor Szt. György kolostorhoz értünk, zárva találtuk az ajtót. 2 kutya rettentően ugatott. - Konstantinápoly vagy a Mudánia-hegység[208] és az Olympos[209] felé nem élvezhettük a kilátást, mert a Jupiter Pluvius még a Csamulgát[210] is eltakarta, az idő rossz volt, nagyon nedves és esős. - Úgy gondoltam, hogy a kutyaugatásra csak előjön végre valaki a kolostorból, már csak kiváncsiságból is. De korántsem, minden csendes maradt, ez türelmetlenné tett, úgyhogy erősen megzörgettem egy kaput, hogy a nemtörődöm szerzeteseket felverjem letargiájukból. Valaki a kapuhoz jött, de nem nyitotta ki, bentről beszélt hozzánk, de egyikünk sem értett belőle semmit, mert újgörögül volt, és csak Landschulz és Ender voltak velem. Miután nem tágítottunk, kinyílt a kapu, és egy ízetlen alak állt előttünk, aki olaszul beszélt hozzánk, és láthatólag nagyon meg volt lepve látogatásunktól, de aztán hívott egy szerzetest, és az megmutatta nekünk a templomot, és megkérdezte, hogy nem kívánunk-e fogyasztani valamit, de miután ezt udvariasan elhárítottuk, és adtunk 30 para borravalót a szerzetesnek, egy másik úton hazamentünk. - Az jutott eszembe, hogy ezek az emberek mintha valamiféle karanténban élnének, és alighogy elmondtuk a házban, hol jártunk, sejtésemet igazolta Signora Maria férjének ijedelme, aki csak akkor nyugodott meg valamennyire, amikor biztosítottuk róla, hogy nem nyúltunk semmihez, ennek ellenére ma estig nem mutatkozott a szemem előtt. Érkezett Konstantinápolyból egy idegen, hogy eltöltsön bizonyos időt a szigeten, ezért szobát vett ki magának a Szt. György kolostorban, ahol szerencsésen meghalt pestisben, mire a görög szerzetesek egész szent családja abba a fatális helyzetbe került, hogy 40 napig egymagukban, minden eleven embertől elkülönülve kellett élniük. Ez a legszörnyűbb dolgok egyike a pestisben, hogy az egész emberiség a beteg ellensége lesz, holott más betegségeknél sokan felajánlják készségesen a segítségüket. A Principostól (tudniillik a helységtől) balra eső völgyben van egy harmadik kolostor, amelyet Szt. Miklós tiszteletére építettek, ennek a fekvése azonban nem szép és semmi figyelmet nem érdemel. A másik két kolostor szebben fekszik. A Szt. György a 9 sziget legmagasabb pontján van, és innen nagyon szép lehet a kilátás. - A Herceg-sziget kerülete körülbelül 2 német mérföld lehet. Kizárólag görögök lakják. Nagy előnye többek között, hogy kutyák itt nem rontják a levegőt úgy, mint Konstantinápolyban. Egészségesnek tartják a szigetek levegőjét. Úgy tapasztaltam, hogy óriási különbség van Konstantinápoly és a szigetek klímája között, és míg korábban meg voltam róla győződve, hogy csak képzelgésünkben van hatása a klímának a testünkre, most úgy hiszem, hogy semmi más nincs olyan nagy hatással ránk, mert Konstantinápolyban éreztem, hogy vannak idegeim, és ez szörnyű érzés - nem tudtam sem enni, sem aludni ect. - mindenesetre északi szélnél mindig jobban voltam, mint amikor a meleg déli szél fútt. A 3 nap óta, mióta itt vagyok, úgy érzem magam, mintha újjászülettem volna.
[1818. október 25.]
Október 25.-én sem volt szép idő, de a reggel azért áthajóztunk Calchi szigetére, ahol három kolostor van: Szt. György, Sta Trinita és Sta Madonna. Először az elsőhöz mentünk el, magas píneák széles alléján, amelyek különösen a Herceg-szigetről mutatnak szépen és festőien. A nagy eső megakadályozta, hogy megnézzük a teraszokra osztott kolostorkertet. - A Sta Trinita fekvése tűnik a legelőnyösebnek arra, hogy Konstantinápolyt láthassuk, de ízlésem szerint a Sta Madonna helyzete a leghívogatóbb, és legszívesebben itt rendezkednék be, ha görög szerzetes volnék. A szép fás környék, a nagy szabad térség, vagy még az üde zöld rét, amelyet akkor képzelhet el az ember, ha járt Angliában, páratlanul kellemessé teszi ezt a tartózkodási helyet, és milyen boldog lehetne az a földbirtokos, akinek a vidéki birtoka vagy az udvarháza ilyen gyönyörű környéken van. Mivel a Herceg-szigeten már semmi más dolgunk nem volt, mint hogy 6 órakor megebédeljünk, olyan sokáig időztünk Calchin, hogy végül az erős északi szél miatt nem tudtunk menten indulni vissza, meg azért sem, hogy profitálhassunk a sziget kellemes fekvéséből, és kivárjuk a kedvező pillanatot, amikor a nap sugarai bearanyozzák Konstantinápolyt. Ezt remélhettük is, mert az északi szél olyan gyorsan kergette a sötét felhőket a régi Bithynia[211] hegyei felől, hogy az időjárás percről percre változott. Mindamellett aznapra Konstantinápoly árnyékban maradt, és a sűrű ködfelhők megakadályozták, hogy gyönyörködhessünk a híresen szép kilátásban. A szél végig erős maradt, és 5 óra körülig vártuk egy görög kávéházban, hogy hátha elül, de mivel ez nem történt meg, végre mindnyájan úgy döntöttünk a Signora Mariánál ránk váró vacsora és az ott már felállított jó ágyak miatt, hogy beszállunk a kis csónakunkba. A tenger erősen hullámzott, de nem volt veszélyes, és nem is lehet igazán az, ha a vitorlákat idejében bevonják, mert a vízmélység nem jelentős. A hajósok nem vonakodtak ugyan átvinni bennünket, mert épp előttünk kelt át egy kis hajó, a veszélyt mégis nagyobbnak láttatták, mint amekkorától tényleg tartani kellett - már csak a baksis miatt is. De mikor a mi Enderünk kicsit aggodalmaskodott, hogy merjen-e velük együtt nekivágni, ők maguk beszélték rá, hogy jöjjön csak velünk, biztosítva róla, hogy nem kockáztat a világon semmit. - Egyáltalán nyugodtan vállalkozhatunk mindenre, amihez a többi embernek van mersze. Nem ismertem még senkit, aki ne szerette volna az életét - és különösen nem szabad húzodozni attól, amiben egy házas ember hajlandó előttünk járni. Mi kötheti az embert jobban az élethez, mint feleség és gyermek? Ha az ember nőtlen, bármikor agyonlőheti magát. - Fáradságos evezés után szerencsésen visszaérkeztünk. A Herceg-szigeti caique-ok 30-34 láb hosszúak és középen alig 8 láb szélesek lehetnek. N. B. a konstantinápolyi és a Dardanelláknál használt caique-ok még rövidebbek, azok 4 pár evezősek, és a nagyobbfajta konstantinápolyi 3 pár evezősöknek meg az összes kisebbnek kormánylapátja is van. Ha eveznek, nincs kormányosuk, annak a tiszte csak a kedvező széllel és a kifeszített vitorlákkal kezdődik. Vitorlák nélkül nem hiszem, hogy ki lennének téve a felborulás veszélyének, vitorlákkal viszont lehetségesnek tartom.
[1818. október 26.]
26-án folytatni akartuk útunkat Nicomediába,[212]
de a szél nem engedte meg, és kénytelenek voltunk egy napig vesztegelni. Kellemetlen
dolog, amely felborítja az útitervet, akármifélét csinál is az ember. - A 26-át
tehát Herceg-szigetén töltöttük, és egyesegyedül arra szántuk, hogy megvizsgáljuk
alaposan a sziget fekvését, a partvonalát és kiterjedését. Brenner udvari tanácsos
kiadott egy kis könyvet[213] a bursai utazásáról,
amelyben több dolgot feljegyez a Herceg-szigetekről. - Reggel, tudom, 5 órakor,
egy harang ébresztett fel álmomból, az egyik görög kolostorban kongatták. Törökországban
a legcsekélyebb dolog, a legjelentéktelenebb apróság is elég, hogy kellemetlenül
lepje meg az utazót, ha az a hazájára emlékezteti. Én is így vagyok ezzel, bár
nem szeretem már a hazámat. Napkelte után Konstantinápoly egy pillanatra fényárba
borult. - Ez a vidék és kilátás, megvallom, egyáltalán nem az ízlésem szerint
való. Lát az ember egy síkságot is egy földnyelven, néhány fehérlő csíkot és
néhány mecsetet en miniature (kicsiben), nagyjából ez az a pazar panoráma, amellyel
mindazok a parvenűk, akik megfordultak Konstantinápolyban, el akarnak kápráztatni
bennünket és magukat megirigyeltetni. - Elég korán, azaz 12 óra tájban hosszú
sétaútra indultam, és körbe akartam járni a parton a szigetet, amelynek kerülete
Brenner úr szerint 2 német mérföld. - Sok híja nem lehet. Kísérletem, melyre
vállalkoztam, nem sikerült, mert a partot helyenként függőleges sziklafalak
alkotják, és ezek utamat állták. Találtam a parton egy agyoncsapott nagy halat,
meg az összes ruhadarabját annak a szegény utazónak, aki a Szt. György kolostorban
meghalt pestisben. A szigetből kiugró kis földnyelven voltak felakasztva egy
fára, hogy ott szellőzzenek! Ez a kis földnyelv úgyszólván azokból a sziklákból
szögellik ki, amelyeken a Szt. György kolostor áll, és az egyik oldalán magas
píneák szegélyezik. Ez a kis megművelt hely nagyon kedves. Keskeny gyalogösvény
vezet a kolostorhoz. - A sziget egyik legmagasabb csúcsán hosszasan időztem,
és felfedeztem, hogy kilenc kisebb-nagyobb szigetet sorolnak a Herceg-szigetek
neve alá. - Calchi vitathatatlanul a legcsinosabb, de legföljebb feleakkora,
mint a Principos. A della Madonna és a della Trinita kolostorok közül igazán
nem tudom, melyiknek adjam az elsőbbséget. - Szigeteken - és elhagyott helyeken
annyira jól érzem magam. Isten tudja, vajon nem egyedül és magányosan fogom-e
végezni az életemet valami szép helyen?
Micsoda jó vizük van a szerzeteseknek! Ciszternában gyűjtik innivaló gyanánt
a kolostoruk tetejéről lecsurgó esővizet. A ciszterna fölé csinos márványkutat
állítottak, és úgy merik belőle a vizet, mintha az a földből fakadna. Szép virágok
veszik körül mindezt - és ez az egész együttes egy tudós vagy egy vezeklő bűnös
számára kínálkozik lakásul.
Antigoni szigetén, ahová semmiképp sem tudtunk eljutni, hacsak nem akartuk
hetekre használhatatlanná tenni a hajósainkat, szintén van egy Szt. György kolostor,
ahol a görög szerzetesek Keresztelő Szt. János jobbját mutogatják az utazóknak.
- Proti szigetén most építik és rendezik be a Jézus Urunk Átváltozásának kolostorát.
Egészében véve, úgy látszik, a szerzetesek ügye jól áll, mindamellett a törökökkel
való viszonyukat nem ismerem elég jól ahhoz, hogy mondhassak itt róla valamit.
A szigeten sokféle szagos fű található, köztük kanyarognak az utak a kolostorok felé - de még szebbek és kellemesebbek az örökzöld fák és bokrok, amelyekből annyi van, hogy a szigetek minden évszakban üde látványt nyújthatnak.
[1818. október 27.]
27-én reggel poggyászunkat ugyannak a caique-ranak a fedélzetére vitték, amely Konstantinápolyból Principosba hozott bennünket. Kitűnő széllel körülbelül 3 óra alatt Arezzióba[214] értünk, miután közben láttuk Maltepe falván kívül, amely Prinkiposszal szemközt található, Cartal és Pendchi falvakat, valamint a Paulo és az Andria szigetet. Ezután az Os burun promontorium[215] közelében halad el az ember, látja a 3 jelentéktelen Sardagani-szigetet, majd Tuzla és Jelken Kaja mentén ér Arezzióba, amely törökül Darica. Ez a falu egy hegy lejtőjén terül el amphiteátrális formában. Miután partra szálltunk, első dolgunk az volt, hogy szállást kerestünk. Keresni kell különben, ha az ember nem akarja a szabadban tölteni az éjszakát; mert nincs sem fogadó, sem han.[216] Elvittek bennünket egy házba, amely állítólag a legelsők közül való a faluban, de ez nem tetszett nekünk, másikat kerestünk, és Arezzio főutcáján találkoztunk az összegyűlt görögökkel, akiknek az elöljárói éppen házról házra jártak, hogy beszedjenek valami adót. Végül csak egy rosszabb házat találtunk, mint amilyet elsőre mutattak, és visszamentünk amaz előbbibe. - Ha pestisjárvány van, és az időjárás tartósan hideg és esős, szavamra, nem tudom, hogyan lehet élvezettel utazni ebben az országban, mert nemcsak, hogy nincs semmi élelmiszer, de a faházak is olyan veszettül rossz állapotban vannak, hogy à la lettre (szó szerint) örülhet az ember, ha nem bukik el mindenben. - Miután magunkhoz vettünk egy kis elemózsiát, és 4 piaszterért vettünk egy nagy palamédát,[217] boldog-boldogtalannál Hannibál[218] sírja felől tudakozódtunk, mert ez volt a tulajdonképpeni célja arezzioi tartózkodásunknak. - Miután senki sem tudta, hol a sír, és sem Lechevalier, sem Hammer[219] úr nem vették maguknak a fáradságot, hogy megjelöljék az utazóknak, voltaképp hol keressék, teljesen rábíztuk magunkat házigazdánk vezetésére. A faluban csak görögök laknak, amit mindjárt észre lehetett venni abból, hogy nem szaladtak elénk török kutyák, mert azok csak törököknél laknak. Házigazdánk egy tengerparti köves úton vezetett bennünket, és 3/4 óra alatt is csak nagynehezen tettük meg az utat, amelyet ő félórásnak mondott. Megbűnhődtem az ügyetlenségemért, amiért elvesztettem egy feljegyzésemet, amelyet még Beaurepaire[220] úrtól kaptam egy Belgrád[221] környéki sétalovaglás alkalmából, mert abban világosan benne van, hogy bár Arezzióban kell kikötni, de Hannibal állítólagos sírját Gebisé[222] közelében a Gasi Dag hegy tövében kell keresni. Meglehetősen késő volt már, de látnunk kellett, mert azon az elégtételen kívül, hogy elmondhatjuk, láttuk Hannibal sírját, Konstantinápolytól Nikomédiáig aligha látható bármi is, ami megérdemli a vele járó fáradságot. Esett az eső, fáradt voltam, de hiába, elhatároztuk, hogy megyünk tovább egész Gebiséig. Házigazdánk időközben kezdett makacskodni, és ürügyeket keresett, hogy eltérítsen bennünket a tervünktől. Nem sok fogalma lehetett a frankok bátorságáról, és a gyalogló kedvüket sem tarthatta sokra, mert a két régi, megszokott fogással ijesztgetett: a veszedelmet emlegette tudniillik és a hosszú út fáradalmait. De mindez nem volt elég arra, hogy elijesszen bennünket. Moi pour ma petite personne j'étois sur que a n'étoient que des farces (Én a magam szerény személye szerint biztos voltam benne, hogy csak komédiázik). - Ha az ember hallgat az ilyen beszédre és hisz neki, akkor ki van téve annak, hogy Törökországból, ahol divatban vannak az efféle ijesztgetések, úgy jön ki, mint ahogy oda belépett. - A házigazdánk végül rászánta magát, eléggé kelletlenül, hogy az élünkre áll és elkísér Gebisébe. Jó negyedóra múlva megmásztuk azt a dombot, amely Gebise fölé magaslik, és ahonnan kecses kilátás nyílik erre a kizárólag törökök által lakott falura vagy piacra. Újabb 1/4 óra múlva magában a helységben voltunk, és mikor megtudtam, hogy Palio Castróból[223] kitűnő úton félóra alatt Gebisébe lehet érni, nagyot nevettem a görögön, akinek nem sikerült a csele, hogy a rossz parti úton visszatérítsen bennünket a galambdúcába. Az a kevés török, aki a boltjában vagy a kávéházakban üldögélt, barátságosan fogadott bennünket. Megkapott egy török cipészmester patriarkális külseje, aki azt a tanácsot adta nekünk, hogy forduljunk a kormányzóhoz, aki egy aga, és Konstantinápolyból kapja az utasításait, és tőle kérjünk engedélyt, hogy megnézhessük a régiségeket Gebisé környékén. Nyomban indultam, kibújtam a cipőmből, és bemutatkoztam a nargilét szívó, öreg agának, aki adott mellénk egy embert, aki tudott néhány szót olaszul, és szűk veres nadrágot viselt. Mentünk vagy 20 percet jó sebesen, és még negyedórácskára lehettünk a Gasi Dag[224] lejtőjének felső felétől, ahol állítólag Hannibal sírja van, amely régi, de nem nagy kövek törmelékéből áll. - A hegy lábánál mocsaras kis patak folydogált, és azon kellett volna átkelnünk, azonkívül kellemetlen északi szél csapkodta egyenesen az arcunkba a sűrű esőt, és mindez arra késztetett, hogy közelebbről már ne nézzük meg ennek a hősnek az alig észrevehető emlékművét, aki valószínűleg máshol van eltemetve. Lechevalier felszólítja az utast, hogy nyissa fel ezt a sírt, de az utas ettől bizonyára el fog tekinteni, mert idővel több előkelő törököt temettek már Hannibal fölé, és a gyaur[225] sohasem fog arra engedélyt kapni az oszmánoktól, hogy Hannibálja megleléséért törököket rángasson ki a földből. Hammer semmi említésre méltót nem mond a sírról, és megvallom, még azt sem tudom, honnan ered az a közvélekedés, miszerint ez a Hannibál sírja. - Tudvalevőleg Hannibál Prusias király[226] vendége volt, aki átengedte neki Lybissa városát. Mikor a rómaiak követelték Hannibált, ő inkább véget vetett az életének, mert Prusias ki akarta nekik szolgáltatni. Ilyen pillanatban aligha gondolhattak arra, hogy koporsót készítsenek a balsors sújtotta férfinak, és ha mégis, akkor a szóbanforgó koporsó egyáltalán nem olyan jellegű lenne, mint az Achillesé ect., hanem olyan, mint amilyenek akkoriban a koporsók általában voltak. A kőrakás, amely pedig látható, nem más, mint egy tumulus[227] - Landschulz véli így, és én teljesen igazat adok neki. Hazafelé menet több szalonkát láttam, ezek itt gyakoriak. Rengeteg a fogoly is, mert zavartalanul szaporodhat, ugyanis Gebisében egyetlen vadász sincs. - Gebisé állítólag csak 1 órányira van Arezziotól, ugyanakkor jó másfél órát kell az embernek gyalogolnia. Ha az utas ráér, hogy beutazza a Nicomediai öblöt, azt tanácsolom neki, hogy nyáron vállalkozzék rá, amikor alhat a hajón, vagy átvitorlázhatja vagy -lovagolhatja az éjszakát: a mostani évszakban, amikor csak nagy kényelmetlenségek árán lehet eltölteni az éjszakát egy török caique-on, mivel az ember ki van szolgáltatva az elemeknek, túlságosan bajos Nicomediába és Nicea-ba[228] utazni, és nem is érdekes annyira, hogy megérné a fáradságot. - Az éjszakát meglehetősen szellősen töltöttük el a görögünk lukacsos házában, amely úgy meg van dőlve, hogy nem tudtunk szabadulni a gondolattól, nem épp ma éjjel fog-e összerogyni. Miután házigazdánkkal barátian megittunk néhány pohár puncsot, jókedvre hangolódtunk, és azokra gondoltunk, akiket szeretünk, és akik a barátaink.
[1818. október 28.]
28-án 7 órakor indultunk el régi caique-unkkal, miután szokás szerint 2 órányi dolgunk volt, hogy vízre szállhassunk. - Arezziótól 50 török mérföldnyire van Nicomedia; szárazföldön 9 óra alatt megteszi ezt az ember lóháton, lépésben. - A caique-ról másodszor is láttuk a régi genovai várkastélyt, Palio Castrót, balra délnyugatra pedig a Bos burunt,[229] amely a végső csúcsa annak a földnyelvnek, amely a Nicomediai öblöt a Mudániai öböltől elválasztja. Körülbelül 18 mérföldnyire Arezziótól a Dil és Hersek[230] hegyfokok közé jutunk, melyek közül az utóbbi inkább földnyelvnek mondható, és csak ezután vagyunk a voltaképpeni Nicomediai-öbölben, mert ez a két fok fogja közre a tengert. Balra az egykori Bythiniában több falu látható, amelyek nem érdemelnek különösebb figyelmet. Az utolsó falu, Haraca[231] egész közel van a parthoz, és itt található az első karavánszeráj[232] a Nicomediából Scutariba vezető úton, a karavánok innen a tenger mentén haladnak tovább, és láttunk is több vándort piszkos ruhában. A caique-ról rálőttem egy csapat fogolyra, amelyek a parton sétáltak - de elhibáztam, később lőttem négy tengeri galambot. - Nem volt szelünk, és görögjeinknek az 50 mérföldön át végig evezniük kellett. Ezt a munkát sehol másutt nem értik így. Nicomediától 10 mérföldnyire horgonyt vetettünk, hogy megreggelizzünk; adrianopoli,[233] bivalynyelvet ettünk, de nem volt hozzá kenyerünk. A hajósok kölcsönöztek. A caique horgonya olyan könnyű, hogy egy ujjal föl lehet emelni: mindig nevetnem kell, mikor kivetik. Sokkal kellemesebb utazni a caique-on, ha nincs szél, és ha csak eveznek, mert akkor egyenesen áll, és jól bírja a nyílt tengert is - vitorlákkal viszont olyan ferdén áll, hogy az ember egyre csak arra gondol, egy kis széllökés is felboríthatja. De ez csak azért van így, mert nem szoktunk hozzá, és az ember folyton kocsiba képzeli magát, amely ilyen dülöngéléstől biztosan felborulna. Ugyanez a helyzet a faházakkal, amelyek gyakran úgy meg vannak dőlve, hogy az ember fél belépni, mert kőházak ilyen helyzetben nem állnának meg. Az öblöt dél felől lezáró hegyek fenséges látványt nyújtanak, és merészen emelkednek a tenger fölé. Nagyon sajnáltam, hogy esett az eső, és a hegyeket csak néha érte fény. Svájcra emlékeztetnek. 3 óra tájban érkeztünk Nicomediába, amely város korántsem azt a benyomást tette rám, amelyet elképzeltem. Mindig valami amphiteátrumról beszéltek nekem, és azt reméltem, hogy az öbölnek ezt a végét magas hegyek fogják majd közre, és nem csekély volt a meglepetésem, amikor megláttam, hogy az oly szépen és ígéretesen kezdődő öböl milyen csúful végződik, mert nagyjából ez történt, ugyanis a várt magas hegyek helyett a tenger ronda mocsárrá változik, amely laposan nyúlik el, s végül pro forma csak némi kiemelkedés vet véget neki. Nicomedia még messziről sem látszik valami szépnek, mint a török városok némelyike szokott. Mikor kiszálltunk a caique-unkból, még azt mondtam, hogy bár Nicomedia kívülről nem látszik csinosnak, de a belseje majd biztosan jobban fog tetszeni, mint vártuk, holott eddig mindig az ellenkezője történt. A vámnál szálltunk ki, Törökországban ez mindig így van, adhatna az ember bármit a hajósoknak, ők a kikötőben a világért se mennének máshová - a török pallos alighanem fenyegetően függ a csempészet felett. Nekünk ez mindegy volt, mert Törökország minden városára volt egyfajta lascia passarénk (átutazási engedélyünk vámvizsgálat nélkül), ami roppant fontos az utazó számára, mert különben lépten-nyomon összevissza hányják a poggyászát. A missziónál senki nem hívta fel a figyelmem erre a cédulára - mígnem fél órával az elutazásunk előtt Lippa úr felhívta rá a figyelmem, és elküldetett érte egy janicsárt, aki fél óra múlva annak rendje-módja szerint meg is jelent vele. Könnyű tehát megkapni, de hogy mit tartalmaz és ki adja ki, nem tudom, elég az hozzá, hogy valamely missziónál lehet folyamodni érte. - Én, Landschulz, Ender, Zimmermann[234] és Gabriel[235] kiszálltunk, Krebs vigyázott Johannal[236] a poggyászra. Megkérdeztük az első görögöt, nem tud-e szállást számunkra, ő megjelölt egy irányt, amelyet mi követtünk, én nem tudtam, hová - és miután jól félóra hosszat keringtünk utcáról utcára, végre egy hanhoz értünk. Ez teljességgel lakhatatlan volt, és mi vonszoltuk magunkat tovább, míg egy görög kolostorba nem kísértek bennünket, amely szintén borzalmasan festett. - Én ismét tovább akartam menni, hogy valami mást keressünk, amikor eszembe jutott, hogy elmegyek az agához, mert mint korábban följegyeztem, volt egy vezíri ajánlólevelem főnökéhez, a brusszai pasához. - Miután lehúztam a csizmámat, köpenyben, orrom hegyéig kravátlisan, kalapomat a fejembe húzva az agám elé léptem, aki épp befejezett egy pört, és görög kereskedők jókora társaságát bocsátotta el. - A csinos török terem közepén egy zsidó szabó ült a földön, és a bizalmatlan török szeme láttára szabott ki egy kaftánt eléggé durva kelméből. Pekey-vel, usgeldivel[237] és egy csésze kávéval fogadott. Egyénenként nagyon szeretem a törököket, összességükben gyűlölöm őket. Külön-külön mindazokkal a tulajdonságokkal rendelkeznek, amelyek a szabad és erős emberben megérlelődhetnek, a rabszolgában azonban ritkán virulnak ki. - Adott mellém egy embert, hogy az szerezzen nekünk lakást. Nagyon megörültem ennek. Landschulz és a többiek közben a kolostorban maradtak, hogy legalább ott maradhassunk, ha az aga a pokolba küldene. - Azonnyomban le akartam rakni a málhát, berendezni a 2 napra szóló új szállásomat, az égő tűzhely mellé állítani Krebset, meggyújtani viaszgyertyáimat, amelyeket Konstantinápolyból hoztam magammal, és így fogadni Landschulzot és Endert, akik bizonyára már unatkoztak, mert túl sokáig tartott ez az egész. De mekkora volt a bosszúságom, amikor kiderült, hogy a különleges kegy jeléül, amelyért 6 piasztert kellett fizetnem a töröknek, miután az aga házában 6 piasztert már szétosztottam a cselédek közt, ugyanabba a kolostorba kísértek, amelyet már birtokba vettünk. - Mit lehetett tenni? Béketűrés! Betömtük hát a két lyukat kolostorban, mert ablakról különben szó sincs, és elhelyezkedtünk. - Üres volt a gyomrunk. Gyorsan szereztünk némi kis elemózsiát. Közben sétáltunk egyet, hogy megnézzünk néhány omladozó házat, amelyek egy kis dombtetőn, közel a tengerhez, az arzenál mögött, bájos helyen, ciprusoktól körülvéve, tetszetős látványt nyújtanak a szemnek. Ki tudja, mire szolgáltak. Diocletian[238] idejéből való épületeknek tartják őket. - Lehetséges. Nekem mindegy, mert alapjában véve nincs mit nézni rajtuk. Rizst és egy öreg kakast vacsoráztunk, és poloska meg bolha nélkül aludtunk. Ez csoda, mert az iskolában lakunk, és a fiúk, akik egész nap itt tanulnak, egy unalmas iskolamester idomítja őket a létező legfurcsább módon,
[1818. október 29.]
Ma, 29-én kora reggel megjöttek, hogy elvigyék tintatartóikat.
- Sokáig ágyban maradtunk. Még egyszer megnéztük a tegnapi romokat, de egész
nap hiába kerestük a Hammer úr karavánszeráját. - Megtekintettünk néhány jelentéktelen
romot Nicomedia magaslatán, láttunk néhány unalmas feliratot - nagy keservesen
megtaláltuk az imbaba ciszternát,[239]
amelyből még látni valamit, és amely egyedül érdemel némi figyelmet Nicomediában.
Innen, az olajfák közeléből a legszebb a sokat magasztalt nikomédiai kilátás.
Sajnos partie honteuse-e (szégyenfoltja), a rút mocsár minduntalan a képbe tolakodik.
Nincs egyetlen mecset,[240]
amely a legcsekélyebb figyelmet megérdemli, noha Hammer úr mint igazi orientalista
mindent megcsodál, akár ízléses, akár nem. - Egyáltalán, csak ezekkel az arab,
perzsa és török dolgokkal hagynának békében! - Elmentem megint az agához, hogy
megmutassam neki a fermánomat, mert meg akartam tudni, hogy a postalovakra nézve
van-e benne utasítás. - Az aga nem volt otthon, vártam rá. A kapus felolvasta
a fermánomat, és kiderült, hogy a postalovakról nem mond semmit. Így hát
most minden pasánál külön kell intézkednem az idevágó parancs végett. Erről
sose feledkezzék meg az utazó - most már én is tudom, hogy a postalovakra
nézve külön utasítást kell hozni Konstantinápolyból. - Egy török hihetetlen
erővel áthajított egy djerridet[241]
egy magas ház fölött! elámultam. Egy másik azt kérdezte Gabrieltől, még az aga
udvarában, hogy orvos-e - ő azt mondta, nem, én ellenben azt mondtam, hogy az
vagyok. - Azonnyomban körém sereglettek, és mindegyikük a jobbját nyújtotta,
hogy tapintsam meg a pulzusát. Az egyiknek hevesen lüktetett a pulzusa - a többiek
mind egészségesek voltak - mire mondtam neki, hogy bizonyára lázas. Elcsodálkozott.
Fáj a feje is, mondtam, még nagyobb csodálkozás. Nincs jó étvágya, keveset alszik,
és nyugtalan álmai vannak! Ekkor már szóhoz sem jutott a nagy tisztelettől,
és megkérdezte, hogy mire van szüksége, mert ha olyan jól ismerem az állapotát,
akkor nekem tudnom kell. Semmire, kedvesem, míg fiatal az ember, segít a természet,
csak kímélje magát, ha majd megöregszik, akkor kell csak segítségére sietni
a természetnek. - E mondásomtól megnyugodott, és mesterét látta bennem! - A
többi páciens között volt egy öreg fickó is (10 1/4
sor törlés). - Az aga nem jött - felkerestem az arzenálban - kávét és dohányt
kaptam tőle, és egy bujurdit[242]
a postalovakra vonatkozólag. Mikor a szalonjába értem, a szoba közepén egy ember
térdepelt egy kis szőnyegen, hátsó felét fordítva az aga felé, és magába merülve
imáját végezte buzgón. Egy csomó török volt még a szobában, akik ügyet sem vetettek
rá. Mikor az aga elé bocsátottak, kiderült, hogy az imádkozó férfi, aki folyton
azokat a bizonyos török imádkozó mozdulatokat végezte: a titkára. - Másnap kora
reggel ismét hajóra szálltunk és tovább utaztunk.
Úgy egyeztünk meg a török caique-kal, hogy Karamursalig[243] visz el, amely 30 (török) mérföldre van a most Ismitinek (Sinus astacenus) nevezett nicomediai-öböl partján, csinos környéken. Eredeti elképzelésünk az volt, hogy Konstantinápolyból a Herceg-szigeteken át, mellesleg megnézve Hannibal sírját, Nicomediába megyünk, ahol egy napig akartunk maradni. Úgy gondoltuk, hogy onnan aztán Niceán át Brussáig utazunk. Tervünk első fele szerencsésen teljesült, bár kissé lassan és eléggé rossz időben. A második feléről azonban több okból le kellett tennünk. És sokan mások is így fognak járni, akik Kis-ázsiában hasonló utazásra vállalkoznak - szinte lehetetlennek tartom, hogy Európában úgy készíthesse el valaki egy ázsiai utazás tervét, hogy később a körülmények ne kényszerítenék kisebb-nagyobb változtatásokra. A főok, amely megakadályozta, hogy Niceán át Burssába menjünk, az évszak volt, és ebből eredően az, hogy ilyen nagyszámú társasággal, ilyen rossz időben, ilyen tekintélyes poggyásszal lehetetlen átkelni télen a Niceát Nicomediától elválasztó hegyeken. Nagyon fájlaltam, hogy le kell mondanom erről az útról, mivel gyönyörű erdőségeken visz végig. Niceát nem bánom annyira, sem az ott mindenfelé található romok, sem a táj nem érdemli meg, hogy az ember esőben menjen oda és az idejét vesztegesse. Akiknek Nicomediából mindenképpen Niceába kell menniük, azok, mint a nicomediai aga elmagyarázta nekem, Karamursalon át kerülnek: ez az út csaknem háromszöget zár be.
[1818. október 30.]
30-án reggel 7 óra tájban tehát kieveztünk a kikötőből. Szép reggel volt, gyönyörű
napfelkelte - a hegyek Nicomediával szemközt festőien szép megvilágításban.
Kutyakölykök éktelen vinnyogása, valamint csaknem az ablakaink alatt horgonyzó
török hajósok szomorú, egyhangú éneklése zavart egész éjszaka az alvásban, úgyhogy
10 óra hosszat mindvégig ébren voltam.
Útunk jól telt, de lassan haladtunk, mert szélcsend volt, a
hajósok pedig nagyon lusták, öt óra alatt mégis célba értünk. Útközben hihetetlen
távolságból lőttem egy vadkacsát. - Szárazföldön is el lehet jutni Karamursalba;
de 9 óra kell hozzá, mert a mocsár miatt, amelyben az öböl végződik, fel kell
lovagolni egészen a hegyek közé. - Nyomban megérkezésünk után Karamursalban
elmentem az agához, akihez ajánlólevelem volt. A jó fogadtatás, amelyben eddig
bizonyos rangon felül minden török részesített, elkapatott, és anélkül, hogy
előkészületeket tettem volna, tüstént fölkerekedtem, hogy beszéljek az agával
saját házában, ám ezt a goromba fickót épp a kapuja előtt értem, s mint mondta,
a mecsetbe indult, és megkért, hogy várjak rá. Ezt furcsának véltem ugyan, de
ráhagytam, mert arra gondoltam, hogy pontosan akarja elvégezni imáját, és aztán
annál szívesebb és nyájasabb lesz hozzám. Ilyenek voltak legalábbis eddig honfitársai
mind. - Vártam fél órát, és odahozattam a háza elé a caique-ot is, és heten,
ahányan voltunk, testületileg felsorakoztunk, hogy az agában némi respektust
gerjesszünk a gyaurok iránt. Vártunk újabb fél órát, de még ekkor sem jött,
végül türelmetlen lettem, a helység piacterére mentem, hogy meglássam, mikor
jön kifelé a mecsetből, és rögtön elcsíphessem. Tolmácsunk, Gabriel úr kötözködött
kicsit szakácsával és egyik komornyikjával, akik értették a tréfát, és viszonozták.
A szakácsnak bemutattam Krebset, és közben megjegyeztem, hogy az én szakácsom
főz majd az ő gazdájának, ő viszont nekem és a társaságomnak készítse el a vacsorát.
Tetszett neki ez a tréfa. A komornyikot viszont, aki néhány oláh szóval próbálta
megértetni magát velünk, megijesztette egyik válaszom; megkérdeztette ugyanis,
hogy voltam-e már Karamursal vidékén, vagy életemben először járok errefelé,
és én azt tolmácsoltattam neki, hogy biztos lehet benne, először és utoljára
vagyunk itt - és egész Törökországban is, mert otthon olyan jó dolgunk van,
és Törökországgal összehasonlítva ott annyival csinosabb minden, hogy ha egyszer
az ő unalmas országukból hazatértünk, eszünk ágában sem lesz még egyszer eljönni
ide. Látszólag nem hozta indulatba ez a válasz, amelyet hűségesen tolmácsoltak
neki - de ezzel a szóval távozott: pekey.[244]
- Gazdája még mindig nem jött, és mecset helyett egy kávéházban találtam rá,
ahol flegmatikus nyugalommal szívta a nargilét. - Bevallom, neki tudtam volna
menni. Nem is üdvözöltem, hanem a legpimaszabb modorban, amelyet csak fel tudtam
venni, megkérdeztettem, miért várakoztatott? - Továbbra is őrizve flegmáját
mondott egyet és mást, és Hersekbe[245]
irányított, mondván, hogy onnan hozathatunk postalovakat brussai utazásunkhoz.
Hersek 15 mérföldre van Karamursaltől, és a herseki földnyelvtől nyugatra fekszik.
A helységben magában nem lehet kikötni, mivel az nem a parton van, hanem csak
a földnyelv csúcsán, ahol egy kis négyszögletes, elhagyatott ház áll. Itt bármikor
kapható kávé, néha kebab és piláf[246]
is, és 2-3 személy egy éjszakát is tűrhetően eltölthet benne. A csúcsnál kitettek
bennünket, összes málhánkat felsorakoztatták egy réten. A caique, amely idejövet
ellenszéllel küzdött, most jó széllel távolodott, csakhamar szem elől vesztettük.
Egy férfi egy merev szürke lovon Hersekbe vágtatott, amely jól félórányira van
ide, hogy értesítse a postát: ennyi meg ennyi utas málhástul lovakra vár a tengerparton.
NB. Karamursalban az aga, mikor végre hazaérkezett, mégiscsak megkínált egy
csésze kávéval és pipával, de én azt kereken elutasítottam. - Mikor már a caique-ban
voltunk, amely a herseki útért 25 további piasztert kért még és azt meg is kapta,
megmondattam a raisnak,[247]
hogy a karamursali agát rossz embernek tartom, mire ő a tolmács szavába vágva
mondta: igen, mindjárt leolvasta ő ezt a sanda tekintetéről. Ugyanez
a rais méltatlankodva kérdezte, miért nem tudattam vele már Nicomediában, hogy
vadász vagyok, mert ajándékozott volna nekem egy pompás vadászkutyát. Nála és
a nicomediai agánál vettem észre, hogy úgy szívják a pipát, ahogy a nargilét
szokás. Én is megpróbáltam, és egész jól esett. A mellnek aligha tesz jót.
Még mindig a földnyelv csúcsán veszteglünk, amelynek nemlétezése
mellett Landschulz 2 napon át Leonidasként[248]
kardoskodott. - Végre, miután lőttem néhány pacsirtát, megérkezett 10 sovány
gebe, 2 rongyos chirugitól[249] hajtva. Felnyergeltük,
megpakoltuk őket, és elcipeltek bennünket Hersekig, miközben háromszor is meg
kellett állnunk, hogy a málhát kiegyensúlyozzuk rajtuk. A faluban aztán kötelekkel
akartak mindent úgy körbetekerni, hogy nekünk ne kelljen többé semmit igazgatnunk.
- A nap már rég lement, az időjárás elborulni készült, 2 kísérőm nem valami
nagy lovas, úgy döntöttem, hogy itt éjszakázunk. Han nincs a faluban, tehát
be kellett érnünk a postaházzal. A két szobáját odaadták nekünk, de nyugtalan,
kellemetlen éjszakánk volt - sok volt a bolha is, a futár is, egyik sem kellemesebb
a másiknál.
Ezen a postaállomáson rendesen 150 ló szokott lenni, most csak 130 volt. Bazarköig[250] 9 óráért (18 angol mérföld) 12 piasztert fizetünk lovanként. Az istállók nagy pajták, és ugyanúgy tisztán tartják őket, mint a lovakat. Az abrak szalma és árpa, de kevés. Nyereg nincs a postákon, azt kinek-kinek magával kell hoznia. A málhanyergeiket viszont elsőrangúnak tartom, mert ha csak félig-meddig jól vannak megrakva, nem fordulnak félre, és alig vannak rajtuk tartószíjak, de ha vannak is, soha sincsenek meghúzva. A török vagy arabs formájú nyergeket minden nehézség nélkül felrakják. Angol priccsnyereggel már nehezebben boldogulnának. Bár nagyra tartják, hogy értenek a nyergeléshez, a lovaik mind nyomottak. A lovak általában nyomorúságosak, de sok fajta van. Egész éjjel jöttek-mentek a futárok. Ilyen alkalmatossággal szokták zsákban megküldeni a nagyúrnak azokat a fejeket, amelyeket egyik vagy másik pasától megkívánt.
[1818. október 31.]
31-én kora hajnalban 3 órakor akartam útnak indulni. Ez azonban
nem sikerült, és már 7 óra is elmúlt, mire mindennel elkészültünk, és kedvező
időben szerencsésen felkerekedhettünk. 7-en voltunk, négy málhás lovunk van
és 2 chirugink, összesen 13 lovunk. Borravalót kellett adnom a partraszállás
helyétől a Hersekig megtett útért, és Hersektől Bazarköig 12 piasztert lovanként.
Horribilis ár! - Ez a természetes következménye annak, hogy nincs a Nagyúrtól
parancsom a lovakra nézve, amely általában megszabja a lovak számát és árát
is. - Miután valamivel 7 óra utántól nem különösebben szép tájon nagyjából 2
órát lovagoltunk nem messze a tengerparttól, egy jelentéktelen chiflikhez[251]
értünk (9), körülbelül egy órányira a Hammer-féle térképen megjelölt Jalovától.[252]
A chiflik után, amely jó negyedórányira lehet a tengertől, az út előbb délnek
fordul, miután odáig egy lapályon bokrok és fák közt kanyarog. Egy óra múlva
(10) az úttól félórányira jobbra egy magaslaton Sahsa falva látható, mely igen
szegényes küllemű, majd egy fél óra múlva (1/2
11) egy nem túl mély völgyben, amely inkább szurdokhoz hasonló, Jortán
falu következik. Újabb fél óra múlva (11 - 1/2
12) az Almagyük nevű faluba értünk, ahol fél órát időztünk, hogy málhás
lovainkon kicsit eligazgassuk a poggyászt. Addig csak egyszer, mindjárt Hersek
után akadt velük dolgunk, ahol az egyiket teljesen át kellett rakni, egy másikat
pedig néhány kővel kiegyensúlyozni. - Bort szereztünk be, 1818-as évjáratút,
amely később elsőrangú édes aszúnak bizonyult. A görögök, e falu egyedüli lakói,
szőlőt hoztak nekünk, és mialatt mi békésen és elégedetten fogyasztottuk szőlőből
és rossz kenyérből álló szűkös ebédünket, megrázta magát a lovam, és erre elsült
az egyik pisztolyom, amely valószínűleg lovaglás közben húzódott fel, és igazi
vak szerencse, hogy nem sebesített meg senkit. Útközben jól kivehettük Arezziót
- a régi genovai kastélyt - és a Gasi dag hegyet Hannibal vélt sírjával együtt.
Meglehetősen keserves 2 órai úttal (1/2
2) végre megérkeztünk Cingele faluba. Az út csaknem végig fölfelé vitt:
az esőzések nagyon megrongálták, ami nem csoda, mert egészen keskeny, a talaj
pedig ragacsos agyag. Időnként rendkívül rossz, egy rőf széles kövezetet találtunk,
amelyen egészen gyalázatos dolog lovagolni. A magaslatról, ahol Cingele van,
és amelyet a Hersek és Bazarkö között elnyúló hegyhátnak lehet tekintetni, délkelet
felé látható a Niceai tó[253]
- amelynek Bazarkö felé mocsaras a partja, különben mindenfelől hegyek fogják
közre elég szorosan. Az időjárás mindvégig elég jó volt, délutánra pedig pompás
lett, és Bazarkönél, amelyet már elég nagy távolságból lehet látni, véget ér
a szelíd lejtő, amely Cingelétől egészen odáig tart. Hét és negyed óra múltán
(1/4 3) cókmókostul bevonultunk Bazarköbe.
- A postaház előtt lerakodtunk. Nagyon meglepett, hogy a törökök egyáltalán
nem ámultak ennyi európai érkezése láttán, holott a helység teljesen félreesik
az útból, és tán 20 évenként, ha látnak a környéken frakkot és kalapot. Fogalmunk
sem lehet erről az indolenciáról és nemtörődömségről. - Az urak némelyike azért
elmondta a maga us geldijét,[254]
de aztán többé ügyet se vetettek ránk. A postaház szürke épület, és úgyszólván
egy reteráttal kezdődik, amely fölött nyomban helyet foglaltunk, hogy nyelvet,
tyúkot és némi chestert[255]
vegyünk magunkhoz. Az idő gyönyörű volt, és felvetődött a kérdés, hogy menjünk-e
tovább, vagy maradjunk helyben. Én a továbbmenés mellett voltam, az én uraim
a maradás mellett, mert ezek sohasem számolnak a következményekkel, a pillanatnyi
kényelmet minden egyébnél többre tartják. Pro és contra vitatkoztunk, míg megadtam
magam a két úr[256]
akaratának. Egy postakocsis, aki az úton kicsit többet ivott, mint amennyit
elbír, rosszul lett és egyre csak hányt. Halavány színe még inkább kínálta a
tréfát, amely eszembe jutott: elhitettem a két úrral, hogy a postakocsis pestises.
Le nem írhatom, milyen lelkiállapotba került az óvatos tudós és a félénk festő.
Egészen oda voltak. - Ilyenek ezek a modern tudósok, nem tudnak semmit,
csak ami a könyveikben áll. Egycsapásra kizökkennek nyugalmukból, mert minden
tárgyról más fogalmat alkotnak maguknak - és mire való a tudományosság, ha nem
tudjuk részben már előre kitalálni, hogy mit hoz a jövő... - Hála istennek,
hogy ezt a tapasztalatot is megszereztem, mennyire kellemetlen tudósokkal utazni.
Én a naplómat írtam - ők ellenben aggodalmasan lepihentek. - Előzőleg egymagam
kimentem kis időre, hogy megközelítsem kicsit a niceai tavat. Egy keresztutcában
több fiú gyűlt össze, akik engem néztek, köveket szedtek föl, és egyikük, egy
csinos kölyök, fenyegetőleg úgy tett, mintha meg akarna dobni. Én azonban megkopogtattam
a puskámat, amelyet csaknem mindig magammal viszek, a következő pantomím kíséretében:
"ha megdobsz, lövök", mire hátrahőkölt, és nem mert megdobni. Egy öreg
emir,[257]
akit én addig nem láttam, de aki tanúja volt ennek az egész jelenetnek, szólt,
hogy csak nyugodtan menjek tovább, és rendreutasította a gyereket.
Nincs han az egész helységben, kivéve egy istállót, ahol a tevék terhét rakják föl meg le; mi a postaház hánjában töltöttük az éjszakát - ami elég utálatos dolog, mert egy pillanatnyi nyugalma sincs az embernek.
[1818. november 1.]
November 1-én kora hajnalban akartam Bazarköről elutazni; csakhogy
ez a kora reggel Törökországban egyáltalán nem megy, mert az emberek
rákényszerítik az utasra, hogy az ő török módjukon utazzék, s ne úgy, ahogy
ő akar. Annyi poggyásszal, mint amennyi nekem van, hát még úgy, hogy sok kis
csomagra van szétosztva, nemigen lehet napfelkelte előtt elindulni. - Mindjárt
a helység után temetőbe ér az ember, amelyben píneák és ciprusok mellett más
szép fák is állnak. NB. 1/4 8-kor
indultunk el. Félórányi útra jobbfelől Cseltik[258]
falva található, balra a Niceai tó látható, amelynek a partját erről az oldalról
szép cserjék növik be, amelyek annyiféle színben pompáznak és annyira nem úgy
festenek, mintha vadon nőnének, hogy az ember úgy vélhetné, kultivált környéken
jár, ha nem látná olyan közvetlen közelről. - Akadnak puszták, amelyeknek jó
a földje, és a termékeny tájjá válhatnának, kár, hogy parlagon hevernek. Mindamellett
a nagy nehézségekkel járna a megművelésük, mielőtt még jövedelmező föld válhatnék
belőlük. A Bazarkö és Gemlik közötti táj mindenesetre nincs híjával semminek,
hogy az elképzelhető legszebb és legtermékenyebb kertként mutatkozzon annak,
aki nem taszítja el magától erőnek erejével! A fák többnyire nemesek, a gyümölcsfajták
úgyszintén, és a rengeteg gaznak, ami a mi országunkban oly buján tenyész, itt
semmi nyomát nem látni. Ámulva láttam, hogy itt a másodszorra vetett árpa is
megérik. 1 és 3/4 órányival odább
egy magaslatról, amelyet elég nehéz megmászni, látni lehet a Mudaniai-öblöt.
2 és fél óra múlva átkelés egy jelentéktelen kis vízfolyáson, amely egy szép
kerten kígyózik át (Balok Hüssü[259]).
- Kristálytiszta vízű forrásokat, amelyeknek a vizét a magaslatokról vezetik
le, többfelé is találtunk útközben. Nem nagyon tűntek fel, mert nem volt kellemetlen
a meleg, és nem sokat vizet használtunk el, de nyáron micsoda felüdülés lehet
az utasoknak, hogy a szép ligetek hűvösében kipihenhetik magukat!
3 1/4 óra múlva Gemlikben,[260] amely a Mudaniai-öböl szélén található. Mielőtt odaértünk, egy barlangot mutattak nekünk, de az csak egy üreg, amely a földpát kőzetből álló hegy lábánál képződött. Láttam vadon nőtt, jó fekete komlót, amilyen egész Magyarországon nem található. Az eperfák meg vannak nyesve, és mint a szőlővessző felfuttatva, valószínűleg a selyemhernyótenyésztés céljából, amellyel a görögök sokat foglalkoznak. Egész közel az úthoz egy szőlőskertben hosszú oszlopot láttam heverni. Nem volt se régi, se szép. Mégis az jutott eszembe, hogy más völgyekben és más utakon sok régi rom lehet még, amelyekről nem tudunk, mert ki hihetné és állíthatná, hogy a régiek ugyanazokon az utakon jártak, mint a mostaniak. Az évszakok és a körülmények váltakozása szerint az utakat csereberélni lehet, amikor csak akarjuk. Hammer úr, aki ad a pontosságra és a részletekre, Karamursaltol Brussáig egy csomó falun haladt át, de mi az útunk során ezekből kettőn kívül egyet sem találtunk. Most tehát bizonyára másfelé vezet az út, mert ugyan ki tehetné föl Hammer úrról, hogy az útja ad libitum [tetszés szerint] olyan falukon vezetett át, amelyek egyáltalán nem láthatók és amelyekről a chirugik[261] sem tudnak semmit? - Gemlikben van egy han és egy arzenál - az utóbbi Gemlikkel szemközt található, úgyhogy ez a két hely a Mudaniai-öböl végét mindenestül kitöltené, ha a kettőt nem választaná el középen egy szomorú patak, amely fölé egy fahidat építettek, de nem lehet átmenni rajta, és amelynek partjától mindkét hely körülbelül 600-600 lépésnyire van. Mindjárt a domb után, amelyet az arzenál mellett kell megmászni, feltűnik Keshih-Fag,[262] a baráthegy, az Olymp, 4 órányira Bazarkötől. Ez a hegy elnyúlik széltében, hó fedi, és szép is, de olyan magasnak sem vélem, mint amilyen az ausztriai Schneeberg. Így tűnik legalábbis. De amióta utazgatom, nem találtam még vidéket, ahol oly szívesen laknék, mint a Bazarkö és Gemlik közti tájon. NB ha úgy megművelnék, mint Angliában szokás. A nápolyi ég, szép rendetlenség, fasorok és megcsonkított fák nélkül! Termékeny táj, de mégis csupa szikla, tiszta vízű források! A magaslatról, amelyet említettem, jól látható az egész Mudaniai-öböl, Mudania[263] helységével együtt, amely egy hegy lejtőjén helyezkedik el. Gemlikben hajókat építenek, és jó caique-ot kapni, hogy körbejárja vele az ember az öblöt. Egyáltalán a világ összes vízein hajókkal közlekednek, a legtöbb helyen vitorlással, csak az én ostoba hazámban nem vitték még ennyire! Nem elég mélyek a tavak? Vagy nincs szelük az embereknek? - 4 és fél órával az elindulásunk után, egész közel a fenti helyhez megálltunk, balra egy kis völgyben van a jelentéktelen falu, Engüre[264] - az Olympos itt úgy magasodik a többi hegy fölé, hogy nem lehet a lábától megmérni. A barátságos vidéken eltöltöttünk kb. 3/4 órát, és reggelire megettünk egy csirkét, és pazar mustot ittunk hozzá. 6 és fél óra elteltével megmásztuk azt a hegyhátat, amely elválasztja Gemliket Brussától - innen az Olymp teljes magasságában látható. Nem hiszem, hogy 1900 öl magas lenne, mint Andréossi[265] állítja. Nemsokára feltűnik az úttól jobbra Fahas Adé[266] falva, és egy darabon az Eili dür zuhatag mentén lovagol az ember. 8 és fél óra: az úttól jobbra Demür Das, balra pedig Kal Hasszán falva. Jelentéktelen mind a kettő. 9 órányira Tabagyik falván át: nem a szépsége, hanem a gyalázatosan rossz kövezete miatt, amelyen elcsigázott lovaink már alig tudtak menni, rosszkedvre hangolt. Az ilyen helyeket a térképen meg sem kellene jelölni, hacsak nem mint akadályt hadseregek és utazók útjában - mert könnyebb feldúlni őket, mint egy szénaboglyát, egyik napról a másikra megszűnhetnek létezni, és a legjobb térképet is meghazudtolhatják - és mellesleg még egy madárnak vagy egy farkasnak sem szolgálhatnak kényelmes hajlékul. 9 és 3/4 órányira kőhídon kel át az ember, alatta hegyi patak folyik,[267] amely most éppen száraz volt, de ha van benne víz, veszedelmes zuhatag lehet. Ezután csakhamar egy chiflikhez ér az ember, az egyetlen jeléül annak, hogy nemsokára a brussai pasaság fővárosa, azaz maga Brussa fog feltűnni, bár erre nincs szükség, mert a szorosan egymás mellett meredező minaretek már messziről kiragyognak a brussai dohánygyár füstjéből. - Mennyire másként mozdul minden Bécs, London, Párizs ect. közelében. Egy üde, hűvös liget van Brussa külvárosának szélén, Ismit (Nicomedia) és Isnik (Nicea) felől ezen át érkezik Hammer szomjas vándora a belső város szentélyébe. Ez a liget kellemesen nyirkos, a gyönyörű fák, amelyek itt a maguk igazi hőmérsékletén buján tenyésznek és sokáig üdezöldek maradnak, arra csábíthatnák az embert, hogy hosszasan elidőzzen a társaságukban. Nem ismerek kellemesebb és egyben hatékonyabb ellenszert a komisz lázra. 10 és fél óra múltán, azaz 3/4 6-kor értünk Brussába, majd itt csakhamar az Eski Jeni hanba.[268] A szegény lovak, mivel az egész úton nem kaptak sem enni, sem inni semmit, a szarvasra emlékeztettek, amely mindjárt meghallja a hallalit. Általában barbár módon bánnak ezekkel a lovakkal. Nem hiszem, hogy valaha lecsutakolnák őket, patkolásuk új vassal történik, mind nyomottak. Menetközben sosem itatják őket, holott szegény párák majd elepednek érte, és csak erőltetve lehet áthajtani őket az útba eső vízeken. A Bazarkö és Brussa közti úton, amelyet (leszámítva a reggelire szánt 3/4 órát) 9 és 3/4 óra alatt tettünk meg, találkoztunk egyszer 28 tevével, amelyek ilyen számban és méretben egészen különös látvány nyújtanak. Valamivel később láttunk egy nyugalmazott pasát, aki azzal szórakozott, hogy sólymokkal foglyokat fogatott. Lovasokkal hajtatta le maga elé a vadat a hegyekből, ő a völgyben várt rájuk nagy kíséretével és a sólymokkal. Mialatt elmentünk mellettük, a pasának nem volt vadászszerencséje. Nevetnem kellett a hajtókon, akik a sziklákon zergék módjára, súlyos fegyverzettel, roppant hosszú szárú pipákkal a szájukban, girhes, félholt kutyákkal keresték a foglyokat. Ilyen vadászaton minden utat lovasok állnak el, és az előkészületek alapján úgy vélhetné az ember, hogy farkasra vagy medvére mennek, s meglepve hallja, hogy fogolyra vadásznak. A fegyverzet dolgában pedig odáig mennek, hogy a török nincs is felöltözve, ha nem dug az övébe néhány pisztolyt, egy tőrt és egy handzsárt. A han, ahová betértünk, nagy, négyszögletes épület, friss vizű ciszternával a közepén. A házban nincs sem vendéglős, sem pincér. Bár van sok odú (szoba), de nincs, aki kinyitná őket. Málhánk az udvaron hever. Türelmesen várunk. Fennhangon hirdetik a müezzinek,[269] hogy nyolc óra van. Csikorog a kapu, és mint a város minden negyedét, amelynek van kapuja, a hánt is bezárják. Senki sem léphet be többé a hánba, hiába is akarna, és elmenni se lehet többé. Ezt a szép intézkedést Kairóban is alkalmazzák. Nagyon keveset ettünk, és éhesek vagyunk. Ilyen a helyzetünk. Mivel azonban szerencsések voltunk mindenben, ma sem estünk kétségbe, és a géniuszunkba vetett bizalmunk nem is csalt meg, mert találtunk a hánban egy velünk együtt bezárt aleppói örmény kereskedőt, aki kinyittatott számunkra egy raktárat, ahol meghálhattunk, a szakácsa pedig ura parancsára piláfot[270] készített, amely pompásan ízlett nekünk. Arra már sem idő, sem alkalom nem volt már, hogy ajánlólevelemet átadjam Arles úrnak és Julius Cesar Kelly doktor úrnak.[271]
[1818. november 2.]
Ma 2-án reggel föl akartam menni az Olympra, hogy el ne mulasszam a szép napot, amely a mi országunk csodaszép, tiszta szeptemberi napjaihoz hasonlítható. Kora reggel fölkeltem, de a doktort már nem találtam otthon. Már a 3 lófarkas Ahmed pasa palotájában volt, odasiettem, nem akartak beengedni, mégis beléptem az udvarba, átadtam névjegyemet a doktornak, de nem jól fogadtak, odavetettem a szobába a nagyvezírtől való ajánlólevelemet, és akkor kávét és pipát akartak rám erőltetni, amit először nagyzolva elhárítottam, de végül mégis elfogadtam. - Általában játszom tréfából a büszke dacosat, mert a frankok mind az ellenkezőjét teszik: a törökök csodálkoznak rajta, én azonban úgy gondolom, hogy ez nem rossz. Majd elválik a jövőben. X[272] ... legalább bocsánatot kért tőlem, amiért nem fogadott mindjárt rangomhoz illően, a doktor a házába akart kísérni, de amikor értesült számos kísérőmről, egy üres, bútorozatlan házat ajánlott föl, amelyet a frankoknak szokott tartózkodási helyül szolgálni. Minek örvendhettem volna jobban, mint egy üres háznak? Van-e bosszantóbb, mint a törökök tolongása? Büszke koldusok serege. - Alighogy elfoglaltam az új, hideg, bútorozatlan házat, a pasa személyzetéből egy görögöt küldtek utánam, aki jelt adott, hogy kövessem. Tüstént elkészültem, és teljesen rábíztam magam az említett személy irányítására, akivel egy árva szót sem tudtam váltani. Gabriel nem volt otthon, és már csak találomra is vezetőmre kellett hagyatkoznom, annál inkább, mert okom volt azt hinni, hogy a pasa akar fogadni, és a doktor vár rám, hogy bemutassa a tolmácsomat. A pasához vezettek, a doktor nem volt ott, egy óra hosszat a pasa udvarában tartózkodtam, a törökök rám se hederítettek. Meg tudtam volna ölni e pimasz alakok valamelyikét, zord tekintettel meredtem rájuk, mivel még a nyelvemmel sem tudtam értésükre adni megvetésemet. - Végre megjelent az orvos, és nagy ceremóniával bemutattak a vén, beteges pasának, aki elhalmozott a török udvariasság minden jelével. Miután ez megtörtént, ajánlottam magam a gran personaggiónak,[273] és mindjárt az ajtóban lecsapott rám összes embere, és csak 34 rupia árán tudtam magam kiváltani tőlük, de akkor aztán haza mentem. - Micsoda kontraszt!
[1818. november 3.]
Ma fenn voltam az Olympon, az út nagyrészét gyalog tettem meg, és kutyául vagyok. Holnap többet.
[1818. november 4.]
4-én. Andréossi az Olymp magasságát 1900 ölben[274]
adja meg. Egy másik angol, aki néhány éve járt itt, 1800-ban. Hammer úr, aki
olyan részletesen írja le a hegyet, hogy szinte semmit sem lehet hozzátenni,
nem mond semmit a magasságáról. Megvallom, nem tudom igazán elhinni, hogy kétszer
olyan magas lenne, mint a Schneeberg, bár lábaim és tüdőm, amelyek különben
sokat bírnak, arra szavaznak, hogy nagyon magas. 6 óra 30 perckor indultunk
el, és miután végigcsúszkáltunk Brussa egyik külvárosán, fölfelé kezdtünk kaptatni.
Sok tapasztalatom van lovakkal, és nagyjából tudom, mire képes egy ló, de soha
életemben nem lovagoltam még olyan utakon, mint amilyenek az Olympra
visznek föl, és nálunk kinevetnék azt, akinek az jutna eszébe, vagy vállalkozna
is rá, hogy ilyen magaslatot, ha egyszer át kell kelni rajta, lóháton akarna
megmászni. Az út még szamárnak is nehéz volna, és roppantul csodálkoztam lovainkon,
hogy egyikük sem vonakodott egy pillanatig sem megbízhatóan végezni szolgálatát.
Miután két órán át, szép gesztenyefák között, meredeken fölfelé kapaszkodtunk,
egy fennsíkra értünk, amelyet Hammer úr bőven leír, amelyről azonban nincs más
tudnivaló, mint hogy nyaranta sok turkomán szokott itt fonott házakban és egész
török családok sátrakban táborozni - amazok, hogy juhaikat és kecskéiket őrizzék,
emezek, hogy friss hegyi levegőt szívjanak. Szépnek éppenséggel nem mondható
ez a hely, mert nincs kilátása, minthogy egyfajta katlanban helyezkedik el,
és mert nem különösebben nagyok a fák sem, amelyek körülveszik. Valamivel több,
mint egy óra múlva egy meredek lejtőre értünk, amelyet hó és jég borított, úgyhogy
le kellett szállnunk lovainkról, és kantáron vezetnünk őket, és szó szerint
négykézláb felmásznunk. Bizonyos szakaszokon lóháton átkelni remeklés volt a
maga nemében! Egy óra múlva egy nagyrészt hóval borított síkságra értünk, amely
meglehetősen nagy kiterjedésű, és hátterében a voltaképpeni Olymp (Kisis Dag)
mintegy a süvegének látszik. Itt megálltunk, mert Ender alkalmas helyet talált,
hogy elkészítsen egy rajzot. - Már régóta szándékom volt, hogy megmászom ezt
a hegyet, és elkövettem azt az óvatlanságot, hogy nem lovagoltam el odáig, ameddig
csak lehetett, hanem mindjárt a síkság elején gyalogolni kezdtem; aztán a sorra
egymás után felbukkanó magaslatok, amelyeken nyugodtan átkelhettem volna zergém
hátán, és amelyeket most türelmetlenül gyalog kellett megmásznom, úgy elfárasztottak,
hogy csak végső erőfeszítéssel sikerült feljutnom a végső csúcsra. - A vezetőm,
enyém és Landschulzé, lusta fickó volt, egyikünk sem tudott vele beszélni, és
egyáltalán nem tartotta szükségesnek, hogy megtegye velünk ezt a sétát, hanem
nyugodtan letelepedett, és rendelkezésünkre bocsátotta a hegyet. Aki járt valaha
ilyen hegyen, elképzelheti, miféle cudar helyzetbe kerültünk többször is, amiért
nem ismertük az utat. Ezenkívül türelmetlen voltam, és minden erőmet megfeszítve
meneteltem és kapaszkodtam. Csakhamar rideg, zordon tájon találtam magam, kifulladva
és egyszál egyedül! Egy pillanatra sem álltam meg pihenni, nehogy meghűljek,
mert nagyon kimelegedtem, és teljesen nyáriasan voltam öltözve. Mielőtt felértem
volna a legfelső csúcsra, ismét egy lapályfélén találtam magam, ahol kellemes
meleg volt. Odafenn viszont átfútt rajtam a szél. Hőmérőm szerint 7 fok volt
fagypont felett, olyan napon, amely odalenn a brussai síkon egy meleg
szeptemberi naphoz hasonlítható, mikor a hőmérő 17 fokot mutat fagypont
felett. A kilátás odafentről, ahol egy néhány éve elhagyott kolostor romjait
is megtaláltam, olyan, mint más magas hegyekről, a tenger és a szárazföld egybeolvad
a levegőéggel és a felhőkkel. Ettől függetlenül világosan ki tudtam venni Konstantinápolyt,
a Nicomediai- és Mudaniai-öblöt, a Niceai és az Apollóniai-tavat,[275]
a Marmara-[276]
és a Herceg-szigeteket, a Márvány-tengert, Ida hegyét és a Gargarusty.[277]
- Sokáig nem akartam és tudtam maradni, mivel odafenn hideg volt, nekem pedig
nagyon melegem. 2 óra 40 percre volt szükségem, hogy arról a helyről, ahová
valamivel több, mint 4 óra alatt jutottunk el, fölmenjek a legmagasabb csúcsra.
Lefelé menet, miután a nicomediai csizmadiával kijavított csizmámat teljesen
lejártam, nem sokkal a legmagasabb csúcs alatt találkoztam Landschulz-cal, akinek
a hadművelet során elszakadt a nadrágtartója és alsógatyájának madzaga. Lefelé
menet főszerepet játszottak a kezek, és nélkülük nehéz lett volna, sőt lehetetlen
bizonyos meredélyeken leereszkedni, amelyek szinte falaknak tűntek előttem.
Zergék sípolását hallottuk, azt mondják, e csúcsoktól keletre sok van belőlük.
El is hiszem, mert a török zergevadászok a maguk ócska flintáikkal és a hosszúkás,
borostyánszopókás pipáikkal a szájukban, amelyek nélkül semmire se vállalkoznak,
nem fogják egykönnyen kilőni ezeket a vadakat. Zergék és farkasok egészen friss
csapásait láttuk. Sok sast és kis fekete madarakat, amelyek közvetlenül a szemem
előtt lebegtek a levegőben. Ender főhadiszállásáig, aki egészen megdermedve
várt ránk egy nagy tűzrakás mellett, futólépésben jó 2 órára volt szükségünk.
- Valamivel több, mint 2 újabb órára, hogy leérjünk. Nagyjából 8 jó órát kell
számítani az Olymp megmászására. Akik kényelmesen akarják megjárni, és a meleg
évszakban mennek föl, az éjszakát azoknál a turkománoknál töltik, akik a második
fennsíkon tanyáznak, nagy tűz mellett alusznak, hegyi források üdítő vizét isszák,
és friss pisztrángot esznek. Egyébként az Olympnak talán előnye sok más magas
heggyel szemben, hogy nem lassanként emelkedik, hanem egy termékeny, virágos
lapályon áll, és úgyszólván egyetlen magas piramist alkot. - Úgy megviselt ez
a kirándulás, hogy nem tudtam sem enni, sem aludni. Több órára megsüketültem,
míg a füleim egy csattanás után, amelyet jól hallottam, lassanként újra működni
nem kezdtek. - Tegnapelőtt nálam töltötte az estét Julius Cesar Kelly, és példátlan
módon untatott mindnyájunkat, mivel a fickó egyfolytában a pestises tapasztalataival
traktált bennünket, mely tárgyról össze is írt valamit, ami azonban hál'istennek
nincs kinyomtatva. Tegnap el akartam menni hozzá, de képtelen voltam rá, és
kimentettem magam.
Ma voltam az új török fürdőben, és ki akartam próbálni, milyen az, amikor az ember úgy mindenestül à la Turque [török módra] átáztatja magát. Ezért dragománomat, Gabrielt nem vittem magammal, hanem egyesegyedül kalandoztam el e fürdőház előcsarnokába. Mikor a török fürdőszolgák észrevették, hogy fürödni akarok, egy csomó muzulmán jelenlétében meztelenre vetkőztettek, és az illendőség végett csak egy kendőt kötöttek arra a bizonyos helyre, egy pár hegyes facipőt adtak rám, amelyeken úgy billegtem, mint egy részeg, és hónom alá nyúlva kettesben egy másik előtérbe vezettek, ahol mintegy 20 pucér urat találtam, akik a hajáról azonnal ráismertek a frankra. - Jólesően éreztem magam ebben a teremben. A szolgálatot végző fürdőlegények is meztelenek, hosszú szakálluk van, és az örökös izzadás miatt soványak, mint a heringek. Két ilyen úr, akik kizárólag személyemmel foglalkoztak, kisvártatva egy másik, nyolcszögletű terembe vittek, amelynek a közepén egy nagy, kerek, 5 láb mély, nagyon meleg vízű és törököktől hemzsegő medence volt. A 8 oldal megannyi fülkeként szolgál, mindegyikben van egy kis medence pihenőággyal. Elhatároztam, hogy hagyom, csináljanak velem, amit akarnak, és a 2 sárga fickó szabad rendelkezésére bíztam magam teljesen. Mihelyt észrevették ezt, munkába vettek, gyúrtak, tapostak, egyikük kificamította az összes végtagomat, a másik beszappanozta a szememet, orromat és fülemet, az összes szőrzetemet leborotválták, kivéve azt, amelyet oltalmamba vettem. Egy kölyök kellemesen csípkedett, és a kis ujjaival mindenemet megbirizgálta. Így folytatódott ez, mígnem kifogytam a lélegzetből, akkor nyakon öntöttek 44 fokos forró vízzel, és ettől csaknem elájultam. Végül csaknem bugyogó vízbe ültettek, míg az érzékeim ellankadtak, és kis híján ordítani kezdtem. 20 perc elteltével véget ért az operáció. A létező legfájdalmasabbak egyike. Kimentem. Jéghideg volt minden a bentiekhez képest. Végre lefektettek egy ágyba, ahol lassanként magamhoz tértem. A fürdőben percenként százra szökött fel a pulzusom. - Most itt ülök egy gyertyánál, és olyan bágyadt vagyok a mai kúrától, hogy az alvásban próbálok néhány órára jó szüleimhez megtérni.
[1818. november 5.]
Még érzem a tegnapi török kúrát, és meggyőződésem, hogy kell
néhány nap, amíg visszanyerem régi erőmet. Azok fürdővendégek fordíthatják javukra
a brussai fürdők előnyeit, akik néhány nappal előbb bizonyos életmódra szoktatják
magukat, és mérsékelt hőfokú fürdőkádakba fekszenek, amilyenek számos magánháznál
előfordulnak egy-egy szezon idejére, kezdetben csak egy negyedórára, de ha megszokták,
akár egy egész órára is. Az új fürdőben, Jeni Kaplicsában az első terem hőmérséklete
- azé, amelyben kimenet kicsit elidőzik az ember, hogy ne kelljen félnie a túlságosan
hirtelen hőmérsékletváltozástól - 20 fok körüli, de az igazi teremben, amelynek
a közepén a nagy medence van, a hőség 26 fokos, a vízé 30 fokos is lehet. A
mellékfülkékben, amelyekből kettő van, a víz melege a 35 fokot is eléri. - A
forrásnál az én hőmérőm 68 fokig szökött fel. - Más fürdőt nem is láttam, mert
mind egyforma jellegűek. Eleganciának és ízlésnek különben nyomát sem észleltem,
és igazán eltökélt napkeletinek kell annak lennie, mint amilyen Hammer úr, aki
több ívet képes teleírni ezekről a fürdőkről. Amennyire kényelmetlennek és undoknak
találom ezeket a fürdőket, amiért szüntelen kontaktusba kerül az ember oly sok
visszataszító emberrel, annyira dícsérem a fekvésüket, és Brussa vitathatatlanul
azok közé a fürdőhelyek közé tartozik, amelyeknek a legkellemesebb a környéke.
A víz kén- és vastartalmú, és gyógyhatását igen nagynak tartják. Ez valószínűleg
így is van. Monsieur Kelly, aki két füzetkét is írt, az egyiket a pestisről,
a másikat a brussai selyemhernyótenyésztésről, nem tud pontos és helyes felvilágosítással
szolgálni a víz alkotórészeiről és hogy mi milyen arányban található benne,
hiszen 28 éves brussai tartózkodás után még azt sem tudta, hogy milyen hőfokú
a víz a forrásnál, ugyanis azt a legnagyobb határozottsággal 44 fokban adta
meg, mi pedig nem kis csodálkozással állapítottuk meg, hogy hőmérőnk 68 fokot
mutat. E természettudós és a pasa háziorvosa 52 éves koráig azt hitte, hogy
nem lehet tüzet gyújtani, ha a hőmérő fagyponton áll! Nekünk kellett
őt erről felvilágosítani. - Ez a jó doktor, akinek figyelmébe ajánlottak, több
órát töltött el velünk, és olyan buzgalommal igyekezett javunkra lenni
és kedvünkben járni, mint minden olyan frank, aki felöltötte a dragomán uniformist,
28 éve Törökországban él, és magáévá tette a lassú török viselkedésmódot. Bárkit
kikúrál ez a jó ember, és orvosa még a nőknek is, akiket még a háremben is felkereshet.
Kellemes volt meghallgatnunk néhány kis történetét erről a háremről - et quand
nous parlions du costume des femmes turques, amelyeket turquesque-nek
nevez, il prétendoit qu'elles avoient des culottes exterieusement et interieusement.
Ő: Une fois, j'ai vu un jeune homme se noyer, et quand on l'a rétiré de l'eau,
il avoit été tout bleu - examinons ce qu'il y a à faire - et j'ai lui
fait appliquer 300 coup de batons sur la semelle - et il commenca à
vomir. Én: eh bien il est mort de la bastonade? Ő: Non pas, je
l'ai sauvé! (és amikor a török nők ruházatáról beszélgettünk... azt állította,
hogy kívül és belül egyaránt nadrágot viselnek... Egy alkalommal vízbefúlni
láttam egy fiatalembert, és mikor kihúztam a vízből, egészen kék volt már, lássuk
csak, mit lehet tenni, és 300 botütést mérettem a talpára, mire hányni kezdett...
És belehalt a botozásba?... Nem, megmentettem.) Ebben a zsánerben mesélt nekünk
egész este. Ilyenek az orvosok Törökországban, és ha látok egy ilyen fickót,
mindig eszembe jut annak a bizonyos mylordnak a története, aki egy inasát magával
hozta Itáliából Konstantinápolyba, és ez nyomban a székvárosba való megérkezése
után felmondta a szolgálatot, hogy ezentúl orvosdoktorrá legyen!
Brussa majdan török selyemárut szállíthat nekem, pikben számolva,
amely valamivel kevesebb, mint egy öl, és tíz ad ki egy darabot, valamint nagy
tajtéktömböket, amelyeket Eski Sherben, Brussától tíz órányira a pasa
engedélyével fejtenek ki, és Julius Cesar úr révén juthatok majd hozzá.
6-án reggelre tűztem ki az elutazásomat. Nem tudtam eldönteni, hogy postalovakat vegyek-e, vagy egyezzem meg egy brussai emberrel, hogy saját lovaival elvisz Szmirnáig.[278] Annyi ok szól mind a két választás mellett, hogy sokáig nem tudtam dönteni, végre úgy láttam jobbnak, hogy magánlovakkal utazzam, és emiatt kénytelen vagyok holnap még itt maradni, hogy a lovakat megpatkolják és előkészítsék.
[1818. november 6.]
Ma több mecsetet megnéztem - a legnagyobb az Ulu dzsámi,
és az egyetlen, amelyet érdemes megjegyeznem, mert igazán szép, még a napnyugati
embernek is. Ahogy Angliában könnyen és akadályok nélkül meg lehet nézni azokat
a gépeket, amelyek vidéken vannak, Londonban viszont eldugják őket, úgy Törökországban
is mindent könnyűszerrel meg lehet nézni, mihelyt Konstantinápolyon kívül van
az ember, és a frankok akadálytalanul bemehetnek az összes brussai mecsetbe.
- Ez az utóbbi mecset hosszúkás tégla alakú, szőnyegekkel van borítva, és igen
tetszetős nyitott kupolája van, a közepén pedig medence, amely azért van itt,
mert a hely egykor egy nőé volt, aki nem akarta eladni, mikor a mecsetet építeni
kezdték, és később erőszakkal vették el tőle. A tudósok azt állították, hogy
az erőszakkal kicsikart hely nem alkalmas istenházának, és nyitva hagyták a
kupolát, és víztartálynak jelölték ki a helyet, amely most arra szolgál a törököknek,
hogy ima előtt kezet és lábat moshassanak benne.
Láttam többek között Orchán szultán[279]
sírját, a feleségéét, Niluferét nem. - Hammer úr olyan részletesen ír művében
Brussáról, és olyan pontosan is, ahogy ez az ázsiai tárgy megérdemli, úgyhogy
én itt nem is akarok többet mondani Brussáról. - A selyemhernyók fontos szerepet
játszanak a városban, és Kelly úr számítása szerint a város lakói évente összesen
4 000 000 piasztert keresnek velük, a felügyelet munkája 60 napig tart, április
7-én kezdődik, et les femmes prennent des coquons d'aprés leurs possibilités
dans leur seins qu'elles conservent jour et nuit pendant 9 jours. (... a nők
a gubókat lehetőségeik szerint a keblükbe rejtik, és ott őrzik őket éjjel-nappal
kilenc napon át.)
A házban, ahol lakunk, nincsenek bolhák és poloskák, amint bútorok sincsenek, amelyekben tanyázhatnának. Mister Baillynak[280] megintcsak igaza van abban, hogy Kis-ázsiában és Görögországban nem találni mást, csak azt, amit az ember odavisz magával.
[1818. november 7.]
7-én. Ma török számítás szerint 11 órakor, azaz 5 órakor keltem fel, hogy napfelkeltekor elinduljak; de lovaink még nem voltak ott, és csak 8 órakor tudtunk elindulni. A 13 ló, amelyre szükségem van, nem azé a bizonyos emberé - és ennyi idő kellett neki, hogy valamennyit összeszedje. Az én lovamat, egy apró termetű, kurta lábú sárgát, tegnap vették 480 piaszterért, és talán a legjobb a transzportban. 9.40-kor átkeltünk a Nilufer[281] kőhídján ("der seine Wer nicht verlassen will"). 11.45-kor balfelé Hassana[282] falvát láttam, és 1.20-kor és egy másik jelentéktelen falun siettünk át, amelyet az emberek szintén Hassanának kereszteltek el, de valószínűleg másképp hívják. Ezután nemsokára egy kis magaslatra értünk, ahonnan jól lehet látni Acsélart és az Appollóniai-tavat.[283] Mögötte fekszik az a falu, amelyet 2 órakor értünk el, és amely szűk félórányira lehet az említett tótól. A táj, amelyet 6 óra alatt lassú lépésben átszeltünk - mellesleg a málhánk miatt többször meg kellett állnunk - szép, de terméketlen. - Az idő gyönyörű volt: hőmérőm 17 fokig emelkedett. A tó halban és vadkacsában gazdag, de a partja nem szép. Jól látni az Olympot. Innen még ormótlanabbnak hat, mint az összes többi oldalról. - Egy istállóban lakunk, és két török, egyikük patriárka, a másik a nagyúr nyugalmazott futára, lovaikat olyan vakarókkal vakarják, amelyek a mi dörzsvasunkhoz hasonlítanak. Ha a nagyúr egy futárja úton van, chirugija hosszan kitartva kiált, amíg csak ki nem fogy a lélegzete. - A törökök a lovaikat nagyon soká sétáltatják körbe, még ha csak lépésben érkeztek is, és rendszerint 3 óráig még fölnyergelve hagyják őket. - Holnap Mohalicsig[284] akarok eljutni.
[1818. november 8.]
8-án reggel 7 órakor kellemetlen nyirkos ködben indultunk el
Acselarból: az út az Apollóniai-tó északi partján vezet - törökül Ulubatnak
hívják -, ezt az utolsó helységet a nagy köd miatt nem láthattuk. 12.20-kor
Essis Hanhoz értünk, amely törökül elhagyott hánt jelent. Ez az épület
egészen közel van a tóhoz, és a legszilárdabb hán, amelyet eddig láttam. Most
teljesen elhagyatott, Szelim[285]
uralkodása alatt rablók tanyáztak benne, akiket, úgy látszik, mára kiirtottak.
1.12-kor Ulibadon[286]
és egy régi erőd kapuján lovagoltunk át. Valószínűleg a törökök építették az
erődöt, de nem érdemel különösebb figyelmet. A Rhyndacus[287]
e jelentéktelen hely mellett folyik el. E folyó, amely körülbelül akkora, mint
a Lajta, a legnagyobb a Márvány-tengerbe ömlők közül, gyakran összetévesztik
a Granicusszal,[288]
amelyen Nagy Sándor mindenáron át akart kelni. Mielőtt a tengerbe ömlik, magába
fogadja a Nilufert. A Konstantinápolyból Szmirnába tartó utasok Konstantinápolyban
hajóra szállnak az ún. Herceg-szigetek felé, a quatre paires de rames
(négypárevezősre), és a part mentén elhaladnak a Bosbornu[289]
előhegység mellett - és Mudaniában kiszállnak, vagy a Rhyndacuson - amelyet
a mi törökünk Ulubat Gölnek[290]
nevez - a muhalitsi lépcsőig utaznak - mely helységet bizonyos térképeken Mikalitza
névvel jelölnek, de ezt senki sem érti; és itt vesznek postalovakat. A Rhyndacuson
át korlát nélküli fahíd visz át, és még rosszabb, mint aminőt hazámban valaha
láttam. Egy rosszul megépített, öreg kőhíd maradványai még láthatók. - Ezen
az útszakaszon találkoztunk a Nagyúr egy brussai meghatalmazottjával, aki néhány
éve egyik kísérőnkkel együtt futár volt a Nagyúrnál, ezeket itt tatárnak nevezik.
Most ennek a két ismerősnek, akik igencsak örvendeztek a viszontlátásnak, nyugodtabb
állása van, egyikük utasokat kísér egyik helyről a másikra, a másik rabszolganőket!
Láttunk hármat ezek közül a szerencsétlen, de fölöttébb visszataszító teremtmények
közül, akik valószínűleg nadrág nélkül ülték meg a lovat, és a török így terelte
őket maga előtt Kairóból. Ezek a szegény teremtések, mint köztudott, a legaljasabb
munkákra kellenek a törököknek (3 sor törlés)... mely körülmény egyáltalán nem
zavarja ezeket az embereket. 3 órakor megérkeztünk Mohalicsba. Ez a hely nagyobb,
mint gondolná az ember. Egy hánba vittek bennünket, amely telizsúfolva lévén
emberekkel és lovakkal hitvány szállás. Olyan szorosan állnak egymás mellett
a lovak, hogy be sem lehet menni közéjük. Ebben az istállóban abrakolják és
szállásolják el őket. A nyergekhez hozzá se nyúlnak. Minket egy elég jó szobába
vezettek, bár több ablaka be volt törve. Ez a szoba bútorozott is, "mégpedig
török módra, ami a pestis miatt veszedelmes és kellemetlen." Én a magam részéről
akárhová leülök, és se szó, se beszéd fáradtan levetem magam a végtelen diványok
egyikére. Törökországban utazni olyan, mint sötét éjszaka, rossz úton, esőben,
részeg postakocsissal vitetni magunkat valahová. A kocsi sarkába húzódik az
ember, nyugodtan elalszik, és rábízza magát a Mindenható gondviselésére, így
kell tenni Törökországban! - Mohalics mögött egy kis dombról az Olymp végre
úgy tűnik fel, mint egy igazi magas hegy: mintha az Apolloniai-tóból tornyosulna
fel a felhők felé. Mohalics vidékén igen sokféle madárfajta él, soha másutt
nem láttam ennyi pacsirtát. E pillanatban a piláfra várunk, amelyet Krebs
úr készít el nekünk, és közben majd fölzabálnak bennünket a bolhák - kellemes
éjszakának nézünk elébe!
Mialatt szűkös vacsoránkat ettük, egy patkány pottyant le egy polcról, amelyet fegyverek számára erősítettek a falra. Kis híján Landschulzra esett. Társa nyugodtan sétált tovább a polcon. Így még ez is hozzájárult ahhoz, hogy ne lehessen semmi nyugalmunk. - Szemközt egy másik hán van, ahol egy utazó török társaság énekel, ez valószínűleg nem fog soká tartani, mert az oszmánok általában a tyúkokkal együtt térnek nyugovóra. Ha azonban e zenebona nem szűnne meg, vagy legalább nem hagyna alább, akkor szeretném látni, ki fog itt aludni, mert a török dal nagyjából a legdiszharmónikusabb melódia, amelyet ember magából kibocsáthat. Egyik kísérőnk, egy köpcös, vaskos fickó, sárga kendővel a fején, akit nagy ereje miatt pátriárkának nevezünk, naponta gyönyörködtet bennünket ilyen dalokkal, és hangját végül olyan magasra viszi fel, hogy azt hihetné az ember, ha nem látná a fickó vastag homlokát és hosszú szakállát, hogy egy 12 éves fiú énekel.
[1818. november 9.]
Az éjszaka lassan telt el, a Jóisten a tanú rá. Alig győztem
kivárni a hajnalt, mert a bolhák éhesnek és szorgalmasnak bizonyultak, úgy,
ahogy sejtettük. Krebs némileg rendbehozott bennünket egy-egy nagy csésze jó
tejben főtt milánói csokoládéval. Még csak szürkült, amikor már a gyomrunkban
volt ez az ital. Lezártuk a málhatáskákat, összegöngyöltük az ágyakat, és minden
kész volt az indulásra, csak a lovak nem. Azok még nyugodtan ropogtatták az
árpájukat és a szalmaszecskájukat. Pokoli lármát csaptam, és valóban dühöngtem.
Némi gorombaságokat tolmácsoltattam a pátriárkának, és az összes török jelenlétében,
akik időközben előmásztak az odvaikból, nagy jelenetet rendeztem, ami láthatólag
meglepte őket, mert egy gyaurból ilyesmit nem néznek ki. De közben azért, azt
hiszem, tetszett is nekik, és egyikük megkérdezte a szomszédjától, aki kávét
ivott és dohányzott mellette, hogy német vagyok-e, mire a másik azt válaszolta:
"magyar". - Brussában azt mondta a pasa Kelly doktornak, hogy azért
tetszem neki annyira, mert annyi katonás tűz van bennem. - Egyéb lefordítandó
dorgálások között a következő fenyegetést is tolmácsoltattam Gabriellel: "A
következő állomáson postalovakat fogok venni, ha nem tudok elindulni akkor,
amikor akarok, mert utazás közben nem vagyok hajlandó más urat szolgálni, mint
saját magamat." - Málhatáskáink hosszadalmas pakolása után végre 7.30-kor
mégis sikerült elindulnunk Mohalicsból. Én ismét Zimmermann[291]
pejlován ültem, a kétszemélyes tatár nyeregben. Bár ez az ülőalkalmatosság kényelmes,
mégis nevetségesnek tartom, mivelhogy a lóból szó szerint nem látszik más, csak
a farka és a füle, ha ilyen nyereggel van felnyergelve. Vajon Malek Adélnak
nem ilyen nyerge volt-e, amikor Mathilde-ot lóhátról elragadta?[292]
Az idő hideg volt és kellemetlen. 7 fok. A köd egészségtelen és sűrű. Mohalics előtt és után mélyföld terül el, és rossz időben ijesztően nehéz átkelni rajta. A táj sík, a talaj jó, és részben meg is művelik. 8 órakor egy rossz fahídon átkelés az Achköprün, amely egy erdei patak. Balra a síkságon két nagyon magas souterazit[293] látni, miáltal az oszmán hidraulikusok megnövelni vélik a víznek azt az erejét, amely a hosszanti lefolyás során veszendőbe menne... 11.15-kor Cseltikcsibe értünk. Jelentéktelen falu. Kőből épült hánja van. Megreggeliztünk. Kísérőink is, de ők külön, a maguk módja szerint. Az ő reggelijükben a főszerepet olyan aludttej játszotta, amely már le volt fölözve. Egy felséges kút, amelyből annyi van az itteni utak mentén, fölfrissített bennünket a jó vizével. 12.30-kor az Adakö deresy mellé értünk, amely egy völgyben siet a tenger felé. Nemsokára a hasonló nevű faluba értünk, valamivel 3 óra előtt átkeltünk a Susugerlik deresyn, amely elég jelentős erdei folyó, és át kell kelni rajta, hogy Susugerlikbe érjen az ember, amely helység csaknem a partján fekszik. Itt szándékoztunk éjszakázni. Télen nehéz lehet vagy akár lehetetlen is átkelni ezen a zuhatagon, amely valósággal völgyet formált folyásának. Aki télen utazik Mohalicsból Szmirnába, igencsak másképp írhatja le az útját, mint az, aki a nyári szezonban járja végig ezt az utat! Bekísértek bennünket egy hárem előterébe vagy lóállásába; hogy kié ez az intézmény, nem tudom, csak az biztos, hogy frank nem mehet be az udvarba, ahol a hölgyek szívják a levegőt, a törökök viszont igen. Szobánknak nincs ablaka, de van kandallója. A tetején füstelvezető nyílás, amelyen át benéz a hold. Egy körülbelül 8 éves kislány hozott nekem ajándékba a háremből egy birsalmát, amelyet azonnyomban meg is ettünk. - Egy csirkéért 30 parát fizettünk, egy pulykáért 3 piasztert. Most mind a hárman egyszál gyertyánál ülünk, és naplót írunk. Nem volt más borunk, mint amit egy csutorában Mohalicsból hoztunk, de az fekete lett és megsűrűsödött, és számomra ihatatlan. Szomjamat vízzel csillapítottam, egy kis pálinkát vegyítve hozzá. Útunk során láttunk egy szállítmány lovat, amelyet gyalog vezettek. Egy lovas haladt elől, és elterelt bennünket az útból. A lovakon takaró volt. Csupa ménló volt. Mutatósak, ápoltak. Magnesia[294] pasája küldi őket a Nagyúrnak, a Nagyvezírnek, Kaptan pasának[295] stb. stb. Alig látok már, és fáj a szemem. - Furcsállottam, hogy a pátriárka mind a 15 lovunkat - ugyanis csatlakozott hozzánk egy chirugi és egy kalauz - körben futtatta maga körül, hogy lehűljenek. A farkuknál fogva össze voltak kötve a lovak, és nagyon nyugodtan jártak, mintha gabonát nyomtatnának. Már megszokhatták ezt.
[1818. november 10.]
10-én. Hatott a szidásom, karavánunk mindkét vezetője fenn
volt már órákkal napkelte előtt. Cserébe mi voltunk kicsit kényelmesebbek, és
szívesen fekve maradtunk volna kandallótüzünknél még 5.30 után is. Mindamellett
nem akartunk csalódást okozni a törököknek, az ágyakat össze kellett göngyölni,
és nagynehezen feltápászkodtunk bolhás fekhelyünkről. - Ma sikerült jóval napfelkelte
előtt elindulnunk. 6.45-kor már nagyban meneteltünk. Az időjárás esőre hajlott.
9 óra felé elhagytuk az úttól jobbra eső, egészen közeli, de jelentéktelen falut,
Ömerköyt. - Valamivel 10 óra után egy kávéházhoz értünk, amely olyan kocsmához
hasonlított, amilyeneket Magyarországon létesítenek az országúton, hogy kimérjék
az újbort. Itt megálltunk egy röpke fél órára, és elfogyasztottuk egy holland
sajt maradékát. Ez a kis cafiné egy kút mellett található, és igen szép fekvésű.
Egy elhagyott hán falai láthatók, ezeket rendszerint nagyon erős kövekből építették.
Demür kapu, Vaskapu a neve ennek a létesítménynek. Zaccos kávé és sűrű
csokoládé zárta a reggelit. 2.45 felé értünk Mendahorába.[296]
Útunk mindvégig közepes nagyságú hegyeken át vezetett, amelyek kopárságukban
és csúfságukban az Appeninekre emlékeztettek. Sehol egy szép kilátás, sehol
egyetlen fa! csak itt-ott bokrok, amelyek rendetlenül csüngenek a sima sziklákon!
Lovagolni is kellemetlen ezen az úton - még a jó ló is felbukhat rajta.
Mendahora egy völgyben fekszik, amelyet kiterjedt, terméketlen
dombok és hegyek vesznek körül mindenfelől. Igazán nem valami barátságosnak
mutatkozik ez a helység, és abban különbözik az összes török falutól, amelyet
eddig láttam, hogy egyetlen mecset és minaret, de még egy fa sem szolgál díszéül.
Először egy anyagfalú, ablaktalan házba vezettek, amelyet tető helyett bokrok
fedtek: itt kellett volna éjszakáznunk! - Nyugodtan szálltam le a lóról, de
odabenn kicsit elszontyolodtam, amiért mindennap ilyen ocsmány szálláson kell
hálnunk, de elnyomtam rosszkedvemet a 2 tudós miatt, akiknek eddig fogalmuk
sem volt, hogy így is lehet utazni. Néha állnak is tátott szájjal, és végképp
nem tudják, mitévők legyenek! Hogy vajon mit gondolnak magukban, az ördög tudja.
Gabriel, aki minden alkalommal azt kiáltja, hogy non c`è male, non c`è
pericolo [nincsen baj, nincsen veszély... megtaláljuk] és hogy troverà,
maga is annyira elégedetlen volt ezzel a lakással, hogy további keresést ajánlott.
A chiaja, vagyis a helység bírája, egy igyekvő jóember, aki inget viselt,
valamint egy emír állt a menet élére, és mindjárt a falu elején, egy nagy hánnal
szemközt, ahol azonban csak lovakat és tevéket szoktak elhelyezni, egy török
boltba vagy kávéházba kísért bennünket. Nem tudom, valójában micsoda: de teljesen
nyitott, és úgyszólván nincs sem ablaka, sem ajtaja, olyan nyitott, mint
egy piaci bódé. Tehát ebben a házban fogunk eltölteni egy unalmas délutánt
és egy álmatlan éjszakát, rengeteg bolha és tetű társaságában. Örülök és hálát
adok Istennek, ha ezen a gyalázatos helyen nem kapom meg a pestist és nem leszek
tetves. - A falu előtt egy temetőben több friss sírt találtunk! Milyen gondolatokra
készteti a félénk embert az efféle látvány! - Krebs egy fiatal pulykával foglalkozik.
- Ennivalóul csirkét, libát, pulykát kapni. Borunk tegnapelőtt óta nincs. -
Megszállhattam volna egy török borbélynál, akinek háza Brant úr[297]
ajánlása szerint mentes a férgektől, de mivel csak nekem egyedül jutott volna
hely a szobájában, lemondok róla, mint Nagy Sándor a vízről. - Ender egy pajtában
egész sereg törököt rajzol. Nevetgélnek és barátságosak, akire ránéz, az elszalad.
Egy nagy szerecsen nem hagyja magát lerajzolni, ugyanakkor egy öreg emír egy
csinos kisfiú arcát csípkedi, és teli szájjal nevetve mondja nekem: questo bon
[ez jó] (1/2 sor törlés)!
Mialatt tegnap a naplómat írtam, és szeretettel meghallgattam magamban arra vonatkozó gondolatokat, hogy egyedül vagyok és távol a nekem kedves emberektől, egy nagy dobot kezdtek verni, ütem nélkül, sebesen és gyatrán. Alig hallatszott tőle a síp, amelyen elöl hét lyuk van, és a dobot rendszerint kíséri, de később meggyőződtem róla, hogy az is szól, és egy kövér török játszott rajta remekül, kifogyhatatlan szusszal és fürge ujjakkal - a síp igazi mestereként. Hogy miben áll e síp működtetésének művészete, valójában még nem tudtam megállapítani, mert a virtuózok semmi ütemet és dallamot nem tartanak szem előtt, hanem gépiesen mozgatják az ujjaikat, míg valamiféle zene keletkezik belőle, amelyet a kisgyermekek zongorázásához lehetne hasonlítani. A dolog nyitja az, gondolom magamban mindig, hogy olyan erős mellkas kell hozzá, hogy az ember bánni tudjon a síppal, és erre nem képes akárki. Olyan helyen, ahol minden melankóliára hangol, örömmel fogadja az ember a legkisebb mulatságot, jobban mondva a leggyermetegebb szórakozást, hogy szó szerint agyonüsse vele az időt, én pedig ezenfelül még törvényemmé is tettem, hogy minden virágból, amely utamba akad, mézet sajtoljak, hiszen virágaim javarésze már úgyis elhervadt. Elhagytam tehát szellős cellámat, hogy megnézzem, mivégre verik a dobot egy olyan kis faluban, mint Mendahora! Egy mesterséges fáklyát pillantottam meg, vagyis egy (hosszúkás hengeralakú) vaskosarat, amelyet fával lehet megrakni, hogy nagy lánggal égjen, de csak bágyadtan világít, nemsokára elszenesedik és kialszik, hiába élesztgeti egy erre való személy. E tűz körül, amely a földtől mintegy 8 lábnyira égett, a falusi tér puha homokja fölé erősítve, ült, azt hiszem, a falu összes férfilakója és minden utas. A tisztesebbek nádgyékényeken, törökülésben. Egy megvilágítatlan szemközti dombon volt az asszonyok serege, elhagyatva és némán, a falu társaságának egyetlen tagja sem közeledett feléjük, azok meg csak gubbasztottak ott magukban. A férfiak ellenben beszédesek és jókedvűek voltak. Tetszett nekem a látvány, mert élénkség volt benne, és megtudtam, hogy lakodalom van. Landschulz és Ender engem megelőzve nézték meg az ünnepséget, és tanúi voltak annak, hogy több férfi táncolt, olyan táncot, amely a magyarhoz hasonló, "mert ingatták magukat", mondták. Sajnos, én nem láttam, és nem tudtam megismételtetni sem, hogy lássam, egyazon forrásból fakad-e a törökök és magyarok tánca, hiszen az a bizonyos hét lukú síp olyan tökéletes tárogató síp, amilyen csak létezik, hangja egyfolytában arra emlékeztet. - Nógattak, hogy üljek le a nádgyékényre, térdhajtással bemutatták nekem a vőlegényt, egy fiatal legényt, aki a népség körében ült. - Ender megpróbált játszani a sípon, de nem boldogult vele, és a hangszer tulajdonosa folyton jelezte neki, hogy fújja egy kicsit erősebben. - A zene, amely eddig rejtve volt, most középre jött, és egy fiatal török, a legférfiasabb oszmánok egyike, akit valaha láttam, próbálta megszervezni a táncot; hol ezt, hol azt húzkodta, de mindenki vonakodott. Egy kicsit olyan volt ez, mint amikor nálunk francia quadrille-t akarnak összehozni. Végül még az én Gabrielemet is rá akarta bírni, és ő csak nagynehezen tudta elhárítani ezt a kitüntetést. Hosszú keresés után akadt egy görög és két török, akik kézenfogva eltáncolták a medvetáncot, úgy, hogy közben a görög szégyenlősen, a két török pedig nagyon nehézkesen viselkedett. Így járták a táncot körbe fél órán át, a törökök szemlátomást jól szórakoztak rajta. Egy tagbaszakadt szerecsen, nagy fontoskodva, egy másik tánchoz sorakoztatta fel a jelenlévőket, erre már nem kérette magát senki, és nagy lánc vagy inkább kör képződött, és a legkülönösebb mozdulatokkal forogtak körben. Néhányan a földre vetették magukat, mások a hölgyek dombja felé fordultak, és valahányszor megfordultak, harsányan elkiáltottak néhány szót, szinte elordították, és mivel mindez gyorsan peregve zajlott és mindenki egyszerre csinálta, csupa élet és mozgás volt az egész. A zene egyre gyorsult, és időről időre elsütöttek egy pisztolyt. Így hát a maguk körében ezek az emberek is boldogok, és lám, mindenütt olyan emberekre találok, akiket csak irigyelhetek.