JÉGVIRÁG VŐLEGÉNY

Azon a hajnalon, amikor a kicsi Jézus világra született, Öcsérden havazni kezdett. Nem volt Öcsérd búzaszem az emberiség magtárában, mint ahogy az volt Bethlehem. Inkább csak egy pihe volt a korpából, mely a szitán fennmaradt.

Vagyis kicsi és szegény falu volt Öcsérd.

S olyan volt Hetfű Mihály is, az öcsérdi lakos, kinek az istállójában, a betlehemi párás ökrök helyett, csak két sovány tehenecske merengett; s akinek a pajtájában, a híres szamár helyett csak egy árva kecske eresztette búnak a szakállát.

De a szelídség, hogy valaminek történnie kell, itt is erjedt.

Hát havazott, azon a hajnalon.

Először puhán és lassan pilinkézett. Mint patyolat pillangók, a játszi pelyhek úgy szállák meg a szegényke udvart s nemkülönben a csűrt, mely fakó és borzadt zsúpfedelével, mint egy óriási róka, olyanformán lapult. S a ház zsindelyfedelére is hulltak a pihék, a füstös zsindelyekre, melyeket kunkori módon magasztalt az idő. De nem volt még hideg.

Hanem, ahogy világra nyomult az ünnepi nap, a pelyhek puhasága kezdett múltba veszni. Gömbölyű módon tömörödtek is a pihék, aztán hódarává mérgesedtek, s majd úgy zizegtek le az égből, mint a patyolat mák.

S kezdett a levegő is szigorodni.

Másnapra törésig fagyott a csűr fedelén a szalmaszál, az udvar kopogott a fehér mák alatt, az idétlen zsindely néha rimogva pattant, s jégvirágok nyíltak az ablakon.

- Kutya hideg van - mondta Hetfű Mihály.

Az asztal mellett ültek, délebéd után, megenyhülve a tegnapi maradékkal. Az öreg, mint a megsárgult gyümölcs az őszi ködben, dohánya füstjében úgy hunyorgott. Az asszony, két ujjal és ráncolt homlokkal, az asztali morzsákat szedegette, gondolván magában, hogy jó lesz a tyúknak, amelyik hűséggel tojik mostanában.

Timót, a legény, a jégvirágot gyomlálta az ablakon.

- Hát elméssz-e? - kérdezte az asszony.

Timót meg sem fordult, csak úgy szólt vissza:

- Tőlem kérdi-e?

- Nem, mert a kicsi Jézustól - mondta az anyja.

A csendnek egy hulláma átloccsant a gátón. Az öreg Hetfű felütötte a fejét, a legény hátrafordult. Egymásra néztek, hogy most immár ki szóljon.

- Kutya hideg van, asszony! - mondta az öreg.

A vénasszony ajka élbe összeszorult, majd szétrebbent, mint a szárnya valami riadó madárnak. Szinte suhogva mondta, hogy tovább a nyomorúságot ő nem hímezi falra, hanem a türelmét tűz lángjába veti. Készüljön hát Timót, s induljon Tákodra; ott kérje meg annak a tolvaj Buzogánynak a lányát, s fele vagyonát hozza el.

- Egy-kettő! - tette hozzá.

Úgy hangzott, mint csatára a harsona.

- Maga mit szól, édesapám? - kérdezte Timót.

Az öreg a jobb szemét összehúzta, s a másikat kettő helyett is kinyitotta. Emígy a feleségére szállt, majd a fiára enyhült vele.

- Tudnál-e vele élni? - kérdezte akkor.

- Ha nyelnék mellette - mondta Timót.

- Naponta hányat?

- Legalább hármat.

- Akkor nem érdemes, fiam - eresztette le a fülét az öreg.

Hanem mindjárt hegyesre emelte ismét, mert az öregasszony megmarkolta az asztal lapját, s a szeme szikrát szórt. Rippadozott valósággal, hogy ebben a házban csak ámmognak a férfiak; tűfokán kandikálnak ki a nyomorúságból, s úgy lesik ezt a kotlós világot, hogy mikor hullat mannát nekik. S legtöbb, amit tesznek, hogy a nyúl farka után kapdosnak, pedig az olyan semmi, hogy meg sem lehet fogni. Ne a nyúl farkát űzzék tehát, hanem ragadják meg a rókáét, s a róka majd elvezeti őket.

- Hova? - kérdezte az öreg.

- Tyúkhúsra! - vágta ki az asszony.

Tekergette az öreg a fejét, hogy nem lesz az jó, mezt a róka hamis úton vinné őket, s könnyen tolvajt csinálna belőlük. Hanem hát, sokkal jobb egyenes úton menni, s úgy pereszteni valamit.

- Maga mire gondol? - kérdezte gyanakodva az asszony.

- Lázadjunk fel, arra! - mondta az öreg.

Hát erre még jobban lobot vetett a vénasszony, hogy az ő nyakára ne lázadjon senki, mert arra a nyakra neki szüksége van. S találjanak lázadásra csak moccanni - is, mert úgy leveri őket, mint két Rózsa Sándort. Egy szó se legyen többet tehát, hanem készüljön Timót, s induljon Tákodra. Útközben pökje ki azt a szemérmetes természetét, s alkudja ki a hozományt.

- Mennyi vagyona lehet annak a Buzogánynak? - kérdezte az öreg.

- Erdő tíz hold - sorolta a vénasszony -; kaszáló is legalább annyi; gazdag csűr és nagy ház s a tetejében a fűrészmalom. Legalább ötvenezret ér, pengőben, ötvenezret; s annak a felit kösse ki. Legalább a felit, ha már úgy neszít Timótra az a lány.

- De csúnya, édesanyám! - mondta Timót:

- Bé van takarva pénzzel, indulj!

Ide-oda villáncsolt a férfiak szeme, mintha a róka farkát keresték volna. Csakugyan. Elő is rozsdállott talán a borza, mert az öreg megkérdezte:

- Megfogod-e, Timót?

- Ha annyira muszáj - mondta a legény:

Szépen felöltözött tehát; tiszta gyolcs inget vett, mely a harisnya korca alatt, szokás szerint, kurtára szabva feküdt; a lábára fényesre kefélt fekete csizmát, s a fehér harisnyanadrág fölé rövid és szürke ujjast, melynek a gyapjúszőre selymesen lapult, mint a paripa szőre, s amelynek a szegélye fekete volt. A fejére felültette legényesen a báránybőr sapkát, a karjára akasztott egy hosszú nyelű baltát; vaddal ha netalán találkoznék; s elindult.

A nap erőtlenül átsütött a jéglelkű légen, melynek a színe tejjel vegyült; de éppen nyugodni nem akart még. A porka hó, mely a pelyheket is apróra rágta már, siseregve sírt fel a talpa alatt, mint a kerék alatt az apró kövecs.

Senki nem járt az úton.

Túl a falun, mikor a hegyek fehéren sajdultak át a tejszínű légen, s ahol a mezők lehelete fagyba dermedt, hát ott a fülére húzta Timót a sapkát. Védekezve vonta a szemét is össze, melyet könnyesre szúrt hideg fénytűkkel a tél. Két öklét a zsebébe rejtette, s apró és gyors hullámokban haladt, villadozva a mezei úton.

Fehér lepel alatt holtan feküdt mindenütt a föld.

Hát egy óra Tákod, gondolta magában, annyi a lábnak. S valóban annyi lehetett, mert hetedfél kilométerre feküdt, fent a hegyek közt. Nem volt régi és szabályos település, hanem jószeriben erdei tanyák gyűlték meg ottan a helyet, s a szükség Tákodot úgy tákolta össze. Fából élt, aki Tákodon élt; erős munkával a Zungód hegyi folyócska mellett, nyáron gyakori viharokban, villámok között fokhegyen állva; s télen a nyár fonákjában; amikor a hideg csattog a villámok helyett.

Zsírban csak Buzogány Márton élt.

- Hát úgy lesz, ahogy a róka mondja - szólt magában Timót.

S ahogy ezt magában kimondta volna, hát az ösvényre, mely az erdő között kanyarogva vezetett, hát abban a percben, az erdő sűrűjéből kiugrott oda egy róka. Hatalmas róka volt, rozsdaszínű dús bundában, s akkora lompos farka neki, hogy fölöző seprűnek is megfelelt volna. Nagy volt és vakmerő, a szeme sütött, és az ínyét vicsorítva mutatta, s dühödten nyálazva elállta az ösvényt.

- Velem akarsz?! - mondta Timót.

Hálát adott az eszinek, hogy a baltát magával hozta, ámbár az ember, különösen télen, nem jár az erdőn kézbeli nélkül. Marokra is kapta rögtön a balta nyelét, s már ugrott is a róka felé, hogy egyetlen sújtással az örök életre megtanítsa. De hát a rozsda martalóc serényebb volt, s mérget nyiffanva elugrott. Az ösvényről azonban akkor sem akart letérni, hanem a legény előtt sirengett, hátra-hátralesve folyton s meg-meg is állva, hogy vicsorogjon rá, s az útjában akassza.

Így fogyasztották az utat, egyszer ólálkodva lassan, s máskor előrelükkenve gyorsan. Hanem aztán, s egész hirtelen, a róka szimatot vett valamitől, mert a szőre egyszerre mind felállt, s a szőrével együtt maga is egész testében harcra feszült.

S akkor, mint a fehér havon valami suhanó homály, egy farkas villant elő. De abban a percben már rá is ugrott a rókára, s azok ketten a porhóban, vicsorogva kezdtek forogni. Nyiffogott a róka, mint az ecetfában a kés; s a farkas pedig bugyogó hörgésekkel harapta a nyakát.

Lüktetett Timótban is a vér.

S mint a parázs a szél sodrában, úgy izzott benne az ész, hogy a fejszével hova csapjon. Nem a rókára talán, mert hiszen annak elég a farkas; de hát az a bestye farkas oly hömpörögve forog, hogy a fejét eltalálni szinte lehetetlen.

Mégis elszánta magát.

- Te is utamba álltál?! - feszült neki a szóval is.

S már sújtott is volna, de abban a pillantásban valami nagy madár, a hangra s a vérszagra talán, a feje fölött széjjelcsapta a fák ágait, melyekről a fejére zúdult porozva a hó. Megingott Timót, a fejét megrázta, s vaktában hátraugrott. Mire a szeméből kitörölte a havat, s a látása biztosra tért, a róka már megadta magát, s elfeküdt a halálban. A farkas pedig konnyadtan leült a győzelem mellé, szembe a legénnyel, akit számba sem vett. Roggyantan ott ült, lefittyedt és véres állkapoccsal, amely kiugrott a horgából talán, s amit idétlen mozgatással a helyére akart zökkenteni.

Nézte Timót, s megémelyedett egészen.

S ahogy az émelyedés elömlött benne, a verejték is lefutott a két fülinél, s az arcán jéggé körmödzött rögtön. Hát minden ellene van, gondolta magában; mert ellene van állat és világ, az ég és a föld egyaránt.

Az Isten sem akarja talán, hogy Tákodba menjen.

- Mégis elmegyek! - mondta.

S emelte is már a fejszét, lendült egyet előre, s a farkas feje reccsenve kettőbe hasadt. A fejsze élét megtörölte a hóban, s elindult Tákod felé.

Egy fertály óra múlva megérkezett.

Amikor belépett a házba, csak Buzogány Mártonnét találta elő. Öreg asszony volt már Buzogányné, hiszen a lányának a leánysága is jószerint már lejárt. Iparosra volt öltözve s csípőre hízva, különösen a jobb csípőjére, mert azzal a jobb lábával biccentett is. Friss lámpavilágnál éppen a vacsora asztalt terítette, valami nyolc személynek.

- No, megjött? - neki csak annyit mondott.

- Meg, ha vártak - felelte Timót.

Erre nem is válaszolt az asszony, hanem Hélit kiáltott, aki Heléna néven a leánya volt. Héli ott is termett hamarosan, s nyilván a főzés mellől jött, mert afféle kötényesen volt. Szinte lángba borult Hétinek az arca, amikor Timótot megpillantotta. S ez oly furcsa volt, hogy szánakozni és nevetni egyaránt lehetett volna rajta. Igen, mert Héli olyan gyümölcs volt, aki novemberben is ott csüng még az ágon. De különben magas és csontos lány volt, színe zizegő szalmahaja neki, s az orra alatt bátortalan bajusz, mely a szája szegeletén szinte vakmerőségre vetemedett.

Szelíd szavakat váltottak.

Azt sem valami sokat, mert Buzogány Márton előjött a fűrész mellől, hogy a vendégek vajon megérkeztek-e. Amikor látta, hogy csak Timót jött meg egyedül, akkor kartőn ragadta, s így szólt:

- A vőlegényt elviszem.

El is vitte a nagy szín alá, ahol a fűrész, abban a nagy hidegben s lámpavilág mellett, akkor is harsogott. Két gép mellett öt munkás vágta-rakta a deszkát, az öt között egy helyre cigány, s hatodiknak Timótot is közéjük állította Buzogány.

Az a nagy fekete ember.

Éjfél is közel járhatott már, amikor egy sebesült szekéren megjöttek a vendégek, s abbaszakadt a munka. Az egyik vendég az asszony testvére volt, valami kertészkedő sánta ember, a feleségével; a másik pedig a Buzogány testvére volt, egy bazsarózsa mészáros, szintén a feleségével.

Asztalhoz ültek.

S mire Buzogány kitöltötte volna a gerjesztő pálinkát, a leves már az asztalon volt, két mély öblű tálban. Buzogányt azonban nem akasztotta meg a leves, mert a pálinkás pohárral felállt s irányt vett Timót felé, aki Héli mellett ült, összehúzott bőrben. Kettőt kívánt Buzogány, vagyis végét a háborúnak, s a mátkáknak pedig nagy boldogságot, sok gyermekkel.

Hát erre ittak.

Timótnak, nagy kedvezéssel, Héli merte a levest, nagy bőséggel s legalább hat darab galuskával, mert az örömünnepre húslevest főztek, galuskával.

No, enni kezdtek.

Ette Timót is becsülettel a levest, de amikor az egyik galuskát kettőbe akarta volna vágni, hogy azt is kezdje fogyasztani, hát akkor a galuska a kanál alól tovaszökkent, meg is loccsantva kicsit a levest. Gyere csak, mondta magában a legény, de bizony a galuska ismét tovaszökkent. Érezte, hogy a füle vörösödni kezd. Istenem, mit csináljon! Arra nagy a galuska, hogy egészében megküzdjön véle, s kettőbe vágni nem lehet.

- Ajh, a mindenit neki!

Titkon ügyelni kezdte, hogy a többiek miképpen győzik le a galuskát; s hát látta, hogy Buzogány és a mészáros úgy kapja bé egésziben, a kertész ellenben késsel kettőbe vágja, s az asszonyok ide-oda taszigálják. De hát ő egészben nem kaphatja bé, mert könnyen elakasztja benne a szuszt, s akkor csak annyi szerencséje lehet, hogy a falu nyelvére kerül. Késsel sem állhat neki, mert még azt mondanák, hogy sóvár ugyan a pénzre, de olyan bugyuta paraszt, aki még galuskát sem evett soha életében.

Ismét megpróbált egyet kettőbe vágni.

De mint a kő!

A homloka gyöngyözni kezdett, s kívánatosan villant meg előtte bármi akadály, az egy galuskán kívül. Jött volna inkább ismét a vicsori róka vagy a hóomlasztó ragadozó madár, avagy a vérbe füdült martalóc farkas.

Bármi.

S mégsem hátrál meg, gondolta magában, mert ha erővel nem is lehet legyőzni a galuskát, majd ésszel véget vet neki. Ügyesen kigombolta hát a mellén az inget, s a gombolást nem is vette észre senki. Akkor közelebb csusszant az asztalhoz, s a tányér fölé is borulva egy kicsit, az egyik galuskát kivette a kanállal, mintha vitézül meg akarná enni. Még a száját is készítette hozzá, hanem útközben, ahogy emelte volna a karját, a galuskát a kebelébe eresztette, s a szájához csak az üres kanállal érkezett.

Melegecske volt még a galuska s nedves is egy kicsit, de azért jó helyen volt végre.

S hamarosan a többi is, mind a hat.

- No, hála a kőkeresztnek! - sóhajtotta Timót.

- Én is teli vagyok hálával - súgta oda Héli.

Látta Timót, hogy szívbéli háláról van szó, mert a Héli savó szemei azt jól mutatták; de hát hadd legyen boldog, gondolta magában. Van, akinek csak egy percet ad a boldogság; s van olyan, akinek egy egész estét. Mert egy esténél több ebből nem lesz, azt érezte valahogy. De hogy a boldogság kereke miképpen fog szakát vetni, azt el sem tudta gondolni még.

Lesz, ahogy lesz.

Az angyalok őrködtek-e, vagy a Buzogány szerencse, de baj nélkül folyt a vacsora, s vidáman tovább az idő. Igaz, ugráltak elég gyakran a poharak is, mert Buzogány mondogatta, hogy no vegyük fel; s áhította a harmatot az a bazsarózsa mészáros is.

Az idő futott.

S amikor gondolta a hajnal, hogy már pitymallani kezd, akkor Buzogány azt a helyre cigányt is oda mozgósította, a klárinétjával együtt. Először csak afféle édesbús nótákat fújdogált a cigány, de aztán táncra melegítette a muzsikaszót, s a mészáros forgatni is kezdte a Buzogányné farsangi csípőjét. Utána Buzogány is, ábra céljából nyilván, jól meglógatta a lányát; majd a kertész is büllögtetni kezdte a mészárosnét.

Egyre hágott a kedv.

S ha már annyira bégyúltak, gondolt a cigány is egyet, s lüktetni kezdte azt a döngölős nótát, hogy a csizma disznóbőr. Hát erre Timót is felállt, s döngölni kezdte csínján a pádimentumot. Mivel egyedül járta s igen nekivaló mozgással, a többiek abbahagyták a táncot, hogy a szemüket valahányan a boldog vőlegénynek szentelhessék. S Timót, kinél ital is volt már elegendő, s kinek a szíve el is szeretett volna elszáguldani onnét, hát abban a búsédességben tüzesedni kezdett. S ahogy mindjobban hajladozott, s ahogy forgószelesen forgott, s egész testével facsargott, hát az inge kezdett a korc alól kicsúszni, s kezdtek a galuskák a padlóra kipotyogni.

Egy, kettő s mind a hat.

S a galuskákkal együtt mindenkinek koppant egyet a szeme, annyira nézték, hogy micsoda váratlan potyogás, ami sorjázva koppan a földön.

- Állj meg! - kiáltotta Buzogány.

Timót megállt.

- Hát ez mi dolog? - folytatta Buzogány. - Hiszen csak az előbb etted meg?!

Timót megpillantotta a galuskákat a földön, s szégyenültében nem tudott szólni. A tövises csendben Héli egyszerre sírni kezdett, Buzogány pedig a galuskákat, egyiket a másik után, rúgódozta a ház sarka felé.

- Engedelmet kérek - mondta Timót.

S azzal kiment, vette a baltát, s gyors léptekkel elindult hazafelé. Az elején, egyszer-kétszer, még hátratekintett, de nem jött utána senki. Jobb fülire vágta a sapkáját, s fütyörészett. A hajnali fénnyel együtt ereszkedni kezdett a hideg is; s mire világodat lett, már oly enyhére fordult az idő, hogy a madarak vígan szálltak és ujjongva szóltak; s a fákról is olyan puhán szakadozott a hó, mint a vatta. A vadak is eltűntek, mint a tegnapi nap; csupán két őzet látott az egyik befagyott pataknál. Az őzek megvárták, hogy egészen közel érjen, s azzal a fényes szemükkel esdve néztek reá.

Tudta, hogy mit óhajtanak.

A jeget, két helyen is, felvágta tehát a patak vize fölött, hadd ihassanak az őzek s a madarak is talán.

Aztán a bal fülére vágta a sapkát, s úgy érkezett nagy kedvvel haza. Az öregek éppen az asztalnál ültek, mert akkor itták a reggeli tejet.

- No, fiam, hát meglett? - kérdezte az anyja.

- Meg, édesanyám - mondta Timót.

- S miképpen?

- Úgy, hogy mind meghaltak szegények. A lányt egy vicsorgó róka ijesztette halálra, az asszonyt farkas ette meg, s Buzogányt pedig valami legény agyonhajigálta kőgaluskával.

Az asszony megértette a szót, s kiment.

- Hát ha így lett, akkor miképpen legyen? - kérdezte az öreg Hetfű.

- Inkább lázadni kell, úgy - mondta Timót.

S a szó után, melyben egyek voltak immár, az ablak felé fordult a legény; s mosolyogva nézte, hogy az üveget miképpen önti el a reggeli fény; s hogy a jégvirágok, mint a vőlegénység, hogyan olvadnak el a fényben.




FEHÉR ZIMANKÓ

Manapság már sok mindent tudnak az emberek. Azt is tudják, példának okáért, hogy mihelyen fekszik és minő kedves falu Zanót, mely ennek a derűs-borús történetnek a fészke. Ilyen jártasok lévén az emberek, könnyű dolgom van nekem is, mert csak azt kell elmondanom, hogy sok-sok fa van Zanót faluban; s az a sok fa nem is rokon egymással, oly különbözők. Egyesek gyümölcsöt teremnek, ilyen-olyan és amolyan gyümölcsöt; de vannak afféle fák is, amelyek semmit nem teremnek, hanem csak kedvet lopnak az emberbe; s ismét mások; amelyek virágzás idején ingyen illatban fürdetik a falut; nemkülönben olyan fák is vannak, amelyek szemet hökkentő ága-boga játékot űznek egész esztendőben; s van afféle fa is, s nem is csak egy-kettő, amelyik merészen égre sugárzik, hogy ámulatot keltsen, szólván az ember:

- Ah, milyen nagy csapás a vakság!

Hát ilyen sok fa van ebben a Zanót nevű faluban; s az a rengeteg fa, három nap alatt, zöldbe borult valamennyi, s a türelmetlenek virágot is bontottak, a harmadik napon. Már nem is az ég alatt járt, aki járt, hanem a zöld boltozat alatt, melyet kezdtek kiverni, egyre jobban a virágcsillagok.

Szellő futamlott néha, de különben enyhe volt a lég.

Az este leszállt.

Szerda volt, április utolsó napja. A zsenge levelek boltozata fölött a hold már nagy reménnyel gömbölyödött. Az aprócska felhőket útjában mind megette, s szerette volna a fényével megenni azt a három éjszakát is, amely hiányzott még, hogy egészen kerek legyen.

Vidám koppanásokkal jött valaki az úton, az elgazdagodott lombok alatt. Legény lehetett, mert kevesebb selyem és több erő volt a koppanásokban, mint a lányokéban lenni szokott. De ha legény volt is, ifjú lehetett még, hiszen a járása tavaszi volt.

Csakugyan fiatal legény volt.

A koppanások dallama mellett ezt mondta a hang is, ahogy énekbe kezdett. Dudorászva énekelt, ingó-lengő hangon, melyet a szellő, ahogy lebbent, táncra is vitt. De annyit az énekből mégis ki lehetett halászni, hogy valami ludat lop éppen valaki, s nagy rettegésben van a világ, hogy a lúd el találja gágintani magát. De hát nem gágintotta el, mert a legény bement egy házba.

- Jó estét kívánok! - mondta.

- Jó estét, Lőrinc! - fogadta a gazda, akit Timóti Pálnak hívtak, s aki nagy kedvesen mindjárt parolázott is az ifjú legénnyel.

Pillogott Lőrinc a fényben, úgy állt.

- Hát ülj le! - biztatta a gazda.

- Köszönöm - mondta Lőrinc, s leülhetvén, utánatette: - Ha ugyan beléférek ebbe a pohárba.

S széttekintett a szobában.

Timóti Pálné valami inget foltozott, egy töpönke széken ülve. Timóti Orsolya pedig, aki tizenhét éves volt, a karos padon ült; pírral az arcán; s Orsolya mellett ott feszített Kánya Kristóf, mint aki egyedül is alig fér a pohárban.

Somolygott Kristóf.

Különben csend volt.

- No, szóljatok valamit! - mondta a folt mellől az asszony.

- Az öregebbet illeti a szó - nyilatkozott Lőrinc.

Kristófnak nem nagyon tetszett a mondás, mert hiszen öregecske legénynek tekintették már a faluban, s Orsolya mellé éppen öregnek. Gondolta is magában, hogy ennek a csemete Lőrincnek füstöt kéne fúvintani az orra alá, de hát hamarjában semmi olyan nem jutott eszibe, ami okos is lett volna, s csípős is lett volna.

- Van időnk - csak annyit mondott tehát.

- Az jó, ha van - szólt a gazda.

- S az magának miért jó? - kérdezte az asszony.

- Azért, édes lelkem - felelte Timóti -, mert az idő pénz.

Kristóf dicsőséggel nevetett, hogy íme, pénzt hozott a házhoz; Lőrinc pedig azt mondta, hogy legyenek hát rajta valahányan, s hallgassanak össze annyi pénzt, amivel az Orsolya lakodalmát ki lehet állani. A könnyű örömön kívül némi haszna is volt ennek a beszédnek, mert hát Orsolyára torkollottak végre a szavak, s így valamit szólnia kellett.

- Nekem nem sietős - mondta is a lány.

- Addig én is ráérek - csatlakozott Lőrinc.

Kristóf úgy megszorult ismét, hogy szó helyett csak fészkelődött a padon; ajh, pedig milyen jó lett volna azt mondani, hogy az ő idejéből is futja még a várakozás! De hát azt nem mondhatta, mert bárki a korosságát kérdezhette volna akkor, vagy pedig a pazarlással nevetséget aratott volna. Gondolta hát, hogy inkább visszatereli Lőrincre a szót, s azt mondta:

- Ismertem egy kislányt, aki zöld gyümölcsöt evett. De aztán szinte beléhalt szegény.

Az asszony nagyot sóhajtott a fold mellől, mire Timóti így szólt:

- A feleségem mindjárt meg is siratja.

Valahogy volt, mindenki nevetett a Timóti szaván, pedig egy ártatlan betegen derülni nem illendő. Vagy talán csak a Kristóf szüleménye volt az a kislány, s valójában nem is létezett?! Egyedül Lőrinc tudná megmondani, úgy lehet. Rá is néztek hát valahányan Lőrincre, hogy fejtené meg a nagy talányt. S a fiú meg is fejtette, úgy fordítván a szót, hogy az a kislány, akivel Kristóf megetette a zöld gyümölcsöt, nem is akármilyen leány volt, hanem egy kedves őzike. Az őzike pedig, azt mindenki tudja, csak a zöldet szereti, a zsenge zöldet.

- Ugye, Orsolya? - kérdezte is mindjárt a lányt.

Az Orsolya szeme úgy ugrott Lőrincre, mint a parázs, s miközben rajtacsillogott, pajkosan így szólt:

- Ó, bizony!

Csak szivárvány volt, amit mondott, s a hangjában egy röpke csillám. De Kristófot mégis oly gerjedelemre gyullasztotta, hogy vörös lett belé, mint a répa. Először vörös lett, s majd a fékje is eltörött mindjárt, s így szólt:

Lőrincből lett Lőrke,
Bőriből lesz bőrke.

Mindenki tátotta a száját, mert hiszen ilyeneket csak azok szoktak mondani, akik a porban játszanak még. Kerek szemekkel nézték Lőrincet, hogy erre ugyan bizony mi lehet a válasz. De a fiú csak nevetgélt, mintha a versikének nem lett volna semmi tövise; de aztán egy cseltevéssel azt mondta, hogy ne kerülgessék egymást, se azt a félénk kicsi őzikét.

- Én nem félek! - libbent meg Orsolya.

Mint egy hirtelen lángocska, mely belévilágít az eddigi homályba, olyan volt a hangja. A szájára is tette rögvest a kezét, hogy ő nem szólt semmit; ó, dehogy szólt! Hiszen nem ama őzike ő, akit kerülgetnek a vadászok; s nem is az a kislány, aki zöld gyümölcsre vágyik. Hanem Timóti Orsolya, senki más.

Csend lett.

- No, mondjad, Lőrinc! - szólt Timóti.

- Hát én csak azt akartam mondani - folytatta is a fiú -, hogy ne kerülgessük, amit gondolunk, hanem viduljunk azzal, hogy találós kérdéseket mondunk. Én ugyan szegényes vagyok az ilyen elmejátékban, de azért elsőnek kérdeznék valamit.

- Nocsak! - biztatta a gazda.

- Ha Kristóf bátyám is akarja - mondta Lőrinc.

- Nem bátyád, de mondjad! - szólott Kristóf.

Lőrinc megjártatta a szemét, majd a figyelem közepén így szólt:

- Krisztusnak indult, de aztán vizitába ment. Mi az?

Timóti elnevette magát, s örömiben nagyot csapott a térdére.

- Hát maga tudja? - kérdezte a felesége.

- Tudom.

- Hát mondja akkor!

- Kri... Kri... - nevetett Timóti. - De aztán vizitába jött, ide hozzánk. Nem érted?!

- Stóf... Stóf... - segített Orsolya.

- Most sem érted? - düledezett Timóti, mire az asszony, mintha megsúgta volna neki a Szentlélek, Kristófra meresztette a szemét, majd összecsapta a két kezét, s nagy fohásszal így szólt:

- Jézusom, hát Kristóf!

Abban a percben elöntötte őket a kacagás hulláma, valamennyit. Ültükben úgy düledeztek, hogy a hullámba magukkal rántották magát Kristófot is, aki mérgiben-e, vagy csakugyan a sodrás alatt, de a kacagásban túltett mindegyiken.

Aztán megnyugodtak.

S miközben a szemüket törölgették, Lőrinc felállt, s további jó mulatságot kívánván, okosan elment.

S majd Kristóf is el.

A Timóti család kövér lélekkel nyugovóra tért, s Orsolya álmában nyújtogatta a nyakát, a zsenge zöld után. A hold is jóllakott lassan az aprócska felhőkkel, s nyugtára ment.

Aztán pirkadni kezdett a hajnal.

A pillámló fényben, vidám koppanásokkal, ismét jött valaki. Legény lehetett, mert több erő és kevesebb selyem volt a koppanásokban, mint a lányokéban lenni szokott. De ha legény volt is, ifjú lehetett még, hiszen a járása tavaszi volt.

De most nem énekelt, s a füttye is aludt. Csendesen jött a Timóti kapuja felé, a derengő zöld boltozat alatt. De mintha együtt jött volna azzal a boltozattal, mely meg volt rakva patyolat pontokkal; fehér virágokkal.

Lőrinc volt a legény.

S a zöld lombot, a patyolat pontokkal, az ölében hozta azt a sokat. A kapunál megállt, s a földre szépen lefektette a virágos lombokat. Onnét a földről egyenként szedegette az ágakat vissza, s úgy kötözte a kapufára. Az egészet elborítja, úgy gondolta; akár szerelme lombjaival a lányt.

Timóti Orsolyát.

S félig már el is borította a kapufát, amikor terhes nagy léptekkel valaki közeledett. A derengésben, melyet immár igen kezdett enni a fény, Lőrinc a lombok közé lapult, szorosan a kapufához. Majd elmegy, aki jön, gondolta magában; de bizony jött, aki jött, egyre közelebb.

S odaért a kapuhoz.

De nem szólt, aki jött, hanem szuszmorgott, mint a medve, s ügyelgette a meglombosodott kapufát. Ügyelgette jobbról, s ügyelgette balról. Hát ez igen vastag, gondolhatta magában, ez a kapufa igen vastag. Aligha nem, de valaki búvik ott a lombok között. Tette-vette magában, hogy hirtelen megragadja-e azt a rengeteg lombot, vagy pedig szóval riassza meg. Jobb lesz a szó, gondolta, s odakiáltott:

- Hé, ki az?!

S akkor Lőrinc, a lombok közül, hirtelen szembebukkant vele, s így szólt:

- Ki lenne más?!

Széjjelvetett lábakkal állott Kristóf, s a vállán egy hatalmas ágat tartott. Nem is ágat, hanem mondhatni egy fát, amely a virágoktól egész valójában patyolat volt.

- Te itt mit keresel?! - kérdezte Kristóf.

- Nem téged - mondta Lőrinc.

Egyet-kettőt csámcsogott Kristóf, mint a sárkány; majd odamurrant Lőrincnek, hogy az ága-bogait szedje le a kapufáról, s aztán ne is lássa.

- Azok jó helyen vannak - mondta Lőrinc.

Mint az ágyú, kétszer megdörrent Kristóf:

- Egy! Kettő!

- Számolni én is tudok - mondta Lőrinc.

- Agyoncsaplak, te!

- Igen, a legyet.

- Te szálltál az én szívemre, mocsok!

- Nincsre nem száll a nincs - mondta Lőrinc.

Hát a két nincs miatt-e, mely Kristóf fülét loccsanva lapította meg, vagy a pohár kicsordulása folytán, de a szó egyszerre megsült a hajnali fényben. Már nem hallatszott egyéb, csak egy reccsenő mordulás; s azzal a mordulással megmozdult a Kristóf vállán az irdatlan virágos ág, és a Lőrinc fejére zúdult az egész. Hallotta is a fiú, hogy recsegve törnek az ágak; s a szeme keskeny résein azt is látta, hogy fehér zimankóban pozdorjáznak a virágok. Egy-egy ágat, mint a csapkodó sas, ugyan megragadott ő is, de azok az ágak reccsenve maradtak a kezében, s maga a hatalmas ág tovább csattogott a fején, s a virágok tovább záporoztak.

Igen, mert az ág vastagabb végén Kristóf uralkodott.

S röffent is nagyokat hozzá, mint az agyaras kan.

- Megdöglessz! - acsargott Kristóf.

S csakugyan, már a hatalmas ágnak csak a rúdja maradt, ami a fejnek nem jó. Valahogy meg kéne ragadni azt a rudat, vagy cselt vetni rögvest.

- Ha meg, meg - mondta Lőrinc.

S már el is terült a földön, hogy ő most meghal, ha már egyéb mód a győzelemre nincs. Nagy megadással feküdt, ahogy az utolsó busznál feküdni szokás. Rúgott is még egyet, majd a fejét elengedte a világba.

Kristóf melléje térdepelt, s úgy hallgatta, hogy szuszog-e még. Mozgatta s hallgatta, de Lőrinc végső megadásban volt.

- Phi, ez meghalt, a kutya mindenit neki! - mondta Kristóf.

S éppen akkor kilépett Timóti Pál a kapun.

- Itt mi van? - kérdezte.

- Meghalt ez a fiú - dönnyögte Kristóf.

- Meghalt-e?!

- Ez meg.

Nézte Timóti, hogy a fényben és a virágok patyolat ágyán ott fekszik Lőrinc. De nem akarta hinni azt a nagy borzalmat. Megmozgatta hát maga is a fiút, majd a páráját leste.

- Hát ez csakugyan meghalt - mondta Timóti.

Kristóf összehuppant egészen, s a félelemtől meg is bambult egészen.

- Akkor jó reggel is este van - mondta.

- Hát neked igen - szólt Timóti.

Fel is állt Lőrinc mellől a gazda, s nézte a fényes világot, hogy most immár mi legyen. Valahogy a hír szárnyára kéne adni a holtat, ámbár... No, még egyszer megnézi, gondolta haladékul, s ismét odabújt a fiúhoz. Furcsa, a színe egészen megvolt, akár egy élő bárkinek; s maga a test is tartotta még a meleget. A reménye megmozdult. Csak hát, asszony kéne ide, aki ecetes vízzel megdörzsöli.

- Hátha! - biztatta magát.

Fel is állott, s békiáltott a házba, hogy Orsolya!

Hanem erre az Orsolyára úgy megreszketett Kristóf, mint a kocsonya, ha indul a föld. Ahogy tudott, el is indult, hogy ő nem várja meg a lányt.

- Hova indultál? - kérdezte Timóti.

- Megyek a rendőrszobára, s feladom magam - mondta Kristóf.

- Mondd meg nekik - folytatta Timóti -, hogy három napig csak vizet adjanak neked.

- Vagy még azt se - szólott Kristóf.

S ahogy tudott, elment.

Timótiné is kijött a házból, s véle Orsolya, egy kicsi szoknyácskában és mezítláb, Amikor meglátták Lőrincet, ott a patyolat esőben és holtan a földön, azt sem tudták hirtelen, hogy a világon vannak-e, vagy csak álmot látnak. Orsolyának a színe is egészen elfutott, majd odaomlott a fiú mellé, s a lelkiből úgy lelkendezte:

- Szerettem... Szerettem!

Hát erre Lőrinc egyszerre felült, s így szólt:

- Akkor feltámadok.

Az égi fényességben átölelték egymást, s úgy szorították. Timótiék sem tehettek egyebet, bólogattak az örömben. Timóti le is hajtotta szemérmesen a fejét; s az asszony pedig, ahogy illik is ilyenkor, sírni kezdett.




TOKODI ATYAFIAK

Kezdjem az elején.

Vagyis hadd mondjam el, hogy egyszer egy véczkei ember, akivel atyám barátos volt, eljött a házunkhoz. Baromvásár napja volt, nyár végi időben, mintha úgy emlékezném; s nyilván vásárolt is atyámmal, aki szerette csereberélni a barmainkat. A véczkei embert Üstökinek vagy Füstökinek hívták, valahogy úgy. Én még zsendülő korban voltam, de nagyos módon, ahogy nálunk szokásban volt, ott ültem mégis az asztal mellett.

Madárlátta ember volt Üstöki bátya, s anyám igen vendégelte őt. Hamarosan jó kedve is lett a véczkei embernek, mert hát a poharat is szorgalmasan emelgette, biztatván is mindegyre atyám, aki úgyszintén nem volt ellensége az italnak. Jó medret ásván a szavakkal maguknak, egyszer felém biccentett a véczkei ember, s azt kérdezte tőlem:

- No, barátom fia, mit tudsz?

- Veréb fában fűzfiat - mondtam neki.

Tetszett Üstöki bátyónak a felelet szó, s gondolván magában, hogy ez a legényke az ész ágain már elég mókus, azt találta kérdeni:

- Hol lakik az Isten, azt mondd meg nekem!?

Tekergettem a fejemet, mások helyett is, ami azt akarta jelenteni, hogy az Isten lakóhelyét bizony senki sem tudja.

Hanem a véczkei ember a tudatlanságot nem vállalta velünk, mert okosítva így szólt:

- Tokodban lakik, kisöcsém!

- Tokodon, azt úgy mondják - javítottam ki a szót.

Nem haragudt meg az öreg, hanem örömében rácsapott az asztalra, s ugyanakkor olyant mondott, hogy kedves anyám, aki igen szemérmetes asszony volt, az egyik fali szentképre tekintett mindjárt. Hanem a tokodi javításomat az öreg Üstöki mégsem tette a maga szólásának a helyébe, hanem csak keményen erősítette, hogy igazam van. Igazam van, mert aki az ő falujában lakik, az Tokodon lakik; s ha pedig Tokodon baj van, akkor csakugyan Tokodon van a baj. De tudjam meg, s tudja meg mindenki a világon, hogy van valaki, az egyetlenegy, aki nem Tokodon lakik, hanem Tokodban.

- Az Isten! Megértetted?! - borult rám egészen.

Hát én béhúztam a fejemet, ha már az a véczkei ember annyira el volt szánva, s úgy tettem, mintha az egész életemre lenyeltem volna a tanítást.

Lenyeltem, bár nem értettem.

De mindenhez idő kell, azt mondják.

S ez igaz is, mert idő teltével kezdett az Üstöki igazsága virradni bennem. Egyikfelől azon kezdettem ámulni, hogy mily csodás kehely az eszünk tokja, melyben a hit számára, akinek olyan hite van, az Isten is benne van. Ha pedig benne van, akkor nem a tokon van, hanem a tokban van.

Vagyis, valóban, nem Tokodon lakik az Isten, hanem Tokodban.

Egyikfelől.

S másfelől pedig, idő teltével természetesen, elmentem Tokodba. S aki egyszer elmegy oda, ezt bátran mondhatom, az bizony elmegy ismét s újból. Mint ahogy én tettem, életem folyásán többször is. Pedig Tokod nem hírneves hely, ahol aranyat leltek volna bármikor is, vagy ahol született volna legalább egy csodalúd, kinek a zsírjából balzsamírt lehetett volna olvasztani.

Hát igen, Tokod csak egy egyszerű község, a holdudvari járásban.

Egyszerű, de csodás.

Nekem például úgy tűnt, valahányszor ott jártam, hogy Tokodon van a világ közepe. Nyilván az alakja miatt tűnt úgy, s nemkülönben a fekvése miatt. Mert ugyanis alakzatra, akár a föld és a világ, a tojás alakját formálja Tokod; s feküdni pedig nem völgyben fekszik, hanem csak lankában. De az a lanka annyira szabályos, mintha nem a természet hullámozta volna gyöngéden oda, hanem maga a falu, mint egy óriási aranymadár, őmaga csinált volna egy szelíd fészket magának, be is szegve azt a tojásdad fészket, körös-körül, egyforma és gyönge peremmel.

Valóban, mint a madár, tojásdad fészkén úgy fekszik Tokod. S mialatt a teste melegével gyönyöríti a világ közepét, azalatt a fejével, a gyönge perem fölött, vigyázhatja az égtájakat.

Ahogy a madarak szokták is.

Hát ilyen csodás falu Tokod: eszünknek kelyhe s fészkén ülő aranymadár. Ez is valami, csupán egy községről lévén szó; bár egy kicsit légben lebeg, amit idáig mondtam, s talán csalóka is. Nyilván nem is beszéltem volna el ezt a csalóka lebegést, ha tokomban egyéb nem rejtőznék Tokodból. Talán nem, mert hiszen libbenve tünedező szavaim csak olyanok voltak, mint a pillangó helyett csak annak repülése.

Node, leszáll a lepke, s leszáll véle a szó.

S Tokod már ábra is.

Emberek laknak benne, akik szorgalommal és békességben élnek, mint ahogy éltek az elődeik. Nincs azonban olyan dajkáló meleg idő, amelyet meg ne szaggatna vihar; s bár szelíden füröszt a holdvilág, egyszer egy csillag mégis végighasít az égen, szikrázva és intelemmel.

Így történt Tokodon is.

S mondván, hogy történt, már a pillangó földi virágra szállt, s véle a valóságra a szó. El kell mondanom tehát, bár vihart idézek, s talán hullatok csillagot is, de hát el kell mondanom mégis, hogy élt Tokodon két ember, ki az esztelenség példája lett. Ha nem tudnám a valót, el sem hinném talán, hogy mit tudtak művelni; nem tudnám elhinni, mert hiszen a tokodi nép, s közöttük ez a két ember is, gyarapodásban élt és huzamos békességben. Nagyobb perpatvar, ami sorsukon rontott volna; vagy éppen erőszakos halál, melynek a hírét apa a fiára örökítette volna, hát olyan Tokodon emlékezet óta nem volt. Felhők ugyan jöttek néhanapján a tokodi égre is, de hiszen akik ama ég alatt éltek, azok is emberek voltak, viaskodásban a természettel, egymástól elütő értelemmel, s ami a legtöbb bogot vetette: a szívnek ilyen és olyan érzelmeivel.

De mondom; az ördög Tokodon vért nem szagolt.

S hogy ez így volt, mindenkit dicséret illet azért, nőt és férfiút egyaránt; s ha valakinek mégis, valahány közül, dukálna nagyobb érdem, akkor az igazság ujja ama két emberre mutatna éppen, aki azt cselekedte, amit esztelenül megtett.

Értő és szorgos gazdák voltak mind a ketten, s az eszük tokjában is tiszta volt, ami abban volt; s a tetejében még példás barátságban élt egyik a mással. Ahol a madárnak a farka van, lévén Tokod alakzatra egy tojásdad alakú, tömzsi madár, hát ott a madár farkának a táján élt az egyik.

Ennek Csiga Péter volt a neve.

Nohát, gondolhatná bárki, az a másik bizonyosan a szomszédja volt Csigának. Gondolhatná, kétség nélkül, de a valóság nem bólogatna mégsem neki, mert a Csiga barátja a falu másik végiben lakott, vagyis a madár begye körül valahol.

S annak Biga Pál volt a neve.

Nem lehet tudni, hogy a nevük honnét származott, mert a tokodiak mind azt mondják, hogy eme néven oly régi mind a két család, hogy a csigabiga játéknál sokkal öregebb. Hát lehet, hogy ez így van, nem tudom. Annyit azonban gondolok, hogy a gyermeki csigabiga mondóka részes abban, hogy ők jó barátok lettek; ugyanis addig s addig permetezik a köd, amíg eső lesz belőle: vagyis addig s addig csigabigáztak a gyermekek, amíg ezt a két embert is barátságban összemosták, ahogy a mondókában is vannak ők.

Valahogy így van talán.

De ha nem volna így, akkor is kár volna ennél a hajlatnál gyökeret ereszteni. Ne firtassuk tehát, hogy a pipára honnét került a kupak, hanem inkább gyújtsunk reá. S rágyújtván, hadd idézzem fel azt az őszi reggelt, amelynek szontyolú borújában gondolt egyet Csiga Péter, s elindult Biga Pálhoz.

- Borong az idő, komám - mondta neki.

- Kedvit vesztette - felelte Biga.

- Megcseppen-e, mit gondolsz?

- Könnyen.

S valóban, azon a reggelen semmi derű nem volt a világban, hacsak annyi nem, hogy a borúban egyet értettek. S az egyik szót követvén a másik, arra egyeztek ketten, hogy maradjon az erdő-mező abban a borongásban magára, s ők menjenek el a vásárra. Az egyezség nem volt egészen a szükség szülöttje, mert titkon lesték már az alkalmas őszi napot, amikor vásárba mehetnek gangos lovaikkal. Nagy gonddal ugyanis két-két csikót neveltek, s mégpedig olyan számítással, hogy virágjukban és alkalmas időben eladják azokat. Hát a csikók virágjukban voltak éppen, mert a harmadik évüket elrúgni fogják vala hamarosan, vagyis pénzben is a tetőn állottak; s az idő is alkalmas volt egészen, hiszen ősszel kell eladni az állatot, hogy télen által a drága kóstot ne fogyassza.

- Fáj a szívem értük - mondta Csiga Péter.

- Ha fáj, tartsuk meg - felelte Biga Pál.

Csakugyan fájt Csigának a szíve, s fájt Biga Pálnak is. Ami nem is volt csoda, mert gond és öröm nevelte a csikókat, míglen oly pompázatos állatok lettek. A Csiga Péteré fekete volt az egyik, s a másik pej; s a Biga Pálé pedig pej az egyik, s a másik is pej.

- Hát akkor menjünk! - mondta Csiga.

- S majd nevelünk mást - szólott Biga.

Feltettek két rossz kalapot, s elindultak a városka felé, ahol a barmok számára minden héten fungált a piac, egy bizonyos napon. Csiga ült a fekete csikóján, s Biga ült a pejen. Bárkivel ha találkoztak, láttukra megállt az úton, s úgy ámulta őket, hogy mily feszes derékkal ülnek a büszke lovon.

- Mi legyen az ár? - kérdezte Csiga.

- Egyformán; amit érnek - mondta Biga.

A köd úszkált és vastagodott egyre, de elég magasan gomolygott, s permetet nem eresztett. Úgy értek a vásárba, száraz kalappal, s fényes szőrrel a lovak. Lett is udvaruk mindjárt; megvenni a négy paripát. Akinek kevés volt a pénze, csak a fületövét vakargatta nagy kínjában; s akinek pedig lett volna, neki-nekigyulladva alkudozott. Valahány között két égei ember vetekedett a legjobban; s azoknak csakugyan addig csorgott a kedvük, amíg az egyik a Csiga Péterét, s a másik Biga Pálét megvette.

Emlékezetes perc volt, a sok pénz miatt; s lélekbe is hullt, mint a rög.

- Bánatra neveltük őket - mondta Csiga.

- Ilyen az élet - felelte Biga.

Lógó fejjel elrendezték a zsebeikben a rengeteg pénzt, s majd elindultak a város között. Gondolták, megülnek valahol egy kicsit, ahol a ború, bennük is, fel tudna verődni talán; s ahol enni lehetne valamicskét, s inni egy kortyot.

S majd aztán hazamennek.

Hát kezdett is úgy lenni, ahogy egyetértésben elgondolták. Vagyis betértek egy fogadóba, mely a "Szomjas Vándorhoz" volt megcímezve. Ahogy átlépték a küszöböt, éppen akkor kondult meg a déli harangszó. A fogadó miatt-e vagy a bongó harangszóra, de a kalapjukat rögtön levették. Csiga Péter odavetette valahova a kalapot, s nagyot fújt; Biga Pál azonban szépen az asztalra tette a kalapját, s nehéz bánattal széjjeltekintett a fogadóban. Nagy terem volt, ahol álltak. Olyan nagy, hogy szólván a harang, egy aprócska faluban templomnak is megfelelt volna. Két hosszú asztal nyújtózott a teremben, az éhes és a szomjas vándorok számára. Az egyik mellett két bőrkötényes férfi üldögélt, valami ital mellett, s egy kicsit egymás felé dőlve az asztal fölött. S ott ült egymagában egy öreg és szomorú kalaposmester; s nemkülönben egy szakállas óraboltos, szintén egymagában. Ezen a két asztalon kívül még csak egy kárlátó volt a teremben. Nagy pereme volt annak a kárlátónak; s a perem mögött, csak hogy valami legyen, gyéren lécek meredeztek, nyilván elkerítő falnak; s a léceken túl egy ajtó nyílt valahova.

A két bőrkötényes susmogott, az öreg kalaposmester felhő gyanánt ült egy poharacska fölött, a bozontos órás pedig két ujjával az asztalon babirkált.

A harang még szólt.

Csend volt.

- Itt kihalt a világ - mondta Csiga.

- Fújd meg a harsonát! - felelte Biga.

Csiga Péter mordult is valóban egyet, s a lécekkel is kelepelt. Hát erre valaki jönni fog, gondolták magukban; egy félszemű korcsmáros talán vagy egy hájas-szuszogós öreg, ahogy a fogadókban gyakran lenni szokott. Nagyot kattant azonban hamar a szemük, mert mamós helyett egy langos menyecske lükkent a kárlátóba, az ajtón keresztül. A fekete haja alatt tüzesen virított az arca, s a szeme pedig fényből szikrákat szórt. Mindjárt a lécajtót egy lobbanással kinyitotta, de nem tudta az ajtót a sarkáig hátravágni, mert a léceket akasztotta a peremen egy kalap. A menyecske lobbant megint egyet, s megragadta a fejbelit.

- Kié ez a becstelen kalap?!

S az ajtón keresztül kivágta a kalapot a terem közepire.

Csiga ránézett Bigára, hogy most immár mi legyen. Tagadja meg talán azt a rossz kalapot, amelyik mégis az övé; vagy védje meg inkább, dicsérvén a múltját?! Ha megtagadja, a kalapok istene könnyen megverheti; ha pedig megvédi, akkor gebére mondja, hogy paripa.

S a menyecske is, mint a forró szél, csapja a szívet.

- Az enyim - mondta mégis Csiga Péter.

De ahogy kimondta, maga is úgy belérúgott a kalapba, hogy mint a vedlett kutya, rögtön bébújt a kalap a hosszú asztal alá.

A szikra azonban nem aludt el.

Csak a menyecske csendesedett mosolygósra, mintha a kalap miatt bűnbánatot akart volna tartani. Kedves szavakkal meg is kérdezte Csigától, hogy ételt és italt mit kívánnak. A kalap és a menyecske között morajlott Csiga, szégyenben és tűzben; s égett a füle is; mind a két felén.

Tojást ajánlott Biga Pál.

- Mennyit? - kérdezte a menyecske.

- Tizet, szalonnával! - mondta Csiga Péter.

- Nekem öt elég lesz - szólott Biga.

A csend leült, az óra megállt. S megrezzenve ámuldozott a világ. Hát hogyne: Csiga Péter tíz tojást kért, s Biga Pál csak ötöt. Ilyen szakadás a tokodi atyafiak között még nem volt. A szikrát, amit a kalap szült, megfújta a gonosz szellem, s a csiga-biga mondókában sírni kezdett egy gyermek.

- S bort mennyit? - kérdezte a menyecske.

- Egy litret! - mondta Csiga Péter.

- Nekem egy fél elég lesz - szólott Biga.

A szikra egy másikat szült, s miközben asztalhoz ültek, kezdte égetni Csiga Pétert, s kezdte sütni Biga Pált. De megették a tojást, ki-ki mennyit, s töltöttek is. Csiga a literesből, s Biga a felesből. Fogták a poharat, s azon süllögtek mind a ketten, hogy koccintás legyen-e, vagy ne legyen. Várt az egyik is, s várt a másik is.

- No, az öt tojásra! - mondta végre Csiga Péter.

- A tizet csalja az egy - szólott Biga.

S nem koccantak a poharak, csak ittak.

És hallgattak.

Biga Pálnak el is fogyott hamarosan a bora, s hát a fél után nem felet kért ismét, hanem egészet.

- Nekem kettőt! - mondta Csiga Péter.

- Magának még van - szólt a menyecske.

- Elfér az asztalon - mondta Csiga.

A két szikra harmadikat szült.

- Nem tud egy kalapost, virág asszony? - kérdezte Csiga.

- Itt ül egy - mondta a menyecske.

Fel is állt mindjárt az öreg, odament Csiga Péterhez, és ajánlotta magát, hogy ő valóban kalapos. Csiga megkérdezte tőle, hogy volna-e egy olyan kalapja, amit a király is feltehetne, ha ugyan volna király. Az öreg kalapos valahogy szimatot vett, s úgy tátogott örömében, mint a vízparton a napmelegben a béka.

- A világ ura is feltehetné! - mondta.

- Hozza el! - szólott Csiga.

Ahogy kifelé indult az öreg, lobot vetett Bigában a szikra, s utána kiáltott a kalaposnak, hogy hozzon neki is egyet.

- Amit az isten is feltehetne! - tette még hozzá.

Olyan szó volt ez, ami az égre kiáltott. Gondolkozott is Csiga Péter, a maga tüzében égve, hogy micsoda választ adhatna erre. Gorombát nem szólhatott, mert az törpítette volna őt; s az üveget sem vághatta a mennyezetre, mert azt mindenki meg tudja tenni. Nőni szeretett volna, észben és hatalomban. De mivel az Istennél feljebb nem talált szót, megragadta a poharát, s a borával együtt átalment a másik asztalhoz.

S azzal a két bőrkötényessel, áruló módon, kezdett is mindjárt cimborálni. S ha már erre vetemedett, gondolta Biga Pál, hogy akkor ő is szerez valami hívet magának. S intett a szakállas óraboltosnak, hogy jöjjön átal az ő asztalához, mert szívesen látja. Átal is ment az öreg, s megmondta Bigának, hogy ő óramester, akinek árverezni akarják a boltját. Kezdte is volna éppen elmondani, hogy miképpen szorult ennyire meg, de akkor megérkezett a kalapos, de nem üres kézzel, hanem két kalappal.

Az egyik zöld volt, s a másik dohányszínű.

A zöldet odaadta Csiga Péternek, aki alku nélkül kifizette a kalapot, majd a fejére felvetette, s így szólt:

- No, Biga!

A dohányszínűt pedig átnyújtotta Biga Pálnak, aki ugyanvalóst nem alkudott semmit, hanem a régi kalapját az idegen asztal alá vágta, az újat feltette legényesre, s így szólt:

- No, Csiga!

A kalapos ott állott egy ideig a két asztal között, majd leült a szakállas mellé. Így aztán hárman voltak itt is, s hárman voltak ott is. S mivel hajlani kezdett már a nap, új emberek is jövögettek, sűrűbben egyre. Jöttek, s a két asztal között megálltak; megnézték a zöld kalapos Csigát, s meg a barna Bigát, majd ki ide, s ki oda, szépen leült. Gyűltek a hívek, s a két tábor forrósodott.

Csiga egy teli hordót rendelt az asztal mellé, a maga híveinek; s Biga is egy másikat, a maga táborának.

Füstölgött a levegő.

- Békára való a zöld kalap! - kiáltotta valaki.

- S csutakra a barna! - harsant vissza egy másik.

Csorgott a bor, s áradt a zaj. Majd az egyik percben Csiga Péter felállt, nagyot rikkantva csendet kért, s magasra emelte a zöld kalapját.

- Minden hívemnek zöld kalapot! - mondta.

- Barnát a tábornak! - felelt vissza Biga.

Futott rögtön a kalapos, s nem sok időre ott volt minden zöld kalap, ami csak feküdt várakozva a boltban; s ott volt minden barna kalap is. S osztani kezdte a kalapokat, erre zöldet s amarra barnát, majd a végén így szólt:

- No, mindenki fel van szerelve!

Csapkodva örült mindenki, s nagy hevületben. Bogozódtak a harsány szavak, s mindenkinek lebegett a haja, mint a nagy szélben a sörény. S bolond kedvében valaki magasra dobta a zöld kalapját, de oly hevülten valahogy, hogy a zöld kalap átalrepült a barnák asztalára. S ahogy leszállt ott a kalap, az áradásban reccsent is már a gát, s kezdtek a kalapok röpdösni.

Majd az üvegek is.

Aztán megfortyant a pokol, s majd sötét lett.

A többiről aztán nem tudott Csiga Péter semmit, sem Biga Pál. Csak arra ébredtek másnap reggel, hogy feküsznek a kórházi ágyon, egymás mellett, ketten egy szobában. A fejük kötésbe csavarva sajgott, s kínban volt egész testük is.

- Sült bolond, az voltam - mondta Csiga.

- Mind a ketten - szólott Biga.

Köd ereszkedett a szemükre, mint ahogy künn is köd ült, a világban. S a köd alatt a kalapokról gondolkoztak, amelyek mind eltűnnek valahova.

Nyilván a múltba.




BABRA ÉS IBOLYA

Egy porszem is valami, habár messze van a csillagtól.

Hát ilyen volt Füved faluja is Betlehem mellett. Együtt említem mégis őket, mármint a porszemet és a csillagot, s nemkülönben a két falut; együtt említem, mert ahogy Betlehem fölött egy fényes csillag ragyogott, Füved fölött is úgy lebegett egy porszem. A csillagról tudjuk valahányan, hogy a kerek földnek mily nagy vigaszt jelentett, de a füvedi porszemről csak én tudom, hogy egy történet.

De egy történet is valami.

Különösen akkor, ha mond is valamit annak, aki a világ dolgaiban nem akar nagyokat döccenni. A világ dolgai helyett mondhatnám azt is, köznapi szóval, hogy életünk folyása: s a döccenés helyett is használhatnék bukdácsolást. De hát világot említettem mégis, mert ez a füvedi történet is úgy kezdődött, mint maga a világ.

Vagyis kezdetben nem volt sehol semmi.

Csak a nap sütött, hegyes fénnyel és csípősen villantva sugarait, ahogy tavasz kezdetén szokása neki. Haladt is már a nyugta felé, s emiatt s igen ingerkedett. Teliszúrkálta fénnyel az udvart, melyen a háznépe, szombat lévén, éppen szorgoskodott. Számban nem volt tömérdek az a háznépe, mert mindösszesen hárman voltak, csak csupán. Vagyis a gazda, egy hallgatag s nem kedvetlen ember, bizonyos Bürök Pál nevű; s másodiknak, mint első személy, ott volt Bürökné asszony, aki Jozéfa nevet viselt; s ott volt maga Ibolya is, huszadik esztendejében a fénnyel csiklandozó napon, lengő szoknyácskában s dióbarna szemében tömörű fénnyel, s olyan dereka neki, mint a kecses korsó, melybe három piros rózsánál többet nem tehettél volna.

S no, még volt valaki.

Bár ugyan csak egy tyúk volt, akit valakinek mondok. De hát mit tegyek, ha oly nagy személy volt az a tyúk! Kettyegett és kotyogott folyton, borzas indulatában meg nem állt egy percre, hanem megereszkedett szárnyakkal csak keresgélt, s őgyelgett szegény, kottyot hullatva folyton.

Bőséges ösztönével szeretett volna megülni már.

- Kuporítsátok már meg! - mondta a gazda.

Megfortyant menten Jozéfa, ami nem is volt csoda. Hát hogyne, hiszen tudta Bürök Pál is, hogy várják és várják Mosódról a tojást, amit a tyúk alá akarnának tenni. De nem jön az a mosódi asszony, aki hozná a tojásokat, azokat a hírneveseket, amelyekből ha tyúk lesz, tojik az háromszázat is egy esztendőben. Nem jön az a mosódi Borka asszony, pedig a jóságos Istenre fogadta, hogy délidőre itt lesz azzal a harminc tojással.

- Nem hallod, hogy kuporítsátok meg azt a tyúkot! - szólt megint a gazda.

- Mire kuporítsuk meg? - kérdezte Jozéfa.

- Bármire!

- Burgonyára talán?

- Tőlem köveket is tehettek alája.

Ibolya nem szólt, nem is hallotta talán a fortyanásokat, mert derűs arccal és a napsugarak villadozó ágai között az udvart söpörte. Bizonyára az ábrándok virágain időzött, vagy a vágyak meleg fuvalmaiban fürdött.

Ki tudja.

- Biztosra mondta Borka néni? - kérdezte megint a gazda.

- Egészen biztosra.

- S mit mondott?

- Azt, hogy azt.

Bédugultak s vártak. S no, végre megérkezett Borka néni, a karján egy vesszőkosárral, ami piros kendővel le volt takarva.

- Hányat hozott? - kérdezte Jozéfa.

- Harminchármat.

- Ráadásnak azt a hármat?

- Nem.

- Hát?

- A szerencsét hoztam ráadásnak.

Somolyogva hallgatott egy kicsit, majd Ibolya felé kandikálva, nagy csemegének így szólt:

- S hoztam még valamit.

- No!

- Babra Károlytól egy üzenetet.

Ibolya odavillant, s megállt. A gazda is kerekre nyitotta a szemét, s Jozéfa pedig a kötényét markolászta. A tojások egy percre elmerültek, s a kotlóstyúk kotyogása pedig olyan lett, mint a buzgó és töredelmes imádság, melyet az Isten ha meghallgat egyedül. Mindez nem is volt csoda egyáltalán, mert az a mosódi Babra Károly sok levelet írogatott Ibolyának, s azokból a levelekből sohasem hiányzott a szívbéli eltökéltség, mely szerint, ha az Isten őt megsegíti, hát akkor...

- Rang van? - kérdezte Bürök Pál.

- Őrmester! - mondta Borka néni.

Jozéfa is mindjárt csámcsogott egyet, s felemelte még az egyik karját is.

- Halljunk oda!

- S nem is akármilyen őrmester - folytatta Borka néni. - Hanem... No, Ibolya, találd ki!

- Nem tudom - mondta a lány.

- Csendőr, édes gyöngyöm, csendőr! Tudod, mi az? Szép ruha, villogó csákó, jó megélhetés s nagy hatalom! Tudod, milyen híre van neki? Mint egy uralkodónak! Ahol elmegy; mindenütt tágítanak; s úgy félnek tőle, hogy még az oroszlán is egérlikat keres.

Ámulva hallgatták, hogy milyen nagy rettenet Babra Károly. Bürök Pál nyakángatott, hogy mit hozott a perc; Jozéfa az ajakát csipdeste a két ujjával, Ibolya pedig pírba borulva állott, zaklatott szívvel és egy kicsit borzadállyal.

Csak a tyúk kotyogott, változatlanul.

Végre Bürök Pál helyre rázta magát, s meglükkent benne az indulat, hogy ő sem akárki, a kutya mindenit neki!

- No, Babrából nem élünk meg! - mondta.

Mind ránéztek, hogy vajon mit jelent ez a hirtelen szó. Borka néni úgy ereszkedett a pillantásával Bürök Pálra, oldalból, s egy kicsit felülről is, mintha öreg kakast látott volna, kinek megrebbent a szárnya. Jozéfa feddőleg tekintett reá, Ibolya pedig ijedelemmel ingott a rózsaágon.

- Egy-kettő! - mondta Bürök.

- Maradjunk az egynél - szólt Jozéfa.

- Akkor rakjátok le a tojásokat!

Hát jól van, a tojásokat mind belérakták egy nagy kosárba, rá a fészekre, amely elő volt már készítve, gondosan.

- Ibolya, fogd meg a tyúkot! - mondta akkor Bürök.

Már mozdult is a lány, de abban a percben Babra Károly belépett a kapun. Henye módon szalutált az egész családnak, majd sorjában parolázott is. Büröktől megkérdezte, hogy miképpen szolgál az egészsége; Jozéfának dicséretet vetett, hogy minő pirospozsgás az ábrázata; Ibolyát pedig hátban meglapogatta, mint húsvét előtt a bárányt, hogy lám csak, ebből lesz aztán a jó falat.

- Vártál, szentem? - kérdezte is tőle.

- A szentek a templomban vannak - mondta Bürök.

- Azt hittem, hogy a mennyek országában - nevetett Babra.

Gondolta Borka néni, hogy ráhúzza a zöld levelet a tövisre, s így szólt:

- Ki hol akarja.

Csend lett. A tyúk a kerítés deszkája mellett borzosan futkosott, szorgosan kottyogva is, ijedten is egy kicsit. A hangja bepettyezte a csendet, s a fülekben is elült, mint a nyugtalankodó tavaszi mag.

- Ibolya, fogd meg a tyúkot! - mondta ismét Bürök Pál.

Mozdult is a lány rögtön, de ahogy közelített volna a tyúkhoz, az bizony tovább iramodott, s majd ismét tovább. Nézték a buzgalmat, s feddőleg ingatták a fejüket a tyúkra, aki nem akart megkuporodni, hogy Ibolya megfoghassa.

Nézték.

Bürök Pál hümmentett mindegyre, hogy micsoda oktalan állat ez a tyúk; a két asszony pedig Babra Károlyt nézte, hagy micsoda vitéz az olyan ifjú, aki csak áll, s aki csak nézi a szíve választottját, miközben az oly lelkiből és hasztalanul törekszik. Észre is vehette Babra a késztető pillantásokat; vagy az is lehet, hogy a hatalom tüze kezdett pattogni benne. Így volt, avagy úgy volt, de az egyik percben, s egy kicsit dölyfösen, így szólt:

- Megfogom én!

Oda is lépett menten Ibolyához, akit derékon fogva, a háta mögé állított; majd elindult a tyúk felé. A tyúk azonban igen szaporán kezdett futni, és nagy ijedelemmel kotyogott is sűrűn. Néha hátratekintett, de meglátván olyankor a Babra fején a kakastollas csákót, bizony rebbenve iramodott előle, mert nem kakas kellett neki, hanem csirkét szeretett volna költeni.

- Fél a kakastollutól! - mondta is Bürök.

Igaza lehet Bürök Pálnak, gondolta Babra, s odaadta a csákót Ibolyának, hogy tartsa addig, amíg ő megfogja a tyúkot. S hajadon fővel nekiindult ismét, hogy a markát rátegye a tyúkra. Nem mondom, az okosság csakugyan segített valamit, mert amikor a tyúk ismét hátratekintett, lejjebb eresztette a szárnyát, s a kotyogásában nem volt már oly sok rémület, mint azelőtt. Szinte-szinte el is érte már Babra a tyúk farkát, de abban a pillantásban, nyilván az érintés miatt, rebbenve szökött odább a tyúk.

- Az anyád irgalmát! - mondta Babra.

Megvonogatta az izmait a vállán, s megigazította a derékszíját is, mint aki nagy és vitézi tettre készül. S utána ugrott egyet a tyúk felé, de abban a pillantásban a tyúkban is fellobbant a rémület, s egy rebbenéssel a kerítés tetejére repült, s a kerítés tetejéről be mindjárt a kertbe, amely tele volt virágzó fákkal s a virágzó fák mézgás lüktetéssel; s tele volt mindenféle bokrokkal, amelyek a tavasz mámorában mind meg voltak dúsan bolondulva.

- Az anyád paradicsomát! - mondta Babra.

S nekibőszült a kerti terepen. Ugrott nagyokat, de rebbent a tyúk is lelkiből. Máskor meggondolta Babra, s cselvetéssel mászott a tyúk után, aki ott rejtőzködött valahol a bokorban. Lassan és okos ésszel hajtogatta az ágakat, de a tyúk odalett egészen. Nem hallatszott még a kottyanása sem; s ha pedig mégis szólott egyet, akkor onnét szólt, a másik bokorból.

- Csak vitézül! - biztatta Bürök.

Hátranézett Babra Károly, s hát a feje a kerítés fölött van mindenkinek, s úgy lesik onnét a hadjáratot. Hát ez nagy baj, gondolta magában, mert különben abbahagyná talán ezt az oktalan tyúkot. Így azonban, vélte mégis, szégyen lenne tyúk nélkül maradni:

Még a fogát is megvicsorította.

- A tetves mindenit neki! - mondta.

S nekirugaszkodott ismét. Törtetett a zsenge fűben, s ugrott nagyokat: ha kellett, belé egyenesen a bokorba. A tyúknak azonban szárnya volt, akármilyen gyatra is, s rebbenni tudott a végső veszélyben. Rebbent is, egyre messzebb, s Babra utána, bolondabbul egyre, káromkodva és véres kezekkel.

Odaveszett, oly messze járt már.

S a háznépe várt.

S egyszer aztán, úgy alkonyat előtt, csakugyan megjelent Babra Károly. A haja csapzott volt, a ruhája tépett, s fürdött a verítékben.

- S a tyúk? - kérdezte Bürök.

- Húzza az ujjára - mondta Babra.

Úgy szuszogott, hogy a szava is csak töredezve jött; s oly gyámoltalanul állt, hogy az ember könnyei majdnem megeredtek. Az Ibolya kezéből elvette a csákót, de nem tette a fejére vissza. Hanem lassan és szinte vánszorogva, s köszönés nélkül is, kiment a kapun.

Ibolya siratta magát.

A többiek is szomorúak voltak valahányan. Csak a lenyugvó nap lobogott örömben.




ANTALOSI SZIVÁRVÁNY

Nyele is van a kalapácsnak.

El kell mondanom tehát, a kalapács nyele gyanánt és illedelmesen, hogy ez a történet már régen szendereg egy antalosi faragott bölcsőben. S ha már antalosi az a bölcső, akkor azt is el kell mondanom, hogy Antalos egy nevezetes helység, ámbár a tágabb világban senki sem ismeri. A maga tájékán is, jószerint, csak ama szólás-mondásokból ismerik, amelyek a derű szellőjében, mint egy-egy játszi levél, szálldosnak róla. De hát azok a tréfás mondások is, ha ugyan jól gondolom, csak meg-megrezzennek az emberek fülében, s a nevetéssel együtt már el is úsznak a semmibe.

S Antalos ismét nincsen sehol.

Pedig ott fekszik a Zendes nevű mezőnek a szélén; vagy aki a kuporgást jobban szereti, hát annak ott kuporog a Gebehát nevezetű hegynek a tövében. Van neki egy hegyi folyócskája is, bizonyos Tiba nevű, mely úgyszintén szereti a mókát, mert hol a Zendes mezejének a szélén kanyarog, hol pedig a Gebehát lábainál.

Hát ott fekszik Antalos.

Egyébként pedig, akik lakják, azok mindig szegény emberek voltak. Valahogy történt, abból a Zendes nevű termékeny mezőből kevés jutott nekik, mert a síksági falvak kaparintották meg; s ha jól gondolom, olyan alkalommal, amikor az antalosi embereknek éppen az ágak hegyin járt az eszük.

Így aztán mindig nehezen éltek, no.

A szükség még arra is rávitte őket, hogy Tiba vizéből halat és rákot fogdossanak, már amikor annak ideje. Nem mondom, jobb ugyan a hal és a rák, mint az utolsó kenet, de megélhetésnek, ott a Gebehát alatt, inkább csak szivárvány. De a szivárvány alatt, mely a lélekkel játszadozik, ott volt a Gebehát rengeteg erdeje, a maga változatos vadjaival és számos gyümölcseivel, s legfőképpen magával a fával. Hát az a fa, s olyan sokféle fajtájával, már nem volt csalóka dolog, hanem reggel-este, s legfőképpen holdvilágon, éltető valóság. Igen, mert az antalosi emberek jól ismerték az ilyen-amolyan fák hajlandóságait, s így aztán oly ügyesen tudtak azokból hasznos és furfangos szerszámokat gyártani, hogy a csoda ölte meg azokat, akik látták s megvették.

S tudtak kereskedni is a tüzelőfával, ámbár csak suttyomban.

Mert az erdő ugyanis nem volt az övék.

Hát így éltek azok a szegény antalosi emberek, foltozva a bajt a bajjal. S abban a foltozásban a tű lehetett volna-e más, mint az ügyes lelemény, mely könnyen eltűnik a szó hasadékai között?! Ha nem lehetett, akkor a cérna sem volt egyéb, csak egyedül a furfang, mellyel a gombot mindig oda varrták, ahol legjobban béfújt a hideg szél.

S ha kellő időben mégsem talált eltűnni a tű, vagy ha a furfang cérnája alkalmatlan időben szakadt el, hát ama szerencsétlen órákra is tartogattak valami menedéket.

Magát a szentet, a pádovait.

Antalosok is azért lettek, eme szent miatt; amit nem is lehet egyáltalán csodálni, mert a sűrű bajban és a nagy szegénységben, embernek és szentnek, oly gyakran kellett tanakodniok, hogy idővel szent Antal meg is honosodott Antaloson egészen.

Nevezni is már antalosi Antalnak nevezte mindenki.

Hát így éltek, mint a nyél a kalapácsban, e helyen az emberek, s hogy a nyél után rátérjek magára a kalapácsra is, hát élt közöttük néhány olyan ember, aki a neve után a madárvilággal tartott rokonságot, s másfelől pedig, a madarak világán kívül, a napkeleti bölcsekkel. Nem akarom eme játékos embereket mind elsorolni, de Varjú Gáspárt, Károgh Menyhártot és Madaras Boldizsárt mégis meg kell említenem. De sőt, rájuk kell bíznom magát a történetet is, mely az egyik őszi napon kezdődött, vasárnap estefelé.

Egészen estefelé, mert a Gebehát kezdte már a lábait takargatni.

Akkor, a fátyolos estében, csak ment haza Madaras Boldizsár, a napkeleti bölcsek legifjabb ivadéka, aki már annyira elszegényedett az időszámítás szüntelen hullámain, hogy már egészen antalosra zsugorodott. Aki látta, hogy mily pogányul lépked hazafelé az úton, s hogy milyen hegyes pillantásokkal szurkálja a szelíd alkonyatot, az bizony nem találta volna ki, amit különben tudott.

Mindenki tudta.

Elsőnek azt, hogy a templom nem is ott van, ahol van, hanem a Madaras Boldizsár gondjaiban. Ugyanis ő volt a pádovai szentnek a személynöke, aki a sekrestyét gondozta, a templomot tisztogatta, és a gyertyákat gyújtogatta; s talán még az egereket is ő fogdosta meg macska helyett, s helyezte függelékbe a denevéreket.

S másodiknak tudta mindenki azt is, hogy nemcsak templomi személy Madaras Boldizsár, hanem világi apród is ugyanakkor, mert a szükséges hirdetményeket a faluban ő dobolja ki, s a törvényes iratokat és a leveleket sem kézbesíti senki más.

Mondom, igen ajzott volt a kedve, úgy ment hazafelé.

Ahogy belépett otthon, a felesége csak rátekintett, s mindjárt így szólt:

- Te ittál, Boldizsár!

- Kicsit - mondta Madaras.

- S hol?

Ez már megcsípte Boldizsárt, ez a kérdés. Mert a korcsmán kívül hol tudna egy kicsit illdogatni az ember, vasárnap délután! Hiszen nem jár ő dugott helyekre; s a Zendes mezejét neki, sem szeretője nincs, akivel együtt borral öntözhetné a piros szavakat!

- A községháza előtt - mondta - áll egy nagy jegenyefa.

- Áll, áll - bólogatott az asszony.

- Nohát, ott ittam, annak a tetejében!

Mondott volna erre az asszony is legalább egy tövisbokrot, de mielőtt az a bokor lombot hajtott volna benne, eszébe jutott az idézés, mely a kézbesítés utolsó óráit élte már, fent a szekrény csücske sarkán, ott lapulva a lastromos könyvben, sárgán és kétrétűleg hajtva szegény:

S már reszketett is nyilván, hogy elkésik.

- Ki viszi el az idézést? - kérdezte is nyomban.

- Miféle idézést?!

- A kihágásit.

Hát csakugyan, jutott eszébe Madaras Boldizsárnak, van egy idézés, hogyne volna, még a hét közepiről; s azt igazán kézbesíteni kell, mert úgy képzik, mintha hétfői megjelenésre szólna, a városi kihágási bíróságra, s oda még el is kell menni, annak az idézettnek, tizenhárom kilométert, hajnalban felkelni s bizony menni.

- Ma milyen nap van? - pillogott Boldizsár.

- Vasárnap.

- Akkor csakugyan el kell vinni.

Az asszony le is vette a szekrény csücskiről a kézbesítő könyvet, s Boldizsár pedig a hóna alá csapta.

- Benne van?

- Benne, benne.

Meg is indult Madaras Boldizsár, de aztán hirtelen visszafordult, s ismét pillogva megkérdezte:

- Kinek is szól, te?

- Varjú vagy Károgh. Nézd meg.

- Arra már nincs idő - mondta Boldizsár. - Aki Varjú, az bizonyosan károg; de aki Károgh, hát az...

- Az is varjú - mondta az asszony.

- No, akkor jó - könnyebbült meg Boldizsár. - Aki károg, varjú; s ha károg, varjú. Tehát elvisszük Varjú Gáspárnak.

S elindult.

- Azért mégis nézd meg! - kiáltott utána a felesége.

- Hogyne, hogyne.

Gondolt is arra, hogy csakugyan megnézi, de aztán füstöt vetett hirtelen, és úgy legyintett, mintha ezen a dolgon nem lehetne már segíteni. Nem lehet, mert amióta ismerte Varjú Gáspárt és Károgh Menyhártot, azóta összekeverte mindig őket. Pedig Istenem, hányszor mondogatta magában, hogy Varjú bácsi nem Károgh, s hogy az a Károgh messze elüt Varjútól! De minél többször akarta az esziben széjjelválasztani őket, azok annál inkább egymásba bonyolódtak; úgyannyira, mint akinek két kutyája van, s amikor azok verekedve gyorsan hemperegnek, már nem tudja a gazda sem, hogy melyik kutya van alól, mert amelyik felül van, már az van alól.

Hát így törekedett ismét és ismét, s abban a nagy igyekezetben gyúlt is néha valami kicsi világosság, de aztán azt is elnyomta hamarosan az a napkeleti nevezet, a Gáspár és a Menyhárt, akikről hogy melyik másik, azt már maga a kicsi Jézus sem tudná ajándék nélkül megmondani.

Érezte azonban, hogy ő is hibás ebben, hiszen Boldizsárnak hívják.

- No, nem szóltam semmit - mondta is magában.

S bement az öreg Varjú Gáspárhoz.

- Mit csinál, Gáspár bácsi? - kérdezte.

- Eszem - mondta az öreg.

- Mit eszik? - lesett a kanál alá Boldizsár.

- Valami aszalt vad gyümölcsöt. Azt főzött az asszony, s azt enném.

- Nocsak egye, mert egy kicsi vadulás most nem lesz szükségtelen.

Ez már nem tetszett a szelíd öregnek, ez a szó; s el is tolta magától a tányért, mint a gonosz lelket.

- Mit szorongatsz ott a hónyod alatt? - kérdezte.

- Ott a kézbesítő könyvet, s benne egy idézést.

- No!

S Madaras Boldizsár már ki is terítette a könyvet az asztalra, s az idézést melléje tette a mezőbe. Aztán megnyálazott egy ceruzát, a mutatóujjával keresgélt a papiroson, s majd a kellő helyen úgy csapott le az ujja begyével, mintha bolhát toppantott volna meg.

- Itt írja alá! - mondta.

Az öreg nyújtóztatta erre-arra a betűket, mert a szeme sem fogott már jól, s bizony írni-olvasni is gyengén tudott. De valami lett belőle mégis, s csak akkor kérdezte meg:

- S mi van abban az idézésben?

- Erdei kihágás - mondta Boldizsár. - Reggel kilencre, a városi bíróságra.

- S nekem szól?

- Magának.

Az öreg a lámpavilágba nézett, mintha várta volna, hogy a lámpa szégyenletiben elaludjék.

- Ártatlan vagyok! - mondta.

Boldizsár is a másik lábára állt, mert a szíve sajnálatot sóhajtott. De hát vigye most az idézést az ádáz Károgh Menyhárthoz! Most, amikor a darabosán már túl is vannak, s öreg este is van! Hát nem viszi. Végtére is nem ő keresztelte egymásba őket, s azonkívül pedig neki is korán kell felkelnie, mert a mezei munka előtt még a templomot is rendbe kell tenni, hiszen nagymise volt, és vecsernye volt.

- Nem én ítélek - csak annyit szólt.

Aztán elment haza; s reggel, amikor annyira virradt, nekilátott a templomnak. Söprögetett a hajóban, s majd a sekrestyében és az oltár körül matarászott rendet. A nagy módos szobrot, azt az újat, mely a pádovai szentet ábrázolta, s amely ott állott jobbról a hajó elején, hát azt a végire hagyta. De a végén nagy gonddal állott neki, hogy a port és a fohászok nyomát letörölje róla. S ahogy ezt éppen kezdette volna, belépett valaki az ajtón, s a lábbelije kopogni kezdett előre. Arra kukkintott Boldizsár a szobor mögül, s hát az öreg Varjú Gáspár jődögél, tisztes öltözetben. S ahogy ezt látta Boldizsár, visszahúzódott szépen a szobor háta mögé, s várt.

Közeledett az öreg.

Aztán megállt a szobor előtt, s így szólt:

- Te, pádovai! Engem megidéztek a kihágási bíróságra, s én most odamegyek. Tudod jól, hogy ártatlan vagyok, így tehát segíts meg engem. Mert ha ártatlan létemre te meg nem segítesz, akkor én visszajövet úgy összeváglak téged, hogy az utolsó ítélet napjáig nem állasz össze.

S elment az öreg.

Boldizsár pukkadozott, úgy nevetett egy darabig. De aztán eszébe jutott, hogy Varjú Gáspár mindig embere volt a szónak; s most is, ha meg találják büntetni, márpedig megbüntetik, akkor csakugyan összevágja a drága szobrot.

Kezdett gondolkozni.

S ahogy gondolkozott, egyre kisebb helyre szorult benne a lélek. Hogyne szorult volna, hiszen a Károgh idézőjét ő vitte Varjúnak, s így a szobor darabjait is, ha csakugyan összevágja az öreg, addig fogják ide-oda rakosgatni, amíg a kár rajta marad.

- Hijj, az antalát neki! - mondta.

S már indult is gyorsan a paphoz, s elmondta neki az egész közelítő veszedelmet. A papnak azonban mindjárt váltott egyet az esze, s így szólt:

- Cseréld ki. Azt a régi, kicsi Antalt, amit kiszuperáltunk, hát azt a rossz szobrocskát állítsd ennek az újnak a helyire. S ha úgy akarja az öreg, hát vágja össze, nagy kárt nem vallunk véle.

- Igaz! - mondta Boldizsár.

Valahol a sekrestyében, a limlomok között, meg is találta azt a kiszolgált kicsi szobrot, s a nagynak a helyére oda is állította ügyesen. A szíve esett meg, úgy nézte szegényt. De aztán megnyugodott, a templomot bezárta, s elment.

Dolgozott délig.

De aztán kezdett nyugtalankodni, egyre jobban. Varjú Gáspár előtte röpdösött folyton, majd a vállára szállt, és onnét károgott a fülibe, s folyton azt károgta, hogy Boldizsár, zsár, zsár!

- Bajban van az öreg - mondta magában.

Elindult, s elment ismét a templomba. Ott tett-vett, rendezgette a gyertyákat, de a füle az ajtón volt örökösen.

Várta az öreget.

S úgy estefelé Varjú Gáspár meg is érkezett csakugyan. Ugrott ki a szeme Boldizsárnak, úgy leste az oltár mögül az öreg lépteit. De kézbeli nélkül jött Varjú Gáspár, lassan imbolyogva s vidáman láthatólag. Ide-oda ingatta a fejét, mint aki rágyújtana egy nótára szívesen, de hát a templomban mégsem teheti. Előrejött egészen a szoborig, s ahogy ránézett arra a kicsike, rossz szoborra, egyszerre és hökkenve megállt.

Álltában a fejét is rázta, egy ideig.

Mert hihetetlen volt, amit látott.

De aztán, ha így van, így van, gondolhatta magában, s így szólt:

- Antika!

A kicsi pádovai csak állt, mint egy szelíd, megkapott gyermek; s mivel csak állt és nem mondott semmit, az öreg így szólott ismét:

- Kicsi Antika! Mondd meg nekem, hol van apád, mert egy kicsi bajom lenne véle.

Antika ismét hallgatott.

Az öreg pedig várt még egy darabig, aztán bólogatott egy kicsit, s majd pedig megfordult, és elment haza.

Node, Boldizsár is nála volt nemsokára.

- Hát megjött, Varjú bácsi? - kérdezte.

- Meg én! - mondta az öreg.

- S hogy-mint volt a bíróságon?

- Hát az úgy volt, Bodizsár öcsém - mondta nyájasan az öreg -, hogy a bíró azt kérdezte tőlem, hogy maga károg? S amikor azt kérdezte, akkor én már tudtam, hogy ez a jóságos pádovai az idézést a Károgh Menyhárt nevire javította. De gondoltam, ha már ilyen jót tett velem, akkor Menyhártot én sem hagyom a bajban, hanem az ő személyiben küzdök a büntetés ellen. Mondtam tehát a bírónak, hogy károgok biza, ha már úgy kereszteltek engem; s megesküdtem mind a három személyre, hogy erdei kihágást nem követtem el.

- Milyen három személyre?

- Atya, Fiú, Szentlélek.

- S a bíró elfogadta? - kérdezte Boldizsár.

- Csak az Atyát, mert unitárius volt - mondta az öreg.

S nyomatékul elővette az idézést is, amelyre csakugyan rá volt írva, hogy Károgh Menyhárt mentesül a bírság alól.

- De ezt ingyen nem adjuk - mondta Boldizsár.

- Én is úgy gondoltam - bólogatott az öreg.

- S mit kérjünk Károghtól?

- Hát egy bárányt, gondolom.

- Én kettőt gondolok - mondta Madaras Boldizsár. - Mert hallgasson ide: ha magát az a jóságos pádovai ilyen szépen megsegítette, akkor neki is dukál egy bárány, amivel a kicsi Antika el tudjon játszadozni. S Gáspár bátyám, magának is kéne egy, hiszen az egész napját Károgh miatt vesztegette el, s a nagy bírságtól még meg is szabadította.

- Legyen kettő, no! - egyezett belé az öreg:

S ilyen jól megegyezvén, vidáman útra keltek, s elmentek egyenesen Károgh Menyhárthoz. Nagy fortéllyal mindjárt azt mondta Boldizsár, hogy baj van, Menyhárt bátyám, mert legalább egy tulkot el kell adni. Az erdőpásztor ugyanis az erdei kihágásokat mind észrevette, miből kifolyólag idézést küldtek Menyhárt bátyámnak, ötszöri kihágás miatt.

- Hol van az idézés? - kérdezte Károgh.

- Megvan - mondta Boldizsár.

Igen vakarta Károgh Menyhárt a fejét, de titkon örvendezett is annak, hogy csak öt kihágást jegyzett fel az erdőpásztor.

- Nem lehetne kéz alatt valahogy elintézni? - kérdezte végre.

- Három bárány - mondta Boldizsár.

- Kettő - szorította ki Károgh.

Hát ebben a kettőben meg is egyeztek, olyan toldással azonban, hogy a két bárányt Károgh Menyhárt még megszerzi három liter borral, amit a jótevők együtt fognak meginni. S amikor így békére jutottak, az öreg Varjú is elővette az idézést, mely Károgh Menyhártot mentesítette minden bírság alól. A nagy örömben előkerült mindjárt a két bárány is, mely kettő közül az egyiket elvitték egyenesen a templomba, s ott a pádovai Antika szobra előtt letették a földre, hogy Boldizsár a pásztora legyen neki; s a másikat pedig Varjú Gáspár hazavitte magának.

Közben az este is leszállt; ők pedig, a jótevők, nemsokára beültek az antalosi szivárvány alá, hogy bor mellett dicsérjék az Urat.




VIRÁGSZÁL GYÖKERE

Megsárgul a gyümölcs, egy kicsit gondolkozik, s azután lehull. Ilyen volt már a nyár is. Az út mellett immár sárgába vonta mindenütt a határt, s talán gondolkozott is azon, hogy az idő tengerébe nemsokára le kell hullnia.

Szél nem járt, az öreg föld felett puha fészekben nyugodott a fény. A nap szállásra készült lassan, itt-ott tenyérnyi felhők várták a sorsát.

Szomorúság illata érzett.

A csendet valami szekér zörgése zavarta csupán. Lassan döcögött a rossz úton, ahol a kövek között vastagon lapult a por. Kicsi volt a szekér, rozoga módon és unottan zörgött. Ingatag nádfedél borította, s olyan rongyos volt szegény, hogy mint a százlábú bogárnak, száz szeme volt a nádfedélnek. Egyetlen lovacska vonta a szekeret. Apró hegyi ló, sovány pejgebécske, dús szőrzetű, szomorú állat.

Vásáros fogat volt.

A gyapjas lovacska mögött, félig a kóber alatt s félig a ló farka fölött, ott ült az öreg Tószegi, akinek Ferenc volt a másik neve, de unalomból csak Feren bácsinak mondta a nép. Ott ült az öreg magába görnyedve, mint egy régi madár. Fakó kalapja, mint lehullás előtt a tölgyfa megszáradt levele, kajla vonalban úgy borította a fejét. Kenderből volt az ostora, amely itt-ott kibomlott immár; s mint a kibomlott helyeken a kender, olyan volt a bajusza is az öregnek.

De a szeme tavaszi volt, mint az ibolya.

- Buglya, ne! - szólt kedvesen a lovacskának.

De Buglya eltette szépen a biztató szót, s nem lebbentett még a fülén sem egyet. Hanem hát annyiba maradt az egész, s döcögtek lassacskán tovább. Nemsokára azonban valami emelkedés aljába érkezett a szekér. S mint máskor is ilyen alkalommal, leszállt az öreg, hogy könnyítsen valamit a lovacska terhén.

A vedlett ostorral és a két leffentyűben, melyet a bakancs és a bocskor együtt nemzettek, csendesen mendegélt a szekér mellett. A poros út fölött szelíden lebegett szemének ibolyatekintete; a felhőket is megnézte, amelyek egy-egy nagyobb mezőben egybejöttek; majd a napot is elnézte s el a puha fényözönt, mely a láthatárt egészen megfestette.

A lovacska még lassabban haladt az emelkedő úton, már-már alig is ment. S akkor valami gyenge suhogást s lépések puha lappanásait neszelte az öreg. A háta mögött mezítláb jött valaki. Fülelt és szimatolta a szagot az öreg, de nem nézett hátra. Megérző természete volt: levelek suhogásáról megismerte a fát, s a leheletéről a világot. Most is kitalálta, hogy cigány, aki jön.

- Gyere, Döme, gyere! - szólt a semmibe belé.

Ejnye, gondolta a cigány, csoda ember ez a vénember; s miközben meggyorsította lépteit, előreszólt, hogy látatlanban hogyan lehet őt megismerni. Az öreg nem vett magára semmi érdemet, hanem keresett hamarjában egy szólásmondást, mert az volt a szokása, hogy ilyenekkel élt.

- A vak tyúk is talál szemet - mondta ártatlanul.

S Döme bé is érte már a lassú szekeret, odalépett a vénember mellé, s mint ahogy kihull egy szőrszál a macskából, köszönt is valahogy úgy. Java korát élte még, erős jobb vállán, egy botra akasztva, bőrtarisznyát lógatott.

- Fuvar? - kérdezte.

- Vót - mondta az öreg.

- S micsoda?

- Hát ami addig jár a kútra, amíg eltörik.

Mindjárt kitalálta Döme, s harsányan nevetve mondta:

- Fazék, fazék!

Csakugyan, valami fazekas szövetkezetnek fuvarozott az öreg, s efféle edényekkel minden héten megjárta valahol a vásárt.

- A korsó jár a kútra - javított szelíden az öreg.

- Fazék nem vót? - kérdezte Döme.

- Vót, kétszáz.

- Aja-jajj! - buzgott a cigány. - Sok tőtött káposztát lehet annyi fazékban főzni!

- Makkal álmodol, Döme.

- Röff-röff, úgy gondolja?

Hát ennek van esze, gondolta az öreg, van, mert a szólásmondást bent a szavak bokrában is mindjárt megtalálta. Jutalmul le is vette Döméről a gondolatot, mert így szólt:

- Nem én állítom, hanem a mondás.

Miközben így szitálták az időt, kiérkeztek szépen a tetőre, ahol egy percre megállott Buglya. De az a nehéz, bozontos feje olyan csüggedten lógott, mintha pénzt keresett volna az út porában. A cigány nem vette észre a fejlógatást, de az öreg előbbre lépett, megsimogatta a gebe homlokán a bozontot, és így szólt:

- Ilyenkor gondolkozik.

- Mennyi idős? - kérdezte Döme.

- Tizenegy.

Döme levett egy szalmaszálat a gebe, farkáról, majd a lőcs felálló orrát marokkal megfogta.

- Ilyen kéne nekem is - mondta. - Egy ilyen szekér s egy ilyen lovacska.

Az öreg Tószegi megnógatta Buglyát, hogy indulni kéne. S amikor meg is indult nehezen az állat, ismét hátramaradt a cigány mellé, és megkérdezte, hogy mondjon valamit:

- Mennyit adnál érte?

Döme megmondta, hogy mennyit, de azzal a pénzzel bizony csak két juhot lehetett volna venni. Vagy esetleg, nagy szerencsével, hármat. Nem is tudta hamarjában az öreg, hogy mire vélje a dolgot: tréfának-e vagy szándéknak csakugyan. De a cigány messze járt a tréfától, mert elővette rögtön a pénzt is.

- Adsza, s nesze! - mondta.

A vénember babrálni kezdte a bajuszát, de mielőtt szólhatott volna valami riasztót, ibolya szeme a lovacskára szállt. Nem jól lát, azt hitte. Mert a pejgebe szőre mindenütt riadtán állt, csupa háborgó bozontban; s maga a lovacska imbolyogva mendegélt, egyre lassabban, s jobbra-balra kottyanva nagyokat.

Nagy baj van, látszott.

Ölbe kellett volna venni, mint egy őskori gomolyagot, vagy beteg módjára valahova lefektetni. Arra a tisztásra talán, amelyik éppen kínálta magát, ott az út mellett mindjárt, egy vadrózsa bokorral a pázsit fejénél. Az út árkán keresztül, néhány szál fából rögtönözve, híd is vezetett oda.

Hát az lesz a legjobb.

Az öreg Tószegi megfogta a lovacska álla alatt a gyeplő szárát, s szerencsésen a tisztásra vezette a szekérrel együtt. Ott kifogta Buglyát, s kivette a zabolát is a szájából. S éppen jókor, mert a bokor alatt mindjárt elhanyatlott a bozontos gebe. Fejét a földre fektette, a két szemét lehunyta félig, s a hátsó lábait kinyújtotta jól.

Döme ott állott, egykedvűen nézte az egészet, de nem értett semmit.

- Tán beteg? - kérdezte.

- Hadd pihenjen - mondta az öreg.

Aztán leült ő is a bokor alatt a földre, nem messze a lovacskától, hogy szemmel tarthassa annak a sorsát. Nem szólt sokáig semmit, s ülni is nagyon maradó módon ülte meg a helyet. Így hát Döme megbökte a kalapját, hogy ő nem vesztegel tovább, hanem elmegy. El is indult, de aztán mégis meggondolta magát, s az út túlsó szélére leült.

Nem járt senki, csend volt.

Az öreg várakozva ült, a szomorúságában megguzsorodva. Nézte a lovacskát, aki mereven feküdt; s csúnya volt, riasztómódon. A bozont alól kiütköztek keményen mindenütt a csontok, dibdáb módon és kuszáltan; a hátsó lábai porosan döftek a világba, s az elsők patája, mint egy-egy darab görcs, göröngyösen visszahajlott. A feje megnőtt, mint a gyászban a baj; a szemei pedig, melyeket még mindig takart félig a héj, csigás módon előrenyomultak.

De az orrlyukakból szabályosan pöffent a pára.

Mint a tó vizén az árnyék, nehéz sorsán időzött az öreg Tószegi gondolata. Az idő már eljárt, s Buglya is itt fekszik az elmúlás küszöbén. A napok csak a bajokat gyűjtik, s nehezítik az utat a sírig.

Még egyszer ránézett a lovacskára, s azután így szólt:

- Elég volt!

Rögtön felállt, és a fák felé kandikált, melyek a bokor háta mögött kínálkozva álltak. Kivett a szekérből egy kötelet, s indulni akart az erdő felé. De akkor a rózsabokor árnyékában megpillantott egy virágszálat. Ott lengett közel a lovacska fejéhez. Kövér szára volt a virágnak, váltig tele dús nedvekkel. A levelei is kövérek voltak, bőséges számban és nagyok. Kicsi ágacskákat is szaporán eresztett magából, s azokat az ágakat gazdagon ülte meg a virág. Mint az apró kelyhecskék, olyanok voltak a virágok; a színük pedig, mint legszebb nyári napokon az egeké, kék volt mélységesen, bársonyos módon és szüntelen.

Csodás virágszál volt.

Lassan derűbe enyhült az öreg, ahogy nézte; majd az élet öröme mosolyban kezdett muzsikálni. Le is hajlott az öreg, s mint üdítő gyermeket a nagyapa, úgy nézte a virágot. S miközben ámulva nézte, hogy mit teremtett a föld, a napfény és az eső, hát egyszer megmozdította nagy fejét a lovacska, a szeméről felhúzta a héját, s meglátta ő is a virágot. Eszmélkedve, majd merengve nézte, egyre fényesebb szemekkel és vágyakozva.

Aztán felemelte lassan a fejét, a térdére támaszkodott, és a nyaka megnyúlt. Hirtelen kanyarított a habarójával egyet, a virágszálat a szájába térítette, ott magának egybegyűjtötte, és tőből leharapta.

- Hé, Buglya! - kiáltott rá az öreg.

De a szó nem használt immár, mert a virágszál dús nedvű törzse, a kövér levelek és a bársonyos, égikék kelyhecskék mind a szájában voltak, s a nagy sárga fogak hersegve dagasztották.

Sokáig ette a gebe, nagy élvezettel. Néha megcsordult habaróján a nyál is, a bozontos szőre pedig a bőréhez simult. Aztán felállt, s mint a fészkében a vihar egy bőrzsákot, nagy erővel megrázta magát. Utána megkapálta az egyik lábával a földet, és nagyot nyerített.

A hang riadtan oszlott széjjel, mint a szélben a füst.

Aztán kelyhébe visszaült a csend.

- Hé, Döme! - szólt az öreg.

A cigány visszajött.

- Mi van, Feren bácsi? - kérdezte.

Az öreg feljebb rázta vállán az ujjast.

- Hol a pénz? - mondta.

Döme odament a gebéhez, megfogdosta a sörényét, majd az öklével olyan erősen belébökött a hasába, hogy megnyivant a lovacska.

- Hát mégis eladja? - kérdezte.

- Mondom, hogy el - szólt keményen az öreg.

- Az előbb még nem akarta.

- Akkor még nem.

- S mostan mén igen?

- Azért, mert megutáltam - mondta a vénember.

A cigány kifizette azt a kevés pénzt, visszafogta a gebét a szekérbe, kivezette az útra, ott felült a kóber alá és elhajtott.

Élénken zörgött tova a szekér.

S miközben egyre távolodott, a virágszál törzsökét kereste az öreg: A patyolat vér, mely bevonta a csonkot, már megszáradva védte a maradékot. Bicskát vett elő az öreg, és a gyökér körül kereken ásta a földet. Aztán a földdel együtt belétette a gyökeret a tarisnyába, és egy gyalogúton megindult hazafelé.

Éppen nyugodott a nap.

Hűvös szél lebbent, s az öreg fütyörészni kezdett. S miközben fütyörészve bandukolt az ösvényen; a virágszál gyökerével a tarisnyában, az idő tengerébe, megsárgulva, lehullt a nyár.




HÚSVÉTI NYÚL

Sokan ingerkednek, ha valami bizonytalannak látszik; de vannak olyan emberek is, akik ugyanakkor reményt látnak mosolyogni.

Nehéz megmondani, hogy kinek van igaza, mert hiszen beszédes példát úgy az egyikre, mint a másikra könnyen találhat bárki. Én mégis azt mondom, hogy a bosszúság és a remény vegyülve fekszik a bölcsőben, mint ahogy némely patak medrében a homok és az arany.

Itt van, példának okáért, ennek a csalafinta nyúlnak a története, amely Illód községben esett meg, az egyik húsvét alkalmával.

Vagyis mi történt?

Szombat este lévén, jókedvű társaság mendegélt a falu utcáján. Csacska beszéddel és nevetgélve mentek úgy tíz óra tájban. A foszlányos felhők megszűrték a hold világát, de az utcai lámpák, bár elég gyéren állottak, adtak némi világosságot. Hát ahogy mentek ebben a takarékos fényben, egyszer csak elkiáltotta magát valamelyik:

- Ni, egy nyúl!

- Hol van?!

Abban a pillantásban valahányan megálltak, és a hirtelen szavak örömszelében úgy forogtak, mint a szélmalom. De a nyúl már elfutott, ha ugyan volt.

Ha nem volt, akkor csak tréfa volt.

Ha ellenben mégis volt, akkor az Üstöki Gábor kapuján ugrott ki, s a derengő világosságban úgy oda lett egy szempillantás alatt, hogy csakugyan nem volt.

Az eset mindenképpen talányos.

Ellenben egészen bizonyos, hogy a kapu mögött, ahonnét a nyúl kiugrott volna, ott valóban Üstöki Gábor lakott. A faluban, sőt a környéken is mindenki ismerte ezt az Üstökit, aki jó hírben állott. Mint embert is becsülték, s mint bognármestert ugyanvalóst.

S volt neki egy lánya is.

A lány tizennyolc évet töltött márciusban, vagyis eme történet előtt valamivel. Különben szőke volt, a szeme a mély forrás zöld és kék színében változott, s aranyló haját lobogva szerette viselni.

Kedveskedve Zsókinak nevezték.

Hát ennek a Zsókinak, nagyon helyesen, sokan tették a szépet. Voltak eme széptevők között, akik csak álmodoztak róla, de kegyeibe furakodni mulasztották. Olyanok is voltak, akik palástolván érzelmeiket, csak hetyke és kurta szavakat vetettek oda neki, ha az útjuk éppen összeakadt. Akadtak holdvilágos lovagok is, akik a ház előtt sétálva, a szívük kelyhét úgy töltötték teli boldogsággal.

Mindezek reménye pókfonálon függött.

Zsinórt, zöldből és pirosból, csak ketten tudtak Zsóki körül fonni. Az egyik Dobosi Péter volt, lovász a közeli állami gazdaságban; s a másik egy Csinódi Pál nevű, ki a bányászati iskolát éppen abban az idő tájban végezte el. Péter bizony már a harmincadik évében feszített, Palkó azonban még eléggé zsenge ifjú volt.

Hát ezek ketten versenyben voltak.

Zsóki pedig ott a verseny közepén bizonytalanul lebegett. Néha Péternek s máskor Palkónak lobogtatta aranyló haját, s a szeméből a zöldet és a kéket is váltogatva osztogatta. Bajban volt hát Péter.

S Palkó még jobban.

Így közelgett az a nevezetes húsvét, amikor mind a ketten azt mondták magukban: Vagy, vagy.

Valahonnét kerített Péter egy nyúlfiút, hogy ő azt a nyulacskát nagyszombaton este elviszi Zsókinak. Nagy titokban. S kerített Palkó is egy nyúlfiút, hogy ő azt a nyulacskát nagyszombaton este elviszi Zsókinak. Nagy titokban.

Először Péter érkezett meg este fél kilenc tájban. Zöld kendővel letakarva, úgy vitte a kezében a nyulacskát, kinek a nyakára piros szalag volt kötve, szépen csokrosan. Az öröm is, mint a nyúl a bokorban, úgy lapult az arcán, ahogy megállt Zsóki előtt, s így szólt:

- Találd ki, mit hoztam.

Nézte Zsóki a zöld kendőt, s gondolt ő piros tojásokat egy hosszúkás kicsi tálban, s gondolt finom csokoládét is, selymes és tarkabarka csomagolásban.

De hát a zöld kendő mintha mozdult volna néha.

- Valami mókás dolog - mondta Zsóki.

Ott állott Üstöki is, a bognármester, s az Üstöki felesége ugyancsak. Törték azok is a fejüket, hogy mi lapulhat a zöld kendő alatt, de szó helyett inkább csak a mosoly futkorászott a szájuk körül.

- No! - nógatta Péter a családot.

- Holnap megmondom - felelte Üstöki.

- Én sokkal hamarabb - mondta az asszony.

S miközben a mosoly szárnyán így libegtek, a kíváncsiság parazsa egyszer csak lángra lobbant a lányban, s a zöld kendő már két ujján fel is rebbent.

- Ó, egy nyuszi! - kiáltott fel.

Hirtelen megnyugodtak valahányan, bár az öregek restelkedtek egy kicsit, hogy a nyulacskát, húsvét is lévén, nem tudták kitalálni. De az a gyenge bosszúság is hamar tovaszállt, mert Zsóki olyan örömmel babusgatta a nyúlfiút a mellén, mintha nem is kéne már vőlegény neki, hanem egy kis nyulacska örökké.

Gyönyörködtek az örömben.

S miközben a szívük-lelkük így andalodott, hát kopogtattak az ajtón, s Palkó belépett. Kurta és könnyű kabát volt rajta, afféle viharkabát, aminek rettentő nagy félszámú zsebei vannak. Tavaszi jókedvvel köszönt Palkó, jobban mondva a köszönés vége benne rekedt, mert meglátta a Zsóki keblén a nyulacskát. A jókedve is rögtön meghervadt egy kicsit, s az a tündér kislány már oda is rebbentette neki:

- Péter hozta nekem!

- Ló mellett megterem - mondta Palkó.

Mi tagadás, az irigység barlangjából fújt a szél; s nem is feleltek rá semmit, hiszen zsenge levél helyett ilyen irigy szavakkal táplálkozik a nyúl minden ilyen alkalommal. De a zsenge levél kesernyés volt mégis egy kicsit, mert a Palkó bal zsebében is lapult egy nyulacska, szintén piros pántlikával a nyakán. Csak hát okos volt és óvatos a fiú, s rejtve hozta a kicsi nyulat. Hiszen nem lehet tudni, gondolta magában, hogy miképpen adódik a dolog, s csak amikor úgy adódik, akkor hozza napvilágra a húsvéti megemlékezést.

Csendesen üldögélt tehát, s egy kicsit titkos örömben.

- Nem teszed le a kabátodat? - kérdezte az asszony.

- Köszönöm - mondta Palkó. - Nem maradok sokáig.

S a derekához szorította a kabátot, különösen bal felől, mert hiszen abban a bal zsebben várta a dicsőséget a nyúlfiú.

- Akkor is tedd le! - szólt a lány is.

A szóban a ragaszkodás, sőt az érzelem parancsa is benne volt. S melléje a nyulacskát is letette Zsóki az öléből, mintha azt akarta volna mondani ezzel, hogy te szamár Palkó, neked is örülök, nemcsak a nyuszinak. Jó, jó, gondolta a fiú, de azért a kabátot mégsem teszem le, hogyisne!

- Csodaszép nyúl! - mondta inkább.

S éppen jókor mondta, amit mondott, mert a nagy dicséret miatt-e vagy egyéb tapsifüles-rejtelemből, de abban a pillantásban a földre ugrott a nyúl, s besurrant a karospad alá, amelyen Péter nagy dicsőségben üldögélt.

- Jaj, a nyuszi! - rebbent meg a lány.

A többiek is odatömörödtek valahányan, s nyomozni kezdték a nyulacskát. Középen Péter és Zsóki kaparásztak, s a két szélén a két öreg hasalt a földön, hogy hova bújt meg az a huncut nyúlfiú. Palkó is izgett-mozgott, mintha az üdvösségit keresné egyenesen, de valójában csak a többieket biztatta inkább. S amikor látta, hogy valahányan s annyira megbújva kaparásznak, ügyesen kinyitotta az ajtót, mintha arrafelé is keresni kéne a nyulat. Utána visszajött a szoba közepire, s a maga nyulacskáját, ki a zsebében kuksolt, ügyesen készenlétbe helyezte.

- Itt van, ni! - kiáltott fel.

Rögtön odapattant mindenkinek a szeme, s megborzadva látták valahányan, hogy a Palkó lába mellett ugrik egyet a nyúlfiú, s egy villanással kifut az ajtón.

Utána is iramodtak, de nem érték utol.

A lány pityeregni kezdett, a két öreg meghervadott, s Péter pedig így szólt:

- No, Palkó!

- Mi az, hogy no, Palkó?! - kérdezte a fiú.

- Az, hogy kiengedted.

- Mit?!

- Hát a nyulacskát!

Palkó úgy tett, mintha az egészet nem értené. Ámuldozva tekingetett hol az egyikre, hol a másikra. S amikor magyarázni kezdték annak a buta fejinek, hogy a nyulacska elfutott a nyitott ajtón, akkor így szólt:

- Én nem láttam, hogy elfutott volna.

- De elfutott! - mondta a lány.

- Nem hiszem.

- Hát ez bolond! - ámult el Péter.

Még egy jó darabig így mondták, mondták, hogy az ajtón kifutott a nyúl, a két szemükkel látták, s megesküsznek akármire. Palkó még mindig úgy nézegetett, mintha megzavarodtak volna, akik futni látták a nyulat; s majd végül így szólt:

- Fogadjunk, hogy nem futott el!

- Most már fogadhatsz - mondta a lány.

Hát erre Palkó odalépett Zsóki elé, s ünnepélyesen így szólt:

- Hozzám jössz-e feleségül; ha nem futott el?

A lány ámulva nézett a fiúra.

- Mondhatod, hogy igen - legyintett Péter.

A könnyek harmata még ott csillogott a Zsóki szemében, amikor a biztatásra így szólt:

- Igen.

Hát erre Palkó ledobta a kabátját, és a karospad előtt a padlóra bújt. Aztán a pad alá nyújtotta azt a hosszú jobb karját, s egy kicsit matarászott, s majd előhúzta onnét a nyúlfiút a nyakánál fogva.

- Hát ez mi?! - mutatta fel.

A lány átölelte a fiú nyakát, és megcsókolta. Péter kiment az ajtón. Zsóki gyöngyözve nevetett, s az anyja is mosolygott. Az öreg Üstöki azonban csak a fejét tekergette, mondván:

- Hát ez csalafinta nyúl volt.




KARÁCSONYI PÁSZTOROCSKÁK

A szabadtűzhelyen, a betlehemi majorban, hajladozik a tűz aranylángja. Csordapásztorok melegednek a tűznél, melynek a fénye átvilágít az időn, és emlékezni serkent engemet is.

Tizenhárom éves voltam, s vezére a zsenge pásztoroknak. Ezek a zsenge pásztorok mind korombéli fiúk voltak, akiket gondosan megválogatva vettünk fel a nyájba. Amikor a kör bezárult, kiosztottuk a szerepeket. Elsőnek vezért választottunk, aki majdan, karácsony este, a belső beköszöntőt is mondani fogja, mindama leányos házaknál, ahova behatolunk. Aztán választottunk külső beköszöntőt, aki az ajtón kívül fog szólani, és hát meg is küzd azzal a másik nyájjal, amelyiket ott találnánk esetleg a háznál. Utána kijelöltük a tűzmestert, aki vezényli az üdvözlő puffantásokat; majd megválasztottuk az énekvivőt és a mókamestert, nemkülönben a nagymondót, aki mindenkit le fog torkolni, szükség esetén még lódítva is éktelenül.

S aztán tanulni kezdtünk.

Így készültünk a szent hadjáratra, a karácsonyi kántálásra, s vártuk a napot és tele lélekkel az estét, amikor aranyfénnyel felragyog a betlehemi csillag.

S végre a föld örömet kiáltott az égre, és az ég örömet kiáltott a földre.

Karácsony este lett.

Az áradó örömben úgy ringott a völgyben a falu, mint a békesség tava. S a tóban egybegyűlt a tizenkét zsenge pásztor, mint tizenkét aranyhal. Elindultunk kövér örömmel, s miközben úsztunk a patyolat estében, felzengett szívünkből az ének. Szállott az ének, és zengedezve hirdette, hogy a betlehemi hírmadár a mi falunkba is hullatott egy tollút. Hullatott egy tollút a kicsi nép ismeretlen falujába; és öröm nyugodott azon, ami hullt, és piros megemlékezés a szegények felől.

Így énekeltünk, s haladtunk lassan a falu között, a fehér holdvilágon; s miközben haladtunk, imitt és amott is felzengett az örömnóta, s úgy világított valahány ének az éjszakában, mint a pásztortűz lobogása.

A falu is megbolydult egészen.

Megbolydult, mert a reménység öröme szállotta meg az embereket, s kisöpörte szívükből az esztendő gondjait. Csak éneket termett a száj vagy jó szót. A vérből sem hullott indulat azon az este; hanem megnyugodva csörgedezett a vér, akár Betlehemben a patak, minek a vizéből szelíden ittak a csordapásztorok gazdátlan juhai. A házak tetején a hó világított, bent a szobákban pedig szelíden a lámpa. S amikor valahonnét, úszva a holdvilágon, felhangzott az ének, leányocskák fürkésztek az ablakon át, s úgy várták madaras szívvel a zengő sereget.

Megálltunk egy ház előtt, mely első volt a tervezetben. Lázár gazda lakott a házban, s volt neki egy lánya is, aki két bimbót a rózsabokorról már leszakított. Hát azon a kapun, örömhír énekszóval, bátran bévonultunk, s még fent az ereszben is, az ajtó előtt, énekeltünk egyet. Amikor ezt sikeresen elfújtuk, hagytunk módosan egy kevés csendet, majd felcsendült a külső beköszöntő hangja, mondván a megkívánt harsány hangon:

Örülj és örvendezz, nemes házigazda:
Kigyúlt a világnak Betlehem csillagja.
Örülj és örvendezz, kedves háznak népe,
Hogy ide vezérelt a csillagnak fénye.

A csillag fénye szerencsés csendbe merült. Vagyis, bent a szobában, nem volt egy másik nyáj, amelyik belülről, valami elmés kérdéssel, rögtön megtámadott volna. Így aztán csak Lázár gazda szólt ki nekünk ünnepélyesen, mondván:

Jónál jobb hírt hoztok, halljuk valahányan:
Gyertek azért beljebb; akármilyen bátran.

S a szó végére meg is nyitotta nekünk az ajtót; s mi pedig egyenes cérnasorban, mint a vadlibácskák, bévonultunk az ünnepi szobába. Nekem mint belső beköszöntőnek, a sor fejénél kellett állanom, s állottam is mily szívesen! Katonás léptekkel előrevezettem a sort, úgy annyira, hogy a sor végi pásztorocska az ajtón belül még helyet vehessen. Akkor megvártam, hogy a léniát, ha valami hiba lenne benne, gyorsan kiigazítsák; s majd egy negyed fordulattal, egyszerre és valahányan, frontot vettünk pattanva a ház gazdája felé, ki a feleségével és a leányocskával ott állott várakozva az asztal mellett. S abban a percben, amint a csizmácskánk szára megcsattant a fordulatban, jobb kézzel és egyetlen villanó mozdulattal, levettük a fejünkről a kucsmát, s én pedig hangzatosan megszólaltam, mondván:

Ahol a nap felkél, ama tájról jöttünk,
Hírmondás kedviért nagy utakat tettünk.
Mert szólott egy csillag, éppen felkelőben,
Hogy gyorsan induljunk éjféli időben.

Napkelet országból így el is indultunk,
S ezen kedves házba hozott el az utunk.
Dicséretét zengjük Júda nemzetének,
Mert kinyílt virága Dávid vesszejének.

Származásunk felől sem hagyunk kétségben,
Vagyis bajban nőttünk, s tartós szegénységben;
S kik a juhnyáj után vénen vánszorognak,
Fiai vagyunk mi csordapásztoroknak.

Dehát ez voltunkat az Úr nem tekinté,
Hanem angyalával nékünk megjelenté,
Hogy földre lejöve világ megváltója,
Kinek a mi nyájunk igaz szószólója.
Ámen.

S erre az "ámenre", de abban a pillantásban, puskaporos pisztolyával, a lábszára mellett a pádimentum felé, oly nagyot puffantott a tűzmester, hogy a lámpában a láng és a pironkodó kislány megriadt egyaránt.

Mi pedig harsanva mondtuk a lövésre:

- Szent jó estét kívánunk!

Ezzel aztán a szertartás madara el is szállt. A sor megbomlott, mosolyra derültek a szemek és örömre az arcok. Szíves szóval a gazda is biztatni kezdett minket, hogy vegyük közre az asztalt, s üljünk le. Köszöngettük a szíves szót, s mint nagyra becsült férfiak, ki-ki a megillető helyre le is ült. A kislány pedig, mint nyíló háziasszony, kolbászt hozott az asztalra, s egy cserépfazékban töltött káposztát. A kolbász még cserszegett a forró zsírban, s rotyogott majdnem a káposzta is. Szokás szerint, s hogy az étek is csillapodjék még valamicskét, a gazda szilvapálinkát töltött, s a kisded Jézusra köszöntötte, aki éppen akkor nagyon fázódott a barmok között.

Aztán enni kezdtünk.

S evés közben egyre jobban megeredt a szó, mely a betlehemi pusztáról lassankint hazarepült, s kezdett megtelni derűvel. Vagyis az ideje megjött a játéknak, melyet előre megbeszéltünk. Ránéztem hát a mókamesterre, s így szóltam:

- Messze van még az idő, amikor szakálla lesz.

- Kinek? - kérdezte a kislány.

- Aki ma született, annak - feleltem.

Tudván, hogy a Kisdedről beszélek, pírba borult a kislány arcocskája. Mi kedvesen nevettünk a rózsaszínű zűrzavaron, a mókamester pedig színre lépett, s így szólt:

- Hát én megelőztem az időt, hallják-e!

- No; s az hogy történt? - kérdezte a gazda.

A mókamester helyzetet vett, s kanyarítani kezdte a történetet, mondván:

- Hol van az a harcsafűrész, te legény? - kérdi apám a tegnapelőtt reggel. - A helyin van - mondom neki, mire apám szól ismét: - Hát ha a helyin van, akkor kondorítsd össze, mert megyünk s levágjuk azt a nagy fát a Csorgónál.

Itt megereszkedett egy kicsit a szóval, s folytatta:

- Hát mi el is mentünk, s egy óra alatt megérkeztünk, abban az irgalmatlan nagy hóban. Megkerültük a nagy fát, s a töviről széjjel pallottuk azt a rengeteg havat. Aztán térdre ereszkedtünk, s neki a fűrészt a fának; s oly lelkünkből húztuk, hogy a fa ágain reszketett a hó. Node, haladtunk is dicséretesen, mert egy félóra múlva, mint egy recsegő zuhatag, földre döndült a fa. S a döndülés után, ahogy a verejtéket le akarám vala törölni a homlokomról, hát odapillantottam a fa csonka törzsökére, de fel is akadt rögtön a szemem, mert a fatörzsök fehér lapján nem semmit láttam, hanem az elszomorodott Jézus szakállas fejét.

- Jaj, igazán?! - mondta a kislány, mire a mókamester még bizonykodott is, mondván:

- A béka a hitetlenek nyelvire rakja a tojásait, ha nem így volt.

Éppen tettük volna, hogy tünedezünk a nagy csodán, de akkor megszólalt a nagymondó, s tiszte szerint így szólt:

- Assemmi, hallják-e! Hanem János keresztapám a múlt héten egy vaddisznót lőtt, jó nagy vadkocát. Otthon neki is állott mindjárt, hogy felhasítja; s ahogy ott előttünk éppen felvágja vala a hasát, hát a hasadékból két vadmalac szökött elő.

- Jaj, csakugyan?! - mondta ismét a kislány.

- Bizony - fűzte tovább a nagymondó. - De keresztapámnak is volt esze bezzeg, mert hogy megjegyezze azt a két vadmalacot, a fülit mindjárt béhasította mind a kettőnek; s aztán elcsapta őket az erdőre, hogy majd jövőre meglője őket, mint kész disznókat, s jogos tulajdonait.

- Aj, beh okos volt! - ámult a kislány.

- Okos-okos - nézett a kislányra a mókamester. - De aki elbeszélte, az sem ingyen tette, mert igen nézi a maga fülit.

Megrebbent rögtön a kislány, s a két tenyerével letakarta mindjárt a két fülét; s a két szeme pedig fényben röpdösött, mint két cseppecske madár.

Mosolyogtunk is rajta, de szerettük is.

S kedvelt ő is minket, úgy emlékszem, mert elmenőben virágot tűzött a sapkáinkra. S mi azokban a virágos kucsmákban rázendítettünk egy új énekre; s a patyolat estében zengedezve haladván egy másik lányos ház felé, ragyogott nyilván a mi szemünk is, mint a betlehemi csillag.




UGYEBÁR TALLÉR

Most ment el.

A beszélgetés, s kivált a történet, olyan izgalmas volt, hogy mindjárt le is jegyzem magamnak.

Délután háromra járt az idő. Éppen készülődtem, hogy elmenjek hazulról. Van ugyanis egy asztalos, aki szegről-végről rokonom is. A múlt héten nálam járt, hogy ő nagy újságot mond. A nagy újság abból állott, hogy meg akar házasodni. Istenkedve kért, hogy a mai napon, korán délután, menjek el hozzá, mert nekem kell döntenem.

- Miben? - kérdeztem.

- A házasság dolgában - mondta.

Látván, hogy furcsállom az ügyet, s hogy szakértelem híján bizonytalankodom is, bővebbre fogta a szót. Vagyis elmondotta, hogy a lány szép és ügyes ugyan, de igen hetykélkedik, ami mögött, alighanem ravaszság rejlik. Hát én nézzek a természetibe annak a lánynak, s utána mondjam meg neki, hogy elvegye-e.

- No, jól van; ott leszek - mondtam végül.

Most azonban kezdek már késni. De nem nagy baj, úgy gondolom, hadd fürkéssze egy kicsit maga az asztalos is a lányt. S ha baj, akkor sem tudok menni, mert ezt a történetet, így melegiben, le kell magamnak jegyeznem.

Tehát éppen készülődtem az asztaloshoz, amikor betoppant hozzám egy ember. Úgy korombéli, olyanforma. Ahogy megpillantottam, vissza is hőköltem egy kicsit, mert az embernek az álla egy pettyes kendővel fel volt kötve. Nem tudtam, hogy kicsoda lehet, ámbár derengett bennem, hogy valahol már láttam. S éppen ezért, hogy a bennem lappangó ismerőst meg ne bántsam, így szóltam hozzá:

- Tessék, csak tessék!

Beljebb lépett, s akkor vettem észre, hogy az egyik füle kibukkanva áll a kendő alól. Pirosan állott a fül, s meg is dagadva jócskán.

- Nem ismersz meg? - kérdezte.

Bennem a derengés, a kiléte felől, a hangra világosabbra váltott.

Valósággal a nyelvem hegyin volt, hogy kicsoda; de a füle miatt-e, vagy az én elgyarlódott emlékezetem miatt, nem tudtam kimondani.

- Nem gondoltad, ugyebár...

Nem tudta kimondani, amit akart, mert az "ugyebár" szóra úgy kiugrott a neve az eszemből, ahogy a kakukkos órából is, ütés közben, kiugrik a figura.

- Tallér Gyula! - kiáltottam fel.

- No, látod! - mondta Tallér, boldog mosollyal.

S ahogy mondta, a mosolytól-e vagy mitől, de a szája ferdére húzódott egy kicsit. Istenem, gondoltam magamban, vajon mi történhetett vele?! Ezt gondoltam, de a gondolat függönye mögött egy pillantás alatt lepergett az ismeretségünk története. Nem volt ugyan hosszú történet, mert az emlékezet fényének egyetlen futamában el tudta mondani a film. A villanások sorozatában először egy pufók arcú fiút láttam, akivel néhány évig együtt jártam a gimnáziumban. A fiú egy Gyéres nevű helységből való volt, ahol a szülei vegyeskereskedést űztek. Nagy, kerek feje volt, s álmatag kék szemében a kékség vízzel vegyült. S mindig kalandos regényeket olvasott, az őserdők szerelmeseiről, az aranyásókról s más effélékről.

- Nohát, te Gyula! - mondtam neki.

A füle után, az elfacsarodott szája után, s nemkülönben az emlékezetem diákja után, talán nem is mondhattam mást.

- No, ülj le - szóltam neki.

Leült, s ragaszkodó és szelíd pillantást vetett reám. S mintha valami restelkedés is lett volna abban a pillantásban. Az egit, gondoltam magamban, ott valami nagy baj lesz! Mert ezt megverte valahol valaki. S talán éppen miattam verték meg, amikor ócsárolták a könyveimet, vagy a vélekedéseim miatt szidalmaztak engem.

Különben nem jött volna el.

- Hogy vagy? - kérdeztem.

- Látod.

- Látom - mondtam.

Itt egy kicsit megakadtunk, de az apró szünet jó volt Tallérnak arra, hogy elszánja magát. Azzal az elszánással azt mondta nekem, hogy alapítsunk mi ketten egy "Irodalmi Termelő Irodát". Akit én ajánlok ebbe az irodába, azt ő is felveszi, minden további nélkül.

- S mit csinálnánk abban az irodában? - kérdeztem.

- Mit?! - ugrott egyet Tallérnak a válla. - Hát először is: lenne annak az irodának három szobája. Az elsőben kitaláljuk a történetet, a másodikban megállapítjuk a műfajt és a szerkezetet, s a harmadikban megírjuk.

- Mindegyiket mi magunk? - kérdeztem.

- Dehogy! - mondta Tallér.

- Hát?

Megfészkelte Tallér magát a széken, s így szólt:

- Hát ugyebár: vannak kitalálók, s azok kitalálják a történetet; vannak szerkesztők, s azok megszerkesztik; s ismét vannak írók, s azok szépen megírják.

- Értem - mondtam neki.

- No, ugyebár! - felelte Tallér.

Itt ismét megakadtunk, s abban az apró szünetben most már én gondolkodtam, amit gondoltam. Vagyis azt, hogy első hallásra célszerűnek látszik a találmány, de aztán, ha jól utána gondol az ember, mégsem célszerű.

- Ezért jöttél? - kérdeztem.

- Nem ezért - mondta.

S utána megfogta térd alatt az egyik lábát, s jobb helyzetbe segítette. Közben egy fintor is átfutott az arcán.

- Fáj talán? - kérdeztem.

- Kicsit - felelte Tallér, majd hozzátette: - Ellenőrzés csupán, azért jöttem.

Gondoltam, valamit az eszemen most nekem is mozdítanom kéne, mert különben nem értem azt az ellenőrzést. Mozdítottam is rajta, de akkor sem értettem. Mit akar ez ellenőrizni?! Fogadott valakivel, hogy élek-e, vagy meghaltam már? Vagy abban esetleg, hogy milyen színű a szemem? Valami efféle lesz. Igen, valamilyen karóhoz nagyon köthette a kutyát, mert láthatólag meg is verték: a fülit megdagasztották, és a lábát is érintették.

- Hát tessék! - mondtam.

- Magamat akarom ellenőrizni - folytatta Tallér.

- Értettem - feleltem könnyebbülve.

- Nem érted!

- Hát akkor nem értem.

Itt ismét megakadtunk, s abban a csendben hirtelen eszembe jutott az asztalos, aki már lesi nyilván az ajtót, hogy kifürkésszem a lányt. Ha sokat késem, házasság lesz a dologból, mert a meghitt együttlét nagy kerítő. De ha pontosan megjelentem volna, akkor is csak házasság születik, mert ki venné a lelkire, hogy egyebet tanácsoljon!

- Vegye csak el - gondoltam.

S úgy látszik, hogy mondtam is, mert Tallér riadtan tekintett reám, s valahogy úgy, ahogy a csendes bolondokra szokás. Meg akarván őt nyugtatni, kedves vigyorral szóltam oda neki:

- Semmi, semmi. Csak mondjad.

- Köszönöm - felelte Tallér.

Aztán nekihelyezkedett egy kicsit, vagyis előbbre hajlott valamicskét, reám ugrasztotta a két szemét, minek a kékségében a víz láthatólag forrni kezdett.

- Tudod, ugyebár - kezdte igazán -, hogy én a Kavicsozó Vállalatnál dolgozom, a Dunán?

Most hallottam először, de így szóltam:

- Hogyne, hogyne!

- Hát én - folytatta Tallér - figyelem a vizet, a folyó vizet, ott a Dunán. Régóta figyelem. S arra jöttem rá, hogy a folyam vize naponkint változik. Nemcsak a színében változik, hanem az iramában is. Sőt, az ízében is változik!

- Természetes - mondtam.

- Ha pedig így van - folytatta a szót -, akkor nyilvánvaló, hogy az összetételében is változnia kell. Ugyebár?!

- Nyilvánvaló.

- Hát én, ebből a tényből, levontam egy gondolatot. Vagyis: a víz változásához nemcsak az időjárásnak van köze, hanem köze van a talajnak, s köze van a folyási zónák hőmérsékletének. Sőt, a víz változásában szerepet játszik az élet is, mely a folyamon s annak a környékén zajlik.

- A társadalmi élet?

- Dehogy! - legyintett Tallér. - Az emberi élet! Az állati élet! És a növényi tenyészet!

Érdekes, gondoltam, ez mond valamit. S magam is közelebb hajoltam, hogy a szikrákat jobban fel tudjam fogni.

- Ha pedig így van - fújta Tallér a szikrát -, akkor egy pohár vízből, melyet a folyamból merítünk, abból a pohár vízből, kellő vizsgálat útján, meg tudjuk állapítani, amire éppen szükségünk van.

- A teremtésit! - lelkesedtem.

- De csak visszafelé! - mondta Tallér.

- Hogyhogy visszafelé?

- Hát a kimerítés helyétől visszafelé. Csak arra a területre érvényes.

- Természetes, hogyne!

- Nohát! - folytatta Tallér. - Amikor én erre a gondolatra rájöttem, akkor mindennap hazavittem egy üveg vizet, egy héten keresztül. A nyolcadik napon aztán nekiálltam, hogy megvizsgáljam a vizeket. Általában, s a különbséget a hét nap vizei között. Neki is ültem, s elkezdtem a munkát. Furcsa érzés járta át egész valómat, s egyre melegítőbb nyugtalanság.

Már kezdtem izzani én is.

- Meghiszem, meg! - mondtam.

- De akkor történt valami - szólt riadtan Tallér. - Egészen kicsi dolog. Úgyszólva semmiség. Vagyis észrevettem, munka közben, hogy az asztal fölött ott ül egy pók. Ott ült a falon. Valahányszor odanéztem, ott ült a pók. Aztán észrevettem, hogy ő is néz engem. A pók. Egy helyből, állandóan. S csak nézett és figyelt engem folyvást. Makacsul figyelt, s gunyolódva.

- A nyavalyás! - mondtam.

- Szemtelenül figyelt.

- Üsd agyon!

- No, ugyebár! - lobbant fel Tallér Gyula. - Hát tehettem egyebet?! Pedig szeretem az állatokat. De akkor, s végül, úgy elfogott az indulat, hogy kerestem gyorsan egy lécet, hogy agyonüssem. De a kezem remegett, s nem találtam el. De az ujjaim, itt a görbületnél, beléütődtek a falba, s lement róluk a bőr. A pók pedig elfutott, fel a mennyezet felé. S megállt odafent, a sarokban, s onnét röhögve nézett engem.

- Arcátlan alak! - mondtam.

- De a kutyamindenit! - vicsorgott Tallér - felugrottam én is az asztalra, hogy onnét agyoncsapjam. Hanem a pók igen magasan volt. Vettem hát gyorsan egy széket, azt fel az asztalra, s én pedig fel a szék tetejére. De ahogy sújtani akartam a léccel, hát megcsuszamlott alattam a szék, s én rázuhantam az asztalra. A vizesüvegek közé, s onnét le a földre. Hanem már folyt az arcomból a vér. De a pók még ott volt, láttam jól. Mint a bolond, olyan voltam már. A vérem folyt, s a fogaim dühömben csikorogtak. Nem válogattam hát, hanem ami a kezembe akadt, azt mind dobálni kezdtem a pók után, fel a sarokba, egymás után. Hullott a törmelék, recsegett és ropogott minden.

- A mindenit!

- Hanem a pók is megijedt, az átkozott dög, mert rohanni kezdett. Lerohant a falon, s az asztal mögé bújt. De félrevágtam én is az asztalt, hogy most már rátaposok. Csakhogy nem találtam sehol. Egyszerre eltűnt. Nem mehetett máshova, csak le a nyíláson, a padló alá. A gyáva mindenit: előlem akarsz elbújni?! No várj, mert te megdöglesz, akárhol vagy! S megragadtam a fejszét, s vágni kezdtem a padlót. De akkor már már csak forró köd volt előttem. Csupán arra emlékszem, egészen homályosan, hogy emberek törtek a szobába; s aztán mintha megkötöztek volna, s majd mintha vittek is volna valahova, robogva.

- S hova vittek? - kérdeztem.

- Oda! - mondta Tallér.

Megbántam rögtön, hogy feltettem ezt a kérdést. Igen, mert meg kellett volna értenem, hogy a bolondok házába vitték szegényt.

- Értem - bólintottam.

Tallér megnyugodva nézett reám, s meleg ragaszkodással kérdezte:

- Ugyebár, igazam volt?

Nem tudtam, hogy vajon a vizet kérdezi-e, vagy a pókot. A pók dolgában egy kicsit ingadoztam, de a vízi találmány egészen tetszett nekem.

- Igazad.

S ezt olyan komolyan mondtam neki, mint aki szentül hiszi, hogy egyik sem bolond a kettőnk közül.




LESZÁLL A DÉR
Helyszíni előszó egy regényhez

A játékot, néha legalább, szereti az okos ember.

Kedves napomat tehát, ezt a mait, okos játékból, a bajok tetejére teszem, hogy ott, az apró gondok fölött, megteljék örömmel. S érzem is már, hogy a jelenből, de főleg a jövendő felől, csillogva érkezik az öröm. Csillog az öröm, ami nem is csoda, mert hiszen fényben fürdik, amely nem csalóka.

Nem, mert a tudás fénye, amiben fürdik az öröm.

Nyilván oktalanság is, bár igen enyhe módon, ha ebből a megejtő csillogásból a múltba visszatekintek. Nem szívesen teszem, de hát él még bennem is az oktalan angyalok emléke, akik a csillogás ellen, a szent adoma szerint, egyszer fellázadtak. Küzdöm velük; s ha hamarjában egyebet nem is tehetek, egy kicsit borsot török az orruk alá. Vagyis Mihályhoz pártolok, aki legyőzte őket.

Mármint Szent Mihály.

Némileg ugyan, s éppen a tudomány fénye miatt, mentséget kell keresnem arra is, hogy Mihályt emlegetem. Legyen ez a mentségem, ha már egyéb nincs, az a jelképes beszéd, hogy a népnek, melynek az ágán magam is termettem, a főangyala nem Gábor, se nem Rafael, hanem Mihály. Most hirtelen nem tudnám megmondani, hogy a népet mi késztette arra, hogy így válasszon. Lehetséges, hogy a Pál apostol szigorúságának köszönhetik Mihályt; de lehet az is, hogy így akartak egy követ fújni a zsidókkal, akik ugyancsak sok bajt láttak, idejük teljessége alatt.

Mondom, nem tudom.

Bizonyos csak az, hogy a nép Szent Mihály hetének mondja azt a hetet, amely a főangyal napját megelőzi. Bár a tárgyilagos naptár felé halad a világ, a kalendárium most is azt mondja, hogy szeptember huszonkilenc az ő napja, s ilyenformán huszonkettedikén kezdődik Mihálynak a hete.

S mily nevezetes az a hét!

Itt vannak mindjárt, példának okáért, a barmok. Mert hát a gazdálkodás törvénye szerint, melyet ember és időjárás együtt fundált, ez idő tájt a szabad mezőktől elbúcsúznak a juhok, el a lankás kaszálóktól az üdülő lovak és a lófiúk, s a hegyi tisztásoktól a meddő fehér barmok. S ha a kedvező idő késik is valamicskét a búcsúval, a törvényt akkor is megtartja Mihály, és elteszi jövőre. S amíg öregesen ezen szöszmötöl, azalatt örül, aki csak él, hogy az áldott nap még oly meleg. Elsőnek örvendezik az állat, mert az őszi derűben a szabadság aranykorát élvezi, kedvét töltvén a föld zsengéiben is, melyek szerfölött finomak, mint a gyermekek közül is azok, akik elkésve születnek. S miközben így szöszmötöl Mihály, és örvendezik a barom, szorgosan búzát vet az ember, mert hiszen tudja jól, hogy abból a magból lesz a legjobb búza, amely Mihály hetében kerül a földbe.

De hát, ha melegen aranylik is nappal a nap, estére elmegy. Kiverődnek lassan a csillagok, s kezd a fényük hegyesedni. S minél hegyesebb a csillagok fénye, annál bizonyosabb, hogy a hóharmat lehull, A hajnal csendjében titkon és nesztelenül száll, mint az emberi fejre is a dér. Az ezüstintelemre sárgulni kezdenek a falevelek; s megadja magát az okos paszuly is, habár idegen lomok-levelek közé rejtette magát a földön, vagy karóra kúszott hetykén magabizva. Elpityeredik a sarjú is a szigorú harmat alatt, s nemkülönben megretten a törökbúza rőt szakálla; s az inda is úgy elszenderül, hogy a végiben okkersárga lesz nagy bánatában a tök.

De hát, ha így van, így van.

Mit tegyünk?!

Legjobb lesz talán, ha ebben az őszi gondban magam mutatok példát, s egyenesen megmondom, hogy Illódra bizony így köszöntött be Szent Mihály. A falu népe, mármint az illódi nép, nyilván nem fogja megköszönni nekem, hogy éppen a hóharmat volt az első, amit Illódról mondani tudtam a világnak. Könnyen meglehet, hogy emiatt duzzogni fognak reám. De ha a dér miatt nem is, a falevelek miatt bizonyosan, hogy éppen Illódon sárgítottam őket. Az okos paszulyt sem kellett volna szájra adnom, mert ők megengedték neki, hogy rejtőzködjék a földön, vagy felfusson bármire. No, a sarjú még hagyján, mert ha hóharmatos gyenge szálaira rásüt reggel a nap; valóban pityereg valahány; de hát a vitéz törökbúza, az illódi, az bizony nem szokott hólisztes Mihálytól megrettenni; s a tök is, mely az illódi földeken terem, hát az sem az indája miatt sárgul meg, mert jófajta tök az; hanem vaddisznók járnak éjjelenkint, s azoktól hogyne sárgulna meg szegény.

Mondom, számíthatok arra, hogy az illódi emberek meg fognak neheztelni reám. De hát akkor is így van, ahogy van. Vagy igazságot mondok, s akkor a sárgát nem festhetem zöldre; vagy a szél hátára ülök, s akkor csendben maradok.

De legjobb lesz mégis, ha megfaragjuk a szót.

Magam is; ők is.

Nem akarnék ugyanis az igazságban úgy vitézkedni, hogy a szavam rontsa, ami a bozót mögött ott virul. Csakhogy akkor, a törökbúza rőt szakálla miatt, akár rettegve reszket, akár nem, az illódiak se duzzogjanak reám.

Hiszen Mihálynak sem esnék jól.

S azonkívül tudják jól az illódiak, hogy nem a szellő fodraiba vetik a tökmagot, ha békességben lesznek velem. Aminthogy tudom én is, hogy a hűségem indája, ha magam megsárgulok is, ehhez a faluhoz köt.

Mert én Illódban születtem ugyanis.

De többet mondok.

Vagyis elmondom, hogy a tudomány csillogásából, mely örvendeztet engem, nem oktalanul kacsintottam Szent Mihályra vissza. Nem oktalanul, mert én Mihállyal a helyszínén találkoztam.

Illódon tehát.

Innét tudom az emberek és a barmok őszi dolgát; látván a hóharmatot is, a maga ezüstös valójában, különösen a kerti szabad mezőcskék zsenge szőnyegén, mert ahol a fák állottak, ott a falevelek elhalászták a harmatot. Az okos paszulyt is, az illódit, akkor láttam ismét, nemkülönben a juhok hazaballagó jámbor népét; s más egyebet is, oly sokat, amire csak ezután kerítek szót.

Ahogy mondám, akkor vitt a jószerencse Illódra, Szent Mihály hetében; s nem is oly, régen, mert a fél század után már hat esztendőt írtunk. Vonat és szekér helyett jószerencse vitt valóban, mert azon a héten, abban a hegyek közé illasztott faluban, nemcsak rőt szakállú törökbúzát és okkersárga tököt találtam, hanem két bátor virágszálat is.

Bátrakat, akiken nem fogott a hóharmat.

S mivel oly bátrak voltak, és virítottak a dérben is, hát gondoltam, hogy tovább nem tartogatom az emlékezetem ládikójában, hanem kiteszem gonddal a világ elé, hadd legyen illódi üzenet ez a két virág.

De azért, lelkem rajta, Mihályt sem hagyom el.

S mint az illódi paszuly, talán oly játékos ez a szó is. Mert ugyanis, ha el akarnám hagyni Mihályt, akkor sem hagyhatnám el. Nem tehetném, mert az én illódi létemnek olyan látszata van, mintha versenyben állottunk volna ketten. S ebben a versenyben, hát ebben.... Ejh, nehezen mondom ki. De hát, ha már eltökéltem, hogy minden dologban igazat mondok, akkor ebben sem lapulhatok. Úgy gondolom. S ha úgy gondolom, akkor mondja ki a szó, hogy ebben a versenyben én győztem bizony.

De nem egészen a magam érdeméből.

Azt akarom ezzel mondani, hogy az angyali szárny, amelyen Mihály elindult, megbízható eszköz ugyan az utazásra, de bizony az emberi tudomány már gyorsabb szárnyakat ad a halandónak. Így történt aztán, hogy én hamarébb érkeztem meg Illódra, mint Szent Mihály. Ő ugyanis, a maga hetével, abban az esztendőben szombaton érkezett; én pedig már pénteken, úgy alkonyat tájban, Illódon voltam.

Enyhe volt az alkonyi lég, bár a tisztaságában egy kicsit éles is ugyanakkor. Egyszerre felbozsorgott az emlékezetemben a múlt; s felkeltek bennem az elmúlt idők őszt üzenő alkonyatai. Néha szellő lebbent a tiszta légben, s kelet felől, gyéren az égi mezőben, felhők úsztak nyugat felé. A nap meghízva, mint valami lángoló aranykerék, a csalóka felhők háta mögött törtetni látszott, hogy elmerüljön a fekete föld mögött.

Lángba borította a peremet, s majd el is merült.

Én pedig, mint a hal a hegyi patakban, úgy aludtam.

S másnap hajnalban; a szombat kapuján keresztül, megérkezett Szent Mihály is. Fényes volt és szigorú. A szellő csendre ült, mintha nem is lett volna soha; s a felhők is, talán ijedtükben, eltakarodtak az égről.

S lehullt a hóharmat.

De rezgő fénnyel feljött a nap, s a harmatról lenyalta az ezüst szint. S a sugarait, mint millió futárt, elküldötte a juhoknak, a fehér barmoknak és a lófiúknak. S küldött a kukoricacsöveknek is, mindegyiknek, a töknek és a paszulynak s a megrettent gyümölcsöknek, amelyek csökönyösen még a fákon maradtak.

Mozgalmas volt a világ.

S magam is, mint ismét illődi újszülött, elindultam a buzogó napfényben, hogy lássam itt-ott a rokonokat.

Atyafi volt Sófalvi Domokos is. Tornácos házban lakott, de a ház nem volt éppen olyan állapotban, hogy ujjongott volna rajta a szem. A tornác fáján azonban, mely elég magasan kerítette a házat, hosszú ládikókban még mindig virágok díszelegtek. A nagykapu két nagy szárnya meg volt tottyanva bizony. S a kapu mellett, belől az udvaron, szomorkás készségben állott egy hatalmas eperfa. Ahogy kinyitottam a kiskaput, hogy belépjek az udvarra, éppen akkor lepilinkézett az eperfáról egy halovány levél.

- A többi is készül - mondta nekem.

- Még várjanak egy kicsit - szóltam.

Aztán beléptem az udvarra, melynek a végében, arccal a belépő felé, ott állott a szénacsűr; s a csűr mögött a gyümölcsöskert, mely messze rúgott, s amelynek a túlsó határán egy nagy diófa őrködött.

Csendben időzött a ház.

Megálltam, s úgy füleltem.

S ahogy ott álltam az udvaron, hirtelen rebbenést hallottam. Valahonnét egy kakas röppent rá a tornác fájára. Megfente piros-fekete szárnyát, s teli torkából kukorékolt egyet a világba.

Ezzel jelezte nyilván, hogy ezen a falusi portán, s csak most kezdődik igazán a történet.




HÉTSZÍNŰ VIRÁG

A lélek fészkén még ott ül a madár. Hogyne, hiszen csak a nyáron szállt oda. Nem is a nyáron, hanem már a végén a nyárnak. Egy meleg napon, amikor majdnem együtt kelt a nap a holddal. A nyugalom és a nyugtalanság, mint a tűz és a víz, úgy küzdött egymással. A szellő s néha a szél, csipkét teregetett a levegőben, egyszer aranyszínűt s máskor az ólom színéhez hasonlót. A föld szomjasan várta, hogy a csipkéken keresztül vizet öntsenek a felhők; de bizony a felhők, mint a lompos égi kutyák, falkában ődöngtek leginkább, s eget szimatolva csak néha szakadoztak széjjel.

Most is látja őket a megülő madár.

S gyöngykereti szemével engem is lát, aki üldögéltem az almafa alatt. Van ott egy asztal, az almafa alatt. Gonddal illesztett deszka a lapja, melyet négy faragatlan láb tart, mint négy őstehetség a vastag pergament, mely betűkre vágyik. Künn az udvaron, a nyári sütőház mellett, ott áll ez az ódon alkalmatosság; de nem öreg a fa, mely fölötte terjengene, ha tudna. Nem tud azonban, mert a levelei szomorúságban szenvednek a permettől. Kamasz gyermekek hivatalból lőtték rá a permetet, egy bohókás tavaszi napon.

Ott ültem az asztal mellett; notesz könyvecske előttem, s valami asztali bor, melyet a Noé torozásán nem illenék elővenni. Az idő délutánba hajlott már. A kert fölött, valahol az országúton, pufogva futott egy teherkocsi. A szomszédban, a csűr tetejére, kuvik szállt: néhányat kuvikolt nagy hegyesen, s majd szelesen tovaszállt. Az eperfán, mely vesztére tele volt gyümölccsel, szarkák serege csörgött irgalmatlanul; s a fa alól két macska vérszomjasan nézte őket.

Különben csend volt.

S magam a csendben, melyet emígy pettyezett a hang, tűnődve ültem. Azon gondolkoztam, hogy mily konokul működik a nagy gépezet, s milyen irgalom nélkül. Hemperegnek egymáson a színek, s az egyik hang marja a másikat. S az örökös küzdelemben ott izzik mindig a vágy, hogy az összhang ölébe vegye a világot.

Így tűnődtem.

S majd, bent a fészekben, megborzolta magát a madár. Tudni szerette volna talán, hogy az embert otthon, szülötte helyén, miért fodrozzák mindig körül a lét hullámai. Nem is a hullámai, hanem a lét vize maga. Úgyannyira, hogy könnyen a mélybe süllyed, ahol a mélyvízi lények színe kápráztatják, miközben a teremtés egész súlyát kell éreznie.

Kápráztam valóban, ott a tenger fenekén.

Arra riadtam fel, hogy a kapu, melyet a ház elfödözött előlem, hirtelen megcsattant. Valaki bejött. Nem tudtam, hogy kicsoda; s bennem egy pillanat alatt nagy gyötrelem lett abból, hogy nem tudom. Ha látnám, tudnám; de az volna öröm, ha nem látnám, s mégis tudnám. Kínban vártam s türelmetlenül. S mintha tudta volna, aki jött, csak lassan lépegetett. Sűrű és rengeteg lett az idő. Beborított és nyomasztott.

- Ki jön?! - kiáltottam vaktában arrafelé.

S jól tettem, hogy kiáltottam, mert ha szóval nem is felelt senki, abban a pillantásban előbukkant egy férfi. Öreg, falusi ember volt; mezei pálcával a kezében. Lassan közeledett, mint ahogy jár az óra. De a szemem visszaadta a türelmet, s eltelve békével, úgy vártam. S a békesség mellé melegség is költözött belém, hiszen ismertem is a férfit. Kicsi gimnazista voltam, amikor daliásan feszített, mint példás katona; s a későbbi időben mesét is több ízben mondott nekem.

Kezet fogtunk, s egy ideig bólogatva nézett engem. A szeme kiesire húzta magát, de a nézése olyan volt, mint aki jól tud még szeget verni. Az ábrázata is igen őszi volt már; s az a kis bajusza hasonlatos a kos szőréhez, melyet a vadrózsafák és a kökénybokrok között a kos elhullatott.

- Hát hogy van, Árgus bátyám? - kérdeztem.

Ákos volt ugyan, de valami okból Árgusnak mondta mindenki.

- Köszönöm - mondta.

Aztán feljebb taszította a fején a rossz kalapot, s így folytatta:

- Ha maga jól van, akkor törekszem én is, hogy jobban legyek. Ha pedig nem volna jól, akkor abba járok, hogy jobban legyen.

- Köszönöm - mondtam én is.

Leült az almafa alá, kicsi mezei botját a két térde közé fogta, a bot fejét babusgatva a két tenyerébe fogta, s úgy az állát arra támasztotta. Hozattam neki egy poharat, s ittunk egy kortyot. Ami illendő volt, szép sorjában elkérdeztem tőle; s majd ismét ittunk egy kortyot. S miközben, mint ősszel a makk, egy-egy szó pottyant emígy, két macska is odajött a szomszédból. Látták nyilván a mozgást, s azt gondolhatták, hogy lakmározni fogunk. Hízelkedve kerülgették a lábunkat, puhán hozzá is dörzsölődve néha.

- Ide szoktak? - kérdezte az öreg.

- Ide - mondtam.

Hanem a ház macskája még ennyit sem szólt; csak hevert egykedvűen az asztal alatt, s a pillantása libbenés nélkül lógott a semmiségben. Nyugalmát a kakas sem ingatta meg, pedig bódult tyúkjaival ide-oda térengett az udvaron, s mindegyre oly hévvel kotyogott, nyilván valami morzsaléknak vagy füvi bogárnak, mintha felfedezte volna Amerikát. S a mennyei mannát nagy buzgalommal kutatták a tavaszi csirkék is, akik már igen kamaszodtak.

Néhány légy ájtatosan sétált az asztalon.

- Vajon mit gondol a légy? - kérdeztem.

Az öreg Árgusnak reám röppent a szeme, s így szólt:

- Egyszer a légy azt gondolta a mesében, hogy ő elmegy a püspöki udvarba. Hát oda el is ment, s felkereste a püspököt, aki jóságos ember hírében állott. Mondta neki, hogy lakhassék ott, amit a püspök neki meg is engedett. Amikor azonban eljött az ebédelés ideje, a légy folyton ott szemtelenkedett. Kérte szépen a püspök, hogy viselkedjék tisztességesen, de bizony hiába kérte, mert a légy folyton az étekre szállt. De sőt, amikor ették a csöröge süteményt, akkor még a püspök ujja hegyire is odaröppent; s oda az orrára is, amikor a püspök, ebéd végeztivel, a puha székben szundítani akart. Egyszer-kétszer ellegyintette onnét az atya, de a légy ismét és ismét odaszállt; s majd pedig, Isten bocsássa meg, a feleségit is odahívta, hogy ott berzenkedjenek. Hát ez aztán a soknál is több volt, mert a paráznaság ugyanvalóst nem volt neki megengedve. Fel is gerjesztette nagyon a püspököt, úgy annyira, hogy a szundítás visszájára ment. Vagyis a püspök kiátkozta a legyet, s körlevelet küldött a papoknak, hogy a hívek vásároljanak légypapírosat.

- Nekünk is van - mondtam.

- No, ugye! - röppent rá az öreg szava, amiben két dolog is benne volt. Mert benne volt egyfelől az, hogy lám, a mese igazat mondott; s másrészt benne volt az is, hogy mi jó hívek vagyunk.

A kakas riadót rikkantott a tyúkoknak, akik a kerítés oldalába bújtak, figyelvén a lapulásból, hogy rikongás közben miképpen harmonikázik a kakas csillogó nyaka.

- Valami madár jár! - mondta Árgus bácsi.

Nyújtottam én is a nyakamat, de nem láttam semmiféle nagy madarat. Már azt gondoltam, hogy a kakas csupán ugratja a tyúkokat, amikor az öreg az udvar felé mutatott, ahol a selymes füvön nagy madár árnya suhant végig.

- Előre tudta - szólt is a bátya.

- Honnét? - kérdeztem.

- Arra csak a mese tudna megfelelni.

- Vagy a tudomány - mondtam.

- Az is, hogyne. De a mese elöl jár.

Gondoltam, védi az öreg, amit tud. De a gondolatom mindjárt rügyeket is hajtott, melyek a rügytelen időre emlékeztettek. A szunnyadó időre, melynek mesebeli méhéből megszülettek aztán a valóság rügyei.

- Fiadfalva is abból lett, a meséből - mondta az öreg.

Szinte felkaptam a fejemet, hogy mit hallok. Mert hát Fiadfalva községet jól ismertem. Ott fekszik a hegy mögött, erdők zugában. Ha reggel elindul az ember, délebédre komótosan ott van. Mint ahogy gyermek koromban mi is reggeliben indultunk el egyszer, amikor az atyám komájához búcsúra mentünk. Úgy ült akkor is egy erdős lankában, mint a fészkén a szép tollú vadmadár, amelyiknek sok tojása van.

- Hát az hogy volt? - kérdeztem.

- Az úgy volt - kezdte Árgus bátya -, hogy élt ott, egyszer s valamikor, egy szegény ember. S annak volt egy Gyurka nevű fia, aki iskolába járt. Az iskola messzecske volt; s kicsit rozzant is volt, mert hát a község kicsire sikerült, s benne az emberek nyomorogtak. Innét is nyerte a nevét, mivel a falut, abban az időben, még Nyomoródnak hívták.

- No, szegények! - mondtam.

- Hát, ahogy említém - folytatta az öreg -, Gyurka ebbe az iskolába járt. De igen jó esze volt a fiúnak, s akarat is benne. Azt mondta hát az iskola végeztivel, hogy ő bizony elmegy mészárosinasnak. Az iskolamester adott neki egy kicsi bárdot, s Gyurka elindult. Ahogy egy tisztáson ment volna keresztül, hát egyszer csak látja, hogy ott fekszik egy döglött ló. Igen, de a ló nem enyészetben feküdt, mert a tetemjén hárman is marakodtak. Egy oroszlán mégpedig, egy sasmadár és egy hangya. Látván a fiú, hogy azok hárman nem tudnak megegyezni, igazságot tett.

- Nocsak! - mondtam.

- Nem kellett nagyon biztatni Gyurkát - értette meg a szót az öreg. - Mert ugyanis nem lamentált semmit, hanem a lónak a húsát adta az oroszlánnak, a belső részit a sasnak, s a csontját a hangyának. S már ment volna is tovább, de akkor szólt az oroszlán, hogy egy percre álljon meg, mert az igazság tételivel igen meg vannak elégedve. S ezért hálásak is akarván lenni, adott Gyurkának az oroszlán a sörényiből egy fényes szőrszálat, a sas adott a szárnyából egy tollut; s no, a hangya is igen cseszletett a csonton, hogy ő vajon mit adhatna.

- Hát igen - vizsgáltam én is a hangyát -, mert az mind kell neki, amije van.

- Találékony volt azonban a hangya - örült meg az öreg. - Mert egy velőscsontikának a csatornájába hangyasavat eresztett, s azt adta jutalmul. Mikor aztán Gyurkánál volt mind az ajándék, akkor azt is megmondták, hogy szükség esetén éljen is azokkal, a kívánalom szerint. Vagyis legyen belőle oroszlán vagy sasmadár, vagy ámbátor hangya. Nagy szerencse, hogy így történt, mert a fiú hamarosan elérkezett egy rettentő nagy víz partjára; s ott bizony nézhette volna az eget, hogy miképpen menjen által a vízen. De hát ott volt a sas tolluja, amit hamar elővett, s szépen átalrepült a vízen. S túlfelől, ahogy szállt volna egy tisztás fölött, hát a sas szemivel egy palotát pillantott meg, minek a tornyos részin nyitva volt az ablak. Odarepült Gyurka, s bénézett az ablakon. S hát, az egit neki, patyolat ágyában ott feküdt egy világszép leány, s édesdeden aludt. Az asztalon pedig, az ágy mellett, mindenféle finom ételek voltak, nyilván a leány ebédje, mert éppen délebéd ideje volt. Gyurka nagyon megkívánta, amit látott; bérepült hát az ablakon, s bizony mind megette az ebédet.

S ahogy ezt éppen mondja vala az öreg, hát a macska kaparászni kezdte a lába szárát, s kérő módon nyávunkolt fel az arca felé.

- Ez tudja, hogy miről beszélünk! - mondtam ámulattal.

- Tudja hát! - felelt az öreg; s a nyelvét egy kicsit megforgatva, mindjárt hozzátette: - De én is megkívántam!

Abban a percben én sem mondhattam volna egyebet. Étket hoztam hát az asztalra, sült csirkét a déliből, s valami sajtot. Adtunk a macskának is, ha már megértette a mesét; s magunk is falatozni kezdtünk.

- S a vacsorával mi lett? - kérdeztem.

- Hát azt is megette Gyurka - folytatta Árgus bátya. - Hanem ámult-bámult a kislány, hogy ki eheti meg az ő finom étkeit; s gondolta, hogy meglesi. Tette hát magát, hogy aluszik, de amikor másnap ismét ebédre ment Gyurka, akkor rajtacsípte a fiút. De ahogy meglátta, mindjárt meg is szerette; s meg Gyurka is istenigazában a kislányt, aki éber mivoltában még szebb volt, mint álomba merülve. A bizalmába is úgy befogadta a fiút, hogy a sorsát is mindjárt elbeszélte. Vagyis a Mikulás király leánya volt, késői gyermek, s a neve Zsuska. Az országot leigázta a Fekete király, aki a szomszédban lakik; a kedves atyját, vagyis Mikulás királyt, bérekesztette valahova, s csak egyedül őt hagyta meg itthon a palotában. Ebben a tornyos részben őrizteti, sok fegyveres rablókkal, s ő maga minden pénteken eljön, hogy basáskodjék vele.

A kakas felrepült a kerítés tetejére, s nagy bőszen kukorékolt egyet.

- Nem rólad beszélek! - szólt oda az öreg.

Furcsa volt, ami így közbejött; nagyon furcsa, mert éppen a tegnap történt, hogy abba a magas ketrecbe, ami ott áll a csűr oldala mellett, hát oda becsalta a kakas az egyik jércét, s nagy kerregés után ráhúzta az ajtót.

- Ez sem jobb a Fekete királynál - mondtam.

- Ellátom én az ő baját is - szólt az öreg, s így folytatta: - Mert hát Gyurka fogadalmat tett, hogy Zsuskát megszabadítja, s mindent rendjibe tesz. Felültette tehát a kislányt a maga sastollas hátára, s kirepült véle az ablakon. Amikor elérkeztek a szomszéd országba, ott az erdő között leszálltak, s mentek egymás mellett, nagy szerelemben. Zsuska meglátott egy hétszínű virágot, s ahogy azt elgyönyörködve nézte, hát beléesett egy nagy feneketlen kútba, s ottan eltűnt. Nem tudta Gyurka, hogy imádkozzék-e, vagy pedig káromkodjék. De aztán okosabbat csinált, mert hangyává változott, s elindult lefelé a feneketlen kútba, amelyiknek valahol mégiscsak volt valami feneke. Amikor oda, a feneketlen kútfenékre, nagy sokára elérkezett, hát ott meglátta Zsuskát, akit egy fehér szakállas öregember az ölében tartott. Gondolta mindjárt, hogy a fehér szakállas maga a Mikulás király, vagyis Zsuskának az atyja. Jól gondolta, amit gondolt; s hozzá megtudta azt is, hogy az öreget a Fekete király süllyesztette a föld méhibe, hogy onnét soha nem tudjon kivergődni. Volt ugyan egy irdatlan vasajtó, de annak a kulcsa a sárkány fejiben volt, akit a Fekete Király a kulcs miatt tartott, ámbár a sárkány nagyon fogyasztotta a Fekete király disznóit. Istenem, istenem: sóhajtoztak hárman, hát most immár mi legyen?!

Abban a percben egy tarka madár szállt az eperfára, s ahogy gyors röptéből leszállhatott, kettőt rikkantott is mindjárt.

- Hangya! Hangya!

Árgus bátya egy cseppet sem lepődött meg a találó rikkanáson, hanem így folytatta a szót:

- Igaza van a madárnak, mert Gyurkából hangya lett ismét, s kimászott a kútból. Aztán elindult, s jelentkezett a Fekete királynál, hogy ő lenne disznópásztor szívesen. Gondolta a király, hogy majd megeszi a sárkány; vagy pedig hátha. S felfogadta a fiút, aki sebesen kiment a csordához. Node, nemsokára jött a sárkány, s Gyurkát lenyelte abban a percben. Ott aztán, bent a sárkányban, elévette Gyurka a kicsi bárdot, amivel szétvagdosta a sárkányt, s a kulcsot is kivágta a fejiből. Azzal otthagyott mindent, s vitte a nagy vasajtóhoz a kulcsot. Zsuskát és Mikulás királyt szépen kiszabadította, s nagy boldogságban elmentek haza, a tornyos palotába. Ott a fegyveres őrzőket Gyurka, mint bősz oroszlán, mind megölte; s majd Zsuskát megkérte feleségül.

- Legyenek boldogok! - mondtam.

- Lettek is - mosolygott az öreg. - De nem úgy, ahogy maga gondolja.

- Hanem?

- Hanem úgy, hogy Gyurka, mint várományos, lemondott a királyságról. Ellenben kért egy hintót és egy zsák aranyat. Arra a hintóra aztán felültette Zsuskát, s elmentek a zsák arannyal haza, Nyomoródra. Ott nagy lakodalmat csaptak, s három napig vigadtak.

- Jól tették - mondtam.

- De még nincs vége - szólt az öreg.

- Hát?

- Hát az történt, hogy a vigalom után Gyurka csináltatott a községnek egy fényes templomot, egy szép nagy iskolát, s ismét egy módos népházat. Amikor ezeket felavatták, akkor nagyon magasztalták Gyurkát mint Nyomoródnak hű fiát; de sőt, neki az apját is egy első ember felköszöntötte, mondván neki a köszöntőben, hogy ez a falu, kedves barátom, már nem is Nyomoród, hanem fiad falva.

- Így lett hát Fiadfalva! - kiáltottam fel.

- Így.

- Csakugyan szebb így a vége - ismertem el.

- Nem így szép - mondta Árgus bátya.

- Hát?

- Úgy, ahogy a valóságban is történt. Mert Gyurka sas képiben elvállalta a fiadfalvi postamesterséget, a csontikával csinált egy hangyasavgyárat; s a feleségét pedig, a mézes idők után, úgy őrizte, mint egy oroszlán.

- S most mi van velük? - kérdeztem.

- Boldogan éltek - mondta az öreg. - S nagy egyetértésben. Született három gyermekük, s majd aztán hat unokájuk. S aztán a közeli múltban s ugyanegy esztendőben, meghaltak mind a ketten.

- Meghaltak?!

- Meg.

Elhallgattunk. Az ég kezdett beborulni, s kezdett a szél is hullámokban fodrozni. S egyszer csak, ahogy ott ültünk a borulatban és szélben, az almafáról egy levél lepilinkézett, s az asztalra szállt. Pontosan kettőnk közé, az asztal közepére. Néztem a falevelet: sápadt volt már egészen, nyugalmas és magába tömörült, mint a holtak. S ahogy eszembe jutott a halál, ijedten néztem meg, hogy csakugyan a középre hull-e a levél. Úgy láttam, igen. De egy mozdulat, mint a hirtelen szél, mégis meglebbent bennem, hogy messzibbre húzódjam a levéltől. Ha nem lett volna a mese, talán meg is teszem. Így azonban mozdulatlan maradtam.




FOROG A FÖLD

Nem okos dolog ugyan, de most mégis megmondom, amit oly régen titkolok. Vagyis, hát igen; no, mindegy. Egyszóval, az igazság az, hogy nem hagy nyugton a kétség. Magam felől vagyok kétségben: vagyis nem tudom biztosan, hogy azonos vagyok-e azzal az emberrel, akinek gondolom magam. Ha mégis azonos lennék, akkor az emlékezetemben ott hintázik egy különös alak, akit Bodza Zsigának hívtak.

Ott hintázik, annyi bizonyos.

Csak éppen azt nem találom az emlékezetemben, hogy miképpen ismertem meg ezt a Bodzát.

De ha már ismerem, ami vitás nem lehet, akkor valakinek az emlékezetében a kezdet is meglesz; s hogy kiében, azt most ne keresgéljük, azt hiszem.

Vegyük úgy, hogy számomra kezdete nem volt.

De, ha kezdete nem is volt, bezzeg a folytatása annak, ami nem volt, hát az annál vaskosabb lett. Jobban mondva, ami történt, annak csak az egyik oldala lett vaskos; míg a másik oldala oly könnyű-könnyed volt, hogy megirigyelhetné akár egy pillangó vagy egy lenge árny is.

Ez nem is csoda, mert maga Bodza is ilyen ember volt.

Vagyis vegyes.

Rejtődön lakott: abban a takaros faluban, amely az emlékezetem egyik sarkában ma is úgy csillog-villog, mint egy cseppecske gyöngy. Ott is született Bodza Zsiga, Rejtődön. Mivel ínséges család sarjadéka volt, bészegődött egy nagygazdához, szolgalegénynek. S mikor a gazdát a munka és a fukarság sírba vitte, akkor Bodza Zsiga rászállt a hátramaradott asszonyra, s így szőrszálon birtokba ült. Dolgozott is mohón, az igaz, különösen a zsírba cseppenés elején; de aztán kezdett hűlni benne a hő, s a malmán fogyni a víz. A jó éteknek nagy híve lett lassan, s az italnak hű barátja. Hájat eresztett és nagy hasat, s egyre lassabban járt, bár igen pöffeszkedve. S ezt az asszony, aki már hullatta lombjait, bizony nem szerette. Étkét zsírtól fölözni kezdte, s italának útját állotta, ha tudta. De legfőképpen azt szorgalmazta, hogy járna fürgébben Bodza.

De nem járt.

S azzal a lomha járásával, mint valami bivaly, a sírba vitte az asszonyt. Maradt a birtok s benne Bodza; s múlván egy kicsit az idő, elfoszlott fürgén a gyász. A gyász helyén pedig pézsmaszag borongott, s a fény sugarai is nagy néha csubbantak, mint a csók.

S kezdett fürgésedni Bodza Zsiga; majd egy pénteki napon így szólt:

- Hát én megházasodom!

Szándékát, úgy látszik, maga az Isten is jónak találta, mert az egyik éjjel beszédes álmot küldött Bodza Zsigára. Abban az álomban egy lomha bivalyt látott Bodza, s nézvén az ördögnek azt a jámbor állatját, hát csuda módon színt és alakot kezdett a bivaly váltani, s majd megburjánzott a szarva is neki.

S ott állott egy bömbös szarvasbika.

Megértette Bodza, hogy aki vaskos bivaly volt eleddig, most a léte szarvasbika lett. El is bődült benne mindjárt a vágy, s az agancsának ágain kivirágzott a bakszag. Törtetve járta a női rengeteget, s majd akiért legjobban küzdöttek a nemes hímek, annak melegpárás udvarában megállott ő is.

Abban a meleg-párás udvarban Dinom Zsuzsánna volt a hold. Zsuzsánnát zsengének nem lehetett már mondani, s három ízben mátkás is volt immár. Tudta tehát, hogy a tavasz igája alatt nemcsak a fűzfa veszeje lesz mézgás, hanem a cserfa is a kérge alatt. A tudása mellett szép is volt Zsuzsánna, ádáz módon szinte. A haja fekete, s termete édenkerti: úgy annyira, hogy ami merőben lehetetlen volt, az édenkerti hiedelmet is igaznak vélhette bárki. Nevezetesen azt a szóbeszédet, hogy annak a szőrös Ádámnak is, a Paradicsomban, Zsuzsánna volt a felesége.

S az volt a baj, a buja szépsége neki.

Mert hát mindenki akarta volna Zsuzskát, szőke és barna egyaránt; csak éppen feleségül venni nem akarták a gyáva vágyakozók, gondolván bizonyára, hogy őrséget állani, éjjel és nappal, Zsuzska mellett megfáradnak.

Csak Bodzának nem jutott eszibe, hogy majdan őrködni kell.

- Ha szerencséltetnél, elvennélek - mondta is Bodza.

Zsuzska felült az agancsra, s Bodza a birtokon letette.

S éltek.

Bodza Zsigán kezdett odalenni a háj, s a színe a gyertya színéhez rokonult. Gondolta hát az egyik napon, hogy szolgalegényt fogad, nehogy éjjel szent legyen abból, aki nyúzza magát napvilág.

Így került Bimbó Gyárfás a házhoz; s okos legény lévén ez a Gyárfás, látta mindjárt, hogy a baj rettentő nagynak ígérkezik. Olyan nagynak, hogy elkerülni sem lehet. Teleírta hát, már az első napon, a szemével az asszonyt, s majd utána az Istenhez fohászkodott.

Az Úr kegyes volt.

Nem úgy, mint Bodza, a gazda, aki maga evésben-ivásban mohó volt, akár a kan; de bezzeg zsugori mással, ülvén is a hordalékán, mint a hörcsög.

Különösen a szalonnát féltette nagyon; bár igaz, hogy már tavaszra is járt az idő.

S ó, jaj, Gyárfás legjobban a szalonnát szerette.

Lopta tehát.

Bodza azonban hümmögni kezdett, hogy jobban fogy a szalonna, mint ahogy ő fogyasztja. Nyilván orozza valaki, gondolta magában; s az egyik este felment a padlásra, ahol a szalonna, mint egy óriási érdemjel, lebegve lógott a félhomályban. S ott a padláson, az egyik sarokban, megfészkelte magát Bodza gazda, s várta, hogy jöjjön a tolvaj. Valahol szólt a kuvik; a feje fölött puhán a denevér motoszkált, s alul az egerek.

Bodza figyelt.

Majd elszenderült; s hamarosan horkolászott is bizony. Így aztán nem csoda, hogy Gyárfás könnyedén rábukkant az éjféli holdvilágon. Hadd aludjék, gondolta magában Gyárfás, a szolga; majd egy kellő darabot lekanyarított a szalonnából, s lejött a padlásról. A lajtorját azonban, ami az ereszből oda a padlásra felvezetett, okos ésszel elvette, és a fal tövében elfektette szépen, hogy szenderegjen az is. S mivel az ereszbe békandikált a huncut holdvilág, a fény a szolga csónakját a hullámaira vette. S Isten bocsássa meg, de hála legyen a holdvilágnak, bément Gyárfás a szobába, mint otthonába. A gazda képiben letette a szalonnát az asztalra; s a férj képiben odafeküdt az asszony mellé, aki falnak fordulva aludt, akár a kalács.

Megpiroslott a hold.

Aztán, úgy hajnal felé, kívülről valahonnét és a magasból, Zsuzskát kiáltott Bodza Zsiga. Az asszony felült az ágyban, s így szólt:

- Valaki kiáltott valahol.

- Igen - mondta Gyárfás.

Azt hitte Zsuzska, hagy nem azon a világon van, amelyiken este lefeküdt.

- Te ki vagy? - kérdezte.

- Én vagyok a te urad - mondta Gyárfás.

- Hát a másik, aki kiáltott?!

- Az a tolvaj, aki lopja a szalonnát.

Csodát tett a hold, mert az asszony egyszeriben megnyugodott, s így szólt:

- No, hála Istennek!

S akkor ismét kiáltott egyet Bodza Zsiga.

- Menjünk, s fogjuk meg azt a tolvajt - mondta Gyárfás.

- Fogjuk - felelte Zsuzska.

Fölkeltek hát mind a ketten. Zsuzska gyertyát gyújtott, mert éjnek idején, rendes ember, gyertyavilág nélkül nem szokott tolvajt fogni. S no, gyerünk! Az asszony az égő gyertyával s Gyárfás a gazda gondjával, hát ők ketten s összefűződve holtomiglan, kimentek az ereszbe. Zsuzska a magasba nyújtotta az égő gyertyát, hogy úgy-ahogy lássák a tolvajt, aki csakugyan ott kuporgott, a derengő rámában, a mélység fölött.

- No, tolvaj, most megfogtunk! - mondta neki Gyárfás.

Bodza hápogott, mert azt hitte, hogy nem azon a világon van, amelyiken az este felment a padlásra.

- Ugye, meg vagy ijedve? - kérdezte Gyárfás.

- Hát, hát... - csavargott Bodza.

- Mi az, hogy: hát, hát?!

- Hát nem én vagyok a gazda? - nyögte ki Bodza.

Gyárfás nagyot kacagott, majd nyakon ölelte Zsuzskát, s úgy mondta, hullámos habosan:

- Hallod, feleség?

- Hallom - mondta Zsuzska.

- Hát vállalnál férjedül egy ilyen tolvajt?

- Nem én!

Hát erre fülit-orrát tapogatni kezdte Bodza, hogy vajon létezik-e, bárha tolvaj képiben is. Úgy találta, hogy bárki legyen is, de valaki, mert hiszen mindene van, ami egy embernek lenni szokott. Ha pedig úgy adta az Isten, hogy csakugyan tolvaj lett belőle, akkor nincs mit tenni, meg kell az árat fizetni.

- Bocsánat... - mondta.

- Könnyű mondani - felelte Gyárfás.

- Megfizetem a kárt - ajánlotta Bodza.

- Miből, te semmiházi?! - kérdezte Gyárfás.

Hát erre Bodza nem tudott felelni semmit, mert nem emlékezett arra, hogy neki kezdete lett volna valamikor, s akinek pedig nincs eleje, annak honnét lenne pénze!

- Leszolgálom - mondta Bodza.

Gyárfás az asszonyra nézett, aki okosan így szólt:

- Úgyis kell nekünk egy szolga.

S valóban, a nagy birtok mellé szükségesnek látszott egy szolga, mert hiszen Bimbó Gyárfás, vagyis a gazda, nem ölhette minden erejét a munkába, egy ilyen feleség mellett. Megegyeztek hát, hogy Bodzát szolgának veszik, s majd a béréből levonják az elorzott szalonnának az árát. S meglévén az egyezség, Gyárfás visszatette a létrát, s még segített is Bodzának, hogy mint járatlan szolga, le tudjon a padlásról jönni. S amikor lejött, megmutatták neki az istállóban a fekvőhelyét; ők pedig, Zsuzska és Gyárfás, visszafeküdtek a módos ágyba.

Aztán a hold elmerült, és felbukkant a nap; bizonyságul arra, hogy csakugyan forog a föld.




MÁKODI NAGY VITÉZ

Ahány fűszál, annyi szokás.

Nálunk például, abban a hegyi világban, van egy ritka különös dínomdánom minden esztendőben. Ugyanis az a büszke szarvasbika, amelyik az őszi viadalban győztes marad, annyira nem fér a bőriben, hogy mesébe illő lakodalmat csap. Ebbe a lakodalomba aztán meghív egyes embereket is, de hogy minő érdem szerint válogatja azokat össze, azt csak akkor tudnám megmondani, ha egy díszes agancsom nekem is volna.

De hát nincs.

Így aztán csak annyit tudok mondani, hogy az egyik esztendőben magam is hivatalos voltam egy ilyen lakodalomra. Nem kérkedni akarok ezzel, mert hiszem, ahogy mondám, nálunk az efféle nem ámulatos esemény.

Meg sem említeném tehát, ha csupán magamat akarnám szóba hozni; de sőt, ez alkalommal még az a vágy sem ösztökél, hogy a szarvasbika menyegzőjét elbeszéljem.

Ellenben.

Ellenben az a Mákodi Gergely, akivel együtt voltam azon a lakodalmon! Hát az csudám nekem, s a felesége ugyancsak. Már az elején, amikor megláttam, már akkor megpercent valami bennem, hogy jobban megnézzem; s a feleségét ugyancsak. Úgy ült Mákodi egy hegyes fülű zerge mellett, mintha Jézus Krisztus fogadott fia lett volna; s a felesége, kit különben Bariskának hívtak, olyan volt egészen, mint a mezők lilioma, ámbár a bibéjének az aranyporát valami dongó már megbolygatta.

A rezit neki!

Nem akármilyen emberek voltak.

- No, Mákodi! - szólt egyszer valaki; s ahogy éppen szólt, hát éppen akkor egy bükkfalevél, mint valami libegő rézpillangó, leszállt a Mákodi orra elé. A baráti bökkentést és a bükkfalevelet jól megértette Mákodi Gergely, mert belékezdett mindjárt egy történetbe, amely véle esett meg és az ő Bariska feleségével, s no még, hogy ne rejtsek semmit, részes volt abban a történetben két másik személy is, kik azonban, nevüket illetőleg, idejükre várnak.

A csodás történet, melyen ringani lehet s tanulni is belőle, a Mákodi szerelmes szívével együtt indult útnak. Vagyis Mákodi elvette Bariskát; s aztán éltek, mint a mezők szerelemes virágai, kik a bajban is virítanak valahogy, mert a reményük lankadatlan, és a hitük nem ingatag. A harmadik esztendőben vettek egy juhot is, s annak a juhocskának, a tél végire, született egy fekete báránya, kinek a homlokán egy kicsi holdacska volt. Hanem a holdacska csak hópehely volt a bárány másik nevezetessége mellett, melyet kimondani is fél, aki látja; s aki csak hallja, talán el sem hiszi, oly nagy ritkaság. Nem csoda hát, hogy Mákodi és Bariska is csak kerülgették a báránykát, s ámuldozva nézegették.

Végre mégis megszólalt Mákodi, s azt mondta:

- Szívem Bariskám, hány lába van egy báránynak?

Mint a csillag, melyben pillog a fény, a Bariska szeme is olyan volt. Egyszer lobbanni látszott benne a lélek, mely utána szinte kihunyt.

- Jaj, nem tudom! - riadtan így szólt.

- Négy van. Nem négy van?

- Nincs négy.

- Hát?

Nem merte kimondani Bariska, hogy három. Pedig nézte, megolvasta, s a negyediket hiába kereste. Három volt, három. Ennek a holdas báránykának, az övéknek, a gazdaság magjának. Nem merte Bariska kimondani, mert, ha szerencsétlenséget találna jelenteni, akkor a szó marasztja; s ha pedig szerencsét, akkor talán elriasztja.

Bizony, megzavarodva álltak, s szótlanul. A remény szárnya csattogott felettük, de néha jajongott is a remény, mintha a gonosz végzet beléharapott volna. Mákodi látni is vélte a viadalt, annyira viharzott a két füle. Futkosott benne a jel, s messziről zúgott a jövendő. De az értelem sziklája erősen állott benne, s a szikla tetején; mint a piros madár, ott énekelt a szív.

- Három lába van - mondta.

Úgy hangzott a szó, hogy legyen, aminek lennie kell.

Hát legyen.

Múltak a napok, s az idő tavában fürdött a jel. Alámerült néha, s máskor a tó színén játszva ficánkolt; de a tó vize mindig csillogó, tiszta maradt. Még a csodalátók sem tudták megzavarni. Pedig hamar elfutott a három lábról a hír, s jöttek az emberek, hadd lássanak csodát. Meresztették a szemüket, harangoztak a fejükkel, s hümmögtek valahányan.

- Három van, bizony - mindenki azt mondta.

De egyre többen jöttek, s babráltak és fogdosták is a báránykát; s némelyek még neki is feküdtek, s gyömöszölve keresték, hogy vajon, hova bújhatott el az a negyedik láb.

- Zárd bé a kaput, szívem Bariskám! - mondta Mákodi.

A zárat is elrontották.

- Én eladom - szólt Mákodi.

- A szerencsét, angyalom? - kérdezte Bariska.

- Sok pénzért adom el.

- Te tudod.

Így történt, hogy nagypénteken az ölébe vette Mákodi a holdas báránykát, s elindult véle a városkába, amelyik három óra oda s három vissza. Állatkert lett volna jó, de a városban állatkert sem volt. Így elvitte elsőnek a patikába, ahol ámultak ugyan a báránykán, de azt mondták, hogy orvosság gyanánt használni nem lehet. Onnét az iskolába ballagott véle, ahol ugyancsak megcsodálták; de végül mégis így szóltak:

- Csak kitömve, kitömve!

Hova menjen, gondolkozott magában. Bévitte egy bankba, de azok csődben voltak, s inkább eladták volna, mint vették volna. Elviszi az apátúrhoz, jutott eszébe, mert hiszen éppen itt van a húsvét, s Jézus maga is bárányos volt. A papok szívesek is voltak hozzá, s megvették volna ugyan a bárányt, de a hiányzó lábát le akarták alkudni.

Hova menjen; Istenem, hova menjen!

Valaki a mészárost ajánlotta, de Mákodi úgy megbotránkozott a mészároson, hogy így szólt:

- Magát hogy hívják?

- Barabás.

- Úgy hívták azt a nagypénteki latrot is - mondta Mákodi.

Hamar megbánta azonban, hogy latrozta Barabást, mert a mérges ember rendőrt szólított oda; s bár az a rendőr a passióból ismerte Barabást, mégis azt mondta Mákodinak, hogy a nyomorék báránnyal tűnjék el, mert ahol csak jár, mindenütt csődületet kelt.

- Megértette?!

- Meg; de nem nyomorék!

- Hát?

- Ritkaság.

- Hát akkor ritkuljon!

Nem volt mit tenni, elindult Mákodi a báránnyal hazafelé. Az úton háborgott még egy darabig, de aztán lassan megnyugodott. S ahogy kezdett leszállani az este, virágzásnak indult még az öröme is, hogy hála Istennek, megmaradt a bárány. Viduló szívvel betért egy útszéli csárdába is, ott evett és ivott valamicskét, s megenyhítette a báránykát is. Aztán szundított rendesen egyet, s majd elindult ismét.

Bizony, már éjfél körül járhatott az idő, mire hazaérkezett. Mi tagadás, amikor belépett a kapun, egy kicsit a szégyen pírja elöntötte, hogy a bárányt haza kellett hoznia.

- Ajh, milyen szomorú lesz Bariskának a szeme - mondta magában, s abban a percben észrevette, hogy bent a szobában, nagyra eresztve, ég még a lámpa. A fény, a nyitott ablakon keresztül, kifolyt puhán az udvarra.

Szokatlan dolog volt.

A holdvilág is.

Ejnye, gondolta Mákodi, betegség talán, vagy ki tudja, minő hirtelen balgaság. Az ablak alatt puhán rálépett a puha fényre, s nagy vigyázattal bétekintett a szobába.

S megtorpant benne a lélek.

Hát hogyne, hiszen egy ősz öregember állott Bariska előtt. Módosan öltözött bátya, s a nyakában finom borztarisnya. Ott állt, s mintha esedezve; de nicsak, nem is állott már, hanem térdre ereszkedett a liliom előtt, s így szólt:

- Könyörgöm, égi csillag: a bárányt, a bárányt!

- Mondtam, hogy elvitte az uram - felelte Bariska.

- Papolczi kéri, könyörögve!

- Nem jött még haza, szívem bátya.

- De egy zacskó arany, égi csillagom!

Bariska pityeregni kezdett, de nem lehetett tudni, hogy a zacskó arany miatt-e, vagy pedig azért; hogy az ura valahol odaveszett. Papolczi pedig az asszony térdére ejtette a fejét, s úgy szenvedett ottan, mintha búcsúzna ettől az egyetlen élettől.

Mákodi majdnem tűzbe borult az ablak alatt. De csak a bárányt szorította az ölében, s oly lelkiből, hogy az a szegény bárányocska el sem tudta sírni magát.

A hold pompásan uralkodott.

Csepp ideig csend volt.

Aztán ismét beszédet hallott Mákodi, de csak szottyanó szavakat; mintha nagy fekete felhőből darabok tördöstek volna le. Azokból a fekete felhőrongyokból annyit mégis ki tudott csiholni Mákodi, hogy a siralom a fekete bárány miatt van; s hogy most el kéne valahova rejteni Papolczit, hogy a halál ne tudná megtalálni.

- A rezit neki! - mondta magában Mákodi.

- Mert nagy dolog volt, ami volt.

Gondolta; bétekint megint az ablakon; de azon a pillantáson majdnem rajta vesztett, mert éppen akkor az ablak mellett haladtak el, Bariska elöl, s Papolczi utána.

Mentek az ajtó felé.

Megvillant Mákodiban is a kérdés, hogy most mit csináljon. S valahogy történt, sugalmazásra talán, a fal mellé lapult Mákodi Gergely; s onnét a fal mellől nézte végig, hogy azok ketten miképpen osontak el az istálló felé. Bariska a téli subát is vitte a karján, nyilván azért, hogy Papolczit alája rejtse, ott valahol az istállóban, talán a jászolban éppen.

No, jól van.

Bariska vissza is jött hamarosan, s bément a házba. S ahogy bément oda, Mákodi is kibújt a lapulásból, s ügyesen az istálló felé orozkodott, s ott benn a jászol sarkában megbújt. A báránykát a feje alá tette; s várta, hogy mi lesz.

Csend lett, mint a kútban.

S megnehezültek a percek.

Aztán, egyszer csak, az istálló ajtajában meglebbent a holdvilág, a utána pedig... Hát igen, a jászolból jól látta Mákodi, hogy utána bélépett az ajtón, mégpedig lehajtott fejjel, mert igen magas volt, bélépett a halál. A kaszát a jobb keziben fogta, megállt az ajtón belől, s így szólt:

- Papolczi, hol vagy?

Szegény Papolczi nem szólt.

A halál azonban tudhatta, hogy a jászolban lapul az üldözött Papolczi, a túlsó sarokban, a suba alatt. Mert lépett előre egyet, s így folytatta:

- Megmondtam, hogy éjfélkor eljövök. Dugd ki a fejed!

Papolczi nem dugta ki a fejét; de a halál megint lépett feléje egyet, s így folytatta:

- Megmondtam, hogy éjfélkor eljövök. Dugd ki a fejed!

Papolczi nem dugta ki a fejét; de a halál megint lépett feléje egyet, s harsányan szólt:

- Hol van a háromlábú fekete bárány?!

No, gondolta Mákodi, most már érti az egészet, s fel is emelte a fejét, mondván:

- A bárány itt van.

- Te ki vagy? - kérdezte a halál.

- Mákodi Gergely.

De okosan hozzátette, hogy máskülönben pásztor, aki őrzi a Papolczi fekete bárányát. Meg is mutatta mindjárt a bárányt, kit a halál jól megtapogatott, hogy valóban nincs-e több lába, csak három. S mivel látta, hogy igaz, ami igaz, fennszóval megkegyelmezett Papolczinak, aki a kegyelemre ki is bújt a suba alól, s azt mondta:

- Köszönöm szépen.

A halál azt felelte erre, hogy neki nem elég a köszönöm, hanem hát, ha van asszony a háznál, akkor a bárányból készítsen egy istenes vacsorát, mert Papolczival és a pásztor Mákodival együtt akar lakmározni. Nagy ijedelem volt ez a baráti buzgalom, de Mákodi ismét okosan szólt, mert azt mondotta, hogy van asszony a háznál, s a vendég kedvire meglesz a vacsora. Bé is mentek mindjárt a házba, s amikor Mákodi a lelket is visszatette Bariskába, odasúgta neki, hogy az áfonyapálinkát vegye elő, s aztán a vacsorát mindig csak csinálja, de a bárány megmaradjon.

Bariska oda is lett sebtiben; s ők pedig hárman az asztalhoz ültek. Mákodi töltött a pálinkából, s igen nyájasan a halálra köszönte, aki felhajtatta egyből az egészet. A tiszta havasi íze miatt-e, vagy az ereje miatt, de nagyon jólesett neki, mert utána csámcsogva kocogtatta a fogait.

- Tölts még egyet, pásztor! - mondta is.

- Nem lesz sok? - kérdezte Mákodi.

De csak azért kérdezte, hogy hegyezze a halál legénykedésit; s célt is ért, mert a dölyfös hálál így szólt:

- Az egészet is megiszom, ha kell!

- Isten ments! - mondta Mákodi.

S ugyanakkor az asztal lábához tette az üveget, mintha féltené és dugná a drága italt. A halál úgy fellobbant erre, hogy nagyot csapott az asztalra, s így szólt:

- Ide azt az üveget!

Odaadta Mákodi; s a halál pedig nekivetemedett, s addig bugyogtatta az üveget, amíg az áfonyapálinkát mind megitta. Akkor az üres üveget a csontos lába mellett leeresztette a földre, s majd a száját megtörölte, de bizony a cimborái már ködben imbolyogtak.

- Készül a vacsora! - lépett bé Bariska.

A halál ránézett az asszonyra, hogy mit beszél ez a kicsoda; s miközben igen lókonyázott már a széken, bugyután így szólt.

- Bacsora vészül?!

S utána úgy lefordult a székről, hogy a csontjai megkondultak. Fejtől Mákodi, s lábtól Papolczi megragadták, hogy felemeljék.

- Hosszú ágy kell ennek - mondta Papolczi.

- Ott a jászol - felelte Mákodi.

Kivitték hát a hosszú ágyba, vagyis a jászolba fektették, s a téli subát a fejére borították. Aztán Papolczi bátya odaadta Mákodinak az aranyat, s a hajnali szellővel elment. Mákodi pedig reggelig virrasztott; s majd amikor nagy ragyogva kibukkant a nap, kiment az istállóba, hogy vajon alszik-e még a halál.

Nem aludt, mert ott sem volt.

Nyilván a reggeli fénnyel kereket oldott; s mégpedig oly sebesen, hogy a kaszáját is ottfelejtette Mákodinál.




Hátra Kezdőlap