FEKETE SZEM

 

Szép a kék szem, nem tagadom,
Én a kékre sem haragszom,
De a barna szem sugára
Emlékeztet éjszakára,
A sötétes éjszakára,
Boldog szeretők napjára!
S nekem nappal éjszaka van,
Fényes delem éjféltájban.

Pillants egyet, édes rózsám,
Fekete szemű violám!
Fekete szem pillantása
Olyan, mint a holló szárnya;
Ha benézek, tűkröt mutat,
Játékival szivem mulat,
S boldog vagyok, mint virágszál,
Mely szűz leány kebelén hál.

1830


KÉK SZEM

 

Szép a fekete szem,
Én azt is szeretem;
De még szebb a kék szem,
Kék szemű szerelem.
Az én szeretőmnek
Ilyen kék a szeme;
Valahányszor nyílik,
Ibolya kél benne.
S hejh mikor benézek
Mélyen közepébe,
Látom a szerelmet
Mulatozni benne;
Akkor azt gondolom,
Kedvem nagy voltában:
Nincs több boldog ember
Nagy Magyarországban.

1830


AZ ÉJFÉLI HÁZ

 

"Isten hozzád, büszke város,
Roppant kőhalom!
Isten hozzád, falaid közt
Már nem nyughatom.

Mely után oly hőn sovárgék,
Láttam fényedet,
Lepke szárnyon elvigadtam
Örömeidet.

Kerted annyi bájvirága,
Tündér szépeid,
Már nem vonnak, s rövid napod,
Rövid éjeid.

Nincs szememnek mulatása
Változásidon,
Nincs szivemnek gerjedelme
Csillogásidon.

Távol, halmon és vizen túl
Róna közepén
Áll egy kis lak, Emma háza:
Oda vágyok én.

Ott busong az elhagyott lány,
S oly hű kebele;
A hűség arany betűkkel
Írva van bele.

Szép is, jó is, és szeret is
S rám epedve vár,
E kemény, e hittelen szív
Megtagadta bár."

Így tünődik Dálnok Endre
S útat messze vált,
Elhagy fényt és társaságot
S zengő palotát.

Egyedűl megy, és alatta
Gyors alföldi mén
Vág csikorgó hosszu pályát
A tél mezején.

Víg falúknál, víg lakóknál
Mégyen úta el;
Nem mulathat, tova száguld
Gerjedelmivel.

Ifjak híják, szép leányzó
Várja s hő kebel;
Nem mulathat, tova száguld
Szép reményivel.

Mintha hátrahagyni vágyna
Önnön lételét,
A világot és a földet
S minden örömét:

Oly szilajon, oly elszántan,
Oly bőszűlve fut
Hóvilágnál, holdvilágnál,
Míg egy síkra jut.

És a síkon pusztaság van,
Hó és pusztaság,
Csendes hajlék közepette,
Benne mécsvilág.

De sem tőle; sem hozzája
Nem vezérel nyom:
El van hagyva, eltemetve
Mint a fájdalom.

Sóhajt Endre, és az éjfél
Tompán visszazeng,
Félelemtől és reménytől
Aggó szíve reng.

Ott van, hallgat, és nem hall szót,
Néz, és senki sincs;
S nyílik - máskor annyi kéjre! -
A megért kilincs.

Benn merengő nyúgalomban
Egy leányka űl,
Könyökére hajlott fejjel,
Búsan, egyedűl.

Vállain elomladozva
Szög hajfodrai,
Haloványan elpirúlva
Gyenge arcai.

S nyugvó tenger van szemében,
Mely egekre néz,
Melyet dúlni már nem látszik
Semmi földi vész,

Melyben a múlt és jövendő
Álmát tűkrözi
S azt öröm, bú harmatgyöngye
Már nem öntözi.

S mintha épen most vonná fel
Álma fátyolát,
Föltekint, s az ifju benne
Látja Emmáját.

S szól: "Ah Emma! csak magad vagy?"
S a lány nem felel.
"Emma, Emma, hát nem ösmersz? "
S a lány nem felel.

"Emma, Emma! messze útról
Érted jöttem el,
Elhagyám a nagy világot
S érted hagytam el;

Emma, Emma! megbocsátasz,
Angyal, úgy-e meg?
A megtérőt Emma szíve
Nem tagadja meg?"

S mint szoká, ölébe voná
Endre kedvesét,
Csókjai közt lángajakkal
Tenné esküjét;

De szemében a leánynak
Tiltó tűz ragyog,
Mondhatatlan, mely velőkön
S lelken átlobog;

Mely reményt és bátorságot
S vágyakat megöl
S a halált és sírba néző
Bút támasztja föl.

"Ah ha el vagy szánva s nálad
Nem lehet hazám,
Szólj csak egy szót, és ne nézz ily
Lélekölve rám!

Ez nem engem, egy világot
Tenne semmivé:
Ah ne vess ily rémszemet rám,
Ez nem Emmié."

"Dálnok" - így szól, a leányka
Lassan, rémesen
Fölkel, nagy bú súlyaival
A szép termeten.

S mint rózsával temetett sír,
Nyílnak ajkai,
Vaskebelt is megrendítők
Rezgő hangjai:

"Késő! késő! Dálnok úrfi,
Elmulók korát;
Nem hű az, ki várni hagyja
Hű menyasszonyát.

Várva láttam a tavasznak
Nyíló kellemét,
Várva a nyárt és az ősznek
Hulló levelét.

Most lakásom hideg és szűk,
Szűk és szomorú,
Benne éj van, és fölötte
Téli koszorú.

Van-e kedved ily tanyához?
Vagy bár lásd magad."
S egy koporsót tár ki karja
Szemfödél alatt.

És azonban sűlyed a ház,
Mély sírrá leszen;
Minden szellem éj felén túl
Alszik csendesen.

A kis háznak sűlyedtével
Elhúny a világ,
S éj van messze a nagy síkon,
S hó és pusztaság.

De középen féltemetve
Áll egy kis kereszt,
Rózsaszínű lobogója
Rajta lengedez.

Fejcsüggedten a sebes mén
Kötve tombol ott:
Dálnok a sír kebelében
Halva maradott.

1830


A HŰ SZERETŐ

 

Sík országúton vágtat a huszár,
Nap játszik messzecsengő fegyverén;
Oly szép, oly könnyü, mint a gyors madár,
S nincs semmi bánat, semmi bú szivén.
     "Oly könnyüden, oh lovag, el ne rohanj,
          Sík útközön űl
          Szép lány egyedűl,
S tündöklik omolt haja, mint az arany."

Fel a porból, hugám, katona jő!
Szól a lovag, s heven száguld elé,
Adj egy csókot, ha nem lesz is kettő,
Vígan hadd rohanjak sírom felé!
     "Oly vígan, o hadfia, mégse rohanj,
          Lód lába előtt
          Ül hű szeretőd,
S mellére lecsügg feje bánatosan."

Döbbenve féket ránt a gyors lovag.
Hogy úton ülni látja kedvesét,
És félreszáguld, félre elrobog,
Retteg jajától, s látni fél könyét.
     "Oly félre; o hadfia, mért rohanál?
          Holt kedvesedet
          Nem nézed-e meg?
Nem sír; panaszatlan a néma halál."

1830


(SÍKRA NE VÍGY...)

 

Síkra ne vígy tehenet, ló kell oda s férfiügyesség.

1830. június 3.


(CÉLRA SIESS...)

 

Célra siess, futnod cél nélkül gyáva kerengés.

1830. június 6.


A TIHANYI VISZHANG

 

"Szüntesd csókjaidat, szüntesd meg az alkudozó szót,
     Édes az ah, de tanút nem szivel a szerelem."
A viszhangu tetőn így súgott Irma Dezsőhöz,
     Hogy Tihany agg hátán ültenek a szeretők.
A viszhang ezeket, mint hallá, súgva beszélé
     Régi barátjának, a Balatonnak, alant,
A Balaton pedig elmondá partjainak, azoktól
     Tudta Somogy, Veszprém, és Szala, tudta Füred;
És ezek elmondák a szomszéd többi megyéknek,
     S már az egész ország tudta, hogy Irma szeret.
Akkor az árúlót így szidta meg a haragos lány:
     "Némulj meg, viszhang; vén Balaton, te apadj
S láss fenekedre: gazos legyen az sokféle gazokkal,
     S benne a száraz avart irtsa ki éjjeli láng.
S még feketébb legyen a füsttől Tihany oldala, mint most;
     És vendégtelenűl álljon alatta Füred.
Ezt bár nagy szomorúan a három vármegye lássa,
     Lássa egész ország, s bús legyen érte soká."
Ezt is az őr viszhang hallá, s kibeszélte világnak:
     Mit tehetett a lány? hallgata, és szeretett.

1830 második fele


A HAZAFIAK

 

Kértek, s a haza kér; firkáltok, s a haza buzdít;
     Csizmátok nincsen, s a haza álljon elő.
Áldoztok bogarat, s azt a haza nézze tuloknak:
     Szándéktok jó volt, s a haza áldjon ezért?
Vesztegetők, szentségtelenek! mi düh szálla belétek,
     Mit keres a szent szó szenttelen ajkitokon?
Szűtökben legyen a haza, és ha kimondani szükség,
     Tetteitek zengjék nagy, diadalmi nevét.
Akkor lesz neve a bűn s baj szörnyeinek ölője.
     S nép és isten előtt becsben az áldozatok.

1830


(RÖSLY)

 

Rösly! mihez nem tudsz, ne birálgasd; mert biz' ebül jársz,
Már siket úgyis vagy, némává teszlek, ha bántasz.

1830


A SIKET LANTOS

 

Megrendíthetlen nyugodalmad, o lant fia! Ember
     S emberevő állat fut, ha te dalra fakadsz.
Tótágast áll a természet, ijedve lebúvik
     A folyam árja, s kitér szikla, fa, hangod elől.
Csak magad, oh boldog, nem hallod e szörnyű nyikorgást
     S ennyi veszély közepett meg sem akadva danolsz.

1830


(SORVADOZÉK, S VESZTEM...)

 

Sorvadozék, s vesztem, mint sarja között megütött ág
     Távol az élettől, puszta, kietlen uton.
De te jövél, életre hozál már veszni hagyottat
     S veszni hagyottan már ott te karodra vevél,
Most az öröm bennem, s az erő, s a munkabiró kedv
Gondjaidért mentőm, újra születve köszön.

1830


KÉT HIVATAL

 


1          

Gyógyítasz s bort mérsz. Italod két érdemü: érzem
     Gyógyszereden borodat, gyógyszeredet borodon.

2          

Hogy tokajid nem jó, a tőke hibája, s az égé,
     Hogy rosszak minden könyveid, az fejedé.

3          

Tőkédben hiba, hogy Mádnak távol van egétől,
     Fődben is az: hozzá messze van a tudomány.
S így mákszemnyi különbség sincs a tőke s fejed közt,
     Van borod, és műd közt: ez fanyar, az savanyú.

1830


EGY KÖVÉR VENDÉGFOGADÓSRA

 

Itt nyugszik Haspók, s örömest, ha zabálni lehetne;
     Testét egy buzatár potrohos öble fedi.
Mennyi baromfi-halált okozott ez időnek előtte!
     Jajjaikat most is hallani sírja fölött.

1830 második fele


MOHÁCS

 


1          

Sír vagyok, elhullott magyaroknak sírja, Mohácsföld,
     Mely vérből nevelek gyász telekimre mezőt;
De ne pirúlj, oh honfi, azért eljőni sikomra,
     Had-gázolta határt látni s az árva Cselét:
Kart és férfikebelt vive itt a harcba magyar nép;
     Sors erejű számmal győze az ozman erő.

2          

"Mely föld ez, mi virágzó tér az öreg Duna partján,
     Melyen sárga kalász rengedez és buja fű?"
Nyögve felel, s csak alig hallatva s keservesen a föld:
     "Hír temetője Mohács, s a magyar átka nevem."

1830 októbere előtt


PUSZTASZER

 

Pusztaszer a nevem, itt szerzett törvényeket Árpád
     Hőseivel, s a hont biztos alapra tevé.
S áll az azóta kilenc századnak véridején túl;
     Várja virágzását s vajha ne várja hiún!

1830


PÁZMÁN

 

Pázmán, tiszta valóságnak hallója egekben,
     Megtért térítő állok az isten előtt,
S hirdetek új tudományt, oh halld, s vedd szívre magyar nép:
     "Legszentebb vallás a haza s emberiség."

1830 vége


EGRI BOR

 

Ittanak a hősök s egyik így pendíte: "Török vér!"
     "Hagyj folyjon" mondá hévvel az egri Dobó.
S folyt az azóta határ nélkül; s a barna pogány vér
     S lelke Dobónak forr lángboraidban, Eger.

1830 vége


DOBÓ

 

Halla török zajgást réműlt várában Egernek
     S a sír álmaiból felnyöge arra Dobó:
"Hogy nem kelhetek!" ezt zúgá, "kétszázezer ellen
     Én megtartottam kétszer ezerrel Egert."

1830 vége


MÉH

 

Hulló harmatnak szeretője, s a harmatos ágé,
     Mézajakú kis raj nyugszom e rózsa megett.
Engem az illatnak szédíte meg árja, csapongót,
     S melyet nem sejték, a tövis éle megölt.

1830 vége


REMETE SÍRJA

 

Egy jámbor remetét lelsz e kis üregbe letéve,
     Kit szent gondjai közt csendesen ére halál.
Mely élelmit adá, itt hajladoz a fa fejénél,
     Lábainál csörög a kút ere, melyet ivott:
Halk suhogásaikat még hallja-e valljon alant is?
     Hallja; de álmadozik s álma örökre szelíd.

1830


A VÁRAKOZÓ

 

Várakozás, te csalárd érzet szerzője, keserv a
     Roszra kinézőnek, jóra sovárnak öröm!
Mért, ha leánykámat lesem, és nem jön meg időre,
     Vagy vegyes ábrándos kín s gyönyör álmaiból?
Ah szűnj meg s piros ajkaival maga jőjön el a szép!
     S hagyjon a várónak innia tiszta gyönyört.

1830 vége


ZRÍNYI A KÖLTŐ

 

"E lantot, koszorútlant bár Violája kezétől,
     Mely Szigetet zengé s hősei áldozatát;
És e rettenetes szablyát, sok erősnek ölőjét,
     Melyre "ne bántsd a magyart" jelszavam írva vagyon,
Zrínyi, hagyom neked, oh haza! és gondjaidba ajánlom,
     Zrínyi, az éneklő s a diadalmi vezér."

1830. október


KÉT GYERMEK SÍRJA

 

Oh anya! meg ne sirass, hogy ezen kis sírba leszálltam:
     Játszani szállottam kedves öcsémhez alá.

1830


EGY JÁMBOR SZERZETES SÍRVERSE

 


1          

Itt nyugszik Cseri Pál, szent szerzet tagja az úrban:
     Benne, mig éle, az úr lel vala megnyugovást.

2          

E helyt szentinek a szent férfiu zenge zsolozsmát:
     Most pedig őneki zeng mennyben az égi sereg.

1830 vége


AZ ÚJÍTÁS ELLENSÉGEIHEZ

 

Tí, ti az újítás megrögzött ellenezői,
     Ösmerlek, ráncos homloku tisztes urak!
Láttalak: agg bundáitokat lehajítva szugolyba,
     Ittatok új bort és ettetek új kenyeret;
S nem kérétek-e mind egyaránt új s ifju menyecskét?
     Szégyen! az új hold is fönn vala lakzitokon.

1830 októbere előtt


SZIGET

 

Honfi! ha föllépendsz düledék várára Szigetnek,
     Sírva ne említs szót sajnos eleste felől:
Ott hős Zrínyi körűl bátor daliái nyugosznak:
     Gyönge panasz szózat bántja nagy álmaikat.

1830. október


HŰSÉG

 

Lányka! miért ez elázott arc, e harmatozó szem?
     Mért e fájdalom? e szív dobogása kiért?
"Sírban atyám, érette könyűm s e fájdalom érte;
     De szivem és e szív hű dobogása tiéd."

1830


V. FERDINAND KIRÁLYHOZ

 

A megdicsőült hajdan erősei,
Csaták s jeles tett voltanak énekem:
     Hallgatva néztem a jelenkor
          Bábmüveit, fogadásom állván

Nem szólni semmit gyáva fiak felől.
És hallgatásom szent vala és igaz;
     Meg nem nevezve éltek a hon
          Korcsai, bár ragyogók, előttem.

De oldva van már esküm az ég előtt.
Téged, hatalmast százezerek fölött,
     Fejdelme a küzdő magyarnak,
          Téged örömrebegő szavakkal

És hálabuzgón minden ajak köszönt. -
Mely isten által súgta meg a haza
     Szüksége titkát, hogy Te abban
          Gyámola és emelője lennél?

Mely vígaságnak ünnepe ez nekünk?
Mily boldogabb kor éve következik?
     Midőn Te lépsz föl és legelső
          Tettedet is kegyadás jelenti.

Te a magában puszta, kopár aranyt
Termő ugarrá tetted: az elhagyott
     Inség kiált föl díszneveddel
          S hálakönyűt mutogat szemében.

S hová jutánk már, mily alacson fokig?
Még a vad is hű ős faja hangihoz:
     Mi megtagadtuk önmagunkat,
          Megtagadánk, haza nyelve, téged,

Azon hatalmast mellyel az ősz Ügek
S a népvezérlő Álmos uralkodott;
     A hétmagyarnak hős beszéde
          Számkivetett vala ajkainkrol;

S éltünk bitang nép, a magas ég alatt
Már nem hasonlók senkihez: elfolya
     A téttevő kor s milliókra
          Lelki halál vala eljövendő.

Már láttuk a bús, nemzetölő veszélyt
Setét özönként jőni fejünk fölé,
     Hallók ijesztő harsogással
          Zúgni: "magyar! te ki vagy törőlve."

De hála nektek, nagyra szülött fiak,
S példák után nagy példaadó, Neked!
     Te fölsegélted a kiáltó
          Árva szavát, s hogy örökre zengő

S tanú lehessen nemzeti fény felől,
Te kincset adtál s bátorodást neki:
     Te vitted a bús némaságbol,
          Messzeható riadásra hangját. -

Ne véld, hogy ilyet elfeled a magyar,
Hogy háladatlan szíve bezárkozik:
     E nemzet az, mely ősanyádért
          Ingyen adá csatavészre lelkét,

E nemzet az, mely terhes adó gyanánt
Pótolhatatlan vért fizet és halált;
     E nép ajánlja honja sorsát,
          S kéri, ne légy idegen neméhez.

1830. november 6.


KISFALUDY KÁROLY SÍRJÁRA

 

Kisfaludyt ne keresd e keskeny sírban, o honfi!
     S a rövid élet után holtnak örökre ne véld;
Itt csak elomlandó tetemeit jelelék ki baráti:
     Fenn van időt múló szelleme műveiben.

1830. november 21. és december 19. közt


A GYÁSZKISÉRET

 

Kisfaludyt gyászolni ki jő? mily szánakodó nép,
     Mely nem földi, mi mély bánatu néma sereg?
Hát! ti vidám tréfák, keseregtek-e, és ti daloknak
     Húgai, sóhajtás váltja-e hangotokat?
S szép Aurora, te jősz legelűl, a gyász vezetője?
     S fátyolodon bánat gyöngyei hullnak alá -
Ah van okod: ki reád fényt s díszt hoza, sírba hanyatlott;
     Lengjen öröklétű csillagod álma felett.

1830. november 21. és december 19. közt


CSÁK

 

Szomorújáték Kisfaludy Károlytól

Fölkele Csák, s nagy lelke szavait maga zúgta, hogy írnák,
     S a költő azokat jegyzeni kezdte hiven;
De bele fáradt a félisteni műbe, s azóta
     Csák komor és hallgat kedvese hamvainál.

1830. november 21. és december 19. közt


BORHŰTŐKRE

 


1          

E poharat míg vígan ürítjük együtt, ím elfoly az élet;
     Hadd folyjon, sok ezer társnak utána megyünk.

2          

A rövid életben mit használ lenni komornak?

3          

Oh öröm el ne maradj s te ne légy velem, életölő gond!

4          

Kérded: az ész mi lehet? nézzed munkáit: öröklők.

5          

Kérkedik a hiuság botorúl, míg hallgat az érdem.

6          

Nem harc s ellenség, fajulás dönt nemzetet és hont.

7          

Áld és sujt a szerencse vakúl; de nem árt az erősnek.

8          

Múltra, jövőre tekints s mely még tied, élj az idővel.

9          

Messze ne nézz üdvöt, szivedbe van oltva, csak ápold.

10          

A harag ártó tűz, megemészti a házat urastúl.

11          

Férfi erény jó - és balsorsban az állhatatosság.

12          

Tégy és tűrj: e kettő fog célodhoz emelni.

13          

Ébren légy, magyar: őrt ki fog állni, ha nem te, hazádért?

14          

Napba tekint s nap iránt intézi a sas fia röptét.

15          

Nagy kincs a tudomány s nem fér rabló keze hozzá.

16          

A bús emlékezet szárnyas nyíl, melyet az elmúlt
Boldog idők szaladó Pártusként visszalövelnek.

1826-1830-as évek


V. FERDINAND FELGYÓGYULÁSAKOR

 

Jött a Halál betegágyához magyar ifju királynak:
     De látván a hazát állni s a nemzetet ott,
Megdöbbent; s "ha kivánjátok - szólt végre - maradjon!
     Én őt őrötökűl s gondjaitoknak adom."

1831 eleje


VÁGY

 

Mit késel, o lányka,
E szívre omolni?
A hév szerelemnek
Hév csókkal adózni?
Mit rejted előttem a gyönge kebelt,
S vonsz kellemeidre, te csalfa, lepelt?

Ah hagyj betekintnem
A rózsaligetbe;
Hagyj részeg örömmel
Elhúnynom öledbe'.
Ah hagyd megizelnem az édeni bájt,
Hagyd szívnom ez ajkat, ez isteni szájt.

A messze jövendőt
Aggódva ne nézzed;
Hosszú örömökre
Mi kurta az élet!
Nézd nyomtalan a sebes óra halad,
Elmúlt napokat soha vissza nem ad;
S a rózsa, ha, szép kora múlva, lehull,
Méh nem szedi mézeit hamvairúl.

1830 vége vagy 1831 eleje


A HÍVTELENRE

 

Gyászolom a hitlent, s nem színlett gyászom örök lesz;
     Él ugyan ő, de nekem szívben örökre kihalt.
Lássa meg a kora gyászt maga is, s érezze keservét,
     S oly feketék legyenek napjai, mint ez a szín.

1831


A BOLDOG

 

Bírlak-e, vagy csábúlt szemeim játéka im e kéz,
     És e hókebel és e picin édes ajak?
Illat-e ez, melyet beszivok szomjamban aléltan,
     S melynél olvadozok, láng-e ez angyali szem?
Úgy van! egész tündérország bűbája körűlfont,
     S én gyönyörérzékből istenek álma vagyok.

1832


A NÁNDORI TORONYŐR

 

Hasztalanúl küzdött, nem tudta leverni fokáról
     A zászlós törököt Nándoron a magyar őr.
"Vagy te ragadj engem, török, a mélységbe magaddal,
     Szóla, vagy én húzlak büszke jeleddel alá."
S egyszersmind megölelte merőn a holdemelő tart,
     S száz öli fenségről szörnyü halálba rohant.

1831


AZ ELZÁRKOZOTT

 

Kertem alatt ha kimégy a rétre, leányka, s az ajtót
     Zárva s szökőkutamat víztelen állva leled;
És zaj nélkül az ernyőket, hol máskor öröm zeng,
     S pusztán a szerelem játszadozása helyét:
Vissza ne térj, kedves! idegennek nem vagyok én honn;
     Téged, csak jőj, kert s kert ura várva fogad.

1831


JELENKORI SZERELEM

 

Állhatatosság a szerelemben, aranykori hűség,
     Merre vagy a földön, vagy mi hazába kelél?
Most a lányka ruhát s szeretőket vált mosolyogva,
     S új széphez vígan távozik a szerető.
Így mind a két fél a rögzött roszban egyenlők:
     Hitlen lánykáért hittelen ifju hevűl.

1831


BUKSIHOZ

 

Hírt keresünk, úgy van! Italúl én szomjuzom a hírt
     Vastagon és durván, Buksi, te éhezed azt.
Én, mint jó bortól, tán édesen álmodom egykor:
     De te zabálsz, mint a pór lova, s hullani fogsz.

1831


(HÍRKOSZORÚ NÉLKŰL...)

 

Hírkoszorú nélkűl meddő telek a rövid élet.

1831. június 4. előtt


A KÉRŐ

 

Vica lelkem! hova sétálsz?
Tudod-e, hogy rosz helyen jársz?
Szerelem van itt elvetve,
Reá búbánat ültetve;
Megbánod, ha leszakasztod,
Megbánod, ha nem szakasztod:
Mindenképen veszedelem,
Másnak, magadnak gyötrelem.

Vica lelkem! tudod-e már
Mit mondott a kakukmadár?
Azt mondotta, hogy nem élek,
Ha meg nem szánsz, drága lélek!
De ha szeretsz: mint a madár,
Mely az áldott mezőben jár,
Vígan lakom, vígan élek,
Még a haláltól sem félek.

Hejh galambom, gyere hozzám,
Tövistelen az én rózsám,
Nemrég hordom kalapomon,
Neked szedtem a hajnalon;
Ha megtetszik, vedd el azt is,
Végy el hozzá magamat is:
Ketten leszünk az örömre,
Ketten a keserűjére.

1831. július


BECSKEREKI

 

"Verjen meg az isten, Becskereki!
Ne higyen szép szavaidnak senki,
Ne higyenek sugár termetednek,
Engem csaló fekete szemednek.
Elhagytam jó férjemet miattad,
S most fejemet véginségnek adtad;
Magam vagyok a vadon erdőben,
Testem lelkem árván, veszendőben.
Verjen meg az isten, Becskereki!
Ne hallgasson szavaidra senki:
Aki meg tud egy szeretőt csalni,
Soha nem fog az már hív maradni."

Igy busúlt a szép fiatal asszony,
Maga ülvén egy kerekded halmon;
Hollóhaját szélnek eresztette,
Bús orcáját kezével fedezte,
S mint buvár a tenger mélységéből
Sóhajtások jöttek fel kebléből.

     S mint a kislány pince gádorában
Ül, csábítás égvén orcájában,
Úgy ül úton-útfélen az estve,
Pirosra és haloványra festve,
A rablók és gyilkosok barátja,
Jók félelme, roszak bátorsága.

     S szűnik már a szajkó rikkantása,
Nem hallik a harkály kopogása;
Csak gili búg magányos fészkében,
Csalogány zeng bokor ernyejében;
Fénybogártól ragyogó utában
Fut a kígyó tarka pompájában,
A levegő szabad mezejében
Leng az agg sas utósó röptében,
De a bagoly megereszti szárnyát,
A homályban kezdi országlását,
Rettenetes, hol a fényt elállja
Szárnyainak setét vitorlája.
S ki bujkál most a csere szélében?
Lova fékét tartva jobb kezében?
Széles kalap van nyomva fejébe,
Karcsú mente szegűl csípejébe;
Szűk nadrága, sarkantyús csizmája,
S szintúgy táncra peng a karikája.
Akárki, de fínom legény lehet,
Kényes, csínos, katonának termett,
S mit kereshet ez a késő vándor?
Szeme olyan, mint a fekete bor,
Szanaszét jár, mint Noé hollója;
Gazdájára többé semmi gondja.
Hogy az asszonyt látja üldögelni,
Abba látszik magát eltemetni,
De ijedve föltekint az asszony,
Csak hogy el nem ájúl a látványon,
S szegény bizonyosan elájúlna,
Ha a legény olyan szép nem volna.
S most így szól a jövevény hozzája:
"Mit busúlsz te, vad erdők rózsája?
Sohase törd búban a fejedet,
Meggyógyítom, ha nekem engeded:
Útas vagyok s szép piros orcáért
Élek-halok, szép asszony csókjáért."
Így szólt, s fához köti sárga lovát,
A szép asszony mellé veti magát,
Vígasztalni kezdi szép szavakkal,
Kérlelgetni kedves ajándékkal,
Karcsú der'kát tartja megölelve,
S így szól hozzá csalfán hízelkedve:
"Kell-e, rózsám, gyűrü újjaidra,
Tarka kendő szép fehér nyakadra,
Kartonszoknya karcsu derekadra,
Piros cipő kicsiny lábaidra?
Kell-e, rózsám, barna legény csókja,
Kell-e neked lelkem gondolatja?
Hív szeretőd leszek mind halálig,
Uralkodom Pesttől Hortobágyig."
Igy szólt, s mintha vásárról jött volna,
Portékáit bőséggel ontotta,
Kartont, cipőt húzott tarsolyából,
Tarka kendőt német szép gyolcsából,
És közűlük, amint egyet rázott,
Aranygyűrü s hópénz karikázott.
Elámult a szemfényvesztő kincsen,
Azt sem tudta melyikre tekintsen,
S így szólt szíve vágyát eltitkolva
A szép asszony nekibátorodva:
Nem kell nekem gyűrü újjaimra,
Tarka kendő sem fehér nyakamra,
Piros cipő sem kell lábaimra,
S kartonszoknya karcsu derekamra;
Hajh de kell a barna legény csókja,
Kell lelkednek minden gondolatja:
Hív szeretőd leszek mind halálig,
Veled járok Pesttől Hortobágyig."

     S a legény most leveszi kalapját
Omló haja ellepi két vállát,
S kitündöklik mint a hold világa
Haja közűl ifiú orcája.
S ki volna más, mint te, Becskereki?
Nem örűl úgy, mint az asszony, senki;
Fölijedve borúl el nyakába,
S vígan néz a setét éjszakába.

          *

     Hamis huszár vagy te, Becskereki,
Rajtad még az ördög sem tenne ki;
Majd mint a szél nyargalsz a pusztákon,
Tagjaidon lobog fehér vászon,
Be-beülsz a bugaci csárdába,
Nagyot iszol világ boszujára;
Majd öltözöl úrfiak módjára,
Kényes-nyalkán sétálsz a vásárra,
S ami szép és drága portékában,
Ami jó van, s legel a pusztában,
Mihelyt szádnak szemednek megtetszik,
Átkozott kezeid azonnal megszerzik.
S nemcsak marha, portéka kell neked,
Majd megvész a szép asszonyért lelked;
Azokat is rendre csalogatod,
S ha megcsaltad, odahagyogatod.
Gonosz kalmár vagy te, Becskereki,
A vármegye nyomodat rég lesi;
Nem szereti gazdálkodásodat,
Vigyázz, kötél szegi még nyakadat.
Beteg sem léssz, mégis meg kell halnod,
Kettős oszlop között fennakadnod,
Lábad alatt tüskét kerget a szél:
Megtalálod, amit nem kerestél.

1831. július


TITTEL HALÁLAKOR

 

Téged, egek s csillagkoronák éjféli barátját,
     A föld fellegein túl rideg ormi lakót,
Hogy közelebb jutnál, a csillagok ősura, téged
     Tittel! ohajtásid tűzseregéhez emelt;
Ah de utánad gyász maradott. Most felmegy az útas,
     S nem leli, melyet várt, lelke az égi gyönyört:
Puszta halommá lőn az imént meglelkesedett szirt,
     S néma jegy a csillag, mely megyen orma fölött.

1831. augusztus 27.


A HALDOKLÓ

 

Kedves lányka! ha sírhelyemet meglátni jövendesz,
     Szőke hajadból egy fürt legyen áldozatod.
Egy kisded fürtöt nem fogsz sajnálni: mig éltem,
     Hű szived és ajakid csókjai voltak enyéim.

1831. augusztus 27.


IZMÉN SÍRJÁRA

 

Sok szívnek gyötrelme mig élt, gyötrelme hogy elhalt,
     A gyönyörű Izmén nyugszik e hantok alatt.

1831 szeptembere előtt


TŰZ ÉS VÍZ

 

Egy tűz van csak erős, és egy víz árja hatalmas,
     Mely sziveket gyújt, mely szívbeli lángokat olt:
Mindkettőt szemeidbe, o némber! az istenek adták:
     Mennyei szikra amaz, mennyei harmat emez.

1831


BÚS EMLÉK

 

E koszorút gyászemlékűl keseredve akasztom
     Annak, kit szereték, mennyei képe fölé.
Hervadozása jelentse, hogy aki feláldom ezen jelt,
     Búban az elhúnytért, mint koszorúja, fogyok.

1831 szeptembere előtt


SZÉP ÉS HŰ

 

Szép vagy, Amália, szép; de ha szép a bájos Elíza,
     Jaj neked! ő hűbb is, nem csalogatja hivét.
Őt, mint kincset, az ifju szivében fogja viselni:
     Téged hogy hervadj, keblire fényleni tűz.

1831


SZÍV

 

Szív vagyok, elkeserűlt ifjúnak szíve, üres ház,
     Melyben kedv nélkűl száll meg az égi lakos;
Itt az öröm szomorúvá lesz, kéj és gyönyör elhal,
     A boldog szerelem megriad, és tova kél.
Néma halál, te szelíd vendég! jer s zárd el az ajtót,
     S írd rá: búk, örömek, vissza! bemenni tilos.

1831 szeptembere előtt


BÚS KERT

 

E helyet elbódúlt szerető keresé ki magának,
     És szomorú fákkal rakta meg a szomorú.
Őt tavasz, ősz, egyaránt s tél és nyár sírva találta,
     Mint bujdokló rém jár vala lombjai közt.
Nézz be utas, s ha talán elszúnyadt volna, kivánjad:
     Álma legyen boldog: élete nem vala az.

1831