LÍRAI KÖLTEMÉNYEK

1840

NÉPDALOK.

           I.

Tél után jön a tavasz,
Ma már a lány mind ravasz;
Szembe, mondja, hogy szeret,
Hátad mögött kinevet, -

A minap hogy az erdőn
Szembe jött a szeretőm,
Csókot kértem, nem adott,
Még meg is haragudott.

Megállj leány, a nyáron
Meg nem látsz a határon,
Tiszán, Dunán átmegyek,
Hogy rajtad boszút vegyek.

Majd meglátod jó Maris,
Megcsókolnál százszor is,
Sirva kéred az eget,
Hozzon vissza engemet.

El is ment a jó legény,
De megjárta ám szegény:
A lány úgy megsiratta,
Hogy kezét másnak adta.

           II.

Süt már a nap melege,
Megyen a Tisza jege,
A kikelet közelít,
Mindent örömre derít.

Virítnak a virágok,
Örülnek a leányok;
De én nem bánnám, ha már
Itt volna a meleg nyár;

Aztán ha tél kerülne,
A szivem is örülne,
Mert farsangon, ha hó lesz,
Rózsám, tudom, hogy elvesz.

           III.

Kis ház előtt eperfa áll,
Alatta szép lány sirdogál,
Már az éjfélt elhaladta,
Mégis sír az isten-adta.

Ne sirj Maris, felejtsd el őt,
Találsz te még szebb szeretőt;
Hogy elhagyott a csapodár,
Azért bizom könyezni kár.

Én is egykor leány-fővel
Megjártam sok szeretővel;
Előbb mindig beteg lettem,
Utoljára föl se  vettem.


POSTADAL.

Zárt szobában, únalom közt,
Mig sok ember tespedez,
És szemétől a komor fal
Annyi szépet elfedez:
Völgyek, erdők és folyók közt
Vígan hajtok addig én!
És örömet nyujt az élet
A természet nyilt ölén.

Víg danára nyílik ajkam,
S merre hajtok, száz szekér
- Postasípom nyers dalára, -
Mind utat nyit, mind kitér.
Úti táskám rejtekéből
Bú, remény csak úgy repűl,
Jövetemre sok vidám arc
Elborúl, sok felderűl.

Sok szülét, rokont, barátot,
Édesen megnyugtatok;
Messze földről ennek, annak
Szíves óhajtást hozok.
A sohajtó lányka keble
Boldog érzelmekre kél,
Ha táskámban kedvesétől
Van egy édes kis levél.

A pazar fiú reménnyel
S nyugtalan vár énreám:
Mert a rég várt örökséget
Érkeztemmel kapja tán;
S mindezekre semmi gondom...!
Dudorászva dalra dalt!
Vígan hajtok, nem cserélek
Sok emberrel hívatalt.


VÍZ-DAL.

Agyzavaró bor félre előlem!
  Életadó fris víz italom,
Tőle vidúl a lankadozó test,
  Tőle nyer éltet játszi dalom.

Míg sokat a bús pince-homályban
  Vészteli kedv kap karjaira:
Én leterűlök szomjamat oltó
  Hűs patak árnyas partjaira;

Ott az ujító nedvet iszom; majd
  Benne füresztem tagjaimat;
Csöppjeitől a víg elevenség
  Szállja meg izzadt homlokomat.

Fellobog a bor lángerejétől
  A kizsarolt kedv s életerő,
És e becses kincs égve enyészik,
  Unt napokon bajt hozva elő;

Tiszta vizemtől éber az elme,
  S vídor egészség futja erem;
Gyógyszerem a víz, tőle hanyatló
  Életerőmet visszanyerem.

Látom, esőtől éledez a tér,
  Díszkoszorút nyer fű, fa, virág,
Tőle tenyészik s hozza gyümölcsét
  A kikiáltott hírü borág.

Nékem is - a szép májusi reggel
  Messze lakomtúl hogyha kicsal -
Erdei forrás tiszta öléből
  Kéjeket ád a biztos ital.

Munka ha fáraszt s nyári melegben
  Hő ajakimhoz vágyva viszem,
A Tokaj ormán szűrt csodanedvet,
  S véle barátit, csak nevetem.

Habkebelű lány! nézd, mi sietve
  Fut le előttünk a patak-ár,
Tölts poharamba tiszta vizébül,
  Míg zivatartól nem lepi sár.

Rózsakorú lány! így fut az élet,
  Szedni siessünk báj-örömit,
Folyja el ajkam csókjaid árja,
  Hogyha szerelmem lángja hevít.


KANDALLÓ-DAL.

Künn a télnek vad viharja
  Futja bé a láthatárt,
Ércfagyával minden élet
  Néma sír ölébe zárt;
Mégis engem tűzhelyemnél
  Vídor érzet karja vár,
A sötét bút elröpíti
  Lángja és a tölt pohár.

Bár üvöltsön ablakomnál
  Mérgesen a puszta-szél:
Kandallóm nyájas tüzénél
  Bősz dühétől kába fél;
Kis tüzemnek nyújtok ujra
  Táplaszert, ha hamvadoz,
És közel vonúlok annak
  Vígan égő lángihoz.

Akinek sors-förgetegben
  Enyhet ad belérzete,
Csöndes az, bár sújtsa porba
  Sorsa kínos végzete:
És ha a kebel nyugalmán
  Bűntudat viharja dúl:
Béke annak a dicsőség
  Fény-ölében sem virúl.

Mert az üdv és kín csiráját
  Rejti a szív; mindenik
Balga vagy jó tettek által
  Gazdagon gyümölcsezik:
A szelíd erény jutalmat,
  S a galád bűn benne lel.
Ember, őrizd! - drága kincsed
  A mocsoktalan kebel.

Engem - hála végzetemnek! -
  Nem kinoz kül- s belvihar,
És letünt életkoromnak
  Bús emléke sem zavar;
Bár szegénynek szűle a sors,
  Nem nyilik panaszra szám,
Kandallóm előtt derülten
  Szívom füstölgő pipám.

Kis körömben bárha nincsen
  Nagyvilági csalfa fény.
Ámde békém lágy öléről
  Nem riaszt fel durva kény.
Vágyaim túl nem csapongnak
  Helyzetem kimért körén:
Kincsre, fényre nem sovárgva
  Enmagamba' boldog én.

Kívül a tágas természet
  Sápadt arcán nincs virány;
Árva a völgy, lombok árnyin
  Nem dalol víg csalogány;
És - ki hinné? - szűk körömben
  Bájoló tavasz virul
S int felém, a rám mosolygó
  Lyánka bíbor ajkirul.

Hólepeltől fedve a föld;
  S míg alatta csöndesen
A kifáradt élet álom
  Hallgatag keblén pihen:
Én körültem rózsa-kedvben
  Víg barátok hangja zeng;
S tölt pohárunk egybehangzó
  Érzemény közt összepeng:

Éljen a Hon! egyesűlés
  Szent tüzétül összeforrt
Tetterő a szétvonásra
  Hozzon gyász halotti tort!
Végig éljen a barátság,
  Földi létünk fűszere!
S véle a bor, búcsatákon
  Győzedelmes fegyvere!

Míglen a tél vad viharja
  Futja bé a láthatárt,
S a tavasz virágözönnel
  Nem teríti a kopárt:
Kandallómban égjen a tűz
  S játszi lángja verje szét
A körűlem tornyosúló,
  Kedvölő bú fellegét.

 

1841

ALKONYATKOR.

Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;

Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Ujabb dicső korány
Reá derűl-e még?

És a vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után - feltámadunk.


PATAKNÁL.

Oh csörge kis patak!
Mondd meg nekem:
Hozzád miért siet
A kedvesem?

Nem tűnik úgy el est,
Nem jő korány,
Hogy itt ne lenne a
Kedves leány.

Boldog te! hallhatod,
- Füzért ha fon, -
Kiről foly édes dal
Az ajkakon;

És aki úgy tudod
Szívtitkait,
Ha tán szerelmével
Mást boldogít:

Mondd, oh, mondd meg nekem,
Kis csörgeteg!
Látod, miatta szűm
Minő beteg.


SÍREMLÉK.

Pihenj, fiam! nem áll ugyan
Kevély márvány álmad felett;
De bús anyád, fájdalmival,
Sirodnak élő szobra lett.

Szivemre írva fel neved
A vesztés gyászbetűivel;
A vándornak, ki alszik itt?
Sirkő helyett én mondom el!

És elvirasztva napjaim:
Veled majd együtt pihenek;
Hol nincs gyermektelen szüle,
Hol nincs árván maradt gyerek!


HAJNALKOR.

»Kis fülmile! ki hí dalolni,
Ha kezd pirúlni napkelet?
Öröm vagy bú szokott-e csalni
Ajkidra édes éneket?« -

,A természet szent templomában
Legyek bár én kicsiny madár -
A nagyszerű harmóniában
Az égbe száll ez énekár.'


EMLÉKEZET.

Mért tűnsz elém, szelíd emlékezet!
A boldog mult mosolygó képivel?
Bús lelkemet s halavány arcomat
Nyájas sugárod nem deríti fel!

Ki egykor, mint én, oly boldog vala,
S többé reménye sincs, hogy az lehet:
Annak felejtés ad csak enyhülést,
Nem a te képed, jó emlékezet!


LIGETBEN.

Bár öledben nem hangzik fel a dal
S bús enyészet dúlja ékidet:
Ősz derétől sárga lombjaiddal.
Üdvezellek, sápadó liget!
Mint tavaszhoz illatos virágod,
Illik életemhez száraz ágod. -

Elmosolyg az alkonyat sugára,
Bágyadozva leng az esti szél,
Esti szellő halk fuvallatára
Földre hull a hervadó levél. -
És kik a zöld lombbal felnövétek:
Véle hervadtok le, szívremények!

Ah! az est, a hervadó ligettel,
Életemnek gyászos képei,
Elborítnak, fagylaló hideggel
Nemsoká a sír göröngyei. -
Árnyaidban, síri ciprus ága!
El-lefonnyad szép korom virága.

Jó liget, te boldogabb! hisz a tél
Elviharzik, mérge elhavaz,
Lombjaidtól bárha fosztva lettél:
Meghozandja a kies tavasz,
Ifju-zölden adja vissza éked,
Dal s virággal szőve bé vidéked.

Mig felettem, kis halom tövében,
Némán áll az egyszerű kereszt,
Melyet a szív szánó érzetében
Bánatos köny árja nem fereszt...
Új tavaszban felvirúl az élet,
Ah, csak a sír jégölén nem éled!

Lányka! lányka! majd ha ablakodnál
Látsz haladni gyászkiséretet,
S a koporsón őszi sárga lomb áll:
Én leendek a kiszenvedett...
Elborúlva szép szemed sugára,
Mondd utószor: béke hült porára!

És a holtak nyughelyére jőj el!
Új porával áll egy sírhalom,
Míg felette, bánatos nyögéssel
Leng feléd az esti fúvalom,
Mintha sugná: aki érted éltem,
Karjaidban szebb álmot reméltem.

Ejts könyűt! a bú-emelte dombot
Részvevő könyűd beszenteli:
S mely rátűzve áll, az őszi lombot,
Bárha nem fog többé zsengeni,
Vedd! s ha jő az új tavasz virága,
Hívedet jelenti száraz ága.

L... nov. 1841.


A HOLDHOZ.

Hő vágyaim csak érted égnek,
Oh csendes éjek asszonya!
Ha nem piroslik már az égnek
Felhőin a nap alkonya.

Mig szép arcid halvány sugára
A tiszta égen fönn ragyog.
Bár fájdalmimnak nincs határa,
Ugy képzelem: boldog vagyok.

Ha volt egykor szivemnek búja,
Sugáridnál elsirtam én;
Boldogságomnak más tanúja
Ha nem volt a leány ölén:

Te nyájasan reám mosolyogtál,
Mint én, szeretve egykoron,
Midőn epedve andalogtál
A szép arkádi pásztoron.

S mióta kínom rabja lettem,
Te, most is részvevő barát,
Magas pályád körét felettem
El-elborúlva lenged át.

Oh csendes éjek néma őre!
Lágyan nyögő szellőiden
Küldj álmot a bús szenvedőre
S ha nyugtató ölén pihen,

A felkelendő nap világán
Nem ébred ő; sugáridon
Végetlenűl alunni kíván,
Miként a hű Endymion.


SÍRNÁL.

A sírban csend és nyugalom van; lyánka, te fáradt
Nem voltál, Óh hát mért neked a nyugalom?

 

1842

KEDVESEMHEZ.

Emlékjelűl: hogy hívedet
Feledni nem fogod,
Háromszinű selyemszalag,
Lánykám! ajándokod;

És bárha tőlem messze vagy,
A kis szalag velem, -
Amelyen, édesem! rokon-
Vonásidat lelem.

Ártatlanságod szűz havát
Jelenti a fehér,
Amellyel a föld csillogó
Gyémántja föl nem ér; -

És a piros szerelmedet,
A lángolót, a hűt;
Borús egemre ez mosolyg
Vidám tavasz-derűt. -

Oh! e kebel mi kész a zöld
Felett reményleni:
Hogy birtokod csak engemet
Fog boldogítani.

Lánykám, hazám! jelszínetek
Mert nem különbözik,
Szivem nektek nagy és örök
Hüséget esküszik.

Hozzátok ennek lángoló
Szerelme végtelen;
S csak benne ég, mert mondani
Az ajk erőtelen.

Az alkonyat ha elmosolyg
S az új korány ha kél,
Ebben csak a kedves leány
S a hon szerelme él;

S mig más az oltár zsámolyán
Imádja Istenét:
Oh! én csak egy imát tudok:
A hon s leány nevét,

Övék mert minden érzemény,
Mely szűmben felfakad,
Csak értök fáj, remél, dobog,
Amíg meg nem szakad. -

Oh kedves lányka, akkor is
Te fogd be bús szemem;
Nyugalmat a sír álmain,
Hazám, te adj nekem!


MÁJUSBAN.

Zöld a mező, foly a patak,
Hűs árnyakon madár-zene;
Van-e, ki benned, oh tavasz!
Édes gyönyört nem érzene?

Kinek csak egy virága volt,
S benned föl nem virúlhat az:
Mindegy, akár kihajt az ág,
Akár a zordon tél havaz!


TAVASZDAL.

Darvak röpülnek át
Kinyilt folyók felett,
Hirdetve hangosan
A várt kikeletet;

És bár a föld kopár,
Szinetlen a vidék,
Kéken sugárosan
Mosolyg alá az ég.

A földben élni kezd
Ezer mag és csira,
S kibúni vágy a nap
Meleg sugárira;

Lombos lesz a liget,
Virágos a mező,
S ezer vidám gyönyört
Talál az érező.

Óh csak nekem jöend
Hiában a tavasz;
Az én virágomat
Nem adja vissza az.


ÉJFÉLKOR.

Szivemhez egy igét
Nincs aki szólana:
S a tenger éjszakán
Velem virasztana.

S ah, mert nem fojthatom
Keblembe a panaszt:
Könyűimmel, fehér
Lapokra jegyzem azt.


CSALÁNOK.

I. A VITÉZ FIÚ.

»Fiam! lejártak napjaim...
Mely védte a magyar honát:
Őrizd meg kardom, a család
Hatszázados tulajdonát!

És - mert ki tudja a jövőt? -
Ha zúgna tán a harcvihar:
Honért, királyért hősileg
Villogtasd, mint igaz magyar!«

- És függ a kard, de béke van,
S henyélve hogy ne függjön ott:
Belőle a vitéz fiú
Dohányvágót csináltatott.

II. A GYÁSZOLÓ FÉRJ.

Csinos parasztlak udvarán
Gyászos karének hangja kel,
S a népnek nagyja, apraja
Tolong, hiszen bámulni kell!

És a nyugalmas sír felé
Kisérik a jó házi nőt;
A férjnek kínja végtelen,
S mondják: követni fogja őt!

És íme, a nép jóslata
Minő hamar beteljesült:
Szegény, a gyászbeszéd alatt
Szerencsésen elszenderült!

III. NÖVELÉS.

Itt áll fiam, növelje ön
Hasznos polgárnak őt,
S hogy állhasson meg emberűl
Majd a világ előtt!

Költség kimélve nem leend...
S meg nem fogom kezét,
Fenyítse: ámde tartsa meg
Becsűlet-érzetét!

- Ez már értelmes egy apa
Minőt keresni kell...
Hohó, kérem! a botozást
Magának tartja fel!

IV. LÁNC.

Nősülni messze földre vitte
Pál gazda egyetlen fiát.
Ki a suton ölelgeté már
Piros-pozsgás menyasszonyát.

- Mihelyt kiforr az érkövesdi,
Ha Isten éltet, eljövünk,
S két szívet a szent házasságnak
Láncával egymáshoz kötünk!

Ejh, már megint világba szól kend
Apám uram! nekem bizony
A lánca nem kell... meg nem untam
Két ízbe' tán Nagyváradon!

V. KÖLTŐI SZABADSÁG.

Világom nagyszerű, csodás!
Melynek határa, vége nincs,
Szabad röptében képtelen
Szárnyam lekötni rabbilincs!

Hohó, barátocskám! ugyan
Minek már e badar beszéd?
Melyben szabadnak hirdeted
Magad, ez is kötött beszéd!

VI. PÁRBESZÉD.

,Ejh urfi! azt már nem tudom,
Nem jártam iskolába én!
De, a méznél mi édesebb?
Azt mondja meg, hahogy legény!'

»Én nem tudom!« - ,No lássa, hát
Édesebb az anyánk teje!'
»Azt én nem ízleltem soha!«
,Mégis beh megnőtt a feje!'

VII. MAGYARKA.[1]

,Isten hozott öcsém! no csak...
Beh csínos köntös rajtad ez!'

»Csínos bizony mint a neve!«
,No, ez tán a magyarka lesz!'

»Az ám!« - ,Öcsém, hidd! illik is
Reátok név és öltözet,
Mert a magyarból bennetek,
Fájdalom, csak magyarka lett!'

VIII. HELÉNÁHOZ.

Vagy én volnék süket, vagy te volnál néma,
De igy rosz pár lennénk, beszédes Heléna!

 

1843

EGYETLEN KINCS.

Ifjú éltem egyetlen kincseűl
Egy tisztakeblü lánykát ösmerek,
Ah, mért körében minden oly hideg!
S érzelmimet bántók az emberek?

A tiszta gyémántot, melyben magát
Az égő nap ragyogva látja meg:
Hideg kövek csoportja környezi,
S fagyos kebellel sötét földtömeg.


MEGNYUGVÁS.

Hogy síri álma közeleg
A természetnek, gyász tele
Sárgult levélben írja meg,
S előre jő az ősz vele.

Hogy ily álom jön-é reám?
Sápadt arcom, nem kérdelek!
Az ősz fuvalmi engem is
Végső bucsúra intenek.

S e kettős hervadás felett
Az ifju tán panaszra kel?
Boldog, ki várja a telet
Egy szebb tavasz reményivel!

Ne sírj leányka, oh ne sírj!
Megváltanod ha nem lehet;
Zöld hant alatt nyugodni jó,
- Síromra tartsd könyűidet!


A PATAKHOZ.

Uj érzelemmel állok
Feletted, oh patak!
Kit sokszor elmerengve
Meglátogattalak;
S mint a beléd sikamlott
Kövecs fenékre száll,
Álmakba mélyedék el
Habod futásinál.

Oh, a szerelmes ifjú
Mi hőn-epedve kért:
Jó csermely, édesemhez
Vidd e virágfüzért!
Kinek, forró szerelmem
- Ha volna bű-szava -
Elomló éj-hajára
Gyönggyé varázslana.

S mig Isten szép egére,
Megfoghatatlanul,
Ezer világokat szórt
Szerelmi zálogul:
Keblét talán lehetne,
- Mely szintugy menny nekem
Mulandó földi fénnyel
Fölékesítenem!

Ábrándozám, - egyszerre
Sirt ma, nevettem én;
A dagadó kebelben
Nem fért az érzemény;
S oly képet álmaimnak
Egy perce sem hozott,
Amellyel a meleg szív
Meg nem barátkozott.

Évek futának, s ismét
Látsz, oh kies patak!
De a regényes álmak
Mind elmaradtanak!
Az ábrándos fiúból
Baj-edzett férfi lett,
Ki csak mosolygni tud most
A mult idők felett.

De szólj: hogyan folyának
Azóta napjaid?
Zavarta-é szilaj vész
Gyakorta habjaid?
Epesztett a meleg nyár?
Nőtt partidon virány?
Mondd: csintalan! habodban
Fördött-e szép leány?

Ifjú valék, s te vígan
Beszélgetél velem;
Most nem felelsz, vagy én tán
Szavad nem érthetem?
Mert más kebellel állok
Feletted, jó patak,
Mint egykor, álmaim ha
Körödbe vontanak.


VALLOMÁS.

Holdvilág a lány szerelme!
Hallgatom, ha mondja más;
S bennünk nincsenek hiányok?
Im, azért is, szép leányok,
Tőlem egy kis vallomás!

Lángolón tudok szeretni,
Isten látja lelkemet!
S arról aztán, hogy szerelme
Csak futó láng gerjedelme,
A bohó szív mit tehet?

Minden csínos hölgy-fejecske
Lángra lobbant hirtelen;
S hogy máskép leend, ki tudja?
Szívem mindig azt hazudja:
Hogy szerelme végtelen!

És az ajk, a szív bolondja,
Mézes-mázos íge rajt;
Szól nem érzett fájdalomról,
Üdv-, hűségről, sírhalomról,
Esküszik, könyörg, sohajt;

S mit tagadjam, drága szépek!
Mindezeknek hinni baj!
Erről annyi szőke, barna
Tudna szólni, ha akarna,
Szól is annyi köny, sohaj.[2]

Életem bohóskodásit,
Ah, ha jól felgondolom:
Sirva térvén tűzhelyemre,
Hamvat hintsek-é fejemre,
Vagy kacagjak? nem tudom!

Emlékül nyert fürteimből,
- Nem régen azt álmodám, -
Vala fonva szörnyü ostor,
S egy kisértetes kolostor
Cellájában várt reám.

Ah, csak álom! ámde szörnyű,
S ostorával jóra int...
Kár, hogy akkor tűnt szemembe
A legszebb arc életembe':
S régi lettem én megint!

És kacagva élek: úgyis
Majdha őszi szél sikolt,
Lesz a rétek színe sárga,
S a virág jut hervadásra:
Sírhat, aki lepke volt.

Lányka! esd az ifju, s annyi
Szóvirágot összefűz
Hízelgése fonalával;
Meg ne csaljon szép szavával!
Mert szerelme szalma-tűz.

S hidd ez egyszer, amit ajkam,
- Bárha csalfa - súgni fog:
Mézbeszédek jégre visznek;
Akik látnak, még se hisznek,
- Meg van irva - boldogok!


A NYUGALOMHOZ.

Szent nyúgalom,
Oh jőj az éj lengő szelében
S kit úgy epeszt késő felében
A fájdalom:
Sápadt arcát öledbe rejti,
Fájdalma véle szunnyad el;
Úgyis, ha ég a reg sugára,
Csak álmait siratni kel.

Vagy oh, ne hozz
Még álmot a bús szenvedőre!
A szív oly hű most és jövőre
Fájdalmihoz.
Multam vidékin andalogva
Virasztni jól esik nekem,
Ah, hisz emlékét annak, éber
Álmimmal bár, ölelhetem!

Sárgult haraszt
Borúl kertem fonnyadt füvére,
Az ősz után ki ujlag ére
Derűs tavaszt:
A hű barát, kit szíve elhoz:
Örömre jő, de bút talál,
Mert kínos a sziv érzeménye
Barátunk síri álminál.

Zöld szinbe még
Tán sárga lombon pár levél áll,
De a borongó holdvilágnál
Gyász a vidék.
És így tanít e kép: jövőmben
Ha nyílna tán egyes virág:
Virágos tőle mégse lenne
Az életvesztett pusztaság.

Végnyúgalom,
Te jőj az éj lengő szelében!
S kit úgy epeszt késő felében
A fájdalom:
Öledbe dől fájó szivével,
S szelíd álomra szenderűl...
És álmodik nem háborítva
A földi lét keservitül. -


A FECSKÉHEZ.

El-kiszálltak a kicsínyek,
Hűlt a fészek és üres;
A vándor-madár magának
Úti társakat keres.

Búcsút mond a távozóknak
Fennkeringő tábora;
Jó utat, te légi pálya
Kéthonú kis vándora!

Egy fedél adá lakunkat,
Mint te vendég, én is az:
Tán te megtérsz, engem itt már
Nem talál az új tavasz.

Nem tudod, hogy ajkaidnak
Fel-felcsattanó dala
Sokszor áthatá magányom,
S felderűltem általa.

Most esengő pelyhesiddel
Nyájasan beszélgetél;
Majd a kémény szűk nyilásán
Kisuhantál, mint a szél.

Rövid volt az ösmeretség...
Isten áldjon, kis madár!
Elkisér szemem, ködével
Mig behúz a láthatár.

Szállj, te boldog szárnyaidnál
Magzatiddal; én helyet
Isten tudja hol találok,
Hol lerakjam fészkemet.

Ah, pedig, ki lenne párom,
Holtaiglan tiszta, hív,
S magzataimnak édes anyja:
Megtalálta már e szív!

És azért, bár volna szárnyam
Nem repülnék én veled!
Ád az Isten egy helyecskét,
Hol megrakjam fészkemet.

 

1844

NYILT LEVÉL EGY HÖLGYHÖZ.

Nemes hölgy! im forró üdvözletet
Egy hő szív küld a távolból neked!
Mint az érnek, mely mossa lábadat:
Forrását nem tudod, honnan fakad,
De érzed a kristály-tiszta vizet,
Mely lágy hullámival feléd siet;
Magam neked ki vagyok idegen:
Ez a csermely az én üdvözletem!

Kebledre két édes szülött simul,
Egyik fiad, másik szelíd leányod;
Mig áldva aki adta, kedvesid
Reggel-este imádságodba zárod:
Van más is, aki minden pillanatban
Reájok gondol híven, melegen:
S emlékökhöz e két szót fűzi lelke:
Oh szent barátság! édes szerelem!

S mig egyengetni éltök útait,
Jár a jövőn a hű anyának gondja;
Van, ki álmain egy tündér-világ
Fényét, dicsét, mind-mind fejökre fonja,
Kinek élte, nyugalma, boldogsága,
Kedves szülöttidért nem lenne drága;
Rajtok kivül, ki mindent meghagyok
Szülöttidnek, jó hölgy, az én vagyok!

Emlékezem... szép őszi este volt,
- Sárgán hulltak a fáknak lombjai; -
Midőn a szív csordultig tele van,
Hanem az ajk nem tud mit mondani;
Fiad s leányod karjaimba öltve:
Kimentünk a berekbe, a mezőre.
Érzelminknek nem volt szüksége szóra...
Oh az az est, az a szent, boldog óra
A titok s emlék pecsétje alatt:
Örökre itt, itt... lelkemben maradt!

Lásd! jó anyám régen a sirba szállott,
Megértem én korán az árvaságot;
Mint gyenge hajtás a nyárnak hevén:
A szenvedést korán megösmerém!
S mert nincs, ki vonna hű meleg szivére,
Fájdalmam és örömim osztva, értve:
Anyám helyett, ah mint ohajtanám
Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!
S talán...? ki küldött, csábító remény,
Hogy ámitásid tudva higgyem én!

De bár ne is legyen csak színes ábránd,
Ez érzés, mit vágyó szivem melenget,
Bár a remény nyom nélkül szétenyésszen,
Mint szép álom, mint egy forró lehellet:
Mely tartsa hű lelkem hozzátok kötve,
Az emléket megőrzöm mindörökre!

Ne bánd, oh hölgy! hogy szívök érzetén
Hiven hajolnak magzatid felém!
Mint a lóhere hármas levele:
Hiven összeforrt hármunk kebele;
Halld meg, ha a távollevő barát
Emlékezetnek hallatná szavát;
S ne légy kemény a kedves jó leányhoz,
Ha lelke tán, mint a vándor-madár,
Hol a tavasz virít, az ég sugáros,
Az elhagyott vidékre visszajár.
Engedj szivedben nékem is helyet
Szeretteid között. - Isten veled!


Az 1858.-i kiadás számára Tompa erősen átdolgozta a szöveget.
A korábbi szöveg ez volt:

Édes hölgy, keble szent érzelmivel
Egy ösmeretlen ifju üdvezel.
S bár benne nem lelsz ösmerőst, rokont;
Meghallod úgy-e, amit ajka mond?
Az ifju néked, jó hölgy! idegen, -
Elmellőznéd őt némán, hidegen;
Mert nem tudod, hogy mindenek fölött
Szent nékem a lánc, mely hozzád kötött.

Kebledre híven két szülött simúl,
Fiad s leányod; mondhatatlanúl
Szeretve én is e fiút s leányt,
Megosztám szívem köztük egyaránt.
És a szegény fiú gazdag vala
Barátság- s szerelemnek általa.
Mit nem remélt, oh mit nem álmodott,
Midőn e két hű szíven nyughatott?
De mást akart sorsomnak istene,
Csak álom volt üdvem... s elröppene!
Mert bár hű a barát, hű a leány:
Engem sorsom hullámos kénye hány;
S a hű szivektől messze elragadt,
A sápadt bú s emlékezet maradt
Velem; s ha kérdik: tán beteg vagyok?
A bús válasz pilláimon ragyog.

Emlékezem... szép őszi este volt,
A hallgatag vidéken el-kiholt
Élet- s örömzaj; nem zengett dal, a
Természet egy sápadt beteg vala.
Bús arccal a haldokló betegen
Függvén, az éji hold viraszta fenn
Ifjú özvegyként, s úszó fátyola
El-elborító gyászfelleg vala...
Karjaimra fűzve szívem kedvesit:
- Ott hű barátom, kedves lányom itt -
Kimentünk hárman a liget fele,
Melynek sárgultan hullott levele;
Ah nem tudom, lánykám mit érezett,
Mert néma volt, s mosolygva könnyezett!
Csak szívverése szólott ajka hely'tt...
Emlékezet, ne vérezd e kebelt...!

Hogy boldog voltam, kell-e mondanom!
Nem volt reményem, nem óhajtatom,
Csak egy hiányzott még: áldó kezed,
Hölgy! megszentelni e boldog frigyet.
Látd, földbe tettem jó anyámat én,
Vesztés tanított sírni idején;
És nyughelyét is, hol van? nem tudom...
Emléke nincs, - s bedőlt a kis halom.
Ki jó szívére vonna engemet:
Ő alszik... isten látja lelkemet,
Nincs perc, amelyben nem ohajtanám,
Jó hölgy, neked mondhatni ezt: anyám!
S talán... ki küldött hívatlan remény?
Hogy ámításid tudva higyjem én...!
                      -
Ne bánd, oh hölgy! hogy szívök érzetén
Híven hajolnak magzatid felém;
Mint a lóhernek három levele,
Híven összeforrt hármunk kebele;
Halld meg, ha a barátnak ajkiról
Emlékezetnek hű igéje szól;
A jó leány iránt se légy kemény,
Olykor ha bús, ha tán sohajt szegény!
Reménnyel váltva titkon keble szót:
Ne háborítsd az ébren álmodót!
Mig a szívnek reménye, álma van:
Ha küzd, ha fáj is, nem boldogtalan;
S engedj szivedben nékem is helyet
Szerettid közt, oh hölgy! Isten veled!


ÉLETEM.

Én nem nevezhetem tengernek éltemet,
Hisz az csak egy csendes, boldog tavacska volt;
Jó volt hozzá az ég, jobb már alig lehet,
Reája, partirúl virágos ág hajolt;
S hol vadregényesen hullámzott a vidék:
Hűs völgybe' termetes tölgyek környékezék.

Szürkűletben, midőn csendes még a világ,
Száz fészekből zengett felette lágy zene;
Mérgét védbástyaként felfogta lombos ág,
Ha felriadt észak vadan-duló szele;
Medrét nem ülte sár, vizét nem szállta szenny,
Fehér kövecs volt ott, s aranyszinű föveny.

Ha néha-néha köd boronga tűkörén,
Befátyolozva, mint hamuszinű lepel:
A lágy fuvalommal, mely támadott körén:
Mosolygva széleszté a jó nap fénye el;
Dal zengett, - virág nyilt, széllel játszott a hab;
Mi volt a tónál szebb? ki nálam boldogabb?

De kárörömmel jött rá egy szilaj sereg,
Taposva, tépve járt a csendes tó körül;
Irigység üszkétől lángolt fel a berek,
- Ember boldogságán ember ritkán örül, -
S a tóba oly szörnyű sulyos sziklát vetett,
Hogy zúgva szétcsapott habja a part felett.

Ez a nehéz teher keblében mélyre szállt,
És nincs remény s erő, többé kivonni azt;
A játszi habmoraj lázas zugásra vált,
A víz sötét... apad... elérve a tavaszt,
Midőn kiszáradott és élte elhala:
Meglátjátok, a kő minő sulyos vala...![3]


VÉGPANASZ.

Tavasz van... a táj kéklő halmirul
Felém mosolygó élet ah mi szép!
Halvány arcomhoz langy sugár simul,
Tántorgó lábam nyilt virágra lép.
S itt állok én... miként kinyilt virág-
Bokorban a mult évi száraz ág!

A természet új köntöst ölte fel,
Föltámadása dallos ünnepén;
Ne kérdjétek: mért szenved e kebel,
Sötét bánatba mért öltöztem én?
Ki sír-virágot öntöz könnyivel:
Ünnepnapon is barna gyászt visel!

A kedves él, - de halva nékem ő...
Élő-halottat gyászol életem;
Bús messzeség a gyászos temető,
Kitárt karommal el nem érhetem.
S a sírhoz vándorolnom nem szabad,
Távol kesergem szép halottamat!

Aggó szülék hiven karolnak át,
Mégis szememben árva köny ragyog;
Kezet szorít velem sok jó barát,
S érzelmöknek választ nem adhatok;
Bús fűz levék kiszáradt útfelen,
S vágyam nem függ többé az életen!

Az ifju szív egy kurta év előtt
Vesztésiben is még erős vala;
Mig a jövőbe nyájasb képet szőtt
Tündér reménynek színes fonala.
Egy év alatt kihalt ez is... hiszen
Egy év alatt tavaszból tél leszen!

Hogy rám az ég megnyugvást küldene,
Hány puszta éjet átimádkozám!
De azt hallád csak, kínom istene,
Midőn fásultan éltem átkozám!
Mindegy!... nincs többé mit veszítenem,
Ostor vagy áldás egybecsű nekem!

Mert bár öleltesd újra velem:
Megőszültek az ifju napjai...!
Keblén nem él többé lángérzelem,
S fagyosak - mint halálé - csókjai.
Ha megtört a szív nagy küzdelmiben:
Élvezni, kért üdvét is képtelen.

Ah hagyjatok gyászomnak engemet...
Tudjátok: a tavasz ha elvirul:
Nem kell vihar, a megsárgult liget
Fonnyadt levele úgyis földre hull.
Kacagtátok keblem szent érzetét,
Hagyjátok a kín árva gyermekét!


A VIRASZTÓ.

A lányka, kis kezére
Hajtván le bús fejét:
Homályos mécsvilágnál,
Virasztá éjjelét.

Hogy csöndesülni tudjon
Fájdalma, nem hivé:
S arcán a szép tavaszból
Mi sem maradt övé.

Fölnéz bágyadt szemével
És összeborzadoz:
Arc néz felé, hasonló
A sír lakóihoz.

Szegényt mig úgy gyötörte
Kis szíve bánata:
Felejtett tűkörébe
Tévedt pillanata.


BÚCSUZÓ LEÁNY.

Csendlakta magány,
Búcsuzni jövék kebeledre!
Dallos csalogány,
Száz tarka virány,
Elválnom oh kínos örökre!
Mert érezem... oh de kimondani fáj:
Most látlak utólszor, hüs erdei táj!

Megtérni akar,
Emlékiben, édeni multam;
Kit lengve takar
Bús síri avar:
Ah, itt kebelére simultam!
S a hű szerelem szavat ejteni félt,
Arról csak az érzelem ajka beszél. -

És lelke magát
Mély andalodásba ha ejté:
S rám fűzve karát,
Forró ajakát
Ajkimra tapadva felejté:
Nem festhetem éltem e pillanatát,
Mennyben vala lelkem, elhagyta lakát. -

S ah, most szomorú
Ezernyi virágival a föld!
A lombkoszorú,
Mint őszi ború,
Fájó kebelembe panaszt költ:
Hűs völgy, kit öledre bu árja ragadt:
A szív beteg érzeni bájaidat!

Ez végtavaszom,
Ez hinti siromra le árnyát...
Melyen nyugalom,
Mint estfuvalom,
Altatva lebegteti szárnyát
S míg dalt zeneg hantjain a csalogány:
Megnyugszik öledben az árva leány. -


NAPRAFORGÓK.

                I.

Lánykám! hiven szeretjük egymást,
Szivünké e boldog titok;
Miért hogy szép arcodra mégis
Sokáig nézni nem tudok!?

A napimádó földre omlik
Az égő isten-arc előtt,
De vakmerőn belé-tekintni
Tiltja vakító fénye őt.

                II.

Szerelmed napja életemnek,
Oh bájoló leány!
És mégis, ah, bús hervadásban
Orcám oly halovány!

Mely életet hint napkeletről
Hatalmas fényivel:
A föld szinén a lángoló nap,
Egykép hervaszt, növel.

                III.

Bár boldogító szerelmedet
Későn vallod meg, oh leány!
Ah, mégis jól esik szivemnek
Én életem bús alkonyán!

Miként ha vész közt folyt le a nap,
De kárpótlást mosolygva ad,
Haragjaért a bús viharnak,
A tiszta csendes alkonyat.

                IV.

Létem tied vala
Oh leány, én hű árnyad valék!
De meghalványodám
S mellőled búsan elhalék.

Nem süt a szerelem
Üdvet sugárzó napja már;
Az árny is elenyész,
Ha elpihent a fénykirály!

                V.

Oly sötét a
Sirnak éjszakája,
De békesség
S nyugalom hazája!

A nap elhuny...
Gyász függ a világon;
De az éjben
Nyugtató az álom!


LEVÉL PETŐFIHEZ.

Bártfáról 1844.

Ismeretlen, hanem mégis jó barát!
Vedd egy víg, most kór-fiúnak pár sorát!
Kit bár a bor lángszerelme úgy hevit,
Mégis a sors vizre hozván vizre vitt.

Víg szeszélyű bordalaid hogy olvasám!
Jól beszél ez a poéta! - gondolám;
S életemben bár egyszer sem láttalak!
Megengedj, de cimborámnak szántalak!

A pohárhoz én is értek egy kicsint,
Vigadozván szent Dávid zsoltárakint;
Ha dallhatok, szerethetek s ihatom:
Nem veszett el sem éjem, sem nappalom.

Homlokomra barna felleg gyakran ül,
- S Isten látja, mennyi kín e szív körül; -
Bor tüzétül a fojtó bú-lég kigyúl,
S a borúlat villámozva elvonúl.

Ajakimnál a pohár ha kiürűl,
- S piros lelke a pokolra lemerűl:
Bús gyönyörrel földre sújtom... s szétszakad,
Hogy hajnalra nyolc ivónak egy marad.

És beszélek: Mi az ember? Egy pohár,
Mely száz szomjú szenvedés közt sorra jár,
Benn az élet, bor... de ürmös... mit nevetsz...?
A bor elfogy, a pohárnak vége ez...

Fénylő kristály volt, s im rosz cserép leve,
Eltűnt vigan pezsgő, szikrázó leve;
Hát a szesz... A szesz fiúk... eh menjetek!
Ilyen kérdést csak a papnak tegyetek!

Asztalnál űl a vén korhely, a halál:
S a törésben hejh be nagy kedvet talál!
Bort fiúk, bort! mert maholnap, úgy lehet,
Nem találtok poharat, csak cserepet!

És barátim ebbe már nem gátlanak,
Csak mosolygva nagy bolondnak mondanak;
Azt is kérdik: hogy mikor lesz már eszem?
Nem sokára! biztatom, bár nem hiszem.

S kötődnek: hogy becsüljem meg már magam,
Mert biz egyszer mind kiázik a fogam;
Adjatok bort, bizton ázhatik fele,
Úgyis szűken van, mit rágni kell vele!

Hozzon egyszer, jó fiú, az Isten el,
Szívesen lát a barátság, a kehely!
Jere hozzám »sárga pitykés közlegény«,
Isten-engem! fővezérré teszlek én!

Ott fog állni a kulacs, mint barna vár,
És körűle annyi ágyú a pohár;
S az erősség megvitatván általunk:
Dőlt falánál bátor szívvel meghalunk!

Tokaj bércén ütjük egyszer fel tanyánk,
Hol oly jól kitesz magáért ősanyánk;
Ott iszunk még, ott! s csinálunk annyi jót:
A bor ellen tartunk prédikációt.

Majd kettecskén felpipázva, életünk
Tarka-barka perciről beszélgetünk;
Egyet iszunk a multakra szótlanul,
Hejh, arra az ittas kijózanul!

Messze mentem, - észre még csak most veszem,
Víz felett is csak boron jár az eszem,
Mert bor itten, jó fiú, ha volna sincs;
Torkomon hajh, párosával a bilincs!

S a vizivás hejh be kínosan megyen!
Fél pohárka, még az is csak foghegyen,
Savanyú bár, de mégis csak víz biz ez,
Az embernek semmi kedvet nem szerez!

Halld csak: tegnap a vidéket jártam el,
Bérctetőkre nagy kínok közt mászva fel:
Hogy ha nem hoz derűt a szőlő leve:
Viditson fel legalább a levele!

Végre látok, sok járás-kelés után,
Zöld növényt a halom lejtős oldalán,
Nagy örömmel én is hozzá sietek...
Hát komló volt, hogy a ragya üsse meg!

Víz-világ ez, nincs szüretje, nincs bora,
Gyáva szívként zúg a fenyves tábora
A legelső lágy szellőcske fúvatán;
Bort teremtve, ez is bátrabb volna tán.

Hej, ha egyszer visszavisz jó angyalom,
A mulasztást, ne félj, beh kipótolom!
Addig is szánj, vizgyülölő jó barát,
S üríts értem, nyavalyásért, egy pohárt!


HALOTT FELETT.

Ti boldogító szép szemek,
  Sugárotok hogy elfogyott!
  A zengő ajk hogy megfagyott!
Szív és kebel minő hideg!

Nem értél sok bút s örömöt;
  Korán jött élted alkonya,
  Hogy légy a sír menyasszonya...
Fehér rózsák fürtid között!

Lehervadt ékes rózsaszál,
  Mosolygásod nem ösmerém,
  Míg a tavasznak idején
Az életfán virágozál!

Járván az élet útait, -
  Nem vendég, szomszéd vagy rokon, -
  Por és verejték arcomon,
Fáradt zarándok állok itt!

Megtámasztom vándorbotom,
  És összetéve két kezem,
  Bánkódom és emlékezem...
S úgy jól esik a fájdalom!

Vándor vagyok; - az idegen,
  Korán, korán lehervadott
  Fehér liljom, fehér halott!
Megcsókol, és tovább megyen.


ŐSZI KÉPEK.

                I.

A gólya  vándor-útra kelt,
De még zöldel hegy és mező;
Minő szép nyájas ősz vagyon!
A napsugár az ágakon
Másodvirágot csalt elő.

Én életemre gondolok,
S keblemre száll bús érzelem;
Nyílt nékem is boldog tavasz,
- Bucsúzó ifjuságom az -
S virága volt a szerelem!

Talán sugáros lesz az őszi ég...
Szivem ha tán szeretni fogna még:
Szerelme olyan lenne, oh leány!
Mint a másodvirág az őszi fán.

                II.

Rózsás tavasz
S arany kalászos nyár nyomában,
Lassú halál
Gyilkos fuvalma száll
A hűvös őszi éjszakában.
Kél a korány,
De a vidék beteg!
Sápadt fűszálin a mezőnek
Fagyott könycsepp remeg.

Mért önti el
Az erdőt rózsaszínnek árja?
Sápadt legyen
A lomb völgyön, hegyen,
Midőn enyészet keble várja!
Nem hallod-e...?
Azt est fuvalma sir;
Kigyúlt a nagy betegnek arcán
A haldoklási pir!

                III.

Hervad, hervad a föld határa!
Az őszi fáknak ágirúl,
Sárgult levél könnyen lehull
Halk esti szél fuvallatára.
Hogy is ne hullna levele
Szegény fának a sír fele?
Fenn őt ugysem marasztja már
Harmat, dal és meleg sugár.

Mig éltem fája zöld,
Mig ágait virág takarja:
Ne zúgj rám, elmulás viharja.
Ne zúgj idő előtt!
Eljő az ősz, fagyos derén
Meghervad kedv, öröm, remény...
S ha semmi többé nem maraszt:
Szememre lágy álom borúl,
Nyugodtan, - fájdalmatlanúl
Lehullok, mint az őszharaszt!

                IV.

Hegy-völgyön mélán bolygok én.
A halvány ősznek idején;
Oly bús az érzés, mely kihoz
A völgy beteg virágihoz!
A miként a tó csendes vizében
A sárgult fák hű rajzban állnak:
Borongó lelkem tűköre
A haldokló ősz fájdalmának!

Lám, a virágoltó szép kikelet
Mindent csak a halálnak ültetett!
S melyet gonddal fona:
A hűs liget zörgő harasztban áll;
Ah, nem borúl rám többé árnyinál
Lágy szenderűlés alkonya!

Szivem, ti hervatag virágok, levelek!
Úgy fáj, úgy vérzik értetek!
Fájdalmat hoztatok nekem, -
És mégis én
Lehullástoknak idején,
E fájdalmat úgy szeretem!
Mely a természet haldoklásán
Lelkemet mélyen általhatja:
Miként világos tűkör, annak
Halhatatlanságát hűn mutatja!

                V.

Minden oly ünnepélyes, hallgatag,
Mint ahol haldoklót virasztanak...!

Ledőlök a bérc oldalára,
A fák között oly messze látok!
S előttem feltűnnek kopáron
A tar sziklák s víz-szaggatások:
Lám, lám! tavasszal a bérc oldalán:
Vidám zöldet látott szemem csupán!

Kedves helyemre alig ösmerek,
Néhány szál vessző a kerek bokor;
Itt leskelődtem a madár után,
Édes dalának csattogásakor,
Hallám dalát, de fészkét nem lelém!
Most itt van az, - haraszttal tele lett...
Nem kell fészked, nem kell, jó kis madár!
Csak hozd még egyszer vissza éneked!

Ifjúságomnak elzendűlt dala,
Csendűlj meg egyszer még, csendűlj felettem!
És megválok mindentől szívesen,
Mit a való hideg kezétől vettem...

Könyűk, könyűk...!
Ti váratlan kedves vendégek!
Nem hajt ki a bokor,
Öntözni hasztalan jövétek!
Ne hulljatok, ne hulljatok...
Lelkemben szól még a madár dala,
Ifjúságom bár eltűnt, általa,
Emlékezetben még boldog vagyok!

                VI

Az égre nézek, - kedvetlen, homályos,
Dél s észak tartja a borúlatot.
Egy pillanatra hogy meg nem reped!
Arany szegélyű felhőt, kék eget
Fáradt szememmel hogy nem láthatok!

Az ősz egének csak borúja van,
Nincs mennydörgő nemes haragja,
Mely a szétvágott fellegekben
Villámostorát pattogtatja,
Az ősz egének csak borúja van,
Mozdúlatlan tespedt nyugalmiban.

Forró ege éltem tavasz-nyarának,
Csak hadd harsogjon mennydörgésed!
Lázadj föl, csattogj, onts tüzet, villámot!
Derűlj... borúlj...! én igy szeretlek téged!
A bősz villámba nézek bátran,
S gyönyörködöm a mennydörgés szavában!

A vész dörögve elmegyen...
S mely meghasad nagy ékesen
A nyári menny kéklő határán:
- Az ősz egén nincsen szivárvány!

                VII.

Mi úsz a légben ősznek idején,
Mint eltépett fátyol, hosszan, fehéren?
Fehér fátyolt kötött karjára
A szellő, mely temetkezésre mégyen!
Völgyön, bércen halott vagyon...
Halvány lomb függ az ágakon,
Mikép az elszorúlt szivü anya
Karján, végsőt lehellett magzata.

És a halott-vivő leányok,
A fátyolos szellők, megjőnek:
Szelíden elvevén karjáról
Lomb-gyermekét a bús szülőnek;
Halk sír-ének közt szállnak véle,
Vivén a porladás helyére.

Minden oly csendes, oly halottas...!
Nyelvén e méla hallgatásnak:
Erdő, mező, halom,
Búcsut, végbúcsut mond egymásnak,
S e búcsu nem nehéz, nem keserű, -
Fájdalma édes és szelíd;
Hogy is ne! rájok a kikelet
Újabb viszontlátást derít.

Sirnak szellői, gyász szelek!
Ha jöttök sárga lombért, értem:
Ki új tavaszt hittem, reméltem,
Fehér fátyollal jőjetek!
Ha jöttök sárga lombért, értem:
Fehér fátyollal jőjetek!


HÁRFÁM.

»Hárfám, ne zengj szerelmet,
Feledd örökre azt!
Lásd, szívem- és szememből
Bút és könyűt fakaszt;
Felőle, húrjaidról
Emlékezet ha kel:
Miként a holt pacsirta,
Némúlj örökre el!

Lágy hangokon, ne tűntesd
Elém a hitszegőt!
Nyájas reménye, melyet
A szív magára szőtt,
Lefoszlott, mint lefoszlik
Fájáról a virág,
Ha éltén őszi éjnek
Gyilkos haragja rág!«

És fájó szívem álma
Vad rengetegbe vitt,
Hol felleg ússza a bérc
Repkényes ormait,
Hol titkos édes hangon
Susog minden levél,
S vándor fuvalmak ajka
Tündér regét regél.

Ott a magány ölére
Simúlva biztosan:
Enyhűlet ért szememnek
Könyhullatásiban.
Megtelt csordultig a szív,
S addig hevűlt, dagadt,
Mig érzeménye buzgó
Énekben felfakadt.

S mig énekeltem  nagy,
Dicső természetet:
Szerelmem ihleté át
A szíves éneket;
A felvont húr zenéjén
Általfuvalt heve,
És rajta a dal újra
Szerelmi dal leve.

E hárfa énekének
Mig álom-élte tart,
Mig el nem fog borúlni
A ciprus árnya rajt:
A húrok zengzetében
Életre költ dalát,
Mindenható szerelem,
Te hasd, ihlessed át!


SZIVEMHEZ.

Mi lelt megint
Szivem, te nyugtalan?
Ezer bajom
Van véled untalan!
Könnyű neked,
Könnyű kötődni benn;
Künn a világ
Koránsem úgy megyen!

Szegény fejem
Sujtolja annyi gond:
Kenyér után
Futok, mint a bolond!
Könyűt facsar
Szememből tűzhelyem:
A holnapon
Töröm ma a fejem.

S te, mit mivelsz?
Égben ábrándozol!
Tudj' a manó,
Hol nem kalandozol!
Üss' a guta
Azt a sürű sohajt,
H a hideg
Konyhára mitse' hajt!

Nem tetszik a
Patak s kies határ;
Nem a falu
S jámbor lakói már;
Borúlt az ég,
És törpe a halom;
Szűk és hideg
Neked szerény lakom.

De álmodol
- Üzvén árnyékokat -
Örök tavaszt,
Tengert, hegyormokat,
Szabad hazát
És boldog népeket...
Beteg szivem,
Jó, hogy nem értelek!

Bár a dolgot
Megszokta két kezem:
Szegény vagyok,
S gyakran megéhezem;
S te, szép leányt
S szerelmet emlegetsz!
Ily nagy bohó,
Szivem, hogyan lehetsz?

Még éjjel is
Tőled nem alhatom,
Még akkor gyűl
Veled meg a bajom!
Csalképeket
Kergetve untalan,
Előtted hir,
Babér, szerencse van!

Nem mondom én,
Gyötrődöl eleget!
De hasztalan,
Nincs benne köszönet;
Mert a világ
Koránsem úgy megyen;
Ne álmodozz'
Jó szív, eszed legyen!


BÖSZÖRMÉNYI JÓZSEFNEK.

Barátom! melyről sokszor álmodál:
A nagy világ előtted tárva áll!
Mely nyílt elédbe, szép a pályatér;
De szép napon gyakran borút cserél.
És miként »Provence« virányai,
Mosolygók az ifjúnak álmai,
Világba lép ártatlanúl vele,
Feltört levelként nyílva kebele;
Nem ismer még önzést és álkodást,
Mely embervérből ürít áldomást,
S melyet tisztelni szentűl kellene.
Árúba adva keble, Istene!

Ha vágyaid megcsalja a világ,
Hol lélekvásár vak fenéje rág,
Ha tőled körme mindent elragad:
Legyen kincsed a tiszta öntudat!
S feletted bár tüzes viharja száll:
Rendűletlen légy, mint a sziklaszál!
Azért az élet jókat is nevel,
Kikkel boldog lehet rokon-kebel;
S ha ily barátság boldogítni fog,
Ha rád egy érett lyánka mosolyog:
Légy hű, igaz!... igy boldogság vezet
S amit én kérek: az... emlékezet.


EMLÉKVERS.

Te távol lészesz, ám haza
Dobogjon mindig kebeled!
Nagy a világ: a hon csak egy!
- Édes fiú, Isten veled!!

(Eperjes szeptember 23-án 1844.)

 

1845

KARÁCSONYKOR.

Hullámzó érzemény között
Jövén az úrnak templomából:
Lelkemben még sok visszahangzik
A halott ígének szavából.

Ugy tetszik, mintha hallanám:
Mikép zendűl a pásztor-ének,
Sziv és ajk hű összhangzatában
Az istenember nagy nevének.

A megváltó ma született...!
Betölt az évek teljessége...
Dicsőség Istennek mennyégben!
Az emberekhez égi béke!

De szívem rögtön elszorul
Miatta sajgó fájdalomnak,
Midőn tovább zendűl az ének:
Legyen szabadság a raboknak!

Az árva népre gondolok...
S jövén az úrnak templomából:
Lelkembe kinnal ez nyomul be
A halott igének szavából.


KÉP.

Sűrű bokor zöld lombja közt
Fészket rakott egy pár madár;
A fészek im megnépesül...
Benn pelyhesek sipegve már.

A hím csodálkozik: hogy egy
A többinél hatalmasabb;
Testvéritől elüt nagyon,
És orra, körme horgasabb!

Te jámbor, jó hogy nem tudod:
Hogy a kakuk pajzánkodott!


AZ ERDEI LAK.

(Költői verseny Kerényi- és Petőfivel 1845-ben.)

Völgy felett, a bérc alatt, középen,
A behorpadt hegynek oldalában:
- Hallgatózva néma csend körűle, -
Nádkötésü kis lak áll magában.

A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpűlni a madárnak;
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.

Görcsös águ bükkel a sötét szílt,
- Mely a házat vészek ellen ójja: -
Udvarába eleven sövénnyel
Foglalá be régi jó lakója.

A vad-szőlő gazdag levelével,
Mely magát  a vért-telekre fonta:
Sátort képez és a gazda déli
Álmot alszik árnyában naponta.

Míg fiát a fatetőkre csalja
A piros tojásu vércse-fészek;
Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:
Héh kakuk, kakuk! szólj: meddig élek?

Zúg az élet, zúg vásári népe,
S nem hat a bérc egyszerű lakáig;
Néha hallik elhaló harangszó,
Szép idő ha gyors esésre válik.

Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,
Van dalos madárja minden ágnak:
A rigó-fütty, gerlicék bugása,
S csattogány-dal szépen összevágnak.

Fenn, kivágott cserfa törzsökéhez
Kötve ing a vízmosás bürűje;
És a törzsök zúgva ki- s bejáró
Kék darázsok mézetlen köpűje.

Lenn a mélyben, szirt, s fatorladék közt
Elvesz a bérc harsogó patakja:
Rejtekét a szirt s fatorladéknak,
Smaragdszínü gyíkok népe lakja.[4]

Hallgatás ül bércen, omladékon...
Meg-megrendül a vakand turása...
S hallik itt-ott, vén cser oldalárul,
Tarka harkály gyors kopácsolása.[5]

Meg-megdördül csendes alkonyatban
Gyilkos csője a leső vadásznak;
Fel-fellobban bérctetőkön a tűz,
Ahol a szénégetők tanyáznak.

Tengeren csend és vihar. Hazája
Mérhetetlen tenger a szigetnek.
Rengetegben csend s vihar. Szigetje
E kicsiny lak a nagy rengetegnek.

Vadregényes erdőség vidéke!
Majd ha a tél fagy-bilincsbe zára:
Távol nézek hótakarta kunyhód
Felgomolygó kék füstoszlopára.

És ha éjjel a lak ablakából
Mécskanócok fényt lövelve égnek:
Azt hiszem, hogy mindez lüktetése
A megdermedt jégvidék szivének.

És lelkemben nyugtató hit éled:
Nem halt meg, csak alszik itt az élet!


EMLÉKLAP IRÁNYI ISTVÁNNAK.

E kis papírdarabról úgy lehet:
Kitörli nevem az emlékezet.
De hogy én téged elfeledjelek,
Az édes Pistám! az - nem lehet.

(Eperjes, június 26-án, 1845.)


A KÖLTŐ.

Epedvén zengő lant után
A gyermek-ifju kebele,
Szólt a dalisten: itt a lant!
De boldogság nem lesz vele!

S hogy csendesen zendűlt a húr:
Lőn a vidám fiú komoly,
Nem érté, keble mért dobog?
Nem tudta, könnye mért omol.

S midőn szív- és lélekhatón
Felcsattant édes-bús dala:
A lantos szenvedett nagyon,
S szivén mély fájdalom vala.

Most a dalisten megjelent,
S mond: szánlak, ifju, tégedet!
A lantot tőled elveszem,
Hogy így a bút is elfeledd!

Oh hagyd a fájdalmat nekem,
A lelkes dalnok felele;
Oh hagyd a fájdalmat nekem,
Csak hagyd meg a lantot vele!


KÜZDÉS.

Mint a földre szállni félő parti fecske
Fáradtan fészkéhez tér meg éjszakára,
Fáradt lelkem csendes rejtekedbe vágyott:
Völgyek, erdők zölden lombozott határa!

Nem siratnék senkit én az emberek közt,
Régen elfelejtve kedvesem, barátom!
S köny szökik szemembe, ha a völgyi fákat,
Régi ösmerősim, elszáradni látom.

Szívesen vár a völgy árnyas pamlagára,
A madár köszönt és a vidék patakja;
- Anélkül, hogy érte hálát várna tőlem, -
Enyhadó nedüjét nyilt kebellel adja.

Elsimítni vágyom homlokom redőit
A szelíd verőfény meleg mosolygása;
S nem félek, hogy - mint a mézesmázos ember -
Boldogságom sirját mosoly közt megássa.

Ah, az élet engem szörnyen elvadított!
A magányban is foly keblem háborúja;
Hadd folyjon, legalább átkos mesterségét
Itt a gúnyolódás rajtam nem tanúlja.

Zsibbasztó nyugalom, harc, csend, vad kirontás...
Ez az én világom, az én szív-világom!
Gyönge istápom hit, ezt is néha csaknem
A kétségbesésnek martalékul hányom!

S van egy kínos kéje e vad küzdelemnek:
- A kínedzett ember egyetlen sajátja -
Ő kevély, hogy szenved, s daccal tárja keblét,
S a jobblét reményét, szinte fél, ha látja.[6]

Láttam én a kérészt rövid életében,
- Enpályámat véve mélyen gondolóra -
Életet nyert, szállott, párosúla, megholt,
S elég volt mind erre egy rövidke óra!

Szívesen cserélnék pályát e bogárral!
Hisz rendeltetése célját ő elérte,
Mondhatom-e én ezt földi életemről,
Melynek útát a sors oly hosszúra mérte?

És ha majd lefekszem síri nyoszolyámba:
Nem kisérnek-é le földi szenvedésim?
Csukva lesz örökre két szemem? vagy egykor
Felnyitom? s ha úgy van: mily világ vidékin?

Lelkem a kétség, e mély örvény felett, - mely
Megnyíl, barna keblét hirtelen bezárván -
Röpked nyugtalan; de megpihenni nem tud,
Mint vándor-madár a tenger sík határán.

Oh fák, szóljatok! ti vén apostolok, ki-
Terjesztett karokkal barna-zöld palástban!
Mondjátok: igaz-e, amit e sziv érez,
Óhajtozva érez, jobb pillantatában?...


TÓTH DÁNIELHEZ.

Künn éj van; és az éjben fergeteg;
Az elhalt ékü rónaság s berek
Mély álomban nyugvó határain
Tél viharja száll zúgó szárnyain;
Benn jóbarát, szép lány és tölt kehely
Közt a hosszú éj könnyen illan el. -
Hold nem süt és csillag nem fényli át
A zordon éj ködös borúlatát;
S ránk vidor kedvben édes jó fiú!
Nem hathatott vihar, tél és ború. -
Ha egykoron tán életed felett,
Borúlat ülné meg a kék eget;
S ha téli zord képpel köszöntene
Vagy éjt hozna rád sorsod istene:
Kebled nyugalmáig ne érjen az,
Kebledben éljen ifju szép tavasz;
S mint most kacagtad a vad éjszakát,
Nevesd ki sorsod dúló viharát.
Ez amit írhatok rögtön neked
Nehéz zavart fővel - isten veled!

(Rank, január 30-án 1845.)


MELEG FORRÁS.

Tetőre, rónaságra
Borult hó-szemfedél;
Mi jól esnék szememnek
Egy zsenge zöld levél!
Hol virágot a holt fejére
A hűség keze szed:
Még gyász-füzér sem ékesíti
A holt természetet.

Míg bús egyformaságon
Fárad szivem, szemem:
Hiába száll az égre
Vágyó tekintetem;
Két hervadatlan égi rózsa,
Mely fény-szirommal meghasad:
Nem int kelet s nyugat felől rám
Korány és alkonyat.

Meleg forrás! te hozzád,
Te hozzád térek én!
Hol zöld pázsit mosolyg rám
Nagy télnek idején;
A bősz vihar, hófúvataggal
El nem temet, - habár befed,
Meleg habbá olvasztja azt is
Langyos lehelleted!

Nem bánom én, ha zúg is
A téli fergeteg;
Lakásod kis vidéke
Nyugalmas és meleg!
Egy tündérkéz zöld pázsitodra
Virágot hint, lepéket hív;
Légy üdvöz, üdvöz, életemnek
Meleg forrása: szív!


NEFELEJCS.

Mintha volna a liget könyűje,
Tiszta gyönggyel ömlik a patak;
Partjain az ifju nefelejcsek
Bokrosával felvirítanak.

Kedves lánykám! égi szép szemedből,
Hivedért könyűt gyakorta ejts!
Kebleden, édes bús harmatától
Úgy virúl a legszebb nefelejcs!


SZERELEM.

Hogy lángra gyúlt én szívem általad:
Érzém mindenható hatalmadat!
  Csüggvén hölgyem hő ajkain:
  Több kéjt szivem nem bíra már...
  Csak boldogságod volt velem,
  Fényes sugár, meleg sugár!
  Fényes sugár, meleg sugár!

Forró, forró miként a nyár dele,
S villámontó volt a lány kebele!
  E szív egén el-elborult,
  Fel-felderűlt a láthatár...
  Adtál a kéjhez kínokat,
  Kétes sugár, csalárd sugár!
  Kétes sugár, csalárd sugár!

S mindez hová lőn? Évek tűnve el:
Fagyos nyugalmat érez e kebel!
  Fényed, mikép az őszi nap,
  Tőlem mind távolabbra jár;
  S e szívre több hatalma nincs,
  Halvány sugár, hideg sugár!
  Halvány sugár, hideg sugár!


KOSZORÚ.

A költő homlokán,
Hol terhesen függ a lélekború,
Hírnek szellőiben
Rendül meg a zöld repkény-koszorú.

Vággyal ne nézzetek
Fel a költő repkényes homlokára,
Hisz a lomb rajta a
Megtört kebelből drága vérnek ára!

Irigylitek talán
A télviharral küzdő, lombtalan
Tölgynek, hogy ágain
Függ a fagyöngy, zöldelve bokrosan?

Tudjátok meg, hogy a
Bércen a gyöngyös águ tölgy beteg!
A költő homlokán
Bánatra vannak a zöld levelek!


VÖRÖSMARTYHOZ.

Hír nélkül szunnyadoztak
  Az elhunyt ős apák,
Kik a dicső szabadság
  Csatáit harcolák.

Küzdelmeik dijában
  Arasznyi tér juta,
Hol rajtok átüvöltött
  A fergeteg zaja.

Nem volt, ki síruk ormán
  Nevelne zöld füzért,
A jogcsaták hevében
  Kiontott vérökért.

Látá az ég, s lekülde
  Kegyéből tégedet,
Hogy felrázd énekeddel
  Az alvó nemzet. -

Zengett a dal, varázsa
  Keblekbe elhatott,
S a fásult szívredőkben
  Szentebb hév gyúladott.

Sasszárnyakon repűle
  Magasztos éneked,
Majd földre, majd egekbe
  Kapott el ihleted.

Tűzszárnyalásaidban
  Kevesléd a jelent,
Küzdéseid határa
  Tovább, továbbra ment.

Megénekléd dalodban
  A vészek harcait,
Feltártad romjaikból
  Az ősök sírjait. -

És a dal, ők is élnek,
  Békén szendergenek,
Megállnak hamvaiknál
  A késő gyermekek.

Babérjaik virulnak
  A néma hant felett,
S örök időkre fűzi
  A hív emlékezet.

S mig őket álmaikból
  Életre fölhozád,
Nevednek is a legszebb
  Érdembabért fonád.

De te még boldogabb vagy,
  Mert fürtödön ragyog,
Mit a dicső apáknak
  Nem adtak századok.


KISFALUDY SÁNDOR EMLÉKÉRE.

Mért könyesek szemeid, bús vándor, e síri határon?
  Néma homályával kit föd előtted e hant?
Kisfaludyt siratod? ne sirasd - nem tünt le örökre,
  Keble' barátaihoz szelleme égbe repült.
Megdallotta a lányt, lányának rózsaszerelmét,
  Érte dicső koszorút nyert vala: földi babért.
Zenge a lant, hurján buzdító hangok ömöltek,
  S a nemzet fásult keble dobogni tanult.
Égbe hatott a dal, meghallá párducos Árpád,
  És a szelíd István, - s szívök örömre hevült
Éneke megtetszett, - a szentek mennybe ohajták,
  Hogy rátüzhetnék a nemes, égi babért.
Most, akiért lángolt, mellette van ifju szerelme,
  Líza, - szelíd ajkán szűz mosoly éde fakad.
S míg áldást könyörög kedves vérére egekben,
  Tiszta erényét nem zárja e síri halom.
Fölzeneg a szerelem dala, s a honi szózat a sírban,
  És a honnemtő őrködik álma fölött.

 

1846

ÉJI VIOLÁK.

Köszöntelek, te csendes tiszta éj![7]
Lelkem beszél, ajkam megnyilni fél...

Az elnyugvó alkonynak égve
Felejtett mécse véglobbot vete;
Véglobbot a halvány világu
Esthajnal élete...!

S a kék hullámu messzeséget[8]
Előttem mig homály boritja:
Keblem a vágy el-elszoritja
S ismét a régi kínnal éget!

Feletted, messze szép táj!
Lebeg bús lelkem szüntelen;
Bár megpihenni nem tud,
Mint a madár sík tengeren,
Kéj és kín rajtad összefut,
S rád emlékeznem úgy fáj...!

Elégve majd esthajnalomnak
Halvány világu élete:
A zaj, halk szívütésre válik
Halk szívütésben mind halálig
Él a táj emlékezete...

Ah, rajta egykor nem merengek!
Elsötétült szemem nem látja;
Hullámzó képét elfelejtem...
Lelkem, te lengj azon helyettem
Légy a kedves táj délibábja!

        -------------

Tündéri szép az éj...
Kis kertemben mélázva járok,
Azt várom szüntelen,
Hogy megszólitnak a virágok!
S ime, a csendes éjben
Megnyílik száz virágkehely...
Légben, halmon, mezőben,
Jó illatár terjedve el.

Érzem én is megnyilni keblemet,
- Kertem virágival; -
Melyből buzogva ömledez
A csendes éji dal...

Ki a virágnak illatot,
A szívnek érzeményt adott:
Övé az illat és az ének,
Nagy ünnepén a néma éjnek,
Mely megnyitá a dús virágkehelyt,
S a dalszülő kebelt...!

         -------------

Elveszti az éj gyász koromszinét,
S bizonytalan homályra enyhűl;
Honnan jön a varázs-mosoly,
Mely a vak éjszakába foly?
A hold emelkedik keletrűl...!

Tündér menyasszonyként, feje
Ezüstlő fürti földig érnek:
Förösztvén lágy hullámiban
Képével bujdosó kis érnek.
S a csöpp, enyhe harmat képében:
A szomju föld áldása lészen.

Keblem világa holdas éjszaka,
Hullámzó érzeménye csermely-ár,
A rózsafényű képzelet
Rezegve rajta mint a holdsugár;
S fölszíva tiszta csöppjeit:
Mint virágnak harmathullása,
Dal lesz szomjú keblem áldása,
És a dal engem boldogit.

          -------------

Alusznak a füvek, virágok...[9]
Közöttök halkan énekelve csak
Az éji őr szalad sietve,
Az éber éji őr, a kis patak.

Lelkem viraszt, - miként az éji őr,
És messze jár gyors gondolattal.
Köszöntve éjfélt és korányt,
Harmatot, csendet, holdsugárt:
- Hangosan fel-felcsattan a dal...!

            -------------

Csodás, nevetlen érzelem
Beszélget titkosan velem,
Mely öntudatlanúl kihoz
Sírok bogácskóróihoz.

Kit látogassak én meg itten?
Még nincsenek halottaim,
Szív-képek, ifju álmaim
Társalognak velem meghitten...![10]

El innét...! ott az én helyem, hol
A búgó vadgalamb lakik;
S meleg fészkében a csicsergő
Madárka dalrul álmodik:
Vadszőlős, fészkes halmokon,
Hisz én is dalról álmodom!

        -------------

Az égre nézek, ott
Ezüst méhkas függ... teljes tiszta hold:
Körűle sűrű csillagraj röpes,
S ez égi méhek ajkirul,
Nyugalmas éjben édes méz csepeg,
A föld felé láthatatlanúl.
- S mi volna más
Az édes mézharmat, melyet szedek
Napkeltekor,
A csillogó erdőlombok felett?!


PUSZTÁN.

Pogány idő támadt, a pusztán üvöltve
Futtatnak a nekiveszett, vadult szelek;
Csikasz farkas fülel, csavarog mögöttem,
Orcám havas eső csapkodja, marja meg!
  Amott egy rongyos csárda rémlik... hejh,
  Kinek ilyen sincs, annak palota;
  Hólyag-ablaka bágyadt holdvilág, -
  S bár nem sokat mond: betérek oda!

Hejh beh boldog ember, aki otthon lehet!
Más így sohajtana a zordon éjszakán,
Én nem sohajtok így, nekem nincs otthonom,
Amely nyugodalmas meleggel várna rám,
  Ha éj van is, egyszer csak megvirad,
  Hadd zúgjon, majd eláll a fergeteg!
  Csapláros! nyiss ajtót... künn útas áll,
  Nem kell nekem sok, adj bort, kenyeret!

A tágas ivóház hangos és szomorú.
Én egyes-egyedül csak ugy kongok benne;
Még kietlenebbé a pisla mécs teszi,
Ha egy hű ebem sincs, csak valaki jönne!
  No de se baj! nem únom meg magam;
  Én, és a mindig kész emlékezet,
  E nyájas angyal s kinzó ördögöm,
  Majd elbeszélgetünk multam felett!

Megtöltöm poharam, s iszom kelletlenül,
A bor melegétől kedvet kapok talán?
Tudj' az Isten, nekem bor közt eszembe jut
Eltűnt éveimből jó, rosz egymás után,
  Hejh, bár örökre elfelejteném,
  Mi kínosan  érdekli lelkemet!
  De zúgva jő az, mint a gyors folyam,
  Melyet feltartóztatni nem lehet!

Egyetlen virágot növelt életemnek
Üröm- s csalántermő köves tartománya;
Ah, mint vágytalak én kebelemre tűzni,
Ah, mint vágylak most is, szívem szép leánya!
  Karom kinyujtom... de az élet, e
  Mogorva vén mester közinkbe lép,
  Száraz hosszú újjával fenyeget,
  Mondván: fiú, fiú! kenyér elébb...

És én törekedtem ez után eleget,
Volt is már egy darab kenyérhez reményem;
Minő derék fiú! kürtölte a világ,
Minő derék fiú! - s elmellőzött szépen,
  Ez csak hagyján! de mocskos nyelve még
  Jól megbecstelenit; - cudar világ!
  Mint a varjú szárnya a levegőn,
  Az én lelkemen ez sebet nem vág!

Hát még akiket oly lelkemből szerettem,
Ti a baráti név hazug bitorlói!
Ti az alacsonyság büzhödt mocsárának
Sima bőrű, mérges párájú kigyói!
  Üdvösségtekre im, e tölt pohárt,
  E  tölt pohárt én... a földhöz csapom.
  Kár értetek; minő véghangja volt!
  Nem szóltok ti oly tiszta hangokon.[11]

Künn vész zúg az éjben, - megtöltöm poharam...
S mellettem hirtelen egy kacér lány terem,
Megölel, megcsókol, orcám simogatja,
Tudom bár, hogy hűtlen, elűzni nem merem;
  Ez a csapodár leány a remény;
  És én megtöltöm újra poharam;
  Künn a vihar zúg, lelkem csendesűl,
  S ajkimon a kacér hölgy dala van!


SZEMERE MIKLÓSHOZ.

Csürkös Sátorhegyek nyílt szomszédságában,
Apró lánykáid közt, édes jó barátom!
A családéletnek csendes boldogsága
Mint ringatja lelked, szinte-szinte látom!
S örömem, bánatom mert érdekel téged:
Egy csöppjét keserű poharamnak végyed!

Kórágyon fekszem én kínok tövisében,
Ez a szalma olyan kemény, olyan hideg!
Vajjon puhább-e az, melyet ősi telken
Vetettek, arattak atyafias kezek?
Vajjon jön-e azon a betegre álom?
Egyetlen egy kincse e széles világon.

Ha az Isten éltet, egy kis házat veszek,
Lesz mellette kertem s árnyékos szilvásom;
Kertem egyik felét felhagyom virágnak,
Másik felét pedig búzának felásom;
És puha földjébe tiszta magot vetek.
- Hejh, ez az idegen szalma olyan hideg!

A kert legyen apró gyermekimnek könyve
Majd ott tanítgatom őket térdeimen;
Első táplálékot a gyönge szív s elme
A jó, a nem mérges természetből vegyen;
Hogy, megkeserítvén őket majd az élet,
Legyen, hová nyugtot találni megtérnek!

Megtanítom őket, hogy az emberek közt
Sohase várjanak üdvet, boldogságot!
Igy majd nem érezik a sajongó sebet,
Melyet apjok lelkén a csalódás vágott;
Jókor tanúlják meg ezt az ártatlanok,
És áldják porom is egykor, ha meghalok![12]

Kopogtatnak... ki jő? nem jár senki hozzám
Úgy van ajtóm, amint rég magamra zártam,
Jó cinke, mért kopogsz fagyos ablakomon?
Magocskát, meleget úgysem lelnél nálam!
Bár lehetne véled a szabadba mennem,
Oda vonz szüntelen, oda ragad lelkem!

Mit csináljak veled, lelkem, te szilaj mén?
A kór testet töri, tépi tombolásod!
Elmegyünk, elmegyünk! csürkös Sátorhegyek
Tövén barátidat, ne félj, majd meglátod!
Kapud, karod úgy-e kitárod szivesen,
Jó barát, ha hozzád az Isten elviszen?

Oh bár volnék nálad! nálad jó meleg van,
S te gyakran leülnél ágyamnak szélére;
Meg-megvigasztalnál, s elbeszélném én is,
Hogy azóta mennyi csapás, bánat ére;
S zengő lantod egyik pajzánabb dalára
Még mosoly vonula a beteg ajkára!

Kandallódnál látlak, - künn, szél zúg az éjben;
Azt az üres széket ne tedd el mellőled!
Szítsd fel a parázst, és emlékezzél rólam,
Nekem lásd, úgy tetszik, hogy ott ülök véled,
Igen, igen! hallod: halkan sír kis lányod...
Amott vadászkürtöd leesett, nem látod...?

Felveszem a kürtöt, s megkisértem fúni...
Nesze, te tudsz hozzá; emlékszel még rája:
Hogy megfúttad néha ott a sötét bércen?
Csak úgy rengett belé a vadak tanyája!
Aztán... oh jaj fejem, fejem! a képzelet
Űz csalárd játékot velem. Isten veled!

(Pest, január 1846.)

 


NÉPDALOK.

                 I.

Télen nyáron pusztán az én lakásom,
A rózsám is csak vasárnap ha látom;
Lakásom van hortobágyi pusztába',
Nem járhatok én az Isten házába!

Sík a puszta, se halma, se erdeje,
Sugár magas a toronynak teteje;
Sugár torony kilátszik a pusztára,
Harangoznak pünköst első napjára.

Imádkoznám, de nem tudok, hiába!
Nem jártam én soha az iskolába;
Édes szülém tanított volna rája,
Jaj de régen temetőn a fejfája;

Imádkozz te, rózsám, a jó Istennek!
Aztán gyere, templom után csókolj meg,
Eszem azt az imádságos kis szádat,
Három hétig nem hallod egy adtámat!

                 II.

Békót tettem kesely lovam lábára,
Mért nem hallgat a gazdája szavára;
Békóba tett engem is a szerelem,
Az alföldön a legszebb lányt szeretem.

Volt egy csikóm, ha magam rávetettem:
Száz mérföldre maradt a szél megettem;
Debreceni szabadságon eladtam,
Áldomáskor csakhogy meg nem sirattam.

De nem bánom, a rózsámnál az ára,
Neki adtam kendőre, pántlikára;
Ne zsugorgasd azt a bankót, jó lélek!
Ád az Isten még többet is, ha élek.

                 III.

Kis kertemben kiszáradt az eperfa,
Este, reggel egy bús madár ül rajta;
Csak azt búgja az a gerlice-madár:
Hogy a legény, szőke, barna csapodár!

Árva madár, leveletlen fatetőn!
Nincsen párod, nekem sincs már szeretőm;
Vígy el engem magaddal az erdőre,
Ott ássuk meg egymás sirját előre!

Vígy el engem az erdőre magaddal!
S aki előbb bánatjában ott meghal:
Temesse el, temesse el a másik,
Hol a sárga színű kikircs virágzik!

                 IV.

Muzsikálnak, hegedűlnek
Alvégesi legénységnek;
Biró fia beh régen,
Beh régen!
Nem volt már a felvégen.

Hamis volt a zúza, mája,
Nem is kell a pántlikája!
Kilököm azt a hóra,
A hóra!
Péntekre viradóra!

Azt az egyet megmutatom:
Lesz szeretőm, ha akarom!
Eleven, mint a madár,
A madár,
Miden újjomra egypár!

Pereg az orsóm kereke,
Vékony szálat fonok vele;
Lobogós ingnek jó lesz,
Beh jó lesz,
A rózsámnak, ha elvesz!

                 V.

Három mezőn, három határon,
Búzavirág az én virágom;
Az is, mint a rózsám szeme, kék,
Mást aranyért nem szakítanék!

Édes szülém, ha szépen kérem,
Kék pántlikát veszen majd nékem;
Legyen, mint a rózsám szeme, kék,
A világért mást nem hordanék!

Egy kis legény kért meg a télen,
De nem volt mit kapni szegényen!
Aztán nem is volt a szeme kék,
Barna szembe nem is nézhetnék!

Borúl az ég, szél fú hidegen,
Édes atyám, édes Istenem!
Ne adj esőt, hadd legyen az ég,
Minő az én rózsám szeme, kék!

                 VI.

Hogy beteg volt édes szülém,
Ezerjófűvet szedtem én;
Héjh az erdőn, a réteken
Ezerjófű elég terem!

Beteg az én szívem nagyon;
Még rosszabb, ha gyógyítgatom:
Héjh az erdőn, a rét-szélen,
Nem nő ezerjófű nékem!

Azt a helyet majd meglátod,
Ahol leltem orvosságot,
Egy kis fenyőkereszt alatt,
A temetőn lelem meg azt!

                 VII.

A parlagon nő a szarkaláb;
Nézz a szemem közé legalább!
No, de ne bántsd! minek néznél?
Ugy lehet, még megigéznél!

Most is olyan nagy az én bajom:
Nem kell a bor, pedig szomjazom!
Be-behunyom a szememet,
Elaludnám, de nem lehet!

Ha felülök pej paripámra,
Nincs az eszem a kantárszárra;
Mikor aztán észreveszem:
Házatoknál áll meg velem.

Ne légy olyan durcás, violám!
Ha nem szeretsz, mondd meg igazán;
Ha helyettem más legényt vársz:
Ne félj, akkor sohase látsz!

                 VIII.

A tilinkóm nem szól, elhasadt,
Amoda a hármas domb alatt;
Olyan szomorú volt a nóta,
Hogy a fát is meghasította.

Addig beh víg volt a nótája,
Míg a rózsám hallgatott rája;
Nyári estén, csendes időben
Ablakánál megfúttam szépen.

De mióta a lány nem szeret,
Búbánatnál nem szólt egyebet;
Lassan fúttam, hogy más ne hallja,
A juhász-legénynek mi baja.

A tilinkóm nem szól, elrepedt;
Héjh megcsalt a rózsám, nem szeret!
Lassan fúttam, mégis elhasadt,
Ugy szerettem, mégis elhagyott!

                 IX.

Csendes a tó, habja nincsen,
Bele ne halj, édes kincsem!
Mert az ám a tó szokása,
Hogy a mélyén sincs folyása.

Fogadj szót, ha mélyre viszed:
Mind meghibál a kendered;
Ha elázik, szakad a szál,
A vetélő sokszor megáll.

Én addig a más oldalon
A csikókat megúsztatom;
Napszállatra, vacsorára,
Haza teszlek, szívem Sára!

                 X.

Piroslik a bokor gyenge hajtása,
Piroslik a leány gyenge orcája;
Tarka madár jár a piros hajtáshoz,
Nyalka gyerek jár a piros leányhoz.

Melegen süt a nyári nap sugára,
Gyenge hajtás beh színtelen, beh sárga!
Barna kis lány, gyenge piros orcádat
Megsárgítja a szerelem, a bánat!

Letöröm a piros galyat előre,
Kalapomhoz bokréta lesz belőle;
Haza viszem a rózsámat a télen,
Pirosan hadd legyen ő feleségem!

                 XI.

Tó közepén bokor-sás.
Ha nem szeretsz, szeret más!
Igazán, igazán,
Tíz szeretőt kap a lány!

Piros az én ajakam,
Gesztenye-szin a hajam!
Liliom, liliom,
Liliom-szál a karom!

Akit én megölelek,
Megcsókolok, szeretek:
Tiszán túl, Dunán túl,
Örömében elájúl!

                 XII.

Rózsaszőlő, bakator.
Piros a bor, ha kiforr,
Piros leány, galambom!
Töltsd tele a palackom!

Nincsen pénzem, nem is volt;
Bor árában kell-e csók?
Csókolj meg már, ha lehet,
Áldom az Istenedet!

                 XIII.

Esik a hó a határon,
Fehér, mint a fehér vászon;
Ha én olyan fehér fehér volnék:
Héjh beh szeretne a legénység!

Beh szép az a holló-madár!
Olyan barna, mint a bogár;
Ha én olyan barna barna volnék.
Héjh olyan sokat nem busúlnék!

Beh szép piros az a hajnal!
Miként a cseppentett vér, olyan;
Ha én olyan piros piros volnék:
Hejh szeretőm is lenne tán még!

Beh karcsú az a jegenye!
Beh is fent van a teteje,
Ha én olyan karcsú karcsú volnék:
Héjh az idén még férjhez mennék!

                 XIV.

Messze földre bujdosott a galambom,
Soh' se látom, tán még hirét se hallom!
Csak az esik a lelkemnek nehezen,
Hogy még nem is beszélhetett énvelem!

Árva vagyok, mint az árva gerlice,
Édes rózsám, mért hagytál el ennyire?...
Annyit sírok, annyit rívok utánad:
Gyenge szívem majd megöli a bánat!

                 XV.

Nagy kerek tó közepén,
Liliom nőtt az idén;
Liliom, liliom,
A vagy édes galambom!

Bementem a liljomért,
Jaj a vize nyakig ért!
A hinár, a hinár
Majd hogy oda nem ölt már!

Nem kell nékem liliom,
Te sem kellesz, angyalom!
No hiszen, no hiszen
Nagy hinár a szerelem!


AZ ELSŐ IBOLYÁHOZ.

Ki megnyitod kelyhed mosolygva, kéken:
  Légy üdvöz, üdvöz, kedves ibolya!
  A szép tavasznak első mosolya,
Oh légy, a hű emlékezet nevében!

Ilyen volt ő szelid szemével épen!
  Mely hirdeté, mit lelke gondola,
  Ártatlan élte csendesen folya,
Mint a patak, rejtő bokor tövében!

Nem érte ő az ibolyás tavaszt,
Mely zöld lombot és édes dalt fakaszt
  Vidékein az új éltű ligetnek;

És keblem zordon téli pusztaság,
Hol bánat és szív, alvó gyöngyvirág!
  Fájó beszédben téged emlegetnek!


HŰSÉG.

Barátom mátkájához.

Magas menny a hűségnek hazája,
Túl a földön, sziklaormon s fellegen;
Hol megáldva, földre ejti Isten
Jóvoltábul tiszta harmat képiben.

S olykor a csöpp nem föröszt virágot,
Mert utában vad vihar ragadja el;
Tóba hull itt, ott sziklán törik szét,
Vagy a földnek tar göröngye issza fel.

De fönségét mindütt megmutatja,
Hantot növel a göröngyön és poron;
Búborék áll a tavon felette,
Fény-zománcú tündéres kis sírhalom.

És a sziklát, melyen széttörődött,
A tar sziklát, melynek nincsen élete,
- Hogy télben is kiterítve álljon: -
Lágy moh zöldes bársonyával vonja be.

S a virághoz, melynek szánta Isten,
Tiszta csöppje hogyha bizton elhata:
Mézzé válik a megnyílt kehelyben,
Édes mézzé a menny tiszta harmata.

Szép virág te, élted tavaszában,
Kebled e szín-mézzel telve telve van!
Édesítsd meg kedvesed, barátom
Éltét ezzel, szép virágszál, boldogan!


EGY MAGYAR POÉTÁHOZ.

                 I.

Ha megpillantom a lapok
Hasábjain neved:
Elolvasás nélkül tudom
Avult eszméidet;
Mert egyre-másra, verseid
Során nem látni mást;
Mint egy kopottra énekelt
Üres hasonlitást.

Két szó kínoz kegyetlenűl,
S te, két szót untalan!
Ég és leány, kezed között
Mi szörnyű kínba' van!
Nap, hold s milljó csillagnak is
Van addig melege,
Mig hölgyed szép lesz, mint az új
Teremtés reggele!

Lányod ha sír, ásit, nevet,
Eszik, iszik, szalad:
Szivárványból csinálsz neki
Szoknyát és szárnyakat!
Ajk, szem, fül, orr, fog és köröm,
Szerelmed angyalán,
Az égben készül, még pedig
Megrendelés után.

Hétszer jaj annak, aki tán
Olvassa verseid:
Mert előtte ég és leány
Rögtön sokat veszit.
Meghűl nála a szerelem,
Meg az imádkozás,
Isten bocsássa bűnödet,
Szerencsétlen dudás!

S költőnek csúfol a világ!
Felőlem ám legyen...
Bár erre gúnyosan nevet
Apoll a szent hegyen,
És mintha hallanám, minő
Józan tanácsot ad:
Akaszd fűzfára szaporán,
Lantod mellé - magad!

                 II.

Versgyártási kinodban, így
Föllengezél minap:
- Melyért a halhatatlanság
Még üstöködbe kap! -
»Ha kedvesem mosolygva sír:
Szép mint a május-ég;
Melyen lehulló csepp között
A nap sugára ég!«

Beh meglepő egy gondolat!
Mi új, mi nagyszerű!
Gyémánt foglalványt érdemel
Benne minden betű!
Csak azt fájlalja a világ
Kimondhatatlanúl:
Hogy itt a dalnak vége van
Egész váratlanúl.

No de se' baj! bevégzem én:
Az ég ha sír s nevet,
Azaz, ha ejt napfény között
Nagy eső-cseppeket:
A zöld halom s a sík mező
Növényeit, - vagy a-
Mi versedről is szent igaz, -
Elcsapja a ragya.


ELMÉLKEDÉS A KANCSÓ FELETT.

Azt beszélik, édes életpárom!
Hogy én mindig a bolondját járom,
Hogy nekem csak abban áll az élet:
Éjjel-nappal társalogni véled.
Nagy halálom, amidőn beszélik:
Hogy szememnek nem virad meg délig;
Mert hozzám csak reggel jő az éj el,
És az Isten napvilága éjjel;
S hogy még ott is botorkázva járok
Útamon, hol sem göröngy, sem árok.
Meglehet... de rá kinek mi gondja?
Korhelyebb az százszor, aki mondja!

        -----------

Ez a világ egy nagy rosz motóla,
Nem lehet sok jót beszélni róla;
Jár, de hogy jár? jaj biz össze-vissza,
Mint  részeg, ki eszét megissza.
Az időnek végnélküli szála
Ezredévek óta foly reája.
És mig a bölcs fontolgatva méri,
S a fonalnak végét el nem éri,
Fontos semmiségén jót kacagva,
Felkiáltok, tölt pohárt ragadva:
Mi gondom rá! amely kéz motólál,
Gondja is van rá, a pászma mint áll.

           --------

Mondják: sok van most is a rováson,
S túl a rendén inni rosz szokásom;
S megsiratja egykor aki mérte,
Nagy harang fog megfizetni érte...
A bor ára, szent igaz, telik rég,
S adósságot hagyni nem szeretnék,
De ha úgy lesz, mondok egy okos szót:
Ki utól jön, zárja bé az ajtót!

Hát nekem, mely igért annyi szépet,
Örökösen adós lesz az élet!
Sokat vártam tőle jó-hiszembe,
S mindig rosz pénzt nyomott a kezembe!
Bizalom volt e rosz pénz, kinálom...
S kinevetnek véle a világon!

Furcsa! vannak, akik azt remélik,
Hogy a józanságot rám beszélik;
No hiszen ki fejét erre szánja,
Mondhatom: a borsót falra hányja!
Az intő szót én többé nem értem,
Hadd vesszek! hisz úgyis veszni tértem.
S bár végbúcsút mondjak a világnak,
Hírével az nem lesz a királynak.

Búcsufényben úgyis ifjúságom...
Hejh, maholnap lenyugodni látom!
Kik szivemnek kedvesek valának,
Mint az árnyék este, elhalának!

Hit s remények, e törött kebelnek
Mély sirjában halványan pihennek.
Szívem a sír, fejfa kín felette,
A csalódás, sírásója, tette!
Pilláimról a köny elmaradt rég,
Oldalamnál jó kancsó! te vagy még,
Hejh, maholnap el kell válni tőled...!
Most iszom hát, mig lehet, belőled!


ŐSSZEL.

Az ősz nyájas verőfényén ülök,
Körültem sárga, száraz lomb zörög;
  Oly jó ittkünn nekem!
  A természetnek hervadása
  Beszél lelkemnek csendesen.

Sápadt vagyok, mint az ősz s hallgatag,
Nem érzek én sem mély fájdalmakat;
  S mig bús szellő susog
  S nyájas sugár dereng az őszben:
  Ajkam sohajt, - és mosolyog.

Mig jő-megy lelkemen a gondolat:
Szakasztok kisded őszvirágokat;
  S végök lesz hirtelen
  Sovány, hosszúkás ujjaim közt...
  Hideg, nagyon hideg kezem!

Ah, mért is ilyen hosszu életünk?
A hatvan, nyolcvan év minek nekünk?
  Sokáig élni öröm-é:
  Ha bánat, kétség, fájdalom van
  Szurkálva perceink közé?

Jobb volna az éveknek csak fele,
Zavartalan öröm közt telve le;
  Hogy élet és kebel
  Fényes piros lángban, miképen
  A fáklya, ugy lobogna el;

De égő fáklya nem vagy, életem!
Ugy sápadok meg én is csendesen,
  Mint ágon a levél...
  Ah, a természet haldoklása
  Lelkemmel titkosan beszél!


LEVÉL POGÁNY KAROLINÁHOZ.

Hogyan élek, és új hivatalom
- Kérded nemes hölgy! - mikép folytatom?
Oly szíves kérdést rólok aki től.
Hallj éltem búja s örömi felől!

Hol a szép Gömör halmos képet ölt,
Csendes magányban él hű tisztelőd!
Lant és biblia, e két szent barát
Karján ringatja boldogan magát.
Az én pályám szép, ámbár nem ragyog,
Én az egyszerű nép őre vagyok!
Enyém jó- és balsorsának fele,
Örűlük, sírok részvevőn vele.
S az elhagyott népet mi isteni
Növelni, oktatni, deríteni...!

Kisded születik, s hogy boldog legyen:
Én fohászkodom érte szívesen;
Dobogó szívű szép menyasszonyát
Elhozza az ifjú felebarát, -
És szivem elfogúl öröm miatt,
Az ünnepélyes esküszó alatt.
Kihez már a nyugalmas est közel,
A haldokló ágyához megyek el;
S ki lehullt, mint fájáról a haraszt,
A temetőbe kikisérem azt,
Ekkép velem rokon, barát a nép,
Nemes barátnőm! pályám nemde szép?

A nap is fénnyel, majd borúba' kel:
Fájdalmam is van annyi, mennyi kell!
Legjobb barátom nem rég itt hagyott,
- Pihenj csendesen szeretett halott! -
Pályám társai meg  nem értenek,
Szivök hozzám fagyos, vagy lágymeleg.[13]
S midőn estennen megtérvén haza,
Nem fogad váró lény meleg szava;
Vagy fenn virasztok csendes éjszakán,
S nincs velem, csak a késő magány;
Megvallom: ekkor úgy fáj valami...
Annyit szeretnék, tudnék mondani!
A családélet boldog keble ez,
Melyért borongva lelkem epedez...?

Hová ragadsz bolyongó képzelet...?[14]
Kit én szeretnék, ki engem szeret,
Nem tudom, hol van, - nem is keresem,
A természet az én szerelmesem!
Lombos karjával aki átölel,
Csók közt altat el hűs szellőivel.

S én andalogva megsimogatom
Szép szőke árvalányhaj-fürteit;
Piros rózsa-ajkát megcsókolom,
Bámúlom fehér liljom-vállait.
S ha nefelejcs-szemébe néz szemem:
Szebb hölgy, több boldogság nem kell nekem.

Jer, jer, nemes hölgy!... Ah mégis ne jőj...!
A halmot, rétet dér, hó este meg,
Oda van a természet kelleme,
A téli fákon száraz lomb remeg.
Mi szép lelkedre kéjjel hatna itt:
Nem láthatnád az ég, föld bájait.
De majd ha széles, szép tavatokon,
Arany hálót a nap sugára von,
Ha jajgat rajta a fehér sirály,
S megjő fecskétek, délibábotok:
Jőj el tavasszal, - lelkem várni fog...!

Virágos kis kertemnek közepén,
Árnyas méhesben űlök, élek én;
S kiket megápol s öntözget kezem:
Virágimat kéjjel szemlélgetem;
S haláltól mert megónom nem lehet:
Virágregékbe dallom éltöket.
Majd elmondom, mint járt a liliom,
S a múló kecsű pipacs egykoron,
Elmondom a vadrózsa esetét,
S hogy mi érte csapodár kedvesét.
A hajnalkának mikép lőn halál
Szerelme, a hő nap sugárinál?
A tündér-hölgy mért lőn elátkozott,
S vizi liljommá miként változott?
A gyászos rozmarinnak mi baja?
Mért búvik fűbe a kis ibolya?
Elmondom a vérfű történetét...
Kedves, szép tavasz! jőj minél elébb...!

Nemes hölgy! addig hát Isten veled!
Szeresse a kedves hont kebeled!
Szeress minket is, a lant emberit,
Nekünk ugyis kevés öröm virit!
Olyan az is, mint az őszi kikircs,
Virága halvány, s zöld levele nincs!
Légy boldog és költődet ne feledd,
  Isten, Isten veled!

(Beje, dec. 24. 1846.)


KÉT MADÁR.

Két madaram volt: az egyik fehér,
A másik fekete;
Két madaramnak bizalom vala
S ifjuság a neve.
De itt hagyának...! s oly rideg vagyok,
Minő a puszta ház,
Hol nem lakik nyájas galamb, sem a
Vig fecske nem tanyáz.

Ifjúság, ifjúság... gyors fecske, te!
Szárnyad hová ragad?
Hát elvivéd éltemtől ily korán
A szép meleg nyarat?
Nem látlak fényes villámok között
Vigan cikázni fenn...?
Nem látlak többé mélységes habon
Elcsapni hirtelen!?

Ah, véled minden, minden oda van...
Virág, dal, szerelem!
Fájó borongás emlegetve az
Elmultat szüntelen;
Hull a barna fürt, az arc pírja vész...
S az élet átkaúl:
Nem akar a lélek vénülni, sőt
Új meg új lángra gyúl.

Ifjúság, ifjúság...! gyors fecske, már
Ha elmenél magad:
Minek vivéd el, mért nem hagytad itt
A másik madarat?
Elszállott véled a fehér galamb,
A nyájas bizalom,
Ki olajágat horda nékem a
Világból egykoron.

Mint a futóborostyán átölel
Élő fát és romot:
Az emberekhez lelkem és karom
Forrón ragaszkodott.
És most kerűlöm őket... borzadás
Fut végig lelkemen:
Hogy e mosolygó hóhérok keze
Fogja be majd szemem.

A két madár örökre elrepült...!
Mellettem ki marad?
Az életben, ha már gyönyört nem is,
De fás nyugtot mi ad?
Föl, föl munkásság s életküzdelem!
Rengjen zajtól a ház:
Ha benne többé nincs fehér galamb,
S víg fecske sem tanyáz!

 

1847

BARÁTOM HALÁLÁN.

Szerettem én őt, mint a lelkemet,
Halálán szívem csaknem megrepedt;
S midőn a föld
Koporsója hullt zörögve:
Megátkozám a temetőt.

S hogy fenn virasztánk a nyugvó felett:
Álom fogá be fáradt szememet;
Eltünt a gond...
S álmam szilaj hangú zenénél
Víg táncosok sorába vont.

Majdan buvár-csigává lettem én
A fájdalom mélységes tengerén;
És untalan
Fel-felbuktam, el-elmerültem
Zugó, setét hullámiban.

De rajtam törtek a víg cimborák,
És néma búmat elkiáltozák:
Lásd...! ő meghalt...
Utána mégy te is maholnap...
Elő a bort, elő a dalt...!

Pilláimon volt búm harmatja még,
S - szégyen reád sziv! - én vigan valék!
S lelkemre, mint
Rezzent madár az ingó galyra,
Félénken tért a bú megint.

Bánkódjál, fájó lelkem, szabadon!
Elbúvok veled erdős lombokon...
Ah, ujra nesz...
A szerelem mosolyát látom,
S gyásznak, búnak mind vége lesz.

Ah, mért vagy ilyen, ember kebele?
Mért nem fájsz, midőn fájnod kellene?
Ha meghalok:
Látom, minő lesz bánat és köny,
Mely síromba kisérni fog.

Holott a föld nekem nyugalmat ad,
Beültetik virággal hantomat
A hű felek;
S bokrát a harmatos virágnak
Kezök megtépi bokrétának...
Azután elfelejtenek!


JÉGVIRÁGOK.

Fehér világ... fehér világ!
Hogy nem nyilik most fehér liliom?
Szebb volnál most te is, te is,
Halvány arcú menyasszonyom!
Emlékezem: midőn megláttalak,
Piros virággal tele volt kezem;
Halvány angyal... s nyiló piros virág!
Emlékezem, emlékezem:
Virágimat széjjelszórtam vala
Érted, bánat fehérlő liljoma!

Tudtam, hogy meghalsz... és szerettelek:
S hogy elhulltak az őszi levelek:
Te is lehulltál vélek... oh!
Most én halottat szeretek,
Hisz én is majd halott leszek...
Fehér, minő a hó.

      ------------

Oda van a virágok szirma!
Fosztva az ág is levelétűl;
A hideg, az érzéktelen
Kövön mégis ifjú moh zöldül.
De azt nem a napfény növeli.
A síró ég bús könnyei.

Olyan az én szivem, mint a kő,
Érzéketlen, hideg, kemény!
Öröm sugára nem kel rája,
Te öntözd, fájdalmam könyárja!
- Ha nőne rajta új remény!

      -------------

Minő jó vagy te, nyugtató tél!
Alusznak  a füvek, virágok;
Nem hervasztja meg rágó féreg,
Nem zúg duló vihar reájok.

Beh jól van a halottnak dolga!
Beh szép fehér a sírhalom!
Alig várom, hogy lenyughassam; -
Ott én sok szépet álmodom!

      -------------

Mégis, mégis...! a tölgy a bércen
Pusztulva áll, nincs rajta zöld;
Mig ott maradt a sárguló gyöngy,
Amely csupán kínjára nőtt.
Tél, ki elvitted a tölgy örömét,
Fájdalmit is miért el nem vivéd...?

Hideg sír, néma sírhalom,
Nem lesz-e benned fájdalom...?

      -------------

Hideg sír, fájdalom van benned!
Hisz azt mondják: hogy éjfél-tájban
Mély kebled elhagyják a holtak,
S kisértenek fehér ruhában.
Mért kelnének föl, ha a föld alatt,
Kín nem zavarná csendes álmukat...?

Meglesem én a temetőt,
A sírnyitó órát megvárom...
S ha feljő fehér gyöngyvirágom:
Soh' sem bocsátom vissza őt!

      -------------

Vártam, nem jött fel..., ah dehogy van!
Sírban nincs fájdalom, nincs élet!
Jó vagy te sír, jó vagy, fagyos tél,
Csendesen kibékülök véled...

      -------------

Ajtóm elé két koldus jára,
Két inségben megtört alak;
A süket látta társa könnyeit,
Sohajt, nyögést hallott a vak,
De vezetőjét hirtelen
Elveszté a világtalan;
És ülvén a sövény alatt,
Rimánkodott, várt hasztalan!

Megszánta végre egy emberbarát,
Némán elvette nehéz bútorát;
Vezette kézen fogva, nem botján,
És elaltatta puha nyoszolyán...

Mi jó vagy, tél! elküldötted neki
Vezetőűl a fagyos halált...
Jó vagy te, sír! ki nyújtottál neki
Puha  homokodban nyoszolyát...

      -------------

Mi az a vakító fehérség,
Völgyet, halmot mely elfedez?
Nem hó az; ölyvtül összetépett
Fehér galambok pelyhe ez!
Az én galambom is fehér volt,
Mint az új hó, oly tiszta, hű, -
És ajkimból étettem őt,
S lám... összetépte az ölyű!

      -------------

Ne félj: a holt föld kebelében,
Épségben ér tavaszt a mag;
Ne félj: vastag jégtömlöcében
Utát folytatja a patak!
Ne félj: a megnémúlt madárka
El nem felejti énekét;
Ne félj: az ember mindörökre
Felejti - búját, életét!

      -------------

Olyan vagyok már én, mint a fa,
Mint az erdő lombatlan fája,
Melyen holló-sereg tanyázik,
S nem jár dalos madárka rája.

Örömim, e zengő madárkák,
Hogy el is hagyták szívemet!
Ott a bánat, e fekete
Holló-sereg foglalt helyet!

      -------------

Lesujtott a villám; szén és üszök
Maradt a büszke tölgy helyett...
Kopasz sziklák mellett, omló vizár
Vágott a föld keblén sebet.
Kopár sziklát, viz-szaggatást, és hamvat,
Fehér hóval a jó tél bétakargat.

Sebzett, kövűlt, kiégett szíveket
A halál puha hant alá fektet!

      -------------

Ki nem keres nyiló virágot,
Kit nem bánt a vihar zugása:
Völgyet, halmot bolyongjon össze,
Hogy a fehér halottat lássa...!

Nem szeretem én a virágot,
Szeretlek, téli pusztaság...!
Ilyen fehér volt arca, keble!
Fehér világ... fehér világ...!


EMLÉKLAPOK EGY ASSZONYHOZ.

Feléd nem vonzza szívem semmi vágy;
Azt hittem egykor, hogy szerettelek:
Multunk emléke olyanná leve,
Mint elpusztult, fűvel benőtt telek.

Nincs, mit megbánjak, és a multakat
Nincs miért elősohajtani;
Én sem szerettem, te sem szeretél...
Mindkettőnk szíve csak a - hajdani!

      -------------

Mi a te kebled? szép fehér lap az,
Zárt levél, benne csábitó szavak,
Piros pecsétje, ajkad, bárkinek
Olvasztó csókján bizton felszakad!

Olvastam én e nyájas levelet,
A kezdő szó igy hangzott: édesem!
Olvasta más a nyájas levelet:
S a kezdő szócska hangzott rendesen.

      -------------

Midőn álom közt átölelt karod,
Ajkad susogva monda más nevet;
Most tán más nyugszik karjaid között,
S álmodó lelked engem emleget!

Nem fáj, hogy akkor hozzám hűtelen
S másé volt kebledben a gondolat;
Hogy lelked vágya most felém csapong:
Jó asszony! az nekem gyönyört nem ad.

      -------------

Örűl az ifju cserfa, amidőn
Ölelve foly reá az iszalag;
De nyárba' már a vészes inda közt
Ágárul hervadt lombok hullanak.

Örültem én, midőn hókarjaid,
E vészes indák, átöleltenek;
De majdan, féltve ifjú életem
Zöld lombjait: rólam letéptelek!

      -------------

Ha elszakadtunk, mint sohajtozál,
S mint vonta a vágy szívemet feléd!
Majd egymásba fonódtak fürteink,
Szívén az ajk az ajk forró lehét...[15]

S mégis, ha évek mulva mondanám
Ezt néked, vagy te mondanád nekem:

Bizony, bizony! mindketten egyaránt
Így válaszolnánk: nem emlékezem...!

      -------------

Tükör vagy, asszony! fényes és sima,
És az is leszesz holtod napjaig;
Arany rámád épségben megmaradt,
Mégis ugy tetszik: már halványodik!

Magát benned meglátja száz alak,
- E tűkör annyi arcot visszaad! -
Emlékezzél rá: a nézők sora
Megritkul, elhágy rövid év alatt!

      -------------

Jó asszony! kebled vészes síma tó;
Szép fehér orcád a rengő habon
Úgy űl, miként a mély tó közepén
Fehéren nyíló liliom.

Ki vízi liljomot szakítni vágy:
Örvény csap át a vakmerő felett;
Ki csábitó orcád után hajol:
Elnyeli mély, örvényes kebeled!

      -------------

Kebled lángol, s könnyű lapként elég;
S mi szenvedélytől írva rá vagyon:
Olvashatón meglátszik akkor is
Holt betűkben, az égett hamv-lapon.

El nem perzseltem éltem lángodon;
S e képek, melyeket rólad veszek:
Játékbul rajzolt kígyó-alakok,
Ártalom nélkül enyelgvén velek!


A LÁNY SZERETŐNEK VALÓ...

Nagy múlatságom van: barátim
Szünetlen házasítanak;
Mátkája voltam hírben immár
A táj minden leányinak;

De én csak azt mondom mosolygva:
Ki megnősül, bizony bohó!
Ne házasítsatok, barátaim,
A lány szeretőnek való!

Szerető...! e lángkép lelkemben
Ugy melegít, tündöklik, ég!
Minő bágyadt, élettelen szó,
Mi árva eszme: feleség!
Amaz forró, mint a zsarátnak,
Ez hideg, halvány, mint a hó;
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!

Szindúsan, mint a páva tolla,
Terűl ki nékem a világ;
Szerelmem hő nap, éber álmim
Harmatos holdas éjszakák;
Lánykám csókja - ugy néha-néha
S titokban, - ah mily üdvadó!
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!

Virág a lány. Süvegem, szívem
Felbokrétázzam kis korig?
Aztán a meghervadt bokrétát
Viseljem holtom napjáig?
Éltem legyen, bús bőjti nővel,
Habzó folyam helyt lusta tó?
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!

S ha barna lenne nőm, sohajtnék:
Mért is nem vettem szőke lányt!?
Szelídért pajzánt kérne vágyam,
Piros arcúért haloványt;
Mert oly nehéz ez a választás...
Hiszen mind olyan bájoló!
Ne házasítsatok, barátim,
A lány szeretőnek való!


OH E SZEGÉNY HON!...

Oh e szegény hon mennyit szenvedett,
Hogy megrongálták a kemény hadak!
Mikor fog élni boldogabb időt,
Hogy egyszer néki békét hagyjanak?
Ha él a honfi háboritlanul...?
Mi baj, mi baj? tábor jön ellenünk?
Földindulás, árvíz? Nem! - de azért
Az Isten légyen irgalmas nekünk!

Egy ember él e hon határain,
Egy rosz poéta, - rosz kegyetlenűl!
Hogy aki hallja cincogásait:
Sem földön, sem mennyen nem üdvezűl.
Rosz vers száraz homokjával vagyon
Két marka éjjel és nappal tele:
S őrülten szórva, szörnyű kint okoz,
Mert szem, fül és száj eltelik vele.

És ez mászkál a szép hazán, miként
Mérges hernyó a lombos ágakon;
Imádott, kedves, árva, szent hazám!
Ennek szájából kell-e hallanom?
Én láttam őt, s - tudom, hogyan vagyunk!
Jó szellem, nálunk koldusbot neked!
Ha még ez is költő, - mert az nekünk -
Ő mond a honról szörnyü éneket!

Halgass, te porfaló versszörnyeteg!
A hont, a hont ne bántsd, az Istenért!
Inkább eltűrünk, hogyha már az ég
Szörnyű csapásul bús fejünkre mért;
Drágán fizet meg úgyis századunk
Gyász verseidben minden kis betüt;
Sirunkba hallik a gunyos kacaj,
Melyet felettünk a jövő kor üt.

Pótolhatatlan veszteség biz az,
Hogy most e honnak Attilája nincs;
Talán hódítni a világot, és
Hogy népeken csörögjön rabbilincs?
Isten mentsen meg! én csupán azért
Ohajtom őt, az Isten ostorát:
Hogy égő máglyával riassza meg
A rosz poeták renyhe táborát!

Mert fáj, hogy a kedves hon, jó anyánk
Elszenderülve fáradalminál:
Idétlen, sértő zsongolás között
Egy szemtelen légy szent arcára száll.
Büntess, ha tetszik, - bűnösök vagyunk -
Küldj inkább sáskát, vagy duló hadat,
Csak rosz poétát - ezt ne - óh Uram!
S költészet, hon neked hálákat ad.


ÁRVERÉSEN.

E házban hajdan egy galamb lakott,
De vijjogó ölyv verte el;
Amaz boldogság volt, ez szenvedés...
Most már pusztúlásé e hely.
Ur és urnő alunni mentenek...
S a nép, mely őket kikisérte:
Tolvaj méhként rajong a ház körül,
Versenygvén: ki ad többet érte:

Vad forgószél csapott e házra tán,
Hogy olyan össze-vissza van?
Felfordult minden, minden éllel áll
Az udvaron s szobáiban.
Ezt és amazt a jámbor birtokos
Tán gonddal őrzé s megkimélte;
Most fel s alá rugdossák és vetik,
S azt mondják: ki ad többet érte?

Az úr szerette a virágokat,
Oltott, nevelt, ültetgetett;
Kies kertének árnyas fái közt
Lelt, hogyha lelt, enyhűletet;
A gondos kertész koporsóba ment,
Hadd pihenjen, őtet sok érte...!
Nem tudja, hogy kedves viráginak
Kiáltják: ki ad többet érte?

Vallásos volt az urnő s ájtatos,
De sok fájdalma is vala;
Fájó szivére írt ha nyert, nyere
Imádkozásnak általa;
Melyre lehajtá égő homlokát,
Ha könnyes szemmel Istent kérte:
Itt imakönyve... itt feszűlete...
Kinek kell? ki ad többet érte?

Meghittei: a napló, tárca, toll,
Kikkel gyakran barátkozott,
Akikre bíza csendes éjeken
Sok gyöngéd, bús gondolatot:
Imhol vannak! tán szatócs veszi meg?
Tán zsibvásárra jutnak végre?
Nemes hölgy! jó hogy nem hallod, midőn
Kiáltják: ki ad többet érte?

E kapzsi népet én nem szeretem;
A kerti tóhoz szököm el,
Nézem a csurgót, mily sietve fut...!
Mint életünk, örömivel!
Uratlan kert, lakóid alszanak!
Végét még egyik sem remélte;
Lelkem borong... de egy hang felzavar:
Egy... kettő... ki ad többet érte?

(Tornallya, april 16. 1847.)


NÁNIHOZ.

                   I.

Szép vagy, nagyon szép, csak az a bajod,
Hogy ezt tenmagad legjobban tudod;
Nem vagy szerény iboly, mely ékivel,
Zöld fű közé virúlni búvik el;
Hanem napraforgó vagy, édesem,
Mely kacéran ácsorg az útfélen;
Boldog, boldogtalan szemedbe néz,
Mégis imádót kapnod oly nehéz,
S mert magad minden áron kelleted:
Épp azért nem vagy becses, keresett.

                   II.

Szépen dalolsz, azt tarja a papa,
Jól zongorázol, hiszi a mama;
(Jó, hogy még nem szavaltatnak veled,
Mert már ennél borzasztóbb nem lehet!)
Tiz ujjad s ajkad hogyha nekivág:
Rögtön felfordul vélem a világ;
Fülem zúg, fogfájás esik reám,
E pokolbéli kínharmónián.

                   III.

Hajad, mint a hollótoll, fekete,
Villámlás két szemed tekintete,
De a nyakadnak nagy baja lehet,
Hogy egyre forog rajta a fejed!
Előre-hátra nézvén szünet nélkül:
Kit vársz? mi kell? elméd mi nagyra készül?
Rosz nyelvek mondják, - de én nem hiszem -
Hogy a főkötőt lesed, édesem!

                   IV.

S mily olvasottságod van! Csak haladj,
S maholnap e táj tudós nője vagy!
Tudós nő...! Nem ver szíved hangosan?
(Őrizz meg a gonosztul, oh uram!)
Regényekkel borítva asztalod,
A bolygó zsidót könyv nélkül tudod!
- A Szózatot, igaz, nem ösmered,
Hanem hiszen még megösmerheted!
S van is látatja, mert kivül-belül,
A ház tája csakhogy el nem repül;
S mig ajkad Sueről fecseg eleget:
Eszünk keletlen, poshadt kenyeret.

                   V.

Láttalak, midőn templomban valál,
Temetésen s bál vigalminál:
Kacagni és könyezni láttalak: -
S mindig azt vallám: bizony szép alak!
Szép vagy, müvelt vagy és derék, - s mivel
Tisztellek, szeretlek... nem veszlek el!

                   VI.

Emlékezel rá? - csak tiz éve még -
Midőn őrjöngő imádód valék;
S ülvén a hársak csendes árnyiban,
Örök hűségről szóltunk untalan.
Ah, ez az idő mily sietve száll!
Te akkor gyöngéd, lágy szellő valál;
S lelkem vitorla volt, lengésedet
Kisérve, csak feléd nyult s lebegett;
Azóta szépen megnövelkedél!
És nem vagy többé lágy szellő, de szél,
Sőt olykor, - ha nyelvecskéd megered:
Zivatarnak tart a ház tégedet!

                   VII.

S lásd, én tiz év után is hű vagyok,
Felétek gyakran ellátogatok;
S veled órákig ülvén egy helyen:
Magamat szörnyen megerőltetem;
Aztán a házban és a ház körűl
Eldícsérek mindent kegyetlenűl;
S ajkam számodra mindig tartogat
Otthon csinált, szép, cifra bókokat;
S eléd tálalom rögtön azt vagy ezt,
Mihelyt képecskéd savanyodni kezd. -
S hozzád a multak képe von talán?
Vagy a jelen gyönyört mosolyg reám?
Oh igen...! szívem üdvét ott leli:
- Ifjabb testvéred oly szép, oly deli!

                   VIII.

Nem jók az emberek! hozzád kivált,
Jó Náni, mily hálátlan a világ!
Isten bocsássa bűneit, neked
Még a jóért is gonosszal fizet;
Te csak szerettél! és hányat pedig!
S im csúfosan ott hagyott mindenik;
De vígasztaljon lányságod felett:
Megtettél mindent, amit lehetett!


ÉJI KÉP.

Bérctetőn az esti fény elégett;
Tetszhalálnak árnya mindenütt.
Mely borúlt a bércek homlokára,
Lombos erdő barna sátorára
A hold teljes arculatja süt.

És az ember oly magánosan van!
Oldalán csak lengő árnya él;
A nagy éjnek sátros ünnepében,
- Áhitattal szíve érzetében -
Hangosan beszélni ajka fél.

A tücsökhang összefoly körűl, és
Reszket, mint egy éji délibáb;
Meg-meggyúl a terhes földi pára,
S a lidérc, lágy szél fuvallatára,
Csába fénnyel leng idébb-odább.

Messziről, csak lélek-hallhatólag,
Mély, csodás hang ébred, újra vesz...
Föld alatt, vagy égben szól-e hangja?
Mert az nem más mint az éj harangja,
- A halál-csend néma nyelve ez!

Ottan-ottan, rejtett falvak árnyán
A kakas szól, nyujtja hosszason...
És utána százan hangra kelnek,
Percig össze-vissza feleselnek,
S ujra mindütt néma csend vagyon.

Majd a holdat elhagyják sugári,
A vér szinében mind alábbra száll;
Másod-alkony lészen a világon,
Az is elhuny csendben, haloványan,
És az éjnek éje most beáll.

S szép, sötétlő bársony-köntösén a
Csillogó gyöngy, röpke fénybogár;
Fenn, a csillag eltünő futása:
Lenn, egy életmécs ellobbanása...
Csillagom vajh melyik, merre jár?

Alkotó természet, tudhatatlan
Útaidban nagynak írva vagy!
S a kis ember, rövid életében,
Búvárkodván titkod tengerében,
Bár ne értse: érzi lelke - s nagy!


ÚJ ÉVKOR.

Isten házába gyűl
A hívő nép új évnek ünnepén;
Holott forró imát
A buzgó néppel híven mondok én.

És a fohász imígy
Száll ég felé: ajándokozz nekünk
Az új év kezdetén
Új szívet, új lelket, jó Istenünk!

S mig érzeménye így
Felbuzdult lelkemnek mennyben mulat:
Ki nem feledhetem
Imámbul a lányt, imádottamat;

S imé nyilt ajkamon
Véletlenűl ez új fohászt lelem:
Maradjon, oh leány,
Kebledben a régi szív s érzelem!


TEMETŐI HANGOK.

Megszólalt másodízben a kakas,
Hangját az éjben hosszan nyujtva el...
Mély csendéből a néma temetőt
Rögtön kisértetes hang rázta fel.

Hideg siremlék bámult mindenütt,
Hámlott kő, márvány, elkorhadt fa, vas...
Ők szóltak mély, ércetlen hangokon...
Elnémult másodízben a kakas.


MÁRVÁNYSZOBOR.

Az egymástól elvált világ-elem
Ős-forradalma adta lételem!
S voltam, mióta volt a földteke,
Sötét méhének márvány-gyermeke!

De jött a törpe ember, és hova
Le nem hatott a mennydörgés szava:
Fölverte vakmerően sötét tanyám,
Hogy tompa álmait virasztanám!
S mivé levék? Hol porba tér a por:
Enyészet-hírlő hitvány sírszobor!
S itt, hol veséi szertemállanak,
Ösmérhedd az embert valódilag.

Hosszú hazugság rövid élete,
Kit bár a halál sírba fektete:
Fejéhez más emléket vés, gyalúl
A nagy hazugság folytatójaúl.
S a holtnak, - amint mondják - e rövid
Életben szerzett fényes érdemit
Arany betűkben fenn hirdeti ez,
- Bolond, hitén hazugságot ki vesz!

Rég állok én itt, minden éjfelen
Átkozva tartós márvány-életem,
Mely a rombolva járó századok
Dühén, akartalan daccal, kifog.
Annak, kit itten rejt a síri bolt,
Midőn szennyes pályája futva volt,
Fölé érdemjelül helyeztenek,
Bámulván a szájtátó néptömeg;
S a bérelt szónok, minden jobb kebelt
Méltán bántó dicsérő szót emelt;

S kit a bűn orgazdának ösmere,
Nadálynak a veríték embere,
Ki marta, mint eb, a becsűletet,
Kitől a szűz igazság reszketett,
Az eskürontó, vérgyilkos, kaján:
Üdvösséget nyert szemtelen szaván!...
A sir pedig gondolkodott, s a föld:
Ha béfogadja-é ölébe őt?...

S ez átkozottnak porló hamvait
Jegyezve állok évek óta itt,
Várván: hogy aki lát szivet, vesét,
Villámmal törli szét e rút mesét,
Melyet szilárd keblemre, kínnal, a
Vésű vájt és erőszakolt vala!
A sir pedig gondolkodik s a föld:
Keblébül hogy ne hányja-é ki őt...?

Az ember élte kétszín, álkodás,
A temetőbe sem kiséri más;
- S az elmállott szív bár rég por, homok: -
Ez, az élők szemébe vigyorog.
Itt, e felhantolt sírhalom felett,
Hová egy öngyilkos temettetett,
Békés olajfa hajtja levelét,
Gunyolva a bennfekvő életét.

Mi szép amott, a fehér liliom
Családival beültetett halom!
S a szűz virág talán lehervadand?...
Nem, bár kéjhölgyen domborúl a hant.

Kit éhhalál küldött apáihoz:
Sirján vadbúza bokra ingadoz.

Bölcset vezérel lámpásként az ész,
S bölcsnek sirján szamártövis tenyész.

Itt ciprussal gyász fűz ölelkezik
A zsarnok sirhalmán, kinek pedig
Vesztét imádságába foglalá
Az árva nép, mely éltét gyászolá.
És szól az emlékkő betűje fenn:
Itt nyugszik ő az Urban csendesen;

S az itéletnek nagy napjára vár,
Mely felkölti, valakit sirja zár!
Nem igaz, nem! ha az éj fele jő:
Sirjából nyögve váncorog elő,
Kit a reá kért átok súlya nyom:
Kerűli csontját csend és nyúgalom!
Hazugság, hogy várná a nagy napot!
Kiben vér és velő jéggé fagyott:
Ha gondolatja arra tévedett,
Hogy higgyen sírontúli életet.

Ott, egy jól ápolt sirnak mélyiben,
Korfontosságú férfiú pihen;
Pihen, mert méltó munkát végeze,
A társaságnak szolgált két keze;
A sír virágos, a sír hantja zöld,
Lágy fűvében dalos madárka költ,
Dal és virág mind e sírhoz való...
Hiszen porában fekszik a - bakó.

Hol letevék a költő hamvait:
Szegfű s demutka illatozva nyit,
Magvát, barátja, a kis csalogány,
Hű rokonszenvből ejté el porán.
Nem tudta ő, az énekes barát,
Mi illetné a költő hűlt porát;
Tudván, mi volt a dalnok élete:
Sírjára ürmöt s bürköt ültete.

Kit a halál itt por közé vetett:
Tagadott Istent, örök életet;
S imé a feltámadást tagadó
Sirján kihajt a leszúrt fűzkaró!

És a könyűt ki számlálhatja meg,
Mely itt kétszínűségben elpereg?
Hantot, hogy meg ne szólja a világ,
A férj, utált nő sírhalmára, vág.

Az özvegy szive gyászba nem borult,
S hoz férjének immortel-koszorut;
Testvér testvérre bérgyilkost fogad:
S ültet halmára fát, virágokat;
Magzat, örökös kijövén ide:
Boszús lesz nem beteg szülőire.

Ellenmondás  minden lépten-nyomon,
Gúny és hazugság kövön, hantokon...!
Tagad, hisz; sír, kacag; csügged, remél
Az ember itt, úgy amint kedve kél!

Jött a tavasz, s nyugalmas éjfelen
Virágmagot szórt e csont-telkeken;
Kértük, hiába kértük egyre őt:
Ne látogassa meg a temetőt!
Itt nem virúlhat, rothadás lakik,
Övé e föld a végső szem-porig.
S ennek virága, mely buján tenyész:
A csontokon élősködő penész.
Nem kell más virág, s zöld levél nekünk!
A lét halála a mi életünk...

Ki hópalásttal mindent eltemet,
Kértük, hiába kértük a telet,
Midőn felszedte fehér sátorát,
S a tért bucsú-dühében zúgva át,
Nyaralni vad bércekre költözött:
Maradni köztünk, a sirok között!

Alant ha tél van, tél legyen felül,
A régi szó mig nem, vagy teljesül,
S fel- vagy nem olvad dermesztő fagya...
Hiába kértük, a tél elhagya...!

Ki a lehunyt napot meggyászolod:
Hadd nékünk, oh éj, barna fátyolod!
Legyen kitiltva innét fény, sugár...
Mely hozzánk úgyis csak hazudni jár;

S kint az enyészet barna lelke bír:
E csontvilágban gúny a játszi pír.

Borúljon el hát barna éjözön
A temetőn, e nagy botrány-kövön,
S néha vessen a boszús ég villáma,
Muló fényt e világtalan világra!


FEJFA.

Meghozta gyümölcsét
Zöld ágam; az ágnak alatta,
A hontalan útast
Kért nyúgalom árnya fogadta,
S a vész idején menekülve alám:
Rá védve borúlt leveles koronám!

S engem, ki tenyésztem
A messze vidék örömére:
A törpe halandó,
Fejszét derekamra ki mére,
Hogy több tavaszon ki ne hajtson az ág,
Őrnek siri lakja tövébe kivág.

És akinek ifjú
Bimbót s levelet hoza ékül
Száz új kikelet, most
Rajtam rohadás moha zöldűl.
Lombon zene csattog, a fülmile búg;
Itt éji sirok riadó ura zúg.

Őt, sirja ölében
Porladva ki fekszik alattam,
Meghozva gyümölcsöm,
Érdemre ha nézsz, meghaladtam!
Hosszú kora puszta, miként az ugar,
Hanját feledés lepi s asszu avar!


VAS-EMLÉK.

Tűzben születtem a világra,
S ki a villámot, égi  vészt
Gúnyolva hívom ércfejemre:
Im, hitvány rozsda ront, emészt.
Bizony, bizony bolond az ember!
Magát csufolván meg, midőn
Jelűl, elmálló csontja mellé
Vasszobrot tész a temetőn.

Fölcsengve ontván buja rendet
Hajlott kalászu téreken.
A napsütött kaszás kaszája,
Mi boldog volna életem!
Szántóvas a szántó ekéjén,
Sirt kikelendő magnak ás;
Itt tél van; - ott minden tavasszal
Megjő a várt feltámadás.

Lehettem volna harcviharnak
Táborverő villáma: kard!
Királyi pálcával dijazván
Mely forgatott, a férfi-kart.
E harci sarló által a hős
Fejére zöld babért arat;
Szolgálom, fénytelen szobor, most
Élők helyett a holtakat!

Inkább mint bús rablánc csörögnék
A börtön átkos éjjelén;
Vagy a vérembernek kezén, a
Bünöst, igazt öldökleném:
Mint ingatag lelkű pulyának,
Kiben szilárdság nem vala,
Jelöljem érdemetlen hamvát
Szilárd keblemnek általa!


ÁKÁC-FEJFA.

Bus szenvedő élt a világon,
Baját nem mondta senkinek;
Magában állt, mint a beteg
Tölgy áll a messze pusztaságon!
De sápadt homloka,
Amelyre mély redőket vése
Lelkének elzárt szenvedése,
Lőn annak szónoka.

Kertébe egyszerű lakának
A szél ákácot ültetett,
Az ákác volt éber tanúja,
A kín mikép csapdosta, dulta
Sápadt foglyát, az életet!
S a haldokló ágyához amidőn
Egy jobb világ követje lépe:
Az ákác szívesen sírfája lőn.
Hisz ő volt úgyis élte képe!
A szenvedő e hant alatt pihen,
Hideg sirjának mélyiben.
Felette hír, köny nem ragyog...
A kert ákáca én vagyok!

      -------------

A természet keze
Ákácfának mit ad?
Szuró tövis közé
Halvány virágokat!
Halvány virágom hullatag vala,
És tüske nélkül nem virúlt,
S a gyilkos tüske mindig fennmaradt,
Bár a virág lehúllt!
Kemény sorsnak keze
Halandónak mit ad?
Halvány örömihez
Metsző fájdalmakat!

A boldogság piros borában is
Egy-két csepp mindig rejtett fájdalom;
S muló öröm sem látogatja meg,
Kit szenvedés vas-karja nyom.

Az éj hall átkozódó hangokat;
Panaszra sárga fejfa nem fakad,
Lehullt örökre bár
Halvány virága, levele:
De, melyek lepték ágait,
Le a tüskék vele.
S szenvedni kit látott sokáig,
Most nyúgodalmának tanúja...
A földi lét keserve, búja
Nem hat le a sír padlanáig.

A szenvedő e hant alatt pihen,
Hideg sírjának mélyiben,
S ki halmán szívesen elkorhadok:
A kert ákáca én vagyok!


FENYŐ-KERESZT.

Büszke bércorom felett
Voltam égre nyult fenyő;
Zöld fenyőnek lombja zöld,
Tél ha múlik, tél ha jő.
Éltem szép tavasz vala,
Szenvedek most bús telet
Megszáradva, lombtalan
Kis kereszt a sír felett!

Bérclakó fenyőnek és
Sirkeresztnek élte más;
Ott patak, zöld lomb, zene,
Itt enyészet, sorvadás;
Átok rá, ki engemet
Elszakaszta tőletek:
Súgár testvérek, tavasz,
S zúgva zúgó rengeteg!

Kisded édes álmival
Ah miért nem renghetek?!
Álom és tej éltetik
A mosolygó kisdedet;
A tej, a szülő-kebel
Édesen meleg teje;
Álmat amely rája hoz:
Lágyan rengő bölcseje.

Jött az ember, és elébb
Vészes tengerekre tett;
Csikorogva, nyögve ment
Súdaram szirt, hab felett,
Nyögve, mert átkos teher
Marta rajtam láncait,
Vásárokra hordva az
Ember, ember-társait.

Árboc voltam, a hajó
Szirteken hogy törve lőn:
Partra vetve, jel levék
A kietlen temetőn.
Hol az éjfél száz fagyos
Kóbor-rémet szétereszt,
Elkorhadva, lombtalan,
Szomorú kis sírkereszt...!


GRÁNIT-SZOBOR.

Csodája voltam a zergék honának,
Vendégeim sas, villám, köd valának;
Zöldes moh ülte homlokom, jeléül:
Hogy a vén gránit-szikla meg nem vénül.

Alattam ott, miféle földi férgek
Fel-feltünő csoporti járnak, élnek? -
Szóltam kérdőleg a bércek sasának,
Embernek mondta ő, a föld urának.

Sok századig kacagtam e beszédet,
Látván naponként e kis furcsa népet;
S vártam: talán egykor magasbra nő fel...
De még törpűlt, de még satnyúlt idővel!

Majd megragadt egy bősz erő haragja,
Rengvén belé a bérc acél-alapja;
Földindulás rázván meg a világot,
Engem fennről a síkmezőre vágott.

Hozzám az embert bámulat ragadta...
Ki majd szent homlokom lábbal tapodta!
S vésüt hozott, roncsolni büszke sziklát,
Bár hányt dacos mellem dühébe szikrát!

Az őserdő szabálytalan kezétül
Idomtalanságot ki nyertem ékül:
Csúfos szobor levék... hah, a szabályok
Eltorzító majmára átok... átok...!

S ki láttam, mint születtek ezredévek;
Egy csecsszopó kimultáról beszélek;
Hah, bár sülyednék el, hogy szem ne lássa
Mivé lőn a bérc szikla-óriása!...

      -------------

Mig így beszéltek a sír szobrai,
Egymásután a márvány, kő, fa, vas:
Halotti csend állott be hirtelen...
Megszólalt harmadízben a kakas.


ÉNEKEK.[16]

             I.
       REGGEL.

Oh jertek a reggelnek idején,
Szent buzgóságnak szárnyai,
Ragadjátok lelkünk a menny felé,
Hová ugy óhajt szállani!

A fényes nappalnak láttára
Hevülvén tisztelet s hálára,
Hadd buzogja ki, amit érez: - -
- Oh vigyétek jó Istenéhez!

Mint a világon széjjeláradott
Az élethintő napsugár:
Isten! jóságodnak malasztitól
Megteljesűlt a földhatár!
Jó atyánk! hű szerelmed látván
A földön s a lelkek világán:
Keblünk, mint a patak megárad,
S kiöntjük néked hő hálánkat!

Világosság hatalmas Istene,
Ki a reggelnek ura vagy!
Ki adsz a földnek fényt és harmatot:
Fényt s harmatot lelkünknek adj!
A halandó szem messze nem lát,
Küldd hozzánk a szent hit világát!
S erénynek harmatja csillogjon
Lelkünkben, békés olajágon.

             II.
         ESTVE.

Hálaadásnak szent oltáraként
Piros tűzben ég napnyugot;
Oltárrá váljatok mi szíveink,
S lobogjon hálalángotok!
Isten! hű karjaid vezérlik
Az embert a nap lementéig;
S felette áll az éj fekete
Szakán angyalid őrizete.

Egy áldásteljes nappal újolag
Meghosszabbítád életünk;
Jóságodtól jött béke és öröm,
Tied hálánk, dicséretünk!
Kit közülünk bú-bánat ére:
Irt nyújtál szívének sebére,
Az árvák könnyeit te látád,
Tudtad az özvegy sóhajtását.

Csak benned bízunk hát ez éjen is,
Ki nappal jó atyánk valál;
Oh Isten, őrködjél erőtelen
Teremtésidnek álminál!
Hadd nyúgodjék meg testünk-lelkünk,
S engedj békességben fölkelnünk!
Vagy ha eljösz értünk az éjen:
Add, hogy csendes halálunk légyen!


A HANGYÁKHOZ.

Jó reggelt, sürgő hangyanép!
Korán munkához láttatok...
Henyélő nincs közöttetek;
Nálunk nem így van a dolog!
Egyik, törvén kemény ugart,
Napestig izzad, dolgozik;
Másik, rugalmas pamlagán
Végig nyúlván - unatkozik.

A munka nálatok közös,
Az a jószág, a szerzemény;
Mindenki dolgozik s eszik...
Hja! nálunk ez más rendbe' mén:
Itt a henyélő: potrohos,
Bőrébe csak szuszogva fér;
De a meghámlott marku nép,
Oh az pogányul - ösztövér!

Ti nem versenygetek; de egy
Békés család országotok,
Ott nincs enyém, nincsen tied...
Nálunk máskép van a dolog!
Egymást felfalni érdekink[17]
Csatáiban készek vagyunk,
Fordítjuk a köpenyeget,
Eladó lesz hitünk, szavunk!

Ha veszély van, tinálatok
Mindenki víni, halni kész,
Tojásit menti a szüle...
Nálunk a honfi szóvitéz!
Nem áll meg emberül helyén,[18]
De félre áll, - s uramfia!
Az asszonynak elébbvaló
Az ékszere, mint a - fia!

És jó hangyák! tirajtatok
A külső köntös fekete;
Nálunk belől hordozza ezt
Sok ember lelke, érzete;
Hanem hogy itt is annyi sok
Csúszó-mászó férget lelünk
A ronda porban: véletek
No már ebben megegyezünk!


HARANGSZÓ.

Mint a vidéket, csendes hajnalon
Csengő harangnak halk szózatja:
Merengő lelkem egy szent buzgalom
Titkos hatalma általhatja.
Tisztábban csendül a harangszó
Hajnalszellőben, harmaton:
Sohajts keblem! szemem könyűt ejts!
Tisztán zendűlj dalom!

      -------------

               I.

Teremtő Isten! hová tekintsek,
Hol ne lássam hatalmadat?
A fényes napban, a porszemben
Te megdicsőitéd magad!
Égen és földön mindenütt
Dicsőséged láng-fénye süt.
Bámultam a végetlen tengert,
S fűszálon függő harmatot,
Hozzám a búsult menny dörgése,
S a méhedongás elhatott.
Néztem a volkán égő poklába,
A fénybogárkát símogattam;
Hallám a vihar szárnyát zúgni,
S az ért kalászt zizegni halkan...
S - teremtő Isten! földön-égen,
Léted kiáltá minden nékem!

               II.

Hatalmas felség, atyám, Istenem!
Dicsőségedet engedd zengenem!
Ki keblem, mint hárfát, felhúrozád:
Hadd, hogy éneke zengjen vissza rád!
Szivem nem tanulta a dalt s éneket,
Mint a madárral az vele született;

S ha sárgult lombon a madár meghal:
Hová, hová lesz az elzengett dal...?
Hol vettem én e hárfa hangjait,
- Mely vigasztal, megkönnyít, boldogít? -
Szent újjad irta azt hatalmasan,
Lelkem, dalom hazája égbe' van.
Elzengnek énekim... s mig meghalok:
Megvárnak engem a mennyben azok!

               III.

Volnék bár oly nagy, oly magas,
Hogy messze csillagok felett
Hordozám büszke fejemet,
Hová nem ér a szél, a sas:
Nagyságom földön és az égen
Gondviselésed tartaná fenn.

Volnék bár oly kicsiny, parányi,
Hogy a sziklák apró mohában
Eltévelyedném, mint a vándor
Kietlen rengeteg-homályban:
Tudna, látna gondviselésed;
Atyám, bölcs Isten, hála néked!

               IV.

A kétkedés, e barna denevér,
Hozzám jöve s szárnyára vett;
Földet, tengert bejára vélem,
S felhőkön túl emelkedett;
Most zúgó örvénynek felette
Függtünk, mint a sirály;
Majd tapogatva tévelyegtünk
Hideg barlang homályinál...
De elfáradtam, s visszavágytam én
Csendes lakodba, égi hit!
Csendes lakodnak tűzhelyénél
A béke lángja melegit.

               V.

Bányász vagyok,
Kincset keresve nyugtalan,
Pályám nehéz,
A kincs mélyen, s eldugva van.

Világosító bányamécsem,
Ne aludjál ki, oh remény!
S mely a lopók kezére nem jut:
A kincset megtalálom én!

               VI.

Miként a tenger mindenfelől
Körülfogja a szigetet:
Körülfogod te a világot,
Isten, legtisztább szeretet!
Ha a szigetből kiindulok:
Mindenfelől csak vízbe lépek,
Égen, földön szerelmed érzik
Ezer világok, teremtések!

Mély kútfeje a szeretetnek!
Legyek hasonlatos hozzád!
Te tenger vagy: harmatcsepp legyek én,
Mely tisztán fénylik a fa levelén,
Enyhűlést hoz, és áldást ád!

               VII.

Adtál fájdalmat, oh Uram! gyakorta
Könnyel áztatom nyoszolyám!
Sok ellenségim csúfolnak, gyülölnek,
Szeretetlenűl törve rám...

Jól tetted, hogy fájdalmat adtál,
Hogy bút küldél a bú helyérűl:
Lelkem, könyűimnek vizében,
Mint a gyolcs megtisztúl, fehérűl!

Föl hát, csak bántsatok!
Próbáljatok meg emberek!
Ezzel csak boldogságot adtok:
Mert nektek én - megengedek!

               VIII.

Harangoznak... menjünk az Úr házába!
Oh hívek, jertek, jertek el!
A jobb élet előérzelme hat meg,
Ha sok nép együtt énekel;
Arany tenger van a mennyégben,
Szent tengere az énekeknek;
Arany patak mi énekünk,
Rengő hullámai velünk
Mennybe folynak, mennybe sietnek.

               IX.

Mint a madár nyert gyors szárnyakat:
Lelkem szárnya szabad akarat;
Tudom: kelet felől korány,
Nyugatra éj vagyon,
Északra fagy, meleg hon délre.
Lelkem akármelyik vidékre
Repülhet szabadon!

               X.

Halkan járjatok, ne beszéljetek...
Hadd nyúgodjék a haldokló beteg!
Imé a természet halálra vál,
Eltépett, sárgult koszorúinál;
Lehullt fájáról a zöld lombozat,
Mi ünnepélyes fájó pillanat...!

Terebély fádon, oh lét és idő!
Levélként emberek milljója nő;
Ott együtt lakik az ősz és tavasz,
Ez a levél hull, most zöldül ki az.
Ágaidról az elmúlás szele
Ha fog fuvallni le...?

               XI.

A temetőbe ki...! barátomat
Látogatom meg a sírhant alatt.
Ha meleg-e még ajka, kebele?
Oly régen nem beszéltem már vele!
Leülök a puszta sirhalmon,
S mit beszél a csend... hallom, hallom!

Én a hant felett, ő a hant alatt,
Úgy kibeszéltem véle magamat...!
Igen, igen! vágy és emlékezet
Nyelvén, az élő a holttal beszél;
A vándor darvat vágya elviszi
Kiesb hazába, hol nem éri tél.

Üdvöz légy, uj életnek vágya!
Te biztos úti levelem:
Utánad én a jobb világot
Tudom, hogy meglelem...!

               XII.

Mi szép a mennybolt éjszaka!
Mi szépen ragyog csillaga!
Oh melyikben lelek hazát,
Ha majd szívütésim megállnak,
S nyugodtan mondok a világnak
Jó éjszakát... jó éjszakát...?!

      -------------

Miként az esthajnal csendében
Zengő harangszó halkan elhal;
Halkan elhalt, elzengett a dal...
De a buzgó dalnok lelkében,
Mint a harang múló szózatja:
Zengelmét még viszhangoztatja.


ŐSSZEL SZÜLETTEM...

Ősszel születtem én, tavasz leend,[19]
Mikor reám esteledik!
Sárgult falomb állott bölcsőm felett,
Koporsóm majd rózsák fedik!
Ah, amikor jövék: örömtelen
S hideg tél halvány arca vára!
S bucsúznom akkor kell, midőn jön a
Tavasz virága s langy sugára!

Ah, most is ilyen az én életem!
Vágyam hajt, kerget untalan,
Mi boldog tudnék lenni, Istenem!
S ki vagyok most? Boldogtalan!
Akkor jőnek elkésett örömim,
Ha majd keblem kihült, kiégett...
Addig jertek, mig késő nem leend,
Siessetek, kedves vendégek!

Ősszel születtem hervadt lomb alatt:
Rózsák között múlok ki majd;
Derűlj, vigasztalódjál szenvedő,
Fojts el könyűket és sohajt!
A gyermek boldog, - hervadt lombbal is
Eljátszik, elmulat kedvére;
S boldog, kinek pirosló rózsa jut
Az élet halvány estvelére!


DIVATOS KÖLTŐ

Hajnallik... várj! megyek, dicső természet!
A méhe is virágidról szed mézet;
Én is sietek, napfelkőlt előtt,
Elérni azt a magas hegytetőt:
Ahonnan a földet csak alig látom,
Minthogy nincs is mit nézni a galádon!
S hol közel az ég, amely érdekel...
Költő vagyok! tán mondanom se kell.

A föld göröngyein tulszárnyalok,
Mint a bíbicek s szárnyas angyalok...
Most is megyek, különben kárba veszne,
Annyi nagy gondolat és drága eszme,
Melyet fogdosok ott-fenn szorgosan,
Erőlködésem pókhálóiban!
Hejh, csak meg is foghassam a nyakad:
Vers lesz belőled, törik vagy szakad!

Im fenn vagyok...! beh gonosz meredek! -
De futok én, ha neki eredek
Nem tartózhat sem tűz, sem víz, sem árok,
Kivált ha ily szent küldetésbe' járok!
Im lehem szorul, az orcám hevűl...
Hogy nézzem ezt? költői ihletűl!
Hah! hogy pirúl az égen a korány!
Mint a paprika egy tál kocsonyán!
Mi szép a költő élte, ah mi szép!
Az ő másnak, mi madárnak a lép:
Ha hozzá ér, rögtön oda ragad...
Ki egyszer hallja a büv-hangokat:
Az rabja lész a költőnek örökre...
Sógorságot, komaságot
Akasztva szögre.
Ha nő: fülig szerelmes lesz belénk,
Ha férfi: benne csudálót nyerénk.

De most munkára, mert a nap halad!
Mit énekeljek? szerelmet? hadat?
Vagy a hazáról zengjek éneket?
Mindegy már, úgyis annyit szenvedett!
De mit látok? az ég ugyan borúl!
(Engedelemmel - elég botorúl!)
Észak felől zúg a zápor szele,
De szakad is...! lefele, lefele!
Hah mily rút eső, fogam mint vacog!
Halhatlan eszméim, megáztatok!
El innen! hol vesztemre zúg a szél,
A nyárfa-lomb is gúnyos tapsra kél:
De e veszett partról miképen,
Két lábon-é, vagy pedig négyen
Fogok lejutni? azt már nem tudom!
- Boldog, ki most otthon ül a suton!

Légy üdvöz, édes kedves alkonyat!
Szelíd kebledre a költőt fogadd!
Oly szép az est, a hold, a csillagok!
Nyavalyámnak ellent nem állhatok:
Verselnem kell! Jobb álmodozni este,
Mikor kész rá az ember lelke, teste;
Korán reggel, hiába! álmos, éhes,
Ekkép még a költészetre is - mérges.

.........................

De tán gonosz szellem játszik velem?
Hogy majd ezerfelé hasad fejem,
Ugy gondolkodom, - s mit se gondolok!...
Ez már mégis csudálatos dolog!
Ragaszkodom csillaghoz, fűhez, fához...
Elmém völgyön, síkon végig kopároz;
A hűs levegőt csakugy nyeldesem,
De nem táplál. - Káprázik a szemem.
Amint merőn a hold szemébe néz...
Segíts, kollégám, jó Dávid-zenész!
Könnyen dalhoz jut a szunyog-sereg,
E népköltők is ugyan zengenek!

Zúg a mezőség, zúg a lusta tó,
Rimel tücsökhang és a békaszó;
Hangversenyek termévé vált a pajta:
Benn' a kakas, - füles bagoly szól rajta.
S mi lelt engem, hogy nem zeng citerám!?
Ma a kültermészet nem hat reám!
Hol máskor bolondgombaként terem
Számomra a dal úton-útfelen.

      -------------

Éjfél van... a lelkek órája üt...
A lelkesűlés szivárványa süt;
S az ihlet, mely csak ezt a percet várta,
Egy dörgő dalt hozand most a világra;
S hogy legyen benne tűz, lélek, zene:
Jer, barátkozzunk, bornak istene!
Mert meg kell lenni! abba nem hagyom...!
Apolló, tied éjem, nappalom!
De költő leszek, Istenemre az!
Legyen miatta bár fejem kopasz!
Reáriaszték...! lám már érezem:
Mint kezd hevülni a szivem, fejem...
De tárgy, tárgy...! új, nagy, el nem koptatott...
Ennek emelnék most én kalapot!
Tavasz... sír, köny... s arsenicum (megéve),
Erről firkál egész föld ifja, véne!
Már a világ fájdalma és reformja
Nem nyom senkit, azt is a nyomda nyomja!
Kútgém... nyáj... tyúk, (az, amelyik fias,)
Furulya-szó, temetés pórias...
Minden eszmének utána kapok,
S látom: ismétlik százszor a lapok!
Égen, földön és a vízben nekem már
A firkász-hadtól semmi sem maradt...
Minden eszmét felfalt, kiírt, elnyúzott...
Mért is nem szült az anyám hamarabb...?
Fejem talán jobb lesz lehajtani,
Ha jönne mégis belé valami...

Költő ur, ez a legjobb gondolat!
Jó éjszakát, boldog szép álmakat!


A »Divatos Költő« Tompa költeményeinek első kiadásában (1847)
a következő szöveggel jelent meg:

Hajnallik, szép... természet, várj, megyek!
Hol fellegekbe ütköző hegyek
Agg ormiról, a szárnyas gondolat
E hitvány földről menny felé ragad...!
Mert, - ugy hiszem tán mondanom se kell: -
E föld övéivel nem érdekel!
Sötét göröngyein tulszárnyalok,
Ösmerjetek meg én költő vagyok!

Figyelmem őrt is áll ám gondosan,
S agyam kihányott pókhálóiban
Ha egy-két kóbor eszme fennakad:
Verssé kell gyúrnom azt, törik szakad!

Im, fenn vagyok...! hah szívem mint dobog,
Hevült arcám tán lángot vetni fog?
Térdem remeg... szorúl lélekzetem...
Ez a költői ihlet, úgy hiszem.
Biborképpel mosolyg fel a korány,
Ah éd és báj...! mint zeng a csattogány!
Mi szép a költő élte, ah mi szép!
Ha új Mózesként hegytetőre lép:
Keblét üdv és kéj hullámozza át,
S lenn, szörnyen bámulják a lant fiát!

Hah, lángtengerré vált a támadat...
Szerelmet énekeljek vagy hadat?
Nem! téged szent hazám!... de ah, mi ez?
Az égen barna felleg szívedez;
Arcámra rút esőzápor csurog...
Halhatlan eszméim, megáztatok!
El innét, hol kínomra zúg a szél
S a nyárfalomb is gúnyos tapsra kél!
De e partról levinni most ki fog?
Hah, mint fázom, fogam miként vacog...!

Légy üdvöz édes kedves alkonyat!
Most jön majd a daleszme s gondolat...
Oly szép az est, a hold, a csillagok...
Érzelmimnek ellent nem állhatok!

.........................

De tán rossz szellem játszik velem?
Hogy majd ezerfelé reped fejem,
És mégis ennyi ezer gondolat
Közt árva  lelkem egysem akad.
Szemem káprázásig a holdba néz...
Oh segits rajtam jó Dávid-zenész!
Könnyen dalhoz jut a szúnyog-sereg,
S gondolkozás nélkűl is úgy zeneg;
De a békaszó és a denevér
Az én fejemből minden jót kivér!

Bárcsak szerelmes tudnék lenni! Nem...!
Hozzám nem fér e gyáva érzelem.
Téged kereslek meg csendes szobám!
- Ma a kültermészet nem hat reám -
Hol nékem máskor gombaként terem
Úton, útfélen dal és érzelem!

Éjfél... halvány világu lámpa... csend...
Most énekem csattogva felkelend!
S hogy annál lángzóbb légyen zengzete:
Jövel segédül bornak istene!
Nem! meg kell lenni!.. abba nem hagyom;
Apoll, tied lesz éjem, nappalom!
De költő lészek, istenemre az!
- Ifjú vagyok még s jő elég tavasz -
Reá riaszték... lám már érezem:
Mint kezd hevülni szívem és fejem!
De tárgy, új, még nem koptatott, dicső:
Szép szerivel már látom még se jő!
Korány, tavasz, sír, csermely, holdvilág...
Ah, hisz erről firkál egész világ:
De mely van égen, fölön, föld alatt:
Ki is írtak már minden tárgyakat!
Ki ám...! és nekem semmi sem maradt...
Ah, mért is nem születtem hamarabb?
Aha... mégis jó lesz lehajtani
Fejem, ha jönne bele valami...!

.......................

Költő ur! ez a legjobb gondolat,
Boldog jó éjszakát s szép álmakat!...


BETELTEM...

Beteltem e lármás világgal,
Fénye s zaja unalmat ad;
Olcsó örömpohara nem kell!
Megkeseríté ajkamat...
Mint a vándort az erdő hűse,
Más, szebb napok varázsa von, -
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Az én lelkem gazdátlan hárfa,
Hurozva van, mégsem zeneg;
Ah, mert hiányzik a szelíd kéz,
Mely nyájasan pendítse meg!
S mint a gyöngy a tengerhomokban,
Igy elvész annyi szép dalom...
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Eddig még úgyis mit sem adtál;
Adj, sors, egy kedves nőt nekem!
Ki jó- s roszban osztozva, híven
Kisérjen át az életen!
Ki lágy kezével megtörölje
Munkában izzadt homlokom...
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

S két kedves magzat anyja mellett,
Egyik fiú, másik leány,
Csivalyogván vigan körültem
Ez bábbal, az nádparipán:
Gyermek lennék és boldog én is...!
Nem esnék bú s csapás zokon;
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Templom lenne az én hajlékom,
A boldogságnak temploma!
Hogy áldozzék oltár-tüzénél:
Hű barátság lépne oda:
A háznak lenne két galambja:
A szeretet, - a nyúgalom...
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Mily szép napok...! mily nyájas esték...!
Le sem hajtom még fejemet:
S már lelkem boldog álmakat lát,
Azok közt van, kiket szeret...
Ah tündér-képek...! most borúsan
Ülök künn az esthajnalon...
S csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!


A vers első megjelenésekor (1847) csak a két kezdő versszak
egyezett az itteni szöveggel, s a következőképpen folytatódott:

Egy lelkes, jó nőt adj nekem csak,
Nem kérek, oh sors! egyebet,
Egy lelkes szép nőt; és ölébe
Két szöszke, csacska gyermeket!
Ah...! e kép úgy ringatja lelkem:
Mint madárt szellő a galyon;
S csendes, boldog stb...

Én lennék a vihartűrő cser,
Ifjú repkény szép hitvesem;
Rám-folyna hűsége - s karával,
S minő kéj lenne: védenem!
Nincs senkim most az emberek közt,
Ő lenne nő, barát, rokon;
Csendes, boldog stb...

Nyájas kandallóm, kis szobámban
Világot áraszt s meleget;
Világ- s meleggel töltené be
Szerető lelke lelkemet!
S lenne két szép fehér galambunk;
Megelégedés, nyúgalom...
Csendes, boldog stb...

S a két szép gyermek! kis fiammal
Futosva fűzfa-paripán:
Játszván a bábuzó leánnyal,
Kiáltoznék: apám, apám!
Majd vesszőcskét törvén kezökbe:
Futnék - hogy űzzenek nyomon;
Csendes, boldog stb.

S mennyit regélnék este! s álom
Nyomván el anyjok kebelén;
A felpirult forró kis ajkat
Csókomban megföröszteném.
Ah, nyájas, messze képek...! búsan
Ülök most az esthajnalon;
S csendes, boldog stb.


BETEG VAGYOK...

                 I.

Mely visszazengett bút és örömet:
Hangos viszhang volt életem;
Jertek hozzám, akik szerettetek,
Még most beszélhettek velem!
Siessetek... mert nem sokára
Hiába lesz beszédetek;
Elnémul a viszhang... el én is,
S nektek többé nem felelek!

Leveles tölgy volt az én életem,
Felette zengő madarak;
Jertek hozzám, akik szerettetek!
Még csak van árny a tölgy alatt...
Ritkúl az ág, hull a levél, hull...
Ma-holnap mind alá pereg;
S a száraz fának nem lesz árnya,
Hol megpihenjen fejetek.

Lobogó tűz volt az én életem,
Fény és melegség lángiban;
Jertek hozzám, akik szerettetek!
A tűznek még parázsa van;
Be-behamvad parázsa is már,
Felszítom azt, fűtőzzetek!
Mert nem találtok itt ma-holnap,
Csak kihűlt hamvas tüzhelyet.

                 II.

Reggel vagy estve van? Letűntek
A nap végső sugárai;
Oltsátok el hát a világot!
Nem kell engem virasztani...
Nyugodjatok le csendességben,
Majd szólok én, mikor megyek...
Eleget viraszthattok akkor,
Feküdjetek, feküdjetek!

Mi tenger éj...! mi hosszu órák...!
Az idő oly lassan halad;
Elfáradt talán már? Hogy is ne,
Hisz jár sok ezredév alatt.
Csak húzd ki hosszú barna vásznad
Oh éj...! hadd szokja meg szemem;
Mi vagy te az én éjszakámhoz,
Melynek csillagja sem leszen?!

Jertek be csak, jertek! - nem alszom -
Árnyképek, álmak, alakok!
Beszélgessünk... jertek idébb csak,
Valamit súgni akarok:
Mulassatok ma, holnap úgyis
Hiába lesz jövésetek;
Állhattok ajtóm-, ablakomnál:
Én többé itthon nem leszek!

                 III.

Virágot ültettem tavasszal,
Halálukat megérem-e?
Enyém lesz-é hosszabb, ki tudja,
Vagy a virágok élete?
Ha én mennék el tán előre:
Ne bántsátok virágimat!
Halvány arcám nem lesz derűltebb
Halotti koszorú alatt.

Azt mondják: már az ősz közel van,
Aludni addig nem megyek;
Megvárlak, haldokló virágok!
Sárgán hulló falevelek!
Szép, nyájas őszi délutánon
Együtt hullunk le csendesen,
Olyan szép ősszel a bucsúzás,
S nem fáj úgy a halál se, nem!

Hulló levél közt megyek én el
A sír hideg lakóihoz,
Honnan az új lomb engem is majd
Tavasszal újra visszahoz;
Együtt járunk így mindörökké;
Mert én is lombbá változom!
Zöld galy leszek, úgy láttok engem
Már a jövendő tavaszon!

                 IV.

Ha meghalok, ne tégyetek
Fejemhez emlékűl követ;
De barna fejfa se legyen
Nyughelyemen,
Ez olyan bús, az oly hideg!

Hisz nem valék én szomorú,
Kínommal is víg voltam én;
Tűz és láng lakta keblemet
S megégetett!
Megégetett pályám felén.

Élőfa fejfa kell nekem,
Mely veszti, váltja levelét,
Síromhoz azt ültessetek,
Szánó felek!
Hisz én épen ilyen valék:

Öröm- s reményből koszorú
Árnyazta, rengte át ma főm;
Holnap lehullt, lehervada...
S mint téli fa,
Szivem, világom puszta lőn.

Siromhoz fát ültessetek,
Magasra nőlő fiatalt;
Hoz rá virágot, levelet
A kikelet,
A repeső madárka - dalt.

S midőn már senki nem sirat:
Ez harmatát rezzenti rám;
S mennél inkább felejtenek
Az emberek:
Annál jobban fog nőni fám!


EGY HALVÁNY HÖLGYHÖZ.

Mi van temetve szép arcod havába,
Mi van temetve: bú vagy szerelem?
Fehérben száll az ifju lányka sirba,
Esküvőre is fehérben megyen;
Kéj vagy bu kísér szép hölgy, nem tudom,
S merengve függök halvány arcodon!

Körültem fény- és harsogó zenében
Zajos nappallá változott az éj;
S én magamat oly idegennek érzem
E vígadó nép kedvtelésinél;
És fájó szívem magába vonul,
Mint hajnalka a nap sugáritul.

S tekintetem féltő gonddal futos szét
A fényben tarkáló sereg felett;
Míg barna köntösöd meg nem találja,
S felette halvány arcád, kebledet,
Ott aztán fénytől káprázó szemem,
Mint holdvilágos éjen, megpihen.

Szép arcodon, mint egy halk éji dalban,
Bűbáj, merengés fájón rejtezik;
Hát lelked álmai minők lehetnek...?
Tündérvilági rege mindenik;
Ah, akinek szól e tündérrege:
Minő boldog a földnek gyermeke!

Ha szívem most a régi lánggal égne:
Te életemnek lennél átka még:
Birásodért feldulnám a világot,
Vagy megölnélek, hogy másé se légy;
De láng nem vagyok, csendes tó vagyok,
Visszatükrözvén kedves alakod.

És múló percein az éjszakának,
Mint egy szép álom, úgy tetszel nekem,
Mint egy fehér vitorla, melyet a szél
Meg-meglebbent a messze tengeren;
Álom, vitorla gyorsan elrepül...
A fájó sziv marad csak egyedül!


PANASZKODJAM TALÁN...

Panaszkodjam talán, hogy életem
Annyi zaklató bajjal van tele?
Vagy szidjam a világot, végzetet:
Hogy vadállat az emberek fele?
Nem, nem! csak űzz, csak zaklass, sors! ne félj,
Meg nem átkozlak téged én soha;
Mert igy szeretem én az életet:
Zaj- s küzdelemben mint a katona.

Szép, szép a csendes holdvilágos ég,
S a tenger, midőn nyúgalom fedi;
De ha csattog, - villám villámra gyul,
S harsog a hullám: ez az isteni!
Távozzál tőlem, béke, nyugalom!
Te élet és kedély halvány moha...
Én igy szeretem, igy az életet:
Zaj- s küzdelemben mint a katona.

Keblem tömlöc, benn vágyaim rabok,
Békétlenül csörgetve láncukat,
Ki megsértsen, megöljön, ha lehet:
Egy-két jó barátom mindig akad;
Igy kivül, belől zaj és izgalom,
Kivül, belől hullámok ostroma,
De igy szeretem én az életet:
Zaj- s küzdelemben mint a katona.

S légy áldott, sorsom! hogy gondoskodál
E harcról, melyben nagy kedvem telik;
Kiket rám küldél, hogy marcongjanak,
Oh adj még élesebb fogat nekik!
S most jertek: vágjon földhöz, aki bir,
Mert különben majd én vágom oda...
Igy, igy szeretem én az életet:
Zaj- s küzdelemben mint a katona!


FALUSI ÓRÁK.

Csendes boldogságban, megháborítlanul
Élek én kebleden, tiszta, szent természet!
Édes örömökkel jőnek meg perceim,
Mint a megrakodt méh, mely hoz édes mézet.

Együtt kelek fel az énekes madárral,
Járok a mezőben, az illatos réten;
A szálas vetések csendes szük utcáin,
Hüs reggeli szellők találkoznak vélem.

Csergő patakoknak sürü bokra közűl
Nézem a gerlicét s a vadgalambokat,
Aztán bejárom a meredek hegyoldalt,
A csendes erdőtáj hűs árnyékban fogad.

Majd ujult kedéllyel kis kertembe térek,
Nézvén a virágot: teljes lesz-e vajon?
Ezt beoltom, amazt megöntözöm, nyesem,
Lehullt indáikat helyre igazgatom.

Igy száz apró kedves foglalkodás után,
A nap forró heve hüs méhesembe int;
- Munka s elmélkedés éltem barátai, -
És ottan is ujabb öröm vár rám megint.

Társalgok a régi világ bölcseivel,
Kik nagyok lettek a természet kebelén;
S mig lelkem átmereng éltök- s eszméiken:
A boldog aranykor tün messziről elém.

Avagy előveszem kedves költőimet,
Akiknek lelkökkel az én lelkem rokon;
És mig édes ábránd karjába sülyedek
A szivemhez szóló képeken, hangokon:

Egy nyájas szellőcske bélopózik hozzám,
Könyvem elfordítja, szememet bezárja...
Lágy szendergés lep meg, melyet odacsalt a
Szellő és a méhek altató dongása.

S mint alvó kedvesét megleső menyasszony:
Rózsafő nyulik be hozzám a nyiláson;
És lelkem meglátva s himet varrva róla,
Tündér képeket mutat boldog álmom.

Felébredvén, hivom lelkem játszó társát,
A láng képzeletet, ki felrepül velem,
Meghordoz s visszahoz, mereng... dalol... szeret,
Mig az esti harang megkondul csendesen.

Haza kolompol a nyáj a legelőről,
Elűl a csicsergő madárka jó korán;
Este van... megszólal s lágy furulyahang,
Mely kin- s boldogságnak jól esik egyaránt.

Ködfátyolképe a multnak kitárul,
S annyi régi rajzok visszatérnek rája;
Emlékezés nélkül mi volnál te, oh sziv?
Beszédes hurjától megfosztatott hárfa!

S édes áhitattal keblem megteljesül,
Este ugy ellágyul, olyan jó a lélek!
Megengesztelem, akiket megbántottam,
Akik megbántottak, velök megbékélek.

Ábrándim közt végre megnyugvás borít el,
S mint a gyermek, akit elnyomott az álom
Imádsága felén, összetett kezekkel...
Csendesen elalszom csendesen nyoszolyámon.


OLCSÓSÁG.

Igazán, hogy nem látott senki még
Olyan jó földet, mint ez a miénk.
Dicséretébe kár is kezdeni,
Mert az ember nem fogy belőle ki.
Bámulni való sok minden van itt,
Vedd csak szemügyre térét, halmait...!
De mégis engem mindenek felett:
Az olcsóság az ami meglepett.

Épen nem lehet ugyan mondanom:
Hogy nálunk a kenyér olcsó nagyon;
Mert évenként, - hogy ne mondjak sokat, -
Ezren elvesznek éhhalál miatt.
A só is drága! Hja, haszontalan!
Az a Mármaros Indiába' van!
A szegény ember épen csak azért
Eszik mindig oly sajtalan kenyért.
De bor dolgában már csak semmi baj?
- Mert hisz mit vétett Neszmély és Tokaj?

Ha a józanság nem borban lakik:
Borivó nálunk minden harmadik,
S ha ittam-e már én bort? - meglehet!
De drága pénzért lőrét eleget.

Igaz, hogy mindez drága egy kicsit,
De hisz van pénz! van érte adni mit!
Alattunk a föld kinccsel telve van,
Még bizony isten felvet az arany;
Mert nem kell e sápadt jószág nekünk;
Mi veres garast, - s rongyot szeretünk.

Mi hát olcsó, ha só, bor, búza nem?
Oh beh egyűgyü kérdés, Istenem!
Hát ami bor s buzánál becsesebb,
Kiért teremtve van minden egyeb,
Ki megmarad, bár ág-föld összedül:
A lélek olcsó nálunk rendkivül!

De tévedésben senki ne legyen:
Az ördög se kap már ma lelkeden,
És rája egy rozsdás batkát se költ:
- Mint csak nem rég is, ötven év előtt, -
Hogy oly templomban imádd Istened,
Melyen kereszt van a kakas helyett.
Ezért bizony markodba pénzt nem ont,
Mert a világ már nem olyan bolond!

Mindamellett ne félj; mert megveszik
Eladó lelked, szívesen pedig;
A vásár áll, mint állott valaha,
Csak a vásártér változott vala.
Vevő s adó egyaránt alacsony,
De magas ám bezzeg a jutalom, -
Mert ott, mutattak fel a csillagok
Felé; - mutatják itt a csillagot.

De tán nyiltabban is beszélhetünk!
Ahogy bír: gázol, gázol nemzetünk,
Mert más nép mellett nem feledheti:
Mennyivel adós még a sors neki.
De sandán nézve ezt a hatalom:
Hátratolni vágy titkos útakon;
S e célra önfajunkból szedeget
Honáruló nyomorult kémeket.
Az ilyen lélek olcsó; fájdalom
A honfilélek olcsó itt nagyon!

Láttátok-e már a kezes ebet:
Ha koncot tartanak feje felett?
Szolgálj! Először rákiáltanak,
Szolgál, s övé lesz a letett falat.
Ugy láttátok, a kormány mit mivel
E hon sok gazlelkű szülöttivel.
Cimet, polcot, rendjelt mutat nekik.
S a zsíros koncot ezrenként lesik.

Isten teremtett négy lábbal kutyát,
S kettőre áll az, néha legalább;
E nyomorultaknak két lába van,
Négykézláb másznak mégis untalan.

Megejt galambot gyors ölyű lese,
A szarvast éhes farkas ontja le;
Nézd a sík oroszlánját, tigrisét:
A két fenevad egymást tépi szét;
Tenger nyeli el a zöld szigetet,
A magas tölgyet villám csapja meg;
S fajunk - fajunkat kész emészteni,
Magunk magunknak lévén férgei.

S kik a méregkeverőt büntetik:
A nemzet mérge ez, s nem bűn nekik.
Mi lesz belőlünk, magasságos ég!
Ha ez sokáig így fog menni még?
Hisz e nép végre úgy elkorcsosúl:
Hogy egy igaz sem marad írmagúl.

De nem, nem! eljő, - el kell jőnie -
Az álarc-hullás rég várt ideje;
Midőn rájok újjal mutathatunk:
Kik aljasan korcsítgaták fajunk;
Midőn a szó harsány lesz és szabad:
Megnevezni a vásárlottakat.

S mi lesz fejökre méltó büntetés?
Oh mert ezeknek egy halál kevés;
Hah akkor, akkor...! hanem meglehet:
Hogy e jó nemzet mindent elfeled;
E nagylelkű nép! oh ez megbocsát,
Késsel nyiszold bár vérező nyakát;
És botlott, de bűnbánó gyermeki
Fejét keblére fogja rejteni.
S ah mily érzékeny boldog jelenés...
A megtérők ugy megzokognak...! és
Függnek megint hű anyjoknak nyakán,
Mint feltekergőzött kigyók a fán.
Oh hát még a csók, mely ég ajkakon!
A nadályéval mindenben rokon.

S látván a hon e hű ragaszkodást:
Megkedveli őket szemlátomást;
És régi tetteik megnézve jól:
Hát, honárúlás egyikből se szól;
Sőt imitt-amott olyan is akad:
Mi nem volt más, mint honfi-áldozat.
S jóságos ég! mi nem jő mind ahhoz?
Az idő mindent napvilágra hoz:
Ők nemcsak az, hogy szent ártatlanok:
Sőt érdemöknek rende-száma sok.
S a hosszu tűrés után ideje:
Hogy hűségök jutalmát elvegye!

Szeresd, jutalmazd hát őket, hazám!
Kegyeddel áraszd el egymásután,
Add meg e népnek, amit érdemel:
Fenyítőház, - de még jobb a kötel!


SIRVERSEK.[20]

                     I.

Sárga gyopár fedj bé; zöld rozmarin ága hajolj rám!
  Bús sírom hantján, nyílj ki fehér liliom!

Hű mátkám! a gyopár szív-búdat; a rozmaring, édes
  Szűlök! az eleven kínotokat jegyzi.

Én vagyok a liliom, sárnak halavány liliomja!
  Szűz koszorús fővel, menynek arája levék!

Hü jegyesem! melytől elsáppada arcod utánam:
  Bánatodat híven jegyzi a sárga gyopár!

Oh kedves szüleim! sírom két összeborúló
  Rozmaring ága! virág nem nyilik élteteken!

                     II.

Sárgás gyopár boríts be engem!
Hajolj rám gyászos rozmarin!
Fehér liljom, piros rózsával
Virúlj fel sírom hantjain!

Hű mátkám! csendes, holdas estén
Ha híved meglátogatod:
Szakassz a sárga sírvirágból,
Mely jegyzi sápadt bánatod!

Virága nincs a rozmarinnak.
Kedves szülőim! éltetek
Elhullatá örömvirágit,
Felette bánat s gyász lebeg!

Én rózsa voltam s liljom lettem
Siromnak halvány liljoma!
Ne szánjatok! szűz koszorúmmal
Levék az ég menyasszonya!

 

1848

A FEHÉR LILIOM.

Lelkemben titkos sejtelem van,
- Jövőre, multra? Nem tudom! -
Hogy hajdan én virág valék már,
Vagy egykor azzá változom.

Fehér liljom valék, ha voltam,
Mielőtt szívem dobogott;
Fehér liljom leszek, ha lészek,
Midőn már szívem nem dobog.

Oh mert én e csodás virágot
Mesés ábránddal szeretem!
Halvány ködből palástot öltvén
Magára késő éjeken:

Azt gondolom, mindjárt felém fut,
Egyszerre keble, karja lész,
Titkot, szerelmet súg fülembe
Oly édes hangon, mint a méz.

Ha csengő lélek él az ércben,
S a kis pataknak van szava:
Nem titkos nyelv-é a virágok
Halálig tartó illata?

Reám, a liljom- s illatának
Elbűvölő hatalma van;
Tudom: ha egy szálat letörnék,
Beteg lennék halálosan!

Szent természet! ha visszavészed
A port, melyet most viselek;
És új alakban szűl meg újra
Végetlen titku kebeled:

Ne légyek én sokáig élő
Cser, zöld fenyő az ormokon,
Egy szép tavaszt viruljak át csak:
Legyek fehérlő liliom!


FARSANGBAN.

Mint a szélvész, repűl a szánka
A csillogó fehér havon;
Virgonc ifjakkal ülve rajta
Sok szép menyecske s hajadon.
Farsangol a világ! kinek nincs:
Feleséget keresni jő;
Mellőle megszökik, kinek van...
Oh boldog farsangi idő...!

Csapongó kedv a táncteremben!
Hol a kedélyes nősereg
Egymás arcát, mezét, családját
Ajk-pittyegetve szólja meg;
Hol annyi drága rizspor elfogy...
És sok mámorban pihegő
Leány a másvilágra táncol...
Oh boldog farsangi idő!

Az öreg úr otthon köhécsel,
És bodza-herbatét iszik,
Mig vígadozni a menyecskét
Rég jól ösmert karok viszik;
És amivel vigasztalásul
Férjéhez tér a drága nő:
Hosszú árjegyzék... kurta hűség...
Oh boldog farsangi idő!

Oltár elé  állítja végre
Az ifju, szíve kedvesét:
És véle, a várt százezernek,
Megkapja majd kilencedét.
Nagy kastélyt képzel a menyecske...
S imé: szerényen tűn elő
A kis bogárhátú öreg ház...
Oh boldog farsangi idő!

Mint a szélvész, repűl a szánka
S e mindenféle tarkaság
Engem harsány kacajra indít:
Igy szép az élet... a világ...!
Most korholó, hideg vagyok, - majd
Vig pajtás, hűtlen szerető;
Igy bolonditjuk benned egymást,
Oh boldog farsangi idő!


PIPACSOK.

            I.

Fel ne rezzentsd álmiból
Elmerengő kedvesed!
Gondolatja merre járt...?
Hasztalan lesz kérdened.

Messziről jön a patak, -
Messzebb mégyen a madár;
A merengő lánykebel
Gondolatja, gyors lebel...
Messze, legmesszebbre jár! -

            II.

Szűnj szerelmet emlegetni
Kedvesednek untalan,
Hadd fürödjék lelke nyugton
Álma mézhullámiban.

Mennybe kapják lelkeink a
Lágy zenének hangjai:
Unalom lesz mégis, hogyha
Szüntelen kell hallani.

            III.

Menj gyakorta kedvesedhez,
Hadd mosolygjon ajaka;
És könyezzen elborultan,
Tőle olykor ment tova!

Köny- s mosolyban szép szerelme
Nőni fog, nem hervad el;
Napsugár és harmat együtt
Bajos rózsákat nevel.

            IV.

,Ha mi elszakadnánk, édes kedves rózsám!
Mi lenne belőle...?
»Te megházasodnál, én meg férjhez mennék,
Édes kedves rózsám!
Az lenne belőle!«

            V.

Fecske fészkelt az ereszünk alatt,
S hogy boszantottam a jó madarat!
Leszurtam, amit ő tapasztgata,
S kezembe került kicsiny magzata.
Hja! akkor csintalan fiú valék!

Fecske fészkel az ereszünk alatt,
Dehogy bántanám a jó madarat!
Sőt ugy szeretem, s örülök neki.
Fiacskáit midőn etetgeti.
Most nőm van s kedves magzatom!

            VI.

Elnézem a jó magvetőt:
Olyan röges, kemény a föld!
De ő mégis csak szántogat,
Remélve dus kalászokat.
S ha sárgulnak kalászai:
Veréb pusztitja, vágja ki.

Ilyen a költő! - hidegek
Hozzá világ és emberek;
De ő mégis dall, s ujra dall,
Rengő aranykalász a dal!
S hitvány veréb is csipkedi...
- Ez a dicsőség jut neki!

            VII.

Mi az a hir? Fénylő selyemszál,
Mely sírunk ormirul,
A később élő ivadéknak
Hosszan legombolyul.
Mi ér bogárnak a selyem,
Ha pompáját, szinét nem látja?
A megholtnak mit ér a hir,
Ha nem tudja, hogy az sajátja?
Jobb: a bogárnak adj falevelet,
S nekem hirért, mig élek, - kenyeret!


KI MESSZE ÚTRA MEGY...

Ki messze útra megy, bucsúra
Nyílnak meg ajkai;
Kinek tudnék én könyeimmel
Keblére omlani?
Nincs aki bánja távozásom,
Nincs aki emlegetve várjon!

Olyan vagyok, mint a vitorla
A zajgó tengeren,
Amerre a szél karja tolja,
Egykedvüleg megyen;
Hisz tenger mindenütt a tenger!
- És ember mindenütt az ember!

Virágos kertem! csak tetőled
Válok meg nehezen;
Tudom, hogy majd várod tavasszal
Ápolgató kezem!
S jó  gazdád a világot járva:
Te boglyós lészesz, mint az árva!

Mesgyéiden a vadfolyondár
Átkúszik szabadon,
Csalántól elnyomatva sinylik
A szegfű s liliom;
Méh, lepke bokrodon le nem lep,
Méh, lepke eltévedne benned!

Az árnyékos gyepágy magában
Felmagzik, elvadúl,
Hol tarka álmaimmal élek
Megháborítlanúl,
S zománcot nyér a játszi képek
Fényétől a szinetlen élet.

Jaj annak, aki már nem érzi
A könnyek gyönyörét,
Szemem harmatja oly üdítőn
Foly e magányba' szét,
Nem mutatom azt a világnak,
Hisz még bolondnak mondanának!

Mivelhogy tenger a világ, s a
Szív egy kicsiny sziget,
Mely háborgást lát csak körűle
Vagy sivatag vizet;
Zúg a tenger, - s rá gondja nincsen,
Mi történik a kis szigetben.

Nem várom én, hogy nyilt virágod
Legyen kórók helyett,
Megyek kis kertem! míg fehér hó
Borúl reád, megyek!
Mint a szülő, ki útra készül:
Elszökik alvó gyermekétül!


ÜNNEP.

Fojtsátok vissza a sohajtást,
Tiltsátok a fájdalmakat;
Ünnep van a hazába', - sírni,
Busúlni nem szabad!

Szégyen most a szerelmi bánat,
Szégyen, ki jár a temetőn:
A békén alvókat siratni,
Kiket sírjokba tőn.

A világ-ünnep örömében,
Egy két sziv búja kis dolog;
Nézzétek: a napfénybe' még a
Könycsepp is mosolyog!

El hát, el most a fájdalommal!
Öröm kell szív- és ajkakon,
Öröm, melynek szent tárgya légyen:
Szabadság és a hon!

Ki most is mással bíbelődik,
S apróságok felett örül:
A szűkkeblűre mély gyalázat
Törölhetetlenül!

Levettük a gyászt, ünnepeljük
Az új életnek ünnepét,
Ne féljetek: e nép ruhája
Nem lesz többé setét!

Ez ünneplés szent mámorában
Engem két jó barát követ;
Ösméritek e két barátot,
A bort s az éneket?

Áldott szabadság, ének és bor
Dicsően összeilletek!
Tiétek éltem, - mind halálig,
Tüzeljetek, tüzeljetek!


NAGYJAINK.

Mi voltál mindeddig, szülő honom?
Asztal, mely állt terítve gazdagon;
Áldásaid: bor és kenyér;
Arany pohárban sárga tűzborod,
Kenyered, mint a hó, fehér.

S gazdagságodban Isten megvere,
Mert csak nehány kiváltságos here
Emészté dús áldásidat;
Mig millió koplalva dolgozott,
Kapván csontot s kenyérhajat.

Nagyok! tán az ördög volt veletek,
Hogy tálba nyulni nem engedtetek
A népnek, mely igás barom
Volt a békén; s elhullt, nem tudva, hogy
Kiért? miért? a harcokon.

Apáitok példája vont  talán?
- Járván a néphóhérok nyomdokán -
Ti nem mérkőzhettek velek!
Mint a bősz villám pusztítottak ők,
De legalább fénylettenek!

Igen, fény és dics, melyben jártanak,
Jól rájok illett mint páncél, sisak;
Erőtlen vissza magzatok!
Sisak, páncél, ez ősi hagyomány,
Ronggyal volt tömve rajtatok!

S jött a nagy óra, - s ti nem vesztek el!
Sőt megifjultok a nép ezrivel,
Mert immár elrémültetek,
A csillogó csecsebecsék után
Négykézláb mászva, mint gyerek.

Kértünk: hogy önkezetek rontsa szét
A kiváltságok vén épületét;
Kértünk, de mindig hasztalan!
S jött a földrengés, megingott a ház,
S a rozzant fal ledőlve van!

Az egész erdő számotokra nőtt,
Hiába kértünk egy kis tüzelőt,
Hogy a nép fázik, didereg...
S dördült az ég... s nyájas meleg tüzet
Nekünk a villám gyújta meg!

Hanem hiszen már minden rendbe' van!
Oh nézzetek a népre nyájasan,
Szegény, ez mindent elfeled!
S oly szívesen kiáltja véletek:
Csend, egyetértés, szeretet!


MESSZIRŐL.

Piros hajnalban volt utnak indulásom,
Busan tekinték át a szük völgynyiláson,
Hol a leány lakik;
Érzé-e, hogy lelkem a hajnalszellőben
Elszállott álmaig?

Égő hajnalcsillag tündöklött keleten,
Jól ösmerem én azt: szerelem, szerelem,
Az a te csillagod!
Mért, hogy fényét egynek boldogságra, másnak
Búra ragyogtatod?

Oh lányka! öröme s kinja gondjaimnak,
Szemed hajnalcsillag, de est-hajnalcsillag;
S fájdalom; az nekem
Nem hogy feljebb jönne, de mindig lejebb száll,
Végtére lemegyen.

Lemegyen, lemegyen..., s rám borúl az éjjel,
Arra az ösvényre engem ki vezérel,
Melyen a családi
Nyugodalmas élet boldog tartományát
Fel lehet találni?

Mert oda vágyom én, mert szüntelen ott van
Ohajtozó lelkem édes gondolatban...
S csupán csak véle lész,
Azzal a mosolygó, kedves kis leánnyal
E nyájas kép egész.

Szeret a repeső madár járni fennen,
Magas fák tetején, magas fellegekben,
De végeztére csak
Alá száll a földre, és fészket alacsony
Bokor csendébe rak.

Oh, én is magasan jártam! Isten néki,
Fényes álmaimnak szappan-buboréki
Hadd semmisüljenek!
Nem sajnálom őket, csak értök cserében
Nyugodalmat vegyek!

S hol szívemnek e szép álma tán teljesül:
Szülőföldem felé tekintek messzirül,
S el-elgondolkodom:
Ha látlak meg ujra, kit oly rég hagytam el,
Piros szép hajnalom!

Mert a boldogság csak ugy lesz teljes nekem,
Ha azzal szüntelen együtt képzelhetem
A kedves szép hazát;
Jó szomszédok között, csendes faluhelyen...
Ott lehet csak boldog a békés kis család!


1848.

Betűk és ajkak fennen hirdetik:
Hogy a világ órjásilag halad;
Mondják: az ember, ez erkölcsi lény,
Tökélyesebb lesz minden perc alatt.

Az új időknek nagy története
E fontos tanból szép leckét adott;
És megtaníta: hogy nincsen nagy ok
Lenézni az oktalan állatot.

Az állatok közt önszülötteit
Csak a legalábbvaló falja fel,
És a világ órjásilag halad:
Mert most ezt a királyok kezdik el!

                -------------

Különös: hogy aki egy magzatját megöli:
Elvesz pallossal vagy kötélen;
Aki pedig vadúl legyilkol százakat:
Halál helyett ezt hallja: éljen!

                 -------------

A bársony színe tart sok éveken,
De végre a bársony is kimegyen.
Rosz festék az a honfivér, királyok!
Midőn kiömlik, még piros, piros...
Ha megszárad: sötét lesz mint az átok,
S nincs idő, mely ily szennyfoltot kimos.


ÉPEN MINT A KAKAS...

Hogy országcímered jó nemzetem
Hármas halom s kereszt,
S nem inkább egy nagy taréjos kakas:
Mindig csudáltam ezt.
S gondoltam: vesd el azt a régi jelt,
S helyette ezt rakass:
Mert olyan vagy szerelmes nemzetem
Épen mint a kakas!

Arany paszomán ragyog melleden,
S fenn hordod a fejed;
És a csatározó kakaskodást
Mód nélkül szereted;
Sarkantyús nép vagy mindenek felett
S szükség, hogy jól mulass:
Egymást taréjon csípni emberűl,
Épen mint a kakas!

El-elkiáltod te is, hogy virad,
S a két szemed legott
Jólélekkel behunyva, álmaid
Nyugodtan folytatod.
A honfi szó kolompol ajkadon,
És mégis a magas
Kakasülő felé gebeszkedel,
Épen mint a kakas!

Igy volt biz a, szerelmes nemzetem,
Megvallva igazán:
De most látom hogy új élet s erő
Fejlett ki e hazán;
S jól jártál! - mert legfőbb kincsedhez oly
Közel járt már a vas;
S kappan lettél volna édes nemzetem,
Épen mint a kakas!


GRAEFENBERGBEN.

Hüs kutfejek csorgóinál
Ülök hallgatva, egyedül;
Lelkemre barna fellegárny:
A mult emléke nehezül.

S fájdalmasan elgondolom:
Mi boldog ember, akinek
Keblét lángok nem égetik...
- Hanem, mint e forrás hideg!

Elgondolom: mi haszna volt
Nemes tüzednek, oh kebel?
Hogy lángjánál tenéleted
S boldogságod perzselted el!

És felsohajtok csendesen:
Hideg forrás, hideg patak!
Fagyasszátok meg keblemet...
És koporsómig áldalak!


EGY AMERIKAI LEÁNYKÁHOZ.

Mély ámulattal függ rajtad szemem,
Te messze tengerek
Tündér fecskéje... bűvös lány...! vagy oh
Minek nevezzelek?
Méltó nevet mert millió világok
Nyelvén számodra nem, - oh nem találok!

Mért hagytad el fényes hazád? hiszen
Innét is oda jár,
Szebb világot látni a gondolat,
E költöző madár!
Nem félsz: hogy a szellő, tavasz s a hajnal
Utánad jőnek egyszer bús sohajjal?

Varázstenger tajtéka s gyöngyiről
Álmodtam egykoron;
Aranyló árvalányhaj lebegett
A fényes partokon.
Tajték s gyöngy itt van, melled- és szemedben,
Az árvalányhaj sárga fürteidben!

Magad vagy a tenger... magad vagy a
Bűbűjak tengere...!
Melynek végetlenén fárad s kihal
A szem tekintete;
Jobb is, ha örvényit nem látja, melynek
Mélységei lelket, nyugtot benyelnek!

Világtalan valék. ma nyiltak fel
Először szemeim;
Talán hogy látni itt tanuljanak
E tündér kellemin.
Mert hisz mit láttam én, mióta élek?
Éjet...! ah itt minden hasonlat vétek.

Az égő napfény csak szememre hoz
Forgó káprázatot;
Te, oh csodák csodája, lelkem is
Bűkörben forgatod!
A képzelet fenjáró solyma is csak,
Csak lopva néz fényébe bájaidnak!

Nézlek, nézlek... s azon gondolkodom:
Vagy-e te csakugyan?
S előttem nem egy bűvös jelenet
Légből szőtt képe van?
Ah, én nem mernélek illetni... hátha
Szétfoszlanál, mint éjek látománya!

S ha létezel: e látható világ
Elmúlik és helyet
Megtestesűlt álomképeknek ád...
Ah, mégis jelenet,
Ábrándkép vagy te, csak szemünkkel játszván,
Miként a délibáb, - mint a szivárvány. -

(Graefenberg, jun. 22. 1848.)


NÉMULJATOK MEG...

Némuljatok meg kishitűek,
Baljóslatok gyász varjai!
Kik e hazának rosz jövendőt
Szerettetek csak jóslani,
Hol láttátok, hogy este légyen,
Ha még csak a dél közeleg?
Ki roszat kivánt e hazának:
Az Isten verje meg!

Szeretjük a békét, legyen bék!
De a harctól sem rettegünk;
Éljünk, ha él a szent szabadság,
Ha vesz, vesszen bennünk s velünk!
A népszabadság földje szántva!
Ültessetek, ültessetek!
Ki abba boldogságot ültet:
Az Isten áldja meg!

Isten jóvoltából megértük
A várva várt boldog napot:
Hogy nem a születés, de érdem
Előtt emelünk kalapot;
Most már ember lesz minden ember,
S tesz egy boldog nagy nemzetet,
Ki mást akarna e hazával:
Az Isten verje meg!

Huhogjatok, huhogjatok csak
Sötétség gyáva baglyai!
Ó várak s klastromok zugában,
Mind, mind le fogjuk rontani
Az elvénült falat, s belőle
Rakunk szép, uj épűletet,
Az építők kezit, munkáját
Az Isten áldja meg!


ELŐRE.

Kiütve a zászló...! alája
Hazám hőslelkű gyermeki!
Kiütve a zászló... de most nem
Békés szellő lebegteti,
Hanem mintha megsértve volna,
Haragosan csattog, lobog;
És rajta érkező csatáknak
Viharja ver vérszín habot!

Ti tudtok víni, győzni, halni,
Apáitok példájakint;
Megbánt az, aki jog- s hazáért
Véráldozatra nógat, int.
Hisz a héja is megverekszik
Rövid lakásu fészkeért.
E földbe ősi nemzet-éltünk
Terebély fája vert gyökért.

Mi szép szabad hazában élni,
S meghalni érte bátoran!
A harc hevétől izzó szíven
A halál gyorsan átsuhan.
Nincs fájdalom...! s a hős kebelnek
Végső, nyugott eszmélete:
Derült esthajnal, mely a pálya
Végén aranylángot vete.

Sok édes gyermek él e honban,
De háromannyi mostoha!
Kik rég szedik rá a Judás-pénzt
S eladták vón' innentova;
Akikben küzdő nemzetünkre
A tíz csapás nehezedett.
Mihez kaptok most! mit reméltek,
Ti háládatlan gyermekek?

Kiütve a zászló...? Csatára!
Ti még jobban, mint amazok;
Mert rajtatok vérrel lemosni
Oly sok szennyfolt van és mocsok!
Csak úgy lesz minden elfeledve;
S e vérfördő után lehet
Az irtózás rángalma nélkül
Szorítni véletek kezet.

A harcmező szent föld tinéktek,
Örűljetek: hogy alkalom
Nyilt éltetek oly sok bűneért
Halhatni hősen, szabadon!
Csak ugy lesz minden elfeledve, -
Sőt, híven ápolt sírotok
Felett, a jó emlékezetnek
Szózatja is hangozni fog.

Kiütve a zászló...! alája
Hazám hőslelkű gyermeki!
Ne engedjétek a magyar név
Hirét megszégyeníteni!
Hisz a héja is megverekszik
Rövid lakásu fészkeért.
Hagynátok e földet? hol ősi
Éltünknek fája vert gyökért!


TERÉZ EMLÉKEZETE.

               I.

A csendes táj fölé száll borongó felleg,
Kebelében rejtve nehéz hideg cseppek;
S mig árja megered:
A fellegek árnya reszketőn terül el
A csendes táj felett.

Sirod a csendes táj, korán elhunyt halott!
Borongó fellege sirodnak én vagyok,
S mig könyezném azon,
Rávetem messziről fájó lelkem árnyát:
Sötétlő bánatom.

Nem valál testvérem, nem valál kedvesem,
Mégis szerettelek őszintén, melegen;
És testvéred se szán,
Talán kedvesed se szánna jobban, mint én,
Te kedves, jó leány!

Akit én szeretek, aki engem szeret:
Kevesebb van ismét, kevesebb van veled!
S ha ekkép hagytok el:
Fa leszek maholnap, amelyről örökre
Lehullott a level.

Mert nem olyan az én éltem, mint a fenyő,
Melynek mennyi lehull, annyi levele nő,
S mindig zölden marad;
Elhullnak barátim s én többé nem nyerek
Helyettök újakat!

Üres  helyed is, megboldogult! üres...
Mert nagy útra kél az, ki olyan jót keres,
Amilyen te valál!
Hiába, ha néha neheztelt ajakad,
Áldott szelid lelked mást beszélt az alatt
Szemed sugárinál.

               II.

Meglátogatlak jó halottam!
A kakukfűves temetőn:
Hol hű barátnőd fájdalom közt,
Mely lelkén most is ki-kilobban,
Korán a föld ölébe tőn.

Dajkája volt végperceidnek,
Kezével fogta bé szemed:
Azt a fehér halott-ruhát is,
Amelyben szépen eltemettek,
Ő készitette el neked!

Ah, mindenre emlékezik jól...!
S ha majd kimegyünk csendesen
Hozzád a gyászos temetőre:
A fájó emlékű napokról
Ő mindent elbeszél nekem.

De majd elhallgat... mit beszéljen,
Midőn a sírhalom beszél?
Oh, jó leány, mindent megértek,
- Mely lelkemet meghatja mélyen:
Sírfád sötét betűinél.

               III.

Kedves halott felett
Hamar zöldűlő hant fakad:
Kedves halott felett
Hű gond ápol virágokat.

Az én kertem kopár,
Vadfűvek ingadoznak ott,
Sirodra, oh leány,
Virágot én nem adhatok!

Hantot viszek reá,
Sötét-zöld pázsit én dalom;
Dalommal sírodat,
Kedves leány, behantolom!


NÉGYES LÓHERE.

          Első levél.
UJ EXCELLENCIÁS ÚR.

Te meg őszre vesztél neki
  Drágalátos kutyatej?
Most virítasz, amikor már
  A virágnak hullni kell?

»Hja! de ha más is virágzik,
  Az ördög se néz reám,
Igy pedig ki megszagoljon,
  Majd akad bolond talán!«

       Második levél.
PECSOVICS VADÁSZ.

Csóka szállt a kenderföldre,
  S kivájkálta a magot;
Ne bántsd! a kender neked még
  Tehet jó szolgálatot.

Nyers fickó lőtt a csókára,
  Lődd meg, öcsém, ha lehet!
Neked még a csóka egyszer
  Rosz szolgálatot tehet!

    Harmadik levél.
    RÉGI DOLOG.

Csak soh'sem hall jót az ember!
  Azt mondják imitt amott:
Hogy ezentul már vehetnek
  Feleséget a papok,

Feleséget? ez nem ujság
  Mit csudálni kellene,
Hanem hogy tán már ezentul
  Meg is esküsznek vele.

          Negyedik levél.
EGY VALÓSÁGOS MAGYAR GRÓF.

Bécsben szülték a világra,
  Párizsban növelkedett;
Londonbul nősült, a guta
  Nápolyban ütötte meg.

S hazájának semmi sem jut?
  Ah, dehogy nem! - majd haza-
Hozzák méltóságos bélit,
  Melyet e föld hizlala.


TÖRTÉNET.

Magyarországon történt a dolog,
- Vagy ha még nem, de megtörténni fog, -
Az ellenség egy vármegyére üt,
Szörnyen pusztítva, dulva mindenütt.

A nemzetőrség számra oly keves,
És ami több, még az sem fegyveres!
Fut, őrjöng, sír az istenadta nép...
Hisz már a harmadik helység is ég!

Az alispán, a vett hirek nyomán,
Rendkívüli gyülést tart szaporán;
S most, hivatlan is, ugy tolonganak
A megyeházhoz a tanácsurak.

,Tekintetes... vagy polgártársaim!
Nagy a veszély megyénk határain,
Mihez fogjunk most? rabság vagy halál,
Mi ránk a jövő pillanatban vár!'

És a gyülés vitatkozik, zajog;
Nyelv akarmennyi, de kar nem mozog:
S egy elkiáltja magát hangosan:
Már a szomszéd helység is lángba' van!

Egyik egyet, a másik mást akar,
S ez irtóztató rémület, zavar
Közt, mintha a mennyből húllt vón' oda,
Vágtatva jő egy ezred katona.

S amilyen hirtelen jött a segély,
Ép oly közel van immár a veszély;
És az ezredes szóval beüzen:
Aki csak bir, fegyverre hirtelen!

És ,kardra, kardra!' felrivalt a nép;
De egy rakás öreg úr közbeszólt:
Nem, nem! Az ezredes urhoz elébb
Küldjünk tisztelgő deputációt.


ZIVATAR.

Kél a nap s elindul az ég meredekjén,
Aranyos küllőin sebes szekerének;
Csend van, - a lágy szellő nem birja lerázni
Csüngő harmat-csöppjét a fák levelének.

Nyáját messze hajtja a jó pásztorember,
A dolog méh elmegy hetedik határig;
Buvó rejtekében összesugorodván,
Lyukacsos hálóján csak a pók nem látszik.

A harmat felszárad s rekkenő hőség lesz;
Feljebb-feljebb hágván, majd meghajlik a nap,
Udvarában, amely tágas, mint egy szérü,
Sürű köd és vékony felhő-rojtok vannak.

És tarjagos felleg támad mindenfelől,
Mely egymásba nőve, az ég elsetétűl,
Távol mennydörgésnek hallik mormolása,
S kövér cseppek hullnak a vihar szelébül.

Az égi háború kitör végezetre,
Teljes haragjában, teljes fenségében;
Meg-megrendül a föld, mint egy madárfészek,
Hogy véges lakója csudálkozzék s féljen.

Mint egy óriás eb, amely tüzet érez:
A vihar vonítva fut át  világon;
Reá kigyulnak a cikázó villámok,
S az egész mindenség fényes tűzben lángol.

Szélvész rázza, tépi az erdők üstökét,
A hajlékony tölgyet guzzsá csavargatja;
A magas, egyenes fenyőfát derékon
Töri ketté, mint egy szálgyertyát, haragja.

Sötét lesz egy percig, hogy annál vakítóbb
Legyen a szikrázó villám lobbanása;
Csendes lesz egy percig, hogy annál rémítőbb
Legyen a mennydörgés harsány csattanása.

Zug a szélvész, zug a rengeteg mélysége,
Nyugtalan futosnak felriadt vadai!
A sas, mint egy hátra-vert vitorlás sajka,
Nem bir a szél ellen fészkéhez szállani.

Mintha az elemek végső harca volna,
Mintha minden helyet s alakot cserélne...
Talán e borzasztó istenitéletben
Az utolsó napnak van rajzolva képe?!

Ah, a természet nagy, jókedvben, haragban,
Az egyik keze bont és alkot a másik!
A villám dul, emészt; a mennydörgés szava
Megtermékenyiti a földnek határit.

Dúl, dúl a zivatar, végtére kifárad,
Magát emészti fel lángzó haragjába';
Az ég, mint egy békét ohajtó fellegvár,
Hétszinü zászlóját tüzi bástyájára.

Zajong még a vadon, s mintha mély sebéből
Zuhogó patakban gyorsan folyna vére,
Mély hörgése mindig, mindig csendesebb lész,
Óriás halottként némul el végtére...

Eloszlott a felleg, - a nap nyugodóban,
S mint haldokló bajnok sugárzó szemével,
A háborús élet zajtalan estvéjén:
Nyugton néz még egyszer a világon széjjel.


EMLÉKSOROK.

I. EGY FESTŐ KEDVESÉHEZ.

Leány! ha ilyenek,
Minő te, a költői képek,
Amelyek kedvesed
Művész álma- s lelkében élnek:

Mondd néki, fesse le...
S örökzöld lombot fest fürtéhez:
Akkor te is vele
Oh lányka halhatatlan lészesz!

II. EGY HÖLGYHÖZ.

A boldogság csak álom, álom...
Csendes éj az álmak hazája;
Midőn alig sohajt a szellő,
S leszáll a hold fehér világa.

Szelid halvány arcod, nemes hölgy!
Merengő hold az éjszakában,
Ha ránézek: vonzó sugárin,
A boldogságról lészen álmam.

 

1849

JÖN A MUSZKA.

Jön a muszka! Halljátok-e emberek?
De nem azért mondom ezt, hogy féljetek;
Félig győzött, aki bátor, - azt pedig
Aki fél, már jó előre: megverik.

Jön a muszka! csak hadd jöjjön, nem baj a'!
Magyar ember kész beteg, ha nincs baja,
Mit csinálna a magyar had s Görgei,
Ütni verni ha senki nem vón neki!?

Ott lehet az embernek az ereje,
Ha nem csapott senkit még földhöz vele;
Mit érne, hogy van jó kardunk meg karunk:
Hogyha avval senkit orrba nem csapunk.

A magyart már azt se tudták ki fia?
Megösmer most német, anglus, francia;
Majd ha egykét muszka-tábort megverünk:
Egész világ barátságot köt velünk.

Annyi pedig, hogy megverjük, bizonyos,
Nem kell annak csak vasvilla meg fokos;
Már hogy kéne? hisz nem rég a lengyelek
Kaszával levágtak egy nagy sereget.

Tartóztatni kell a magyar katonát,
Mint a jó ló, ugy rohan, ha tüzet lát;
S a muszkának meg nem mozdul a lába:
Ha más nem lő, szúr a horgas inába.

Sokan vannak, az igaz, mint a sáska,
Semmi baj, még jobban dűlnek rakásra;
Hisz ha vastag, ha kövér a rét fűve:
A kasza úgy ont jó rendet belűle.

Nő az árvíz, mentül jobban nő, rajta
Annál fentebb emelkedik a sajka;
Sok a bajunk, szerencse még, ha baj van,
Emelkedünk, erősödünk a bajban.

Hibás, ki fél a muszkától; - hibás, ha
Ügyet se vet rá, a bajt csak fitymálva;
Mikor jön vagy mennyi jön, majd megválik:
Mi csak bátran, készen legyünk halálig!

Készen legyünk! halljátok-e emberek!
Jön a muszka, de azért ne féljetek!
Félig győzött, aki bátor, azt pedig,
Aki fél, már jó előre: - megverik.


KOSÁR.

Telve kékes ibolya,
Rózsa, szekfű, rozmarin
Illatos virágival:
Kedvesemnek karjain,
  Ugy szeretlek kis kosár!

Vagy ha benned rejtve már
Szép kezétől a levél,
Melyet adna is, nem is,
Mert szeret bár, ah de fél,
  Ugy szeretlek kis kosár!

Akkor is, ha kék eper,
Szamócával vagy tele,
S kinálgatva nyújt felém
A kedves lány hókeze:
  Ugy szeretlek kis kosár!

Vagy midőn hallgatva köt,
S benned a gyors gombolyag,
Mint egy kis fehér cica,
Játszva hömpölyög, szalad:
  Ugy szeretlek kis kosár!

Jaj de hogyha birni őt
Szívem édes vágyra gyúl,
S kérelmemre téged ad
Gyász-üresen válaszúl:
  Nem szeretlek kis kosár!


SÁRGULTAN ÁLL...

Sárgultan áll az őszi föld,
De felpiroslik itt-amott;
Vér-e az, vagy szines haraszt,
Melyet szív vagy fa hullatott?

Halovány hó, szakadj... szakadj...!
Akár vér az, akár haraszt:
- A te szined vigasztalóbb! -
Fehér szinnel temesd be azt!


A KINCSÁSÓ.

'Honnan, honnan, fáradt öreg?
Vállad nehéz ásót emel;
Mely fényes lőn a munka közt
De törve csorba élivel.'

»Kincset kerestem lobbanó
Fénynek nyomán a föld alatt;
De mélyen van, kemény a szirt,
Erőm és ásóm megszakadt!«

'Munkája veszve, jó öreg,
Fellobbanó fénynek ki hisz;
Lidérc az, csába éji láng,
Kincset nem ad, - s veszélybe visz.'

»Veszéllyel jár a cél, ha nagy.
Fáradságom nincs hasztalan:
Más kincsásónak a nagy út
Annyival is fogyasztva van.«

 

1850

FRANCIA.

Mégis derék nép az a francia!
Ha egy nemzet vérezve elbukott:
Rokonszenvből felölti köntösét, -
Halálhörgésből csinál - divatot!

Egészséggel, te vízeszű barát!
Jöhet még idő, - nincs is messze tán, -
Midőn más nemzet a te köntösöd
Ily rokonszenvből hordja majd magán.


NÉMET.

A forradalmak szörnyű vihara
A népeken véres nyomot hagyott;
Romba hevernek büszke városok,
Az ember java bujdosó, halott.

De mind ennél van egy szörnyűbb csapás,
Hogy német ir, - és tollat ád a lúd:
Lesz annyi könyv, hogy egy pár év alatt
Egész világ nem vérbe, vizbe fúlt.


ANGOL.

Az angol csendes, néma mint a hal,
Calculus között tölti életét;
Ki nem bánt senkit: azt nem bántja más,
Gondolja, és még a légynek se vét.

John Bull! pedig a sok ülés megárt, -
Nem látod-é, hogy széles tengered
Mozgást csinál magának önmaga, -
Ha fel nem rázza zúgó fergeteg.


FIAM SZÜLETÉSEKOR.

                    I.

Szerény hajlékomnak kedves kis vendége!
Jer, jer, hadd tegyelek anyád kebelére!
Együtt hadd lássalak...
Ugy szeret ő téged, - pedig mit szenvedett...
Az Isten tudja csak.

Együtt hadd lássalak jó szelid anyáddal,
Mintha rózsát látnék kisded bimbajával;
Én meg felettetek
Lehajló sötét lomb, mely a zivatartól
Hiven megvédjelek.

Egy szép élő bokor vagyunk igy mi hárman:
E bokrot az élet csendes pagonyában
Zivatar ne érje;
Hanem rakjon fészket kis csacsogó madár,
Az öröm beléje!

Mégis, ha érné a vihar zudúlása:
Virág s bimbó helyett csak a lombot bántsa!
S csupán a levelen
Függjön a bánatnak jéghideg harmatja,
Csupán a levelen!

                    II.

Szeretem anyádat, gyermek, forrón, híven!
Ábrándos vágyait elfelejti szívem;
S mit róla mondhatok:
Szíve dobbanása, lelke gondolatja,
Én - és csak én vagyok!

Tudtad te azt, gyermek, s magad közénk fúrtad,
Elálltad szerető szivünk közt az útat,
És mostan, mindenik
Szerelme és lángja, mit egymáshoz lövel:
Benned megütközik.

                    III.

Lágyan reng a bölcső, ringasd édes anyja!
Addig lesz ő boldog, mig kezed ringatja;
Azután az élet
Csavargós utain, az emberek között
Nem sok jót remélhet.

Meglehet, kis fiam! hogy e szerény lapot,
Midőn érett ésszel általolvashatod:
Nem lesz, aki írta;
Hanem szép csendesen, mint a többi halott,
Ott fekszik a sírba'.

Intést, tanácsot én miért adjak neked?
Vele s benne küzdve tanuld az életet;
Higgy - remélj örömest!
Mert azt nem akarom, hogy élted útain
Az én példám kövesd.[21]

Ne lakjék kebledben ama hideg féreg,
Amelyet én hordok, amelyet én érzek...
Hanem mindenkoron
Szerettesse véled az embert s életet,
A nyájas bizalom.

Légy boldogabb, mint én, - de ne keresd, fiam!
A boldogságot ugy, mint szokták annyian;
Tündöklő semmiért,
Mint hír, méltóság, kincs, - lelkednek nyugalmát
Soha be ne cseréld!

»A tudás nem áldás!« A tudomány hideg
Kutfejénél szomju lelked szomj öli meg.
Ki aranyat keres
A pazar világnak, a jó bányász, nemde
Rongyos és beteges...?

Ha lelkedet a vágy s földi nagyság bántja,
Vagy fényben tünik fel sirodnak márványa,
Nézd a történetet:
Az emberiségnek volt-e apostola
Kit meg nem kövezett?

Lelked ne hagyd menni ábránd-képek nyomán;
Valóságban nézd a boldogságot csupán,
S légy ember mindenütt:
Ha feletted a sors vad villáma csattog,
Vagy jólét napja süt.

A mesterkélt világ dolgait ne nézzed,
Hadd őrjöngjön, - csak te maradj a természet
Kebeléhez közel...
Légy egyszerű fia ez édes anyának:
Szánts, vess, fákat növelj!


                    IV.

Örökséged, fiam, nincs egy gombostűnyi,
És mégis én neked úgy tudtam örűlni!...
Szülessetek sokan!
Mert annyinak vége, - s e szegény nemzetnek
Olyan sok híja van!

Örültünk,... örültünk, - s melyen isten adott,
Komoly csendességben ültük meg a napot;
Óh mert ki ütne zajt,
Midőn halottja van a szegény hazának
S milljó kebel sohajt?

Az isten házába magam menék veled,
Könyek között öntém rád a keresztvizet,
S buzgón imádkozám
Érettetek, kedves mosolygó kisdedem,
S halvány arcú hazám!

                    V.

Ezt a bús esztendőt ha elfelejtenéd:
Ezernyolcszázötven! mért is nem jött elébb
Születésed napja?
A szabad nemzetnek hogy csak egy percig is
Lettél volna tagja!

Hatalmas folyam volt e nemzet: hét ága
Még az ős hazában szépen egybe vága
S egy ezredév alatt
Folyt szelíden, vagy folyt harsogó habokkal,
De el soh' sem apadt.

Most idegen népnek szakadt tengerébe!
Mondják: nem veszett el, - pedig vége... vége!...
Vagy tán az is élet,
Ha zagyva egységben nem lesz rajta semmi
Jellem s ősi bélyeg?

Siromból majd egykor hogy fel nem kelhetek!...
Szeretném meglátni, mi lesz belőletek?
Bár úgy is képzelem...
Vagy tán valamelyik boldogabb unokám
Vigan hordozná meg a nagy, dicső hazán
Bámuló szellemem?...

(Mart. 10. 1850.)


A GÓLYÁHOZ.

Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te ujra itt vagy, jó gólya-madár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és siró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.

Házamról jobb ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbesést ne hallanál alól
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted,
Nekünk csak egy - volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk: járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél és sirván, megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah...! hogy... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
Honfira, honfi ki vádaskodik.[22]

Testvért testvér, apát fiu elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten,
Megútálni is kénytelen legyen!


ALFÖLDI KÉPEK.

                 I.

Három hosszu éve, amikor láttalak
Árnyéktalan puszták, lágyan rengő tavak
Szabad, szép vidéke!
Csak képzelődés rajzolgatta képed
Múló vonásokkal, lelkemnek elébe!

Erdős, halmos helyen van az én lakásom;
Hanem hisz a sorsot én azért is áldom!
Mert akinek nem ád
Néhány barázdát s egy viskót sem kegyelme:
Jó annak, ha bárhol meghuzhatja magát.

Sok érdek köt engem a halmos vidékhez,
Tőle megválásom búval menne véghez;
S lakom tán a sírig:
Mégis, mint a fenyő a homokos pusztán,
Lelkem nem szokik meg e tájon, csak sínlik.

Hajló bokor-ágon madarak szólanak,
Lombok árnyékában a csacsogó patak
Bujkálva veszt útat;
Mégis szebb az, ha a rónák s tavak felett
Átvonuló daru egyet-egyet krú-gat!

Habzó fűbe fekszem: - a bérc gyöngyvirága
Illatos ajkával hajlik az orcámra;
S a hűs berki árnyon:
Álmomban a sások liljomát szaggatom...
S a fehérlő tavak tükrén csónakázom.

                 II.

Három nagy év után itt vagyok, itt vagyok...!
Vigan legel szemem és lelkem rajtatok,
Régi ismerősök!
Édes emlékezet, - mint méz a virágból, -
Lesz azon órákból, melyeket itt töltök.

Régi ismerősim: a nyilt szabad róna,
És a zúgó nádas, mintha erdő volna;
A tavak és lápok...
Hol sárga liljomok, fejér nimfák nyilnak,
S a vadmadár fürdik, sir, kerepel, hápog.

A szél is az, eme láthatlan szilaj mén,
A térség abroncsán amely vágtatva mén;
S felporzik utána
Hosszu vonalban a halvány meleg homok,
Melyet futtában a légbe rugdos lába.

Itt legelő gulya és szétszórt karámok,
Miket a délibáb derékon át-vágott;
Ott nem messze tőlök:
A héja árnyékát üző komondorok;
A nyargaló csikós, mind jó ismerősök!

Ez a bokor liljom! mintha csak az volna,
Mely három év előtt! Folyvást nyit azóta
Karcsu szép virága?
Ah nem! az elhervadt; ráösmerni mégis,
Mint édes anyjáról az ifjú leányra.

Bejárom a rónát, a tavak vidékét;
S mintha én is harmat- és mézporral élnék:
Hiven sorra nézem
A mező virágit, szorgalmas még gyanánt,
S otthon érzem magam a kedves vidéken.

                 III.

De ködlik lelkemen mégis titkos bánat,
Melyből majd fekete, nehéz felleg támad:
S elborúl előttem
A szép vidék, mint egy fátyolos hölgy arca,
S utána elborúl kedélyem sötéten.

Hej ezelőtt! mint a virágot a lepkék,
Képzeletem tarka szárnyakkal ellepték
A ragyogó képek;
Keresnem kellett a bánatos borongást,
A fényhez enyhitő, jóleső setétnek.

Sárga hinárvirág volt akkor bánatom,
Mely felűl hintázik s alig áll a habon,
S a pillanat búja
Hajszál gyökerével fogódzott szivemre,
És nem szakadt belé, hogy kihajtson újra.

Most a bánat keblem mélyében örvényzik,
Nyugalmát elűzi, s felrázza fenékig.
A táj elsötétül...
Hasztalan keresek egy mosolygó képet,
Az éjszín árnyakhoz felderitő fényűl.

A nyugvó nap máskor rózsaszin világa,
Mintha vért hintene a sík láthatárra;
A megmerűlt csónak,
A sás eltört kardja, s széthullott buzogány...
Lelkemhez fájdalmas hasonlatban szólnak.

Elhagynak a régi nyájas gondolatok,
Hánykódó elmémben bús képet forgatok;
S mint a néma bálvány,
A melynek keblében nincs élet s  verő szív:
Mozdulatlan állok a puszták határán.

És mig igy merengek a bús gondolatban:
Mellettem a pásztor jó estét mond halkan,
Hisz a nap leszálla...
Jó földimnek arcán bus felleg vonúl át,
Bánat, vagy fekete hajfürtének árnya...?

                 IV.

Este van, - a tárgyak képe lassan-lassan
Eltorzul, elvész a késő alkonyatban.
A zsibongó élet,
Mint távozó galamb szárnya suhogása,
Csendesül... csendesül... majd álomba mélyed.

Ah én is álmodom! de álmam oly nehéz,
Mert sejtő lelkem a távol jövőbe néz;
Képedet, oh puszta!
Ősi szépségéből, vadköltészetéből
Látom kivetkezve, látom ott kifosztva,

Hol most a nyeritő szilaj csikó vágtat,
S uszkálni látszik a rengő délibábnak
Fehérlő vizében:
Elhallgat, kialszik az éjek varázsa,
A furulyaszó, a pásztortűz végképen.

És lelkem elborul, - s gyötrő bánatában,
Számomra csupán e bus vigasztalás van:
Hogy addig nem élek;
Sok bubánat miatt megrongált sátorát
Levetközi addig a megfáradt lélek!


HÓFELHŐKKEL...

Hófelhőkkel küzd az ég,
Völgy, halom bus puszta még;
  Gyors szellőin a tavasznak
  Messze szállj el, barna felhő!
  S langy melegben a mezőnek
  Reszkető füszála felnő.

Várunk, várunk... hol maradsz
Élethintő szép tavasz?!
  Jőj el és uj pázsitot hozz,
  Annyi uj sir hantolatlan:
  Jobb a nyugvás, szebb az álom,
  Mely virágos hant alatt van.

Áll a vén cser zordonul,
De majd rája lomb borul;
  Ne féltsd: hogy vésszel csatázván,
  Sudára ing, ága csattog:
  A szilárd gyök, törzsökével
  Rendületlen áll alattok.

Tömlöcben van a patak,
Öröm s zaj meghaltanak;
  De a meleg napsugártól
  A rögbül is élet pezsdűl:
  Visszatérnek a madárkák,
  Öröm és zaj, seregestűl.

Jőj azért, szép kikelet,
Öltöztesd a bérceket!
  Hadd fakadjon a halomnak
  Aranyfürtü venyigéje;
  Hadd csattogjon a ligetnek
  Édes ajku fülmiléje!

Van tán még, amért igyunk...?
Amiért szóljon dalunk!
  Hisz az élet még ki nem hal...!
  Mig ki nem fogy bérceinkből,
  Mig ki nem fogy kebleinkből
  A magyar bor, a magyar dal!


A SZÉKY PUSZTÁN.

Recsky Benedek sírjánál.

Meleg napsugár süt, ébred a természet,
Halavány orcája felvidul, megszépűl!
A mező virági, a gyenge fűszálak:
Életre búnak ki a föld kebelébűl.

Az ember is mért nem olyan, mint a virág:
Hogy ha tele eljön s halott lesz belőle,
A másik tavaszon, sirja zöld fűve közt,
A föld kebeléből ifjultan kijőne!?

Vagy a jó embernek élte hosszabb volna!
Ugy nem borúlna még e sirnak halmára:
A bánat-jelentő sárga perpetuel,
S a halavány rózsa harmatos virága!

Ugy gazdagabb volna a föld egy igazzal,
Ki soha nem pirult, kinek minden tette,
- Mint a csendes tó a fényes napnak képét, -
Lelke tisztaságát hűn visszavetette.

Az ilyen elmulik nyom nélkül hirtelen;
És épen ez a mi életünknek átka:
Hogy a gonosz akkor vész el nagy nehezen,
Midőn magát harmad-negyed-ízig látta.

Fakadj zöld lomb, fakadj! nyiljatok virágok!
Álljátok ékesen körül e sirboltot!
Kék, piros szirmotok nem mutatja bátor,
Hogy a bu ültetett, a fájdalom oltott.

Nyiljatok, nyiljatok! csendes nyári estén,
A halhatatlanságról beszélünk veletek;
Ti is le vagytok a sötét földhöz kötve,
Mégis ég felé száll az illat, lelketek!

Halottak voltatok e sirhalom körül,
S uj életet lehelt a kikelet rátok!
Ki koporsójában olyan mélyen alszik:
Jó halottunkat is mért fel nem hoztátok?

Ha ő felébredne! s oly régen nem látott
Kedves tanyájának tájékán megállna:
Mint örülnénk neki! mint fogadnók őtet!
Hányan nem borulnánk könyezve nyakába?!

A virágos ág is itt a kerti fákon
Feléje hajolna, hogy őtet elérje;
Piros szárnyával a tavaszi bogárka,
Lágy döngicséléssel repülne feléje.

Hát a hű cselédség, mely mindenik szavát,
Miként a szent irást, kegyelettel őrzi;
Megindulás között fogná őtet körül,
Nem tudván örömét könyeivel győzni.

Csak egy állna, mint a márványszobor, némán,
És nem lenne könnye, melyben megförössze;
Hű özvegye szivét az öröm megölné,
S kedves férje keblén holtan rogyna össze!


PÜNKÖST REGGELÉN.

Vigan mosolyg a föld határa,
Az ég felette tiszta, kék:
Mintha e napját a világnak
Ottfenn is megünneplenék!
Ah, a mosolygó föld, derült menny
Sötét, borúlatos nekem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!

Virít a rózsa, és a hajnal
Harmatja még kelyhén ragyog;
Az ünneplő sereggel én is
Pünkösti rózsát szaggatok!
S halotti koszorúba füzve,
Bús harmatot hint rá szemem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!

A népnek arcán ájtatos csend,
Szivén vallásos buzgalom;
És rajta, a szent nap diszére,
Fehér, piros köntös vagyon;
Én gyászban járok, bánatomnak
Sötét ruháját viselem:
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!

Busan szól az ünnep harangja...
S mig más az Ur házába mén,
Hogy emelkedjék a legelső
Pünköst csudás történetén:
Ah, addig a mély fájdalom szól
Emésztő lángnyelven velem...
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!

Hová nézzek? szeretteimből
Egyik beteg, másik halott,
Nem enged álmat annak a kín,
Emez végkép elszúnyadott.
Ott a bus zaj, itt a halálcsend
Egykép sebet vág lelkemen...
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!

Letört fájáról életemnek,
Letört az egyik lombos ág;
Enyészetes forró szelével
Sárgitja a kór másikát,
S ha még ez is... száradj ki akkor
Lombatlan bus fa, életem...
Kórágyon fekszik szenvedő nőm,
Terítőn kedves gyermekem!


AZ ÉN LAKÁSOM.

Miről nem zengett már az ének
Mióta lant és duda szól?
Hallottunk himnuszt a parajhoz,
Dalt a félszem bűbájiról.
Én csak téged halhatlanitlak,
Gyönyörűséges kis lakom!
Ah, bár zsindelyt tudnék csinálni
Rozzant tetődre, lantomon!

Anno ezer... de hát ki tudná:
E ház mikor épitették?
Annyi igaz: hogy feltalálva
A padlózás nem vala még;
Hanem meghordták utca-sárral,
És lebakólták emberül;
Azóta ugy van s ugy marad, mig
Unalmában egyszer bedül.

Hogy pap vagyok, mindenki tudja,
Alázatosság jelszavam;
És erre a mestergerenda
Emlékeztet derekasan,
Mert a világ ha néha elkap,
S kissé fölebb emelkedem:
Megrendűl még az agyvelőm is,
Ugy belevágom a fejem.

Egyébiránt amilyen, olyan,
De költő is volnék talán?
(Igy szokta most ezt oda vetni
Sok siheder nagy pongyolán)
Tehát a költő homlokára,
Amint illik, zöld lomb fakad...?
Igen! zöld líciom verődik
Bokrosával, - az ágy alatt.

Nincs itt annál szebb: mintha szél fúj[23]
S történik sok csudás dolog:
Nemcsak, hogy táncol asztal és szék,
De a vén kályha is forog.

Mégis talán legszebb az ablak,
Midőn a lúd azon benéz;
Bizony ha igy száll: még maholnap
E ház egy uj Pompéji lész.

S a zápor hogy tréfál meg éjjel?
Szó nélkül megjön és szakad,
(Olyan bolond természetem van:
Nem oldalt fekszem, de hanyatt.)
És mintha csak célozni tudna:
Az orromra egyenesen
Ugy koppan egy kövér hideg csepp,
Hogy majd nyavalyássá teszen.

Gyertyát gyujtok mérgemben ekkor,
Azaz szeretnék gyujtani,
Hanem csak bél akad kezembe,
Faggyát megette valami...
Mert én zsellérségen vagyok csak,
Itt mások a rendes lakók:
Nagy népesen tanyázva együtt,
Egér, tücsök, kabóca, pók.

S akadna olyan rosz keresztyén,
Ki zúgolódnék mindezen;
De ördög praktikája lévén
A pompa és a kényelem:
Én megnyugszom sorsom mivoltán,
De sőt örűlök, mert ugyan
Ha ürgének volnék teremtve:
Nem szűkebb volna a lyukam!?[24]

Hajlékom, meg vagy énekelve!
S hogy ujból épülj fel, ne várd!
Hisz a dal éltet, tart örökre,...
- De tán egy támasz még sem árt;
Mert bár igen becsűlöm a dalt:
Amellett mégis ugy lehet,
Hogy megindulsz egyszer felettem
S oda nyomsz, mint az egeret![25]

(Kelemér, 1850.)

 


OH HÖLGYEM.

                    I.

Ha lelkem, mint a tenger háborog,
- Járván gyakorta zúzó szélveszek, -
A mélybe hajtom le hullámait,
Hogy ott elrejtve örvényezzenek.

Oh hölgyem! lelked lelkem viharát
Megérzi, - s but, zajt híven átveszen...
S borús könycsepp hullámozik szemed -
E nyájasan kéklő tengerszemen!

                    II.

El-elborul lelkem, miként az ég,
S ha önterhét nem birja bánatom:
Szememre forró könyekben szakad...
Könnyít a zárpor a borúlaton!

Oh hölgyem! életem szép napja te!
Mosolygásod szelíd sugáritul
A bánat is ragyog, - s könyűiben
Remény s enyhűlet szivárványa gyul.

                    III.

Ha lelkem a sötét jövőbe néz:
Kiköltözik belőle hit, remény,
És pusztán áll, mint egy elhagyatott
Kápolna a vadonnak közepén.

Oh hölgyem! csüggedt lelkem boldogabb
Idők reményivel karoljad át, -
Mikép a repkény zölden folyja be
Az ó kápolna ingatag falát!


ARATÁS UTÁN.

Sokat vártunk ettől az évtől,
Az időjósoknak hivén.
Mondták tavaly, hogy aki éri,
Dús aratást ér az idén.

Midőn a hó elment tavasszal,
A szántóföld reményt adott,
Hogy a mult évben nem hiában
Szórtuk belé a jó magot.

Sarlót, kaszát előkerestünk,
Hogy a sürű kalászfejek
Élesre fent csengő vasától
Előttünk rendre dűljenek.

A csépet is mind sorra néztük,
S amelyiknek hibája volt,
Reá kötöztük jó erősen
A gyengén álló hadarót,

Hogy  amidőn a tág szérűre
Kerül be majdan a kepe,
Szemét az érett búza-főnek
Vigan kiverhessük vele,

Melyet alkalmas szélben aztán
Felhányjon a szórólapát,
Kitisztítván a garmadából
Minden polyvát, gazt és lazát.

Ilyen készűlet és reménnyel
Vártuk a gazdag aratást,
De rosz időt járt, és vetésünk
Fonnyadt, veszett szemlátomást.

De száz mérges fű sarjadzott föl,
Gaz, dudva a vetés között,
Indáival a vad folyondár
Mindent befolyt, benyűgözött.

Ködös volt a menny és borongós,
Nem szűlt ujító harmatot,
Sem a földet termékenyítő
Mennydörgésben nem csattogott.

Utána a szük aratásnak
Szivünk ha bátor nyugtalan,
Mégis sokat várunk ez évtől,
Mert a szüret még hátra van.

Megjönnek majd a gazdag ősznek
Derült mosolygó napjai,
Midőn érett gyümölcs alatt fog
A fáknak ága hajlani.

Midőn a víg szüret zajától
A völgy, halom csakúgy kacag,
Száz röppentyű szikrázva röpked,
S megdördülnek a mozsarak.

Sajtóba jő a sárga furmint
S az érett fekete gohér,
Gerézdiből szürünk vörös bort,
Olyan vöröset, mint a vér.

S midőn ez év majd lehanyatlik
S borunk magát kiforrja már,
Vigan leszünk, nagy áldomásra
Csendül kezünkben a pohár!


HÜVÖS SZÉL FÚ...

Hüvös szél fú kelet felől,
Szegény Erdélyország felől,
Jegyben járt már régen vélünk,
Lakodalmat még nem értünk.
  Magyarhaza menyasszonya
    Szép kis ország,
  Jegygyürűnket, koszorúnkat
    Hogy elorzák!

Meleg szellő fú dél felől,
Távol Törökország felől.
Meleg szellő honfi bánat
Forró sóhajából támadt.
  Édes hazám, Magyarország
    Árva népe!
  Hogy jutottál a bujdosók
    Kenyerére!

Lanyha szél fú nyugat felől,
Nyugati országok felől.
Mi haszna a sok beszédnek,
Ha nem tesztek, lanyha népek?
  Édes hazám, gyász példád beh
    Hűn mutatja:
  Egyik nép a másikat hogy
    Veszni hagyja.

Hideg szél fú észak felől,
Hideg Muszkaország felől.
Megfagyaszta minket észak:
A nemzetjog szóbeszéd csak!
  Ki erősebb: űl s parancsol
    A világon,
  Elnyomott népek nyakába
    Hull a járom.

Indúljatok lanyha szelek,
Hadd szűnjék a hűvös... meleg...
Vagy bődűlj meg fagyos orkán,
Mint a hang a tigris torkán,
  Ronts, eméssz, és dúlni semmit
    Ha már nem kap:
  Megszakadva roggyon össze
    Bősz hatalmad!


PUSZTÁN.

Repülnél lelkem, fenn repülnél
A táj szellőivel,
Mely a nyilt rónaság felett még
Szabadságot lehel;
De a magasból földre von le
A súlyos fájdalom,
Fenn még jobban elédbe tűnvén
A sors-alázta hon.

A hon, hol egy hős nép bevégzé
Zajos történetét,
És most egykedvü jóra, roszra,
Többé se vár, se félt.
S e földön, hol vérzett-virágzott
Nyolc hosszu századig,
E földön, mely már nem hazája,
Mint a zsellér lakik!

Oh puszta! elvész nem sokára
Vadon költészeted!
Hol a pásztor vigan bogárzó
Gyulyát terelgetett,
S a délibáb rengő tavában
Szilaj mén vágtatott:
A pásztortűz, a furulyaszó
Kialszik, elhal ott.

Mely oly szabad volt, mint lakója
S láncot nem ösmere,
Felhasogatva, mérve lesz a
Dús rónaság tere!
S a népek koldus söpredéke
Felkel nyugat felül,
S a tejjel és mézzel patakzó
Földön megtelepül.

Mig önvérünk más nép honából
Felénk vágyik, siet,
És el van keblünktől szakasztva,
Mint parttól a sziget:
Ki nékünk még köszönni sem tud,
Akit nem ösmerünk,
A drága véren szerzett földet
Az ossza meg velünk?

Ki sem mult még a hős oroszlán,
Bár arca jéghideg,
De megrándul még szíve táján
Egy-egy vérző ideg:
S felette már a ronda varjak
Csoportja megjelen,
És üt falánk, gyalázatos tort
A félholt tetemen.

Alighogy a villám lesujtá
A bátor keselyüt,
A fenn szürkűlő sziklaszálon
Még fészke meg se hűlt,
Hol a nyílröptü sólyom is csak
Nagy félve járt elébb:
Csipogva fürdik s üt tanyát most
A szemtelen veréb.

Oh mind ez úgy fáj a magyarnak...!
S ha ajka netalán
Egy-két nótán enyhíti kínját:
Megütköznek dalán...
A sebzett vad a rengetegben
Kínjának hangot ad:
S magát az elnyomott magyarnak
Kisírni sem szabad.

Meghalsz, én nemzetem! - s halálod
Ha elvégeztetett:
Mért nem döfik hát már keresztül
Egyszerre szívedet?
Mért gondolnak végperceidre
Mesterkélt kínokat?
Hogy mint egy vak Sámson - kacaj közt
Szenvedj hosszan, sokat!

Repülnél lelkem, fenn repülnél
A táj szellőivel,
Mely a nyilt rónaság felett még
Szabadságot lehel:
De a magasból földre von le
A súlyos fájdalom, -
Fenn még jobban elédbe tűnvén
E sors-alázta hon!


A verset Tompa a »Pesti Röpívek«-nek küldte, de nem jelenhetett meg, mert a lapot elkobozták és betiltották. 1863-ban a költő átdolgozta s más címet is adott neki:

EGY ALFÖLDI ÚJ TELEPEN.

Repülnél lelkem, fenn repülnél
A táj szellőivel,
A szellő még a rónaságon,
Mely szabadon lehel;
De a magasból, földre von le
A súlyos fájdalom...
Mert oh, ki tudna most örűlni
E gyászló tájakon?

A nép, mely most zord bánatában
Semmit nem vár, se félt:
Bevégzé egy zajos rohamban
Fényes történetét;
E földön, hol vérzett, virágzott
S parancsolt e napig:
Most csak bolyong, mint a száműzött
És mint zsellér lakik.

Oh, puszta! elvész nemsokára
Vadon költészeted! -
Hol a pásztor vigan bogárzó
Gyulyát legeltetett,
S lován, a puszták ép szülöttje,
Mint a szél vágtatott! -
A pásztortűz, a furulyaszó
Kialszik, elhal ott.

Eltünnek a zöld rét öléből
Felcsillogó tavak,
Hol buja nádas zúg s fehérlő
Habrózsák nyílanak!
A lovagkolcsag s büszke hattyu
Más hon felé repül,
A tájt, hangos rikoltozás közt
Szálldossa már körül.

S mely oly szabad volt, mint lakója
S láncot nem ismerve:
Feltörve, felhasgatva lesz a
Föld mesgyétlen tere;
Sohsem látott népek salakja
Szállong nyugat felül,
S a tejjel és mézzel patakzó
Rónán megtelepül.

Alig hogy a villám lesujtá
A bátor keselyűt,
Melyet rakott, lakott sokáig,
Még fészke meg se hűlt,
Hol a gyors szárnyu sólyom is csak
Nagy-félve járt elébb:
Kedvére fürdik s üt tanyát most
A hontalan veréb.

Napunk hanyatlik... ah de nem, nem!
Bár vérzik kebelünk:
E nemzetnél erős az élet,
Mi el nem veszhetünk!
Letelnek a próbáltatásnak
Keserves napjai,
S az ég nyájas kegyelme ujra
Hozzánk fog hajlani.

És e népnek, mely otthagyá a
Rideg, megunt hazát,
S e dús vidékre, mint anyátlan
Bolyongó raj leszállt;
E népnek, e föld, mely mienk volt
Már egy évezreden,
És drága vérünk bére,  ára:
Örökje nem leszen.

Nem bántja senki, - ugy törekszik,
És még se boldogul;
Beteg se volt, s meghervad arca!
Öregje, ifja hull;
A lég hűs, a borult, derült ég
Hint esőt és sugárt,
De ég és föld áldása, nékik
Minden, minden csak árt.

E szép földön az úr mi lészünk,
Mint voltunk az előtt:
A szenvedés tanit, megedz és
Dusabb életre költ;
És ami volt a jó időben,
Az lesz a puszta tér,
A régi dal megszólal ismét...
S a gólya visszatér!


NÉPDAL.

Piros rózsát szakasztottam,
Szép szeretőt választottam,
Piros rózsám hamar elhervadott,
Szép szeretőm jaj elhagyott!

Csalfa leány Isten veled!
Megvetetted szerelmemet;
Sárga levél esik le a fárúl,
Az én orcám sárgúl, sárgúl.

Akárhol lesz bujdosásom,
Mindenütt csak képed látom;
Édes mosolygású csalfa képed
Mint az árnyék úgy kisérget.

Majd ha én a sírba szállok:
Szakassz arról egy virágot,
S ha kebledhez szúrod, - gondolj reám
Édes leány, csalfa leány!


NE NÉZZENEK RÁM...

Ne nézzenek rám csalfa szemeid,
Tied volt egykor életem!
Hittem benned, s most a megtört hitet
Vérző lelkemtől elvetem;
Ajkad mosolya gúnyra válik,
Kerűlj el engem mindhalálig!

A sírra, hol kedvest temettem el,
Virágot ültetett kezed;
A mély sebet, mely lelkemen sajog,
Most is lágyan legyezgeted;
Távozzál tőlem! csalfa ajkad
Rózsáin búm tüskéje sarjad.

Borongó lelkemen vihar ha járt,
Nyájas szivárvány lől azon;
Csüggedt valék, mint a szomjú virág:
S te lől enyhítő harmatom;
Szemedben szebb jövőm derengett, -
Oh, hogyne biztam volna benned!

A zászlón láttam nyájas képedet,
Járván gyilkos csaták terén;
A rengetegben bujdosál velem;
Laktál a börtön fenekén;
S kezemből, mely már döfte szívem,
Kivetted a gyilkot szelíden.

Nem engedéd egy szebb jövő felől
Kétségbeesni lelkemet;
És bíztatál, hogy nincsen veszve még:
Világom mégis elveszett!
Ne szólj!... szavad csak gúnyra válik...
Remény! kerűlj el mindhalálig!


MIT KÉREK...

Mit kérek tőled sors, találd ki!
Tán gazdaságot, kincseket?
Oh nem biz én! megél az ember,
Megél aztán ahogy lehet.
És ámbár pénzem nagy ritkán akad:
Fel nem kötöm miatta magamat.

Pedig hallod sors, te vén zsugori!
Ha tán feltörnéd kedvemért
A sziklazáru bérceket,
Ez órjás kincs-szekrényeket,
Hová még emberkéz nem ért;
S a bérc ezüstjét, aranyát
Mind lábaimhoz ontanád,
És kérdenéd:
Ha kell-e még?
Nem mondanám: elég!

Mit kérek tőled, sors! talán
Hosszú élet kivánatom?
Adj egy kedvem-szerinti órát, -
S száz meddő évért nem adom!
S ha kérni kell, azt kérem én:
Haljak meg annak idején;
Ha erőm s lelkem végkép kiapad:
Ne legyek az élet lába alatt;
S ha nincsen már e földön szerepem:
Kár volna csúfra itt ténfergenem.

Mert nagy baj, ha az ember élete
Rövidebb, vagy hosszabb, mint kellene;
A vackornak is ilyen sorsa van:
Zölden nem jó, még rosszabb szotykosan.
A vén ember zsibvásárra kerül,
Hol olcsó, olcsó lesz kegyetlenül!

Nem kérek én siromra szobrot,
Melynek magasló ormirul,
Hirem, nevem fényes sugára
Az utókorra átpirul.
Kóró, vagy emlék áll sirom felett,
Örök felejtés, hű emlékezet
Árnyék- vagy sugár-képivel:
Az engem nem sujt, nem emel.

Nem kérek tőled sors, hatalmat!
Ne add kezembe pallosát,
Mert amit én azzal mivelnék,
Magad is megsokallanád;
Mint a haragvó menny villáma:
Kezemben az gyilkolva járna.

Az emberfaj beteg, - szörnyű beteg:
S ki lészen néki orvosa?
Ti, kórvilágnak halvány bölcsei!
Ti gyógyitjátok meg?... soha!
Hitvány kuruzslók! népek, századok
Millióinak vak vezérei!
Feleljetek, ha kezetek között
Megszünt-e az jajgatni, vérzeni?
Betüt szültők, hogy abban, mint a féreg
Saját mocskába', megteremjetek!
Az elv-, a rendszerért élet-halálra
Marjátok egymást, mint a bősz ebek.
És meddő elv-vitátok mellett
Az emberiség romlik, szenved.

Kiáltotok, ti szemtelen faj:
Mi földi istenek!
Mi vagyunk sáfári az észnek,
Sötét éjben fénylő szövétnek,
Minket kövessetek!
S utánok sok század óta
Az emberi nem milliója
Bukdácsol, tévelyeg.
Mutassátok meg a sükert bár!
Az ember most se jobb: maradt a régi,
Hajdan nyers bőrben, ma bársonyban,
Egymást mint a vadállat marja, tépi!
S mig akkor körme s agyara
Volt csupán, mellyel másnak ártott:
Ma ki ösmerné fegyverét,
A százrétű cselt s álnokságot?

A fenés tagot le kell metszened!
Nem használ annak balzsam és kenet;
A megveszett föld tüzzel, vassal
Gyógyúl meg egykor, vagy soha; -
- Nem jó volna az én kezembe
A hatalomnak pallosa!

Nem kérek én hirt és hatalmat,
A hosszu élet mit sem adhat;
Nem kapok kincseken;
Csak egy ohajtásom van, oh sors!
Azt teljesitsd nekem:

Szeretnék én meghalni, - s ujra
Feltámadni sok század mulva;
Az éveknek sorát,
Melyek most életemre néznek,
Majd akkor élni át.

Szeretném látni önfajom,
Hogy ennyi köny-, vér- és jajon
Magának mit veszen?
Mi vége lesz ezen
Veszett küzdés és hányatásnak?
Minő arca lesz a világnak
Tul egy évezreden...?!


VÁLASZ VOJTINA GÁSPÁRNAK.

Andris öccsétől.

  Édes bátyám Gáspár!
Ugy látom, hogy a rúd nagyon is rám jár;
Szegény fejemre ennyi gúny, mocsok...
Jó, - most tehát én is tollat fogok!
Mert azt csakugyan nem szenvedhetem:
Hogy így bántsd írói becsűletem.
  Bátya, azt biz Isten!
Hogy ilyen sarlatán légy, azt mégse hittem;
Mit is beszélsz te derűre-borúra?
Ritmus, mérték, numerus, rím, caesura!
Hát a fűrészt s gyalut mért nem tolod ránk?
Úgy aztán szépeket furnánk-faragnánk!
Olló, kapta, szög, fejsze és motóla,
Vers-íráshoz szükséges mért ne vólna?
Ha ha ha ha...! tisztelt bátyám, hisz annyi
Szerszámmal csizmát is lehetne varrni!
S az assonance...! hát ez miféle állat?
Boldog isten! még mit ki nem találnak!
Minden lépten-nyomon szabály, szabály,
Tőlök ha tetszik, akar megzabálj;
Hisz a költő, mint a madár, szabad,
Hogy bejárja az égi tájakat;
S midőn már-már a fellegekbe szárnyal:
Földre rántják a szabály madzagjával, -
S midőn iramni kezd fellelkesűlten:
Lábán béklyó, a nyaka hegedűben.
De engemet, már tisztelet becsűlet,
Nem kormányoz ez a sok hozzád, tűled!
Mert én átugrándozom szilajon,
E lábaim-gátló korlátokon.
Ha meglep a verscsinálás ragálya:
Bérc, tenger, ég, föld útamat nem állja.
Nem kötnek engem mérték, rím, szavak,
Ugrom, szököm, mikép a kecskebak.
Nem nézek akkor hátrább vagy elébb
Hanem rohanok mint a - vak veréb.

S tudd meg: hogy légió a mi nevünk,
Ki ezen tárgyban igy vélekedünk;
S azzal jó bátya ne bíztasd magad:
Hogy tudós leckéd majd reánk ragad.
Azt ugyan rólad fel sem is teszem,
Hogy szándékod a javítás legyen;
Minthogy beszédid mégis azt mutatják:
Csak vedd elő úgy minden tudományod!
Majd meglátd, hogy minő kedves mulatság
Az, mikoron a borsót falra hányod.

Mert bátya, minket nem ösmersz te még,
Másként a papirt nem fecsérelnéd;
Megfojtott kölykeért a nőoroszlán
A megrémült vadászt nem kapja torkán
Oly iszonyú, oly vérontó dühvel,
Mint aminőt a mi szivünk lövel
A szigorú birálat vesszejére,
Máskép fajunk, mint a birkák vezére,
(Hogy már hozzánk illendő légyen a kép)
Igavonó, ütlegbiró, szelíd nép.
Mondd bár gazembernek, - s a vad zseni:
Még ezt nagylelküen elszívleli;
Vagy üsd pofon, azt is eltűri néha,
Csak azt ne mond neki: hogy rosz poéta!

Várj csak bátya! meghallod híremet,
Pestre megyek én lakni, ha lehet;
Oda megyek fel ifjú óriásnak,
Kiből aztán bolondot nem csinálnak.
Segédszerkesztő, ujdondász leszek,
- A correctorok is nagy emberek! -
S bővitgetvén világösméretem
A molnárutcai szeméteken;
A vámszedők gorombaságain,
A bérkocsisok zsarolásain,
A tejkomponáló kofák között:
Ember legyen majd, ki velem kiköt.
Minő szép is lesz, csillagos egek!
Ha nagyembernek Pestre felmegyek.

              -------------

Te csak folytasd tudós leckéidet,
De azt ha mondom, bátran elhihedd:
Hogy egy betűt sem tanulok belőlök,
Hanem eztán is csak szabadon költök.
S ingyen adván a szerkesztő uraknak:
Verseimen ezek mind kapva-kapnak;
Igaz, olcsó húsnak híg a leve:
De betőltenek egy lapot vele.
S a jó közönség nem finnyás, sokat
Ez a vers közt épen nem válogat;
Csak szép egyenlő sorokból legyen,
Sok ah-val, oh-val, hah-val vegyesen,
Egyik vers nála olyan, mint a másik;
S ebben, azt tartom, hogy nem is hibázik.

Azért tehát rágjad jó bátya, rágjad
Fülem mellől tovább is a zöld ágat!
Nem félek én, - hisz a divatlapok
Dudvásiban fris bokrétát kapok!

 

1851


LEVÉL EGY KIBUJDOSOTT BARÁTOM UTÁN.

Ki messze, messze vagy, kinek hajója már
A zúgó tengeren remélve, küzdve jár,
Vagy a boldog világ előtt horgonyt vetett:
Egy-két szót, jó barát, hadd szóljak még veled!

Nem is érlek be tán, mint madárt a haraszt,
Amelyet a szellő azon fáról szakaszt,
Hol vesztett fészke állt s kisded családja benn,
S a távozó után lebbenti csendesen.

Lelked mit érzett, hogy elhagyád e hont,
Midőn ugy hagytad el, hogy sohse lásd viszont?
Nem állitott meg a határnál valami...?
Honszeretet, ha azt ki tudnók mondani!

Égnek fejed felett nagy fényes csillagok,
A gazdag föld ezer virágtól mosolyog;
Ah de azok neked mind ösmeretlenek!
S nem ezek közt valál futkározó gyerek.

Mert a boldogságra kevés csak a jelen,
A multon épül az s az emlékezeten;
Örömeinkre szint s derűt titkon az ád,
Mint a gyök adja a virág szinét, szagát.

Szó nélkül távozál, - nem vádollak, hiszen
Hogy kínos lett volna bucsúznod, elhiszem!
A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével utra kerekedik.

Mégis, mégis minek hagytál bennünket el?
Meglásd, ha itthon fájt, ott is fáj a kebel;
Bizony, ha lelked fáj, ha rajta seb vagyon:
Könnyebben begyógyul a honi hantokon.

S ha vigan lépted át a háznak  küszöbét,
Honnan vidám zene s pohár csengett eléd:
Nincs lelked, hogy meleg részvéttel hágjad át,
Midőn nagy bú miatt gyászt öltött a család?

Ha aki fölnevelt, a kedves jó anya,
Betegen, rongyosan elédbe állana:
Karjába omlanál, ölelve melegen,
Azért, hogy rajta már nincs bársony és selyem.

Mégis szülő honod, a legszentebb anyát,
Nehéz óráiban, rosz gyermek, elhagyád!
Mert ugy szeretted, hogy tovább nem nézhetéd
Sápadt arculatát és könyező szemét.

Mert akit szeretünk mig ajka mosolyog:
Búbánatában is legyünk osztályosok!
Vegyük el a csapást, mikép a jó napot,
S egymást ne hagyjuk el, ha a sors elhagyott!

Nincs-e elég sebed, oh népem, ami fáj,
Hogy elszéledsz, mint a pásztor nélkűli nyáj...?
Itthon még nemzet vagy, bár gyászba öltözött:
Koldus földönfutó más nemzetek között.

S te mit mivelsz? Mi sors kiséri életed?
Megadta a remény, mivel kecsegtetett?
Ha hallanád szavam, tudom mit érzenél:
Szivet cseréljen az, aki hazát cserél!

Hol annyiszor vigan barátkozál velünk:
A kerti hárs alatt ugy el-emlegetünk!
És a szokott helyen szemünk gyakran keres,
De széked örökre üres maradt... üres ...!

S ha koccan a pohár, - mig a meleg szavak
A bujdosók nevét éltetve hangzanak, -
Nem hangzik össze jól, - csengése oly siket...
Oh hogy ne volna az? - hiányzik a tied!

Mért is nem vagy köztünk, elbujdosott barát!?
Minden szó és emlék busan utal reád...!
Bejárom a mezőt, a zúgó patakot,
Hol ábrándos lelked gyakorta mulatott.

Megnézem elhagyott kerted s szilvásodat,
Hol ápoló kezed nem nyers, nem oltogat;
Minden ugy elvadult, ugy elhagyatva van,
Csak a vad természet munkál szabálytalan.

Ledőlt gyeppamlagod befutta  a szeder,
Virágos ágyaid mohar, gaz verte fel,
Öreg szüléd, szegény, mitsem gondol vele,
Te voltál szivének virága ... öröme...!

Befordulék hozzá: már sokkal csendesebb,
Mélyen talált szivén beljebb vonult a seb;
Mint a láng elsőben felcsap s ha ellobog:
Hamu fedi el az élő zsarátnokot.

Beszélgettünk,... ő is szólott, de keveset, -
Kiméltem fájdalmát s nem emlitém neved;
S mellette a bánat keserün meghatott,
Hogy ugy kell tartanunk, mint aki már halott!

Pedig te élsz. Élj is, barátom, boldogan!
Erős légy, ha mégis a bánat megrohan;
Mert hosszu hervadás emészti azt a fát,
Melyet nagy korában tesznek más földbe át.

S midőn hazánk felé a vándor madarak
Hazádnak partiról majd vissza szállanak:
Távol más világból, nagy tengerek felett,
Küldd vissza nékünk e szives üdvözletet![26]


EMLÉKSOROK EGY SZÉP HÖLGYHÖZ.

Mi szívet bájol, felgyujt, elragad,
S mint örvény bűbájos körödbe von:
Megáldva vagy hódító kellemek
Csudás kincsével, oh hölgy! gazdagon.

Szemed nap. Kebled vakitó haván
Sötéten borong fürtid éjjele,
Hogy a fénytől ellankadt pillanat
Meg-megpihenni sűlyedjen bele.

Boldog, kinek számára ajkaid
Rózsáin egy muló mosolyka van;
Boldog ki lát, ki hallja hangodat...
S mi vagy mégis magad? Boldogtalan!

             -------------

Láttam szemed könyűit omlani,
Borús szép arcod, nemes kebledet,
Amelyet a fájdalmak szélvesze,
Mint egy fehér tavat megrengetett.

S midőn megihletett a méla bú
Borongásban élő költészete:
Hallottam, mint ömlött el ajkidon
Őszi szellőként a bus halk zene.

És láttalak hosszan merengeni,
Kezedbe hajtván szótlanul fejed...
Mozdúlatlanul, halványan, miként
Márvány-nemtőt a ravatal felett.

             -------------

Szép vagy, - kebled feddhetlen és nemes, -
S boldogtalan! oh ezt ki fejti meg?
A gyémánt is tündöklő fényt lövel:
Mégis ő maga, mint a jég, hideg.

Számító a sors ajándékival!
Midőn nyájasan mosolygott feléd:
Élted boldogságába tudta be
Lelked jóságát, arcod kellemét.

Oh hölgy! türd a könycseppet arcodon,
Szorítsd szivedhez a fájdalmakat!
A sors nehéz, méltatlan szenvedést
Csak a magas, nemes lelkeknek ad.

             -------------

A gazdag kebel, mely dús bányaként
Rejti a sziv valódi kincseit:
Azt mondják, nem lehet boldogtalan...
Szenvedő jó hölgy, ah ne hidd, ne hidd!

Áldás a hajnal hulló harmata,
Melyet a szomjazó virágnak ad,
A gyenge fűszál mégis meghajol
A ragyogó, a gazdag kincs alatt.

Nem gazdag-e a gyöngytermő csiga,
Mely hányatik hullámos tengeren?
És a fájdalom keblében lakik,
Hol a mosolygó drága gyöngy terem.

             -------------

Regét mondok. eljött a kikelet,
Bus volt a rózsafa s panaszkodott:
Hogy a tavasz miért nem ad neki
Teljesb virágot, több diszt s illatot.

És ugy lőn, amint óhajtása volt,
Midőn felébred egy szép hajnalon:
Illatban úszó rózsák ezrei
Boríták a bokrot dus-gazdagon.

Gazdag lett diszben, de boldogtalan!
Nem birta édes terhét tartani;
És a tulteljes virágok alatt
Megtörtek, elszáradtak ágai.

             -------------

Büszkén s titkon viseld fájdalmidat:
Hadd irígyelje sorsod, aki lát;
Ne tárd fel kebled, oh hölgy, senkinek,
Hogy lássa a bánat ben-tört nyilát.

Ki most elbírod kínod terheit,
Szánó könyűt mások szemén ne láss;
Mert az törné meg szilárd lelkedet,
S az együgyű, rád tolt vigasztalás.

A fájdalom lett élted sorsosa,
Az emészt és az tart fenn tégedet;
Jó hölgy, csak benne lelhetsz ellene
Szivedre gyógyszert és enyhűletet.

             -------------

Ne tartsd, mint rabmadárkát, a reményt,
Hogy szép szavával tudva csald magad;
Halvány jelen lesz a szines jövő,
S még jó, ha nem hoz uj fájdalmakat.

Ne zörgess a multak zárt ajtaján!
Nem nyílik az fel többé senkinek;
Ott hasztalan vádlod be a jelent,
Az alvó hullák meg nem értenek!

A boldognak is, ha tenger gyanánt
Lelkére árad az emlékezet:
Fényes, de roncsolt törékeny csiga,
Amit hullámiban a partra vet.


PACSIRTADAL.

Ébredj fel, ébredj álmaidból,
Földnek határa, völgy, halom!
A költő dalt az elközelgő
Tavasz nevében hallatom.
Zöldűljetek...! a gólya, fecske
Elérkezik s meglátogat;
Fogadjátok nyájas mosollyal
Az elfáradt vándorokat!

Szeretni nem mer a madárka...
A ritkás, tarlott berkeken
Nincs elborító néma rejtek,
Hol édes a hű szerelem;
Fészket se rak... nincs lomb az ágon.
Reá hűs árnyat hinteni;
Pedig... véletlen megjöhetnek
Féltve ápolt kicsínyei.

Medrében, a kopár mezőkön
Oly nyugtalan sír a patak,
Mint a kisded, kit bölcsejében
Soká magára hagytanak.
Oh keljetek fel, rét s mezőnek
Mélyen alvó virágai!
Ékes liljomok, nefelejcsek,
Jertek el hozzá - játszani!

Ébredj, szendergő élet ébredj!
Hideg sirodból tört elő,
Boruljon illatos virágba
A szintelen halom, mező!
Harsogjon a lég, a ligetben
Dal és visszhang beszéljenek;
A rétet dus rendek borítsák,
A rónát ért kalász-fejek!

Elég az álom! - lankadást ad,
Ha hosszu, új erő helyett,
Természet, a feltámadásra
A pillanat megérkezett!
Fel, fel! munkás meleg napokkal
Sietve eljövend a nyár;
Sok szép remény a teljesűlés
Gyümölcshozó üdvére vár!

Hideg világ! mély álmaidban,
Halld és érezd meg énekem,
Amellyel hivlak, költögetlek,
S fagyos kebled melengetem!
Dalom fennről, a napsugárnak
Honából hangozik feléd:
Ébredj, ébredj! láttasd meg a dal
S meleg sugárak erejét!


TAVASZI PIMPÓK.

               I.

Lombja nincsen a ligetnek.
Puszta rét, halom;
Mégis pillangók repesnek
Tarka szárnyakon.

Csalfa pillangó reményem!
Hol veszed magad?
Életemnek száraz fáján
Zöld lomb nem fakad!

               II.

Hová futamsz, mező patakja?
A nagy folyamba sietek,
Mely a tengerbe visz magával,
Hol drága gyöngyök termenek.

Maradj, maradj! mező patakja
A réten, hol ered fakad!
A nagy tenger zúgó ölében
Elvész neved, elhalsz magad!

               III.

Szól a pacsirta, - mint egy kis harang
Függ magasan a tiszta légben;
Nincs még virág! - buzgó madárka, hallgass!
A szentegyház üres, korán a hang, - az
Imádkozó nép nincsen ébren!

               IV.

Ki messze, messze jártál,
Oh vándor fecske! szólj:
Mit hoztál tengereknek
Tulsó határiról?

Tekintsd meg rajtam a szint,
Amelyet viselek:
Gyásszal menék el, azzal
Tértem most ujra meg.

               V.

Oly nyájasan derengenek
A nap meleg sugárai!
De a lombtalan tar liget
Csak nem akar kihajtani;

A sziv ha veszt, elzárkozik,
És rajta bánat vész erőt;
Meg nem nyilik halvány remény
S csalogató sugár előtt!

               VI.

Elment a hó, - zugó dühével
Elhallgatott a téli vész;
A föld meleg, nyitó sugárért
Az égre oly esengve néz;

De tornyosúló fellegekkel
Haragosan borong az ég. -
- Hogy a föld színe felviruljon:
Az Isten nem akarja még!

               VII.

Kedvesednek sirhalmára
Most rakj hantot gondosan;
Kedvesednek sirhalmán most
A zsenge pázsit megfogan.

S locsolgasd meg könyeiddel!
Úgy a hant el nem szárad;
Az emlékezet virágit:
Ápolgassa a bánat!

               VIII.

Zöldűl a hant, a pázsit újul,
Kinyílik a rétek virága:
Oh hát az ifju kikeletnek
Legelső virága is sárga!

Első diszében a tavasznak
Hervatag őszi lombot lássak?
A születésben ott legyen már
Bus eszméje az elmulásnak...?


TORNÁCOMON.

Tünődve nézek a tájon végig-végig;
Távol halmok s hegyek láncolatja kéklik,
S innen rajta zölden,
A szép Sajó völgye nyájas nyilt arcával
Tárul ki előttem.

Folydogál a Sajó, folydogál árkában,
Zaj nélkül, mint aki nem mer járni bátran,
Olyan lassu s fáradt...
Igaz, hogy már vértől és könyhullatástól
Eleget megáradt.

Hová lett innen a vérfolt s a patkónyom,
Mely a setét idők küzdelmeiről szóljon?
Eltörlék az évek...
Hejh ha a szivből is fájdalmat, emléket
Igy kitörlenének!

- De tisztán süt a nap, meleg délután van,
Dologban az ember, s a rétek hosszában
Hemzseg mint a hangya;
A dolgos nép után hosszu sorral támad
Rudas és kalangya.

Sürű cseppekben foly arcán a veríték,
De a nehéz munkát hogy megédesítsék:
Zengnek meleg dalok;
Feltörik a tenyér, de a szív édesen
Mulat s elandalog.

És elgondolkodom e népen, e dalon...
Mi szólal meg abban: öröm vagy fájdalom,
Hurján a kebelnek?
S látom, hogy a virágmagvak még a sírnak
Halmán is kikelnek.

Azonban este lesz, elcsendesűl a dal,
Hüvös szellő támad az est homályival;
S ködpalástot öltvén:
Elvész a táj képe, a  rét nyájas arca
A szép Sajó völgyén.

És akkor ha általjön Péter vagy Pál úr,
Sokat beszélünk az élet mivoltárúl...
S tárgyat keres elménk:
Borongó kedélyünk mely felderítené
S melyen megpihennénk!

Végtére elborúl s nyomasztó nagy éj lesz;[27]
A levert lélek egy sötét vágyat érez:
Nem élni! nem élni!
De egy-egy csillag gyúl a felhőkben távol,
Fellobbanó fénye lelkünkig világol:
Remélni! remélni!


SZŐLŐHEGYEN.

Rövid életét az ember
Csak bánattal élje?
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
Gyönge hajnalszin piroslik
Most az uj levelkén:
Nedve csillogó, tüzes lész
Mint a déli napfény.

Ifjuságom gondtalan volt
S nem becsűle téged;
De most véled mindhalálig
Tartó frigyre lépek.
Hajlik a kor s kél az ember
Annyi búra, bajra!
- Amint vénül a fa, jobban
Szúr a tüske rajta.

A tavasznak nyár hevében
Fonnyad el virága;
Őszi dértől lészen a nyár
Gazdag lombja sárga:
Minden éket önfejéről
Bár az év letépett:
Meghagyá az aranyszemü
S rózsaszin gerézdet.

Fényes álmainkra gond jő,
A sziv tettre lobban;
Mindennel felhágy az ember
Végre kedvhagyottan.
S örömet ha semmiben már
Nem talál a jámbor:
A borongós őszre mégis
Marad - egy pohár bor.

Ritka seb, melyet begyógyit
A sors, aki vágta;
Ugy adá a bort, hogy abban
Lenne orvossága;
S bár a sebre ebben is csak
Rövid gyógyulás van:
Jól esik, hogy tartja éde
Meleg zsibbadásban.

Hajlik a kor, és borongva
Jő az est feléje!
Hajts ki, hajts ki örömemre
Szőlő venyigéje!
A bor lángja hogy derengjen
Az öreg bus kedvén,
Mint az alkony fellegén, a
Rápirosló napfény. -

 

1852

ELMÉLKEDÉS EGY LEVÉL FELETT.

Moto: »Nem levén elegendő, Praenumeránsom, mert aki a pénzt le nem
teszi, az nem numerált prae. a Typographus pedig a tsupa irást nem tartja
pénznek, - dugába dőlt a Farsangi Poéma.« - Komárom 15. februar 1802.
Csokonay m. k.

                                A kézirat.

Költője a csikóbőrös kulacsnak!
Épen elmúlik hosszu ötven év ma,
Midőn irod, hogy nincs praenumeransod,
S dugába dőlt a farsangi poéma!
Költője a csikóbőrös kulacsnak,
Ne bántson e gúnyos emlékezet!
Sőt vígasztaljon az, hogy ha ma élnél:
Még annyi sem akadna, ugy lehet.

Azóta hosszu ötven év alatt,
Nagy és sok amit a világ haladt.
Ha megjelennél köztünk, - nem a hír,
E csillogó arany köd képiben,
De egy pálcával járnád be a hont,
Azt a szép földet, hol porod pihen:
A barátságos Kunság téreit,
És Debrecennek híres városát;
S ahol Tihanynak riadó leánya
Zengő bércén
halkan kiáltna rád:
Elálmélkodnál a nagy változáson,
Amelyen a világ átment azóta!
A réginek csupán egyet találnál:
És ez - a praenumenransok mivólta.
Ezek felől a farsangi poéma
Most is szép csendesen dugába dőlhet;
A névben van csupán egy kis különbség:
Előfizetőknek mondván ma őket. -

Mégis, oh költő! áldhadd Istened,
Hogy akkor mérte rád, eltöltened
Azt az időt, mit élet nevezet
Alatt az embernek nyakába vet.
Akkor szőt a takács, a boltos árult,
Szántott a nép, a pap imádkozott;
Irt a deák, az ács furt; meg nem unta
Prokátor a pört, cigány a kohot.
Most - csillagvizsgáló a krumplicsősz,
És hadvezért a kályhafűtő, kukta:
Miniszter a csapláros, és kezén
Mint itcés jár a népek élte, bukta.
Szóval: minden Jankó s Kata
Világrázó diplomata!

Te boldog vagy, hogy meg nem kóstolád:
Mi gyomrot, lelket jóltartó gyönyör,
Midőn okos, bolond politizál,
S uton utfélen halálig gyötör.
Mert a szónak minden harmadika
Keletlen, sótalan politika;
S az ember e rémtől meg nem pihen,
Üldözvén szó vagy betű képiben.

Hová levének a kedélyes esték,
Hol a barátok egymást felkeresték!
Mikor öszvejött szomszéd atyafi,
Egymás örömét szaporítani!
Kiket jóizű tréfa, bor s zenénél,
Együtt talált, vigan talált az éjfél, -
Ifjak s vének enyelgő körbe ültek,
S szentűl ment a mulatság mint az ünnep.
Most, - ha az ember társas körbe lép,
Rögtön, - alighogy indúl a beszéd:
Mint az almába, bele esik a
Kor ocsmány férge, a politika!

A világ halad, csak mi nem megyünk
Sem hátra, sem előre, mint a vén rák:
Csak minket nem tolt feljebb az idő:
Vagyunk, mint voltatok, szegény poéták
A szinész ma is csak komédiás,
Költő és tudós, festő vagy zenész:
Kasza-kapakerülő, pénzcsaló,
Kit minden bitang megröhög, lenéz,
Boldog szerkesztők! hát ti mit csináltok?
Jobb bizony! ha más mesterségre álltok!
Nem kell ma szellem! oh az a világot
Nem tartaná jól, sőt elémelyítné,
Hús kell ma, vastag étel, - vagy ha mégis...
Hát ott van a politika, e híg lé.

Pedig hiszen csak valljunk igazat:
Iróban, könyvben nincs nálunk hiány,
Csak az is sok, mit évről évre az
Idő s könyvárus a polcról kihány,
Miután a vesződést megsokalta:
Leszállított áron tuladni rajta.
Van író, költő, kritikus elég; -
Mert arra, mint hajdan, nincs már eset:
Hogy nagy tempóval készüljünk elébb,
Tanuljunk sokat, irjunk keveset.
Most minden ember született zseni,
Minden betűje dicső, isteni!
Kikölt naponként egy tyúkalja irót,
Ez a vén kotlós, az irodalom;
A hires költő annyi mint a csirke,
És szól ki vékonyan, ki vastagon,
S babért, szobrot vár a hálás hazátul,
Mert hiszen általa - papir s rongy drágul.

Kit az irodából elvertenek,
Mert nem tud írni, író lesz legott.
Magában a borzas vargainas
Nem érezvén elég talentumot:
Meghasonlik... és költő lesz azonnal,
Költő, sötét vad világfájdalommal.
És van kritikus, - ép mint a kacsa
Kígyót békát elnyél a viz alatt;
Csupán azért, hogy jóllakjék vele,
Nem, hogy tisztítsa tőlök a tavat,
Ugy kapnak ezek gazt és szemetet,
Mivel ez nekik privát élvezet.

Van itt iró, költő, tudós, kritikus,
Regény-, dráma- s novellaíró bőven;
Ismert, nem ismert, félreismert lángész,
Egymás hátán, mint a csik a Fertőben.
S nem bámulsz minket, oh boldog haza?
Dehogy nem bámul, - sőt annál odább van.
Praenumerálni elfeledkezik,
És nem veszen könyvet - bámulatában!

Azért ne bántson, oh alvó poéta!
Hogy a farsangi vers dugába dőlt.
Ne félj, igy lesz az ötven év után is,
Amiképen volt ötven év előtt! -
Igy dől dugába minden e világon,
A koszorú, a hír és a dicsőség!
Szép költők: kik e földön rongyban járnak
Azért, hogy majd a halhatatlanságnak
Bíborszín palástját magokra öltsék!


KUVIK.

Csillagtalan, sötét az ég,
Az óra már éjfélt ütött;
Kiabál a halálmadár
Rozzant, szegény viskó fölött;
Benn a kínok végharca közt
Verdődik a halálra-vált,
És minden hang fülébe hat,
Hogy a rémes hirnök kiált:
Kuvik, kuvik!

Ah élne még, de halni kell,
Meghalna már, de nem lehet;
Sötét gyötrő a pillanat,
Melyet hunyó éltére vet!
S kemény, sujtó itéletet
Kiált fejére önmaga;
Igenlőn vijjogván belé
Az éjszakának madara:
Kuvik, kuvik!

»Nem volt hited, nem Istened!
Gyülölted, martad önfajod;
Embertelen, fás kebled a
Bizalomnak helyt nem adott.
Mely által e szép, nagy világ
Boldogságra teremtett:
Nem akartad érezni a
Mindenható szeretetet!
Kuvik, kuvik!

A megvetett, utált világ
Kebléből száműzéd magad;
Bősz, elvadult állat levél,
Amely az embertől szalad,
Vak gyűlöletben lázbeteg!
Remegtél a tört agg előtt,
Leendő üldöződ gyanánt
Tekintéd a kis csecsemőt.
Kuvik, kuvik!

Nőt nem vevél!... Hah! kebleden!
A kígyót nem melengeted...
Féltél, hogy majd lop, csal, megöl
Saját véred, tengyermeked!
Virasztó nincs ágyad körűl, -
Idő előtt megfojtana
A színe-vesztett rongyokért...
Viraszt csak a rémes dana:
Kuvik, kuvik!«

Végtére, kínos harc után,
A nyomorult végsőt hörög!
S megundorodva hagyja el
A lélek a sártömlöcöt,
Amely midőn a sirba hull:
Még pusztább lesz a puszta ház,
És tátva-nyitva, senkié...
Padlásán a bagoly tanyáz:
Kuvik, kuvik!

Szemét nem fogta senki be,
Temetésén meg nem jelen;
Sirját nem látogatja meg
Sem ismerős, sem idegen:
Halmán zörgő kóró inog,
Nem gondosan ápolt virág;
S a csendes éj óráiban
A bus halálmadár kiált:
Kuvik, kuvik...!!


TÁVOLBÓL.

Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza megy a lelkem e vidékrűl;
Hogy az estét édes lakta-földe
S kedvesinek közelébe' töltse.

Ott jár már a szép Sajó-vidéken,
Alig várja, hogy hazáig érjen:
Hogy az ákác csendes alkonyában,
Égő ajkad megcsókolja lágyan.

Ott, hol téged most sohajtva látlak,
Álmodoztam egykor én utánad!
Mit ott hagytam, mind lelkedre szálljon:
Az a remény, az a fényes álom!

És meleggel tartsa szíved addig,
Mig vállamra hű fejed hanyatlik,
S felvidúl a kis családi fészek,
Hova vágyom, hova visszatérek!

Voltam egykor, nem vagyok már sólyom,
Túlrepülni bérceken, folyókon;
Az én vágyam nem sziklára fészkel,
Megelégszik kis bokor tövével.

Hír, dicsőség fülmiléje csattog:
S elsimulnak lelkemen e hangok;
Ami rá hat, ami elragadja:
A boldogság házi pitypalatyja.

Meghitt keblén, szép családi élet,
Tartson is meg mind halálig véled!
Melyre e vágy- és reménnyel váltig
Elgyötört sziv régen vissza-vágyik.

Mert ha nincsen kis kezed kezembe':
Messze vagy te nékem, messze messze!
Mégis ugy-e: menjek bár világúl,
Köztünk a lánc mégse, mégse tágúl?

Nyugszik a nap, alkonyodni készül,
Haza ment a lelkem e vidékrűl,
Hogy az estét édes lakta-földe
S kedvesei közelében töltse!


TAVASZKOR.

Puszta már a föld határa,
Ékessége veszve lőn;
Halavány köd és fekete
Csóka szálldos a mezőn.

Hófuvatba hempergőzött
Valahol a Garamon:
Azért fú az északi szél
Oly hidegen, szilajon.

Csak megirnám ezt a verset,
Bárha fú is hidegen.
Jaj de mikor még sikoltóbb
Fergeteg van ideben.

Én volnék a házi gazda,
S más parancsol, már az úr;
Ez a vendég még maholnap
A házamból is kitúr.

Hangja éles, fülhasító,
- Pedig senki sem siket, -
És épen nem válogatja
Dalához a rímeket.

Olyan könnyen megharagszik,
Ha nem ringatják kivált,
Akkor aztán nyugtató szót
És böcsődalt túl kiált...

Benn maradjak, vagy kimenjek?
Nem találok nyughelyet;
Már most melyik vizbe fuljak...?
Künn is, benn is fergeteg...!

...Mit beszélek? - hisz tavasz van!
Tátva-nyitva ablakom,
Nem a fergeteg zugását,
A madárdalt hallgatom.

A sövényen fürtös ákác
S nyiló bodza hajlik át,
Érzem, szivom gyógyvirága
Édes fínom illatát...

Feleségem csendesen köt,
Elmélázó... hallgatag...
Nincs zaj a szobába', tollam
Gyenge harsogása csak.

Ah! hiszen mind szent igaz, hogy
Künn tavasz van, ittben csend;
Hanem aztán a tavasznak
Vége mégis tél leend.

És e csendes házba is majd
A zaj könnyen megjöhet...
A patvarba...! mennyi bajt is
Csinál az a szeretet!


ŐSZI TÁJNAK...

Őszi tájnak hervadása!
Őszi napfény ragyogása!
Hervadásból, fényből támad
Lelkemen e kedves bánat.

Omlik a lomb, hallgat a dal;
Visszatérek gondolattal
A tavaszra,... ah de annál
Betegebbnek tetszik a táj!

Ez a rét volt olyan ékes?
Ez a határ olyan népes?
Ez a halom, völgy és tájék...
Mintha a sirkertben járnék!

Lemegy a nap nem sokára...
Haldoklásnak szent országa!
Olyan édes forró vággyal
Ölel téged lelkem által!

Az elmulás bája rajtad,
Lelkemen vesz mély hatalmat;
S bár meghalni kéne véled:
Mégis, mégis szeretnélek!

Néma a táj, arca sápadt,
Rá derengő napfény árad;
Ah, mi vonzó szép halál van
E mosolygó hervadásban!

Édes terhed, édes álom
Szinte érzem szempillámom;
Hogy lehajtsam, szinte vonja
Fejem a fák hulló lombja.

A fák lombja csendesen hull!...
Nem küzdéstül, fájdalomtul;
Itt a végharc ösmeretlen:
Lehet-e meghalni szebben...?![28]


A MADÁR, FIAIHOZ.

Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanitottalak?!
Vagy ha elmult s többé vissza nem jő
A vig ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldult berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben máskép szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld ujra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesitvén:
Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyü szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Ugy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve...?
- Fiaim, csak énekeljetek!


BUCSÚ AZ Ó ÉVTŐL.

Hogy már egyszer valahára
Neked is végbucsút mondunk!
Elmehetsz Isten hirével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Sok csinyt tettél, szökve mégy el,
Meg sem várva a viradtát,
Csak condráid hagyva rajtunk:
Emléked, - s az ócska naptárt.

A tavasz szép volt te benned:
Felszökkent a bunda ára;
A rózsának ajka éjjel
Ráfagyott a violára;
Annyi volt a sánta gólya,
Ki elhullt a sima jégen!
A sirásó- meg a papnak
Nem volt annyi pénze régen.

Nyárban, a harmat hiányát
Dérrel pótlá Árva, Zólyom;
Mózes nélkül, száraz lábbal
Jártunk tengeren, folyókon;
Kiment az eső divatból,
S fútt a szél két hétig néha,
Igaz, nem lett búza s áldás:
De lett üszög és - poéta.

A gyümölcs-szedés bajától,
Őszre megmentett a hernyó;
A regényes cserebogár
Ette azt is, ami nem jó;
Vig szüret volt, kádra szürtük.
Annyi volt a drága lőre, -
Hej csak téged, aki adtad,
Tarthatnálak jól belőle!

S az év végre megbolondúlt,
Vénségére lett szerelmes:
Hó s fagy kellett volna, s a tél
Vala nyájas engedelmes.
Az elkinzott földnek akkor
Hozott nyiló szép virágot; -
Rámosolyghatsz az emberre,
Ha elébb jól pofon vágod!

És a bölcsre rosz idő járt,
Ott veszett a könyv a polcon,
Ritkán jött egy jámbor lélek,
Kinek egyet oda sózzon;
Folt hátán folt a kabátja,
De ő azért elél hóltig;
Hirrel gyujt be a kályhába,
S dicsőséggel takaródzik.

A bolondot a szerencse
Elfogadta gyámfiának;
Szemérmesnek szeme koppant,
A henyének szakja támadt.
S hány szegénynek a fejét nem
Törte bé a szent igazság!
Megengedvén, hogy ha tetszik,
Tűröm-fűvel borogassák.

S mint a gyermek süvegével
Üldöz és fog tarka lepkét:
Sok embernél, a reményre
Történt a vadászat ekkép, -
S a fogottat elbocsátá,
Más után mohón szaladva...
S annyi haszna van belőle:
Hogy rongyos lett a kalapja.

No de semmi! itt az új év,
Jobb lesz tán ez? Majd megválik!
Nincs mit válogatni bennök,
Egyik olyan, mint a másik:
Új nevével hoz fejünkre
Régi küzdést, régi gondot;
S kiknek mindig, minden jól van:
Azok a bölcsek s bolondok!

(Dec. 31. 1853.)

 

1853

ITTHON VAGYOK...

Itthon vagyok...! haza jöttem valahára,
Lelkem ezt az édes órát alig várta;
Megpihenni csendes élet, hű öledben:
Jöttem, mint a siető hab, hogy jöhettem.

Haza felé még csak e táj halma kéklett,
Forró vágyam ölelé a messzeséget;
Fel se tűnt még házam tája, s már előre
Megcsapott a boldogságnak lágy szellője!

Kinyilt a völgy... a falucska ott van, ott van!
Dobogott a vándor szive hangosabban;
Mig csókod forrt a belépő ajakára...
Itthon vagyok, haza jöttem valahára!

Házi üszköm melegítő lángja mellett,
Keblemen a szomorú fagy ugy felenged!
Csordultig van az én szivem, annyit érzek,
Örömében olyan boldog, olyan részeg!

S nem is tudom: félig alva, félig ébren
Pihenek a szeretetnek hiv ölében;
Két karomon ami kedves, kis családom;
Mi reményem, vágyam van még a világon?

Kis fiamat az ölembe teszi anyja,
S hosszan nyugszik mindkettőnkön pillanatja...
Nem tudok én mit mondani, nem tud ő sem, -
De beszél a mosolygó ajk s könyező szem.

Majd ha lelkem szomorítják ujra gondok,
Vagy élettel és világgal meghasonlok:
Akkor nyájas, kibékitő gondolattal,
Ez a könyű, ez a mosoly megvigasztal.

Zárd magadba, lelkem! ezt a boldogságot,
Mely ez édes szép órában rád szivárog;
Mint a cseppet a világnak kelyhe szokta,
Tartogatván hév napokra, bus napokra.


ELSŐ SZERELMEM.

Emlékszem még, emlékszem reája,
Ifjuságom boldog szép korára!
Fényes napja s könnyü fellegével,
Azt az időt hogy felejteném el?

Rengő habján játszva vitt az élet,
Azt sem tudtam: melyik partra nézzek?
Vigan mentem, mint a könnyü csolnak,
- Örvény és szirt eltakarva voltak.

Suttogó lomb, csattogó madárdal
Boldogságnak adta lelkem  által;
Éjjelenként nyájas, édes álmak
Nyilt, virágos téren hordozának.

Mikor csendes nyári szürkületben
Üldögéltünk a lugasba' ketten;
Hogy átölelt lágy fehér kezével...
Azt az órát hogy felejteném el?

És nem láttam őtet én azóta,
Két felé vált életünknek úta;
Élsz-e, hol vagy, jó leányka? bánat
Szép orcádra nem borít-e árnyat?

Bár örömre, búra hítt az élet:
Én megőrzöm mindörökre képed!
S hű ölén a házi boldogságnak,
Emlékim közt gyönyörködve látlak!

Mint mikor már messze tünt a sajka
S nem látszik csak a vitorla rajta:
Messziről a multak képe lebben,
S mosolyg rám a szép emlékezetben.

És gyakorta gondolok reája,
Ifjuságom s szerelmem korára:
Fényes napja s tiszta kék egével,
Azt az időt hogy felejteném el!?


MADÁRFÉSZEK.

Szerelemnek, boldogságnak
Csendes, kis tanyája!
Hogy elbúttál a bokornak
Ernyős zugolyába!
Jobb is itt, mint a magasban!
Vész van ott, - s az ágrul
Hamarabb hull ősszel a lomb,
Kél, fut a nap s rejtekedbe
Nem lövel be fénye:
Minek is? a boldogságnak
Nincs szüksége fényre.
S mig lakód a bájoló dalt
Fent repülve zengi:
Jobb, hogy ily alant hazáját
Nem gyanítja senki.

Békességnek kis hajléka:
Boldog, aki benned:
Bizalomnak, szerelemnek
Karjain pihenhet!
Ahol este a dalos pár
Összebúva szépen:
Álma a nap gyönyörének
Lágy viszhangja lészen.
Mennyi, mennyi édes álom,
Milyen tiszta hűség!
S hozzá, mint a kis család nő.
Mily öröm vegyűl még!
S ha ártó kéz bolygatott meg,
A vész összetépett:
Féltő, hű gond orvosolja
Károd, szenvedésed.
S ha feletted végre a zöld
Sátor össze-omlott:
Ölt magára kikeletkor
Ujra zsenge lombot.
Boldog, akit hívsz öledbe,
Boldog aki benned
A hűségnek, bizalomnak
Karjain pihenhet!
- De pirúl az ember arca,
Sorsodat ha látja:
Szerelemnek, boldogságnak
Csendes, kis tanyája!


HARMINC ÉVEN TÚL.

Mégis nagyon furcsa ez a
Mai fiatalság!
Léha nép! a saru-szíjja
Mindig szoros, vagy tág.
Verset ír, - a holdvilágon
Bancsalog szemével;
Pedig biz az, Isten engem!
Igen vékony étel.

Nyakrafőre belé szeret
Menyecskébe, lányba;
S szép mulatság: mikor elvész
Feje, szava, álma;
Lelkét a fakó alatta
Majd kifujja éhen...
Itt vesződik? mit tud kapni
Isten-adta népen?!

Muzsika szól, hejh bubánat,
Félre tőlem, távol!
S ki-világos ki-viradtig
Mulatozik, táncol;
Tölt pohár peng a kezében,
Sarkantyú bokáján...
Hejh, meg fogja majd fizetni
A tívornyát drágán!

Dévajságok népe! nemde
Szép arany-szabályok?
Felteszem: hogy lesz eszetek
Nem hallgatni rájok;
Mert kik igy korpázni szoktak,
Boldog fiatalság!
A jó bölcsek a mézet már
Üvegen át nyalják.

Hogy eltünt a fényes álmak
Játszi délibábja:
Az unalmas, tört kedélyt az
Titkon vérzi, bántja.
Mert nem a fa, aki díszét
Szélbe porba szórja,
Hanem a lomb és virágok
Hullanak le róla.

Hogy szeretni nem szeretnénk:
Nincs belőle semmi;
Sőt szivünket késő vágyak
Szokták tönkre tenni.
S tán szemünk többé a szépet
Nem találja szépnek...?
Más itt a baj: a leányok
Hogy már ránk se néznek!

És megjárná a tivornya,
Mint megjárta hajdan; -
Köztetek fel-éjszakáznánk
Pipafüstben, zajban;
Hanem ez a tréfa szörnyen
A torkunkra forrna:
Járná a kámforos flanell,
Meg a mézes torma.

Virgonc ifjak! egyedül az
Fáj bizony minékünk,
Hogy életkedv- és erőben
Véletek nem érünk!
Irigységből minden roszat
Nyakatokba rónánk;
- Nem ugy van már mint volt régen,
Nem az a nap süt az égen!
Ez már a mi nótánk!


JÖSZTE KEDVES...

Jöszte kedves, járjunk egyet a mezőben!
Ugy sem soká mosolyog az ilyen zölden,
Nem fedez be hűs árnyával a fa lombja,
Őszi szellő, deres éjjel
Megsárgitja, földre ontja.

Adjuk át egy lágy rengésnek kebleinket,
E méla-bús őszi világ úgy megillet!
Hogyan küzd a hervadással a virúlat...
Másod-virág nyílik a fán,
Mikor zörgő cserjét hullat.

Gyülekezik már a fecske, megy a gólya,
Hova mennénk kedvesem, ha szárnyunk volna?!
Nem repülnénk úgy-e messze? itt maradnánk?
Hervad a táj, - de itt mosolyg
Szép emlékben a tavasz ránk!

Minek szállna vágyó lelked messze tájra?
- A boldogság nem idegen föld virága! -
Itt repkedjen kedveseid közelébe,
Mint a madár a fa körűl,
Amelyen áll kicsi fészke.

Hamuszin köd ereszkedik a határra,
Fénnyel szegi be az őszi nap sugára,
S néma, kopár tájak felett elhuzódván:
Aranyozott szemfedél a
Hunyó élet koporsóján.

Fáj-e neked a táj képe ily halványan?
Nem gondolsz-e tenmagadra a virágban?
Mikor te is így borulsz a hideg földre,
Ha megválunk majd egymástól...
Én a bús ág, te a zöldje!?

Ez a halvány, bucsúzó kép, ah ne fájjon!
Gyönyörködjék lelked a szép őszi tájon,
Hol körül egy fájdalomban édes vágy fog:
Ez a halál költészete,
Ez az élet felől zálog!

És legyen bár hidegült a földnek arca,
A fagyos tél hóleplével betakarva:
Akkor is szép mély álmában a természet,
Ott rejtezvén kebelében
A melegség s örökélet.


BARÁTIM EMLÉKEZETE.

Átlépem még egyszer e háznak küszöbét,
Hol annyi szép órát tölték el egykoron,
Sötét, bús a szoba, a lelkem is sötét...
S midőn az ösmerős kilincset megnyomom:
Szemeim keserű könyekkel nedvesek:
Nem sietnek elém, akiket keresek!

Mért jöttem én ide? nehéz megmondani...
Az emlékezetnek halvány mezejében
Eltünt örömeknek másod-virágai
Ámitnak e helyre, hogy őket letépjem!
Látogatni jöttem; - de kik reám várnak:
Meleg szivek helyett, sötét fagyos árnyak,

Melyet maga után hagy mindenik halott:
A sír olyan gyászos, mégis szent örökség;
Tőletek, kiket a sors már elaltatott,
Mi egy zöld sirhalmat, még azt sem öröklénk!
Nem lel a bú, amely hozzátok vándorol,
Fekvén ösmeretlen rögek közt valahol

Elmentetek messze, meghalni mentetek...
Bár itt nyugodnátok, hol a völgy és halom,
A lomb és a szellő, a futó csermelyek,
Dicsőitve vannak zengő hárfátokon!
Lelkem hallja a dalt s buvában ugy remeg...
Ki éltem, borongtam, daloltam veletek!

Hajh, minő perc volt az, amidőn mi hárman
Legelőször jöttünk össze váratlanul...
Csak néztünk egymásra, boldog némaságban,
Mig három ifjú szív híven egymásra hull...
S mint a fenyő, melyet ér az ég villáma:
Nagy érzéstől borult lelkünk fényes lángba!

Hajh, szép élet volt az...! vigadtunk, szerettünk,
Lelkünk a jövőbe szép reménnyel nézett;
Tündér sátor gyanánt borult el felettünk
Örök himzetével ragyogó költészet.
S mint egy három felé kibomlott aranyszál:
Kisért, összetartott elválásainknál,

És most, hű tanúját e boldog időnek,
Az erdei lakot elpusztulva lelem!
Lakói kihaltak, őrfái kidőltek...
Vad folyondár kúszik a rozzant fedelen!
Ez tartja össze még, csak úgy áll fenn a fal, -
Mint költőit is az emlékezet s a dal.

Mert a három közől már csak magam vagyok,
Kettő felett a nap örökre leszállott;
Buzogván lelkökben fényes gondolatok;
Sirba vittek egy-egy gazdag szép világot.
Elmultak... eltüntek életök javában...
Mért is nem haltunk már meg mind a hárman!?

Könnyebb ott fekünni a sírnak ölében,
Mint fenn virasztani a sirhalom felett;
De ha ti alusztok, hadd legyek én ébren,
Könyekkel öntözni fájó emléketek!
Te gyászos szemfedél! halál vitorlája:
Mennyi fényt, örömet borítasz homályba!

Nem lépem én többé e küszöböt által,
Nem vonz a puszta lak, rom és bánat van ott;
Visszatér e tájra a tavasz s madárdal,
Csak egy nem tér vissza: a költő, a halott.
Mig hamvaikat a szél hordja szerte-szét:
Őrizzük a költők szent emlékezetét!


BOLDOGSÁG.

Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókdossák?
Fényes orcád néha-néha
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a sziv álma képzel
Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Mi előre jár szemünk:
Csendes kunyhó, vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorúl;
Öntagadás-, türelemnek
Keresztjéhez sem borúl;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfélen alszik el.

Voltam, ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam, oh vágy! szirttetődön,
Mely szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorús volt homlokom...
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!

Szív, oh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, mért kell a boldogságban
Öntudatlan érzeni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszteni?

Mért van, hogy ha szived álma
Megvalósul s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábit, vonz a fátyolos kép,
Mely távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog, ha kéjt nem izlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogyha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós, hol derült,
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság!?


HALMON ÁLLOK...

Halmon állok, tekintetem
Legel távol mezőkön;
Ugy tetszik ott vagyok megint:
Patak, rét, sík előjön.
És mintha színám illatát.
Szellője rám fuvalna...
Ez a halom, hol én állok,
Az emlékezés halma.

Nagy erdőség terjed köztünk.
Hátam megett az évek,
Mióta e tájt elhagyám:
Nagy erdővé növének.
És mig tovább, tovább jövök,
Összébb borúl az ága,
Takarván a szép sik mezőt
Mindinkább köd- s homályba.

De még a fák s bokrok között
Egész addig kilátok:
Hol a játszó gyermek körűl
Pillangók és virágok.
Mosolygó menny, szép gyermekarc,
Repeső sziv, virág, dal:
Miért is nem kisértek a
Földi pályán ti által?!

Ah! a játék hamar kihull
Az ifjoncnak kezébül;
Fényes, tündér világba lép,
Mely álmain felépül.
Sápadt az arc, a sziv dobog,
Mégis szebb lett az élet:
Csillag s zene, szellő s patak
Új értelmet nyerének.

És folynak a sziv napjai
Izgalmasan, de szépen;
Csalódásban ha lész beteg:
Meggyógyul a reményben.
S reá, kétség s küzdés között,
Amellyel vítt s csatázott:
A szerelem szövétneke
Hint meleget, világot.

S eddig van az élet csupán;
Mi később jő utána:
A szép, de mult időknek az
Csak viszhangja, csak árnya.
Remélő sziv, hivő kebel,
Az ifjuság zajával:
Miért is nem kisértek a
Földi pályán ti által?

Mi ér az, hogy fölébb juték,
És tágult láthatárom?
Hogy lássam a távol mezőt,
Ha látnom kell kopáron!
Mit a fénykör, mellyel magát
A büszke ész ruházza?
Ha oda van ábránd, remény,
Az élet s sziv zománca!

Édes, könnyü csalódás a
Boldogságnak nagy titka;
Boritva van lágy zöld mohval,
A zord kemény kőszikla.
De az élet hideg, kopasz
Valóságot mutat csak;
S a sziv a mult felé fordul,
Hol könnyülhet, mulathat.

Csak akkor lel vigasztalást
Lelkem, ha néz felétek:
- Honnan régen elköltözém -
Távol kéklő vidékek!
Bár a nap ott ragyogna rám,
Szellőd felém fuvalván...
De messziről látlak csupán,
Az emlékezés halmán.


BUCSÚ.

Itt vagy tehát, megjöttél csakugyan,
Te kedves új könyv, diszes almanach!
Olvastam rólad, hallám híredet,
S alig vártam már, hogy meglássalak!
Amit igér a gazdag tartalom:
Sok szép novellák, versek s egyebek;
Mégis a képek s a pompás kötés,
Majd meglátd, hogy legjobban tetszenek!

Ki gondolná, hogy egykor rongy valál,
Ha látja tiszta, hófehér lapod?
Ki hinné, hogy ki tele irja azt,
Nem a dicsőség szőnyegén tapod?
Hogy akik ily varázs dalt zengenek,
S lelkökben ennyi szent, nagy eszme él,
Nem sorskegyelt, dus, boldog emberek,
Hanem... de csak hogy már megérkezél!

Örűlök néked! pedig örömem
Hamar elmulik szép álom gyanánt;
Valaki meglát és beléd szeret,
És elvisz, mint az eladó leányt.
Meglátogatnak ösmerőseim,
Kik vannak minden rangon és nemen,
És kérnek tőlem »olvasni valót«
Vagy csak felfogják szép egyenesen.

Vegyünk végbúcsút egymástól azért;
Szép könyvem, új könyvem, Isten veled!
Tapasztalod majd, hogy csak ráfogás
Mikép e nép titeket nem szeret.
Oh dehogy nem! a nyájas olvasó
Egymás kezéből szinte tép, ragad;
Ha megbánja is bársony tunikád:
De legalább nem únod meg magad!

Jobb házaknál az is megeshetik,
Lész ott pajtásod kisebb és nagyobb:
De biz azok nem értik nyelvedet,
Ha jobbra, balra megszólingatod.
Másutt meg lészesz egyes egyedül,
Hol a falról még a naptár se csüng;
Akkor türj...! s tudd meg mi az unalom,
Melyet jó pénzért ti hordtok nekünk!

S ne bánd, ha olykor kapsz fület, sokat:
Igy többet hallasz, és többet tanulsz;
Az se busítson, ha pingálva lész
Hölgyképeidnek szép hegyes bajusz.
Kárpótlásul az elbájolt leány
Kebléhez szorít, rajtad csókja ég;
Rád bizvák édes, boldog titkai...
És nem különben, - a teljes fazék!

De én is bízok most rád valamit.
Ha jártadban-költödben valahol,
Ez vagy amaz könyvemmel összejősz:
- Mert vagy száznyolcvan oda vándorol! -
Mondd meg nekik, hogy szép az útazás,
De öt-hat év rá mégis tán elég?
Viszontlátást szomjúzó lelkemet
Hátha már egyszer megenyhítenék!

Szerencsés útat, szép könyvem! ha majd
Vén napjaidban rongyos, csonka, vak,
Versek s novellák koporsója léssz,
S iróid is végkép meghaltanak:
Ne essék e dolog neked zokon,
Hálátlan a világ! mellőz, feled...
Jőj hozzám akkor, befogadlak és - - -
Hah, jön valaki! most Isten  veled!

 

1854

HŰSÉG.

Gyerekségem, ifjuságom
Kisérői kik valának:
Kedv, remények, fényes álmak;
Még csak dél van, és ha már is
Igy oszolnak, hullnak szerte:
Ki marad majd este felé?
Ki marad majd naplementre?

A kedv, e vig gyermek-lányka,
Volt legelső ösmerősöm:
Együtt jártunk enyelegve
Téli tájon, temetőkön;
De borongó, majd komor lett,
Kihamvadt a szem csilláma,
Keserű a hallgató ajk,
Redők ültek homlokára.

Láttam fényes, dús világot,
Szép reményben álmodozván:
Boldogságról vertem a dalt
Ábrándimnak zengő kobzán.
Meredek szirt homlokára
Mutatott fel vágyam újja,
És magasra törni, jutni,
Lelkem, arcom lángra gyúla.

Remény s ábránd oda van már,
A merész vágy lejebb szállott...!
Szép, fényes láng, mely nyomán hagy
Hideg hamvat, pusztaságot.
Minden elmult! Maga is a
Szerelemnek rózsabokra
Mintha fogyna illatából...
Mintha lassan hervadozna.

De a hűség, mint a harmat,
Mely belé az égből cseppen:
Szerelemnek rózsa-kelyhét
Tartja hosszan, nyitva szebben,
A lombatlan életfára
Mint az inda, ráfonódik;
Kisérőim elmaradtak...
Csak te hűség, kisérj holtig!

Mikor a föld gazdag, ifju,
S a ligetben lombos ág van:
Meg nem látunk a világtól,
- Nem érzünk a boldogságban!
De ha minden veszve immár,
S lomb, virág lehull a földre:
Ránk mosolygsz a téli fagyról,
Életünknek örök-zöldje!

Öröm-könnyes szemeinknél
Ott lebegsz, mint a szivárvány;
Sebeinkre balzsamot véssz
Önnyugalmad s üdved árán;
Bujdosó vagy oldalunknál,
S mosolyogva halsz meg értünk;
Hidegűlő orcáinkon
Forró, tiszta könyben érzünk!

Nyájas álmak, szép remények
Elmaradtak lassan lassan,
Te vagy vélem, tiszta hűség!
Kezeidet csak foghassam:
Mosolyogva látom őket
Tünedezni, hullni szerte;
Te légy vélem este felé,
Te maradj meg naplementre!


ELMONDHATNÁM...

Elmondhatnám éltemet, sok
Nehéz ostromával;
Ki pártolt el? kit temettem?
Miken mentem által?
Elmondhatnám e kebelnek
Fás nyugalmát, csendét:
Mit a vész, mint fagyott csermelyt
Föl nem zavar, nem sért
Elmondhatnám... s ösmérnétek
Sorsom, veszteségem;
De nem ám a fájdalmakat,
Nem a kínt, mely meg-megragadt...
Míg idáig értem!


A VÁNDOR KÖNYVÉBE.

Kit változó kép csalogat tovább,
  S nagy messze földek tájain ragad,
  Ki jársz hullámon, havas bérceken:
  Megáldja Isten! vándor, útadat!
Eszedbe jusson, ha a vágy veled
  Egy helyről másra nyugtalan siet:
  Egész világé hogy mégsem lehetsz,
  Egész világ nem lehet a tied!
S hogy lelked egykor lész fáradt madár,
  Előtte fény s zaj: fárasztó, unott;
  A zajgó körből nyugalomba vágy,
  Ohajtván csak egy bizalmas zugot.
Azért hatalmas, nagy népek között,
  El ne felejtsd hazád és nemzeted!
  Mig a világ azoknak birtoka:
  Ennek mindene az, ha szereted!
Tekintsd meg a nagyok sírszobrait,
  De őseidnek hamvát ne feledd...
  Ne, a fényes, dús paloták miatt:
  Az egyszerű kis szalmafedelet!


TAVASSZAL.

Vídul a föld ábrázatja,
A jó Isten megmutatja
Néked ember, hogy szeret,
Adván újra kenyeret!

Gazdagon rügyeztek a fák,
S majdan bimbaik kinyitják;
S őszre, termett ágai
Földig fognak hajlani.

Télen által kik megéltek:
Járnak már a dolgos méhek;
S nem soká a puszta sejt
Méztől leszen drága, telt.

Szemzik már a szőlő-tőke,
Örvend szivünk jó előre,
Mikor hordó, átalag
Musttal telve állnak.

A meleg hó lágy pelyhében
Megmaradt az őszi szépen;
És ha nem jő rá csapás:
Vidám lesz az aratás.

Eregesd ki a jószágot,
Készíts ekét, készíts jármot!
Szánts, vess, - törd az ugarat.
Aki nem vet, nem arat.

Munkásság az élet sója,
A romlástól mely megójja;
S csak az, aki nem hevert:
Várhat áldást és sükert.

Ne légy mégis vak reménnyel!
Okosan nézz őszre széjjel:
Az esztendő mit adott?
- S nyugtán dicsérd a napot!


KIKELETKOR.

Keresd fel, kis madár, az elhagyott tanyát!
S dalolja a még kopár berek vidékinél,
Holott szárnya alatt melengetett anyád,
S étetgetett, amig szárnyadra nem kelél!

Ne bánd, hogy a galyon száraz levél zörög,
És rajta a rongált fészek csak alig áll;
Kedvesebb a kicsiny, de ősi szent örök,
Idegen kőszálon, sasok tanyáinál.

Vagy elég a bús arc, hogy hütlenek legyünk...?
Kevés jól tölt idő, derengőbb tájakon,
Ugy elfelejtet-e mindent, mindent velünk...?
S emléket, multakat pártos homályba vona?

Keresd fel a fészket, melyet anyád rakott!
Dobog, melegszik már a földnek kebele, -
A szellő, mely néha lassudan megcsap ott,
Az eszmélő élet első lélekzete.

Megéled nem soká, és vidám arcot ölt.
De bús lesz akkor is, ha nem zeng éneked!
Koszorúzott, ifju halott leend a föld,
S felette szótalan, borongó csend lebeg.

Mitől a természet keble dagad, feszűl,
És széjjel-feslenek a tölgyek bogai:
Az élet s teljesség habzását egyedűl
Tenéked adatott nyilván kimondani.

Dalolj hát kis madár! mondd ki hangos szóval:
Az élő természet amit némán érez;
Ajakidról a táj ha víg énekszót hall:
Felmosolyog hozzád, hálás gyermekéhez!


NYÁRI ESTÉN.

Nyugszik a nap. - A lugasban
Kettecskén beszélgetünk;
Lábainknál, a homokban
Játszadoz kis gyermekünk.
Borúl a táj, ködlik a tó
S a part, melyet habja mos;
Csak a magas jegenyefák
Sudara még aranyos.

A zöld halmot, szürke bércet
Mély sötétség zárja már;
Szűkebb szűkebb udvarával
Összefut a láthatár.
E lugas a nagy világból
Mindaz amit láthatunk;
Egész világ ez minékünk:
- Mind a hárman itt vagyunk!

Megenyhűlt a nap hősége,
A lég könnyű, lágy-meleg:
Hull a harmat, illat árad,
Virágbimbók feslenek.
Mint a csendes éji szellő
A virágos bokrokat,
Mely a lelket hajtogatja:
Szelíd, szent a  gondolat.

A nyugvó föld alkot, éltet,
Keble rózsákkal tele,
Mint anyának álma közt is
Emlőin függ kisdede.
Oda-fenn a csillagos menny, -
Oh azok a csillagok...!
Lelkünk e szép nyári estén
Rajtok úgy elandalog!

Jer, jer! hajtsd le vállaimra,
Hajtsd le hívem, a fejed:
E tündér-szép nyári éjet
Hadd virasszam át veled!
Szerelmednek horgonyával
- Mint hajót a tengeren, -
Lelkem álma örvényének
Bizton által-engedem!

Belefáradt játékába,
S elaludt a kis gyerek;
Kacaj támad kisded ajkán...
Most is játszik, enyeleg.
Félve állnak őrt felette
Szép reményünk, gondjaink:
- Ah, egy kisded sír felett már
Szomorú fűz lombja ing!

Ő, ki nyugszik anyja keblén
És pihegve rá-simúl,
Te, ki tartod karjaid közt,
S átmelegszel álmitúl;
Én, ki látlak, én ki birlak,
És lelkem reng, mint a hab...
Ki tudná, hogy hármunk közül
Melyik már a boldogabb!?

Jártam a zajos világot,
Ösmerem jól csábjait;
S a természet lőn barátom,
Itt nyugodtam meg, csak itt...!
Tarts sokáig, édes érzés!
Jőjj el ismét, boldog est!
S én a zajgó nagy világot
Elfelejtem örömest!


LEVÉL A »VISZHANGHOZ«.

Olyan furcsa kivánsága,
Lányasszonykám! hogy lehet:
Velem épen nyárközépen
Firkáltatni verseket!?
Szépen rám szól a mesében:
- Ha én most is benn-ülök, -
,Aki nyárban énekeltél,
Táncolj télben jó tücsök!'

Minek is a vers ilyenkor?
Az a fajta vers kivált,
Mit az írdüh s a kenyérgond
A szépérzést ölni gyárt?
Mikor a rét nyilt virága,
Dal a lombok rejtekén,
S a két hajnal rózsafénye:
Mind egy-egy szép költemény.

Ne fogjon rám »álmosságot«
Mert én kérem, felkelek:
Még alig hogy fényesülnek
Keleten a fellegek.
És mikor már én kijártam
A legvégső halmokig:
Maga még a tennap esti
Hangversenyről álmodik.

Jobb bizony, ha ide rándul
A városból maga is;
Ott minden fény, érzelem, hang,
Mondva csinált és hamis.
Ebből a  fris hegyi légből
Bizony nem árt egy kevés,
Mindjárt nem lesz, kincsem, olyan
Ingerlékeny, oly epés.

Hisz különben is vidéki
Származásu édesem!
Amióta pesti dáma,
Nincsen még egy éve sem;
Ösmerem az édes anyját
A Balaton partinál,
Élénk, nyájas, tisztes asszony,
S akárkivel szóba áll.

Legyen hugocskám, magyar hölgy,
Mind falun, mind városon;
Viszhangozva szép gyöngéden,
Ami lelkünkkel rokon.
Ne is legyen kontya mellett
Napraforgó a fej-ék;
Ne is legyen pacsuli-szag...
És... udvarló lesz elég!

Mit beszélek? hisz udvarlók
Most is vannak felesen,
Kik fekete szemeibe
Nézegetnek szívesen;
Eladó lány mást keres tán...?
De már azzal angyalom!
Hogy el is kél majd közöttünk:
Egy cseppet sem bíztatom!

Pedig azt a régi vádat
Reánk fenni nem lehet:
Hogy kerüljük, nem szeretjük
Az ön-fajta szépeket;
Sőt akad, ki lopja őket,
De arra, hogy megvegye:
Mosolyogva fejet csóvál
Gömör s Kis-Hont vármegye.

Ami végre engem illet:
»Máskép lesz az ezután.«
Egy két nótát nem sajnálok,
Hol lanton, hol furulyán;
Majd ráérünk! Hisz a gólya
Elviszi már a nyarat; -
S jőnek hosszu téli esték...
- Ah, az idő ugy halad!

Sápadt lesz a földnek arca,
Elpusztul a zöld liget;
Megnémul a víg madárka:
Mért is szólna? Nincs kinek!
Majd a holt, havas világon
Búsan nézünk szerte-szét,
Keresvén a rokon keblek
S a kandalló melegét.

S mig elkallott napjainkon
Mélán jár a gondolat:
Kevés okot lél örömre,
Fájdalomra oly sokat!
Az ábrándok szép egéről,
Ahol egykor repkedénk,
Eltünt csillag és szivárvány...
S hideg könycsepp hull felénk!

S midőn ég, föld, a jelen s mult
Ilyen puszta, ily setét:
Felrezzenti maga a bú
A szív zsibbadt életét.
Megszólalnak érzeményink,
Sír is, fénylik is szemünk...
Akkor lesz vers... bárha bús is...
Addig hát Isten velünk!

(Hanva, aug. 15. 1854.)


SÍRVERS.

Irányi István atyjának emlékére, aki 1854. máj. 11-én
a Poprád hullámaiba fúladt.

Benned az ember, bölcs, jó férj, atya, honfi s az oltár
  Buzgó és felkent bajnoka vesztve vagyon.
Kebled szent tüze, mit a gond meghűteni nem bírt,
  Poprád habjaiban - fájdalom - óltva leve!

(1854. jún. 20.)


ÖRÖMVERS
DROPPA MIHÁLY FÉLSZÁZADOS ÜNNEPÉRE[29]

              I.

Hív munkásságban élvén,
  Mi szép - mi isteni!
A hosszu pálya végén
  Visszatekinteni!
Szentebb öröm derűje
  Nem mosolyghat reánk,
Mint hogy tisztünk betöltve,
  Melyre hivattatánk.

Agg férfiú! félszázad
  Immár eltelve van,
Hogy a kis gyenge nyájat
  Vezérléd gondosan,
S munkál a gyermek elme
  Fejlesztésén kezed;
Legyen az Úr kegyelme
  Ez után is veled!

Munkás férfi! légy üdvez,
  S ajakinkról fogadd
Méltányos részedűl ez
  Őszinte hangokat, -
Szived nyúgodt és tiszta,
  Mint a nap ha leszáll:
Mosolygva nézhetsz vissza
  Pályád határinál.

              II.

Nem vész el jutalma a hű munkásnak;
Rá lelki nyugalom, hála és tisztelet várnak.
Ki hü munkásságban töltél immár ötven évet,
Hála és tisztelet legyen érdembéred.

S ha majd egy napon ősz fejedet ennyi
Törődés után a sirba hajtod le pihenni,
Legyen áldás, béke, elhamvadó szived felett
És fejfádon meleg köny s hű emlékezet.


PUSZPÁNGHOZ.

Mi tart fenn, jó fa, olyan zölden?!
Egy fűszál sincs már a mezőben;
Körülted lomb nélkűli társak,
Zúztól megőszült bokrok állnak!
Nincsen dal, - a patak nem eszmél,
Csak téged éltet a rideg tél!

Nyájas szellő nem jár a halmon,
Hogy tetszelgőn reád fuvaljon!
Fáradt madár szállása nem vagy!
Pillangóid megölte a fagy,
Verőfény nincs, harmat nem áztat...
Miért hát e diszes ruházat?!

Midőn pusztúlás van körűlted:
Arcod mosolyghat és örűlhet?
Nem ver le a bús téli álom,
Mely ül nyomasztón a világon?
Mig más lomb sárgán földre omlott:
Nem bánt, hogy zöld csak a te lombod?

Ha a nyugvó élet kipezsdűl,
S megújul a föld mindenestűl:
Lombbal, virággal légy megáldott!
De most szeresd a pusztaságot...
Hol a bérc többi fája gyászol:
Ékességed legyen ködfátyol!

Egy fűszál sincs a tág mezőben, -
Lombvesztve más fa, csak te zölden!
Ha nem fáj a bérc gyásza néked:
A bércnek fájhat a te éked!
Azért, mely fagytól meg vagy óva:
Hányd el lombod! vetkezz meg oh fa!


KINCSKERESŐK.

Melyet kerestek, a kincs
Csikorgó zár alatt van;
Vérfű a kulcs, előtte
Zár és lakat lepattan.
S mely a kincs átkos őre:
A sárkány veszve tőle.

S hol a vidék?
És merre a boldog mező,
Amelynek ily
Bilincstörő virága nő?
Az a harcoknak mezeje,
Bűvös virága győzelem;
Bilincset tör, láncot szakaszt; -
Hanem vérharmattal terem.

Kincskeresők, kincskeresők,
Csak ily vérfüvet szedjetek;
A harci téreken terem,
S harmatjáról ösmerni meg!

 

1855

KIZÖLDÜLT...

Kizöldült az erdő fája, leveles,
Akinek nincs, biztos tanyát ott keres,
Akit otthon vetett ággyal nem várnak:
Minden bokor szállást ad a betyárnak.

Harmatos fű feje alatt a vánkos,
Setétség a takaródzó, nem káros;
Három hadnagy üzte, nyomta nagy földön...
Alhatik már: kinek tetszik, hadd jőjön!

Paripája szabadon van, nem bánja,
Betyár-lónak nem kell béklyó, se pányva;
El se lopják, más gazdához se vágyik,
Éhen, szomjan szolgál egyet halálig.

Betyár legény, hejh beh puha a kezed!
A nyeregben keresed a kenyeret!
Nem jársz te ki takarásra, kepére,
Az orcádnak nem ég el a fehére!

Hortobágyon neked nő fel a csikó,
Ingyen adja a csapláros, ami jó;
Elszereted a menyecskét urátúl,
És vámot szedsz Tiszán innen, Tiszán túl!

Bekötnéd még, ha vón hová, a sárgát,
Tele raknád, ha vón mivel, a jászlát;
Egy kis tanyán meghuznád még magadat;
De senkid sincs, apád anyád megtagad!

Sürű bokor, leveles ág, magas fa,
Nem ér a szél, nem ázol meg alatta!
Nem hallasz ott madárszónál egyebet, -
  De ez a ház csak őszig ád fedelet.

Elrongyollik a padlása, teteje,
Őszi eső, havas eső ver bele;
Oldalán az északi szél ki- s bebú...
Betyár szíve beh szomorú, szomorú!

Zúg a szélvész, fehér a föld határa,
Vesd fel magad gyors paripád hátára,
A szélvésszel fuss versenyt a világon,
Oda, ahol ember szeme ne lásson!


A KÖLTŐ FIÁHOZ.

Kinek szemén könycseppek állnak
Az egyszerű sirhant felett,
Hol a végzet költő-apádnak
Olyan korán ágyat vetett:
Ifjú, törőld le a könyűket!
Olvasd meg a felíratot:
S szived fennen vervén, örűlhet
Apádnak őt hogy vallhatod!

S ha mása vagy lángszellemének:
Lantját ragadd fel és jövel!
Légy, mint ő volt, meggyult szövétnek,
Mely kínban ég, de fényt lövel!
Ne hidd, hogy a költői ösvény
Szirt közt vezet, tüskét terem;
Kínt és sebet virággal födvén:
Begyógyít a láng képzelem.

Mi nem vágyunk fel, küzdve polcért;
Irígykedésre nincs okunk;
De milliók közt, milliókért
Fenn érezünk, fenn gondolunk!
Nem olyanok vagyunk a földön,
Mint annak sok más férgei;
A nyárfa, bár mocsárba' nőjön,
Fejével a felhőt veri.

Megsért, ki ránk sajnálva útal,
S a részvétnek bemutogat;
Bennünk a nép jár koszorúval,
Vagy hord condrát és foltokat.
És jaj, ha a bénúlt lovagnak
Láttatni kell tört csontjait,
S a bölcsnek és a dalnokoknak
Nyomor koldul mindennapit!

Nem kell nekünk terített asztal,
Kimért kegy és magas mosoly;
Jobban esik s feljebb magasztal
Az a köny, mely dalunkra foly.
Rokonszenv az az egy ajándok,
Mit a költő fogad, szeret, -
Lopvást, mint a menny a virágok
Kelyhébe lop hüs cseppeket.

Ragadt-e por a költő térdén?
Feleljetek, kevély nagyok!
Kegyelmetek hajlongva kérvén:
Jelent-e egy meg nálatok?
Igen! - nehéz bút orvosolni,
Ölébe venni csüggedőt;
Vagy nevetek fénnyel bevonni,
Mint a nap a kopár tetőt.

Sok önmagát árulja drágán,
Más lenni tud, mint aki volt;
Cserél hite s szerelme árán
Kényelmet és sok földi jót:
Mi nem szoktuk magunk eladni!
S a lángzó szív után megyünk...
Mint a madár, választjuk, aki
Szeret, szűköl, - dalol velünk!

Járván kelvén az élet útján:
Szabadság visz, szeretjük azt;
Vándorbotunk a szirtre sújtván:
Számunkra hüs forrást fakaszt.
S leszúrva, hév zord pusztaságon:
Kihajt, sátort borít fölénk,
Hogy árnyában szép fényes álom
Tündér karján szendergenénk!

Felépül a rom s vár előttünk,
Mély sírjából a mult kilép;
Fölkél a holt, s meghallja tőlünk
Biráitól, itéletét.
S kik látunk a távol jövőbe:
- Mig gondatlan köszönti fel
Kelyhét a nép, mámorba dőlve -
Nekünk korán könyezni kell.

Beszél a szent, dicső természet,
De mi vagyunk tolmácsai;
A szív amit titokban érzett:
Tőlünk hallja kimondani;
Ülünk villám- s tengerhabokra, -
Értjük virág s szellő szavát;
Mi az Úr égő csipkebokra,
Jelentve általunk magát.

Ifjú! ha hív az égi szózat:
- Zengő koboz maradva rád, -
Haladj nyomán a szunnyadónak,
Folytasd éltét, folytasd dalát!
Ahogy zengett, zengj hangosabban!
Harsány szavát harsogd felűl...
Ha ő felhők közt járt magasan:
Te a fényes napig repűlj!!


HALLGASS...!

Hallgass, hallgass, elkésett dal,
Szebb napoknak képe, társa!
Lomb, virág ha tégedet hall,
Még fájóbb lesz kimulása.
Hallgass, hallgass, elkésett vágy,
Ne vérezd a szivet jobban!
Kit remény, kedv, minden elhágy:
Hadd veszítsen megnyugodtan!

Bús a tájék hervadáskor...
Ugy elnémult a dalos had!
Hegy-völgyön a tündér sátor
Ki hitte, hogy igy leroskad!
Ki hitte, hogy haloványon
Huny le a szép csillag fénye?
S szép reménység, boldog álom:
Fájdalommá válik végre?

Zaklató vágy, néked éltem!
Keblem égett s el nem hamvadt;
Elhagyattad jókor vélem
Az őstelket, a nyugalmat!
Magas szirten vérzéd lábam,
Majd a mély tengerre űztél!
Nem hagyál a palotában,
Nem hagyál a pásztor-tűznél!

Nyertem szivet, boldogságot,
S oda hagytam, oda, érted!
Kór szivem gyógyulni vágyott,
S tudva szíttam édes mérged!
Im! lassúlunk mind a ketten...!
Aggott sólyom, vedlett szárnnya
Repült bár a fellegekben:
Csak a szomszéd fáig szárnyal.

Boldog tájak! nyugodalmas
Hűség karja... tűzhely lángja!
Erőtlen vágy, hallgass, hallgass!
Lelkem a mult vérzi, bántja!
Tört virághoz, hullt levélhez
A nyájas dal hasztalan szól...
Szivem is csak betegebb lesz
A mosolygó gondolattól!

Oh csak vissza, vissza térne
A szép nyárnak fénye, lombja!
Ború gyűlne bár az égre,
Mely szélvészben lángját ontja.
Hah, csak bírna! szállna véled,
Oh vágy, e szív kénye-kedvén!
S magam ismét a nagy élet
Zajgó hullámára vetném!


ŐSZI KIKIRCS.

Elő-jövél megint
Muló évnek végső virága!
Halotti dísz a puszta tájra...
S jöttöd meg-int:
Hogy haldoklás borúl el a világon...
- Ah, minden csak tünet, minden csak álom!

Nem nőlsz te fényben és harmatban,
Burokból nem fejlesz ki lassan;
Nincs zöld lombod és nincsen ágad,
Gyöngéd tested egy éjjel támad,
S a máson gyorsan tűnik el, -
- Nyomán uj sarjat nem növel.

A föld, mely néked létet ad,
Ősznek halvány kikircse!
Nem azért szül, hogy általad
Magát felékesítse.
Emlékezik csak szebb napokra,
Midőn virult pázsitja, bokra;
S előhoz a bús őszi tájon,
Hogy aki lát,
S elveszté rózsás tavaszát...
Emlékezzék és lelke fájjon!

Késő időben hangzó ének!
Késő virága puszta térnek!
A mult nevében hű testvérek...
Mind a ketten arról beszéltek!
Hallatszik a dal s nincsen dalnok...
A föld alól jövén a hangok:
Átrezgenek vén sírokon,
Emlékgazdag téren, romon;
S a csörgeteg halk morajában,
Mint keltek, elmerülnek lágyan!

S nem zeng a késő dal, hogy újra
A szíveket hő lángra gyújtsa...!
Nem hoz reményt, szerelmet, vágyat,
- Halotti ének hangja bágyadt, -
Emlékezik csak szebb időkre:
Midőn eget földet betölte.

Zendűlsz, oh hang! a puszta tájon,
Hogy aki hall,
S egykor meg nem hatá a dal:
Emlékezzék és lelke fájjon!

Szeresd a szép kikeletet,
Szeresd, amíg szeretheted!
Hogy ösvényed rózsákkal hintse...
Mert eljön a bús ősz kikircse,
S im a tündér kép semmivé lőn...
Szeresd a dalt, szeresd, szeresd!
Mig meg nem zendül búsan, - későn!


EMLÉKEZET.

Rég futok már, messzejártam,
Hegy, völgy, tenger áll utánam...
  Minek vinnél oda vissza
  Engem, oh emlékezet!?
  Mutogatván még szememnek:
  Amit látni nem szeret!

Nékem is nyílott az élet,
Szivem bízott, hitt, remélett.
  Érzelemben, áldozatban
  Gondolá a lét becsét;
  S visszavenné mostan, amit
  Bálványára elfecsélt

Sorsom volt-e zord, kietlen?
Vagy bú-kórság lakta keblem?
  De a multban a való sem
  Birta boldogítani!
  Hát most, annak elmosódott
  Távol lengő árnyai?

Ha a napnak vége... vége...
Vesszen ég, föld vak sötétbe!
  Mért lássunk a multba, melyet
  Elvesztett már életünk,
  S tőled, oh lassan fogyó hold,
  Nem lehet felejtenünk!

De fussunk a pályatéren!
Igy, vagy ugy majd vége lészen...
  És a sirtól visszanézvén,
  Azt mondjuk mindannyian:
  Egész élet hasztalanság!
  Feküdjünk le, - este van!


OH...!

Oh boldogság! árnyas zöld lugas,
Mért borul rám enyhe sátorod:
Ha szélvészben rengő lombjaid
Féltenem kell, hogy lehullatod!?

A vágyó szív nyugtalan keres...
S nyer szorongást kétséget veled!
- Boldog, kinek nincs mit félteni!
Boldog, akit senki sem szeret!


EGY IFJU PÁRHOZ.

Sziveteknek vágya bétölt,
Mi volna még álmotok:
Kik az oltár zsámolyánál
Kezet fogva állotok?

Külön, két kis bujdosó ér
Vala eddig éltetek,
Mely a sziklás rengetegben
Cél s kedv nélkül tévelyeg.

S egyesülten cseveg, csillog,
Hullámzik e gyors patak;
Kebelére önnevelte
Virágszirmok hajlanak.

Szerelmetek tarka színnel
Rajzolgatja a jövőt;
Szép álomként minden óra
Bűvös, bájos arcot őlt.

Szent hűséget, boldogságot
Hagyjon hátra e varázs!
A fényes láng ellobog bár:
Maradjon meg a parázs! -


NE HAGYJ MÉG ITT...

Ne hagyj még itt, ne menj még el!
Ez a tiszta nyári éjjel,
Érző lelked' bűbájában
Hajtsa hozzám, tartsa nálam!

Virág vagy te, szép virágszál!
Nappal szellő, sugár rád száll;
S amikor te ugy sugárzol:
Mély homály fed engem távol!

Csendbe van föld s ég temetve...
Hadd hulljak most kebeledbe!
Reggel aztán meg is halhat
A szép éjjel boldog harmat!


NÁLAD NÉLKÜL.

Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint búborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékűl:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkűl!

Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel ugy kibékűl,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkűl!

Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
S egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe!
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,
S visszavágynék én az égbűl,
A sírban sem lenne nyugtom
Nálad nélkűl, - nálad nélkűl!


NYÁRBAN.

Meg van áldva, felruházva
Kalászfővel a barázda:
Meg is zendül ott maholnap
Éneke az aratóknak.
  Várjatok még, hadd viselje
  A jó föld a koronát;
  Melyet ugy is munkadíjúl
  Az embernek odaád.

Hegyek, halmok tája zöldűl
Szőlőfának levelétűl;
Telik szemje drága nedvvel,
Melyet a szív óhajt, kedvel.
  Bő szüret lesz, széled a bú...
  A borsajtó csikorog;
  Harsány zajtól riadoznak
  A tetők, a hegysorok.

Ami síkon s bércen terme:
Légy okos, hiv sáfár benne!
Hordd be kévéd, töltsd meg a csűrt,
Uj borod uj tömlőbe szűrd!
  Balgatag, ki többre vágyik,
  Mikor napról napra van;
  Övéinek mikor élhet
  Békességben, boldogan!

Ha megtisztel a barátság:
Asztalod teritve lássák;
Hozz fel ót, és hozz fel újat,
Jó, ha a szív felvidúlhat!
  Mikor ugy el van borulva,
  Mikor rajta annyi seb...
  Nyájas órák örömében
  Bája gyógyul s csendesebb!

Zivatarban, vak setétben
Elkésett a szerencsétlen!
Nyomor, éhség gyötri, - fázik...
Alig érhet már a házig;
  Küszöbödnél, köntöséről
  Rázogatván a havat:
  Ha félénken bekopogtat,
  Nyájasan mondd, hogy: szabad!

Ültesd melléd a melegre,
Mig ki-enged teste, lelke...
Bizalomra, szóra nyerd meg,
S ha elaludt már a gyermek,
  Sebhelyét mutatva, - s híven
  Beszélvén sok bősz csatát:
  Szeld meg neki kenyeredet,
  S töltsed színig poharát!


ÖREG BARÁTOMHOZ.

  Kevés gondod
  A napokra,
Gyorsan futnak, - az se bánt!
  Virradjanak
  Jóra, roszra:
Készen állasz egyaránt.
  S bárha multad
  Búban gondban
Keserítlen nem maradt:
  Szived, melyen
  Nyugalom van,
Zsarátnak a hamv alatt!

  Homlokod is
  Mint a márvány,
Oly redőtlen, oly sima;
  Fejed egy-két
  Fehér szálán
Mért aggódnál annyira!?
  Nem években
  Áll a vénség.
De midőn a tűz kihal; -
  Ifju lélek!
  S az ember még
Hatvan évvel fiatal!

  Csillog a bor
  A kehelyben,
Jer, közöttünk fogj helyet!
  Csatán, borban,
  Szerelemben:
Ugy sem érnénk még veled!
  És amig mély
  Tiszta hangod
Dalainkba elvegyűl:
  Van nyugalmas
  Vidám arcod
Szilaj kedvünk enyheűl

  Jer, taníts meg:
  Aggság nélkül
Érni számos éveket!
  S hogy a csendes
  Este végül
A napnál is szebb lehet!
  Jer, taníts meg:
  Hogy az élet
Legyen mint  nagy folyam,
  Legerősebb
  Gyorsabb, mélyebb,
Hol a tengerbe rohan!


MÁRIÁHOZ.

(midőn zárdába készült)

Nézz széjjel még e szép világon,
Ugy is végkép idehagyod!
Csak sejteni s nem látni enged
Azontúl rácsos ablakod!
S barátodtól fogadd el e dalt...
Bár benne más hang zengene!
S ne volna, int most, búcsu-ének,
Holtat kisérő gyász zene!

De míg mennél: járd be a halmot,
A koronás, bükkes tetőt;
Nézd: a rónán felcsillogó tó
Vidéke tarka képet ölt!
Szellő s illat míg váltva csap meg:
A völgybe szállj le egyedűl:
Hol csermely fut, madár dalolgat,
S a lombok közt le s felmerűl.

A harmatos, hüvös korányon,
Menj el kerted virágihoz;
Merengj az esti fényen, amint
Bércet, felhőt bearanyoz.
Virassz fenn csendes tiszta éjben...
Várd meg, midőn fölkél a hold,
És újabb bájt a bájos éjhez
Távol szóló furulya told.

Olvasd meg a költőknek álmát,
Előttök tárd fel kebledet!
Hallgasd a boldog ifjuságot,
Midőn vigad, midőn szeret.
Hajolj le a játszó gyerekhez,
Nézd kisdedével az anyát;
Szived kérdezd ki mindezekről,
S figyelj reá: mily hangot ád!?

Ha mindez már lelkedre nem hat,
S nincs érdeke, nincsen szava
Az életnek s a szép világnak,
Mely kötne, mely marasztana;
Ha könybe már nem lábad a szem,
E földet únó tiszta menny...
Melyet javall az ég sugalma:
Menj a pályán, leányka, menj!

Mondod: hogy ott is kék az égbolt,
Madár ül a fán, zengve dalt,
Fut a csermely, nyilnak virágok...
- Oh hölgy, magad ne csald, ne csald!
Csudáival a nagy természet
Ugy hat reánk, ugy szép nekünk,
Ha keblünkben szint' oly világ van
S vágyunk, remélünk, szeretünk.

S majd amidőn a szent küszöbre
Teended oh hölgy! lábadat:
Sajgó érzésed a világra
Hagyd künn, hol a világ marad!
Ha titkos bút viszen be lelked:
Bevitte a vészes magot,
Melyből midőn koránse vélnéd,
A megbánás fölsarjadott.

Ha megzendűl a néma boltív
- Halk mélán szól az orgona, -
S oltár elé szent társaiddal,
Áhítatos lélek vona;
Vagy celládban, szűk mécsvilágnál
Az éj bus hangulatba ejt,
S martírok képe néz a falról,
Kik itták a méreg-kehelyt:

Óvd lelked a kisértetekről!
Mely minket itt nyugtat, vezet:
Gonosz, bűnös játékot űzne
Emlékezet, remény veled!
Szalasszon egy sohajt ki ajkad,
Könyűd titkon perdüljön el
Sorsod miatt, vagy földi tárgyért:
Hogy vétkes légy - a perc közel!

Ifjú vagy még, maradj közöttünk!
Az életnél mi édesebb?
Szép lelked azzal is kibékül,
Mi rajta folt, mi rajta seb;
A szélvész port szór önmagára,
Tisztán megy a lágy fuvalom;
Élj és békülj ki tenmagaddal...
A földön sok gyönyör vagyon!


ELEIMNEK.

Eleimnek kisded háza,
Békeséggel fölruházva!
  Hol bölcsőm is ringott egykor
  S fürge lábam futosott:
  Csak növeld agg napjaimra
  Kertedben a gyámbotot!

Amint vágyban és reményben
Küszöbödet által-léptem,
  Hogy kikisért és megáldott,
  Aki legjobban szeret:
  A világban nem találok
  Nyugodalmat, örömet!

A kép, mely úgy csábit távol,
A remény, mit szívünk ápol;
  Fellegjáték, mely eltorzúl,
  Köd, mit a szél elvere;
  Valót adtam a reményért,
  De búsit is a csere!

Csendes hajlék, téged látlak
Lombja közt az ákácfáknak;
  Kéményednek kéklő füstje
  Az ég felé kanyarog...
  Otthon vannak az enyémek!
  Mért, hogy én is nem vagyok?!

Ott az udvar, ott a kis kert,
Benne minden fűszál ismert;
  Gyermek-képe, ifju álmak
  Szép emléke mindenütt...
  Ah, mig köztem és közöttök
  Idő és tér nem feküdt!

Öreg apám szánt, vet, munkál,
- Többet ér még mindnyájunknál -
  Édes anyám imádkozva
  Viraszt fel sok éjjelen,
  S fohász, munka mindazért, hogy
  Az én dolgom jó legyen.

Világ gyult már őszi estén,
Mintha látnám, mintha lesném:
  Mit csinálnak...? olvasgatják
  Kedves fiok levelét...
  S még soká, a sötétben is
  Csak rólam folya beszéd.

Akik vélem be nem teltek:
Várjatok csak, áldott lelkek!
Mint a tengerek hajósa,
Ki a földet meghajózza:
  Haza felé közeledem,
  Mentűl messzebb haladok;
  A szivem visz, - nem sokáig
  Lesztek immár magatok!


SZERETTELEK...

Szerettelek, nem tagadom!
S hogy eltört a lakadalom:
Nem én vagyok, te vagy oka,
Miért hajlongtál ide, oda?

Nyilt rózsa volt az ajakad,
Hol nemcsak egy méhnek szabad,
Égő tüzes nap a szemed,
Mely sok szivet melengetett!

Seregestül voltunk rabod
Megszéditél ötöt, hatot;
Szerettél, - s mi hivek valánk,
Ugy mondta szád, ugy mondta szánk!

Két hű kebel vonzalmiban
A boldogság hő vágya van:
Szerelmedben nem volt e cél:
Hiúságból szeretkezél!

S bár csábitóan hajlál felénk:
Mint a madár szétröppenénk!
Fészket rakánk az ott, ez itt...
Sorsunk nyájas vidékre vitt.

Mégis ha úgy elképzelem:
Minő bűbáj ült képeden!
Az a mosoly... haj... váll... szemek...
Rád épen nem neheztelek!

Ennyit kimondhatok...! s ha még
Tán többet is kimondanék:
A ház csendét ásnám alá...
- Feleségem meghallaná!


SIR-SZOBORRA.

Pihensz, angyal-szelid leány!
Arcád hamar meghervada;
Lelked fényes és tiszta volt,
Mint a menny gyöngéd harmata,
A földön megszerette azt
Az ég, amelytől származott,
S korán, korán visszavevé!
Mint a napsugár a harmatot.

Virág voltál, - amelynek ad
A szép tavasz díszt s illatot;
Kellem- s szelídségben valál
Dicsőitett, megáldatott!
S a dús kincset nem bírva meg,
Gyöngéded élted megszakadt;
Mint megtörik a gyenge szár
A túl teljes virág alatt.

Pihenj, angyal-szelid leány!
Köny s bánat áll szobrod felett,
Mely a mély gyászoló szülék
Fájdalmában emelkedett;
Bús könnyeiktől hantodon
A sirvirág kisarjadott; -
Ah! csak te hervadsz oda lenn
Halvány liljom, halvány halott.

 

1856

FECSKE, GÓLYA.

Téve hosszu, terhes útat
- Melyet a szél is megúnhat, -
Kikeletkor megjövétek!
Rongyos, szennyes volt a fészek...
Ezt a dolgot hozni jóra:
Volt az első, - fecske, gólya!

Ülni aztán a tojáson,
Lesve, várva, hogy kivágjon;
Majd nevelni a családot,
Mely öt-hat tagból is állott,
Védeni, gondoskodni róla:
Munka volt az, fecske, gólya!

S a kicsinyek hogy kiszálltak,
Vége lőn az enyhe nyárnak:
S mig a haraszt meg nem csördűl:
Utra keltek seregestűl
No biz ezért fecske, gólya!
Ide se jöttetek volna!


FENT ÉS ALANT.

Ne légy irigy, kicsi kunyhó,
Ama büszke palotára!
Ama büszke palotának
Nagy a fénye, nagy az - árnya!

Te pihensz az éjszakában;
Ott világos minden ablak,
Beteg ember, vagy halott van
A háznál, hol igy virasztnak!

Ne légy irigy, kicsi kunyhó;
Azoknak, kik ott születtek:
Ki tudja, hol lesz haláluk;
Odafent-e, vagy te benned?

Ne bánd, hogy szűk, alacson vagy,
S ott nagy termek, boltos ívek;
Közel vannak itt egymáshoz,
Távol vannak ott a szívek!

S hogy a súlyos munka népe
Szűken bánik a kenyérrel:
Fenn párolg sok drága étek...
S egy izes falat se kél el!

És ha a vész összedönti
A kunyhót a palotával,
Gyenge bokrot, büszke tölgyet,
Haragjában porba ágyal:

Szűk örökje akinek szent:
Felkél a kunyhó lakója,
Más falat rak a romokból,
Szarufáját összerójja;

Oltogat, nyes, - fája, földe
Újra sarjad, újra zöldűl,
Gyógyul a ház, gyógyul a sziv
Lassan lassan mély sebébűl.

Visszatér az elveszett mult,
Visszatér a régi fecske;
Ugy illik a boldog kunyhó
Kéményébe, nagy recsegve.

De romja a palotának
Feketülve ott hever még;
Önmagára szomorító,
Volt urára vádló emlék.

Ott veszett az ősi címer,
Az elődök képe, kardja;
Nem akad, ki az ereklyét
A rom közűl kikaparja.

Még a föld is összerendűlt,
Hogy a kastély egybeomlott,
S most növeszt rá szánalomból
Sűrü burjánt, kúszó loncot.

Ne légy irigy, kicsi kunyhó,
Ama büszke palotára!
Benne fénynek, hatalomnak,
Nagy az ára, nagy az árnya!


KIKIRCSEKBEN...

Kikircsekben, ibolyákban
Üdvözlém a kikeletet;
Örvendeztem a bogárnak,
Mely a napon föléledett.

Vártam még a gólya jöttét,
- Fészke itt áll háztetőmön, -
Hogy körűltem minden nyájas
Tavaszias képet öltsön.

Ide tart már évek óta,
Szinte tag lett a családban:
Fészkünk jobban én se védném,
Mint őt gyakran védni láttam.

Amikor jött, üdvözöltük,
Amikor ment, jót kivántunk,
Érkezése, távozása
Napot jegyzett már minálunk.

Most is várom, - s mind hiában!
Kimaradt a gólya végkép!
Mi nagy történet a madárral?
Pusztulásnak hagyva fészkét...!

Valahol a tengerparton
Összeesve porlik csontja;
Fehér tollát messze földön
Déli szellő fújja, hordja...

Mint kik egykor messze mentek,
Fenn-repűlvén nagy merészen;
S ott porladnak csontjaik most
A tengerpart fövenyében.

S nevöket az emlékezet,
- Mint a messze járó szél a
Földre hullott madár tollát, -
Meglebbenti néha... néha...!


NE HIVJ...

Ne hivj engem ki a mezőre,
Ha elveszett virága, zöldje!

Vagy a gyorsan futó patakhoz,
Mely a bércről hullt lombokat hoz;

Ábránd, öröm, dal messze-széledt...
Közel, távol kinzó enyészet!

Bezárkozván ülök szobámban,
Hogy e bús képeket ne lássam...

S igy is borongok... lázas elmém
A táj sötét rajzát viselvén.


EMLÉKLAPOK.

              I.
      JULIÁNAK.

A tavaszra gondolj télben,
Öröm közt a bus napokra:
Szirtes uton járj merészen,
A rózsák közt óvakodva,

Jó a völgyben, szép az ormon:
Szállj magasra, ah de ritkán!
Vágyad inkább legyen otthon
A szűk völgyben, mint a sziklán.

Búbaj közt is szép az élet!
Virágért a tüskét tűrd el...
Vedd, mint sorsod közli véled,
Az édest a keserűvel!

Borong az ég, majd megkékül,
Mosolygás a köny testvére;
Ne várj élvet árnyék nélkül,
Ne is búsulj nem remélve!

Igy alant, fent, - fényben, árnyban:
Állj mosolygva, állj szilárdan!
S meg ne sirass, meg ne bánj
Semmit, semmit oh leány!

              II.
 F. ANDRÁSNAK.

Ülve az őstelken, hol rád fény és öröm árad:
  Védd, gyarapítsd, - s díszét még magasabbra emeld!
És kik az első fát olták s letevék az alapkőt:
  Őseid emlékét áldani el ne mulaszd!

              III.
   CZIRILLÁNAK.

Jó s balsorsról minek szóltok!?
Mennyit szenved? Milyen boldog?
Magán áll az emberen;
Ég, föld vidúl, - s bús a nárcis
Mig a füge a sziklán is
Édes gyümölcsöt terem.


HERNYÓ VOLTÁL...

Hernyó voltál, pille lettél,
Idres, bodros, elkap a szél!
  Aki meglát, mosolyog:
  Húgom-asszony mi dolog...?!

A forró nap el nem éget,
Ünnep néked szombat és kedd;
  Csak a tűkör és gitár:
  Kezeid közt ami jár!

Ahol elmégy, néznek arra,
Az is, aki nem akarja!
  Megigézi szép szemed:
  Akire csak ráveted!

Illatos lég... tündér-álom!
Fülmile minden ágon;
  Egy, mi benne rosz marad:
  Hogy rövid lesz a nyarad!


NÉPDALOK.

              I.

Alant megyen a felhő,
Zivatar jön délrűl;
Fordítsd bojtár, a nyájat
Erős idő készül!

Alant megyen a felhő,
Zuhog is már távol...
Fordítsd bojtár, a nyájat,
Mert megver a zápor!

Nem bánom én, hadd jőjön
A fergeteg széllel!
Nem bánom én, hadd szórja
A nyájamat széjjel!

Máshoz adták a rózsám...
- Ha sirását láttam:
Zápor-eső, zivatar
Verheti a vállam!

              II.

Te vagy az én boldogságom,
Te vagy az én gazdagságom!
Csak az búsít, egyéb semmi:
Hogy távol kell tőled lenni!

Panaszod van a világra:
Hideg hozzád, szegény árva!
A gyémánt is, egyetlenem!
Hideg földben, kő közt terem.


ŐSSZEL.

Ültem a rét zöld pázsitján,
Hol a csermely omlott tisztán;
Illatos fű, nyilt virágok...
Szemem alig nézett rájok.

Völgyek árnyán elmulattam,
Támadáskor, alkonyatban;
Lelkemhez szólt a madárdal,
Mély, de gyorsan múló bájjal!

A mennyet borongni látom,
Dér-harmat függ a faágon;
Fogy az élet észrevétlen,
Lassúbb, lassúbb érütésben!

Rétek halvány kis virága!
Hulló lombja a bereknek!
Némuló dal, mért szeretlek?
- Elveszítlek nem sokára!


HALOTTAK EMLÉKEZETE.

Hull a levél... a tarlott őszi tájak
Szebb napjaikra nézni intenek;
Szeretetben kik vélünk egy valának:
Feledjük-e, midőn már nincsenek?!
  Jertek, jertek! s hulló lomb közepett
  Üljünk meg a bús emlék-ünnepet!

Ugy elmerül szivünk a földiekben...!
Hű lenni a méltó búhoz nem ért;
Oh, a fátyol mi könnyen hátralebben,
Melyet köténk az elveszettekért!
  Hogy sirjokon mécs, szemükben köny ég
  Legyen ez a nap az övék... övék...!

Mienk is ez! emlékben, fájdalomban
Ugyan mienk! kik élvén hányatunk!
- Csak addig zúg a lomb, mig a galyon van, -
A holtaknál nincs a mi bánatunk!
  De jól van így...! a búban, könyeken:
  Kiért bú s köny van, nekünk megjelen!

Itt a szülő, hű karjai kitárvák,
A szeretett férj haza látogat!
Ne sirjatok, szegény rongyfedte árvák!
Ifjú özvegy, vetkezd le gyászodat!
  Kis magzatim! hát visszatértetek...?
  Oh mint vérzett, fájt szívem értetek!

A hős ifjú koszorúval, sebekkel,
A test-halomból délcegen kilép;
Jön a testvér, barát s a mátka; felkel
Ki elveszett, s nem tudni hol?  mikép?
  Meghalni a sors akit hova vitt:
  Föld és tenger kiadja holtait.

Körülfognak vigasztaló beszéddel:
A cél, az út mind egymáshoz vezet!
Nem foszlik még az ábránd rajza széjjel,
S erős hit ver szivünkben gyökeret.
  Mint a virág kelyhébe' titkosan,
  Illat s szirom közt a gyümölcs fogan.

S enyhűl a bú, szivünk nem nyomja kétség,
Mi jól értünk az elhunytak felől!
Az örömért, mely vélök érte végét:
Örökségünk remény, remény te löl!
  A téli napnak, - távol szertelen, -
  Melege megfogy, tündöklése nem!

A hűségnek nem veszhet el jutalma,
S szivnek, kit a sors összevissza-zúz;
Pálmánkért a hit menny felé utalva:
Nem lenne csak sirunkig kalauz?
  A vágy jobbat lel, mert jobbat keres;
  Még ez a köny is szebb létért kezes!

Pihenjetek hát hívek, jók, szerettek!
S kiknek a föld keservvel fizete;
Hull a levél... de az emlékezetnek
Örök-zölden mosolyog ligete.
  Hull a levél... alvó félben az élet...
  Boldog, boldog... ki tudja, még se félhet!
  S a halál és pusztulás közepett:
  Uj életnek szentelhet ünnepet!


POHARAM.

Nem jól vagyunk mi, édes poharam!
Ritkaság, hogy belőled bort igyam;
Ha iszom is, jó kedvet nem kapok:
Eszembe jutván a letünt napok!

Eszembe jut te régi víg urad,
- Ki fájdalom, már a mennyben mulat! -
Ki egykor a bakatornak levét
Csordúlatig tölté, tölté beléd!

Ülénk gazdád körül gyakran, sokan,
Hozzá növénk, mint a sás bokrosan;
S koccintván, a dal szebb lett veletek,
Mint egy ezüst síp bele zengtetek!

Éjfél után, ha gát és fék szakadt,
S kedvünk félig bú volt, félig harag;
S már nem derű  a hegyek homlokán,
Hanem vad tűz, mit keble nyögve hány:

Csendültetek... mondván: elég... elég!
S a bús hangról rátok nem ösmerék;
De képzelém a zárda-csengetyűt,
Mely eszmélni hív s fekhelyünkre kűld.

Igy folyt ez, igy! Ki vígan él, az él!
Szivünk láng volt, idegzetünk acél;
Bú-baj tartós, teher nem volt nehéz.
De az öröm oly édes, mint a méz.

Adóztatván ekkép az életet;
Egyszer gazdánk lábáról leesett;
Hű női kéz kórágyát nem veti...
(Család, rokon belőlünk telt neki.)

Homály, csend van körűle; halovány
Mécsvilág teng még fogyó olaján;
S halál-óra: éber pók ketteget...
Jelengetvén a végső perceket.

Ejh mit? ne hagyd magad! reá esénk;
Feje alá nyult ő, nyögvén felénk:
A pince-kulcs imhol... mulassatok!
Majd addig én itt... lassan... meghalok!

Nem vígadánk mi, - de ő meghala...
Még a torban szolgált ki pohara;
S mi, a bor és kedv edzett hősei:
Nem birtuk azt most kiüríteni.

Szűken hagyott, - nem hagyhatott sokat,
- Jó szív mellett a halmaz meglohad, -
S ugy rendelé: hogy árva és szegény
Osztozzanak, mivel birt, mindenén.

Tudván, minő kezekbe nem kerűl:
Mi vettünk meg mindent, becsin felűl,
Hogy udvarán megütték a dobot, -
(Higyjétek el, hogy senki nem lopott.)

Ez vásárolt ekét és boronát,
- Minek nekem? szerezze meg ki szánt!
A könyveket, - hadd menjen! amit ad
A bölcseség, nagyon sovány kamat!

Hanem midőn reád kerűlt a sor,
Ki boldoggá tevéd őt annyiszor,
Hogy tán benned a jó kedv árja van:
Megvettelek, szerelmes poharam!

De hasztalan! vidulnom nem lehet...
Mindent elront ez az emlékezet;
A szép multat ha jól felgondolom:
Vizzé válik miatta a borom!

 

1857

MÁJUS ELSŐ NAPJÁN.

Igazán ma nyolc éve már, amidőn
Kezed, szived életemnek kincse lőn!?
Ugy elillant, nem is véltem, - mintha vélem
Egy jó tündér átrepült vón az időn!

Te vagy az a nyájas tündér, te magad!
A tövis közt utam gyorsan áthalad,
S azt a mézet, mit fukaran nyujt az élet:
Százszorozva izli ajkam általad!

A multakra irígykedni nincs okom;
Most is olyan vagy nekem, mint egykoron,
Midőn álltál ott az oltár zsámolyánál,
Szerelemmel, szeméremmel arcodon!

Kellemidben nincsen semmi veszteség,
Vagy szemem csal, amely vélök eltelék?
Szép csalódás könnyű fátyol! amint látszol,
Én szeretlek, boldog vagyok, s ez elég!

Csendes a szív, csendes a ház, - jó nekünk, -
Nem sohajtjuk, amit el nem érhetünk;
Melyből váltva lesz az élet boldogsága,
Mindenünk van. búnk, reményünk, örömünk!

Néha, néha megrendül e kis sziget,
De a szélvész amikép jött, elsiet;
Hol kis bátyja halma látszik: fiunk játszik...
Mást adott, ki elvevé az egyiket!

S mi jót érünk, neki szánjuk, mind neki!
Zúgjanak ránk a balsorsnak fellegi!
A madár ül éjszakákon künn az ágon,
Meleg fészkét kicsijének engedi.

Ifju lettem, szivem agg volt ez előtt,
Most mindenben érdekest lel s meglepőt;
Amit ködben sejtve láttam hajdanában:
Mind megértem, - az én álmam mind betőlt!

Csak tovább is, csak sokáig így legyen!
Szelid holdam, vezérj át az életen!
Hogy majd annak késő végén rátok nézvén:
Boldog álom fogja be az én szemem!


KÓCSI PUSZTÁN...

Kócsi pusztán betyár vagyok,
Szorongatnak a hadnagyok!
De ne féljen a vármegye,
Hogy a vasat én rám tegye!

Gyerünk szellő, nincs itt szállás,
Messze van még Árokszállás!
Három mértföld, meg egy darab,
A lovamról szakad a hab.

Símogatom, szólingatom!
Régóta vár a galambom!
Kikönyököl ablakába,
Néz fel s alá, de hiába!

Esteledik, borúl az ég,
Ne menj hívem aludni még!
Szellő lovam dobogása:
Édes álmad szakadása.

Kerűlök én száz mértföldet,
Hogy egy jó szót halljak tőled
Ha a nyakad átölelem:
Odaadnám az életem!

Jobb tanyán még nem is háltam,
Mint a rózsám hajlékában;
Hejh, pedig ott se alhatom,
Mégis csupa nyugodalom!


HOLLÓSI KORNÉLIA EMLÉKKÖNYVÉBE.

Amit a nagy dalteremtők
Érezének, álmodának,
Szent berkében ábrándozván
Ama tündér szép világnak:

Ajkidon új életet nyer;
Ébred a dal s égig szárnyal;
Napvilágra jő, mikép a
Drága-gyöngy a buvár által.

Vígan csattog most az ének,
Majd nyög és sír búval telve;
Az a  kínnak és gyönyörnek
Szívhódító bűvös nyelve!

Ami abban fájdalom van,
Legyen nálad csupán játék...
S üdve szálljon mind a szívre...
Az a sok szép varázs íge
Életedben testté váljék!


MEGTÉRŐ.

Ismersz-e még, gyászolsz-e még,
Te megbántott, megcsalt anyám!?
Áldás helyett átkod levék...
Keblem szavát elaltatám!
Szülő-hűség szent és örök,
Tán nem vet el, csak megsirat,
Meghalni hát hozzád jövök...
Áldd meg szegény, bűnös fiad!

Az őshajlék szűk és szegény,
Egyhangu volt a házi kör;
S futék abból, hogy tehetém,
Mint a fogoly vad, mely kitör.
Ott munka és gond közepett
Lenyügzött lét, - inkább halál!
Én sürgeték fényt, szerepet...
- S te azt, anyám, nem adhatál!

Az volt hitem, hogy idegen
Dicsőségnél sütközni több,
Mint a szerény díj s küzdelem,
Amelyet nyújt az ősküszöb.
Unám a munka kenyerét.
Jobban izlett a kegy-falat;
Inkább voltam fényes cseléd,
Mintsem daróc fedvén, - szabad!

Beteg lettél, - házunk körűl
Az istápot rengette vész;
De mint a hang, amely röpűl
S mindig fogy... fogy, majd elenyész:
Ugy lankadott, ugy szállt alább
Bennem hűség és vonzalom,
És nem jövék, mint várhatád,
Ápolni, bús kórágyadon!

Nem őrzé már szivem neved,
Másnak rakék ott oszlopot;
S lőn a szó is nehéz, feledt,
Mit ajkam a tejjel szopott.
A köntössel levetve lőn
A szép erkölcs, a hajdani...
S hogy te vagy én édes szülőm:
Szégyenlettem bevallani!

Mit a végzet jobb célra szánt:
Az észt, vagyont, életerőt,
Elfecsérlém rosz pénz gyanánt;
- De végre a mérték betőlt.
Kunyhó, kastély elzárva van...
Hiú gőggel kerestem ezt:
- Amonnan számüzvén magam, -
S jött-ment korcsot be ne ereszt!

Hová való? kié vagyok?!
Lelkem, testem levert, beteg!
Nagyobb kínt látok, mint azok,
Kik kórágyon fetrengenek!
Éltem teher s undortele...
A zsarátnak ki nem aludt;
Lesepré az önvád szele
Keblemben róla a hamut.

Mentem, midőn marasztgatott
Szerelmednek nyájas szava;
Most elfordúlt arcúlatod
Eszem nélkül ver, von haza;
Zárd bé szemem! - keserve nagy
Szivemnek, a multak miatt!
S mint én valék, oh ég, ne adj
Anyának több ilyen fiat!!


BOLDOG SZIGET.

Bolondság! de úgy képzelem;
Ha volna a nagy tengeren
Egy darab föld, melyet soha
Nem illetett ember nyoma:
S keze szenyje a szűz, szabad
Természeten még nem maradt:
Hány lenne, ki oda siet?
- Ez volna a boldog sziget!

Tengerhűst hord az enyhe szél,
Együtt dal és viszhang beszél,
Illatos a föld kebele; -
Zamattal és lével tele
Narancs, füge a csaliton...
Ez a földi paradicsom!
Kizöldül a fa - kész a ház -
Odújában méhraj tanyáz; -
Melyek szépen megállanak:
Galóczáktól pezsg a patak.
Rád nem kiált völgy és lapály:
Gyere fiam, szánts, vess, kapálj!

Ne kiméljed a tenyered,
Ha szereted a kenyeret!
Ad azt a föld - nem kell dolog!
Venyigékből színbor csorog,
Parázsba hull a gesztenye,
Jól jár, ha van, ki megegye!
Madár kezes, vad nem ijed...
- Ez volna a boldog sziget!

S nem ennyi, mellyel bir vala,
Hiszen még most jön a java!
Nincs ott e négy: - s ki rajta kap -
Ügyvéd, orvos, katona, pap.
Nincs zálogház, csőd, uzsora;
Cseléd, ki a maga ura;
Ki kocsin jár, nincs naplopó;
Sovány tudós, kövér kopó.
Nagy úr, kit - bár mázsán nehéz -
A kis Jordán zsebébe tész.
Ott nem küzd az enyém, tied...
- Ez volna a boldog sziget!

Az nem nevel nagyságokat,
Kikből nagy rész főz, mosogat;
Ott a szajkó, mely csak fecseg,
Banka s kakuk nem becsesek!
Ott csak hordón, átalagon,
Itt máson is abroncs vagyon.
Nem látni ott vén ifiat,
Bolondot a sok ész miatt,
Fogatlan szájt foggal tele,
Fehér hajat, mely fekete;
Aurórát, ki csak Lizet...
- Ez volna a boldog sziget!

Nincs ott, ki ír s szerkeszt lapot,
Nyolc személyre tizenhatot,
S rajta tör az emberfián,
Köti, tolja, mint a cigány.
Melytől nap, s élet rövidül:
Naptár nem jön ki senkitül,
Tudván, mi a parancsolat:
Szeresd felebarátodat!
Hogy a világból is kifuss:
Nincs poéta, sem kritikus,
Nem kész egymást a sok zseni
Keresztfára feszíteni;
Akit szabály nem zaboláz:
Nincs virtuóz, nincs zongorász:
S mely undokabb mindannyinál:
Nem akad, ki politizál...
Nincsenek ott bölcs rendszerek,
Melyeken a könyed pereg.
Nem dicsérnek, hogy elpirulj;
Nem gyaláznak, hogy felvidulj,
Nem adják ki arcképedet...
- Ez volna a boldog sziget!

Boldog bizony! kincseire
Szinte fáj az ember foga;
De én talán amije nincs:
Azért mennék inkább oda!
Ily boldog föld, hisz volna csak,
És szállhatnék, mint szállanak
A darvak és a vadlibák:
Fényes világ, művelt világ!
Itt hagynálak - azt elhihetd!
- Az volna a boldog sziget!


BÓNIS-POGÁNY KAROLINA SZELLEMÉNEK.

Hol vagy? hová lől dicső asszony!?
Nemtő, ki köztünk lakozék!
Mit vétettünk: hogy elszakasszon
Haragjában tőlünk az ég?
Harmincnégy év! - s lelked megkérik...
Hogy mondjuk el sirod porán:
Te élhetél késő vénségig,
S elmulásod mindig korán...!

Menten minden világi máztúl
- Távol hiú vágy s ösztönök, -
Vevéd élted kalauzáúl:
Mi a lélekben szent, örök.
Érzelmed volt szűz-tiszta harmat,
Fény, fény melyet befogadott;
S mit csak egy felsőbb lény akarhat:
Az volt a te akaratod!

Mást gyógyítván, tenszíved enyhült,
Jutalmát a tettben lelé:
Követted azt, mint a delejtűt,
Ha fordult a nyomor felé.
Áldozni! e mondást nem értéd,
Pedig áldoztál eleget;
Nézvén kezed jótéteményét:
Hogy az máskép nem is lehet!

Lelked most a felhők közt tűnt el,
Ábrándiból szárnyat kötött:
Majd álltál a bölcs gyönyörével,
Egy virág, egy bogár fölött!
Tudtál égen és földön járni...!
Valál magasztos, gyermeteg,
A fennséges és a parányi
Emelet, s birá - figyelmedet!

Híve, kit anyának neveznek:
Sebénél és fájdalminál,
Nemcsak borongtál, mint a felleg,
De enyhe csöppet hullatál!
Od'adtad a gyöngyöt, gyémántot,
Az ezüstöt, az aranyat...
Aki látott: tisztelt, imádott,
S te ékesb lől és gazdagabb!

Hamar meghaltál...! élsz örökre!
Nem öltetek bár mint szülét:
A sors, szép lelkedre kötötte
A beteges világ ügyét!
S anya valál...! királynő nyilván!
Ugy ösmert az erény hona;
Homlokodon, - te nem gyanítván, -
Ott csillogott a korona.

Értetted a lángészt müvében,
Érezted a költő dalát!
Lantomnak is bús zöngelmében
Kedved tölt, s azt meghallgatád!
Boldog valék: hogy megragadtak
Oh dicső! annak hangjai...
Én, birtam volna egy-magadnak
Éltem végeig dallani!

Bocsáss, bocsáss meg most is nékem,
- Kinek ez bús, de szent öröm!
Dalaim, hogy éltök hosszabb légyen,
Neved- s emlékedhez kötöm!
S meghajlok, oh fényes jelenség!
Halmodon, mit köny árja mos...
Fohászkodván, hogy sok szülessék,
Ki hozzád lesz hasonlatos!


A PATAK.

Szeretet s hév nincs anyámban;
Amint a világra szűl:
Érzéketlen kebeléről
Eltaszít kegyetlenűl.

Siró gyermek, gyenge árva
Kezdem vándor-útamat,
S oda, honnan elszakadtam,
Visszatérnem nem szabad;

Csak tévelygek, bolygok, - a sors
Zordon sziklák közt vezet,
Melyeken vergődni hallom
A rohanó szélveszet.

A bokornak van nyugalma,
Mikor lombja sem remeg;
A szellők is megpihennek,
Mint a játszó gyermekek:

Meleg fészkén a madárka
Éjszakára meglapul;
Virág szunnyad szembehunyva;
Mig a hő nap alkonyul:

Ah, de nékem megpihenni,
Hol szeretnék, nem lehet;
Sirva kezdem s zugolódva
Végzem, végzem éltemet;

Mély rideg tó von magához,
Hol elnyelnek a habok...
Mily élet ez!? szünet nélkül
Születek és meghalok!


ÉJJEL.

Setét van már, elmult a nappal,
Nyugalom van a fáradtakkal,
Én ágyasházam elhagyom...
Ah, a mennybolt oly mérhetetlen!
Bámúlok a fénylő seregben
Fen-lebegő világokon.

Egykor, ha éjre fenmaradtam:
Mint falevél a mézharmatban,
Szivem gyönyörben förödék...
Az ég most is dicső, fensége!
Örök lángban a mirjád mécses...
De keblem más, mint vala rég.

Akkor merész, gyors szárnyat öltve,
Távol maradt e bánat földe,
Szálltam, fel... messze... végtelen...
S mig a napok körében jártam,
Bübájos kép volt útitársam,
Mely a földről szállt fel velem.

Gyors és könnyű volt feljutásom,
Édes, tartós ottmúlatásom
Az ég fényes tájékinál;
És csendesen jöttem le ismét,
Mint el nem zúzza gyenge testét
A hópehely, hogy földre száll.

Most, - látni csak s megtelni kéjjel,
Melyet kérdés nem ront, se kétely:
Ah, lelkem ezt kevésli már!
Többet kiván most: tudni, tudni...
A titoknak nyitjára jutni,
Mit a mélységnek kulcsa zár.

Mi az, mit fent s alant csudálok?
Mi tartja számon a világok,
Lények s valók mindannyiát?
Az út hosszú, a szám temérdek,
Örök titkok, miket nem értek,
Itt mélység mélységet kiált.

S mi vagyok én? talány e földön,
Hideg por, ha napom kitöltöm:
A lomb egyszer zöldel s le-hull...
Az élet fontja könnyen billen,
Visszásan mér a síron innen;
Nem bánom ezt, - de túl... de túl...!?

S mig titeket fenn, kérdenélek:
Nagy mindenség feltárt könyvének
Titkos betűi, csillagok!
A nagy kérdés nincsen megoldva,
Mentek tovább, mint kezdet óta
S nyugaton - lehanyatlotok!

Oh, fényetek ne tünjék még el,
De töltsetek be hit- s reménnyel,
Hogy ha e testet levetem:
Kétség s titok föl lesz deritve,
Most tűkörben, majd szinről szinre
Leend látásom odafenn.

S bár légyen itt gyötrelmes éltem,
Csak bízzam, hogy majd ott elérem
Az örök élet vizeit,
Ahol megenyhül szomjuságom,
Mely úgy epeszt s öl e világon:
- Nyugodt- s boldoggá tesz e hit!


HOZZÁ.

Mért nem kötök füzért nevednek?
Dalomban mért nem emlegetlek?

Fa vagyok én: te kis folyóka,
Szerelmeddel reám fonódva;

S mellyel az ég engem megáldott:
Nem ejtek rád egykét virágot!

Hívem ne szólj, midőn utánad
Láttál bujdosni, mint az árnyat,

Midőn e szív alig remélte:
Sajátjának mondhatni végre,

Dalomba voltál szőve, mind csak
Reád utalt virág, hab, csillag;

Örvénnyel küzdve, partra szállva:
Te voltál, csak te, lelkem álma!

Mit mondjak most? elég, ha érzem
Hű karjaid közt üdvösségem!

Mért tudna még epedni vágyam?
Hisz benned mindent feltaláltam!

Ajkam hű csókja homlokodra,
Egy pillantás szemedbe lopva:

Mindent elmond, - mindent megértet
A boldogságról vélem, - véled!


FALUSI KÉP.

Kié ez a nyugodalmas kicsiny lak?
Körülötte terepély fák virítnak;
Ez a hajlék jámbor szántó-vetőé,
S nagy az öröm, amely ma azt betölté.

Ház kapuja tövig kinyílt magátúl,
Szük az udvar, de most mintegy kitágúl;
Fa virágát jó kedvében lerázza.
Fényesebben süt a nap is a házra.

- S öreg párnak örömére mi szolgál?
Nincs nekik több, nem is volt egy fioknál,
Kis korában, során sokat törődvén,
Igy nyugodtak meg a fiú jövőjén:

A jó Isten ha őt élni engedi:
Szántson, vessen, mint az apja s elei:
Az örökség kevés ugyan, - de hagyján!
Nincs roszabb, mint más idegen falatján!

Azonban a jó öreg pap nem enged,
Mondván: vigye iskolába kegyelmed!
Hadd tanuljon, s kincset szerez magának,
Melynek lopó, s a rozsda is nem árthat.

S ment a fiú, tanult, küzdött merészen,
Mig felvivé a jó Isten s az érdem;
Most hazajött, - nő s gyermekek körűlte, -
- Csuda-e hát, ha reng a ház örűlve?!

Öreg gazdánk, hű élete-párjával,
Galamb-őszen, de fris, piros orcával,
Az örömtől megifjulnak tiz évvel...
- Hejh, hogy ily nap éltünkben csak kivétel!

Milyen fiú! - amely alatt pihent ő,
Boldog e szív, s melyet szopott, az emlő!
S felesége! ifjú, szép, - s mi hétszer
Szebbé teszi: szelidsége az ékszer.

Ez az asszony, bár nagy nemből eredett,
Szüleiként tartja a két öreget;
S nem bánja, - bár palotában nevelték, -
E kis házban legyen lakos, ne vendég!

A boldog férj, hű nejének, hogy olyan,...
Köszönetet küld egy hálás mosolyban,
Amaz ránéz: - egymás lelkét megértik, -
Én a tiéd, enyémek a tiéid!

S az unokák, emez fiú, amaz lány,
Egészséges, okos, kedves valahány;
Egy perc alatt otthon lelik magokat...
Egyik futos, másik kérdez, mutogat.

A jó asszonyt cirógatván kezeik:
Édes anyám-, nagyanyámnak nevezik,
Azt rég hallá, most hallja ezt először,
S nagy az érzés, mely szivéből előtör.

Körűlöttök beh mindent is elkövet!
Jár-kél, tesz-vesz, alig leli helyöket;
Oh, amit lát, szemének csak szokatlan...
A sziv édest, vele-rokont lel abban.

Mily szép is a lelkek szövetkezése;
Idegenből rokon vér lesz cserélve!
Mi nagy, mi szent tüzével a szeretet:
Igy egymáshoz olvasztván a sziveket!

Öreg gazdánk egy két szót is alig vált,
Örömében, soká az öröm gát;
Hanem mikor körűlülve az asztal,
Mint a forrás, kibuzdul e szavakkal:

Virágoztok, mint a diszlő olajfa,
Látja szemem, amit szivem ohajta!
Én fiaim! - egyebet nem mondhatok, -
Simeonnal már örömest meghalok!

S apa, fiú, - hogy vége az ebédnek, -
Szép csendesen borozgatván, beszélget;
A többiek kimennek a szőlőbe,
Úgy örűl a gyermek-sereg előre!

A nap halad, - ha boldog, száll az óra,
Alig, alig tudunk számolni róla!
De, - mert a húr szakadásig feszűlhet:
Jön az éjjel, - és jóltévőn a - szűnet!

A mindenség mi hallgatag, mi békés!
Pihen a föld, pihen a ház s az érzés;
Csak az álom jelen meg, és enyelgve
Másolgat a nap képéből ecsetje.

A szemeket nyugvás zárja be lágyan,
S öreg asszony ébren van még az ágyban;
Bajlódik a boldogsággal s szivével...
- Mért ilyen nap éltünkben csak kivétel?

 

1858

FEDDŐZÉS.

Szól a harang, - kapui az úr házának
Az ájtatos hivők előtt nyitva állnak;
Itt gyógyul ki a beteg sok titkos sebbűl,
Könyet ejtvén, imádkozván, megkönnyebbűl.

Hogy nem térsz be ide te is, embertársam!
Vagy jobb neked imádkozni más egyházban?
Ahol hozzád rokon s vér nem közelíthet,
Kiknek láttán háborogni érzed szíved!

Hejh, kifordul ma-holnap a föld alólad,
Elmennél úgy, hogy szivedben meg ne oltsad
Rég füstölgő üszkét a rút gyűlöletnek?
Kibékülnél bezeg majd ha eltemetnek?

Jőj be, jőj be! itt van a nyáj, kit legeltet
Maga az úr kies mezők s vizek mellett;
Holott édes szó hallatszik, tiszta fény süt,
Jobb itt egy nap, hogy-nem ezer nap egyébütt!

Istenével ki szívesen lenni áhit:
Elfelejti az életnek balgaságit;
Ha leborulsz buzgósággal, meg nem látod:
Ki ül melléd? ellenség-e, vagy barátod?

A gyülölség két élű kard, gyilkos fegyver,
- Te is sérülsz, ha mást azzal kezed megver, -
A lélekben élő féreg, öröklő seb,
Jaj, akinél a szeretet nem erősebb!

A méregfa lombját ősszel elhullatja,
Megverdik a fenevadak bősz fajzatja;
De ki úgy tud haragudni, és szivére
Ugy ránőtt a gyülöletnek száraz kérge,

Hogy ajakán e szép szavak ki nem jőnek:
Megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek,
Lehet annak templomod bár Jeruzsálem!
Imádsága sohsem nyer ily választ: Ámen!

 

1859

KAZINCZY FERENC EMLÉKEZETÉRE.

       Hív és nagy vala.
       Kazinczy Ferenc.

Szép nap viradt fel Széphalomra,
A honra szép, nagy nap viradt;
Zendűljön és lapály víg zaj miatt!
Az őszi lomb sárgán omol bár:
Mulasson itt élet, mosoly!
Rózsát hozzon a vad folyondár,
Mely e mohos sirkőre foly!

Ki nyugszik itt, csendes ligetben? -
A sokaság ösméri jól,
Mely erre néz s tolong lélekben,
A négy folyam tájékiról.
Eljutni oly könnyű idáig!
Az ég a sirhalom felett
Örök fényben dereng, világlik...
Mig a föld vérnyommal fedett.

Mert érdemére halhatatlan,
De nem várt rá virágos út;
Vérzett nehéz viadalokban, -
Felé ezer hullám tolúlt,
S mig folyt  - sokáig folyt - az élet:
Viszály nem szünt, hab nem lohadt;
Pazar kézzel hinté a végzet
Lábához a sárkány-fogat.

A törpeség, a bűn, a vakság,
Agyarkodott, ment ellene;
Szégyenlék őt és megtagadták
Kik egy vérből voltak vele;
S élet, világ mit tőle megvont:
Tán tűzhelyén föllelve lőn?
Ült homlokán itt is rideg gond...
- Örök felleg, magas tetőn.

Ki jő s profétál, bére: vad méz,
Szőrköntös és - fejére kő;
De mégis, hogy nem értik, az lész
A gyilkoló, a leverő!
Itt sem maradt el átka, sérve. -
Majd nyomta a börtön fala;
De itt is csak céljának éle,
Mivel ő »hív és nagy vala!«

S vajjon mi, - kik ma ünnepelvén
Emlékezünk, álmélkodunk -:
Busúlásnak szóljunk-e nyelvén,
Zöld  mirtuszát lépvén magunk?
Hozzá vigyük mult szenvedésit
A mennybe föl s a föld alá?
Fájlaljuk, hogy fényben nem élt itt?
Midőn ő azt »nem fájlalá!«

Nem, nem, Dicső! mi  büszkeségünk!
Öröm zendűl az ajkakon!
Dicsőséged, melyről beszélünk,
Kínt, életet zománcba von!
Hiszen - mikép zord fellegekben
Küld újitó esőt az ég -:
Átokszerű küzdelmeidben
Ez a nemzet megáldaték.

Volt úgy, hogy ez feledve kábán,
A nyelv, a hon mi szent nevek:
A siető enyészet ágyán
Lőn öntudat-vesztett beteg;
Támadt igaz, ki hangosan szólt,
Epesztvén a nép bűnei...
De - mint a szívütés az alvót -
Nem birta azt felkölteni.

Te megjövél, - szeretve jobban
A hon ügyét, mint tenmagad! -
S az alvó tűz gyors lángra lobban,
A lélekzet megint szabad.
Az első hév eszmélet óta,
S hogy fürteid már fedte zuz:
Lelket lopál veszőbe, holtba,
Te új, dicső Prométheusz.

Nem állottál a nyelv ügyéhez
Hideg, gyarló kézművesűl:
De mint akit tengése vérez,
S virúlatán függ, lelkesűl.
Ástál, - sok kincset rom fedett el -
Sokat teremte szellemed,
S az ó erő uj kellemekkel
Testvér gyanánt ölelkezett.

Ura a dús, de zord anyagnak,
S az izlésnek nagy mestere!
Hő csókjától a Géniusznak
Lelked kettős kegyet nyere!
Kezedben a kőből szobor vált,
Min ült merész kecs és szabály;
A szó hő dalba hangozott át, -
Nem csak bányász, müvész valál!

A szép közös kincs: - érte mentél
Élő és holt népek közé. -
Kisded elmét karodra vettél;
Az álmost szód ösztönözé. -
Lelkednek, szent, izzó hevétől
Érdek, harag széthamvadott...
Kiáltván az oltár kövéről,
Oda gyüjtél lelkest, nagyot!

És zeng apáink drága nyelve!
Ingó szellő, zugó vihar, -
Mi szép: gyöngéd érzést lehelve,
S midőn a harc terén rivall!
Élet - halál, bú - s kedvre megnyer,
Igéiben bűbáj lakik...
Behat, mint a kétélü fegyver,
Mind a velők oszlásáig!

Zeng, és mi élünk...! annyi villám
Nem sujthatá le a magyart;
Velünk az ég kegyelme nyilván...
S őrlelkeink véd-karja tart!
Élünk, élünk...! s milliók remélnek,
Vevén ajkad nyilt jóslatát:
Mellyel népünk' nagy, büszke népek
Müvelt sorába állatád!

Oh Szent! melyért küszködve éltél,
- Sorsán kiontva lelkedet, -
Ez ünneplés öröm-tüzénél:
Lásd nemzeted, halld nyelvedet!!
Mi üdvadóbb: az égi pálma,
Mely ott borítja fürteid?
Vagy ez a nép, mely itten áll ma?
Vagy ez a hang, mely istenít?

Igaz valál, - emléked áldott!
Haló-földed szent, éltedért;
Szűlt sok jelest, nem szülte párod
Egy század, míg végére ért;
Mit mondjunk jőve hült porodhoz?
Áldás és fény nagy neveden!
S amely nyelvén s lelkében hordoz,
Áldás és fény a nemzeten!


BÁR MÉG...

Bár még az ágon függ, de sárga a levél;
Szomorú tetszhalott, amely se hal, se él;
Halálos zsibbadás ül a természeten,
A nyárnak vége van, - s a tél még nincs jelen.

Kórót, cserét a szél ha megrezzentene!
De elállt a világ szava, lélekzete...
Nem látni a napnak keltét, enyészetét,
Nappal féléjszaka; éjjel pokolsetét!

A nyárra gondolok: vidám himes határ,
Hol kigyózó folyam s délnek fuvalma jár;
Halomfedő kalász, ágfedő lombozat,
Kékje s villámival dicső mennyboltozat!

A télre gondolok: omló lágy hópihék,
Melyekből a földnek ágyat készit az ég;
Üvöltő szélveszek, kővé vált zuhatag,
Sötét holló-sereg, barangoló vadak.

Vagy annak sugára, vagy ennek vihara!
De most reám tapad a föld undok sara,
S a köd... a köd... ez a lebegő szikla nyom
Sulyát kell lelkemen görnyedve hordanom!

Hátam megől a már régen leélt gonosz
Ismét szemközt kerül, és ismét kínt okoz;
Előttem a jövő gyanús ködben lebeg,
Tán meg se érem, - és már benne szenvedek!

Sötét gyászos jelek! rosz órám közelit,
Mely a hűség s a hit oltári képeit,
Miket lelkem szeret, miket hő ajkam áld
Fővel forgatja le, csalárd tükör gyanánt.

Hordoz mélység fölött, átkos kietlenen,
Magam oly egyedül, s elhagyva képzelem!
Hánykódó lelkeket mi így meglátogat:
Semmisülni vágyó, öngyilkos gondolat...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Szeretem a nyarat, a pezsgő életet,
Mig mosolyog s teremt, mig el nem vénhedett;
De ha csak teng, - s a fán a lomb csak alig áll
Óhajtom a telet, - hadd jőjjön a halál!

 

EMLÉKLAPOK[30]

I. ROFFI BORBÉLY PAULINA KISASSZONYNAK.

Mily szép: hol a föld javával
A szív kincse egyesűl;
Bármit hoz a sors szeszélye
Az nyugodt s boldog belől;
Gyöngy ez, mit a bölcs a szívben
Nem a tengerben keres.
Te nemes hölgy, méltán várhadd:
Hogy legyen a sors irántad,
Mint magad vagy, jó, kegyes.

II. SZATMÁRY KIRÁLY IDÁNAK

Ifju élted tündérálom,
Madárének lombos ágon,
Vígan lejtő csermely árja,
Mely a rózsás völgyet járja.
Hagyjon annyit, mennyi szükség,
Szép álomból ébredésed!
Mind beteljesűlve lássad:
A szép reményt, boldog álmat,
Mit a gyermeklélek érzett!

(Jánosi, April. 26. 1859.)


PUSZTULÓ ERDŐ.

Borítva halmot, völgyet, bércet:
Messzebbre, mintsem a szem érhet,
Ágával a felhős magasba,
Gyökével a mélységbe hatva,
S erőt vevén a cseplye- s tüskén:
- Az ősi erdő álla büszkén.

S hozott a hír, mely róla ment szét,
Bámúlót és - tövére fejszét:
Sok szép sudar s derék ledőle...
De a sebet gyorsan kinőtte,
És a fák, melyek megmaradtak,
Lőnek még sokkal izmosabbak.

Vihar s forgószél ütve rája:
Megtépve lőn zöld koronája;
A föld ingott alatta gyakran, -
Mig fenn az ég zordon haragban
Ontott reá tüzes villámot;
De, bár zugott, zengett: - megállott.

És most az erdő egyre ritkul,
Szil s tölgy megválnak lombjaiktul;
A büszke csert, bár élte hosszú,
Bár fennáll még, - már őrli a szú,
S mitől a vándor meg-megrebben:
Egy-egy omlás a rengetegben...

S mig látni a fát: bús, epesztő:
Kétségbeejt a sarj, a vessző...
Roszul fakadt, növése görbe,
Nem fel siet, de a töbörbe.
Ha dús sarjban nincs ifjulása,
Elvész az erdő, bárki lássa!

 

1860

A PIPISHEZ.

Nem ruházta még fel a szép kikelet
Lomb- s virággal a bús halmot s völgyeket;
Hóval fedve, fagyva a jó földkebel,
Most a napsugár is jégcsapot nevel.

A mulandó nyárral együtt hagytak itt,
S a tavasszal térnek vissza társaid,
De te nem bucsúzol, se be nem köszönsz,
Télen-nyáron itt vagy, kedves kis különc!

Más madárka fészken s párosan pihen,
Te kerékvágásban s a rög enyhiben;
S mint az özvegyasszony, hálsz magánosan,
S mint a koldus-gyermek: ahol este van.

Megfogyott az étek, puszta asztalod,
És mégis magad csak eltáplálgatod! -
A földhöz közel vagy, mocska mégse fed.
Hangod is sajátos, milyen életed!

A pacsirta fénylő légben énekel,
Szárny és dal hatalma együtt víve fel;
Isten áldja! - ő a legfőbb énekes,
Szent dalára szívünk hálától repes.

Lombok árnya rejti a kis fülmilét,
Annyi bú dalában, mégis annyi éd!
Ízli, félti, vallja a szerelmet ő.
Mindez énekéből olyan érthető!

Fecskének kedélye nem borús, se mély,
Maga a vidorság, az örök szeszély;
Ki- s beszáll; - s a hangok olyan kedvesek,
Ha párjának pajkos titkokról fecseg.

Te  nem vagy pacsirta, fecske, fülmile,
Fenn se jársz, a porba szoktál ülni le;
Mint kicsiny varázs-síp csendül ajakad,
S kezded a szót, hogy azt rögtön abba hagyd.

A kiáltás, melyet ajkad kiszalaszt.
Örömet, reményt-e? vagy jelent panaszt?
S tenmagadra szól, vagy érthetjük mi is?
Mert azt egyre halljuk tőled, jó pipis!

Ha egy ölnyi kunyhót, aki bujdosó,
Puszta, félre zugban kínnal összeró:
Más nem lenne társa, mint nyomor magány...
De te ott vagy, ott ülsz már a szarufán!

Ott vagy a küszöbnél, ahol születünk,
A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk.
Hol futunk rohanva: jól ösmér az út,
S a temető halma, mely reánk borúlt.

Sorsod így mihozzánk vajjon mért kötöd?
Nem lakozhatnál-e zöld bokrok között?
S illatos mezőn, hol ömlik a patak...!
- Oh én messze mennék, szárnyam volna  csak!!

Itt, örök vivódás, kétség, félelem...
Bú, vagy bűn a szíven, könycsep a szemen,
Annyi vérező seb, sok nyavalya s szenny...
- Egymagad vagy, aki köztünk megpihen!

De ha kedves itten, nem kérdem: miért?
S tenálad se lenne szómra felelet!
E tér: mit hazádul a végzet kimért...
S nem szeret az, aki számít, miért szeret.

Lakjál hát közöttünk! - csak hadd lássanak
Tiszta, szent hűségben itt az emberek!
S hol mindenki verseng, avagy hallgatag:
Jól esik, ha ajkad egyet csicsereg!


GRÓF MIKÓ IMRÉHEZ.

Mint gyors döfésre, mely a szivbe hat,
Kinos hideg fut át minden tagon:
A gyászhiren, mit kisért iszonyat,
Feljajdult mély fájdalom a hon.
Mi szívünk  Ő, mi hő szivünk vala,
Vérrel tartván minden kicsiny eret;
Férfiuvá növénk fel általa,
S e dús nemes sziv, - íme megrepedt!

Ha lesz: midőn jókedvre megnyerni
Ez a nemzet borongó végzetét,
Mely a pásztort ugyan veri... veri...
Hogy elszórná a nyájat szerteszét!?
Egyenkint ád az ég nagyot nekünk,
Ki véd, emel s létünkkel összeforr;
És megrázkódunk... és megrettegünk...
Midőn eltűnik mint a meteor.

Rég megviradt, az idő nincs korán,
A gabna sok s az arató kevés;
Oh hogy ne volna a küzdők során
A legnagyobb gyászos kidőlte rés!?
Ki népét jós, biró s vezér gyanánt
Ová, itélte és vezette hűn;
És látta már a boldog Kánaánt,
S nem ért oda, - eltünt titokszerűn!

Oh, van nekünk, van elég bánatunk,
Ösmérjük a titkon ölő sohajt;
Egyik bajból még fel se lábadunk,
Már a másik szorongat és fogyajt!
Örömeink is olyan árosak...
Erősségünk is üt rajtunk sebet;
Im, - orcáink a könytől sárosak:
Koronája fejünknek elesett!

Mégis, - dicsőség a dicső nevén! -
Nem a halál, az élet itt nagyobb!
Az elmulás szép esti tünemény,
Ha ily napnak sugáritól ragyog.
Ki az, ki el nem ment apáihoz?
De mily kevés, ki akkép méne el:
Hogy nyomdokán áldás, fény áradoz,
S még neve is gyújt, bátorít s emel!

S e nagy szellem, - vivén hogy tovaszállt,
A honfi bút, eme fényes ködöt: -
Teljes szivből szeretni a hazát!
Ez az, mit onnan  is lelkünkre köt,
S int: hogy munkás élő fiak legyünk,
Ne sirjánál kővé vált Niobék,
Hogy közelebb jőjön a nap velünk,
Melyért küzdött s melyről ő álmodék.

Te, aki legjobban érzed magad
A gyászt, mellyel sorsunk most büntete:
- Mert legnagyobb a földingás alatt
A legmagasb orom rendűlete, -
Biráld meg lelkedet! Ember s barát
Méltó könyét titkos szobádba vidd!
S lássunk nyilván, e honnak nagy fiát:
Szilárd lélekkel mint egy rómait!

A honfiúság szép, nagy nevezet,
De áldozó tisztet ruház reánk;
És vétenénk, ha kinzót, nehezet,
Nevében nem gyönyörrel hordanánk!
A honfiúság szent örök! de sok,
Sok terhe van, - s jaj nékünk, még ha nő! -
A mult annyit lerovatlan hagyott,
S uj tartozást hoz a jelen s jövő.

Ragadd gyorsan, Erdély Széchenyie,
Ragadd kezedbe a szent lobogót!
Elől s fenn kell annak lebegnie,
Mint amidőn az ő kezébe volt!
Ki hű, ki jó: gyűjtsd e zászló alá,
Haladj velök, s küzdj lankadatlanúl!
Hogy Ő, ki már harcát megharcolá,
Avasson fel méltó utódaúl!

Az elv, igazság, mint az Isten, egy, -
Más tisztelet, más hit: bálványozás;
Te vonj s ébressz! te ösztönözz, te feddj!
Hogy kishitűt s botlót nyomodba' láss!
Költsd a lelket, ha bűnös nyugta van,
Önítélet gondját vessed belé!
Hogy mint delejtű ingjon nyugtalan,
Mig a kellő irányt fel nem lelé.

És azt nemes haraggal ostorozd,
Ki a szent ügy vesztére esküvék!
Ki tesz gonoszt: nyerjen dijul gonoszt...
Attól forduljon el föld és az ég!
Csufolja meg magzatja, kire néz,
Ne várja csók hölgyének ajkain,
Legyen álma látásoktól nehéz, -
S fusson magától, mint futott Kain!

Egy ezredév, hogy e hon a miénk,
S még most kezdjük szeretni igazán;
Harcos nemzet, csak a kardban hivénk,
Nem indulánk el a bölcsek szaván;
Tanits: - mint a faág ha szél zudúlt -
Egy törzsökön egymáshoz hajlani!
S hogy a nagy lelkek útja, biztos út:
Különb nép lenni, mint a hajdani!

Felszántva, törve, - s ázva eleget,
Kész a föld s a kalászt megtermené;
Vesd a magot, nem nézve a szelet!
A kéz mienk, az áldás Istené!
Magas lelked nem bánja, hogy talán
Más köt kévét a magvető helyett;
Csak a boldog aratók ajakán
Halljon a mező vidám éneket.

És megjön a víg ének ideje,
Zeng a mező és fája tapsoland;
Harsogva fut a folyam lefele...
Csak légyen egy szent cél felűl s alant!
És hit magunkban, hit jövőnk felől,
Hit,  mely mozdit helyökből hegyeket!
S ha a vezér szilárdan jár elől,
S a szent ügyért áldoz, tűr és feled.

Mert a nagyság tűz, mely fénylik s hevit,
De mely körül szálldos füst és korom;
Megkáromolja a nép szenteit...
Ne félj, ne várj! s nagy léssz mindenkoron!
És hóditó! ha csáb ellen, s midőn
Hátad megett nehéz zár csikorog:
Egynek talál minden helyzet s idő,
S meghalsz, de szólsz: »a föld mégis forog!«

De, tisztedben mit és hogyan mivelj:
Jól tudja nagy lelked, s folytatja már!
Még elhagyott, setét még annyi hely...
És annyi eszme megváltásra vár!
Élj, hogy midőn ama kéz megjelen,
A történet hiven iró keze:
A maradék is emlegesse fenn,
Felőled amit az feljegyeze!


VŐLEGÉNY EMLÉKKÖNYVÉBE.

A boldogság oly közel már,
Melyet esdél nyugtalan,
Oh, a hű nő birtokával
Minden, minden adva van.

Merre a sors vak szeszélye
Menni késztet: ő követ,
S útadon megsejti jókor
A kihányott tőröket.

Szerencsétlen, üldözött vagy
S bukva egy botlás miatt,
Tudva sűlyedsz kocka, bor közt:
- Ő szeret, félt és sirat...

Csak ő nem fog szégyenelni,
Míg előled más kitért;
És nem teszen szemrehányást,
És nem vádol semmiért.

Bajt feled, - s a bántalomnak
Tűri uj meg uj sorát...
- Egy van, egy bűn van csak, amit
A nősziv meg nem bocsát.


ÖZVEGY GÓLYA.

Távol tenger szigetérűl
Visszakerült párja nélkűl.
A szigetnek vad lakója
Tartja párját nyügben,
Vagy elveszett - mert közöttök
Nincs, ki lenne hütlen!

S  alig lesz az ég sugáros,
A tavakra el-kiszálldos;
De sietve visszafordul,
Mintha fészkén várnák,
Hol örvendve, kelepelve
Lebocsátja szárnyát.

Tojás-költés idejére
Ő is lapul a fészkére;
Üres fészkét üli híven,
Üli éhen, szomjan;
Be-benyúlkál az orrával
Hű anyai gondban.

Fiatalok szárnya megnőtt,
Vigan űzik már a felhőt;
S ő egész nap a fiait
Tanitgatja szállni;
Itt az idő: hüvesülnek
A nap éjszakái.

Itt az idő: s utnak indúl,
Száll a messze tengeren túl;
Fészke mellett itt is, ott is
Hiven forgolódik;
Vándorlását, gyötrődését
Igy folytatja holtig.

Szemeimmel elkísérem,
Mikor száll a kéklő égen;
Ez  a madár mintha sorsunk
Élő képe volna!
A szív ha szent tárgyat veszt el,
Tartja magát képzelettel,
Mint az özvegy gólya!


LÓRÁNTFI ZSUZSÁNNA EMLÉKEZETE.

Nincsen halál, - nem szól enyészet
A sír hideg göröngyiről;
Csak por, mit porrá lenni késztet,
Csak az alak, mit széttöről,
Hatalmában ez nincs egészen...
S milyen volt az eredeti?
Véső, ecset, müvészi kézben,
A késő kornak hirdeti.

S mig a márvány a holt  alakját
Mutatja némán, hidegen:
A kegyelet forró szózatját
Érdemiről hallatja fenn.
A hála, azt díszcsarnokokba,
Ezt a szivekbe helyezé
Könnyű romlás amannak sorsa,
Örök tartósság emezé.

Im, a dicső fejdelmi asszony
Két századév hogy sirba szállt,
De volt, ki sirjánál virasszon,
S hallassa fenn csengő szavát;
Emlékezet! az érdem édes,
Az érdem méltó magzata,
Attól e perc oly ünnepélyes,
Érzelmünknek szót az ada.

Fejdelmi nő, az volt bizonnyal,
Világ szerént, lélek szerént!
Több díszt nem nyert bársony- s biborral,
De ő hintett ezekre fényt!
Korát előzte, mint az égen
A tündérhajnal a napot,
Hogy akkor is ragyogjon, élje,
Midőn  a nap lenyúgodott.

Holófernes vérző fejével,
Vagy a zászlót lengetve fent:
Ragyoghat a nő hirnevével,
Lehet bámult és ünnepelt;
De más, igaz becsét mi adja:
Lélekfönség, sziv és kedély...
Kicsiny, gyöngéd a menny harmatja,
De benne áldást szül az éj.

Ilyen volt ő; - s mint címerében
Fatörzsön zöld ág kanyarúl:
Családja mellett, nagy tervében
Állott szelíd őrangyalúl.
S fedé, ha gyult a harcok üszke,
Szerencsében s ármány között:
E szép, erős, nemére büszke,
De végzet-teljes törzsököt.

Mint nő s anya hordott keresztet,
Fogyatta kétség, síralom:
Szeretteit félteni kellett - - -
Majd látni a ravatalon;
És a búban, mit sorsa rámért,
Sugár töré át a könyűt:
Hőn buzgott a közügy javáért,
Nagy lelke még termékenyűlt.

S mig földi tisztét vitte híven,
Lelkét a vallás emelé:
Igy fut a földről fényes ívben
A szívárvány az ég felé.
Szomjuhozá a bölcseséget,
Mint Dél királyné asszonya;
S a tudományok mécse égett:
Olajat rá bőven hoza.

Nagy neve a történeté már,
Megőrzi emlékét a hon:
De rá nálunk legszebb füzér vár,
Mit hosszu éltü hála fon.
Ő a mienk! - Bölcsője álmát
E habmoraj s lég hozta itt;
Patak látta élte nagyságát,
Patak őrzi hült porait.

Nagy mindenütt, lélekre, polcra,
De legnagyobb, dicsőbb e helytt:
Nemes lelke itt gyűle gócba,
Hevet, sugárt ide lövelt!
A közmüveltség szent ügyének
Terhét hordá a női váll...
Hála a jóknak, akik éltek!
De ő nagyobb mindannyinál.

Gazdaggá tett ő sok javában;
S mely most is áldást csepeget:
A meddő szirtek oldalában
Nyitott buzgalmas kútfejet.
S édesgetvén: jött a tudós, bölcs,
Elhagyta értünk dús honát;
És tudomány, rend, szellem, erkölcs
Hozták meg Tempénk fénykorát.

Itt róla szól minden nyom és jel,
Reá utal a hagyomány;
Suttog a szellő is nevével
Lombok között nap alkonyán,
S ha ajkunkon szó nem zendülne,
Ha volna keblünk fás, rideg:
Élte s holtáról megrendülve
Kiáltanának a kövek!

S mily élet ez! szent munka nélkül
Nem lenni bár egy percre sem!
És mily halál! mondhatni végül:
Te látod jól, én Istenem!
Hogy amint kedves az anyának
A kisded, kit dajkál, emet:
Oly kedves volt, neked s hazámnak
Szentelni éltem- s szívemet.

S midőn elhunyt, gyorsan jövének
Az üldözés gyász napjai!
Fejét a múzsák emberének
Alig volt hol lehajtani:
Az órjások müvét a törpék
Vivták, tépték vakon s bután...
De örvendtünk! szét még se törték...
S derű jött a ború után...

S most, - a dicsőnek képmásáról
Hulljon le a rejtő lepel!
- Mintha jőne a más világról,
Alakja megdöbbent, emel;
A perc bűve, hatalma, fénye
Rá életet játszódjanak;
Mintha homlok s kép színt cserélne,
Mintha mozdulna az ajak!

Le a fátyolt! és homlokára
Tegyünk illatos koszorút!
A mirtus-ág s a föld virága
Méltóbb homlokra nem borúlt!
S mint összekötve van szilárdan
Mi lételünk s ő élete:
E ritka ünnep hymnuszában
Hangozzék fent az ő neve!

És hangozzék fent, és fentebben
Az Úrnak hálaénekük!
Mert nagy, csudás történetekben
Az ő kezére ismerünk!
Vihar s örvény a gyenge bárkán
Sokszor már-már megosztozott,
De ő a szélvészt megdorgálván,
Parthoz vivé az árbocot.

Adott - mig elfolyt három század, -
Hiv őrállót, pásztort, vezért;
S bizunk: hogy ilyen mindig támad
A vallásért, az istenért!
Bizunk, bizunk, hogy mint erős vár,
Mely az ő nevén nyúgoszik:
Fennáll iskolánk, - vihar jő bár -
Fenn a késő századokig!

Adott: ki fáklyaként világolt,
S oszlott, foszlott az éji rém...
Ki szaggatá a sűrü fátyolt,
Mely függe milliók szemén;
Adott: kik a lélekszabadság
Sulyos békóit tördelék,
Kiknek, hogy hitök megtagadják,
A máglya s bárd nem volt elég!

Sokszor gyermek- vagy gyönge nővel
Eszközle nagy történetet;
A kis Dávid parittya-kővel
Végzé, amért kiküldetett.
Az Úrnak útain titok van...
Oh ember, ezt szivedbe vésd!
És kicsinyekben és nagyokban
Imádd a bölcs gondviselést.


A TŰZ.

Megszünt immár a láng merész lobogása,
Összébb-összébb esett hamvadó parázsa;
Oly fényes, oly meleg volt az égő tűzzel!
És most kietlenné változott a tűzhely!

Olykor még a hivek ápolgató kezén:
Fehéres, futamó szikrát fogott a szén;
De a csillám kiholt, alighogy született,
S a jók búsan álltak hamv és üszök felett.

S kiket bántott a fény, kik munkáltak régen,
Hogy e nyugtalan tűz nagy lánggal ne égjen:
Örömmel tapinták a hidegült hamut...
Hah! végtére mégis elaludt... elaludt!...

De bánat s káröröm még korán valának,
Mert bár a láng eltünt, de élt a zsarátnak;
Ott izzott, ott készült, hamvába rejtve lent,
Mig napja megjövén: tűz-lángban megjelent.

Gyuladását füstben nem hirlé előre,
Nem lassan gerjedvén, kapott nagy erőre,
De hamvát szétrugván, egyszerre felcsapott,
Költvén ijedelmet, reményt, ámulatot.

Ki volt, mi volt? a kéz isten- vagy emberé,
Mely véghezvinni ezt ígyen tudá s meré?
Évekig munkált-e vagy egy pillanatban?
Nem tudja senki sem! - a kéz láthatatlan...

Nem tudja senki sem;... de látjuk a csudát:
Földön és levegőn fény és meleg fut át;
A sziv dobog, hevűl és gyúl szent lángokra,
S el nem hamvad, mint a Hóreb csipkebokra.

E tűz hatalmának nincs távol és közel,
Általsüt a vizen, a bércen átlövel;
Az is látja, érzi, ki tőle messzi van,
Mert az égi is fördik fényes sugáriban.

Nincs erő, nincs idő, viharok nincsenek:
A megéledt lángnak hogy véget vessenek,
S tengernek árjai, amelyek megoltsák...
Örökké ég e tűz, tart e szent forróság!


A REPKÉNY.

A  fényes vár halomba omlott.
S mely vállain tartá, az ormot
Borítja meddő porral, kővel...
Még ami él, még ami zöldel.
Lehúllt párkányt s ivet belepvén,
Virágtalan virág, a repkény.
E bús vadon helyhez mi vonsza
S marasztal itt, rom kúszó lonca!?

A lantos éltét, lelkét hajdan
Itten fogyatta búban, dalban;
A dal báját másoknak osztván.
Magának bút vert zenge kobzán,
Bút, mely reményt, vigaszt nem ígért...
És annyi dal és annyi kínért
- Hogy vádlott élte ráutalna, -
Egy galy se lőn rólad jutalma!

Midőn a hős járt a csatákon:
A hű nő rá csüggedve várt honn,
Keblén kisded, - bús élte napja, -
Kit csak tud, még nem láta apja.
Hol a nő ült, várt, - s küzde bár, hitt.
A várerkélyt s vésett csodáit
Nem futottad be titkon éjjel,
Reményt hozván lombod szinével!

És fájt a szív, - de ím a völgyön
Porfelleg, kürtszó: ő jön, ő jön!
Forgója ott úszik fehéren
A futamás önvert szelében.
Ünnep van a szívben, a várban...
A hős fején, ki küzde bátran,
S állt míg a vész dühét kifúvá:
Nem fonódtál zöld koszorúvá!

Mig állt a vár, tornya- s falával
S vig életzaj harsogta által
A  tág termet s ives tornácot...
S a téren ifju nép tornázott...
Mig a nap is több fényt lövellett,
S a földből nagy, s erős szülemlett...
Mig lenni szép volt, könnyü múlni:
El nem jövél, magasra nyúlni!

Most, hogy torony s fal dőlve hosszant,
Tört oszlopán a bolt beroppant,
S a zajgó tér, hol annyi szív vert,
Csendes, füves, minő a sírkert...
Nincs  fényes nép vérttel, tollal! -
A föld más színt nyert, más hangot hall...
Most jősz ki, a csalóka fényen,
Hogy ágad a rom éke légyen!

El innen el, kúszó folyondár!
Ne szépítsd és újítsd, mi rom már!
Tört oldalán a rést ne fedd el...
Szép a vén hős, szörnyű sebekkel!
Fennállt, - s lőn sorsa: dőlni porba...
A kő, mit órjás munka horda
Alantról fennre, - íme fennrűl
Magától ismét visszagördűl.

Későn jösz a dicső napoknak!
A rád méltók régen halottak...
Annak, ki dallván, szenvedést vőn,
A hívnek, hősnek, későn, későn!
... Mégis fakadj...! hisz a te ágad
Nem a múló tavaszban támadt,
S nem vetkeztet meg a rideg tél...
Te a multban foganva lettél!

Fakadj, zöldelj, múltak virága!
Nekünk az emlék édes, drága...
És édes a nyugvók szivének,
Hogy díj s babér el nem veszének...
Zöldelj s borúlj reájok híven,
Hogy éljenek benned s a hírben
S a szívet még lenn is hevítsék
A szerelem, dal és dicsőség!


KIKELETKOR.

Szellő támad délről s fujdogál melegen,
Olvasztja a jeget a büszke bérceken,
Üdül a föld, arcán mosoly kezd látszani,
Szegény rabnak végre tágulnak láncai.

De még se higy vakon, mert az idő csalárd!
Még zúz, jég fedheti az ébredő határt,
A tél boszút állhat a füvön, levelen,
Mely bizván, legelsőbb, földön, fán megjelen.

Már is kél a vihar... nem vihar az, mely kél...
Sötét bár, nem felhő, - zugó bár, de nem szél!
Baljós, félemletes, küldött holló-csoport,
Mit érez...? merre tart...? és hol fog ülni tort...?!


TANÁCS.

Tanuld meg e leckét, barátom:
Nem lenni de látszani csak!
És boldog lészesz e világon,
Uralkodol királyilag!
Im: nyegleség, mely mitsem átall -
És fénye mellett hasznai...
Gúny és nyomor, valódisággal:
Válassz! - könnyű választani!

Szép élni békében, homályban,
Nem lenni nagy próbák alatt;
Szebb és legszebb: felkelni bátran,
Gazt verni, védni igazat;
De legjobb így zajongni: jellem
S szilárdság mindenek felett!
És nagy bölcsen mindig szél ellen
Forgatni a köpenyeget.

Ez a világ egy nagy beteg-ház,
Hol annyi ember képzeleg,
Hőst, dúst s irót csinál az agyláz,
Vannak itt grófok, hercegek;
Rögeszméjénél fogd az embert,
Mint ártó műszert a nyelén,
S vezetheted, - ha addig nem ment,
Orránál fogva könnyedén.

Csak légy törvényes: azt ki kérdi,
Igazságos vagy-é vajon?
A bölcs ő dolgát tudja s érti:
Más otthon, más a piacon;
Sok ember lett gyors fordulóban
Rosz, jó, meg' rosz, amint szorult...
Hisz a világ nem ad méltóan
Sem pelengért, sem koszorút.

Ha költő vagy: csak tüszkölj, tombolj,
És légy üres, - hangzó az űr;
Széppel, szabállyal mitse gondolj!
Nem is szellem, féket ha tűr...
A patak is csekély vizével
Malmot hajt és nagy zajt csinál,
Mig a tengerszem mélységével
Csendes a bérc szikláinál.

Mint pap, csak ezt mondd mindig: oh! oh!
S forgasd az égre a szemed,
Sohajts hosszúkat, mint a fúvó...
S a hívek lelkét megveszed!
Csak szót, szót, lengőt, pengőt, cifrát...
Csak füstöt, nem zsarátnakot;
S meglelted a hiresség nyitját
S a nyegleséget áldhatod.

Bár ki s mi légy: csinálj tolongást,
Dobszó mellett áruld magad!
És drágán fogsz elkelni, meglásd...
Mert vak s bolond mindig akad.
Közöld jól a vágást, hogy átjuss
A nyaktörő uton, tetőn:
Derék ember maradt Pilátus,
Mig a szent felfeszítve lőn.

Tanuld meg e leckét barátom:
Nem lenni, de látszani csak,
És boldog lészesz a világon,
Uralkodol királyilag!
E tudományban nagy haszon van,
Aranyat érő szók ezek;
Kövesd, ha tetszik! - Én azonban
Nem követem, bár elveszek!


A SZENT KÜSZÖB.

Fenn álla még a régi templom.
Szent ház ma, tán holnapra szent rom!
A ketté nyilt fal s puszta ablak
Zúgó szeleknek útat adnak;
És a tető a mennyezettel
Esőtől korhadt, senyvedett el.

Nehéz időkben épült a fal,
Nem csinnal, - gyorsan, éjjel, nappal,
Mert a nép szivszakadva vára
A zsoltár zendülő szavára:
»A te szentséges templomodban,
Hallgass meg én imádságomban!«

Az épitők aludni mentek...
De buzdul népe a jelennek,
S az ó helyén új templom épűl.
Nem látszik ott a régiségbűl
Csupán a vén, a szent küszöb még,
Helyéről amint félre lökték.

Az uj művet figyelve nézem:
Izlés, fenség, részben, egészen!
Könnyű tornya, a boltnak íve
Merész futásban összevíve,
Az oszloprend virágos fővel:
Csudálkozással köt le, tölt el.

Mégis lelkem fájdalmat érez...
Az ember nem méltó müvéhez!
Mert épit csak világi pompa,
Mig buzgalom s hit dölve romba.
Hol a felkent, lánglelkü Áron?
Hol a nyáj, mely utána járjon?

A szent küszöbhöz lépve gyorsan:
Ugy tetszik, a nyom most is ott van,
Hivő, igaz néptől tapodva;
Ugy tetszik, mintha ott ragyogna
A köny áldásos csepje, mellyet
A hála, vagy bűbánat ejtet.

Előttem állnak ifjak, vének...
Mint szent hullám zajdúl az ének;
Majd egyes hang szól tűzzel, bátran.
Majd kisérve buzgó imában;
És a nép ismét énekén csüng:
»Az isten a mi reménységünk!«

Szent kő! te rajtad légyen ujra
Istenhez a népeknek utja!
Legyen, mint volt, a ház szegényes,
S a szív erényben gazdag, fényes;
Legyen villámban, dördületben
A hit, mint szikla, rendületlen!


ALKONYATKOR.

Gyengűl a fény, amely nyugatot ellepi,
Ködben boronganak a távol képei;
A zaj lecsendesűl, mely szerte hallatott,
Hűs estve váltja fel a hosszu, hév napot.

Boldog az, akinek pillája már nehéz!
Az álom közelít, a nap feledve lész...
És boldog, akinek készen van már az ágy,
Amelyet, soká lesz, mig ismét odahágy!


LEVÉL EGY ANYÁHOZ.

Légy üdvöz, asszonyom! kit a családi kör
Boldoggá tőn, - s kimért határa nem gyötör;
Ki nem várod hiú álmakkal a jövőt,
S békén megnyugszol a multon, amelyet letőlt.

A hely vig arcot ölt és felvirúl a ház,
Hová arcok fordúl, hol éber gonddal állsz!
Ugy jársz te, mint a hold, mely nesztelen halad,
Minden megfényesűl körűled, általad!

És mégis arcodon búfelleg árnya van,
S megtér, - bár a mosoly széleszti untalan;
Szemednek a könyűt megfogni oly nehéz,
Ha lopva s hosszasan ifjú lányodra néz.

És a fejlő virág bálványod, mindened...
Mi az: hogy bánattal kell rá tekintened?
Hogy búsithatna el ily gyermek ily anyát?!
Értem... nem oly szép ő, amint ohajtanád.

Oh, oh! ki ért meg és ki fog fel titeket!
Hát nőkké lélek s szív egészen nem tehet?
Szellem, báj és tökély még arra nem elég...?
De kell egy kis szeszély, kell egy kis gyengeség!?

Hiszen kegyes biró az a szülői szem,
A szív törvénye ád inkább, mint elveszen;
S te túlszigor miatt azt sem látod talán,
Mi ott van gyermeked lényén, arcúlatán?

Nem kell szó, - a szótól e gyermek kebele,
Mint a húr, hirtelen búsan megrezgene;
Oh! elég egy titkon szánó tekinteted,
Melyet megérez ő elébb, mint észrevett.

S ki most vigan cseveg, dalol s mosolyg feléd:
Elveszne ajkiról a dal, mosoly, beszéd;
A bú, mely lelkedből láthatlan felmerűl,
Világát, életét, mint kör venné körűl.

És bár ne volna szép, - mit a szó így nevez, -
Lelkedre bánatot miért idézne ez?
Oh a szépség csalárd, gonosz fényű lidérc,
Amely után setét vészes helyekre érsz!

Ki dúsan nyerte e baljós ajándokot,
Kit a sors csábitó tündérnek alkotott:
Ha nincsen a szivben értékesebb vagyon,
Elvész, mint súlytalan hajó, hab- s zátonyon.

Nyárünnep élete, - fénylő, meleg, zajos, -
A lég, melyet beszí, kábító, illatos;
Szivéhez, büszke bár, a hizelgés elér,
S ez álnok tűkörből zsarnok lesz és ledér.

És míg örökre szép, és míg örökre szent
Másnak a perc, midőn a kedves megjelent,
S szerelmet, szívet kért a reszkető ajak:
- Ő a szót, mint üres bókot hallgatja csak.

A költő rabja lész, és báját zengi dal,
A művész álmodik bűvös vonásival;
Ver érte annyi szív, beteg lesz annyi vágy...
S ő hidegen annyit őrjöngni, veszni hágy.

De múlik a tavasz és hullong a szirom,
Az égi tünemény lesz végre földi rom;
Oh, ott az ajk körűl a rendülő vonás...
Hol a kín, mint az ár, magának árkot ás!

Ha volna, aki őt gyötörné, bántaná:
Oh az irgalmatlan sorsot még áldaná!
Hanem, hogy szánja csak, ki nem felejti el:
Ez egy a kárhozott lelkek gyötrelmivel!

Derítsd fel asszonyom, borongó lelkedet:
Magad vagy példa te, hogy a nő mi lehet?
Oh hisz csupán nemed választott lelkei
Tudják jól életünk titkát megfejteni!

Mi jártunk villámként dörögve, fényesen,
Ti jártok szellőként láthatlan, csendesen;
Ahol mi elmenénk, mutatják a romok,
Üdűlés szól, ahol ti megfordúltatok!

Önsúlyától a kő, mely földre vettetik,
Mindig alább sülyed, mindig leebb esik;
Amint hajlik korunk, mi így esünk alább:
S ti magasultok az idővel, mint a fák!

Oszoljon hát a köd, gyógyuljon, ami fájt!
Többet nyert lányod a szépségnél, nyerve bájt;
Mely, míg bánat s idő letörli a kecset:
Megtartja, mint igaz gyöngy, a fényt és becset.

Nemes lélekkel bír, érzelme tiszta, mély, -
Sajátja hő forrás gyanánt a nőkedély;
Amelynek légköre lágymeleg szüntelen,
Körülte a pázsit télben is eleven.

És kell-e több? És nem elég-e ennyi kincs:
Hogy rá elégedett s nyugodt szívvel tekints?
Hogy ő boldog leend, csak gyámolítsd, vezesd,
Magadban bírod a legbiztosabb kezest!

Tanítsd, hogy a szerény kör, mely reája vár,
Virágos, zengzetes, - nem hangtalan s kopár;
Az egyetlen hely, mit a sors néktek hagya:
Nagy s tisztelt lenni, mint nő, hitves és anya.

Tanítsd szeretni a dicső természetet,
Hol még ragyog, mi az emberről elveszett;
Hol a köny megered s meggyógyul a kebel,
Érzés és gondolat a menny felé emel.

Amely a nemzeté: a három drága szint,
Viselje kebelén s nem a divat szerint;
Legyen jó honleány s ritkán említse ezt,
Mert szóval mondva, e nagy név szentsége veszt.

Egyebet, mint lelked s példád, reá ne hagyj!
Tedd hűvé, nemessé, - tedd azzá, mi te vagy!
S ha majd egykor meghűl fején áldó kezed:
Ő boldog lesz, - boldog, ki hisz, remél, szeret!

 

1861

RÓZSAFÁMHOZ.

Vége van már a tavasznak,
Hosszu a nap és heves;
Hallgat a dal - a madárka
Hűvös árnyat bú, keres.

Oly kies volt, oly rövid volt...
S ránk jött a nyár, rózsafám!
Oh, hogy a bájt mindörökre
Rajtad meg nem tarthatám!

Leveled zöld, szirmod hullong,
Az a gyöngéd, fris szirom,
Melynek halvány, hideg mása
Piroslik a bíboron!

De kedves vagy ugy is, igy is,
S bár hullasd el ékeid:
A hű emlék- s képzeletben,
Amint voltál szépen, szebben
Én lelkem fölékesit!


FORR A VILÁG.

Forr a világ, forr, mint a tenger,
Amelyet a vész ostromol;
Küzd a hajós, hogy partra kössön;
S nem tudja, mint? nem tudja, hol?
Im itt tátong az éhes örvény,
Ott bősz habok torlása van...
Forr a világ, forr, mint a tenger,
Izgalmasan, borzalmasan.

S mi járunk bátran, csüggedetlen
Ez ingatag, vészes mezőn,
Ezer szem függ a messzeségen,
Ezer kéz nyom az evezőn.
Hajónk nyugodtan állt sokáig,
Vagy kémkedett a part körűl:
A mélyre most, isten nevében!
Vagy révbe jut, vagy elmerűl.

Meg-megkerestük jó tanácsért
A büszke észt, a tudományt;
De óva-intve tett sugalma
Vont jobbra, balra egyaránt.
Magunk gyujtsunk-e fényt, vagy várjunk,
Mig jő a lassu virradat?
Kérdők nagy hírű bölcseinket;
De nyelvök ínyökhez ragadt.

S mig nincs határ, irány, vagy ösvény,
Mit a bölcseség újja húz,
Tűzoszlopként, a titkos ösztön,
Az érzelem lett kalaúz,
Mely nem merül mély számitásba
S tán a magast nem éri fel,
De annyi szívet lángra lobbant,
És arra int, hogy menni kell!

S megyünk, megyünk! hozzánk az élet
S halál nem volt még ily közel.
Tudjuk, hogy vész van a villámban,
Mely útainkra fényt lövel...
Szellőt, orkánt felfog vitorlánk,
Arcunk fagyott, szivünk repes,
E lenni vágyó s veszni kész nép
Oly szép, nagy és rettenetes!

S ha a viharban tépve, rontva,
Elérjük majd a kikötőt.
És a mienk leend örökre
Az ígéret szerinti föld,
S mely tétlenül szemlélte harcunk,
Hévvel jön a világ felénk:
Némán esünk egymás nyakába
S megborzadunk, hogy mit merénk...

S ha tán minden hiába lészen,
A köny s a vér s az áldozat;
Akkor, ha győző és legyőzött
Az itéletben számot ad:
Történetünk megrenditő lész,
Mint a sir-írat a kövön:
Ezek a sorssal birkozának,
Örök dicsőség nevökön!


GAZDAEMBER ÖMLENGÉSEI.

Nótája: Jaj istenem, mit csináljak,
             mikor semmim sincsen!

Fia voltam az apámnak, rám maradt a telke,
Életében kamara, csűr szépen meg volt telve;
Száz forintért a szomszédba az öreg nem küldött,
Nem hagyott rám adósságot, holtig való nyűgöt.

Boldogultam, gyarapodtam én is addig, meddig...
De bizony már gazdaságom derekasan mellik!
Mert van nekem hat leányom, mind eladó-számban,
Csak vinné már valamennyit, kinek oda szántam!

Néha napján nem volt nagy lány, hanem csak kis lányka,
Vették, vitték alighogy az iskolát kijárta;
Mig okos lesz és anyányi: most elvárják szépen...
Ím, itt vannak az enyimek élő példaképen!

Mikor ez a világ bejött, felruháztam őket,
A nyakokba akasztottam egy-egy köblös földet;
Az a csinos magyar köntös nagyon illett nékik.
Még magam is gyönyörködve néztem rajtok végig.

De a drága mulatságtól elesett a kedvem,
Mert eleget sohse vettem, akármennyit vettem;
Jön a vásár... ez kell, az kell... oh sok még a híjja...!
Ezt a dolgot, ha soká tart, a jó Isten bírja!

Aztán Tinka, Lidi, Minka s valamennyi lányom!
A fő dolog nem az itten, hogy selyem, meg bársony...
Hanem a szép magyar szabás, meg hogy olcsó légyen;
Cifrálkodás átok lenne szegény magyar népen.

Hát az izlés...! ugyan apám, csak arról ne szóljon!
Divat az úr, az ád törvényt, ez ül fenn a trónon;
Csunya, vagy szép, de felkapták; egész világ hordja,
Majd tudjuk mi... csak a pénzre legyen inkább gondja.

Nekem már egy fillérem sincs, - akinek van, költsön...!
Jaj de annak meg kell lenni, - ha nincs: vegyen kölcsön!
Négy lovunk van, minek annyi! mikor helyt áll kettő.
Egyik tehén mehet bátran, hiszen úgyis meddő.

Emberül van, gyermekeim! engedek a szónak,
Szép az élet...! ne aggasszon senkit se a holnap!
A semmiből uraskodni: ebben áll az érdem...
- Bizony, bizony furcsa világ! még ilyet nem értem!

Vadásszuk a ritka madárt; - űzi, ki hol érez:
S pironsággal, uzsorára, jut az ember pénzhez;
Mert bor nem kell, gyapju nem kel, gabona-ár pangó,
S végy valamit, csak ezt hallod: ah ez a rongy bankó...!

Tele van a szánk panasszal, hanem azért költünk,
És különös, hogy kevés nem, de sok  telik tőlünk;
Ha egy járja a bolondját, követi a másik,
Utoljára mindeniknek foga bele vásik.

Főispánnét alispánné, ezt esküdtné látja,
Papleánynak grófleányról készül a kabátja;
Pestit majmol debreceni, debrecenit túri...
No férfiak, most kell ám még azt a földet túrni!

Hiszen hogy az idegen toll hullong immár: jól van!
Legyen magyar, aki magyar, viseletben, szóban!
Ősi szinünk, ős erkölcsünk s nemzeti szép nótánk
Megtagadva, elcserélve: átkozottak volnánk!

Hordjuk a szép honi köntöst: ez a dolog rende!
De hova lett ama híres abaposztó mente?
S a nagy arany virágokkal általtörött szoknya,
Melyből hajdan anya s leány nászát ülni szokta.

Ha akad is: ez a mai finnyás izlés vénli,
Olyan furcsa ott a falon az a festett néni...!
Divatos rongy, áros semmi vagyon mostan becsben,
Hej pedig a jövedelmünk nem foly, hanem cseppen!

Igy a sujtás bizony sujtás lesz maholnap rajtunk,
És a prémet, mint a rémet úgy említi ajkunk.
Gazdag s szegény versenyt úszik lefelé az árral...
Hanem hiszen maga lássa, aki tudva kárt vall!

Tekintetes kalmár urak, piperésznő nagysám!
Azt a holmit olyan olcsón, biz Isten nem adnám!
Kanász-kucsma, s rőf szalagért száz forintot kérve:
Majd meglátjuk, akad elég, ki megadja érte.

Ez a szólás: vakulj magyar! egy kicsikét régi,
De még most is használ annak, ki a módját érti;
Batthyány-gyász, Kossuth-csipke, Garibaldi-kelme:
S nincs oly állott rosz portéka, amely el ne kelne.

Azért tehát, drága urak: szabó, ötvös, varga,
Gombkötő, szücs! itt az idő, most vagy soha... talpra!
Kegyelmetek jó magunkat húzzon, nyúzzon, messen!
Ugy lehet ám emeletes házat venni Pesten.

Igy teszünk mi! Ebéd előtt feldöntjük a tálat,
Meggyógyultunk, lábra álltunk, - s új nyavajánk támad
Annyit mondtuk: oh magyarság, nemzetiség jőjj el,
És nem tudjuk most fogadni tiszta, józan fővel.

No de semmi! megleljük mi majd az igaz útat,
Hisz a tűz is füstöt bocsát, amikoron gyúlad;
Kiheverjük ezt a kis bajt, kiálljuk a próbát;
- Nem is egy nap, nem is könnyen épiték fel Rómát!


A TAVASZHOZ.

Jövel, jövel lágy szellők szárnyán,
Kékelő ég arany sugárán
Te várt, mosolygó hatalom!
Hajolj ébresztve fához, fűhöz,
Tépd el a láncot, ami nyűgöz
A völgyeken s a halmokon!

Hogy míg az ember sokat képzel,
Míg tervez, s alkot gyarló kézzel
És alkotmánya összedűl:
Láttassék itt még felépűlve
Az erős Isten csodaműve,
Mely nagy, szép s igaz egyedül.


A KIKIRCSHEZ.

Ne várd, mig a magas tetőrűl
A hó lassúdan elmegyen;
Mig a pázsit és bokor kizöldűl,
S szellő csapong a völgyeken!
Ne várd az emlényt, gyöngyvirágot:
Az alvó szép testvéreket!
Mi üdvözlünk, mihelyt kitárod
Bársonnyal óvott kelyhedet...
- Csak jőjj ki, jőjj ki már!

A tél olyan hosszú, kietlen,
A szép világra köd borúl;
Megint elcsügged a szivekben
A vágy, ha tán felbátorúl. -
Mint a húr első pendülése,
Amellyet a dallam követ:
Az érzést hívjad ébredésre,
Első virág, nyájas követ!
- Csak jőjj ki, jőjj ki már!

Téged látván, gyorsan kitárúl
A tündér kép lelkünk előtt;
Jó illat száll fel a virágrúl,
Dal tölti bé a levegőt...
A szem mulat hosszú gyönyörben,
A fényes tágas látkörön;
Földön, égen és a kebelben:
Megifjulás, élet s öröm
- Csak jőjj ki, jőjj ki már!


RÉGI TÖRTÉNET.

Fel, fel Izráelnek sanyargatott népe!
Sorsod régi átka enyhűlni kezd végre,
A szabadulásnak szép hajnala támad,
Megszűnik, elmulik a terhes szolgálat.

Faraó, rettentvén ég és föld csapása,
Enged, - s hajlik, hogy a népet elbocsássa;
Mikorra szót s esküt visszavesz, megmásol,
Egyiptom földétől legyen e nép távol!

Megy a roppant sereg, - egymást támogatván
Mindannyi nemzetség, a Gád, Aser, a Dán...
Zajlik, mint a tenger külön-külön habba,
Mégis egy és egész, nincsen megszakadva.

Előttök maga jár az Úr, ködben, lángban...
Az ég mannát hullat étekűl csodásan;
Utjokban a tenger elválik, mint a fal,
És összefut, midőn Faraó jön haddal.

A hosszú bujdosást a nép mégis unja!
Nehéz a szabadság, s a honszerzés utja!
Sokan megvénűltek, sokan meghalának
Látása nélkül a boldog Kanaánnak.

Ha van, ki szilárdan törekszik a célhoz,
Kit sanyar s akadály küzdésre acéloz:
De a nagy sokaság alélt, tunya, dőre,
Boszantja e merész kiáltás: előre!

Oh mert a szolgaság, ha hosszú, elgyaláz,
Áthat csontot, velőt, mikép a tolvaj láz!
A békó öl, nem mint a kard nagyhirtelen,
Tőle sziv és orca lassan lesz vértelen.

E nép sem az erős Izráel, ki vala...
De akin meglátszik a hosszas nyavalya,
Kit a küzdés rettent, a reménység untat
S felejti, melytől fut, a keserves multat.

Neki a jövőért szenvedni oly nehéz!
Meg-megáll utjában s hátra-hátranéz...
Arra tekint, hol vagy Egyiptom határa,
És visszavágyódik a vöröshagymára...


EBÉD UTÁN.

A gazdag Földes úr ebédre hívatott,
Mert, - ugy mond - tiszteli a költőt s a papot,
Tudom, tudom... s aztán egy-két lármás ebéd:
Hogy a nagy pártfogót játszhassuk, már elég.

S ki asztalához egy ily embert ültetett:
Azzal csak házának szerez becsületet;
Oh a divatlapok tudatják mindenütt...
S boldog halandó az, kit a hír dobra üt!

Nos tehát, az ebéd estére végbe ment,
Gazdag volt s a szakács nagy mester, annyi szent;
S a bor, a bor! - az sem állhat meg ez előtt,
Mit az isteneknek a bájos Hébe tölt.

A kávé és szivar dicső volt egyaránt,
Mint a bűvös hasis, akkép hatott reánk;
S minthogy van zongora, vannak kisasszonyok:
A többit sejteni nem lesz nehéz dolog.

Láttuk kertjét, lovát, - láttunk sok egyebet,
Mindent magasztalánk, - gondolni is lehet! -
És aztán, hogy végűl maradjon a java:
Hová bevezetett, az a könyvtár vala.

Mondá, - s keble dagadt az önérzet miatt -
Hogy ő könyvekre sok százat, ezret kiad,
De bár annyit kivisz iró s irodalom:
E szellemkincsekben megtérűl gazdagon.

Igaza volt. Ellent nem mondhatok neki
Mi pénzben s példányban a számot illeti, -
Könyvvel megrakva van a polc, a fülke mind;
- De nékem sok nem az, mit ő kincsnek tekint.

Sirbolt az, nem könyvtár, - fojtó lég, szag van ott,
S üveg koporsókban sok idétlen halott;
Búsan tündöklenek aranyzott cimeik,
S az itélet napja sohsem jön el nekik.

Oh mily rontás is az s mily gúnyos árvaság,
Hogy mód, készség, izlés együtt oly ritkaság!
Mig legtöbb sajnálja könyvért filléreit:
Ez tudna s nem vehet, - amaz veszen, de mit!

Az én uramnál ép az érzés, értelem. -
Jó s bolondgombában ki választást teszen,
Akinek kedves a tisztán szórt garmada:
Ime, könyveinek szemét két harmada!

Az ő szemében egy: szobrász s kőfaragó,
Miképen egy: tészta kenyér és vakaró;
Mit a lángelme irt, mit a kontár csinált:
Gyűjti, - gyűjti, mint a pipát, fegyvert, csigát.

S ki a forintokért köteteket cserélt,
A sárba dobta ki pénzének a felét:
Buzog, tesz, áldozik, - de céltalan s hülyén,
S igy alig lendít a közmüveltség ügyén.

És lám, lám! mindenütt mily tapintat, mi csin!
Minden tárgy izléses, legyen nagy, vagy kicsiny;
Kényelmes, gyönyörű bútor, kocsi, fogat,
A fa- s virágcsoport műértelmet mutat.

Finom, nemes modor, - hibátlan öltözet,
Öszhangzik a szabás, s díszités, szövet,
Mily választékos a váll, mente, főkötő...
Csak az olvasmányban az izlés megölő!

Könyv: könyv; - regény: regény; a hátulsó lapon
Esik a temetés, vagy a lakadalom;
Hát a vers, hogy mi az? no biz uramfia!
Rövidre nyirt sor, s a végin kadencia...

Hanem elég, - ebből tán még nem lesz harag -
Hisz szavaim csupán Földesről szólanak;
És aztán, hol eddig nem láttak szivesen,
Nékünk is megnyilt már a szőnyeges terem.

Igaz, ha megcsuszunk sikárolt padlatán:
Egy futó mosolygást utólérünk talán;
De aztán felderit, kibékit a salon:
Jó könyvek, (Versünk  is!) levén az asztalon.


VIRÁGOS KERTBEN.

Elhozva a teremtő
Az új kikeletet,
A földnek annyi kedves
Leánya született;
S mindannyi: termetével,
Orcája kellemével,
Anyjának dísze lett.

Virágok élte boldog!
Teljes, - mégis rövid...
Nem érkeznek megunni
A percek örömit;
Távol borong a tél még,
A rútság és a vénség,
S már futva a kör itt.

Bűbájos színt ad a nap,
Színt, melyet fénye rejt;
És kedvez a ború is,
Mert enyhe csöppet ejt:
Mind a két hajnal, éj s nap
Kecset hoz, tiszta kéjt ad,
S méz tölti a kehelyt.

Irígyen nem tekintik
Egymásnak kellemét,
Egymást ölelve kedves
Virulás, élet, éd,
Szerelem búra nem hív,
Nincs itt fájó, törött szív,
Mely hasztalan remélt.

Hosszan nem kötve őket,
S folyton a földi rög:
Meg-megszakad, de végkép
Nem vész el életök,
Mely boldog változásban,
Bucsú- s találkozásban
Édes, vidám, örök.

S midőn szirmot, levélt a
Virág elhullata,
S szegény fosztott anyának
Bús lesz arcúlata,
S szintelen, puszta a táj...
Kinek halála nem fáj:
Csak a virág maga.

Miért is? Léte szép volt
S kéjét izlelte mind,
És ő, kit a halál is
Oly gyöngéden erint:
Szemét bizton lezárja;
Az új élet zajára
Felnyitja azt megint.

A vég közelg... az óra
Már-már üt és lefoly...
Illat, repűlj az égbe!
Levél, omolj, omolj!
Súg a szél, fúva lanyhán,
Mig a virágnak ajkán:
  Haldoklás és mosoly.


A POZSONYI VÁRBAN.

Fennáll még a rideg, kopasz fal,
Repedt, hullongó boltozattal,
Párkányzatán avar tenyész;
Rajt annyi seb van, annyi csorba,
S áll, mert oly multtal dőlni romba,
Talán a kőnek is nehéz.

Mikor még itt délceg leventék
A tért s udvart viszhangra kelték!...
Nap és éjjel szállott, szökött...
Ha küzde a kard, - a szabad szó,
Vagy ünnep állt: fényes, zajongó
Élet volt e falak között!

Midőn ama fejedelmi asszony,
Köny folyván a felséges arcon -
Kisded fiával itt megállt,
S a szörnyü vészt festvén beszéde:
Sorsát a hű nemzet kezébe
Tevé le - s várt éltet halált...

És a szivek fellángolának,
És a szablyák kivillanának,
Feledve lőn sok újolag...
Haljunk meg!... hangzott fel viharzón,
S megint szilárdan álla a trón...
  Oh mert e nép hős és lovag!

De az idő olyan kegyetlen!
Pusztít erős, fényes müvekben,
Falat s oltárt a földre vet;
S apjok hitétől elszakasztva:
Uj egyházba, uj áldozatra
Téríti át a népeket.

E puszta rom tán még felépül...
De bár eltűnik is kövérül
A romladás zöldes moha:
A régi tűz fellángolása,
A régi szó felharsogása
Nem újul meg többé soha!

(Sept. 11.)


KÉT LEVÉL.

                      I.
ZSUZSÁNNA FLORENTINÁHOZ.
Virágos, május 30, 186*

Kedves Florentinám! Mily jól esik nekem,
A hosszú hallgatást hogy már megtörhetem!
Oh mert sok éve mult, hogy, mint szél a habot,
Egymás kebeléről az élet elkapott.

Tudod: mikép hagyók el az intézetet,
Sok sziv hogy elszorult, sok szem hogy könyezett!
Fogadtuk, hogy holtig hívek, jól maradunk,
S közös lesz egymással örömünk s bánatunk.

Irt is már Nellike, Blanka s a kis Matild,
Sorsát oly melegen s hiven tudatja mind;
Szegény beteg Judit...! szegény megcsalt Teréz!
Egynek egy, másnak más fájdalmas, vagy nehéz.

Én boldog nő vagyok, hálával mondhatom,
Melynek könyje most is megcsordul arcomon;
Vidám, derűlt az ég, - nem látok felleget...
- De várj csak. Elmondok mindent, mindent neked!

Házunk nem nagy, de szép s elég kényelmet ád,
Leveles, illatos lonc futja be falát;
Közel rét és mező, - s bár szűk a láthatár:
Szeretem e helyet, mint fészkét a madár.

Kertünkön át, hol sok s nemes gyümölcs terem,
Patak fut vídoran a tiszta fövenyen;
Partján a méhes áll, hol késő estelig
Lágy zsongás-bongás közt a kas mézzel telik.

Melyre magam fonám a hajlós ágbogat:
Az ismerős lugas hűs árnyékkal fogad;
S oda velem, - mig künn a hőség égető, -
A boldogság csendes, nyájas érzése jő.

Mindjárt a ház körül virágot ápolok,
Kedvenceim: rózsa, viola s liljomok;
Szeretem őket, mint szerette jó anyám,
Kinek szavát most is még mintha hallanám:

Gyermekem! a virág olyan, mint az erény,
Szép az kikeletkor, nyár- s ősznek idején;
Ifju- s aggnak tisztes diszt ád és örömet,
A sírig elkisér, a sírba is követ.

S lásd, én, ki voltam a »hét alvó egyike«,
Megváltozám, s pedig nem hinnéd, mennyire!
Szememből a hajnal első sugárival
Az álom elrepül, s a szép reggel kicsal.

Népes majorságom már szálldos, hí s keres;
Kedves galambjaim, - mind oly szelid, kezes, -
Karomat, mig búzát vetek, vetek nekik,
Köszönve s kérve is gyöngéden csipkedik.

Azután végezem a rendes házi bajt,
Mely édesen izgat, mig erre s arra hajt;
S e kedves baj: sárkány, az a mesebeli,
Hármat lát nőni, ki egy fejét leszeli.

Így telnek napjaim, élményim ilyenek,
Mindenben örömet lelek, mint a gyerek...
Aztán következnek: himzés, könyv s a lapok,
De Istenem, gyakran mily lassan haladok!

S midőn a zongorán átfutnak újjaim,
Bús, szemrehányó hang szólal meg húrjain!
Mert most is bár öröm s élvezet játszanom:
Mégis nem fáj nagyon, ha tán nem játszhatom...

Van szomszéd, ismerős - sok jó, művelt család
Barátsággal fogad s szivből örvend, ha lát;
Mégis, bármint maraszt a szívesség szava:
Ezt súgja valami nékem: haza...! haza...!

S ne csudáld, hogy helyem másutt én nem lelem,
Csak otthon, otthon van világom, életem...!
Minden oly szép s igaz belől e kis körön,
Gondoljam képeit együtt bár, vagy külön!

Mellettem két piciny angyal mosolyg, repes...
Férjem kissé heves, de jó, müvelt, nemes;
Ő hűn szeret, vezet: - s beléfogózva én:
Nyugton s vígan megyek az élet mezején.

És tőlem óra, nap elmúlik szaporán,
Elébb, hogy elmémben megjegyzném s felrovám;
Egyedűl azt tudom, hogy volt és elrepűlt,
S nem hozott bánatost, nem hagyott keserűt.

Ifjú ábrándimon gyakorta nevetek!
Most a szép föld... s nem a magasló fellegek...
Az ág fennáll, mig csak virággal van teli,
S lehajlik, ha édes gyümölcsét érleli.

De oh én csevegő! most vészem észre csak:
Mily hosszú e levél s mikép megkínzalak!
Ám boszuld meg magad: - mert megboszulhatod, -
Legyen kétannyi, mint levelem, válaszod!

Vagy inkább jőjj magad, kedves Florentinám!
Az évszak oly kies, az ég s föld oly vidám...
Tedd boldogabbá még, ki távol és közel
Téged teljes szivből szeret, csókol s ölel...!

                      II.
FLORENTINA ZSUZSANNÁHOZ.
Villámos, őszhó végnapján 186*

Édes Zsuzsi! Már-már feledém leveled
- Mert a mélyelműség elszórt s könnyen feled, -
Azonban rendezvén ma íróasztalom:
Reá akadtam s így megválaszolhatom.

Irigyleni semmit nem szoktam senkitől,
Te vagy csak, magadra iríggyé aki től.
Te, kit csudás végzet kegyel s hord tenyerén,
Elégűlt sziv! hisz ez ábrándkép, tünemény...!

Oh, hát mi itt alant szerencséssé teszen:
Langyos, polgárias, köznapi érzelem!
S ki fényes átokúl merész vágyat nyere,
Küzd s meghal, - számára nincs itt egyéb csere.

Lásd, az én életem izgatott, keserű,
Szaggatja májamat egy éhes keselyű;
A cél nagy és merész! - s bár szól egy hang: remélj!
Mégis gyakran vagyok meghasonlott kedély.

S ha a földet s eget ostromlám hasztalan:
A költészet karja közé vetem magam...
S enyhülök, ha élet, világ s társadalom
Ellen haragomat abban kionthatom.

Igaz: nagy tért nyertünk pár rövid év alatt,
- Bár még nem rontánk le sok gyűlölt közfalat, -
S a nőnemnek, amely futvást halad vele,
Mindent meghoz lassan a kor jó szelleme.

Kegyelmed, asszonyom, voltak a nagymamák:
Anyáinknak már a tekintetest adák;
S mi széltiben vagyunk nagyságos asszonyok...
(De hát később, midőn minden cím elfogyott...?!)

Im az irodalom! Azzal féltékenyen
Egyedáruskodott az önző férfinem,
Körűlte kétszeres futó árkot vona,
S igy lőn hír, dicsőség az ő tulajdona.

Hanem megostromlá sok bátor Amazon,
Nyitvák a sorompók, s most ki s be szabadon...!
Eldob tűt és guzsalyt, s ide gyűl valahány
»Szellemdús hölgy« vagyon és »lelkes honleány«.

Album, naptár, hír- és divatlap egyaránt
Szolgálnak toborzó és táborhely gyanánt;
A szerkesztő urak, e fehér négerek,
Szolgálják s őrzik a páratlan sereget.

Körűlte! mig el nem pusztúl egymásután
A férfi-iró, ez utolsó mohikán!
Semmit se tesz, hogy a kritika még huhog,
Kihullt kezéből a mindenható sulyok.

S ime, mint von s hódit a szellem ereje:
Szobaleányom is írónővé leve...
Rébuszt csinál; - a sakk-talányt megfejti mind
Igy nevet s jutalmat nyer lóugrás szerint.

De a verset, lyrát megtiltottam neki,
Azt irok én; - őtet a próza illeti;
Vidéki színügy, vagy levél s más függelék,
Hasonló állású személyeknek elég.

Különben, használom a szerkesztés körűl,
Ha majd a »Hölgyderü« világ elé kerül;
Iránylap lesz. - Hangja: mint villámcsattanás,
Jelszava: jogegység, vagy végelszakadás!

Itt hát mégis nyerénk, tagadni nem lehet,
De ép olyan fontos kérdés a viselet;
Hah! a csúf-nem
ugyan ajkába harapott,
Hogy elvettük végre tőle a kalapot!

Közös már szür, mellény, pitykés dolmány s egyéb,
Oh, az egyenlőség gyorsan előbbre lép!
Ki most az utcán a másik után megyen:
Fiú, vagy lány amaz? nem tudja hirtelen.

Részünkre minden perc több-több előnyt csikar;
A pórias csókot száműzi a szivar...
Sok előitélet elmúlik és kivesz...
A házas életben sincsen már annyi fesz...

Mindezért küzdök én, mint egy nődalia,
Mégis mint ver, sebez a rágalom nyila!
De semmi nem képes megtántorítani...
Vádló s vád nyomorult, kicsinyes, köznapi!

Szememre hányják a közlelkek, hogy a ház
Engem mint asszonyát, nem dicsér, de gyaláz;
Hogy nincs itt szorgalom, rend, nincs jóllét, se csín,
Egymásnak láb alatt van benne nagy s kicsiny;

Hogy aprós gyermekim vásottak, szennyesek,
Ahány, annyifelé hányódik, tévelyeg;
Este a konyhában s a kertben alszik el,
S gondot rájok csupán a jó Isten visel...

De kérdem én, hogy e magas tulajdonok,
E fényes égi láng, mely keblemen lobog,
Azért advák-e, hogy nagycélu életem
Mint dajka s kulcsárné kelljen eltöltenem!?

Ah, mily nép s felfogás! de legfőbb kínom az:
Hogy ez az ember  is örök zsémb és panasz...
Úr, gondoljon rá, ha hiány van ott, vagy itt,
S ne rontsa lelkemnek szent kínu gondjait!

De ő szellemszegény, nem fogja fel becsem...
- Reám nem is volna méltó egy férfi sem!
Heves, komor s gyakran elzárkozik magán...
Gyanúm, hogy ő iszik s játékos is talán.

Bár csel, bün, gúny vigyorg reám mindenfelől:
Megyek az úton, mit nagy missióm jelöl;
Azon más semmi, csak halálom lenne gát!
Hanem már késő van... virad... jó éjszakát...!


EGY KÖNYV OLVASÁSA KÖZBEN.

Midőn ezt a könyvet kitárod:
Hívd egybe nőd, fiad s leányod,
Mind, aki lelkeddel rokon!
Komoly hangon olvasva nékik,
  Mig által-érzik, által-értik,
Mi írva áll a lapokon.

Becses könyv; - bár szerezve gyorsan;
De minden szó- s mindannyi sorban
Hevít a tűz, mely benne ég;
Csak egyszerű ecset-vonások,
De hogy megint csudálva lássuk
A bajnokok képét: - elég.

Sokáig állt hüvelybe' szablyánk,
Holtnak hittek, midőn csak álvánk
A tespedő idők szerint;
Mig álmunk - a kürt-szóra - széledt,
És a világ az árva népet
Mint hőst látá s félé megint.

Gyorsan gyült a maroknyi tábor,
Az ellenség haladta százszor, -
De annak népe hazafi...
És a fegyver szörnyű sebet vág,
Halált hord az, ha a szabadság
S a hon szerelme húzza ki.

S mint vérhollót a sólyom vagdal:
Vivák, tépték gyors támadattal
Az ellent a bajnok fiak;
Harcolni sebben, éhen, fázva,
Győzni s halni nevetve, játszva:
Oly könnyü volt mindannyinak!

Tell bajnokit, mig küzködének,
Óvák, rejték a sziklabércek,
Tetszést rivalgva hangosan; -
Mieink a sik-térre szálltak,
Hol, mint a szélnek, a halálnak
Egyenes és gyors útja van.

Ez volt az év! Csudáknak éve!
Rege-hősek láttattak élve,
Minőkről álmodunk csupán...
A történetben ami fényes,
Szörnyű, dicső, nagy s ünnepélyes:
Következett egymásután.

Mily nép... mily harc... mily hősi szellem!
Felkölt a Hun s itt volt a Hellen,
Láttuk Zamánál Scipiót;
Thermopilae és Aquiléa
Szemünk láttára védve, víva;
S bősz Amurád megdöntve volt!

És a remény, és a dicsőség
A hont s a honban el-betölték
A szíveket s a levegőt...
De közbeszólt a sors kajánul,
S a ránk-omolt észak sulyátul,
Mi volt, megszünt, mi állt, ledőlt.

S lőn némaság, - lőn éj, gonosz, vak...
Elestünk, mint  a zsibbadott tag,
Szivünk maradt csak melegen;
Mig elnémult ajkunkon a szó:
Fenn-volt, mint a beteg-virasztó,
A vérző, mély honszerelem.

Kurúzslót, írt kerülve titkon:
Tűrve győztünk fájdalmainkon;
Használt, mi súlyos volt s fanyar...
A mély sebét nyaló oroszlán,
Azt új meg új vérzésbe hozván,
Nem óhajt gyógyulást hamar...

S élünk! - Ébren vagyunk mindnyájan,
Köszöntve a kétes homályban
Már feltetszett szürkűletet;
Bár e nép még romokra térdel:
De meglágyul, kit ajka kérlel:
Ki Úr idők, ég s föld felett.

Bár hős árnyak a nagy csatából,
Zord lelkek a martír-halálból
Lengnek köztünk, járnak velünk;
S e közelség, ez a lehellet
Éget, fagyaszt: - már mégis enged
Munkálnunk és reménylenünk.

Midőn ezt a könyvet betészed:
Sohajts, de szünjék csüggedésed!
Jelen van már a pillanat:
Hogy a sors urnájába nyúlni,
Életre vagy halálra húzni,
E nemzetnek lehet, szabad!


BARÁTOMHOZ.

Terhedre van, hogy a sebes folyam
Szük medrében dagad, forr és rohan;
Hogy, bár akarnád, nem fékezheted:
Ez háborít, ez rontja életed!

Türd el békén, hogy oly gyakran kicsap,
S ne bántson a parton maradt iszap!
Hisz ott, hol a futó ár elzuhant,
Még gazdagabb, zöldebb leend a hant.

Eljő a tél, a halmot hó fedi,
S a gyors folyót bilincse megköti;
Oh majd akkor fagyos nyugalma sért,
És kincset adnál egy hullámaért!


A TÁVOZÓ UTÁN.

Oh bájos égi hölgy, kinek mosolya fény!
Kihajt a száraz ág ajkad lehelletén,
S fénnyé válik a köd, melybe szemed tekint...
Ah bájos égi hölgy, hová tünsz el megint?

Feléd tártuk karunk, szivünk fenn dobogott,
Midőn közel láttuk tündöklő homlokod!
Midőn közel hittük, miről rég álmodánk,
De a kép szétfoszolt, - köd s éj borult reánk!

Jösz s eltűnsz hirtelen! Vétettünk ellened?
Mert a boldogságot nekünk nem engeded,
Hogy, - bár fogjuk kezed, - az oltárhoz vigyünk,
Megkötni ott veled örök, szoros frigyünk!

A szellőben, melynek jó illat jár nyomán,
Egünknek bíborán, földünknek bársonyán,
Sik téreken, miket dússá tesz a kalász
S fölséges bérceken - örömet nem találsz!

Mulatni nem kivánsz a sirhalmok felett,
Hová sok hű szivet szerelmed fektetett;
A holtak emléke s élők fájdalmai
Nem birnak-e hozzánk enyhitni, hajtani?

Hol vagy, tündér leány? tán itt rejlesz közel,
Szabad bércek között, miket felhő ölel;
Vagy át a tengeren nagy-messze elmenél,
Midőn itt a fákról lesárgult a levél?

Boldog nép s táj, ahol felverted sátorod!
A lét könnyű s szabad, a szív hő s bátor ott,
Harsogják nevedet folyam, völgy és orom,
S örök tűz ég hiven őrzött oltárodon!

Oh, mi vágyunk is utánad tévelyeg...
- Mint nyugvó nap felé mennek a fellegek,
Megkóstolnánk érted kínt, bujdosást, halált...
A sors, birásoddal, hajh mégis meg nem áld!

Büvös tündér-leány, fordulj ismét felénk!
Ha még egyszer téged keblünkhöz ölelénk,
Ha még egyszer minket hév ajkad csókola:
Oh, el nem bocsátunk többé soha... soha!

 


Jegyzetek

1. L. a »Látogatás urambátyámnál« hasonló sorait [VISSZA]

2. A vers korábbi fogalmazásában ezután a következő versszak volt:

Hány szerelmes verset írtam
Éjfelenkint, tudj' az ég!
Kár, az álom hogy legyőzött,
Mert így is csak Isten őrzött,
Hogy még költő nem levék.
[VISSZA]

3. Az »Életem« korábbi fogalmazásában még ez a versszak következett:

Nem sok kell a szívnek, hogy boldoggá legyen,
S elbír számos csapást, mig üdve szétenyész,
Ha végre mégis ah! veszítni kénytelen:
Megnyugvást nem ad, nem kárpótlást az ész.
Szivem, levert a kín! de azt ne tudja más,
Embertől fáj a gúny, fáj a vigasztalás.
[VISSZA]

4. A vers első megjelenésekor itt ez a két versszak volt.

Jő legelve és megáll az őzfi
Szélinél az ó farkasveremnek,
Hol kökény barnúl a törpe bokron,
S csipkefán piros bogyók teremnek.

A vadszőlő bajszos venyigéi
Lombos ágon össze-vissza folynak,
Mely tanyát ad rejtekébe estig
Fényt kerülve pislogó bagolynak.
[VISSZA]

5. Itt még ez a versszak következett:

Napkeletre néz a bérci kunyhó,
- Napkelet pompája mondhatatlan! -
S rejtve a nap égető tüzétől,
Délután már hűvös árny alatt van.
[VISSZA]

6. A vers első megjelenésekor ez a versszak következett:

Úgy illeném én a boldogság ölére:
- Kitől életemnek el van útja zárva -
Mint egy bársonyfedte úrhölgy kebelére
Az éhes, a sápadt arcú rongyos árva.
[VISSZA]

7. Korábbi megfogalmazásban:

Némán köszöntlek, csöndes éj. [VISSZA]

8. A vers első megjelenésekor a következő két versszak helyett ez volt:

S bár elfedett az éj előlem,
Kékes hullámu messzeség:
Emléked lelkem általhatja,
Rajtad függ vágyó gondolatja,
És régi fájdalmam új lánggal ég...!

Kékes hullámu messzeség!
Hozzád szerelmem rózsaága fűz,
Tőled vesztésem kinzó réme űz,
Kékes hullámu messzeség
! [VISSZA]

9. A vers első megjelenésekor teljesen elütő szöveg volt e szakasz helyén:

Langy sugár a menny meleg csókja,
Kék tengere hűvös fuvallat;
A szótlan éjfél, méla csönddel,
Csókolgat össze lelket, ajkat.
Alusznak a rétek virági...
Közöttünk halkan énekelve, csak
Az éji őr halad sietve,
Az éber éji őr, a gyors patak.

Lágy hangot hallok... mintha méhe-
Raj a virágon döngicsélne...
Talán zenélő légtündérek
Lebegnek el fejem felett?
Vagy lelkem üvegharangját
Csöndíté meg a képzelet?
De újra hallom a
Méhdöngicsél
és lágy neszét... mi volt...? [VISSZA]

10. A korábbi szövegben itt még ez a versszak jött:

Nyájas képek, fényes szíválmak
Pirosan lengő vitorlája
- Merengés leble fúva rája -
Röpíti vígan életsajkámat.
Boldog hajós! a sajka száll, s kiköt
Száz ismeretlen tündérpart fölött.

S az első fénysugárral
Kelő dalos madárral:
Elmondom én is álmomat,
Mely szívem hajnalig kisérte;
És a felébredő korány,
Mint egy szerelmes kis leány,
Pirulva összecsókol érte...
[VISSZA]

11. Korábbi fogalmazásban az utolsó versszak előtt még ez a szakasz volt:

De áldva legyetek, ti édes jó fiúk!
A barátság földén teljes kalászfejek,
Nektek köszönhetem: életem konkolyos
Vetésének tüzes üszköt hogy nem vetek!
Kifakadtam... az elkeseredett
Fájdalmat elnyomom mert nem lehet.
Nem ittam még... lelkemben már is úgy
Garázdálkodik az emlékezet. [VISSZA]

12. Korábbi fogalmazásban itt ez a két versszak jött:

Majd beszélek nékik füvek- virágokról,
A méhest megnézzük, fogdosunk pilléket:
Csak az ákácfáról hallgatok előttök,
Csak az ákácfához nem vezetem őket;
Ne tudják meg, hogy e
z apjuk kedves fája,
S mély elmélkedéssel tér gyakran alája.

Halovány hullatag virág, s szúró tövis,
Mit ákácfának a gazdag természet ad;
Halvány örömet nyújt halandónak a sors,
S a halvány örömhez metsző fájdalmakat:
Akác tövise nem, virága leesik;
Boldogság mézében méreg-csepp rejtezik.
[VISSZA]

13. A vers első megjelenésekor e két sor helyett ez állott:

Pályám társai oly idegenek,
Csak bántalomban szívök lángmeleg; [VISSZA]

14. A következő négy sor eredetileg ez volt:

Hová röpülsz bolygó képzet velem?
Én a leányokat jól ös
merem...
Lám, e nyájas jó lelkek, kiket én
Ugy bálványoztam annak idején,
Kiktől annyi szép szó és vers miatt
Koszorút vártam, fonnak kosarat!
Jól van! kegyetek én nem keresem!
A természet lesz én szerelmesem!
[VISSZA]

15. A versszak helyett a költemények első kiadásában ez állott:

Hányszor szívtam be újra kebeled
Két halma közt felforrt lélekzetem!
Hányszor fonódtak össze fürteink,
Hányszor dobbant meg szívem szíveden! [VISSZA]

16. E két éneket Tompa imakönyvébe, az »Olajág«-ba is fölvette, több változtatással és toldással. L. ott. [VISSZA]

17. Az 1847-es kiadásban a következő négy sor helyett ez volt:

Készek vagyunk, párttérdekink
Csatáin egymást falni fel;
Hitünkkel lelkünk és honunk
Árúba vetjük, hogyha kell. [VISSZA]

18. A következő négy sor pedig így hangzott:

Ha vész üvölt: a kőfalas
Szomszédba gyáván illan át;
S megmenti tűz-lángból a nő
Dús ékszerét, - aztán fiát.
[VISSZA]

19. Az első kiadásban (1847) a vers e sorokkal kezdődött:

Ősszel születtem, tudom, hogy tavasz,
Tavasz leend, ha meghalok.
Bölcsőmet hervatag lombok fedék,
Koporsóm rózsák, liljomo
k. [VISSZA]

20. Az Irodalomtörténeti Közlemények 1932. évfolyamában közreadta Gulyás József. [VISSZA]

21. A vers első közlésekor itt még a következő versszakok állottak:

Felebarátimat én már jól ösmerem
Sok mérges sebhelyet hordozok lelkemen;
S éljek egy századig:
Lelkemben irántuk nem terem szeretet,
De borzalom lakik.

Az együgyü boldog, és boldog aki vak,
De hogyha szemeid általpillantanak
Világ- és életen:
Meg kell utálnod azt, és az emberektől
Elfordulsz hidegen.

S kit még önérzettel vere meg istene,
Ki eszmélni mer, hogy
többet érdemlene:
Gonoszul elveszett;
Szerencse még, ha egy szelid őrülés ad
Lelkének menhelyet.
[VISSZA]

22. A sor korábbi változata:

A honfi honfira vádaskodik. [VISSZA]

23. A vers első megjelenésekor versszak helyett ez a két szakasz állott:

Sok ellenségem van, de mindegy,
Kevés kit én is szeretek;
Hanem az eső!... félek ettől.
Mint mumustól a gyerek
Kivált ha széllel jön, - no akkor
Minden táncol, recseg, ropog, -
Úgy hogy gyakran helyet cserélnek
Az ajtóval az ablakok.

Ugy ám! az ablak! itt valóban
Mélység magasság egye
sül,
Künn a libák néznek be rajta,
S kézzel sem érem fel belül;
Biz isten egyszer hírre kap még
Az én házam, ha így halad.
Egy új Popeji lesz belőle,
Mélyen - mélyen a föld alatt.
[VISSZA]

24. A korábbi változatban még e versszak is olvasható volt:

Legszebb az, ha tanácsba gyűlünk:
Egyházfi, kurátor, meg én
Csak elférünk, ha - egy keresztül
Ül szépen a ház küszöbén.
Ekkép egész belső személyzet
Épen harmadfelet mutat;
A többi  a pitvarba' guggol
S kivül dicséri az urat.
[VISSZA]

25. Az utolsó versszak korábban így hangzott.

Megénekeltelek... ne félj már!
Te élni fogsz e hangokon.
Mert azt mondják: tart éltet adal,
Csak tartson is fen jó lakom!
Mert bár igen becsűlöm a dalt;
Felőle mégis ugy lehet,
Hogy egyszer összedülsz felettem
S agyoncsapsz mint a verebet.
[VISSZA]

26. A végstrófa két utolsó sora eredetileg ez volt:

Küldj tőlük amit mi neked nem küldhetünk,
Reményt, enyhűletet s örömtavaszt nekünk. -
[VISSZA]

27. A versszak 3. és 6. sora korábban így szólt:

Gyűlölni...! nem élni!
- - - - - - - - - - - - - - - -
Szeretni... remélni!
[VISSZA]

28. A verset az 1854-i kiadásban a következő versszak fejezte be:

Nem ilyen az ember élte!
Ah csak annak volna vége:
Őszi napfény ragyogása,
Őszi tájnak hervadása!
[VISSZA]

29. Az Irodalomtörténeti Közlemények 1922. évfolyamában közreadta Harsányi István. [VISSZA]

30. Az Irodalomtörténeti Közlemények 1924. évfolyamában közreadta Császár Elemér [VISSZA]




Kezdőlap Előre