XI. Török kávéház belseje. Regélők. Naszredin Hodzsa vagy a török Aezop. Keleti fürdők leírása. Ópiumevők. Karagőz nemzeti bábúalak bohóságai

Miből áll a török mulatsága a házi életen kívül? A nők fogadják barátnéikat a háremben, ez egy mód kizárni férjeiket, kiknek ilyenkor oda belépni nem szabad, viszont látogatásokat tesznek, az úgynevezett édesvizek mezőire, vagy a tenger partjára kisétálnak, vagy mennek a piacra, bár nem vásárolnak semmit, de legalább nincsenek hon, s ezt nevezik ők boltozni, boltot járni, végre fürdőbe mennek, s ott ismerőseikkel találkozva, négy-öt órát valóban vígan s boldogan töltenek el. Színház nincs, sem hangverseny, de ha volna is, oda a nők nem mehetnének.

A fürdő a férfiaknak is egyik fő élvezetök, és még a kávéház, melynek száma Constantinápolyban több ezerre megy. Minden ötven lépésre találsz egyet; a piacokon, a bazárok, mint a mosék mellett s a tengerparton egymást érik; künn a vidéken nincs egy szép hely, nincs kioszk-csoport építve egy domb tetején, nincs pázsit egy csörgő patak partján, nincs fok, mit gesztenyék s platánok árnyékoznak be, mint nincs oly szegény falu, melynek a maga kávéháza meg ne volna. Török neve azt jelenti: "az ismeretek iskolája." És valóban, a középosztálynak s a népnek e hely az, mi nálunk a kör és casino; mert ha keveset olvas, annál kiváncsibban hallgatja mindazt, mi ajakról ajakra hagyományképpen száll. Napi munkájok után az emberek itt gyülekeznek össze, s közlik egymással a legújabb híreket, nemcsak ismerőseikről, nemcsak magándolgaikról, de itt veszik bírálat alá a kormány tetteit s a birodalom közügyeit. Hajdan e gyülekezetekből eredtek a mindenható janicsárok lázadásai, azon összeesküvés is, mely II. Ozmánt trónjától megfosztá, egy kávéházban alakult. Testvére IV. Amurat, 1623-ban bosszúból valamennyi kávéházat bezáratott, mint 1828-ban Mahmud is, ki a janicsárok kiírtása után jól tudta, hogy a régi rendszer titkos hívei s a dervisek a kávéházakból izgatnak. De a nép föltalálta magát; mihamar valamennyi kávéház megnyílt mint borbélyműhely (egy titkos kávéteremmel hátul), s azóta minden kávéház egyszersmind borbélyműhely is.

A török kávéházak bútorzata, még a gazdagabbaké is, igen egyszerű. Előtte alacsony padok vannak, szalma- vagy nádszövetből készült üléssel; belől boltozatos, kimeszelt fala tele bárdolatlan képekkel, de annál szebb korán-iratokkal. A fal mellett köröskörül alacsony diván fut, min párnák vannak, vagy szőnyegek finom gyékényből. Fölöttük fogasok és polcok tele rakva pipákkal és cifra üvegharang alakú edényekkel, a nárgilt szívni, melyeknek fénylő testét a kacskaringósan font selyemszárak mint megannyi holt kígyók tekergőzik körül. Középen egy háromemeletes szökőkút van, melynek friss víz-szála bugyogva csurog a márványkádba. A boltozatról le rézkígyókon olajmécsek függenek, melyeket a házigazda meg-megütvén, minduntalan rezegnek, néha a mécs egy fából faragott hajó-mintát ábrázol, melynek ágyúnyílásain s ablakain világ sugárzik ki. Szögeken beretvák s ollók függenek, és egy-egy domború réztál, mely ragyog, mint egy harci paizs. A terem hátulján a tiszta tűzhely van, körülrakva kisebb-nagyobb rézedényekkel, mikben a kávét szem előtt főzik. Ez igen gyorsan s egyszerűen történik.

A finom lisztté tört kávé egy rézbögrébe tétetik, mire forró vizet öntenek, s ki kívánja, annak cukrot is, s így lassan főzetvén néhány másodpercig, anélkül hogy leszüretnék, vagy megülepedni hagyatnék, apró findzsákban szolgáltatik. A findzsa egy réz vagy ezüst filigrán tojástartóba téve nyújtatik át, hogy a kezet meg ne égesse. Ennél kellemesb italt képzelni sem lehet. Ehhez az európai mód szerint főzöttet nem hasonlíthatni. Minden illat benne marad, s ki hozzá szokott, annak minden másképpen készített kávé ízeltlennek fog tetszeni. A findzsák oly kicsinyek, hogy tíz alig tesz egy teacsészényit, bár tehát a törökök igen gyakran, de még sem sokat isznak.

Midőn egy török bejön, a divánon azonnal leül, s dohányát magával hozva, az átnyújtott csibukot kéjelmesen megtölti, s csendesen mondja "bir ates" (tüzet), mire a szolga fogóban zsarátnakot hoz s pipájára illeszti, alá egy réztányért rakván. Ekkor a vendég körültekint s ha ismerőst talál, kezét szívére s homlokára téve köszönti, s dohányát szíva és kávéját csöppönkint szörpölve, merengve, hallgatva élvezi azon jólétet, mit ők "Kif"-nek neveznek, s mi valóban érzéki boldogság -, kivált ha a lélek csendes, és ez többnyire az, miután lelkiismeretével a török rendesen tisztában van.

Ámbár Törökországban a legrongyosabb napszámos a kávéházban oda ülhet a legdúsabb aga mellé, anélkül, hogy ez átallaná, ha aranyzott selyem öltönye annak piszkaihoz ér, sok osztálynak, céhnek megvan a maga szokott kávéháza. Mindemellett is egy kávéház itt a legfestőibb látvány, mit emberi szem láthat. Itt egy dervis olvas, ott egy turbános vastag török füstölget, amott egy szikár persa szív nargilt, odább egy nyalka ifjú görög gömbölyű tükört tart kezében, s a szolgával szemöldeit festeti és bajszát pödörteti hegyesre, néha egy zsidó sompolyog be alázatos képpel, vagy egy angol, ki hallgat, bámul és szemlél, vagy egy olasz és francia, ki több lármát csinál mint száz muzulmán. Olykor viharedzette matrózok s csavargók lépnek be. Ha soká nézzük őket, a torzonborz bajuszt, a hajlott csontos orrt, a seprőszerű szemöldöket, a nagy szemeket, mikben a fekete és fehér karika vadul forog, a leberetvált kopasz főt, melyen egy üszök lobog, a barna napfogta arcot, mely sötétvörös, mint érett dohánylevél, vagy a tégla színe, s hozzá vesszük rájok illő öltözetöket, a kopott vérszín vásznat, mely feje körül van csavarva, a rövid durva pokróc ujjast, izmos derekán a bő bugyogót, mely szurokcseppekkel van tele, s a tenger sós vizében mosva, kérges mint a bőr, a széles övet, mely hónaljig ér, s itt-ott a lyukakon keresztül testének bőre kilátszik, mely épp oly barna, épp oly bronzszínű, mint meztelen izmos lábszárai, s mint különbféle színű alakokkal kitetovírozott inas karjai azok, ha e csodálatos alakokat soká nézzük, csaknem azt hisszük, hogy valamely sziklabarlangban haramiák közé jutánk. Pedig e rongy nem nyomort jelent, s nem undorító az, de festői, amilyen viszontagságos a matrózok élete, olyan megviselt ruhája is, ha ina kemény mint acél, s húsa durva és barna mint érc, oka, mert ő nem emberekkel, de az elemekkel küzd. Íme ő is, mint a többi vendég, látszólag szilaj külsejével oly békésen, oly szelíden, oly csendesen adja át magát a pipafüst és kávéillat boldogító élvezetének.

Nem mulaszthatom el megjegyezni ez alkalommal, hogy a török bárkit hol lát, azon legkevésbé sem fog csodálkozni. Nemcsak azon nem, ha egy hatalmas basa a legaljasb kávéházba betér, de az európaiakat sem gyötri kíváncsi bámészkodásával, és én mondhatom, hogy Sztambulban keresztyén köntösömben békésebben járék az utcákon, semmint Londonban - hol bajszomért, mint Párisban - hol széles kalapomért, mint Berlinben - hol szakállamért egykor kicsúfoltak. Alig van nép, melynek ennyire átment volna élő erkölcseibe két elv: az egyenlőség elve emberek közt, és a türelemé mindenféle különbféleségek iránt.

A kávéház vendégeit mulattatni szokták táncosok, zenészek és regélők. A táncosok többnyire szép leányarcú görög ifjak, fejökön bársony fezben csüggő arany bojtokkal, hajfürteik vállaikra dúsan leomolva, mindenféle illatos kenőcsöktül fénylenek, szemöldeik s szempilláik feketére festvék, s így táncolják néha erkölcstelen táncaikat, midőn még erkölcstelenebb dolgot nem cselekesznek, mint ezt sokan állítják. A zenészek egyszersmind éneklők is, hat-nyolc képez egy csapatot, s majd muzulmánok, majd keresztyének, majd zsidók. De a regélők (meddah) mindig muzulmánok; ezek kelet trubadúrjai. Magokat tanároknak (hodzsa) nevezik. Előadásaikat rendesen napszállta után kezdik. Ők egy asztalka mögött, egy alacsony emelvényre ülnek, közel az utcához, hogy a künnlévők is hallhassák, jobb kezökben tartván egy kis botot. Többnyire szép ábrázatú férfiak, kifejezésteli szemekkel, csengő hanggal s kecsteljes mozdulatokkal. Regéiket a szultán üdvözletével kezdik meg, s aztán váltva mondják el történeteiket: most egy szerelmes kalandot az ezeregy éjszaka modorában, majd egy eseményt, teleszőve erkölcsi s életbölcsességi tanulságokkal, néha humorisztikus modorban egy kadit, egy dervist, egy basát gúnyolnak ki, vagy valamely érdekes hőstettet adnak elő a hódítások fénykorábul, szóval, egy ilyen regélő minden: történész, költő, mesemondó, Aezop szerint hagyományok elbeszélője. Egy ilyen regélő egyszersmind igen ügyes s tanult mimelő, tudja a hangokat utánozni, mint személyeknek szójárását, menését, mozdulatait is, akár persa, akár arab, akár görög vagy zsidó legyen az. De ő is meg lehet közönségével elégedve, mert az mindig mohón hallgatja; különben is a török épp úgy mint az arab, jól tud hallgatni, mi néha nehezebb mint jól szólani.

Erről mondá Szádi, perzsa költő:

Szólj, ha léphetsz föl egy jó mondattal.
Hallgass, ha mit mondnál, nem jó,
Mert inkább légy néma miként egy hal,
Semhogy csacska mint az echo;
S ha szóltál azt újra ne ismételd,
Elég egyszer föladni egy ételt.

Viseletében a török csendes, méltóságos ugyan, de egyszersmind dévaj, tréfás, pajkos, kedveli az ártatlan, éltelen humort; hasonló e részben a magyar néphez, mely oly méltóságosan tréfál, oly komolyan vigad, s nem nevet, bár pajzánkodik. Melyik népnek nincs egy népszerű jellemalaka, mely a nép közt forgó adomáknak, tréfáknak, élceknek mintegy bölcs apja? Ilyennel bír a török is, mely regében szereti a furfangos fordulatokat, és annak neve Naszreddin hodzsa. Élt-e vagy sem valaha, úgy nem tudni, mint Aezoprul nem, de most minden elmés történetet neve alatt kereng a nép ajkán.

Egy párt ide írok azon könyvből, mely épp úgy el van a népnél terjedve, mint a korán.

"Egy napon Naszreddin tanár katedrába lépett, hogy tanítást tartson, és mondá: Ó hívek, tudjátok mit kell nektek mondanom? Nem, tanár effendi, mondják a hallgatók, nem tudjuk. Ha hát nem tudjátok, minek is mondjam? Másnap ismét föllépett, s mondá: Muzulmánok, nem tudjátok mit kell nektek mondanom? Igen, tudjuk, felelének a hallgatók. Ha hát tudjátok, válaszola a tanár, minek mondanám. Ezzel elmene. A meglepett hallgatók ekkor elhatározák, hogy ha ismét meg fog jelenni, egy rész felelje: tudjuk, más rész: nem tudjuk. Csakugyan újra föllépvén, fölkiálta: Ó barátim, tudjátok, mit kell nektek mondanom? Egy rész válaszolá: igen, más rész: nem. Ez igen szép, felele ő; ha így van, hát azok, kik tudják, mondják meg azoknak, kik nem tudják."

Másik:

"Egyszer a tanár egy üstöt kölcsönöz szomszédjátul, és jól kigondolván az egészet, bele tesz egy kicsinyt, s a tulajdonosnak visszaviszi. Ez látván a kicsinyt, a tanártól kérdi: Mit jelent az? A tanár pedig feleli: Nem látod-e, hogy az üst fiat szült? E magyarázat bár csodálatos, de mivel a kölcsönzőnek kedvező volt, elfogadtatott. A tanárnak újból szüksége lévén az üstre, érte megy, elkéri és elhozza. Öt nap múlik el, s az üst csak nem küldetik vissza. Megy a tanárhoz, kopogtat, ez előszalad s kérdi, mit akar? Üstömet -, felelé az. Téged isten éltessen -, válaszol a tanár -, de üstöd meghalt. Hát lehet az, hogy egy üst meghaljon? Ha oly könnyen elhitted, hogy szült, hát azt mért nem akarod elhinni, hogy meghalt?"

Harmadik:

"Egykor a vidékről a tanárhoz egy ember jön, s neki ajándékul egy nyulat hoz. Szívesen fogadja s mindenféle tisztelettel elhalmozván, házánál őt jól megvendégeli. Egy hét múlva ismét eljön, a tanár rá nem ismervén kérdi, ki legyen? Én vagyok azon ember, ki minap neked egy nyulat hozék. Újra illendő fogadtatásban részesült. Napok múlva érkezének több utasok, s szállást kérvén nála, kérdi: kik vagytok? Kik is felelék: mi szomszédai vagyunk, annak ki neked a nyulat hozta. Később ismét mások jövének; kik vagytok? - kérdé a tanár. Mi vagyunk -, mondák -, szomszédai azon ember szomszédainak, ki neked a nyulat hozta. Ah, igen jól van, felelé a tanár, isten hozott, és egy pohár vízzel megkínálá. S midőn ezek csodálkozva hetvenkedének, mondá: ez a nyúl levének a leve." Tanuság belőle kettős; először, hogy a hálának is van határa, másodszor, hogy ne tartson az ember ott jutalomra számot, hol nem tőn jót.

Ha a kávéházba a valódi muzulmán minden nap elmegy, legalább egyszer hetenkint a fördőt is meglátogatja, ti. pénteken, midőn azt elmulasztani nem szabad. Mikor Mohamed a gyakori mosakodást rendelte, nemcsak a Móses példáját követé, kit ő sokban utánzott, hanem a keleti bölcsek sok ezeréves tapasztalásán indula el, kik, főleg keleten, hol már a meleg éghajlat maga röstté teszi az embereket, a testi tisztaságot az egészség nélkülözhetlen föltételének ismerték el. Az ő érdeme abban áll, miképp a pusztán hygiéni szabályból, hogy lelkiismeretesben megtartassék, vallási ágazatot csinált, s ennek elmulasztását Isten elleni bűnnek nyilvánítá, kinek kedves a külső tisztaság, mint a belső tisztaságnak kellemes jelképe. A korán szerint három a személyes szenny, s így, rendelete szerint, háromképpen kell attól megtisztulni. Az elsőtől megtisztulni a kezek, a száj, a szakáll s más részek megmosása által; a másik már vallási természetű, melynek minden imádságot meg kell előzni, s mely abból áll, hogy a kar a könyöktől az ujjhegyig, a homlok, az arc, a fej a fül mögött, a száj és a szakáll, bajsz, és mindez egymásután háromszor megmosatik. A harmadik egész fürdőt kíván, melyet minden pénteken kell venni, a test ha még oly tiszta is. Pusztában, hol nincs víz, homokkal kell magát megdörsölni, mi inkább szimbolikus cselekvény, mit az őspatriarchák az állatoktól látszottak eltanulni. Minden mosakodást egy pár sorbul álló imának kellene megelőzni.

Természetes e szerint, hogy nincs török kis falu, melyben egy fürdő nem volna. Constantinápolyban nyilvános van legalább 450, közüle igen sok ingyen fürdő, némely kizárólag a nőké, legtöbb közös a két nemmel, de úgy, hogy mind a férfiak, mind a nők számára bizonyos napok vagy bizonyos órák vannak kijelőlve. Vegyük hozzá, hogy minden vagyonos család házi fürdővel bír, mikben a felosztás ugyanaz, mi a közfürdőkben, csakhogy bennök mindazon buja fényűzést föltalálni, mit kelet regéiben olvasunk. Vannak fürdők, melyeknek falai, padlói, boltozatai, szökőkutai, mármarai márványból, alabastromból vagy drága porcelánból építvék, s melyek művészi faragványaikkal s aranyozásaikkal a szemet elbájolják; magas dombtetőik színes ablakain át szelíden tündöklő félvilág lopózik be; ezeken felül szép párkányzat, faragott koszorúk, festett arabeszkek, selyem kárpitok, puha bársony pamlagok aranyos bojtokkal, réz vagy ezüst serpenyők aloe-fát égetni, fapapucsok ezüst gombokkal kiverve, karmasin színű atlasz öltönyök arannyal átszőve, finom törülközők selyem virágokkal kihímezve; mindezek elvakítják a szemet, s akik a szultán fürdőjét az új palotában (Tsiragán) láthatták, mely mór ízlésben egyetlen egy darab habos fehér alabastromból látszik kifaragva vagy inkább felfúva lenni, s pillangós boltozata úgy fénylik mintha tele volna csillagokkal, azt állítják, hogy az felülhaladja mindazt, mit tündérek lakáról emberi elme képzelhet.

Ki egy szatambuli török fürdőt magának képzelni akar, feledje el a mi városi nyomorult intézeteinket; az rendesen egy nagyszerű épület, rézzel födött dombtetőkkel és folyosószerű szép oszlopsorral. Kívülről egy nagy kapuról ismerni rá, melynek ajtaja lengő vörös kárpitból áll. Belépvén, az első egy hosszúdad négyszeg terem, magas, gömbölyű boltozattal, mely felülről adja a kétes világot. Padlója fehér márvány, melynek közepén egy szép szökőkút hullatja vizét, körülrakva mentával, basilikommal s más illatos virágokkal. A fal körül alacsony ágyak helyezvék, s fölöttök egy oszlopokon nyugvó karzat, szinte ágyakkal ellátva, mikből minden vendég egyet kap, hol levetkőzik, s hol a fürdés után magát ki fogja nyugodni. A mindenféle színű csíkos és kockás fürdőruhák sinegeken, mint zászlók, száradva lógnak. Ez előteremben van az étasztal is, kávéssal, cukrásszal, pipással, kik a vendégeknek kávéval, nargillal, gyümölccsel, serbettel s mindenféle édes italokkal és süteményekkel szolgálnak. Az igazgató egy emelt helyen ül, s az érkezők óráit, pénzét és drágaságait gondjai alá veszi, s egyszersmind a szolgákkal, kik munkaszakjok szerint vannak osztályozva, rendelkezik.

Levetkőzvén a vendég, mellé egy szolga adatik, ki neki két színes pamutlepedőt nyújt át, mellyel magát betakarja, s lábára fapapucsot öltvén, így megy be az első terembe, mely hűsnek neveztetik, ámbár hévmérséklete legalább 35 Reaumur foknyi. Itt mintegy tíz percig marad, mely elég arra, hogy izzadásba jőjjön. Ekkor a hévterembe vezettetik, mely szinte felülről, a boltozatról kapja a világot, s márvány padlója a közepe felé lejtős, hogy a víz ottan kiszivároghasson. A falban félkörded források vannak, két rézcsappal, mely közül egyik hűs, másik hév vizet ád. E teremben több alacsony márványpad van, melyre a vendéget fektetik, s itt esik át azon mindenféle kenésen, gyúráson, markolgatáson, dörzsölésen, taglaláson, mely ujoncnak nem kellemes, néha fájdalmas, de mindig egészséges. A hőség azonban bár nagyobb, nem oly kellemetlen mint az orosz fürdőkben, mert itt nem a katlanból jön be ropogva a fojtó gőz, mint ezekben, hanem a márványpadló alulról fűttetik, ezért szükséges a fapapucs, s a kövön folydogáló víz az, mi könnyű meleg gőzzé válik, mi oly átlátszó, hogy sem látni nem gátol meg, sem a mellet nem nyomja.

Az elég durva taglalás után a vendég fölkél, s egyik forrás mellé egy fazsámolyra leül, s egy réztállal kívánata szerint melegebb vagy mérsékeltebb vegyítékű vízzel tetőtül talpig többször végigöntetik. Kipihenvén magát, mert bizony szüksége van rá, a szolga szőrkefével erősen s ügyesen megkeféli, s az európai, ki magát tisztának hitte, csodálkozva szemléli, mi sok és mi vastag tésztaszerű anyag vonatik le bőréről. Ezután még illatos szappanhabbal mosatik le, ki óhajtja, annak haját és szakállát is nagy ügyességgel megtisztítják s rendbehozzák, mondhatni szálankint, mint a kéz- és lábujjakat is, használva kést, fogót, porokat s szagos kenőcsöket, mik nálunk ismeretlenek.

Ekkor a vendég a hűs terembe vitetik, hol három száraz lepedőt adnak rá, fejét, mellét, ágyékát gondosan beburkolván, s midőn az izzadás szűnni kezd, a szolga az öltöző szobába kíséri, hol jól betakarva, tiszta ágyba fekvén le, még egyszer jön izzadásba, de ez már kellemes és nem tartós. E pihenő lomhálkodás, e bágyadozó fekvés, e fáradság s megújulás együtt, a röstségnek e gyönyöre, ez érzése a lankadásnak, mely múlik, és közelgése az erőnek, mely visszatér, ez valami kimondhatlanul kellemes érzés, s a török ha valahol, itt adja át magát, kávészörpölés, dohányillat és serbet-iddogálás közt, amaz érzéki boldogságnak, mi nem egyéb, mint boldog merengés a puha nyugalom álom-ölében.

Az egész eltart két óráig, vagy tovább, ti. kinek benne kedve telik. Ki másokkal nem akar együtt fürödni, az néhol külön osztályt is kaphat, mely szinte három szobábul áll, de természetesen ez többe kerül; különben nincs ok a közfürdőtől idegenkedni, mivel bár több személy van egy teremben, de mindenki magával lévén elfoglalva, szomszédjára nem ügyel, nem is illenék ezt tenni, s mint mindenütt a legnagyobb tisztaság, rend, úgy a legfinomabb illedelem uralkodik.

Midőn nők jönnek fürödni, a fürdői szolgaszemélyzet egészen megváltozik, s a férfiakat nőcselédek váltják föl.

A háremek itt szoktak legörömestebb találkozni, s mivel ők hajékeiket egész hétre itt készíttetik el, s mivel a török nők testeik ápolásában száz meg száz titkos mesterséget használnak, s a fürdés nekik egy-egy ünnep, hol esznek és isznak, s zenével és tánccal mulattatnak - ők a fürdőben mindig fél napig maradnak. Nem is olyan csendes ilyenkor a fürdő, mint akkor, midőn férfiak vannak benne; a csevegő nők mindazt, mit egy hét óta éltek, hallottak, lármásan beszélik el egymásnak. Gyönyörű látvány lehet egy ily fürdő, midőn benne, paradicsomi egyszerűségben, két-háromszáz ingerlő kecsű Éva jár-kel, de halandó férfinak nem adatott ezt láthatni. Drága szőnyegeket visznek magokkal, melyeken angyali alakú gyermekek játszadoznak, kendőik, lepedőik finom musszelinből selyem virágokkal kivarrvák, fapapucsaik ezüstgombokkal vannak kiverve; egyik már ágyban nyugszik sál-turbánnal fején, másiknak hollószínű haját ifjú és bájszépségű rableányok ágakba fonják, gyöngyökkel vagy veres korallokkal vegyítve, s mindenfelé, a szökőkút körül, a karzaton, a pamlagokon csoportozatokat látni művészi s leírhatlan helyzetekben, ki messziről nézné e termet, egy múzeumnak vélné, hol fehér márványból faragott meztelen szobrok gyűjteménye van.

Ezekből látni, hogy a fürdők ama fényes, elmés és kéjelmes elrendezése, mely a régi Babylon, Egyiptom, Persia népeitől a görögökre és rómaiakra mene által, a török fürdőkben fennmaradt. A Pompéji romjaiban talált csaknem ép fürdők bizonyítják, hogy az anyagi gyönyör mind e finomságait a rómaiak már ismerték. Meglehet, a törökök néha nem tartanak mértéket ez élvben, azonban ez kivétel, de az igaz, hogy mi nyugatiak hygeniai tekintetben nem eléggé ápoljuk a testet, talán mivel romlandó, s városi fürdőink e nevet alig érdemlik. Török szempontból a testi tisztaság egy neme az erénynek, ellenkezőleg a (legalább középkori) katolicizmus fogalmával, mi szerint a szenny vala szent, annyira, hogy Spanyolországban egykor mindazok, kik gyakran fürödtek, megtartva a mórok szokását, eretnekség gyanújában tartattak.

Az ópimevők száma újabb időben igen megfogyott. Még most is mutogatják a Szolimán mosé déli oldalán az utcát, melynek kávéházaiban az ópium-evők serege egykor össze szokott gyülekezni, merev tekintettel, vérbe forgó szemekkel s nyáladzó ajkkal várva a magasztos láz pillanatát, mely lelköket álomszerű s csodálatos viziókba ragadja; mint mutogatják a fákat is, melyeknek árnyékában rángatózó tagjártatások közt kábult, de azt mondják, leírhatlan, kibeszélhetlen gyönyörteljes részegségökben föl s alá jártak. Ha e faj egészen nem halt is ki, legalább az öldöklő élvnek titokban áldozik.

Kávéházon és fürdőn kívül egyetlen mulatsága a törököknek Kara-gőz (=fekete szem) elmésen bohó mutatványai. Ez egy neme az olasz marionetteknek, csakhogy a személyeket benne bábuk helyett chinai árnyékképek adják. Képzeljünk egy sötét kárpitot, melynek közepén egy hátulról megvilágított átlátszó kockatér van, s melyen a játszó személyek árnyalakjai megjelennek, köztök fő maga Kara-gőz és furfangos inasa, kik egymást kölcsönösen, s ketten együtt a többi szereplőket minden úton s módon rászedni törekednek. A játék tárgya, közbeszőve fülkínzó dalokkal, miket egy csörgő dob zörgése kísér, vagy szerelmi kaland, vagy a persák kicsúfolása, kik ellen a törökök minden gúnyjaikat irányozzák, vagy valami napi esemény; s a határtalan s kíméletlen szabadság, mellyel Kara-gőz a szultánt kivéve mindent megbírál és kicsúfol, basát, muftit, dervist, kadit, bankárt, az oka, miért előadásait a nép annyira kedveli.

A török nyelv kétértelmű, s kétélű szókban, mint szójátékban is igen gazdag, elmésségei találnak, anélkül, hogy sértenének, s e bábut a közvélemény úgy tekinti, mint ki a nép nevében böki és szúrja, és valóban talpraesett elmésséggel, azokat, mik és kik a sújtást érdemlik. Igaz, a nézőket oda vonják holmi botrányos jelenetek is, meg vastag tréfák, szemtelen elmésségek, nyers kifejezések s dolgok, mikért ha a bábuk nem pirulnak, a nézők pirulhatnának; de hiszen Athénben egykor Arisztophánesz meztelen jeleneteket hozott színpadra, aztán egy rendőr mindig jelen van, ki hosszú botjával rendre utasítja a hahotás kacagókat, de Kara-gőznek nem szól. Kara-gőz néha a háremekbe is meghivatik, a nőket múlattatni, kik elválasztó rácsaik mögül gyönyörködnek pajkos latorságaiban. Viseletében a török bármi méltóságos, szavaiban bármi komoly, erkölcseiben bármi szigorú, ez mutatja, hogy ember ő is, szívében szinte van gonoszság, romlottság és dévajság, melynek valami résen utat kell találni, és e rés Kara-gőz mosdatlan ajka és éles nyelve.

Néha népdalokban a nemzeteket is jellemzi a gonosz Karagőz, midőn egyszer előadásán jelen valék, 1535-ből Meali híres költő e dalát énekelte:

Rossz ellen az albán, rossz mint a bolhafaj.
Hát még a hitlen szerb? Az veszélyes és rossz,
S még veszélyesb ellen, mint tetű, az orosz,
De legveszélyesb a magyar poloskafaj.



XII. A török nők állapota a társaságban. A soknejűség. A szultán háremének belső szerkezete. A rabszolgák és a rabszolgaságot rendező törvények és szokások

Ha a török nép szokásait, erkölcseit s társas életét tekintjük, ekkor egészen ráillik, mi róla mondatott: hogy e nép Európában csak táborozik. Keletről hozta magával ama két társasági szerkezetet: a soknejűséget és a rabszolgaságot is, mit ha elvben nem kárhoztatni lehetetlen, de gyakorlatban kevésbé rettenetes, mintsem képzelnők.

A soknejűség keleten örök idő óta létezett, mint kifolyása azon hibás eszmének, miszerint a nő erkölcsileg a férfinál alacsonyabb, következőleg ettől szükségképpen függenie kell; oly eszme, mely minden ős törvényhozásban uralkodott, a persátul kezdve, mi zsarnokságon alapult, a görög állodalmakig, mik respublicát képeztek.

Midőn a keresztyén vallás világra jött, az emberiségnek fele, ti. a nők, szolgálói, rabjai valának az emberiség erősebb felének, ti. a férfiaknak. A férfi és nő erkölcsi s érzelmi egyenlőségét, mint elvet, először a keresztyénség mondá ki, de másfél ezred múlék el, mielőtt a vallás által felállított ez elv a polgári törvényekben is elismerteték, sőt még ma is csak a szorosb értelemben vett társas élet körében állnak a nők a férfiakkal egyenlő fokon, de a hivatalokból mindenütt ki vannak zárva, jogaikat csak a férjek ellenőrsége alatt gyakorolhatják, s az egész világon nincs alkotmány, mely a nőknek annyi jogot biztosított volna, mint a magyar -, nincs most sem. - Ah, hazánk valóban megérdemli, hogy leányaitól kétszeresen szerettessék![10] Kétséget nem szenved, miképp még a középkorban is a nők sorsa Európában nem sokkal vala jobb, mint vala az hajdan keleten. Hisz a 6. században egy konzilium afölött tanácskozott: a nőknek van-e lelkök, és üdvözülhetnek-e? A 16. században egy könyv e cím alatt: A nők nem emberek hasonló vitát idézett elő. Mint egykor a görögök a gyneceába dugva őrzék asszonyaikat, oly magánosan folytak a lovagvárban a keresztyén nők napjai is, velök a férj nem bánt jobban, mint ő, az úr, jobbágyaival bánt; egy francia törvény megengedte, hogy üttessenek, "csak ne éles vassal, s hogy a seb egy tisztességes büntetés korlátait ne haladja", különben az asztalnál férjöknek mint cseléd szolgálának, midőn lovaikról leszálltak, a kengyelt tarták, azoknak szavuk nekik parancs volt, szóval, mint régen, mint keleten, a férjnek a nő inkább szolgálója, mint társa volt. Bármi tiszteletet s hódolatot mutattak dalaikban nők iránt a trubadúrok, az mitsem bizonyít; megénekelték, mint a virágot, mit, ha elhervada, lovaikkal eltiportak; így zengték meg a nőket az arab vándorköltők is azon korban, midőn a nő nem vala jobb egy szép állatnál; alig három százada, hogy Európában is a nő magának kivívta a helyet közel ahhoz, mihez joga van, s melyet előbb-utóbb el fog foglalni.

Mi óriás reformot csinált a keresztyénség a nők sorsában, épp oly nagy vala a változás, mit Mohamed új tana, keleten, sorsukban előidézett. Megjelenése előtt a család mint szerencsétlenséget tekinté, ha leánya született, s nagy részét azonnal elevenen eltemették; ő, Mohamed volt az, ki a nőt joggal ruházta fel, ki neki a családban rangját kijelölte, s ha férjével egyenlőnek nem mondta, utána az elsőnek. Mohamed igen sokat tőn a nők erkölcsi becsének s értékének elismerésére, nem az ő hibája, ha a roppant lépésnél, mit ő tőn, követői mozdulatlanul megállva maradtak. Ő a koránban mindent, mi a nő állására vonatkozik, gondos részletességgel meghatározott. Bár a férfit felsőbbnek állítja, mondván: "A férfiak felsőbbek a nőknél, azon tulajdonoknál fogva, mik által Isten azokat ezek fölébe emelte, és mivel vagyonaikat a férfiak a nők adományozására fordítják. Az erényes nők engedelmesek és szófogadók; férjöknek távollétében gondosan megőrzik, mit Isten érintetlenül megőrizni rendelt; meg fogod pirongatni, kik engedetlenségök miatt pirongatást érdemelnek; külön ágyba fekteted; meg fogod bűntetni, de mihelyt engedelmeskedni fognak, hagyd nyugton őket." Isten magas és nagy (Korán IV. 1.); de nem szűn meg a nőnem becsülését hévvel ajánlani, ismételve: "Ó emberek! Tiszteljétek az ágyékot, mely titeket hordott. Isten látja cselekedeteiket" (Korán IV. 38). "A nők a ti ruháitok és ti az övékéi vagytok, (K. II. 183)," azaz egymásnak egyenlően s kölcsönösen szükségesek.

Kik azt állítják, hogy az izlam tana szerint a nőknek nem volna lelkök, vagy ha van, betudás alá nem esnének, azok a koránt nem olvasták, mely a nőket cselekedetökért erkölcsileg felelősöknek jelenti ki, s világosan mondja, hogy a jövő életben bűneikért ők is lakolni, jótetteikért ők is jutalmaztatni fognak: "A férfiak és a nők, kik Istennek átengedik magokat, a férfiak és nők, kik hisznek, mindkét nemen lévő személyek, kik kegyesek, mindkét nemen lévő személyek, kik igazságosak, mindkét nemen lévő személyek, kik mindent türelmesen viselnek, az alázatosak, mindkét nemen lévők, a férfiak és nők, kik alamizsnát adnak, mindkét nemen lévő személyek, kik a bőjtöt megtartják, a tiszták, mindkét nemen lévők, a férfiak és nők, kik Istenre minden pillanatban gondolnak, mind bocsánatot nyernek Istentől, és nagylelkű jutalmat (K. XXXIII. 35). Más helyen mondja: "Férfiak vagy nők, kik jócselekedetekben gyakorolják magokat, és egyszersmind hívők, a paradicsomba be fognak menni, és jutalmokbul annyi sem vesz el; mennyi egy egyiptomi szilva magvának gödrébe elférne (K. IV. 123)."

Sőt, a keleti emberiség történetében Mohamednek egyik legnagyobb érdeme, hogy erkölcsi és vallásos tekintetben az emberi nemzet felét, a nőket ő emancipálta. Midőn ő e két szempontból szól a nőkrül, a Korán több verseiben egyenesen kimondja az egyenlőség elvét; csak mint a polgári társaság tagjait rendeli a férfiak alá. Többet tenni egyszerre alig lehetett azon világrészben, hol az Isten választottának mondott Dávid, s a bölcsnek nevezett Salamon százankint számlálta ágyasait, kik e részben a kegyes Ábrahám patriarcha példáját követték és azon korban, midőn Arábiában épp oly ismeretlen volt a törvényes feleség fogalma, mint nálunk borzasztó a soknejűség. Mit ő tehetett, az abból állt, a házasságot polgári intézménnyé tenni s a nők számát megszorítani. Ha tehát ő négy törvényes feleség bírását és ezenkívül rabnők tartását megengedi is, ez engedélyt annyi kötelességekkel, annyi föltételekkel korlátolja, s azt annyira azonosítja vallásos színnel, hogy a fajtalanság kötelékeit tágítani látszván, azokat tulajdonképp megszorítja. Ő maga mondja a koránban: ki nem elég gazdag hívő nőkkel rendes házasságra lépni, ám vegyen magának hívő rabnőket, ez a nőtleneknek azért engedtetik meg, hogy nagyobb bűnre ne vetemedjenek, de érdemesb dolog ezt nem tenni, mint érdemesb csak egy nőt tartani.

Mindenesetre a korán a soknejűséget megengedi, de nem ajánlja, s a törökök ritkán veszik hasznát ez engedélynek. Ezért a soknejűséggel itt nem mint szabállyal, de mint kivétellel találkozunk. Constantinápolyban az ulemák, a kormány tagjai, a hivatalnokok, a katonatisztek, a kereskedők, mesteremberek, szóval a muzulman népességnek 99%-a csak egy nővel bír, s a tartományokban a soknejűség még ritkább eset. Egyik oka a korán, mely dícséretes dolognak mondja egy nőt tartani, másik oka a törvény rendelete, mely a férjet kötelezi nemcsak mindennel ellátni a nőket, de még jövendőjöket is biztosítani, mi a soknejűség ellen ugyanannyi korlát; mi a minisztereket, basákat s több tisztviselőket illeti, akik vagyonaiknál fogva képesek volnának háremet tartani, ezeknek legnagyobb része csaknem kérkedik abban, hogy egy nőnél többet nem vesz, bár indokaik különböznek, egy követi szívét, más a korán parancsát, harmadik az európai műveltség befolyásának hódol, sok mint hazafi a nép előtt jó példával akar előljárni, s az önmegtagadást annyira viszik, hogy első nejök meghalván, második házasságtól vonakodnak.

Tekintve a nőt a ház belsejében, ő itt nemcsak személyére nézve szabad, hanem korlátlanul intézkedik gyermekei és cselédei fölött is, azokat neveli, ezeknek parancsol, barátnéitól látogatásokat fogad, sőt azon férfirokonoktul is, kikkel házasságra lépni törvény szerint tiltva van, szóval amilyen szűk a kör, melyre van szorítva, ezen belől szabadsága épp oly nagy, s küszöbét férje maga sem lépheti át, mikor nejénél más nők vannak látogatóban. Ezenkívül, midőn tetszik, mindig kimehet vagy sétálni, vagy látogatni, vagy vásárolni, de elfátyolozva, s kísérve cselédektől. Mint anyának kizárólagos joga van gyermekeit, mind a fiúkat, mind a leányokat őrizni, táplálni és fölnevelni, ezeket míg férjhez nem mennek, azokat míg a nyílvános tanodába nem járnak, sőt még ekkor is, s a háremben töltik szabad óráikat. Ha tehát török nőnek a szép, a nagy világ zárt könyv, a családi élet gyönyöreit teljesen élvezi, s az anyának és gyermekeknek a gyakori tartós együttléte kútfeje azon családi boldogságnak, mely sehol sem édesebb, sehol sem bensőbb, sehol sem gyöngédebb; minden török anya érzi azt, mit a korán mond, hogy: "a csók, mit gyermek ád anyjának, oly édes, mint az, melyet a paradicsom küszöbére fogunk nyomni."

Nem is olyan tudatlanok a török nők, mint azt európai utazókkal a bosszús és irígy constantinápolyi görögök elhitetni szeretnék. Sőt, több művelt török nő van, mint görög, bár lehet, hogy ezek közül több tud olvasni. De mi haszontalan könyveket olvasnak! Annyi igaz, hogy nincs sem görög, sem örmény nő, ki irodalom terén foglalkoznék, ellenben, mint régibb időben, több török nőköltő volt, úgy most is több nő van, ki híres lőn művei által. Legnépszerűbb az élők közt Leila Khánum, ki három kötetnyi költeményt írt, többnyire szatyrák, ghazellek, szonettek, epigrammok és dalok, mikhez a zenét is ő írta. Utána következik Hasszéna Khánum, ki tiszta prózája s leveleinek kecsteljes nyelve által lőn híres, s emiatt török Sevigne-nek neveztetik. A leánygyermekek, kiket Georgiából hoznak, öt-hat évig zenére, táncra, dalolni, írni, olvasni, sőt komolyabb ismeretekre is taníttatnak, mielőtt eladatnának, mert a rabnőnek becse nemcsak szépségétől, de efféle képességeitől is függ. Így megmagyarázható, miként vala képes némely szultánanya, ki egykor rabnő volt, oly nagy befolyást gyakorolni a birodalom ügyeire. Világszerte tudva van, miképp Törökországban sok politikai kérdés a háremekben oldatik meg, mi arról tesz tanúbizonyságot, hogy a török nőknek mind módjuk, mind képességök van uralkodni férjeik fölött még a ház körén túl eső dolgokban is. Bár a nő közvetlen nem vesz részt oly dolgokban, mik a házon kívül történnek, de mindent tud, férje semmit nem titkol előtte, keblébe önti ki örömét, bánatát, bajait, terveit, s így történik, hogy igen gyakran a nő az ész, mely intéz, határoz, s a férfi pusztán a végrehajtó, s ez áll nemcsak házi ügyekre, de olyanokra nézve is, mik a férj hivatalos állására vonatkoznak.

Egy angol orvos, kinek kilenc év folytában hivatalánál fogva is sok alkalma volt a török családi élettel, s a nők állapotával belsőképp megismerkedni, ezekről így nyilatkozik: A muzulmán magát a nőnél felsőbbnek hiszi, mert a korán így állítja, s a természet némileg igazolja. Jó indulattal van hozzá, de e jóság komoly, pártfogó, mint felsőbbé egy gyöngébb lény iránt, de ki az ő boldogságához szükséges. A férfi a nőt minden más földi jónak elébe teszi, úgy tekintvén azt, mint a legfőbb jót, mit istenség neki adhat. Nem ő kíván tőle hozományt, hanem azt ő ád neki; nője rokonainak ő küld ajándékokat, tőlök, nején kívül, semmit nem vár. Kötelességét irányában maga a természet jelöli ki; a ház külső ügyeit ő vezeti, háznépét ő tartozik táplálni, ruházni s mindennel ellátni, rangjához és vagyonához képest. Ha ezt nem teheti, neje válást sürget és megnyeri; ha teheti, de tenni nem akarja, neje törvényesen kényszeríti rá; ha nejével rosszul bán, szigorúan lakol.

A házon belől a nő viszi az igazgatást; férjének ugyan tartozik engedelmeskedni, de ezen túl minden tőle függ, ő parancsol a cselédeknek, ő ügyel föl mindenre, ő gondoskodik az asztalrul, fürdőrül, italokrul, ő foglalkozik a gyermekekkel. Ha férj nem vagyonos, sző, fon, varr, hímez, mos, szóval végzi mindazon munkát, mire a családnak szüksége van, s mit a házon belől elvégezhetni.

Mindezt összevonva, világos, miképpen Törökországban a nő a törvény előtt egy erkölcsi és felelős lény, kinek mind jogai, mind kötelességei vannak, s a vallás előtt is mint olyan ismertetik el, mert nők gyülekezetében akármely nő végezheti a szertartásos imádkozást, mint bármely imán, s a muzulmánoknál a papi foglalkozás csak ebből áll; sőt joga van fegyvert is fogni, ha a hit veszélyben forog, mint ennek a török történetben több példáját olvashatni, de épp azért, az ilyen szent hadban ami fegyvernyugvást vagy békét egy vagy több ellennel nő köt, az épp oly érvényes, mintha azt az álladalom feje kötötte volna.

Azon gondolat, hogy egy férfi, a szultán 350 nővel korlátlanul rendelkezhetik, kiknek legalább fele ingerlő kecsekkel bír, megzavarja képzeletünket, és elménkben csodálatos képeket idéz elő. Azonban a valóság különbözik attól, mit a képzelet előnkbe rajzol. A fejedelmi háremben oly szigorú szabály s illedelem uralkodik, mely képes a szultán szenvedélyeit is korlátolni. Nem kell felednünk, hogy mint mindenütt a világon, a vallás és erkölcs itt is bizonyos határokat jelöl ki, melyen túl a szultán sem léphet, ehhez járul az udvari szokás, mi sehol pontosabban meg nem tartatik; s ha e kettős korlát elég nem volna, a nők szerelemféltése is egy-egy gát, úgy hogyha a szultán a házi békét kedveli, ha örökös sírással, szeszéllyel, nehezteléssel, ájulással s az asszonyok ezer efféle fogásaival nem akar küzdeni, kénytelen változékony vágyairól lemondani, s úgy cselekedni, mint a hárem házi törvénye megkívánja. Szóval, mi kötelességnek más férj alá van vetve, azokat a szultán is megtartja, ha háznépe számosb; de a Korán neki is törvénye, s az emberi szív úgy van alkotva, hogy annak természete keveset szeretni. Mit használ neki, hogy százakat szerethet, ha csak egy szíve van? Helyzete hasonló azon utazóéhoz, ki egy gazdag virágkertbe vezettetik, s szabad egy pár virágszálat leszakasztani, de ha választott, a többiek neki nem virítanak.

A szultán helyzete mint minden tekintetben, e részben is kivételes. A szó szoros értelmében neki neje nincs, mert közte s nő közt házasság muzulmán szertartás szerint sem köttetik, neki csak rabnői vannak, kik közül több vagy kevesebb -, de hétnél több soha - bujuk kadin effendinek (nagy asszonynak) neveztetik, s törvényes nő méltóságával bír. A mostani szultánnak öt ily neje van. Midőn egy rabnő kadinná lesz, nevét elveszti, és szám szerint, első, második stb. kadinnak mondatik. Ritkán történik, hogy kadinná legyen nő, kinek előbb gyermeke nem született. Rendesen első kadin az, ki fiat legelőbb szült. De mindnyájan egyenlő jogokkal bírnak, mindeniknek egyenlő és külön háztartása van. Külön lakosztályaik, fürdőik, hivatalaik, agáik és rabnőik vannak, melyek mint udvari hölgyek, felolvasók, szobaleányok és cselédek kizárólag őket szolgálják. Az udvari főkamarás visz minden költséget, de apró kiadásokra havonkint mindenik 3000 pengőforintot kap, mit papucspénznek hívnak. A szultánnő nevezet tehát őket nem illeti, e címhez joga csak a szultán anyjának (szultana-validé), testvéreinek és leányainak van, kik a fejedelem jelenlétében dívánra egyedül ülhetnek, míg a kadinok helyet csak a földre rakott párnákon foglalnak. Ezek a külvilágtól teljesen el vannak zárva, atyafiaikkal levelezniök sem szabad, sőt még a szultánnők is csak olyan hölgyek látogatását fogadhatják el, kik velök igen közel vérségi összeköttetésben állanak. Nem egy nagykövet neje kérte már az engedelmet a fejedelmi hárembe mehetni, de mindig siker nélkül. A heréltek is, bár künn szigorúan őrködnek, csak parancsra jelennek meg egy kadin szobájában, ki őket mindig elfátyolozva fogadja.

A fejedelmi háremben lévő nők száma mintegy 400-ra mehet, melyből körülbelül 150 szerecsen, kik a szolgálat alsóbb nemét végezik. Az egészet ekképpen lehet osztályozni: elsők a szultán anyja után a szultán testvérei és leányai, kik szultánnőknek címeztetnek: utánok jőnek a kadinok, ezek után annyi fő-udvarhölgy, ahány szultánné és kadin van, a többi összesen négy osztályt képez, ti. első a választottak (gedeklik), második a főbb nők (uszta), harmadik az ujoncok (sahzirda), negyedik a cselédek (dzsária) osztálya.

Az első s a legszebb osztály csak tizenkét nőből áll. Ebbe a legbájosabbakat s legműveltebbeket válogatják ki, s feladásuk a szultánt legbelsőbb körében szolgálniok. Közülök választatnak a fő udvarhölgyek, s némelyikből, kinek a szerencse kedvez, kadin lesz. Természetes tehát, ha a nők ez osztályba jutni mindenképp vágyakodnak. Ezeknek külön lakuk, fürdőjük és asztaluk van, és a harmadik vagy negyedik osztálybeli nők által szolgáltatnak. Öltözetök pompás, testöket drága ékek födik, s köztük és a kadinok közt fényűzésben nincs különbség, csak rangban van.

A második osztály annyi kis seregre (törökül: odára, mi szobát jelent) van felosztva, ahány hajadon szultánné és kadin van, s mindeniket kizárólag és különösen egy-egy ily sereg szolgálja, és épp ezért nevét vagy számát azon nőnek viseli, melyet szolgál.

A harmadik osztály ifjú növendékekből áll. Ezeket táncra, zenére, felolvasásra, hímzésre, serbet-készítésre, szóval mindenre, mi a házi életben vagy mint mulatság vagy mint munka szükséges, gondosan nevelik, képezik, oktatják, s az elsőbb két osztály időnkint ezekből pótoltatik. Ez osztályba a szultán gyönge leányokat vétet, még gyakrabban anyjától, férjhez ment nőtestvéreitől s basáitól ajándékban kapja.

A negyedik osztályt nagy részben szerecsen nők képezik, kik a gyermekekre ügyelnek, mosnak, varrnak, fonnak, főznek, a fürdőt készítik, szóval ezek a szoros értelemben vett szolgálók. Nemcsak mindenik osztályt már öltözetéről meg lehet ismerni, sőt a második osztályban minden kis sereg egyenlő kelmét hordván, asszonyának választott színét viseli.

A konyhaépület, hol a nők számára főznek, a háremen kívül, de mellette van. A szakácsok, kik az ételeket hozzák, ezeket egy, a falba alkalmazott forgó szekrénybe teszik, milyent nálunk az apáca-kolostorokban látni, s a sarkán egyet fordulván a szekrény, a belől álló rabnők a tálakat átveszik, anélkül, hogy láttak, vagy láttattak volna. Minden odának külön tálalnak, s külön asztalnál hét-nyolc nő eszik egyszerre, az ebéd áll öt-hat ételből, s azon kívül többféle cukorsüteményből, befőzöttből, serbetből, kávéból, mert Törökországban mindenki nyalánk, a szakállos férfiak épp úgy, mint a nők s gyermekek.

A háremet hét magas nőhivatalnok kormányozza, ti. a ket koda (fő-udvarmesternő), a kaznadár uszta (kincstárnoknő), a csamasir uszta (a ruhákra s a fejérneműekre ügyel), a csasmidzsir uszta (az ételszolgálatot kezeli), a kijatib uszta (főtitkárnő), a hammamdzsi uszta (a fürdőket rendező), és a kilárdzsi uszta (házmesternő). Mindeniknek több helyettese és külön cselédszemélyzete van, mellyel azon munkákat végezteti, mik hivatalkörébe tartoznak. A nevezett hét nő rendesen éltes fehér rabnő, kik hosszú szolgálat által bizalomra érdemeseknek találtattak, s bár a főudvarmesternő hatósága alatt állanak, de valamennyi, mint egy-egy magasb udvari méltóság, saját háztartással bír.

Midőn a szultán este, az ötödik imádság után, a hárembe megy, minden szolgák visszavonulnak, csak a fekete aga marad mellette, ki egy gyertyát visz előtte a belső folyóson, hol mély csend uralkodik és senkinek sem szabad magát mutatni. A fő-udvarmesternő eleve értesítve szokott lenni, melyik kadin az, kit a szultán látogatásával megtisztelend. A szultánnak a háremben saját lakosztálya van, s a kijelölt nőt vagy ott fogadja vagy annak termébe megy, mely esetben ettől s szolganőitől az ajtóban a hódolat minden jeleivel fogadtatik. A szultán néha nőket is szokott fogadni háremében belől, s ez esetben palota-hölgyeitől körülvéve, a gedeklikektől s a kadinok és szultánnők legszebb hölgyeitől szolgáltatik. Néha az egész hárem ünnepi estélyre összegyűl, s a társaság énekkel, zenével, tánccal mulattatik. Ez mindig nagy öröm a szegény foglyoknak, s azon két keresztyén hölgy, kiknek eddigelé a szerencse jutott ezt láthatni, minden képzeletet felülhaladónak mondja e varázslátványt, hol ifjúság és szépség teljessége, öltözetek s drágakövek pompája, bútorzat gazdagsága, megvilágítás vakító fénye s illattal megtestesült lég elszédítvén az érzékeket, a néző valóban álmodni vél.

Ha a szultán a háremben fürdik, a gedeklikek joga őt szolgálni. Bár e női szolgálat a mi európai fogalmunk szerint az illedelemmel ellenkezni látszik, minden a legteljesb illedelem szabályai szerint megy végbe. Míg a szultán a meleg termekben van, éltesb nők foglalkoznak körülte, csak midőn felöltözve tér a nyugterembe, akkor jelennek meg az ifjú szép nők, kik frissítővel kínálják meg, s zenével, tánccal s felolvasásokkal múlattatják. Csalódnak, kik azt hiszik, hogy a szultán mindent tehet, mi neki tetszik. A hárem-életnek szinte megvannak a maga szabályai, miket a fejedelem is kénytelen szigorúan megtartani. Ezek részint vallásos, részint erkölcsi, részint udvari szabályok, s hol ez nem elég, pótolja a kadinok szerelemféltése s a fő-udvarmesternő ügyessége, kinek ezer módja van a szultán vágyait illő korlátok közt tartani. Nőkkel, kik őt szolgálják, ritkán lehet egyedül, s ha egy alárendelt nővel elfelejtené magát, az a háremben éppen oly botrányt okozna, mintha keresztyén fejedelem nejének egyik hölgyét, vagy cselédjét tűntetné ki. S ha másképpen a botránynak elejét nem lehet venni, a kegyencből kadint csinálnak, mielőtt a többiek a dologról valamit tudhattak volna. A szultán háreme egy ügyesen rendezett selyemháló, melyen sok bájos martalék függ, de oly mesterséges készületű, hogy rajta csak ahhoz vezet neki út, melyhez a női kormány utat csinál. Korunkban az illedelem törvényeit a fejedelem éppen nem léphetné át, de azt a szultánok a múltban sem tehették bosszúlatlanul. 1648-ban Ibrahim erőszakos halálának egyik főoka volt a háremtörvények szilaj megsértése, s az, hogy női s rabnői közt különbséget nem tőn.

Valóban, inkább szomorú, mint kellemes látvány Sztambulban ama számtalan, névtelen, ismeretlen és elfátyolozott[11] nő, mely titokteljes alakok gyanánt lézengve jön és megy, mint járnak dominók álarcos bálban, hol az álarcot soha sem tehetik le. Miért így elfödni a teremtés legbájosb szépségeit? Ki nem bosszankodik a felhőkre, melyek a napot, holdat s a csillagokat eltakarják? Ha az élet egy kert, és mint ez, hol kies, hol puszta, annak legszebb ékességei, annak virágai a nők, s nem kell-e őrültnek tartanunk a háznépet, mely elfödvén a virágos ágyakat, magát a legfőbb élvezettől fosztaná meg? A férfiak épp oly sokat vesztenek, nem látván a teremtés szebbik felét, mint boldogtalanok a nők, kellemeiket rejteniök kellvén. Elhiszem, ők kevésbé boldogtalanok, mint mi európaiak véljük; a szokás egy második természet, s minden állapotot tűrhetőnek talál az ember, ha arra kezdettől óta neveltetik. Fogalmuk sincs más sorsról, mint ami rájok várakozik. Hat éves korukban mátkák, tizenkét éves korukban nők, s ha nem lőnek is szabadok egészen, de igen az új kis körben, hova léptek.

A török nő létele egészen belső és házi. Csak messziről látja a világot; átmehet rajta, de nem vegyülhet el benne, neki a mindenség családja.

Nem a Korán az, mi a törökök művelődésének útjában áll, hanem a soknejűség és a nők elzáratása a társaságtól.

Lehet, egyénileg a török nő, ki már rendeltetéséhez mért nevelést kapott, keveset szenved ez állapotában, de a kérdés ennél magasb szempontból tekintendő: ez a humanitás kérdése. Hol a soknejűség és az elzáratás elve uralkodik, ott a nő le van taszítva a férfi oldala mellől, azon magas polcról, hova azt a teremtő helyezé, ott ő a piacon egy árú, a háremben kevesb mint egy kéjhölgy, a házasság egy alkú két ismeretlen közt, s egy egyoldalú szerződés, mely csak a nő személyét kötelezi, ott a férfi egy több fejű és több szívű szörny, ki egy házban több családnak feje, a nő egy tulajdon a birtokos úr kezében, mindenesetre hellyel a társasági rendben nem bír. Asszonynál, ki férje szerelmét többekkel békén megosztja, hiányzik erkölcsi becsének érzete; mint annál, ki örökké egy szűk körben teng, elszigetelve a társaságtól, lehetetlen, hogy az értelmiség kifejlhessék, az ilyen él ösztönileg, érzékileg, napról napra, mint a növény, a lég, a világosság. A soknejűség és elzáratás megsemmisíti a nőt, mint erkölcsi s értelmi lényt, megsemmisíti annak jótékony befolyását a társaságra, szóval, e rendszerben az emberi nem fele része értelmileg nem létez. Pedig az emberiség teljes civilizációja a két nem összemunkálása nélkül épp oly lehetetlen, mint lehetetlen, hogy gyümölcsöt teremjen a fa, melynek csak hímvirágjai vannak. Nők és férfiak oly különböző erkölcsi és szellemi tulajdonokkal bírnak, melyek a művelődés s haladás ösvényén egymásnak szükséges kiegészítői; az emberiség s a polgári társaság épp úgy nem fejlődhetik ki természethűen ott, hol a nő mint tényező hiányzik, mint nem fogna kifejlődhetni ott, hol a szabad férfi hiányzanék; a két nem külön véve csak fél, együtt véve egy egész. Minden termékenység, mind az anyagi, mind az erkölcsi világban, az egyesülésből származik, s mint a növényvilágban van nő és hím, úgy az erkölcsiben van gondolat, képesség, erő, mi főleg a nőké, és van, mi főleg a férfiaké. Isten az asszonynak adá a szépséget, mely szüli a szerelmet, ez az ő királyi pálcája, ez az ő hatalma. Nyájas, kecses, gyöngéd, fogékony mindenre, mi nemes és fönséges; ő kényszeríti a férfit szelídségre, hogy neki tessék, humanitásra, hogy őt megérdemelje, haladásra, műveltségre, hogy szerelmét megtartsa. A világ története az asszony értékének igazolása; ő az, ki által azzá levénk, ami vagyunk. Hol a nő nem szabad, álladalom ott is lehet, de társaság s társaságos élet nem; amaz fennáll a törvények által, miket a férfiak hoznak, de ez csak az erkölcsök által létez, mik a nők művei.

A török mindaddig nem fog európailag művelődni, míg nála a soknejűség mint polgári intézmény fennálland. S ezt fölforgatni annál könnyebb, mert amint láttuk, ez oly szabadság, mellyel száz közül egy nem él, s nemcsak nem volt soha elv, de csaknem megszűnt lenni tény is. De ha erkölcsi elvont szempontból nem volna is fontos, társaságiból még fontosabb az elzáratás szokása. Ez merőben szokáson alapulván, nem törvény, hanem szokás által fog megdöntethetni. És e reformnak a birodalombeli keresztyénektől kell kiindulni, az eddigivel ellenkező utat követvén, ti. eddigelé nők irányában némileg ők is a török szokásokat követték; éljenek csak nőik Sztambulban oly szabadon, mint keresztyénekhez illik, s e példa ellenállhatlan erőt fog kölcsönözni a török nők felszabadulási mozgalmának, melynek jelei újabb időben sűrűn mutatkoznak. Lehetetlen, hogy Európában két jog s kétféle erkölcs legyen; hol a kétnejűség mint bűn lakol, a soknejűség mint intézvény fenn nem állhat -, hol a nők a társas életnek szebb és jobb felét képezik, nem lehet tűrni, hogy annak egy része bölcsőjétől a sírig elzárva hervadjon. Ez elásott kincsről az emberiség számolni tartozik Istenének.

Nem annyira a soknejűségnek, mint a nők elzáratásának többféle szomorú következményei vannak a társas életre, mik a török fajnak mind erkölcsiségére, mind fizikai létére ártalmasan folynak be. Ha e rendszer a török bordélyházakat lehetetlenné teszi, aminthogy Sztambulban ez alacsony keresetre magukat csak keresztyén nők adják, másrészről az így elkülönzött török nőtlenek erőszakos dühének éppen a keresztyén hölgyek szoktak lenni áldozatai. Egyszersmind a két nem e szigorú elszigetelése titkos bűnöknek anyja, mikről nekünk nyugaton fogalmunk sincs. Azon természetellenes viszonynak, melyben a két nem egymáshoz minden tekintetben áll, kell némileg tulajdonítani a török fajnak mind testi elfajulását, mind számának növekedő fogyását, hozzá adván, hogy eddigelé a hadsereg pusztán muzulmánokból állván, a háborúk csak a török fajt fogyaszták. E rendszerrel van szükséges kapcsolatban a heréltek[12] osztálya is, kik a háremek biztos őrei s e barbár szokást korán sem akarjuk menteni, midőn megemlítjük, hogy a keresztyénség metropolisában, Rómában, e nemtelen emberekkel szinte találkozunk. Sőt az alkalmazásban mind a logika, mind az erkölcsi illedelem a törökök részén van; ők e szörnyet a szerelmi ház őreivé teszik, ebben van mind következetesség, mind cél; de Rómában azt vélik, hogy ily lények énekeinek hangja a templomban Istennek kedves lehet -, mi lehetetlen.

A nők ez állapotának egyik keserű gyümölcse a rabszolgaság. A törökök így okoskodnak: "vallásos törvényeink s szokásaink tiltják a nőt fátyolozatlanul látni háremen belől is, ha az nem oly közel rokon, hogy hitvestársul el nem vehetnők. Ha tehát rabnőink nem volnának, feleségeink szobáiban meg sem jelenhetnénk, vagy le kellene mondnunk arról, hogy cselédek által szolgáltassunk." E szerint két mód közt marad a választás, vagy keresztyént fogadni cselédül, mi ellen sok tekintet harcol, vagy muzulmán rabnőt tartani. A mentség török szempontból áll, de az ügy, minek védelmére a mentség felhozatik, nem áll, mivel az az asszonyok emberi jogának tagadása.

A rabszolga-bazár (jezir bazari), mely közel volt az At-majdani piachoz, 1847 óta be van csukva, de Szkutariban és Sztambulban több rabszolga kereskedő van jelenleg is; a Top-hanai kizárólag cserkesz nőkkel kereskedik, tehát a különbség az, hogy az adás-vevés nem nyilvános. 1854-ben egy firmán a rabszolgakereskedést a Fekete-tenger partjain megtiltá ugyan, de nem szűnteté meg, s következése csupán annyi, hogy a rabszolgák ritkábbak, e szerint áruk is magasb, egy újonc rabszolgáé 200-250, egy kitanulté 300-500, fehér rableányé, ha ifjú, ép és szép 1200-1500, de ritka szépségűért 5-6000 ezüst forint is fizettetik. Ámbár tehát az 1854-i firmánnak bevezető szavai fennen hangzanak, ti. "Az ember a legnemesb teremtmény, mely Isten kezéből kikerült, adván neki ama legnagyobb szerencsét, szabadnak születni", e szép elv, mint annyi sok más, maradt puszta szó, s annak dacára a Sztambulba évenkint behozott rabszolgák száma 2500-3000-re mehet, kik közül 500 cserkesz leány.

Törökországban a rabszolgák sorába tartozik: minden, akár muzulmán, akár nem muzulmán hadifogoly, ez azonban most az európai hadifoglyokra nem áll. Továbbá, minden szerecsen, bármi módon hurcoltatott el honából; a törvény ugyan kivételt tesz a muzulmánra nézve, de mely a gyakorlatban nem tartatik meg. Ezekhez adandók a rabszolgák gyermekei s a rabnőkéi, ha ezek szabad apa által el nem ismertettek. Végre mindazon idegen országbeli fiú- és leánygyermekek, kik szüleik által rabszolgákul, szabad alku útján, eladatnak; ez osztályba sorozandók a kellemeikről híres georgiai és cserkesz leányok, kik önkényt, aggodalom nélkül, sőt némi vággyal lépnek a hazai partokrul ama hajóra, mely őket azon tündér országba viszi, hol annyi hozzá hasonló pórleány lett szultánné -, azon nagyobb számra, mely nyomorban s becstelenségben veszett el, ilyenkor nem emlékeznek.

A rabszolgaságnak, törvény és szokás szerint, különböző fokozatai vannak.

Első a teljes és föltétlen rabszolga (Kul), kivel birtokosa minden tekintetben szabadon rendelkezhetik.

Második a mudabár, kinek fölszabadítása bizonyos eseménytől föltételeztetik, például: ha a birtokos Mekkából szerencsésen visszajön, ha Ezma leánya férjhez megy, stb. Ez mindig írásba foglaltatik, s a felek kölcsönös megegyezése által sem bontathatik fel. Ha időközben a szolga eladatott volna is, mi lehető, ez nem áll ellen, hogy a kitűzött pillanatban szabad ne legyen.

Harmadik a mezun, ki szabadságot kap bármi mesterséget saját javára kezdeni. Az ilyen vehet, eladhat, szerződést csinálhat, rabszolgát tarthat, saját tetteiért ő felelős, és nem ura, csak vagyonáról nem intézkedhetik, a végrendeletet kivéve, urának beleegyezése nélkül. Ilyen rabszolga, a birtokos tudta nélkül, lakát nem változtathatja, sőt ha fölszabadulása előtt éri halál, gyermekei rabszolgák lesznek. A vállalatához szükséges pénzt igen gyakran éppen urától kapja, s ha azt visszafizette, rendesen szabadságát is megnyeri.

Negyedik a mukiatib, ki szabad leend, mihelyt bizonyos föltételnek, határozott vagy határozatlan idő alatt, eleget tesz, például, ha bizonyos összeget fizet, ha bizonyos munkát végrehajt, stb., de a föltétel sem törvény-, sem erkölcsellenes nem lehet. A kijelölt idő alatt az ilyen rabszolgával a birtokos semmiképpen nem rendelkezhetik, ellenben ő tettleg személyes szabadsággal bír, s nemcsak dolgozhatik, kereskedhetik saját hasznára, hanem utazhatik is. A rabszolgaságból kiemelkedni, ez a legdíszesebb út, midőn valaki szabadságát saját szorgalmának, takarékosságának, iparának és becsületességének köszönheti.

Ötödik osztályba tartoznak azon rabnők, kiknek gyermekeiket a birtokosok elismerték, s kik um-ul-velidek-nek (a gyermek anyja) neveztetnek. Következménye ez elismerésnek, az esetek különbsége szerint, kétféle, ti. az ilyen rabnő vagy azonnal s jogilag szabad lesz, vagy ha nem, sem eladni, sem elküldeni nem szabad, s általa neki, habár későbbre, családtagi állás okvetlenül biztosíttatik. Az anyaság az, mi a nőknek itt a legfőbb jogot adja, s nincs rá példa, hogy a török e szent jog elismerése alól magát kivonni igyekeznék.

A mód, miként rabszolga szabaddá tétetik, igen egyszerű és szabatos. Néhány szóbul áll, akár írva, akár két tanú jelenlétében mondva legyen, például: "Ibrahimot ezennel szabadnak nyilvánítom", vagy: "Te, Ali, az én gyermekem vagy." Ilyen fölszabadító nyilatkozvány ellen nincs semmi kifogásnak helye, s az érvényes még akkor is, ha azt a birtokos ittas állapotában tette volna.

Minden rabnő, kit ura nőül vesz, azonnal s jog szerint szabad. Gyakran történik, hogy a birtokos a rabnőnek férjet keres, adományt ád vele, s ezáltal azt tettleg szabaddá teszi. A szultán és szultánnők háremeinek rabnői rendesen udvari hivatalnokokhoz s basákhoz adatnak férjhez, mindig gazdag hozománnyal, mi néha egy óhajtott, néha egy rettegett kegy; mindenesetre ez hasonlít azon házasságokhoz, mik a francia régi királyok udvarainál udvari hölgyek és udvari ifjak közt félig kényszerítve köttettek.

Férfiak hét-kilenc éven túl tovább ritkán maradnak rabszolgák. Másképpen, mint így cselekedni, ellenkezik a vallásos érzéssel s a megszentelt szokásokkal. Kik ezt akképpen játszák ki, hogy a mondott idő lefolyása előtt adják el rabjaikat, s árán újat vesznek, igaz hitű polgártársaiktól mint uzsorások és lelkiismeretlenek tekintetnek. Kilenc év elteltével a rabszolgák rendesen szabadoknak nyilváníttatnak, s ha jó viseletűek, vagy mint cselédek ajánltatnak, vagy ha a birtokosnak mestersége van, s a rab hozzá ért, mint legény alkalmaztatik nála vagy másoknál. Némelyik a hadseregbe lép, hol rájok néha fényes pálya vár, s jelenleg is több három lófarkú basa van, ki egykor rabszolga volt.

A törvény betűértelme szerint a török rabszolgára is áll ama római törvényes elv: servi, in potestate domini, sunt ut pecora, jumenta et caeterae res. A birtokos a rabnak mind személye, mind vagyona felett föltétlenül rendelkezik. Ez sem nem bírhat, sem nem örökölhet. Ura eladhatja, elajándékozhatja, dologra kibérelheti, szóval tehet vele, mit akar, csak vallás s törvény által tiltott ne legyen az, mire fordítja. Mit szerez, minden az uráé, mint kárpótlás azon gondért s kiadásért, mit ez reáfordíta. Rabszolgáját az úr megfenyítheti, de bizonyos határokat túl nem léphet, s tiltva van szemeit s egyéb tagjait megsérteni. Ez esetben a rabnak joga van a hatósághoz folyamodni, mely, habár el nem veheti, de bírsággal kárpótolja a szenvedőt, sőt rendelheti, hogy eladassék, s így talán jobb urat kapjon. Urát nemcsak bevádolhatja, de a törvényszék előtt mint tanú bizonyságot tehet ellene. Másrészről az úr, rabszolgájának minden tetteiért felelős, mi alól magát azon esetben, ha a bűntetés pénzbeli, csak úgy vonhatja ki, ha rabszolgájáról lemond, s azt a bíróságnak, illetőleg az ellenfélnek átengedi. A török törvénykönyvben, mely a rabszolgák mindenféle viszonyait rendszeresen határozza meg, néhol bámulatos következetesség mutatkozik, néhol kiáltó ellenmondás; amannak bizonysága, hogy bizonyos esetekben a rabszolga felével sújtatik a szabad emberre mért bűntetésnek, mert hiszen a polgári jogokkal sem bír teljesen, ellenben vannak más esetek, midőn ugyanazon bűntettért, ha rabszolga követi el, kétszeresen, ha szabad polgár, egyszeresen lakol, mit nehéz volna indokolni. Szökött rabszolgát mindenki köteles visszaadni; ki ezt eltitkolja, ha szabad, a rab árában marasztatik el, ha rabszolga, ő maga eladathatik s árából fizettetik ki a bírság.

A rabnők, mind a feketék, mind a fehérek, épp oly gazdag öltözetben járnak, mint úrnőik, ezenkívül nem sajnáltatik semmi fáradság őket tanítani, művelni, kiképezni nemcsak dolgokban, mik a háznál szükségesek, de olyanokban is, mik az élet kellemeihez tartoznak, mint zene, felolvasás, tánc, hímzés s a keleti tetszelgés mindenféle nemei. Úgy hogy azt lehet mondani, a rabnők gyakran teljesb kiképeztetéssel bírnak a szabad nőknél. Innen van, hogy a szülék, midőn fiaiknak nőt keresnek, saját fehér rabnőiket a szabad születésű leányoknak elébe teszik, így okoskodván: lehet, hogy egy szabad leány több vagyont hoz a házhoz, s vele fényes összeköttetésre teszünk szert, de ismerhetjük-e jellemét, s rokonai nem fognak-e visszavonást hozni házunkba? Ellenben a rableányt évek óta ismerjük, mi magunk neveltük fel, minket szüleiként tekint, szokásainkat ismeri, életmódunk az övé is, a különbség annyiból fog állni, hogy fogadott gyermekünkből menyünk s fiúnknak neje lesz, ki eddig féltestvére volt. Sok gondos anya 8-10 éves leánykát vesz, s ebből nevel fiának hitvestársat. Mindez azonban nem áll ellen, hogy a szabad leányokból lett nők az ilyeneket némi lenézéssel ne tekintsék.

Rabszolgák fizetést nem kapnak, de jól, sőt ékesen öltöztetik őket; élelmök is ugyanaz, mi az úré, midőn ezek evésöket végezik, ők azon ételekből laknak jól. Betegség esetében gondosan ápoltatnak, mint a család tagjai, miben a humanitásnak éppen annyi része van, mint az érdeknek, mert a rabszolga tőkét képvisel. Ha díjt nem, annál több ajándékot kapnak, pénzt, köntösöket, drága ékeket, s nemcsak az úrtól házi ünnepek, születés, házasság, körülmetélés, a Beiram stb. alkalmával, hanem a vendégektől is, kik látogatóba jönnek; világszerte tudva van, hogy Törökország az ajándékok (=baksis) hona, ott minden ember ezért nyújtja tenyerét, nem sok, mit adni kell, de adni kell percenkint, folyvást, örökké.

Szóval, itt a rabszolga a családnak egy tagjául tekintetik. Mint ura maga, hajlik a heverésre, őt sem dolgoztatják erősen. E részben sorsa a szabad cselédénél jobb, innen van, hogy sok nem él a megnyert szabadsággal, hanem marad a házban, hol élni megszokott, s hol ő tettleg oly szabad mint az úr maga. Hiszen ő is a háznép tagja, a gazda fiának, a gyermekek apjoknak nevezik. Ha még gyerkőce, iskolába küldik, ha ifjú, hasznos dolgokra taníttatják, néhány év múlva szabadnak jelentik ki, s ha nősülni vagy férjhez menni akar, még pénzt is kap.

Szabaddá lévén, nyitva előtte a pálya minden méltóságokra, Kutsuk Husszain II. Mahmud sógora s tengerügyminiszter hajdan, Kosrew, az egykori híres nagyvezér, Riza a szultán mostani főudvarmestere, Khalil és Mehemet Ali miniszterek és a szultán élő sógorai mind rabszolgák voltak. A rabnőkre, kiknek a szerencse kedvez, még fényesb jövő vár, s miről nem egy álmodott, ti. hogy szultán neje lőn, az sokra nézve be is teljesedett. Kevés szultánnak volt neje fejedelmi házból való, avagy szabad nő, mint I. Ozmáné, Orkáné, I. Amuraté, I. Bajazidé, I. Mohamedé, II. Amuraté, II. Mohamedé, II. Ozmáné, I. Ibrahimé; eszerint világos, hogy a legtöbb szultánok rabnők magzatai.

Törökországban tehát még vannak rabszolgák. De meg ne tévesszen a szó, a dolog nem mindig oly borzasztó, mint a név. Elősorolván a törvényeket s a szokásokat, mik a rabszolgaságra vonatkoznak, látni ezekből, hogy a rabszolgák állapota itt sokkal jobb, mint azon keresztyén országokban és telepekben, hol az elv kárhozatos volta a birtokosok kegyetlen bánásmódja által még öregbíttetik. Törökországban a kormányalak és a családélet még a patriarchalis élet jellemét hordja magán; ott, hol a jog hiányzik, azt a humanitás szelíd érzelme pótolja ki, s a törvénynek szigorát a szokás és hagyomány, mely itt számos esetben a törvénynél erősb, lényegesen enyhíti. A törökök többsége így okoskodik: igaz, mi rabszolgáinknak teljes hatalmú birtokosai vagyunk, de ők is emberek, mi is azok vagyunk, s van szívünk és lelkiismeretünk. Ha hatalmunkkal visszaélünk, megháborítnók a házi egyetértést, gyermekeinknek rossz példát adnánk, s nemcsak szomszédaink szólnának meg, de saját rabszolgáink is. Ha ők rabszolgák, mi pedig uraik vagyunk, ez így van, mivel Isten akarta így, de az ellenkező is történhetett volna, s ezen esetben mi mód az, miképp kívántuk volna, hogy ők velünk bánjanak? Nálok a minden szívbe beleoltott emberiség szózata a jogénál erősebb, s mint megvásárolja a török a fogoly madarakat, hogy szabadon eressze, úgy megveszi a beteg s öreg rabszolgákat is, hogy őket táplálván, Istennek ez által tessék.

Szóval, a török törvényhozás, és kivált a török szokás a rabszolgákkali bánásmódra nézve sokkal emberiebb, mint egykor a római, és százszor keresztyénebb, mint hajdani a byzantini keresztyéneké volt, s hozzá távolról sem hasonlíthatni az amerikai rabszolgaságot, hol a rabszolga megszűnt ember lenni, s azt mint egy vas gépet munkára addig szorítják, míg össze nem törik, Amerikában a szkláv szolga és rab egyszersmind, Törökországban csak cseléd; ott az mind anyagilag, mind szellemileg szenved, itt mindennel bír a szabadságon kívül; ott az soha nem lehet szabaddá, itt többnyire az lesz; ott a szkláv embernek sem tekintetik, itt mindig megőrzi emberi méltóságát, s ha a nő anya lesz, urának feleségévé válik; ha a férfi értelmes, a legmagasb hivatalokra emelkedhetik, s az, hogy rabszolga volt, rajta nem hágy mocskot. Isten mentsen, hogy a rabszolgaságot Törökországban menteni akarnók, bűn az az emberiség ellen, s borzasztó csak reá gondolni is, hogy az ember, az élet, a test, a lélek, a szabadság árultatik, mint piacon a marha; de ezt menti némileg a birodalom helyzete, mely ázsiai és afrikai is levén, népekkel határos, melyeknél a rabszolgaság emlékezetet haladó idők óta létezvén, az még most is divatkozik; s ha megfontoljuk, hogy az európai török birtokban a rabszolgák száma alig megy 60-90 000-re, mit mondjunk a keresztyén muszka birodalomra, hol negyven-ötven millió paraszt él, kik a röggel, a mezők termékeivel, az erdők fáival együtt adatnak el? Mit mondjunk a katolikus Spanyolországra, melynek telepeiben a rabszolgakereskedés hallatlan kegyetlenséggel űzetik? És mit a szabad Észak-Amerikára, honnét majd négy millió rabszolga méltán irigyelve nézi a török rabszolgák hasonlíthatlanul boldogabb sorsát?

Nem illik tehát ajkunkba a szó, a törököket föltétlenül kárhoztatni. A keresztyén civilizációnak is megvannak a maga foltjai. A különbség köztünk csak az, hogy a korán megengedi a rabszolgaság elvét, de azt a török nép mérséklettel s emberileg alkalmazza, míglen mi embertelenül szegjük meg Bibliánk azon fölséges elvét, hogy: minden emberek testvérek és felebarátok.



XIII. Török kocsik, sajkák. Vizi kirándulásaim a tengeren Sztambul körül. Egy arab költemény énekelve. A perai, ejubi, scutari temetők. Síriratok. Mirza látása. Türbék vagy szultánok mauzoleumjai.

Sztambult minden részeiben megismerni fáradságos feladat, részint mivel a város terjedelme roppant, részint mivel az utcák meredekek, részint mivel a hőség nagy s tikkasztó. Ki hosszabb kirándulásokat akar tenni, vagy lovat, vagy kocsit, vagy sajkát (=kaik) használ.

A kocsi kétféle. Egyiknek neve törökül is kocsi, mely nem egyéb, mint egy alól és hátul gömbölyded szekér, melynek teteje is köralakú, úgy hogy az egész egy dióhoz hasonlít. Két oldalán tojásdad nyílás van, melyen át egy tarka létra segedelmével belsejébe hágnak. Elől hasonló, de kisebb nyílás van a kilátás végett; mind a hármon színes függönyök vannak, s a nyílások szélei aranyos faragványokkal fölékesítvék. A kocsi feneke puha párnákkal s drága szőnyegekkel van kibélelve, hol nyújtózva kell ülni, mivel hátul nincs tám, ellenben mind a négy oldalon tojásdad tükrök ragyognak.

Az arabanak oldalai egyenesek, bele létrán hátulról másznak fel, s a párnák, mikre ülnek, két oldalt hosszában nyúlnak el. A négy szögleten négy nád- vagy más vékony fapálca egy veres baldachint tart, mi a nőket a nap sugárai ellen védi. A kocsiban négy, az arabában tíz személy fér el, s ezt főleg nők használják. Nem függvén ruganyokon, s a kövezet rossz lévén, eléggé rázósak, többnyire egy villa-rúdba fogott ló, vagy két ökör avagy bivaly húzza, s a hátra kanyaruló járom bogairól cifrábbnál cifrább veres bojtok lógnak le. A barom homlokán s orrán végig, a bűbáj ellen egy talizmán van, közepén egy tükördarabbal, s beszegve pillangós posztószeletekkel. E kocsik emlékeztetnek azon nehéz s ódon kocsikra, melyek nálunk az udvaroknál ezelőtt két századdal divatoztak. A barmot nem ostorral, de hegyes rúddal egy veres sapkás s bő bugyogójú török igazgatja, ki néha a szelíd állatok ártatlan szarvait hón alatt tartva ballag lépve, sőt mászva, mint a csiga -, mert a török semmiben nem siet, sem dolgában, sem mulatságában.

De ha a kocsi menetele lassú, mint a csúszó féregé, a sajka gyorsan, sebesen halad, mint légben a fecske, mint vízben a hal. Már alakja e két állatra emlékeztet; s sugár evezőlapát fecskefarkban végződik, s a sajka oly siklós, gömbölyű, érzékeny, mint a vickándozó hal. Szebb, tisztább sajkát a kaiknál képzelhetni sem lehet; ékesebb a velencei gondolánál, s a deli hajtólegények mellett a velencei barcarolok idomtalan pimaszok.

A török kaik mintegy 15-20 lábnyi hosszú, 3 lábnyi széles sajka, alakja mint egy korcsolyáé, mindkét vége hegyes, úgy hogy vele mind előre, mind hátra haladhatni. Oldala két hosszú deszkából áll, mely kívülről festett vagy mázolt, belőlrül lomb, virág, gyümölcs és másféle faragványokkal ékes; lyukacsosan faragott két három ívezet választja el belől és köti össze oldalait a hullámok nyomása ellen. Orrából egy vasrúd hegyesen nyúlik ki.

Az utas a sajka fenekére terített párnára ül, vagy, ha tetszik, a sajka hátuljában lévő emelvényre, ez azt okozza, hogy a sajka eleje kissé fölágaskodik, mi a haladást igen könnyíti, sőt megszokták a sajka külsejét zsírozni, hogy oldalához a víz annál kevésbé ragadjon. A sajka keskeny, hosszú, gömbölyű és könnyű lévén, benne nem szabad mozdulni sem, mert az oly érzékeny, mint a legfinomabb mérleg, s az egyensúly minden legkisebb megrontása feldőlést vonhat maga után. A törökök ezt már megszokták, s benne oly mereven ülnek, mint egy faragott bálványkép, de az európai embernek e mozdulatlansághoz szokni kell. E föltétel nélkül az utazásnak e neme veszélyes, de különben biztos, és, ami fő, páratlanul gyors, túlhaladja a parton haladó legjobb ló sebes ügetését.

Idegennek már az sem könnyű feladat, úgy lépni be e könnyű héjba, hogy félre vagy föl ne forduljon. De rendesen ott szokott állni egy hosszú, fehér szakállos vén török, s egy horgas rúddal szívesen megtartja a sajkát, s ha két parát (egy negyed krajcár) vetsz neki segedelméért, igen megelégszik vele.

Két lapátos sajkában négy személy elfér. Ámbár a nap heve forró, sátort nem szoktak vonni, nemcsak azért, mivel ez a haladást késleltetné, hanem mivel török illedelem szerint, sátor csak a szultán kaikját illeti; de pávafark legyezővel vagy napernyővel védheti magát az utas, csak ne feledje azt lebocsátani, midőn valamely császári lak mellett halad el.

Mindenik sajkán van egy számozott rézlap, melyre rá van vésve a hely, hol állomásoznia szabad, mint: Tophana, Galata, Zöld-kioszk, Jeni-dzsámi s Becsik-tass stb. E részben a kormány nagy rendet tart -, mint sok másban is, mert itt minden mesterség, még a vízhordók is szervezett céhet képeznek -, a különbség a török s némely európai kormányok közt csak az, hogy a rendről s az egyéni szabadságról más fogalmuk van, s ők amabból egyet-mást nélkülöznek, csak ennek gyakorlásában ne háborgattassanak.

A sajkások, kik többnyire törökök, görögök és arnótok, mind szép, deli s herculesi erejű férfiak. A lég, a nap bőrüket megbarnítván, ez nekik bizonyos bronzszínt ád, úgy hogy mindenik egy-egy szép bronzszoborhoz hasonlít. Köntösük vakító fehérségű bő gatya és bodorselyem ümög lobogó ujjakkal; süvegjök veres fez, melyről egy hosszú fekete vagy kék selyembojt hosszan lóg le; hajok rövidre van nyírva, vagy egészen leborotválva; derékjokat sárga és veres csíkos széles öv szorítja össze. Szakállt nem viselnek, de bajuszt mindenik hord, lábfejök és lábszáruk meztelen, s nyílt ümegjökből mellök mint egy rézpaizs domborodik ki. Midőn eveznek, atleti karjaikon az inak feldagadoznak, mint egy kötél. A naponkinti többszöri mosakodás minden szennytől tisztán tartja szép testöket, mit egészségessé tesz a folytonos munka, gyakorlat, a szabad levegő, s azon nélkülözéssel határos mértékletesség, mi az északi népeknél ismeretlen, mert ők alig esznek egyebet, mint kenyeret, uborkát, kukoricát, gyümölcsöt, s vizen és kávén kívül semmi mást nem isznak.

A sajkák számát Sztambulban s legközelebbi környékén a Boszphor partján Bujukdérig 19 000-re, a sajkásokét 24 000-re teszik. A legkisebb sajka két lapáttal hajtatik, s minden sajkás juhbőrön ülve egyszerre két kézzel és két evezővel dolgozik. A sajkázás díja a lapátok számától függ, melyeket mindig párosával számítanak. Négy lapátosnál nagyobb sajkát magános ritkán fogad, hatot csak az, ki némi rangot foglal el, mert e részben a régi rangtörvényt, amint azt a kormány egykor megszabta, most sem szabad áthágni. Tábornok s vele egyrangú polgári hivatalnok hat, altábornagy s teljhatalmú követ nyolc, a nagymufti s a nagyvezér s rendkívüli követ tíz lapáttal evezhet. Csak a szultán kaikját hajtja 24 ember.

Nincs Törökországban a népnek oly alacsony osztálya, melyből valaki a legmagasb polcra nem emelkedett volna. Mint rabszolgákbul lőn basa, úgy a sajkások sorábul is került ki több nevezetes ember, például hajdan Urus és annak híresb testvére, a nagy Kairuddin (Barbarossza) admirál, és újabb időben Ahmed Fezi, tengerügyminiszter, ki II. Mahmud jótevőjének határtalan bizalmával visszaélvén, 1839-ben az összes hajóhaddal Mehemed Alihoz gyalázatosan átszökött.

Bár a gőzösök száma itt is naprul napra szaporodik, a sajkák száma sem fogy, a város fekvése olyan lévén, hogy a vízi utazást nélkülözni lehetetlen. Ki Tophanábul Szeraj-Burnuba, Besik-Tassbul Szkutariba, Pszammathiábul Kadi-Kőbe, Kaszim-basából a Phanarhoz akar menni, sajkát használni kénytelen, mint az is, ki az Aranyszarv-öböl egyik partján, s a hídtól távolra lévén, egyik városrészből a másikba szándékozik. Ez öböl, a Boszphor s a Marmara-tenger hullámozván a város különböző részei közt, ki fáradni s kerülni nem akar, kénytelen magát sajkával átszállíttatni.

Én részemről a könnyű sajkát választám akkor is, ha gőzöst használhattam volna. Könnyű lévén az, mint egy dióhéj, sebesen röpül a habok fölületén, mint sirály, mely sírva érinti szárnyaival a tükör tisztaságú tenger vizét. Mint egy lágyan rengő bölcsőben fekvém benne, s míg tekintetem a páratlan szépségű panoráma kellemein legelt, Sztambul ezer meg ezer kúpjain s minaretjein, a Boszphor zuhogó hullámain, Szkutari tarka házainak festői csoportozatán, Olymp havas csúcsain Ázsiában, a Herceg-szigeteken a Marmara-tengerben, mely a híres Dardanellákhoz s Trója omladékihoz vezet, ezalatt képzeletem borus vagy vidám ábrándképekbe merült, s akár életem szebb napjaira, akár elhagyott kedves hazámra emlékeztem, boldog valék e pillanatban -, végig nyúlva csendes sajkám fenekén, arcom a szép kék eget látta folyvást, mely ha tiszta, mindig oly bíztató s vígasztaló, mint az anya képe, ki mosolygva hajlik bölcsőben lévő gyermeke fölé.

Sokszor egész napot tölték így sajkámban a tengeren, engedvén magamat hullámaitól szabadon hányatni. A sajka a férfiak bölcsője, s benne gondolkodni oly édes, akár lágy fuvalom mozgassa, akár vész üvöltsön körülte. Néha, aszerint, amint kedvem tartá s amint a szél fútt, apró kirándulásokat tevék; hol az öbölbe eveztem, föl egész odáig, hol az Cydaris és Barbyzesz név alatt két patakcsát képez, hol a Szeraj tengerparti kőfala mellett menék egész a Héttornyokig, néha a Boszphor két partján fekvő szép helyeket tekintém meg, legtöbbször Therapiát és az ázsiai Édesvizeket, vagy Szkutariba hajózék át, hol az ázsiai népélet teljes tisztaságában jelen meg, hol a Bugurla hegyről a legfölségesb kilátás bájolja el a szemet, e magas pontról nézve északra, a Fekete-tengerig látni, a Boszphort egész hosszában, de a parti hegyek hajlásai miatt vize hol elbúván, hol kitűnvén, úgy látszik az, mint több egyes tavak hosszú sora; keletre egy végtelen rónaság terül, hátán tekergő ösvénnyel, melyen karavánok haladnak Ázsia titokteljes pusztáiban elveszve -, délre Olympot látni, Bithyniát, Trója vidékét, s gondolatunkban a közel Görögországra s híres szigeteire emlékezünk -, nyugatra maga Constantinápoly, mint egy fürdőből kikelő királyné, emelkedik ki a tengerekből, s főleg ezért hajózék Szkutariba gyakran, mert Szkutariba menjen, ki Sztambult teljes fölségében akarja szemlélni.

Csak egyszer nézém meg ama kicsiny toronykát a tenger közepén, mit a görögök helytelenül Leander -, a törökök leány-toronynak neveznek, ezek a következő regét mondván róla: Egy szultánnak volt egy csodaszép leánya, kinek egy csillagász azt jóslá, hogy kígyóharapástól fogna meghalni. Az apa megrémülvén, legjobbnak vélé e kicsi szirtfokra e lakot építeni, lehetetlennek tartván, hogy ide csúszó állat eljuthasson. Történt azonban, hogy egy perzsa herceg bírni vágyván az így féltett szépet, hozzá azonban nem juthatván, virágnyelven óhajtá szerelmét neki bevallani, s e célból egy illatos bokrétát küldött. De meg van írva, senki nem kerülheti el sorsát, s így történt, hogy egy kígyócska, mely a bokrétába bútt, a leány ujját megcsípvén, halálát okozta.

Ez a rege. De úgy látszik, más a valóság, s ezen torony egykor nem szolgált egyébre, mint egyik támaszpontjául amaz óriás láncnak, mellyel az öblöt az ellenséges hajóhad ellen el szokták zárni. E szirtfokon hajdan találtak egy sírt is, melynek oszlopán egy borjúcska faragott képe alatt e fölírás találtatott: "Én nem vagyok képe ama tehénnek, Inachus leányának, s én nem adtam nevét a Boszphornak, mely előttem nyílik. Ezt egykor Junó kegyetlen haragja űzte a tengereken túl; én, ki e sírban fekszem, egy holt vagyok, Cecrops leánya, Charesnek valék neje, vele hajóztam ide, midőn e hős jöve (macedoniai) Filep hajóit megtámadni. Azelőtt Bojidionnak (borjúcska) neveztek, most, mint Cares nejének, két világrész nyílik itt előttem." Nem tudom, hölgyeink ily melléknevet, borjúcska, szívesen fogadnának-e, de az igaz, hogy a tehén és borjú a klasszikus költőknél hízelgő hasonlításokra ada képet; Homér a királyi Junónak borjúszemeket ád, mint a türelmes Ajaxot a szamárhoz hasonlítja, melyet a gyermekek hasztalan ütlegeznek, s még most is a keleti írók az állatok országából veszik legtöbb, s leghűbb hasonlításaikat; a szerelmes költő hasonlítja kedvesét, kecses mozdulataira nézve, az antilophoz, szemeinek együttérző kifejezésére nézve az őzikéhez, és így tovább. Honnan van ez? Először onnan, hogy a keleti ember inkább szemlélő, mint okoskodó lévén, s a teremtésben találván fel a legnagyobb szépségeket, ezekhez hasonlítja, ami szépet s jót lát abban, kit szeret; másodszor onnan, hogy a keleti nem isteníti mindenek felett csak az embert, ő nem veti meg, mint mi megvetjük, a természetben mindazt, ami nem ember, ő az állatot nem puszta eszköznek, de a teremtett világ egyik fontos rendének tekinti, melyhez némelyben hasonlítani nem szégyen; ő szereti az állatokat, mint egy idősb testvér gyöngébb testvéreit; ő magát úgy nézi, mint egy áldottabb ágát ugyanazon fának, következőleg nem botránykozik meg benne, akármilyen állatban talál hasonlatosságot azon személlyel, legyen az hős vagy kedvese, akit leírni akar. Mi nyugatiak még a jóban s szépben sem akarunk állatokhoz hasonlíttatni, s egy ügyes szövő hajadon épp úgy sértésnek venné, ha pókhoz hasonlíttatnék, mint a munkás férfi annak venné, ha hangyának neveznők.

Néha az öbölben evezgeték, sorba látogatva a hajókat, mert nincs a világon rév, hol annyi, s oly különféle alakú hajókat lehessen látni, mint itt. Az európai, mint a francia, az angol, a spanyol, muszka, még az amerikai hajók is, mind hasonlítanak egymáshoz, de a görög, az ázsiai, az afrikai, s főleg azon hajók, melyek Trébizondból, Mudaniából, Izmikből, Lampszakiból érkeznek, egészen más alakúak, hátuljok emelkedett, mint egy kastély, elejök domború, mint egy hattyúmell, vitorláikon idomtalanul hosszú keresztrudak függenek, úgy hogy ki rajzokból ismeri a hajókat, miken a görögök egykor Trójánál kikötének, egészen ama őskorba átvarázsolva érzi magát, s mintegy keresi rajta Péleüs fiát, a szőke Achilleszt, karján paizzsal s a széles rövid karddal oldalán.

Gyakran átsajkáztam az ázsiai Édesvizekhez és Szkutariba, a nagy temető mögött elnyúló mezőre, mely a török és örmény családoknak legkedveltebb sétahelye. Itt látni száz meg száz csodásnál csodásb kocsit és arabát, guggolva ülő s elfátyolozott nőkkel tele, fölpiperézve gazdagon; a sok smaragd, gyöngysor, rubin és gyémánt, mint csillag a könnyű felhőkön, vakítva ragyog át a finom musszlinon, mely ábrázataikat s karjaikat elfödi, anélkül hogy eltakarná. Mindenütt, hol egy platán vagy ciprus lombja árnyat vet, hol egy forrás buzog, hol egy domb emelkedik, egy-egy nőcsoport üldögél, dohányozva, serbetet, kávét vagy más édes hűsítő italt szörpölve, s az ezüstbe, aranyba, selyembe öltözött kedves gyermekek játékaiban gyönyörködve. Ha az eunuk vagy rabszolga kandi férfiakat vesz észre, a nőcsoport körül egy mozdítható magas rácsozatot állít fel, s így a nők a szabadban is elzárva vannak, mint a háremben. Látni e nőket állva, járva, s oda dőlve a legkülönfélébb s kecsesnél kecsesb helyzetben, látni ama mindenféle színű, zöld, piros, kék, viola, sárga öltözetek tarkaságát, mely a pázsitot megékesíti, mint a virágok a rétet, látni azt a sok fehér és fekete rabszolgát tarka-barka ruhákban, ama számtalan selyemfüggönyös kocsit, melyek körül álmos bivalyok a fűben heverve kérődznek, ama sok szép paripát gazdagon felszerszámozva, s ama járó-kelő kalmárokat hordható konyháikkal, kik kávét, serbetet, vizet, cukros süteményeket kiáltozva árulgatnak; - mindez a szabad ég alatt, zöld mezőn, erdők árnyékában, zúgó tenger partján gyönyörű egy látvány. Néha oldalt egy vén ciprus árnyékában egy-egy cigánycsapat zenéje is megzendül, mit a török nők igen örömest hallanak, de ők magok nem táncolnak, ellenben a görög és örmény nők kezet fogva körben forognak sebesen, s hosszú fátyolaik a szélben lebegvén, messziről nézve táncoló nimfáknak vélnéd.

Néhányszor, derűlt nyári éjszakán éji vizi utazást tevék az öbölben. Soha nem feledem el e gyönyörű éjszakát. Nem hiszem, hogy volna a föld hátán hely, hol fölségesb volna az éj csendes pompája. A Ramazan- és Beiram-ünnepeken meg van világítva nemcsak a két város, Sztambul és Szkutari, de a két part Ázsia és Európa is. Az ezer meg ezer hajók árbócain, vitorláin, kötelein zöld, veres, kék, sárga lámpák függvén, hasonlítanak drágakövekkel kirakott hajókhoz, melyek egy lángtengeren látszanak úszni, annyira fényes a tenger a mindenféle tüzek ragyogó visszaverődésétől. Néha egy távolabb eső, s a homályban észre nem vett hajó egyszerre piros, s kéklő lánggal gyúl ki, s viszont, kialudván a tűz, egyszerre eltűnik, mint álom. A partok kanyargó szélei lángabroncstul vannak beszegélyezve, a hegyoldalban emelkedő házak égni látszanak, s közülök száz meg száz dombtetők, száz lábnyinál magasb minaretek, mint megannyi lángoszlopok nyúlnak ég felé. De páratlanul fölséges az éj ez öbölben az ünnepen kívül is, sőt még fölségesb akkor, midőn a világos égen a csillagok miriádjai tündökölnek, melyek a csendes tenger sima hullámaiból felragyogván, derültebbé teszik a félhomályt, mely a vidéket ellepi; midőn Ázsia partján a csendes hold föllép és ezüst sugáraitól három tenger fénylik; midőn ama számtalan templomok, tornyok, bazárok, emlékek, vízboltozatok árnyalakai a láthatár egén sötétben lenyomódva egy roppant város omladékainak tetszenek, miket az eltévedt vándor éjjel holdvilágnál szemlél. A lágy szellő, mely arcomat hizelegve csókolja, a zajtalan tenger mormogása, a lapát egyhangú habuckolása, melyről a víz foszforcsillogással hull vissza, a halak fickándozása körültem, a néma csend, mely a nagy természeten uralkodik, amit időnkint egy ágyúszó, egy ének, s a minaretek tetején imádságra hívó muezzinok hangja szakít meg, mindez édes-kedves ábrándozásba meríté gondolkodó lelkemet, s akármilyen terhes volt a nap, semmi mást nem kívánok, mint életemnek végén ily szép estét.

Hogy szemléléseimet annál biztosabban tehessem, mikor a muzulmán városrészben járék, mindig török ruhát ölték magamra. Egy este egy ismerős dervissel (kiről később szólok) sajkázék, közel a part mellett evezgeténk, gyönyörködve a megvilágított paloták, kioszkok, kertek szemlélésében, s midőn Emir-Ghiánhoz érénk, messziről lantot hallánk veretni, mit egy csengő, erős és mély nőhang énekkel kisére. "E hang Kosrew egykori híres nagyvezér özvegyének hangja -, mondá a dervis -, ő arab születésű, művelt bátor, nagylelkű személy, ügyes lóháton, s nyilazásban, mint egy amazon, s ha trónon születék vala, benne a világ egy második hódító Szemiramiszt csodált volna." Távolra lévén a helytől, honnét a hang jött, kiszállánk, s egy kert kőfala mellett egy szűk ösvényt követve, egy platán- s fügeligetben megállapodánk, honnan könnyű vala kivennünk egy magas kioszkot, melyből a sűrű ablakrácsozaton s piros vékony függönyzeten keresztül eleven vörös fény sugárzott ki. Leskődő helyzetünk, mint némi szerelmi kaland, gyanút ébreszthetvén, a dervis így nyugtatott meg: "Ne aggódjál, itt nem jár idegen, s ha valaki kérdést tenne, azt fognám felelni: esti imádságunkat végezzük és a mosakodást e kútnál, mely tőlünk két lépésnyire csordogál, ha pedig a palota őre fedezne fel, az ismer engem, mint ki hivatalomnál fogva a házba bejáró vagyok."

A zene és ének majd egy óráig tartott. Hajlandó vagyok hinni, hogy nem is a költeménynek lőn vége, de a dalos ereje merült ki. Anélkül, hogy a szavakat értettem volna, érzém, hogy az egy neme a harci dalnak, hogy az, egy elbúsult lélek keservét, sőt kétségbeesését zengi; sírt e dal, mint Arábia sivatagán ordít a szél, mint sír a fiát vesztett oroszlán; a lant egyhangú pengését néha egy csörgődob szilaj zörögése, néha egy piccolo éles üvöltése szakítá félbe, mely velőig hatott. Már lady Montague állítá, s ő értett hozzá, hogy ki egyszer a keleti zenéhez szokott, minden mást erőtlennek s halványnak talál; én, mint e művészetben nem eléggé jártas, nem merek ítélni, de kiindulva a benyomásból, mit keblemre tőn, kénytelen vagyok megvallani, hogy csak keleten lőn fogalmam arról, miként lehet nagy fájdalmat, s vérző keservet énekben kifejezni. Csak most tudom magamnak képzelni a vén Dávidot, ki hárfája mellett a fölséges zsoltárokat éneklé, s a zsidó prófétákat, kik Jerusálem omladékán s egy nemzet sírján szívrepedve és szívrepesztve dalolák jajgató verseiket.

Később e költeményt nekem a dervis megszerezte; egy arab költemény az, Sanfaritól való, ki költő, s egyszersmind híres íjász és páratlan futó volt, gyorsaságával megelőzvén a nyargaló paripát. Sorsa is különös volt. Egy tribustól megsértetvén, esküt teve, hogy közüle száz embert ölend meg. Kilencvenkilencet már ki is végze nyilával, melyet áldozatának pontosan mindig szemébe lőtt, azonban egykor a pusztában egy forrástorokba inni menvén, ivás közben ott elleneitől megszoríttatott és agyonveretett. De midőn a győzők egyike fejét rugdosná, koponyacsontjából egy szálka ennek lábába menvén, a seb következtében ez is meghalt. Ekképpen fogadása a száz számra nézve csakugyan beteljesedett.

A törököknek legkedvesebb sétányai a temetők, melyek itt rendesen a városon belül vannak. Sztambul épp úgy a holtak, mint az élők városa, házak, piacok és temetők benne egymást váltják fel. Kelet népe nem irtózik a haláltól és holttól, mint mi; mindenütt, az egyházakat kivéve, találunk sírhalmot, az udvarban, a kertben; a halott nem szűn meg lenni a család tagja. E városban a temetőhely, melyet itt soha nem szabad kisajátítani, épp oly nagy tért foglal el, mint az élők lakhelye.

A keresztyének vagy egyházaik körében, vagy az úgynevezett nagy temetőben feküsznek, mely Pera alatt, egy partoldalban a Boszphor és az öböl között, magas ciprusok hűs árnyékában nyúlik el. De e temető, mint egy nyilvános kert, nyárban a perai lakosságnak mulató helyéül szolgál. Itt sétálnak, csevegnek, dohányoznak, társalognak esténkint; apró kávéházakban s kioszkokban kávét, jeges vizet, serbetet isznak, míg itt-ott zene hangzik, s a sétálókat cifra alakosok buja táncokkal mulattatják. Szóval, itt a nép sírokon mulat. Meglehet, a sírdomb, melyen a család letelepedik, éppen egyik rokonáé; nem tesz semmit, békésen folytatja vidám lakomáját, s eszébe sem jut, hogy azzal, hogy életének örvend, a halott kedves emlékét megszentségtelenítené. Ők így fogják fel az életet: nem egyéb ez, mint egy vándorlás a földön, kik meghaltak, azok már célt értek, s mi megyünk az úton, melyen előttünk ők jártanak. A következő történetke híven festi a törökök filozófi felfogását a földi életről: Egyszer egy dervis utazék Tatárországban. Balk városába érkezvén, beszállandó volt a királyi palotába, mit ő egy karavánszerájnak vőn, ti. vendégháznak, mi az utazók számára közköltségen szokott építtetni. Bemegy, s körülnézvén magát benne, egy szép folyosóban helyet választ, poggyászát földre teszi, kis szőnyegét kiteríti és rá ülepedik. De az őrök ezt meglátván, parancsolják, kelne föl, haragosan kérdvén, mit keresne ott? Kiknek ő felelé, hogy e karavánszerájban az éjt akarná eltölteni. Az őrök még inkább sürgették kitakarodni, mondván, hogy ez nem vendégház, hanem a király palotája. E közben a király, kinek neve volt Ibrahim, megjelent, s hallván a dervis tévedését, rajta jóízűen nevetett. Előhívatá, s kérdé tőle, hogyan bírna oly kevés belátással, hogy egy palotát nem tudna egy vendégháztól megkülönböztetni?

- Uram király -, mondá a dervis -, szabad volna hozzád egy kérdést intéznem?

- Igen.

- E palotában fölépülte után ki lakott először?

- Elődeim - válaszolt a király.

- És ő utánok?

- Atyám.

- És ő utána ki bírta?

- Én bírom -, felele a király.

- Még egy kérdést -, folytatá a dervis. - Utánad ki fogja bírni?

- Fiam. - Ah uram -, mondá az utazó dervis -, hát mégse csalatkoztam; egy épület, mely lakóit oly gyakran változtatja, vendéglő és nem palota.

De a perai temetőnek a hívő muzulmán elébe teszi a Jób (= Ejub) temetőjét, mely a hasonnevű városrészben az öböl déli oldalán fekszik. Constantinápoly harmadik ostromakor 672-ben itt esett el Jób Ben Szaid Anszari, a próféta egyik helyettese, s tiszteletére II. Mohamed, a hódító, 1460 körül mosét építtetett. E városrész az igazhívők választott lakhelye. Még most is az itteni moséban övezik az új szultánra a próféta kardját, mi a törököknél koronázásképpen tekintetik. E városban lak és sír lépésről lépésre váltja fel egymást, ez egy valóságos Nekropolisz. Az utcák szélein két sorban jobbra és balra sírhalmok emelkednek. Ki egy ház küszöbére akar lépni, arra csak egy síron át léphet. Itt már pompásabb síremlékeket is látni, rendesen fehér márványból, bokroktul s virágoktul körülvéve, s rövidebb vagy hosszabb aranyos fölírással tudatva a holtnak nevét, s múltját. Bár sokkal halkabban, mint nálunk, de a divat a töröknél is, s a temetőkben is érezteti hatalmát; az egykor egyszerű márványoszlopokat, mik férfiak sírján turbánban, nőkén lomb vagy virágban végződnek, most nagyszerű emlékek váltják fel, s a rövid föliratra, mi hajdan a Korán egy versecskéjéből, s a holt nevéből állt, most elegiai vagy magasztaló mondatok következnek. Ide írok néhányat.

Néha maga a holt beszél, mint e föliratban egy gyermek szól:

Itt alant én valék egy kis rózsabimbó,
A sors dühös szele bokromra fuvallott,
E világ kertébe nem lévén én való,
Égbe ültettek át, kivirulok majd ott.

Néha egy megért férfiú:

Isten maga az örökkévaló.
Mit tőled, ó vándor kérek, az egy imádság.
Ha erre nekem van szükségem ma,
holnap talán neked lesz reá szükséged.
Mondd el a Korán első versét Ali Szabó lelkeért.

Néha a megszomorodott anya panaszkodik, mint e föliratban egy ifjú leányzó sírján:

Isten maga az örökkévaló.
Szívem madara elszállt lelkemből, hogy ékesítse a paradicsom kertét.
Úgy végezte a sors, hogy leányom tizenhárom évnél tovább ne éljen,
s anyját az mindentől megfosztá, tőle őt elragadván.
Ég! Igazságos az, hogy most fészke hideg kőbül legyen?

Midőn nevezetes emberről van szó, a fölirat is magasb röpülést vesz, s a keleti hasonlítások, célzó allegoriák, túlzott képek nem hiányoznak. Husszán nagy admirálnak, ki 1803-ban halt meg, síremlékén aranybetűkkel e fölirat ragyog:

Lelke csolnakának kormánya, közös kalauzunknak, Istennek karja által, a más világ tengere felé irányoztatott. E tündöklő érdemű személy testének hajója Terzanéban (admirali lak neve) oly nevezetes volt, mint a lencse egy ember ábrázatán. Végre a sors vihara széttépvén a vitorlákat, s összerombolván a hajót, az isteni jóság óceánjába elmerült. Ekkor halla ily parancsot: "Térj hozzám", parancs, mit a mindenható azokhoz szokott intézni, kiknek életök ide lenn feddhetlen, és ő kimondhatlan örömmel mene a mennyei lakok felé. Vándor, mondd el a Korán első versét Husszánért; tudd meg azt is, hogy ez epitaph szerzője Vasszif, és hogy ő is óhajtja, miképp neki is a paradicsom legyen örökös lakóhelye.

Egy ifjú tanuló sírján, a perai temetőben:

Óh, óh! Az ősznek dere létem tavaszát elhervasztotta. Szóla a végzet, s idő előtt hívá el lelkemet. Éjjel és nappal szorgalmasan dolgozám a tudomány szőlőhegyén, de előbb elszólíttattam onnan, mielőtt az érett gyümölcsöt ízlelhettem volna, s lelkem fölfelé törekve, fölszálla az örökélet kerteibe. Az istenben és irgalmában kimúlt Mohamed Szejid Effendi, fia Hadzsi Izmael Zadehnek, a szabócéh előljárójának. Egy imát lelkeért.

Egy gyermekszülésben megholt anya sírján ez áll:

Ő (isten) maga örökkévaló.

E múlandó világból egy jobba ment át az ifjú, a remek Laila asszony, midőn terhétől megszabadult. Fa és gyümölcse egyszerre lettek átültetve a paradicsom kerteibe. Semmi könnyár nem törülheti ki szeretett képét férjének, Ozman agának, Izmael Rajsz fiának emlékezetéből. Egy imát lelkeért.

A múlt század első felében élt híres nagyvezér Ragib leányának márványlapra vésett sírirata ez:

Ő örökkévaló.

A mindenséggel dacoló sors e világ egyik csodáját, a dicsőséges nagyvezérnek Ragibnak kegyes leányát, Lelibet asszonyt ragadá el. E dicső lény elhivatott az örökkévalóságba. Süllyedjen gyászba a nagy mindenség! Minden, ki e sírt meglátogatja, mely isteni fénytől ragyog, örvendeztesse meg lelkét egy fatihával (a Korán első fejezete). A gyász e sorait könnyel írja a toll. Legyen a dicső Lelibet asszonynak lakhelye a szentek országa.

Néha különös föliratokra is bukkanunk. A Jób városrészben, közel a rózsapiachoz, a következőt olvasám:

Ő az örökkévaló.

Egy kegyetlen feleségnek kezei okozták az Istenben kimúlt néhai Hadzsi Mohamednek, a vésnöknek, halálát. Imádkozzatok érette. 1120.

A perai kisebb temetőben van sírja Mait Zadehnek, mi annyit tesz: a holtnak fia, kit így a következő eset miatt neveztek. Mait Zadehnek apja Kréta ellen kénytelen lévén indulni a hajósereggel, mielőtt neje lebetegedett volna, elbúcsúzásakor ekképp szólt: "Azt, mi nőm méhében van, isten kezébe ajánlom". Azonban neje betegségbe esvén, szülés előtt meghalt és eltemettetett. A szülés a sírban történt meg. De a férj a hadbul éppen azon napon érkezvén vissza, s hallván mi történt, nem akará hinni, s azon hitében ingatlan lévén, hogy ő nejének terhét istenre bízá, elmene a sírhoz, azt fölásta, s élve találta gyermekét a holt anyán. Hálát adván istennek, gondosan fölnevelte azt, kiből utóbb tudós ulema lett, s késő vénséget érvén, Ahkmet uralkodása alatt múlt ki, midőn újra anyja mellé temeték, s fölébe emlékezet okáért egy boltozatos sírt építenek.

Egyébiránt nem csoda, ha a perai szép világ sétahelyéül e kerítetlen sírkertet választá, mert innen a szemnek a legbájosb kilátások egyike nyílik. Balra a Dolma-bagtsi völgy zöldellő halmok körében, jobbra a szeraj tengerbe könyöklő foka, háta mögött Szent Zsófia és Ahkmet mosék fénylő dombtetőikkel; szemközt a hajók és sajkák sokasága által szeldelt Boszphor és az Aranyszarv-öböl hullámtükre, túl rajta az ázsiai oldalon a csalogányok hegye, s völgye, és a szép fekvésű Szkutari és régi Kalcedonia (mit most Kadi-Kőinek hívnak), festett házainak, magas moszkéinek, minaretjeinek s zöld ciprusfáinak koszorú sorával, végre a messze mögletben (Hintergrund), a nikodemiai öböl alsó részén a bithyniai Olymp hegye, örökös havaktól megkoronázva.

De ha a Jób-városi temető a kegyes muzulmánnak szentebb, ennek a szkutariit az ázsiai parton, a török mégis elébe teszi. Úgy látszik, hódításaik dacára sem számítnak a törökök állandó maradásra a keresztyén Európában, eszerint magok igazolják, mit róluk Maistre monda, hogy ők Európa földén csak táboroznak. E temető roppant tért, majd egy négyszög mérföldet foglal el. Nem egy kert ez, de egy cipruserdő, egy rengeteg, mely hegyes, partos helyen nyúl el, keresztülmetszve széles utaktól s tele turbános sírkövekkel. Minekünk nyugatiaknak fogalmunk sincs azon szépségéről, izmosságáról, magasságáról a ciprusoknak, mit e fa, e hű barátja a sírhalmoknak, itt keleten elér, s melynek itt nincs is ama gyászos tekintete, és épp azért egyképpen majd a szomorú temetőt, majd a vidám kertet ékesíti lombjaival. E fa a kelet fenyüje; lombja sűrű, mint egy összekötött bokréta, dereka egyenes, mint oszlop, alakja hegyesen végződő piramiséhoz hasonlít. Nincs fa, mely nála komolyabb, nemesebb és méltóságosb volna, s tömött, sötét, tartós zöldje, melyet a nyár nagy hevében sem veszt el, kellemes ellentétet képez az ég mely kékjével, mint illik a fehérlő sugár minaretekhez, melyekkel magasságban vetélkedni látszik.

Valamennyi sírdomb mellett egy ciprus emelkedik, minden fennálló fa egy halottat képvisel, így ez erdő, századok óta folyvást szaporodik. Ha sírkő idővel kidől vagy félre hajlik, senki nem állítja helyre: isten így akarta, de ott áll a fa örökké, s a sír jel nélkül is nem kevésbé kegyeletes tiszteletben tartatik. A törököknél a holtnak nem kell földet vásárolni, a szegénynek porát öt év múlva nem hányják el a szélben, mint ez történik városainkban; a barbár törökök emberiebbek, mint a művelt, de pénzsóvár keresztyének; itt a halott, gazdag úgy mint szegény, örökké bírja utolsó nyughelyét, emberi kéz nem háborítja álmában, mindaddig, míg a végső ítélet trombitájának harsogása fel nem költi.

Megdöbbentő látvány, midőn az ember e sűrű cipruserdő sötét árnyékában végig néz, s a fennálló fehér marmarai márványsírköveken, melyek némi emberi főt ábrázolván, hol fehér, hol színezett turbánt viselnek, áttekint; azt vélné, hogy körülte a holtak megjelent alakjai lebegnek.

A sűrű lombokon átsiklott nap szökdellő sugárai mint megannyi csillagok, s égő lidércek szállongnak, az ágak között vad gerlék s galambok panaszosan nyögnek. A márványlapon, mi a sírdombot födi, egy kis nyílás van hagyva, hol egy népmonda szerint, két angyal, Monkir és Nakir járnak ki és be, ők lévén istentől megbízva, hogy a megholttul életéről számot vegyenek, a felelet szerint fogván helye a jövő életben kijelöltetni; a sír négyszögletén pedig négy kis teknő van vésve, melyekbe barátok, s rokonok virág, tej és illat-áldozataikat lerakják; midőn esik, e gödrök a vizet fogják fel, hol a levegő szabad madarai hűs italt találnak; így gondoskodik a török még halva is barátainak, a szeretett madaraknak táplálásáról, melyeknek nyögése a rokonok sírását pótolja, midőn ezek nincsenek jelen. Valami kellemesbet és költőibbet képzelni sem lehet e röpkedő szárnyasoknál, melyek a sírok e csendes világát ártatlan szólásaikkal végig-végig hangozzák.

Jellemző, hogy a sírok némelyikén egy zsinór vagy egy pallos van kifaragva, s alatta a holt neve és a nap, melyen megfojtatott vagy lefejeztetett. S a család jön és megáll nem fájdalom, de szégyen nélkül az emlék mellett, mely nálunk a nemzetség becstelenségét látszanék megörökíteni. Keleten a bűntetés egy puszta esemény, mellyel nem jár együtt a gyalázat fogalma, az a tettel jár szerintök, s e részben is a muzulmánok felfogása a mienknél mind helyesebb, mind emberibb.

Újabb részében e szent erdőnek -, mert szent hely, hol a holtak laknak, mint szentek voltak a görög istenek berkei -, mondom, annak újabb részében a síremlékek még épek, frissek, fehérek, az aranyozás rajtok még ragyog, az ügyesen kifaragott lótusz, szőlőgerézd, borág s mindenféle gyümölcs és virág, a holt nőknek e jelképei, még eleven kék, zöld, viola, sárga színben mosolygnak; még áll az egyszerű vasrács, mely némely sírhalmot bekerít, sok mellett könnyes szemmel ül a földön néhány nő, halkan beszélve egymással a holtrul, vagy imádkozva lelkeért, míg gyermekeik, kiket a fájdalom még nem mert illetni, oldalt gondatlanul játszadoznak; de ha e temetőnek elhagyottabb, s kevésbé látogatott részébe megyünk, a feledés mintegy jéglehelet rohan meg. Itt a sírdombok lesüllyedtek, az oszlopok jobbra és balra dűlöngve feküsznek, fölöslegesnek tartván jelölni a sírt, melyre többé senki nem emlékezik, a virágok rég elhervadtak, senki nem újítja meg, mert nincs örökös bánat, s az élet kínos volna feledés nélkül. S mivel a török nem temet mélyen, a behorpadt földből itt-ott egy koponya gömbölyűen fehérlett ki lábam előtt, mint egy repedt strucctojás. E részében a temetőnek a ciprusok még izmosabbak, hiszen századok naggyá nevelhették, s vastag gyökereik hellyel-hellyel a föld színén felül tekergőzvén, hasonlítanak a kígyó derekához, mely lyukába csak félig bútt be.

A törököt nem szomorítja el a temetők látása, mint minket. Lelkében a halál nem idéz elő borzasztó képeket. Hozzá szokott e világot úgy tekinteni, mint útjában egy nagy vendéglőt, melybe egy beszáll, más belőle kimegy. Írva van a Koránban: "Ne vonj e földön sátort erős rudakra, mert a föld nem állandó helyed." Kit a halál utólér, meghal békével, s rokonai s kedvesei szánják, de csak úgy, mint egy atyafit, ki látogatóba jövén, ismét elutazott. Ez ingathatlan bizalom istenben, e békés megnyugvás a sorsban, e derűlt magamegadás abban, mi jőni fog, épp úgy vallásában, mint filozófiájában alapszik. Miért félne a haláltól? A Korán szerint örök kárhozat még a hitetlenre sem várakozik, annál kevésbé reá, hívőre; s a jövő életben a pokol, habár kínok helye, a lakolás ott ideiglenes, melyet előbb-utóbb a paradicsom végetlen boldogsága fog követni. Így tanítja őt vallása. Mi bölcseit illeti és költőit, azok mondataikban, erkölcsi beszélyeikben és költeményeikben nem szűnnek meg az emberek lelkébe ama nagy meggyőződést oltani, hogy a természet amaz istenileg bölcs törvénye, miszerint életre halál, halálra élet következik, változhatatlan, tehát dacolni vele lehetetlen, félni tőle hiábavaló, legjobb benne egyszer s mindenkorra megnyugodni. Ez eszmét ezer meg ezer kellemes alakba öltöztetve találjuk kelet íróinál, s így megtestesítve, az a nép képzeletére jobban hat minden tudós s elvont értekezéseknél. E szempontbul érdemesnek találjuk Mirza látását ide igtatni:

"A hónak ötödik napján - így szól az - melyet elődeim szokása szerint mint szent napot ülék meg, megmosakodván és reggeli imámat elmondván, Bagdád magas halmainak egyikére fölmászék, a nap hátralévő részét ottan elmélkedésben és könyörgésben eltöltendő. Szellőzvén magamat a hegyek tetőin, gondolatokba merülék az emberi élet hiábavalósága felett, s egy gondolatbul a másba esvén, mondám, valóban az ember árnyék, az élet álom, Ekképp andalogván, szemeimet egy bércre vetém, mely tőlem nem messze emelkedett, hol egy embert pásztor-öltözetben láték, kezében egy kis hangszerrel. Midőn őt megpillantám, sípját éppen ajkaihoz vivé, és kezde azon játszani. Hangja a sípnak rendívül édes vala, s a dal, mely belőle jött, kimondhatlanul változatos és melodiateljes, s egészen különböző attól, mit életemben valaha hallottam; ilyenek lehetnek azon dalok, mikkel az elköltözött lélek fogadtatik, midőn a paradicsom küszöbére először lép, feledtetni akarván vele a haldoklás utolsó kínait, s előkészíteni e boldog hely gyönyöreire. Lelkem mintegy elolvadt titkos üdv érzetében.

Sokszor hallám mondatni, hogy e bérc egy nemtő lakhelye volna, s többen hallák bájzenéjét, kik mellette elmenének, de azt soha nem hallám, hogy a zenélő láttatott volna. Midőn elragadó dallamai által vágyat támaszta bennem, vele társalgásba ereszkedni, észrevévén ő bámulásomat, inte nekem, s kezének jártatásával tudatá velem, hogy közeledém a helyhez, hol ült. Azon tisztelettel közeledém hozzá, mely egy magasabb természetet megillet, s szívem teljesen elbájolva levén igéző zenéje által, lábaihoz borulék és sírtam. A nemtő részvéttel és nyájasan mosolygván reám, kezdém őt mint régi ismerőst tekinteni, s egyszerre mindazon félelem eltűnt, melyet kezdetben érezék. Fölkapa a földrül s kezemnél fogva, mondá: Mirza, hallám magánybeszélgetésedet, kövess engemet.

Ekkor elvezete a bérc egyik legmagasb csúcsára, s annak legkiülőbb pontján letévén, szóla: nézz kelet felé, és mondd, mit látsz? Látok, felelém, egy roppant völgyet és egy mérhetlen víztengert, mely azon végig hömpölyög. A völgy, mit látsz, mondá ő, a siralom völgye, és a mérhetlen tenger, mit látsz, egy része az örökkévalóságnak. Mi az oka annak, kérdém, hogy a tenger, mit látok, egyik végén egy vastag ködbül jő ki, és szinte egy vastag ködben vész el a másik végén? Amit látsz, mondá ő, az örökkévalóságnak azon része, mit időnek neveznek, minek mértéke a nap, s mi nyúlik a világ kezdetétől annak romlásáig. Most nézd, mondá ő, e tengert, melynek mindkét végén sötétség a határa, és mondd nekem, mit fedezesz fel ott? Látok, felelém, egy hidat, mely a víz közepén áll. A híd, mit látsz, mondá, az emberi élet, csak nézd azt jól meg. Figyelmesebb szemlélés után úgy találám, hogy a híd állt hetven ívből, s több omlott ívekből, miket hozzá adván azokhoz, melyek épek valának, valamennyinek összes száma mintegy százra mehetett. Számlálgatván az íveket, a nemtő mondá, hogy kezdetben a híd ezer ívből állt, hanem egy nagy hullámroham a többit mind elsöpré, hagyván a hidat ilyen romlott állapotban, milyenben azt szemlélem; de mondd nekem -, folytatá ő -, mit fedezesz még föl rajta? - Látok azon tömérdek népet átmenni -, mondám -, és két végén látok fekete felhőket. S nézvén még figyelmesben, láték több utasokat a hídon keresztül hullani a vízbe, mely alatta folyt, s még jobban vizsgálódván, észrevevém, miképp számtalan süllyedő ajtók valának a hídon elrejtve, mikre alig léptek az utasok, azonnal a vízbe estek és rögtön eltűntek. Ez elrejtett csal-ajtók a híd elején igen sűrűen valának, úgy hogy a felhőből alig bukkant ki a sok ember, közülök sok rögtön lehullt. Közepe felé ez ajtók száma ritkult, de szaporodott azon ívek vége felé, melyek még sértetlenül állottanak.

Volt ugyan még néhány ember, de bizony kevés, ki útját botorkálva folytatta a törött íveken is, de ha nem egyen, a máson lebukott, a hosszú útban kifáradva lévén.

Darab időt töltöttem szemlélésében e csodálatos műnek, s a tárgyak azon nagy változatosságának, melynek az színpada volt. Szívem búval telt el, látván: némelyek mi váratlanul, örömeik és vigalmaik közepett hullnak alá, kapkodván mindenhez magok körül, hogy megmenekülhessenek. Némelyek gondolkodó állásban ég felé tekintének, s elmélkedéseik közben megbotlának és eltűnének. Sokan csillogó, s előttük táncolva szállingó buborékok után szaladoztak, de éppen midőn már azt hitték, hogy elérik őket, lábaik megbotolván, a mélybe süllyedtek. A tárgyak e zavarában, némelyek karddal, mások orvosüveggel kezökben futkostak a hídon, sok embert ekképp taszítva a csal-ajtókra, mik ezeknek útjokban nem látszottak esni, s miket ők e szerint kikerültek volna, ha rájok lépni nem kényszeríttetnek.

A nemtő észrevévén, e szomorú jelenetek nézelésébe mi mélyen elmerültem, mondá, hogy már azokból eleget láttam; fordítsd el szemeidet a hídról, s mondd, ha vajon nem látsz-e valami olyant, mit nem értesz. Föltekintvén, kérdém, mit jelentenek ama nagy madarak, melyek örökké a híd körül repkednek, s néha-néha rája leülnek. Ölyveket, harpiákat, hollókat, sasokat látok, és több más tollas állatok közt néhány szárnyas gyermeket, melyek mind nagy számmal hintálódznak a középíveken. Ezek - mondá a nemtő -, az irígység, fösvénység, babona, kétségbeesés, szerelem, s más gondok és szenvedélyek, mik az emberi életet gyötrik.

Itt mélyen fölsóhajték, mondván, hjah, az ember hiában teremtetett! Íme, nyomor és halál várakozik reá, életében kínlódik, s halál nyeli el. A nemtő megsajnálván elszomorodásomat, parancsolá, e sötét látványtól arcomat fordítanám el. Ne nézz tovább -, mondá ő -, az emberi lét első állomására, sem arra, mint költözik az örökkévalóságba, hanem nézz ama vastag ködfelhőre, melybe viszi a hullám a halandók annyi nemzedékeit, mik beléje esnek. Én fordítám szemeimet parancsa szerint, és nem tudom mi volt oka, az-e, hogy a jótevő nemtő szemeimet természetfölötti erővel ajándékozá meg, vagy pedig megritkítá a vastag felhőt, mit előbb a szemsugár át nem járhatott, elég az hozzá, hogy én a völgyet a túlsó végén megnyílni, s egy végtelen óceánba kiterjedni láttam, melynek közepén egy magas gyémántbérc vonult keresztül, az óceánt két részre osztván. Egyik részén a felhők még mindig feküdtek, úgy hogy abból semmit nem vehettem ki, de a másik feltűnt, mint egy roppant óceán, behintve számíthatlan szigetekkel, melyek fáktól, s virágoktól voltak elborítva, s közöttök ezer meg ezer apró fényes tavak folydogáltak. Képes voltam kivenni az embereket pompás öltözetben, fejökön koszorúval, sétálva fák közt, pihenve források mellett vagy virágos ágyakon, és hallhaték egy harmóniát, melybe madarak éneke, vizek hullása, emberek szava és hangszerek pengése vegyült szépen össze. E gyönyörteljes látvány megpillantására vidámság szállta meg lelkemet. Sasnak szárnyait óhajtám magamnak, hogy e boldog lakhelyekbe röpülhettem volna; de nemtőm mondá, hogy oda nem vezet út, csak a halál kapuján keresztül, melyet a hídon minduntalan megnyílni láttam. Azon szigeteknek, mondá ő, melyek oly friss és zöld színben terülnek előtted, s melyekkel az óceánnak egész felülete be van hintve oly messze, meddig látsz, azon szigeteknek száma haladja a tengerpart homokszemeinek sokaságát; és azonkívül még miriád száma azon szigeteknek, melyek ezek mögött vannak, s melyeket te nem láthatsz, sőt annyira képzeleted sem terjed ki. Ezek a jóknak lakhelyei a halál után, kik neméhez és mértékéhez képest azon erényeknek, mikkel tündöklének, ezen szigetekre szétosztatnak, miken a gyönyör és üdv neme és mértéke szinte különbféle, s megfelelő azok tökélyeinek s jó tulajdonainak, kik ezekben megtelepíttetnek; mindenik sziget egy paradicsom, alkalmazva lakóinak érdemei szerint. Ó Mirza, vajon nem méltók e lakhelyek, hogy utánok törekedjünk? Nyomorultnak tartod az életet, mely alkalmat ád ily jutalmat arathatni? Ne hidd, s ne mondd, hogy hiába teremtetett az ember, kinek osztályrészeül ily örökkévalóság van feltartva. És én kifejezhetlen gyönyörrel sóvárogva tekinték a boldog szigetekbe..."

Az ilyen szép képek a nép elméjében megmaradnak, s ha azt betű szerinti értelemben nem veszi is, mert a török okos nép, nagyszerű története bizonyítja, miképp annyit elvon belőle, hogy a haláltól nincs oka félni, s túl a síron az irgalmas istentől csak jót reménylhet.

Sztambul középületei közt csaknem a legérdekesebbek a szultánok, szultánnők és más nagy hivatalnokok síremlékei, mik turbáknak neveztetnek, s a város minden részeiben elszórva találtatnak. Számuk a kétszázat haladja. E pompás mauzóleumok rendesen a mosék mellett, annak mekkai oldalán állanak. Többnyire szép fehér márványból kör- vagy nyolcszögleges alakban építvék, magasak, szellősek, néha színes üvegekkel kirakott ablakok által megvilágítvák. A falakat mindenféle arabeszkek, Korán-mondatok, s kék vagy zöld alapra festett aranyos föliratok ékesítik. A boltozatról csillárok, lámpák és selyembojtokkal fölcifrázott strucctojások függenek, a márványpadozatot smyrnai szőnyegek borítják. Némely türbét oszlopokon nyugvó csarnok fut körül. Valamennyinek van egy fedett csarnoka, melynek ajtaján kronografok az alapító nevét, s az alapítás korát tudatják. A teremek a földben vannak, s fölöttük 8 ujjnyi magas márványlap fekszik közepén a szokott nyílással, s e lapra tétetik az üres koporsószerű ravatal, mely óriásilag nagy a szultánok türbéiben, és mindenik hét drága sállal van befödve. Cédrusfából művészileg faragott, s gyöngyházzal kirakott rács veszi körül a ravatalt, melyen a megholt turbánja gyémántos kócsagtollal fekszik, lábánál ezüst gyertyatartókban roppant viaszgyertya-szálak állanak, míg fejénél s oldalt X alakú székeken becses Koránok várják az imádkozót.

E türbék közül legnagyszerűbb a nagy Szolimáné, szaracén ízlésben építve; legújabb s legpompásabb a görög s olasz stílben alkotott II. Mahmudé, a csonka vagy égett oszlop mellett, sőt ez halotti háznak igen is pompás, derűlt, ékes, inkább egy kéjlaknak illenék. Ellenben az, mely az Aja-Sophia mellett van, szívrázó kegyetlenségnek szomorú emléke. III. Amurat 18 fiat hagyott maga után, s az idősb III. Mohamed alig lépe trónra, 17 testvérét azonnal megfojtatta, sőt saját anyját, s fiát, Mahmudot is. Lehetetlen e meggyilkolt 19 rokon felékesített ravatalait nézni belső borzalom és csodálkozás nélkül, azon, hogy e különben irgalmas s humanus nép, mely az állatokat sem bántja, hidegvérrel eltűrte e hallatlan gyilkolást. De ez kivétel, mert a legtöbb türbe nemcsak pusztán pompás mauzóleum, hanem egy-egy jótékony intézet, mellyel nevét a fejedelem a maradéknál megörökíti. Ilyen az, melyet anyjának tiszteletére III. Szelim építtetett. Ez egy nyolcszögletű épület, melyben a Szultán-Valide s két leánya nyugszik. Északra terül egy szép kert, mely a bemenetelt keríti körül, s híres emberek sírhalmaival van tele. E kertre dől egy más épület, mely magában foglal egy kollegiumot 40 tanuló, két elemi iskolát szinte 40 gyermek és egy tápkonyhát 40 szegény számára, s az örökké csurgó forrásnál szolgák állnak egész napon, kik az elmenőknek italt fényes rézkupában nyújtanak. Előlről magas kőfal emelkedik, itt-ott berácsozott nyiladékokkal s márványlapokkal, melyeknek zöld alapján aranyos föliratok tündöklenek. Mindenütt a legnagyobb rend, s leggondosb tisztaság uralkodik, s az egész a török kegyességnek s közjótevőségnek legkellemesb képét nyújtja.

Sok kegyetlen uralkodót számít a török nemzet története, de nem volt szultán, ki Sztambult egy moszkéval, egy tanodával, egy könyvtárral, egy fürdővel, egy kór- vagy tápházzal nem gazdagította volna. Ha mást nem tőn, saját sírján egy türbét építtetett, hozzá csatolva egy vagy több jótékony intézetet. Minden ilyen középület homlokán viseli az alapító nevét. S a késő maradék, mely zsarnokságának szenvedő tanúja nem volt, századokon át részesülvén jótetteiben, egyházában imádkozva, tanodájában ismereteket szerezve, fürdőiben mosakodva, s szomját oltva a vízből, mi fölött neve tündöklik, nem szűnik meg rá emlékezni, s emlékét áldani. Valljuk meg, hogy e cselekedés a fejedelmek részéről, ha számításból ered, politikailag okos, ha szívből jő, erkölcsileg nemes.


Vissza Címlap Előre