XIV. Ahkmet-mosé. Ismerkedés egy dervissel, ki magyarul beszél. Magyar és török nemzet. Tudományok tisztelése és művelése Keleten. Iskolák és tanárok. Irodalom, írók s költők. Könyvtárak. Az első kőnyomda alapítója egy magyar 1726. Mutatványok. Emeli politikájából és Nabi élettani költeményéből

Sztambulba érkezvén, történt, hogy mindjárt az első napokban szokásom szerint kalauz nélkül bolyongék a város utcáin, s juték egy térre, mi hajdan a görög császárok alatt hippodromnak, most At-mejdánnak neveztetik. E piacon áll egy régi obeliszk, s az érc kígyó emlék, de én csak az Ahkmet moséját bámultam, melynél Sztambulban van pompásabb és szabályosabb, de nincs, mely a szemnek kellemesb volna.

E mosét a piactól egy alacsony kőfal választja el hetvenkét ablakkal s három kapuval, mely utóbbiból egy elől, kettő oldalt nyílik. Belől e kerítésen a mosét tágas udvar előzi meg, mely magas platánokkal van beültetve, s maga a kőfal belseje egy kolostorszerű csarnokot képez, huszonhat ívvel, mely körül mindenik egy-egy rézzel fedett dombtető által boríttatik; viszont minden dombtetőt egyiptomi gránitból faragott 26 oszlop tart fenn, mit mór ízlésben készült gyönyörű párkányzatok ékesítnek. Az udvar kövezete finom márványkockákkal van kirakva, s közepén egy hatszögű szökőkút emelkedik, szinte márványból, magas alapzaton építve, úgy hogy hozzá tizenhárom lépcső vezet. Ezenkívül a kőfal külső két oldalán, a hívők mosakodása végett, több források csörögnek, melyeknek mormoló hangjába a platánok körül röpkedő fehér galambok turbékolása kedvesen vegyül.

Maga a mosé egy nagy négyszöget képez, melyet középen egy magas dombtető föd, mi körül még négy más fél-kúp áll, s mindezeket finom kőbül faragott gömbölyű s izmos oszlopok támogatják. De ami kívülről főképp gyönyörű tekintetet ád az egésznek, az a födélbül kinyúló több kerek tornyokon kívül ama sugár hat minaret, mely mint ugyanannyi óriás fehér gyertyaszál emelkedik körülte, mindenik átlátszó faragvánnyal ékes három-három erkélyt hordván magán, honnét a muezzinok a hívőknek az imádság idejét kiáltva hirdetik. Az egész mosé sima tükörmárványból van építve kívül és belől, melyet a hosszú idő e kedvező éghajlatban nem barnít meg, hanem itt-ott megsárgítván, azt ekképp mintegy megaranyozza.

A mosé éppen nyitva volt. Saruimat levetvén, küszöbére lépék. Körülnéztem, és senkit nem látván két szegényen kívül, kik két szögletben, színes szép gyékényszőnyegen arcra borulva imádkoztak, beljebb menék és egy fél-oszlop mellett csendesen megvonulék.

Ó, mi fölséges épület! Mi gyönyörű mű! Mi szellős, mi magas, mi könnyű és mi nagyszerű. Kivéve a gazdag csillárokat, lámpákat, s tarkán fölcifrázott strucc-tojásokat, mik selyemköteleken függenek, semmi bútorzat nincs benne, sem kép, sem szobor, sem oltár, sem orgona; a miráb vagy cathedra, melyen a Korán s a szent-zászló fekszik, lazulival, agáttal s jászpisszal van kirakva, közel hozzá van a nimbár, honnan a cseik a Koránt magyarázza, átellenben a kutbé, karszék, hol az imán a könyörgést hangosan felmondja. A mosé minden ékessége belől, áll a nagyságban, a magasságban, a művészi arány harmoniájában, a színes márvány- s porcelándarabokban, mikkel a falak itt-ott ízletesen ki vannak rakva, és az ablakokat beszegélyző cifra arabeszkekben. Oly nagyszerű volt ez egyszerűség, oly ünnepi ez üresség, oly vonzó e tisztaság! Mintha e pillanatban épült volna föl e templom, s várná az imádkozókat. Egyik ablakán a kúpnak éppen a nap szeme nézett be, mintha Isten szeme volt volna, ki házába tekint. A legmélyebb csend uralkodott körültem. A csend szüli a magányt, a magány szüli az elmélkedést, az elmélkedésben szentelődik meg a szív és emelődik fel a lélek. Mi más ez, mint az imádkozás állapota? S ily értelemben én imádkoztam.

De ez imaházban, mint minden moséban, leginkább feltűnnek a koránbeli szent mondatokat jelentő óriás aranybetűk mesterséges s valóban ízletes fonadékai. Ide jegyzek föl néhányt:

"Az emberek legjobbja az, aki felebarátainak használ."

"Ki jóra vezérel, olyan mint az, aki jót cselekszik."

"A világ csak rövid ideig tart, a cselekedetnek becse a szándékban van."

"E világ a hívőknek tömlöc, a hitetleneknek paradicsom."

"E világ egy dög, s kik azt éhezve kívánják, ebek."

"Isten földnek és égnek fénye. E fény olyan, mint a falon az ablak, melyben mécs ég kristály-üveg alatt; az üveg tündököl, mint csillag, a mécsben egy áldott fának olaja gyújtatik meg, sem keleti, sem nyugati olaj az, világít annak, akinek akar."

Mintegy negyedóráig bámulva szemlélém a gyönyörű épületet, mely anyagi dolgoktul üres lévén, a teremtő szellemi jelenlétével volt tele, midőn egy dervis belép, s engem megpillantván, felém tart, aztán megállapodik, köntösömet, mi egy zöld attila volt, gondosan vizsgálja, ismét közelebb jő éles szemekkel nézve rám, mit én haragra s megbotránkozásra magyaráztam. Tudván, hogy engedelem nélkül keresztyénnek mosébe lépni nem szabad, legalább nem tanácsos, meghajtám előtte magamat, s indulék az ajtó felé.

De a dervis egy nagyobbat lépvén, utamat állja. Szeme közé tekinték, mintegy kérdezve, mit akarna velem? "Semmit - felelé ő magyarul, - csak mint magyart üdvezelni akarom." Le nem írhatom, mint meglepett e helyen a magyar szó. Egy percig azt hivém, ő egy átöltözött utazó, de csak egy percig hivém ezt; keleti arca, a sötét szem, a sasorr, a rendkívül halvány bőr, a déli barna szín, a beretvált fő, a lengő hosszú fehér szakáll, a szerzetes öltözet ósága, s úgy testének egész tartása, mint arcának keletileg sajátságos kifejezése az ellenkezőről győztek meg. Ömlengve felelék neki, s köztünk beszélgetés kezdődött, és talán hangosabb, mint illett e helyen, mert mihamar mondá: "Kérem, hagyjuk el a mosét, ily hangos beszéd nálunk az imaházban szokatlan, de ím a muezzinek a minaretekben megszólaltak, a könyörgés ideje közelg, a nép gyülekezni fog."

E szerencsés ismeretségnek köszönhetem, hogy a török nemzet állodalmi s házi életébe mélyebben bepillanthattam. Ő adta az eszmét török ruhába öltözködnöm, s ekképp vele fennakadás nélkül megnézhettem mindent, a temetőket, türbéket, fürdőket, iskolákat, mosékat, szultáni palotákat, kivéve a háremeket, midőn a nők bennök valának, ide ő sem nem vihetett, sem vinni nem akart. Úgy látszik, ő néha a kormánytól tudományos utazásokkal bízaték meg Ázsia és Európa több országaiban, bírván a török, arab, perzsa, görög, francia, magyar, szerb, örmény nyelvet, melyek közül az első öt nyelven jól mind írt, mind beszélt. A mekkai szent zarándoklást ötször végezte, Magyarországban nyolcszor volt, meglátogatni Budán a szent Babának azon sírját, mely a Császárfürdő felett, a szőlők közepett egy kis fejér kápolnaképp emelkedik. Nemcsak tudós, de okos és felvilágosodott török volt, csodálta Nyugat haladását a művészet, ipar és tudományok terén, de anélkül, hogy Kelet nagy szellemeit kevésbé becsülte volna, s bár a keresztyén világot alaposan ismerte, nem szűnt meg lenni kegyes muzulmán. Ali emír név alatt kívánta, hogy emlékezetemben éljen.

Miért ne vallanám be tudatlanságomat? Bár ismertem fordításban Kelet több íróit, s kivált páratlan költőit szenvedélyesen kedveltem, de a török nép története, s főleg annak indulata, szokása, erkölcse, életmódja előttem ismeretlen világ volt. Nem hiszem, hogy volna a földön két szomszéd ország s két rokon nép, mely egymást oly kevéssé ismerné, mint a török s magyar nép. Mi csak a harc terén érintkeztünk, a béke napjaiban nem vevénk egymás dolgairól semmi tudomást. Majd két századig lakták az ozmánok földünket, de ez együttlétnek semmi nyoma nem maradt sem nemzeti, sem népi életünkben. Róluk minden emlék egy török torony némely várban, egy török út itt-ott az erdőben, egy török kút a mezőn, egy török testdomb a síkon, nehány költemény s monda a csaták ama napjaiból; ritka család visel török nevet, kevés arc emlékeztet vérvegyülésre; s mindazon emlék, mi tőlük megmaradt, pár fürdő, s ama két minaret Pécsett és Egerben. A vallási különbségben alapuló kölcsönös düh nem engedé e két népben a nemzeti rokonság nagy eszméjét felcsírázni, s csodálkozva hallám nem régiben, hogy III. Napóleonnak egyik minisztere formulázta e fontos gondolatot, kérdvén egy magyartól: ha a panszlavizmus Kelet-Európában oly vészteljes eszme, ennek ellenében nem lehetne a török-magyarság fajeszméjét életre hívni?... Szóval, mióta többé nem tusázunk egymással, ő tengereinek partján méláz, mi a Kárpátokhoz dőlve szomorkodunk, nem gondolva egymással; s úgy tapasztaltam a két országban, hogyha a kölcsönös ismeretlenségben egymás dolgaira nézve a két nemzet hasonlít is, de a magyar megvető lenézéssel gondol a törökre, egészen barbárnak hívén azt, míg a törökben a magyar iránt nagy jóakaratnak, s becsülő vonzalomnak számos jelét vettem észre.

Mindezt őszintén elmondám az ősz dervisnek, ki ezt tudni látszott, mondván, hogy utazván Magyarországban, e körülmény sem kerülte el figyelmét, mert eltitkolván nyelvünk ismeretét, midőn a közhelyeken, s kávéházakban megjelent, jól értette, mit körülte beszélni hallott, de könyveinkből is sokat bírt és olvasott. "Nem gyűlőltök, jól tudom, de lenéztek, s ti csupán arra emlékezvén, hogy hódító foglalásunk által nemzeti fejlődéstöket meggátoltuk; elfeledétek, hogy egy újjal sem illettük, mi álladalomnak, népfajnak, s embernek legbecsesb, ti. a lelkiismeret szabadságát -, templomaitok szentek voltak; - nem, nemzetiségtök fejlődésének szabad menetelét - mi, mint hódítók, nyelvötökön beszéltünk és azon írtunk tinektek; s nemde, drága autonómiátokat, miknek engedelmeskedétek, a törvényeket tinmagatok alkottátok... Valóban sajnálatos, hogy általában Kelet és Nyugat, s különösen a török és magyar jobban nem ismerik egymást. Hiszen ha két okos ember összetalálkozik, igyekszik egymást megismerni, s gyakran az ilyen ismeretség mindkét félre nézve hasznos, ellenben kik egymást nem ismerik, ok nélkül is ellenségekké válnak. Ez magyarázza meg, hogy a török és magyar bár szomszéd, de mivel nem ismeri, nem is szereti egymást. Ti észt is alig hisztek emberben, ha az turbánt visel, tudományt, műveltséget éppen nem, sőt csodálkoztok, ha olvasni és írni látjátok. Pedig mi keletiek állánk a tudományok bölcsője körül, ti nyugatiak azokat több szerencsével és sikerrel művelhetitek, de több szeretettel nem, s nagyobb becsben azok nálatok bizonyosan nincsenek, mint nálunk Keleten vannak többezer év óta.

Halld, mit mond a próféta hagyományos szózata a tudományról:

"Tanítsátok a tudományt, mert ki azt tanítja, istent féli; aki azt kívánja, imádja őt; ki arról beszél, az urat dícséri; ki a felett vitatkozik, szent harcot vív, ki abból oktatást ad, alamizsnát osztogat a tudatlannak, és aki azt bírja, az magának barátságot és jóakaratot szerez."

"A tudomány mutatója annak, mi jogos s mi jogtalan, világ az ösvényen a paradicsomba. A pusztában meghitt kalauz, kísér minket a vándorlásban, a magányban, velünk társalog, örömön és szenvedésen keresztül vezérünk, ékességünk barátink előtt, páncél ellenségünk ellen. Általa emeli föl a mindenható azon férfiakat, kiket a jónak és igaznak országában uralkodókul választott. Ezen férfiaknak emlékeik aztán utánoztatnak és példányképpen állíttatnak fel. Angyalok vágynak barátságukra és szárnyaikkal őket beárnyékozzák. Minden, ami van szárazon és vizen, a tenger állatai, a bogarak, ragadozó állatai a földnek, és ami ezen jó és jeles, mind törekszik nekik hódolni. Mert a tudomány a szívnek élete a tudatlanságnak halála ellen, a szemnek világa a jogtalanság zavarában."

"Általa jutnak a szolgák a földi és mennyei legnagyobb boldogság birtokába. A tudomány tanulás fölér a böjttel, és annak terjesztése fölér az imádkozással; az embernek mindenkit barátjává tesz, a jónak és rossznak ismeretére vezérel. A nemesbe még magasb érzelmeket lehell, a gonosz szívébe pedig részvétet csöpögtet..."

Közönséges hiedelem a keresztyéneknél - folytatá a tudós dervis némi lelkesedéssel -, hogy általában az izlamizmus a felvilágosodás terjedésének gátja, különösebben pedig a török faj, tudatlanságra van kárhoztatva.

Mindkét állítás oly hamis, mint hibás; a történet kézzelfoghatólag meghazudtolja mindkettőt.

Bizonyítja ez, miképp azon sötétséget, melybe a népvándorlások után két század óta Európa elmerülve volt, róla az arabok megjelenése deríté föl. Arábia szerencsés fekvésénél, s népeinek kalmár hajlamánál fogva, az indusokkal, chinaiakkal, perzsákkal, syrusokkal, egyiptomiakkal, görögökkel, szóval az ó-világ valamennyi magasb műveltségű népeivel érintkezésbe jövén, s mint népfaj a természettől szemlélő tehetséggel bőven megáldva lévén: így történt, hogy az arabok lőnek az úgynevezett természeti tudományok valóságos megalapítóivá. Míg a görögök, s rómaiak Arisztoteles nyomán járva, csak az organicus tárgyak vizsgálásával foglalkodtak, az arabok egy magasb fokra emelték a természet tanulmányát, ti. megismerni, s kimagyarázni a természeti erőket, amint azok feloszolván, elválván, s rokonulván, új testeket képeznek. Ez lőn alapja mind a gyógyszerészetnek, mit tudományilag először az arabok műveltek ki, mind a chemiának, mely ha kezdetben, mint később a középkorban is, nem volt ment az alchimia s bűbáj vegyítékétől, de annyi bizonyos, hogy a természet ismeretét ők új eszmékkel gazdagították. Ők alkották az első botanicus kertet Cordovában; ők fordíták szanszkritből arabra a híres Csuraka és Szuszruta orvosi könyvet, és ők századokon át a gyógytudományban is vitatlan tekintéllyel bírtak. Mély és sok oldalú vizsgálataikban tetemesen elősegíték őket azon nagy utazások, miket mint kereskedők karavánokkal, s hajókkal szárazon és vizen nemcsak nyereség, de ismereteik gazdagítása végett tőnek, úgy hogy nincs népfaj, mely egészen az újabb időkig oly nagy utazókat, s oly messze utazásokat mutathatna fel; kik mellett Marco Polo későbbi utazása egészen elhomályosul. Tehát ők voltak azon kor legbiztosabb és legtanultabb geographusai is, mindaddig, míg a sor a spanyol s portugál felfedezőkre nem került. S habár ők mindezen tudományokban sok oly kincset nyújtának, mit az indusoktól, chinaiaktól, egyiptomiaktól, phoeniciaiaktól stb. készen vettek át, mi áll az asztronomiára nézve is, mint akik az indusok csillagtábláját magoknak megszerezték; de az örökké derült mennyboltozaton a csillagok miriádja nyílt könyv gyanánt áll a vizsgáló ember szeme előtt, folytonos szemlélés, észlelés, csillagvizsgáló tornyok építése, s új mérő eszközök föltalálása és alkalmazása által oly meglepő fölfedezésekre jutottak, miket az emberek csak századok múlva fogtak fel, s miknél fogva ők az asztronómia tulajdonképpi megalapítóinak is neveztethetnek. De az elvont, a tiszta mathezis számításainak terét is új fölfedezésekkel tágíták, ők adván hozzá az eszközt is, az úgynevezett arab számjegyekben, s így nem szenved kétséget, hogy a chemia, optica, asztronómia, mathezis, botanica s általában a természettudomány jelen tökélyére azon első magvakból nőtt ki, miket azon arab, azaz, keleti és muzulmán tudósok elhintének, kik Al-manzur Harun-al-rasid, Mamun, Motazem híres kalifok udvarát ékesíték, s Euphrattól a Guadalquivirig, Chorazantul Közép-Afrikáig, tehát három világrészben apostolkodva hirdették új tanaikat.

Ne hidd azt, mit Amruról mondanak a régi krónikák, hogy az alexandriai nagy könyvtárt megégette volna, hat hétig fűtvén vele négyezer fürdőszobát; a monda két fanatikus író állításán épül, kik 580 évvel később éltek, mint mikor mondatik, hogy az eset történt volna. Hogy lehet ilyesmit föltenni az arab, a muzulmán népről, mely Bagdadban hatezer tanárt és tanulót táplált, mely Kairóban húsz akademiát alapított, s könyvtárában 100 000 kötet kéziratot őrzött, mely Cordovában 180 000 kötettel bírt, s Andaluzia városaiban 70 könyvtárt állított?

Kelet költőiről nem is szólok, ti őket még nem értétek utól, és soha nem fogjátok felülhaladni. És elfeledtétek-e hogy mióta a szép Spanyolország áll, egy kies paradicsomkerthez csak azon része hasonlított, melyet a muzulmán arabok műveltek? S ez országnak nem egyetlen emlékkincsei-e azon műpaloták és templomok, mik itt-ott világszerte csodált omladékokban hevernek?

Mi a török faj elleni vádat illeti, ez megbocsátható azoknak szájában, kik birodalmunkat nem ismerik. Kétségkívűl süllyedénk újabb korban, mélyen süllyedénk, de tagadom, hogy volna ország, hol a tudomány nagyobb becsben tartatnék, mint a férfiak is, kik annak terjesztésével foglalkoznak. Sőt, szabály volt egykor, hogy tanulókul csak a jó erkölcsűek vétessenek fel. Ki a tudományokhoz akart járulni, annak előbb belsőképpen meg kellett tisztulnia; mert mint az angyalok tisztátlan házba nem lépnek, a tudomány sem megy be tisztátlan szívbe. A rossz erkölcsű ifjak visszautasíttatnak, hogy bűnös kézben a tudomány romlás eszközévé ne váljék. A tanár cím nálunk oly cím, mely soha el nem évül, bármi eredetű s állású legyen a tanító, és növendéke bármi magas polcra emelkedjék, idővel lett legyen bár nagyvezérré, ez soha nem szűnik meg öreg vagy szegény tanítója iránt a legmélyebb tisztelettel viseltetni. Tudod, hogy van Nagy Sándor mondása Arisztoteleszről törökre fordítva? "Atyám égből földre hozott, tanítóm földrül égbe emelt."

Kedvelt gyülhelye volt a tudósoknak Olymp fölséges hegysora, melynek gyönyörű völgyeit és tetőit ellepték a dervisek, sántonok, seikek, remeték (szahidák), kik jámbor életet élve, napjaikat itten, a kies természet, saját lelkök és Isten boldog szemlélésében tölték el. S a kolostorok és remetelakok száma napról napra szaporodott, melyek az erdős hegyet, aljától kezdve annak ormáig elboríták. Mint midőn a szorgalmas méhraj elröpül és megszáll egy virágos kertben ott, hol legtöbb illatot talál, úgy éltenek ők ott.

A kegyes élet szent tétlensége egy vidám természet s enyhe éghajlat ölében leírhatlan varázzsal bírt a szemlélődő emberekre. És a vallás híveit csakhamar követték ide a tudósok és költők, Khiali és Kozrev itt dolgozták ki klasszikus becsű vallás- és jogtanmunkáikat, mint a nagy seik, Albestámi, s a nagybíró Alfenári, és a mindezeknél nagyobb Mohamed is, a vallás- és törvénytudomány e legrégibb óriásai. Itt énekelték Mola-Kozrev, az első török nagy költő illatos dalait; Vazi Ali itt kötötte díszes bokrétába a poezis és rhetorika legbecsesb virágszálait, és Khiali magas röptű lantja szintén itt zendült meg. E sok kegyes, tudós, lángeszű, szent életű ember csaknem mind ott nyugszik most Olymp tövében, s midőn a vándor az erdőkbe belép, egy kedves szag üti meg orrát; szellemi üdvözlés az, mellyel a lelkek az áhítattal közeledőt köszöntik és fogadják.

Én tudnék sok százat, talán ezreket nevezni, kik felejtve földi létöket, a tudomány és elmélkedés határtalan tengerébe teljesen elmerültek; ennyi önmegtagadással a tudományt Nyugat emberei aligha művelték, ha több sikerrel is.

Így okoskodának ők. Mi a testi gyönyör? Semmi más, mint egy kellemetlen érzésnek puszta eltávolítása, tehát negatív. Az evésben nincs más gyönyör, mint hogy éhemet lecsillapítom; a szerelemben nincs más kéj, mint hogy eltávolítom azon kellemetlen s nyugtalankodó érzést, mi a nedvek túláradása által előidéztetik.

Ellenben a szellemi gyönyör valódi kéjt, tiszta, tartós élvet, örökös boldogságot nyújt. Hol van oly nemes, tiszta, magas gyönyör, milyet lelkem az elvont igazságok és az isteni titkok körüli felfedezésében talál? Leljek meg csak oly kisded igazságot, mint egy harmatszem, s a tudomány egész tengere ömlik ki belőle. Találjak föl csak egy vonalkát a csillagok útjában, s egész világrendszerek törvénye nyílik meg elmémnek, mintha azt nem föltaláltam, de én teremtettem volna. Ah, ez a határtalan élvezet!

Azt tudod -, folytatá a kimeríthetlen dervis -, hogy az ozmán birodalom a szeldzsukok birodalma után jött létre. Ezek utolsó fejedelmeinek egyike volt Alaeddin, a bölcs, ki béke idején napját három részre osztá, egyet az uralkodásnak, egyet a tudósokkali társalkodásnak, egyet a történettudománynak szentelt; éjjeléből pedig csak egy rész volt az alvásé, kettőt az áhítatra s az erkölcsi munkák olvasására fordított. Midőn Dzsingisz-Kán elől Naszireddin Lillah nagy tudós őhozzá menekedett, ennek elébe ötezer tudós mene tiszteletképpen, oly nagy vala ezek száma. Jele, hogy nála igaz honukat találták fel. Maga Melek sah, egy más uralkodó, kilenc városban építtetett mosékat, akademiákat, kolostorokat. És minden városban egymást érte a sok új mosé, a sok új iskola, alapításaikban a magánosok a fejedelmekkel versenyeztek.

Ilyen példákat láttak szultánaink magok előtt ragyogni. Már Urkán, a második szultán, egy egész hadjárat martalékát tanodák építésére ajándékozta. S e részben egy fejedelmünk sem maradt hátra. II. Mohamed magában Sztambulban tizenkét mosét, s ugyanannyi iskolát s tápházat épített, mert nálunk e három eszme: vallás, tudomány és jótevőség együtt jár, mint a görög mitológiában a három grácia válhatlan összeölelkezésben ábrázoltatott. Minden teljes mosé körül szokott lenni egy főtanoda (medresze); egy tetimme, több szobákból álló lak, a tanulók számára; egy imaret, hol a szegény tanulók s más szűkölködők hetenkint kétszer vagy többször ételt kapnak; egy daredzsifa (kórház); egy timarhán (őrültek háza); egy hán, idegenek és utazók szállóhelye; egy mekteb (kisgyermek-iskola); egy kitabhán (könyvtár); egy szebilhán (kút-épület); egy hamam (fürdő) és egy iskolája a prófétai szent hagyományoknak, mint szokták mondani - a lélek tisztán tartására.

És a tanárokat az ilyen iskolákban az álladalom fizeti, néhol gazdagon; de ha jutalmuk nagy, becsületök még nagyobb. Egykor nálunk tanárul léphetett föl mindenki, ki valamely tudományban magát erősnek érezte. Nem ritkaság öreg embereket is tanítványképp látni, mert senki nem szégyenli tanulni azt, mit nem tud. Történt, hogy ki egy szakban mint híres tudós s tanár foglalkozék, székéből lekelvén, mene annak leckéit hallgatni, ki őt előbb mint tanítvány hallgatta, mert mindenki tanítvány abban, mit nem tud, mester abban, mit bír. Az ezüsthajú tudóst tisztelték már éveiért is, de ha a lángész ifjú alakban jelent meg, az foglalta el a tanári széket, és az ősz mint tanítvány foglalt helyet. Ez az egyenlőség a tudományok világában.

Igaz, bátor és méltóságos viseletökkel a tudósok magok vívták ki hogy ekképp tiszteltessenek. Nálatok még a múlt században is a tudós és költő az udvari koldusnak egy neme volt, ki az isteni észt a hízelgésnek hitvány citerájaképp pengette, ezek nálunk sem hiányoztak néha, de a testület maga mindig magasan állott. Így említem meg Molla Koránit II. Mohamed oktatóját; ez egy szilárd és tekintélyes férfiú volt, ki tisztelte, de nem félte a szultánok hatalmát. A még ifjú Mohamedhez azon utasítással küldeték, hogy ha kell, a pálcának is vegye hasznát. Ezt ő a koronaörökösnek elmondta, ki szemébe nevetett -, ő pedig azonnal rávágott... Haláláig II. Mohamed oldala mellett marada e bátor és tudós ember. A szultán vezérséggel kínálta meg, de ő nem fogadta el. De a földet sem csókolta meg előtte, hanem mint vele egyenlő muzulmánnal kezet fogott, mondván: üdvezellek. Egy más, Ebul-Vefa híres zenész és költő, magányba elvonulván, midőn a szultán őt többször meglátogatta volna, végre eltiltá ettől, mondván, hogy boldog elmélkedéseiben senki által nem akar háboríttatni. Nálunk a nagy írók és lángelmék a szellemi birodalom fejedelmeiül tekintetnek. E rangra a világi nagyokat, sőt a szultánokat is törekedni látod, mint amely egy más, egy szellemvilági rang és méltóság. Az éppen nem ritkaság, hogy a szultán leányait pap, tudós, költő vette el nőül, mindkét fél egyenlően megtiszteltetve érzi magát, s a nép ezt úgy tekinti, mint a földi és szellemi nagyság illő szövetségét.

Szultánaink közül tíz költő volt, ti. II. Amurát, II. Mohamed, II. Bajazid, II. Szelim, III. Amurát, III. Mohamed, IV. Amurát, III. Szelim, a legkitűnőbb költő-szultán I. Szelim volt. Ezenkívül több hercegfi a fejedelmi házból, mint a híres és szerencsétlen Dzsem, a bor és kehely édes dalosa.

Igaz, a török irodalom nem oly gazdag, mint kelet némely népeié, de nincs tudomány, melyben jeles elméink erejöket meg nem kísértették volna. Azt nem is említem, hogy vallás- és törvénytudósaink mi számosak, mi jelesek, hanem arra figyelmeztetlek, hogy az erkölcstant, geometriát, chemiát, orvostant, asztronómiát épp úgy műveltük, mint a geographiát, philológiát, logicát, metaphysicát. Fordításokbul ismerjük Arisztoteleszt s Hellás több bölcseit. Kemál maga 12 tudomány, Sururi pedig 307 tudomány és művészet enciklopediáját írta meg, hozzáadván a főbb írók életrajzát és munkáik címét, és e két tudós már 1500 körül élt. Birodalmunk történetét íróink kézről-kézre adták, mint egy fonalt, akképpen, hogy minden kitűnőbb uralkodó, minden jelesb tett különös dicsőítővel is bír. Kétségkívül sok hitványság is van közöttök, de például, Ibn Kaldum, a történeti prolegomenák - és Kocsibej, az ozman birodalom süllyedése okainak írója, mély belátással taglalták az eseményeket, mint Európában a híres Montesquieu, kit mi itt leginkább ismerünk. Valóban kár, hogy közületek a török nyelvet senki nem érti, évkönyveink ismerete a magyar történetre sok világot vetne: ha magas eszméknek azok nem kútfejei, de a tényeket, miket itt talán nem ismertek, bennök híven elbeszélve találjátok.

Csupán 1590-től 1630-ig, e rövid időszakban, ötszáz tudósnál és írónál több élt.

Költőink száma pedig összesen kétezeret meghalad. Ez egy oly dicső tér, hova mindenki törekszik, ki hírt szomjaz, a szultán, ki új fényt óhajt homlokára, a pap, a varga, a kovács, a kapunálló, ki szerencsét és hírt itt reményl és néha talál is. S az egyenlőség jeleül a szellemi verseny e terén a nagyok letevén rangjaikat, új név alatt lépnek elő, a polgári rendűek pedig melléknevet vesznek föl, mintha ez más élet volna, mint a földi, s itt mindennek új név alatt kellene megjelennie. És költőink a költészet minden nemét művelték - a drámát kivéve, a színház ellenkezvén vallásunk elvével - írtak epigrammokat, gúnyverseket, rímes leveleket, bor- és szerelemdalokat, versbe foglalták a törvényeket, a történetet, alig van szultán, s nincs emlékezetes tett, melynek saját éposza nem volna, sőt még idegen hősök tetteit is megénekelték, mint Nagy Sándorét; végre, s ebben költőink legjelesbek, megénekelték az erkölcstan parancsain kívül a bőjtöt, Koránt, profétát, a világot, a teremtést, és fölemelkedtek a magas isten lelkesült dicsőítéséig. E bőségről fogalmad leend, ha elmondom, hogy Firdusi, a perzsa költő, 60 000 páros versből álló nagy époszt írván, egy ugyanilyen nevű török költő őt haladni akarta, és bölcs Salamonrul 360 folio kötetben írt hős költeményt. II. Bajazet azonban, kinek ajánlá művét, 80-at kiválasztván belőle, a többit tűzbe vettette. Költőink voltak s vannak a nők közül is. Fetnah, Nedem, Leila, legjelesb Zeineb és Mihr, kik török Szapphónak neveztetnek, ez utóbbi Amáziábul való, ki egy Iskender (Sándor) iránti gyöngéd vonzalmát énekelte meg, platói szerelmet lehellő levelezését a tudós Mnejedsadéval holtáig folytatta.

Mint mondám, a mi fénykorunk, irodalmunké is, nagy Szolimánnal együtt leszállt. Mi a jelent illeti, mindenütt, hol mosé van, a legkisebb török faluban is van ingyen iskola a gyermekek számára. Az elemi oktatás nálunk igen el van terjedve, 100 gyermek közül legfölebb öt nem tud olvasni, ez oly kedvező arány, milyet sok keresztyén ország nem tud felmutatni. Nagyobb városokban a mosék mellett akademiák vannak, Kairóban, Adrianápolyban, Bagdadban, Brusszában, külön véve, 40-50 létez. Sztambulban 1763-ban 275 mosé volt, tehát csaknem annyi akademia is; most a mosék száma a 300-at haladja, velök az akademiák száma is szaporodott; főbb iskolákban taníttatnak: grammatica, syntaxis, logica, metaphysica, philológia, a trópusok tana, stylus rhetorica, geometria, asztronómia és calligraphia, mi nálunk nem könnyű tanulmány, mert az egy valóságos művészet, az írás némileg más alakú lévén, aszerint amint az iratnak tárgya a Korán, vagy ítélet, vagy igazgatás, vagy kereskedés. Távol legyen tőlem, a tanítást, mit főbb iskoláink nyújtanak, a német s francia akademiákban nyerhetőhöz hasonlítani; én fontosságot az általános népműveltségben helyezek, s állítom bátran, hogy a török nép abban, mit minden jó muzulmánnak tudni szükséges, ti. vallás, a próféta hagyományai, könyörgés és mosakodás szabályai, alamizsna, mekkai zarándoklás, alaposabb oktatást kap, mint milyennel a legtöbb országokban a keresztyén alsó néposztály dicsekedhetik. Jól érts meg, nem a keresztyén s muzulmán műveltséget hasonlítom össze, nagy felsőbbségét annak elismerjük, hanem csak azt mondom, hogy a török népben a muzulmán műveltség jobban el van terjedve, mint nálatok a népben a keresztyén kultúra."

A jó dervis egyen siklék át, tanodáik főhiányainak előadásán. Ezeket kettőbe lehet összevonni: ti. hiányzik olyan középiskola, mely az ifjakat a polgári hivatalpályára készítené el, ilyen különös előkészítésben csak azok részesülnek, kik ulemák kívánnak lenni, mely föltételezi, hogy a tanítvány a törvényt (Koránt) négy szempontból tanulmányozza: mint vallást, mint jogtant, hozzáadva az írott törvény magyarázatának s az élő szóbeli hagyományoknak teljes ismeretét. De ez hosszú s fáradságos pálya, 15-20 évig tart, türelme kevésnek van hozzá, mindenesetre ez kizárólag tisztán papi s bírói pálya, mely Törökországban összeolvadva van; az akademiák viszont csak literaturai nevelést adván, eszerint éppen a legfontosabb, ti. a polgári, s politikai ág van elhanyagolva. A második, és valamennyi magasb oktatással közös hiány a tanítás modorában fekszik. Ez teljesen alaptalan, oktalan, s pusztán arra alkalmas, hogy a tanuló elméjét nevekkel, számokkal, idézetekkel, definitiók s fölösleges megkülönböztetések tömegével végképpen megzavarja. Olyan ez oktatás, milyen a középkorban a mienk volt, midőn minden tudomány a scholastica szőrszálhasogató vitáiból s egy finom dialectica mesterséges fogásaiból állt. Sokat tanul a szegény tanuló, de igen sok hiábavalót, hypothesist tények helyett; mi bőségnek látszik, az meddőség, mi rendnek, az zavar, eszmék helyett kitételeket s képeket tanul, forog egy körben, elő nem haladva, tévedés lévén, miből kiindult, s abból igaz, való soha nem származhatik. Ezért vannak a legtöbb pozitív tudományokban hátra a törökök, tíz esztendőt a szegény szorgalmas szofta (jogtanuló) abban töltvén el, száz meg száz könyvbeli idézettel bebizonyítani, hogy Ebu-Bekir, Ali vagy Omer igaz utóda volt-e a prófétának, vagy hogy a mosakodásnak melyik modora valóban törvényes?

Azonban 1845 óta a kormány igyekszik mind e hiányokon segíteni. Tanárait Európának különböző országaiban képezteti, egyetemet s több szakiskolákat alapított, nemcsak katonai, mérnöki, orvosi, de tanítóképző, gazdászati s polgári hivatalnokokat nevelő tanodákat is. Így reménylhető, hogy a török nemzet apródonkint a keresztyén népekkel egy színvonalra emelkedvén, szomorú elszigeteltségéből kilép, s ha eddig inkább emberek sokasága volt, nép lesz belőle; ha eddig inkább mint vallásfelekezet élt, nemzetté válik, s elvesztvén az erőt, mit neki hajdan a fanatismus adott, ennek helyét egy új eszme fogja pótolni, a felvilágosodott hazafiságé.

Mi a könyvtárakat illeti, azokon kívül, melyek a mosék részeit teszik -, mint azoknak részei az akademiák is, az ifjak oktatására, s a tápházak a szegények tartására -, a mintegy ezer könyvtárbul 40 tár nyilvános (török neve: kitab-kán), miket vezérek, muftik s más gazdag polgárok alapítottak. Az épületek, mikben a tárak állanak, többnyire szépek s ízletesek, a teremek tágasak s szellősek, a kéziratok velinre írvák, s veres, zöld vagy barna marokin bőrbe kötvék, hasonló színű tokban tartván, melynek oldalán s a lapmetszetén a munka címe nagy betűkben olvasható.

A könyvek oldalaikon feküsznek, tartalmok rendje szerint, üveges vagy rácsozott szekrényekben. Mindenik könyvtárban van könyvlajstrom is, s azonkívül van egy három nyelven írt általános lajstrom, melyből egy példánnyal mindenik könyvtár bír. A nyilvános könyvtárak hetenkint öt napon nyitvák, s a tárnokok az olvasókat nagy készséggel szolgálják. Minden könyvből szabad kivonatokat tenni, azokat egészen is lemásolni, de a könyvet kivinni nem szabad. Az olvasó teremben a legmélyebb csend s a legnagyobb tisztaság uralkodik, s ami hallatlan, itt dohányozni sem szabad, pedig a török mindenütt pipázik, még a miniszteriumokban is a hivatalnokok dohányozva dolgoznak és fogadnak.

Leggazdagabb könyvtárak: a szeraji 4440, a Mohamed-moséi 1625, a Szent Szófia-mosébeli 1527, a Szolimán-mosébeli 2000, a Nuri-Ozman-mosébeli 8000, Abdul Hamidé 1604 munkával (nem kötettel) stb., szóval, a nyilvános könyvtárakban lévő könyvek számát 75 000 kötetre lehet tenni, mi ha nem sok, szám szerint, de becsre nézve nagy kincs, ha meggondoljuk, hogy csaknem mindez finom velinre írt, művészi ékítményekkel gazdag, és szépírók által gondosan másolt könyv, s minden kötet annyiba került, mennyit Európában az úgynevezett ritka, pompás kiadások köteteiért szoktunk fizetni.

A nyilvános könyvtárak legszebbikének egyike az, melyet Ragib Mohamed, egykori nagyvezér, s egyszersmind bölcs és költő, 1762-ben alapított. Belső kapuján e fölirat olvasható: "Istennek magának dicséret! Isten jóvoltából, és azon célbul, hogy neki tessék, Mohamed vezér, Ragib (a tanuló) melléknévvel, alapítá ez intézetet 1179-ben." Az épület hosszúdad négyszegletű, nyílt csarnokkal körülvéve; a terem magas és szinte négyszegletű, három oldalán tíz-tíz ablak két sorban világítja meg. Födözete, középen egy ékes dombtetőből áll, oldalt négy fél-kúppal, mik márványoszlopokon nyugosznak, ez utóbbiak mindenikében egy csillár lóg le, bronzbul úgy öntve, hogy ágai erkölcsi mondatokat képeznek. A közép dombtető alatt van a terem közepén a négyszögletű könyvszekrény, aranyozott sodronyráccsal körülfonva. A falak hat lábnyi magasságban kék és fehér perzsa fényes téglával vannak ékesen kirakva, s rajtok kiterjesztve a híres Burda költeménynek fordítása, 14 hüvelyknyi aranybetűkkel írva, zöld alapra. A padozat körös-körül kissé emelt, finom gyékényszőnyeggel befödve, melyen a török tudósok és tanulók keresztbe vetett lábakkal ülnek, s itteni szokás szerint térdeiken írnak. A legnagyobb csend és rend uralkodik a teremben, csak midőn az imádság órája közeledik, kelnek föl helyeikből a jelenlevők s közösen végzik könyörgéseiket; más nesz nem hallatszik, mint az udvari márvány-kút vizének egyhangú csurgása, mely mint egy török író mondja, arra való, hogy a tudomány égő vágyában megszomjazott emberek szomjaikat csillapítsa -, és a galambok és gerlicék szerelmes nyögése, melyek azon mirtusz, rózsa, fige, granát, ciprus és szőlőfákon fészkelnek, mik az alapító sírja felett a kertben hűs árnyékot tartanak.

Legfontosabb ágai a török irodalomnak a teológia, jogtudomány, bölcselet, költészet és történet.

A teológiában említést érdemel Szisztan Kalif magyarázata, mely 100 folio kötetből áll - Mufti Kasztalani műve, ki 60 kötetben a prófétának s tanítványainak 600  000 mondatát magyarázta; a jogtudományban legfontosb Ibrahim Halebié, Multeka cím alatt, mely 27 000 jogkérdésre feleletet s véleményt foglal magában - Mollah Kozrevé, Dörrer (Gyöngyök) cím alatt 1450-ből - Mutfi Ali Dzsemmali fetva-gyűjteménye 1510-ből, kinek szokása volt ablakából egy kosarat lebocsátani, melybe mindenki beletehette a kérdést, mire feleletet óhajtott s mit másnap a kosárban megtalált. E szó: fetva, feleletet, végzést, ítéletet jelent, s Törökországban szokás, mielőtt pör kezdetnék, a muftitól véleményt kérni, mi sok pörnek elejét veszi. A kérdés név nélkül tétetik, röviden, s a felelet épp oly rövid, de nevét a mufti mindig aláírja. Ím egy példa: kérdés: "Ha Zeid a maga rabszolgáját Alit, 10 évi szolgálat után eladni akarja, jogosítva van Ali, felelni urának, hogy 9 éven túl rabszolgaságra senki sem kényszeríttethetik?" Felelet (=fetva): "Nem, hanem vallásos szempontból dícséretes dolog az úr részéről rabszolgáját 9 év után szabadnak nyilvánítani, de ha nem gondolkodik ily emberileg, legalább adja el oly személynek, ki nemesebben érez." A jogtudományt a muzulmán népek közül a törökök leginkább művelték, s ha az arabok az izlamismus apostolai, ha a perzsák annak költői, a törökök méltán annak politikusai s jogtudósai. A bölcsészet s azzal rokon tudományágakban, mint logica, metaphysica, rhetorica, asztronómia, a törökök sok arab s görög munkát fordításban bírnak, de eredeti íróik sem hiányoznak; ezek közül egy Fanari, I. Mohamed idejéből, kinek családjából majd négy századon át a birodalomnak legjelesb statusférfiai származtak.

Költőikről már szólék, mint arról is, hogy a szultánok közül tíz költő volt. A költők versei divánokba összegyűjtve adatnak ki, az utolsó diván majd 3000 költő műveit adja. A török költészet különbözik a perzsa s arab költészettől; a perzsa kizárólag lírai s elégiai, az arab inkább epikus, a török kiválólag didactikus. Míg a perzsa hangzatos nyelvén, lelkének keservét nyögve panaszolja el, vagy szerelmet, bort, kéjt énekel meg, olyan modorban, mely Salamon szabados énekeiben uralkodik; míg az arab csatákat regényes kalandokat, csodával határos tetteket zeng meg, mint egykor a trubadurok, kik bizonyosan az arabokat utánozták: a török költők legnagyobb része a dogmatikus, bölcselkedő, tanító mondatokat szereti, inkább a jót, hasznost, erkölcsöst keresi, semmint a szépet; hol a tudományok szellemi gyönyöreit dícséri, hol a világi dolgok mulandóságáról szól, hol a teremtő végtelen tulajdonait taglalva magasztalja, és lelkesült érzéssel búvárkodik vallásának titkos miszteriumaiban, melyek költői ábrándokra tágas tért nyitnak.

Egy keleti szójárás így jellemzi a három népet: az arab ékesszóló, a perzsa méz, a török tudomány.

"Akarod tudni, mi lett Salamon pompás trónjából - mondja Füzuli - kérdezd meg a szeleket és a vihart!"

"Rohanjon ki kezedből a bőkezűség folyama, anélkül, hogy zúgását füleid hallanák" - mondja egy más.

Íme néhány vers fordításban, azokon kívül, miket már közöltem:

Két életszabály

Égben, földön az lesz boldog,
E tan után ki él s forog:
Jó szívvel várd barátodat,
Ellened' jó képpel fogadd.

Másnak ne okozz gyötrelmet,
Különben mi tetszik azt tedd,
Megróva más nincs Koránban
Csak a törvény ellen mi van.

Hős

Mint diadalmas hőst, ne azt magasztald te,
Ki hatalmas karral másokat letipor.
Magasztald, ki saját kebelét legyőzte,
Midőn abban lelke, mint vész, haragra forr.

Bölcs

Megbosszulni rossz tettet rossz tettel,
Bölcsesség csak annak, ki külsőt néz,
Ki a dolgok lényegére figyel,
A bölcs, rosszért is mindig csak jót tész.

Szabály

Akarod tudni, jó hogy vagy és hogy szelíd?
Adj mézt annak, ki neked mérget ád,
Ne űzd el fád alól, melynek árnya hűsít,
S gyümölcsöt adj, követ ki sújt reád,
Ki szívedet durván ütve bántja,
Fizesd vissza arannyal - mint bánya.

Aasik basa, ki 1332 körül élt, az embert, műveltséget s istent e misztikus, de mély jelentésű sorokkal dícsérte:

Minden ember egy világ,
A nép a birodalmak lelke,
A műveltség a világ lelke,
A tudomány a lelkek lelke,
Isten minden lelkek lelke.

A török nép az értelmi fegyverek csapásaira igen érzékeny, nem egyszer történt, hogy egy találó epigramm vagy egy gúnyvers egy nagyvezért buktatott meg. Szellemi tusákban minden keleti fajnak nagy kedve telik, s kétséget nem szenved, hogy ha az időszaki irodalom itt gyökeret ver, a töröké egy lesz a legélcesb s legérdekesbek közül. Nefi, IV. Amurat alatt, bökversei s pajkos humora által volt híres költő. A közönség kedvence lett. De elbízván magát, s a nagyvezért gúnyolván, rágalmazván, halálra ítéltetett. Sikerült a Kizlár-Agasszihoz (= fekete herélt főhivatalnok) menekülni, ki őt pártolván, tüstént papírt s tintát hozatott, a nagyvezérnek lévén irandó mellette. Írás közben azonban egy tintafoltot csöppentett a papírra. Haragosan kér más papírt. De a szerencsétlen Nefi, nem bírván szatírikus erén uralkodni, mondá: "Kegyelmes uram, nem szükséges, hisz ez csak egy méltó csöpp arcodnak izzadságából." A pártolóbul új üldözőt csinált, s bátor gúnyáért életével lakolt.

De a török irodalomnak legnagyobb kincsei a történeti dolgozatok. E nép három világrészben oly nagy dolgokat vitt végbe, hogy természetesnek kell találnunk, ha sok elme, ösztönt érze magában azokat az emlékezetnek följegyezni. Az írókat e szakban két osztályra lehet sorolni: élet- és történet-írókra. Amazok a birodalom nevezetesb embereinek, fejedelmeknek, vezéreknek, muftiknak, seikeknek, tudósoknak, költőknek, szépíróknak, festészeknek, derviseknek, ulemáknak, építészeknek stb. életét írták meg; egyetlen ilyen nagyobb, 1560 előtt megindult, s többek által folytatva szerkesztett munka 4000 híres ember életrajzát adja. De e biografiáknál még becsesbek az évkönyvek, melyek a birodalom történetét, kezdetétől a jelen korig, 1380-tól 1850-ig, szakadatlan folyamatban adják. Nekünk magyaroknak bizonyosan nincs ilyen kimerítő, részletes, s főleg ily folytonos történeti irodalmunk, s kétlem, hogy Európában sok ország volna, melynek története egykorú írók által ekképp híven följegyezve volna. Szádedin, Najma, Rasid, Tselebi Zadé, Sakir, Izzi, Vaszif, Pertev stb. a jelesebb szerzők.

Méltányos ítéletet keleti írókrul hozni bajos nekünk nyugatiaknak. Mind felfogásuk, mind szellemök, mind előadásuk különbözik a mienktől. S habár a török író előadása a perzsáénál s arabénál kevésbé túlzó, kevésbé virágos, de még sem tárgyilagos, tele különös hasonlításokkal, elhalmozva költői képekkel, áradozó körülírásokkal, túlzó trópusokkal, bizarr figurákkal, miknek özönéből az egyszerű tényt mintegy ki kell halászni. Ritkán mondja a török krónikaíró, hogy valaki meghalt, hanem majd: "lelkének madara kiszökvén kalitkájából, az ég felé röpült," majd: "az élet kaftánjából kivetkőztetett;" a nyert diadalt így fejezi ki: "és ekkor a győzelem tulipánja a földbül kivirult."

Mi e munkák belső tartalmát illeti, a tények elősorolásában az időrendet a szerzők megtartják ugyan híven, de az események belső összefüggését nem fürkészik, nem határozzák meg, s kritikai vizsgálódás nélkül írván, munkáik filozófiai beccsel kis mértékben bírnak.

De mind e hiányok mellett csalatkoznánk, ha azt hinnők, hogy valódi értékök nincs. Sőt éppen főhiányuk, a túlbőség és részletesség egyik nagy érdemök; a jeles embereknek, kiknek tetteiket rajzolják, gyakran szó szerint idézik mondataikat, mik a hőst, annak jellemét, a hely színét, a kor szokásait meglepőleg festik; néha gyönyörű adomákat közölnek, adják a vezérek katonai szónoklataikat, melyek némelyike azon darabok mellett méltán megállhat, melyeket Titus Liviusban és Thukydideszben olvasunk; néha a szultánok beszédei s rendeleteit írják le, mik olykor ezeknek irodalmi nagy készültségökről tesznek tanúbizonyságot. Szóval, bővek ugyan, de őszinték; virágosak ugyan, de igazmondók; ha keveset okoskodnak, de meg sem hamisítják a tényeket pártcélok szerint, s az ekként századok folytában naprul-napra, évről-évre gyűjtött adatok készen várják azon magasb elmét, mely belőlök oly biztosan alkothatja a birodalom pragmatikai s ésszerű történetét, mint az építész könnyen építhet palotát az anyagokbul, miket számára mások összehordottak.

Az időszaki irodalom Törökországban kevésbé van még kifejlődve. 1825-ben jelent meg az első hírlap francia nyelven; jelenleg Sztambulban 13 időszaki lap lát világot, ti. 2 török, 4 francia, 4 olasz, 1 görög, 1 örmény, 1 bolgár nyelven; valamennyi időszaki lap számát az egész birodalomban 35-re lehet tenni.

Beszélgetvén a tudós dervissel a török irodalomrul, mondá egyszer: "Ti magyarok, nem is tudjátok, hogy történetünkben nem egy magyar él jó emlékezetben. Nemcsak régenten Orbán, a tanult ágyús, kinek segedelmével vette be II. Mohamed előbb Rumili-Hiszárit a Boszphor európai oldalán, s aztán Sztambult magát, nemcsak újabb időben Omer basa, ki nekünk újabb időben kitűnő szolgálatokat tőn; több híres nagyvezéreknek tulajdonít évkönyvünk magyar eredetet, s Ibrahim effendi, ki 1726-ban az első török nyomdát alapítá, szinte magyar renegát volt. A nagyvezéri levéltárban most is megvan azon emlékirat, melyet ő, ki a Portánál tolmács s segéd volt, a kormánynak e tárgyban benyújtott, megjegyeztetvén róla, hogy: "Ibrahim, magas portai segéd, a tudományokban s nyelvekben rendkívül jártas, s a művészetekre nagy természeti képességekkel bíró férfiú." Később, ez érdemeiért, a nyomó (=Bakmadzsi) melléknevet kapta. Míg élt, 17 igen jól választott közhasznú munkát adott ki, s halálával, mely 1743-ban következett be, a nyomdaintézet is megszűnt, s új nyomda csak 1784-ben állíttatott. Sztambulban jelenleg több fejedelmi s magányos nyomdák dolgoznak, s mind itt, mind Egyiptomban naponkint szaporodik a nyomtatott munkák száma, a közértelmiség nagy hasznára s bosszúságára a pár ezer szépíróknak, kik félnek, hogy könyvmásolási dús keresetökben fogyatkozást szenvednek, de a céh érdekén itt is győzni fog a haladás szelleme, s nincs irodalommal foglalkozó török, ki ne tudná, hogy a könyvnyomtatás behozatalát Ibrahim Bakmadzsiban egy magyarnak köszönheti.

"Te említéd - mondám a dervisnek - Sururit, ki 307 tudomány enciklopédiáját írta meg? Hogy értsem azt? Mi nem ismerünk annyit. Aztán mi az a válperectan, lábnyom-tan, pusztábani útmutatás-tan, forrás felfedezési, időjárási, testtag-származási, madárrepülési, árnyékórai, imádságidő, a szerelemre gerjesztő italok, a Korán-olvasásnál a nyughelyek tana?"

"Mi első kérdésedet illeti - felelé a dervis - szorosan véve nincs annyi tudomány; hanem tudósaink, elismerem, helytelenül, minden nagyobb fejezetet, a tudományok minden nagyobb ágát, egy tudománynak neveznek. Mi a többit illeti, azok részint furcsaságok, mik újabb időben kezdenek elenyészni, mint a köd, mely sok ideig födte a völgyet; de részint van ezekben sok, mi babonasággal határos, anélkül, hogy babonaság volna mindaz, mi nektek annak látszik.

A forrásfölfedezés Ázsia sivatagain egy hasznos tan, s illető avatottaink, kik kevesen vannak, kútfők feltalálásában ritkán hibáznak - Mózes, a maga korában alkalmasint az avatottak közé tartozott. A pusztábani útmutatás tanát a nép az állatoktul tanulta el, mert a csillagok fekvésén kívül egyik fődolog, mire ügyelni kell, a föld különböző szaga. A lábnyomtant kelet puszta sivatagjaiban alig lehet nélkülözni, s pásztoraink a nyombul az állatnak még nemét is megismerik. Mint a test alkatából bárkinek mely nemzetségbőli származását, sőt a szerelmi titkokat is képesek néha fölfedezni, kivált ott, hol a fajok nem vegyültek mással össze, mint egykor az arab sokáig elkülönülve élt másoktul. A magnetismus, mit nálunk igézésnek nevez a nép, örökidő óta ismeretes, mit jó emberek orvoslásra, rosszak különbféle bűnök végbevitelére használnak; ti e legszellemibb titok- és csodateljes erőt csak Meszmer óta ismeritek. Hidd el, Kelet nemcsak az emberi nem bölcsője, az a gondolatok s eszmék kútfeje is; nincs nagy gondolat, a világnak új alakot adó, mely nem Keleten fogamzott volna, de a végzet, úgy látszik, akként rendelte, hogy nálunk a jó, mint kis mag hull el, fája Európában nő fel, drága gyümölcseit Amerika fogja szedni.

De téged alkalmasint inkább érdekelnek a politikai tudományok. Emeli írta meg a fejedelmek etikáját. Talán érdekelni fog tudni, mint gondolkodtak íróink már igen-igen sok századok előtt:

"A királyok kormánya - mond Emeli - vagy jó, mi a népek jóllétét akarja, sőt azt, mi nekik legjobb; vagy rossz, mely a népek boldogságának árán önző céljait ártékony és bűnös módok által törekszik elérni. Az elsőnek alapja az igazság; az barátai gyanánt tekinti alattvalóit, az igyekszik a népnek a legszükségesb és legkívánatosb javakat megszerezni, ilyen a nyugalom, biztosság, igazság, szabadság stb., az megzabolázza mindazon szenvedélyeket, mik ezekre nézve veszélyesek lehetnének.

A második a jogtalanságra támaszkodik, népeit rabszolgáknak nézi, a rossznak minden nemeit terjeszti, az igazságtalanságot, az erőszakot, a szolgai érzést, a haszonvágyat; és ekképp igyekszik magát a hatalom birtokában fenntartani.

És mivel a népeknek hiedelme rendesen az, mi királyaiké, mind a kétféle kormány erkölcse és viselete utánoztatik maga a nép által is. Ezért helyesen mondák némely fejedelmek: mi az idők szellemei vagyunk...

Ki uralkodni akar, ékesítse főleg: 1. anyai szív, 2. szilárd jellem, 3. nemes dicsvágy, 4. kitartó és szelíd türelem, 5. hajlam nagy és közhasznú vállalatokra, 6. bősége szellemi és testi szép tulajdonoknak, 7. olyan jeles férfiak nagy száma, kik őt a kormányzásban segíteni képesek...

A polgárok következő négy osztályának kellő arányban és egyensúlyban kell minden államban találtatni, mint találtatik az emberi testben a négy véralkat, mint a természetben a négy elem.

Elsők a toll urai, azaz: a tudósok, hivatalnokok, a bírák, a politikusok, orvosok, költők... Ezek tartják fenn a nyugalmat, rendet és a tudományokat. Mint az ember testében a flegmatikus véralkat, mint a teremtett világban a víz-elem.

Másodikul jönnek a kard urai, azaz: a bel- és külbiztosságnak minden védei, kik a csendet a határokon és ezeken belől fenntartják. Mint az ember testében cholericus véralkat, mint a teremtett világban a tűz-elem.

Harmadikul következnek a kereskedés urai, művészek, mesteremberek, kalmárok, kik a termékek és áruk adásvevése által a népeket egymással szövetségbe hozzák. Mint az ember testében a sangvinicus véralkat, mint a teremtett világban a lég-elem.

Negyedikül jönnek a föld urai, a földmívelők, a munkások, kik a három más osztály táplálásáról gondoskodnak. Mint az ember testében a melancholicus véralkat, mint a teremtett világban a föld...

És hallgasd - folytatá a dervis, mit tanácsol az udvari embereknek:

Ki hivatalánál fogva nem kénytelen a fejedelmek udvarába lépni, kerülje azt, mert régóta hasonlíttatik az udvar a tűzhöz, és az udvaroncok tolakodása az ostoba állatokéhoz.

Kinek tiszte a királyokat tanácsolni, az közeledjék hozzájok alázattal, tisztelettel, kíméléssel és gyöngédséggel, mert ők hasonlítanak a hegyi patakhoz. Ki a lerohanót hirtelen akarja vezetni, elsodortatik, de aki elejébe lassankint, bokrokból - mely nő s terjed - állít gátat, az tetszése szerint fogja vezethetni.

Ha a fejedelem barátjának szólít, te azért ne feledd el, hogy ő a te urad. Mennél bizalmasb irántad, annál nagyobb tiszteletet mutass iránta.

Soha se emlegesd régi szolgálatidat, hanem új tanácsok és tettek által újítsd meg igényedet elismerésre, mert a fejedelmek könnyen elfelejtik a szolgálatokat, melyeknek sora félbeszakasztatott.

Nincs nehezebb hivatal a miniszternél, mellyel folytonos vesződés és irígység jár. Ezért neveztetik vezírnek mi teherhordót jelent.

Nincs nehezebb mesterség a kormányzásnál, alapja legyen: jog és méltány, intézője: a jog s a viszonyok kívánata; eredménye: a társaság életének békés és szabad fejlődése...

És nálunk - tevé hozzá a tudós öreg - különös tudományt képez a királyok mulattatása is, melynek egyik ágát teszi azon mulatságos történetek és tanúságos apológok ismerete, melyek által kellemes alakban, színben és modorban szoktak a fejedelmeknek a szükséges, bár néha keserű ízű igazságok és dolgok előadatni."

Amily nagy gyönyörrel olvasom keleti írók munkáit, oly nagy vágyat érzek magamban, belőlük egyet-mást közölni. Roppant hiba, hogy mi magyarok keleti eredeti kútfőkből nem merítünk, főleg hogy költőink a keletieket nem tanulmányozták. Ázsiai faj lévén, lehetetlen, hogy az ázsiaiakkal szellemi rokonságunk ne legyen, de hiszen ennek bő nyomait láthatjuk is a népmesékben, dalokban és jellemben; hátramaradásunk talán épp az átültetés következménye, a keleti emberi ösztön, büszke lélek, forró képzelet küzdik bennünk a nyugati műveltséggel s befolyással; hasonlítunk ama narancs- s pálmafához, mely nyugat hűs és zordonka ege alá hozatván át, itt illatos narancs helyett savanyú almát, gyümölcs helyett puszta levelet terem.

Én még mindig várom amaz ismeretlen magyar költőt, kinek romlatlan elméje keleti költők ihletében szentelődvén meg, a nemzet ázsiai származásának kijelentője, képviselője lesz, annak éneke az eddigiekéhez nem fog hasonlítani, de rá fog a nemzet ismerni, mint a száműzött a hazai édes dalokra, miket oly rég nem hallott, hogy feledve gondolta őket, de hallván újra, rájok azonnal emlékezik...

Mit közöljek a keleti írókbul? Legfölségesb költeményeik mind hosszak, a rövidek bármi szépek, hasonlítanak egy nagyszerű szép vidéknek az egésztől elválasztva tekintett részecskéjéhez. Ki az egészet nem ismeri, arra bizonyosan nem fog hatni egy kis töredék. Ismerni kell, habár könyvbül, Kelet szép egét, ragyogó napját, csodálatos virágait, sajátságos szokásait, nemzeti vallásos hagyományait, hogy költőit érthessük. Nem nevetséges-e nekünk, midőn kedvesének deli termetét Hafiz a cserőkéhez (puszpang) hasonlítja? Igen, mert ez nálunk egy alacsony, hitvány bokor, de Keleten a leggyöngédebb és legkecsesb sugár csemeteszál. Példabeszédeik s bölcs mondataik méltán híresek; mint a derült ég, oly végtelenül tiszta, könnyű és mély mindaz, mindenik a költészet s bölcsesség legtökéletesb összeolvadása egy-egy kis szép gyöngyszemben, de ezek csak egyes drága kövek, műegészet nem képeznek. - Vallási szemlélődések körül forgó metaphysicai értekezéseik prózában s versben annyira az arab, perzsa s török nyelv, sőt szók és betűalakok alapján mozognak, hogy bár fellengző misztikus képhalmazaikból néha meglepő mély értelem szól hozzánk, mint sötét felhők mögül éjjel felénk egy-egy kedves csillag sugárzik ki, nem tudnék egy rövidebb darabot kiválasztani, mely egy keleti vallásos költőről vagy tudósrul kellő képet nyújtson. Végre legcélszerűbbnek találtam Nabi effendi iratából pár cikket lefordítani. Ő 1632-ben született, főhivatalokat viselt, korának egyik legjelesebb bölcse és költője volt, s 1694-ben írt fiához Abul Khairhoz egy erkölcsi verskölteményt ily cím alatt; Khairije, melyben 35 szakaszban különböző tárgyakrul, p.o. "az alamizsna jelességéről, isten ismeretéről, a türelemről, az árulkodásról, a pipere hiúságáról" stb. fiának atyai tanácsokat ékes nyelven ád. E munka szeretett Kölcseynk gyönyörű Parainesisét juttatja eszembe. Célja ugyanaz, bár két századdal előbb írva, mi ezé, nyelve mindkettőnek páratlanul csinos és zengzetes, az erkölcstan mindenikben egyenlően tiszta és feddhetetlen, a magyarban több a tudományos adat, ismeret, alap, magasb az elvont szemlélődés, egyetemiesb a bölcselkedés, de ha a török műben a költői alak nehézségeit, a belső eszmerendet, a gondolatok tiszta kifejezését, a tanácsok gyakorlatiságát, kor- s helyszerűségét, a polgári egész életpályára kiterjedését, végre ha az előadás könnyűségét, ragyogását, az egész műn átlengő szellemi erő teljes elevenségét, s a bölcsességnek és költőiségnek szerencsés párosulását tekintem, kénytelen vagyok a koszorút a török írónak oda ítélni.

Belőle két szakaszt ím lefordítok.

Az alamizsna jelességéről

Ó drága gyöngy, egy nemes családnak legméltóbb örököse, a legutolsó fillérig oszd ki a törvény (Korán) által rendelt alamizsnát; ez üdvnek és áldásnak tőkéje leend rád nézve. Az alamizsna Isten tartozása, óvakodjál lefizetésében hanyagnak mutatkozni. Te, kit az Úr mindennel oly bőven elláta, nem sietnél gazdagságodat megtisztultatni? Az alamizsna a szegény vagyona, ha te azt visszatartóztatnád, igazságtalanul beszennyeznéd a különben jogosan szerzett birtokot. Mit te Isten törvényének engedelmeskedvén adni fogsz, tízszeresen fogja ő neked visszafizetni. Ha vonakodol, áldását visszavonja és gyarapodásodat romlás váltja fel. Gazdagság, mely alamizsna által nem tisztul meg, mihamar elenyész; ellene intézi rohamait a balsors. Ellenben az, melyet jótétemény megszentel, olyan mint a vetemény, melyet Isten megáld. A magvak, miket ide-oda elhintesz, felnőnek és megsokasodnak, és azoknak hasznát veszed mind e, mind a más világban. Az, ki az inséget s gazdagságot teremté, az alamizsnát a szegények osztályául jelölte ki. Mindenhatóságának átvizsgálhatlan titkánál fogva, téged vagyonossá, mást szegénnyé tőn. Ne tartóztasd vissza igazságtalanul, mi a szegényt illeti, add meg mihelyt ideje eljött. A törvényes alamizsnát pótold önkénytessel. Ez olyan, mint a gally, mely a másiknak törzsén nő. A Szent Könyvnek hány mondatai nem bizonyítják érdemeinek jelességét? Szegénység nélkül a gazdagságnak nem volna becse; így rendezte ezt az, ki mindent rendezett. A szegények tükörei a dúsaknak: minden dolognak természete ekképp jelenti ki magát az ellentétekben. Mit tehetnél te a sors ellen, ha a helyett, hogy gazdag vagy, szegénnyé tett volna? Az ínségnek szemlélete a gazdagokat jó tettekre ösztönzi; alkalmat ád nekik vagyonosságukkal becsületet szerezni. Ha e mulandó világ utcáin szegények nem volnának, javaidat az alamizsna által miképp tisztultatnád meg? Ha a szűkölködő elfogadni vonakodik, nem neki, neked van okod búslakodni; ha elfogadja, te válsz az ő lekötelezettjévé. Avagy nem ő-e eszköze a te boldogságodnak és szerencsédnek? Mit mondjak! Ő egy új jótét azok közt, miket Istentől kaptál. Tudd meg, az Úrnak egy kegyelme az, hogy koldust küld a hívőhöz, mivel az alamizsnának haszna azé, ki azt adja.

Köszönd meg az Úrnak a jókat, miket adott, általok ekképpen dicsőséged még jobban fog tündökölni. Tekints a szegényekre szíves részvéttel, óvakodjál hozzájok durván szólani. Légy irántok nyájas és szeretetreméltó. Terjeszd ki a szűkölködőkre kincseidet: ezekhez mindennek joga van, ki éhet szenved. Házadnak kapuja legyen a szegények gyűlhelye, jótéteményid méltók legyenek hatalmadhoz. Nem dicséretesb dolog-e táplálni a szerencsétlent, ki éhezik, semmint egy nappal többször böjtölni - és segíteni a szűkölködőkön, semmint költségünkön több mosét kiigazíttatni? Érdemesb a szomjazónak vizet adni, mint évenkint búcsút járni Mekkába. Dicsőség és tisztelet annak, aki körül hemzseg a szenvedők sokasága. Áldott a gazdagság, mely a szegények nyomorának enyhítésére szolgál. Ó mi irigylésre méltó sorsa a gazdagnak, ki jótéteményeit ezer meg ezer szűkölködőre árasztja ki! Nem az áldásnak folyama-e az, kinek bőkezűsége felebarátaira kiárad? Ne tekints a szegényekre lenézéssel, ne hányd szemökre az adományt, miben őket részesíted. Nagylelkűséged örvendeztesse meg a gyermekeket, és szomorodott szíveiket nyájasságod vigasztalja meg. Áldottak legyenek a kincsek, miket isten ily dicső célra rendelt, mik, gyógyító balzsamok a gyámtalan árvák sebhedt szívén! Szelíd kézzel törüld le könnyeiket, édelgésed bárcsak felejthetné el velök szüléiket, kik már nincsenek. Ha dolgaidban gyarapodol, ha kegyeivel a gondviselés elhalmoz, ne lépj a hálátlanság útjára; fuss el arról lelkednek minden erejével. A hála gyakran egy üres szó, inkább tetteidben legyen az, semmint szavaidban. Midőn isten szolgáit kenyér, ruha nélkül látod, előttök ne zárd be a bőkezűség ajtaját; ne lökd vissza azokat, kik feléd kérő kezeket nyújtanak. Bárki legyen hajlékodban, ne kímélj semmit, helyezd elébe a vendégszeretet asztalát. Bánj vele érdeme szerint, tiszteld méltóságához képest. Ha alkalmatlanná vált, légy türelmes, talán egy szócskával szívét meg fogod nyerhetni. Vajha csalódás ne töltse be szemét könnyekkel; ne tagadj meg tőle semmit, ha csak lehetséges. Avagy nem akarnád-e őt minden gondtul megóvni és valamennyi kívánatában elésegélni? Ha nincs hatalmadban őt kielégíteni, csak legalább megtagadásod szelíd módja ne keserítse el. Elméjét nyugtasd meg szíves szavakkal, szívét kötelezd le jó akarattal. Hogy tört szívvel ne hagyjon el, gondolj arra, mit fognál te az ő helyében cselekedni? Hányféle módod nincs háládat bebizonyítani! Nem, a hálának nem lehetne szabni határokat. Az emberi elme nem képes annak érdemét felfogni, mint nem képes azt méltólag teljesíteni. Jótéteményidet oszd menten minden kérdezéstől, ne legyen az isteni fölségen kívül más tanujok. Óvd magad, azokat gőgöt lehelő szavakkal emlegetni: az Úr fogja tudni leemelni róluk a lepelt, amivel azokat szerénységed befödte. Menthetőbbek a részegség bohóságai a jó tetteknél, miket szemrehányás kísér. Sokan vannak, kik szemérem miatt nem kérnek; te magad menj azoknak elébe, kik részvétedet megérdemlik. Hányan nem buktak le a jólét öléből, s a szerencsétlenség hányat nem tiport össze lábaival! Ki ekképp kínlódik nyomorban, ha szinte nem folyamodnék is nagylelkűségedhez, menj te hozzá, nyújts neki segédkezet, ez jobb lesz, mint pompás palotákat építeni. Győződjél meg ez igazságról: hogy jó cselekedeteid hasznát tenmagad veszed. Ha jó tetteidet kétszínűség szennyezi be, azok sem neked, sem azoknak, kik kapták, nem fognak használni. Egy szűkölködőnek segélyt vinni sokkal jobb, mint a gazdagokat költséges lakomákhoz meghívni. Asztalnál ülve, rovásodra nevetnének s bírálgatnák legkisebb fogyatkozásaidat. Vendégszeretet, adatva a dúsgazdagoknak mi más mint tékozlás? Ez mind ezen, mind a más világon, mit hoz rád a pokol örök kínjain kívül? Kivéve, ha az nagy bajok megelőzése végett kikerülhetetlenül szükséges volna -, de mindig, mikor bőség uralkodik nálad, a szegényeket s árvákat is hívd meg, hogy abban ők is részesüljenek."

A jó természet dicsérete

Ó te drága gyöngye az élet tengerének, választott példánya a tulajdonok szépségének! Légy szerény és bírj egy dervisnek szívével. Elégedjél meg kevéssel, gyakorold az alázatosságot, a szerencse rózsás kertében verj gyökeret.

A szelídség, nyájasság, a jó bánásmód által szükségképpen meg fogod hódítani a szabad embereket. Illik az, hogy a jó természetű ember szemöldét hunyorítsa s homlokát redőkbe vonja? A készség, a jó lelkület ragyogtatják a szív tükörét. Miként a mosolygó arc isten irgalmának jele, úgy a zsémbes arc ok kárhoztatni.

Rossz erkölcsök, romlott szokások, gonosz természet szükségképpen kárhozatba visznek. Lehet-e szenvedni modorát a gőgösnek? Az elbizakodás egy ördögi hiba, ismeretlen a mennyei udvarban. Ne társalkodjál a gőgössel, kerüld őt. Ha mellé ülni kénytelen vagy, mutass iránta alázatosságot. A bölcsek, ámbár szinlett mérséklettel, mondák: légy kevély azzal, ki kevély; hol az egyenetlenségre ok van, igyekezzél alázatod által annak elejét venni. Gőg és elbizakodás az emberi természetnek megrögzött nyavalyái s gyógyíthatlan sebei... Ne engedd magad hivatalok és méltóságok által elragadtatni; ne állj homlokegyenest az Úr haragjának elébe. Nagyság és fenség Istent illetik, hogy találnának ezek helyet egy rabszolgában? Minden cselekedeteidben légy készséges, soha ne nyújtsd ki kezedet, vele másokat bántani. Ha gőg és fennhéjázás mutatkozik benned, a bosszuló isten még rokonaid közt is elleneket támasztand. Tegyük föl, hogy rangod égig emeljen, még sem vagy egyéb, mint az Úr rabszolgáinak utolsója. Ajtódbul durván senkit ne utasíts vissza; se ruhád szélét, se kezedet ne csókoltasd másokkal. Bármi magas polcon ülj, szolgai hódolatot ne kívánj. Neked arcoddal földre kell borulnod, hát miként illenék, hogy egy szolga, mint te, ruháját és kezét csókoltassa? Saját érdemedről ne csinálj hamis véleményt, amennyire lehet, ne követeld az elsőbb helyet... Ne kérkedjél rangoddal s híreddel más előtt, hogy terhére ne essél. Köszönts másokat nyájasan és szerényen, s ne kívánd senkitől, hogy jelenlétedben állva maradjon. Ha becsülettel bánnak veled, annál jobb; ha másképpen, miatta ne civakodjál... Az erkölcsiség tökélyesítse jó természetedet; az az ember ékessége, ki nélküle a sátánnak rabja... Pedig Isten ítélete mindenütt jelenvaló, tekintete kiterjed mindarra, mi létez. Rá nézve, ki mindenható, nincs e világ s a más közt különbség. A Teremtő a szerencse viszontagságainak körén kívül áll, őt semmi változás nem érheti. Tudván, hogy ő mindenütt jelen van s mindent lát, merészelnél az erkölcs törvényei ellen véteni? Az ostobáknak ne fedezd fel szíved fenekét, hallgasd a prófétákat, s kövesd tanításaikat... Ne forogj mint a szél mindenfelé, s mint a nap teszi, ne forogj minden kapu körül. Titkaidat idegeneknek ne tárd fel, a bolondnak utat belsődbe ne mutass. Ne ajándékozz meg bizalmaddal mindent, kit utadban találsz, ne hirdesd ki, mi csak téged illet. Ne hidd, hogy minden ember őszinte, de azt se hidd, hogy képmutató valamennyi. Ne vakítson meg a nyert magasztalás, törekedjél szenvedélyeiden uralkodni. Hogyne viselnék magukon szennyét a hízelgésnek, a dicséretek, miket szemedbe mondanak? Mi engem illet, én nem teszek különbséget a rüh és azon szavak közt, miket hozzád a balgák intéznek hízelgésképpen. Ha majd nem lesz tőled mit reményleniök, házadban soha sem fognak mutatkozni. Bár ünnepi nap legyen, hívatlanul ne menj senkihez és soha máshoz tisztességes embereken kívül. A gyülekezet, hol megjelensz, álljon kegyes emberekből, ne legyen az romlottak s gonoszak gyülekezete... Midőn társaságban vagy, ne élj vissza se a beszéddel, se a hallgatással: váltva vedd hasznát nyelvednek és füleidnek. Beszédeid a gyöngyökhöz hasonlítsanak, rövid légy, amennyire lehet. Szavaidban tartsd meg e szabályt: rövidség és világosság. Az embernek csak egy nyelve, de két füle van; tehát szólj keveset és hallgass sokat. Azonban, ha a fecsegő kevés észt árul el, a hallgatag ember végre teherré válik. Ne beszélj se sokat, se keveset, tarts középutat. Ne légy se szeles, se alkalmatlan... Ne hirdesd isten dicséretét nyilvános helyen, a könyörgés úgy szent, ha magányba rejti magát, mások előtt ez nem más mint képmutatás és tolakodás, ilyesmit borzasztó büntetés sújt. Ne felelj gorombán, midőn máshoz beszélsz, tedd azt udvariassággal, teljes nyájason. Szembe senkinek se emlegesd titkos fogyatkozásait, beszédére jó akarattal figyelj. Tudatlanságát senkiét se emeld ki, minek isten teremtményét megszégyeníteni? Óvakodjál a megszólás fegyverével bárkit sújtani, lakolnál érte örökös büntetéssel. Az, ki neked a tudomány kincsét adá, úgy látá jónak, hogy felebarátodra nézve jobb a tudatlanság. Így végezte azt a bölcs Teremtő. E szavak legyenek ékei ajkadnak; jaj neked, ha ellenkezőképpen cselekszel. Végképp mondj le az igazságtalanságról és erőszakról, ne ejts ki durva szót, mi a szívet megtöri. Bármi történjék, légy nagylelkű; óh te, lelkemnek lelke, nyelved soha senkit ne becstelenítsen meg. Felebarátjának szívét sérteni, minden bűnök legnagyobbika, a gonoszság legrosszabbja. Iparkodjál erélyesen a csüggedt elméjűeket fölemelni, avagy az Úr trónját felforgatni akarnád?

A bosszúálló Isten megengedhetné, hogy fényes temploma halomra döntessék? Szemeimnek világa! Légy meggyőződve erősen, hogy ily hiba soha meg nem bocsáttathatik."

E kivonatot, bár hosszúcska, adni nem tartám fölöslegesnek, részint mivel megismerteti a török írásmódot, részint mivel a török életbölcseletről és morálról fényes tanúbizonyságot tesz. Bármi vallást valljon s nyelvet beszéljen az ember, benne, amint látjuk, mindenütt Isten lakozik.



XV. Az ulemák testülete: ennek szerkezete, szelleme. A derviseké, s ezek misztikus tanai. A próféta ivadékai. Az ordító (rufaji) és kerengő (mevlevisz) dervisek szertartása

Nagy mufti, ulema, imám, dervis oly nevezetek, melyek minduntalan ajkunkon forognak, anélkül, hogy határozott fogalmunk volna arról, a török társaságban mindenik mit jelent. Pedig mindezek a török társas életben fő tényezők, ők a muzulmán műveltség képviselői, s megkísértem leírni az állást, melyet ők a török államban elfoglalnak.

A Korán épp úgy mint a zsidóknál az Ószövetség, az ember vallási és polgári életének összegét magába foglalja. A muzulmán minden jogának s kötelességének kútfeje lévén, egyszersmind minden cselekedeteinek kalauza, melyhez egész életében, mondhatnám életének minden percében folyamodnia kell. De bármi egyszerű s világos a Korán dogmai része: amennyiben az egyszersmind a kultusz szabályozója s polgári és bűntető törvénykönyv, amennyiben az a klasszikus arab nyelven van írva, mely mint népnyelv divatozni megszűnt, amennyiben néhol rövid, máshol misztikus, sok helyt ellentmondásokkal tele, természetes, hogy a nép a magyarázatokat nem nélkülözhette.

Nem is múlék el Mohamed halála után egy század sem, és nevezetes írók seregestől támadtak, kik az úgynevezett szóbeli hagyományok segedelmével igyekeztek a Korán homályos vagy kétes helyeit felvilágosítani. Magában értetik, hogy e magyarázók egymástól eltértek, s így akaratlanul okai lőnek ama számos felekezeteknek, melyekkel az izlam épp úgy bővelkedik, mint a keresztyén vallás. Isten egységét mind elismerik, s ez a lényeg; az izlam vallásban csak a szertartás körül ágaznak el, de az emberi természetben fekszik: éppen a mellékes dolgokban nem engedi. Például a Korán mondja: "Mondd imádat naponkint ötször; akárhol imádkozzál, arcodat a szent hely (Mekka) felé fordítsd.

Ó hivő, midőn imádkozni készülsz, mosd meg ábrázatodat és kezeidet könyökig, töröld meg fődet és lábaidat sarkig." Más helyütt ez áll: "Azok, kik kegyességre akarnak szert tenni, óvakodjanak a mocsoktul hét tagjaikon, hogy azok rájuk nézve a pokol hét kapuivá ne váljanak." De melyek amaz öt imádkozás törvényes órái? Mely testállásban óhajtá a próféta azokat elmondatni? Mily rendsorban kell a mosakodást végezni? És melyek ama hét testtagok, miket tisztán kell tartani?

Száz meg száz ilyen kérdések adák elé magukat, mikre nézve a tudatlan nép kénytelen volt a hagyományok gyűjtőihez s a Korán magyarázóihoz folyamodni, kiket az írástudatlan sokaság ulemáknak (szórul szóra: írástudóknak) nevezett, megszokván őket apródonkint a vallásos törvény tolmácsainak s a lelki élet kalauzainak tekinteni. Az ulemák mihamar észrevették, e tekintély nekik mily hatalmat ád, s mindent elkövettek, Mohamed céljainak ellenére, a külső szertartásnak, minek rendezése ekképp tőlök függe, oly fontosságot tulajdonítani, mint a vallás erkölcsi törvényeinek. Mert, hogy a próféta a kül szertartásra nem sokat adott, a Koránnak több versei bizonyítják, mondván: "A szívnek vallásos hangulatát és nem a test állását tekinti az, ki a szívekben olvas." "Legfontosb neme a mosakodásnak abban áll, szívedet minden szennytől megtisztítani."

Igaz, hogy minden muzulmán jogosítva volt s van most is, a házasságnál, s temetésnél megkívántató szertartást elvégezni; de minden szertartás némi gyakorlottságot s ismeretet föltételezvén, a nép rendesen kénytelen vala az ulemákhoz folyamodni. Beavatkozásuk lassankint a polgári élet viszonyaira is kiterjedt, annyival inkább, minthogy a muzulmánoknál a Korán nemcsak vallási, de polgári törvénykönyv is. Azonban míg a kalifok -, épp úgy, mint a zsidó theocratiában a főpapok -, papi, törvényhozói, bírói hatalmat kezeikben egyesítének, az ulemák pusztán egyszerű tudorok tekintélyével bírtak; de később a muzulmán birodalom három világrészre terjedvén ki, s a kalifok kizárólag a politika s hadakozás gondjaival foglalkozván, fölségi hatóságuk két részét: a vallás dolgait s a bíróságot az ulemákra ruházták át.

Ez időtül fogva, az ulemák státusilag elismert testületének hatalma nőttön nőtt, hisz a köznépen már azelőtt is uralkodott, s befolyást befolyásra, kincset kincsre, kiváltságot kiváltságra halmozván, mint pap a templomban, mint bíró a törvényszékekben ellenállhatatlan hatalmat szerze magának szükségképpen, s ha néha nagy fejedelem alatt meghunyászkodott is, gyöngét annál inkább zsarnokolt, s nem egy jeles szultán rettegve hódolt parancsa szavának.

És az egykor szörnyű hatalmú fetvá-nak (=bullának) eredete mi? Mohamed utódai, hogy alattvalóik vak engedelmességét biztosítsák, szokásba hozták minden cselekedeteiknek a vallás színét s szentségét adni meg; ezért volt náluk minden harc szent harc, s ebben ezért volt annyi hős mártír. Ilyesmi divatozott a középkor keresztyén fejedelmeinél is, kik közül nem egy, a pápától nyert bullával ment országokat s népeket hódítani. Utóbb, midőn a kalifok, fölségi jogaik egyrészéről az ulemák javára lemondtak, a Seik-ul-izlám (=Nagy-mufti) tiszte lőn a szent fetva kiadása, azaz kijelentése annak, miképp az uralkodó rendelete a Koránnal megegyezvén, az minden hívőt kötelez. A Seik-ul-izlám feje volt az ulemáknak, kik eleinte a kezökbe adott mennykővel a fejedelmek parancsai szerint bántak, de IV. Amurat halála után úgy éltek vele, mint egykor bulláikkal a pápák, s a fetva, mi a kalifok kezében puszta politikai eszköz vala, az ulemákéban egy rémítő fegyverré válék, állítván ők, hogy megegyezésök nélkül a fejedelem semmi fontos reformot nem tehet. Valóban, nehány századon keresztül az ulemák által a Seik-ul-izlám volt Sztambulban a legfőbb hatalom, ki a szultánoknak bátran ellenállt, s trónjokból őket nem egyszer letaszította.

Az ulemák testülete két ágra oszlik: bíróira és papira. Amaz magában foglalja a törvény magyarázóit (mufti) és a bírákat (kadi), emez az egyházak hivatalnokait (imám).

A bírói osztály a főbb, a gazdagabb, a tekintélyesb, s a papi osztály teljesen attól függ. Sőt a két osztály közös eredetének most is fenn vannak nyomai, amennyiben a Seik-ul-izlám nagy esetek alkalmával papi hivatalt valóban végez, s másrészről a szultán két főpapja a magasb bírák közt foglal helyet. Az ulemák mostani szerkezete II. Mohamed, a hódító alatt állapíttatott meg.

E szerkezet rangosztályát a következő tábla mutatja, melyet ide iktatni a mondandók megértése végett szükségesnek tartánk.

Legfőbb a: Seik-ul-izlam (nagymufti)

Ezek teszik az ulemák rendének tagjait, ámbár ezeken kívül vannak mind a bírói, mind a papi osztálynak alsóbb személyzetei is, de melyek az ulema kiváltságos címével nem élhetnek, jelesen az imám sem élhet.

A mosé szolgái ötfélék. Legalsók a kajimok, ezek söprik a padozatot, tisztogatják a szőnyeget, gyújtogatják a mécseket; utánok eggyel főlebb jőnek a muezzinok, kik a minaretekről négy sark felé az öt ima óráját hirdetik, fennhangon kiáltván: "Nincs más Isten csak Isten és Mohamed az Isten prófétája. Jőjjetek imádkozni és jót cselekedni. Isten maga nagy"; ezek fölött állnak az imámok, kik a mosékban a rendes isteni tiszteletet végzik, s házasságnál és temetésnél a szokott szertartást; még felsőbbek a katibok, kik pénteken mintegy a szultán nevében az imát felmondják; végre következnek a seikek, kik szónokolnak, tanszékök a moséban lévén, mint a tanároké az iskolában.

A szó valódi értelmében a muzulmánnak nincs papja, mert nála nincs sem fölavatás, sem fölszentelés, e szerint az imám nem pap, tiszte sok részben hasonlítván a régi görög karokat vezető corypheuséhoz, mindössze abból áll, bizonyos tagmozdulatokkal kísért imát felmondani, mit a jelenlévők utána mondanak. De ez olyasmi cselekvény, mit a hívők közül helyette bárki teljesíthet. Különben őt a hívőktül semmi jel, semmi öltözet meg nem különbözteti. Ez vagy ama mosét szolgálván, vagy mivel az alapító által választatik, vagy mivel a közhatóság által oda neveztetik, vagy mivel egy kijelölt család tagja, a polgári hatóságul függ egészen, mely őt leteheti vagy elmozdíthatja, elvegyülve él a városrész többi lakóival, s mi tekintéllyel bír, az személyes jellemének s tulajdonainak, de nem címének érdeme.

A császári mosékban, melyeknek száma Sztambulban 19, rendesen van egy seik, egy katib, három-négy imám, tizenkét muezzin, húsz kajim. A kis mosékban csak imám, és muezzin van, sok helyt csak imám, ki az egyházfi kötelességeit is végzi. A mosék összes személyzete, mint minden ulema, ki nem visel bírói hivatalt, az egyházi javak jövedelméből fizettetik, mik vakufoknak neveztetnek, s a török birodalomban az összes fekvő birtok két harmadát teszik.

A papi s bírói osztály közt közép helyet foglal el a mutfi, azaz a törvény tudora és magyarázója. Ezek száma mintegy kétszáz, rangban egyenlők és elmozdíthatlanok, de épp azért előmenetelre nem számíthatnak, s egyetlen tisztök a pörlekedő felektől elejökbe adott kérdésekre fetva által felelni. Ti. szokás Törökországban, hogy a fél a jogesetet rövid kérdésbe fölteszi, s azt egy kilenc hüvelyknyi hosszú, és négy hüvelyknyi széles papírdarabra kis betűkkel felírván, a muftinak benyújtja, ki 3 ezüst krajcárért ráírja az épp oly rövid törvényes feleletet. Például: "Ibrahim, fia Alinak, meghalt, fiat hagyván maga után, Szolimánt; Bekir, testvére Alinak, örökölheti-e ez utóbbinak javait?" Felelet: "Teheti (olur); isten tudja, mi a legjobb." Aláírva, a szegény emír N...

Mint ebből látni, a fetva nem a tényről, de a jogrul mond véleményt, s lévén válasz az elébe terjesztett kérdésre, történik, hogy néha mind a két fél kedvező fetvát kap, ti. ha egyik fél a jogállapotot hamisan adta elő. Egymásnak ellenmondó fetvák miatt a mufti kérdőre vonatik, ha ti. a törvény szellemét hamisan magyarázá, s hivatalát veszti, sőt száműzetik. Jó lélekkel a mufti alig hibázhatik, tökéletes fetva-gyűjtemény létezvén, mely a próféta első tanítványaitól kezdve korunkig jön, s melynek száma oly nagy, magában a szent Zophia könyvtárában 55 nagy kötetnyi van.

Mi az ulemákat illeti, ezek növendékeiket többnyire a néposztályból kapják. E pálya nem annyira fáradságos, mint inkább unalmas és hosszú. Egy életre van annak szüksége, ki minden lépcsőn átmenve, a legmagasb rangra áhítozik. Miután 12 éves koráig a mektebben elemi oktatást ingyen nyert, átmegy a medreszbe vagy szeminariumba, mely minden nagyobb mosénak kiegészítő részét teszi. E mögött van a tetimne, egy tágas épület számos kamrákkal, melyeknek minden bútorzata egy gyékény-szőnyegből és egy szalma-divánbul áll. Itt tölt el a növendék, (szofta=tudomány szerelmétül égő) tizenkét hosszú évet, a grammaticát, syntaxist, logicát, erkölcstant, rhetoricát, theologiát, philosophiát, jogtant, Koránt és a hagyományokat tanulván. A mosé miként gondoskodik oktatásáról, úgy gondoskodik szűk ellátásáról is. A szomszéd imaret-ből (=szegények konyhája) kapja kenyerét s rizsét minden reggel. Egyéb, ámbár kevés szükségeit maga kénytelen beszerezni, s e végre egyik kéziratot másol, másik a kajimnak a moséban segít, szóval, mint református kollégiumainkban ez még most is divatozik, a szegény tanuló az iskolában tanul, kívül szolgál, hogy terhes pályáját folytathassa.

Sztambul 300 szemináriumában legalább 25 000 ilyen szofta tanul. A mosék körül egész nap láthatni őket ótörök öltözetekben, fehér vagy zöld turbánban, hol a zöld platánok, a magas ciprusok árnyékában, apró csoportokat képezve ülnek komolyan, csendesen, olvasásba vagy elmélkedésbe mélyen elmerülve. Közülök sok már túlhaladt élete felén, s hosszú szakállában a közelgő tél hószálai mutatkoznak, mert itt nehéz s kivált hosszú a tudományok útja. S mint mindenütt Európában, e tanulók itt is fontos politikai szerepet játszanak, de ellenkező értelemben; míg a párisi tanuló a reformokért torlaszokon küzd, ezek itt a reformok ellen zendülnek fel. Ők az ótörök világ, vallás, divat fanatikus bajnokai -, mint Angliában Oxford és Cambridge növendékei is a múltat védik.

Tizenkét, tizenöt év múlva végre a vizsgálatot kiállván, tanárjelölti (=mulazim) oklevelet kap a nagymuftitól, s kinek kedve van, naib vagy kadi hivatalra valamely tartományban már ekkor igényt tarthat; de ki nagyobb polcra vágy, annak még hét más évig kell tanulnia, s csak ekkor kapja meg a tanári (=muderrisz) címet, de ekkor az egész pálya tág tere nyitva van előtte, lehet mufti, mi az ulemák második rende, avagy a tanárok tíz osztályát átfutván, molla rangot nyer, midőn képességgel bír a legnagyobb méltóságokra -, ha isten és a szultán úgy akarja.

A török államban nem lévén sem születési, sem birtok-arisztokrácia, csak egy van állandó és örök, és ez az ulemák testülete. Tagjaiban minduntalan változik, de szellemben soha; kiszámított és mesterséges szerkezete tartósságot ád neki; feje által, mely a Seik-ul-izlam, a szultánt igazgatja, tagjai, a bírák és az imámok által a népet bírja; ellensége minden vallási s politikai reformnak, mert a Koránt ő magyarázván, most ő a vezérlő, s minden olyan hatalom, mi a Koránon kívül fölállíttatnék, kezéből kicsúsznék; míg a Korán egyszersmind vallásos és polgári könyv, addig ő bíró is, pap is, a nép lelkén és birtokán úr, új törvénykönyv által helyét vesztené; míg ő kezeli a vakufot, mely a birodalom 2/3-dát teszi, nála van minden gazdagság és jövedelem, de ha az állodalmi finanz reformáltatik, a vakufnak szükségképpen meg kell szünni, s azzal az ő roppant hatalmának is. Ezért az ulema örökös ellene minden haladásnak, saját lételét elébe tévén a birodalom üdvének. Egy módhoz nyúlhatna még, ti. a haladásnak élére állni s azt vezérelni. De hol mutat példát a történet, hogy hatalom, mely jogtalanságon, visszaélésen, önzésen alapult, előítéleteiből kibontakozva, jó útra tért s a közjó és jogelv elismerésére emelkedett volna?!

S az ulemák hatalmas szövetségeseket bírtak a janicsárokban, emírekben és dervisekben.

A janicsárokra többé nem számíthatnak, II. Mahmud őket gyökerestől kiirtá.

De az emírek, azaz a próféta állítólagos maradékai még élnek. Számukat nehéz meghatározni, mint az álemíreket az igazaktól nehéz megkülönböztetni; minden esetre számuk nagyobb, semmint Nápolyban szent Januáré; sokan azt állítják, hogy az összes ozmán fajnak egyharmincad részét teszik. Ők mind Alitól s Fatimétől, Mohamed leányától származtatják magokat, emireknek címeztetnek, s csak ő nekik van családi joguk zöld turbánt viselniök. Különben a társaság minden osztályában el vannak szórva s terjedve; van pap, van bíró, van kalmár, van katona, de van cseléd s koldus is; azonban bármi mélyen süllyedt polgárilag, mint egy koronát, oly büszkén hordja fején a zöld turbánt, s a nép, éppen mivel vallásos, irántok nagy belső tisztelettel viseltetik. Fejök Nakib-ul-esráf (=emírek parancsnoka) címet visel, az udvar egyik legmagasb méltóságai közé tartozik, s midőn a próféta születésnapja ünnepeltetik, az Ahmed-moséban ő a Korán-oltár mellett, éppen a szultán oldalánál egy külön zöld sátorban foglal díszhelyet, s a koronázást is a Seik-ul-izlammal ő teljesíti.

Ez emírek különben sem tudományuk, sem gazdagságuk által nem fontosak, hanem tömegök által, aztán mint próféta-ivadék azon erkölcsi befolyás által, melyet a népre gyakorolnak, mely bár egyenkint megveti, de elvben tiszteli őket, és végre mint eszközök az ulemák kezében, kik által ezek a köznép fanatizmusát életben tartják. Rendesen a mosék körül s a piacokon látám őket állongani, zöld turbánnal, hosszú szakállal, bő kaftánban, olvasót görgetve le ujjaik közt, komolyan merengő képpel s mozgó ajkkal, mintha untalan egy imádságot mondanának.

Nagy része kuruzsló, ki a betegeket nyílt téren fogadja, s imával, dörzsöléssel, talizmánnal, kenőccsel gyógyítja, s csaknem ingyen, mert amit kapnak, az egy váltó garast, díjnak alig mondhatni. Igen hihető, hogy némely firól fira szálló gyógyszereket ismernek, annyi bizonyos, hogy a nép inkább hozzájok folyamodik, semmint az orvosokhoz. Hiába kérdezém őket titkaik iránt, egyszerűen azt felelék: "Egészség mint betegség Istentől függ, tehát Istenhez kell folyamodni, hogy amaz tartson, és emez meggyógyuljon."

A dervisek az ulemáknak vetélytársai és frigyesei egyszersmind, frigyesei a reformok ellen, vetélytársai a nép előtt. E szó dervis, koldust jelent. A dervisek az izlam szerzetesei. Mohamed ugyan határozottan mondá: "Nem kell szerzetes az izlamban", de halála után harminc év múlva, Ali veje s utóda, kiindulván egy másik mondatábul: "Dicsőségem az, hogy szegény vagyok" minden birtokról lemond, s példáját követék számos arabok, a magasztos szemlélődő életnek adván át magokat.

Így támadt, a próféta akaratának dacára az izlámban a szerzetesség, tagjai magokat tisztáknak (szafaszhabi, szafi) nevezvén. Megjegyzem, miképp átalában Keleten, s különösen Egyiptomban és Indiában remeték és szerzetesek mindig voltak, Kelet a szemlélődők, magasztultak, ihletesek eredeti hazája, s azon szellemi dühtől, mi a keresztyén vallást mindjárt kezdetben megszállta, menten az izlám sem maradhatott. Alig telék el Mohamed halála után egy század, végtelenül megsokasodott a dervisek száma is, a Közép-tengertől a Veres-tengerig, Gangesztől a Boszphorig. Arábiában, Perzsiában, Törökországban 72 rend volt, magában az ozmán birodalomban 36, melyből 12 régibb volt a birodalomnál, a többi 24 a XIII. és XVIII. század közt alapíttaték. Évenkint pusztán Cogniban, Anatoliában nyolcezer szerzetes gyűlt össze. Szokásaik s szertartásaik épp oly különfélék, mint rendkívüliek, bizarrok s néha kegyetlenek voltak; ez minden fogait kihuzatta, minthogy Mohamed egy csatában két fogat veszte, amaz égő zsarátnokot nyeldesett el, emez hegyes szögekkel kivert ágyon hált, ez órákig kerengett, míg szélüdésből égő ihlettségbe nem süllyedt, természettudósok is váltak belőlök, egyik hozta Indiából át a mákonyt és hasist, más ama tésztát, minek rágása őrjöngő extázt idéz elő, harmadik fedezte fel a kávébab tulajdonait, s egy dervis, Hadzsi Begtas volt az, ki a janicsároknak nevet s lételt adott, kik míg léteztek, a dervisek leghűbb védői is valának.

Eredetében minden tiszta, mint a forrás, mely a sziklából fakad, s így a dervisek is kezdetben szentül élének s a legtisztább erkölcstant taníták. Békét, egyezséget, jóakaratot, egyetemi humanitást hirdettek s annak példáit is adák. Ők az izlámban a spirituális tannak s iránynak teremtői, víve azt azon túlságra, miszerint az embernek testéből annyira ki kell vetkőznie, hogy lelki ihlettség s extaticus magasztultság által istenben felolvadjon. "Azt mondod - így írja egy - a tenger, meg a hullámok? De azt mondván csak nem hiszed, hogy két különböző dolgot nevezsz? Mert hiszen midőn a tenger felduzzad, hullámokat szül, és midőn a hullámok lesüllyednek, tengerré válnak. Épp így az emberek az istenség hullámai, s meghalván, keblébe visszatérnek."

Közülök nagy gondolkodók s nagy költők támadtak főképp Perzsiában, mint Szádi és Hafiz, kiket bár nevezzünk ábrándozóknak, ihletett énekeseknek, misztikusoknak, magasztos őrjöngőknek, de másrészről lehetlen nem csodálnunk bennök azon forró, a dühhel határos szerelmet Isten iránt, melyben mintegy elenyészni vágytak, s mi mindazt haladja, mit Szent Teréz látnoki ömlengéseiben bámulunk. De sok ideig, századokon át a dervisek a tiszta szemlélődés, az elvont bölcselkedés, az egyéni ábrándozás körére szorítkoztak; csak később lőn abból, mi tan volt, egy institutio, mi egyéni nézet s meggyőződés volt, társasági irányzatú rendszer.

Ekkor kezdtek a dervisek üldöztetni. Pantheizmussal, materializmussal, hitetlenséggel, babonákkal, titkos bűnökkel vádoltattak; azzal vádoltattak, hogy a Koránt kötelezőnek csak annyiban tartják, mennyiben az egyéni ész vizsgálatát kiállja, tehát rationalizmussal; úgy látszik valóban, hogy kétféle tanaik voltak: egyik nyilvános, az újoncok számára, kiktől a vallás- s erkölcstan pontos megtartását követelték, másik titkos, azok számára, kik a lelki tökély magasb fokára jutván, képesek lőnek az igazságot fátyol nélkül szemlélni, tanítván nekik, miképp minden, úgy vallási, mint politikai tekintély szükségtelen, mert a földön két osztálya van az embereknek, egyik, melynek írott törvényre van szüksége, másik, mely Istent lélekben imádván, közvetlen istentől függ és senki mástól nem. Ez utóbbi osztálynak a Koránra nincs szüksége, mely csak a vakoknak kalauza; kik ihletett életet élnek, azoknak nem kell Mekka felé fordulni, midőn imádkoznak, mert ők Istenben benn vannak, mely délt s északot, keletet s nyugatot magában foglalja, ezek mellőzhetvén minden külső formát és szertartást, mert mindezt egy spiritualis áhítatban teljesítik. Szóval ők szívben, és nem szóban közlekedvén Istennel, minden vallási tekintélyt, minden társasági hatalmat magokra nézve tagadtak, csak főnöküknek engedelmeskedvén, ki közülök egy s időileg első.

Magány, bőjt, feszített gondolkodás, a lélek azon ihletett állapota, melybe az természeti hajlam s mesterséges eszközök által helyezteték, nálok sok különös, jó és rossz, de néha humanus és nagy eszméket szült.

Ki nem ismeri a régibb perzsa történetben a mágok lázadását, kik lelki származás útján a dervisek ősei? Miért ontaték vére 40 000 mágnak? Mivel ők, Masdek vezérlete alatt, a zsarnokság ellen léptek fel, az általános emberi és polgári szabadságot és egyenlőséget, és még ezenfölül a javak közösségét hirdetvén. Oltáraik mellett ők az emberiség mártirjai lőnek. Buzdító, felvilágosító, magyarázó szavaiktól zengtek a templomok, s a fölébresztett nemzet csak a 40 000 sírdomb felett hallgatott el újra, a szenvedés palástját fejére borítván. Ki nem ismeri a török dervis-forradalmat a XV. századból, melynek feje, Bőreklüdzse-Mustafa, mint hajdan Jézus, keresztfára feszíttetett? Tanítványai a szabadság s egyenlőség híveinek nevezék magokat; sok ezeren valának; a nép nagy sokaságban tódult hozzájok a tartományokbul; több nagy csatát nyertek maga a szultán hada ellen. Egyik alaptanjok volt: minden, ki Istent nem hívőnek állítja a keresztyént, istentagadó. Ezenkívül a főtan volt: a szegénység, a szabadság, az egyenlőség az emberek közt, és minden javak közössége (a háremen kívül), e mondat szerint: "Én használom hajlékodat, mint enyémet te, és te használod ruháimat, fegyvereimet, szekereimet, mint én a tieidet -, a nőket kivéve." A hedzsira 2. századában Mokannán alapítá a sendikeket, vagy a szabadon gondolkodókat. Ugyanekkor keletkeztek az úgynevezett vidorak (kurremije), fejök Babek volt, ki hirdette a szabadságot, egyenlőséget és minden javak, még a nők közösségét is. Voltak, kik az állandó hadsereg jogszerűségét tagadták, s midőn véleményök messze elágazott, merészségökért vérökkel adóztak.

Természetes, hogy a fejedelmek, őrei a létezőnek, mindenütt üldözék a dervisi új eszmét, hol az tettben kezdett nyilatkozni. A nép bár gúnyolta, nevetségessé tette, kicsúfolta őket, de egyszersmind hódolt is nekik, épp mint Olasz-, Spanyol-, Franciaországban a középkorban a szerzetesek akkor voltak leghatalmasbak, midőn gúnyjaival a nép őket leginkább elhalmozta. Azon hiedelem, hogy ők természetfölötti hatalommal bírnak, csodákat tehetnek, Isten titkaiba avatvák, a népre mindig nagy hatással volt. De legállhatatosb elleneik az ulemák voltak, köztök s a dervisek közt lényeges ellentét volt, nem csak érdekeikre, de tanaikra nézve is. Önérdek, gőg, fanatizmus, önszeretet, dicsvágy, szóval itt minden emberi szenvedély összeütközésbe jött; ez több volt egy harcnál, ez egy vita volt dühös tudósok között. Az ulemák betű szerint ragaszkodtak a Koránhoz, mivel lévén hivatalos magyarázói e kettős, ti. vallás- és törvénykönyvnek, tekintélyök, hatalmok, szerencséjök attól függ, vele áll fenn, vele enyész el -, általa ők papok, általa bírák, általa kezelői a roppant vakufoknak, mik maga a birodalom. Mit ők a dervisektől féltenek, az nem a muzulmán igaz hit, hanem az, hogy a dervisek kezökbe ragadják a spiritualis felsőséget a népben. De a felsőség a derviseké, s könnyű megmagyarázni; ti. mert az ulemák a Korán holt betűit szolgailag magyarázgatván, megkövesültek, örökké egy szűk körben forognak, nem teremtenek semmi újat, ők a dogmák rabszolgái: ellenben a dervisek az izlam bátor bölcsei, ők okoskodnak, elmélkednek, búvárkodnak, szemlélődnek, gyakorolják a határtalan gondolkodási szabadságot, elméleteik szerint a Korán egy állomáska, a végcél, hova törekesznek: erény és isten ismerete. Kétségkívül szemlélődéseikben tévedhetnek és tévednek is, de míg az ulemák a Korán körül fognak ítéletnapig vesztegleni, a dervisek rajta rég túlszárnyaltak, s nem kétlem, hogy ha titkos tanaikat a nyilvános életbe átültethették volna, a keleti emberiség most már fokán állana a fejlődésnek.

Mahmud, ki a janicsárokat kiirtá, el akará törleni a derviseket is, s három seiket kivégeztete, zárdáikat bezáratá, s még egy lépés, és örökre eltűnnek, legalább Európából. De a népvélemény ellenében képtelen vala nagy művét végrehajtani. Néplázadástul félt. 1837-ben, midőn a Galata-hídon átmene, egy seik, Satslu (=a hajas), kit a nép, mint szentet tisztelt, megragadván lova zabláját, így szólt hozzá: "Hitetlen padisah, még sem teltél be istentelen tetteiddel? Allahnak számolni fogsz. Te rontod le az izlamot, de jaj neked, a próféta bosszúját magadra és ránk vonod." Igaz, ez is kivégezteték -, de ilyesmi jelenet Sztambulban most is gyakori, a dervis most is betör a nagyvezérhez s szemtől-szembe a leggyalázatosb szavakkal illeti. Befolyásuk, tekintélyök, szemtelen bátorságuk Ázsiában még nagyobb. Minden kicsapongásaik s túlságaik dacára, védi s tiszteli a nép, mint olyan testületet, mely magában foglalván bölcseket s bolondokat, jókat és csalókat, hasonló a magas hegyhez, melynek alja büdös mocsárban áll, de bércormán tiszta a lég s itt a nap eredeti fényében világol.

Érdekessége s jellemzetes volta miatt ide írok egy helyet Dzseladeddin munkájából, ki 1207-ben születék, a Mevlevisz-rendet alapítá, s Kelet legnagyobb misztikus költőjéül el van ismerve:

"Mózes egy pásztorral találkozott, ki lelke hevében így szóla Istenhez imádkozva: Ó Uram! Ó Istenem! Hol vagy te, hogy szolgád lehessek, hogy sarudat varrjam, hogy hajfürteidet fésüljem, hogy ruházatodat mossam, hogy kecskéim tejével tápláljalak téged, kit tisztellek. Hol vagy te, hogy szép kezeidet csókoljam, hogy kecses lábaidat dörzsöljem, hogy szobádat kisöpörjem lefekvésed előtt?

Így szóla a pásztor. Mózes, haragra lobbanva, buzgalmában azon vallás iránt, melyet hirdetni küldeték, a pásztornak szemére veté káromlásait, mondván, hogy Istennek nincs teste, hogy öltözetre nincs szüksége, sem tápra, sem lakra, szóval hogy ő egy hitetlen. A pásztor, kinek elméje nem bírt fölemelkedni felfogására egy lénynek, kinek mint neki, nem volna teste, s az nem volna hasonló szükségeknek alávetve, s egyszersmind Isten küldöttének szemrehányásain megijedvén, kétségbeesék, és minden áhítatról végképp lemondott. Isten ekkor Mózeshez így szóla: "Te szolgámat tőlem elidegenítéd. Én téged azért küldélek, hogy egyesítenéd, nem hogy meghasonlítanád az embereket. Minden teremtménynek saját léte van s saját módja magát kifejezni. Mi neked megrovandó, másnak ez dicséretes. Mi neked méreg, az másnak méz. Tisztaság, tisztátlanság, lassúság, szívtelenség, én mind e különböztetések felett állok. Az indus nyelv az indusnak legszebb, a zend legszebb a zendnek. Kifejezéseik engem nem fertőztethetnek meg, sőt ellenkezőleg ők tisztulnak meg, ha őszinte a hódolat, mellyel engem imádnak. Nekem a szavak semmik, én a szívet tekintem: ha az engedelmes, mindegy, bár a nyelv ellenkezőt mondjon. A szív a szeretetnek lényege, magva, a szavak mellékes dolgok. Ó hív szolgám, öleld a szíveket át az én szeretetemmel, ne tekintsd sem a gondolatot, sem a beszédet. A parancsolat a könyörgésben csak útmutató azoknak, kik a kábán[13] kívül vannak, ki abban benn van, annak reá ott nincs szüksége."

Szádi, híres perzsa költő, Gulisztán című munkájában a derviseknek oly szép mint tiszta erkölcsi utasításokat ád, melyek bármely keresztyén nagy bölcsnek ajkába illenék. Semmi kevesbet nem kíván, mint tiszta szívet, lelki tökélyt, s teljes átszellemülését az embernek, mint a lét végcélját s természetünk legmagasb iparkodását. És éppen mind ennek ellenkezőjével találkozunk egy dervisnél; öltözetében piszkos, viseletében szemtelen, szavaiban zabolátlan, véleményében türelmetlen, szertartásaiban bizarr, sőt rettenetes, hamis csodákkal kérkedő, megújítva mindazon őrjöngő jeleneteket s testtorzításokat, miket az ókorban Delphosz jósainál s a középkorban Szent Medard ihletteinél borzadva és csodálva szemléltünk.

Ki menne Sztambulon keresztül anélkül, hogy az ordító s táncoló derviseket megnézné? Mert tudni kell, hogy míg a keresztyénnek a mosékba lépni tiltva van, a dervisek zárdái mindenkinek nyitvák; pedig az, mit ezekben lát az idegen, alig képes benne a muzulmán vallásról kedvező fogalmat gerjeszteni. Mindössze is az ajtóőrnek kell pár garassal adózni.

Nem tagadhatom, én sem valék egy-egy látványra kiváncsibb mint erre, melyről bármennyit olvasék, híven soha sem tudtam azt magamnak képzelni. Az isteni tiszteletnek e csodálatos módja teljességgel nem ment fejembe; úgy valék vele, mint mesével a gyermek, hiszi, míg mulattatja, de midőn nem új neki, hajlandó nem hinni.

Az ordító (= rufaji) dervisek Szkutariban laknak, s hogy őket meglássuk, egy szép nyári délután könnyű két lapátú csolnakon az ázsiai partra áthajózánk. Midőn a tekkébe (=kolostor) lépénk, szokás szerint papucsainkat a küszöbön előbb levetettük (hol legalább kétszáz más papucs volt). Megérkezésünkkor az ének s könyörgés már elvégződött.

A terem hosszú négyszög s igen egyszerű; falain Korán-versek kalligrafái fénylenek és néhány nagy csörgődob függ. De a mirab (Korán-polc) mellett, s azon oldalon, hol a seik s dervisek guggolva ülnek, a kínzás sokféle kegyetlen eszközei hosszú sorban függenek: fogók, csippentyűk, fűrészek, balták, kalapácsok, éles nyársak, szíjostorok, végeiken óngolyóval, hegyes szöggel kirakott kötelek, szóval az önkínzás mindenféle misztikus eszközei. Nem templomban, de egy hóhér, vagy önkvizitor kínműhelyében véltem lenni magamat.

A seik egy aggastyán, csontos, száraz, halvány, olajszínű ember volt, bizonyosan a sivatag Arábiának szülötte; zöld turbánja mutatta, hogy vagy emír, az az próféta-ivadék volt, vagy hadzsi, az az, ki Mekkába már zarándokolt; különben szabályos arcélén annyi szelídség, egyszersmind annyi mélaság ömlött el, hogy lehetetlen volt hozzá vonzalmat nem érezni.

Vele szemközt, keresztbe vetett lábakkal ülének a dervisek, egyező hanggal ismételvén egy bizonyos éneket, melyet közülök időnkint egy hatalmas ércmellű férfiú kezde meg, s egyszersmind fejeiket előlről hátra és hátulról előre minduntalan lógatták, mint ama chinai alakok, miket mindnyájan ismerünk. Azonban az ének mindinkább hangosb lőn, a fejlógatás sűrűbb, gyorsabb, erősebb, arcaik mind jobban elhalványultak, lihegésök zúgóbb lett.

Ekkor mindnyájan egyszerre felrohantak, s karjaikat egymás vállára fűzvén, a csörgő dobok fülkábító lármája mellett hol előre, hol hátra veték magokat, bizonyos titkos szabály szerint, tele tüdővel ordítván folyvást: Allah-hú, oly dühvel, oly bőgve, mint azt a vasrekeszbe zárt oroszlánok, tigrisek, farkasok teszik, midőn étköket várják. S percről percre növekedvén ihlettségök, képök elsárgul, szemeik szikráznak, mint odúban vadállatokéi, az izzadság arcaikról fut, ajkaikon nehéz nyavalyás tajték habzik, s a lábaikkal vert sűrű poron mint egy veres ködön át villog keresztül az őrült vonaglású ábrázat -, és ez így megy, mindig növekedve, egy óránál tovább, míg a lárma, zaj, ordítás, őrjöngés, vad ihlettség tetőpontját éri el. De néha valami különös, keserves, kínteljes s valóban szívrepesztő ordítás és düh üti meg a hallgató fülét, mit egy megsebesített vad vagy kölykét vesztett nőstény sivításához tudnék hasonlítani. Íme tehát, bármi borzasztó e szörnyű állati harmónia, van benne egy titkos hang, mi a keblet ellenállhatlanul megrázza.

Azon közben a seik a mirab előtt áll, s kézzel és szóval únszolja az anélkül is növekedő dühöt.

De ekkor következék be a próba pillanata. És most egy, majd más dervis válék ki a csoportból, s elébe lépett az öreg seiknek, ki egy ifjúnak archúsát éles tőrrel át meg átdöfé, anélkül, hogy ez a fájdalomnak legkisebb jelét adta volna, egy idősb dervisnek meztelen vállaiba több mély vágásokat tőn, egy harmadiknak markán egy hegyes nyársat szúra keresztül, egy negyedik övezetig meztelenül jelene meg, s két kezébe hegyes szögekkel tele vert két szíjostort kapván, táncközben azokkal folyvást csapkodta magát, mint egy eszeveszett, míg vérezve, nem a fájdalom, de a fáradság miatt össze nem omlott. Ellenben a többi három a kapott szúrások után a sorba visszalépett s mint azelőtt, elő s hátra rohanásait s ordításait tovább folytatta.

Később szőnyeget s juhbőrt terítének a seik elébe, s gyermekek, ifjak, férfiak fekvén rá, az imám, támogatva két dervis által, rájok lépett, s nehány másodpercig rajtok állva maradt, mely tiprásnak a nép bűvös gyógyító erőt tulajdonít. Sok szép gyönge gyermek keservesen sikoltott az imám kegyes tapodása alatt, de mind hiában volt, annál boldogabb vala a szerető anya, ki e szertartás által kedves gyermekét minden baj s betegség ellen megóvottnak erősen hitte.

Öreg dervis barátommal valék e látványnak tanúja, ki észrevévén, hogy az rám komolyabb hatást csinált, mint vártam volna, mosolygva mondá nekem: "Nemde borzasztó, de ugye koránt sem oly borzasztó, mint az ember leírás után véli? Hol nincs fájdalom, ott nincs mitől írtózni, s itt az nincs. Nem emlékeztet-e ez önök martíraira, kik az ihlettség, magasztultság, áhítat roppant befolyása alatt a legnagyobb kínzásokat valóban érzéketlenül tűrték? Aztán a borzasztót benne elfeledteti az, hogy csodálatos, s az emberre, de kivált a népre, minden hat, mi csodálatos, mi természet fölötti, mi megfoghatatlan, mi a lélek hatalmára mutat az anyag fölött -, e misztikus vágy a teremtés titkai felé a népben az, mi őt ide vonja, s hiszi azt, mit nem ért. Önök, nyugatiak, ezt magnetizmusi tüneménynek fogják mondani, mi a név fölött nem vitázunk, de ezzel a dolgot megmagyarázták-e?"

Még másnap is a magnetizmus volt beszélgetésünk tárgya, melyet ő oly jól látszik ismerni, mint a delphoszi papok s az indus bölcsek, kik azt Mezmer előtt a természetből ismerték; s e nap délutánján Perában, a kerengő (=mevlevis) dervisek kolostorába menénk.

E tekké (=kolostor) Pera legmagasb pontján egy temetőben, turbános sírkövek és százados ciprusok közt emelkedik. Itt van a híres francia hittagadónak, gróf Bonnevalnak sírja, ki egykor mint török admiral nagy szerepet játszott. Homlokzata az épületnek igen egyszerű, török kalligrafikus írással berajzolva, ablakai rácsozattal befonvák, melyeken keresztül az udvarból márvány-síremlékek fehérlenek ki, mellette egy körded szökőkút van láncon függő vaskanállal, hogy a szegények s fáradtak epesztő szomjaikat olthassák. Belseje nem rideg, nem sötét, nem szomorú, mint kolostorainké, hol a hosszú és elavult sikátorokra a szűk cellák egy-egy sírlyuk gyanánt nyílnak; a szobák itt szellősek, a fal mindenütt vidám színekkel kifestve, a nap mindenüve melegen besugárzik, s ablakaiból kinézve, a legkiesb panorámának sora nyílik a szemnek: a fölséges Boszphor csillogó hullámaival, a festői fekvésű Szkutari és Kadi-kői az ázsiai oldalon, a bythinai Olymp-hegy fehérlő havakkal ormain, a Marmara-tenger mint egy nyugvó tó, a rajta úszó Herceg-szigetek csoportozatával, Szeraj-Burnu csodaalakú palotáival, tarka kioszkjaival, lombfödte kertjeivel, jobbra Sztambul, a tündéri város, száz meg száz domborodó kúppal és sugár minaretek ezreivel, melyek közül főleg kitűnik a hat minaretű Ahmet-, a rózsaszínű szent Szophia-, a hatalmas Szolimán-mosé, mely körül a sok kúpok sora mint összetolt sok dombok emelkednek, és végre a fénylő öbölben ott látszik a vitorlás hajók árbócerdeje, jövén - menvén száz meg ezer hajó; folytonos a változatosság, de örökké tiszta s felhőtlen fölötte az ég.

A terem, hol a dervisek kerengenek, az udvar mögletében van; minden ékessége a Korán arabeszkalakú versiratiból áll; padozata jól kicsiszolt és teljesen sima, mely körül földszint három és fél láb magasságban egy köralakú karzat foly; vékony oszlopkák egy második karzatot tartanak, ahol van a szultán páholya, hova az előkelőbb vendégek vezettetnek, és a nők, de épp azért eleje sűrű rácsozattal fonatott be. A zenekar átellenben van a mirabbal; az egész terem fehérre és kékre kifestve lévén, igen vidám, és oly tiszta, mint egy terem csak lehet. Papucsomat itt is a küszöbön künn hagyván, az alsó karzat első sorában foglalék helyet, kiváncsi szemekkel várva, ami történni fog.

Végre a seik (elöljáró) megérkezék, s egy őzbőrrel beborított szőnyegen, a mirab alatt két tanítvány közt guggolva leüle. Neve Kudret-Ullá effendi; a keleti nyelvekben s régiségekben nagy tudományú embernek lenni mondatik, s türelme, műveltsége, élettisztasága miatt mint szent tiszteltetik. Atyja szinte seik volt, s ő a Kudret nevet, mi csodát jelent, azért kapta, mivel, midőn születék, anyja 39. évét (mi itt nőknél vénkor), és atyja 80. évét tölté be. Kudret egy kis szikár emberke, mondhatni egy fonnyadt gyümölcs; ritka bajsza és vékony szakálla őszbe vegyült, száraz s fehér kezén alig vala hús, az csupa kék erek hálózatábul állt, magas homloka tele volt a tartós gondolkodás számos redőivel, de mely alól két kéklő szem, mint két nagy csillag szelíden, de szikrázva ragyogott elő, és valami bűbájos világítással, mintha az egy földöntúli magasb fénynek volt volna visszasugárzása.

Utána párosával jövének be a dervisek, s előtte, bizonyos testtartással, egyenkint elvonulván, keleti modorban, a legmélyebb hódolattal hajták meg magokat, mit halkan, kimért ünnepi, lejtő lépésekkel elvégezvén, vele szemközt a padozatra ülének le.

E dervisek öltözete áll egy barnás vastag posztó süvegből, mely hasonló egy szájára állított virágcseréphez; egy fehér mellényből, egy hasonló színű s számtalan redőkbe szedett szoknyából, egy ugyan olyan színű nadrágból, mely bokáig ér, szóval az egész könnyű, deli s kellemes öltözet, nem oly ügyetlen és rideg, mint szerzeteseinké. Minderre öltenek egy gallértalan, de ujjas bő köpenyt, zöldet, kéket, barnát, kinek mint tetszik, mert e részben egyenlőség nem kívántatik.

Majd kezdődék az imádkozás, kísérve mindenféle muzulmán hajlongásokkal, arcra borulásokkal, tagjártatásokkal, melynek vége levén, bő köpenyeiket a dervisek leveték, és sorban egymásután a fennálló seik előtt bizonyos lejtő léptekkel elvonulának, s tőle egy magnetikusjelű áldást kapván mindenik, sarkán ügyesen s kellemmel megfordula; ugyanakkor az utána következőt a seiknek egy bókkal mintegy bemutatván. Körülbelül huszonegy dervis volt, ifjú és öreg, némelyik ősz, többnyire mind ép, egészséges, deli termetű, de egy sem volt ügyetlen, valamennyi tökéletes keccsel s illedelemmel tevé lejtő lépéseit.

S már ekkor észre lehete venni rajtok, kik a terembe egyéni jellemök különbféle kifejezésével jövének, hogy arcuk derülni, szemök fényleni, magoktartása erősödni, ihlettségök növekedni kezde, s midőn a csörgő dob és egy lágy fuvola kíséretében a zenekar orr- s torokhangon énekelni indult, íme a dervisek közül egy kinyitá karjait, hasonlóan a keresztre feszített Megváltóhoz, s kezde maga körül kerengeni, eleinte halkan, úgy hogy mezítlába a fényes padozaton semmi zörejt nem csinált, majd sebesebben, bő redős szoknyája mint egy szárny lebegett körüle a légben, hasonlítva egy óriás fehér virág harangalakú szirmához, mely szára körül kinyílt széles kört képez. Az első dervist egy második, ezt egy harmadik követé, míg végre valamennyi kerengeni indult, a forgás szédítő örvényébe mintegy besodortatván.

És így, keresztileg kitárt karokkal kerengtek folyvást, feltartóztathatatlanul, fejöket vállaikra eresztve, félig hunyt szemekkel, nem egészen bezárt ajkkal, mintha a könnyű lég egy vízhullám volt volna, mely őket magával ragadja; lejtéseik szabályosak, könnyűek, habzók valának, bennök semmi erőködés, semmi látszó fáradság; forogtak, szelíden, mint egy víztől hajtott malomka, s ami különös, bár sokan valának s a hely nem éppen tágas, kerengésökben sem össze nem ütköztek, sem köreikből ki nem estek, sem a zene mérsékét egy percig el nem vesztették, mintha e bezárt szeműeket isten láthatlan ujja titkosan vezérelte volna. Közéjök néha a seik vegyüle, de ő csak járt és nem kergetett, tapssal adva vagy a zenekarnak jelt a ritmust gyorsítani, vagy a kerengők fanatizmusát buzdítani.

Mintegy fél óra múlva a zenekar elhallgatván, a dervisek megállapodtak, s mint előbb, ismét lassan, lejtő sétálással s kimért léptekkel járták egy párszor a teremet körül.

De néhány perc múltával a kar még dühösben énekelt, a fuvola még keservesebben sírt, a csörgő dob még jobban pergett s lármázott, és sebesb mértékben semmint előbb, s a dervisek újra kerengeni kezdtek kettőztetett, sőt négyszerezett gyorsasággal. A forgás sebesb lőn, ugyannyi idő alatt a táncoló hatszor annyi ízben fordula meg maga körül, de ez nem valami lázas és rendetlen mozgás volt, a zenemérték által mindig korlátoztatván, e mozgás bármi rohanóvá, szédítővé lesz, folyvást csendes nesztelen, nyugalmas, kedélyes marad -, csak annyi változást vehetni észre, hogy a dervis kissé lejjebb ereszti karjait, aszerint, mint fáradsága vagy ihlettsége nőtt, vagy fejét veti hátrább, szemének úszó fehérét, vonásainak magasztultságát, s ajkának égi kifejezésű mosolygását láttatván, mert bár kereng, mindig kereng, de álmodni látszik, láthatlan képekkel társalogni, nem ismert hangokat hallani, s mellére vagy karjára csüggedt feje itt üdvezülve nyugszik, mintha paradicsomi kéjpárnán pihenne.

Valóban egy festő, ki szentek s mártirok képeihez tökéletes ideált keres, itt találja fel azt, csak a liliomszálat fesse kezébe, vagy a glóriakoronát fejére, a többi, főleg a magasztos arc, készen van. Nekem egy vastag bőrű s rút vonású öreg tűnt fel, kinek megvilágosodott arca, a lélek lámpájától belülről megvilágosodván, egy mártir legfölségesebb fejét ábrázolta előmbe; és egy szőke selyemhajú, női termetű, olvadó kék szemű ifjú ég felé fordított arccal, ki az apostol Szent Jánosra emlékeztetett, midőn az munkáját a mennyei jelenésekről írta; egy fekete hajú, bőrű s tűzszemű férfiú pedig ama extatikus látnokhoz hasonlított, ki feledve földet, időt, tért, lelki tekintetével a legmesszebb csillagokon túl jár, s mulatni, örvendeni látszik közlésében az istenségnek, kiben felolvadni óhajt.

Midőn végre a kerengés, szédelgés, szent őrjöngés, mert mi egyébnek nevezzem? - tetőpontját érte el, s a felénk, nézők felé hűs szellőt verő fehér szoknyák hihetetlen sebes lebegése oly fokra hágott, hogy a nézőnek káprázó szeme és gondolata azt vélte, miképp előtte ködalakok szárnyas csoportozata zavarong; hol egy, hol más dervis, s apródonkint csaknem valamennyi megállapodék, térdre esett, arcra borult, s egy kolostori szolga köpenyt terítvén reá, jöve a seik s mindenik fölött bizonyos misztikus szavakat áldásképp mormolt el. Ezután újra fölkelvén, köpenyeiket magokra ölték, s ismételvén körsétájokat a seik előtt, azon rendben, mint jöttek, párosával a teremből eltávoztak.

Mi a zenét s a dallamot illeti, az egy európai fülnek szokatlan, durva, lármás, vad, eleinte tehát kellemetlen, de egyszersmind erőteljes, szilaj, csodálatos; és mivel ezenkívül mély panaszt lehellő, keservet kiáltozó, nehéz fájdalommal teljes; mivel folytonos, szakadatlan; mivel kevés változattal az alap-motívum ismét és újra visszakerül, mint egy erős tábor, mely ostromait állhatatosan megújítja: végre e zene a hallgató lelkét ellenállhatlanul megragadja, mint martalékát éles körmeivel a kegyetlen oroszlán. E szörnyen szép s kegyetlenül érzékeny zenének hosszú hallgatásához hozzá járulván ama szédítő kerengés tartós nézelése, fejem is el kezdett bódulni, minden táncolt bennem, velem, körülem, még az épület is, láttam képeket, alakokat, álmokat, miket azelőtt soha nem ismertem, egy fényes köd homálya borult szemeimre -, de melyen keresztül én nem láthattam, ki tudja mit láttam volna mögötte, ha szemeim hozzá szokva lettek volna? A dervisek érzéseiről tehát én nem merek ítélni, sok élv van az életben, mi kezdetben kín, sőt mik eleinte a legundorítóbbak, azokban leljük utóbb a legtartósb s legkívánatosb kéjeket.

Égető nyári nap lévén, öreg dervis barátommal hűs alkonyi léget szívni az európai Édesvizekhez menénk, hol a szultánnak egy gyönyörű mezei laka s egy szép nagy kerte van. Egész este a dervisek szertartása volt beszélgetésünknek tárgya. "Ne hidd, mondá ő, hogy e kerengés jelentés nélkül van, szimbóluma az a felekezet két nagy misztériumának. A körszerű forgás jelenti, hogy e felekezet Isten mindenütt jelenlétét elismeri s keresi a hozzájuthatást, míg a kerengésbeni eléhaladás képe az ember menetelének az életen keresztül, mely ti. az ember járása, kezdetben gyönge és lassú, később feltartózhatlan sebességgel tovább siet, míg a halál által rögtön félbeszakasztatik. Egyszersmind képes kifejezése azok nemes lemondásának, kik nem gondolván a világi dolgokkal, magokat kizárólag Isten szolgálatára szentelik. A jobb kar kiterjesztése felfordított tenyérrel jelenti a mennyei jók kérését, a bal kar kinyújtása lefordított tenyérrel azt akarja mondani, hogy a földieket másoknak engedik, ezért nevezik magokat koldusoknak, szegényeknek... Minek ez igazságot ekképp elfátyolozni? De melyik vallásban van ez másképp? Én szinte nem értém a katolikusok miséiben előforduló számos mozdulatok s jelenetek érdekes jelentéseit, míg azokat nekem utazásim közben egy tiszteletreméltó pap részletesen meg nem magyarázta. Az embereknek két rende van, egyik áll azokból, kiket ilyen külső szertartás és az írott törvény vezet, másik áll azokból, kiket pusztán Isten belső szeretete vezérel; ez utóbbi egyenesen Isten népe, s ez azon tökély, mire az igaz dervis lelkében törekszik. Alkalmasint legjobb lenne nem burkolni be az igazságokat, miket az emberiségnek ismernie kell, mint a jótevő napot nem, s mint evangeliumtok bölcsen megjegyzi: "mit használ a világosság, mely véka alá van rejtve?"

Azon észrevételt tevém én, miképp kerengéssel, tánccal stb. istent imádni különös és szokatlan. Válaszolá: "Meglehet, hogy különös és szokatlan, de bizony nem természetellenes. Indiában ez divatozik ősidők óta. Vad népeknél, kik a természet ölén élnek, mindenütt nyoma van. A művelt görögök ekképp imádák isteneiket. És jelenleg is Észak-Amerikában a shakerek keresztyén felekezete nem tért-e vissza e szokáshoz? Melyik tagját az embernek nem teremté Isten? Melyik nem volna egyképpen méltó az ő imádását kifejezni? Melyiknek tiltá meg, hogy vele az ő tisztelete ki ne fejeztessék? Szem, száj, fej, kéz, láb, szó és hang, s ezeknek illendő használata sokkal természetesb s méltóbb tolmácsai az ő dícséretének, mint egy faragott kép, egy öntött pohár, egy réz- vagy fa-hangszer, mely érzéketlen vak eszköz, és a gondolkodó s érző emberi testnek nem tagja. Minden botrányos, mihez nem szoktunk, de egy szokás sem az, mi a természettel nem ellenkezvén, az ész vizsgálatát kiállja."

Megvallom - felelém a dervisnek a kerengést illedelmesnek találtam, hasonló az a villik szellemi táncához, ezzel a szokás végre megbarátkoztathat; de az ordítók kegyetlen szertartása botrányos marad, Isten úgy nem kívánhat tiszteltetni. "Tökéletes igaza van önnek - mondá az öreg. - Ez nem más, mint a corybantok dühös tánca a régi görögöknél, melyet a phrygek "cubeboi"-nak neveztek; még a zene is megegyezik azon leírással, melyet róla a régéi íróknál találunk. Ábrázolni akarván a phrygek azon fájdalmat, melyet Cybéle érzett Átysz halálán, addig s oly indulattal táncoltak amaz istennő szobra körül, míg egy szent düh meglepvén őket, ez ihlett állapotban képesek lőnek magokon mindenféle sebeket ejteni, anélkül, hogy fájdalmat éreztek volna. Akarja ön tudni, mi ez valóban? Egy magnetikus állapot, melyet a keletiek az Isten imádására felhasználnak; a népnek csodálatos, de a bölcsnek nem. Ön bizonyosan sokszor tanúja volt Nyugaton, hogy álomjárókat a magnetizáló oly cataleptikus állapotba helyez, melyben az nemcsak orgánumait elveszti, nemcsak az orgánumok helyet cserélnek, a szem hall, a fül s has lát, nemcsak szúrást állnak ki, vért nem vesztve s fájdalmat nem érezve, de vérütésök megáll s testöknek súlya hol nő, hol fogy, szóval, rá nézve a természet törvényei megszűnnek vagy elváltoznak. Mi önöknél új s kezd egy tudományképp műveltetni, az Keleten ősrégi titokteljes hagyomány, mely egyes családoknál, szerzetes felekezeteknél firól fira száll, tartatván e teljesen nem értett, de tüneményeiben ismert bűerő Isten kiváló kegyelmének, melyet közülök némely alkalmaz betegek gyógyítására, más ez extatikus állapotban istenneli közlekedést vél rejleni; mindenesetre Kelet lángképzeletű népét, mely a miszticizmusra oly hajlandó, elbájolja a lélek azon csodateljes hatalma, minél fogva az magát a test földi kéjeitől, kínjaitól, gyarlóságaitól függetlenné bírja tenni. Az ordító dervisek a mi magnetikusaink, tanítványai indus fakíroknak s egyiptomi puszták keresztyén remetéinek; ha utazni fog ön, mint szándéka van, Ázsiában, s vizsgálódni fog gondosan, nemcsak indus borbélyokban fog a magnetizálás tudatlan, de nagy mestereire találni, hanem nagy részére azon csodálatos tüneményeknek, miket az ó-világnak az amerikai asztalkopogtató s lélekidőző, úgynevezett spiritualisták újabban fölfedeztek. Ez egyébiránt csak azt bizonyítja, hogy az emberi természet mindenütt ugyanaz, s hogy a keleti emberiség a teremtés mély titkainak ellesésében Nyugatot mindig megelőzte. Mi találjuk meg a magvat, de ti vetitek el, s nektek virágzik és gyümölcsözik."


Vissza Címlap Előre