1862

A GYÁSZOLÓ.

Korán hagyád el, oh hölgy! nyoszolyád,
Könyűiddel korán meglocsolád
Az imazsámolyt, hol térdelsz vala;
Igy jött reád az új év hajnala!
Imádkozó ajak... siró szemek...
Az ó évtől is így váltál te meg!

Szobád csendes, - nem zörren a kilincs,
Vendég, barát köszöntésedre nincs;
Ajakihoz vonván forrón kezed:
Nem mondja senki, hogy hálás, szeret. -
Ma a világ jön-megy, vigad, vegyül...
Te ünnepelsz gyászoddal egyedül.

Egykor beh máskép töltötték el itt
A szent karácsont s új év perceit!
Akkor se mult bár a komoly s mi szent:
Az ünneplés majd vígabb hangba ment...
Mikor még a szép ifjak... Istenem!
Beh minden is mulandó idelenn!

Három fiú volt a nő öröme,
Egy nap bucsúzni mind hozzá jöve;
Anyjok megáldá három jó fiát,
- Szörnyű, mit a szív e percben kiállt!
Aztán elvitte mindhármat lova...
Anyjok nem kéréd, tudta jól, hova.

S kiket fagy, hó s virasztás nem zavart,
Együtt türék jó kedvvel a sanyart;
S a kürtszótól rengett a csatasik:
Együtt s elől villogtak kardjaik,
Mig dőlt az oszlop, a sor átszakadt...
- Együtt nyugosznak most a föld alatt.

Ki látja oh nő! kínod éjjelét,
Mely napjaidra terhesűle: félt;
De bár arcod komoly, lépted szilárd:
Az éj, rémségivel, neked nem árt;
Ki ád ehez bátorságot s erőt?
Az ég, mely azzal felruház, betőlt!

Oh, áldassék az égi hatalom!
Melytől intézve van a habokon,
A szélvészben az a kis deszkaszál,
Min a szegény hajótört partra száll;
Az a csillag, mely fel-feltűnedez,
S az éjben a vándor vezére lesz!

Ki veszt sokat, mindent, mi drága itt:
Hitét ha őrzi, őrzi őt a hit;
Az átok elhal, tart az ima még,
Mig a föld ködös, - fenn derűlt az ég;
Siralmak völgyén, vad kietlen,
Hol ember nincs már, Isten megjelen.

Ne bánd, hogy a világgal nincs közöd,
Nem lépve át magányos küszöböd!
Melynek szentben, igazban nincs hite:
Gúnyos képét minek hozná ide?
Nem vagy magad, hisz itt vannak veled:
A köny, imádság, az emlékezet!

Oh nő, dicsőbb vendégeket ne várj!
Körödbe' van a három kedves árny!
A homlokon véres mirtusz ragyog,
Tettben,  halálban halhatatlanok!
Nem érzed-é, hogy e bűvös közel,
Borús szivedre büszke fényt lövel?
Nem hallod-é? nyugodj meg, oh anyánk,
Annak nevében, kiért meghalánk!


TÉLBEN.

Mikor majd a fagyos bilincset,
Mely nehezűl a folyamon,
Szellő s napsúgár összetépik,
S az át fut vígan, szilajon!
És medre szűkéből kikelve,
Mező- s lapályra zúgva ront...!
Megretten aki hallja, látja:
Pedig csak áldást hord dagálya!
S nyomán zöld lesz part és porond!

Mikor majd a csalit s az erdő
A lágymeleg légben kihajt!
Hűs rejtekén madár-csoport üt
Élénk, kedves, boldog zsivajt!
A termő ág mosolygó, rengő
Virág-rojttal leszen fedett...
S a lágy bongás, a fény, az illat,
Hideg, beteg s holt szívekig hat
S hoz új erőt, új életet!

Mikor majd hév napokban, a nép
Munkára gyűl minden felől,
S a gyors kaszás előtt a habzó
Rét fűve rendre, rendre dől!
Vig éneklés zendűl a halmon,
Örömre gyúl a magvető:
Lefonnyadott a búza sása,
Megért immár az aratásra...
- Mikor majd - eljön az idő!


A TÉL.

Felhők borongnak a magas bérc tetején;
Virágok ünnepe- s az oltárok helyén
A tél uralkodik, s törvénye oly kemény!

Aludjatok! - kiált a föld erőihez, -
Napfény, ne légy meleg! harmat, ne permetezz!
Foganást, születést irígyen ellenez.

Ibolya kis virág, szine halvány-lila,
Nem hozna ő tavaszt a tél pusztáira,
S ha kidugná fejét: meg kéne halnia!

Tücsökszó nem tüzes, magas pacsirta-dal,
Nesz, mit nem a határ, csak a barázda hall;
Mezők órája te, hallgass el! még hamar!

Deli volt a bokor, s állt zölden, csokrosan,
- Dal s szerelem lakott keblében titkosan -
Most talpig meztelen: regény, dísz oda van!

Magas tölgy lombjait letépték a szelek,
Hogy idegen földön hányatva vesszenek...
Szegény fa, oh szegény bujdosó levelek!

Itt a halom busong, a puszta völgy amott;
De legnagyobb érte a zúgó folyamot;
A zordon tél reá
Békót önmagából készített és rakott!


ÚJ SIMEON.

Térdem remeg, hajam fehérlik,
Orcám redős... öreg vagyok!
S az új évet megértem ismét...
Nem vittek el bú, kor, bajok!
Az élet mintegy kérdi tőlem:
Mire vársz még? minek vagy itt?
És tol, mikép a fán letolja
Az ifju lomb a tavalyit.

Mégis, mit szivem váltig óhajt
És fennhangon kér ajakam:
Az: hogy csak éljek! kínosan bár,
Kenyér nélkül, hajléktalan;
Ha most meghalnék, el nem érve,
Mit szívem oly buzgón remélt:
Nem tartanám hosszabbnak éltem,
Mint egy kimúló kisdedét.

S mért függök e zajos világon,
Mikor csend s béke lesz amott?
Mit várhatok még életemtől?
Semmit, semmit... csak egy napot!
Melynek fényes, csábos reménye
A rég megunt földön maraszt,
S gátolja e sárház ledőltét...
Azt a napot várom, csak azt!

Szép, szép leend az! sok hasonlót
Nem szűlnek évek, századok;
Oh, hogy e fényes, e dicső nap
Mivoltáról nem szólhatok!
Pedig képét itt hordom... amint
Magát lelkembe rajzolá;
Ahogy velem volt alva s ébren,
Ahogy kisért mindenhová.

Rá gondolék magányom csendén,
S ha örvény nyilt hajóm alatt,
Rá a börtön fojtó legében,
És bujdokolva, mint a vad;
Heves csatákban azt kerestem
A por- s füstben szakadt derűn,
Hulló vérem- s muló napomra
Miatta néztem keserűn.

Sokszor véltem, hogy messze van még,
Sokszor hittem, hogy már közel!
Sugárit fellövelni láttam:
Akkor fedé sürű köd el;
Elhalványult, leszállt reményem,
S megint mosolygva tűnt elő,
Mint nyári esthajnal világa
Lassan mindig keletre jő.

Igy folyt el éltem, - s vén vagyok már
De boldogabb, mint annyi sok,
Kiknek tört hittel kelle délben
A koporsóba szállniok:
Az új évet köszöntve: lelkem
A hitnek karján ringatom,
Hogy e feltünt év rejti, hozza
Ama napot, az én napom!

Oh, akkor életem megújul!
Izmam gyors lesz, vérem meleg;
Kézen fognak, kik koszorúsan
S dalolva közben lejtenek;
Az életnek rozsdája: a gond,
Kor, kétség, bánat: egy se bánt!
E várt napon lelkem utószor
Cseng, villog fényes kard gyanánt.

S ha feltárúl az áldozóknak
Ama szent csarnok kapuja,
S megzendül a győzelmi ének:
Hallélujah! Hallélujah!
Ha tömjénem javát az oltár
Izzó tüzére hintenem:
Elég, elég lesz,...! vén szolgádat
Bocsásd el akkor, Istenem!


ISTEN AKARATJA.

Elhervad a virág, kidől a büszke cser,
Mélység lesz a tető a tenger fenekén;
Ama törvényt, mely szűl, változtat, elseper,
Egykor fénylő bolygók mutatják feketén. -
Ember, ki most nevet, zokogni megtanul,
Meghal az átkozott, meghal a siratott;
Nép lesz nagy nép felett s elvész óhatlanul...
És mindez, oh uram! a te akaratod!

A te akaratod! s midőn a fájdalom
Tőrével a sziven nagy, mély sebet vere:
Kemény szó támad a békétlen ajkakon
S ég-földet vád alá fog a kín embere!
Hab s örvénnyel dacol, széllel szemközt evez,
Keble mind zordonabb, mint sorsa mostohább,
Hanem e gondolat. az úr tetszése ez...
Kemény, hideg kőszirt - és nem mehet tovább.

Járván a temetőn tanútlan éjjeken,
Egy kisded sír felett törnek meg térdeim,
S felháborult elmém ugyan hányom-vetem
Az élet és halál örök kérdésein!
Mért is végződtek oly kevéssel évei?
Míg kérdezem, fanyar-leckén tanít az ész...
Születtünk, meghalunk! ezt könnyü érteni,
Azon megnyugodni nehéz, igen nehéz.

Ha feljajdul a húr, midőn ketté szakad,
S az őszi lomb is ád hulltában gyenge neszt:
Embernek ami fáj, fájlalni nem szabad?
Hisz egy bús öröme ez a szivnek, ha veszt!
Az nem bölcselkedik, csak érez és szeret...
S ki nem szól, jobb-e az, különb-e, aki tűr?
Míg a hivatlan köny szeméből megered
S nyilt árulást tesz a kebel küzdelmirűl?

Ah! én is érzem e rejtett vihar dühét
S kiontom lelkemet nehéz fájdalmival!
Szavam nem sérti az alvó világ fülét,
A sír süket; mégis van engem aki hall!
Te szám szerint tudod fejünk hajszálait
S hogy boldogok legyünk, a létet úgy adod!...
Ezernyi köny s nyomor mégis honnét van itt...!?
- Uram, nem érthetem a te akaratod! -

Mégis, bár útaid titkát feszegetem,
És ajkaim pártos szavaktól zajganak:
Ne gerjedj oh Uram! haragra ellenem;
Mely bennem így zajong, az a por... a salak!
És minden hasztalan! e földet megfutám,
Keresve enyhülést fájdalmam közepett;
S oda jutok vissza sok kerengés után:
Nem gyógyithat meg más, mint ki megsebhetett.

S míg minden tél után kizöldül a kopár:
Éltünk se veszhet el örök bú s gyász miatt!
Elmúlik tőlem is e keserű pohár,
Melyet velem te bölcs tetszésed most itat.
Emelj, emelj, kit a csapás megrengete!
Segits, hogy elbirjam viselni, ami ért!
S bár mit hoz a világ s élet története:
Tudjam, kitől van az s ne kérdezzem miért? -

Virágok és füvek harmatban ferdenek,
Nyugodt, setét az éj; a holdvilág lement, -
Ahonnan áldással száll e lágy permeteg:
Az én lelkemre is szálljon le béke, csend!
Hogy a sír hűs gyepén nyugatva homlokom,
Hígyek, reméljek s ezt lehessen mondanom:
Ha elvesztettem itt, majd feltalálom ott...!
Legyen meg hát Uram, te szent akaratod!!


A KEDVES SIRJÁNÁL.

Zöldel a sír és virággal
Ékesítve általunk;
Ki ápolja s őrzi egykor,
Ha mi ketten meghalunk?

Most felette hull meleg köny,
Ráborúl a rózsaág;
Felejtés lesz akkor itten,
Felejtés és pusztaság...!

Mit tünődöl drága lélek!
Kiért lenne lomb s a hant!
Hiszen senki sincs megettünk:
Akik éltünk és szerettünk,
Együtt leszünk mind alant!

(Májusban, 1862.)


TAPASZTALÁS.

Láttam a világon bölcset és bolondot,
Mindkettő agyában eszme-raj tolongott,
Ki-kizúgva ajkuk rohamos beszédén...
Mindkettőt csudáltam, - egyiket sem értém;
Vala jártas a bölcs fellengős tanokban:
S éltét a bolondnál nem folytatta jobban.

Láttam a szegényt s a gazdagot, - e íme
Átkuk egy s azon volt, más csupán a címe:
A nincs és van őket ölve, nyomva szörnyen:
Az tántorga éhen, ez feküdt csömörben;
És mig a szegénynél zordon, szivszorító:
Gazdagnál ez inség vala undorító.

Láttam a szabaddal azt is, aki rab volt,
- A sorstól kiadva és lefogva a zsold, -
Ennek vágyban, lázban tölt le napja, éje,
S mit nem tőn, hogy útált láncait letépje!
Az ment vészes utján szembehunyva, nyugton,
S még keresni látszott, hogy rabszíjra jusson.

Láttam... láttam! - és hajh, megszerezve máson
A tudományt, benne nincs vigasztalásom!
Ki voltam homályban, most vagyok setétben...
Kínlódás az élet, gazdagon, szegényen
Rabság és szabadság átka, üdve terhel!
Bölcsen és bolondul: nyomorult az ember!!


BOROZÁS KÖZBEN.

Beh szép leány volt...! mint a szarvas
Olyan könnyű, olyan deli!
Dicsőn tudott gonosz szemével
Haragudni s hizelgeni!
Sokat beszélt örök hüségről...
És most az angyal fut, ha lát;
Ő fenn lakik, tükrös szobákban,
Gyöngyöt visel s festi magát...
- Töltsétek meg a poharam!

Beh jó fiú volt! véle tölték
Sok gondtalan, boldog napot;
Tiz évig egy pályán futottunk,
Akkor ő másfelé csapott.
S szó ami szó: de nem hiába
Járt a vak s görbe útakon,
Ur lett és szörnyen hires ember...
Máskép jó szinbe' van nagyon!
- Töltsétek meg a poharam!

Hát én? Hiven szerettem a lányt,
Barátot és becsűletet...
Bolondság volt! - megérdemeltem.
Hogy a világ kinevetett!
Hja! egyikünk hitvány s szerencsés,
Derék s koldúl a másikunk;
Mondják: hogy majd a más világon...
De hagyjuk ezt, - inkább igyunk!
- Töltsétek meg a poharam!


FENT ÉS ALANT.

Kél s jár a nap dicső fenséggel,
Sugárait lövelli széjjel,
E millió arany csatornán
Fényt, életet s bőséget ontván.
Midőn leszáll ágyas házába,
A halovány hold lép nyomába,
S az éjszakában felragyognak
Seregei a csillagoknak.
Mérhetlen a szám és a távol,
Honnan titkos lényök világol...!
Törvény, rend és erő mivolta
Nem változott s egy kezdet óta...
- Mily nagy s örök a menny!

A rét mosolyg, - a zsenge zöldbe
Virító himzet van beszőve;
Bornak, kenyérnek szülő anyja:
Halom s tér áldásit mutatja.
Itt kútfejek buzognak, s a fák
Virággal és gyümölccsel rakvák;
Ott szárnyas röppen, csörtet a vad
A vadonban, melyet szél zaklat;
S mig a tenger szűk medencében
Forr, hánykolódik szörnyüképen,
Hogy reng, zúg a mélységes padlan:
... Hegyek megállnak mozdulatlan.
- Mily dús, kies a föld!

És ami csak van e világon
Nagy, szép, erős: nézvén, csudálom
A föld kincsét, az égnek titkát...
S gyönyört ád minden, mit szemem lát!
S van-é magasztosb érzet ennél:
Hogy míg szemem lát, lelkem eszmél,
És fent s alant röpítve szárnya:
Megy tartományról tartományra.
S a szót, mit a mindenség hallat,
- Szólván, mint a vész, vagy fuvallat -
Megértem, és a hang szivembűl,
Élő beszédben visszazendűl...
- Mily boldog az ember!


SÍRBOLTBAN.

Meg van forditva már az ősi címer,
Kihalt végső tagjában a család,
Mely, mig század viradt századra tizszer,
Hatalmasan, büszkén s ragyogva állt.
Beteltek a soros fülkék egészen, -
De, - mily végzet-játék! - egy még üres, -
Ez egynek is mindjárt lakója lészen,
S élő, holt itt többé mit-sem keres.

A házba fenn zendűl a dies irae,
E rémes mű értelme s dallama;
Szorongás jő az értelemre, szívre,
Az ember mintha már ott állana...
S mig készülnek felűl a temetéshez,
Lenn rács, ajtó s vastábla nyitva áll,
Napfény tolúl a százados penészhez,
S még zordonabb e fényben a halál.

Mily dús üreg! kinccsel cifrázva, telve,
Mit tettetés, igaz bú, s gőg pazarl
Költészettől, művészettől ölelve
Annyi emlék, koporsó s ravatal...
Van, ki szeret láttatni bárha holtan:
Temetve is hallgatni, sok kevély:
S áll a kövön, beszél más-irta szóban.
- Kép- s jelben itt van kor, tett, szenvedély.

Szép, gömbölyű karú fiucska játszik
A rét habos, virágos szőnyegén,
De a lepe már-már elszállni látszik,
Amelyet tart s néz ujjának hegyén.
Ifjú leány fekszik halotti ágyán,
Kit még sok év s boldogság illete,
Szép volt; - fehér s hideg lett, mint e márvány
Hogy érte a halál lehellete.

Ez újjait nyugasztja zönge húrnál.
Az csillagok titkába néz, hatol;
A harmadik kezén a mérleg úgy áll,
Hogy nyelve jobbra, balra nem hajol
Sarkát levert órjás mellére tévén:
Végső csapást mér a hős zordonan.
Feje, ki járt szörnyű halálnak révén,
Nyitott szemmel lábához hullva van.

Turul, galamb, mén s gím jelvényi rajza,
A rózsatő, a cserlomb és kalász;
Egymást szorító kéz; - sziv átnyilazva,
Félig sejtet és félig magyaráz;
Mig a kőből féloldallal kilépve
Fenyeget, hogy megszólal, megjelen
Tolmácsul egy-egy ős mogorva képe,
Ki maga munkáit a történteken.

S mily történet! mi bősz lidércek, árnyak
Kisérik a családot e helyig;
Multjában fény szomszédja a homálynak,
S az élet oly örvényesen telik!
Mi a szülött: az volt előde nyilván,
Hasonlók a vér és erkölcs szerint;
Lelkes, szilaj s kegyetlen nép! - A villám
Ragyog, rémit, rombol - s egyszerre mind.

Zsarolt, foglalt jó kedvben és haragban,
Meggázolá a törvényt s a jogot; -
Egymás vérét ontotta, itta gyakran,
Ha ellené s szomszédé megfogyott.
Az oltártól rablá el más aráját,
Felszedte a templom szent kincseit:
Égben, földön nagy méltán gyúlt reá vád...
S a birótól nem félt sem ott, sem itt.

De amidőn egy ország szólni nem mert,
S az elgyalázott nemzet csak nyögött:
Emelt fővel harsányan monda ellent...
Felkölt. - Megállt szilárdan Kont mögött:
Hősen küzdött Mohácsnál, - ott kilencen
Maradtak, mind erős, szép bajnokok;
Sok, bújdosván nagy bújában: kietlen
Tengerparton takarja gyér homok.

Szép a lapály, amely kalászt hoz, érlel,
De szép a bérc is a mező felett;
Ez kölcsönöz tölgykoszorús fejével
A tájnak fönséges tekintetet.
És, árnyékot vet néha bár amarra,
S uralkodnak felette ormai:
Széllel, viharral a bérc kelve harcra,
Nem hagyja a völgyet megromlani.

S fájhat, ha dőlnek a bérc ősi fái,
Ha pusztulnak s enyésznek a nagyok;
Lehetne tán sokat szemökre hányni,
Ha fényes tettök is nem volna sok!
Kevéssel volt bünöknél több erényök,
Mely az apákról a fiakra szállt;
De annyiszor ez a kevés - ha vész jött
Nem engedé elveszni a hazát.


A VIHAR.

Ha csendes a világ: fejem hol nyugtatom?
Mikor kél, merre tör zugó fuvallatom?
  Időmet, útamat nem tudja senki sem...
Hanem váratlanúl, midőn felriadok:
Ki nem fárasztanak bércek, sivatagok,
  S szárnyam a gondolat rohamával viszen.

Setétség fogja be jöttömre az eget,
Viz áradással, hegy omlással fenyeget,
  S reng a föld, mintha el-mulnia kellene.
Mi bajod gyáva szív? Miért versz annyira?
Miért ellenem a meddő átok s ima;
  Nem vagyok én a rom s kiirtás szelleme!

A kikelet, nyár s tél örök rendben jön el,
Sugárt hint a nap, az anyaföld szűl, növel,
  Kutfejéről a gyors folyó alázajog;
Havaznak a felhők, majd esőt ejtenek,
Forró lávát szórnak a tűzhányó hegyek,
- Én is csak tisztemet végzem, mikép azok!

Mért a sirám s panasz, egy-két zöld lomb miatt,
Mivel romlása lőn s a fáról leszakadt,
  Melyet véletlenül karom megragada?
Én a száraz s korhadt galyat tépem, töröm,
- Mely mint holt s éktelen tag állt a törzsökön, -
  Hogy dúsabb légyen a fának virúlata.

Oh, hogy nem értitek: jöttöm miért vagyon!
Ha elhatalmazott már a szapora gyom,
  S a heverő földnek sok undok férge nő!
Midőn, fenn a magas bérceknek tetején,
Nehéz köd és mérges párázat ül henyén,
  S völgyben, lapályokon a hőség rekkenő!

Felfordult a tenger, ha kezem rácsapott,
Örvényt örvény nyel el, hab tornyosít habot -
  De megbüzhödéstől ment a roppant elem;
És mig foly a vizen a háborús viszály,
Hallgasd meg jól, amit kiált: reá ne szállj,
  Ha tán félsz, tán vagy a kormányra képtelen!

Az ember képzel és alkot, - fennállanak
Az ívek, oszlopok, a bástyák és falak,
  S midőn megütközött müvében homlokom:
Eltűnik pompa, fény - s arról, hogy ott valék,
Beszél idomtalan, uratlan omladék...
  Bölcs, ki sziklán épít, bolond, ki homokon!

Hadd járjak széjjel én! tartván itéletet
A bűnös álomban fekvő világ felett,
  Melyet nem ébreszt más, csak a rátört veszély;
De mig egész világ, rosz s gyáva megijed:
Ösmerj fel engem, - és álld meg bátran helyed.
  Légy éber, hű s igaz, - légy férfiú, - s ne félj!


MULT, JELEN S JÖVŐ.

Kevés öröm, sok véres, gyászos emlék
Alkotja a multat hátunk mögött;
Vészes pályán nagyság után törekvénk,
De balsorsunk hatalma megkötött;
Setét a mult, dicsőségünk világa,
Mely ott ragyog, körülderengi bár;
Halvány derűt idéz az éjszakába
Az ég boltjáról a csillagsugár.

S mi a jelen? makacs harc és vivódás...
A sors elénk vészes csomót  vetett,
Fejtjük, bontjuk, s ha indul a megoldás:
Ezer hurkot köt a  csel egy helyett.
Mint ujra kell megrakni a madárnak
Régi fészkét, mit a tél egybe-ont:
Mindig s újan kell a tős népcsaládnak
Szerezni és építni ezt a hont.

Ez mult, jelen, s a folytatás előttünk...
Oh nem, nem! a cél, a jövő: miénk!
Mi nem látjuk, mi utközben kidőlünk,
Azt víve csak jutalmul, hogy hivénk!
Később lesz a megváltó íge testté,
Az íge, melyért most vérünk csorog;
De kinek fájna az, s kit tenne restté:
Hogy csak fiaink lesznek boldogok?

Nehéz vihar- s vesztére szánt nyomásban
Nyeré e nép jövője zálogát!
Van, amiben megtartatik csodásan,
Ha rá a sors új szenvedést bocsát;
Van e földnek egy bűbájos folyamja,
Mely forrón s titkos mélységből ered,
Meg nem rendűl, mig ezt harsogni hallja...
Ez a hű, forró hazaszeretet!


GYÓGYULÁS.

Megsebheté s földúlta szívem
Sok veszteség, sok fájdalom;
Az élet is gyötrelmes, únott
Teherré lőn már vállamon.

Ohajtozám: boldog, ki nyugszik...!
De késve jő a csendes est, -
Mi tart, hogy önként menj eléje?
Hogy ami nyom, terhel: levesd?

Készen valék, s im hallom a szót:
Hajítsd el a tőrt - küzdj s remélj!
Csak gyáva hal meg; - élni: inger
Annak, ki férfi, a veszély!

Lassan gyógyító balzsamával
Várd az időt, az éveket:
Midőn ismét békét nyer a sziv,
S a vérező seb béheged.

Van a letünt bánatban is kéj;
Szint nyernek a megélt bajok;
Az elvonult zápor nyomában
Kicsiny, de tiszta csepp ragyog...

És én maradtam, - küzdve, várva,
Mig a hullám duzzadt, esett!
Most is hiven küzdök, remélek,
De maholnap a sírhoz érek:
- S még mindig hordom a sebet!


ESTVE.

Nyugszik a nap, közelit az estve,
A virágok szomjú ajka esdve
Kéri a hűs, édes harmatot;
Telepűlve ösmert, lombos ágra:
Átálmodja a dalos madárka
Énekét, mit nappal hallatott.

Homályával, csende- s lágy lehével
Nyugalomra hí mindent az éjjel,
Álom vár a pázsit- s vánkoson,
S én, a bennem zajló gondolattal
- Elfárasztott bár a hosszu nappal, -
Lefeküdni nem kivánkozom!

Mért a fátyol s szender a nagy éjen?
Hogy a testnek nyugodalma légyen,
S gond, csalódás tartson szűnetet,
Ah, de nékem küzdés, kín az álom,
Benne csak a nap képét találom,
Mit szeszélye elém tüntetett!

S míg bu-bajjal ébren szembe-szállva,
Földre nem sújt ereje, se száma,
S némán vészem a bürök-kehelyt:
Addig alva, gyötrő, kába tűnet,
- Mit magától lelkem el nem űzhet, -
Köt, szorongat s hatalmába ejt.

Menjen a nap. és muljék az óra!
Nem kivánom látni, élni újra...
Szürkülettől - estig: oh elég!
Hát az élet! hol a sír kitárúl,
Az út végét hirdető határrúl:
Van-e, aki visszatérne még?

Oh felejtés, lelkem téged áhit!
Hogy takard az élet pusztaságit;
Multam kínos, felhős szertelen!
Mért maradjon szó s emlék felőle?
Inkább légyen végkép eltörőlve,
Mint hajó-nyom  a sík tengeren!

És ha lesz: a síri álmodásban,
Földi létem bús képét ne lássam!
Legyek én is itt fenn elfeledt;
A mennyország boldogsága: tiszta,
Mégis onnan ide látva vissza,
Megzavarná égi üdvemet!


TEREPÉLYES NAGY FA.

Forró légben, szél utában,
Társak nélkül áll magában...
...Rengetegben a magas fák
  Egymást védik, támogatják:
  A közös lomb ernyejébűl
  Hőség ellen sátor épűl;
  És hatalmat kölcsönözve,
  Hogy sok ezren álltak öszve
  Várnak a szélvészre bátran...
Társak nélkül van magában:
  Terepélyes, nagy fa.

Mint  a felleg, messze tájra
El-kilátszik koronája;
Törzse délceg, ága zöldel,
S biztat még sok szép idővel,
Szenvedett bár, - mit elárul
Annyi sebhely oldalárul,
Látva orkánt, érve harcot,
Amióta megfoganszott
S nagyra nőtt a sík határban,
Társak nélkül, egy magában
  Terepbélyes, nagy fa.

Lombját tépte, hordta a szél
Messze földön s tengereknél;
S egy-egy ág a bánatos fán
Állt villámtól sujtva, csonkán.
Már gyökén is járt a fejsze,
Mit viszály, csel rája helyze, -
S önnagysága, mely megóvta,
Robbanása szörnyü volna...!
S azt is, aki földre dönté,
Vajmi könnyen odaölné,
  Terepbélyes, nagy fa!

S boszantván, hogy élte hosszú:
Kész megesni, őrni a szú;
De kérgén túl, nyüzsgő serge
Nem hat bé az elevenre. -
Majd fölötte holló szárnyal
Bús, idétlen jóslatával:
Érzem... érzem... érzem a vészt...
Sok gonosz jel mondanom készt:
Héj, keserves ami rád vár...
Pusztulás fog érni! kár...! kár...!
  Terepbélyes, nagy fa.

Álljon e fa...! s arra térjen,
Aki dőltét várja, szégyen!
Vészben, fagyban mit lehullat:
A levélért nyerjen újat!
S egy ha lészen törve, vágva:
Izmosodjék többi ága!
S bár a vész felette zúgjon,
Terhes felhő tornyosúljon,
Ontva lángját menydörögve:
Álljon, álljon mindörökre
  Terepélyes, nagy fa!


A SEBZETT SZARVAS.

Fuss, fuss, nemes vad, gyors szökéssel!
Párád fogy és erőd enyész el
A vérben, mely rólad csorog...!
A rengeteg mélyébe szállj! - hol
Futót, ösvényt elrejt s palástol
Az inda, lomb s a völgy-torok.

Tied volt a bérc messze földre,
Fellegverő fákkal benőve,
Tied zöld fűvel a halom;
Ott délcegen iramva, majdan
A tiszta kútfő várt az aljban...
- Mily szép, szabad birodalom!

Mily boldog lét! - de jön s nyilával
A zord ember sziven ver által;
Lesből, gyáván halált okoz...
S hogy a tettnek meglégyen ára:
Tenvéred hívja árulásra,
Az elhullt cseppeken nyomoz.

Fuss, fuss, nemes vad! el ne érjen...
Hadd tépje a düh, nyomja szégyen,
Mely füstbe ment reményt követ;
Mulj el, halj meg, ha véged itt van...
De végórád- és kínaidban
Ne lásson hasznot, örömet!

Ha társakat gyűjt lakma végett,
És felrakat sok drága étket:
Szived ne lássa asztalán!
S hogy győzelmét hirdetni tartsa:
Ne függjön főd roppant agancsa
A fegyveres háznak falán!

S ha rogyva a sürűt eléred:
Igya el a föld keble véred!
Fedjen be a hulló levél...!
S mely hulládat körűl-csicsergi:
Csak a madár, - s más senki, senki
Ne tudja meg, hová levél!


KEDVES VENDÉG.

Halál, kit a szív most fél, majd remél!
Benned ketté-szakad minden kötél,
Az édes, könnyű s rózsából fonott,
S az, mely szorítá a nem-boldogot...
- Légy áldott, hogy e házhoz eljövél!

Férj és nő fekszik a ravatalon...
Fájó jelt hagyott a holt ajakon
A szó, melyet utószor rebegett...
Ifjak voltak még! - a te remeked
Ez a látvány, oh mentő hatalom!

A két szív, midőn megösmerkedék,
Nyilt, fényes, dús volt, mint egy szép vidék:
Szeretni egymást bárha tiltva lőn:
Szerették egymást titkon, vágyva, hőn,
Mig a szent frígyet oltárhoz vivék.

S mondák: most el...! Szűk völgyben, szigeten
Kicsiny kunyhó s a boldog szerelem
Mindent, mindent megadni látszanak...
Mig az élet, e kényúr felkacag
A szép álmakra gúnyos-hidegen.

Mi éri az új lombot, mely a fán
Csalárd verőfényben kihajt korán?
Jőnek a hideg, deres éjjelek...
A két sziv a lomb sorsát érte meg
Az élet metsző, hideg nyomorán!

Még küzdve, rogyva sok baj s gond alatt:
Fentartá egy-egy nyájas gondolat:
Ez bátorítgatá amazt, ha félt,
Hit tördelé a bú nyilán az élt, -
De végre az erő s hit kiapadt.

Szegény kis nőcske...! Mily sziv-rengető
Arcán az a gyermek-mosoly s redő!
Mily kín: a hívet s küzdőt látni, hogy
Nyomort s gyászt nyervén díjúl, lelke fogy
S a csapkodó hullám fejére nő!

Mit kérne még a szív? itt a határ,
Hol a reménység vétek volna már,
Hol a világtól elfordúl a szem,
S nem lenne jó kért boldogsága sem,
S a fáradt lélek tisztább üdvre vár...

Éj van, - a szobát mély csend lepte meg,
Nincs ki ápol, vigasztal, kesereg...
A mécs-láng csendesen hajlongva ég.
Éltét önszelével hosszítja még,
Éj, kín és magány... szegény betegek!

De jő a kedves vendég: a halál,
Békét hoz s a harc nyúgalomra vál...
Légy áldva, hogy küzdelmünk vége lől!
Hová is futnánk az élet elől,
Hová, ha abban te nem állanál!?

Megszűnik bú s kín, mely földig vere,
Mi volt lelken, testen átok s tereh;
S csak a mulandó vész el kezeden,
De megmarad a hűség s szerelem,
- Sőt általad lész örök élete!


A GYÜLEKEZETBEN.

Cseng, zúg még a harangok öble,
A hang, távol, széthömpölyögve;
S mint szarvas a szép, hűs forrásra:
Siet a nép a szent tornácba.
Betölti a pitvart, a házat,
Az arcokon hit és alázat...
S a szívre, melynek mélye zajlék,
Csendet, békét lehelt a hajlék.

Ül ifju, vén s hallgatva szót vár...
Majd fölzeng a királyi zsoltár;
A nép együtt van, együtt érez,
Szólván az ég s föld istenéhez;
Fejét mélyen kezébe hajtva:
Imában olvad szíve, ajka,
Az Úr előtt lelkét kitölti,
S megtisztul, szentül ami földi.

»Örök felség! hozzád kiáltunk,
Lakozzék szent országod nálunk!
Amely lényed képmása, része:
Szentelj s áldj meg lelkünkre nézve!
A földi jót se vond meg tőlünk
Az életen, mit itt letöltünk.
S add, hogy legyen hegy, völgy s barázda
Bőv áldással megkoronázva!

Vessződ ha sujt, karod ha dorgál:
Tisztuljunk a tűzben s nyomornál;
Békén hordjunk csapást, keresztet,
Ha istennek ránk adni tetszett;
Uram, fogjad kezünk! s mi bátran
Állunk setétben, roppanásban...
Hegyek ha a tengerbe dőlnek,
S ingása lész az égnek, földnek!

Gyengét ne hagyj akadni tőrbe;
Nézz a méltatlan szenvedőre!
A bujdosót hordozzad és védd
Röviditsd a jajoknak évét!
Kik rég várnak sohajtva, könnyel:
Szegény kórok ágyához menj el!
Szabadulást vigy a raboknak,
S a halállal kik tusakodnak!«

Igy zeng a szó, - mennyekbe szállva
Karöltve a kérés, a hála;
S oh, van még sok, sok!... rejtve mélyen
A könyörgő nyomott szivében,
Mit hangosan ki nem beszélhet...
De még előbb, mint sajg az érzet,
S a szív megrendűl és az ajk szól:
- Az Istennél már tudva van jól!

S mély csende visszatér a háznak,
Helyökről a hívők kiszállnak;
Meghallák, s a világba vívén,
Elméjök jár folyvást az ígén;
És szerte, síkra, bércre tartván,
A nyáj mellett s az ekeszarván,
Erősen állnak, hogy kövessék:
Egy jövő, egy hit, egy szövetség!


EGER HATÁRÁBAN.

Az őszi nap mosolyg derűlten,
Erdő, patak, szirt, völgy kerűltem,
  S magas hegyek fejem felett!
Oh, e magas hegyeknek ormán,
Sokáig gyász felleg borongván:
  Tájra s szívre árnyat vetett.

A földet gyakran verte zápor,
Aszályban nyilt meg keble másszor,
  Feltörve... megtiporva lőn...
S mindazt, mi rá csigázva szállott:
Jég-záport, izzó napvilágot
  A föld némán magába vőn.

Mint a nemes kebel csak épűl
Kemény csapás-, nagy szenvedéstűl,
  S magasb érzelmeket terem:
Dússá lett a föld megsanyartan,
S a drága must édes patakban
  Csordult alá a bérceken.

Tisztúlni kezdett a hegy orma,
Sürű ködét megostromolta
  A nap, fénylő sugárival,
S mig tépte a kéz a gerézdet:
Vidult a szív is, - nyugtot érzett...
  - Megzendült a szüreti dal.

S ha köny, ha vér szinében ömlő:
Nem láta rég ily bort a tömlő!
  Mily pezsgés, mily erő, mi fény!
Méz a szájnak, tűz-láng a szívnek,
- Az édes csöppek felhevítnek -
  Itala kéj, bánat, remény.

Most, oh jövő, ki éveket szűlsz!
S titok, hogy rólad, majd ha eltűnsz,
  Örömmel, búval szól-e szánk?
Deríts e múló év borához
S az ivandó nagy áldomáshoz
  Méltó, dicső napot reánk!

Akkor zeng, zúg majd hangosabban
A viszhang, melyet a magasban
  Tető tetőhöz csapdosa!
S mely szívet, ormot gyásszal föd bé:
A zord időt nem látja többé
  A hős Dobónak városa!


EPIGRAMM-FÉLÉK.

PANASZ.

Mondják: kisebbedünk, fogyunk! Igaz-e? Nem
Sőt mind nagyságosak levénk nagy hirtelen.

DICSVÁGY.

Áhítom a kitüntetést, - dicséreten kapok,
S imé a sors büntet, hiút: dicsérnek a lapok!

MAGYAR MENTE.

Fel is vették, le is tették: - a bohózatból elég!
A szót, érzést, mint a köntöst, a lomtárak elnyelék,
Kinek nincs más, benne egy-két árva delnő fanyalog...
Nők istene, divat! nézz ránk, hadd maradjunk magyarok!

HAJDAN ÉS MOST.

Hajdan labda s tekje volt játékszer; - már ma
A gyermek kezében az: regény és dráma.

EGY COLLEGÁMHOZ.

Az, mi könnyű egynek, nehéz a másiknak, és viszont,
Benned az éhhalál, bennem a koldulás költ iszonyt.

ASTRAEA.

Szem-bekötve tart vala éles szablyát s mérleget;
Amaz ugy van mostan is, - e kettőnek vége lett.

DIVATOS ÁLDOZÓ.

Ide, oda, mindenüvé adsz, - kezedből morzsa húll,
Innen, onnan, mindenünnen hálát lesel kamatúl;
Egy oltáron lobogtasd a szétszórt, apró lángokat,
S ne várj semmit, - és kedves lész áldozó és áldozat!

AZ IRODALOMBÓL.

A kritika irt, nyes, tép, vág, - és buján nő, hajt a gaz,
Melyik szűli a másikat, - kérdés - ez-e, vagy amaz?


PETŐFI.

(185*.)

Élted- s verseidről beszél okos, bolond,
Jó cimborájának sok céda, bántva mond;
Üzérség, nyegleség versbe, könyvbe foglal,
Csavargó kéreget neved- s álarcoddal!...
Hirnév, halhatlanság - ha az élet megszün -
Olyanképen áll-e, mint a bor a seprün!?

 

1863

ÚJÉVI ÜDVÖZLET

A VASÁRNAPI UJSÁG SZERKESZTŐJÉHEZ.

Fogadd az újév első reggelén
E kézszorítást, régi jó barát!
Ez a kéz egyiké a tíz közűl,
Kik egykor oly vigan s gondatlanul
Látták az év intő fordúlatát,
S föl sem vevék az elkallott időt.
Ifjak valánk...! Emlékszel-é reá?
Nehány év csak... s régen volt az nagyon...
A szív nyomó érzése mondja ezt!
S többször megállt azóta a nap is,
Hogy nézze Gíbeonban a csatát...
Órák sulyát hordá a pillanat...
- Az ember most megvénül hirtelen!

Midőn feléd nyujtom ma jobbomat:
Eszembe jutnak a setét napok,
A dermedés halálos napjai. -
Minő a nyáj, ha veszti pásztorát
És szerte a kietlenen bolyong:
Olyak valánk! Egy hang se hallaték:
Rezgésbe hozni a holt levegőt,
És lüktetésbe a megállt eret.
Nem volt erő, mely köt, von, egybegyűjt,
Nem egy emelt újj, mely irányt jelöl. -
Családos, zord, képtelen napok!
- Te egy valál az elszántak közűl,
Kik legelébb láttatni mertek a
Muzsák oltárinál s szent berkein,
Ahol megszűnt az égő áldozat,
S rom, félelem, halál uralkodék. -

Kik tudva kelték a sulyos gyanút:
Hogy visszavárják a dalt, s lombosan
Ohajtják látni a fákat megint. -
Te, gyenge kis galyat szúrtál vala
A dúlt liget szenes földébe le,
S mig gondosan ápolgatá kezed:
Hited sugalta, hogy kihajt az ág; -
Dolgozva, híve nem csalatkozál!
Munkádra szép áldást adott az ég:
Tiz év alatt az oltvány nagyra nőtt,
S a terepély élőfa ágait
Virág, gyümölcs borítja gazdagon,
És lombja közt cseng a dal édesen. -
Virágozzék, érjen hosszú időt!
S ma, árnyain fogadd üdvözletem!!

Most nagy robaj, sietség, hajszolás
Van a sajtó- s iróélet körében;
Egymást ezer külön cél és irány,
Mint a keresztút, akként metszi át;
Nem látszik a személy mögött az ügy,
Sok hang miatt a szó nem érthető. -
Felőled aztalig tudjuk, hogy élsz!
Nem szónokolsz az utcák szegletén,
Utálod a cégért, a sípolást!
Munkálkodol csendben s láthatlanúl,
Szolgálod a müveltség szent ügyét,
Terjesztve: ami szép, hasznos, nemes,
Mi szívet, elmét von, javít, emel;
Kezedből a mag nem sziklára hull,
De jó földben, gazdag termést mutat.
... Látunk sokat, ki zuhatag gyanánt
Zajongva és dagályosan rohan,
Elnyomja a szót, mely lágy s emberibb;
S szétloccsanván az ugró szirtein:
Por- és köddé oszlatja fel magát.
Te zajtalan futsz, mint a mély folyam,
Mely csendesen tágitja a medert,
S virágba, zöldbe vonja a mezőt;

Ösmeréd-é, szerény, jutalmadat!?
Az nem csinált s olcsó kitüntetés,
De, mellyel e széles Magyarhaza
Derék polgárinál találkozol:
A közbecsülés...  nagy szó! s díjad ez.
Haladj, haladj tovább is útadon!
Ez út igaz, nyilt; - férfinak való,
Ki cselfogást, mesterkedést kerűl,
S nem szórja el, mikép az itató
Jákób tevé, tarkázott vesszejét,
Hogy a juhok reá csudáljanak. -
- Mint volt, legyen jelszód: valódiság!

Lapod járjon be kunyhót, palotát,
Szegény s gazdag körűl végezze tisztét!
Meghozva mindennek, ami kell.
- Száraz kenyéren is sok érzi, hogy
Az ember nem csupán kenyérrel él! -
A leghomályosabb zugig vigye
Az ismeret s müveltség súgarit;
Az elhunyt ősöket mutassa fel,
Szóljon nemes, hős tetteik felől.
S minden sorából egy nagy gondolat
Nézzen reánk s értesse meg magát,
Miképen a jól-festett kép szeme
Megszűnés nélkül a nézőre néz.
S amely köszönti a vasárnapot,
Hasznos, vidám, szép ünneplést szerez:
Lapoddal a tiz év fordúlatát
Még sokszor ünnepeld! Isten veled!


NÉPDALOK.

                 I.

Hozd át, révész, a dereglyét!
Vígy át hamar, ha szeretsz még!
Drága pénz lesz, csók lesz a vám,
Megígérem, meg is adnám!

Nagy szél támad, zivatar zúg,
Kormány tágul, törik a rúd,
Tisza vize haragos víz,
Csalfa lélek, benne ne bízz!

Kincsem, révész, gyere értem!
Jobb lesz túl a keszi rében,
Árva fejem hova hajtsam!
Patyolat a ruha rajtam!

Rózsám, áldjon meg az Isten,
Jobb neked túl, nekem innen!
Beh jó ez a széles árok,
Ezt, tudom, hogy át nem hágod!

                 II.

Habzik a fű, majd meg s dűl,
Szent-Jánosra kasza pendűl;
A rétemet megkaszálom,
Úgy étetek tele jászlon.

A paripám neve holló,
Szem nevelte, az csak a ló.
Vékony lába, nagy serénye,
Vágtatás az ügetése.

Én koplalok, - a lovamnak
Kell a széna meg az abrak,
Reggel, este három véka,
Tűzbe, vízbe viszen még a!

Napszállatra megy a felleg,
Nem jó szél fú, valamit vet...
Háború lesz, el se múlik,
Sok adósság letudódik!

Holló lovam alig állhat,
Ne rágd ugy a zaboládat!
Enned adok, ha ehetnél,
Felnyergellek, ha mehetnél!

Hol van árok, nem is nézem,
Akit űzök, hamar érem!
Jól fog az én kardom éli,
Valaki megkeserűli!

                 III.

Messze jártam hetedhét országon
Visszajöttem, de bánom, de bánom!
Mély a Sajó, magas a pallója,
Ha rá mennék, le is esném róla!

Nénémasszony! híjja ki a lányát,
Hadd lássam a piros két orcáját!
Híjja ide a Sajó partjára,
Átmegyek én csapodár szavára!

Mi lelt húgom, beh sápadt az orcád!
Nem jól szabták, kurta is a szoknyád...
Nem megyek át galambom, hozzátok,
Mert harapós nagyon a kutyátok!

                 IV.

Kicsi madár a pacsirta,
Mégis olyan nagy a hangja!
Kis lány az én rózsám Erzsi,
Mégis olyan, olyan nagyon tud szeretni.

Hajnallik már, eszemadta
Mit álmodtál az éjszaka?
Nem aludtam, mert álmodtam,
Csak, hogy szeress, mindig azon imádkoztam.

Csíp a csalán az útfélen,
Ország világ ellenségem!
Irígykedik, áskálódik,
Nem bánom én, csak te légy az enyém hóltig!

Haragszik a babám anyja,
Azt a kis lányt pirongatja;
Édes szülém, mit vétettem:
Hogy viola, rózsa terem ki kertemben!

                 V.

Vize nincs, szárazon
Forog a szélmalom,
Ne beszélj, nem hiszem
Szavadat, csillagom!

Fakad a rózsafa,
Hasad a bimbaja;
Tövises galya van,
Csak az a nagy baja;

A szemed sír, nevet,
Csapodár a neved!
Van-e lány, aki ma
Igazán, hűn szeret?

                 VI.

Sárga rigó páros,
Fák tetején szálldos;
Itt hagyom én, mert unalmas
Nékem ez a város!

Elmegyek én nyárra
A Tisza partjára,
Ott lakik az én szeretőm,
Ott legel a nyája!

Hó esik a rétre,
Ott maradok télre!
Édes anyám, édes apám
Elhagyom én érte!

                 VII.

Bujdosom a kerek földön,
Szomorúság jártom, költöm;
Meg se bírok hol pihenni,
Nem ösmer itt, nem szeret itt engem senki!

Szólani sincs kihez nekem,
Senki se tud a nyelvemen,
Ha nem értik a szavamat:
Hogy értenék sok keserű bánatomat!

Édes hazám drága földe,
Messze vagyok, száz mértföldre!
Messzi vagyok, messzibb megyek,
De tudom, hogy ott is igaz fiad leszek!

Két szememet ha bezárom:
Rólad esik álmodásom,
Ott vagyok én alva, ébren:
Róna-mezők délibábos közepében!

Ott szabadon fú a szél is,
Igazábban ver a szív is;
Ott terem a magyar ember,
Ha az isten megad egyet... semmi sem kell!

                 VIII.
         (Néprománc.)

Gyilkos-fenék, malom volna, ha volna,
De a víz is régen elment alóla;
Egy kis madár fel nem száll a fűzágról,
Ott énekel a Virágné lányáról.

Virág Zsuzsi járt egyre a malomba,
Lent töretett: estig szépen lefonta;
Búzát is őrt, a lisztjét megsütötte,
Virág Zsuzsi a szép molnárt szerette.

Vidd haza csak, kincsem, ezt a lisztlángot,
Úgy megenném egy kis molnár-kalácsot!
Éjfél után várlak majd a zúgónál,
Siess rózsám, hejh bárcsak már itt volnál!

Nincs holdvilág, sáros az út, fú a szél...
Itt a kalács, szivem molnár, csak egyél!
Nem kell nekem süttöd, főztöd, se magad,
Itt a zsilíp, jó mély a víz ezalatt!

Jaj, meg ne ölj! félek én a haláltól,
Mi lesz szegény, ágyban-fekvő anyámból!
Zúg a zsilíp, nem hallik a lány szava,
Nem látni a gyilkos dolgát éjszaka.

Zúg a zsilíp, a víz esik, kanyarog,
Zúgásától nem nyughatik a halott;
Fázik szegény, nem jó ott a hidegen,
Harmadnapig késik, vár még odalenn.

Feljön akkor, kifekszik a porondra,
Mondd meg, ki volt a gyilkosod? - megmondja...
Úgy megyen a csendes földnek ölébe,
Kíséri nagy jajszóval a szüléje:

Gyilkos molnár, száradjon el a kezed!
Gyilkos malom, apadjon el a vized!
El is száradt a vesztőfán a keze,
El is apadt régesrégen a vize.

                 IX.

Túr mezején búra nevelt az anyám,
Mint az eső, hullt keserű könye rám,
Két kezivel meg-megölelt, betakart,
Amikor már oldalamon volt a kard.

Adtak alám jó paripát, vadderest;
Tűzbe rohant, veszni rohant egyenest;
A huszárnak vége, ha nincs a lova, -
Én se vagyok hátán fogoly, de soha!

Beh szomorú ez az ország, beh ködös!
Szomorúság, nyomorúság örökös;
Embere is búslakodik, nem örűl,
Itt vagyok én, rab vagyok én egyedűl!

                 X.

Hajnal hasad, harmat esik,
Munkálódjunk setét estig!
Gyűl a marok, hosszabb a sor,
Majd alhatunk karácsonkor.

A lány, legény hadd izzadjon,
A búzaszár hadd ropogjon;
Sarló alá meg van dőlve,
Piroslik a szem belőle.

Édes hazánk boldog ország,
A jó Isten beh jó hozzánk!
Amit szemünk, szívünk kíván
Bőven terem halmán, síkján.

Még se sok volt, amit nyertünk,
Sajtalan volt a kenyerünk!
Fakószekér, kenderhámunk;
Nem kellett a barátságunk!

Értünk elég pogány időt,
Kórót, dudvát hozott a föld;
Tán jobb idő fordúl végre
Szegény szántó vetésére!

Forduljon is, jég ne bántsa!
Kimélje meg öböly, sáska!
A konkoly, a konkoly-hintő:
Pusztuljon el mind a kettő!

Légyen azé garmada, szem,
Akinek a földjén terem;
Kenyérnek a gazda őrje,
Azé legyen a kezdője!

Ebnek esik a kenyérhaj,...
Beérjük a magunkéval!
Más se bántsa a miénket:
Tőlünk bizony holtig élhet.

Termett ez a dűlő, mező,
Majd csak felszűl az esztendő!
Adjon isten a magyarnak:
Többnél többet, jobbnál jobbat!

                 XI.

Elviritott a rozs, meg is értt,
Nem leszek én, fiú, a tiéd!
Nem megyek én hozzád, - hisz veled
Kenyérbe se enném eleget!

Nincs egyebem, mint a két kezem,
Dolgozom én érted szivesen!
Kunhegyesig meg se pihenek,
Majd aratok, cséplek, - keresek!

Hallod öcsém, ne menj aratni!
Nem jó azt a kis lányt itt hagyni...
Az a kis lány nagyon eleven,
Sok legénynek jár az öliben!

Szüret után van már az idő,
Árva Balázs hol jár? nincs elő,
Lakzi is áll már a faluban:
Árva Balázs megjön csakugyan.

Van buzája, lisztje, mi-haszna!
Nincs Kati, hogy süsse, dagassza!
Senki se tud semmit felőle,
Világ lánya, az lett belőle!

                 XII.

Kiforrt már a mézesmáli,
Tessék hozzánk besétálni!
Férjem uram a vásáron,
Holnap estig elő se jön, nem is várom.

Sütök, főzök vacsorára,
Ágyat vetek éjszakára;
Elsimítom, beterítem,
Akár meg is melegítem, melegítem!

Hallja kelmed, szomszéd-asszony!
Meg ne lássák a piacon.
Egész világ majd azt mondja:
Haj beh félre, jaj beh félre áll a kontya!

Hadd járjon a világ nyelve,
Csak a pohár legyen telve!
Jaj beh édes, jaj beh csúszik...
Meg se állok, meg se állok tízig, húszig!

                 XIII.

Bánfalusi torony gombja,
Nem megyek én a templomba!
Ha rám kacsint a galambom:
Mit mond a pap, nem is hallom.

Bimbózik a majoránna,
Válogat a bíró lánya!
Megvénült a sóskarengő,
Otthon maradt mind a kettő!


MOSOLY.

A szerető s anyának ajkán
Remény, boldogság egy veled,
S a támadó naphoz hasonlitsz,
Mely fénybe vonja az eget!

Midőn ébredsz a guny, gyülőlet
És kárörömnek általa:
Vagy félig elrejtett gyiloknak
Gyors, félelmes mozdúlata!

Népet, birót megfélemítesz
A vérpad gyász deszkáiról,
Ha benned a megölt igazság
Fölebb-hivatkozása szól.

Mosoly! ki a sziv mozdulásit,
A fényt s homályt így rajzolod:
Mi vagy te a halottnak ajkán...?
S hol lészen magyarázatod...?


A VÁNDORNAK.

Kalandos útad merre hordoz?
Térj vissza a hármas halomhoz,
  Világnak vándora!
Arcod látják, hogy elfeledjék...
Idegen vagy, legtöbb, ha vendég,
  Fordulj ott bárhova.

Oh mennyi van, ki jönne... jönne!...
Vágyódás közt omolva könyje:
  Gyötrődik szertelen,
S bús szíve csak remélve enyhűl...
- Te elszakadsz e drága helytűl
  Önként, keservtelen!

A gyászt hivéd itthon feledni?
Vagy jársz gyönyört, élvet keresni
  A földnek távolán?
Ki sors-vésszel dacolni látszál:
Hited megtört? s mint gyenge nádszál
  Földig hajolsz talán?

De, bár öröm- s fény-lakba nyithass:
A más borától lészesz ittas...
  A mámor oly rövid,
Hogy bú s árny ismét rád omoljon!
- Mi is felejtetné az otthon
  Fájdalmát, örömit!

S ha férfihoz, nagy veszteségben
A bánat illő: - csüggedés nem,
  Mely kór gyanánt ragad:
Reményed látva, lombot lásson
Bús, kétkedő a pusztaságon.
  - Ki nem vall: az tagad!

Viraszd át a zordon, nagy éjet,
Fogjon körül gonosz kisértet
  És képtelen sötét;
Hogy érezd a bűbájt egészen,
Ha gyult szövétnekkel kezében,
  A hajnal kél föléd!

Vagy tán a mély s örök sebeknél,
Ama csáb-utra tévelyedtél,
  Mely csillogó, - s rideg,
Ki agyrémét követve jár ott,
Szolgálni a széles világot:
  Elvész övéinek.

Csak Isten napja, mely derengve
Süt milliók- s az egyetemre,
  Osztván fényt, életet:
Szivünk szűk körben égő fáklya,
Hadd láttassék meg fénye, lángja,
  Min oltárunk felett!

Tedd bú s örömben, tedd alant, fent,
Amit reád amaz örök, szent
  Kötelesség rova...
És útad bármily mesze hordoz.
Térj vissza a hármas halomhoz,
  Világnak vándora!


A SZERETET.

Felkölt az inség zordon angyala,
Parancsát osztva bősz szolgáinak;
És a sötét had el-szétnyargala...
Pusztitni gyors, erős, - engedni vak.
Járvány, égés tanyát, várost keres,
Halmot, mezőt a rekkenő aszály,
Hogy amidőn gond, baj már is feles:
Kenyér nélkül maradjon annyi száj.

- Hah, mily szín lész az emberen, midőn
Elhullni látja, mint Jób, nyájait!
S nem állhatván a lángoló tetőn:
Ajtót korom-, füst-, zsarátnakba nyit.
Gyönyörködöm, ha jobbat vár, mikor
Csak változást hozok rá uj bajúl; -
És ő rendet, jogot lábbal tipor,
A fájdalom miatt megszilajúl.

S nyujt-é vidúlást hegy, völgy képe? Nem!
Réten, barázdán kisül fű, kalász;
Lész nyilt keblével a föld éktelen
S önhamvában feloszló hulla, váz.
... Imát hallok, mely kárhozik, tagad,
Kacajt üt ajkam, hogyha láthatom
Az embert, mint éhes fenevadat
Verekedni egy íznyi falaton!

S hozott bajt, kínt, de a setét öröm
Korán volt a megsujtolt emberen,
Nem birt mozdítni a határkövön,
Hogy sziv szivhez legyen hült, idegen;
Az érzés nyugtalan felrezzene...
És rendbe hozni, mi feldult, zilált:
Kinyult a munkás részvétel keze; -
- Az ember szenved, a testvér kiált...!!

Levél, szirom ha csüggedt, halavány,
És szomjuság epeszti a kehelyt,
Kicsíny a csepp, mit  a nap hajnalán
A szánó ég szül és a földre ejt;
Kicsíny a csepp, de áldott, enyhitő,
Egy-egy nap élte biztosítva van,
Mig felleg gyűl s jön a régvárt idő,
Melyben eső hull csendes-gazdagan.

Hull a köny is... szünik milljók jaja,
Világ gyúl a nyomor vermén, alant:
Megnyílik a paloták ajtaja,
Behíva meztelent, hajléktalant.
Megindulással van szem, szív teli...
Nagy és kicsiny, szegény s dús egyetért,
A kalibák lakója megszeli
Az éhezőknek barna kenyerét.

Ah, e nehéz seb közösen sajog...!
Mi egynek árt: mindnyájunkat fogyajt:
Ragaszkodást szültek nyomor, bajok,
S megosztunk most fájdalmat és sohajt.
Hadd hívja vissza bősz küldötteit
A rontó szellem, szégyent aki vall...
Nem, nem! a legkisebb se vész el itt!
- Im az oltár, hű áldozóival!

S kiben mindennek teljessége lett:
Szent égi láng! magasztos hatalom!
Jelen van az áldozók közepett
A múzsa is e szerény lapokon;
Tömjénnel jött fénylő oltárodig,
Honnan minden, mi nagy, szép s jó, ered, -
Kiben áll a világ s megtartatik,
Te égi láng: szeretet, szeretet!


RÉGI JÓ HÁZAM!

Ugy ohajtom, égek látni
Annyi, annyi év után!
Álmaimnak kétes utját
Messze földön mig futám,
Melyek egykor a sikon a
Házat, udvart jelelék:
Most is híva integetnek
A magasló jegenyék.

Láthatom hát nemsokára
Ama tisztelt arcokat,
Melyeken, mint oltárképen,
Nincsen szeplő s karcolat.
Nyílik a kör... ah az óra
Nékem üdvöt szerze itt...!
S vágyom újra-élni a mult
Kedves, édes perceit.

S mig ez érzés úgy siettet,
Van, mi gátol s visszatart:
Nem látott-e ez a ház is
Rázkodást és zivatart?
...Távozunk, - s mi fényes, ép volt:
Elsötétül, romba hull...
Ház galambja, kert virága
Megjöttünkig elvadul.

Hátha itt is változásnak
Hordja minden gyász-nyomát!
Búbánatban, feketében
Lelem a ház asszonyát;
Komor csend a folyosókon,
Vén fű a lak udvarán...
S urát kérdve a cselédtől;
Ez bámulva néz reám.

Hátha a zárt kapu mellett
Mérges állat agyarog,
Ingerült hang kérdi belről:
Mit kivánok? ki vagyok?
S megütődöm a lakóknak
Ösmeretlen képein...!
Hátha - hátha - mig von a vágy:
Tétováznak lépteim.

Ah! jobb lesz tán, visszatérve,
A mult képét őrzenem,
Ha megcsalhat s bánatot nyujt
A valóság, a jelen.
Szebb a tájnál, - hol az őszi
Fagylaló szél átsuhan -
Másolatja, mely mutatja
Festve bár, de lombosan.

A ház, mint volt álljon: a fal
Vad babértól zöldelőn;
Benn, helyén a régi bútor,
Láng, parázs a tüzelőn.
Ur és asszony arca légyen
Nyilt, redőtlen, mint vala;
És a légkör fényes, hangzó
Az örömnek általa.

Lássam a család virágát
Folyvást ifjan és üdén;
A fiúkat játszadozva
A gyümölcsös zöld füvén;
Mint repül a sárga hajfürt,
A piciny ajk mint cseveg...
- A szép emlék nálam ezt a
Képet örökitse meg!


DENEVÉR.

Oh ösmerünk, jól ösmerünk!
S kérdezzük a természetet:
Mi célja volt, hogy csuda légy,
Féreg- s madárból összetett?
S keltsen szokásod, alakod
Ellenszenvet s utálatot?

Hátrálsz, eltünsz a fény elől,
Mint kit a forgószél sodor;
Mig fenn öröm s élet zajong:
Rejt hangtalan, gyanús odor!...
Jól van...! mért is sötétlenél
A nappal tüneményinél?

Hanem mihelyt az est leszáll,
Elhagyva titkos üreged,
Repkedsz bátran, arcátlanul,
Szemünk csak hogy ki nem vered!
Az ember elbusul, ha lát:
Várhatja már az éjszakát...

Tudjuk, hogy a reggel gyötör,
És vágyad a homály köd, est,
Nem is hisszük, hogy hajlamod,
Hogy undok bőrödet levesd!
- De, mért vagy olyan nyugtalan?
Kétség nálad mi okra van?

Találgatod, hogy lenne jobb:
Elbujni, vagy szálldosni fenn?
Ah, nem tudod: mit érts eme
Bizonytalan szürkűleten?
És zavarod nagy a miatt,
Hogy alkonyul-e vagy virad?


KARÁCSON ESTÉJÉN.

Nem hallod-e? kopogtat valaki...
Told hátra, édes anyjok, a reteszt!
Setét van künn s erősen fú, esik...
Ereszd be a szegény utast, ereszd!
Boldogtalan, kinek ma útja van,
S ott éri a szent est, hol idegen...
Csak erre, erre! bátran egyenest, -
A szó elég jókor lesz idebenn!
- Ah, ifju s vándor, mint a mi fiunk!

Isten hozott! oldozd le saruid -
Jól ég a tűz, melengesd fel magad!
Szemközt fogott a csapkodó vihar:
Hajfürtöd a két orcádhoz tapadt!
Hja, szenvedés az útas élte most...!
Szél ostora s köd a kisértete;
Ember  s hajlék öröm reája, kit
Éhes, vonító vad kisérgete.
- Nem jársz-e künn te is, szegény fiunk?

Elébb, elébb! ugy hátra mért vonulsz?
Tied köztünk az asztalnál a hely,
Szerény tálunk mellett bor és kalács,
Elégülj meg, vidúlj fel s ünnepelj!
Vendégünk vagy;  szállást ad  e fedél,
S alatta szél - hideg, ne félj, hogy árt!
Megosztjuk, ami jót nyerénk, veled,
Nyujtsd közelebb azt az üres pohárt...
- Hol ünnepelsz te most, jámbor fiunk?

Aztán beszélj, hadd halljam a szavad,
S hogy ifju szívednek mily álma van?
Nagy cél után kellett eredned a
Széles világnak ily fiatalan!
Élnek-e még szüléid, akiket
Ugy érdekel szerencséd és bajod?
Hazafelé fordúl-e már utad,
Vagy a tiéid még messzebb hagyod?
- Mikép az a mi kedves, rosz fiunk!

Mert úgy van az! oly balga a szüle,
Hogy a fiak serdült korára vár...
Akkor kiszállanak... S árván marad
Üres fészkében az anyamadár
Bár szüntelen fáj, fáj... ilyenkor ont
Az a hiány legkeserűbb könyűt,
Midőn az édes vagy szent alkalom
Nagyot, kicsinyt a háznál egybegyűjt...
- Mikor térsz meg, mi várva várt fiunk?

Mikor  telnek be édes álmaink...?!
Ugy lenne majd végóránk is nyugott...
De im éjfélt üt, - a hivő világ
E nagy s dicső ünnepre eljutott,
Hogy reggel új, szent érzések között
Hallgassuk a váltság örök szavát:
Hajtsuk fejünket nyúgalomra most: -
Jer, a vetett ágy vár... jó éjszakát!
- Jó éjszakát, mi szeretett fiunk!


1863.

Jer, jer s a dűlőkön tekints el!
Járd bé a halmot és mezőt,
Mely máskor annyi drága kinccsel
Biztatta a szántóvetőt.
Hajlott kalászban, habzó fűben:
Remény mosolygott teljesűlten.

Pusztán éled most a vidéket,
Elszomorít tekintete...
A rét hamvas, mikép az égett;
Nincs fűszeres lehellete. -
S mely ingyen, búján terjed, a gyom
Sikertelen küzd, hogy fakadjon.

Midőn a hűsebb est alájő,
S csendesség van távol, közel:
Nem a megért, ingó kalászfő,
Mely hallhatón zizeg, neszel...
A fű torzsát metéli, irtja
Bogaraknak nyüzsgő csoportja.

Ez nem az ősz várt pusztasága,
Melyből a pajta megtelik;
Midőn a megfáradt barázda
Pihenni vágy kikeletig,
S hasznáról, mit a gazda vett el:
Kövér, szines tarlója a jel.

Csapástól most a föld kietlen!
Az élet érverése áll;
Vénség az ifjú kikeletben,
A termő nyár ölén: halál,
Melyben, mi él még, sorvad, elvész.
- Az Úr dorgál, övé ez a kéz!

Ez int s meddő az éj, a hajnal,
A felleget szél hajtja szét;
S tüzes nyillal lövetve nappal
A tikkadó föld kebelét:
Ezt megrepeszti hosszan, mélyen...
S szivünk gyötrelme szól sebében

Ki fenn, szarvat szoktál emelni
Alázd meg, oh ember, magad!
Erőd, nagyságod íme semmi...
Mit gőgöd oly gyakran tagad!
Mért állsz tétlen, csüggedve, némán
A pusztulás rideg tájékán?!

Az Úr erős, igaz - nyomorral
Ő aki sujt, ő aki int;
De jó is, - bölcs gondjába foglal
Mindent, mi van, nagyot, kicsinyt;
Ott áll az ember, porszem, fűszál.
Őt ismerd, féljed s benne bízzál!


BÉRC ÉS LAPÁLY.

»Hallgassátok meg szavunkat,
Akik fenn a bércen laktok!
Holott köd jár, rövid a nyár,
Közel felhők méhe csattog;
S megfelézi a fukar föld,
Mit a szorgos kéz belévet:
Nappal terhes, éjre félős; -
Iga, tengés, kín az élet.

Fogadjátok meg szavunkat:
Szálljatok le a lapályra!
Termő partok közt foly itt a
Folyamok gyors, népes árja. -
Gazdagulni, boldogulni
Vár a sikság, a fenyér lenn;
Jertek, jertek lakni hozzánk,
Legyünk egy són, egy kenyéren!

Nyereség lesz együtt élni -
Mély aknában kincset ásunk,
Öszveszántjuk mezeinket,
És közös lesz garmadásunk.
Tér vadából, tó halából
Meg nem csonkúl a jogos rész;
Egy pohárból isszuk a bort,
Mikor szivünk bánatos lész.

Jegyet hordtok, s ez mutat most
Makacs, érdes, elvonult fajt:
Kemény erkölcs, durva köntös
Lágyul, enyhűl s finomul majd.
A szilaj fiú lovag lesz
S hó nyakára a magaslat
Megszelídült vadgalambja
Selymet illeszt, gyöngyöt aggat.

Megmutatjuk városinkat,
S bámulat visz rajtok által;
Bennök minden szép, merész, nagy,
És határos a csudával!
Láthatjátok csarnokinkat
Uszva fényben, rakva dísszel
Hol zaj, illat, lakma és élv...
Melyet boldog aki ízlel.

A világot, nagy világot
Mi fedezzük fel tinéktek,
Új a lég is, új a föld is,
Melyet szivtok, melyre léptek!
Mért kövön, mohon sanyargni?
Ülni szűk völgy börtönében?
Jertek a lapályra lakni...
Itt az élet, itt az éden!«

»Értjük: a sík mily derüs, dús; -
A folyam bő, népes és gyors;
Mennyi áldás, fény, dicsőség!
S mindazt birni: kedvező sors;
De közöttünk nincsen, aki
Kérje nyiltan, lesse titkon;
Itt kivánunk élni, halni
Hegyeink közt, halmainkon!

Jó nekünk a régi erkölcs,
Büszkeség az ősi bélyeg,
És a köntös, mit apáink
Ránk hagyának, viselének:
Szép az ifju arca, bátor
Nap elfogja, szél kifújja;
Hadd legyen csak vadvirág, lomb
Lányainknak koszorúja!

A sovárgott boldogságra:
Sok és drága, mind kevés még:
Életünkhöz, örömünkhöz
Több van annál: van elégség;
Szives munka díja, haszna
A barázdán visszatérül,
Érett gyümölcsöt hullat a fa,
S méz csorog le törzsökérül.

Birjátok a cifra várost!
Minket nem von csarnok, oszlop,
S lázas óra, mit a dőre,
Az éjből a nappalhoz lop;
Nem sovárgunk kényelemre,
Sanyar, tűrés szokva nálunk,
Szokva harc, vész; - reng az erdő,
S nyugodalmas benne álmunk!

Olyan édes a mienknek
Tudni e tájt, völgyet, ormot!
Hű védelme, hő szerelme
Sziveinkkel egybeforrott.
Rázkodjék meg bár az ég, föld,
A hegy a rónára dőlve:
Senki meg nem hűt iránta.
Nem szakaszt el semmi tőle!«


IKARUS.

Vergődöm a tenger dagályán,
Sirom nem lát remegni gyáván,
  Bátran nézek bele...
A mélységtől sem fél, ki, mint én,
Föl a napig repűle szintén,
  És nem szédült feje.

Fent, fent valék... alázuhantam!
Elmulhatok: megvan jutalmam;
  Jelezve a siker...
Szép: akinek jut a dicső vég,
De azzal is köz a dicsőség,
  Ki gondol, kezd, - ki mer.

Ülénk a bús sziget homokján,
S a vízre bámultunk... okolván
  Sokért a végzetet;
A túlpart...! tenger nyomta távol,
Mit nem repűl át, meg se lábol,
  Ki földre született.

Repülni...! hah...! teremts magadnak,
Mit természet, sors megtagadtak!
  S én, - szárnyat alkoték;
A föld szinét elhagyva lábam;
Győzelmi zaj hangzék utánam...
  - Hódítva volt a lég.

A szárny emelt, - vágytam s repültem,
Lázas gyönyörtől részegülten,
  Nem félve, látva bajt;
Fent a magasban, mind magasbban,
A föld fiát hogy béavassam
  A lég titkába majd.

De, - illetvén, mi illethetlen:
A büszke nap boszús-ijedten
  Kél, üldöz és nyilaz...
Szárnyam sivít, izekre tágúl.
S leválik... a tüzes sugártúl
  Megolvadt a viasz!

... Vergődöm, - vívok szél- s dagállyal,
De rajtam új kéj futkos által:
  Mily fennség...! mily esés...!
Hogy ezt felejtéssel takarja:
Tenger mélysége, ég haragja,
  S vesztem: - mind mind kevés!

A hullám a száraz felé tart,
S titkát fű-fával közli a part,
  Énekli a madár;
Völgybe s oromra könnyen ér el,
S a szívbe szállván ingerével:
  Tenyészt, mint napsugár.

Élet jön a meddő szünetre...
A gondolat meg van születve,
   Nagy, munkás és örök;
Leend sok, aki fenn se szédűl,
Nem retteg a menny fellegétűl,
  Bár villámlik, dörög.

Betöltve éltem hívatása! -
A víz sirom hadd ássa, ássa...
  Kőszirt leszek neki;
Habját, melyet szétzúza bennem,
Ijedt, zajongó rendületben
  A felhőkig veti.

S lész a hab is, mely rám özönlék,
Hogy elrejtsen: - felőlem emlék!
  Vész, bíz ha szendereg,
Vagy foly köztük szilaj csatázás,
Örökre zeng itt a kiáltás.
  Halandók, merjetek!


SZERETLEK!

Szeretlek, mint a lelkemet! te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz
Nem hagyja kétlenem!

A légben multunk szép viráginak
Kisér még balzsama;
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!

Mosolygasz...! tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szived nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!

Hogy egymástól, forró érzelmivel
Szivünk nem távolog:
Mégis borongunk, mégis nem vagyunk
Egészen boldogok!

Ne mondd, kedves! - mi boldogok vagyunk?
Mert mi a szerelem?
Gyötrelmet és kéjt virító bokor
Egy s azon gyökeren.

A szív, a szív játszik szeszélyesen
Magával és velünk;
Meg-meghasonlik, - ködlik, mint a hegy,
Búján kéjelgve csüng.

S nem kérsz-e váltva: zajt, csendet; napot
S éjet, bár fekete?
E habzásban az élet üdve van
S az üdvnek élete!

Testvér öröm s bú, - midőn ajakad
Édesden fölnevet:
Szemedbe érzed rögtön szökni az
Óvó könycseppeket.

A fény vakít  s lezárni ösztönöz
Setét pilláidat...
Nem vagyunk gyakran boldogok, maga
A boldogság miatt!

A szív rejtély! - a tó mélységeit
Mért föl-buvárlanunk?
Elég, ha ringató hullámain
Vigan jár csolnakunk!

Törőld le hát könyűd, és arcodat
Emeld fel nyájasan!
S ne hidd, hogy faggató kínjával is
A szív boldogtalan!

Az illatos rózsának életét
Szépnek nem tartanád?
- S a rózsa is saját tüskéiben
Szaggatja meg magát!


TÉLI REGGELEN.

Elmult az éjszaka, - s nem mult el  setét;
A földre szegzi még zordon tekintetét
  E lomha rém, amint hátrálva távozik;
A nappal oly rövid! nincs ékes hajnala,
S elébb, mintsem szelíd alkonyba hajlana.
  Megint csillagtalan, vak éjjé változik.

A reggel s ébredés óráin nincs öröm!
Minden bizonytalan s torz, - által a ködön;
  Téves, csalárd az út homályban, éjszakán;
Ki vándorol s a jó irányt nem véti el,
A széljárásra néz, s mikor támad: figyel,
  S megy ama jó vezér, a szív őrszózatán.

A föld békén pihen. - De arca, keble hűlt...
Az élet főoka: a meleg elrepűlt;
  Ah síri álom ez, s nem érzett nyúgalom!
Nem az, melyben félig viraszt az öntudat,
S a béhunyt szem halott helyett alvót mutat,
  A szív dobog s foly a lélekzet szabadon.

Lelkünk ohajt fénylőt, mozgalmast, hangzatost;
De homály, dermedés, némultság bántja most!
  Magába zárkozik, beteg s boldogtalan...
Felkél a gondolat s gyorsan kerűlve meg
- Mint a tért a galamb, - világot, életet:
  Szomorún tér haza, mert a táj lombtalan.

Dicső mennyboltozat kéklő végetlene!
Hatalmas, rengeteg, hullám, illat, zene!
  Eltűnt...! kopár a föld, borús az égi
Pára s felleg között bujkál a sárga nap,
Siet, hogy a határt elérje hamarabb,
  Mint egy koronáját vesztett futó király.

De, - nem járnak fent e sötétlő fellegek, -
A sűrü köd csak az ember körűl lebeg,
  Mig téged, menny Ura! világosság ölel...
A mindenségnek a létellel ezt adád...!
- Mért köti bé a föld homállyal önmagát,
  Mint a bogár, amely vesztéhez áll közel!

Mily némaság s halál! Oh, alkotó Erő!
Ki, hogy dicsőitsen, hozál mindent elő.
  Mikép mivelje azt a néma s aki holt?
Bocsásd ki lelkedet. s ég, föld újjá leszen.
Melegség habzik át a dermedt szíveken,
S ezer nyelv áld, kiált, kiket szavad felold.

Tekints ránk s óvj, nehogy télnek s éjnek frigye
Szivünk hideg, sötét levertségig vigye!
  S legyünk kétség miatt széltől hányott pehely:
Te másaid vagyunk, - de mégis földi por,
Sok álnok ellenség megejt, földhöz tipor...
  Küzd mellettünk tehát, s perlőinkkel perelj!

Te, aki e roppant világot alkotád,
S könnyen a semmiség méhébe fúvja szád:
  Erős vagy, hogy teremts új földet, új eget...!
Amelyen nem leend a kép ily változó,
Megszégyenűl s romol az új előtt az ó; -
- E nagy megújulás, melyért lelkünk eped!

Van is reményünk a boldog tavasz felől,
Midőn szebb lész a föld, más lombja, dísze nől:
  Ah, lelkünk sejti már távol s titkos neszét...
Hadd légyen hát fagyos, setét a láthatár,
S orcánkat a metsző vihar csapkodja bár;
  Mi még erősebben fogjuk egymás kezét!


HALDOKLÓ MELLETT.

Beteghez hívtak. Késő éj vala,
Csillagtalan, mélységes néma éj;
Félelmesebb igy mozdulatlanul,
Mint amidőn ég és föld háborog,
A szívre nagy, zordon teher nyomult.
A semminek kietlen érzete.

Zaj nélkül léptem a szobába, hol
Csend, tisztaság, de sűrü lég vala,
S az ellenzett világu mécs homályán
A halavány, nehéz beteg feküdt;
Egyedül volt. Szegény családtalan!
Ösmertem a jámbor, becsűletes,
Kevés szavú, de nyájas férfiút;
Előttem állt egész alakja: amint
Ujját állán nyugasztva könnyedén,
Reám emelte nyilt arcúlatát,
És hallgatott a szent falak között. -

Hozzája lépve észrevétlenül:
Fénylő, szuró szempár fordult felém,
Majd visszakapta gyors tekintetét.
Köszöntve őt, tovább vivém a szót:
,Te hívatál barátom, itt vagyok!'
»Jól van, - jól!« válaszolt kedvetlenül,
És szemeit behunyta hirtelen.
Elalszik tán. Leültem; csend leve.
Minő a csend, a haldokló körűl!

Néhány perc mult s azt vettem észre, hogy
Csak tetteti s nem alszik a beteg;
Szemhéja szűk nyilásán kémlelé:
Készűlök-é távozni? Nem! s legott
Keményen szólt, - nagyot vetvén magán, -
»Oh, én roszúl, igen roszúl vagyok...!
Ugy szaggat itt... meg itt... meg mindenütt...
E gaz betegség még bizony megöl!«

,Csak türelem, csak bizalom! - Hiszen
Még nem halál a terhes nyavalya;
Majd felemel, ki a kórágyba tőn!
Az Úr türő, kegyes; - hatalma nagy,
Mely visszahívhat a sir széliről,
Hogy élj, örülj, s ő jóvoltát magasztald!
(Figyelmesen nézett rám a beteg.)
De életünk bizonytalan, rövid,
Nem toldhatjuk meg egy arasszal is;
Igy, bármikor hív és szólít az Úr:
Meg kell nyugodnunk bölcs határzatán
S eme fohásszal hunyni bé szemük:
Atyám, kezedbe tészem lelkemet!
(Nagy visszatetszést szültek e szavak.)
És látod, sok, sok bú, gond és baj ér!
Hol bujdosunk, az élet útain
Könyek borítják a nyomot; - s kezünk
Sajgó szivünkre nyomva szüntelen.
Szeretteinket a sír fogja bé,
Szemünkre köd, lelkünkre bánat ül,
Zord, puszta lész az élet és világ.
Elfáradtunk, fejünk aláhajol
S magunk sohajtjuk ezt: elég, elég!
Jól is van így! - A porba tér, mi por.
A halhatatlan: Istenhez siet.
Valóság lesz remény, vágy, sejtelem,
Mélység, titok megnyitja kebelét.
Mi a halál? uj élet útja az,
Holott tartóst nyerünk törékenyért,
S bibort öltünk a szennyes rongy helyett!'

Ekkor fejét felkapta a beteg
És képiből kikelve szólt vadul:
»Hiszed te azt, mit nekem beszélsz?«
,Hiszem! rebegtem és megrezzenék...
A kitörés váratlanul esett,
S ijesztő volt szó, arc, szem egyaránt.
»Bolond vagy...! mégse, oh te nem hiszed,
Nem hiheted e zavaros mesét...!

S a csont-kép próbált rám mosolygani;
(El nem felejtem e szörnyű, ez álnok
S undok mosolyt, mellyel megnyerni a
Hitetlenségnek engem ő akart).
És folytatá: »adj jelt tehát, ha tudsz;
Mutass nekem, ki onnan visszajött,
Hogy tőle halljam, ott tulnan mi van?
Képmutató, álnok pap aki vagy!
Gonosz játék, melyet velünk ti űztök!
Hirdetve azt, mi bántó s képtelen.
A kisded, amint ért s figyelni bir:
Rettegtető, nyügző tan rabja lész;
S menekni nem bir ifju, férfi s agg,
Élő, haló ama nyomás alól?
Oh ez se, az se! rémet, árnyakat
Mutattok ennek is végpercein!«

- Gyengült a hang, a fő alásülyedt. -
,Szegény testvérem, eszmélj, csillapulj!
Félre beszélsz! a láz zavarta meg
Nyilván eszed, s onnét e zűrzavar...
Ösmértelek, erkölcsös és szelíd,
Istenfélő valál te s nem gonosz...'

»Nem ösmerél! - Istentelen valék!
Olyan, minőt e szó jelent neked!
De mely nekem csak ezt tevé: okos.
- Rövidlátó! - minőkből a világ áll!
Szemedben úgy-e az mind jó s igaz,
Ki a biró s törvény előtt nem állt,
Vagy nem volt a pelengérhez kikötve,
S nem bélyegzé meg a közvélemény?
Ki rendes, a szabályt nem hágja át,
Ki áldozó, alamizsnát ki oszt
S a templomban buzgón imádkozik?
Hahaha! én jól játsztam; a szerep:
Gonosz levén, igaznak látszani!
S a megbánás nem háboríta; - volt
Étvágyam, álmam és becsűletem.

Éltem... kacagtam...! egy két óra még,
Midőn lejátszom a bohózatot
S mindennek vége, vége lész örökre...!
Nincs semmi! és nem is kell! - hit, jövő,
Remény, megvetlek én s elútasitlak...!«
- Igy szólt, de szólt nagy háborgás között.

,Boldogtalan! mért nem vagy hát nyugodt?
Mi e vivódás, e kétségbesés,
Mely hányja, tépi bőszült lelkedet...?'

        -------------

Nem folytatám. Hosszú szünet leve...
A mécs ingó világa mozgatá
Az ellenző árnyát az ágy felett.
Verejték lepte a kór homlokát,
Lélekzetét fuldokolva szedte; nagy,
Nehéz harc volt, mit látszék küzdeni,
Vergődve, mint a rémült skorpió,
Mely vég, halálos csípést tőn magán.
Mozdúlatomra felriadt... merőn
Nézett reám, s felém nyujtá kezét...

,Boldogtalan, miért nem vagy nyugodt!
Felelj meg e kérdésre tenmagadnak!
Mondod, hogy jól tevéd, amit tevél:
Emlékidből végy hát enyhűletet!
Üres beszéd: hit, lelkiösmeret?
Fogódzál a gúny- s tagadásba! - Im
Itt a világ, tartson meg a világ!
Mi háborit, ha tulnan semmi sincs?'

Felkeltem ágya széliről, de ő
Reám szökött, mint a vad, és kezem
Rekedt kiáltás közt ragadta meg:
»Ne, oh ne hagyj itt, vallás embere!
Oh hallgatom már, hallgatom szavad!
Irtózom... félek... s nem tudom mitől...?
Hah, mondd meg: mit tegyek? hová legyek?«

S mondám: ,Bízz'! - »Nem merek!« - ,Higyj.' »Nem tudok!
»Taníts meg rá: mikép kell bízni, hinni?
És... távolítsd el... innen... a halált...!«

Kezem folyvást szoritva, hátradőlt,
S inkább nyögött, sirt, mint szólt a beteg:
Nem fedte már verejték homlokát,
Ónszinüvé változtak a szemek,
S körültök ott, hol a köny útja van,
Fényeses, vörhegyeg szalag vonult,
S az arcot gyenge csuklás rángatá...
E száraz sírás iszonyú vala!
Láttam, hogy véglobbot vet a kanóc,
Hogy szólanom kell s gyorsan... amidőn,
Remegni kezdtek a tagok, s belém
Fogózva még inkább, a kór nyögött:
»Nem, - nem megyek!« - De elment, halva volt

        -------------

Kivéve  a halottéból kezem:
Egy székbe rogytam... elhagyott erőm
A borzalom s felindulás miatt.
A jelenet mélyen hatott reám...
S némán ülvén az éji csendben ott,
Szél-lebbenést gondoltam érzeni,
Szines felhőt látott behunyt szemem
S egy kéznek újját a felhő között.
Elmémre sok, nagy gondolat tolult:
Élet s halál... lélek s test... öntudat
Meg nem haló, fulánkos férgei...
Örök biró... itélet s fizetés.


LEVÉL ÖREG BARÁTOMHOZ.

Mikor derűl a boldog nap reám,
Hogy újra látlak, édes öregem!
Hogy tűzhelyemnél s házi istenim közt
A bölcset, a barátot ölelem!
Siess! az élet könnyen megszakad,
Ha már folyt s tartott majd egy századig;
Ne hidd: hogy még lehet halasztanod
S szeszélyed a parkákkal játszhatik!

Tüznek s éltünknek, a költő szerint,
Eleje füst és vége hamv; - igen!
Az öreg keble hűl és hamvadoz...
Önkinzást vett a tört remény- s hiten;
Irígy, önző, türelmetlen, fukar,
Kor s élet benne rosz birót talál;
- A szövet selyme lassan lekopott
S nem látszik csak a vastag, durva szál.

Te, az aggság eszménye! fejeden
Idő s az ősz fürt szép királyi dísz;
Mérsék s erő, méltóság és kedély:
Megannyi drága kő, mit rajta bírsz;
Nincs gyengeség  s kacérkodás vele,
Korod nem áll mellednek vérteűl;
S melyet nem vársz, melynek szépen kitérsz:
A hódolat folyvást eléd kerűl!

Szemed fénylő és homlokod sima,
Hangod tiszta s zöngelmes, mint az érc.
Eszméidben bátorság, friseség,
Itéleted mély és igaz, ha mérsz!
S minő cifrátlan, ódon, tiszta nyelv...!
Mint a vasáért becses régi kard;
S minő képek...! szó, eszme, színezés
Mind összeillő, mind egy célra tart.

Az én időmben... kezded, és e hang
Csudásan hat reám, s általhelyez
Más kör-, lég- és világba hirtelen...
Elmult idők nagy jelenésihez;
Nyilt ügy s ármány, nagyság és törpeség
Láttomra vívnak  s győznek újolag,
- S melynek végét ama kor nem lelé:
Előttem a lefejtett gombolyag.

Csatán, törvényben, vendégség alatt
A régiek közt helyet foglalok,
És hallgatom, midőn fájdalmaik
S reményeik felől szólnak magok;
Jól látom a sorsot s a tévedést,
Az erkölcsöt, fogalmat, életet;
A férfi mit tőn a becsűletért,
Mit ifju és leány, ha szeretett.

És hordozol félelmes útakon,
Meredek szirt, zúgó örvény fölött;
S hogy szabadon itéljek: elvered
Szemem- s elmémről a sürű ködöt.
Istápolod tántorgó lelkemet,
- Hit s tagadás között ha tétováz, -
Hogy fásultság, bűn, kór s álom között
Ott rejtezik a kelesztő kovász.

Beszédednek varázsa elragad...
Mennyi igazság, nyúgalom, kenet!
Ajkamon vész el az ellenvetés...
Hol a bajnok, ki megvívjon veled?
Magam gyönyör közt általengedem
Lelkednek, amely fenten szállva jár,
Mikép, nem is lendítve szárnyait,
Magát a légre bízza a madár.

S ha könyveinket, - férfiak felől,
Kiket látál, tudál - átlapozod,
S olvasod a jól ösmért eseményt:
Elváltozik nyugodt pillantatod!
Majd szólsz, itélsz, - s naggyá lész a kicsiny
S a bálványok a földön fekszenek...
- Mesét tanultunk-e, melyet vakon
Irnak kibérelt, vagy kontár kezek?!

Jer! a divat-tan s bölcselet között,
S midőn nincs a közönynek szép, se rút:
Járjuk be ismét a szent helyeket,
Pendítsük meg az ösmert régi húrt! -
Mig a fontoskodó elmék szele
A porzó útakon végig-söpör:
Az órákat s időt bizalmasan
Veled tölthetni: tanulság s gyönyör!

Mig hívlak s várlak, szívem úgy dobog...
Hogy itt léssz: boldogít a gondolat;
De bús leszek megint, mert agg korod
Eszembe hozza elmulásodat...!
Mily veszteség leend, ha karjait
Kinyujtja a mulandóság feléd!
Neked örökké élned kellene:
Hogy írjad a világ történetét!


AZ ESZTENDŐ VÉGÉN.

Mint habja a sebes folyónak
  Sietve zúg alá,
És nincs erő, mely a lezajlót
  Visszafordítaná:
Nap nap után elment, betöltve
  A megszabott határt,
S mi érezzük, hogy életünkből
  Egy év megint lejárt.

És oh mily év volt ez! hozott ránk
  Bút, gondot és sanyart...
Fejünkre gyászt tőn és szemünkből
  Kínos könyűt facsart;
Mély csügedésbe ejtve gyakran
  S hálót vetett elénk...
Ah, csuda volt, hogy el nem estünk
  S meg nem emészteténk!

És mely nekünk vajmi kevés jót,
  De sok gonoszt adott:
Rideg szóban említsük-é a
  Lefolyt órát, napot?
Az évre hangos, terhes átkot
  Kiáltva szertelen:
Emléke is legyen szivünkből
  El-kitörőlve...? Nem!

Kényeztet a jó sors; - kevéllyé
  Tesz, bűn- s bukásba ránt;
A bajt, nyomort ösmérje keblünk
  Gondos kertész gyanánt!
Ennek keze gyomlál ki onnan
  Nagy-sok mérges gyomot,
Mely annyi szép erény-virágot
  Növésben elnyomott.

Az Úr bölcs, jó, ő adja nékünk
  Az édest, keserűt;
Amazt fogadd hálaadással,
  Ezt gyáván ne kerűld!
Ő hordja  e roppant világnak
  Örök nagy gondjait...
Öröm- s búban, élet- s halálban
  Kössön hozzá a hit!

Hangozzanak fennen szivedben
  Az erkölcs szavai,
Légy, a magas célt nézve, ember,
  Keresztyén s hazafi!
Áldozz, hogy a szent láng ezer szív
  Fagyát olvassza fel,
Tudj hatni, tűrni és szeretni,
  Meghalni is, ha kell!

Igy semmi nem szülhet sziveden
  Aggályt, réműletet,
Lábad oroszlányokra, s áspis-
  Kigyókra vetheted!
Jöhet jó s rosz év; - bú, baj árja,
  Amely feléd rohan:
Megállhatsz minden rázkodásban
  Nyugton és boldogan!


ARANY LAKADALMON.

Hol a násznép, amely ma ötven éve
Körülfogá az ifju mátkapárt?
S hol a szív, mely vágyban dobogva, égve,
Az esküszó- s a szent áldásra várt?
A vendégek lassan mind szétoszoltak,
Nyugtatva rég a néma temetők...
S megvan java a régi vonzalomnak
Tinálatok, hűn aggott szeretők!

Még akkor a szív csak remélt, sovárgott,
Sejdítve ment  távol cél után,
Fakadt a lomb, hozott az ág virágot
S bár üde volt is az: - virág csupán!
Most a leélt, gazdag mult néz felétek,
Remény, várás kétsége nincsen itt; -
Omolhat a levél! ti már szedétek
Ama termő fának gyümölcseit.

És mily nap ez! minden cseng és sugárzik,
Örömit a perc ontja pazaron;
Itt vannak a fiak, s itt unokáik,
Öreg s ifjú; sok, ölben és karon;
S úgy, mint ki félig alva, félig ébren,
Tudalma két világ között lebeg:
Látjátok a boldogság szenderében
Mindazt, mi történik körűletek!

És annyi szép emlék titkon előjön!
Hogy sok felejtettről tanú legyen:
Nem fekszik súly az eltöltött időkön,
Nincs szemrehányás a nagy életen.
Oh, e csalárd vizen kik így hajóznak:
A sors-kegyeltek száma oly kevés!
Mig a nehéz út vége millióknak
Nem partra-szállás: partra vettetés...

Itt ülnek ők, - a tél fehér havával, -
Bizalmasan fogván egymás kezét,
Alig szólnak - s egy-egy tekintet által
Foly köztük a szives, titkos beszéd.
Kedvök dereng, borong... könnyen mosolygnak
S elébb, mint a futó köd elrepűlt;
- Szakadt felhők között bujkálva a nap:
Egyszerre látni árnyat és derűt.

Oh ez a magasztos kép, ez ritka látvány!...
Merengni rajta lelkünk úgy szeret:
A homlok fenségén s szív tisztaságán:
Előtünik a felsőbb eredet;
Érés, kedély: nyugodt, mély, tiszta tenger,
Mely fölzavart, sekélyes volt elébb.
- Az életben kétszer legjobb az ember:
Midőn ide jön és innen kilép.

A kegyelet hű érzetével állva
Körűletek, ti fáradt vándorok!
Elménk e dús, e hosszu földi pálya
Áldásain, küzdelmein forog.
S ha szívünk kész, hogy érzelmit kiöntse:
Ajkaink az igaz szót keresik,
Mert számos év, világi jó, szerencse
Nektek kivánva: - visszásan  esik.

És míg magunk felett mélyen sohajtunk,
Állván az út s forgószél közepén:
Rövid s minden, mit nektek mondhat ajkunk
Az élet e szép, boldog ünnepén:
Rátok, kiket a zajgó élet árja
El nem szakasztott, együtt ragadt,
Egyszerre jőjön a vég, mely bezárja
Szelíd álomra a szemhéjakat!


A SZABADBAN.

                  I.

Leng már a könnyü déli szellő,
Homály, köd elszéled vele;
S a mennytől a még puszta földig
Titkos folyamban átszürődik
Az ébredés langyos lehe.

Kizöldülnek, fellombosodnak
A völgy, halom s a fűzesek;
Megcsordul majd a teljes emlő:
Sejtben, bimbóban a szülemlő
Élet feszűl, lüktet, pezseg.

És a boldog megteljesűlés
- Hogy a lombot virág födi -
Lész könnyen, kéjben és mosollyal...
- Oh mért születnek fájdalommal
A mi szivünknek örömi!?

                  II.

A rózsalomb közt a lugasban
Fülemilék szállása van
És mezején a tiszta légnek
Együtt szállong az illat, ének -
Fűszeresen, bűbájosan.

Bimbók feselnek, - fördve reggel
Hüvös harmatban kelyheik;
S zöld lomb alá a napsugárnál,
Heves csókjával mely alászáll,
Fejök csak alig rejthetik.

Minő áramlás! mennyi bűbáj!
S nincs benne szűnet, nincs határ...
- Az illat-, fény-, dal- és biborbúl,
A gyors idő ha őszre fordúl,
Egy, oh csak egy maradna bár!


A »PALOTA« HELYÉN.

Felettem százados fák lombja függ,
A föld szinén zöld moh terül henyén;
Hűs árny alatt, ábrándozás között
Heverészek a »palota« helyén.

Hol volt? hogy állt? nem mondja omladék,
Nevén kivűl minden jel elveszett...
Nem látni itt ember kezét, nyomát,
Csak az örök s erős természetet.

Kinek dörgő szavát hallá a völgy
A hegytető közös vidékiről?
Egykor mik estek itt...? A képzelet
Mig épít és bont, rajzol és töről:

... A helyre fáradt vándor érkezik,
Szeme tüzes, vonási zordonak;
Kardján, vértjén szól csorba s horpadás...
Ravasz, délceg, - félrabló, féllovag.

Kicsoda ő, kit bűn vagy üldözés
Eme vadon tájékára vezete?
Kiséri-é s minő emlékezés?
Hol van, ha van, hazája, nemzete?

Ki tudja azt! Ő a bércen marad,
Italt forrás ad és vadat nyil ejt;
Rövid, rövid szendergés álma; - kész
Riadásra s veszélyben állni helyt.

Igy él. Majd társ akad; egy, végre több,
Kiket, mint ár, a vak sors összehord;
S az éji tűz vérszínű udvarát
Beűli vad, rongyos, kétes csoport.

Hegy völgy, e farkasok tanyája lész,
Kik túl-üvöltik a honos vadat;
Eggyé forr végre mind: embertelen
Törvényben, esküvel s Vezér alatt,

Kinek hatalma mind-nagyobbra nő,
S tovább nyulnak kifosztó kezei;
A név elég: szemeknek álmait
S szivek nyugalmát elrezzenteni...

És amivel zug és barlang telik
S gazdaggá lesz az átkozott tanya:
A nép bora, marhája, kenyere,
A kalmár selyme, gyöngye s aranya.

Év évre jő; - és rejtek, szakadék
Szűk már a had-, kincs-, gőgnek egyaránt;
S sziklát a hajtott földnép vasa tör,
Órjási csert, ledöntve, bárdja hánt;

Reng, zúg hegy-völgy - meg-megroppanva száll
Mélyebbre  szenes hegyű karó;
Száz vérző kéz követ kőhöz ragaszt,
Bálvány-fákat vonszol s egymásba ró.

Feláll gyorsan s mégis szilárdan az
Idomtalan, felemás palota;
A messze el-látszó tető, torony,
Sokat riaszt el, sokat csal oda.

Most a vezér nemes szüzet rabol,
Őrizve azt frigyetlen hitvesül;
S akkorra, hogy fehéredik haja,
A vad kebel hő vágya teljesűl:

Apjok nyomán, zaj és vér közt, - habár
Anyátlanúl - felnőnek a fiak;
És a gonosz köpű odúiból
Egymás után gyorsan kirajzanak.

Amennyi, mind saját utjára tér,
Más más tetőre ül s  kastélyt emel,
(Mig célnak cél, oromnak az orom
Jól érthető, gyors viszhangban felel).

Felsőt nem néz, törvényre nem hajol,
Mely gyenge gát s előtte átszakad;
Ügyét a »kard ki kard« elé viszi:
Tegyen, ki bír, magának igazat!

Igy századok, s ősek költöznek el...
Jőnek fiak, fiakra unokák;
Az eredést hír, hagyomány, idő:
Fényes, mesés pólába burkolák.

S a dédősök talányos címerén
Hosszan mereng a boldog ivadék;
Büszkén tekint családfájára... az
Fejdelmi törzs ágából hajta rég...!

De béke van... a buzogány pihen...
Elhagyva a rideg, magas tetőt:
A völgybe száll a maradék s megül...
(Fenn, egyedül bolyg a boszús előd).

És úszik ott a köznap árjain,
Sarkantyútlan szolgál kicsiny ügyet;
Nem háborítják a mult képei,
Lassan, lassan homályosúl, sülyed...

Elveszti majd a meglepő vonást,
Mit jellem, arc örökle ősjegyűl;
Nevet cserél... más vérbe olvad át...
Végre a népben végkép elvegyűl.

Ősfészke is romol, pusztúl vele,
Mély repedés kezdődik a falon,
Szeglet válik, torony bukik le majd,
És lész a vár kietlen kőhalom.

Ragasztékit kelő mag és csira
S vékony gyökér tágitja, mint vas-ék;
Egy-két rövid századra áll a rom,
Hogy szomorú végét sirassa még...

Moh, televény s erdő borúl reá,
A föld, ez álló örvény, elnyeli...
- Im, eltüntek a fal s az alakok,
Mint ábrándom gyors tüneményei...!

Találgatom: hol állt a »palota«?
Nevén kivül minden jel elveszett...
Nem látom itt ember kezét, nyomát,
Csak az örök s erős természetet!


ESTVE.

Ide, ide: kebelemre
Hajtsad fejedet angyalom!
Ki félsz a csendben, homályban
A késő esthajnalon,
Halljad szivem dobbanásit,
S érezd, míg a kéz ölel:
Hogy hozzád a szerelemnek
Hangja, fénye van közel!


FÖRDŐBEN.

Az erdő útain
Járkálok egyedűl;
Szememben a könyű
Váratlan egybegyűl.
A hullt szirmot, mit a
Multban felszedeget,
Lábamhoz hinti a
Játszó emlékezet.

Minden mint egykoron:
Táj, lomb, virág... de nem!...
Akkor kezed fogám,
Most nem vagy itt velem!
Nincs a varázs, mely a
Zöld fák árnyába vont,
S fénnyel boríta be
Romot, csermelyt s pagonyt.

Nézem, hová drága
Neved véstem vala:
Kiforrta, elveszté
A bükknek oldala;
De szívem, bár sebe
Lassúdan béhegedt,
Örökre megtartja
Imádott képedet!

 

1864

A HAJÓ.

Megszünt már a vihar, felhők nem dörgenek,
S még zúg a tenger, e tajtékzó szörnyeteg;
Keblében, amelyet a szélvész fölzavart,
Önerő táplálja a rémes zürzavart.

Hol a hajó, mely a habok gyüremletén,
Az örvények felett átsiklott könnyedén,
S vitorla-szárnyakon vigan repülve ment?
Hol a kevély s erős hajó...? temetve lent!

Derékban heveder szorítva s védve pánt.
Pontos kormánya volt s ügyes, ki véle bánt;
A szélbe sokszoros vitorlát fejte ki;
Nagy s drága kincseket titkoltak rejteki.

Kik a hajót birák: vidáman, délcegen
Járdaltak a szellős, napos fedélzeten:
De a nyirkos fenék deszkái közt, alúl
Zord képü emberek ülének szótlanúl.

Habár közel, mily más világ az ott s ez itt!
Mig járja a hajó vizek sík mezeit,
Melyet kimond az ajk s titkon az elme sző:
Hang, vágy és gondolat mind oly különböző.

,Mily pillanat! most kél a nap...! s ég, viz kigyúl...
Káprázik a szem s a lélek, csudáitúl!'
»Az ég boltját homály vagy fény borítsa bár:
A szűk hajóüreg nekünk a láthatár!«

,Elmult már ennyi nap... elmulva annyi még:
Feltűnik a part, rév s az ösmerős vidék...'
»Mindegy: ha tán nyugodt öbölbe zárkozunk,
Vagy a nyilt tengeren kóvályog árbocunk«.

,Színt vált a víz... im a nap arca mint tüzel...
Félő, hogy változik... hogy a vihar közel...
»Mily lomhaság! hajónk alig lendül s megyen,
Az éjjel még kemény tánc lesz, - de hadd legyen!«

,Kitört a vész! ropog vitorla, és kötél...
Munkára, aki bir! helyére, aki él!'
Szorúl a szív, de a válságos pillanat
Erőt fokoz, s ijedt bátorsággal ragad.

»Szél s tenger összevész... szegény naszád, neked
Szerencse, a vitát ha végig nézheted!«
És minden arc nyugodt, minden kar öszvefont; -
Egykedvűn nézik, hogy a gyilkos ár beront.

S mig összeütnek a zajgó hullámkörök:
Valami ugy kacag, sikoltozik, hörög...
Mily zakkanás, robaj, midőn, a vad futam
Közben, egy-egy sulyos horgony alázuhan!

Örvény fogadja be az olcsó s drága sulyt,
De a haszon kevés, mit kidobása nyujt;
A lég örvényzik fent, alant a mély özön...
Sírnak... kiáltanak... nincsenek eszökön.

,Lohadj hullám, lohadj! fáradjatok szelek!
Oh éltem s kincseim, mikép is mentselek!
Csupán egy deszkaszált: gyarló, kétes tutajt,
Min a szél valamely sziget partjára hajt!'

»Zuhanj hullám, zuhanj! kacagjuk bősz dühöd,
Melyben e nyomorúlt hajót hányod s  ütöd.
Nyisd fel mélységeid, szilaj, sötét elem:
Benyelsz, elveszni látsz, - de félni... félni nem!

Élet, halál? velök minket alkudva láss!
Mit nyujta? mit vesz el, könnyű a számadás...
És szörnyü? mig együtt pöröl, kiált s felel
A lázongó tenger, a lázongó kebel!

Hallá a mélység e merész, vad szózatot,
S ingerlé tán e nép, mely meg se borzadott,
Vagy rokonszenv hatá meg a borzalmas árt:
Mert annyi zord szivet rögtön karjába zárt.

Hol a kevély hajó, mely mint madár repült?
Boldog, boldogtalan népével elmerült...
A vész felhői már csak távol dörgenek:
S még zúg a tenger, e tajtékzó szörnyeteg.


A FOLYAM.

Messze vad bércből eredvén:
Erővel tágíta medrén,
Szirteket tört a folyam;
S nőve egy két rokon ággal:
Most nagy téreket szeg által,
Zaj, robaj közt hangosan.

Bor-, kenyérben gazdag a part
S népén kivül még sokat tart,
Ki idegen s éhező,
Kövér tulkot és tüzes mént
Ezerenként, seregenként
Nevel a rét, a mező.

A mélyben szerencse várna
A merész és bölcs buvárra,
Ki leszállni volna kész;
Igy, porondban és iszapban
Keresetlen, felhozatlan
Arany-szem s por oda vész.

Vihar, villám század óta
Sok sziklát hányt a folyóba,
S az keblét megülte lenn;
Törné... vinné... árja mosná...
Örvényessé, rohamossá
Teszi ez a küzdelem.

Ha felgerjed bősz haragja:
Vakon tépi és szakasztja
Önmagára partjait;
S színig töltve árka öblét,
A lapályra ront s ömöl szét
Tág résen, mit árja nyit.

Majd megtér s foly régi fektén,
Erőt, mélységet jelentvén
A hatalmas viz-gomoly:
Gátat, töltést elsodorna,
Nem szabályozná csatorna:
Ne amarra, erre folyj!

Olyan, mint a puszta méne,
Még nyereg nincs erre téve,
Sem szájába vetve fék. -
Mért tolna arra gálya?
Vad örvényi és dagálya
Menten elsülyesztenék.

Ott is, hol fenékre látni,
S alig tetszik folydogálni
Oly nyugalmas, oly csekély:
Nehéz általmenni rajta
Érezé, ki néki hajta:
Meggázolni mily veszély!

Mit álltok a part fövényén
- Árt, apályt szemügyre vévén -
Gond-ütötten, komolyan?
...Ilyen volt és ilyen is lesz:
Gyors, dagályos, mélyén szirtes
Mindörökké e folyam.


ÉN!

Bús asszony önti a halottra
Könyűi záporát;
Kérdez, felel, nevén szólitja
Ő kedves jó urát.

Végig borong nyögő panasszal
Hivének tetemén:
Szegény vak özvegy... árva gyermek!
Ki táplál minket? Én!

Szavára dúlt, ingó hitének
Ki ily választ ada:
Ugy dolgozik...! ugy fárad és fut
Serdűlő magzata!

A jó asszony felejti már, hogy
Nem keres a halott...
A kis leány fel-varr s fonással
Tölt sok hosszú napot.

De sápad, sápad... s nagy beteg lesz.
A dolgos kis kezek
A pihegő mellen keresztben,
Fáradtan fekszenek.

Már-már elszáll a lélek, ajka
Végső lehelletén:
Ah gyermekem! te is ha elhagysz,
Ki táplál engem...? Én!

Hallják sokan... A temetőbe
Kiviszik a leányt. -
És éldegél s nem lát az özvegy,
Nem semmiben hiányt.

Nyugodtan van, ha a kosárból
Az eleség kifogy:
Korsót, kosárt megtöltve ujra...
Nem tudja bár: ki? hogy?

Én istenem! fel-felsohajtgat
Az éjnek idején,
S mindig szelid, közel sugást hall:
Ki táplál engem...? Én!


HAJTSÁTOK MEG...

Hajtsátok meg fejeteket,
Kertem rózsafái:
Itt az óra, hogy le kell a
Téli sirba szállni!

Megsárgultan omlik a lomb,
A madárka hallgat;
Dérré válik, hószint játszik
A mezőn a harmat.

Fejetekre, el-befedve,
Puha földet hányok,
Csendes álom, nem halál lesz
A temetség rátok!

S mig a tél fagyát siratja
Annyi elhaló fa:
Ti meg lésztek jó szülétek
Kebelében óva!

Kit nyilástok, hervadástok
Kéjre, búra költe:
Én leendek, míg pihentek,
Álmatoknak őre.

És mihelyt a kikeletnek
Langy fuvalmit érzem,
S a rég szunnyadó erőnek
Ébredése lészen:

Kezem által széttöretvén
Sírotoknak zára,
Felbocsátlak bájos élet-
S uj virágozásra!

Oh, ha a sírt, melyre annyi
Könyem elhull titkon,
Ha a sírt a temetőn is
Fel lehetne nyitnom!...


A TITKOS BETEG.

Büszkén lépett az ifju a világba,
Mely nem töltvén be a nagy álmakat:
Más nép között keresni jobb szerencsét,
Sarut köt és vándorbotot ragad;
Frigyet sért és szent kapcsot pártütőn  bont,
Könnyelmüen elhagyva a szülő hont.

Az idegen földön mosolygva fordul
Feléje a szeszélyes sors kegye;
Édes, becses hull ösvényére - s annyi
Ok versenyez, hogy boldoggá tegye.
S nehány év hogy lefutja perceit:
Alig van futni mért, kivánni mit.

Palotája kies vidéken épült,
Hol a dús természet csudát mivel,
Fedvén dombot s tetőt órjási fákkal,
A völgyet szép, gyöngéd szülöttivel;
Lenn gyors folyó, a rét abroncsa, hol
Az áradat kövér síkot locsol.

Bőség s öröm, béke s erény a házban,
A bennlakók orcái fénylenek;
A nő, az uj hon szőke szép leánya,
Szelid, nemes, - vonzalma mély, meleg
S melyet örök jókedv s játéka hord:
Festői kép a kis gyermekcsoport.

A hála a szilárd polgári érdem
Arany könyvébe irta már nevét:
Szava döntő a nép közt s a tanácsban,
Ha jót dijaz s fenyíti azt, ki vét.
Ügyefogyott, szegény fennhangon áldja,
Szivének sincs titkon magára vádja.

Szerencsés, dús, tisztelt, - és mégse boldog
Tagadja, rejti bár, de hasztalan!
Arcán, lényén sok rendkivűli jel szól,
Hogy e szivnek titkos, nagy harca van.
A hab szabálytalan rengése fent:
Mélyen rejlő nehéz sziklát jelent.

Előtte a felséges táj kietlen.
Roppant ó vár csak puszta kőhalom,
Az emlék, hir s a hold bűvös világán
Nincs ősi árny a bástyán, a falon;
S bár volna megjelenniök szabad:
Nem ismerné a halvány árnyakat.

A nap nehéz, ez éj nem hoz nyugalmat.
A feléje kik szeretve hajlanak:
Övéi közt is bús, redős e homlok,
Mosolyg bár a nemes, szelíd ajak;
Verőfényes, nyájas völgy ez, - felette
Rideg szirt az, sürű köddel befedve.

Kit a csend nyom, megrezzent a zaj, a nyert
Hozsánna, melyet a hű nép rivall, -
Távol mereng, és lelke nincs jelen, ha
Mulatva űl meghitt barátival,
A kéz, mely gyászt nem oszta senkinek,
Kezet szoritni gyors, de jéghideg.

A kor halad  s az évekkel nem enyhűl
E néma harc, talányos gyötrelem:
Ah, ellene a széles föld határán
Gyógyfű csak egy távol mezőn terem.
Az a nagy s régi baj: honvágy, - az a
Gyógyfű-termő föld: a kedves haza.

Oh a honvágy...! mit a hű bujdosónál
Nem enyhit a szerencse, hír, vagyon!
Magasb lelken még tetszőbb e nemes kín,
(E fénylő rozsda a színaranyon)
Mely bár emészt, gyötör, könyet fakaszt:
A szenvedő híven ápolja azt.

A honvágy, mely lelkünkhöz forrni tiltja
A földet és javát, ha idegen. -
Szegény beteg! sok évtől ő is úgy volt,
Mikép a nád a felvont idegen. -
Már-már repűl... Mit egykor zengni halla:
Haza hivá az a  hang élve, halva.

S érezve, hogy közelget a határhoz,
Hol bujdosó pályája végi lesz,
Imígyen szól az írás Józsefével
Az ágy körül siró övéihez:
Áldásom rátok... de esküdjetek meg,
Hogy a szülő hon földébe temettek!


AZ IFJU KÖLTŐ.

Hová visz könnyü röpke szárnyad,
Te csalfa lepke! oh hova?
Nem köt le a virágok serge,
Az ér, mely fut játszodva, csergve,
Sem a sziklák bársony moha!

Homály, verőfény váltva kel, - nyilt
Mező a völgy szorosa helyt;
Ragyogva szárnyad színes holdja:
Repülsz...! de gyorsan elcsapódva
Már a liget bajboncsa rejt.

Magasra szállsz s virágsziromhoz
Hasonlóan lendűlsz alá;
A lég magán sulyúl nem érez,
Nincs szó, nincs kép röpted neszéhez...
Azt szellem-fül se hallaná!

Meghordozasz távol vidéken,
Mely feltekint ránk nevetőn;
Követlek merre szárnyad lebben:
Setét romon, rózsás ligetben
S komor magányu temetőn.

Játszol... csapongsz... oh állj meg, állj meg,
Hadd birjalak, szép foglyomat!
Szeszélyed gyakran oly közel vár...
S bizom, mikép enyém leszesz már,
Te csalfa lepke: - gondolat!


KI A SZABADBA...

Ki a tágas, szellős szabadba!
- Az emberektől elszakadva, -
Föl a halomra, bércre föl!
Hol a lélek szárnyát kibontja,
Enyhül az élet terhe, gondja,
S hévsége nem tikkaszt, nem öl.

Oh, láttam én gyakran ez oromot,
Midőn lángolt, kéklett, borongott:
Ösmérem a zöld halmokat.
Mulattam a vén cser tövénél.
S bokor mellett, mit a kelő szél
Rezzentve, játszva hajtogat.

Im a viszhang, kit játszi gúnnyal
Egyik bérc a másikhoz útal,
Mig elhal a szűk völgyeken.
Im a patak, mely lomb között jön, -
Elvész alóla medre rögtön
S lehull - tajtékba törve lenn.

Ah. mégis új mind e jelenség! -
Könnyed szabadság, büszke fennség
Veszen bűbájával körül;
S mint a fürdő madár a habba:
Az édes, a szent hangulatba
Én lelkem új vággyal merül.

Erdőcsendben dalok csatája;
Szines virág hímezve váltja
A harmatgyöngyös levelet;
Hüvös szellőt érzek fuvalni...
S igaz, mit a szó, csend sugal, mi
Borong, fénylik, - jajong, nevet.

Ha a fa szomszédján erőt vész:
Magasságban, erőben ő lész
A táj csodája, dísze majd;
A zuhogó ár szaggatásit
Gyorsan hegeszti gyenge pázsit;
Ha vész az ág, a törzs kihajt.

A tölgy, mit a nyár lomboz, ágaz,
A kőszál, melynek homlokát az
Ős, nagy idők korma lepi,
A kristály lég, a messze látkör,
A fény, mely a mennyből alátör:
- Mind, mind magasztos, ünnepi!

Oh isten szép, szabad világa,
Igazsággal, fénnyel megáldva,
Kútfejeid mily kiesek!
Hol égő homlokom kihűlhet,
Szivemre száll vigasz s üdűlet:
Én kebeledre sietek!

Ezer csudával íme rakvák
Az ég, a föld, e kincses aknák;
S ha a lélek fenn, fenn ragad,
Vagy a mélység fölé borúlok,
Hogy látok, értek és okúlok,
Ugy boldogít e gondolat!

S mint a buvár, ki hab közé dől:
Él a fennről vitt tiszta légből,
Mig rá mélység s tenger borúl:
Erőt innen kölcsönzök, innen!
S mig lenn futok, küzdelmeimben
Én lábam meg nem tántorúl.


AZ ERDŐBEN.

,Mi bajod van, kis madárkám,
Hogy elnémult báj-dalod?
Ébred a táj zengzetére,
S reszket érte...
És te mégse hallatod!

A fagyos lég alig enyhült,
Alig tölgyelt a fa még;
És az élet nem buzogva,
Kincset ontva,
Csak reményben láttaték:

S nagy váratlan íme megnyilt
Ajkad a kikircs előtt:
Vesszőszálon, mely fenn hintál
Hangjaidnál
Töltéd könnyen az időt.

Pedig hangos szódra akkor
Felelet se jött vala,
Mint a szellőt, átbocsátván
Szaggatásán,
A ligetnek tört fala.

Most jelenj meg: lombos, árnyas
Az erdőség, mely fogad,
Hogy zöld barlangos sürűje
Ujra szűlje
Csengve-bongva hangodat!

Most fakadj énekre: díszben,
Virágban áll völgy, liget;
Élni a nyájas napoknak,
Mig ragyognak:
Minden úgy buzog, siet.

Hisz maholnap szürke pir fut
A setét-zöld lombokon,
Mit reájok
Az év halvány szinbe mártott
Ecsetével futva von.

Oh siess hát! Vagy lakod már
Szebb táj, hűtlen énekes?!'
- »Ah, nem! a szín bárha vádol:
Messze, máshol
Szárnyam, vágyam nem repes!

Csak itt kedves lég, sugár, - s ha
Fenn a lomb közt dallhatok;
Az öröm - s kéjt,
Mely körűl-foly áradatként,
Érzem én, bár hallgatok!

Egykor édes tépelődés
Csalt belőlem éneket,
Rejtve nálam:
Sejtett üdvem, kéjes álmam
Titka meg nem férhetett.

Most a fényes pára megszállt,
Hű valóság vesz körűl...
Ez a kedves, gyenge háznép...
Mily varázs-kép...
S ki így boldog: zajt kerűl.

Titkon birva titkom édes,
Hogy tanú s kém nem zavar;
Ajkam mért csevegne róla,
Melyet óva
Szárnyam, szívem bétakar!?

E bokorban, melynek ága
Öszvehajlik fészkemen:
Hagyd e teljes, e sovárgott
Boldogságot,
Némán, titkon érzenem!«


ŐRIZD MEG...

Őrizd meg, oh lány, a virágot,
Mely fürteid közt hervad el!
Tanúd: a szép órát ha várod,
S ajakidon mosoly ha kel.

Hogy keccsel bájad még emelje:
Halántékod hűn fonja át. -
És szívesen árasztja kelyhe
Letörve is jó illatát,

A tengeren ha jel mutatja,
Hol tört hajót a bősz elem:
Éltünk egy-egy szép pillanatja
Miért muljék emléktelen!?

Jelöld meg azt! Melyet bejárunk,
A világ tarka, víg mező,
De feledés jön ott utánunk,
S mindent bepókhálóz, besző.

Ha majd a hajló kor s az élet
Komollyá tesz, gondokra hív;
Mint őszi nap borong kedélyed,
S ritkán, lanyhán hevűl a szív:

A száraz, kis virágra esve
Tekinteted véletlenűl:
Illatja ér, mint akkor estve...
A halvány szín elevenűl.

Meglebben a bűvös fuvallat:
A táj tisztúl... köd s pára vész.
Feltűnik a szép mult - s jutalmad
Egy édes, boldog óra lész.


HA...

Ha a jó sors rám bizta volna:
Halmon leendett én lakásom,
Ahol repkény nő felfonódva,
Fagyal s vad rózsa nyit rakáson.

A háttérben bérc, vár-rom, - erdő,
Mely szép, mely véd észak szelétül; -
S hol már kiesb, a föld, fa termő,
A hegy nyájas dombbá szelídül.

S hol a berek hűs árnya rejt  el,
Búg a galamb, - fenn vércse héjáz,
Patak foly s szökdös lágy csörejjel:
- Ott állna a csinos fehér ház.

         -------------

Ha most, - elől kezdvén - lehetnék
Életpályám s jövőm urává:
A célra más irányt követnék,
Hol a futót nyert pálma várná.

Eltünve a csoport köréből,
Mely zúg örök vásári zajban,
S menten a hívatal nyügétől:
Várna munkám, dijam, nyugalmam.

Csak szent s nagy eszmék lánca kötne
S bizván a jó Isten kegyében:
Pályámat én - nem vágyva többre -
Igy futnám meg szabad-szegényen.

           -------------

Ifjúságom, ha visszatérne,
Bálványiért hogy újra küzdjön,
S ama gyors láng, mely véget ére,
Csapjon fel még a hamvas üszkön;

S ekkor kisértő bájjal, e föld
Mindannyi szépe rám mosolygna; -
S mondván sok édeset, hizelgőt,
Epedt pillantás ostromolna:

Az én szivem nem ejtené meg
Hatalma e tündéri bájnak;
Éltem szelíd, hű társa! téged,
Megint téged választanálak.


BŰNBOCSÁNAT.

Álmatlan éjben az ágy vánkosán,
Zarándok-úton s a templom kövén:
Oh, mennyi köny hull széjjel titkosan,
A fájdalom forrásiból jövén!
Midőn felkél a vádló síri árny,
Melyet sok év és hallgatás temet,
Fedett arccal sohajt a bünhödő:
Isten bocsásd, bocsásd meg vétkemet!

- Én bűnös kéjt vadásztam, - tudva bár
Azt a sivár átkot, mely rajta van; -
Lábbal tapodtam hűséget, frigyet;
Eszeveszett valék és fajtalan;
A drága nő szivét meggyilkolám,
Szétszórtam édes, szép családomat!
Hah mily örvény...! menten alábukom,
Ha kezed, oh Isten, nem támogat!

- Szerettem a cselt, álnok útakat,
Hamis keresményt és ragadományt;
S barlangomban abból rég semmi sincs,
Mi ott orzó kezem halomra hányt.
E kéz... e kéz! vérfoltokkal tele...
Pedig folyvást őrült hévvel mosám!
És dugnom kell... s tünődnöm szüntelen,
Isten haragján, - hóhér pallosán.

- Te ültetél tanácsba engemet,
Igaz biró s igazság istene!
Rám bíztad az itélet mérlegét,
De az kezemben félre billene...
Bűnöst feloldtam, nem az igazat,
Megronta: kegy, hiúság, önhaszon...
Oh, megindúl-e most jobban az ég,
Mint egykor én, - a könyűn, panaszon?!

- Megvetve, oh Isten, törvényedet:
Kicsúfolám hatalmad, létedet!
Igaz vagy s rettentő, midőn magad
A tagadóval megösmérteted!
Ki lázadón reád fegyvert fogék:
Saját szivembe mélyedt fegyverem...
A mélységből kiáltok: könyörülj!
Im bünbánatban mellemet verem...

Az arc porban hever s a köny ömöl,
A hű vezeklő bűnét látja csak...
S hogy Istenhez fordúl bocsánatért:
Szétválni kezd lelkében szín, salak.
S ha a sziv meglágyult, mint a viasz,
Uj ember lenni a bűnös ha kész.
Felé hajlik az égi irgalom:
Bizzál fiam, bűnöd bocsátva lész!

S te? furdalást nem ösmersz... s üdved az,
Hogy ácsorogsz fényes ajtók körűl;
Hivalgón hordod a Kain-jegyet,
Mit jobbulás rólad le nem törűl:
Tetted leend majd ellened tanú,
S tűz, mit fejedre sok nap gyüjtöget...
Neked, áruló! nem bocsátja meg,
Ne is bocsássa Isten, bűnödet!

 

1865

A GÁLYARAB FOHÁSZA.

Ég s föld erős Ura, látom hatalmadat!
Midőn zug a vihar, melyet fuvalla szád,
A tenger forr, üvölt, - a hab heggyé dagad,
És martaléka lész a védtelen naszád.
Mig a szem elvakúl, a szív-ütés  megáll,
Villámos fellegek gyors csattanásinál.

Látom haragodat. - Látom jó kedvedet,
A békén  mosolygó reggelnek idején;
A part virít, mosolyg, - zöld lombja integet,
Fény s nyúgalom van a bősz háborgás helyén;
De a csend gyönyöre, a vész rémségei
Lelkemet csak alig birják érinteni.

Oh mert én rab vagyok, - megláncolt gályarab,
Éltem, vérem s erőm a más tulajdona;
Bírám a porkoláb, törvényt korbácsa szab,
Mit, hogy serény, hálás és hű legyek, fona.
És ő csudálkozik s felbőszül ellenem,
Hogy szépnek, boldognak nem vallom életem.

Tűrök sokat, nagyot, - és tűrnek társaim, -
Vérzünk, de hallgatunk, - sulyos, de evezünk;
Ha vad vihar forgat habok torlásain,
S nyög a tanácstalan réműlet: elveszünk!
Ha örvény és halál tátongnak fel vadúl:
A gyarló nép s hajó általunk szabadúl.

Mi küzdünk, hatolunk nagy messze partokig.
A bálványért, melyet a szív kincsnek nevez;
És sűlyedésig a hajó megrakodik...
Dőzsölni el, haza! rab, most evezz, evezz!
S mig a merény dicse, a kéj, a kincs övék:
Guny és sovány falat azé, ki küzködék.

Mindez gyötrő s nehéz; - mégsem fohászkodom
Könnyítésért hozzád, létünk erős Ura!
Hogy tunyán meg birjak nyugodni sorsomon,
S könnyen lépjek vele öngyilkos alkura.
Inkább legyen keblem tenger, mely forr, zajog,
Tartsák ébren, lázban örvények s viharok.

Old fel, ha már elég s bölcs célod engedi;
Ha nem: gyötrelmitől rabságom meg ne foszd,
Lelkem marcongja kín, testem lánc kezdje ki,
Mert jaj nekem, mihelyt megszokom a gonoszt!
Mig rab vagyok; legyek rab, de rab igazán,
Tessék a szó, ha szid, és boszantson, ha szán. -

Oh Uram, hívlak a viharban titkosan!
Téged keres forró ajkimról a fohász;
Roskadnak térdeim, reám hullám zuhan;
De nem csügged szivem, hitem nem tétováz.
Mig az itéletre eljösz hát Istenem:
Csak azt, hogy rab vagyok, ne hadd felejtenem!


A BORISZÁHOZ.

Világodat ki vígan éled,
Királyilag s nyugton fecsérled,
Mit a fukar perc osztogat;
Mig más lenéz, megró, elítél:
Oh én irígylem sorsodat!

Bolondságban bölcs, dús szegényűl,
Szerencsés vagy szerencse nélkűl,
Nyugton ballagsz járt útakon;
Nem futsz az ingovány lidérce,
Hiú remény után vakon.

Vágyad könnyen s gyúltába' célt ér:
Hajt a borág, - s a csalfa cégér
Lóg mindenütt, unszol, becsal...
Belől fogad szép szó, tüzes szem,
Vár a kedvet-szító ital.

S még némán ülsz, nem nyúlsz borodhoz:
A jó sors víg barátokat hoz;
Valamennyi korhely, de hű:
S minő órák! mint tombol a sziv...!
Ha szólni kezd a hegedű.

Megszépül a világ s kitárúl...
Szivárvány int a láthatárrúl,
Zöld ágon ül dalló madár;
Örömben reng a tiszta csermely
S a szellő azt susogva jár.

A bor s a jókedv árja pezsdűl:
Szép, szép az élet mindenestűl!
Útán, mely rózsás, egyenes,
Igazság, béke csókolóznak...
Hibás az, ki hibát keres!

Hol volnának szirtek, mocsárok?
Nincs itt kétség, nyomor, seb, átok.
A más mellére nincs ki hág...
Olyan jó s boldog minden ember...
Éljen e szép, dicső világ!

Igy. - S elszunyadsz a csárda padján,
Kemény az a diófa, - hagyján!
Elég finom pelyhhel tömött
Párnán ohajtják a te álmad,
Mely ringat lágy karok között.

Igyál... igyál. Boldog halandó!
Lehetnék bár hozzád hasonló,
Olyan, ki a pohárhoz ért:
Fagyos józanságom cserében
Odadnám a hő mámorért!

Csalódni és szunyadni vágyom...
Hogy az élet mindig ne álljon
Torzképivel szemközt velem;
Mert kín mindent érezni, látni,
Igy józanon, igy éberen.

Küzd sok nehéz kérdéssel elmém,
A bog csalárd végét ha lelném:
De bontva, még inkább kötöm;
El-elhagyom, meg újra kezdem...
Munkámban nincs siker s öröm.

Remegve várom, ami majd lész;
De hallgat a szó, nyugszik a kéz,
Mely rögtön alkot s romba zúz;
A multat kérdem a jövőről...
De nincs tanács, nincs kalaúz...

Gyötrődöm és lelkemre gyűl sok.
Az álló ködben, mely körűl-fog
És nem vonúl alá, se föl:
A gondolat... a gondolat, hajh!
Az észt rabolja el s megöl!


ALANT ÉS FENT.

Miért néznél a ronda földre,
Ha az eget szemlélheted?
Lent: sok vészes, csalóka, dőre
Jelenség bántja érzeted.

Fojtó párát lehel ki a föld,
Verejtékén táplál penészt;
Keblében undok nyűveket költ
S szinén mérges gyomot tenyészt.

Itt bút iszol habzó kehelybűl,
Remélve: szived zaklatod! -
Futó gyönyör gyötrelmeket szűl,
A szerelem kárhozatot.

Mily zürzavar, fázás, szorongás...!
Kábán szédelgnek a fejek;
Mily kárvágy! mit elédbe dob más:
Hurok s a kő elejtenek.

A por belep, s a sár befecskend,
Bármint utáld, bármint kerűld. -
Magánál lentebb nézve becslend
Az alacsony s elveteműlt.

Dicsben él, hal s megáldva sok gaz,
Ki ügyesen ámít vala,
S a szentnek, - jót, erényt ki szomjaz -
Maró ecet vég-itala.

         -------------

Mért néznél a ronda földre,
Ha az eget szemlélheted?
Szorosság fent nem fogja tőrbe
Látásod és eszméleted!

Repűlhetnek fel... s messzi, messzi...
Feletted a nyílt végtelen,
S hol a határt nincs, ami jegyzi:
A tiszta, könnyü, kék elem.

A hajnal ott kél bíborágyán,
Melynek rózsái közt aludt.
Ott lángol a nap, s a szivárvány
Épít magas, szines kaput.

A harmat onnan jő, - az illat
Oda száll anyja kelyhibűl,
S kit a lég finom árja ringat:
A víg madár ott zeng s repűl.

S bár a túlon rejtő palást van,
Nem érni földi szárnyakon:
Remény s hit, szép találgatásban,
Jár a nem ösmert tájakon.

Isten magas, szép mennye...! Majd ha
Repűlni gát nélkül lehet:
Dicsőségét, titkát ohajtva,
Oda lehellem lelkemet!


A MADARAK MÓDJÁRA.

Az idő már őszre fordult,
Erdő lombja gyérűl. -
Magas fűszál virradatra
Megőszül a dértűl.
Ki egy nyájas kort, szeretve
És dalolva végze:
A madárnak szél- s esőben
Omlik egybe fészke.

Tavaszkor, a szép de múló
Idő érzetével:
Szárnyasoknak fürge népe
Nagy sietve fészkel.
Édes vágya teljesültét
Epekedve várja...
S alkot, épit hevenyében,
- Madarak módjára.

Ez megszáll a zöld vetésben
S rög megett tanyázik,
Gyenge bástya, mely esőben
Könnyen széjjel-ázik.
S mit a szél is földre hajlit,
Elmetél a sarló:
Búza szára oly törékeny,
S oltalomra gyarló.

Az lakást a kert zugában
Csak közelre néz ki,
Nincs gyanúja, mely lakatlan
Tájra menni készti.
Erősségül hordva tüskét,
Kényelemre pelyhet:
Megvan a lak, - benne minden
Megvan, ami kellett.

Úti sár a fészke ennek,
S nem törődik azzal,
Hogy amelyre felragasztja:
Magas, ódon a fal. -
Annak jó a tó vizére
Törve hajló gyékény,
Hányatván a szél s dagálynak
Vészes csalfa kényén. -

Az idő már őszre fordult,
Nap világa hűlve;
Bús az élet arca, gyorsan
Omlik össze műve.
S a madár, bár lássa fészkét
Eltiporva földig.
Épitménye pusztulásán
Meg nem illetődik.

Mihelyt elmult a komor tél
S pezsg az élet árja:
Őt az erdő, lombos ágán
Édesgetve várja;
Mihelyt a szív hő, családi
Érzelemre gyúlad;
Maga is, a maradék is
Könnyen rakhat újat.

Gondja, tiszte nem soká tart,
S nincs szivére kötve
A jövendő nemzedéknek
Bármi sorsa, üdve.
Felnövelvén a kiszállni
Nyugtalan családot:
Ennek ajkán nem leend ő
Átkozott, sem áldott.

A nyomort a maradéknál
Nem tetézi szégyen:
Hogy az ősök alkotványa
Csorgó, düledékeny.
Nincs ok a kimultak álmát
Háboritni váddal,
Hogy megronták a jövendőt
Léhaságuk által.

Az idő már őszre fordult,
A fa lombja sárgul;
Madárfészek elhagyatva
Lefordúl az ágrul.
Meg-megzúdul a fagyos szél
Gúnyoló nótája:
- Balga nép, a percnek épít,
Madarak módjára!!


NOVEMBERBEN.

Horváth Lajos képviselőnek, barátomnak.

A polgár-ünnep víg zaját benn,
Beteg-szobámból hallgatom;
Zászlók lebegnek, hangos éljen
S heves dal zeng az ajkakon.
Mily lelkes nép! a cél nemes, nagy,
A honfi-érzés hű, meleg...
Oh nemzetem! bízom tebenned,
Bizom, de mégis - féltelek!

Birod - megáldva dús erővel -
A férfiasság zálogát;
A nyujtott vas-kesztyüs maroktól
Kezed még vissza nem vonád.
Edzett, erős vagy, - ah, de jó is,
Hamar-bizalmas, gyermeteg...
Nem a kemény szorítás-, a lágy
Simogatástól féltelek!

Harc szült s nevelt; - támadt belőled
Sok, sok, ki volt hír- s tettre hős;
A szablya s tőr előtted annyi
Viaskodásból ismerős.
Osztál vágást, értek döfések,
Melyek sokáig vérzenek...
Hagyján a sebző fegyver: - a seb-
Gyógyító írtól féltelek!

Szörnyű az ég, midőn haragszik
S a magasságból mennydörög,
Tölgy, szikla reng, - a gyenge szívű
Fejét meghajtva könyörög...
Az égnek, nem zord fellegétől,
Melyben villámi rejlenek:
Hanem mosolygó fénye- s színes
Szivárványától féltelek!

A tenger mély s nagy, - messze a part,
Hullám, hullámra kél, dagad...
Nincs szűnet a kemény  viharban,
Nyugvásra nincs egy pillanat...
De leng a bárka s van remény, hogy
Szünnek, fordulnak a szelek;
Hajód, hol könnyen megfeneklik:
A rév sekélyin féltelek!

De nem! Te hű maradsz magadhoz
Kisértésben, bajban szilárd!
Igy léssz felmentve, állja vagy essél,
Ha a jövő itélt, birált.
Légy, légy erős, munkálva, s hitben,
Se vakmerő, se csüggeteg...
Hadd érjen a boldog csalódás.
Hogy ok nélkül féltettelek!


RÖGTÖNZÉS.

Egy alkalommal Tompa együtt sétált a feketehegyi fürdőn K. L.
rozsnyói tanárral. A Hamupipőke forrás kútfején ez a vers volt:

Utas! ha tekintesz e forrásra,
Gondolj életednek óráira,
Úgy folynak el azok, mint a víz,
Sirasd ifjúságod oh te szív!


Alatta ez a kritika:

Nagy költő s remegész,
Kár hogy hazád Gömörmegye,
Vigye költeményedet a vész,
Bárhová, csak Gömörbe ne!


Erre a gyöngédetlen s úgy látszik, Tompára célzó versikére
rögtönözte s diktálta K. L.-nek papírra Tompa a 4 sort.

Oh ne bántsd őt jeles ortográfus,
Aki ekként firkálsz: remegész!
Magad ellen vétesz könnyelműen,
Hisz ti ketten vagytok egy egész!

 

1867

ISTEN HOZOTT...

(a Kassai iparkamara felkérésére)

Isten hozott fejdelmi pár
Egünknek láthatárán -
Magasságban, színpompában
Két tündöklő szivárvány.
Felségtekben teljesüljön
Mit a szivárvány jelent:
Vész-borútól a hon ege
Legyen mind örökre ment.

Fejedelmünk! koronádban
Mit neked az ég szánt,
Sok az ékkő: de csakugyan
A magyar a gyémánt.
Derült nappalt hozz reája
Hogy teljék be fénnyel,
Visszaadja, kilövelli
Majd ha jő az éjjel!

Dörög a menny, nyög a szellő,
Zúg, üvölt a fergeteg,
A patak cserg, döng a méhe,
A madarak zengenek!
Fejdelmünk! hadd, hogy ha ég, föld,
Anyanyelvén zeng, kiált,
Azon áldjuk Istenünket,
Azon lássuk törvényünket,
És tiszteljük a királyt!

Magasan állsz mint dicső nap
Mely hint áldást, életet:
Kezeidbe millióknak
Sorsa, üdve tétetett.
El ne fogják képed tőlünk
Kik körűlted forganak:
A sötétlő irígy felhők -
Ama jó tanácsurak!

Fejedelmünk! biralmadnak párja
Ne legyen a tengerig és túlnan!
A művészet és az ipar benne
Kegyed által virúljon fel dúsan!
Indul már is, - bár egy nagy folyamnak
Ez még lassan csergedő patakja,
E testület hódolata áll itt,
S iparának zsenge mutatványit
Felségednek lábaihoz rakja!

S te, királyné, légy jó Nemtőnk,
Ki bút könyet eltörül;
Egyik ősed nagy láng-lelkét
Nyerd és birjad örökül!
Hogy nevedre e szép földön
Mit a Tisza Duna mos:
Legyen minden kebel hálás,
És minden szem harmatos!


SONETTEK.

           I.
SZÖVÉTNEK.

Fejed fölött ha függ nehéz borúlat,
Mint láthatárod, lelked is sötét:
Mely szétoszlassa fellegét, ködét,
Hiába várod a fényt, hogy kigyúlad!

S a gyászéjnek, - melyben harmat se hullhat, -
Magad megadni vagy már eltökélt:
Eszmélj! Szövétneket tarthatsz föléd,
Mely fényével bevilágítja útad!

Az ige a szövétnek, égi lánggal
Nappallá lesz az éj hatalma által.
Köd s rém alak szétfoszlik, elsuhan...
Csak buzgalom- s hő áhitattal égesd;
Előtted felderít homályost, kétest...
S a földi pályán futhatsz biztosan!

           II.
NYUGALOM RÉVE.

Járván az élet tengerén, ha rongált
Hajód forgatják örvény, szélveszek;
S a hab, mit a kormány nagy küzdve szeg,
Fel-felcsap és tajtékozón omol rád:

Fordítsd a part felé roncsolt vitorlád,
Hol köd, s rémképek nem kisértenek;
Ott megpihensz, ki fáradt vagy s beteg,
A vészes út terhét, gondját ki hordád.

Igy hátra hagyva tenger szirteit,
S gyöngyét, mely annyi lelket elveszit:
Szebb öröm vár a békés öblöt érve,
Lágyan rengő hullámin amit ad
Elmélkedés és buzgó áhitat...
Befogadván a nyúgalomnak réve.

           III.
      OLAJÁG.

Ha meghajolt már a kereszt-nyomott váll,
Az ajkon némaság a gyász pecsét;
Sok szép reményt ha szíved elfecsélt,
S az élettel, világgal meghasonlál:

Legyen nagyobb erőd a fájdalomnál!
Hajnal derűl az éjből, bár setét, -
Érezd a köny s próbáltatás becsét;
Hidd, hogy atyád, hogy szán, szeret, ki dorgál.

Tűrj és remélj! Elmélkedjél, imádkozz!
Hadd térjen a beteg lélek magához...
Így, ha követje ottfenn megjelent,
S mint a Noé galambja vissza-szárnyal
Zöld olajág- s az ég jó válaszával:
Mit ujra megnyersz: lelki béke, csend. -


NŐMNEK.[31]

Ezt a könyvet, gyöngéd emlék gyanánt,
Fogadd tőlem, kedves jó Hitvesem!
Rég ideje, hogy e némult koboz
S ajkam szavát nem vehetéd Te sem.

De elfogult, rokonszenvből, ne légy,
Sokat remélve e könyvhöz ne nyúlj!
Nem tartalmaz magas eszméket ez,
S alig leend előtted benne új.

Mind hallád már tőlem, mit itt találsz:
A szent házban, - az is mily rég vala! -
S együtt ha olvasók a Bibliát,
Hol csergedez a lélek itala.
Hallád: réten, ligetben, halmokon,
Mikor virág s halvány lomb nyult felénk,
Ha néztük a csillag-födött eget;
S a bölcsőnél, vagy a sirnál ülénk.

Mégis leírom. - Nálad hadd legyen...
Mert tán előttem nagy, hosszú ut áll
És menni kell... csak az bizonytalan:
Mikor szólítnak ama kapunál,
Hová az élet minden úta visz
S a bujdosó megérkezik hamar,
Korán... s nehéz... de én készen vagyok:
Legyen meg, amit Isten úgy akar!

Örökségül mit hagyjak én reád?!
A szent becsűlet minden vagyonunk;
A drága kincs orcánk derűje volt,
De ah, immár ebben is megfogyunk!
Mégis, - panaszra nyilva ajkaink -
Ne légyünk, oh Hivem! hálátlanok:
Az Istentől sok jót, áldást nyerénk,
S valánk hosszú időn át boldogok.

Én, vagy Te: meg kell egyszer kezdeni,
S az elválás mindig csak bús lehet; -
Multunk fellobbanó emlékinél
Melengesd és derítsd fel lelkedet!
Szép emlékkel még nem szegény a szív,
Bár a jelen keservet nyújt talán;
A gyémánt a nappal magába szítt
Fénytől világol a vak éjszakán.

S a bú is enyhül. - Mely tennap gyötört:
A szenvedés, kész csillapúlni ma;
Segélje az idő orvos-kezét
Foglalkodás, elmélkedés, ima;
Fohászodat bocsásd az égre föl,
Mely annyi sebre enyhet harmatoz
S a lelki béke olajága lész,
Amit hited fehér galambja hoz.

Ha úgy tetszik, hogy minden elveszett,
S már a reménnyel is ha felhagyánk,
Van még, ki hozzánk nyájasan beszél:
A vallás, a mi édes jó anyánk. -
Hiván, ki fáradt s megterhelve van,
Kinek az élet új, új harcot ad:
Igér és nyújt vigaszt, könnyebbülést...
- Ennek keblébe rejtsd bus arcodat!

Tűrj s légy erős, minő Te lenni tudsz,
Ki könnyüvé teszed a nehezet;
Kínom sulyával ez örvény fölött
Mi tart fenn engem? Lelked s kis kezed!
Áldás reá! - De légy tengyámod is,
Tartson fel a hit, bizalom s erély;
Nem léssz magad, - kisér, óv szellemem,
S Isten veled marad: - ne félj, ne félj!

Hajolj meg a változhatlan előtt. -
A bősz vihar, mint óriási bárd,
Ketté szakasztja a dacos fenyőt;
De a meghajló fűszálnak nem árt.
Oh, lesznek még, bár nem zajos, de szép,
A bánatban megszentelt örömid;
S tudod, hogy a köny is, mint a mosoly,
Megszűnik egyszer. - Az élet rövid!

Rövid; de csak e földi élet az,
E fájdalom- s csalódással rakott;
Ne ezt, - amazt tekintsd, lelkem fele,
Mely tiszta fénnyel int felénk amott!
Szerettid már mind ott várunk reád,
S hozzánk felszállnod nem leend nehéz,
Hol hervadást nem lát a koszorú,
Mit Isten a hívek fejére tész.

 

1868

UTOLSÓ VERSEIM.

Kedves nőmnek.

                 I.

Szerettelek... most is hiven fogadlak,
Halvány képeddel, csendes, tiszta ősz!
Bús kéje van érzésnek, gondolatnak,
Amely szivemben kisér s megelőz.
Ez érzés tán még bölcsőmben fakadt:
»Ősszel születtem, hervadt lomb alatt!«

Alig volt még az ég ködös, borongós,
Még sok virág fény- s harmatért epedt:
Már, mint a titkos ihletet kapott jós,
Ugy érezém szorongni keblemet;
Csudás vegyűlet: bánat és öröm
Fogott el mindig, oh ősz, jöttödön!

S mint látja a beteg képén a hű szem
A lassan terjedő halványodást:
Felösmerém mezőn s lombfedte bércen
A még alig tetsző baljós vonást,
Mely a dal-, fény-, s mosolygó képletekből
Csendet, homályt s bús hervadást jövendöl.

Aztán, hogy már hullt a fa lombja sárgán,
A himzet, - mit tündérek keze szőtt, -
Színvesztve állt; s a nap, nyájas sugárán,
Még búsabbnak tárt fel völgyet, mezőt,
Midőn nem hallám a madár dalát
S minden álomba tért, halálra vált;

Völgyben, halmon, midőn mélán bolyongék
S leültem a lombejtő fák alá,
- A holtaknál csak a patakcsa folyt még,
A sirató tisztét elvállalá -
Abból, mit a tavasz, nyár szül s felápol,
Romnál egyéb nem volt közel, se távol.

Énekkel ajkamon, lanttal kezemben
Virasztám a haló természetet;
Kedvesimnek a virágtól üzentem,
Mely a kimúlás keblén reszketett, -
Mosolygva sírtam, - kéj s bú meghatott -
»Életre kél egykor, ki most halott!«

A szellőben, mely a bús tájon fújt át
- Sok hervadt lomb- és szirmot tova vitt -
Tolmácsolám az elválók bucsúját,
Közöltem a haldoklók csókjait.
Ősz! most végűl is rólad szólva még:
Én hű lovagod, dalnokod valék!

Légy hát te is jó, légy hálás irántam,
Ki már vagyok hervadt, hulló haraszt;
Jöttödre tán nem is hiába vártam,
Mely életem fájáról leszakaszt.
Az én időm is talán letelik,
Hisz haldoklásom tartott évekig!

Égő szemem behúnyom mindörökre,
És elenyészik érzés, gondolat,
Midőn a sír nyugalmas, néma gödre
Feledésre s álomra béfogad.
Oh ősz, én oly keményen hányatom!...
Elaltatsz-é kész, puha ágyadon?!

Itt hagyni bírom a roppant világot,
Természetet s csudái halmazát,
- Lelkem nehány barátja légyen áldott! -
S mindazt, miért imám az égbe szállt;
Csak egy, mit bús lelkem kínnal visel:
Elhagyni Őt is, ah még Őt is el!!

                 II.

Ablakomban a borostyán
A meleg s az élet fogytán
Búsan hervad, csüggedez;
Szegény, sárga-zöld levélke,
Félig halva, félig élve
Hajol bús testvérihez.

A nagy éj jön nem sokára...
Téli napszállat sugára
Ömlik át az üvegen:
S reszket fényesen, vidámon
A virágtalan virágon,
Mely lenn fonnyad, s üde fenn.

Léteért küzd a folyondár...
Hol tavasszal fúvalom jár,
S a derült menny tündököl:
Folyásával arra fordúl,
Vágyván a szűk hézagon túl
A magasba jutni föl.

Esti súgár, szép, enyelgő...
- Éled szegény csalódott tő,
Hogy csókjával illeti -
Izzó szikrát ontva néha,
Majd elsápad és helyét a
Gyors homálynak engedi.

Kórágyamban fekve némán
Merengek az est játékán,
Mely lefoly repkényemen;
S magamat úgy nézve, mint ezt,
Bús a kép, mit rám is illeszt
A borongó képzelem.

Pályánk nem tart már sokáig,
A nap gyorsan éjre válik,
A nyár téllé zordonúlt...
Mig futottunk s fennre törtünk,
Minmagunknak nem növeltünk,
Csak halotti koszorút!

Haraszt, kóró ki nem zöldűl...
Szomju föld a tört cserépbűl
Új erőt nem önt belé...
Mit keresnél... mért mulatnál
Oh én-lelkem e romoknál?
- Fölfelé... csak fölfelé!!

                 III.

Gyakran sirod hantját, virágit
Öntözve, kedves kis fiam!
Vagy ülve bús szivvel fölötte,
Az est késő óráiban:

Elgondolám, mint játszadoztál
Egykor zajongva térdemen,
Elgondolám: mily rosz magadnak
A bús üregben odalenn.

Várj!... nem soká ketten leszünk ott,
Sirod választom nyughelyűl;
De ah, akkor szegény anyácskád
Hogy marad itt fenn egyedűl?!

 


 

ELBESZÉLŐ KÖLTEMÉNYEK

 

1841

MOHOS VÁROMLADÉKON...

             I.

Mohos váromladékon
Borong az ősz vitéz,
Bágyadt fényű szemével
Merőn a romra néz.

Körűle nincsen élet,
Egy sír a várvidék,
Hír, pompa és dicsőség
Ott eltemetteték.

Hol a fénylakta csarnok?
A puszta termeken
A zúgó szél dühének
Bogácskóró terem!

S mig a lefolyt időnek
Szétvonja fátyolát,
Hogy élte tarka lapját
Még egyszer nézze át:

Elborzad a soroknál,
Mert amit ott lele:
Csalódás és ezer kín
Fulánkival tele.

Általfut ifjuságán,
Sok bús emlékeken,
A férfiú korában
Nincs más, mint küzdelem.

Ott hűtelen barát üt
Érző lelkén sebet;
Itt halmot domborít fel
Hitves, fiú felett.

Sorban eléje tűnnek
A robajos csaták,
Nehéz  napok tüzéből
Vérlepte mirtuszág.

S a ködből ősi vára,
Sasfészke felmerűl,
Amelynek omladékin
Most elmerengve űl.

S a bús emlékezetben
- Mint lomb, szellő ha kel -
Megrendül a nemes, de
Kiégett agg kebel.

             II.

Mohos váromladékon
Haldoklik a vitéz...
A csendes sír ölébe
Nyugalmat esdve néz.

Az elhaló kebel még
Utószor feldobog,
S miként véglobbanásban
A mécs, kiégni fog.

Egy vágya volt szivének,
Egy, vándor útain:
A kedves hon göröngye
Nyugtassa álmain;

Egy vágya még szivének
Az élet alkonyán:
Hogy boldog béke légyen
A szenvedő hazán.

S a bujdosó nyugodtan
Álomba szenderűl;
Felette rom s az érdem
Állván emlékjelűl.

             III.

Mohos váromladék közt
Az ősz bajnok pihen;
Zajos napért nyugalmat
Találva, csendesen.

Nem álmodik csatákról:
Sírálma mély, nehéz,
Melyből  kürtharsogásra
Sem kél fel a vitéz.

Most már az ősi várat
Birván örökre ő,
El nem ragadja tőle
Pártos viszály s erő

S bár címer nem ragyog már
Ívek, kapuk fölött;
Alunni mégis édes
Rokon porok között.

             IV.

Mohos váromladékhoz
Tolongva jő a nép;
Cserlomb közé virágot,
Sírt ékesítni, tép.

S hű bajnok él dalában,
Ki békében s csatán,
Honáért élve-halva,
Munkált annak javán;

S mert üldözé, ki volt a
Jó hon szivén nadály,
Cseles nagyok szavára
Száműzte a király.

A nép szorúlt kebellel
Közelg a sír felé,
A sírt a hálaünnep
Oltárrá szentelé.

Behinti azt virággal,
És márványoszlopát
Lomb- és repkényfüzérrel
Köríti, fonja át.

S az ifju nemzedékben
Tettek csirája kél;
Szivének égi hangja,
Hogy csak honának él.

Oh hon! hogy hű fiad csak
Akkor jutalmazod.
Sőt még akkor se többet, -
Amidőn már - halott!


KERTÉSZLEÁNY.

Fejlő virágait,
Napkeltekor, nap alkonyán
Hű gonddal öntözé
Csergő patakbul a leány.

Rózsái díszlenek,
Élet mosolyg virágirúl;
S a lány arcúlatán
A legszebb rózsapár virúl.

Elmúlik a tavasz,
Forró nap járja az eget;
Ujító csepp után
Sok hervatag virág eped.

S eljő a hű leány,
Szép arca, mint a hó, fehér,
Bágyadt virágitól
Az ismerős csermelyhez ér.

S eltűnt a csörgeteg...!
Helyén forró, halvány homok;
A part is szintelen...
- Kertészleány úgy mosolyog!

Hideg az a mosoly...!
Esthajnal-fény a fellegen;
A halvány arc beszél,
S a szívben a bús sejtelem.

Még egy hő nap foly el,
S jövén az est: borúl az ég,
Éled halom, mező
A hűs csepptől, mit szomjazék.

És a virágsereg
Mosolygva ég felé tekint,
Cseregve jön, szalad
Az enyhadó patak megint.

De kiterítve már,
S alszik a szép kertészlány,
Kedves virágiból
Koszorú van a homlokán.


A »Kertészleány« szövege első megjelenésekor ez volt:

Fejlő virágait,
Napkeltekor s nap alkonyán,
Hű gonddal öntözé
Csergő patakból a leány.

És ők feldiszlenek,
Nyilt kelyhökön foly illatár,
De a leányka szép
Arcán a legszebb rózsapár.

Igy elfut a tavasz,
Az ég-király magasbra hág;
Újító víz után
Epedve hervad a virág.

S eljő a hű leány, -
Szép arca oly sápadt-fehér -
Bágyadt virágitól
Az ösmerős patakhoz ér.

De ah csalárd remény!
Felitta azt a nyár heve,
Zöld partja színtelen
Felégetett kopár leve.

Nem szól, csak egy szelid
Mosoly vonúl az ajkakon,
Mint alkonyatkor a
Búcsú-sugár a hegyfokon.

Az ellankadt virág
Gyászos sejtést idéz elé;
De a beteg leány
Bizton tekint az ég felé.

Míg kétszer éj leszen,
S derűl reá fel a korány:
Szomjú virágival
Haldoklik a szelid leány.

És amint harmadik
Nap éje jön: borul az ég,
Ujúl az éltető
Esőt szomjúhozott vidék.

S im a virágsereg
Mosolygva ég felé tekint;
Cseregve jön s szalad
Az enyhadó patak megint.

De alszik a leány,
S a gyászfüzér virágibul
Egy árva rózsaszál
Az ápoló keblére hull.

 

1842

ZOKOL.

             I.

Magányos völgyi lakra
Borúl a rengeteg,
És benne elfeledten
Él a vitéz öreg.

A rengeteg ha zúg is,
Ő oly zavartalan,
Mint amidőn felette
Szellőcske sem suhan.

Mert megnyugodni nem bírt
Az emberek között:
A nagy világ zajából
Magányba költözött.

Hatalmas kardja ott függ
A völgyi lak falán,
Feledve vér-csatáit
A rozsda birtokán.

S ha rátekint, borús lesz
A lángszemű öreg,
Keblét a mult időknek
Emléke rázza meg.

És felsohajt: »Csatákon
Te védted éltemet,
Hű szolga! még utószor
Sírt ások itt veled.«

             II.

A völgyi lak küszöbjén
Fejdelmi hírnök áll,
S mond: ,Régi hadvezérét
Üdvözli a király...'

Zokol csak űl mogorván,
Nem hatja a beszéd:
Búsan, mint vén oroszlán,
Megrázza ősz fejét.

De szól a hírnök ismét:
A hon nevébe' kér...
S a hős Zokol karában
Feszűlve minden ér. -

,Hazánk forog veszélyben,
Fegyverre, agg vitéz!...'
És ím az ősi szablyát
Ragadja már a kéz.

Ifjú tüz- és erőben
Felkél, mint fergeteg,
S mint elszáguld, utána
Zúdúl a rengeteg. -

             III.

Harcos napok viharját
A béke váltja fel;
A zaklatott hon és nép
Győzelmet ünnepel,

És jó Zokol nyugalmas
Bércek felé halad,
Jutalma a csatákért:
Az édes öntudat.

De fényes várteremben,
A titkos éjfelen,
Király- s gyanús nagyoknak
Tanácsa van jelen;

Szól mindenik, - hatalmas
Nyelven tud a pokol! -
Mig a trón ellenének
Árulva hős Zokol.

Nem szól a gyáva elnök,
- Elébe néz merőn -
S az éjfélnél sötétebb,
Mi elvégezve lőn.

Midőn a bíboros reg
Álmából ébredez:
A bajnok börtönéjben
Láncolva görnyedez. -

             IV.

Pirosló fellegek közt
A nap leáldozott:
Nincs est, hová világa
Korányt nem is hozott;

Csak éje van Zokolnak,
Hiába onta vért, -
Bilincs a hős jutalma
A hon szerelmeért!

Mért nem maradt dicsően
Inkább a harcmezőn. -
Mintsem hogy a kajánság
Tiporja vakmerőn?

De csendes ott is a hős,
S a jéghideg falak
Ajkáról egy panaszló
Sohajt sem hallanak.

             V.

Mi zúg süket morajjal
A csendes éjszakán?
Mint a folyam, ha áttört
A gát erős falán;

Vagy hótömeg, ha nyargal
Magas hegy ormirúl
És a közel vidékre
Veszélyesen borúl?

Nem fúvatag, veszélyesb...

Föl, gyáva nép, hamar!
Orozva jött az ellen,
Mint éjben a vihar.

»Gyorsan fel a falakra,
Fegyverre aki tud!«
Ordít a mámoros nép
És össze-vissza fut.

Vörös lángok cikáznak
A vártető fele,
Ragadja vad haraggal
Az éj dühös szele;

Izmos karok törik be
Alant a várkaput;
Nincs védelemre bajnok,
Futásra nincsen ut.

,Kardot fogoly Zokolnak,
Ha ő leend velünk,
Még van remény; különben

Egy lábig itt veszünk!!'

S a porkoláb eszén kül
Börtön felé szalad,
»Kelj, agg vitéz, sietve!
Nyakunkra tört a had.«

De a vitéz nem ébred...
- Itélet költi fel -
Halállal vítt csatában
Győzetve vesztegel;

Ott fekszik mély üregben,
Láncolva is szabad;
Felette harcoló nép
Lármája zúg, riad. -

     -------------

Kél a nap, és sugára
Kormos falakra száll;
Füstölgő omladékon,
Pusztúlás és halál. -


VARRÓ LEÁNY.

Nagy-karácson éjszakáján
Barna gyolcs a lány ölében;
S míg a gyolcsot varrja némán:
Bús köny reszket szeme héján
S halvány ajka sóhajt mélyen.

Harangoznak szent misére,
Ének zeng a születettnek!
S hogy lelkére vígasz jőjön:
Földre hull a hideg földön
S hő fohászi ömledeznek.

De a lányka bús szivének
Nem hoz enyhet az imádság!
Kinek abban éltet kére,
Melegséget hült szivére:
Holtan fekszik, - sirját ássák.

           -------------

Reggel váltja a nagy éjet,
Vőlegénye elmegy messze!
S hogy a mátka végbucsúja
Csókban, könyben rája húlla:
  A koporsó beszegezve.

Elindúl a gyász kiséret,
Énekelnek búsan, halkan...
S mit a hű lány összeölte:
A koporsó szemfedője
Lobog, csattog a viharban.

Domború a sirhalom már
A lenn-nyugvó hamvát födni;
(A harang is végsőt kondúl)
S hóval hintve a vihartúl,
Fehér, csendes mint a többi.

              -------------

Kis-karácson éjszakáján
Jő az álom szenderítőn;
S a hű mátkát koszorúsan,
Lánybaráti némán, búsan
Ott virasztják, a terítőn.

A vers szövege első megjelenésekor ez volt:

Nagy karácson éjszakáján
Barna gyolcs a lány ölébe',
S percein az éjmagánynak
Keble súlyos bánatának
Bús könyűje gyűl szemébe.

S im harang, az éj felében
Szent misére intve, szólal:
Mig egyházban zeng az ének
A magas  szülött nevének
Hívők ajkin buzgalommal:

Térdre hull az éj leánya,
- Nincs valóján semmi földi -
S mig az éji mécs sugára
Glóriát fest homlokára:
Hő imáját mennybe küldi.

Ah de nem leng égi béke
A szelíd imádkozóra;
Akiért mondá imáját,
Megfutá e kurta pályát,
S fel nem ébred földi szóra.

Fellegekkel csókolózva
Felmosolyg a nap koránya;
Küzdve kínos érzetével
Elborítja gyászkönyével
Kedvesét a bú leánya.

Rácsókolva végbucsúját,
Oly sötét, oly bús az élet!
Édes álma, szép reménye,
Mélyen alvó vőlegénye
Sirkövénél szétenyészett!

Ének zendül s gyászkoporsót
Tesznek a sír jég-ölébe;
Amit a hű mátka varrott,
Szemfedője rajta leng ott
Téli nap havas szelébe'.

           -------------

Kis karácsony éjszakáján
Jő az álom szenderítőn,
Lány-baráti fájdalommal,
- Egy ajkán fagyott mosollyal -
Őt virasztják a terítőn.


TEMETÉS.

Néma hölgy fut a nagy éjszakán,
- Karján kisded, - arca halavány.
  De fény villan,
  Mit a szem vete...
  Zajgó keblén
  Alszik gyermeke.

Napkeletről jő az éji hold.
Álmában a gyermek felsikolt,
  A sirámra
  A szülő kebel
  Bősz rajongás
  Szavával felel:

»Légy nyugodtan, árva gyermekem!
Nem sokáig bujdosol velem;
  Uj világ vár...
  Sok lakója van,
  De hont lel ott,
  Aki hontalan.

Ott szabad léssz, - annak szültelek! -
Békés szomszéd lakozik veled!
  Szük határon
  Szent leend jogod;
  Eltapodtan
  Látni nem fogod!«

      -------------

Osztrolenka csonthalmos terén
Elborult az éjjel feketén;
  Ott áll a nő
  Feltört sír felett, -
  S lenn a kisded,
  Kit már földbe tett.

»Férjem itt vítt véres harcokon,
Itt esett el érted, drága hon!...
  Ily apánál,
  - Csendes sirgödör!
  A fiú is
  Helyet örököl.

Im fogadd! nyugodtan átadom:
Őszült fővel, rongyban így, tudom,
  Nem fog ő az
  Ősi telkeken
  Váncorogni
  Koldus-betegen.

Bús öledben jobb lesz tudnom őt,
Mint kopogva zárt ajtók előtt,
  Szép az élet!
  De meghalni jó,
  Mig nem lesz rab,
  Vagy földönfutó...!«

Temetésén nincsen gyászsereg,
De ijesztőn zúg a fergeteg;
  Mig rá keblet
  Tár a bősz anya:
  Megrendűl lenn
  A haláltanya.

      -------------

Sirhalomnál minden éjfelen
A rajongó szüle megjelen; -
  Gyermekét ott
  - Mint bus éjmadár -
  Új honában
  Látogatni jár. -


A DALNOK.

Az énekes lantot ragadva:
A bűvös dal zendűle fent;
A homályból sugár lövelt fel,
S ujult, mi feledésbe ment.

A régi nagyság, ősdicsőség
Nyert énekén frisebb zománcot,
A szívvel, a könnyel, mosollyal,
- Hajtogatván - enyelegve játszott.

A csüggedés éjjére hozta
A reménység szép hajnalát;
Megénekelte a szerelmet,
Az ifju szív édes baját.

Meg a tavaszt, mely völgyet, halmot
Virágos, zöld palástba von;
S a fülmilét, melynek dalától
Zendűl, vidúl a mély vadon.

S melyet titkon, hajnalderűben
A jóltevő menny hullatott:
- Melyben egész tündér világ van -
Dicsőité a harmatot.

Majd megszakadt a húr, az élet;
S ki eget vert láng-szellemével:
Ott fekszik a hideg rögek közt,
Sorban a köznap emberével.

Hazája már-is elfeledte,
El a dicsőség, szerelem;
Alacsony a sír, a madárnak
Kedvesebb fenn a bérceken.

De a tavasz pazar kezekkel
Virágit sirhantjába oltja;
S hantján örök hűség fényében
Ég harmatcseppek milliója.


A vers szövege első megjelenésekor ez volt:

A dalnok, ihletett kebellel
Ragadva lantját, fölkele:
S eláradott a hon határin
Varázshatalmu éneke.

És im a hőseket feledség
Sötét borúi nem fedék,
Nagy tetteikben ősapáit
Látá a késő nemzedék.

A régi nagyság s hír sugára
Ragyogtanak fel énekén;
S mert nem lelé, mit lantja zengett,
Sohajtott... s bús köny ült szemén.

Az andalító dal hatalma
Megbájolá a szíveket:
Midőn az  esti hold világán
Zengett szelíd szerelmeket.

Megénekelte a virágdús
Tavasznak ifjú kellemét;
Megénekelte a tavaszban
Az édes ajkú fülmilét.

De megszakadt a húr, s az ének
Búsan reszketve elhala;
Az énekesre éjt borítván
A néma sírok angyala.

S ki fellengő lángszellemével
Ezer világokat ölelt:
Sorban a köznap emberével,
Nyugalmat egy szűk sirba' lelt.

Ott alszik ő... feledve alszik,
Felette, vad kórót terem
A megzengett hon szégyenére,
Az emlék-puszta sírverem.

Rajt a leány gondos kezekkel
Virágokat nem öntözött;
Nem zenge dal... bús őszi szél sír
A hervadt sír-kórók között.

De a tavasz zöld szőnyeget von
Dombjára, és a fülmile:
Hajnalhasadtán s alkonyatkor:
Keservét róla zengi le.


A KÖLTŐ VÉGÁLMA.

Keblemben még az érzeménynek
Értelme nem vala,
S hogy átölelt szivem leánya:
Dúsan, mint a tavasz viránya,
Zsendűlt fel általa.

Zendűlt az ének, s zengve szállott
A hír gyors szárnyain;
Keblem varázs-tűz lelkesíté,
Halántékom babér köríté
Szent berkek árnyain.

Szerelem, múló életünknek
Magas költészete!
Ah, ihless még utószor engem,
Éltem hattyúdalát lezengem,
S dal lész enyészete.

A szív kiégett... én letépem
Fürtimről a babért;
Zöldeljen e sír barna fáján,
Virasztva éjfelek homályán
Az árva dalnokért.

Szivem reményit s édes álmát
Akinek szentelém,
Oh lány! ha a sír visszaadna:
Keblemen újra dal fakadna,
S virágos érzemény.

Alszol te... s én alunni mégyek,
Sirod leend honom!
Hisz álom a költőnek élte!
Mit árt, ha csak helyét cserélte?
- Ott újra álmodom!

Te, árva lantom, függj felettem!
Csendes szellő, ha kel,
S hurjaidba kap lágy-susogva:
Az énekest, fel-felzokogva,
Te szenderítsed el!

 

1843

A SZELLŐ.

- 1830 -

,Merre merre, hűvös esti szél?
Mért sietsz ugy? tán eltévedél?!'

»Vén Karpátok ködlepett fején
Tul visz útam, arra mégyek én!«

,Ne menj! hol a zordon tél nyaral:
Gyenge szellő a viharba hal...!'

»A viharra, bár zúgjon dühvel:
Ki csatába készül, nem ügyel!«

,Te, csatába? Vissza vakmerő!
Bajnok kell a harcra és erő!'

»Csatákon születve nemzeted:
Nem illő, hogy szablyád nem fened!
Ha oda hős kardja, melle kell:
Gyalázat rá, aki vesztegel!
Régi szomszéd! túl az ormokon,
Segítségre vár a hős rokon!«

,Csacska szellő, hagyd a hősködést!
Útad eddig harmat öntözé,
Járd be a rét hímes tájait,
S menj aludni a lombok közé!'

»Átok rajtad, gyáva! én megyek...
Ameddig tart gyenge életem:
Hűtöm a hős izzadt homlokát,
S a zászlókat fennen lengetem!

Vagy kizöldűl ismét a babér,
És hirökkel a föld eltelik...
Vagy, ha a sors mindent veszni hágy
S elhullnak a végső emberig:
Akkor őket a nagy sírhalom
Gyászfűzein híven siratom.

S ha életre hoznom nem lehet,
Amely kérte volt szerelmemet:
A nagy sírra hívom a vihart,
S esküvőre nyujtva néki kart:
Megtanítom, - és az el-kiszáll,
S járván a föld s ég határinál,
Harsogtatja, merre elmegyen:
Szívtelen nép, sorsod ez legyen!«


A vers szövege első megjelenésekor ez volt:

,Merre, merre, hűvös esti szél!
Tán lakodtól messze tévedtél?'

»Vén Kárpátok éktelen fején
Túl visz utam, arra szállok én!«

,Halld: hol a mogorva tél nyaral:
Gyenge szellő fergetegbe hal!'

»Kósza fergetegre tán ügyel,
Aki vércsatába mégyen el?«

,Vércsatába? vissza vakmerő!
Bajnok kell a harcra és erő!'

»Vércsatán születve nemzeted:
Harcerővel álda Istened,
S a csatára férfikar ha kell:
Átok érje, aki vesztegel!
Régi szomszéd, túl az ormokon,
Védelemre vár a hős rokon!«

,Csacska szellő, hadd a hősködést!
Aki úgy sem képes ütni rést
Küzdelemre ércesült soron:
Nyögni menjen holdas alkonyon!'

»Átok égjen gyáva lelkeden!
Gyönge szellő, mégis elmegyen;
A csatára elvisz istenem,
Ott, szabad lész hűsen lengenem
A nemes küzdőknek homlokán,
Szent ügyért kik állnak a csatán.
S vagy borostyánt lengetek megint,
Vagy ha tán a sors haragja int,
És titokban szőtt határzatán
Hon s szabadság elvész a csatán,
És a kard, mely összepeng utól,
Mint halálharang siralma szól:
Melyet ásott a haláltusa
Fölsetétül egy sír ciprusa, -
Tört szabadság! s téged, árva hon!
Ott siratlak minden alkonyon...

S ha meg nem hall a föld engemet:
Bősz vihar kéré szerelmemet, -
A népsírra hívom a vihart,
S esküvőre nyujtva neki kart:
Megtanítom... és ő zúgva száll
A világ minden határinál:
És kiáltja, merre elmegyen:
Szívtelen nép! sorsod ez legyen!«


KÉT MENYASSZONY.

             I.

Gyors ladik repűl a Balaton
Habjain virágvasárnapon;
Parthoz úszik játszi habfodor,
Habfodorra dőlve fűzbokor
Jó barátok, - két halász-legény -
Szívökben még ifju érzemény,
Úgy eveznek a habok felett,
Hogy dalolnak édes éneket:
Lány-kebelben vajjon él-e szív,
Hű halászhoz aki volna hív!?

És midőn a fűzes árnyiról
Édes ének hangja visszaszól:
Meglepetve hallja mindenik,
- A viszhang Tihany fokán lakik -
S oly csodásan hangzik e fölött:
Bús magányban él az árva szív.
Hű halászhoz, aki volna hív!
Hang után a sajka partra köt. -

             II.

Piros pünköst délutánja szép,
Csónakon a boldog ifju nép,
Jó barátok, - két halász-legény -
Szívökben szerelmi érzemény,
Úgy eveznek a habok felett,
Hogy dalolnak édes éneket;
Berki viszhang is velök vagyon:
Dallos ajku szép két hajadon;
Szőke egyik s tisztakék-szemű;
Barna másik; - szőke, barna hű.
Mély habon törékeny sajka bár:
Rajta boldog két szerelmi pár.

             III.

Fölemészté önmagát a vész. -
A leáldozó nap szánva néz
Széjjel a vert hallgatag mezőn,
Melynek éke eltiporva lőn.
Zúg a tó, zúgása gyászt beszél,
S míg a part torúlt fövényinél
A haboktól tört halász-ladik
Hulladéka partra hányatik,
Sírva szólnak jámbor részvevők:
Oh mi kínos véget értek ők!
Hullám-sírba szállni ah mi gyász!
Csendes álmot, két ifjú halász!

             IV.

A koporsón leng a szomorú
Rozmarinból fűzött koszorú;
Sír felé, mely végnyugalmat ad,
Gyászkiséret csendesen halad.
Lány-barátok gyámoló karán
Kedvesét kiséri két leány:
Ah! a barna hangosan zokog,
Tán a hű szív megrepedni fog?
Míg a szőke hó-arcúlatán
Köny sem ömlik a halász után.
Látja a nép, s mondja szüntelen:
Nem siratja őt a hűtelen! -
S földi baj hová pihenni tér,
Végre a nép sírhalomhoz ér.
Most az első sírgöröngy lehull...
S tört fohász kel a nép ajkirúl. -
Ajka reszket... szíve elszorúl...
S barna mátka gyám-karokba hull;
Száraz szemmel néz a szőke lány
A kiszenvedt hű halász után.
Látja a nép s mondja szüntelen,
Hogy nem szánja őt a hűtelen!?
Szép szeméből folyva bánatár,
Sírhoz a jó barna lány kijár;
Könnyel a virágot - úgy hiszi -
Rajta nem sokáig öntözi.
És a szőke oly ritkán megyen,
Akkor is csak titkos éjfelen:
És a nép még mondja szüntelen:
Elfeledte őt a hűtelen!!

             V.

Messze tájon, bár körűltekints,
Egy virág, egy fűszálacska nincs.
Zúgva, - mint egy óriási kar -
Hómezőt ölel fel a vihar.
Sírhalmot, mely hóval födve van,
Igy szeretnék látni untalan,
Gyász-fehéren, mint az arc s kebel,
Hant alá kit most temetnek el;
Színtelen legyen, s kopár a hant,
Hogy ne mondjon többet, mint alant,
Mert csak szép hazugság a level,
S a virág, kit fájdalom nevel. -
Bús szemed könyűje, szép leány,
Hull-e még a jó halász után?
Nem!... hisz a szív bármily jó legyen,
Fáj, - de fájva függ az életen.
Kétszer zöldűl már a sírhalom,
S emlékezet lett a fájdalom. -
Mégis él az emlékezet,
Lányka, mely a sírhoz elvezet?
Csendes álmot, két szegény halász!
Szőke, barna lánynak gondja: nász;
Kék köntöst ölt fel mosolygva ez;
Szőke testén  hófehér a mez,
S két menyasszony szívesen megyen
Esküvőre a nászünnepen.
S míg a barna láng-szerelme szól
Mátka-léte boldogságiról,
Hant alatt lel néma, halovány
Síri vőlegényt a szőke lány. -


A HÍR LANTJA.

Vak haragban a győző vitéz,
Oly félelmes, mint az éji vész:
Vérben húny a béke napja el,
Merre villog éles fegyvere;
Hódít s szablyát más nemzetre fen,
Ha már egyet földig levere.

A dús tájak dúltak, feketék,
Minden jel, nyom eltörölteték:
Hogy ott egykor élő nép lakott,
Aki erről szólna, már halott.
Avvagy nyakán rabbilincs zörög...
- Telve vannak a mély börtönök.

S hogy látnák a jövő századok
Nagy hatalmát és a múltakat:
Eltiport nagyságok romjain
Óriási emléket rakat.

Háboritlan áll  a szent liget,
A dúló kéz nem illette még;
Jós forrása halk nesszel buzog,
Lombja suttog, bűvös fénye ég.
Szent ligetben a hír lantja függ,
Mely beszél a történtek felett,
Énekében, mely ragad s emel,
Nyer az érdem hosszu életet.
S a zengő lant és a szent liget
Dulva immár, puszta és siket!

       -------------

Századokkal vénül a világ
És időnként más-más képet ölt;
Ledőlnek a mult bálványai,
S erény lesz, mi bűn volt azelőtt.
De nép és kor, mely támad s enyész:
Az emlékre hűledezve néz.

S im keletről a vénhedt idő
A világot átrepülni jő;
Szeme rozzant sirgödör; vele
Jön a romlás setét szelleme.
Markában az elrejtett jövő.
S melyben ember ugy kevélykedett:
Halvány árnyék lesz a földi fény,
S mint köd úszik bírája megett.

És amint száll, szó dörg ajakán:
»Mi ez, mibe szárnyam megcsapám?
Szólj te, hír beszédes angyala!
Hagyja tudnom lantodnak dala
A hatalmas féregnek nevét,
Akiért a magas fellegig,
- Hálából vagy zsarnok-kény miatt? -
E kőhalom fenn-emelkedik?«

De nem szólal a hír lantja meg,
Melyet eltört a dúló keze;
Fenn-szédelgő álma megcsalá:
Neve, tette elmult, elvesze.
És az emlék menten szétomol...
S míg tovább repűl a vén idő:
Vihar söpri elmállott porát,
S hült helyén a dudva, gaz kinő.
A vers szövege korábbi fogalmazásában ez volt:

Vak haragban, győző vitéz
Borzadalmas, mint az éji vész;
Vérben húny a béke napja le,
Merre villog gyilkos fegyvere,
Melyet vágya egy világra fent...
Nincs előtte, nincsen semmi szent!

Merre szem lát, dúlva a vidék,
Nemzet és hon eltörölteték;
Kínos átok kél a föld alúl,
Börtön-éjben foglyok ajkirúl:
És hogy élne híre ezrekig:
Mely felér a barna fellegig,
Óriási emlék idomúl
Tört hatalmak omladékibúl.

Még a szent ligetnek árnyinál,
Énekes lant illetetlen áll;
S im, riadva, mint kelő vihar,
Szent ligetbe ront a büszke kar:
Sujt,... zokogva a lant földre hull,
S a ligetre néma éj borúl.

      -------------

Századokkal vénül a világ,
Nép enyészik, nép nyomába hág;
S áll az emlék, büszke és magas,
Szédül ormán a felhői sas;

S im kelet felől a vén idő
A világot átröpülni jő;
Rozzant sírgödör sötét szeme,
Jobbján leng a romlás szelleme;
A jövőnek titka homlokán, -
Szállva, mint a gondolat: nyomán
Fény s dicsőség halvány árnyibúl,
Elmulandó pára, köd vonúl.
Ősz szakállán ezredek hava,
Mennydörögve harsan el szava,
Visszanézvén, mert ég s föld között,
Szárny-hegyével kőbe ütközött:
,Szólj halandók hitvány műve te:
Melyet elfú szám lehellete!..
Vagy te, hír beszédes angyala!
Hagyja értnem húrjaid dala
A merész halandónak nevét,
S érdemekkel gazdag életét,
Akiért a barna fellegig
E kevély emlék emelkedik...
Szólj: ki által lőn e kőhalom,
Hála-é, vagy zsarnok hatalom?'

Ámde a hír lantja nem zeneg,
Melyet a szörny karja ronta meg:
Hallgat ő beszédes angyala,
- Csak dicsőek élnek általa!
És ki volt az átkozott vitéz?
Ő nevével vak homályba vész.

       -------------

Reng a föld... az emlék széthasadt;
- Átok élt a kőrakás alatt;
S most sohaj- s nyögésben ront elő,
Vádja méltó, vádja terhelő! -
S a kelő szél zúgó szárnyirúl,
Mint silány por, tengerekbe hull;
Hűlt helyén gaz s hitvány dudva nő,
S míg tovább röpűl a vén idő:
Agg regének kósza hanginál
Gyász feledség gyász ölébe száll.


BEDŐ.

»Hosszú az est, kis házikóm
Csendes, mint a szomjú malom;
Én Istenem, bizony megöl
Elébb-utóbb az únalom!«

Kiált nagy álmosan Bedő,
A negyvenéves agglegény;
S hatalmas ásitás után
Nyikorgó ajtaján kimén.

Meddig? hová? előtte is
Még az titok, de csak halad,
Mig egy ház ólmos ablakán
Ő kandisága fennakad.

Benéz... a kandalló körül
Vígan zeng a leány-dana;
Zenét ily furcsa hangszeren
Kedvetlenűl ki hallana?

Bedő a víg fonóba lép...
Körben ül a leány-sereg,
Holott, a fürge ujjakon,
Dal s tréfa közt orsó pereg.

Ha szál szakad: - sokszor nem is -
Elejtik a pajkos kacsók,
S a macska-gonddal elleső
Legény váltság-jutalma: csók!

Bedőnek tetszik a világ...
Jár a fonóba rendesen:
De oh sziréni csábzene!
Torkára forr keservesen.

Mert hogy Kató fortélyosan
Nyakába varrta jó magát,
A fergeteg bérelte ki,
A jó Bedő csendes lakát.

Most durcás, majd szörnyen darál,
A pernek vége hossza nincs;
- Nem-zsémbes asszony, Istenem,
Beh csókolandó házi kincs! -

Bedő hajnalba' már szökik...
Könnyűl, ha a mezőre hajt,
De len- s kender-vetés előtt
Méregbe jő, s szörnyűt sohajt.

Százszor tekint kötél után,
Végét ohajtva untalan;
De attól - tán a len miatt? -
Legyőzhetlen iszonya van.

 

1844

LANT ÉS KORONA.

Ti a költő dalán csak elmulattok:
Szép nektek az, csillogó ékszer, bársony;
Ha tudnátok, hogy a dalnok szivéből
Mint támad az, fájdalmas éjszakákon!
S jól esik-e könyezni énekére?
Kap-e szikrát lelkétől lelketek?
Hogy a multon s jövőn, búban s reményben
Vele függjetek, vele égjetek!?

Jár a költő, mint Illyés tűz szekérben,
Fent, fent... honnan mindenki más leszédűl!
Repültében aláesik palástja,
S mosoly, köny lesz, - jóslat szól énekébűl.
Legyen a föld, kincs, fény tiétek! ő nem
Lehetne boldog s gazdagabb vele!
Nélküle bús a föld, szegény az élet...
Szenteltessék meg tőletek neve!

      -------------

Elindul a dalnok, hű úti társa
A lant, s keble mosolygó szép világa;
S hol bűvös dalát elárasztva jár:
Mint hangos erdő, zeng a földhatár.
Ki az égboltra hinte csillagot,
Szóló ajkat a madárnak adott,
Szerzés a szellőt és a szélveszet,
A sziklát, völgyet, a hűs kutfejet,
A tengernek mély ágyat vetett:
Megénekli a dús természetet.
Megénekli, ki a dús természetben:
Nyilván vagyon fákban, kőben, - szivekben.

Borong a szív, az emlék megmarad,
Emlegetvén az ifju álmakat;
Zajlik, dobog, ha énekel szerelmet,
Az esthajnal muló derűje mellett.
Ha megcsapja az omladékot éjjel,
A költészet bűbájos vesszejével:
Ébrednek a hősek, - a rom felépül...
- Ah! hogy nem szállt ránk lelkök szép hevébül!

Megy a költő, - s ahol dalolva jár:
Virágba öltözik a földhatár,
Örül, sir a nép, hol zendűl dala,
Szivét találva érzi általa;
Száz fő hajol meg a dicső előtt,
Megelőzi dicsének híre őt;
S a nagy világon bármely utra tér:
Fején fris ágtól zöldül a babér.

       -------------

Nagy tenger partján a dalnok kiszáll,
Hallani őt vágyik az agg király;
Ki mond, - hallván a lant zöngelmeit: -
»Jó dalnokom, maradj örökre itt!
Agg éltemnek már hosszu árnya van,
Az est nyugalmát várom nyugtalan!
Napom folytán ki küzdöttem sokat:
Szelíden jőjön rám az alkonyat.
Kincsem sok, birtokom kiterjedett,
Országolván tiz nagy nemzet felett,
Dalolj, mig élek, édes dalt nekem,
- Aztán legyen koronám fejeden!«

»Oh nagy király, hadd menjek én tovább!
Ugysem lelnék fényesebb koronát,
És távolabb terjedő királyságot,
Mint mellyel a lant istene megáldott.« -
S indul, - de van lánya is a királynak,
A lány kecsén sziv s gondolat megállnak.
»Dalok, mi édes szavad hallanom:
Hogy nem tántorit fény és hatalom!
Mit én adok, dúsan fölér amazzal...
Maradj, maradj! szerető szív marasztal!«

Sejtet velünk egy tulvilági képet,
Álomködben az elmélázó képzet;
Elámul a dalnok...! képzelme, álma
Valóságban ím a gyenge testü harmat...?
Alakot ölt napfény, zene s fuvallat...?
Hová mennél...? itt a világ határa...?
- S a két boldog egymás karjába zárva.

        -------------

Fény s hatalom sugározván körűl:
A dalnok fenn ül trónja bíborán;
Ágyát este tündéri kéz veti,
Felébredése szebb, mint a korány.

De kit a dal fejdelmévé kene:
Énekre készti titkon istene;
S ő lantot fog, de harci kürt riad,
Nem zenghet a dal csatazaj miatt.
Léptét kiséri fényes győzelem,
Millió ajkon harsog neve fenn;
S az ünnep-zajban gyász van kebelén,
Melyet titkos, nevetlen bú szorít,
Hatalma nőtt, erőt vett ellenén,
De ah, költőt csak a lant boldogít!

A trón párnája kemény kő neki,
Körül-repkedvén gondok ölyvei.
Vállát nyomja országa súlyos terhe,
Ezer ajk nyil panaszra és keservre.
Itt is, ott is tátongó seb, holott
Begyógyitni mennyit buzgólkodott!
A nemzetek hozzá kiáltanak...
- Majd ráomolnak a márvány-falak!

Hogy nem dalolhat, szenved akkor is,
Ha est borít be völgyet és tetőt;
A szerelem is fájdalmára van,
Keblére vonván bájos hölgye őt.
S ha néha titkon lantjához suhan,
Ön-egében mulatni csakugyan,
Mi lelke reszketőn hurjára csal:
Ugy tetszik, halvány, szárnyszegett a dal!

Bús a költő, szivén súlyos seb ég,
Mind, amivel bir, néki nem elég!
Ah, más a dal tündér-világa, más!
Ott ha bú támad, van vigasztalás, -
Ott fenn repült, göröngyös itt az út,
Leszorítja a méltó koszorút
- Melyet babérágból a hír fona, -
Fejéről a nehéz érc-korona.

De széjjeltépni földi láncait,
Lelket vesz a költő hatalmasan,
Leomlott a gát, a börtön kinyílt,
Szellem s erő felmagasztalva van!
S mely nem volt a költőn, - az emberen,
Fény, hatalom és gyarló szerelem:
Lehullt bilincsként, mind-mind elmarad,
S gyönyörrel érzi lelke, hogy - szabad!

Most szól a lant, most zendül még az ének!
Viharától, tüzétől önhevének
Önmaga is ugy elragadtatik:
Mint árrohamtól a könnyű ladik.
Repűl, repűl... és amidőn megeszmél:
Eltünt a föld, és minden ami földi...
- Ki már az égbe jut, mért jönne vissza!? -
- A menny örök fényét magára ölti!
A vers szövege korábbi fogalmazásában ez volt:

Ti csak mulattok a költő dalával,
Szép nektek az - piros bársony-darab,
Ha tudnátok, hogy egy élet-szivéből
Folyt a pirosra festő drága hab!

S elgyultok-e a dalnok énekére?
Szép nektek az, fénylő selyem-szövet!
Ha tudnátok, hogy ő szívérzeménye
Szent szálaiból szövé az éneket!

Lelkének abból sző selyembogárként
Tündér-hont a lant felszentelt fia,
S mint Illyést, tűzszekérben elragadja
A fennenszárnyaló fantázia.

Röpűl, röpűl... de visszahúll palástja,
Fenségiből lezeng az égi dal;
S vagy rózsa-szárnyon jő víg csattogással,
Vagy a kebelnek szent fájdalmival.

Sötét a föld, a költő rajt idegen,
Lángszellemét a por le nem köti;
Tűrhetlen a nyüg, bár gyémánt s arany,
Trón és korona földi sár neki!

És lepkeként, mely áttöré gubóját,
A költő lelke mennybe visszaleng...
Szenteltessék meg ő neve... s porember,
Hajolva halld, mit égi lantja zeng!

        -------------

Indul a dalnok; útra kél vele
Tündér világa, lantja, kebele,
Jár a világon, énekelve jár,
S édes dalától zeng  a földhatár.
Elnémítván az édes csattogányt,
Bércormokon köszönti a korányt.
Az est fuvalma, hallni őt, megáll,
Bús dalt ha zeng sírhalmok orminál.
Éjben a holdnak méla fényinél
Édes szerelmet lantol és regél,
Várak mohlepte omladékain
Feltámad a mult lantja hurjain,
Örül, sir a nép, hol felzeng dala,
Szivét találva érzi általa.
Száz fő hajol meg a dicső előtt,
Mindütt dalának híre várja őt.
S a nagy világon bármi útra tér:
Fürtin fris ágtól zöldül a babér.

Dús tartományban a lantos megáll,
Holott dalára vágy az agg király;
Ő énekel, s szól rá a fejdelem:
,Ne hagyj o dalnok el, maradj velem!
Agg éltemnek már hosszú árnya van,
A csendes estét várom untalan;
Mely, érzem, hogy meg is jöend hamar,
Sárgult falombnak kell-e még vihar...?
Dalolj, mig élek, édes dalt nekem,
És oszd meg a királyi trónt velem!
Kincsem nagy, birtokom kiterjedett,
Uralkodván tíz nagy nemzet felett:
S majd, lantodon zengj lágy álmot reám,
S lesz éneked jutalma koronám...!

Ő mond: »a költő csak lantjának él,
Nehéz koronát érte nem cserél...!«
S indúl, de a királyleány legott -
Képzelni szebbet, álma sem tudott,
Nem földi ő, tündér világi szép! -
Elébe napszemét lesütve, lép:
»Oh dalnok! - így cseng égi dalszava,
Emelkedvén szűz keble bűvhava -
Oh dalnok! a trón, gyöngy s arany mit ér?
Szivem maraszt, s szerelme lész a bér...
Mennyről te lantod bájos hanginál,
Oh én tudom, gyakorta álmodál:
Mennyből a mennyet néked e kebel
Lehozza, dalnok, lángérzelmivel...
Maradj... o légy miénk... szép dalnokom!«
Küzd, szédül a költő e hangokon,
S a tárt karokba elbűvölve hull...
Megpattant húrral a lant följajdúl...
Feledve lét... dal... ajkok összeforr...
Hah! szellemem győzelmet űl a por...?

        -------------

Fönn trónja bíborán a dalnok űl,
Fény s hatalom sugározván körűl;
Szivét  tündér hatalmu nő-kebel
Forró szerelme melegíti fel.
S kihez keggyel mosolyga Istene,
Kit a dal bajnokává fölkene:
Lantot ragad... de kürt riad legott,
Csatára hí királyt s hű bajnokot,
És elhal a dal - zúgván harcmoraj -
Mint bősz viharban a kebelsohaj.

Megtér az ütközetrül a király,
A nép örűl, a dalnok szíve fáj,
S mig a hon ül győzelmi ünnepet:
Titkon borong a harcbabér felett.
Hatalma nőtt, leverte ellenit;
De ah költőt csak a lant boldogít...!

Királyi székén izzadozva ül,
Száz gondok ölyvei röpkedvén körűl;
Országa súlyos terhe vállain,
Felé panasz sír ezrek ajkain,
Igazságért népek kiáltanak,
S utána a nap fáradalminak,
Ha est borít be völgyet és tetőt:
Keblére vonván bájos hölgye őt,

Meglopja éjét lángzó érzemény,
S kéj-mámornak merűl el tengerén...
S ha szende nője mellől álmiban
Magát ellopva, lantjához suhan:
Mit újja reszkető hurjain kicsal,
Ah oly halvány, oly szárnyszegett a dal!

Bús a költő, szivén nehéz seb ég;
Pokolba hullt, ki mennyet álmodék.
Ah, más a dal tündér világa, más!
Húron ha kél bú, kél vigasztalás.
Ott fön repűlt, göröngyös itt az út;
S hervasztja fürtin a zöld koszorút,
Kit érdemágakból a hír fona,
Égő sugárival a korona.

De összetörni földi láncait,
- Kibontván el-benyügzött szárnyait -
Im ébred a szellem hatalmasan,
S arany, gyémánt a porba sujtva van.
A dalnok él! im égi lantja zeng
Lelkének bájvilága földereng;
Eltépve hull le porba a bilincs,
Csalfényiből a dalnokon mi sincs,
És szenvedelme, mely csak földi volt,
Vak ösztönével szivéből kiholt.

Nagy a szellem! soká nem tűri ő
Nyügét, s mely rabbá tégye, nincs erő!

         -------------

Kél a dalnok, s a bércek orminál
Fellelkesülten, lantjával megáll,
Dall, s öndalától elragadtatik,
Mint árrohamtól a könnyű ladik,
Fején kizöldül újra a babér,
Nagynak, dicsőnek szűk e földi tér,
S im, felmagasztalt lelke, romjainál
Porbörtönének, mennybe visszaszáll!


MARCO.

Mihály doge korában
Velence fölvirad,
S megvívni vad pogánnyal,
Táborba száll a had.

És már a végcsatának
Döntő viharja kél,
Hol élet- és halálra
Villan ki száz acél.

A harc tüzébe' Marco
Zászlója fenn lobog,
Ellen kezére nem jut,
Mit izmos karja fog.

Pogány kezére nem jut,
Mellyel jelölve van:
A szent kereszt, hiveinek
Jogos csatáiban.

S a földre végsugárit
Nem hinti még nyugat:
Zászlója győzelemre
Vezérli a hadat.

Történt azonban, - nálok
Balsors előjele -
Hogy földre hull a zászló,
Felén törvén nyele;

Foszlányit szerte hordja
Lábán száz harci mén;
S vak rettegésre válik
A győzelem-remény.

Marco megáll... körülnéz
Vadúl... s egy pillanat,
Már útban éri hősét
A bátor gondolat.

Csak a menny bús haragja
Tán rémesebb - kivont
Acéllal a pogányság
Parancsnokára ront.

Sujt... és a tar fejének
Turbán-tekercsibűl
A hős bontó kezén, im
Hószin lepel terűl;

Még egyszer sujt... s leszelve
Egy véres kar leve: -
És e lepelt, mihelyt rá
Keresztet ir vele:

Feltűzi kardhegyére, -
A zászló fönn lobog,
Alatta összeforrnak
A szétbomolt sorok.

S a földre barna fátylát
Nem vonta még nyugat:
Zászlója győzelmére
Vezette a hadat.

 

1845

A FÉNYBOGÁRRÓL.

Te nyáréj szeme!
Te élő smaragd!
Te földi csillag!
- Hol vetted magad?

    -------------

Bájos leánya
Volt a kikeletnek;
Napsugár szőve
Fürtűl a főre;

Mit lomb takargat
Szüz teste harmat.
Szemének álmán:
Tündéri látvány
Játéki születnek.
Járása: gyöngéd
Szellők lebegése;
Mosolya: ifju
Rózsák feselése.

És megjön a nyár,
A nap süt, éget;
S a szép kikeletre
Hoz gyászos véget.
- Nem szól a csurgó
Halmok vidékin, -
Hervadt koszorúján
Nincs illat és szin.

Árván maradt a
Tavasz leánya;
S diszét buvában
Elveszti, lehányja.
Magát elrejtve
A rengetegbe,
Kietlen barlang
Homályán lappang,
S zuhatag mellett; -
De nem lel enyhet.
Nem védi cser, szil,
Mint a tüzes nyil:
A nap sugára
Lövelve reája.

Ő is beteg lesz,
S érezve végét:
Bejárja éjjel
A bérc vidéket,
És mig bucsúzik,
Bágyadt szemének
Könycseppje elhull...
- S a köny megéled...
Belőle kékes
Smaragdfény árad,
Életet adván
A fénybogárnak.

    -------------

Te földi csillag,
Te nyáréj szeme!
Fénylő rövid élted
Könycseppből leve!


A vers címe első megjelenésekor »Rege a fénybogárról« volt és szövege így hangzott:

Volt a derűs tavasznak egy
Bájos leánya régen,
Kit szült a hajnaltól, fehér-
Liljom nyiló ölében,
Hogy majd ha völgyen és tetőn

Lomb és virág elasznak:
Élné tovább rövid korát
Anyjának, a tavasznak.

Mi bájt csak adhatott az ég,
S a buja föld határa,
A bűbájos tekintetű
Szülő varázslatára:

Ajándokát, melyet nyere
A természet nevében,
Mind egyesíté a leány
Tündéri kellemében.

A naptól kért arany sugárt,
S adá fürtűl fejének,
Dalból szövé ajkit, szemét
Kékjéből tiszta égnek.
Jó illat volt lehellete,
Habjáték szűzi teste...
De nincs halandó képzelet,
Mely bájait lefesse!

Azonban a kalászos nyár
Megérkezvén hevével,
Halálra vált a szép tavasz
Ezernyi kellemével;
Reá hervadt virága hullt
Halotti szemfedélnek,
Elnémult völgyön és tetőn
Bánatjában az ének.

Az árva lány örömtelen
Járt széjjel a vidéken;
De nem talált vigasztalást
A földön és az égen.
Anyját nem adta vissza már
A föld kisült határa,
S rá gyilkolón lövele a
Nap égető sugára.

És homlokáról hervadón
Hullott alá füzére,
A hajnal harmatcsöpje sem
Szolgált enyhűletére.
S mely támadott, midőn a bús
Szülő végsőt lehellett,
Nem bírta felfrisíteni
A hűvös esti szellet.

Beteg, nagyon beteg leve,
S midőn érezte végét:
Bejárta még utószor a
Bérc és mező vidékét,
És a magános éjszakán
Amerre lépe, jára.
Fájdalmának köny-csepje hullt
A földnek pázsitára.

És meghalt egy bokor tövén;
De merre könnye hullott,
A barna éj vidékein
Száz kékes fényke gyúlott.
S mely szép szeméből folyt alá,
Szűz csepje a könyárnak
Adott imígyen életet
A tünde fénybogárnak.

 

1846

NÉPREGÉK, NÉPMONDÁK

MÁRTA KÖNNYE.

Hol a Karpát havas tetőin,
- Mint barna csókák a téli fára, -
Halk szárnyütéssel a kifáradt
Felhők megűlnek éjszakára;
Hol a vihar fogantatik,
S szül a mennydörgés száz harsány fiut;
Hol a havas rózsája búsúl,
S a törpe fenyvek tengő szára fut:
Magában egy kicsinyke tó
Áll a jégvölgyi csúcs alatt,
Mely méltán tiszta, mint a köny,
Ha bús leány szemén fakad;
Hiszen könyhullatás özönje!
E kis tavacska: Márta könnye.

           -------------

A Tátránál szép pásztor-lányka élt,
Nyugalmas völgyben álla háza;
Szép pásztorlánynak tőszomszédja volt
A Karpát legdelibb vadásza;
Ez, a bércek sugár fenyője,
Vihartürő, bátor, nemes;
Az, a havas szelid rózsája,
Szüz, bájoló, szemérmetes.
Az ifju élt-halt a leányért,
S hűségben a lány ajka, keble hő;
Mely a két szívet élteté:
Szerelem volt a tiszta levegő.

Kincset nem juttatott nekik,
Szegény kegyelmed, vak szerencse!
De a boldogság, mint egy jó barát,
Édes, piros borral tölt poharát
Meghozta, hogy rájuk köszöntse;
És hol van a dús, aki - mint ők -
A tiszta szivnek együgyű szaván
Küldvén fohászt jó Istenéhez:
Erőt, egészséget kérjen csupán?

Mely halványultan elhalt,
A csendes esti hajnalt,
Halvány világu életével
A barna éjsötét fedé el.
Ugy látszott a kőszál a bérc felett:
Mint egy imádkozásba mélyedett,
Fehér szakálu órjás remete;
S a boldog este méla, csendes
Homályinál a két szerelmes
Még nyájas-édesen beszélgete.
Jó éjszakát oly sokszor monda már,
- Ismételvén a búcsu-csókokat, -
De akit még egyszer karjába zára:
Szép kedvesének egy meleg szavára,
A jó vadász megint csak ott maradt. -
Szólt végre a legény: ,én távozom!'
S mond a leányka: »oh maradj, maradj!«
,Hol a zergék gyors nyája jár,
Ott leljen a hajnal-sugár!'
»Ah, a Karpátokon veszélybe' vagy!
Az út sikamlós, bérce tiszta fagy:
Átfúnak a hideg szelek:
Szerelmem, én ugy féltelek!«,
Hadd fujjon át a Karpátok szele,
Majd felmelenget Mártám kebele...!
S el, el most a bércek közé!
Merész vadásznak társa: vész;
Szelid galamb, Isten veled!
Az estve ujra hő karomba tész!'

A rengeteg bércek tövéhez
A gyors vadász elére;
Halmocska oldalán, ledőlt a
Föld harmatos gyepére;
S járván mindig hű gondolatja,
A szép, a hű pásztor-leányon:
Mely lelkét lágy karján ringatta,
Igen szép volt az éber álom:
Gondos gazdasszony, rendes ház körül,
Ki a fáradt vadász elébe
Kiáll az útra, majd a dombra ül,
S virgonc fiúcskát nyújt ölébe;
Gagyogni kezdő gyermekére
Mig híven hallgat boldog apja:
Válláról súlyos fegyverét
A hű nő nyájasan lelopja;
Lelkének könnyebben esik,
Ha csak hazáig is viszi;
Hisz ő elbirja könnyedén...!
Az áldott lélek azt hiszi...

Mig így merengett, csendes álom
Nyomá a fáradt testet el;
S más, új világ állt a vadász előtt,
Csodás, szétfoszló képivel.
Ugy tetszett: rengetegbe jár,
Holott szirt s omladék fölött,
Vérben fetrengő párja mellett,
Hófehér vad galamb nyögött;
Majd megszólamlott a galamb:
»Szerelmem, én ugy féltelek!
Kárpátokon veszélybe' vagy...!«
S eltűnt galamb, rom, rengeteg...
Mert a vadász fölébrede...
S hol a zergék gyors nyája jár,
Felhőkbe nyúló bérceken
Találta a hajnalsugár!

Hogy elvált a kedves vadásztól,
S a csendes éj a földre szálla:
Nyoszolyája fehér párnáin,
Nyugalmat Márta sem talála,
Járván mindig hű gondolatja
A szép, a hű vadászon:
Mely lelkét lágy karján ringatta.
Mint hattyut a tó játszi habja,
Igen szép volt az éber álom.
Rokon lelkeknek vágya egy;
Ifjával, egy kép állt előtte,
De szűzen-gyöngéd színezettel...
Mig fáradt pilláit beszőtte,
Selyem pókhálójával
A csendes szenderűlet;
Uj képeket mutatván
A rajgó álom-élet.
Ugy tetszett: hűvös árny alatt,
Melyet magános zöld fenyő vetett,
Gyászos szalaggal, rozmarin-
Csomót, füzért kötözgetett;
És megzudúla hirtelen
Az ágakon Karpát sebes szele,
S a földre hullt a zöld fenyő
Elszáradt ága, sárga levele.
S mig árnya meghosszabbodék,
»Szelid galamb, Isten veled...!«
Sohajtott a száraz fenyő,
S a küzdő lány felébredett.
»Karomba hozza őt az este!«
Mond, s kedvesét hűn várta, leste.

Eljött az alkony,... nem jött a vadász...
»Uram Teremtőm, hol van ő?«
A kínos éjre szép reggel viradt...
De a vadász nem jött elő.

Leszállt az estve újolag,
»Hová maradt  a kedvesem?
A Karpátok veszélye nagy...
Oltalmazd őt, jó Istenem!«

S harmadnapon a hű leány,
Hegyen, völgyön bolyongva jára,
Kiáltozván a jó vadász nevét:
Hideg viszhang felelt szavára.

S im a jégvölgyi csúcs alatt,
Holt-hidegen találta őt,
Estében szikla tépte meg
A hű kebelt, a barna főt.
Megzúdult a sugár fenyőn
Karpát halálthozó szele;
Csak hosszu halvány árnya van...
Sárgán lehullott levele!
Szegény fehér galamb!
Hol nyögve búgsz, a barna rom,
- Mig élted puszta rengeteg -
A szörnyü fájdalom.
Mutatta álmad, hogy bus rozmarin-
Füzér fog lengni híved hamvain.
Hol ifju élte megszakadt,
Ott, a jégvölgyi csúcs alatt
Talált nyugalmat a vadász;
Felette kis fenyő-kereszt,
Amelyet, tiszta harmatával,
A fájdalom s hűség fereszt...
S hű Márta, a boldogtalan szűz,
Hivét addig siratta ott,
Mig egyszer, a szirtre hajtván fejét -
Bujában kővé változott.
S kisírt könyűiből.
Kerek tavacska lőn.

      -------------

Forrása nincsen, s nem apad ki
A kerek tócsa kebele:
A kőlány minden hajnalon
Fris cseppeket hullat bele;
És tiszta e köny bús özönje...
E kis tavacska: Márta könnye!


A HALÁSZ ÉS ARANYHAL.

A Tisza partján nyári éj vagyon,
A rekkenő hőség enyhült nagyon;
Zug a nádas, a viznek erdeje,
S habokra hajlong bokrétás feje.

Körűl a táj az éjben elmerült;
Csak a kuvik szól, más madár elült,
Dalolt, kicsínyeit megápolá,
S fejét meleg szárnya alá dugá.

A nádas-lakók legfurcsábbika
Ámitva bömböl, a bölömbika;
S a suta fűrjnek pitypalattyinál,
Féléjszakán a szája be nem áll.

A nyáj kolompja, mint egy éjharang,
- Elhallik messze harmaton a hang -
Mélán beszél át a nagy éjszakán,
Az éjmagány még csendesebb szaván;

S mintha dobnál a vizbe nagy követ,
Egy loccsanást benn uj meg uj követ;
Vadréce-pár csap a habokra ott,
Vagy egy-két torkos harcsa felbukott.

S mig a tulpartról, az ég enyhiben,
A csárda szürkül át nagy kétesen:
Imitt a kecsegés halásztanyán,
A megrakott tűz víg szikrákat hány;

A kört, kisebb, nagyobb cselédivel,
Karád a vén halász foglalja el;
Regényes a kép és vonzó nagyon...
A Tisza partján nyári éj vagyon.

       -------------

Szeretnétek, fiúk, ha
Beszélnék egy regét,
Minőt a hét apátok
Lelke sem halla még?'
Igy törte szós Karád meg
Az álmos hallgatást,
Vetvén a fűzfagalyból
A tűzre jó rakást.
'Jó, hát mondok; hanem még
Más a dolog sora:
Torkom kiszáradott, mint
Az országút pora;
Mert hasztalan! biz én már
Öreg legény vagyok!
Bor nélkül, vizlucsokban
Nyáron is megfagyok.
Kenyerem víz, de inni
Nem kell nekem szegény...!
Ha megáhítom a bort,
Csak bort iszom biz én!

Azért szolgám, ugorj át!
Zörgesd fel Dávidot;
Mondd: a vén halkapó, tul
Szörnyen megszomjazott;
S nem a világ - tudod már! -
Egy-két sovány keszeg;
De kitépem szakálát,
Csak jól ne mérje meg!'
S mig meghasad köd és hab
A gyors ladik nyomán,
Karád nagyot kiált még
A távozó után:
'Ne késs' sokáig, áldom
Fiú az Istened...!
- S felbillentvén kalapját,
Megnézte az eget; -
,Úgysem lesz még időn túl
Egy kis borozgatás,
Hiszen kenyérebéden
Alig van a kaszás!'

      -------------

Volt egyszer egy király; - már
Nem tudom a nevét,
Mert még gyermekkoromban
Hallottam e regét; -
Budán lakott, elég az
Hozzá, s magyar vala;
Kenyere háború volt,
Melyben meg is hala.
A tengerről, hol egyszer
Igy háborúskodott:
Magával egy igen szép
Aranyhalat hozott.
És a királykisasszony
Nagyon örült neki;
Hol asztalára tette,
Hol ablakára ki...

Azonban a halacska
Nőtt, nőtt, nevelkedett,
Hogy már a szűk üvegben
Alighogy férhetett;
S gyakran mosolygva nézvén
A jószivű király,
Hogy édes lánya benne
Minő kedvet talál:
A szép Margit-szigetben - -
- Szolgám! te vagy az ott...? -
... Egy rendes kis halastót
Gonddal csináltatott,
Mely takaros, de mégis
Elég tágas vala,
Pedig kristály-üvegből
Feneke, oldala.

S minden istenadott nap
A szép királyleány
Ott termett a szigetben,
Keresztül a Dunán:
Elnézte órahosszat
A fürge szép halat,
S megázott nem csak egyszer
A drága patyolat
A gyönyörű teremtés
Kezén, - hogy szaporán,
Örömlihegve kapott
A halkirály után;
Mely gondos ápolóját
Már szintugy ösmeré,
S morzsolgató kezéből
Az étket elvevé.
Tubácska, gerle, mókus,
Minden feledve lett;
Halát szerette a lány
A többiek felett.

De hirtelen megárad
Egy éjjel a folyam;
Sziget s tavacska a víz
Alá temetve van.
És reggel, a világ hogy
A két partra siet:
Csupán a fák mutatták,
Mely tájon a sziget!
Az áradás, ahogy jött,
Hamar el is szaladt,
De a tóban a halnak
Csak hült helye maradt:
Szilaj habok lopák el,
Ragadva azt tova,
S hét országnak halásza
Sem mondja meg: hova?

Rimánykodott atyjának
A lányka, hogy neki
Az elszökött halacskát
Ismét kerítse ki;
- Azt gondolta a lelkem,
Hogy ez csak úgy lehet! -
Király szive megesik
Lányán, akit szeret;
És országszerte hangzott
Kevés idő alatt,
Hogy aki kézre tudja
Kerítni a halat,
És azzal, nagy sietve
Budavárába fut:
Becsűleten felül még
Kap egy egész falut.
Még a pap is halász lett,
S félország szaporán;
Vége! elmenni halnak
Nem lehet a nyomán!

Akkor a Tisza partján
Egy kis házacska állt,
Melyben legényfiával
Öreg halász lakált;
A ház e tájon állott
Nem messze, ugy lehet:
Szegény apám, - nyugodjék! -
Még tudta a helyet.
S hogy híre-hamva sincs már,
Nem kell csudálni, mert
Hejh a Tiszán azóta
Igen sok víz lement!

Mig a legény a vízen,
Gyalmot szedett, vetett:
Vén apja már csak a jó
Tanyán tüzelgetett;
Sokat tudott beszélni
A régiek felől,
S hogy háborúban is volt,
Látszott beszédiből,
S nem hiábanvalóság
Volt szájában, ha szólt;
Mint a fehér galamb, ősz,
De jó erőbe' volt.

S egyszer, tudná az Isten,
Mi lelte a legényt?
De tenger-éjszakán át
Nem hunyta be szemét;
Sápadt volt, és sohajtott...
Nem mondta, mije fáj,
Bánat csüggött a szívén,
Mint valami nadály.
Csolnakján, nem csak egyszer,
Vízmentiben lement,
Mert andalgási közben,
Lapátja csak pihent:
S hálóját a fenékre
Ferdén buktatva el:
A gyors habokra bámult,
S fél nap se huzta fel,

Megmondom én, mi volt a
Szegény fiú baja:
Szivében szerelemnek
Zugott hamis zaja;
De gazdag úri lány volt
A fiu kedvese,
S szép, hogy mellette Tündér
Ilona semmi se!
S ráfogni is ki merné...?
A gazdag úri lány,
Szintúgy epekedett a
Halászlegény után.

Egyszer, hogy a legény a
Vizparton álldogált,
Hogy már megszégyenítse
Dologtalan fiát:
A vén halász, kezébe
Nehéz hálót fogott,
S a sarkantyú vizéhez
Azzal eltapodott;
Lenyomta a fenékre...
- Fiához mit se szólt, -
S midőn felhúzta: benn az
Aranyhalacska volt.

    -------------

Megadta, amit ígért,
A bőkezű király;
- Nem játszik az szavával,
Királyi szó megáll! -
S a vén halász fiával
Budára ballaga,
Hogy az aranyhalacskát
Ő adja át maga;
S hogy amit rég ohajtott,
Meglássa, a - Dunát,
Meg a királyt, s lakását,
A hirneves Budát.

       -----------

S hogy megjövének onnan,
Örülve, gazdagon,
Mely mondva volt a hosszú
Pecsétes iraton:
Elfoglalják az árnyas
Szigetben a falut,
- Hol vígan a nagy és kis
Tiszának árja fut, -
S ez a nemeslevélben
Halász nevet nyere,
Amelynek két aranyhal
Volt ékes címere.

      ------------

Szép kedvesét az ifju
Elnyerte csakhamar,
És boldog volt az uj pár,
Mint a vizben a hal;
S a vén halász közöttök
Élt nagy nyugalmasan;
Bor közt, hires Budáról
Beszélve untalan.
Elmondta: a király mily
Édesdeden beszélt,
Mi több: vállára tette
Háromszor is kezét!
És büszke volt ezekre,
S szivének jól esett,
Hogy nemzetes nagy uram
Névvel neveztetett.
Amelyet a királytól
Kapott a vén halász,
Füzes Tisza-szigetben
Maig megvan Halász.

  -------------

Elmondván szós Karád a
Hires halász-regét,
Álom fogá be aztán
A hallgatók szemé;
S az iskolás fiú a
Mesével álmodott:
Horgával a Tiszából
Aranyhalat fogott.


SÜLYEDÉS.

Szatmárban, melyet a Szamosnak
Gyorsan futó hullámi mosnak,
A part felett közel,
Ki jár a szántóföldeken,
- Hol a fehér kenyér terem -
Mély sűlyedésre lel.
Mikor vevé eredetét?
Régen kihalt tán, aki sejté;
Hiába kérdezed,
Még az emlékezet
Sem válaszol, rég elfelejté.
De róla monda él,
Mit, a serdűlő unokáknak,
Beszédes ajka vén apáknak
Hiven el-elregél;
S tuléli őket a beszéd.
A sűlyedés történetét,
Időnek őszült gyermeke:
Mondd el nekünk, rege!

    ------------

Egy szűk határu falvacskában
Két ember éle hajdanában;
Egyik gazdag vala,
De felfuvalkodott szivében;
Elűzte a szegényt,
Ha tőle kért Isten nevében.
Sok földje, rétje volt,
De mégis a másét kivánta;
S irigység mardosá,
Ha boldogult felebarátja.
Hitetlen volt, s templomkerűlő.
Galád, s a más kárán örűlő.
Másik szegény vala,
De ékessége volt kegyesség;
Kisérte lépteit
Jámborság és az egyenesség;

Isten félelmiben
Járt a világ s az Úr előtt,
Abban nevelte gyermekit,
Kik tarták tiszteletben őt.
Megtörte szívesen
Kenyerét a bús éhezőnek;
Nem tudta balkeze,
Mit szíve, és mit jobbja tőnek.
A szűk határon birtoka
Nehány barázda volt csupán,
De amely termett gazdagon
Az istenáldás harmatán.

Gazdag s szegény
Szomszédok voltanak;
Itt és amott
Felnőtt legényfiak.

    ----------

Történt egykor, hogy a szegénynek
Fiára nagy szerencse várt,
Elnyervén boldog élet-társul
A legszebb, a legjobb leányt.
A jegybenjáró mátkapárnak
Üdvet mosolygott homloka,
S hangzott vidám öröm zajától
A jó szegény kis hajloka.
De a gazdag szivét sötéten
Megszállja a gonosz,
És a szegény boldog családnak
Szörnyű nagy bút okoz;
Arany s fortély ugy elvakítá
Az ingatag lelkű anyát:
Hogy a gazdag fiához adná
A hű szegény menyasszonyát.
És míg a gazdag, kárörömtől
Elrészegülten, tombola:
Az elszakasztottak szeméből,
Titkon kinos könyár folya.

Takartak a mezőn javába',
Száz szorgos, napsütötte kéz
Kötött s rakott szemtől nehéz
Kévéket a kereszt-rakásba.
S már bévivé a koszorút,
Melyet kalászokból kötött,
- Szines szalaggal ékesen -
A munkás ünnepélyesen,
Zsoltári háladal között:
Midőn fiával, a szegény,
Keresztiért ment a mezőre;
De csak nehány kuszált marok
Várt künn a jámbor érkezőre.
S hol izzadás között
Szántott, vetett, kötött:
Verejtékének drága bére
Jutott a tolvajok kezére.
Jól tudta, hogy ki volt!
De ajka egy rosz szót se szólt.
»Nem hágy el Istenem« sohajtott,
S szótlan fiával visszahajtott.

    -------------

Eljött az őszi forgatás.
És a szegény, nézvén előre,
Két ökröcskével, szántani
Korán kiment a szántóföldre.
De már a gazdag és fia,
- Szomszédja lévén balfelül,
S vonván ekéjét hat tulok, -
Földét elszántá hitlenül.

»Romlást hozál
Szegény fejünkre álnokúl;
Te lész oka,
Ha tán jámbor fiam kimúl;
Te vetted el menyasszonyát,
Kévénk vermednek adta magját,
Földünket szántod mostan el,
Nem félve a nagy ég haragját.
Amint ezt míveled:
Ugy áldjon Istened!«

S az mond negédesen:
»»Ugy áldjon Istenem,
Mint elvevém koldus kepéjét;
S föld nyelje nyomban el,
Ki másénak veté ekéjét;
S ha e föld a tiéd itt,
Bolond szegény:
Ne menjek egy tapodtat
De sűlyedjek el én!«
S amint a szót kimondta:
Megnyilt alatta a föld...
Fiastól, mindenestől,
Legottan elnyelé őt.
És aminő darab helyen
Megfér ekéstől hat tulok:
- Fakadván büzhödt víz alant -
Maradt mély sűlyedés-torok.
S mig a szegény
Mindenhol e csodát beszélte:
Boldog fia
Világát hitvesével élte.

       -----------

Az éltes magvetők, mikor
A sűlyedésnél szántogatnak:
Az ostoros fiúk előtt,
- Delelni amidőn kifognak,
Vagy a barázdában pihennek,
Megösztökélvén az ekét -
Miként nagyapjuktól tanulták,
Elmondják a regét.
Nem is gyanítva, hogy szavokban
Oly magvat vetnek el,
Amely az évek barázdáin
Még sokszor ujra kel;
Növelve bűbájos virágot,
Amellyet ápolgatni fognak
Tovább regélő unokák, a
Jövendő századoknak.


CSÖRSZ ÁRKA.

Borsod s Heves határán,
Jó vándor, aki jársz,
A sík vidéken egy vén
Ároknyomot találsz!

Ez, mint órjás ekétől
Szántott barázda-ut,
Tiszától a Dunának
Nehány mérföldre fut.

Magas partját mi végett,
Mikor s ki hányta fel?
Az eltünt századoknak
Homályiban vesz el;

S ugy áll a zöld mezőben,
Mint nagy királyi sír,
Melynek porlott uráról
Rég megnémult a hír.

De annyi szent igaz, hogy
Sokszázados korú;
- S jó hogy nem szól, beszéde
Mert volna szomorú! -

Sok év duló hatalma
Megküzködött vele;
De földdel még maig sincs
Betöltve kebele.

S ki tudja, még körűle
Hány embernyom kihal!
Mig ví idő s enyészet
Rontó hatalmival.

De - mint a népnek ajkán
Maig forog neve, -
Csörszárkáról, halljuk meg,
Mit mond az agg rege.

       -------------

Régen, felette régen,
Sok tenger év előtt,
Elöbb, mint a magyar nép
E szép hazába jött:
A kósza longobárdok
Királya Rád vala,
Pannónián ki úr lőn,
Karjának általa.
A nagy Dunának árja
Fedezte birtokát,
Melynek kövér, meződús
Partján ütött tanyát.

Rád úr kemény vitéz volt,
Termetre óriás,
Esetlen durva bárdját
Három e birta más.
Vad arca, rőt szakállal
Szemig benőve volt;
Többet mondott szemével,
Mint ajkival, ha szólt.
Harc volt egész világa,
S alig hogy megpihent,
Mint a darázs kizúdult
S ismét csatákba ment.
S akit balsorsa ottan
Keze ügyébe vitt:
El nem beszélte otthon
A harc történetit.

Történt egykor, hogy Rád úr
Kemény csatába szállt:
Frigyesnek hítta Csörszöt,
A szép avar királyt;
És ott, hol a Tiszának
Zuhognak habjai,
Vad tűzzel űltenek fel
Csörsz, és avarjai.
És amint összeforrott
A két király hada:
Elsöpré, mint az árvíz,
Ki rája támada.
Az ütközet kemény volt,
De gyorsan vége lőn,
Mert elfutott az ellen,
S elhullt a harcmezőn.

Megadván ellenének
Rád a halálcsapást:
Ivott Csörsszel Hadurnak
Kegyetlen áldomást.
Aztán a harci zsákmány
Osztályra vetették,
Jutott a hadfiaknak,
Bőségiből elég.
De Csörsznek semmi kedve
Osztozni nem vala,
Mert szíve gondolatja
Továbbra szárnyala;
Mert szíve gondolatján
Rád úr leánya élt,
Szép Délibáb, jutalmúl
Frigyes csatáiért.

A puszták vadrózsáján
Merengtek álmai,
Csatás szivét megejték
A lányka bájai;
S megesküvék: alatta
Bár romba dől a föld,
S az ég fejére omlik...
De birni fogja őt!

Rád, tüzhelyére vívén
Harcot leső hadát,
Feléje Csörsz imígyen
Hallatta szózatát:
,Rád, jó szomszéd, frigyes társ,
Ur szép Pannónián!
Megharcolá csatáját
Csörsz érted a csatán;
Kit a halas Tiszának
Uralnak martjai,
És érte élnek, halnak
Kemény avarjai.
Kinek hatalma nagy, - de
Meglásd! - nagyobbra nő...
Harcdíj fejébe' kéri
Szép Délibábot ő!'

S kis szíve Délibábnak
Gyorsan dobog vala,
Oly kínos-édesen fáj
A szónak általa;
S a fájó édes érzet,
Titkos szerelme volt,
Mely olthatatlan lánggal
Szép Csörsz felé hajolt.
De Rádnak, Csörsz beszédén,
Szörnyen főtt a feje;
Még most nem volt tanácsos,
Hogy vétsen ellene;
És bár eszébe' sem volt
Od'adni a leányt;
- Mert készült birtokából
Kitolni Csörsz királyt, -
Gondolkodott... vad arca
Villámokat lövelt,
Mig fortélyos fejével
Végűl imígy felelt:
»Nem bánom Csörsz, leányom
Legyen menyasszonyod!

De birni őt - Hadúrra
Mondom! - csak ugy fogod;
Ha, - jól figyelj! - Tiszádnak
Vizmosta partira,
Melyen jövél, az úton
Vizen viszed haza!

Hatalmat emlegettél,
Láttasd meg jó vitéz!
És Rád, édes leányát
Karodba tenni kész!«

Megértvén Csörsz, imígyen
A nagy határzatot,
Népével tüzhelyére
Sietve távozott.
Hószínü harci mén fútt
Szép Csörsz király alatt,
S ott termett a Tiszánál
Miként a gondolat.
Arcára, gyors utában,
Lágy szellet-ár omolt,
S a szellő Délibábnak
Meleg fohásza volt.

  -----------

Partszaggató Tiszánál,
A zöld füzes felett,
Száz meg száz kéz töré fel
A megfeküdt gyepet;
Csörsz népe talpon állott,
Talpon egész hada,
S nagy és kicsiny, ifjú s vén,
Munkában izzada.
Tekintsd a hangyabolyt meg,
Ha felbolygatva lőn;
Ugy hemzsegett az ember
A népesült mezőn.
Égett a munka, éjjel,
Nappal, későn, korán,
Hogy mély árok hasadt a
Dolgos sereg nyomán;
S Tiszától a Dunának
Vett a mezőn futást,
Naponkint mind tovább nyult,
S haladt szemlátomást.
Csörsz mindenütt jelen volt;
Ha dőlt, ha lankadott:
Népének, biztatása
Megint erőt adott.

Szép Délibáb sohajtva
Nézett kelet felé,
Kétség, remény s szerelme
Fogyasztá, élteté!
Egykor, hogy fenn virasztott,
S vérzé a bú nyila,
Álmot küldött a hajnal
Nedűs pilláira.
S előtte álmain szép,
Tündér világ terűlt,
Amelyben száz varázs kép
Támadt, meg elmerűlt.
Hű Csörsz király, s az árok
Tünék fel álmain,
S szerelmes vőlegénye
Őt vitte habjain;
Felébredett... s boldog volt
Az édes álmakon,
És várván várta hívét,
A gyors hullámokon,
De hasztalan remélt, várt,
S epedt a hű leány,
Mert Csörsz királyt lováról
Egy vészes éjszakán,
- Sürgetve nyargalózván
Az árok mentiben -
Az ég tüzes-villáma
Üté le hirtelen.

Ki vérengző csatákban
Párjára nem talált:
Erős isten nyilától
Látá meg a halált.

És a meglankadott nép,
Legott pihenni tért,
Megátkozván az árkot
Sok fáradalmiért.
S szerelmes Délibáb... ah
Mély volt szívbánata...!
Elhalt, miként az alkony
Csendes fuvallata.

  -------------

Az ároknak tövénél,
Ároktő
most is áll
Borsodban, a Tiszának
Füzlepte partinál.
S a hely, hol véget ére,
Néptől megszállva lőn,
Épülvén Árokszállás
Az áldott sík mezőn.
Sok év letűnt, mióta
Az árok megszakadt.
De a regének ajkán
Csörszárka felmaradt.

  -----------

Nézzétek Délibábot...!
Verőfényes napon,
Meg-megjelen remegve
A sík határokon.
Az alföldnek vidékin
Tünő szárnyon lebeg,
Csörsz nyughelyét keresve,
És nem találva meg.
S kesergvén most is, akit
Hajdan könyezve várt:
Elönti könyözönnel
Körűl a láthatárt.
És ujra látja álmát,
Melyet rég álmodott,
Mert megtelik vizárnnyal
Csörsz árka is legott.


A JÁVORFÁRÓL.

Vára fényes csarnokában,
Hatalomban ősz király ül.
S ősz királynak oldalánál:
Három ifju szép leánya;
Vén cser árnyán gyöngyvirágok!
A remény, mint zsönge pázsit,
Mely körülhabozza őket.
Kellemén a két nagyobbik
Büszke, mint a tói hattyú.
S a legifjabb kék szemével:
Bájos, gyöngéd liliomszál.
S mintha csendes alkonyatkor,
Bárány-felleg száll az égen:
Szőke fürtök kondorulnak
Kebelére, homlokára.
Rajta függ az elmerengő
Ősz királynak pillanatja...!

Lelke csendes tó, felette
Szenvedély viharja nem zúg,
Mely hullámot verne rajta.
Víg örömnek fülmiléje,
Partjain nem csattog, és a
Bánat gerlicéje nem búg.
Ifju álmak, szép remények
Fáiról a lomb lehullott;
Sárgán hullt a tó vizébe,
Sárgán uszkál tűkörén most.

- Minden oly szelid, nyugalma! -
Rajta még emlékezetnek
Gyors fecskéje száll suhanva,
S meg-megütvén szárnyhegyével:
A tó lágyan összerendűl.

Ül az ősz, ül elmerengve...
Szőke lánya kellemében
Ifjusága hő szerelmü
Bájos angyalára ösmér.
S ím a csendes alkonyatban
Megcsendűl, ezüst szavával,
A kápolna kis harangja.
Búra hajló ciprus árnyán,
Ott van a hű eltemetve!
S mintha édes lelke szólna,
- Kis harang ezüst szavában -
A merengő ősz királyhoz:
Hűn megért lelke  a szót.

  -----------

Jött az estve holdvilága.
Mély álomba szenderűltek
Ősz királlyal barna lányok.
És az esti holdvilágnál
Pásztorifju, furulyája
Lágy szavában szólt epedve,
Zöld  bereknek félhomályán.
Szőke lányka andalogva
Hallgatott a halk zenére,
S mintha híve ajka szólna
Furulyája lágy szavában:
Hűn megérté lelke a szót.

A kelő nap súgaránál.
Gondban ébredt ősz király föl:
Nyugtalan volt álma éjjel:
Koronáját fenn ragyogló
Gyémántjától fosztva látta.
Könyben kelt a szőke lány föl;
Nyugtalan volt álma éjjel:
Anyja sirját látogatta,
A halottak hajlokában.
Búsan kelt a pásztorifju;
Nyugtalan volt álma éjjel:
Nyája legszebb báránykáját
Két dühös vad tépte össze.

,Zöld halomnak oldalára,
Menjetek ki, kis kosárral,
Menjetek ki, jó leányim!
Epret áhit ősz apátok,
Édes ízü földi epret,
Jószagút és hűvösítőt.
És ki megtér zöld halomról,
Telt kosárral legkorábban:
Az leend én édes lányom!
Azt fogom forrón szeretni,
Koronámat az birandja,
Hét országom arra szálljon.
Zöld halomnak oldalára,
Menjetek ki jó leányim!'
Szólt az ősz, és elmenének
Kis kosárral a leányok,
Szedni édes földi epret,
Jószagút és hűvösítőt,
Zöld halomnak oldalára.

,Teljél, teljél kis kosárka!
- Halkan mond a legnagyobbik -
Koronája ősz apámnak,
Hogy ne szálljon más fejére!'
»»Teljél, teljél kis kosárka!
- A középső szóla szintúgy -
Hét országa ősz apámnak
Hogy ne légyen senki másé!«
»Teljél, teljél kis kosárka!
- A legifjabb igy sohajtott -
Hogy ne légyek ősz apámnak
Jó szivétől eltaszítva!
Teljél, teljél kis kosárka!««

S íme, telve lőn legottan
Szőke lánynak kis kosárja.
Látva ezt a két nagyobbik,
Rút irigység szóla bennök:
,Koronája ősz apámnak,
Hét országa ősz apámnak,
Hát övé lesz, hát övé lesz...?
Nem, nem inkább vére folyjon!'
S a jó testvért elveszítvén
Rosz leányok, nagy kegyetlen:
Vén jávorfa gyökeréhez
Földbe ásták, bétemették.
És megoszták édes eprét,
Összetörték ki kosárját.

Majd a fényes várba térvén,
Ősz királyhoz igy beszéltek:
Oh atyánk! baj ére minket...
Jó testvérünk, jó leányod,
Rengetegbe tévelyedvén,
A dühös  vad elragadta,
Mely reátört nagy kegyetlen.
S ősz király, mély bánatában,
Hamvat hinte bús fejére
Veszve, veszve koronája
Legtündöklőbb éke, dísze!
Mert elment a jó leányka
Édes anyját látogatni,
A halottak hajlokába;
S onnan többé vissza nem tér. -

Ujra kelt a hold világa.
Zöld bereknek félhomályán:
Pásztorifjú furulyáját
Ajkihoz merengve nyomta.
Fútta, fútta... s mindhiában.
Megnémult a síp örökre!
Édes hangot mért is adna?
Nincs ki hallja, nincs ki értse!
Alszik a szép kékszemű lány,
Jávorfának árnyokában,
Könyezetlen, siratatlan!
Pásztorifjú, a dühös vad
Báránykádat összetépte!

Zöld halomnak oldalában,
Vén jávorfa törzsökéről,
Harmadik nap éjszakáján,
Ifju hajtás sarjadott fel,
Szőke lánynak temetőjén. -

Zöld halomnak oldalában,
Búsan járt a pásztorifju,
Legelésző nyája mellett.
Majd lemetszé furulyának
Vén jávorfa sarjadását.
És midőn ajkára tette,
Bús keservvel szólt imígyen:
  - Fújad, fújad én kedvesem!
  Voltam én is király lánya;
  De most vagyok jávorfácska,
  Jávorfából furulyácska!

S pásztorifju, furulyáját
Felvivé az ősz királyhoz;
Ki midőn ajkára tette,
Bús keservvel szólt imígyen:
  - Fújad, fújad én atyám! ah
  Voltam én is király lánya;
  De most vagyok jávorfácska,
  Jávorfából furulyácska!

És midőn a rosz leányok
Ajka érte, szólt imígyen:
  - Fújad, fújad én gyilkosom!
Voltam én is király lánya;
De most vagyok jávorfácska,
Jávorfából furulyácska!

S a két gyilkos lány fejére,
Ősz apának átka szállott;
Bujdosásba üzve őket:
Nem hagyá sehol pihenni
Szőke testvér véres árnya,
S szörnyü átka ősz apának.

Búra hajló ciprus árnyán,
Kis harang ezüst szavában,
Két halottnak lelke szólott,
Csendes alkonyatsugárnál
Búba sűlyedt ősz királyhoz.
Aki elment nem sokára,
- Búra hajló ciprus árnyán, -
Kedvesit meglátogatni,
És nem tére vissza többé.


SIRATÓ.

Kőrösnél az ó temető
Sirató nevét honnan vette?
A legvénebb siremlék mondja meg,
Mely századoktól áll felette;
A legvénebb emlékszobor pedig
Az ősrege, s barnult irása
Gyász idők hosszu sóhajtása,
Mely halkan, de fájón emelkedik.

          -------------

Tatárfutás volt; csendes tüzhelyét
Elhagyta a föld árva népe,
Rémülten búván erdők, nádasok
Kétesen védő rejtekébe.
Míg a szülő sikoltó magzatit
Karjára és ölébe szedte:
A roskadásig megterhelt fiú
Megélemült apját vezette.
Vagy a pogány gyilkos dühének,
Vagy éhhalálnak martaléki;
Mig földig égtek a gazdag tanyák,
S az alföldnek boldog vidéki.

Közel Kőröshez, rég beomlott
Földvárnak halma látható;
Vizbástya, mely köríti védve,
Posványos, káka-fedte tó.
Holott a hóka szárcsa költ,
S fürészfogával nő a kollokán;
Hol jár a Délibáb tünő vizével,
És a lidérc bolyong muló tüzével,
Az nappal és ez éjszakán.
A zaklatott nép, a futáskor,
Magát a vízi várba vonat,
Holott remény és rettegés közt,
Vala ébren, éjjel s naponta,
S mély hallgatásban a rideg vár
Élő halottak sirja lőn,
A kínos életről jelentést
Csak a szivek gyors dobbanása tőn.
Vagy néha hangzott élesen
Egy ébredő kisded sirása,
S reá, szorongó édesanyja
Elcsillapító suttogása.

Volt a várban egy özvegy asszony,
Három legény fiával egyben;
Mátkája volt már mind a három
Legénynek, járván véle jegyben.
S kettő, szelid vigasztalás közt,
Ölelvén derekát,
Ápolgatá a bús üregben,
Lankadt menyasszonyát.
Szólítá most a harmadik
Mátkáját, halkan, csendesen...

A szózat szájról-szájra ment,
De a leány nem volt jelen.
,Isten kezében életünk!
- Szól a legény most hangosan -
Legyen meg ő szent akaratja,
S mi rólunk elvégezve van;
De én a várat elhagyom,
Veszélybe' van menyasszonyom!'
»Mi kába gondolat...!
Halálba döntenéd magad...?«
,Az Úr nevére esküszöm:
Hogy mátkámmal halok vagy élek!'
»Megállj fiú, az Istenért...!
Gondold meg: egy és ennyi lélek...!
Árúlónkká teend az ut,
És a pogány nyomunkba jut!«,
Menyasszonyom veszélybe' van...!
Szólott az ifju és szemének
Fénnyel sugárzó tűkörén
Elszánás, és hüség ülének.
»Isten kezében életünk...
Testvér! megállj, veled megyünk,
Bár jussunk a halál révére!«
Szólt a legény két jó testvére.

S könyhullatási a kezét
Fejére kulcsoló szülőnek,
Rimánykodási a szegény
Lányoknak mind hiába lőnek.
Bucsúra nyultak a kezek...
A forró ajkak összeforrtak,
A forró könnyek összefolytak;
És a fiúk - eltüntenek.

          -----------

Miként a nyári zivatar,
Dörgésiben tovább-tovább vonúl:
Mind távolabb járt a pogány,
Az elpusztított föld határitúl.
S a mátka, szíve kedvesére,
Az agg szülő édes fiára,
A földnek népes rejtekében
Mindegyre és hiába vára.
S midőn a hirrel visszajöttek,
Kik voltanak kiküldve kéműl,
- A pusztulást búsan beszélve meg -
Az éhező s eltikkadott sereg
Kibútt a földvár rejtekébűl;
De háza táját meg nem ösmeré,
Megváltozott a föld alakja;
Nem tudna rajta mit pusztítani
A felgerjedt Isten haragja.
Fehér csordák, nyerítő ménesek
A tágas pusztán nem legeltenek;
De az százszorta kínosabb,
Hogy ömlött annyi honfi vére,
Vagy jutván a pogány kezére,
Rabszíj s inség sanyarta rab.
S a halvány mátkalány,
És a kisirt szemű anyának,
Az esdekelve várt
Fiúk elébe nem futának.

Véres homokban, a várhoz közel,
Merev holtak feküdtenek;
Szegény szülő s özvegy menyasszonyok!
Maradt-e rájok könnyetek?
A mátkahűség, s a testvéri
Elolthatatlan szeretet;
Itt nyujta véres áldozatra
Három virágzó életet.
Mert amidőn a jó testvérek,
S a feltalált szép mátkalány
A mentő vár felé menének:
Rájok tört lesbül a pogány;
S hogy nem vezették a dühös hadat
Az elbútt társak rejtekére:
A gyilkoló fegyvernek élitül
Omlott a hívek drága vére.

És esküjéhez az
Ifjú hiven hala;
Hideg keblén feküdt
Hideg menyasszonya.

Pusztán maradtam, mint a megszedett
Szőlő az ősznek idejére!
Szólt a szülő, s a két leánnyal
Borúlt a hívek tetemére!
Majd sirt ásának a gyászos helyen.
A tiszta hűség vértanúinak,
Hogy akik egymásért vérzettek el,
Egymás porában megnyugodjanak.
És még sokáig a gyászló szüle,
- Karom vezetvén a két bús leány -
Kijárt a kedves sirhalomhoz
A nap nyugalmas alkonyán.
Meg-megsiratván a zöld hant felett,
A három nő, a mátkát s gyermeket.

         -------------

Hol a nép elhunyt kedvesit
Nyugodni - később - földbe tette:
Kőrösnél az ó temető
Sirató nevét innen vette.


A KARCSAI TEMPLOM.

Vándor! Bodrogközön megállj,
A csendes Karcsa partinál:
Hol vándor eszterágok
Lármás seregbe gyülnek,
És hablakó buvárok
Örvény ölébe tünnek.
Hol a sirály habokra csap,
- Gyorsan, miként a gondolat -
Midőn halászni megy:
Ott látsz, álmélkodással, egy
Veres márványból alkotott
Ősrégi templomot.
Falán száz domború alak
Mesés csoportja látható,
Imitt egy haltestű leány,
Amott egy emberarcu ló;
Itt sárkány, pikkelyes csoda,
S általcserélt tagú alak;
Ott ábrák és jegyíratok
Által borítvák a falak.
Hogy a csodás templom miként
Vevé eredetét?
Ki a templom körűl lakik,
Kérdezd meg a regét.

      -------------

Nagy kerek tó habja zajgott
Hajdanában e vidéken;
S tündérlányok büszke vára
Állott lenn a mély fenéken.

Kik, midőn az éj leszállott,
A habok szinére keltek,
Hajnalarccal, harmatajkkal
Bűbájos dalt énekeltek:

»Szállj le, szállj le csendes éjfél!
Álom! lengj a föld fiára!
Most miénk a lég biralma,
Most miénk a föld határa.

A szerelmes hold sugári
Hízelegve átkarolnak:
Mig sohajtva, lábainknál,
Ifju szellők udvarolnak.

Merre lengünk, merre szállunk,
Csak mi ébren, minden alszik;
Illatfátyolunk szelétől
Mély, csodás álom foganszik.

Nincs halandó, a virágok
Templomát ki megtalálja;
Nincs ki hallja, amidőn zsong
Méhehangu orgonája.

Im, az éj harangja kondúl...!
Éjharangnak halk szavára,
Nincs ki lássa, mint sietnek
A virágok éjimára.

Büszke rózsa, szép királynő
Lép előre, és nyomában
Szende liljom, a virágok
Szűz papnője, hó-palástban,

S az, mit emlit  a halandó,
Szólva harmat-, s fénybogárról,
Szentelt víz, oltári lámpa,
A virágok templomából.

Csak mi tudjuk, csak mi értjük
Hulló csillagok regéjét;
Titkos éj varázs csodáit,
Szellőhárfák lágy zenéjét.

Itt vagy, itt vagy csendes éjfél...!
Álom dőlt a föld fiára;
Most miénk a légi ország,
Most miénk a föld határa!«

S a királynő légi fátylát
Szétterítvén, ráülének;
S négy szögénél fogva, lágyan,
Négy szellőcske szálla vélek.

Majd keletre eljutottak,
A hajnalnak csarnokába,
Aki épen koszorút font,
Rózsafényből, homlokára.

S üdvözölvén a jövőket,
Megcsókolta édes ajkkal;
- Testvérek valának a szép
Tó-királynő és a hajnal. -

És mulattak... végre felkölt
A királynő búcsuzásra;
Mert a naptól gyors parancsot
Vett a hajnal, indulásra.

És jövén, a barna szellem
Őket üldözőbe vette,
Mert szerelmét, rút magával,
A királynő megvetette.

S míg a szellők gondolatként
Szálltak a légben pihegve:
Gyorsabban a barna szellem,
A királynőt fenyegetve.

Most beérte... és a fátyolt
Megragadta már kezével...
Azon percben a királynő
Mentve lőn, s a tóba tünt el.

A rút szellem hasztalan várt.
Tüntek évek, tűne század,
S a királynő nem hagyá el
Többé a mély vízi várat.

Végre, mind ő, mind leányi
Más vidékre költözének,
Hol ne érje el hatalma
A sötétség szellemének.

Esti csarnokát a hajnal
Nyugat vizén adta nékik;
Mely csarnoknak büszke tornyán
Bíbor zászló leng az égig.

S szétonták a vízi várat;
Márványból dőlt falának,
Emlékére vészes éjnek,
Ékes templomot rakának.

És közelgett a királynő,
S melyet a toronyba szána:
Szép, ezüst szavú haranggal
Két tündérke szállt utána;

De a munka megszakadt most...
A vég éjfél perce múla,
S a harang, a féltoronynál
Megkondulván, földre húlla.

És az eltünt tó vizéből
Kis folyócska vált a réten;
Egy tündér maradva benne,
Hogy a templom őre légyen.

S melyet a víz tart temetve:
A harangot verje félre
Minden száz év végeztével,
Tündérlányok emlékére.

      -------------

A régi templom,
És csonka tornya máig áll,
A Karcsa csendes
Folyásu sásas partinál.
S ha csendes nyári éjjelen
Az őr tündérke megjelen,
- Fel-felbukván a víz szinére -
A pásztorember rátekint,
S nyugodtan fűbe dől megint,
Megemlékezvén e regére.


BEREGSZÁSZ

A lomha Vérke partján, jó pásztoremberek,
Egyetmást emlegetvén, pipázva ültenek;

A csendes nyári éjben tisztán sütött a hold,
Szélsöprött udvarában egy szál felleg se volt.

S fehérre bémeszelvén tetöit és falát,
A távolabb Beregszász feltünt az éjen át,

Honnan nyersen kivágott az őrkakas szava. -
S élesen felsikoltott a rendontó kasza,

Szíszegő fütyöléssel futkosva élein
A kaszafén, a rétek távol vidékein.

Amelyet a serény pór nehéz igába fog:
Kérőzve meghevert a fejér szarvú tulok;

Mig csürkin, a falánk ló, béklyót csörgetve járt,
Porcogva foghegyelvén a lóherés határt.

                   ------

»Nem így állt e vidéken
Régenten a világ!
- Egy éltes pásztorember
Mélázva felkiált, -
Amikor még, az egymást
Érő falvak helyett,
Nagy földön pusztaság volt,
S a vizparton berek.
Itt hízott gömbölyűre
A jóvérű csikó;
S nem egykönnyen szorult be,
Midőn lehullt a hó.

Hát még a zöld mezőben
Legelésző gulyák...!
Hejh - mondom - hajdanában
Máskép állt a világ!

Kik lakták hideg őszig,
A messze nyúlt gyöpöt,
Volt egy vigkedvü pásztor
A többiek között:
Szásznak hitták az embert,
Tréfálva szüntelen,
A vén csont azt se tudta,
A bú mi fán terem.
Megérzé már két dűlő-
Földről a bor szagát;
De a gáton legény volt,
S nem huzta el magát.
Ha összement, bogárzott,
S ezerfelé szaladt
Deréknyárban a jószág:
Megállta a sarat.
S ha olykor összekaptak
A pásztoremberek,
És kard ki kard! zajongva
Egymásra törtenek:
Szász közbe jőve, szent volt
A béke általa;
S máskor a táncingerlő,
Ha kellett, ő vala.

                   ------

Egykor delelt a jószág a bokrok enyhiben,
S elszenderült subáján Szász pásztor édesen;
De morgó lárma kelt, mely a berket áthatá,
S a szunnyadót, riadva, talpára ugratá.

Hát, mint a barna felleg, mely mennydörögve jő,
A szomszéd csorda kormos bikája tört elő;
De más kegyetlen állat, Szász nyájából, viszont
Az ellenség szavára választ ad és kiront.

Bömbölve nézte egymást a két viaskodó,
Tajték szakadva száján, mint a fáról a hó;
Vastag kötélnek hinnéd a feldagadt eret,
Mely szűgyin és nyakában duzzadva lüktetett.

Szemén mely vérbe' forgott, szilaj düh lángja gyult,
Mig bolytos farka csiklós tekercsiből kinyult;
S első lábával a port hányván az ég felé,
Még távol, már előre nyakát meg-megszegé.

Most a két bús bikának türökje, homloka,
Dühöngve összeütvén, keményen csattoga;
De társát a berekbe tolá egyik korán,
Mig barna vér patakja csordúla meg nyakán.

S a vér látása jobban felgyújtva a dühet,
A bokrok közt megújult a véres ütközet;
Az összevágott homlok szolgálva tengelyül,
A két veszett csatázó forgott körűl, körűl.

Kiöltött nyelve kéken, hosszan függött alá,
Hátán a szőrt mikép a sertét felborzolá;
Hasadt körmét gyep és föld veré sürűn tele,
A port magasra hányni nem tudta már vele.

Elfulva mindenik már, nem bőg, csak nyöszörög.
Tövén vér serkedez fel, ugy csattog a türök;
Miglen a Szászé el nem veré az idegent,
Hogy szégyenében búsan bömbölve visszament.

S mely kotródott a hosszú viaskodás alatt:
Az ütközet helyén nagy kerek gödör maradt.

Szász a bikára sujtá
A görbe sombotot,
Mely megcsördűlve szarván,
Lassan elballagott.
Szász fejcsóválva állt meg
Most a gödör felett,
S mi volt, mit oldalában
Egyszerre észrevett?
Széles, rozsdás vasabroncs. -
Szásznak se kelle több,
Nagy kése hasgatásán
Tágúla szét a gyöp.
És addig ásta, véste
A föld rögét, porát:
Abroncsos oldalával
Mignem kitünt - egy kád.
Abroncsa rozsdaett volt,
Dongája korhatag,
Behorpadt volna egy jó
Ökölcsapás alatt;
És amint bizgatá Szász,
- Remélve, nyugtalan -
Lábáról majd leverte
A ráomolt - arany;
Mely a kádból csak ugy dőlt-
Kinyomva oldalát,
Mig szeme-szája Szásznak,
Bámultában elállt.
Magához térve később
Ijedt örömibül,
Amint csak torka szolgált,
Kiáltozott körül:
Elő hé! merre vagytok!?
Jertek csak! mi dolog...!
S a számos pásztorember
Együtt álmélkodott.
De majd dologhoz láttak
Ugyancsak lelkesen,
Sütött bár a tüzes nap
Sugára mérgesen;
S a kád a föld öléből
Amint kivéteték:
Megtöltve színarannyal,
Hat volt körülte még!
A nagy kincsből, a helyre,
Melyen találtatott:
Rakának a folyónál
Elsőbb is templomot;
S kiirtatván tövestől
Körülte a berek:
Ott települtenek le
A pásztoremberek.

És a vének beszéde
Maradt firól-fira,
Miként épült a város
A Borzsa partira;
Mely, minthogy Szász a kincset
Berekben lelte fel:
Emlék gyanánt, Beregszász
Nevet kapott s visel.

                   ------

Az egyház, melyről a mult idők regéje szól,
Nem rég emelkedett ki gyász omladékiból;

Ez, melyre a magyarnak a lengyelek keze,
Kölcsön fejében egykor jó leckét jegyeze.


A VÁNDOR LÁPRÓL.

A nyári napsugár, mint a méh fulánkja,
Szúrva, égetően lövelt a sik tájra;
Lelankadt fű, virág; és a gyenge növény
Elaludt, kisült a forró nap melegén.

Tátott szájjal lippent meg a rétek fűrje,
Hogy a nagy hőséget könnyebben eltűrje;
Lihegve bukott el a habtörő szárcsa,
Hogy fejét enyhitő, hűs habokba mártsa.

A leveles erdő hint hűs árnyat épen;
Nagy kerek erdőnek leveles szinében,
- Mely távolról, mint a sik föld koronája
Látszott, - mulatott az erdőknek királya.

S amint kitekinte zöld lombok ablakán:
Szemébe tűnt távol egy szép tündérleány,
Ki a levegőnek útain fényesen,
A zöld erdő felé tartott egyenesen.

Bársony-szekerének két sebes madara,
Nagy lankadás miatt, most lassan halada;
Az erdőhez érvén a tündérhölgy, végre
Felnyitá szép ajkát ilyetén beszédre:

'Cserkoszorús ura a zúgó erdőnek!
Engedd meg, hogy hüvös árnyaidba jőjek;
Ha hallottad hirét, nevét az atyámnak:
Én lánya vagyok a nádas királyának.

Utam tul vitt vala hét ország határán,
- A tenger leányit látogatni járván -
Atyámhoz tó-várba immár visszatérek;
De hű gerlicéim lankadtak, szegények!

Engedd lombos ágon, őket megpihenni,
Hűvös forrásodnak kutfejéből inni;
És kondultával az esti harangszónak,
Háláját vészed a messze-távozónak!'

A tündérhölgy szép volt kimondhatatlanúl,
Iránta a király emésztő lángra gyúl,
S szemeit sokáig legeltetvén rajta,
Vendége szavára igy válaszolt ajka:

»Szép tündér! előtted árnyékos országom
Leveles kapuit szívesen kitárom;
Hol tiszteletedre madarak zengjenek,
Illattal hódolván virágok, levelek!

Hűs forrásvidéken elélhetnek itten,
Vadgalambjaimmal, gerléid meghitten,
És kondultával az esti harangszónak,
Ne mondj végbúcsút az érted lángolónak.

Szívemet, kezemet tenéked ajánlom,
Maradj országomban, nékem is királyom!
Mert bár csak nehány perc, mióta szemléllek:
Már is a szerelem kínos tüze éget.

Nézd, mi nagyszerű az erdők palotája!
Száz zugó cser és tölgy őrűl körűlállja,
S madarak fészkével rengő fiatalok;
- A bántó vihartól védve léssz általok.

Mely pilláidra lágy álmot hozand, a szél,
Halkan dúdolgatva röpkedjen fürtidnél;
S álmaidnak tündér-játékáról varrjon
Hímet a természet, völgyeken és halmon!«

'Jó király! - felelt a tündérhölgy, - szivemet
Ne zaklasd, szerelmét mert birnod nem lehet!
Nagyszerű és gazdag az erdőknek tája,
De boldogságát e szív itt nem találja.

Hol jajongva röpked légben a gyors sirály,
Ott vagyok én boldog, fénylő tó partinál;
Égerfás szigetben ki csendesen élek:
A vadon erdőnek zúgásától félek.

Virágos a tópart, csendes álmot hoz rám,
Nádas palotámban, nádpelyhű nyoszolyám;
Ne bántson meg a szó, erdők nagy királya!
De kedves honába vágy a tó leánya.'

»Nem, nem! - kiálta az erdők bőszűlt ura, -
Esküszöm az ég s föld minden hatalmira,
Hogy karjaim közűl senki el nem ragad;
Elrablom szerelmed, ha nem nyujtod magad!«

A megrémült tündér egy szót sem szólhata,
De megvigasztalá titkos gondolata, -
Ha jő az álomtól terhes éjnek árnya:
Akkor megszabadít gerléim gyors szárnya.

De hajlongó ágon, hüvös forrás felett
Ülvén a két gerle, imígy beszélgetett:
Mi szép, mi hűs erdő! beh boldog, aki itt,
A lombos ágakon, élheti napjait...!

A tó vidékén csak árnyatlan sás, haraszt;
S hallád-e, a király mily szivesen maraszt?
Mily nyájasan szólnak a madarak velünk,
Menjen bár a tündér, mi vissza nem megyünk!

A hütlen madarak imígyen szóltanak;
De ám kihallgatá őket a jó patak,
És völgyön, réteken lélektelen futott,
Míg a baj hirével a tóba nem jutott.

A tó királyának mindent elbeszéle,
Mint jutott útazó leánya kezébe
Az erdők urának, ki őt fogva tartja;
- Megrendűlt a hírre a nádastó partja.

Harag gyult szivében a tündér atyjának;
Szavára a habok mind fellázadának,
S bőszült rohanással, mint szilaj paripák,
A partokat tágas résekre szaggaták.

Maga a fejdelem, egy óriás habot
Megnyergelvén, elől vezérűl vágtatott;
Ijesztő zugással utána gyors hada,
Réten és völgyeken dulással halada.

A kerek erdőhöz éjfélben elére,
Kiönti boszúját urának fejére;
Ki, amidőn most mély álmából felriadt:
Országában látta a féktelen hadat.

Nagy volt a zűrzavar; ingó galyak felett,
A felrezzent madár ijedve röpkedett;
Futottak, elvesztek a négylábú vadak;
A dús virulmánnyal oda lett a patak.

A tündér mentve lőn; de amidőn atyja
Szeretett leányát karjába ragadja,
Egy irígy tölgy - máskép nem árthatván néki -
Lehajlik, s a gyöngyöt nyakáról letépi.

Kék lángú köve fül-diszének azalatt,
A kapkodó tüske körme között maradt;
S lerántván fejéről hófehér fátyolát,
Eltépett foszlányit a szélnek adta át.

A tündérhölgy, piros hajnalhasadtára,
Kilépvén atyjával a sziget partjára:
Felzugott nádas és tó, nagy örömében,
Hogy tündérasszonyuk megérkezett épen.

Veszteségét a szép tündér nem sajnálta,
De fájt, hogy gerléi hűtlenségét látta;
Mentve volt, de atyja mégis vésztől tartván,
Őröket állitott fel a tónak partján.

Kitűzött helyén a sás állott kardjával,
Mellette a gyékény barna buzogánnyal;
S a csáté - kezében háromélű tőre -
Volt a tó-szigetnek éjjel, nappal őre.

                   ------

Az erdőnek ura búsúlt veszteségén,
Szivében a hölgyért emésztő tűz égvén; -
S látván, hatalommal többé mit sem tehet,
A tündérhez gyakran küldözött levelet.

Kikeletkor reményt, szerelmet irt bele;
Őszkor sárga színnel rajzolá levele
A szívét emésztő keserű bánatot...
Melyet, hogy elvigyen, a szellőnek adott.

De ki mindannyiszor vissza búsan tére,
Üres választ hozván ura levelére;
S mondá, hogy a sziget kegyetlen leánya
Levelét eltépi és a tóba hányja.

Ekkor a lángoló szerelem helyébe;
Gyülölség költözött a király szivébe,
Fenekedvén tündér-szigetre és tóra,
Magához kéreté a vihart egy szóra.

S nem sokára, vadúl fúvó szélparipák,
A vészt, szilajon az erdőhöz ragadák;
S elbeszélvén baját - vérboszúban égett! -
Tőle kért az erdőkirály segítséget.

»Te, ki a rontásban nagy kedvedet leled!
Egy napi dúlásra átengedem neked
Szép országom, ha a tündért elragadod,
Felforgatván tavat, szigetet bősz karod.«

- Bizd reám a többit! mond a vész kevélyen, -
Holnap a szigetnek csak hült helye légyen!
Porszemekre tépem, hogy a tó fenekén,
Posványos sár gyanánt üljön le feketén.

Hallván a jó patak a veszélyes alkut,
Völgyön és réteken lélek-szakadva fut:
S a tó királyához amint elérkezett:
Híven elbeszéle néki mindeneket.

Mihez fogjon? vagy kit hivjon segitségül?
A király sokáig töré fejét... végül
Aggódástól sötét orcája földerült,
S a parancsát váró habok közé merült.

- Munkára föl! minden földet, serény habok,
A zöld sziget alól, gyorsan kimossatok!
Azt hagyván meg csupán, melyben fészkét vere
A növények széjjel-ágazó gyökere!

S már hallatszott távol a vihar zúgása,
De a habsereg nagy szorgalommal ása;
Megvan! - s a zöld sziget, a viz s mélység felett:
Mint fűhozó ladik, hintázva lebegett.

Ostromát a vihar meghozta csakugyan,
De dühe, zúgása volt mind haszontalan;
Mert ellent nem állván a tónak szigete:
Egész erejével neki nem dőlhete.

A bősz vihar minél inkább nekirohant,
Annál gyorsabban ment az óriási hant;
Annál sebesebben úszott a víz hátán,
Mindig a kergető vihar előtt járván.

Igy menekült meg a szép tündér és sziget,
Mosolygva nézvén az erőködő szelet,
Kivel az erdőnek ura, mind e napig,
A boszúról zugás között tanakodik.

S ma is láthatjátok még a tündérleány
Füldiszének kövét, csendes nyáréjszakán;
Mely leszakasztatván irígy tüske által:
Szent János-bogár lőn, fénylő kékes lánggal.

S foszlányi eltépett fehér fátyolának,
Ősz táján, a légben hosszan nyulva szállnak;
S búbánattal lakol a hűtlen gerlice,
Örök turbékolás lévén bús élete.

S a tölgy, mely a tündér gyöngyét elragadta,
Ágán tartja mind e napig, de miatta
Búsan hervadoznak rajta a levelek,
S végre is elszárad a sinylődő beteg.

                   ------

Eddig van a rege. A vándor láp ekkép
Vevé a tavak sik hátán eredetét;
Mely, miként a parttól elszabadult ladik,
A széltől, határról-határra hányatik.

S midőn a tó vizén rendet, kaszásokat
Elviszen, és velök gyorsan tovább halad:
A tündér vándorol ott a habok fölött,
Míg más tavas vidék határinál kiköt.


KIRÁLY KÚTJA.

Mátyás király felől szól a rege,
Aki nagy becsben állt a nép előtt,
Melynél vándor diák, utas, vadász
Képében megszállt, megfordult vala;
S hol a tányér, hol a párna alatt
Sok szép aranyat elhagyogatott.
Ki ösmeretlenül lesé ki a
Hamis birót s huzó-vonó urat.
És volt ijedség, volt hála s öröm,
Annyi szomorú s tréfás jelenet:
Ha végre magát megösmérteté.
A népnek ő ma is nagy embere!
Ő az, kit ajka mindenek felett
Igaz voltáról dícsér, emleget,
És országszerte tettiről regél.
Ha elfelednék is a paloták:
De a kunyhókban mindörökre él.

                ------

Kiséretével Mátyás egykoron
Abauj bércein vadászgatott,
A legmagasb hegyen ütvén tanyát.
Mert amit egyre óhajt és keres
Tevékeny lelke: munka, zaj, kaland.

S fölkelvén a vadkergető csapat:
Megzúdult a vén erdő, mint midőn
A lombos tölgyek koronáiba
A szeles vihar belebonyolúl
És kivergődni nem tud hirtelen,
Gúzzsá csavarja bár az ágakat.

Hosszú kiáltás nyult a fák között,
A bérceken kürtszó harangozott,
Előre, hátra ebsereg csaholt.
Éles süvöltés és süket robaj
Veré föl a bérc rejtekét, zugát.
S a rengetegnek öblös kebele
Ijedtében rá viszhangban felelt.
A tanyáikból felriadt vadak
Rakásra hulltak a csoport előtt,
S Mátyás királyon nem tett senki túl!

De amidőn a vig vadász-tanyán,
Ropogva égő tűzrakás körűl
Zöld gyepre csapta a sereg magát,
Hogy kipihenné fáradalmait;
Midőn körüljár a nehéz kupa,
A kövér szarvas nyárson sistereg,
S élénk vitába lép át a beszéd
A nap gyönyöre- s akadékiról:
Mátyás király nem szóla senkinek,
Került, fordult, - s egyszer csak elveszett!
A völgyben egyszerű falvacska volt,
A falvacskában annyi rózsa-arc...
S ő nagyságának tetszett a kaland!

Imígy elhagyván egyszer a tanyát:
Hüvös forrásra bukkant mentiben,
A hegy tövénél, napkelet felől.
És a forrásban ifju pórleány
Bugyogtatá zöld mázu korsaját,
Dalolva tartván azt a víz alatt.
Nyájas szavakkal üdvözlé elébb
És kért azután egy ital vizet,
Az ifju lánytól, deli szép vadász;
S a szép vadásznak az ifjú leány
Szó nélkül nyujtá a hüvös italt,
És minden vére szép arcába ment.
De a forrásvíz el nem olthatá
A vadász szomját, melyben az epedt,

Bámulva a szüz arcát, termetét:
Szemével itta kecseit mohón,
De égő ajka váltig szomjazott...
A lányka olyan ártatlan vala,
Piros kis ajkát csók nem érte még,
S a szép vadász oly szomju, oly heves!

A kut fölé hajolván újolag
Kis korsajával a bájos leány,
Mélázva nézett a fenékre le;
Akkor meglopván a heves vadász:
Általkarolta karcsu derekát,
S piros ajkára hő csókot nyomott.
Aztán, - egyik sem tudta, hogy esett -
A szép leányka ékes korsaja
Véletlenül lehullt és - összetört...!
S ijedtében a völgyi forrás
Azonnal jéghideggé borzadott...!

A szép vadász többé meg nem jelent,
- Elhagyta a vidéket a király, -
A lány pedig, mikép a monda szól,
Könyűs szemekkel, halványan, kijárt
A völgyi forrás mohos szélihez,
Ülvén felette búsan, egyedül:
Hosszan merengett felbuzgó vizén...
Szemében köny, és hű emlékezés,
Ajkán sohajtás, e szótlan beszéd!
S a csendes láz amelytől a virág
Elsárgult, lehullt a forrás körül:
Alunni vitte a sápadt leányt,
Legszebb virágot egykoron...!
Sirhalma ott van a kuthoz közel;
Csendes már a sziv, csendes a vadon...
Csak a forrásnak beszél halk nesze,
De a bú okát nem beszéli el.

A hegy tövén a régi forrás
Királykutnak neveztetik.
És a vándornak, felbuzgó vize
- Mely egykor jéghideggé borzadott -
Szomját megoltja, és fogába üt...
Történetét elmondá a rege.


KŐASSZONY

Lenn fecsketábor nyugtalankodék,
Majd leszakadt a nagy, terhes ború;
Villám tüzében megdördült az ég...
- S kitört a szörnyü égiháború!

Lipóc várából a várúr fiát,
- Ki a bércekből tére meg, -
A völgyi falvacskában érte el
A zúgó-szárnyu fergeteg.
S hogy elvárná benn a pogány időt,
Meghuzta egy kis lak kilincsét;
Idős jobbágy-embert talála ott,
S mellette lányát, drága kincsét.
Az ősz olyan beszédes;
A lányka oly szemérmes!
A pad zsurolt, fehér az ágy;
Kevés jószág, de semmi vágy...
S az urfi szívesen maradt
Az egyszerű födél alatt.

Tejet tévén föl a leányka:
Pár kínáló szót rebegett!
S az urfi édesnek találta
A szót, mint a tejet...

A vész elmult, - az áldozó nap
Aranysugárt lövelle szét;
S az urfi bájosnak találta
A napot, s a lány súgárzó szemét...

Melyet a szép leány rakott,
A tűz fellángolt nyájasan.
S az urfi érzé, hogy szive,
Mint a tűz, lángolásba' van...

Majd megszoritván a lány kis kezét,
Vállára vette kürtjét, fegyverét,
S ifjú szivének tarka álmival,
Merengve járt a késő éjszakán;
S midőn ágyára dőlt, a vártorony
Idős kupján piroslott a korány.

               ------

Hónapjai a rövid évnek
Gyorsan futának, mint jövének.
Karos székében ült a vár ura,
Magas várának erkelyén,
És gondolá: ez mind enyém!
Tekintvén a föld messze tájira.
Mellette állt az ifju sarjadék,
- Sugár hajtás a vén csernek tövében -
És gondolá: mit ér a dús határ?
Koldus vagyok, ha nincs a lányka vélem!
Ki titkon boldogít; miért, miért
Nem adhatom mindezt szerelmeért...?
S merengő lelke, titkos vággyal,
A csendes falvi lakhoz szárnyal.

  'Fiam, mi sürget annyira?
  Talán vár szorgos munka rád?
  Hogy oly gyakran látogatod
  Alant a jobbágyok lakát...?'
  »A jó rend és... a nép ügyébe' van,
  Hogy megfordúlok ott...!« - 'Édes fiam!
  Mindarra van szem, mely néz; - ne feledd,
  Hogy neked itt, a várban van helyed!
  A pórnak tiszte: szorgos munka és
  Vak hódolat,
  Melyet hiven, csak olykor látható
  Urának ad.

  De hagyjuk ezt a fontosabb miatt;
  Fiú! nézd meg gyér s ősz hajszálimat!
  Az őszi fának elhull levele,
  S kidől gyakran a vén törzsök vele!
  Ha ringaték mosolygó unokát,
  Kor-, s fáradságtól ingó térdemen:
  Meghajtom azt ama hatalmas úr,
  A mord halál előtt, nagy szívesen;
  Menyasszonyt néztem hát részedre ki,
  Kezet hogy nyujts az oltárnál neki!'

Elhalványult az ifju mint az árny,
Szó helyt, sohaj szakadt föl ajkain;
Míg a fellázadt természet szava
Végigdördűlt a bércek ormain.

               ------

Vihartól védő ákácfáinál,
A jobbágy szalmás házikója áll;
Az est szelében ingó galy felett,
Pár őszi lomb sápadtan reszketett.
Alatta halvány, szótalan leányka
Borult az urfi keblére s nyakába...
Ez vérző szívvel kínosan
Mondá el apjának határzatát;
Amaz kétségbeesve, görcsösen
Ölelte át a szép ifjú nyakát.
És vallomása szívzuzó vala:
Keble alatt uj élet dobogott...
Anyává lőn a lángnak általa,
Mely túlözönlő hévvel lobogott.
Szegény, szegény leány!
Vihart hozott neked szerelmet!
S im a vihar letört...
Eldúlván a szűz rózsakelyhet!
Mi van több: kéj-e avvagy gyötrelem,
Csodás világodban, vak szerelem?!

Napok mulának, s hajthatlan maradt
A vár uránál az érc-akarat.
Ott állt az ifju, s új arája
Szerelmesen tekinte rája,
Mert szép ifjú volt a most bús vitéz,
Pillantása hő, szava mint a méz;
Tartása harcias, de nem kemény,
Szemében lángolt hóditási fény.
A kopját vetni emberül tudá,
Villám lőn a kard, ha megforgatá;
S ha tolla járt a zengő tamburán:
A sziv dobogni kezde szép dalán.
S mindez mit ér most...? szíve zuzva van!
Jár tántorogva, némán, nyugtalan...
Ijesztő váz a vendégek sorában,
Kik usznak a kehely s tánc mámorában.

                 ------

Fényben pazar, boldogságban szegény
Nászünnep áll Lipóc várába' fenn.
Kinszenvedésben dús, hitben szegény
Nő nyög, sohajt a pórviskóba' lenn.
Szeméből forró köny ömöl,
Keresztvíz a forró könynek hullása:
Fürösztvén kisded gyermeket,
Ki bár a kínos életet ne lássa!
Rögtön megálltak könnyei...
S kit reszketeg karjára vőn:
Nézé a halvány csecsemőt,
Sokáig, némán és merőn.
S e csendből, melyben szörnyü harc vala, -
Most megrázkódva felriadt,
A bérci várnak termiből
Lezúgó nászi zaj miatt.
Beteg, lelkét ezer
Káprázó képek ostromlák körül:
Zavart emlékezet...
Hüség... gyalázat... hit... rendetlenül.

És ágyát, melyet fájdalom vete,
Elhagyta magzatával hirtelen;
Réten, mezőkön tántorogva ment:
Fehér kisértet, sötét éjjelen.

Midőn a bérctetőre ért,
- A várnak általellenében -
A nászi nép vigalma közt,
Éjfélt ütött az óra épen.
Általbámult a zajgó vár felé...
Kis gyermekét szivére ölelé,
S a szikla párkányára lépe,
Hol mélység tátongott eléje...
Szivén kétség, arcán zavar,
Szegény nő, tán halni akar?
S készül magát a mélybe vetni,
Gyalázatot, kint eltemetni...?
Igen... még a várhoz pillantva át:
Megcsókolá utószor magzatát,
S beállt a vég, a szörnyü pillanat,
Bukásra ingadoztak lábai...
De míg elmulnék egy rövidke perc:
Kővé meredtek minden tagjai.
S a barna sziklacsúcs felett,
Hideg szobor emelkedett.
A vígadó várból pedig
Az éj felén,
Örökre eltűnt a fiú,
A vőlegény.

                   ------

Hová lőn a fény, és a vígalom?
Lipócvár puszta, század-dulta rom;

Ki a falak felett parancsola:
Nevével, mint az árnyék elhala;

De a kőasszony áll a bérc felett,
Fogván ölében a kis gyermeket.


A KÉT IJÁSZ.

Hatalmas úr lakott a Tiszánál egykoron,
Otthon volt innen, otthon a tulsó partokon;
Bőven termett a rétség s jó fekete homok,
S a tágas csürt betölték a kazlak, asztagok.

Míg válla birta, gyakran forgott a harcmezőn,
S küzdelminek, csatákon, nagy méltó bére lőn,
Kiterjedt birtokában élvén hatalmason,
Hirnév sugára rezgett az ősz hajszálakon.

És mégis volt lelkének egy mély borúlata:
Nyomán, édes fiának senkit se mondhata;
De a borúlat éjét enyhítő tiszta hold,
A nyájas holdvilág, szép ifjú leánya volt.

Jöttek pedig leventék és büszke hadfiak,
Fényes neve s babérja lévén mindannyinak,
Hogy akiről a hír oly mesés palástba' jár,
Meglássák a leányzót, Tiszának partinál.

A lányka kelleméről hazudtak a szavak,
Mert a valónak a hir halvány árnyéka csak!
- Felőlem más a világ felett király lehet,
Ha e hölgy viszonozza forró szerelmemet! -

Ezt gondolá magában mindannyi hős, vitéz,
Szemébe a leánynak csak egyszer is ki néz;
És a két legmerészebb, hogy elnyerhesse őt:
Ügyében szót emelt az őszült vitéz előtt.

Ki nagy kisérettel jött, egyik mond délcegen:
'Nevem Vencel, s egész föld ösméri nemzetem;
Békében, mint csatában, hatalmas hon fia
Esdik lányod kezéért, megőszült dalia!

Gazdag vagyok, s hogy láthasd, mi ér karom? ha kell
Im párcsatára hívok bárkit honodba' fel!
S míg szólt a hosszu száraz termet negédesen:
A hölgy nem méltatá egy tekintetére sem.

Utána szólt a másik lovag: »Nevem Kenéz,
Egy nemzetből s hazából veled, derék vitéz!
Két tárgyért ége szívem keblemben e napig:
Hon és csata; leányod lőn most a harmadik.

Mit érek a csatában, megnézni jőj ki majd,
Mert a német lovaggal karom fog víni bajt!«
S míg szólt imígy, a lányka pirúlt, vagy sápadott,
És félve, lopva nézte a tetsző bajnokot.

»Vitézek! - mond az agg hős - mig engedé erőm,
Mint egy, megálltam én is a véres harcmezőn;
Feszült ijam rugásán sok nád repűle szét,
S megférne fél kezemben, amely szivet nem ért.

Le a karddal, vitézek! ívet ragadjatok!
Nyil döntse a csatát el; s ki nyillal győzni fog:
Azt mondom én fiamnak, s a boldog partokon,
Azé legyen, leányom kezével, birtokom.

Föl hát derék vitézek, a küzdelemre föl!
S figyeljetek szavamra, mely víhelyet jelöl:
Egyik fél átkelend a túlpartra, mely felett,
A társ átellenében foglal vívó helyet.

Igy a két bajvivó közt leend a mély folyam,
A nyilvessző pedig, mint gyors fecske, átsuhan;
S ugy lőjön, aki lő, hogy egy nádja lesz csupán.
És csak haláladó hőst öleljen a leány!«

Midőn a párcsatáról elterjedett a hír,
Két partra tódul a nép, gyermek s öreg, ki bír;
S jóslattal ez Kenézhez, amaz Vencelhez áll,
De legtöbb arra hajlik, hogy egyik sem talál.

Partjára a Tiszának kijött az ősz maga,
Bár elgyengült szemével ő mit sem láthata;
De állott oldalánál nagy híradó sereg,
Melytől rögtön megértse, amik történtenek.

Ott volt a szép leány is, - szorongó kebele
Szuró kétség nyilának fájdalmival tele; -
Függvén Kenéz alakján, amely a part felett;
Társának ellenében nyugton emelkedett:

A két vívó sokáig állt mozdulatlanul,
Nyilához, vesszejéhez egyik vitéz se nyul;
Az első szót társának engedve mindenik...
A nép susogva jósol jót vagy roszat nekik.

Gyorsan felvonta ívét most a német lovag,
S karját emelve, harsány szavak rivaltanak:
Vencel lő!... és utána... ott állt Kenéz helyén...
A halál átrepülte társának vesszején.

Kenéz lő!... s néma csend lett... de még egy perc se tölt:
S rája harsány rivalgás rázá a levegőt;
S már nem hallhatta Vencel az éljen-hangokat,
Mert a véres homokban holtan hevert hanyatt.

Kenéznek zúga éljent a parti néptömeg,
Az agg vitéz, fiául, Kenézt ölelte meg;
A hölgy bübájos keble, a harmatszűz ajak,
S dús birtok, mind reá, a győzőre vártanak.

A földet, melyen elhullt Vencel kegyetlenűl:
Kenéz, kiséretének engedte lakhelyűl.
S hol Vencel lőtt: Vencsellő építteték, s maig
Lakói ajkiról más hon nyelve hallatik.

S átellenében ennek a parton magasan,
Honnan győző Kenéz lőtt: Kenézlő falva van;
S a hőstől, a kövér föld, szállott firól fira,
Kik falvakat rakának a víznek partira.

                   ------

És évek, századok gyors futással multanak,
Idők futó homokján kivesznek a nyomak;
Felettök délibáb: az emlékezet lebeg,
A mult képét mutatván halvány ködébe' meg.


OLTÁRKŐ

Sáros hegyes-völgyes határa
Egyik bércén állt Karvaly vára,
Magasan - mint egy óriás -
Büszkén emelkedő tornyával,
Melynek villámok táborával
Gyermek-játék a bajvivás.
Amely emelte vállain,
Csak ugy nyögött a bérc alatta;
- Sok büntől volt a vár nehéz;
S reá kért átoknak miatta. -
Tajtékozó patak
Futott le a bércoldalon,
Melyet kinjában izzadott
A terhe-unt halom.
Felül titok, fény, bűn lakott,
S zajtól rengett a vár fala;
Karvaly rabló lovag, s a táj
Csapása, ördöge vala.
Vivén cinkos hadát:
Fosztott, rabolt és égete;
És tette, arca volt,
Minő a vétek, fekete.

Az őrgonddal tartó anyának
Titokban nőtt édes leánya
És bútt, ha a rabló közelgetett;
- Miként bú az ifjú galamb s remeg,
Jövén a véres-körmü kánya. -
És mégis minden év alatt
Nem egy lőn gyászos áldozat!
S ki fájdalmában szót emelne:
Halál, vagy börtön lánca rajta;
Oh, ments, uram, meg a gonosztól!
Sok vérző sziv titkon sohajta.

Egykor, lezúgván bűnlakából
A rabló, mint a fergeteg,
Csaholt előtte és utána
Vadat hajhászó ebsereg;
S hol, - Istenétől munka közt
Kérvén kenyért, ruházatot, -
Feltört tenyérrel, a szegény
Szántóvető nép izzadott:
A felzsendült vetés
Fejét kihányni kezdte már,
És gazdag aratást
Igért a hullámzó határ;
De a kőszívű összevissza
Törette, dulta a vidéket;
Mint ahol jég, vagy sáska jára:
A díszétől fosztott határra,
A bús földnépe sírva nézett.

Mint a mezőknek tündérasszonya,
Dalolva, tarka koszorút fona
Egy édesen andalgó szép leány,
Ülvén a rét zöldellő pázsitán.

'Enyém ő! - szólt Karvaly - rég keresem!'
S felé csuszott, mint éh vad a lesen;
De a leány, eszmélve még korán,
Eltünt a fűzes zöld sikátorán.

'Utána!' - orditott a vad lovag, -
És kísérői szétrobbantanak;
De a leányt - a helység oly közel! -
A zsákmányló nép nem foghatta el.

,Te vén kopó! jól érts meg engemet,
Agyon rúglak, mint egy hitvány ebet,
Ha még ma az enyém nem lesz a lány...!'
S a vén vadász értett az úr szaván.

»Hatalmas úr! tudom, hol a berek,
A gerlicének majd hurkot vetek,
S ha csak az égben nem tartózkodik:
Tied lesz...!« - szólt görnyedve a porig.

                   ------

Karvaly, sötét barlangja rejtekén,
Járt föl s alá, miként az éji rém,
Szilajbodván minden percen dühe;
Vadásza, Kancsal, végre megjöve.

'Beszélj!' kiálta Karvaly nyugtalan, -
Parancsod híven végrehajtva van!
De üldöző csapat támadva rám,
Váradba a lányt el nem hozhatám;

Utat veszíték hát a nép előtt,
S az oltárkőhöz vittem sebten őt;
Ott a galamb...! onnét el nem szökik,
Mellette hat legényem őrködik!«

'Ördög, pokol...! ha őt ott nem lelem...!'
»Uram, felesleg minden félelem!
Ott e nagy éjben a bagoly ha jár,
S biztosb azon hely, mint e sziklavár!

De halld mivoltát: a bércoldalon
Elrejtve régi falrakás vagyon;
E honba rontott szittya őseid
Rakák hajdan oltárul e falat,
Hadúrnak első lángot itt vetett
Az uj földön a véres áldozat.
S akkor a bérc büvös erőt nyere;
S annak most is, aki fegyvert visel,
Vagy véres boszút forral kebele:
Hozzája-férhetlen a régi hely.
Tatárfutáskor ezrek életét
Tartá meg a bérc, mely csudásan véd.
Hatalmas úr! vesd el hát fegyvered,
Jöjj... és a drága zsákmányt ott leled!«
Szól, - s Karvaly véle a nagy éjszakán
Elvágtatott gyorsan futó lován.

                   ------

Felkölt az uj nap fényes reggele,
S a megrabolt családon gyászt lele;
A bús szülő, - oda van magzata! -
Jaj-szó között, bus könnyet hullata.
S jövén gyors hirnök szólt fájdalmasan
Lányotok Karvaly hatalmába' van...
Az oltárkőhöz vitte a gonosz;
Segélyt a föld, de tán az ég se hoz!
S hangzott a bús apának ajkain:
Isten nevében föl, föl társaim!
Segélyével meghágjuk a helyet,
Hisz angyalának veszni nem lehet!
S a hű nép, a rablónak ellene
Fegyvert ragadva, búsan felkele.

A jő öreg vezette hű hadát,
De megrohanván a bérc oldalát:
A kar lelankadt, a térd megtörött,
S lehullt a nép kinos jajok között:

Ismét, meg ismét tört s erőködék
A nép nehány legmerészebbje még
És mind haszontalan! akarna...
De leveri a bérc varázs hatalma.

Hol lel vigasztalást a bús apa?
Sok küzködés után, bátor hada
Fájó tagokkal lassan visszatért;
Mond: villám érje a gonosz fejét!

S kacagva állott a rabló felül;
- A szűz virág még illetetlenül!

És másodizben a szép hajadon
Testvéri jöttek futós lovakon,
S utánok hosszan nyulva annyi nép,
Hogy tán a bércet széjjelszedheték;
Hozván gyilkos vasat, boszút s erőt,
Alattok szinte megrendült a föld,
De amidőn kezdék az ostromot:
A rohanó had rögtön megfogyott;
Hortyogva hátratért mindannyi mén,
Lehullt lovagját húzva kengyelén;
A fő lelankadt, térd s kar megtörött,
A szemre szédülés homálya jött.

S kacagva állott bősz Karvaly felül:
- A szűz virág még illetetlenül!

Harmadszor jött a vőlegény maga,
Mint az oroszlán, mely nyilat kapa;
Követte fejre kisszámú csapat,
Rablóra, bércre szórva átkokat.
És megrohanván a bérc oldalát,
Nem lőn többé varázs hatalma gát;
Vért szomjazott bár, és volt fegyvere:
Mátkát, csoportot vissza nem vere.
A karra nem jött zsibbadási kín,
Nem ingott többé a nép lábain,
De fel, gyorsan és biztosan haladt,
- S körülkeríté a varázs falat.
S mig rabló Karvaly elképedve állt:
A mátka kardja mellén verte át.
A zsákmányolva élő söpredék,
A föld szinéről eltörölteték,
Ellent sem állva;  - nem volt fegyvere! -
A vétek méltó büntetést nyere.

A hely varázs hatalma hol vagyon...!
Csodálkozással a had népe szólt;
S válasz reá a mátka kinja lőn...
- A szűz virágszál ah már törve volt! -

                   ------

Pécsújfalvának sziklás bércein,
Pusztult magányban áll a régi fal;
Felette vad fák ága birkozik
A nyargaló szelek fiaival;
Varázs-hatalma régen oda van,
Csak a mondában él homályosan.


AZ ÁRVALÁNYHAJRÓL.

Virágos kenderben
Pitypalaty, pitypalaty;
Megöl a búbánat,
Galambom, el ne hagyj!

Virágos kenderem
Elázott a tóba',
Ha megcsaltál, hozzánk
Ne járj a fonóba!

Vékony a len szála,
El is szakad könnyen;
Hittem a szavadnak,
Meg is bántam szörnyen.

Ne lesd el az orsóm,
Mert ki nem válthatom!
Úgy fáj az én szívem,
Hogy ki sem mondhatom...

Majd amikor nem fáj
Az én szívem tája:
Megmondja, megmondja
Temetőm fejfája!

                   ------

Búsan enyelgő dalnak hangja szól
A víg fonóban lányok ajakán;
Künn a vihar zúg, künn a hó szakad,
Míg benn, az egyszerű boldog tanyán:
Nyíl minden arcon kedv s örömvirág;
- Tiéd az élet, boldog ifjuság! -
Nincs álkodás itt, s nagyvilági fesz,
Az óra tűnik, a bú s gond kivesz;
S ha édes szívügyében összebú
A szende lány s az egyszerű fiú:
Édes szülének, aki látja, nincs
Aggó szivén nehéz gyanúbilincs.
Mindent fiának szólít egyaránt,
Édes lányának hí minden leányt.
Egyszer kifordúl s ím a tengeri,
Gyors pattogással a kéményt veri;
Majd a fogasról kancsót vész elő,
És megtörűlvén gondosan elől:
Tele csapolja a karcsú edényt,
S édes borral kinál leányt, legényt;
És hogy jobban csusszék a bor vele:
Akkorra kisül a fris csőrege.

Felcsattan ujra a társak dala;
El-elszakad az orsó fonala,
Orsólesésben a fiú szemes...
S kiváltja a lány, bár szemérmetes.
És van sikoltás, ha pajkos legény
Meggyújtja a szöszt, a guzsaly nyelén.
Van tréfa, dal, mese és vig zsibaj;
Türve, feledve annyi házi baj.

Megszólal most egy ifju barna lány,
- Egyet pattantva vékony fonalán, -
'Ugyan te Erzsi! nem tudnád-e még,
Az  Árvalányról azt a szép regét?'
És Erzsi megsimitván szöghaját, -
Az Árvalányról így ejté szavát:

»Az óperenciás tenger határinál,
De még azon is túl, hol a madár se jár,
Egy nagy hegyen, erős királyi vár vala,
Melynek vas-vályogból építteték fala.

Két sárga oroszlán őrzötte a kaput,
Az egyik vigyázott, mig a másik aludt;
Az idegent messze megérzé szaglása,
Hét mértföldig hatott erős ordítása.

A hatalmas király, ki a várban lakott,
Belőle a világ végére láthatott;
- Óriásország is közel volt hozzája,
Tovább, a hétfejű sárkányok hazája. -

Kilenc nagy országon uralkodott keze,
Kilenc nagy országra vigyázott két szeme;
A gyámoltalannal, az özvegy és árva,
Kegyes színe elől soh'sem volt kizárva.

Őrizte gondosan, miként a két szemét,
Korán árván maradt három kis gyermekét;
Ölelte, csókolta a három kis leányt,
A széltől is őrzé, s tőlök semmit se szánt.

Talpig bíbor-bársony ruhába' járatá,
Arany edényekből eteté, itatá;
S a három kis leány ünneplő ruhája,
Törés nélkül elfért egy dió héjába.'

A legkisebbik lány a többiek között,
Annyira a megholt szülőjére ütött,
Hogy szája és szeme, ha hallgatott, ha szólt:
Az édes anyjának szakasztott mása volt.

Történt pedig, hogy a király, egy nagy vadon
Erdőben, eltévedt egyszer vadászaton;
Lement a nap, s mindig jobban sötétedett,
De útat, vagy csapást sehol nem lelhetett.

Bojtorjány ragadt rá, vadszőlő-indába
Akadt minden lépten-nyomon meg a lába;
Csipkefa karmolta össze képét, kezét,
Az útban álló galy majd kiverte szemét.

Néha bozótba, vagy posványokba jutott,
Keresztűl-vergődni rajtok alig tudott;
S egyszer kicsinybe mult, - midőn éjszaka lett, -
Hogy egy puszta farkas-verembe nem esett.

Hangos vadász-kürtjét fuvá mindenfelé,
Hogy a nagy erdőség csak ugy rengett belé,
De vissza semmi hang nem jött feleletűl...
Uram teremtőm! szólt a király egyedűl...

Igy állt tünődve egy mély vízmosás fölött,
S fülébe messziről gyereksirás ütött;
Indúl a gyenge hang után lábújjhegyen;
Hallgatva meg-megáll, megint tovább megyen.

Hát istentadta! egy kis csecsszopó leány
Feküdt a bokorban, letéve mostohán;
Kinyujtá kis kezét és sírt keservesen...
- Megszánta, felvette a király kegyesen.

Jótétedért jót várj! mondják szóbeszédben,
A király az ösvényt megtalálta szépen;
S a népének igaz örömére,
Éjfélre, fáradtán várába elére.

Minden országába irást eresztett ki
A gyermek felől, de nem jött érte senki;
Dajkát kerestetett tehát - Árvalánynak,
Akit az udvarban csak ekkép hivának.

Királykisasszonyok már megnőttek szépen,
A kis Árvalány is megnőtt azonképen;
S ki rája tekintett, megállt szeme, szája.
Álmélkodás nélkül nem nézhetvén rája.

Hetedhét országról csudájára jártak
Sarkáig leomló hóselyem hajának;
Sötét kökény szeme, karcsu volt termete;
Nem hitték, hogy földi anyának gyermeke.

A két idősb király-kisasszony mérgesen
Üldözte mindezért nagy irígységiben;
Nem átallván szegény leánynak mondani:
Nem illet a szép haj! talált, sehonnai!

De a legkisebbik nyájasan bánt vele,
Kinél bánatjában vigasztalást lele;
Reá a két nagyobb mindig árulkodott,
S mellette mindig a jó kis leány fogott.

                   ------

Történt, hogy a szomszéd királyfi fényesen,
A várban egy napon lánytnézni megjelen;
Mert az öreg király három lánya közűl,
Egyet régen neki igére hitvesűl.

Az ünneplő ruhát vevén magokra föl:
A lányokon gyémánt, arany, gyöngy tündököl;
Fáradván a három lány szolgálatában,
Ment Árvalány is, de csak festett ruhában.

A királyfi őket amint sorra nézte:
Árvalány szépsége mindjárt megigézte;
Szemét soká el nem tudta venni róla,
Végtére az öreg királyhoz igy szóla:

- Kilenc erős ország hatalmas királya!
Szép is, - tudom - jó is felséged leánya...
De kihez szívemet szerelme ragadja,
Feleségűl nékem csak Árvalányt adja!

Reszketett Árvalány, mint gyönge nyárlevél,
Lesütötte szemét, fel is nézne, de fél:
Kebelében a szív dobogott sebesen,
Szemlélvén az ifjú király szerelmesen:

Gyönyörű vagy, mint a kertek tulipánja!
Légy boldog is velem, szerelmem bálványa!
Gyöngyökkel borítom szép haját fejednek,
Királyi székemben bársonyra ültetlek!

És a legifjabbik a három lány közül,
Szegény Árvaleány szerencséjén örül;
De a két idősebb, rút irígység között,
A szép menyasszonynak vesztére esküdött.

Felbútt a holdvilág, eljött az éjszak,
De boldog Árvalány soká nem alhata...
Midőn nyugalomnak adná végre magát:
Két álnok teremtés lenyírta szép haját.

Álmában Árvalány igen boldog vala...
De amint felkelt a jövő nap hajnala,
Szegény! egy pillantást hogy a tükörbe vet:
Elrémült magától... s a szíve megrepedt...

Édes vőlegénye jajgatva siratta
Sirt ásván rozmarinbokornak alatta:
Tulajdon kezével neki ágyat vete,
- Ez a szép Árvalány gyászos története. -

Ezen nagyon örült a két gonosz leány,
De meg is verte ám az Isten igazán:
Megőszült mindenik kevés idő alatt,
Nem kellett senkinek, vén lánynak ott maradt.

Szép Árvalány haját a várnak ablakán
Kiszórván mérgesen a két irígy leány:
Jött egy nyájas szellő, s egy szálig felszedé,
És elrepűlt a lány temetője felé.

A sírnak halmára három szálat letett;
Aztán amerre szállt, amerre lebegett,
Szálonként hányta el völgyön, hegyen, mezőn
Utjában mind csak ezt suttogva érthetőn:

- Kelj ki, kelj ki árvalányhaj!
Föld, fogadd őt kebeledbe!
Szállj le, szállj le, enyhe harmat!
Süss ki, süss ki, nap sugára!

Nyargaló szél, fel ne gyomláld!
Emlékére Árvalánynak:
- Aki nyugszik sír ölében,
Rozmarinnak árnyokában;
Kelj ki, kelj ki árvalányhaj!

             ------

Szép Árvalány az esti
Szellő szülötte volt;
S kikölt az árvalányhaj,
Mint a szellőcske szólt;

S azóta; hol tenyészik:
A rét vidékinél,
Lágyan ringatja anyja,
A csendes esti szél.

Legények! a leányhoz
Hogy hívek légyetek:
Bús Árvalány hajából
Bokrétát kössetek!

Azt szedjetek, leányok,
Ti is völgyön, hegyen!
Rút a leány, ha irígy;
Ő jó, szelíd legyen.


EPERJES.

Meghagyta nékünk a letünt idő,
Öreg regékben sok történetét,
S ki hallgatózik puszta templomok,
S forrás vidékin, ó romok körűl,
Barlangnyilásnál, s mély vadonban:
Hall sok csodás, hall sok szép dolgokat.

Vak Béla jött számos kiséretével,
Birodalmának felső részire,
Mely fekszik a lengyel határ felé;
Holott mély rengetegbe tévedett,
Világtalan királlyal, a csapat;
Lengyel határ felé volt hajdanában
Falvak helyett erdő, s vadon csere.

A forró nap délpontra hága már!
Sütő sugáritól a zöld lapu
Megszőkülten ereszté el magát.
Elfáradott, és megszomjúhozék
Hosszú járás-kelésben a király,
És inni kére kísérőitől.
Háromfelé szakadt most a csapat,
S indúlt keresni hüs forrás-vizet,
A messzezúgó erdő tájain.
Bélát pedig szépen leülteték
Zöld gyepre, zöld fák csendes árnyiban.

Megült a fejdelem, s nem ejte szót.
- Egy pár vitéz némán állott megette,
Kit ott hagyott a többi őr gyanánt. -
A szellő gyöngéd ujját érezé,
Mely arcán símogatva elszaladt.
Hallá felette a pintyek dalát,
Kivette a rigó ugrásait,
A fiatalok hajló ágain.
Kezén pihent meg a virágkehely
Nedvével megrakodva visszatérő
Serény polgára a köpűnek;
S eget, sem földet ő nem láthata!
Országában ő leghatalmasabb
És egy személyben legerőtlenebb.
S miként az ülve játszó csecsemő
Egy lépést sem tehet botlástalan:
Hatalmas nép fölkent királya
Gyámoltalan magában...!
Ki országának fénye, napja:
Magának éj, sötét, reggeltelen.
A nép reá néz, őtet követi,
Ő milliók léptének ád irányt,
Ő, - kit vezethet gyönge kis fiú.
És űl a fejdelem, nem ejtve szót...
De lelke mély gondokkal küzködik...
Hisz a király is ember!

És elszéledvén tűnődése:
Hozzá mászott a lusta únalom,
S legyezgetvén denevér-szárnyival,
Reá álmos, meleg szellőt vere.
Most megösmerni vágyván helyzetét,
Tapogatózni kezdett csendesen,
És űlhelyét megnézte két kezével,
S ott földiepret ére mindenütt,
Amely a fák alatt terítve volt,
Meghajlott szárán csüggve bokrosan;
Érett bogyóit a szomjú király
Magához vévén, epedése mult,
S könnyebben várta a forrásvizet.

És a nap délutánra hajlott.
Kiséretéből az első csapat,
- Amely először tére vissza, -
Elmondta, merre járt völgyön, hegyen,
Mint vergőde át a bozótokon;
S elmondta, hogy forrásra nem talált
A rengetegben.
Megjött a második, mely távolabb volt,
Hozván bőséggel szomjoltó vizet;
Elmondta, hűs forrásra mint akadt
Hegyoldal árnyas, szirtes öbliben;
S hogyan talált rá csörrenésiről,
Melyet kövecses habjával vere.
Eloltá szomját legott a király.

Majd nagysokára jött a harmadik,
- Mely a királytól legmesszebbre járt;
Vidor kedéllyel szállongott elő,
És ajka tréfás, pajkos szókra nyilt.

Ujját emelte rájok hadnagyuk,
Intvén szemével a király felé,
Mely ezt tevé: komolyság, tisztelet!
De a csapat dévajkodása
Meg nem szünék, de nőtt szemlátomást.
S amint szemügyre vették társai
A harmadik csapatnak emberit:
- Csodálkodással tekintvén reájok, -
Kisült, hogy mindenik boros...
S azok bizonnyal mondák: hogy vizet,
Nem bort ivának forrás medriből,
De a csöppeknek ott, boríze volt;
S lőn, hogy mindnyájan észrevétlenül
Kedvet kapának, s Borkútnak  nevezték
A forrást, a völgy hűvös árnyiban,

S mond a király: vágattassék ki a
Vad erdő, ülhelyem körül!
Hol hűsítő, érett bogyóival,
Talála földiepret két kezem,
Mely kinzó szomjamat megenyhité.
Épüljön város a vadon helyén
S emlék gyanánt a történet felől:
Eperjes légyen ő neve!

Ugy lőn, miként mondotta a király.
Kiirtatván idővel a vadon,
Megnépesült vak Béla ülhelye;
S eperszemet viselve címerében,
Épűle város, és áll e napig.
Határiban - kárpótlásul talán,
A szőlő borhozó gerézdiért
A régi forrás,
Borkút, borízű nedvével buzog fel. -


VERESPATAK.

- - - - -
Régen város volt ez helyen,
Zsigmond király idejében.
Két templomok, nagy tőtések
Arany bányák és sok ércek.
Az mély árok bizonyítja,
Bonfinius ezent irja;
De a dúló rabló Csehök
Elpusztiták, a pártütők!
A Krisztusért immár kérünk,
Édes atyánk légy mivélünk!
- - - - -
Anno 1624. die 26. augusti.
(A telkibányai templom falán, belől.)

Hol Telkibánya bércein lebeg
Bozótos erdő kétes árnya,
S a fejsze egyhangúan döng, kopog,
Odvas bükkök tövébe vágva;

Hol, vén fukar módjára, a bérc
Sziklás ölébe rejti kincseit,
S megátalkodva állja, tűri
A kutató bányász vas-ékeit:

Áll Kányahegy, Itt hajdanában
Arany- s ezüstre vitt a gazdag ér;
Öléből most forrás buzog fel,
Veres habokkal, mintha volna vér.

Lelkem varázs fuvallat éri,
Állván a bércen s a patak felett;
S im titkos ajk susog fülembe,
Csodás regében ó történetet.

                   ------

Miként a hangya, nyárszakában,
Dolgozva hemzseg lyuklakában,
- Hogy megrakott tárháza légyen,
Ha vihar fog dühöngni télen -:

Régente e bérc mély ölében
Úgy hemzsegett az ember épen;
A bánya népe éj-naponta
Érces sziklát feszíte, onta.

Az ember kincs után sovárog
S ha intnek a csábos sugárok:
Megjárja a mély tenger ágyát,
És fúr sötét hegyekbe' bányát.

E bérc igen dúsan fizette,
Hogy élve benne eltemette
Magát a bányász; s merre vágott,
Elé ezüst s arany sugárzott,

És szombaton, déltől napestig
Dolgozhatott saját kezére;
Szorgalma addig amit ásott:
Az lőn egy héti munka-bére.

                   ------

Épen kondult a dél harangja,
- A bérceken széttörve hangja; -
S a hét utolsó napja lévén,
Moraj támadt a bánya mélyén.

Szerencse föl! harsogva zengett;
A bérc repedt, a szikla rengett
Erős karok sulyos csapásán,
Forogván bennök tompa csákány.

A munka folyt nagy szenvedéllyel,
A kincs sovár, lázas dühével;
S a dúlást gyakran abba hagyván.
Civódtak hitvány ércdarabkán.

De aki ül kincsén sötéten,
Harag gyult a szellem szemében;
S megútálván e kapzsi népet,
Barlangja ajtaján kilépett.

S kiket kincsén kapkodni látott;
Nagy boszúsan köztök megállott;
S hogy ellenségit elveszítné:
Hatalmas karját szétfeszíté...

Az érc fenn estimára kondúlt,
Midőn a bányaőr kiindúlt,
S imádkozni egy Miatyánkot,
A bánya torkánál megállott,

Azonban rémület fogá el,
Észrevévén, hogy nádpálcája,
- Mit megtámaszta a torokban -
Görbülni kezd abroncs módjára.

»A bánya száll!« kiálta rögtön,
- És a kiáltás mélyre szállott;
»A bánya száll! kiálta újra,
Hanem hivőkre nem talált ott.

»Isten nevére esküszöm, hogy
A bánya száll! siessetek ki...!«
De a kincsvágy erős a szívben!
Gunyszó felelt, - s nem jött ki senki.

S a bérc nagy hirtelen lesűlyedt,
Földrázó dörgésnek közötte;
S a bánya kincsbeteg dulóit
Ércomladék alá temette.

Mely elragadt testvért, barátot,
S bús sírja lőn a kedveseknek:
A bércet, fájdalom-szavával
Nevezte a nép Kányahegynek.

                   ------

A veres patak - szól a monda, -
A gyilkoló sziklák alatt,
- Kik háromszázan voltanak, -
A holtak véréből fakadt.

S mig az idő betelni nem fog,
Mely a szellemnél irva van:
Foly a patak s eret kutatni
Jár a bányász haszontalan;

De majd megenyhül bősz haragja,
- A vérszin forrás enyész, -
S mikép hajdan volt, Kányahegyben
A gazdag bánya nyitva lész.


POGÁNY-KÚT

Sárospatak tetőin, hol a gerézd fizet:
Javában állott a bő, a várva várt szüret.

'Egy híja száz a hordó! sajtó, kosár tele,
Tudom, hogy a kerekszám bőven kilesz vele;

Ezt híják bő szüretnek, ezt ám fiúk! mikor,
Hordó szükében, a must a kádakon kiforr,

Mely édes, mint csak a méz, amellett meg tapad,
A lép se fogja össze jobban az újjadat!'

A tűz körül sürögvén, imígy hangzott vala
A jókedvű hadastyán, az agg vinclér szava.

»Bátya! jól mondja a tüz s még úgyis alhatik,
Pogánykutról ha tud, hát beszéljen valamit!

Mert tudjuk, mily bort szűrünk itt a bérc oldalán,
De a név hogy ragadt rá? kelmed se tudja tán!?«

'Tudom biz én! Ha szóban bor van, meg háború,
Már akkor a beszédet csak hadd reám fiú!

Kit elvitt a gohértól a kard, meg a nyereg:
Ismét csak a gohér- és kapához tére meg.

Szerettem azt is, ezt is... de halljuk a regét:
Pogánykút hajdanában honnan vevé nevét?

Sok háborút viselt a
Magyar nép egykoron,
Csúfot tevén nem egyszer
A jó szomszédokon;
Egészen vériben volt
A háborúskodás:
Ő bánta mást, ha őtet
Nem háborgatta más.
Ha kardját megpróbálni
Nem volt kinek fején:
Ugy egymást fojtogatta,
Tulajdon tűzhelyén:
S hallátok úgy-e hirét,
Hogy a kontyos pogány
Másfélszáz évig ült a
Visszás magyar nyakán?'
»De bátya! a regére
Igy reggelig se jut,
A kút felé előtte
Járatlan már az ut!«
'Igazság...! már beszélem
A gyász történetet:
Mikor volt? nem tudom jól,
De rég történhetett;
Hegyalján híre fut, hogy
Imitt jön a török...!
- És a levél az ágon
Hiába nem zörög! -
A megrémült lakosság
Kipusztitá lakát;
Elrejtve, földbe ásva
Féltőbb tulajdonát;
Erdőkbe, nádasokba,
S barlangba rejtezék;
Meg is jött nemsokára
A ronda csőcselék.

Hogy épségben maradna
A bérc arany-leve:
Gondoskodott felőle
Sok gazda eleve;
Hegyalja emberének,
Ugy most, mint akkor, a
Legféltőbb kincse lévén
Hatalmas ó bora.
Pogánykútnál a bércen,
A bortermő vidék
Legjobb pincéi voltak
Azon időbe' még.
De mind elpusztulának,
Mert régi a dolog!
- Ma is még néhol a föld
Oly hangosan dobog;
Elég az hozzá, borral
Mind telve voltanak;
Egyszer csak ugy gurúlt le
Hordó meg átalag,
A hegynek oldaláról,
S az aljig meg sem állt...
Holott a gazda számos
Mély gödröket kapált;
És a forrás vidékén,
A bokrok közt, sokan,
A hordót földbe ásták
Nagy fáradságosan.

A rút pogány, dühében,
Pusztíta, égete,
- Gyászos lett mindenütt a
Vidék tekintete. -
Bércekre, hegyre mászott,
Az erdőt felveré;
- Magát mutatni, még csak
Egy lélek sem meré. -

S véletlenűl, a hosszú
Kalandozás között,
Hol a bor volt temetve,
Ezen vidékre jött;
S itt, a rút fajzat, addig
Szaglált, ólálkodott,
Hogy meglelé az áldott
Italhoz a nyomot.
Az a jóféle aszú
Beh is kár volt neki!
Nem szántam volna mind a
Nyakát tekerni ki!
Mert nem tekintve semmit,
Szabad, vagy nem szabad:
Ivott, mint a szivárvány,
Majd hogy meg nem szakadt
És annyi gyűlt a kuthoz,
És annyi bort bevert:
Hogy, mint a zsák a szérűn,
Egymás hátán hevert.

Lopózva két magyar jött
Most a forrás felé,
Edényét hűs vizében
Hogy megmerítené;
S a búvó rejtekekbe
Hogy megvivék a hirt:
Fegyvert fogott kezébe
Legottan, aki bírt;
S a részegült cudar nép,
Kevés idő alatt,
Vérébe, borba fulva,
Hevert a fák alatt.

A tájról nemsokára
Eltisztult a pogány;
S lakába tért meg a nép,
Sok szenvedés után.'

                   ------

Elmúltak a futások, a háborús napok,
A régiek kidőltek, mi élünk általok!

De ott, hol a pogány vér hajdan ömölt, maig
Pogánykutnak a hűvös bérc-forrás mondatik,

Mely futva bokrok alján, csavargó árkot ás,
S jót-jót iszik vizéből az eltikkadt kapás.


CSENGŐBARLANG.

Torna bérces szép vidékén,
Hegyoldalban bércüreg;
A kiáltás, rejtekéből,
Csengve-bongva térve meg:
Jámbor éltü népnek ajkán
Csengőbarlang a neve;
S szirtein igy hangzik a mult
Halk viszhangja, a rege:

Sárga lombot ráza s hinte
Fák alá az őszi szél;
Búsan gubbadt a pacsirta
Puszta fészke szélinél;
S kis kosárral szép leányka
Tartott a hegyek felé,
Hol piros bogyóit a som
Késő fája érlelé.

A rejtelmes lánykebelnek
Egy meghitt barátja van,
Álmait, szerelme titkát
Azzal közli nyájasan;
A rejtelmes lánykebelnek
A dal a meghitt barát;
Dalban hallod szólni szíve
Örömét és bánatát.

Hangos ajka hő dalával
Ment könnyűden a leány;
Vígan lejtett a szomorgó
Völgyön s halmok oldalán;
Hangos ajka hő dalában
Szíve hő szerelme szólt,
Mely forró volt, mint a napfény,
És epedő, mint a hold.

Majd megállt a szirtüregnél
A virító hajadon,
Hol feléje som piroslott
A lefüggő ágakon;
S im mögötte, - hogy bogyókat
Tépne a fa ágiról: -
Szép leány, érett-e a som?
Egy közel hang, - vajh ki szól?!

Rezzen a lány... s kis kosárját
Földre ejti hirtelen;
Néz alá s föl... csendes a táj,
És egy lélek sincs jelen.
Szép leány, érett-e a som?
Kérdi a szó, mint elébb,...
S nyájas arcu férfi most a
Szirt-üregből ím kilép.

»Még nem érett, - lőn a válasz, -
Még fanyar, jó idegen!
De jöjj vélem, elvezetlek,
Amott fenn a bérceken,
Jól megérett puha somra...!«
Mond, s elindúl a leány;
És mosolygva ment a férfi
A kecses vezér nyomán.

Ott somoztak bérctetőn fenn,
Ért bogyóju fák alatt;
»Tépem én, te, jó idegen,
Tartsad a kis kosarat!«
A komoly, szép férfiúhoz
Mond a lányka biztosan;
És az a szót megfogadva,
Sommal a kas rakva van.

Kondulván az est harangja,
- Intő a szép hajadont,
Hogy lakába térne vissza -
A rejtélyes férfi mond:
'Vedd e gyűrűt, jó leányom!
Viseld gondját, s ne feledd:
Bajban vígaszt vagy szerencsét
Hoz reád ez, ugy lehet!'

És ajándokát a lányka
Megköszönve, távozott;
S a gyürű szegény fejére
Nem szerencsét, bajt hozott:
Szeretője látván, ami
Nem volt ujján azelőtt:
Pirongatta, megvetette,
Mint egy álnok hitszegőt.

»Hol vevéd a drága gyűrűt...?
Hűtelen vagy, hűtelen!
Isten hozzád; csalfa! többé
Nem beszélsz már énvelem!
Éld világod kedveseddel,
Bujdosásba mégyek én!«
»Oh ne menj!« eseng a lányka,
»Elmegyek!« mond a legény.

»Csak az Isten tudja, látja,
Híved voltam, az leszek
Gyász koporsóm bézártáig...!«
A megrémült lány szepeg,
És a gyűrűt kutba dobja;
De nem lágyit a fiún,
Zordan indúl, s nyomán a lány
Kérlelőn és szomorún.

És a csengő nyilás száján
A háborgó pár megállt;
Bércüregnek rejtekébe
A leányka békiált:
»Gyűrüt aki nékem adtál,
Jöjj ki nyájas idegen...!«
Csengve-bongva tér meg a szó,
- És a férfi megjelen.

»Nem hozott gyürűd szerencsét!
De keserves bánatot;
Mátkám szívében miatta
Nagy gyanúság támadott;
Hűtelennek tartva, mostan
Ha világul elmegyen:
A sirba visz, olyan nagy bú
Marad az én szivemen!«

A mosolygó férfi kézen
Fogta most a távozót,
S rábeszélő nyájas ajka
Békéltetve ejte szót;
És szivét a bús legényke
Könnyebbülve érezé,
S indulának mind a hárman
A közel helység felé.

Ott az ifju pár csodája,
S rettegése egyre nőtt:
Térdet hajtva nagy kicsinnyel,
Az idegen ur előtt;
Néma tisztelettel állva,
Szólni a nép nem mere,
Mivelhogy a férfiúban
Fejdelmére ösmere.

'Hű a lány; fiú, okos légy!
Kedvesed most megbocsát!
S kutba dobtad balga lány, te,
A király ajándokát?
Nem mondám-e: vedd e gyűrűt
Viseld gondját, - s ne feledd:
Bajban vígaszt vagy szerencsét
Hoz reád ez, ugy lehet!'

S hogy cimert nyert vőlegénye
Nagy pecsétes íraton:
Csakugyan hogy szerencsét vőn
Gyűrüjén a hajadon.
S ő, ki Bélát elvezette
Érett somra a tetőn:
Egy, mind e napig virágzó
Család ősszüléje lőn.


SÁRKÁNYTÖRÉS.

Csatás-hirű Harangodon,
Lekókkadó kalászok
Hangatlan zizegésinél,
A multban tétovázok...

Ledőlök a sirúl emelt
Halomnak oldalára,
S lelkem, miként a puszta tér
Ködfátyolt sző magára.

S álmába lágy furulyaszó
Sülyesztve jobban-jobban:
Ugy tetszik, a gyászos halom
Kebele meg-megdobban.

S mit érzek...? Kellő fájdalom
Lelkemnek gondja, tápja,
Körűlfolyván a képzelet
Ábrándos délibábja:

              ------

Kemény harc volt Harangodon;
S piros vérnek folyása
- Mint a bércről jövő patak -
Magának árkot ása;

S midőn mind egy fenékbe gyült,
Kerek tó vált belőle;
Az ősmondának ajka úgy
Emlékezvén felőle,

Hogy nőtt a tóban, hirtelen,
Zöldelő káka, bokra
Kövér szárával dőlve a
Megfeketűlt habokra;

És benne egy irtóztató
Sárkány-kigyó tanyáza;
- Pedig volt máskülönben is
A népnek annyi gyásza! -

Lángolt taréja, két szeme;
Nyelvét kiöltögette;
Mig farka, sujtó ostorúl
Csavargózott felette.

              ------

Fölemésztvén igavonó
Barmát a had, miatta
Telkét a bús szántóvető
Nagy kínnal szántogatta.

De mind-jobban apadt a nyáj,
Fogyott a ménes, csorda;
Mivelhogy a csikót s üszőt
A sárkány ölte, hordta.

Pásztorfiú, hídógyerek
Elsikkadott örökre;
Rettegve gondolt a vidék
A tói szörnyetegre.

              ------

Felitta a forrásokat
A forró nap sugára; -
S melynek szörnyű aszály miatt
Kisült kicsiny határa:

A sárkányos tóhoz közel
Volt egy magános helység,
Hol ifjú lány, ifjú legény
Egymást hiven szerették.

Kaszált egész nap a legény;
S hogy estére visszatére,
Hozzá zokogva ejte szót
Ifjabb leánytestvére.

'Édes bátyám! mátkád oda...
Anyját hideg lelé ki,
És a serény, a jó leány,
Hogy enyhet adna néki:

Korsóval a forrás felé
Futott az istenadta!
De mint a vén gulyás beszél:
A sárkány elragadta!'

Mindezt hallván, nem kelle több
Az elbusúlt fiúnak:
Kaszájával a partra ment
A gyászemlékü tónak;

Holott rögtön reárohant,
- Fogas torkát kitátván,
S nyakát fölnyújtva ránciból, -
A szörnyü tói sárkány.

De két karját a bús legény
Csapásra fölfeszíté,
S kaszáját, a vad szörnyeteg
Nyilt torkába merité;

Mely bőgve, most önoldalát
Kinjában tépte, marta,
Mig gyors ütéssel a gyepet
Döngette szörnyü farka.

Szeme düledt, taréja kék,
S véres tajtékot turva:
Összetekerül, majd magát,
Mint az abroncs, kirugja.

Az élet és halál nehéz
Tusája közt, végtére,
Orditva felmereszkedett
Csaknem farka hegyére;

S a végdühvel nagy, mély vágást
Tevén a rét-öbölbe:
Rövid kín-vergődés után
Elnyult ottan dögölve.

S ahol feltörte a gyepet
A sebzett tói sárkány:
Hüvös forrás buzdúla fel
Harangod sik határán.

              ------

Csatás-hirű Harangodon,
Lekókkadó kalászok
Hangatlan zizegésinél
Emlékezéssel járok...

A gyász idők elmultanak;
A bősz harcokkal egyben;
Most buja sárkerep, mohar
Tenyész a tófenekben.

S itt a forrás,  Sárkánytörés,
Hol minden pillanatban:
A hőségben tikkadt utas
Számára hűs ital van.


A FUTÓ CSILLAGRÓL.

Budának tornyán félhold villogott;
Török had ült a bús magyar nyakán,
Saját honában ki zsellér leve.
Megvénült, kihalt az uj nemzedék,
És a szabadságot nem ösmeré.
Siralmas évek! bús emlékezet!

Kuján pasa, ifjú tüzes török,
- Ki Borsodnak várában ült, lakott, -
Ékes magyar hölgyet rabolt el,
Kiért hű mátka szíve vérezett, -
S kinozta nem kellő szerelmivel.
Sirt a leányka, törte kis kezét,
Álmatlan tölte éjet és napot,
S szabadságért esengett szüntelen;
Kuján pedig szerelmet várt s remélt.
Most lágy  esengés holdsugáriban,
Majd kényszerítés vad dörgésiben,
Akart a lányka szívegére jutni...
De ő erős és hűséges maradt.

Szép foglyával Kuján a várfokon
Ült egykor, elmerengve szótlanúl
A nyájas estve csendes bájiban.
Kelet felől halványan kelt a hold,
És ellágyúlva szólott a török:
»Szeress leányka, szeress engemet!
Én hű leszek hozzád halálomig,
Mint életemhez  csillaga!
Nézd, nézd leányka! ott... kelet felől
Tündöklik az fényes sugáriban...
Ösmerd meg abban éltem csillagát,
Amely felettem őrködik, vezérl,
És napkeletről e honig hozott.
Szeretni foglak, míg el nem fut az
S halálom nem jöend futásiban!«

Sohajtott, - és az égre fölveté
Könyűs szemét az ékes rableány.
És szíve kedvesére gondola:
Szeretlek... meghalok... de hű leszek!

S melyet magáénak vallott Kuján,
Im elfutott a csillag hirtelen,
S utána percig halvány út maradt...
A lányka látta, és megrezzene.

S im a töröknek ajka, halk nyögésben
Mondá utószor a leány nevét:
Szivét nyilvessző járta át,
- Amely belé véletlenül suhant, -
És szívéből piros vér ömle szét:
A csillag elfutott... Kuján kimult...

A szűz ijedve hagyta el helyét.
S im a bástyán, halvány de szép alak
Hatolt fel... a leány karjába hullt...
És összeforrott két égő ajak.

              ------

Az égen járó csillagok között
Minden halandónak van egy;
És amidőn csillagfutást látsz,
Tudd, egy halandó élte lobban el.


AZ ÜNNEPRONTÓK.

'Ébredjetek...! kenyérebédig
Fogtok nyujtózni tán,
Ti naplopók! és tátni szájatok
A sült galamb után?!
Dologhoz lásson, aki csak bír!
Csorbóka, dudva veri fel
Szőlőtök a hegy oldalában;
Gyomlálni és kapálni kell!'

Szólott, megrúgva talpát
Három testvérfiaknak
A zsémes nő; s azok rá
Álmosan felriadtak,
Készülvén a szőlőmunkára,
A hegynek lejtős oldalára.

És mond ifjabb leánytestvérök:
- S beszéde volt bátortalan -
  »Hát nincs ma ünnep, nénémasszony?
  Azt gondolám, urnapja van...«
De ráriadt vadúl szegényre
A durcás vén leány,
Száraz kezét arculcsapásra
Fogván fel a pogány:
  'Menj, istenadta urnapoddal
  Színem elől, te csacska féreg!
  Hogy helytelenkedhess napestig,
  Ünnep kell úgy-e, meg legények?
  A két szemed tüzes fogóval
  Szedem ki mindjárt, hitvány pára!
  Ha mátul fogva nézni is mersz
  A szomszéd dolgatlan fiára!
  No csak lássa meg már az ember!
  Hogy ő tanítson, még csak az kell!
  Most pedig az erdőre mégy,
  Egyik lábad itt, a másik ott; -
  S ha száraz galy nem lesz elég:
  Akkor lesz még ünnepnapod!
  Vizet hozzál és kividd az ételt;
  S mig délben bátyáid pihennek:
  Gyomlálj, kapálj, aztán arass egy
  Jó hamvas mohart a tehennek.
  Mert mind bolond, ki ünnepel,
  Midőn szegény, s dolgozni kell!'
  »Igazság! - a fiúk morogtak, -
  Nekünk is akkor lesz urnapja,
  Ha megtisztult, kiforrt borával
  Kinál a hordó szája, csapja;
  És most ki a szőlőmunkára,
  A hegynek lejtős oldalára!
  Mert mind bolond, ki ünnepel,
  Mig nem gazdag... s dolgozni kell!«

              ------

A kinzott lányka keszkenőjét
Fájó dagadt képére húzván:
Letörlé forró könnyeit,
S gyorsan haladt a keskeny útcán;
Szegény...! mig más leányka
Ünneplő köntösében,
Bokrétával kezében,
Vár a harangozásra:
Miként más jó keresztyén,
A szent napon nem ünnepel;
Rosz néne számol érte,
A lelke fáj... de menni kell!

Immár a kert aljához ért el,
- Többet futott, mint lépett, lába,
Hol a szilvás gyepűje mellől
Sugár fiú pattant utába;
  »Jaj Istenem!
  Nénémasszony megöl ezért...!«
De a legény
Megfogta a leány kezét;
  »Jó lány, mi lelte képedet?
   Miért ríttál ilyen korán?«
  »Eressz, eressz az Istenért...!«
  »No csak te mondd el szaporán...!«
És a leány keserves élte
Minden baját hűn elbeszélte;
A szó igazvoltát pedig
Pecsételé könyhullatással,
Melyet  letörlött a legény
Lobogós ünge gyolcs ujjával.
És elmaradt a galyszedés. -
Ifjú, leány együtt menének
Az Istennek háza felé,
Napján az Ur szent ünnepének.
S az ájtatoskodó seregben,
- Amely vonult a szent zászlók után -
Egymás mellett borúla térdre:
Buzgón imádkozó fiú s leány.
Majd a legény szülőihez
Vezette a szabadkozót,
Hol hozzá nyájas ajkakon
Ejtett a háznak népe szót.
Vigan költék a szűk ebédet el,
S a gazda, a jó rendnek őre:
Jobb kéz felől, magához ülteté
A vendéglányt, az asztalfőre.
Majd szólt a jámbor házi nő:
  - Imé, a lányok serge jő!
  Maradj nálunk, édes leányom!
  Vigadjatok, mulassatok,
  Vigságtok jól-esik szivemnek,
  Ha mult időmre gondolok:
  Magam kisérlek majd haza;
  Durcás nénéd, a vén leányt
  Jól ösmerem bibéivel...
  S ne félj... mert egy ujjal se bánt!
  De most mulassatok s enyelgjetek,
  Egész megifjulok közöttetek! -

              ------

Az ajtót ki- s becsapkodá
A karcos néne azalatt;
Kiállt az utra s galyhozó
Öccsére szórt szidalmakat;
Mérgében tört, rontott, mikép
A felleg száraz mennyköve:
De akit vaslapátja várt,
Testvére csak meg nem jöve.
A síró tűz körül,
- Füst marván a nő két szemét -
Elkészült csakugyan
Az ízetlen sovány ebéd;
Aztán szalmába fészkelé
A szélkét és fakanalat;
A kast fejére fölvevé;
S a szőlőhegy felé haladt.
Csöppek borsózták homlokán,
S dul-fult magában a kaján.

Sok izzadás után végtére
A hegynek oldalára ére,
S hol a munkás bujt, nyes, kapál,
S a bő szüret napjára vár.
Hol, mig jár napfény s őszi dér:
Szépen megasznak a gohér,
A rózsaszőlő s erdei
Arany-cseppű gerézdei.

És első gondja a fiaknak,
Hogy a jövőre rátámadjanak:
  »Nem láttad, hogy rég hajlik a nap?
  Vagy tán az ördög van veled:
  Hogy a kapást féldélutánig
  Éhen, szomjan itt kinn feledd...!?«
S ő fuldokolva visszapattoga:
  'Az átkozott lány s ünnep az oka!'
  Zajong mindannyiok...
  S istentelen szitok
  Hangzott el a magas szőlőhegyen:
  - Ünnep s lány hétszer átkozott legyen! -

              ------

Az elfáradt testvér fejéről
Az étekkel a kosarat
A bősz fiúk le sem vehették,
Mert egy szempillantás alatt...
Midőn testvért és ünnepet
Mocskos szókkal szidalmaznának:

Szőlőjük tüske s gazberekké,
S ők... kőbálvánnyá változának.
S az istenfélő jó leányhoz,
- Ki rájok rettegés közt vára,
Ülvén a zárt ajtó küszöbjén; -
Nem tértenek meg éjszakára.

              ------

Hol a regényes Abaujnak
Koszorúzott hegylánci nyulnak:
Bükkek felett, hegy oldalában,
Regécvár omladékihoz közel,
Az ünneprontó kőtestvérek
Merev csoportja vesztegel,
Fején az étek-kosarat
Emelvén a leány...
Gyakran kapa pengése hallik,
Körűlök csendes éjszakán.


HEGYESKŐ.

Poprád, te pártos hűtelen folyam!
Kinek futásod más országba van,

Nagy messze hagyván a szülő hazát,
Mikor életet hüs forrása ád!

Hogy nálunk annyi régi bánat él:
Köztünk lakozni medred habja fél?

Hogy annyi köny hullt szét e jó hazán:
Határiból azért futamsz talán!?

Hisz habjaidra, pártos szökevény!
Szivárványt ott sem boltoz enyhe fény.

Partod füzéről a zengő madár,
Mely a szabad légben dalolva jár:

Szárnyára kél, - bús zaj rezzenti el! -
Más hont keresni zöngedelmivel.

Poprád, te pártos hűtelen folyam!
Sugja meg habod, mely gyorsan zuhan,

Hol vette magát a kőszirt-darab,
Mely századok elfolyása alatt,

Partod mentén megbarnultan hever?
- Testvéritől távol löketve el. -

Hegyeskőről beszélj nekünk regét,
Ki láttad e vidék történetét,

És jól tudod: hogy a bércek felett
Pusztúló vár mikép emelkedett?

Im reng a hab... felette enyhe szél,
Halljuk, susogló ajka mit regél...?!

              ------

Csend s pusztaság ült a bércek fokán
Őrt álló szirtek ezredes mohán;
Midőn fáradt csapat jött a vidékre; -
Mely tűzhelyét vándorlással cserélte
A nép hever, - de a vezér soká áll...
- Felnőtt fiak hallgatnak oldalánál, -
Vizsgálva a tájt hosszan szótlanul...
A zöld hegyet, mely fenn szirtté fajul;
Alant a rónát s fénylő folyamot;
Határozottan ily szót hallatott:
»Maradjunk meg itt! mert feljebb s alább
Kalandozásra nincs kedvem tovább!
Tanyát e biztos bércek közt ütünk,
Kard és szerencse légyenek velünk!«

Lubló lovag volt ez. S a fák alatt,
Megtelepült a hontalan csapat;
S helyet nézvén a szikláknak felette:
Lublóvárnak alapkövét letette.
Éjjel, nappal folyt a nehéz dolog,
De csak lassan haladt elő;
Lankadt, lankadt, végtére megtörött
A működő csekély erő.
A elbúsulván Lubló vezér szive:
Széthányta azt is, amit épite.

              ------

A rengeteg legzordabb tája
Gonosz léleknek volt tanyája;
Barlang-lakát sok ezer ölre
Felnyúló hegyes szirt jelölte.
S azt ki vészes körébe tévedt:
Kerülgeté rém és kisértet;
Hangos sírást, nyögő sohajt,
Harsány üvöltést halla majd;
Itt látott szép mosolygó alakot,
Ki rögtön rút csudává változott;
Ott gyászsereg koporsót emele,
S részeg násznép találkozott vele.
Egyik tünet megy, jő a másik;
Száz rém suhog, víjjog, cikázik.
És a vándor, bármely ösvényre tér:
Mindig csak a veszélyes szirthez ér.

              ------

Midőn a föld mély álomba merűl:
Fölkel a zord vitéz és egyedűl
A rosz lélekhez mégyen, - hogy vele
Veszélyes tervekről beszélene.
Lakát háromszor megkerülve,
Kiáltott s midőn nem is vélte még:
A barlang átkozott lakója
Kék lángban a csúcson megjelenék;
  'Építsd fel váram...
  »Add lelked nékem...!«
  S megszáradt a vér
  A frigykötésen.

              ------

A vár épült könnyű munkával,
Minden éjjel a lélek által,
Szilárd- s magasan állott már fala,
De a vezérnek nyugta nem vala!
Álmatlan tölte hosszu éjeket,
Mardosván vádló lelkiösmeret...
Vén már! - meghalhat holnap vagy ma,
S Hegyeskőnél lelkét eladta...!

Kevés nap mulva készen volt a vár; -
Hanem Lubló tovább nem birta már
Azt a tehert, mely malomkő gyanánt
Lelkén, testén megfeküdt egyaránt.
Egy kinnal töltött napnak éjjelén,
A kis csapattól búcsút sem vevén:
Kegyes barátok zárdájába ment,
- Zöldelő fák között mely álla lent, -
Elmonda mindent, és az ősz atyák
Bünvallomását hün kihallgaták,
És szentelt vizzel meghintvén fejét:
Kibékiték lelkiösméretét.
- Bizzál! az Ur kegyelme végtelen!
A megtérő bünösnek megbocsát...;
Lelked hit és reménység tartsa meg,
Itt a gonosz kezét nem nyujtja rád! -
S Lubló a szent atyák szavába híve:
Szőrköntösben leve a zárda híve.

              ------

Midőn megérté a történetet:
A rosz lélek dühében reszketett.

Fölkelt, szétdulni, amit alkotott,
Hogy lásson helyén pusztulást, romot.

Mert hogy lélek-zsákmánya vesztve lőn:
Báná a munkát, melyet érte tőn.

Barlangjánál amely nyulott az égre:
Bőszült dühében a sziklát feltépte,

Hogy a magasból azt a várra vetvén:
Halom legyen a benne vesztek testén.
És végrehajtja, mit magában feltett,
Ujján vivén a sziklát, mint a pelyhet;
Hanem a vár tornyából csengő szóval
Szentelt harang az éj felén megszólal;
A zárdából küldték a szent atyák,
Hogy a gonosznak lenne hangja gát;
S ugy lett. A követ rögtön elveté...
Mert ereje az által törve lőn;
A szirt a Poprád partjára esett, -
- S ő messze tűnt az éji levegőn. -

              ------

Kibékülvén Istennel és magával,
A szent ösvényen, melyet követe:
Az agg Lubló nyugton várá, hogy egyszer
Megkéri lelkét az Ur követe.
A nép, melyet ide vezérle régen:
Megtelepült a regényes vidéken;
S a várban, mely műve volt a gonosznak,
Fiai mindvégig békén lakoztak.

              ------

Mely az időtől megrongáltaték:
Ott áll a bércen Lubló vára még.

S melyet réműletében a gonosz
Lecsapott a hüs Poprád partihoz...

A kő ott van, - mint amit a borúlat,
Zugó szelek szárnyán, a földre hullat.


A vers szövege első megjelenésekor e sor után:
»Kard és szerencse légyenek velünk«
teljesen elütött és így hangzott:

  Lubló vezér szaván, a fák alatt
  Megtelepült a hontalan csapat;
  S kinézvén a sziklák között helyét:
  Letette Lublóvár alapkövét.
  A munka tűzzel folyt; de nem haladt
  A működő csekély erő miatt,
  Mely végre a nagy munkán megtörött,
  Verejték-ejtő küzködés között;
  S elbusultában a csapat feje
  Széthányta azt is, amit épite.

  A bérci táj legzordonabbika
  Gonosz léleknek vala birtoka
  Barlanglakát, a puszta rengeteg
  Mélyén, hegyes kőszirt jelölte meg.
  Ki vészes birtokába tévedett:
  Bolygó rémektől megkisértetett;
  Most hangos sírás és nyögö sóhaj,
  Majd kelt mögötte harsogó kacaj;
  Itt bájoló hölggyel találkozott,
  Ki rögtön síri vázzá változott;
  Ott gyászsereg koporsót emele,
  S részeg násznép találkozott vele.
  Ezer kápra kép, ezer csábalak
  Tünék fel és el kurta perc alatt;
  S a vándor, száz ut közt bár merre tért;
  Mindig csak a vészes sziklához ért.

  Kelvén mérges szidalmak ajakán:
  Elindult a vezér nagy éjszakán
  A lélek birtokába, hogy vele
  Veszélyes alkuról beszélene.
  S háromszor megkerülve lakhelyét,
  Háromszor felkiáltván önnevét:
  A barlang átkozott lakója, kék
  Lángban, a csúcs felett megjelenék.
  Az ősz vezér szót válta véle és...
  Meglőn a lélekvesztő frigykötés.

  A lélek által, minden éjfelen
  A munka folyt, láthatlan, hirtelen,
  Magasan állott már a vár fala,
  De a vezérnek nyugta nem vala.
  Álmatlan tölte hosszu éjeket,
  Mardosván vádló lelkiösmeret:
  Fején ősz szálak... vége oly közel...
  S Hegyeskőnél lelkét igérte el!

  Napok mulának s készen áll a vár,
  Midőn tovább nem birta lelke már
  Lubló vezérnek a gyötrő tehert,
  Malomkőként mely bús lelkén hevert.
  A kínnal töltött éjek egyikén,
  A kis csapattól búcsút sem vevén:
  - Zöldelő fák között mely álla lent, -
  Kegyes barátok zárdájába ment.
  Elmonda mindent és az ősz atyák
  Bűnvallomását hűn kihallgaták;
  És szentelt vizzel meghintvén fejét,
  Ekkép nyugaszták lelkisméretét:
  - Bizzál, az Úr kegyelme végtelen!
  A megtérő bűnösnek megbocsát;
  Lelked hit és reménység tartsa meg:
  Itt a gonosz kezét nem tészi rád! -
  S Lubló, - ki szőrruhába öltözék
  A zárda híveül avattaték.

  Midőn megérté a történetet
  A rosz lélek - mint rontó fergeteg
  Szilaj dühében felzúdult legott,
  Hogy szerte-dúlná, amit alkotott.

  Mert hogy lélekzsákmánya veszve lőn:
  Báná a munkát, melyet érte tőn.

  S amely sötét barlangját födte el:
  Bőszült haragban, zúgva tépte fel
  Az óriási nagyságú követ,
  Melyet kétség kivül a várra vet...
  De amint a magasban zúgva ment,
  - Kis újján víve mint könnyű pehelyt
  A sziklát, - ím a vártoronyba fenn:
  Szentelt harang kondult meg hirtelen,
  Mit a zárdából küldtek szent atyák,
  Hogy a gonosznak lenne hangja, gát.
  És úgy lőn, hangja most az átkozott
  Ellenségnek szörnyű kint okozott;
  És a követ rémülten elveté...
  Hatalma mert örökre törve lőn;
  A szikla Poprád partihoz lehullt,
  S ő messze tünék a kék levegőn.

  Lublót, az ősz vezért, a zárda szent
  Falán belől megszállta lelki csend;
  Élvén bőjt és imádkozás között:
  Lelkéből a zaj messze költözött;
  Isten s magával megbékülve így:
  Hosszúra terjedt élte végiben,
  Hitben, nyugodtan, fájdalmatlanúl
  Elszenderült az Úrban, csendesen.
  S a lélek karja melyet épitett:
  Épen maradt a vár a bérc felett,
  S Lubló három fiával a sereg
  Tetsző tájékin telepűle meg.

  Mely századoktól megrongáltaték:
  Ott áll a bércen Lubló vára még;

  S melyet réműletében a gonosz
  Lélek csapott hüs Poprád partihoz:

  Hegyes kő ott van, mintha fellegek
  Honából hozta volna fergeteg. -


VÁRHEGY.

Hegyalján egy magas bérc
Várhegy nevet visel;
Lejtőjén a borág nő
Arany gerézdivel;
Csúcsán várrom meszes pora, -
S mint mécs-világ a messze éjben
Története nagy-kétesen
Tünedezik fel e regében.

              ------

Volt egy gonosz-szivü özvegynek
Hét élő magzata;
Kiket példája- és szavával
Csak roszra oktata;
És az álnok munkálkodásnak
Az a gyümölcse lett:
Hogy nem vallottak a suhancok
Sehol becsűletet.

És mig más jólelkű anyától
Imádkozást tanulnak magzati
Ő este a vásott fiúkat
Lopásra szokta útasítani.
De háznépén, s gonosz magán,
Áldás nem is vala;
Az inségtől majd összedőlt
A házikó fala. -

Tél vége volt, a gólya megjött;
A déli szél, s a napsugár
Egy kézre dolgozván, kiszikkadt
A hóvizes hegy és határ.
Az özvegynő cserjét kapart
A jó meleg napon,
És gyűjte száraz ágakat
Az erdőoldalon,
Hogy lenne a kenyérsütéshez,
- Anélkül volt régóta háza
És már harmadnapja, hogy a
Teknőben kél, poshad kovásza.
Lassú munkája közt kezének,
Ajkára ily szavak jövének:
  »Mért is teremt koldust az Isten!
  Hogy éhezzék, s elvesszen gonoszúl?
  Vagy hogy legyen lába-kapcája
  A henye dusnak, akire szorúl!?
  Bánom, hogy e rakás kölyöknek,
  - Mert egyebet nem mondhatok! -
  Nem hurkoltam nyakára jókor
  A mentő bölcső-madzagot.
  Kenyérért üldöz untalan,
  S nyolcra keressek egy magam?!«

És amint ekkép szitkozódék:
Ó vár sikátorához ére;
De álmélkodva visszahökkent...
S ijedtében meghűle vére,
Mert a beomlott várpincében:
Sok arany volt, hét káddal épen.
Most álnok szíve úgy örült...
És a fejét azon töré,
Hogy e temérdek kincs, arany
Mikép lehetne mind övé?
Mert hogy belőle részt vegyen
Mellette más szegény,
E gondolat meg nem maradt
Embertelen szivén.
  »Mit érek ennyi kincshez egy magam?
  Megyek... kihívom mind a hét fiam!
  Elhordjuk éjjel csendesen;
  S akkor! - kiálta mérgesen
  Hajszálon függ az éltetek,
  Kik ellenem vétettetek!«

              ------

A hét fiú s anyjuk belépe
A kincset rejtő mély pincébe;
De nem boldogult az anya...
Mert a kád fényes aranya
Az elterített lepedőket
Rögtön megégeté,
Mihelyt kezével a gonosz nő
Rájok szórá, veté.
  - Anyám! menjünk ki már...
  Szedtünk mi eleget!
  Anyám, anyám mi az...?
  Ujjával integet...
S az asszony rögtön feltekinte,
De az árnyék volt csak szerinte.
  - Anyám, anyám, ősz ember az...
  Gyerünk az Istenér'...!
  Nézd csak, parázs tüz a szeme...
  Szakála földig ér!...

A nő megint körültekinte:
De képzelet volt csak szerinte.
S őrült szidalmak közt parancsolá:
»Ide, ide, edényt a pénz alá!«
  - Anyám, anyám...! s a hét fiú
  Rémülten felszaladt...
  A vár pedig dörgés között
  Utánok bészakadt;
  És a nőt, ott kapkodva még:
  Odaüté az omladék.

És az, aki hét gyermekétől
A roszlelkű anyát elvette:
Nem engedé elveszni őket,
De gondja volt rájok, helyette.

              ------

Azóta a kincsgarmadának
Többé nyomába nem jutának;
Száz ölre sűlyede
- Mint tartja a rege. -
Kuszó repkény terem most
A rom helyén, a hegyfokon;
S felette a kuvik szól
Enyészet-hirlő hangokon.


SZENT LÁSZLÓ KIRÁLYRÓL.

Egy vén regét mondok Szent László királyról,
A cserhalmi hősről, Bélának fiáról;

Ki, - mint megíratott lapján krónikáknak, -
Kilencvenkettőt hogy ezren túl irnának:

A pogány kunokkal harmadszor vítt harcot,
Kik országán tőnek sok keserves sarcot.

Először is vitéz karjának általa,
Ő nagy megromlásuk Kisvárdánál vala;

Reájok-nódítván magyaroknak hadát,
Vón a kun futamást, elvesztvén a csatát.

Másodszor a Tömös mellé rekedének,
Hol lőn nagy folyása támadók vérének:

Egy lábig vesztenek partján a folyónak
Csupán egy szaladván haza hírmondónak.

Ákos vezér alatt, most harmadik csatán,
Háborgatá a hont istentelen pogány.

A dolgok mivoltát hogy megbeszélené:
Két szemes száguldót futamtatott elé.

De vérszemet kapván már a magyar sereg,
Jötte árát a kún harmadszor adta meg:

A porba hullt kemény Ákos vezér feje,
László király saját kezével ütte le:

Megrontá, elveszté utána táborát,
Táplálván testökkel az égnek madarát.

Futott, ki a kemény csatán el nem veszett,
Erdőkben, bérceken keresvén rejteket;

Sok pedig keresztyén-fogságba akada;
Imígyen pusztúlt el kunoknak ő hada.

                   ------

László, ki megveré az ellen hadait,
Békében hordozá népének gondjait;

A megnyugvásra nem is hagyván időt
Ügyes-bajos dolog Tordába hítta őt.

A nép rövidségét mert szivére vette,
A helytelenkedőt büntetvén felette;

Gonoszoknak útját hatalma elveszté,
Szarvat emeljenek, addig nem ereszté.

S bár útain annyi boszúság találta
Mikoron feddőzött, magát megbírálta,

És a népek felett itélt igazságban,
Nagy jó véget érvén minden szándékában.

Orcáját a szegény előtt nem rejtette,
De vígasztalással s kenyérrel éltette;

Ezért nagy hivségét birta ő népének,
Kik látták jóvoltát szelíd elméjének,

És járt az Úr előtt tiszta kegyességben,
Ki látta útait magasságos égben.

                   ------

Történt egyik napon, László király midőn
Lovagolna, kopár, csendes halomtetőn,

- Hol árnyas rengeteg köríti a helyet, -
Tünődő lelke mély gondokba mélyedett:

És gondja közepett eszébe nem vevé,
Hogy egy gyanús csapat sietve tart felé;

A vert had emberi, lappangó kunfiak,
Mutatta fegyverök, mutatta a sisak.

Ösmérte a királyt a kósza kun csapat,
Látván, mint hulla el szörnyű csapás alatt

Ákos a had feje, a bús vitéz előtt;
- A harcos óriást, ösmérte minden őt! -

László csak egyedűl, s mi több fegyvertelen!
A csapat vakmerő, - fejszámra negyvenen. -

S midőn a rengeteg szélén ólálkodott:
Meglátta a királyt s vesztére lelt okot;

Kiáltván nagy-fennen vérbosszu szavával:
»Társak! veszessük el hatalmát, magával!

Ki által gonoszúl, vitéz kun, harcmezőn
Éhesen károgó hollóknak étke lőn!«

A mély-gondú király szemét hogy felveté:
Átlátta a veszélyt, amely fenyegeté;

Reá már vonva volt a halálnak íja;
Hogy éltének várát végromlásra víja;

Nem volt bízakodás emberek fiába...
Veté reménységét seregek urába!

Ki által népének, mely már elepede,
Hüvös forrást nyitott a szikla kebele,

S kinek őrző karja fedezte, mint paizs,
Éltét a csatákon: benne bizék ma is.

Ki bízik az Úrban, az meg nem szégyenűl,
Mert az ő angyali tábort-járnak körűl.

László fohászkodék... s az Úr oltalma kész:
Földig ketté hasadt az izmos sziklabérc,

Egymástól messze eltágulván két fala,
Közben fejszéditő üres mélység vala,

Mely őt elválasztá vad üldözőitől,
Kik álmélkodással állottak túl-felől;

Majd rettegés között mind hátra-tértenek,
- Kezökből elhullván a gyilkos fegyverek. -

És míg a szent király bizton tovább-megyen:
A csudának jele maradt azon helyen,

Mély  lópatkónyomot hagyván a mén lába,
A tetőt borító kemény kősziklába'.

                   ------

Sok századoknak lőn azóta múlása,
Miképen egy éjnek rövid vigyázása;

Azóta elhamvadt László, a szent király,
És sok koronás fő sírboltja álminál;

Hanem patkónyoma maiglan ott vagyon
Szent László lovának, a szirtes bércfalon;

Hol lassú zörejjel ömlik le a patak,
Szirten ülő tisza- s topolyafák alatt.

Körűle hallgatás... s a multak képe leng...
S az érező kebel mélyen el-elmereng.


LÓFŐ.

A kis Tornát csudás és sokszerű
Ajándokával koronázta meg
A jó természet alkotó keze.
Derék nyárban itt vastag jégcsapot
Fagyaszt mély barlangjában Szilice,
És benne a lég télben lágymeleg.
Ott Aggtelek csudái vonzanak,
Melynek barlangja lenn a föld alatt
A szomszéd Torna határába fut.
S mig rejtekén bolyongnak lábaid:
Lelked mély gondolatban téved el. -
Regényes völgyek s emlékezetes
Romokkal messze-látó bércorom,
Tar szikla, zöld mező, erdő s patak,
Rom és patak környékén ősregék
Szólnak lelkedhez mindenütt.

                 ------

A jámbor népnek rettentésire,
Setét barlangjában, a bérc alatt
Lakott hajdan egy lófejű csuda,
Mely vízivó sárkánynak mondaték,
Mivel minduntalan kibútt, nyerítve
Sötét barlangjából a szörnyeteg,
És sorra vévén forrást, kútakat,
Csermelyt, folyót, a szomszéd tájakon:
Kiitta a végső cseppig vizét -
Széjjeltépvén, kit útjában talált.

És viz dolgában megszorult a táj;
Kiszáradt a malmok zsilipje; s a
Szegény munkás kenyér nélkül vala;
S ha a mezőn, dolgozva szívesen,
Szomjúság gyötré a meleg napon:
Rettegve indult a forrás felé,
Hogy egy kanál vizet merítene;
Félt, hogy ott kapja a rút szörnyeteg,
Mely a szegény népen csapás vala.

A vidéken, egy forró nap delén,
Kegyes zarándok útazott keresztül,
Szőr-köntösében, hófehér szakállal.
És a zarándok szent ember vala!
A forró nap delén megszomjazott,
De nem találván enyhitő vizet,
Nem zúgolódva ballagott tovább,
Szőr-köntösében, hófehér szakállal.
És most eléjbe egy asszony futott,
Karján emelvén kisded csecsemőt,
Felé imígyen ejte szót:
»Imé, ez ártatlan halál fia...
Kegyes zarándok kereszteld meg őt!
S az ég áldása légyen útadon!«
És a zarándok víz után tekinte;
De száraz volt a forrás és patak,
És a kisded kimúla hirtelen...
Az ájtatos szent férfiú pedig
A vízivó sárkányt megátkozá.

Másnap reggelre megnőtt a patak,
Buzgott a forrás, zúgott a zsilip,
S a nép buzgó háláadásra gyűlt.
És a vízivó sárkányt azután
Nem láttá senki többé a vidéken;
A szent embernek átka megfogá,
Mert amidőn barlangjában hevert:
Reászakadt a hegy nagy-hirtelen;
De meg nem ölte, csak bezárta őt,
Hogy éljen és kinlódjék szertelen.
És a víz, melyet szájából kifútt
A szörnyeteg, nagy küzdelem között,
Midőn barlangja rászakadt:
Nyilást ütött a hegynek oldalán,
Melyen zuhogva hullt alá a víz.

                 ------

A hegynek oldalán ott a nyilás,
Amely maig lófő nevet visel.
S déltájban megzudúl mindennap a
Viz rejtekéből, s zúgva hull alá,
És csendesen van ismét másnapig.
Belőle, mint a monda szól,
A sárkány fujja a vizet.


A PÁRTATOLVAJ.

»Föl leányok; föl leányok!
Ma vasárnap-délután van,
Ki a pástra, zöld mezőre!
Víg dalokkal, párosával!
Ugy szép a lány, hogyha fürge,
Játszim, virgonc, mint az ürge;
Aki benn ül a suton:
Vén leány lesz, az bizony!

S a leányok fölkelének,
Örzse, Terka, Julcsa, Panni;
Gondolat volt: a mezőnek
Pázsitára elsuhanni;
Vig danára nyilva szája,
Csak ugy szállt a rokolyája...
S a virító lánysereg,
Mint az orsó, ugy pereg.

Síma volt a lánykák feje,
Ékes párta tüzve rája -
Lengve zöld, kék, rózsaszínű
S tarkabarka pántlikája;
Hogy pedig ne lenne gátul:
Játékközben szöghajárúl
Mind leszedte a leány,
Hagyván a rét pázsitán.

Ott hevert a pártahalmaz...
Borka búsan állt felette;
Ő az árva, a magáét
Régen, régen elvesztette!
Mit használt a szánom-bánom...?
Bár teremne minden ágon
Párta mellett vőlegény!
Így sohajtott fel szegény,

Forrt az ifjak kedve; kézből
Kézbe szállt a bolytos lapta;
Most az elleső legények,
Majd a lányok pártja kapta;
Itt ölébe fut magától...
Ott az ifjú hő karjából
A leány kicsusszanik...
Könnyen, gyorsan, mint a csik.

Borka harcban volt magával
A sok pártának miatta;
S mit tudott már végre tenni,
Mit tudott az istenadta...?
A legelsőt, melyet ére:
Tűzte hervatag fejére...
Újra ifju volna már...
Hogy fogatlan, jaj beh kár!

És a játék véget érvén,
Pártájához nyult mindenki;
Csak Juliska nem találja,
Ugyan hová tudott lenni!?
Tán az, tán ez elcserélte...?
Mindent tűvé tesznek érte;
Hasztalan, mind hasztalan!
Mert a párta oda van...

Terka a Maris kezéből
Kapja a pártáját vissza;
Marcsa Pannitól, ez ismét
A másiktól, - összevissza!
S szörnyűséges zürzavarban,
Oly sipító lárma, zaj van,
Mint mikor két falka lud
Mérgesen egymásra fut.

Most egyik lány történetből
A Boris fejéré néz:
»Itt a párta, itt a párta!«
S minden bajnak vége lész.
»Addsza pártám, vén leány te!
Hogy maradj az mindörökre...!«
S Borka míg ellenkezik:
Rája támad mindenik.

Add a pártát, vén leány te!
Meg nem illet, meg nem illet!
Rég elhagytad! vessz anélkül!
No ugyan ki látott illyet?!
Klárisom mind szétomolva...
Hajtekercsem felbomolva...
A zavarnak ő oka...
Haja szürke, nincs foga!

- Félre, félre! a pártától
Nem választ el, csak halálom!
Kővé váljak ebbe' nyomba',
Ha a másé, s nem sajátom...
S most a lányok szétfutának...!
Vén Boris, hazug szavának
Értelmében, ott maradt:
Durva pártás kődarab.

A pártás lány maig ott áll
Monok mellett a határba;
Lányok, lányok! éjjel, nappal
Őrizzétek! szép a párta!
Mert ki egyszer elveszíti,
Vissza többé nem keríti;
És a vigyázatlanon
Holtig tartó gyász vagyon.


GALAMBOSKŐ.

Ősmohával minden kőhalom,
Bérctető s rom, szép határodon,
Egy-egy pusztult oltár, jó hazánk!
Hol mi olyan ritkán áldozánk.
Multunk sirját hány szenteli fel
Hő emlékezet tömjénivel?
A kidőlt nagy ősek szent porán
Feledés köt pókhálót korán.

Széjjel jár a dalnok s énekel...
Lelke, dalja forrón átölel
Bércet, omladékot, puszta sírt,
Hol csak egy emlékbetűt felírt
E hazának csende, szélvesze
Közt, az elhunyt századok keze.

Jámbor énekes! lelked, dalod
E nemzetre kár pazarlanod!
Van, ki hallja a madár szavát,
Bérc s halom rá hű viszhangot ád:
S énekedre viszhang ha kele...?
- Nincs e nép lelkének ünnepe...!

                ------

Sajónak partján volt az ütközet,
Nem volt egy akarat! -
S kapott sebében a nemzet, soká
Lézengő kór maradt.

A gyász napokban minden elveszett!
Sajónak partinál,
Vérében fetrengő nemzet felett
Jajdúlt fel a király.

Futott; - s futása közben a felé
Kéklő bércekre néz;
Mellette vágtat némán, véresen,
Nehány elszánt vitéz.

Mögötte, mint közelgető vihar,
Zúg üldöző csapat;
Utána égő tornyok fénye vet
Rémséges árnyakat.

Hol a nemzet...? nőm, s gyermekim hová
Sodrá a zivatar...?!
Királyt s vitézt ily setét gondolat
Marcongol és zavar.

S a satnya mén, amelyet ennyire
Sarkantyu hajta csak,
Gömörben a futók alatt kidől,
S párája megszakad.

Ott rengetegbe mélyed a sereg,
Bolyongva fel s alá;
Nincs egy tenyérnyi hely, hová fejét
Bizton lehajtaná.

»Kötözzétek be, jó vitézeim,
E tátongó sebet...!
- Szólt ellankadva a véres király, -
Hány bajnok elesett...!

Karom levágnám, mért föltartani
A vészt nem volt elég...?
De rá ez árva népnek tán lehet,
S legyen szüksége még!«

Sziklás bércekkel vad kietlenen
Hatol a kis sereg;
Tűrvén éhet, hideget, meleget,
S lelke, teste beteg.

Ugy véli, még mindig fülébe zúg
- Miként a méheraj, -
A haldoklók nyögésivel vegyült
Riasztó harci zaj.

»Keressetek forrást, vitézeim!
Vad szomjuság epeszt...«
Mond a király, kit annyi szenvedés
Már-már megtörni kezd;

De nem ösmervén a vadon helye
A fáradt harcfiak:
Sokára érte Béla ajkait
A vizzel tölt sisak.

Tovább bujdosnak... szikla-éleken,
Föld-, kőomlásokon;
Kidőlt fa itt, hálót az utra ott
Vadszőlő-inda fon.

Olykor lehajtja a csapat fejét,
Ha nyughatnék talán,
De felriad ordító farkasok
S tatároknak zaján.

S tovább, tovább...! míg Torna bérci közt
Kopár kietlenen,
Véglankadással már-már roskadoz
A sápadt fejdelem.

És elsötétűl a föld és az ég
A szenvedő előtt;
Hosszú kínokkal, lassu éhhalál
Környékezvén meg őt.

Dús honban, a király számára nincs,
Nincs egy falat kenyér!
A puszta tájon nem található
Vadon gyümölcs, gyökér.

A hű vitézek edzett kebliben
A szív majd megreped...
Önéletén is venne mindenik
Egy falat kenyeret...

S imé, a csendes, vadon rengeteg
Megzúg véletlenül...
Jő csattogó szárnyú galambsereg,
S sziklás tetőn megül;

Egypár vitéz eszmél... és hirtelen
A szirt falára mász,
Hol repedésben álló fészkein,
A szárnyas had tanyáz:

Örömkiáltás hangzik a tetőn...
S melyet bőven lele,
A két vitéz sisakja fris galamb-
Tojással van tele.

Megenyhültek. S ki őket csudakép
Így megvendégelé:
Az Úrnak, buzgó, háladó fohász
Szállott az ég felé.

És hol Noénak hirnök-madara
Vígaszt s reményt hozott:
Galamboskőnek hívják még ma is,
Ott, azt a bércfokot.

Elvonultak a harcfellegek,
Nyughelyén a honfi nem remeg;
A békesség hó galambja szállva
Galamboskő zöldes hegyfokára.
Mégis rajta gyakran mély köd ül
Gyász időknek bús emlékeül.


AZ ÖRDÖGSZEKÉRRŐL.

Hol vásznat fehérit a játszi délibáb
Szilaj csikó iram s fehér gulya legel;
Ahol szemes túzok sétálgat a mezőn,
Amely nyulárnyékot s ördögbordát nevel:

Alföldi rónaság termő határiban,
Derék tavat talál gém s vadruca, ha jő;
A rence zöldelőn borítja bé vizét,
Zsombékos partjain a harmatkása nő.

Fél-lábon állva, itt busúl az eszterág,
A viz szinére nőtt széles lapun pedig
Űl tollászkodva a bukó szárcsák hada,
A bíbic fenn kering, vagy lenn begyeskedik.

A sürű nádasban zúgás-búgás közűl
A hápogó gácsér nyers lármája kiszól;
Mig a tojásivó körmös sas elveri
Az ülős madarat meleg tojásiról.

Vándor lápokra, a nemes kócsag meg-ül,
Majd mint fehér fátyol gyorsan messze lebben,
Helyére azután fekete gólya száll,
Gyöngyvér s karakatna jön, megy nagy seregben.

Itt nő a kardos sás, a barma buzogány,
Indája itt köt az ötszarvu sulyomnak:
Iromba jércéit a vízi tyuk viszi
Sürű torsa közt a zúgó nádasoknak.

A gazban rosz ladik, melynek gazdája nincs,
Zöld vizzel félig áll s fodorsás verte fel;
A pázsitfolt kihajt, kizöldül oldalán,
Orrában összedűlt, korhadt csík-kas hever.

Vakvarjuk ülnek a parti égerfákra, -
A nádas rókája vonít esthajnalon;
Jár a tündelevény, a tó zsibongva zúg...
Zúgása messzeszól a csendes tájakon.

                ------

A tó helyén vár álla hajdan,
S körülte erdő és berek;
Mikép lőn gyászos pusztulása?
- Hogy a szem még romját se lássa, -
Igy emlitik az öregek:

Régenten egy rosz ember éle,
Elévült nő lakozva véle;
- Gyermek-korából régi dajka, -
Ki csak gonoszt gondolt szivében,
A jó nagy szálka volt szemében,
S nem nyilt igaz beszédre ajka.

Mint harmat a szomjú határra,
Áldás száll égből a munkára;
De kinek nem kell a dolog:
Szükséget lát és nyomorog.
Igy Zombor és vénült dajkája,
- Mint más szegény, - nem izzadott;
Fecsérelvén kincskutatással
Az éjt s a drága szép napot.
Az Isten ellen zúgolódva
A dúsra mérgesen tekintett;
Lelkét od'adná a gonosznak,
Csak adjon az cserébe kincset
Ugy is lett. Szent György éjszakáján
A  két istentelen végtére
- Hét csepp vérével balkezének, -
Az ördöggel lép frigykötésre. -
Nyervén attól kincset s hatalmat
Az óhajtás szerint; de még
Ezekhez, a szűz ártatlanság
Megejthetése téteték.

Kacagva most, a két istentelen
Erős várat rakott nagy hirtelen;
De rosz hirű, és rettegett falát
A vándor messze elkerűlte;
Inkább az éj csipős szelét, havát
Az ég alatt fázlódva tűrte;
Mert benne csendes nyúgovást
A jámbor lélek nem talált
Hol a vén nő s a vár ura
Gonosz lélekkel cimborált.
Hová nagy éjfelen,
Fejetlen méneken,
- A várt hétszer kerűlve meg -
Betértek a rút szellemek;
Tüzes seprővel megsöpörvén
Az útat nékik jókor a vén.

És a vidékkel bősz hatalmát
Érezteté a két gonosz;
Nem nézvén sem Istent, sem embert:
Rőt Zombor szűzleányt oroz;
S vén dajka által a szegény nép
Fejős jószága vért adott;
Megígézett verő szemével
Sok kedves gyönge magzatot.

               ------

A félelmetes várhoz közel
Volt egy magános kis pásztorlak;
Reá árnyékkal, jószagú
Ákácfiatalok hajoltak.

A kis ház fedelét
Kövi rózsa és béke lakta;
S Piroska képiben
Ékes virágszál nyílt alatta.
Ő a jámbor pásztornak volt
Édes leánya,
Szelíd s vidám, minő a rét
Ifjú báránya.

               ------

A jó pásztornő nagy beteg lőn;
Fájdalma ágyba fekteté;
Bágyadt szemét édes leányán
Aggályosan pihenteté.
Virasztó hűség s gondos bú állt
Leánya képében felette,
Ki önmagát, beteg szülője
Ápolgatásában, feledte.

Egykor, hogy a szegény betegre
A hajnal lágy álmat hozott:
Zaj nélkül és titkon hagyá el
Piroska a csendes lakot;
A harmatos rétek felé
Gyors léptekkel suhan,
Ezerjófűvel a gyopár
Ahol nő bokrosan.

S midőn kigyúlt a nap
Legelső súgara:
Kicsiny köténye már
Tele rakva vala,
Gyógyfűvek illatos nemével;
Virág-rakott rétoldalon
Szedvén meg enyhe harmaton
A jó leányka kis kezével.

Midőn sietve visszatérne,
'Mi dolog ez én Istenem?!
- Nem messze Zombor erdejéhez,
Előtte anyja megjelen.
Nevén szólítja nyájasan,
És int, de nem várván be őt:
Mint az árnyék, tovább, tovább
Megy a felé futó előtt...
'Édes szülém megállj, megállj!
Várd meg leányodat...!
»Utánam édes gyermekem!
Megállnom nem szabad...!«
  Maradj, könnyen hivő leány!
  Ne fuss a csába kép után!
  Ez nem szüléd, ez tőrbe von,
  - Ő szivszakadva vár szegény
  Ez a vén dajka, aki csal,
  Anyád képmását fölvevén!
Imígyen suttogott fülébe
Lágy szellő a futó leánynak,
És benne, aggó édes anyja
Kínos sejtelmi suttogának.
De ő elszórva gyógynövényeit,
Futott a rengeteg felé...
- S most felsikolta... mert magát
Sötét falak között lelé;
Előtte meggörbedt alakban,
Kacagva állt a vén boszorkány,
Míg gerjedelmében az ösztön
Zombor szemén vad szikrákat hány.

               ------

A nap leáldozott a halmon,
Piros világgal jött az alkony;
És a pokolnak tornácában,
Vad szenvedély rontó karjában,
A lányka szűzi fátyola
Még eltépetlenül vala.

»Zombor, Zombor! ha a virág
Éjfélre el nem hervad:
Fejünkre szörnyü jajt hozand
A pokoltól szedett had!«
És Zombor őrjöng, küzködik...
Éjfélre jár az óra;
Reszketve hallgat a gonosz
Az első kakas-szóra.

És ujra küzd,... de a leány fölött
Varázs erő hatalma őrködött
Mert amidőn gyógyfűveket
Szedett a harmatos mezőn,
Közűlök, egypár jószagú
Virágocskát keblébe tőn,
És ez varázsvirág vala!
- Amely virúl száz év alatt, -
S száráról a csudás növény
Csak szeplőtlen kéznek szakad.
Eltávolítá a gonoszt
Ez a lánytól hatalmasan:
És a nagy éjben hangzik a
Másod-kakasszó hangosan...
»Zombor, Zombor! ha a virág
Éjfélre meg nem hervad:
Fejünkre szörnyű jajt hozand
Az ördöngös veszett had!«
Hah! Zombor őrjöng, küzködik...
Éjfélre jár az óra;
Reszketve hallgat a gonosz
A másod-kakasszóra;
S vad káromlásra nyilva ajka:
Őrjöng véle az álnok dajka.

Tizenkettőt ütött azonnal...
S árnyán a titkos éjnek:
Forgószelek szárnyán, az éjfél
Vendégi megjövének;
Kék láng borúlt a vártetőre,
Mint lengő nád ingván fala;
S ki benn ordíta vad kinok közt:
A két istentelen vala.

Gonosz Zombort s az álnok dajkát
Az ördögök sikoltaták
S elsűlyedett az összedőlt vár,
Helyén mély tó maradt;
Nádassá vált a rengeteg
Egy pillantás alatt.
Zombor pedig, s gonosz dajkája,
- Akik miatt a szűz futott, -
Bünhödvén céltalan futással,
Ördögszekérré változott.

               ------

Derűlt reggel váltá a kínos éjet,
Nyilt tópart volt, hol a leány felébredt;
Párnája jószagú virág vala,
Felébresztője fülmilék dala.
Ugy tetszett, hogy csak álmodott;
S midőn jó anyjához megtére,
Elmondva mindent, a szüle
Így szólt lányának a beszédre:
- A szűz erénynek védbástyáin
A gonoszok által nem hágnak:
Őrizd kebled, hogy tiszta légyen,
Mint kelyhe a nyiló virágnak! -

               ------

Tágas alföld sík határán,
Ha kitördelék:
Vén  ördögszekér iramlik;
Mint a gyors kerék;
Cél s nyom nélkül a világon,
Nyargal, vándorol;
Megpihenni, megnyugodni;
Nem lehet sohol.
Meg-megáll, de ostorával
A szél rajta üt,
És a messze pusztaságon
Utban álló tüskén s árkon,
Űzi mindenütt.


A SZEPESVÁRALJAI LEÁNY.

Kőszál üté fel tar fejét,
S mikép a kéklő égen
A tornyosúló fellegek, -
Barnult a zöld vidéken.
Jött, ment ezer vidám tavasz,
S rá zsenge fűvet sem hozott;
Halálos dermedés között
Állott, mint egy elátkozott.

De jött a vérharcok kora,
S a csonka szirt-tetőre
Goromba kővárat rakott,
Nézvén csupán erőre;
S a mély csendet zaj űzi el,
Ijesztő, tartós és szilaj.
Reng, döng a vén szirt oldala,
Midőn a harci kürt rival.

S jövén a béke százada,
- Fehér zászló kezében -
Most ujra mély csend sátoroz
A szirti vár körében;
De a csend nem magába' van,
Emlékezet lakik vele;
S Szepesvárnak barnult falán
Regét susog a rom szele.

              ------

Csend volt a hon határiban,
A fegyverek nyugodtak;
Jutott egypár vigalmas est
A harci bajnokoknak.
Szepesvárról víg zaj hatott
Keresztül a nagy éjszakán,
Kerülgetvén tört billikom
A vígadó hősek során.

Az áldomást köszöntgető
Zajos kedvű levente
Nem aggódott azon: hogy tán
A jövő nap lemente
Ujra lovára ülteti,
S kemény csatákra híja fel;
Most vígad, élvez és örűl,
Jövő percben meghal, ha kell!

S mig a vén hősek, harcügyek
Felett elmélkedének:
Hangján az ifjú táncra kelt
A harsogó zenének.
Váraljáról sok szép leány,
Sok szép asszony volt ott jelen;
Azok fehérben, mint a hó,
Mulatván a vig ünnepen.

De Dorka volt a lánysereg
Kitűnő dísze, éke,
Minőt nem szült azóta sem
Szepesváralj vidéke;
Százszorszépnek nevezteték
Darab földön a barna szűz;
S szivében még nem gyúla ki
A lappangó szerelmi tűz.

Volt a várban egy férfiú,
Szeplős arcú, mogorva;
Ez a lányt egyre üldözé:
Szemét csak rajta hordva.
Iránta a sötét lovag
Vad szenvedélyre gyúladott;
Két fegyverest intett elő,
Kiknek titokban szót adott.

Hajnal felé a vígalom
Lármája véget ére;
A vár elcsendesült, kiki
Sietett lakhelyére;
Bátortalan leánysereg
Dalolva ment az éjjelen;
És senki észre nem vevé,
Hogy ékes Dorka nincs jelen.

              ------

Sötét az éj, s mely rémesebb
A puszta éjszakánál:
A várteremben, egyedűl,
Ki vagy te, szép virágszál...?
A fáklya már kioltva mind,
Haza-mentek lány-társaid;
Anyád s más is vár nyugtalan,
Ha tudnák, hogy rabúl vagy itt!

Szép Dorka az, kit titkosan,
A zord lovag szavára,
Izmos karú csatlós sötét
Lovagterembe zára.
S most kulcs zörög, világ ered...
- Rá összeborzad Dorka szép, -
Hozzá, miként az éjszaka,
Az este félt lovagja lép.

Ott áll s eseng a martalóc,
Vak szenvedély tüzében:
De csak megvettetést talál
Szép Dorka szűz szivében;
Majd emleget kínt és halált;
S a lány inkább halálra kész...
Mint hagyni, hogy illesse is
Pártáját vétkes, durva kéz.

S már-már erőszak karja hoz
Romlást a jó leányra:
Egy perc... s elszántan ugrik az
Ablak párkányzatára.
Alant halál... fenn kárhozat...
Rettentő választás...! de ott
Üdv a halál sötét ölén,
- S határoz a leány legott.

'Gonosz - csak egy lépést felém!
S im esküszöm, - s megállom:
Hogy ott lenn a kőszirteken
Leend mentő halálom...!'
Meghökkent a sötét vitéz,
De rögtön újabb cselt vete;
S méregtől kékült ajkira
Hazug mosolyt erőltete:

»Egy hajszálad se hulljon el,
Jámbor leány, miattam!«
Szólott, de ármány lelke volt
Szóban és gondolatban.
S most nyil gyanánt, véletlenűl
A bátor lány felé rohant,
Hogy megragadná... hanem ez
Sikoltott... és alázuhant.

És a gyilkos szirtek veszélyt
Nem hoztak a leányra,
Ki szűz pártájaért magát
Elszánta a halálra;
Piros hajnal-hasadtakor,
Kedvesihez, honába tért,
S boldog keblében hordozá
Erényeért a drága bért.

És amint tartja százados
Beszéde a regének:
Alant, csupán kis ujja lőn
Sérülve bal-kezének.
Szepesvárban mind e napig
Mutatják fönn az ablakot,
Melyből az elszánt hajadon
Veszély nélkül alá-bukott. -


MENEDÉK-KŐ.

Szepesben, Lőcséhez közel,
Erdőborított hegytetőn,
Ó zárda pusztult omladéka áll;
A régi templom- és cellákban
Sugár, magas fenyvek növének immár;
Mohos, halottas omladékra
Ifjan tenyésző zöld élet borúl.

Midőn honunkra rontva a tatár,
Határiban gyilkolt és égetett:
Vidéke rémült lakóinak
E rejtett zárda nyujta menhelyet,
S innen vevé nevét.
Idő s viszály később lerombolá,
És már csak tornya állt,
Repedt tornyában kis harang.
Csengő szavú, de néma régen.
E kis harang felől szól a rege,
Távol harangszó csendes éjszakán,
Emlékezetnek holdsugárinál.

Két helység versenygett egymással,
A zárda tornyának harangján,
Egyszersmind a határ felett;
És így kiálta mindenik fél:
Mienk a kis harang, mienk!
Kiknek határán a vén zárda áll;
Ha vér foly is, de másé nem leend!
E kincset, a szentelt harangot,
Ha engednők, megverne Isten is;
Mienk a kis harang, mienk!
És lőn zavar, s lőn nagy huzalkodás.

Majd mind a két fél egy napon
Kijött a helyre, hol a zárda állt,
Hogy elvinné igaz tulajdonát,
A kis harangot, s lenne nyert pöre.
Elől jövének ősz szakálú
Kegyes atyák, és istenes papok;
Füstölgő tömjént és szentelt vizet
Hozván magokkal a tetőre.
Majd a tanács jött ünnepélyesen,
A templom szentelt lobogóival;
S nyomában a nép, tarka sokaság,
Mint bulcsu-járáskor szokott, jöve.

Jóval korábban jött egyik csapat.
Imádkozván a nép, és a papok
Végezvén szertartási tisztöket:
Levették a harangot a toronyból;
Láncot huzván fülébe, hat tulok,
Melyet befogtak, el nem birta azt,
Pedig kicsiny s könnyű volt a harang.
Hoztak tizenkettőt, de hasztalan!
Huszonnégyet fogának most belé,
S nem birta még csak megmozditni sem.
És félreálltak a jelenlevők,
Csudálkozás és félelem között.

És most a másik helység népe jött.
Imádkozván a nép, és a papok
Végezvén szertartási tisztöket:
Csupán két ifju, gyenge tulkot
Fogának a csudás harang elé,
És könnyen elvivé a két tulok,
Melyet csak ímént huszonnégy se birt.
A nép pedig legottan térdre hullt,
Hivő lélekkel mondván: ez csuda!
És benne, az igazságot mutatja
Mindentudó Istennek újja,
A kis harang, és a határ felett!
És megnyugodva oszlott szét a nép,
Áldván az Istent, hívén a csudát.

                   ------

A kis harang, mely néma volt soká,
Imára hivja fel, csengő szavával,
- Mely hajdanában elnyeré: -
A kis falucska jámbor híveit;
Csengő szavában szól az ó rege,
Távol harangszó csendes éjszakán,
Emlékezetnek holdsugárinál.


SZUHAY MÁTYÁS.

'Beh szomorú idő fordult a magyarra!
Egyik fél erre húz, a másik meg arra;
Nem érti meg egymást, nem érti meg sehogy;
S a huzalkodásban erejéből kifogy!

Törökkel, tatárral eleget küzködtünk;
De ha egyetértés lakozott közöttünk:
Csak megvoltunk lassan; most egy idő óta,
A csókának szemét vájja ki a csóka!

Teremtő szent atyám, fordítsd dolgunk jóra!
Ne hagyd, hogy eljőjön a siralmas óra:
Midőn a vérrel nyert magyar szabadságnak,
Idegen kapával, mélységes sírt ásnak!'

Szuhay Mátyás volt, vén lován, a tarkán,
Ki igy fohászkodott, Tarcal felé tartván;
Mellette még három szótlan ifju haladt,
Csürökig dagasztván lovaik a sarat.

Kuruc volt Szuhay, nyakas, mérges magyar:
Nála a szív bátor s vasgyuró volt a kar;
Szabadságot mormogott álmában is szája,
A kuruc-világban aligha volt párja.

Száz kapás szőlőt birt a tarcali hegyen,
Hol a gohér, formint és muskatal terem;
S a szőlő lábánál kilencágu pince,
Amelyet jó borral töltött tele Vince.

Oda törekedett jó Szuhay épen
Hogy szivének meggyűlt keserüségében:
Iván a magyarnak hosszu életére,
Magát kidanolná, kisírná kedvére!

Lemenő-félben volt már az égen a nap,
Az öreg s társai szótalan ballagtak;
Egy szép barna ifju volt szomorú kivált,
De Szuhay Mátyás hangosan rákiált:

'Ne búsulj, szerelmes édes öcsém, Keszi!
A köszörü, - meglásd, - mindazt jóra viszi:
Sokszor hallottam, hogy nagy baj a szerelem,
Én ugyan - Istennek hála, - nem ösmerem!

Hallom: szép lány, jó lány Vas Benedek lánya,
S nem akarja néked adni a vén kánya;
Azt mondja: kurucnak nem adja gyermekét,
Ördög szánkázza meg a rosz labanc lelkét!'

»Nem kell nekem apja tölt verme, gulyája,
- Monda Keszi - csak kell szíven szép Annája!
Szombaton estére ott termek Kardszagon,
S szépen, vagy erővel, de a lányt elhozom!«

'Segítsen az Isten!' - Szuhay felele,
S a kis számu csapat elszakadt kétfele;
Mivel Keszi, három társától bucsúzva:
Kesely lova fékét az alföldnek húzta.

S igy dörmögött Mátyás, tekintvén utána:
'Bárcsak a jó fiú szerencsésen járna!
Sajnálom szivemből, ugyis atyámfia:
Egy volt a szépanyánk, Both Kata, Sófia!'

E közben setét lőn, miként az üstfenek,
A lovak csak lábról lábra mehettenek;
Sok vesződség után, éhen-szomjan végre,
Mátyás éjféltájban pincéjéhez ére.

Leszállván lováról, veszi a kulcsokat:
Hanem visszahökken, sokat látott, sokat...!
Az ajtó betörve és tátva-nyitva van,
S lenn, ugyancsak isznak, lármázva hangosan.

'Maradjatok fenn a lóval!' sugja hátra,
S fokosáért nyulván a nyeregkápába:
Lassan lelopódzik a pincegádoron,
S a dorbézolóknak háta megé oson.

Szuhay Mátyásnak felforrott a vére:
Tolvajok ütöttek bora picéjére;
Szinte fájt a lelke a drága jó borért,
Mely a pince földén egész bokáig ért.

Kilenc szép mákvirág! s labancok ő kemek!
Köztök egy hordón ült maga Vas Benedek;
Ittak, pocsékoltak, mocskolták Szuhayt,
Kiáltván: a kopasz, bárcsak most volna itt!

Ott volt Herkó páter, a balogi barát,
Kedvére forgatván kancsót és csutorát:
Barátság-szerető s csintalan volt, neve
Fél-Magyarországon szóbeszéddé leve.

Ő papolt ott most is: Uraim, szót kérek!
- Halljuk! - Szuhayról egy furcsát beszélek!
Egyszer kibandukol a hegyre magában,
Midőn a szőlejét kapálnák javában;

Kapja magát, ott egy pipa-dohány végett
Rendre kunyorálja az egész sor népet;
Megbánta mindenik kapásnak dohánya:
De mégsem lett tele nagybélű pipája.

Kopasz Szuhayról azóta csúfolnak:
Nagy pipáju, kevés dohányu magyarnak.
Hé! kevés dohányú, de jó ború medve!
Kihajtom e kancsót az egészségedre...!

'Köszönöm, köszönöm!' - mennydörgött Szuhay,
De a kancsót Herkó páter nem itta ki...
Fehér lett mint a fal és kijózanodott...
- Az ördög hordja tán ezt a vén kolopot!?

'Ki labanc! aki vagy... tövét nem kapáltad!
Hogy a hóhér kösse fel minden fajtádat...!'
Ekkor az abroncsba csiptetett világot
Leüté Szuhay, és közéjök vágott.

De magukhoz tértek azok is csakhamar,
- Üssed! ne hagyd magad! s van lárma meg zavar,
Mátyás félrevonult, a cimborák pedig
Egymást a setétben ugyan ütlegelik.

Midőn jól meghányták egymást, ki hogy tudott,
Négykézláb, egyenest a lépcsőn felfutott;
Mátyás boszús vala, de mégis nevetett:
'Nagyapám se látott ilyen ütközetet!'

S meggyujtván ismét az elaludt világot:
Két társával ő is a kancsóhoz látott;
De ím, egy fennálló hordóban meglátja,
Hogy guggolva lappang Vas Benedek bátya.

Árnyékától soh'sem ijedt meg Benedek,
Most is csal-ból, és nem félsz-ből lippene meg;
Mert amint mondani szokták közbeszédben:
Az ember apját sem ösmeri setétben.

Gondolkodott Mátyás, mit csináljon vele?
Jó lesz felfordítni, fejével lefele!
S tetejébe ülni... de más ész ütötte,
Rókát fogok! monda s szavát igy kezdette:

'Hejh barátim! tudok s mondanék valamit...
Imé, nagy pecséttel egy pergamen van itt,
A nagyságos urtól... - hanem titok legyen! -
Megöllek, ha a szó közűlünk kimegyen!

Hejh, ha ez a titok, mely irva van benne,
Vas Benedek uram füleibe menne:
Száz tulkot, száz fékes lovat nem sajnálna,
Csakhogy meg ne tudja soha a vén kánya!'

E közben hátát a hordónak vetette,
És ültében Vassal egyre billegtette;
Ki készül már főbe vágni a kurucot,
De a titok bántá, s visszakucorodott.

'Keszi Pál öcsémnek, jártába'-költébe'
Egy futó ló tűnik minap a szemébe;
Jobban megszemléli... hát a kengyelvason,
Lábbal fennakadva, valami ur vagyon.

Keszinek sem kell ám több; utána vágtat,
- Kesely paripája gyönyörű egy állat! -
Megkapja a lónak tajtékos zabláját,
De már vérbe'-fagyba' leli a gazdáját.

Hogy megmosta szépen, és magához hozta:
Az az ur mindjárt a nevét tudakozta;
Megmondta az öcsém, azzal odább állott.
Ki volt ez az ember? ha azt ti tudnátok!

Még Keszi se tudja! A király testvére!
S ily határozat van a megmentőjére:
Mihelyt feleséget vesz, báróvá lészen,
Azonkivül kilenc falut kap egészen.

Tudjátok, a fiu Vas Annát szereti,
De kezét nem nyujtja, míg én élek, neki!
Most is Kardszagra ment, de utoljára mén,
Mert ő kegyelmét majd megházasítom én!'

Igy végezvén Mátyás ravaszul szavait;
Belsőbb pinceágba szólitá társait;
Vas uram pediglen, bár füstbe ment terve:
Kibútt, elillantott örömmel eltelve.

Mátyás, kijővén két kacagó társával:
Az üres fennállót elrugta lábával;
S gunyoson kiáltott: 'Megállj Vas Benedek!
A bort árát igen drágán megfizeted!'
                          -
Mig Tarcalon ezek estek a mult éjen:
Keszi Pál Kardszagnak nagy sietve mégyen;
Hogy aholott vagyon Benedek lakása,
Szeretett Annáját minél előbb lássa!

Volt Benedek urnak gulyája, ménese,
Szénával, buzával tanya és csür tele;
Nem volt gazdaságban párja a Kunságon,
Lányának szépségben e széles világon.

Karszag városában, - szombat-est volt épen, -
Már a kilencet is elverte egy-végben;
Anna leányasszony, meg az öreg Kata,
Titkos beszéd közt a padkán fosztogata.

- Lelkemadta Annám! csak ne kéteskedjék,
Hosszu az éjszaka, százszor eljöhet még! -
"'Hejh Kata, de mikor a szívem ugy várja:
Mint az ágon ülő gerlicét a párja!"'

»Galambom édesem! nem hiába vártál!«
És belépett Keszi, az Anna szavánál;
Aki kiáltással esett a nyakába,
S csókos ajka tapadt annak ajakába.

»Eljöttem, szép Annám! áll-e igéreted:
Hogy híved e földön mindenhá' követed?
Hogy az Isten előtt letett esküvéssel,
A papnak áldása egyesít ez éjjel?«

"'Hittel tied leszek még ma, légy nyugodtan!
Csak azt ne kivánd, hogy atyámat elhagyjam;
Nem! én visszatérek... hogy azt megbeszéljem:
- Ha mindjárt megöl is - hogy te vagy a férjem!"'

Alig töltének még nehány pillanatot:
Sugja Kata, hogy a kocsis már befogott;
Nincs itthon a nagy ur, s az ifjak szabadon
Röpülnek tova az abrakos lovakon.

Karimás kalapját a szemére vágván:
Némán hajt a kocsis a sikföld határán;
Anna, híven simul Pali kebelére...
S éjféltájban a két boldog célhoz ére.

Kegyes öreg papnál száll meg a mátkapár,
S az, egyesítni szívből akarta bár:
De ellenállottak némely akadályok...
A kocsis egyszerre ajtót nyita rájok!

S midőn leemelte karimás kalapját:
A leány rémülten ösmeré meg apját...
Csaknem kővé váltak ifjaink azalatt...
De az öreg ejtén ilyetén szavakat:

»Tisztelendő uram! Vas Benedek nevem,
Ez ifju mátkája szeretett gyermekem;
Legfőbb kivánsága atyai szívemnek,
Hogy szent eskü által most eggyé légyenek!«

Ugy tetszett a párnak, hogy ez mind csak álom...
S mily boldogok voltak a szép valóságon!
Hogy fogjanak kezet... apjok rájok pillant,
S ők szivből elmondják a szent holtomiglant.

Ölelte, csókolta gyermekit Benedek,
Tétetett azután erős kötést velek,
Hogy kit váratlan ér közülök szerencse:
Párjával közös lesz rangja, neve, kincse,

»Kedves Annám, bírom szivedet, kezedet!
Nagyobb szerencsém már e földön nem lehet!«
Szólt Pali. 'Ki tudja...!' - Vas csak ezt felelé, -
S repült a négy táltos megint Kardszag felé.
                          -
Reggel csak Annáról volt Karszagon beszéd,
Egyik szóla: megholt! más: elveszté eszét;
Ez monda: elszökött! más: de biz ellopták!
Kutba ugrott...! férjhez erőszakkal adták.

De minden embernek elállt szeme-szája,
Hogy ráhuzta Kunság legbarnább bandája;
Hogy a fösvény Vasnál tíz ökröt levágtak,
S behullt a feneke száz hordó- s tonnának.

Hívatalos vala boldog, boldogtalan,
Négy nap, négy éjszaka vígadván untalan.
Kalács, bor kifogott cigányon, koldúson,
Még a vándorlót is elfogták az úton.

Piros kun menyecskék, szálas szép kunfiak,
S teljes keblü szűzek táncban mulattanak;
A kerek mellbimbó vékony patyolatát,
Mint egy fényes tallér, ugy izzasztotta át.

Herkó páter is a vendégek közt vala.
Az éltesebbekkel beszélt, borozgata.
Szóval, olyan lakzit csapott Vas Benedek,
Amelyhez hasonlót nem lát minden gyerek.
                          -
Mig Kardszagon állott a nagy lakodalom:
Kuruc Szuhay az almás-szürke lovon,
Vas uram tanyáján termett hamarsággal.
- Utána száz meg száz szegény üres zsákkal, -

S szólott: 'Atyafiak! tudom hallottátok,
Hogy Benedek uram ma nyert báróságot,
Rám bizta, hogy e nap emlékezetére,
Igazítnálak rá tölt buza-vermére.

És ő kegyelmének ez a jó'karatja:
Vigyen, ki mennyit bir, egy pénz nélkül adja;
Köszönet fejében csupán csak azt kéri:
Egy-egy üres zsákot vigyetek majd néki!'

Még csak egy lélek sem volt józan a tanyán,
S a kapzsi szegénység rakodott szaporán;
S elhatolt görnyedve, - majd a földet húzta
Némelyik orrát a nehéz tiszta búza.

Mátyás uram pedig felkapván lovára,
Fenyegetve nyujtá izmos öklét hátra;
'Hahaha! bor, buza magától nem terem,
Az üres hordóért, nesze üres verem!'
                          -
Megvolt a nagy lakzi, de buzája miatt
Majd megütötte a guta Vas uramat;
Hát még midőn a nép szállongott a zsákkal:
Tölte minden percet méreg- s boszusággal.
                          -
Mult az idő s élt az uj pár nagy boldogan,
Míg a báróságot várta Vas nyugtalan;
Néha ki-kifakadt, de mult boszusága:
Rángatva nagy bajszát fürge unokája.
                          -
Vas a Hortobágyon jó idő multával,
Összeakad egyszer Szuhay Mátyással;
'No hát labanc uram! emez rákiáltott -
Mikor isszuk már be az uj  báróságot?'

Elbámult Benedek, s fülig veresedett...
»Tatár lapítsa meg a kuruc fejedet!«
S fél boszú-, fél kedvvel szólott, hogy haza-ért:
»Kis Bencét nem adnám ezer báróságért!«


BOSNYÁK ZSOFIA.

- 1644. -

'Haragvó Isten! a tágas mezőt
Teremtővé változtatod?
Kedvedre van: hogy úton útfelen
Hever haldokló és halott?
Emészt az éhes sárga szörnyeteg...
S ki bír dühének ellenállani?
Kínos szorongásban ha estig él:
Lelkét az ember akkor adja ki.
Ki harcol, szánt, vet és arat:
Jobbágyimból alig marad!
Im, most is a mezőn
Hét szálas testvér hullt rakásra!
Gyilkolni aki tud:
A temetést se bízza másra...!
Legyen bár a halott kisérete,
Hollók és farkasok éhes serege:
Mit bánom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér,
Halál fején!'

»Oh uram férjem! - szóla Zsófia,
Sztrecsénnek istenfélő asszonya, -
Ne nyíljon káromlásra ajkad!
Mint a sebes vízár, a népeken
A bűn eláradott nagy szertelen,
S az ég méltán büntet, sanyargat.
Ne kísérts Istent! Hét testvérfiak
Sírnak keblében hadd nyugodjanak!
S jer, jer...! a csapás megszűnéseért:
Az Istent vélem térdre esve kérd!«

'Hah! félre asszony s szád hitvány beszédi!
Keblem méreg, boszúság marja, tépi...
Csatás időket élünk, - s oldalamtul
Ha olykor tíz-husz hitvány szolga elhull:
Fejemre zúgnak árvák, özvegyek:
- Ki harcra vitte, Isten verje meg!
És aki most ezrenként öldösé el,
Gyalázatos dögvésznek fegyverével,
Kicsiny- s nagyostul a szorgalmas népet
Még annak mondjam: hála, hála néked!
Nem! aki öl, temessem is!
Hollókkal bár, mit tudom én!
De embernek, ki a holtakhoz ér:
Halál, halál fején!'

Haragban igy zúgván az úr,
Nejét elhagyta végre;
Ki a feszűlet zsámolyán
Buzgón borúla térdre.
Imádkozott... s ment, - a kunyhók beteg
Lakói tőle vigaszt nyertenek,
Kezében gyógyir és kenyér vala...
- S ki űl gyémánt-tollal kezében
A jótett könyvénél mennyégben:
Jegyzett az Úrnak angyala.

Csendes a világ, a vár zajtalan;
Ébren csak a kegyes Zsófia van.
Ki késő éjszakán
Elhagyja várát egyedűl,
Hogy felkeresse a helyet,
Holott a hét kiszenvedett
Testvér holtteste hidegűl.
A hölgy félénk, az éj kisértetes,
Ijesztő a halottak képe;
De bátorságot néki az Isten ad,
S ő biztosan közéjök lépe;
A hölgy erőtlen, a föld vaskemény.
Ásó s kapa nehéz, nehéz;
De a gyengének Isten ád erőt;
Tágul a föld...
S a sír öblös kebele kész.
Az elhullott testvérfiak
Csendes sírban megnyugszanak! -
S ki űl vala
Gyémánt-tollal fényes kezében,
A jótett könyvénél mennyégben:
Jegyzett az Úrnak angyala.

A kegyes urhölgy hazatére.
S alighogy álom jött szemére:
A nap pirosan kelt, az ur haragban,
És ajkának dörgő szózatja harsan:
'A holtakat ki ásta el?
A vakmerő parancstörőt
Elő... elő...
Hadd lássam őt!'
S álnok szolgája súg: Uram!
A sírásó ten-nőd vala,
Temetkezés lőn általa
Az éj sötét óráiban!
A férjnek arca elsötétűl
S zordon parancsot ad:
'Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat...!'
A hölgy elborzad s esdekel:
»Hadd porladjon, minek porladni kell!«
De a hölgy hasztalan szólt;
A bőszült ur vak és süket,
Nem hall szót, nem lát könyeket...
- És dultan áll a sírbolt.

Más éjjel lesben áll az ur
A holtakhoz közel;
S ott töltvén a nagy éjszakát:
Figyel, vár s egy lelket se lát,
Temetni nem jött nője el.
S megtérve, mint jött titkosan;
Reggel, mi nagy leve
Álmélkodása és dühe:
- A hét testvér a sirba' van!
- A szolga súg, - s parancsot ad
A zordon ur szilaj dühében:
'Duljátok a sírt fenekig,
Hányjátok szét a holtakat...!
- S parancsa teljesitve híven.

A harmadik nap éjszakáján
Az úrnak újabb terve van;
A harmadik nap éjszakáján
A kegyes hölgy oly nyugtalan!
A lelke fáj... s férjével nem bír:
Hogy dúlatlan maradjon a sír!

S mély tűnődése közt, a feszűlet
Zsámolyán arccal leborul;
De most gyorsan felkelve róla,
Mintha az Isten sugta volna,
Örömhang tör fel ajkirul:
»Keresztje nincs a sírhalomnak...!«
S az éjfél még el nem halad,
A feszületnek zsámolyából
Fehérlő síri jelt farag.
Még egy vágást teszen
S a munka azzal véget ére;
S ím a holtaknak szánt keresztet
A kegyes urhölgy mélyen sebzett
Kezének festi drága vére.
De ő az éjben csendesen
A holtakhoz megyen,
Kiket midőn a sírba fektet,
Fejökhöz szurja a keresztet.
S ajkán imígyen reszket a szó:
»Porladjon el, mi porladandó!«
S ki űl vala
Gyémánt-tollal fényes kezében,
A jótett könyvénél mennyégben:
Jegyzett az Úrnak angyala.
             -
A férj azalatt, gyanuval tele,
Az éjben gyakran felkele;
Kezébe vőn égő világot
S nejének ágyánál megállott:
De mindig halkan lépe hátra,
Gyanúsitott nejét ott látva. -
- A sír felett nem látta meg
A mult éjjelen;
És mostan látni hiszi őt,
Midőn nincs jelen.

Reggelre kelve, ismét ép a sír,
A bőszűlt ur dühével nem bír...
Gonosz cselédje lép elő
És ujra súg...
De most az ur rámennydörög:
'Kihúzatom nyelved, hazug!
Mert akire árulkodol,
Egész nagy éjszakán aludt!'
'"Hatalmas ur? tiporj el...
De nőd volt, aki temetett, -
S keresztet hogy faragna,
Ejtett kezén mély, nagy sebet,
Menj óh uram, s ha hazudok:
Fejem bakó kezébe' lásd...!"'
Az ur ment, és a hölgy kezén,
Melyet gondos szemügyre vén,
Nem lel sebet, nem karcolást.
És uj parancs szól: 'A hazug
Lásson halálos kínokat!
A sírt pedig rontsátok el,
Megégetvén a holtakat!'

És hirt hoz a poroszló:
Uram! rosz szolgád halva van,
Imént szakadt ki lelke
A döghalál karjaiban.
S a sírt... a sírt, hatalmas ur!
- Isten csodája! -
Nem dulja fel, nem rontja el
Ember kapája:
Az érccsákány hantjába nem hat,
S bántója rögtön összeroskad...

Álmélkodásban néma lőn
Sztrecsén kevély ura;
Míg hála-könycseppek szökének
A hölgy pilláira.

Az istenfélő Zsófia,
Ki ébren tölte három éjet,
A negyedik nap estvelén
Delejszerű álomba mélyedt.

Salaktalan ködéből álminak,
Csudás képekből összeszőtt
Látvány merűlt fel három ízben
A felmagasztalt hölgy előtt.
Bevonva földig feketével,
Látott először gyászpadot;
Körűle címerek... nép... fáklyafény,
Szánó sötét könyű a nép szemén,
A gyászpadon halott...
S az istenfélő hölgy nyugodtan
Ösmert magára a halottban.
S a jelenetnek legott vége lett,
Reá halvány homály ereszkedett;
S egy század képe elsuhan, letűn
A hölgy előtt, gyorsan, rohamszerűn.

Sirbolt tünék fel másodízben
Mélyen a föld alatt,
Halottpenész, kihullt felírat,
- Mit a gőg márványlapra írat -
Borítván a falat,
Körűl csont s rozzant fedelek...
S im egy koporsóban középen
Feküvék a százados halott,
Romlatlanul, mosolygva, szépen...
S az istenfélő hölgy legottan
Magára ösmert a halottban. -
A látvány elsötétül újólag
S egy század ismét elsuhan, letűn
Kelő s elfoszló képivel...
A hölgy előtt gyorsan, rohamszerűn:
A föld kizöldült s ujra sárga lőn,
Virág, vagy vér piroslott a mezőn;
Év év után jött, - amely váltva hord
Titkos méhében áldást és nyomort.

Harmadszor tűnt fel a koporsó
A látvány tükriben:
Benn a halott, az istenes hölgy,
Romlatlanul pihen.
Az ó sirbolt sötét öléből
Gonddal kivétetett;
S felette ájtatos sereg
- Virágot szórván a kezek -
Mond buzgó éneket:
- Két század óta fekszik
Sírjában a halott!
Két hosszu század óta
De el nem hamvadott!
Az Úr im a kegyessel
Mi nagy csudát teszen:
Romlatlan víve által
Időn s enyészeten!
             -
És annyi embernyom kidőle,
Sírjába kísért század századot;
S betölt a hölgynek látomása,
Mit önmagáról lelke álmadott. -

 

1847

SZAKÁLAS FARKAS.

'Jókor kihozd az ételt, feleség!
Ne várd csurgásba a napot;
Mert nehezen várja az a delet,
Ki reggelig se alhatott!
Annyit vesződik, annyit kárhozik
A szegény pásztorember estig!
S a kurta éjszakán meg sem pihen,
Mindjárt megvirad, hogy lefekszik!'

Szólott a pásztor jókor reggel,
S végig kürtölte a falut;
Sok lány a kürtnek lágy hangjára
Felébredt s újra elaludt.
Kihajtják a jószágot azalatt,
S a tehén otthon, s fejetlen marad.

A pásztornő is felkölt álmosan,
Megmosdott, felöltözködék;
Rocskát akasztva majd karjára,
A kútra sétált, mint a páva;
Ráérni, a dél messze még!
Komja is a kúton vagyon:
- Hát hogy van, mint van, angyalom!?

Aztán, a harmadik szomszédba,
Tűzért fut egy üres bögrével,
Ott a beszédes szomszédasszony
Tele van a falu hírével.
Jót mulat az asszony,
A dolgát felejtvén,
Hir-név és becsület
Megfordul a nyelvén.
S haza térvén, fát szedeget,
A lencsét lassan tisztogatja,
- Jó asszony észre sem veszed,
Hogy délen jár az Isten napja? -

Nagy későn végre készen az ebéd.
Piros kendővel békötvén fejét:
Megy, mendegél a kis szélkével;
»Mennyi sóska, kökény, - gomba!
Ebből szedek ebb' a nyomba'...
A szegénynek ez is egy étel!«
Szólott a nő, a bérctetőn,
S szélkét, zajdát a fűbe tőn.

A nap már délutánon áll,
A boszús pásztor néz, vár éhen;
Most egyet gondol... s hirtelen
Az asszonynak eléje mégyen...
             -
A bércen kedvére gombázott
A pásztornő magánosan;
De a sürű bokorbul im a
Szakálas farkas rárohan;
Kötényét összevissza tépi,
Megkergeti, hajtja, rémíti;
Reá szörnyű szemez meresztget;
Foga csattog, szakála reszket;
Aztán eltűnik... s a pásztornő
Férjéhez lélekszakadva jő:
»Jaj, jaj! az erdőben... csak hallgass...
Megtépett a szakálas farkas!«
'Ugy kell! - szólt mérgesen a pásztor, -
Ne labodázz az erdőn másszor!'

Elköltvén egyszerű ebédjét:
Álmossá lesz a pásztor képe,
Hadd aludjék csak egy parányit...!
S fejét hajtá a nő ölébe.
Elaludt... s az asszony legottan
Elfojtott hangon felsikolt:
Mivel foga között férjének,
Tépett köténye szála volt!

A pásztor zord férfi vala,
Sápadt, elzárkozott, hideg;
A keresztet távol kerűlte,
Soh' sem mondott Isten-nevet;
A bércre gyakran éjjel ment ki,
Kihez? minek? nem tudta senki!

A nő magához térve lassan,
Szivében ilyen gondolat van:
   - Gonosz, mindig irtóztam tőled,
   De olyat mégsem gondolék,
   Hogy szakálas farkas vagy, s véled
   Cimborálnak a feketék!
   Várj, csak várj!... és saját késével,
   A férj nyakát gégén metszé el.

Futott az asszony, és utána
Véresen a dühös gonosz;
Kergette, mígnem eljutának
Az erdős bérc tájékihoz.
Ott ledőlt a pásztor, - s kínjában
Összerugdosta, hányta a követ;
S a kőrakás a nép regélő
Ajkától nyert pásztorhányás nevet. -

Szakálas farkast attól fogva
Nem látott senki a vidékben;
Egy van még, az is mély barlangban
Láncra van kötözve erősen.
S száz esztendő alatt,
Csupán egy éjszakán szabad!


A VÁMOSUJFALUSI JEGYZŐ.

Hegyalja! megáldott az Isten jó borral,
Amely vért és lelket pezsgő kedvre forral;
Sáros utaidnak sincs a földön párja,
Tengeren és itt az utast egy sors várja.

Érzi e két áldást, bő részt vett belőle
Vámosujfalvának érdemes jegyzője;
Ki nyakig sárosan s rózsás jó kedvében,
Tokajból az őszi vásárról jön épen.

Előtte szomszédja, Kelemen tologat
Két rosz sarlóhátu, meg nem verdett lovat;
Fakó szekerében hogy nem nyí a kerék:
Annak oka csak a hangfogó habarék.

A jegyző szívesen nézett Kelemenre,
Várván: csak felveszi tán a szekerre.
Szomszédjára szinte nézett a vén fukar,
Gondolván: kéredzzék, ha felűlni akar.

S egyik sem szólván, a jegyző gyalog maradt;
Rájok esteledett az idő az alatt,
S keservesen érvén nagy későn Liszkára:
Együvé kerűlt a két szomszéd hálásra.

De sok szót egymással itt sem váltogattak,
Hja! mert egyik szegény, a másik meg gazdag!
S a jegyzőt nem soká a száraz zsup-ágyon:
Bortól, fáradságtól elnyomta az álom.

A fukar nem aludt pénzének miatta,
Zsebében reszketve fogta, szorongatta.
A jegyző álmában egyszer csak megszólal...
S titkos nagy dolgokat beszél ki fen-szóval:

- Felséges asszonyom...! itt a bánya...! jáspis
Istenem! bizony még ráakadhat más is!
Tolcsva...! csak én tudom! ne Péter, száz arany...!
Megjött már a levél, - beh nagy pecsétje van!

A fukar fejébe szeget ütött a szó:
Tudta a jegyzőről, hogy nagy érckutató!
Hátha bányát talált...!? s hogy felviradának:
Hosszu nagy jó reggelt kivánt szomszédjának.

Csupa szivesség lőn, csupa jó akarat,
Uti társa elé ételt, italt rakat,
A kinálgatással majdhogy meg nem öli,
S a hazavitelt is felajánlja neki. -

Nagyon csudálkozott a jegyző mindezen,
Hogy lehet most ilyen a fukar Kelemen!
Otthon meg igazán elállt szeme-szája,
Amikor meghítta egy kis vacsorára.

Jó vacsora mellett a szegény és gazdag
Közel tíz óráig vigan poharaztak;
A Kelemen bora vénebb volt, mint maga,
S drága jó ízén tul se színe, se szaga,

Az érdemes jegyző boldog életet él!
Mindennapos vendég a vén Kelemennél;
Sőt nem vendég többé, hanem házi barát,
Iván mindennap a barátság poharát.

Ad a kedves szomszéd, ha megfogy buzája,
Sőt kölcsön-pénzzel is még maga kinálja;
Mindenre azt mondja: szivesen, szivesen!
Ez aztán jó szomszéd, áldja meg az Isten!

S a jámbor jegyző már mindezt rendén látja
De nem így van vele Péter, unokája;
Ki sokat tünődik, de fejébe nem fér:
Mit süt-főz nagyapja a vén Kelemennél?

Kapja magát, egyszer reájok les szépen
Látja, hogy nagyapja van nagy jó kedvében;
S a jóféle máslás felvágván a nyelvét:
Össze-vissza beszél fehéret, feketét.

'Szomszéd uram! bárcsak már megköszönhetném
Nagy sok jó'karatját!' - »Ejh! mondja a fösvény,
Csekélység, csekélység, édes jó szomszédom!«
'Node ne féljen, mert lesz nekem is módom...!'

»Lesz ám! - fogá fel a fukar a beszédet,
Mert hisz a jáspis, meg a bánya mit vétett?«
S e szóra megaludt a jó jegyző vére,
Megmeredt, mint akit a szél fején ére.

»No, ne is tagadja, hiszen mindent tudok!
Hanem hisz énnálam sírban van a titok.«
De a szegény jegyző nem ejt szót, csak bámul,
S borsónyi veríték szakad homlokárul.

Sok simogatásra, sok mézes beszédre,
Nagyokat sohajtva magához tért végre,
'Ejnye, ejnye! - monda fejét megcsóválva: -
De ugyan hogy jutott a titok nyomára?'

Künn a pajkos Péter, belűl Kelemen volt:
Ki szájából leste a jegyzőnek a szót;
S ez, jó bor és cselnek csakugyan engedett,
Imígy beszélvén el a titkos esetet.

'Tolcsván, - de szomszéd, az Isten szent nevére,
Még egy teremtésnek se szóljon felőle!'
»A légynek se szólok, haljak meg, ha mondom!«
S a kincssovár fukar itt a rég várt ponton...

'Tolcsván, a Gyapáros szőlőhegy keblében
Hogy valami rejlik, gyanítottam régen;
Harminc esztendeje, hogy lesem, kutatom,
Most megadta Isten! örömmel mondhatom.

Szomszéd uram! az a Gyapáros kebele
Drága jáspis-kővel van telisded tele;
Bányát fedeztem fel! - s belőle legottan
Három szép darabot mutatóul hoztam!'

»Hadd lássam! nála van? mutassa csak kérem!«
'Édes szomszéd uram! Bécsben van már régen,
Elküldtem, - levelet is írtam melléje,
Felséges asszonyunk hogy maga szemlélje!

Felséges királyné! - írtam a levélben, -
Köszörűltesse ki ezt a jáspist szépen,
Illeni fog gombnak s jó lesz bizonyára
A királyurfiak magyar dolmányára.

S hogy az apróbbakból készíteni lehet
Sok szép furcsaságot, szelencét s egyebet;
De még szobáit is kipallóztathatja,
Igen alkalmas lesz e végre a nagyja.

Kértem, hogy rendeljen ide bányászokat,
De hogy itt legyenek kevés idő alatt;
Mert öreg vagyok, - s ha meg találok halni:
Nem tudja a helyet senki megmutatni.

A jutalom mellett azt is kikértem még,
Templomot épitnünk hogy megengedtessék;
Szomszéd! lesz elég pénz! de Bandi is legyek,
Hogyha meg nem veszem a tokaji hegyet.

Azt is odatettem: hogy két, avvagy három
Hét alatt kegyelmes válaszát elvárom.
Azóta Mária Terézia látja:
Ferenczy János a jegyző, hű jobbágya.[32]

A fukar minden szót elnyelt - s mond ravaszan:
»Bizony nagy szerencse, kedves szomszéd uram!
Hanem én aggódom mégis kegyelmeden,
Isten látja lelkem, mert igen szeretem!

Rosz világban élünk...! kincsel bírni nem jó,
Most is itt jár Balta, az a hires rabló;
Látja! háza hitvány, kutyája sincs, pedig
Biz Isten pénzeért még meg is ölhetik!

Egyet mondanék én, kedves szomszéd uram!
Én, mint egy királyt, ugy eltartom holtiglan,
Tenyeremen hordom, házam legyen háza, -
Ha... várandóságát reám átruházza!«

És itt elhallgatott, - azt jól is tette, mert
Az elaludt jegyző egy kukkot sem felelt;
S mert ha nagyapját még tovább is faggatja:
Péter is reá ront, nagy lévén haragja.

»Semmi! gondolá, hisz máskor célom érem!«
Míg Péter imígyen dult-fult nagy mérgében:
Csak Balta volnék most! de hiszen így is jó...
Majd rád-riasztok én, megverdett vén kopó!

Akkor járt pedig a hires rabló Balta,
Aki csak a gazdag embert fosztogatta;
Sőt sokan azt mondták, hogy azt sem ő teszi. -
Ember vérét keze soh'sem ontotta ki.

Hír volt: hogy nejétől fogták katonának,
Mikor együtt még csak két hétig valának;
Azután elszökött s rabló lett; - kik látták,
Igen szomorúnak mondák az orcáját.

Baltán forgott most a Péter gondolatja:
Hogy képében a vén fukart megriasztja;
Ugy is lett, - egy este neki öltözködék,
S belép Kelemenhez, ki fenn gunnyaszta még.

Jó estét, vén nadály! dörgött rá keményen,
Én Balta vagyok...! de most egy szó se légyen!
Máskép a tarkódon huzom ki nyelvedet...
- A megréműlt fukart leírni nem lehet.

S míg a vént a fiú kedvére kinozta:
Nagyapját a manó az ablakra hozta,
Hogy egy jó éjszakát mondjon szomszédjának...
Benéz: s hajszálai mind az égnek állnak.

De el nem fut, hanem az ajtóra megyen,
S a zárt ráfordítja kétszer nagy hirtelen;
Lármát üt - kiáltoz: gyilkos, rabló, tűz van!
S mindenki talpra áll Vámosujfaluban.

Péter szabadulna, de nem lehet, - s látja:
Hogy még veszedelmet hozhat rá tréfája;
Zaj van, a harangot kivűl félre-ütik...
Most az ablakon egy ugrással kiszökik.

Utána, utána! kiáltoznak százan,
De közel senki sem mer menni nyomában;
No már benne vagyok! mond Péter, s nekivág
És keresztűlussza a Bodrog folyamát.

A pandurok is ott-termettek azalatt,
Biztatva vezetve a vasvillás hadat;
Olaszi és Zsadány, Kispatak és Sára
Kirohan a Balta megszorítására.

Jó idő telt bele, míglen a Bodrogon
Átszállott a népség csónakon, hidason;
Péter pedig futott a pataki rétnek,
Félt, de örűlt is a lármás eseménynek.

Elmondom a tréfát, ha kézbe-akadok!
Ösmernek, tudják, hogy haramja nem vagyok...
De mégis, házára törtem, - és Kelemen...
Ejh! derék kifogni ennyi sok emberen!

Bottal üthetitek már mostan a nyomam!
Szólt a lápos réten, s a nádasba suhan;
Jó Péter! ép nyomod leve az áruló,
Hiven megmutatván a csak imént hullt hó.

S zajjal körülveszi a helyet a sereg,
De nincs bátorsága bemenni senkinek;
- Gyujtsuk rá a nádast, no csak rajta, rajta!
Vagy kezünkbe kerűl, vagy ott ég meg Balta!

És rögtön lángot vet a nádas tíz helyen,
A jó Péternek ez nem volt eszébe sem:
Megborzadt, - de mindjárt szólott határozottan:
Már most, ha itt veszek, sem fogtok ki rajtam!

Mint megannyi fényes lándsáju hadsereg,
A külön gyujtott tűz egymáshoz közeleg,
És amidőn körül ropogva öszveér:
Nappal lesz, és az ég piroslik, mint a vér.

A kollokán száraz rózsája fellobban,
Jeges kacsa kereng fenn nagy csapatokban;
A róka hátára eleven pernye hull,
S csattogó fogával vagdal hátra vadul.

A kifoszlott buzgány föstölgve leesik,
Égő nádbokréta száll fel a fellegig;
Szikrázva, feketén hull ismét a hóra,
Mintha csillagmorzsa s borulatrongy volna.[33]

Péter menhely után tekint jó idején,
Magát egy lápkutban nyakig elsülyesztvén;
Le-lebukik gyakran, a tűz nem árt neki,
Csak az átkozott füst szemét ne egye ki.

Emészt a tűz, emészt, a nádas összehúll,
Kigyók pezsdűlnek ki meleg zsombékibúl,
S kunkorogva sülnek meg a zsarátnakban...
- Körűl, a tűz rózsaszin délibábja van.

Várta ki, s hasztalan várta a nép Baltát,
Leégett a nádas, de egy lelket sem lát;
Beszél, okoskodik a nagyszámu sereg,
De lápra menni nincs kedve senkinek.

Annyi már bizonyos, - szóltak - hogy elveszett,
A lápkutba bukott, vagy a tűz ölte meg.
S haza-takarodván, jó Péter is kilép,
Elhagyva cirmosan hideg kútbörtönét.

Hideg is, meleg is meglátszott szegényen;
Hazaverekedett mégis szerencsésen;
Másnap reggel a nép a kutat meglelte,
Megégett szűrt, baltát s kalapot mellette.

Most már bizonyos volt, hogy Balta ott veszett;
S a hír elterjesztvén ezt a történetet:
Egy hétre, fél falu állitá ugysé-vel
Hogy a holttestet is elérte kezével.

Megszünt a nyomozás, megnyugodt a vidék,
A kiragasztott lap mindenütt letépeték,
Mely Baltát leírta s fejére díjt szabott; -
- S csudálatos! megszűnt a rablás is legott.

Az egész esetet Péter csak kacagja,
De a rablót egyre látja még nagyapja;
És most a kötéstől többé nem idegen,
Máskép sohsem ér célt a fukar Kelemen.

Megvan az egyesség. Ferenczy Jánosnak
Estéi, napjai igen vígan folynak;
De bezzeg eladott jószágot és kincset...
Péter máson akart, de magán is csinyt tett.

Azonban egyszer csak itt a parancsolat,
Mely Ujhelybe híjja fel jegyző uramat!
Hogy hallja meg ott a magas feleletet!
Mely levelére a megyéhez érkezett.

Bezzeg most sohajtott, most bánta a dolgot,
Vele nagy bújában még a föld is forgott.
S szedi-veszi magát a fukar Kelemen:
A jegyző képében Ujhelybe felmegyen.

S midőn kérdik: ha a jegyző ő lenne-e?
»Nem én vagyok... vagy én, - habozva felele;
Hanem amit tart a kegyelmes felelet:
Az utolsó pontig enyém, engem illet!«

»Mind, de mind nekem szól...!« No jól van, hát hallja:
Oktalan tettét a felsőség roszalja,
S ím megdorgáltatik érte nyilvánosan,
Jelentse a megyén, ha ilyes dolga van!

De hitvány kaviccsal a királyi felség
Szine előtt többé ne ügyetlenkedjék!
Ezuttal a levél is mondott eleget...
S most Isten hirével innét haza mehet!

A vén fukar csakhogy sóbálvánnyá nem lett,
Félig eszméletlen hagyá el a termet;
Aztán megátkozta magát, születését,
S Vámosujfalunak vén bolond jegyzőjét.

Hát otthon? ott volt még a furcsa jelenet,
A jó szomszédok közt levél és kincs felett!
Nyögött, fútt a fukar féltébolyodottan:
»Jaj, jaj...! mennyi drága jó bort megitattam!«

'Éhnye! éhnye! s fejét csóválta a jegyző,
Pedig milyen szép volt a három darab kő!
Már hiába! mert a Gyapáros kebele
Drága jáspis-kővel van telisded tele.

Egyszer Debrecenben, vásár alkalmával,
Borozgatott Péter néhányad magával;
S elbeszélte, mint jár a Balta képében...
- Egy idegen ember űlt az asztalvégen.

Később haza-érvén: imé az udvaron,
Egy szekér kunsági tisztabúza vagyon;
Aki hozta, Péter kezét jól megrázva
Eltűnt - és a dolgot meg sem magyarázta.


TAMÁS VITÉZ.

Az öreg ember, mint a nyájas ősz
Mosolyg, mosolyg, - s hajszála olyan ősz!
        Madárszó nincsen a
        Bús őszi berkeken;
        Ha szól is az öreg,
        De hallgat szívesen.

Tamás is hallgat, a nap fényinél
A ház előtti padkán üldögél...
        Hónaljmankójával
        A porba irdogál,
        Elmerengő lelke
        Ki tudja merre jár!?

A nagy diófa az ablak alatt
Kiszáradt rég, hüs árnyékot nem ad;
        Minek is? nem hevit
        Az ősznek súgara;
        S a fa gazdájának
        Ugysem lesz több nyara!

A kórvitéznél még vénebb a fa,
Ki tudja mikor ültették oda?
        Mennyit játszott a kis
        Tamáska e helyen...
        S hányszor fogadta itt
        Később hű szerelem?!

S elment az ifju, elment messzire,
A harcok vértől ázott térire...
        Megtért sok év után
        Féllábbal, rongyosan;
        Kedves, barát, rokon
        Már mind a földbe' van!

A ház, az udvar puszta, elvadult
A nád lefutott, a tapasz lehullt;
        A kútágas ott áll,
        A kút bedőlt maga;
        A nagy diófa is
        Régen kiszárada.

Igy van az! míg a hős távol csatáz:
Kivül, belől hogy elpusztúl a ház!
        Csak pókháló van ott,
        Amely mindent elfed,
        Mint a felejtés sok
        Szép tettet, érdemet.

Tamás fél lába sírban igazán;
És fázik annyi izzadás után;
        A hírnek tüzhelyén,
        Melyet ő is raka:
        Más melegszik, nem a
        Harc csonka bajnoka.

Tamás vitéz a nap sugárinál:
Ülvén a száraz porba irdogál;
        Mankónak valót az
        Öreg diófa ád; -
        Koporsónak szánta
        Megszáradt derekát.


JÉZUS ÉS A NÉP.

Irgalmasságot akarok és nem áldozatot.
                                     Mát. 9. 13.

Az emberek közt széjjeljárván,
A bűntől terhes föld határán:
Égi atyjának egy szülötte
Isten országát terjesztette,
És e tőle épített, eredt
Ország alapja lőn: - szeretet!
S melyért az égről földre szállott:
Javítá a bűnös világot;
S a szó, ha szent ajaki mondák,
Édes volt, mint a méz s orvosság.

A mester, Jakab s több tanítvány
Jeruzsálem felől jövének;
Holott, idején a páskhának,
Nehány napot fenn ünneplének.

S hol az ut Bethfagénak fordul,
Zajgás hatott feléjök jobbrul,
És látának nagy sokaságot,
Mely egy fánál tolongva állott.
A Jézus maga felkereste;
Ki bűnös volt, s nyomá kereszte;
Most is igy szólt:  gyengének gyámja,
Vaknak
legyen világossága!
És járula a sokasághoz,
Mely átkozódik, zúg, kiáltoz.

Az ut melletti fügefának
Árnyékában ülvén, valának
Egy beteg férfiu s bubánat
Miatt nyögő asszonyi állat.
Az asszony, hitvestársa nyilván
A betegnek! - szólt egy tanítvány.

S a férfiú monda hálásan;
Nem testvérem, sem hitvestársam!
De az Úr ne távozzék tűle,
Ki megszánt s rajtam könyörűle!

Idegen lévén Izraelben:
Beteg levék és eltévedtem;
S im e fánál fáradtan, éhen
Összedőlt alattam öszvérem,
S én, nagy sérülésnek miatta
Feküdtem félholtan alatta.

Izráel népe, nagy csoportban
Haladott el mellettem gyorsan;
A páskha-bárány ünnepére
Kiki a szent városba tére;
S én kínomban kiálték, szólván:
Segitsetek sorsom mivoltán,
A Jehovának szent nevében...!
S vigasztalást hiába kértem...
Mert ők mondának: az Úr vélünk,
De ápolásra rá nem érünk!

És ujra számosan jövének,
Nők, férfiak, ifjak és vének;
S én kínaim közt fel-felsívék:
Nézzétek, elborít az inség!
S a csapat szólt: a szent városból
Elmaradnánk az áldozatról!

Elepedtem, szóm már megállott,
Midőn jött ez asszonyi állat,
És ő hozzám járulva menten:
Nagy inségemből mentve lettem.

Köntösét szó nélkül eltépte,
Sebem kötözgetvén be véle;
S amit az áldozatra szánva,
Karján vitt elfedett kosárba':
Elővevé és gyötrő éhem
Megenyhitette véle szépen;
És cseppjei hüvös kutfőnek,
Égő szomjam enyhére lőnek,
S vigasztalási ajakának,
Lelkemre nyugtatón hatának.

S im most e nép és ösmerősi,
- But és könyűt okozva néki, -
Szemére hányják, hogy miattam
Nem vett részt a nagy áldozatban...

Szemére hányjuk, hogy miattad...
- Zugott föl a bőszült, szilaj had, -
Ki nem vagy egyhitű, se' vére,
Nem jött a husvét ünnepére!
S Izráelnek szent városába'
Megtisztulást se nyert a kába!
Tüzénél égő áldozatnak,
Hol a füst és láng mennybe hatnak;
De tán kovászost is evett még!
Kövezzük meg... zajongtak ekkép.

S mint szikla tenger hullámábul,
A nép közül bátran, szilárdul,
A Megváltó emelkedett fel,
S a szózat ajkirúl imigy kel:
Ki az közűletek, ki által-
Hat a sziklán pillantatával?
Avagy a sziv mélyébe nézhet...
Hogy ajkán ily kemény itélet!
A törvény mond: hogyha szombatnap
Barmod verembe hull, kivonjad!
Kik ünnepen szegény- s betegnek
Enyhűlést hoznak: jót mivelnek!
S bizony, bizony mondom tinéktek,
Kik az oltárnál ünneplétek,
S élvén kovásztalan kenyérrel,
Imádkoztatok nappal-éjjel:
Bizony, bizony mondom tinéktek:
Mind, annyi jót nem művelétek,
- S nem vagytok kedves Jehovának, -
Mint maga ez asszonyi állat!

Ki vagy te, aki szólsz imígyen?
- Kiálta a nép ingerűlten -
Avagy tán elhisszük mi néked,
Hogy a törvényt megtartni vétek?
Avagy tán elhisszük: hogy annak,
Ki ront, mulaszt, érdemi vannak?
Talán e meddő, vagy e száraz
Fügefáról gyümölcsöt rázasz?

És hirtelenséggel szél támadt,
Rengetvén a fügefaágat;
És róla, rögtön nagy bőséggel,
Megért gyümölcs hullonga széjjel.
Nem szólt a nép s magát megadta
Nagy álmélkodásnak miatta.

És szólt a Megváltó ismétlen;
Utas, kelj föl, s menj el épségben!
Jó asszony, tiéidhez térj meg,
Az Ur kegyelme van tevéled!
Boldogok, kik e szót megtartják:
Nem áldozat, de irgalmasság!


MŰVÉSZET ÉS PÁLYABÉR.

(Töredék.)

Boldog nép közt, dús-gazdag tartományban,
Ahol vigalmat vígalom követ:
Három kisded jött egy éjen világra,
Hogy lásson sok bút, kevés örömet.

Gazdag földön, hol a sik téreken
Terhes kalász, illatos fű terem;
Holott a hegy mélységes kebele
Megmérhetetlen kincsekkel van tele;
És a lejtőn, gyümölcsös bérc alatt:
Olaj csepeg, méz omlik, must fakad.
Boldog nép közt, mely büszke címerére,
Savát, tüzét hogy tartja ősi vére;
Hol nem ritkán, éhen s nyomorgva vész el,
Ki elindul csak szellemmel csak ésszel:
E nép között, ez áldott szép hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy sok bút lásson örömek helyett:
Egy éjen három kisded született.

Az éj fényes volt, de zordon hideg.
Létök gyönyört nem nyujta senkinek;
Mi áldás a dusnak, szegénynek átok!
Aggó szülék bus könnye hulla rájok.
De mint gyakran fényben jő létre a
Szegény s gonosz, kit apja-anyja gyászol:
Zaj, hir nélkül, homályban és alant,
Megváltót szűl a kunyhó és a jászol.
Most is igy volt: a szegény fiakon
Tündérek kegye nyugvék gazdagon.
És amint fölserdültek mind a hárman:
Kitört a tűz, amely lángolt bezártan.
Nyilatkozék az Isten a kebelben:
S járdaltak a szent pályán ünnepelten.

A költő ajkán édes dal fakad,
Ujít, teremt, mint egy szent áradat;
Majd tüzláng az, mely áthevit, világol,
És egybe forraszt elvált lelkeket;
Tavaszi nap, amelytől enged a tél,
S a sziv fagyot és jégburkot levet.
Egyik szaván feltámasztván a holtat:
Figyelj nép! a másik jövődre jóslat!
De a nép lakmároz,... multját tanácsért
Nem kérdi: a jövőre semmi gondja;
A költő dall, - dall szivtelen köveknek...
Nem érti senki, bár lelkét kiontja.

A festész űl; el van merűlve mélyen...
Fényes képek rajongnak képzetében;
És álmait alakkal felruházván:
Az élet áll szóló hűségbe' vásznán.
Ki a dicsőség utát keresed:
Szegény müvész! hajitsd el ecseted,
Amely teremt és csudákat mivel...!
Halj meg lelked derengő képivel!
Ne tudd, ne tudd, hogy e nép elmegyen
Remeked mellett némán, hidegen;
Ne lásd, ne lásd: hogy a por ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!

De a  zenésznek sorsa jobb talán?
Jó kedvü nép lakozván e hazán;
Talán lelke van még, hogy általértse:
Mit mond a hur fájdalmas ömlengése?
Mely nekizúdul, mint a fergeteg,
Majd, mint a szellő, csapong, enyeleg.
S előtünik arcon s könyben, szavára:
Mi a szivben el volt temetve, zárva.
Mégis amint honában szertenéz:
Hegedűjét elejti a zenész...
A helyett, hogy önvére, nemzete
Megértvén, rajta büszkén függene:
Hangjainál, - s ugy fáj ez a tudat! -
Egy két bus sziv, - egy két korhely mulat.

Melyben ti éltek nagy álmak között,
Szellemben és nyomorban hű barátok!
Az ország nem e világból való...
El innen, el! menjetek, merre láttok!

S a három művész, három jó barát,
Iván a végbucsúnak poharát:
A nagy hideg világon - - - -
- - - - dél, nyugot...
S kelet felé, elszéledt, bujdosott.
Hol járnak ők? - - - -
- - - - Felőlök hirt ki tud?
Kérdezd meg, aki országokra fut:
A vészt... koldust... vagy a halált...
- - - - - - - - - - ezek
Egyike tán találkozott velek?!
                  -
Tiz év lezajlott, - gyászos feketén
Merült el az idő holt tengerén;
Minden csendes, - tán néha megjelen
Halvány buborék a felűleten.
Emlékezet a halvány buborék,
Melyen feltűnik a mult árnya, képe,
Hanem az is, alig hogy támadott,
Széjjelpattan, - s mindennek vége, vége!

Tiz év lezajlott; tiz év vajmi sok,
Ha éjek és napok kinnal jövének;
S minő kin az, mit a lángész visel...!
Ha tiltva van áldozni istenének!
Üldözve sors, ember mindenfelől:
Az oltár is, melyet rakott, ledől,
És a tüzet, mit úgy élesztgete,
Elfújja a részvétlenség szele!

A bujdosók hol vannak a világon?
Három felől im itt jön mind a három!

Ezek-e ők...? Nem! szenvedésivel
Ez az élet bár szörnyen megvisel:
Mégsem rövid tiz év kell rá, de század,
Idomitni ily lelki, testi vázat!
És mégis ők! a rongy, amelybe' járnak,
Beillik még királyi dísz-ruhának,
A szív s lélek tépett, dult volta mellett,
Mit őrülten, némán, vakon viselnek!
Ah! hogy imé egymásra ösmerének:
Van-e okuk hálát adni az égnek...?!

Ha ki látná ezt a találkozást,
E hangra, e mosolyra, ez örömre:
Kebelében a szív repedne meg...
Álmát, nyugtát elvesztené örökre...!
Jer ide, jer, hires nép! s légy kevély,
Három dicső fiad szemléletére...
De vedd eszedbe, ami irva van:
Hogy felkiált az égre Ábel vére!
                  -
Éj van, - fényes s csikorgó, mint mikor
A három koldus müvész született;
Hoztak lelkökben szép fényes napot,
S bár nem tart az nekik most meleget:
Legyen az élet keserű, rideg,
De térdök meg nem hajlik senkinek...

Boldog, ki csendes nyúgalom után
Meglátja, a szép hajnal mint hasad;
Boldogabb, kinek álom s éj örök,
S nem tudja: hogy mikor lesz viradat...!


A vers szövege első megjelenésekor ez volt:

Egy boldog földön, szép hon kebelén,
- Sugáros éjnek hallgatag felén -
Hogy lásson sok bút, kevés örömet
Egy éjen három kisded született.

Egy boldog földön, hol sík téreken,
Terhes kalász és buja fű terem;
Holott a földnek gazdag kebele
Megmérhetetlen kinccsel van tele;
S a halmokon cserülte bérc alatt,
Hajló borágon édes must fakad.
Egy nép között, hol éhen veszni kell
A jelesnek, s rá fúlánkot lövel
A sziszegő gúny. E nép közt s hazán,
A mély tanácsu sors határzatán,
Hogy lásson sok bút kevés örömet:
Egy éjen három kisded született.

Az éj fényes volt, de zordon - hideg.
A föld szinét jég és fagy ülte meg:
Halotti csendben, gyászos pusztaság,
És a bölcsőre nem hullott virág;
De mennyből fényes angyal szállt alá,
S a három kisdedet megcsókolá.

A három kisded fölserdült vala,
Lelkén az angyal csókja lángola,
Küzdött, dagadt a hullámzó kebel,
Ölelkezvén szent álma képivel;
Az ifju nyilt, redőtlen homlokát
Szelíd merengés árnya folyta át;
Lelkén borongott titkos sejtelem,
Hol összeolvadt mult, jövő, jelen;
Mint a szirtforrás végre felszökelt,
Átvillanyozván a forró kebelt.
S megértve hívatása szent szavát:
A három ifju pályatérre szállt.

A költő ajkán édes dal fakad,
Lelket ragadva a szent áradat;
S hol a szív annyi szent hamvat talál:
Borongott a mult koporsóinál.
Édes szerelmek rózsafái közt
Dalán száz bimbót langy harmat föröszt,
Várt és epedt a fényes jövő után...
S szavát a nemzet meghallgatta tán?
Jó dalnok! e hazában a kebel
Áttörhetetlen jégpáncélt visel!

A festész mélyen elmerűlve ül,
Ragyogó képek lengik őt körül,
S miként a hívő keble istenén:
S vásznán, ecsetje végvonásinál,
Az álomképből szóló élet áll.
És fest az ifju... lát a képzelet
Tükrében lelke újabb képeket,
Művész ecsetje csodákat müvel;
Halj meg jó ifjú álmad képivel;
Ne tudd, ne tudd: hogy e nép elmegyen
Remekjeidnél némán, hidegen!
Ne lásd, ne lásd a port, mely ünnepi
Vonásidat fakóan ellepi!

De a  zenésznek sorsa jobb talán?
- Van-e müvésznek üdv e dús hazán? -
Bűvös hangon zendűl meg hangszere,
Dala édes mint hajnal szendere.
Mely míg leömlik zengő hurjain:
El-elmereng szép lelke álmain;
Majd elborúl nyájas tekintete,
Sovány tengődés árva élete!
Virág helyett szúró tövist arat,
Mert zengedelmin e nép csak mulat.

Melyben ti éltek jó művészek! oh,
Az ország nem e világból való!

A három művész, három jó barát
Iván a fájó búcsú poharát;
A nagy, hideg világon...
           dél, kelet
S nyugat felé búsan elszéledett.
Hol járnak ők?
           Felőlök hírt ki tud?
Kérdezd meg, amely országokra fut
A hírt... vihart... és a koldust...
           Ezek
Egyike tán találkozott velek!

Tiz év lezajlott; s gyászos feketén
Merűl el az idő holt tengerén;
Elsűlyedett... csak a felűleten
Úszkál halvány buborék csendesen;
Emlékezet a halvány buborék,
Mely a holt képét felmutatja még.
De a felejtés gyász fuvalmiban
Az is szétpattan, - s minden halva van!

Tíz év lezajlott; tíz év vajmi sok,
Ha kínt hozának éjek és napok!
Jött a müvész s mely lelkén ég vala:
Az égi lángnak oltárt alkota;
S ímé az oltár dől és omladoz,
- Romlást rá részvétlenség átka hoz, -
S a gyönge láng, mit úgy élesztgete,
Gúnynak szelében véglobbot vete.
Kinek magához keble egyre hű:
Ah, a művésznek kínja nagyszerű...!
Az élet alszik völgyen, halmokon,
Télnek viharja zúg az ormokon;
A nagy világra hullott hó-lepel
Fehér vásznát szélvész szaggatja fel.
Ki bolyg az útfelen magánosan?
Élő nyomorként, fércelt rongyiban;
Kínos mosoly vonúl el ajkain,
Vad fény lobog szemének lángjain,
És mintha űznék, gyorsan ront elő;
- A vész üvöltve száll - ki ő, ki ő...?

Im, hogy mindhárman vészben haljanak:
Felé közelget két koldús alak!
Karöltve jő a két gyámoltalan,
Kettő közöl egyik világtalan,
Világtalan s nyomornak embere...
Mellére kötve rozzant hangszere,
Mely néha-néha búsan felsivít,
Vihar tépdesvén toldott húrjait.
Találkozának... s aki maga jött:
Merőn megállt a két koldús előtt:
'Hallgatni jöttök úgy-e engemet?
Hogy a költőről mondjak éneket,
Kire az isten megharagudott...'
»Megállj, megállj...!« kiálta fel legott,
- Megrázkódván az ismert hangokon -
Két koldús ajkán a mély fájdalom.
Az őrült költőt két müvész-barát
Tört lelke s karja híven fogja át;
Kinek lelkére kéje s bánata
Már a viszonlátásnak nem hata.
Oh szóljatok csak...! A vész zúgva száll
A puszta nyomtalan határinál.

Éj van. Mohos váromladék hideg
Táját holdsúgár látogatja meg;
Elült, kifáradt a veszett vihar,
Mindent fagyos hó, fagyos csend takar.
A három koldús-művész és barát,
Romok zugában vonja meg magát,

Az élet álma roncsolt képivel:
Számokra nincs a dús hazán födel,
Jer oh dicső nép! s íme láthatod
A koldúsokban öngyalázatod!
Ki, mig kövér falattal él ebed:
A müvészt éhen veszni engeded!
Ez átkozott bűn, nem hallod miként
Kiált az égre Ábel véreként...?

A téli éjnek zordon bájinál,
A festész mélyen elmerűlve áll;
És elfeledve szenvedést, panaszt:
Merész ecsettel fennen festi azt;
Szaván, a vak zenészre ráfuvall;
A lelkesűlet szent fuvalmival;
Bájos hang ébred néma hangszerén,
Hattyúdal a csikorgó éj felén!
Az őrült költő szirt-oromra űl,
És mintha ezren állanák körül:
Zavart eszmékben mond kínos regét,
Leirván benne gyászos életét.

És csend leszen... a gyönge nesz kiholt, -
Az életen hű útitárs ki volt:
Rongy, meztelenség, lelki testi bú
Között a három koldús összebú...
Az éj olyan szép és olyan hideg!
A szenvedőkre álomszél lebeg;
S alunni kezd a kínok élete...
- Légy üdvöz lágy szender lehellete!
Fáradtak ők, hadd szenderegjenek!
Jó éjszakát... az éj igen hideg...


A HŐS ÉS KARDJA.

Kél a sugarak fejedelmi ura,
Reggel van a sík csatatéren;
Hol, napja ezernek az alkony előtt,
Köd- és vérbe borúlva lemégyen.
Órjási alakkal a reggeli árny
Fut, s nyomba követ rohanó lovagot;
Éjfélkor a hold halavány sugarán:
Holtak hideg árnya bolyongani fog.

Elszántan a két sereg összerohan,
Egymást öli bősz viadalmaiban;
Mig vér ömöl és ezer élet enyész:
A harcra mosolygva a sír ura néz;
Csont-ajkain a káröröm igy vigyorog:
Hah! száz temetőm telik általatok!

Későre a harc riadalma kihal,
S a hold sugarán:
Lengő hideg árny
Ösmerkedik a csata holtjaival.
A hős aluszik...
S míg álmodik a csata képeirűl:
Bús éjszaki fény,
Hír éjszaki fénye, derengi körűl.

És aki nyere
Harcnak mezején koszorút, diadalt:
Győzők serege
Rak fegyveriből szomorú ravatalt;
S kit rája emel, ki halotti fehér:
A had feje, a diadalmi vezér.

Győzött, s maga a diadalmi vezér
Győzelme tüzébe' talála halált;
Villám vala, mely rohan, éget, emészt
S dúlása közt felemészti magát.
Ott fekszik erőtelen és hidegen...
Mellette nehéz hadi kardja pihen.
A kardvas erőteli fényes acél,
S a markolaton:
- Mely sárga aranyból
Öntetve vagyon:
Gyémánt ragyog, égi sugáraitúl
A hős hideg arca derengve kigyúl.

Éjfélt üt. A kardvas igy ejti szavát:
'Nem látom-e több csata vérpiacát?
Hah, nincs ki emelve a harcra vigyen:
Hogy dicskoszorúkat aratna velem!
Nem sujtok-e porba arany koronát?
Nem fúrok-e zsarnoki melleket át?
Átjártam a szívet, az életeret,
Sirjába fektettem ezer s ezeret!
S hősömmel im, én is a földbe jutok...
Elporlik a szív, el a hősi karok;
S a törpe utód ha kiás valaha:
Súlyom bizonyítja, a hős ki vala!?'

Szólt felharagudva reá az arany:
»Némulj el örökre, te nemtelen érc!
Léted van a rozsda hatalma alatt,
S fennen, botorúl unokákra beszélsz!
Nézd, engem imád
A messze világ!
És birtokomért a halandó
Százszor veti áruba lelke-, honát;
Egymás kebelébe vasat ver
Testvér, szerető, rokon és barát.
Fejedelmi fejekről
Gőggel ki alá vigyorog,
Villámokat útba terelni ki bír:
Én a hegyek büszke aranyja vagyok!
Megrág az idő,
Hitvány fecsegő!
S én, rozsda-, penészt mosolygva, fogom
Hirdetni az egykori századokon:
Dús volt, ki viselte e markolatot,
Kincs, fény, uraság közepett ragyogott.«

És szóla utószor a gyémánt-
Boglár, ragyogása dicsében:
»Hallgassatok el!
A bajnokot én örökítem!
A szörnyü erő
Elhagyja a hős karok érc idegét;
Kincsét az idő
Elsöpri, elhordja szelén szanaszét.
Dúsgazdag arany!
Tudd meg, s te erőteli fényes acél:
Túl ezreden a
Hős tetteiről egyitek se beszél!
A hír örökíti a hősi nevet,
- Mely rajta ragyog -
Én nem halok el, ki a hír ragyogó
Gyémántja vagyok!«

Kardjával a hőst
Földnek kebelébe nyugonni tevék;
S a síri világ:
Jöttére remegve felháborodék...
A rettenetes
Kar- s kardra ki ösmere egyszeriben;
Sírhantok alá
Mely juttata száz-, ezeret hidegen.
             -
Évezredeket haladott az idő.
Vad rengeteg feledett temető;
Érc-szobra hol állt?
Hol nyugszik a harc fene bajnoka, hol?
Hűlt hamvaira
A rengeteg árnyoka, csende hajol.

Turkál, kapar, ás az utó-ivadék,
S a bajnoki sír kikutatva vagyon;
Kardmarkolatot lel a sír fenekén,
S gyémántot a nagybecsü markolaton.
A fényes acél oda van...!
Gyémánt s arany ép;
Hősét dicsőitve, a harci jegyet
Hű gondjain őrizi a maradék.
             -
Évezredeket haladott az idő,
A rengeteg illat-ölelte mező;
Megharsan azonban a bús hadi kürt,
És felriadoznak a népek;
Dúl, gyilkol a harc dühe, dús paloták
S kunyhók leomolnak, elégnek;
Tűz árja piroslik a markolaton,
Üszköknek alatta temetve vagyon.

Üszköknek alatta midőn keresi
A békeidőre jutott nép:
Olvadva, enyészve a büszke arany...
Gyémántja csak ép!
Gyémántja időn s viharon mene át,
S el nem veszité ragyogó sugarát.
             -
- Évezredeket haladott az idő,
Mély tófenek a szag-ölelte mező;
És szól vala a
Gyémánt, ragyogása dicsében:
»Túl ezredeken
A bajnokot én örökítem!
A szörnyü erő
Elhagyta a hős karok érc-idegét;
Kincsét az idő
Elhordta, söpörte szelén szanaszét.
Dúsgazdag arany
Hol vagy? s te erőteli fényes acél?
Most a dalia
Hős tetteiről egyitek se beszél!
Im, hír örökíti a hősi nevet,
Mely rajta ragyog;
Én nem halok el, ki a hír ragyogó
Gyémántja vagyok!«


A CSALOGÁNY ÉS A SAS.

Hegedűszóban szép mesét jelentek.
                                   Sz. Dávid.

Lombos liget hajlongó sudarán
Busongva ült a néma csalogány;
Meleg sugár, szellő s a buja fák
Énekre most ajkát nem ragadák.

'Mi lelt madárkám, kedves dalnokom!?
- Szólítá a sas nyájas hangokon -
Tavasz mosolyg; a halmon, völgyeken
Az élet száz alakba' megjelen;
Még a bogár is örömbe merül,
Te vesztegelsz s bánkódol egyedül?
Dalolj, hadd halljam zengő hangodat,
Melyre ezer sziv hű visszhangot ad!'

»Királyom! - a bus csalogány felel -
Keblem dalát én kinek zengjem el?
A szárnyas nép nem, sőt még félreért,
Ki is gunyol gyakran zengelmemért!
E félreértés szívemig hata,
- A dalnoknak nincs mélyebb bánata!«

A sas azok felett, miket most hallott,
Álmélkodván, imígyen ad parancsot:
'Holnap, korán hajnalba', szárnyas népem
Magam körűl, udvaromban szemléljem!
Énekelj nekik, hadd lássam meg én:
Mint érez e nép költőm énekén!'

A szarka rögtön nagy gyülést csereg,
S mind felgyülnek a szárnyas seregek;
Erdők, mezők, vizek madarai
Letepülnek a dalt hallani;
Vén cserágon ül a király maga, -
A bús madárról szól a dal szava:

Virágos árnyas erdő!
Vigan futó patak!
Epedve várta szívem,
Hogy ujra lássalak!

Itt éle kis családom...
Oh régi szép napok!
Akkor szivembe' bánat
Helyett öröm lakott!

Dallék, szerettem, ittam
A hajnal harmatát;
Minden falomb tanyám volt,
Minden madár barát.

S ah, most be más az erdő!
A rét és a patak!
Nem olyan kék az ég is,
Virág, lomb hervatag...

Most a bús gerlicével
Gyászban foly életem:
Mert ah, szerelmi párom
Többé fel nem lelem!

A bus szerelmi ének végivel
Szól a király: - a szárnyas nép figyel, -
'Népem! imé dalolt a csalogány,
Biráljátok meg őt egymás után!'

S mond, - felébredvén, - az alvó bagoly:
Az ének tárgya nem elég komoly!

A gólya ekkép ejti szavait:
De szó mi szó, mondott valamit...

És felkiált borzalt tollal a vércse:
Más sem bárgyu, hogy a célzást ne értse!
Nem leli párját az ének szerént,
No bizony, tán mi ettük meg szegényt!?

Nem szeretem, hogy harmatot iszik,
Mert ugy boszorkány, - monda a kuvik.

A gerle búgott: másnak még se kell
Felhányni a természeti hibát!
A rét felől kicsinylőn énekel:
S ez felboszant sok jó ludat, libát.

A kakuk így: családot emleget.
Nekem igaz nincs, hanem még lehet!

És a süket-fajd: tréfás, vig dala,
Jól megnevettetett haha haha!

A banka nem mondhatja néki: éljen!
Mert önfészkét, honát piszkolni szégyen!

'Elég, elég...!' mond a madárkirály,
- Szemének boszús villogásinál -
'Boldogtalan nép! hát igy hat reád
A dalnok szava? ekkép érted őt?
Nem hallok egy méltányos szózatot?
- Költőm! ne énekelj e nép előtt!
Ti nem vagytok méltók reá, hogy éltek!
Odú, mocsár s ocsmány dög kell tinéktek,
Nem költészet s dal, - ti bárgyuk, vakok...
- Hah! színem elől takarodjatok!!'


A vers szövege első megjelenésekor ez volt:

Lombos liget hajlongó sudarán,
Búsongva, némán ült a csalogány;
Napsugár, harmat, szellő és virág
Hangos énekre most nem ragadák.

'Mi lelt madaram, édes dalnokom?
- Szólítá a sas nyájas hangokon -
Az ökörszem is cirpel és örűl,
Csak te vesztegelsz némán egyedűl?

Csattogj, hadd halljam zengő éneked!
Dalolj, dalodtól szebb a kikelet!'
»Királyom! - a bús csalogány felel -
Mit keblem érez: kinek mondjam el?
A szárnyas nép nem, avagy félre ért,
Olykor kigúnyol zengedelmimért!«
A sas hallván a bús panaszkodót:
Csodálkozék, s imígyen ejte szót:
»Holnap reggel, a szárnyas seregek
Királyi udvaromba gyűljenek,
Dalolj, hadd hallják, és hadd lássam én:
Mit érez e nép ajkad énekén?«
A szarka másnap nagy gyülést cseveg,
Mind felgyülnek a szárnyas seregek;
Erdők, vizek s rétek madarai:
Letelepülnek a dalt hallani.
Öreg cserágra a sas űl maga,
S imígy zendűl a csalogány dala:

»Virágos nyájas erdő!
Vigan futó patak!
Epedve várta szívem,
Hogy újra lássalak!

Itt éle kis családom...
Oh régi szép napok!
Akkor szivembe' holló-
Szinü bú nem lakott!

Elrészegűlten ittam
A hajnal harmatát;
Minden falomb tanyám volt,
Minden madár barát.

S ah, most beh más az erdő!,
A rét, a hűs patak!
Nem olyan kék az ég is,
A rózsa hervatag!

Most a bús gerlicével
Gyászban foly életem:
Mert ah, szerelmi párom
Sehol fel nem lelem!«

A bús szerelmi ének végivel
Szól a király: - a szárnyas had figyel -
'Népem! ímé dalolt a csalogány,
Biráljátok meg őt egymás után!'

S szólt: - felébredvén az alvó bagoly -
Az ének tárgya nem elég komoly;

A gólya ekkép ejti szavait:
Kár hogy részeges, mondott valamit!

És felkárogott a holló-sereg:
Barna tollunkat mért csúfolta meg?

A gerle búgott: másnak még se kell
Természeti hibáját hányni fel!

A lúd: rétünkről nem jót énekelt,
Hogy tudja, holott rajta nem legelt?

Égetni kell, ha harmatot iszik,
Mert ugy boszorkány! - szóla a kuvik -

Az ölyv: nem igaz amint mondva van:
Hogy a madár mind barátságtalan!

És a süket fajd:  szép volt éneke
Engem egészen megnevettete!

Megró a banka költőt, éneket:
Saját erdőhonát mocskolta meg!

'Elég, elég...! - szólt a madárkirály -
Boszús szemének villogásinál -
Boldogtalan nép! hát ekkép hat-e
Lelkedre a költőnek éneke?
Imígy érted, imígy fogod fel őt?
- Költőm ne énekelj e nép előtt! -
Álmos bagoly, sötét oduba menj! -
Hitvány banka, te, rajtad semmi szenny?
Birálsz te fajd, egy szót sem hallva bár?
Menj léha gólya, van férges mocsár!
Élődjetek gyász hollók a dögön!
Fűvelj bárgyú lúd a sovány gyöpön!
Költőm e népnek hallgasson dalod!
Hah!... színem elől takarodjatok...!


A TÓ LEÁNYA.

Árnyas berek hűs rejtekében
Ment a patak, futván serényen;
De még kerűlt az istenadta
A nagy sietségnek miatta.

A táj ifjú fuvalmi játszván,
Űzék egymást lombok nyilásán,
És pajkos évődési kedvben,
A patakhoz egyik lelebben.

Harasztot dob reá, hogy űzze,
S meg-megborzasztja csókja hűse,
Majd habruháját gyűri, tépi,
Ki vagy? susog faggatva néki.

'A tó leánya!... s hogy te bántasz
Szellőke! nem szép...' lőn a válasz.
S a zuhatag a szirtek élén
Megszólal: »hagyd őt menni békén!«

Kerek bokrán a szil-bereknek,
Mint a fehér lepék, megűlnek
A fuvalmak. - S a zuhatag szól,
A réti tó- és a patakról:

»Élvén zaj nélkűl és szerényen,
Kerek tó állt a sík vidéken;
És történt, hogy belészerettek,
A fényes nap s a barna felleg.

Küzködve egymás ellen, a két
Szerelmes bírni vágya keblét;
De ő reményt se nyujta nékik,
Csendes, hideg maradva végig.

Félt a naptól: izzó sugára
Oly kínozón lövelt le rája;
Félt a fellegtől, barna képe
Oly rémitőn bámult vizébe.

Fényét, dicsét mutatta a nap,
S hévvel vivá keblét egész nap;
Lenyugtakor meg ugy faggatta,
Hogy elpirult a tó miatta.

Most jött piros vérnek szinében,
Majd halaványan s két arccal épen;
Szivárványt fest, - ölt barna leplet, -
De hasztalan... nem nyer szerelmet.

És a borongó felleg, érte
Azonkép mindent megkisérte,
Arcára szőke fürt borúla,
Bárányfelleggé kondorúlva.

A szép hajnalnál reggel, este,
Magára fényt s rózsákat feste;
Vagy oly fehérré lőn alakja,
Mint bércen a hó fuvatagja.

Majd elbusúltában, levének
Belőle rémitő torzképek,
Oroszlányszáju cethal, sárkány
Mely sziklát nyel, torkát kitátván.

Szárnyas kigyó, órjás, sötét rom;
Nyitott koporsó, puszta templom.
Száz képtelen csudák és szörnyek
Alakultak s egymásba törtek.

Vagy megharagván, leebb szállott,
S dörögve ontott vészt, villámot;
Hogy ég s föld reng, amerre terjed;
De hasztalan... nem nyer szerelmet!

S ha a felleg a tó fölé szállt:
A nap, sugárával töré át;
És hogy a tóra ez ne nézzen:
Eléje állt amaz setéten.

De a tó őket nem szerette,
Mégis ha nézett a fellegre:
Ezt csak szivelném! - mond - könnyebben,
De a nap oly kitűrhetetlen!

Mást gondolt most a felleg, - egy hő
Nap éjjelén a tóhoz eljő;
- Ki hév miatt lankadva estig,
Lágy keblét feltakarva fekszik.

És elborult felette halkan...
Majd csendes, hűs eső alakban
Keblébe bélopá szerelmét,
S a tó leánya így szülemlék.

És a szülőn egymásba törnek
Hullámi kínnak és gyönyörnek;
Kinzá a felleg álnoksága,
S gyönyört adott kis futó lánya.

Folyt a patak, csevegve, gyorsan,
De a nap ég szörnyű haragban;
Tónak, fellegnek ha nem árthat:
Kínt gondol a szegény kis lánynak.

És tűz-sugári ugy epesztik,
Ugy ölik a csermelyt napestig;
Enyhíti bár apjának árnya,
De még kínzóbb a hév utána.

A jó szülő, önkebelének
Éltéből adott gyermekének;
Apadt mégis... s kedves leánya:
Meghalt végre nagy bánatára.

Szeretvén, járt és jár a felleg
A tóhoz, kit langy cseppben meglep,
S születik a patak; de útja
Felén, éltét a nap kioltja.

Hagyd a csermelyt bujdosni békén,
Szellőcske, hűs berek vidékén!
Az árnyatlan síkot ha éri,
Meghal szegényke, mint testvéri!«


SZÉCSI MÁRIA.

Rendületlen sziklán álltál, Murány vára!
Mélység s magasság volt körűled a bástya;
És mégis rom levél! rom, mert az átkozott
Eskütörés súlya omladékká nyomott!

Hát a magasságban, a tiszta légben fent,
Még ott sem volt ember előtt az eskü szent?
Nem! mert ki azt még a menyben is megrontja:
Asszony kezében volt Murány várnak gondja.

Kemény idők jártak, harcot harc követett,
Melyben sok hős elhullt, sok is növekedett,
Vesselényi Ferenc ezeknek sorába'
A hirneves Murányt ostrommal megszállta.

A vár víhatatlan kőszál tetejében,
Benne elszánt had áll éjjel nappal résen
Szép parancsnokának szavára figyelve, -
Drága lesz, ha lesz a vivók győzedelme!

Követ jő azonban, sugár deli bajnok,
Ha véget vethetne jó móddal a bajnak;
S imígy szól: Szép asszony! köszönt Vesselényi,
Az erősség békés feladását kéri!

A szó hatott-e, vagy a szép vitéz rája?
De lángba borult a Mária orcája;
S bár csengő hangjai most kissé remegtek,
Büszke méltósággal felelt a követnek:

'Mondd meg a vezérnek, míg rommá nem válik
E fal, és e sereg el nem hull egy lábig:
Addig Murányvárba nem lép senki fia...
- Különben, üdvözli őt Szécsi Mária!'

Ekkép felelt a hölgy, és így kellett épen,
Rákóczinak adott szavaihoz híven;
Kinek megesküdt az Isten szent nevére,
Hogy nem adja Murányt ellenség kezére.

Így kellett. Szécsi György a halálos ágyon
Szólott: Nyomdokomat kövesd, jó leányom!
Légy az ügynek híve, s ugy áldva Istentűl...
És mindezt Mária fogadta nagyszentűl.

S el sem hagyta még jól a követ a várat:
Levelet adának tőle Máriának;
Olvassa... olvassa néma bámulattal,
Piros lesz, mint a vér, fehér lesz, mint a fal.

Azután legbensőbb szobájába siet,
Felveszi, leteszi százszor a levelet:
'Ő volt... ő volt! e hon legszebb daliája,
Szerelmemet kéri - szerelmét ajánlja...'

Majd fel s alá járkál, - s dobogó szivére
Szorítván két kezét, nagy volt küzködése...
'Ah esküm... szerelmem...! melyiket feledjem...?
Hajh, de gyenge a nő, gyenge véghetetlen!

Leül Szécsi lánya s a válasz írva van,
A szerelem kábult ábrándozásiban;
Asszonya előtt most a várnagy megjelen:
'Farkas! a táborba vidd magad s hirtelen.'

Farkas vén ember volt, hideg durcás képpel,
De vad bátorsággal, törhetlen hüséggel,
Dühösségig hive a Rákóczi-pártnak,
Murányban jobb keze Szécsi Máriának.

S a hű vén embernek nagyon sok volt szabad;
Most is a kapunak duruzsolva halad:
»Asszonyunk oly furcsa! de már csak megnézem,
Mi ördög van írva ezen a levélen?«

S alig pillant belé, felkiált: »Gyalázat!«
S tovább megy:  szeretlek...! feladom a várat...
Hágcsó leend észak-nyugoti ablakán,
Melyen Máriádhoz futhatsz éjfél után.

»Vakuljon meg, aki még egyszer elolvas,
- Ordított, széttépvén a levelet Farkas -
Várjatok... várjatok!« s most maga ír pár sort,
S kevés idő alatt megjárja a tábort.

'Olvasta? mit izent? mit szólt Vesselényi?
- Hangzottak eléje Mária kérdési, -
Nemde felelni fog, jó Farkas, ugy izent...?'
S rá a boszus várnagy mogorván mond igent.

És néhány perc mulva ezen beszéd után
Ágyuk bődülnek meg a szomszéd hegy fokán,
S egykét golyó akad Murányvár falába...
'Hah, mi ez?' Mária sápadtan kiálta.

»Hogy mi ez, asszonyom? ez a várt felelet!«
'Ember, ember! hová tetted levelemet?'
»Ízre-porrá téptem, - s ez ment a vezérhez:
»Vedd be Murányvárat s Mária tiéd lesz!«

Mint ki fáról nézi a bikaviadalt,
Az őrség vad öröm zajában felrivalt;
S elbámult, hogy hangzott Mária parancsa:
Hamar, hamar fehér zászlót a falakra!

Még vagy kétszer szólott az ágyu s néma lett,
Szabadabban vévén a hölgy lélekzetet:
Haraggal intette a vén Farkast elő,
'Hogy mersz avatkozni ügyembe, vakmerő!?'

»Engedj meg asszonyom, nem egészen ügyed!
Vagy immár feledéd Rákóczit s esküdet?
S kész lennél szerelmi turbékolás alatt,
Murányba lopni az ellenséges hadat?

Ha Szécsi György élne...! azonban hagyjuk ezt, -
Ha a bus özvegység már olyan nagyon epeszt:
Eredj...! de ugy, hogy az eladott ügy átka
Ne legyen menyegződ sikoltó nótája!

De hiszen míg engem a jó Isten éltet.
E kakuk Murányban nehezen rak fészket,
Vágasd ki nyelvemet, de tudd meg, asszonyom:
Ki esküjét töri, nyomorult, alacsony!«

S elrohant. Bőszültség vitte az öreget,
Míg a vár asszonya méregtől reszketett,
S hogy találkozának egy pár óra mulva,
A vén Farkas magát egy kicsit kifútta.

'Öreg ember! most a vérző bántalmakat
Bűntetlen elnézem, - egy feltétel alatt:
Ha Vesselényinek ez ujabb íratot
Teljes épségében sietve átadod.'

»Átadom asszonyom! s ezentul dolgodba
Nem ártom magam...!« szólt Farkas hunyászkodva;
De aki ösmerte e makacs jellemet,
Tudta, hogy máskép szólt, mint ahogy érezett.

Azonban az este közeledvén lassan,
Mária szive vert mindig hangosabban;
Szerelem és kétség valának vendégi,
Az kéjt áraszt reá, ez kínosan tépi.

De vajjon szeret-e? nem csal-e meg gyáván:
Szívem örve alatt csak Murányra vágyván;
Szerelmem előtte nem lesz-e becstelen:
Hogy azt ilyen könnyen megnyerni engedem?

Épen így tünődött Vesselényi lelke:
Ez ármányos asszony nem kerít-e cselbe?
Hátha büszkén megvet, hogy nyílt ostrom helyett,
Áluton kivántam bevenni a helyet!

S ereszt hosszu szálat pók gyanánt a kétség,
Aztán a két szívhez kötvén a két végét,
Fel s alá futkosott nagy sietve rajta,
És a két szív közűl hol ezt, hol azt marta.

Végre eljött az est, és az éj utána;
'Farkas! bizom benned! - szólott Szécsi lánya -
Titkom ugysem tudja senki rajtad kívűl,
Menj, várj a vitézre... s ha megjött: add hírűl!'

Helyén állott Farkas, s kis idő vártatva,
Nesz nélkül felhágott Ferenc az ablakba,
Nem félt, nem volt sápadt, - csak kissé izgatott...
Leszállt, amint Farkas hallgatva jelt adott.

»Hol van ő...?« »Csak kövess vitéz úr szaporán...!«
És általhaladva két vagy három szobán:
Szűk rejtekbe lépnek, - hol veres vérpad áll -
S két bakó szemében és pallosán halál!

Meghökkent Vesselényi s bámúlva néze szét...
»Hallottad, jó uram, azt a híres mesét,
Melyet az oroszlán-barlangról beszélnek?«
Monda fagyos gunnyal Farkas a vezérnek.

»Hol vagyok...?« riad fel az indulatosan...
»Igazi helyeden! a vérpadon, uram!
Nézd: hogy mosolyog rád piros menyasszonyod,
S ha a föld el nem nyel, rögtön megcsókolod!«

»Gyalázatos ármány!« - »Gyalázatos magad!
Nincsenek ágyuid? Nincsen erős hadad?
Hogy így lyukon bujkálsz, mint az eb a dögér'...
Cenk vagy, vitézlő úr! Nem Vesselényi-vér!«

»Ki vagy te, nyomorult? hol a vár úrnője...?
Átok rá...! de nem, nem, ez nem jöhet tőle!«
»Hamar...! meg kell lenni...! el nem mégy e várbul,
S tudd meg: szép Máriád kegyes parancsábul...!«

'Hazudsz vén gazember!' - s Mária benn terem, -
'Bocsánat jó vitéz... elhagy eszméletem...'
»Légy nyugodt, én hiszek neked, szép Mária...!«
'Esküszöm: nem is én! e vén haramia...'

»Haramia ugy-e? mert benne gát valék,
Hogy Murány romjáról a késő maradék
Árulást, hitszegést olvasson... vén fejem:
Mért nem őrültél meg anyámnak méhiben!

Mit nyersz, jó asszonyom, az olyan vitézzel,
Ki ólálkodva jár, mint a róka éjjel?
Mit nyersz, vitéz uram, oly nőben, ki néked
Rút hűségtörésen ajánlgat hűséget?

Méltók vagytok, méltók mindketten egymásra!
Egymás megvetése és utálatára...!
Ne is legyen áldás, de átok rajtatok...!«
A dühöngő Farkas szólván, kitántorog.

És hosszu szünet lőn; kínos feszültség benn...
»Édes szép Máriám!« - 'Édes jó vitézem!'
Valának az első töredezett szavak:
A boszantó helyet elhagyták azalatt.

És lágyan simulva egymás kebelére:
Fellángolt a két szív rokonérzeménye...
De a várudvaron riadt szilaj lárma:
Árulás! fegyverre! kém szökött a várba...!

»Holnap...« -, 'Holnap' súgák rögtön - s Vesselényi
Még alig érkezett a hágcsóra lépni:
A várnagy ronta be... s nem látva, kit keres,
Felkacagva kapott villogó késihez;

S mielőtt Mária eszmélne: fél szára
A kötélhágcsónak ketté vala vágva...
'Hah, őrűlt...!' s míg a kés új vágásra készűl;
Megragadja a kart egész erejébűl.

Most küzdelem támad, néhány őr berohan...
S nem tudva, a veszély kitől jön, merre van?
Mária... s egy férfi... hah! kés van kezében...!
S a várnagy perc alatt összerogy vérében.

'Jaj Farkas...!' »Asszonyom, kezed bekevered...
Légy boldog...! hisz jobban alig történhetett,
Szökevény s öngyilkos nem lettem. Jó nékem:
Azt a gyalázatos holnapot sem érem...!«

A katonák némán elvitték a holtat,
Tünődve: mi volt ez? s mi történik holnap?
S Szécsi Máriának hosszu lett az éjjel,
Küzdve sötét gondok sötét ezredével.

Csikorgó kapui hires Murányvárnak,
Vesselényi előtt másnap megnyilának.
Dörögtek az ágyuk, - szilaj zene hangzott,
És mégsem volt látni egy örvendő arcot.

Mária sápadt volt, kedvetlen, elfogult...
Ferenc arca boszus szégyen miatt pirult:
Felkarcolt sebhelye kékellett le róla,
Mintha a csárdában verekedett volna.

Ördög vigye el az ilyen győzedelmet,
- Morgott hada - melyet a főkötő szerzett;
És a másik szintugy: mégis csak gyalázat,
Ilyen koldusmódra feladnunk a várat!

S ölelték az uj párt boldogság karjai,
De teljességéből hiányzott valami;
Olyan volt az, mint a pohárba tett virág,
Mely szép, mosolyg, de már veszíti illatát!
                  -
Alunni ment Murány Szécsi Máriája,
Alunni ment régen annyi száz utána,
Mind aki boldog volt, mind aki szenvedett...
S omladék lőn a vár a büszke bérc felett!


PIPÁS KÁNTOR.

Nagy sáskajárásról lesz emlékezetem,
Mely támadott vala távol napkeleten;
Töröknek mondta ezt a jó magyar szája.
Szomorú időknek szomorú nótája!

Sarcoló készségben üle Szolnok alatt
A pogány seregből egy jókora csapat;
Lova a magyar ló abrakját elvette,
Maga meg gazdája kenyerét megette.

A szomszéd helységek valamelyikében
Motoszka támadt a jó kántor fejében,
Hogy a törököket ő bizony megnézi:
Mit, mit nem csinálnak lófarkas vitézi?

Volt kántor uramnak két szép tulajdona:
Nem pállott meg a bor előtte, de soha!
Pipáját mig ivott, csak addig nem szítta;
Pipás kántor, - már a vidék csak ugy hítta.

Egyszer hát kiballag a falu végére.
Onnan lopakodva a bodzásba ére,
Azután meg guggon ment az ér-oldalon...
S egyszer látja: hogy már elég közel vagyon.

Sürü galagonya-bokor volt nem messze,
Ott lesz még egyszer jó, ott nem vesznek eszre!
S benne űlt a kántor két-három perc alatt...
Előtte lóháton cifra török csapat. -

Nézte: mint forgott a sereg ide s tova,
Tüszkölt, ágaskodott nem egynek a lova;
Nézte a sokféle eszközt és szerszámot,
S nagyon kedvére volt minden, amit látott.

S míg ezeken függött két szeme és esze:
Zsebjébe elszökött pipájaért keze;
Megtölté s kiütött reá a revébűl, -
S mind ezt tevé a jó kántor tudta nélkűl.

És lőn nemsokára, hogy a bokor felett,
Mintha égetne ott valaki töreket,
Vagy volna befűtött téglaszín kéménye:
Kékszinű füstoszlop csavargott az égre.

A füst szemébe tűnt a török vezérnek!...
S a kántor látja, hogy felé nagyon néznek!
Nem tudja az okát, csak ugy fűl és fázik...
S akkor veszi észre, hogy hiszen pipázik!!

Azonközben néhány török oda nyargal,
A bokrot szurkálják, veregetik karddal!
A »falu torkából« majd kimegy a lélek...
Végre ráakadnak, - vége van szegénynek!

Mégis csak meghagyták a vezér szavára,
Kinek nagyon tetszett szörnyü pipázása;
'Ne bántsátok - monda - ki így tud pipázni:
Nem lesz azzal szégyen egy szál kardra szállni!'

És kikiáltja ott a falu-végen:
Mikép a kántornak bajvívása lészen!
És ha a törököt a harcban leveri:
A helység adóját husz nap elengedi.

Összefut a hírre a falu népsége,
Százféle beszédnek se hossza, se vége;
Kántor uram pedig epekedik nagyon...
A mennykővel üttet dohányt, pipát agyon.

Lefityeg az orra, mint beteg pulykának,
A bátorító szók semmit sem használnak;
Mondják: vágja agyon, eb lelke pogánya!...
De ő nem szól semmit, csak fejét csóválja.

Végre megesik a népnek szíve rajta,
Szánalommá válik a biztatás hangja;
S a sok sohajtással kiveszik sodrából,
S íme szemlátomást felvidúl magától.

»Sohse sohajtsatok, sohse busúljatok!
Egyszer meg kell halni, természetes dolog!
Hanem amíg élek, illő, hogy jól éljek,
Ugyan hozzatok csak egy kulacs bort, kérlek!«

S amint felvágja a jó bor nyelve csapját:
Vígan félreüti szőretlen kalapját;
Még a rosz pipa is kegyelmet nyer nála, -
»Majd megtanítlak én, lánchordta pogánya...!«

Harmad-napig igy megy a helység házánál
Talpig pipafüstben, torkig borszeszben áll,
S aprítja a pogányt a vitézlő kántor, -
»Fogtam én törököt - monda - egyszer-másszor!«

Azonban ütvén a bajvivás órája,
Tántorgott, reszketett a jó kántor lába;
S látván rettegését, így suttogott a nép:
Sohse látjuk többé pipázni ő kelmét!

De felbátorodott. És most összevágnak,
Nem engedvén kemény tartásban egymásnak;
Most lelket kap s imígy szól vidámon a nép:
Dejszen már egy cseppet se féltsük ő kelmét!

Oda vág az egyik kard hirtelen e szóra:
Mintha csak a mennykő csapása lett volna;
Oda néznek... s nincsen többé fej a pogány...
Vagy mit is beszélek? - a jó kántor nyakán.

Szegény nép elnémul, s csendben haza megyen,
Forgatván elméjét a bús történeten;
A közös megjegyzés is végre ez leve:
- Csak nagyobb pipás volt, mint kardos ő keme! -


AZ ÜRES KOPORSÓ.

A hajdan korban élt egy fejdelem,
Ki a perzsák felett uralkodott;
Tanácsosi magasztalák, pedig
Kegyetlen volt és felfuvalkodott.

Történt egykor, hogy az őspalota
Lépcsőzetén elcsúsztak lábai...
Hah! felkiálta, talpra aki él,
E rosz kunyhót földig kell rontani!

És ugy lőn. A felkorbácsolt tömeg
Leontja a palota íveit;
Nagy érc-koporsó látszik azután,
Mit a vasrúd a falból kifeszit.

Le volt erősen zárva. A király
Parancsából midőn felnyittatott,
Üresen lelték... s fenekén ezen
Aranybetűs rejtélyes iratot:

Meggyilkoltak,
Eltemettek,
Meg nem holtam!
Feltámadtam
Nem maradtam
Koporsómban;
Élek, élek, élek!!!

Gondolkodott egy percig a király
És hívatá országa bölcseit;
A vén, szakálas máguszok felé
Imigy kiálta: mit jelent ez itt?

Királyi székem zsámolyán ülend,
Ki a rejtélyt megfejti legelébb!
- De a tünődő bölcsek ajkain
Mélységes hallgatásnál nincs egyéb.

Napok mulnak s őszebb lesz annyi fő,
De a felírás még mindig titok;
Hah! zúg a bősz király, nehány betűt
Megmagyarázni nem tud annyitok!?

A tűz-isten fénnyel kent üstökét
Ugy lássa meg holnap reggel szemem:
Hogy kába főtökkel megrakva, e
Koporsót a tengerbe vettetem!

Midőn az ember vár, nagyot teszen,
De hogyha fél, csudát akkor mivel;
Hall a király, és megtelik füle
A bölcsek ilyetén beszédivel:

Napnak fia! megfejtve a talány!
A titkos felirat téged jelent,
Halhatlanná tevének istenid,
S a koporsótól léssz örökre ment!

Égből veték ezt a nagy istenek,
S felőle ily örök végzésök áll:
Hogy aki felnyitandja legelébb,
Ne lásson sírt, - s az te vagy, oh király!

És a király mohón nyeldesve a
Hizelkedés kábító maszlagát:
Isten vagyok! kiálta botorúl
S lelkét vak őrjöngésnek adja át.

A késő éjfél még ébren leli,
Midőn az ajtón nesztelen belép
Egy szálas termetű fehér alak...
S megy a királyhoz bátran közelébb.

Ember, ki vagy te? 'Én szellem vagyok!'
Mért nem pihensz hát sírnak szelleme?
'Pihennék, csak késő utódimért
Felkelnem oly gyakran ne kellene!

Ember! ki istennek tartod magad,
Ősapád lelkét kell meghallanod!
Jöttem, hogy a lelt koporsó felől
Adjak valódi magyarázatot:

Régen, régen én voltam itt király,
Minő te vagy, kegyetlen és kevély;
Én építém e büszke palotát,
Melyet te mostan széjjelveretél!

Egykor meggondolám: a föld mi jó,
Keblén terem meg a kenyér s arany;
Imádjuk a földet a nap helyett,
Ameddig birtokom határa van!

És rendelék a földnek ünnepet,
Bálványokat s az áldozatra vért;
Midőn egy vén magusz hivatlanul
Elém kerűlt s kihallgatásra kért.

»Méltatlan vagyok, hogy szakállamat
Szent lábaddal oh felség, megtapodd!
De, a föld a napnak szolgája csak,
Imádd azért s imádtasd a napot!

Ki ha mosolyog, kihajt fű, virág,
És eleven lesz, ami még nem élt;
Felforralja az Indus habjait,
Megtüzesíti Lybia legét.

Ott, honnan megvon fényt és meleget,
Megszün az élet, halál áll elő;
A föld a napnak szolgája csupán,
A nap az isten, s tűz az őserő!«

Haragra gyultam vakmerő szaván,
Jól van, tehát mentsen meg istened!
S akkor elásatám elevenen
Nagy érckoporsóban az öreget.

Ismét a földnek égett áldozat,
De elém rögtön egy új mágusz állt;
Imádd király s imádtasd a napot!
Ekkép végezvén emez is szavát.

Parancsolám, hogy társához tegyék;
S a koporsóban, hogy felásatott:
Az elébbinek hült helyét lelék...
Sem élő nem volt benne, sem halott.

Hárman jövének így egymásután,
S én mind a hármat eltemettetém;
De mind eltüntek... s ilyen iratot
Találtak a koporsó fenekén:

Meggyilkoltak,
Eltemettek,
Meg nem holtam!
Feltámadtam
Nem maradtam
Koporsómban;
Élek, élek, élek!!!

S midőn tünődném a történteken:
Imé előttem mindhárom megáll;
»A nap az isten, ő az őserő!
- Ki súgározzék rád is, oh király!

De az égre ne vond fel íjadat,
Mert isten ellen nincsen fegyvered;
Az eszmét, mit az idő méhe szűl,
El nem nyomhatd és meg nem ölheted!

Mag az, s ha eltapodják lábaid:
A földben ver százágu gyökeret;
Tűz az, melyet ha hamv alá takarsz,
A láng helyett nyersz eleven szenet.

Nézd, a természet nem nyugszik soha.
A föld terem gyümölcsöt, aranyat;
A tenger zúg, az ég mosolyg, dörög...
S meddő a szellem-ország volna csak?

Nem! az időnek karján jőnek el
Az eszmék, ez óriás gyermekek,
Hogy míg nép és kor birkozik velök:
Megnövelkedvén, - végre győzzenek.

Hajolj meg hát ez óriás előtt,
S szeresd a népet, annak fegyverét,
Hatalmadon, mikép a köszörűn:
Nyomás által csak élesítenéd!

Ha elbotlott, nyakára ne tapodj,
Inkább emeld fel azt kegyelmesen;
A nagylelkűség vonz, lefegyverez,
Boszúállásból köny s nyomor terem.

Nézd, megharagszik néha bár az ég,
S a földre égő dárdát hajigál:
Szivárvány-karját nyujtja majd felé,
S meleg csókot küld napsugárinál.

Fényeskedjél te is, király, de nem
A villám gyilkos fényességivel;
Az engesztelés szivárványa légy,
A jótét napja, mely alkot, növel!

Szemed kiszúrd, s vágd el gyakran füled[34]
És a férget, mely lábadhoz lapúl,
S a népre álnokúl vádaskodik,
Taposd, taposd el irgalmatlanúl...!

Jó a nép, oh király, csak apja légy:
Magátul édes gyermeked leend!
Nagy a nép, ő az eszme fegyvere,
És az eszmére kardodat ne fend!

Temesd el, mint tevéd, apostolit,
Mind felkél, és tíz támad egy helyett;
Vedd ezt eszedbe s légy bölcs, oh király,
- Az eszmét karddal meg nem ölheted!«

Igy szóltak ők, - és én bölcsebb levék; -
Az érckoporsót intő jel gyanánt
Palotámnak falába tétetém,
Ha tán a vadság és dölyf ujra bánt;

De elkerűle mind halálomig; -
Azóta mennyi század elfutott...!
Az érckoporsót ki felbolygatád:
Hogy mit jelent irása? Most tudod!

Azért reszkess az istenek nevét
Egy percig is kábán bitorlani, -
S ne várd, hogy ujra megjelenjenek
Elhunyt apáid boszús árnyai!'

 


Jegyzetek

31. Tompa a verset a fenti szonettel együtt imakönyve, az "Olajág", ajánló verséül írta. [VISSZA]

32. Történeti adat. [VISSZA]

33. A felgyujtott nádas leírását l. »A Tisza rétje ég« c. prózai töredékben is. [VISSZA]

34. A perzsa királyok tanácsosai »király szemei- és füleinek« neveztetnek. [VISSZA]




Hátra Kezdőlap Előre