FELIRAT

 

A szerencse jelképű karikára a lövöldében

Félszázados nádort köszönt e hon:
Forgó szerencse állj meg e napon!
Te meg nem állsz, tudom, mert nincs szived,
Repűl golyóm megszegni röptödet.

1846. november 12. előtt


A NEFELEJTSHEZ

 

Nefelejts! te gyáva kékszemű virág,
Kit birkaképpel néz a kábaság,
Kit annyiszor megemlít szerelem,
És a barátság, két hős érzelem,
Kit sírra és kebelre egyiránt
Tűzdelnek gyengéd búcsújel gyanánt,
Mi vagy te jámbor gyom, hogy tégedet
Segédűl hí a hű emlékezet?
A síron fázol, hervaszt a kebel,
Élet, halál rád egy romlást lehel,
S te hű emlék vagy? mely nem változik?
Míg a hűség tart - egy pillantatig.
Igen! szemed ha volna fekete
Mint a korom, hogy írhatnál vele,
S a jókkal szembenéző álnokot
Lefestenéd, hogy rútúl hazudott,
Az élet fényben úszó árjain
Átrémlenél, mint feddő durva szín:
Ne felejtsd el szent nagy esküdet, király!
Ne felejtsd a hálát, nép, ha feljutál
Ne felejtsd el, gyermek, ősz szülőidet
Szülő, ne hagyd elveszni gyermeked,
Ne felejtsd a munkát és becsűletet,
Hogy a jutalmat aszerint vehesd,
Ne felejts el lenni ember s hű barát,
Soha ne felejtsd el, honfi, a hazát!

Ha erre intenél, szelíd virág,
S hervadna, nem te, aki bűnbe vág,
Akkor volnál valódi nefelejts,
Most vagy, hogy gyarló lelkeket megejts.

1847. március 14. előtt


A SZEGÉNY ASSZONY KÖNYVE

 

Egy szegény nő, isten látja,
Nincs a földön egy barátja,
Agg, szegény és gyámolatlan,
Ül magán a csendes lakban.
Gyásza nincsen, gyásza rég volt,
Még midőn jó férje megholt;
De ruhája mégis gyászol:
Szíve fél a tarkaságtól.
Dolga nincs, hogy volna dolga?
Kis ebédhez nem kell szolga.
S az ebédnél nincs vendége,
Csak a múlt idők emléke.
Aki maga néz a tálba,
Azt az étel nem táplálja:
Több annak a gondolatja,
Mint amennyi jó falatja.
Gondol vissza és előre
A sok jó és bal időre.
S félig étel, félig bánat:
Mindkettőbe belefárad.

     Hejh nem így volt hajdanában,
Mig nem járt özvegyruhában:
Tele kamra, tele pince
S mindig kézben a kilincse,
És szegénynek és boldognak
Udvar és ház nyitva voltak.
Vendéget nem kelle kérni:
Önként szoktak ők betérni,
Víz' dicsérni, bor' fecsélni,
És a gazdát nem kímélni.
A szegény, kit isten küldött,
Ide gyakran beköszöntött,
És azon mit innen elvitt,
Lelkében nem tört meg a hit:
Nem hideg pénz, hideg arcok,
Eleség volt az ajándok.
És ha néha úgy történék,
Bár nagy ritkán, nem jött vendég,
Akkor sem lön üres a ház,
Bőven volt az istenáldás:
Jobbra, balra a sok gyermek
Játszottak és verekedtek,
S gondjaiért az anyának
Sok bajt, örömet adának.

     Hajh azóta csak bút látott,
Hogy a gazda sírba szállott:
Gyermekei szétfutottak
Napkeletnek, napnyugotnak,
S a szegény nő elhagyatva
Úgy maradt, mint a szedett fa.

     Az idő jár, s ő csak megvan,
Hol reményben, hol bánatban.
Szűken teng kis vagyonábúl, -
És ha néha sorsa fordúl,
Gazdálkodni még most sem tud,
Ha neki van, másnak is jut:
Jobb időkből rosz szokása,
Hogy a könyeket ne lássa,
Megfelezni kis kamráját,
S maga gyakran szükséget lát.

     Most ott ül az asztal mellett,
Imakönyvében keresget.
Könyvét híják Rózsáskertnek,
Melyben szent rózsák teremnek.
Régi, jó, de kopott jószág,
Melyet még csak a barátság
S egypár ernyedt szál tart öszve,
Oly igen meg van viselve.
S ím kopognak, és köhentve
Az öreg jó Sára lép be:
"Isten áldja meg, nagyasszony!
Most ugyan csak legjobb itthon.
Jó, hogy ilyenkor ki nem jár,
Majd elvesztem, oly nagy a sár."
,Hát mi jót hoz, Sára néni?'
"Istenem! bár tudnék hozni.
Egy kéréssel jöttem volna,
Ha miatta meg nem szólna.
Oly nehéz most a szegénynek,
Tán jobb volna, ha nem élnek.
Imádságos könyvet kérnék,
Higye meg, most oly jólesnék.
Mert hiszen ha már az ember
Szépszerint jóllakni sem mer,
Már ha szűken él kenyérrel,
Éljen isten igéjével,
Így legalább árva lelkünk
Az imádság tartja bennünk.
Itt, tudom, van heverőben:
Adjon az isten nevében."

     ,Jó asszony, felelt az özvegy,
Könyvem nincs több, csak ez az egy,
De ha már úgy megkivánta,
És ettől függ boldogsága,
Vegye egy felét jó névvel,
Én beérem más felével.'
S fele ide, fele oda,
Könyvét kétfelé osztotta.

     Most a két jó öregasszony,
Hogy semmi jót ne mulasszon,
Fél könyvből, de nem fél szívvel,
Imádkoznak este, regvel,
S ha van isten mennyországban,
Nem imádkoznak hiában.

1847. április 27. előtt


VÁSÁRHELYI PÁL SÍRKÖVÉRE

 


1                

Mértem az országot, vizeinek kísérve futását,
     És utat a csüggő sziklafalakba törék.
Elfeledém, hogy utam bizonyos, s hogy amennyi nekem kell,
     Amint megszületém, mérve lön a kicsi föld.

2                

Hallom-e még zúgásaidat, Tisza féktelen árja!
     Látom-e, zöld koszorús róna, virányaidat?
Eljön-e a délbáb tündér palotáival álmom
     Képeihez, szebbnek festeni a honi tért?
Oh siket és vak a föld. De ha nemzetem egykor idézné
     Hű nevemet, lelkem hallja s megérti e szót.

1847. április 12. előtt


MI BAJ?

 

Mi ok, hogy tégedet
Kell féltenem,
Mi kéne még neked,
Én nemzetem?

Földed bort és buzát
S aranyat ád,
Mégis szegény fejed
Szükséget lát.

Az arany kirepűl
Fejed felett,
Vad éhség néz veled
Farkasszemet.

Kit egykor gyűlölél,
Most kedvesed,
Még a pityóka is
Rajtad veszett.

És pénzed soha sincs,
Csodálatos!
Pedig még vized is
Aranyat hoz.

Gondolkozál-e már,
Mi adna pénzt?
Tégy mint más nemzetek:
Végy kölcsön - észt.

Szabadságod dicső,
De magtalan;
Üdv nem terem sötét
Árnyékiban.

Törvényid száma nagy,
Ki tartja meg?
Betegség ez a sok
Törvény neked.

És volna szép Dunád,
De berekedt,
Végén egy jó barát
Hurkot vetett:

Széles határod is
Görcsöt kapott
Mindinkább befelé
Vonogatod.

Mi lelt, beteg vagy-e,
Mi kéne még,
Mit adjon, hogy üdülj,
A kegyes ég?

Rosz gazda vagy, szegény
Jó nemzetem,
Gazdálkodásodat
Nem szeretem.

Kivánod ami nincs,
S nem kapható,
S mid van, kezed között
Olvad mint hó.

Hol a hű szorgalom
S szent indulat,
Emelni s védeni
Országodat?

Helyt adni másnak is
A jog terén,
S nem tűrni a jogot
Bitor kezén?

De mindez még sebaj,
Ha lelked van,
Ha lelked csábokért
Nincs áruban;

Ha lelked ébren áll
Jó s rosz napon,
Világol és hevít
Munkáidon.

Ha ezt is eladod,
Jó éjszakát,
Nincs isten, aki le
Tekintsen rád.

1847


JÓSLAT

 

Ki mondja meg, mit ád az ég?
Harag, káromlás volt elég;
Gyülöltünk mint kuruc, tatár,
Bánkodtunk mint a puszta vár;
Ügyünk azért
Sikert nem ért.
Pedig neked virulnod kell, o hon,
Lelkünk kihalna hervadásodon.

Hát félre bú és gyűlölet!
Vagy bár gyülöljünk szellemet,
Azt, mely közöttünk lakozott,
És eggyé lenni nem hagyott:
E gyülölet
A szeretet.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Túl és innen sok késő századon.

A gyülöletnél jobb a tett,
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Vagy szégyen rögzik minden fiadon.

Mi tilt jobbakká válnotok?
Ha eddig pazaroltatok,
S idő, ész, pénz elszóratott
Megvenni a gyalázatot:
Elég az ok
Javulnotok.
Mert még neked virúlnod kell, o hon,
Bár bűneink felhőznek arcodon.

A verseny nyilt, a nemzet él,
Ha egy jobb tagja sem henyél,
Jut ember és kéz, munka, vér;
Mi volna az, mit el nem ér?
S legyen dicsőbb,
Ki tettre főbb.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Ragyogva hírben büszkén, szabadon.

Itt még e föld, mély sírjaiból
Az elhúnyt ősök lelke szól.
Munkát reá s szabad kezet:
Dicső kert lesz a sír felett,
Zöldelni fog
Bérc és homok.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Miért volnál az éggel oly rokon?

Mit a müvészet, tudomány
Csodásat, üdvöst hagy nyomán,
Adjuk meg e hazának azt
A hervadatlan szép tavaszt.
Mult és jövő
Igy egybe nő.
Mert még neked virulnod kell, o hon,
Fölül időn és minden sorsokon.

Vagy nincs erőnk? Az nem lehet:
Ártunk egymásnak eleget.
Lesz költő, szónok és vezér,
És tudomány, mely eget ér;
De tisztelet
A gúny helyett!
Mert még neked virulnod kell, o hon,
A szellemek kincsével gazdagon.

Fut, fárad a sok idegen.
Miért? hogy tápja meglegyen,
S mi tőlük várjuk a csodát
Fölékesítni e hazát?
E jog nekünk
Szent örökünk.
És még neked virulnod kell, o hon,
Vérünknek lángja ég oltárodon.

Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Mely visszanyom.
És még neked virulnod kell, o hon,
Mert isten, ember virraszt pártodon.

1847 eleje


(ISTVÁN NÁDORNAK)

 


1                

Itt születél: a föld örömében reszket alattad,
     Mint anya, mely kebelén érzi repesni fiát.
És itt őrzi szived legdrágább sírjait a föld:
     Nem vagy-e mindenkép: gyászra, örömre, miénk?!

2                

Mit várunk tőled, kérdezd meg atyádat a sírban,
     Mint bízunk benned, halld ez örömriadást.

3                

Itt születél, fia vagy minden csep vérrel e honnak,
     Minden csep vérünk, így rokonulva tiéd.
El ne feledd, a jogtalanok sorsára tekintvén,
     Hogy ten véreidet nyomja az ősi iga.

4                

Jobban mint mi birók nappallá tenni ez estét,
     Bírd te világossá tenni a szellemi éjt.

5                

Hogy nem egyenlő hang üdvözl országos utadban,
     Vádat azért, fenség, honfiaidra ne tégy.
Szólnának, de kezök, nyelvök van régi bilincsben:
     Oldd meg s tapsaikat hallani fogja az ég.

1847. augusztus vége - szeptember eleje


B. K... P... SIRKÖVÉRE

 

Meghalt 16-ik évében

Aki fiának örűl, mert szép, jó, ritka tehetség,
     Mert delien serdűl, s lelke nagyokra törő,
Mert ihletve van a nagy erények örök hite által
     S szent akarattal lép a komoly élet elé:
El ne beszélje nekünk örömét. Mi egy életi üdvöt,
     Vérünk büszke faját e kora sírba tevők.

1847. november közepe előtt


(VÉGIVADÉK VAGYOK...)

 

Végivadék vagyok én, a hős Kray Pál unokája,
     Drága szülőimnek gyásza, keserve korán.
Éltem volna, erős szándék lángol vala bennem,
     Lenni dicsőségök a haza jobbjai közt.

1847. november közepe előtt


(E KÖVET A VÉGSŐ...)

 

E követ a végső ivadéknak egy ősi családból
     Adjuk a gyermeknek fájdalom-érte szülők.
E kő mindvégig nehezen fog nyomni szivünkön,
     E követ onnan csak egy teszi félre - halál.

1847. november közepe előtt


(CSERHALOM EZ...)

 

Cserhalom ez - melynek a hír örökifju kezében
     A nagy idők rémes lángu szövétneke ég.
Itt küzdött Salamon, bölcs Géza s az isteni László,
     Híván fenndörgő hangon a büszke vezért;
A hölgyrablót itt sujtotta halálra s leányát
     A szomorún vívó aggnak ölébe tevé.
S elhulltak mind, kik dúlni jövének orozva,
     Véres sírhalomúl nyerve a harc mezejét.
Nagy diadal volt ez s ha viszály nem jő vala közbe,
     A szent hon kebelén nem terem annyi Mohács.

1847. november 16. előtt


(HONFI! HA GYŐZTES APÁK...)

 

Honfi! ha győztes apák emlékét látni kivánod:
     Itt áll Cserhalom is, mint diadalmi szobor.
Rajta a kun sereget Salamon, s két ifju levente:
     László, Béla fia s Géza tiporta alá.
László megmenté az elorzott püspöki szűzet,
     S megmentvén a leányt: megszabadult az anya.

1847. november 16. előtt


SZABAD SAJTÓ

 

Kelj föl rab-ágyad kőpárnáiról,
Beteg, megzsibbadt gondolat!
Kiálts fel érzés! mely nyögél
Elfojtott, vérző szív alatt.

Oh, jőjetek ki, láncra vert rabok,
Lássátok a boldog, dicső napot,
S a honra, mely soká tűrt veletek,
Derűt, vigaszt és áldást hozzatok.

1848. március 15-16


HARCI DAL

 

Azért, hogy a szabadság
Vérben füröszti zászlaját,
Azért, hogy szent nevére
Hálátlan és gaz vészt kiált,
Ne lássam, oh dicső hon!
Halványan arcodat,
Vagy drágán megfizessék
E halványságodat.
     A sikra, magyarok!
     Fegyvert ragadjatok.
     Hazánkat ujra meg kell váltani.
     E drága föld szinét
     Borítsák szerteszét
     A pártütőknek véres csontjai.

A fondor hatalommal
Rabló, zsivány szövetkezett;
S a nép szivébe mérget,
Undok koholmányt ültetett.
S a nép, melyet szabaddá
Emeltél föl veled,
Most irtó háborút kezd
Oh nemzet, ellened.
     A sikra, magyarok!
     Fegyvert ragadjatok.
     Hazánkat ujra meg kell váltani.
     E drága föld szinét
     Borítsák szerteszét
     A pártütőknek véres csontjai.

Alant apáink sirja
Itt minden rög, fűszál miénk:
Egy ezredéves harcban
Véráldozattal öntözénk.
Magyarok lelke áll őrt
Minden fűszál felett,
Magyarnak lelke, karja
Véd minden porszemet.
     A sikra, magyarok!
     Fegyvert ragadjatok.
     Hazánkat ujra meg kell váltani.
     E drága föld szinét
     Borítsák szerteszét
     A pártütőknek véres csontjai.

Isten, világ itéljen!
Ha vétettünk is valaha,
Kiszenvedénk, s megadtuk
Embernek, ami ős joga.
Zászlónkon a szabadság
S függetlenség ragyog,
Vész és halál reá, ki
Ez ellen fegyvert fog.
     A sikra magyarok!
     Fegyvert ragadjatok.
     Hazánkat ujra meg kell váltani.
     E drága föld szinét
     Borítsák szerteszét
     A pártütőknek véres csontjai!

1848. július-augusztus(?)


(LÉGY BUZGÓ, DE...)

 

Légy buzgó, de szerény, birónak még te kicsin vagy,
     Élj, küzdj és munkálj s várd el itéletedet.

1848. augusztus 27 - szeptember 6.


(SETÉT ESZMÉK BORÍTJÁK...)

 

Emlékkönyvbe

Setét eszmék borítják eszemet.
Szivemben istenkáromlás lakik.
Kivánságom: vesszen ki a világ
S e földi nép a legvégső fajig.
Mi a világ nekem, ha nincs hazám?
Elkárhozott lélekkel hasztalan
Kiáltozom be a nagy végtelent:
Miért én éltem, az már dúlva van.
Ily férfitól, nemes hölgy, mit kivánsz
Emléklapodba? Inkább adj nekem
Hitet, sejtelmet, egy reménysugárt,
Hogy el nem vész, hogy él még nemzetem.
Koldulni járnék ily remény-hitért,
Megvenném azt velőm - és véremen.
Imádkozzál - te meghallgattatol -
Az tán segíthet ily vert emberen.

Gebe, 1849. október 10.


ÁTOK

 

1849. oct. 10.

Görgeinek híják a silány gazembert,
Ki e hazát eladta cudarúl.
Kergesse őt az istennek haragja
A síron innen és a síron túl.

O százezernyi hős fiak vezére,
Dicső, ha győz, dicső, ha elesik,
Ki úr leendett, milyennél nagyobb nincs,
Meghajlott a lábtúrta fövenyig.

Kezében volt az ország szíve, kardja,
S ő mint pofon vert, megrugdalt inas,
Feladta gyáván mind e drága kincset,
Bérért vagy ingyen, mindenképen gaz.

Hallgatnak ágyuink, a puska nem szól,
E némaság oh mily réműletes!
A hajdu nem küzd, a megjött huszárnak
Kardján most nem vér - csak köny csergedez.

Harc nélkül, alku nélkül így elesni!
Egymásra néznek a bús harcfiak
S a hitszegő vezérre szíveikben
Kihalhatatlan átkot mondanak.

"Isten, vagy ördög - így kérdik magokban -
Melyik teremté ezt a Görgeit?
Ily férget isten soha nem teremthet,
Ezen megtörnék emberben a hit.

Hervadjon a fű, ahol megpihenne,
Akadjon fel, midőn a fára néz,
Enyhet ne adjon éhe, szomja ellen
A föld, s ne nyujtson soha emberkéz...

Kergesse őt a balszerencse, mint
Szilaj kutyák a felriadt vadat.
Éljen nyomorból, kínból mindhalálig
S ha elhal, verje meg a kárhozat."

Gebe, 1849. október 10.


ELŐSZÓ

 

     Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a hangya:
Küzdött a kéz, a szellem működött,
Lángolt a gondos ész, a szív remélt,
S a béke izzadt homlokát törölvén
Meghozni készült a legszebb jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet, ami
Szép és jeles volt benne, megjelent.

     Öröm - s reménytől reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent szózatot,
Mely által a világot mint egy új, egy
Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje.
     Hallottuk a szót. Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy egyetem
Megszünt forogni egy pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a vész,
Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint az isten,
Ki megteremtvén a világot, embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.

     Majd eljön a hajfodrász, a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?

Baracska, 1850-1851 telén, télutóján


(MÉRT HAGYTÁL EGYEDŰL...)

 

Mért hagytál egyedűl, testvér, e puszta világban,
     Hol megdermed a szív s végre kifárad az ész.
Nélküled én most két életnek hordom igáját:
     Gyászodon a tiedet, lelkemen a magamét.

Baracska, 1851


(ÁLLÍTSÁTOK AZ EMLÉKET...)

 

Állítsátok az emléket hideg ésszel azoknak,
     Kikre az életben nem vala gond s ügyelet.
Én vérző szívvel teszem e követ a szeretetnek:
     Testvér s lelkemnek szebb fele nyugszik alant.

Baracska, 1851


(ÉPÍTÉK S MELYET...)

 

Építék s melyet titkon képlettem, az eszme
     Kezde szilárd testté nőni hatásom alatt.
De beleszólt a halál: lefelé építsetek, úgymond,
     S e fekete házat adta örökre lakúl.

Baracska, 1851


(ÁLOM VOLT-E, HOGY...)

 

Álom volt-e, hogy oly hamar eltünt életök? Álmot
     Mely kedvesbb s gyönyörűbb volna, nem adhat az ég.
Oh mért kelle fölébrednünk! a gyenge leánykák
     Mint a virág, elhervadtak időnap előtt.
Szellemök illatként szállott fel s visszaesőben
     Harmat gyöngye gyanánt hév könyeinkbe vegyűl.

Baracska, 1851


(VÉRE SZERINT NEM...)

 

Vére szerint nem anyám, nagyanyám is mostoha. Oh, de
     Legjobb lelke szerint volt igaz édesanyám.
Mint árvát s gyengét táplált jósága tejével,
     S meg nem szűnt gondos s jó anya lenni, mig élt.
Tisztelem, szeretém, hálám kísérte a sírba,
     Drága porát még a sírban is áldja szivem.

Baracska, 1851


SÍRVERS

 


1                

Hol van atyánk, hol anyánk s szeretett testvére atyánknak?
     Mind meghaltak-e? mind porba hajolt-e fejök?
Mind itt nyugszanak ők! Hogyan is válnának el, akik
     Boldog egyességben éltek egy életen át.

2                

Hő szeretet lángján férj s nő s a jó rokon éltek:
     Fél század nem volt képes eloltani azt.
A szerető rokonok sírján mért oly hideg e kő?
     A szeretet lángját szellemök égbe vivé.

3                

Mit nyujtsunk néktek, lemenőknek az ősi porokhoz,
     Drága szülék s rokonunk, élve s halálban egyek?
Annyi kegyért hideg és sikeretlen ajándok az emlék,
     Mégis örök hálánk temploma sírotokon.

Baracska-Szentiván, 1851. augusztus 28. előtt


(MINT A FÖLDMIVELŐ...)

 

Mint a földmivelő jól munkált földbe magot vet
     S várja virúlását istene s munka után:
Úgy a sírokkal felszántott földbe halottait
     Hordja koronként a végtelen emberiség.
És haloványon a dús, a szegény és a koronás fők
     Mennek alá, víg, bús, balga, mogorva vegyest.

1853 (?)


AZ EMBER ÉLETE

 

Mint az érett gyümölcs,
Az élet fájáról
Hull a fáradt ember,
Midőn órája szól.

S erény vagy bűn, öröm
Vagy bánat, miben élt,
Sírjánál írva lesz,
A nép itéletén.

De mint dúlt lant után
A megtört zengemény:
Úgy vész el sok derék
Pályája közepén.

Hiába volt dicső
Ifjú, szép és erős:
A társaságban gyöngy
A pályán elszánt hős.

Hiába volt gyönyör,
Hölgynek, ki látta őt,
Maga, merész öröm
A honfiak előtt.

Míg más kincset sovárg:
Ő boldogságban élt,
Ha fensőbb vágyakért
Adhatta életét.

Önzetlen áldozat
Volt tiszta élete:
Az embereknek üdv,
Magának dics köre.

S ha lelke húrjait
Az élet megüté,
Oly kedves volt a hang,
Mint a legszebb dalé.

Hiába! mennie
Kellett idő előtt,
Kérlelhetetlenűl,
A sír lehúzta őt.

De aki ennyit élt,
Sír el nem temeti,
Sírját a hála szent
Kezekkel öleli.

Emléke oltva van
A földbe, melyen élt,
Mélyen bocsátja be
Megáldott gyökerét.

S midőn magasra nőtt,
A fának sudarán
Ragyognak tettei
Arany gyümölcs gyanánt.

S idő és a világ
Bevégzik a müvet,
Mit véghez jutni sors
S élet nem engedett.

1854. július 12. és szeptember eleje közt


(EGY FŐÚR SÍRKÖVÉRE)

 


1                

Mit mond itt e sír, e nemes föld és e dicső ég?
     Némán így szólnak: íme a számüzetett.
Számkivetette magát: nem akart honn szolga maradni:
     Honn ha maradhata még, a haza volna szabad.

2                

A sírból ne nagyot, ha szerénységére lesz emlék;
     Egyszerü s önzetlen hazafi hamva van itt.
Ám ha erénye becséhez akarjuk mérni a házat,
     Templomot építsünk jelleme képe körűl.

3                

Gróf Battyányi vagyok, úr még síromban is: engem
     Nem verhet le vihar, meg nem avíthat idő.
Én uraságomat a nép közt osztám meg egyenlőn:
     Amit adék, örök és trónom alapja marad.

1854. július 12. - szeptember eleje


(GRÓF BATTYÁNYI VAN ITT...)

 

Gróf Battyányi van itt, magas ősök gyermeke, méltóbb
És magasabb önnön érdeme s szíve szerint.

1854. július 12. - szeptember eleje


A VÉN CIGÁNY

 

Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

1854. július-augusztus(?)


(FOGYTÁN VAN A NAPOD...)

 

Fogytán van a napod,
Fogytán van szerencséd,
Ha volna is, minek?
Nincs ahova tennéd.
Véred megsürűdött,
Agyvelőd kiapadt,
Fáradt vállaidról
Vén gunyád leszakadt.
Fogytán van erszényed,
Fogytán van a borod,
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még?
Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel
Kényedre játszottál!...

1855 (?)