MIKES BÚJA

 

Hányódál: tengerré lett a sok baj alattad,
Vésszé a balsors, mely űz vala, fejedelem, s most
Semmi nem oly csendes, mint sírlakod a rideg éjben.
Tégedet a hajnal még alva hagy, a delelő nap
Alva talál, nyugodalmadból ragyogása nem ébreszt.
Még, melyen viharok megharcolnának időnként,
Kő sincs hamvaidon. Pusztán és jeltelenűl áll
Kis halmod, s egyedűl vagyok én mellette kesergőd
Hontalan agg, lét és nem lét közt ingatag árnyék.
És mi az én könnyem? Olcsó nedv tört szűnek eréből
Régi ütődéstől mindennapos árja szememnek.
S oh egek, oh isten! neked ennyire kell vala jutnod,
Hogy siratód ily sok harcmunkáidnak utána
Én legyek, oh te, kiért országnak kellene sírni.
Melynek halma föd itt, ellenség földe: nem ösmer;
Melyben alászállott híreddel előbbi szerencséd,
Árva hazád tiltott nevedet nem zengheti többé.
Vajha ne érezd ezt a súlyos földnek alatta,
S hogy fejedelmi porod nincs emlékezve, ne tudjad:
Ím élő emlék vagyok én, bú rajtam az írás,
És ha magyar tán még e gyászos földre vetődik,
Elmondom neki: "Itt nyugszik fejedelme hazádnak,
Számkivetett onnan, mert nem vala benne szabadság."

Pest, 1826


CSÁK

 

Mélyen alszik sírja éjjelében
Csáki szűz szerelme, szőke Zolna.
Hallgat a szél hamvadó fejénél,
Zárt szemébe nem hat nap világa,
S dallos ajka csendes a porágyon;
Bús panasszal repkedik fölötte
Kis galambja, s csermelyek vizéből
Reggel, estve öntöz egy virágot,
Hogy ha megjő Csáki, fölszakassza,
S hervadozni tűzze kebelére.
S megjön a hős, és ohajtva így szól:
"Zolna, szűz szerelmem, Zolna, Zolna!
Hol mulatsz te, szőke szép hajaddal,
Hol mulatsz az édes ajakakkal,
Hó karoddal, téjhab vállaiddal?
Hoztam gyöngyöt szőke szép hajadra,
Gyenge fátyolt téjhab vállaidra,
Csókot, édes csókot, ajkaidra!
Zolna, szűz szerelmem, Zolna, Zolna!
Hol mulatsz te Csáki bánatára?"

És felelt a bérc tündérleánya:
Vesd a gyöngyöt vissza tengerébe,
Tépd a fátyolt össze száz darabra,
Csók helyett végy átkot ajkaidra,
Forró szíved hűljön el halálra:
Zolna nem hű hozzád, és nem él már;
Bűn miatt van s hamvad itt alakja."

     Elborzadva fordul meg porában
E szavakra a szegény leányka,
S felnyög a sír barna sátorából:
"Csáki, szívem gondja és szerelme!
Zolna itt van a halál kezében:
Bűn miatt nem, hitszegés miatt nem;
Szíve rám haragván, érted égvén,
A tündérlány búval ölt meg engem."

     Csáki sóhajt, s gyilkoló haraggal
Fölkel a kín szíve tengerében,
Kél az átok ajkán mennydörögve,
S síkot, erdőt eltölt átka hangja.
Hallja a bérc nyílt üregfülével;
S visszabőgi égnek és pokolnak;
Hallja bércén s reszket a tündérlány.
Most elhallgat Csáki, szörnyen hallgat,
Harcol szíve lángoló dühével,
Harcol rengeteggel és vadakkal,
S harsog a hegy harca vad zajától,
Szirttetőket tördel buzogánnyal,
Karddal irt és sérteget fenyűket,
Nyíllal ölyvet s minden szárnyalókat:
Hogy ha fába, szirtbe vagy madárba
Változott a tündér, megtalálja,
S összerontsa gyilkos fegyverével.
Nem találta, hasztalan vesződött.

     Este jött a sírhoz Csáki vissza,
Késő este, búban, lankadottan.
A galamb remegve szállt előle,
Hervadozva dőlt el a virágszál;
Hervadozva dőlt el Csáki hős is,
Várta álmát, várta jobb halálát.
Jött az éj, de Csáki álma késett,
Jött az éjfél, s Csáki ébren ült még;
Nézte a sírt csendes holdvilágnál.
Haj, ki űl ott a porok tetőin?
Szép leány ül hószin köntösében,
Nyögve és sohajtva kedveséhez;
Zolna űl ott szélfodorta hajjal.

     "A halott is fölkel hát porából?
Zolna, Csáki szűz szerelme, Zolna,
Hogy nyugodtál a sír éjjelében?"
Szólt az ifjú s átölelte a lányt;
Hőnek érzé s csókkal érte ajkát,
Csókkal érte keblét, ékes arcát,
És örűlt az éjnek és magánynak.
Akkor rázta meg magát kezében
A leány és elveszett előle:
A tündér volt, s tünte kezdetében
Gúnyajakkal ezt suhogta vissza:
"Zolna, Csáki szűz szerelme, Zolna,
Hogy nyugodtál a sír éjjelében?"

     Halva dőlt el a hős, és alább szállt
A leányka szenvedő porában.
De legottan a tündér nyomába
Förgeteg kelt a hivek nevéből,
S téren, erdőn kergeté üvöltve.
Csáki, Zolna, hangzott a hegyekben,
Csáki, Zolna, völgyek mély ölében.
Közben hangzott a tündér nyögése,
S mennydörögve, harsant rá az égből:
Csáki szűz szerelme, szőke Zolna.
Hogy nyugodtál a sír éjjelében?

Pest, 1826


KÉRELEM

 

Mást sugár nagy termet hódít,
     Mást a kisdedebb.
Kérded, Emma, énelőttem
     Melyik ékesebb?
Amit tudsz, mit kérded, álnok?
     Olyan, mint te vagy,
Oly sugár, oly teljes, oly ép,
     Sem kicsiny, sem nagy.

Másnak barna haj homálya
     Hószin vállakon,
Másnak göndör szőke tetszik
     Hajnal arcokon.
Engem, Emma, szög haj éleszt,
     Szög, mint a tied;
Hóvilága szűz kebelnek,
     S arc, mint a tied.

Soknak mennye a bogár szem,
     Soknak a kökény;
Sem bogárért, sem kökényért
     Nem hevűlök én:
Emma, szép szemed hatalmát
     Szó nem festheti;
Ily egy pár szem, e hű szívet
     Ilyen égeti.

Csókra termett s kész mosolygó
     Ajkat kedvel ez;
Annak gyors kell és vidám, mely
     Inkább zengedez.
Oly mosolygás, mint Emmáé,
     Mely országot ér,
Néma, vonzó, fejedelmi:
     Olyra gyúl e vér.

Sok kegyes szív érzetének
     Hódol örömest,
S mely nem enged, attól eltér,
     Újnak hányva lest.
Én keménynek, törhetetlen
     Szívnek hódolok,
Emma, mint te, oly negédes
     Szívért hamvadok.

E negéded, szép leányka,
     Tart-e még soká?
Mondd meg, kérlek, kényszerítlek
     Ha nem tart soká;
De ha kebled víhatatlan,
     Emma, meg ne mondd,
Ha csak engem zár ki, Emma,
     Emma! meg ne mondd.

Pest, 1826


(JŐ MESSZIRŐL...)

 

Jő messziről a bús fiú,
Vágyása többé nem hiú.
     Békélni jő.

Bátyjának nyujtja jobb kezét
Örömmel nyujtaná szivét
     S ah nincsen ő.

Nincs bátyja, nincsen anyja is,
Hajlékát nézné; dőlt az is:
     Csak hamva van.

Ki törli el bús könnyeit
Ki hozza vissza kedvesit?
     Csak maga van.

    *

Él mégis egy szép kedvese,
Könnyét talán az törli le:
     Egy angyal él.

Ki a haláltól elvoná,
Kiért ő lelkét váltaná,
     Ha mégis él.

Oh csendes partnak szelleti,
Szerelmem énekét neki
     Vigyétek el,

Korpády jő, az üldözött
Hogy búja édes karja közt
     Szúnyadjon el,
Hogy szive minden bánatot
     Felejtsen el.

Pest, 1826 vége


A MAGYAR KÖLTŐ

 

Jár számkiüzötten az árva fiú,
Dalt zengedez és dala oly szomorú,
Oly édes-epedve foly ajkairól,
Hogy szikla repedne hegy ormairól.
Zeng tetteket, a haza szebb idejét,
A régi csatákat, az ősi vezért,
S zeng rózsaszerelmet, a lányka haját,
A szép szemet, arcot, az ifju baját.
S míg a dal epedve foly ajkairúl,
Bús éjbe az arc, szeme könybe borúl.

"Jó gyermekem! a haza szebb idejét
     - Elmúlt az örökre - ne zengjed.
Ah, ifju nem érez, a lányka nem ért,
És nincs koszorúja szerelmeidért:
Némuljon utána keserved.
Vagy zengj, de magadnak, örömtelenűl,
Hol vad sás az éjjeli bérceken űl,
S a bús dali bért
Tűzd árva fejedre, az árva babért." -
És így koszorútlan az ifju megyen,
Nem tudva hol napja, hol éje legyen,
S míg honja bolyongani hagyja, kihal
Bús éneke, tört szive lángjaival.

"Född, vad fa! örökre az ifju nevét,
Kőszikla! te zárd kebeledbe szivét
S tán csendes az álom az élet után,
Zengd álmait éjiden oh csalogány!"
Szól, s nyugszik azóta vad árnyak alatt,
Hol farkas üget le, az őzfi szalad,
S vészekkel üvöltve jön a nap elé,
Villámokat ontva megy ágya felé.

     De feljön az ormokon a teli hold,
Csillagseregével az éjbe mosolyg:
Oh ifju! mi álmod az élet után?
Szép álmokat énekel a csalogány,
S már nem fut az őzfi, az ordas eláll,
S ott szendereg a vihar - álmainál.

1827. augusztus-október


(MELY HŐS AZ...)

 

Mely hős az, ki hadkirályként
     A csatába ront?
Egy van, s ő az, a dicső, a
     Hédervári Kont.
Jobb s delibbet és vitézbet
     Nem szűlt még anya.
Bölcsejében rengeté már
     Harcok angyala.

Szép sugár van két szemében,
     Hajnal arcain,
Dísz nagyságos termetében,
     S épség tagjain.
De mikor csatákra készűl
     Vérontó keze,
Rettentő lesz termetével
     Égő két szeme.

Szép ő mégis, szép ruháin
     Villó fegyvere.
Szépen illik fegyveréhez
     A ló termete.
Dúló szálfa van kezében,
     Nagy kard oldalán.
Fenn rengő sisak fejében,
     S toll ing taraján.

Mely a tenger és zavargó,
     Poklot ér vize,
Mégis elment ő Lajossal,
     Zászlót emele.
Fergeteg volt nagy dárdája,
     Villám kardhegye,
Földrendítő tapodása,
     Láng tekintete.

Mircse órjás gyermekének
     Minden megbukott,
Kont maga nem, még sisakján
     Tolla sem hajolt
S már kesergett nagy fiáért
     Mircse vén szive.
Úgy kell, mért csufolt meg annyit,
     Hulljon el feje.

A havas fehér tetővel
     Áll az ég felé.
A vén Mircse ott parancsolt,
     Őket üldözé.
Keskeny úton hogy haladtak,
     Rájok nyilazott
Húsz legénnyel, lőtt maga is,
     És kiáltozott.

Rézpaizzsal elborítván
     Hős Kont homlokát
Ment s megállt a szirt fokánál,
     S elvárá baját.
Ott hogy a mélységre döntsék,
     Rárohantanak,
Ő vas hegyre vette őket,
     S mind lehulltanak.
A Király csodálva nézi,
     És örűl szive.
Mircse sír, fut, és ordítoz,
     Hegy völgy zeng bele.

Mely vitéz az, aki ott áll
     A gyász szék előtt?
Ki kötötte meg karját, a
     Dárdaemelőt?
O kegyelmezz, oh ne hagyd el,
     Isten és Király,
Kont az, tedd, ne rontsa őt el
     Méltatlan halál.

1827 vége


VERSKOSZORÚ

 

Jelige a "Koszorú, szépliteraturai ajándékhoz"

A koszorú gyengéd szövedék sokféle virágból,
     Szép is mint a lány, mely szövi, hervatag is.
Mink mikor ezt szabad elméből s gyors gondolatokból
     Fűzzük, nem keresünk általa büszke nevet:
Vajha csak a rövid év tavaszát fentartani tudja,
     S dísz legyen ifjúnak s szép hajadonnak ölén;
Hogy mikoron dereit künn már hullatja is a tél,
     A mulató kedv itt még ne találja telét.

1828 legeleje


TÚRI NŐJE

 

A leány, kit Túri kedvel,
Néma most és halovány:
Rózsa, oly fehér mint arca,
Nem virágzik rózsafán.

Ajka még egy hangot ösmer,
És az a hang nyögdelés;
Szeme még egy pillantást tud,
S az lesujtott csüggedés.

Fergetegben van nyugalma,
Gyászos éjfélben dele,
Puszta síron járdalása,
Bús vadonban enyhelye.

Mégis ez nem síri szellem,
A leánynak lelke nem:
Él az még, csak képét festi
Így az aggó szerelem.

Néma, halvány és sohajtó
A lánykép, mert Túrinak
Elméjében a hű szívről
Ilyen képek rajzanak.

Fergetegben van hazája,
Síron, éjben bujdosik,
És vadonban, mert hajh Túri
Fájdalmával ott lakik.

Ott tünik fel őr eszének
E borongó árnyalak,
Képe annak, kit szivétől
Durva sorsok tiltanak.

Ez leng szűntelen körötte,
Evvel álmodik, beszél,
Ennek hallja nyögdelését,
S búja nagyságában él. -

S oh mi más a kép valója,
Mely menyekzőt tart, s felejt,
S férje karján andalogva
Össze és meg visszalejt.

Az mosolygás, ez sohajtás;
Az lángélet, ez halál;
Az örömben, ez buvában
Nyúgodalmat nem talál.

S Túri most a puszta sírról
Megdöbbenve fölriad,
S szól, hogy rá a sírok alja
Mélyen tompán hangot ad.

És a szó ez: gyászos árnyék,
Kép! mely kísérsz engemet,
Vagy ne kísérj, vagy légy olyan,
Mint ki bírta szívemet.

Fájdalomban és örömben
Őt nevelték gondjaim,
Életben s az életen túl
Őt ohajtják vágyaim.

S itt a síron esküvénk meg,
Hol most atyja szíve fagy,
Lássuk, arca oly borúlt-e,
Mint borongó kép, te vagy?

Szól s megyén, s a kép előtte
És utána s mindenütt
Fájdalommal, gyötrelemmel
És halállal jár együtt.

Most belép, és rém szemével
Melyben évek búja űl,
Hosszan és merőn, setéten,
Szívölőleg néz körűl.

Csalfa csókok esküvési
Vannak írva homlokán,
S néma bár, de rettentő szók
Lángadoznak ajakán.

Bámulattal összenéznek
Az örömnek részesi;
Csend lesz, és az idegennek
Titkát mindenik lesi.

Egy van, aki érti: a hölgy,
S föld alá, ha volna út,
Futna, de lerogy, s szivéhez
Pártos vére visszafut.

S a leány, kit Túri kedvel,
Néma most és halovány;
Rózsa, oly fehér mint arca,
Nem virágzik rózsafán.

1828 első fele


ZRÍNYI

 

Néz nyúgatra, borús szemmel néz vissza keletre
A magyar, elszakadott testvértelen ága nemének;
A könyörű eget, a földet vizsgálja hiába:
Nem leli meg nagyait, nem téged, messze ható kéz,
Zrínyi! dicsőségünk, végső daliája nevünknek.
Minket béke ölel, kürtszó nem ijeszt fel öléből!
Völgy és hegy, s a frígyes egek gyönyörinkre mosolygók,
S kedvesek a ligeten folyamok menetében az árnyak;
És ha kedvünk, ha ez a lélek nem volna letörve,
Mely bal sorsa fölött diadalmasan álla, s vadonná
Pusztúlási között nem hagyta vadúlni hazánkat,
Bántatlan mulatozhatnánk százféle örömmel,
S verhetné az eget tíz ország szerte magyar dal;
De te, midőn egyedűl várad közepébe vonúlál,
Fegyverid, a leghűbb társak, villogva le hozzád,
S a hadat és a had munkáit büszke Szigetnél
Égi sugalmaktól íhlett lelkedbe fogadtad,
S mély vala, s szent a gondolatok forrása szivedben,
Mert a szent haza volt, az örökké drága magyarnak:
Akkor nem vala oly bájjal környéked igéző.
És mikoron, valamint a távoli tengeri zúgás,
Vagy mint eldühödött zivatar morajában utóhang,
Úgy zendűle föl a megharcolt ütközet, a már
Század előtt küzdött viadalmak hangja, körödben,
S istenedő szemmel daliákat, s harci vidéken,
Sok had tengere közt Szigetet, mint áll vala, látád,
S ősödet, elmaradó Vidot amint kémli vasával
És ,Deli Vid, Deli Vid!' törököt rettentve kiáltja.
Durva török pedig elréműl, s fut előle hadastúl,
S a roppant tábor derekát fölijeszti futással;
Akkor az ifju tatár, s az erőben durva Demirhám,
Déli ölő szélként fölkelnek víni Szigetre,
És dörög, és reng a kapu sok szakadatlan ütéstől; -
Mindezeken mikor andalgasz, s a szörnyű csaták közt
Rózsavilágában, mint tündér hajnali álmot,
Felhozod a gyönyörű, a gyönge Kumilla szerelmét;
Vagy pedig intézed, deli Vid szép hölgye miként jár
Férje után Szolimán seregében, az angyali hűség
Szárnyain, és védőt mint lel viadalmas urában,
Őket jó Karabúl, mint sólyomszárnyu sebes szél
Hogy viszi rajta-ütő törökök boszujára Szigetbe:
Ilyen gondolatok közepett szép lelki világod
Földöntúli lakók seregével gazdagon, amint
Ontja dalait, az örök hévvel lobogókat, azonban
Néma, s borúlt, mint a mély sír, körülötted az éjfél:
Akkor sincs biztos nyugodalmad az őri falak közt;
Mert tolvaj török üszköt vet váradra, lobogva
Völgyi lidércként átröpül az, fölijeszti magányos
Éjedet ál fénnyel, s rettentő szikralökéssel;
És egyszerre lakod mind a négy sarka megindúl,
Rengenek a megütött falak, árkod gödrei telnek
S dárdavető hajdúk riogatnak benne falaidra;
Akkor az égi lakók lelkedből összezavartan
A fölvert álmok halovány seregeihez egyűlnek,
S képöket oly tisztán többé nem látja meg elméd.
Mégis erőt veszesz a bal időn: daliái Szigetnek
Hírkoszorú nélkül nem fognak menni halálra.
Mint viharok közepett magasúlva fogantatik a sas,
És közel a villám honjához kél ki rideg kőn:
Úgy amit magas elmédben hadakozva fogadtál,
Harc villámi között keleted ki világra: azért forr
Véresen és szilajon dalaidban az emberölő harc,
És az erő, a férfi kebel diadalma, királyként
Őrzi nehéz méltóságát zaj-szülte müvednek.
Igy te, dicső, kétszer fizeted le hazádnak adódat:
Vassal is, ami csatát zengél, tusakodva megállván
S rajtad ütő törökök már félnek lenni előtted,
Szűtelenűl, rend-bomlottan váraikba osonnak,
Reszketvén ott is hadat űző Zrínyi nevétől.
De ölel a haza, s mond örömében sírva fiának;
Mí pedig áldva füzünk szent emlékedre borostyánt,
És az idő röptét terhes bánattal elállván,
Kérdjük ohajtva; vezér költőt még ád-e hasonlót
Hozzád, hajh! te korán elirigylett fénye szemünknek!
Vagy kárhozva levénk, hogy örökké visszasohajtsunk,
S nagy példákra magyar már naggyá lenni ne tudjon?

1828


K. MATILD DALA

 

Zöld ágon kis gili
Zokogva búg,
Mert társát nem leli;
S mindegyre búg.

"Kis gili, ág felett
Ne búgj sokat,
Kicsinyke kis szived
Majd megszakad."

Zöld ágon kis gili
Csak búg, csak búg:
A völgy jajjal teli
Utána zúg.

A hajnal elmegyen:
Az este jön,
S gilice mereven
Ül ágközön.

"Megmondtam, kis gili,
Ne búgj sokat;
Szerelmes kis szived
Ím megszakadt."

1828


K. MATILD SZÁMÁRA

 

Lászlót köszöntök, nem László-napot,
Mert a nap elrepűl, s a gyors idő
A fergetegnél gyorsabb szárnyakon
Rabolja tőlünk kurta éveit.
De László Bácsi, akit tisztelünk,
És kin szeretve függnek vágyaink,
Maradjon élve hosszan s boldogúl,
S úgy hulljanak le róla évei,
Mint a megáldott fárol a virág,
Hol a lehulltat új s szebb váltja fel,
Míg végre a tökélynek napja jő,
S minden virágért élettel fizet.
Értetlen ajkkal ennyit mondhatunk,
De mély szivünkben írva több vagyon,
Mely, mint fejünk meghajtja most magát,
S László-napon vidámon ünnepet tart.

1828. június 27.


(IFJÚ, LEÁNY)

 


IFJÚ
                               1

Vesszen el a hűség tapodója, törüld ki alakját;
Aki hived, kedveld, aki lemonda, feledd!
LEÁNY   Hagyj; ki feledni tanít, maga is tud lenni felejtő.
És soha hű szerető nem lehet, aki felejt.
     


IFJÚ
                              2

Ily, későn s egyedűl oh lányka hová viszen útad?
Ód magad, elvesz az éj, s csillagi sorba emel.
LEÁNY   Bár tenné, ragyogó lennék, s kék völgyi virágra
Szép harmat gyöngyöt sírna le égi szemem.
Az legalább mikor eljőnék a fátyolos éjjel,
Hívem lenne talán, s visszamosolygna reám.
IFJÚ   Oh mért nem vagyok én a völgynek gyenge virága?
Kék ölem a gyönggyel visszamosolygana rád,
S mindaddig szomorúságban kis száron epednék,
Míg hozzám örökös búm nem idézne alá.
Akkor örültömben megszünném lenni virágszál
S téged csillagomat kötne szivemre karom.
     


IFJÚ
                              3

Búsnak kellene oh nevetőke Olívia lenned;
Mert minden kedvem vég temetője te vagy.
LEÁNY   Oh ne sokald e kis vígságomat ifju, s ne vádolj,
Hogy vigságomban gyász temetődre találsz.
Víg vagyok, és szomorú, mint a sír zsenge tavaszkor.
Künn tavasz éke virít, benn telek árnya borong.
IFJÚ   Igy te ha jól értlek, bel lángtól szinte beteg vagy
S ép rózsáid alatt bujdosik a szerelem.
LEÁNY   Nincs szerelem többé, s e szív rideg álmait őrzi,
Melyeken a multnak gyenge világa remeg.
IFJÚ   Nem hiszek a szónak; szemeid szép hangja beszélőbb,
Ebben az égő szív tűköre másra mutat.
LEÁNY   El ne gyötörj, titkom mélyen van zárva magába.
Vesztő szív örömest zárja, nem oldja baját.
IFJÚ   Gyenge virág s máris vesztettél volna leányka?
Vajmi korán van még vesztened, égned elég.
LEÁNY   A szerelem ragadó szélvész, ha nem őrözi hűség.
Vesszek-e hűtelenért szélveszek árjaiban?

1828 első fele


SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI

 

A harc kitört, a harc lefolyt;
Két bajnok úrfiak,
Szilágyi s Hajmás, Sztambulon
Rabságba juttanak.
"Rabság! nehéz lánc! hős karom,
Miért nem vagy te szabadon!"

Csak ebben agg, csak ezt nyögi
Hajmási láncain;
De társa dall, s bút édesít
Enyelgő húrjain:
"Ma éve honn vigan valék,
Most rab, leláncolt martalék!"

"Ma születésem napja van:
Szép húgom, köztetek,
És agg apám, és agg anyám,
Nem örvendezhetek.
Ma éve honn vigan valék,
Most rab, leláncolt martalék!"

Császárleány ezt hallja fenn,
Szép Leila egyedűl;
Szánat sohajt el ajkain,
Szemében szánat űl;
És amit lát, és amit hall,
Ah mind szerelmi vágyra csal.

Az est s az éj jő, s álma nincs.
Haj! ébren álmodik;
Ágyát mosolygó fájdalom
S kétes remény vetik.
Szemérme hű; de szerelem
Suttog: szép Leila! jer velem.

Mély a fogolynak lakhelye
Setét falak között;
Fénylő teremből a leány
Most abba költözött.
Sugár leány, ah szép leány!
Szebb négy világon nincs talán.

"Hitedre azt ha mondanád,
Hős ifju, hogy szeretsz,
Megoldanám e láncodat,
Kit búsan méregetsz;
S szép hon felé hős karodon
Mennék veled hű hajadon."

"Ölellek" hős Szilágyi szól:
"Oh lány, te égi szem!
Csak amint hozzád hű leszek,
Úgy áldjon istenem.
Szép honban virrad hajnalom,
Szép hon felé visz hős karom."

Titkon szerződik a leány,
Arany nyit zárakat,
Kihozza rabság mélyiből
Vitézlő ifjakat;
Ólban három mént váltanak,
S lovat, lovászt lesujtanak.

Éjfélben és éjfél után
Oly bús, oly néma az út;
Két hős közt holdnál a leány
Sebes-rohanva fut;
"Atyám, atyám! ne várj reám,
A szép magyar föld lesz hazám."

Harmincadon s vámok között
Az ifjak mennek át;
Pogány mez rajtok, nyelvökön
Hordják pogány szavát.
"Hová, hová török vitéz,
S te fénysugár, te gyönge kéz?"

"Szerencsekísértők vagyunk,
Szerencse jár velünk,
Az egri farkasok közé
Csatára készülünk."
Felelnek ők; de Leila fél,
Remeg mint parton nyárlevél.

Sztambul felől bús hír repűl,
Zendűlnek vámosok;
De küzdve két ifjú halad,
Utat nyit kardvasok.
"Végy jó reményt, szép hajadon!
Magyar kar áll őrt pártodon."

Csaták között a pálya fogy.
Még nem fogy a csata;
Fölkél a hírre vajdaság,
Jön villogó hada:
Vajdák utól, vajdák körűl,
Futással út nem rövidűl.

Mint párduc a két ifju küzd,
A villámkard peneg,
És, isten úgy akarta, itt
A vajdák estenek.
Szigetben sírva Leila vár,
Mint árva fészken kis madár.

Ő sírva így panaszkodik:
"Egek, mi puszta hely!
Nagy búmmal e vadonban ah
Hová bujdossam el?
Miattam most a hős szivek
Vajdák vasán elvérzenek;

De meghalok hős ifjakért;
Sírhalmom e határ,
És síratóim farkasok
S lesz dúló vad madár.
Atyám, atyám! ne várj reám,
Bűnért setét föld lesz hazám."

Siralmi közt a gyönge lányt
Hős ifjak így lelik,
És gyöngyre a köny, a keserv
Örömre változik.
Mint ifju repkény kerti fán,
Szilágyi karján csügg a lány.

Szigetből a leányt viszik
Magyar határ elé,
Zugó Dunának partjain
Megy útok fölfelé,
S alattok a vész mezején
Tajtékot túrva vág a mén.

Setéten most Hajmási szól:
"Itt a magyar határ;
Bajtárs megállj! nem érhet itt
Török hatalma már.
Víjunk meg ketten, s a leány
Azé legyen, ki győz csatán."

"Nem úgy, vitéz felem! nem úgy!"
Szilágyi válaszol:
"Van nőd honn, van két szép fiad,
Te meg nem válhatol."
És sír a lány: "ah engemet
E bajvivástok eltemet."

De Hajmás nem szól, bősz eszén
Felfordul a világ;
S kezdődik a gyász ütközet:
Magyar magyarra vág.
Két villám így csap össze fenn.
Hajmási eldől véresen.

"Sokáig hőslakodban élj,
Óh bajtárs, boldogúl;
Bünömmel én itt elveszek,
S honn nőm, fiam busúl."
Szól s mint az elzugott vihar,
Hamvába száll a büszke kar.

Ott ketten a haló fölött
Hüséget eskenek,
S a rabkötél, a bús csaták
Örömre fejlenek.
Török virág, magyar kebel:
Ez hő, az rajta hervad el.

1828. július 19.


A HALDOKLÓ LEÁNY

 

Mért, könnyü lebel,
Mért játszadozol te ölemben?
A sárga level,
Kit szárnyad emel,
Nem zseng soha több kikeletben;
Hamvadni fog az vadon út közepén;
Bús pályaközépen ugy hamvadok én.

Amely hitet ád
A had fia, büszke, nem őrzi;
Meghajtja lovát,
Nem nézi nyomát,
Bár azt hive tört szüve vérzi.
Elvetve, magamban, erőm fogyatán,
Ah merre bolyongjak az álnok után?

Kelj, nyúgati szél!
Sirhalmomi gyásznak elég jel
A sárga levél,
Kit szárnyra vevél:
Azt tedd le poromra, s repűlj el.
Légy mint harag és boszu-fútta vihar,
Rontó, zajos és szilaj: érd be hamar.

És majd ha megyen
Szállongva virágra virágról,
S a régi jegyen,
Mint hűlt idegen,
Nem gondol az eskü szaváról,
Ezt zúgjad utána, mig el nem enyész:
"Nézz vissza nyomodra, te büszke vitéz."

1828. július


(EGY VILÁGOT...)

 

Egy világot, s még egy fél világot
Adnék érte, s nem találok ágot,
Melyen nőne szerelem rózsája;
Nincs a földnek ilyen rózsafája.
Fán ha nőne, bár tündér hazában,
Érte mennék kedvem nagy voltában,
És letörném, és mellemre tenném,
Szívem táját avval megjegyezném,
Csillagánál szép est hajnalának
Zengenék dalt váró szép leánynak,
Vagy ligetben járnék panaszolva,
Hogy leánykám meg van átalkodva.
Haj de nem nő szerelem rózsája,
Nincs a földnek ilyen rózsafája.
Megfordíthatsz elfordúlt kegyelmet,
Csak nem egyet, a tünő szerelmet.

1828. július


(SZÉP AZ ÉLET AZ ERDŐBEN...)

 

Szép az élet az erdőben,
Ide ki:
Sári lelkem! faluvégről,
Gyere ki.
Itt virágzik a kakukfü,
Szarkaláb;
Itt nem porzik, puha fűben
Jár a láb.
Csíz, pintyőke énekelget
Kis ágon,
Jó a fekvés is alatta
Zöld ágyon.
Hej! galambom, soká jösz ki:
Meg ne csalj,
Addig jőj, mig ép az erdő,
Zöld a galy.
Sárga levél száraz ágon
Szomorú,
Akkor ha jösz, verjen meg a
Háború.

1828. július


(RÓZSA VOLTÁL...)

 

Rózsa voltál, rózsa,
     De csak elfonnyadtál.
Aggott vőlegénynek
     Kebelén hervadtál.
Piros kis orcáid
     Lettek liliommá.
Beestek szemeid
     Szomorú sírommá.
Ha tudnám, galambom,
     Hogy Isten meg nem ver,
Ölembe vennélek,
     Mikor urad hever.
Tán ifjúságodban
     Ismét megujulnál,
Meleg karjaim közt
     Piros rózsa volnál.
Tán azt is mondaná,
     Ha nem unná magát,
Hej pajtás, nevetem
     Világ bolondságát.
No de így is megvan,
     Amúgy is elhagytál,
Tömött erszény után
     Nagyon szomjuhoztál.
Kidől a redves fa,
     Rajta gomba terem,
Ne remélj, galambom,
     Nincs már több szerelem.

1828. július


(SÍR A SZEGÉNY PERE...)

 

Sír a szegény Pere,
Tüske ment lábába,
Nem mehet vigadni
Víg lányok sorába.
Maradt volna otthon,
Most nem keseregne,
Barna kenyeréhez
Könyvet nem keverne.
Felesége lenne
Bőgatyás legénynek,
Szűz pártája helyett
Főkötőt tennének.
De most az is búsúl,
Ő is sír hiába:
Vendég katonának
Minek járt nyomába.
Minek örült korán
Tarka keszkenőnek,
Hitegető szónak,
Cifra esküvésnek.
Verje meg az Isten
Mind a két világon,
Miatta fonnyad el
Szép fiatalságom.

1828. július


(AZT GONDOLTAM...)

 

Azt gondoltam, hogy tudom, mi a szem,
S balgatag, nem féltem belenézni.
Mint a gyermek néz folyam vizébe,
És örűl, ha képét látja benne,
Szép szemet ha láttam, úgy örültem.
Most haj! láttam egy párt, hűledeztem,
S kérdezém, az nem pár csillag volt-e
Vagy nap, örvény déli súgarakból?
Sem nap, örvény, sem csillag, szem volt az,
Legszebb lánynak legszebb arculatján,
Mely kivűl nincs több szem e világon.
Benn együtt ül mind a két szerencse.
S mintha barna fergeteg mozogna
Hóvilágnak nyugvó tengerében,
Oly setéten, oly világgal ége.
Hogy benéztem, új világot láttam
Nyájas búból, s szenvedő gyönyörből
Mondhatatlan bájjal összeszőve.
Oda vágytam, s ily szép szemfödéllel
Halni mily szép, gondolám, s csudámban
Így imádtam: szép szem! ölj meg engem.
Meg nem ölt; de nézett, és az élet
Kedvesem lön ujra, esdekeltem,
Lelkem, a hitetlen csába lélek,
Elhagyott, s ment fényes ajtajához,
És sohajta, szép szem végy be engem.
Nem veve be, s most fél visszajőni,
Bujdosóvá lett nagy szégyenében,
S egyedűl hágy veszni árvaságban.
A leány megy gondtalan szemével,
Néz mezőben szökdelő pacsirtát
Vagy virágot zsenge völgy ölében,
Égre, földre fordúl szép világa
Csak reám nem, búban szenvedőre.
Oh ha lelkem tán még visszajőne
Nem tekintnék többé ily szemekbe.
Meghajolnék, elmenvén előttök,
S csendesen magamban így imádnék:
Szép szemek! ne rontsatok meg engem.

1828. július


CÁFOLÁS

 

Mondod, hogy a tolvaj, gaz csinyait  é j s z a k a  űzi.
Hogy vele megszökik a kincs nem  a k a r v a.
               Hazudsz!
N a p p a l  orozta el egy tolvaj, szép kincsemet, Örzsét,
     S kincsem  a k a r v a  szökött meg vele tegnap
               előtt!!!

1828 második fele


CIPELLŐHÖZ

 

Árnyékát látván megbotlék benne Cipellő
     S barna vigyorgásán holtra ijedte magát.
A nyomorú, mint kór árnyék bujdoklik azóta,
     S gyermeket, és gyávát retteget alkony után,
Én, ki - midőn botlott, és meghala, - rajta mosolygék,
     Ösmerem a jámbort, s most ha jön - elkacagom.

1828 második fele


PÁSZTORLÁNY DALA

 

Kis rózsa, szép rózsa,
     Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
     Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
     Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
     Hull el itt veled.

Kis rózsa, szép rózsa,
     Vársz-e még tavaszt?
Jaj nekünk! örökre
     Elvesztettük azt.
Más virág fog állni
     Száraz ágadon,
Más leány örűlni
     Puszta dombomon.

1828 második fele


PÁRJA NINCS

 

Perzsi, lelkem álma,
Még az ám a kincs!
Három vármegyében
Könnyen párja nincs.

Haja barna hullám,
Mely közt a remény
Két varázsos szemnek
Csillog közepén.

Lába könnyü lepke,
Játszi kis madár,
Mely az égről földre
Csak mulatni jár.

Járta kelte olyan,
Mint a tiszta víz,
Mélyen látszik benne
Minden égi dísz.

S ajka hogy mosolyog
Oly rózsádadon,
Mint mely rózsavölgyben
Terme szabadon.

Egy van nagy hibája,
Az, hogy nem szeret;
Minden édes szóra
Lejt, dalol s nevet.

E hibát ha hagyná
S máskép nézne rám,
Róla mély szüvemből
Nyilván vallanám:

Hogy mint Perzsi gyöngyöm,
Olyan drága kincs,
Széles e világon
Még keresve sincs.

1828 második fele