A SZENT EMBER

 

1

Vészek ellen
Szirtbe öltözött
Kis szigetben
Tengerzaj között
Egy virító völgykebel nyilik meg
A tavasznak és a szerelemnek.
De tavasznak, szerelemnek
Nem jut ember, mert csak egy van;
És neki már nem teremnek
A virágok e kis honban:
Ősz szakálla, mint a tél
Zöld tavaszba szőve,
Átvilágol, merre kél
A kies mezőbe.
Amit vár, nem földi jó;
Lelke túl jár a világon,
Ajkiról szent imaszó
Száll az égbe hálaszárnyon.
Élte hányszor volt veszélyben,
És családa,
És hazája!
Védelmezte a nagy isten.
S ő megérte, hogy körűle
Vére ifju koszorúja
Felzsendűle;
S a szabaddá lett hazát
Már nem dúlja
Ellenség és álbarát.
És a hála
Értök szálla
Évről-évre a nagy éghez
A nagy égnek istenéhez.

     Itt az ősz, bár lelke gazdag,
Elfelejte már beszélni:
Ő imában tud csak élni,
És azontúl ajka hallgat.
És imája vad, kegyetlen;
Gondolatban tiszta, szent bár,
De szavakban isten ellen
Lázadást és pártütést zár:
Mintha benső érzemény,
S a hazudni termett szó,
Váltig meg nem egyezvén,
S mindenik bízván ügyébe',
Mint makacs két osztozó,
Felvinnék a pert az égbe.
S szent imája,
Vad danája
Hangzott messze, hangzott ígyen:
"Légyen átkozott az isten!"

Csengve húll az ér a tóba s lenn
Partvirány közt függ a menny,
Változékony lenge kép,
Lomb közé zárt végtelenség,
Melyben hűvös napsugár ég,
S így is mely dicső, mi szép!
Fenn, a lombok sudarán
Ringadozva játszik a szél;
Könnyű, lengeteg nyomán
Halk, varázsos suttogás kél;
S a madárszó esti fuvolája
A vidéket álommal kinálja.
Ennyi báj közt, ennyi kéjben
Zeng a szent ember danája,
Fáradatlan mondja szája:
"Légyen átkozott az isten!"

     És ha vész jön,
S a föld vérét, a nagy tengert,
Melyen szárnya tajtékot vert,
Az egekre feldobálja,
S mint itélet harsonája
Átüvölt a habmezőkön,
S a szigethon rejtekében
Mint farkas, mely kútba lépett,
Zsarnok, aki már nem véthet,
Megszorulva sír mérgében:
A szent férfi égre néz,
S hangosabban mint a vész,
Mint a tengerek nyögése,
Harsog hálakitörése;
Zengi folyton, csüggedetlen:
"Légyen átkozott az isten!"

2

Vész elől a szirtöbölbe
Útazók jövének.
És előttök megnyílt enyhe
A völgy rejtekének.

Ott az ősz szent, térden állva,
Kis kereszte mellett,
Súlyos átkot isten ellen
Hőn imádva zengett.

Bámulattal körbe fogják,
S hallva, mely imát szól:
Jobban mint a fergetegtől,
Félnek az imától.

Csak Gerő, a jámbor püspök,
Nem csalódik benne,
Mert nem függ a szóbeszéden
Egyedül figyelme.

Ő ez eltévedt szavakban
Legbuzgóbb imát ért,
S oktatólag közbeszólal
Isten szent nevéért.

És az ősz, hogy embert szemlél,
Emberszózatot hall,
Szemre főre nézve hallgat
Boldog ámulattal.

S mintha lelkét föltalálná,
Szíve újra élne:
A megjobbított imára
Ébred szenvedélye.

S amint zengi; szóról szóra
Magasabb lesz kedve:
"Legyen áldott a nagy isten!"
Mondja lelkesedve.

S száraz arcán, napvilága
Mellett az örömnek,
Tiszta fényes gyöngyszemekben
Szent könyűk ömölnek.

3

Lassan, mint a bőszült ember
Indulatja,
Szűnik a vad tenger
Magas áradatja.
S oly sok élet s kincsszerek
Temetői;
Nyájasodni kezdenek
Arca mély redői.
S a hajós nép
Vígan fellép
Lenge hajlakára;
Eljutandók nemsokára,
Ahol a hon
Vár fiára,
S túl a csalfa tengeráron
Leng elébe
Szép határa
Tünde képe.
Mégis a szigettanyára
Vissza-visszanéznek.
S míg regélnek
Egyre másra,
Bámulattal a szent férfit,
Kit, mint vélték, őriz a hit,
Épen a hajóval szemben,
Futva látják s rémületben.
Ahol a part víz felé lejt,
S a tengerbe
Hosszu keskeny nyelvet ölt be,
Mintha versenyt futna széllel, habbal:
Ott szalad nagy sebbel-lobbal.

Most iszonnyal felsikolt a nép:
A remete a tengerre lép.
Őrültnek látszik vak merénye,
S hogy halált kér oly szilárd erénye.
S ím csodák csodája!
Elsimúl a hab dagálya;
S mint egy óriási szem
Bámulattól megmeredve,
Mintha jéggé fagyna nedve,
Áll a roppant vízelem.
S már a sík mélynek felette
Jár a puszta honnak szente,
S egy rövidke pillanatban
A födélen, a hajón van.
Ott rebegve
Hőn esengve
Mit kereshet, mit akarhat?
Mért tevé e vészes útat?
Visszakéri szívnyugalmát:
Elfelejté jobb imáját.
Bölcs Gerő e nagy csodára
Így szól a nép hallatára:
Embereknek hangzik a szó,
Isten szív után itél:
Aki hisz, szeret, remél,
Az jobbjához feljutandó.
Csalfa szívre, cifra szóra,
A szerencsés hazudóra
A világ hallgat bolondúl:
A magas menny meg nem indúl.
Téged isten
Jól megértett,
Életedben
Angyallá tett:
Mondd tovább is bátran szent imádat,
És ne rettegj semmi földi vádat.

1845 eleje (?)


JÓ BOR

 

Kit illet e pohár,
Mely kézről kézre jár?
A hős Egert,
Hevesnek fiait.
Te vagy Heves, kit felköszöntök itt.
Boldog vidék! egy holló szálla le,
S nem láttam: földed olyan fekete.
Te hogy derítsd a költő asztalát,
Hozzá borodnak fűszerét adád.
Mégis van egy panasz, mely szívre hat:
Mért látom vérbe mártott tolladat?
Tollaidra - bár fehér vagy feketék -
Ellenség vére jobban illenék.
Ki a magyar, ha még
Heves sem az?
Mégis közöttük gyűlölség hadaz.
De mit beszélek? itt a bor,
Csepjeiben hősök vére forr,
Igyunk: javuljon a beteg!
Ki ép, az isten tartsa meg!

S e második pohár
Kinek nevére vár?
Egy új világ van
Méneshegy alatt,
Mely gyors erővel cél felé halad.
Hegyen és síkon annyi ott a kincs:
Azt kérdezhetnéd, hogy még mije nincs?
Végig fut rajt' a jövevény Maros,
S bár nem mind üdvös, mit vad árja hoz,
De büszke fejjel termő partinál
Egy ifju város tündérképe áll.
Tüzpont gyanánt függ e város szeme
S alatta áll az alföld szelleme.
Magyar szellem! lobogj e városon:
Magas reménnyel néz felé a hon.
Csordultig a pohár, igyunk,
S az istenekkel álmadunk:
Éljen! ki hátra nem marad!
Virulj fel ifju szép Arad!

Kiért e lángpohár,
Fényes mint napsugár?
Nem folyt-e vér az ős
Tokaj körűl,
Hogy e bor végkép meg nem feketül?
Vagy tán arany jövendőt vár hazánk,
Azért mosolyg Tokajnak nedve ránk?
Arany borod, tűzlelkűk fiaid:
Hárítsd el éjszak rémes árnyait.
S mért itt e tenger?
Bodrogod, Tiszád
Törvényt nem ismer, és ez nagy hibád.
Sok víz ez ennyi borhoz.
Ébren állj,
Hogy el ne rontson a víz és viszály.
De mit beszélek? itt a bor,
Benn' a világok kincse forr;
Nap a jövő, a múlt csak hold:
Több jó napot, mint mennyi volt!

Kit illet e pohár,
Mely hű ajakra vár?
Szivemnek vére egy pohár borért,
És e pohár legjobb barátimért!
Rideg Somló, térföldi remete,
Reád száll a mezők lélekzete.
Körűlfoly a nap mint hű szerető,
Osztatlan hévvel téged ölelő.
A távol Marcal szellőt küld feléd,
Hogy illat és fény olvadjon beléd.
Mégis Somló benned nincs érzelem,
Tőid levét hiába szeretem:
Megszégyenítni fösvény kebledet,
Baráti kéz tölté e serleget.
De mit beszélek? itt a bor,
Ahány csepp; éljen annyiszor
A hű barát s a szeretet,
Rideg Somló! isten veled!

Ismét egy új pohár,
Mely tiszta vágyat zár.
Egy régi és egy új barát kezén
Került hozzám e távol szerzemény,
Érmellék drága nedve. Volna bár
Tengernyi, értük folyna e pohár.
Biharnak vére forróbb mint te vagy,
Szelíd bor! tán azért hogy enyhet adj
A honfi szívnek annyi baj után,
Midőn kifárad nyert s vesztett csatán.
Enyhítsd a jót, égesd az árulót,
Ki elforgatni kész a férfiszót.
Légy tiszta forrás tiszta keblünek,
S zavart, ha korcsok rád tekintenek.
De mit beszélek? itt a bor,
A drágagyöngyös bakator,
Baráti kézzel áldozunk:
Biharnak jobb időt: igyunk!

S e végpohár kiért?
A tiszta szűz borért!
Amint leszállt fajunknak érdeme,
A hon borának úgy szállott becse.
Becsűlet, minden szennytől tiszta kéz,
Hű szorgalom, munkában éber ész,
Ész és erény lát víg s bő szüretet:
Butúlt gazság ad mérget bor helyett.
Dicső hegyek! hány ronda kéz habar
Gerezditekből bort, mely visszamar,
Mint a dühödt eb, vagy kábít s gyötör,
Hogy kínba fúl a tőle várt gyönyör.
Istennek büntetése rajtatok:
Nem issza senki maszlag borotok.
De mit beszélek? jó bor ez,
Magyar kezekből csörgedez.
Kerüljön egyszer már a sor:
Magyar hon! és a tiszta bor!

1845. április 15. - július 28. közt


KIS LEÁNY SÍRJÁRA

 

1

Mit jelent a rózsafelhő
E zöld sírhalomnál?
Kis leánynak lelke az, mely
Az egekbe felszáll.

Mit jelent a forró harmat
Gyászvirágok hamván?
A szülői köny omolt le,
Sírba vágyakozván:

Szállj fel harmat, és ne égesd
Földben a halottat:
Fényes, szűzi szelleméhez,
Menny felé van útad.

2

Mint szeretél, oh drága szülőm, én mint szeretélek!
     S most ketté szakadott volna örökre szivünk?
Nem vagyok-é most is lelked fájdalma? szemednek
     Gyöngyeiben nem hű képem-e, ami ragyog?
Szellememet nem hallod-e visszasohajtani hozzád?
     Napjaid álma csak én! álmaid élete én!
Az vagyok, ah, az lőn lányodnak sorsa, hogy annyi
     Szeretetért bút és bánatot ád örökűl.

1845


DEÁK FERENC

 

Alkudtál s mondtad: "nem kell, amit ti szerettek,
     Vagy nem kell úgy, mint élni, szeretni szokás;
Munkabiró lelket kívánok, félni tudatlant,
     S félni merőt: amint a haza jobb ügye hí.
És emberszerető szívet, ha vad indulatokkal
     És áleszmékkel küzdeni síkra kelek.
Tűrni viszályt és pártharagot, s ha kerűlni lehetlen,
     Régi baráttól is tűrni a néma döfést.
S amint kezdettem fiatalkori lelkesedéssel
     Arról hálaimát mondani vég napomon.
Mindezekért a díj, amelyet elérni reményem:
     Vajha kicsin legyek a nagy haza hősei közt."

1845. április 20. - augusztus 19. közt


A ZALA MEGYEIEKNEK

 

Nevet kerestek jó ügynek baráti?
     Van név: az egy, az osztatlan Haza.
Ezzel betelnek szív és ész határi;
     Ki hallott ennél szebbet valaha?
Csakhogy ha név, őszinte név legyen,
     Ki mily nevet hord, aszerint tegyen.
Viszály ne csapjon a jók táborába,
     Habár egy új cím jobban tetszenék.
Nevet cseréljen a gaz és a kába,
     Becsűletesnek egy jó név elég.
S ha egy a cél is, Zala fiai!
     Minek két név: legény és atyafi?

Egy név, egy elv, s Zalának büszkesége,
     Oly férfi, milyen ritkán születik:
Mi kell egyéb, mint a jók öszvesége?
     S a vész hatalma rajtunk megtörik.
És újra ember lesz a gáton ott,
     Hol eddig a viszály uralkodott. -

1845. november 9. előtt


(NEM FÁRADSZ-E...)

 

Nem fáradsz-e reám mosolyogni, ha csüggedek, és ha
     Megszédít a gond tűrni szeszélyeimet?
Nagy feladás vár rád: fiatal szívednek erényét
     Tenni napúl megtört életem árnya fölé.

1845


A SORS ÉS A MAGYAR EMBER

 

Rege

A sors előtt (ki légyen
E nagy szeszélyü nő,
Jól tudja minden jámbor)
Áll egy esedező.
Fél vállán ócska mente,
Rezes kard oldalán,
Az üstök hátra kötve
Lóg, mint egy buzogány.

Lóháton rég nem ült már,
De vén bokáiról
Az elpártolt időknek
Vas sarkantyúja szól.

Azonban drága kedve
Már jócskán oda van:
Sirásra ferdűlt szája,
Beszéde súlytalan.

De sors asszonyt (szerencse!)
Épen vigan lelé,
Mert egy nagy égő várost
Pöfékelt felfelé.

Forgószél-pipaszára
Füstölt, mint a pokol,
Mig lenn az árva ember
Veszettül bőg s dobol.

"Mi baj, szivem magyarkám?
Beszéld el szaporán,
Mi kéne még, ha volna?
Kell egy pipa dohány?

Már adtam gazdag földet,
Csatákat, diadalt,
Sok őst és cifra köntöst
És mennyi hivatalt!

De szólj, mi kell? legyen meg!"
Szólt sors és úgy pipált,
Hogy egyre-másra nap hold
Tüszkölve felbakált.

De a magyar - mit tudna,
Ha még pípázni sem? -
Csak nem is hunyorított;
(Ez már aztán a szem!)

Sőt mintha észre jőne
A füst hullámiban,
Panasszal elsorolni
Kezdé, mi baja van.

Kért hosszu békeséget
És csendes háborut
Olyfélét, mint a permet,
Mely kár nélkül lefut.
Egy kis reszelt alkotmányt,

És hű jobbágyokat,
Lengyelnek pénzt,
Tokajnak
Jó bort, pedig sokat.

Sőt híreért kivánta,
Hogy tenger is legyen,
Hallá: mi ritka látvány
A tenger a hegyen.

S hogy vesszen a pityóka,
Teremjen csak buza,
Juhának gyapja nőjön,
Melyet már megnyuza.

S hogy lenne télen, nyáron
Jó útja (majd ha fagy!)
Mert hejh, Ráró, nem indít
Bár buzgósága nagy.
S kivána sok bolondot

És jókat is vegyest,
Míg a beszélgetőket
Megcserkelé az est.
Sors istennő megunta

E hosszu dolgokat,
Ásít mint egy repedt ég,
Oly szörnyü nagyokat.
S már jobbadán igérget,

Mit ád és mit nem ád,
Csakhogy lerázza végre
A rozsdás daliát.
S borzasztó! miglen alkvék,

Ásíta, nyöge, fútt,
Elejté pipaszárát,
Pipája kialutt.
A gaznép ott a földön

Kioltá a tüzet.
Mondják, egész cseberrel
Hordták rá a vizet.
Ez aztán már boszúság!

Lőn szörnyü végezet:
"Legyen meg, amit kértél,
Csakhogy hasznát ne vedd."

  *

Az ócska honfi ekkor,
Nagy búsan haza ment,
Sok üdvös éven által
Eszméletlen pihent.

Meglőn a hosszu béke,
De ő nem dolgozott:
A gaztól parrag földe
Farkasbundát kapott.

Tanulni nem volt kedve,
Miből, ha könyve nincs?
Könyvet csinálni szégyen,
Hol kutyabőr a kincs.

És könyvet venni? kölcsön!
Úgy már megengedem;
A sógor bőven szolgált
S lőn újabb gyötrelem.

A sors-üldözte fajnak
A tudomány is árt:
Korccsá lett, mint az öszvér,
Hazája ellen párt.

És már tanult, tudott is
Sok tarkát és keselyt:
Elméje, szíve, nyelve
Külföld után delejt.

Hát még a többi tréfa!
Ha tán kapált, vetett,
A szomszéd* elseperte
A gabnát s szüretet.

S a lengyel a zsidónak
Fizetne örömest,
De annyi bal esethez
Nem óhajt ecetet.

S az ország visszafordúl
Úgy, mint Árpád lelé:
Regényes szép vadonság
Ásít az ég felé.

S dágványos út, kidőlt ló,
Száz tenger egy helyett:
Rút posvány és morotvák,
A föld rongyolt sziget.

Van csendes háború is:
Saját vérén vitéz,
Megvásárolt kezekkel
Egymást kiölni kész.

Szegény magyar! tulajdon
Vérébe vert csapot,
Hogy rajta német és tót
Két fülre kacagott.

  *

"Sok ami sok! megálljunk"
Kiált sors: "halld magyar!
Ezt mégsem így gondoltam."
S új alkuvást akar.

De a magyar föleszmélt,
Szégyennel homlokán,
Szivében mély keservek,
Haragtól fél pogány.

Lehányja régi bőrét
S pusztán, de ifjan áll,
Bevárni a csalárd sors
Honának mit ajánl.

Sors asszony a belépőt
(Tetszett az új legény)
Kéjtelve súlyogatta
Szemének mérlegén.

És szóla: "Mit kivánnál
Ifjú, hűségedért?"
"Semmit!" szólt eltökélten
A honfi: "semmi bért!

Asszonyszeszélyre többé
Hazám nem bizhatom:
Mit tenni hátra van még,
Magamra vállalom.

Kiolvasom szeméből,
Mi az, mit tenni kell,
S megváltom őt szivemnek
Legtisztább vérivel.

S élek, halok; de többé
Vak ámításaid
Nem fogják fátyolozni
E honnak napjait."

  *

Azóta foly a munka
Jól, rosszúl, mint lehet:
A sors borongva néz el
A küzdő hon felett.

1846. március 7. előtt

* A zsidót nevezi a magyar szomszédnak.


CSÍK FERKE

 

Csík Ferkének elfogyott a telke,
Annál inkább haza jár a lelke,
De a lélek bundát visz a hátán:
Így jár haza éjnek éjszakáján.
Csík Feri, ha végigmegy az utcán,
A kuvasz nyí visszahunyászkodván.
Csík Ferit ha valaki meglátja,
Keresztet vet; oly sápadt orcája.

Most jött haza hosszu bujdosásból,
Híre-hamva eltünt a határból.
Azt csak ő és a jó isten tudja,
Mily keserves lehetett az útja.
Jó fiú! már tíz év óta árva
És ezért lőn telkéből kizárva.
De fejét ő addig le nem hajtja,
Míg az udvart végig nem kutatja.

Legelőbb benéz az ablakrésen:
Apja, anyja ott tanyáztak régen.
Félve néz be, mintha búját lopná,
Hajh, pedig beh örömest odadná!
Most leül a lócán a tornácban,
Itt ült egykor ünnepi ruhában.
És előtte gyermek-ifjusága
Áthuzódék, mint a hold világa.

Majd tovább megy s a Kajlát az ólban
Ott találja egy almos zugolyban.
Míg ki nem hült apja örökéből,
Jóizűket hörpölt a tejéből.
Csík Feri most a kertet vizsgálja:
Megvan-e még három szilvafája?
És a méhek ott a kert mélyében
Mit beszélnek a komor éjfélben?

Csík Feri hogy megvizsgála mindent,
Félre vetve bundáját, körülment,
És kapált, és seprett, árkot ása,
Ámbár csak sohaj volt áldomása.
Gyakran egy kis elhagyott kamrában
Mécsvilágnál fúr-farag magában,
S mintha vész-zaj dübörögne távol,
Szomorú dal hangzik ajakáról.

Így jön ő nagy későn, mint az éjfél,
És korán megy, míg a nap fel nem kél,
S a lakosság sok kísértetet lát,
Elkerűlik rosz szomszédjok házát.
De a gazda reggel hogy felébred,
Szeme háza környékén megtéved,
Alig ismer görbe boglyájára,
Tört szekere s betömült árkára.

Folytonos, bár lassu működéssel
Ferke végez minden munkát éjjel.
S hétről hétre szépen van látszatja,
Hogy magát itt valaki mulatja.
És a fösvény, kit keresztfiának
Háza, telke felgazdagítának,
Félelemmel és gyanúval nézi,
Dolgait hogy más keze intézi.

De a háznál még több ember is van.
Nyugtalan vágy ébred Sárikában;
Mintha látott kép után epedne,
Titkon ébred tündéres szerelme.
"Hátha ő az?" szól a vétkes gazda,
Kit gondolt, azt mással nem tudatta.
"Hátha értem jő?" szól szép leánya,
A vidéknek legszebb Sárikája.

"S haljon! éljen!" volt a két kivánat,
Melyet súga rögzött bűn és szánat.
"Haljon, éljen!" s jórészt úgy van dolga,
Mintha élne s mégis meghalt volna.

Így megy egykor félhold éjszakáján,
Egy törött szántóvas van a vállán,
És megáll egy künn felejtett háznál,
Mintha vendég volna önmagánál.
De utána egymást nem gyanítva,
Megy a gazda és a gazda lánya.

És mikor a házhoz lopakoznak,
Hangját hallják rémséges zajoknak:
Mély sohajtás hallik, mintha vadkan
Fúna mérget s vért habzó kinokban;
Felvilágol a ház és utána
Csengő s tompa hangok zuhanása.
Rémülés száll a közelgetőkre,
Vissza is mennének nyakra főre,
De erős a jó és rosz kivánság:
Nem lehet, hogy titkát meg ne lássák.

Áll a gazda az ajtóval szemben,
Vad merénytől izzó félelemben.
Borzadozva, s mint a fal, fehéren,
A leányka az ablakhoz mégyen.
Csík Feri meg lángot szít kohában,
S csüggedetlen pőrölyöz magában.
Azt reményli jámbor, jó hitében,
Hogy jót várhat a jótét helyében.

És látá a gazda, kit talál itt -
Gyámfiát, kit régen elholtnak hitt.
Félre állott, mintha tanakodnék:
Mit tegyen, hogy meg ne károsodjék.
"Mennyit fáradt s mégis mind hiába!
E gézenguz üljön birtokába?"
Gondolá és gyorsan eltökélve
Monda: innen nem szabadul élve.

S míg a lányka nézi ábrándozva,
Csík Feri a pőrölyt mint hordozza,
Ropog a nád a ház tulsó sarkán,
Szél és a láng bele harapozván.
És az ajtó hirtelen csapással
Elzáródik egy kulcsfordulással.
Ferke hallgat s gyors lábak futását
Hallja s lát egy arcot ablakán át.

Csík Ferkének hűl a vér erében:
Mi lelé? nem tudja hevenyében.
Majd az ajtót kémli, s látja végre,
Hogy bezárták vég veszedelmére.
"A kovácsot zárni műhelyébe
Csak bolondnak, juthatott eszébe.
"Monda Ferke s csapkod pőrölyével,
Hogy a vas zár darabokra hull el.

"Hol vagy, gyilkos?" szól most kirohanva,
A szegény lányt csaknem eltapodva:
A lány nyitni jött elé az ajtót
És elájult, hogy kulcs benne nem volt.
Csík Feri most észre jött egészen,
A leányt hogy látta szépségében,
Vagyis inkább úgy megháborodék,
Elfelejté, hogy fején a ház ég.

Ők azonban, egymást jól megértvén,
Nem mulattak a veszély vidékén,
Ferke a kész vassal ment terhelve,
Sári Ferke sorsán epekedve;
Mentek, mendegéltek és nem volt vég
A panaszban, míg a házat érék:
Oly sok roszat tőn a fösvény gazda,
Hogy mind csaknem elvesztek miatta.

Múlt az éj, és a hajnal közelgett,
Állt a gazda egy nyilt szekrény mellett,
Egy nagy kulcsot forgatott kezében
És sokáig ránézett merően.
"Ide zárjam vagy a kútba vessem,
Bajba, vagy gyanúba hogy ne essem?
Ezzel zártam őt a másvilágra,
Hogy ne vágyjon többé birtokára.
Ez felérhet száz koporsószeggel,
Vissza nem tér, akit ez rekeszt el.
"S rejti kulcsát a szekrény mélyére,
Mélyebben még, majd ha reggelt ére.

És alunnék; de az éj kietlen,
A hold bujkál úszó fellegekben,
És az alvó, gyakran felijedve,
Képeket lát, milyekhez nincs kedve:
Látja halvány képét az árvának,
Hajai mint égre borzadának.
S amint öntanyáján csontig égett,
Hogy nem látni rajta emberképet.
Föl-fölkelne, de hová vonúljon?
Vele jár e kínkép minden úton.
Nincs menekvés, virraszt álmodozva,
S alszik egy jó percet sem nyugodva.

Most felugrik s rohan a kamrába,
Belemarkol Sárika hajába:
"Nem láttál egy embert? szólj, ki volt az?
"Sári felriad s szól: "Ég, irgalmazz!"
"Nem láttál egy embert, egy halottat,
Egy elégett - és feltámadottat?
Halavány volt, mint a hold sugára,
Mely lesütött rémes orcájára.
Ő volt, ő volt!" és választ nem várva,
Vasvillával rohant udvarára.

És az udvart és kertet bejárván,
Megbotlott egy feldőlt eke szarván,
S hogy ráismert új szántóvasára,
Visszahökkent s köd borúlt agyára.
"Hát ez a vas, melyet ő kovácsolt,
Ó, ki régen és most újra megholt?"

Nem lőn maradása; menni kezdett,
Elhagyá a házat, udvart, kertet,
Bujdokolva ment a faluvégig,
Késő bánat és iszony kisérik.
"Elmenjen hát, soha meg ne álljon,
Hátha, amit láta, csak vad álom?

"Még megfordult egyszer s visszanézett,
S ím fehéren ott állt a kisértet:
A rettentő pőröly csontkezében,
S barna szeme villogott setéten.
Most már nincs a földnek urodalma,
Melynek birtokáért megfordulna:
Megy, mint kóró, melyet fölkergetnek
Szárnyai a zúgó förgetegnek.

          *

Évek mulva már, midőn az árva
Mint nejére nézett Sárikára,
S gyermekekkel népesült meg a ház:
És volt rajta minden istenáldás:
Egy agg ember jött koldulni reggel
Dúlt hajakkal és őrült szemekkel,
És kiült az útárok partjára,
Mintha várna gazdag adományra.

S íme fürgén és vidám orcával
Két kis gyermek jött ki nagy lármával,
És örült és játszott fáradatlan:
Két boldogság testesült alakban.

Néz az őrült, mintha most eszmélne,
Ajka reszket mintha szólni félne,
S szemein egy régi fájdalomnak
Jégsziklái könyre olvadoznak.

Így ül estig és sír, mint a gyermek,
Valahányszor a fiúk közelgnek;
Néha suttog s láng fut el orcáin:
"Jertek hozzám, szép kis unokáim."

Félve néznek hozzá a gyerkőcék,
És vigyáznak, hogy tán meg ne sértsék.
Végre álmot hoz rájok az estve:
Elvonulnak, jóizűn lihegve.

Támaszkodván földbe fúrt botjára
Az agg koldus vár az éjszakára,
Éjszakára, mely sötét határt von
Közted, élet! s félve várt örök hon!

Arcain az eldühöngött észnek
Vad redői holtra dermedének,
És midőn a reggel ismét eljő,
Némán ül az őrült, mint a sírkő.

1846. április 4. előtt


AZ EMBEREK

 


1                

Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró szárnyaikkal
A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn, erény;
Nincsen remény!

2                

Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz merény:
Nincsen remény!

3                

És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!

4                

És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is kemény:
Nincsen remény!

5                

Mi dús a föld, s emberkezek még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!

6                

Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
Bármelyik győz, az ember vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

7                

Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! nincsen remény!

1846. május előtt


ORSZÁGHÁZA

 

A hazának nincsen háza,
Mert fiainak
Nem hazája;
Büszke fajnak
Küzdő pálya,
Melyen az magát rongálja,
Kincsnek, vérnek rosz gazdája.
És oh szégyen! roszra, jóra
Még szavazni jár dobszóra.
Ura s rabja millióknak
Kik gyülölnek és dacolnak;
Zsarnok, szolga egy személyben
Ki magával sincs ékében.
S vaseszével
Jégszivével
Fölmerűl a külfaj árja,
A meleg vért általjárja,
És a nemzet áll fagyottan
Tompa, zsibbadt fájdalomban.
Nincsen egy szó
Összehangzó
Honfiaknak ajakáról,
Nincsen egy tett
Az eggyé lett
Nemzet élete fájáról.

A hazának nincsen háza. Mért?
Volt idő, midőn nevére
Fölkelének, s amit kére
Nem keresvén cifra szóban,
Ami a szív legmélyén van,
Adtak drága bért,
Adtak érte vért.
Most midőn leszállt a béke
S a vérontó harcnak vége,
S a hazának,
Mint anyának,
Aki gyermekei körében
Áll ragyogva örömében,
Földerűlne boldog napja:
Most fejét szenny s gyász takarja.

Földön futva,
Bujdokolva,
Mint hivatlan vendég száll be
A szegény s kaján telekbe,
Hol nevét rút ferditésben
Ismerik csak átokképen.
Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért.
Neve szégyen, neve átok:
Ezzé lett magyar hazátok.

1846. június - augusztus (?)