Déry Tibor (28445 bytes)

DÉRY TIBOR
(1894-1977)

Nehéz feladat Déry Tiborról írni, nagyon nehéz a helyét és az értékét megítélni. Életútja és műveinek jellege különös ellentmondásokkal, alig magyarázható értelmetlenségekkel teljes. Gazdag nagypolgári család fia, otthon műveltség és gondtalan tanulási lehetőség veszi körül. Apja, amikor 1919-ben a tanácsköztársaság elveszi házaikat, öngyilkos lesz. Az akkor már 25 éves fiú viszont lelkes kommunistának tudja magát: a munkásmozgalom modern hangú költője. A bukás után külföldre emigrál, előbb Bécsbe, onnét tovább. Átkószálja Németországot, Franciaországot, Spanyolországot. Bécsben egy ideig az akkor hasonlóképpen emigráns Kassákékhoz csatlakozik, de Kassák nem elég modern neki, és nem tartja eléggé forradalminak sem. Valójában közelebb áll az anarchistákhoz, mint a kommunistákhoz. A német majd a francia avantgardot közelebb érzi a maga háborgásaihoz. Majd kockázat nélkül hazajön, hiszen nem vádolják és nem üldözik. Itthon vadul hangzó, szabad gondolattársítású szabad versekkel jelentkezik, majd ír egy erotikus tárgyú kisregényt, a Liát, amelyet az újdonságok iránt jó érzékű Osvát Ernő leközöl a legszínvonalasabb folyóiratban, a Nyugatban. Emiatt közszeméremsértésért perbe fogják. A kirótt büntetés elől újra külföldre fut, felvéve örökségét, egy bérház vételárát. Ezzel a Riviérára utazik, ahol léha, költekező életet él, míg Monte-Carlóban egyetlen éjszakán elrulettezi minden pénzét. Amikor anyja itthon el tudja intéztetni, hogy kirótt fogházbüntetését súlyos pénzbüntetésre változtassák, és ezt ki is fizeti, Déry hazajön, hogy íróként éljen. Közben verseket és fantasztikus, olykor kísérteties novellákat írt. Ezek itthon meg is jelennek. Két kisregényével a húszas években már kezd tudomásul vett író lenni. Különösen a Kéthangú kiáltás című borzongató, rejtelmes regénye jelzi, hogy megtalált egy saját hangot. Ennek a misztikus történetnek - egy bérház lakásainak tükreit elhomályosító rejtelmes erőnek, alvó gyermekek szemeiből könnyet csorgató varázslatnak, idegeket borzongató egyszerre két hangon hangzó kiáltásoknak ugyan semmi értelme sincs, de mint olvasmány érdekesebb, mint Déry bármely előbb írt vagy későbbi már tisztelt és rangot adó műve. De nem ezen az úton halad tovább. A nagy társadalmi regényt keresi. Közben pedig - elsősorban pénzkeresés okából - elképesztő mennyiségben fordít. Jól tud németül is, franciául is, de megérti az angol és a spanyol szövegeket is. A politikától annyira távol került, hogy magyarra fordítja André Gide Visszatérés a Szovjetunióból című híresen antikommunista könyvét, amelyben az író éppen arról számol be, hogyan ábrándult ki az egész Szovjetunióból és eszmevilágából. És akkor következik a hivatalos igazságszolgáltatás legelképesztőbb félreértése. Déryt a fordítás megjelenése után kommunista propaganda címén vád alá helyezik és börtönbüntetésre ítélik. Úgy látszik, se ügyész, se bíró bele se nézett a könyvbe: a fordítót a szovjetellenes könyvért mint kommunistát ítélik el és zárják hónapokra börtönbe. Ettől kezdve a kommunisták is a magukénak vélik. Úgy látszik, ők sem olvasták el Gide útirajzát.

Közben azonban már készül a főmű: A befejezetlen mondat. Hosszú évekig készül, külföldi tartózkodások éveiben, közben újra meg újra itthon. A kor nagy, összefoglaló regényét akarja megírni, azt a polgári világot, amelyben felnőtt, körülötte azt a társadalmat, amelyet megismerni vélt, s a középpontban egy férfi útját, akinek élményei és élményeket átélő egyénisége hasonlít őhozzá, az íróhoz, de csak hasonlít, nem azonos. Ennek a főhősnek, Parcen Nagy Lőrincnek egyénisége, jelleme, kalandjainak sora olyan, amilyennek maga az író szeretné tudni magamagát. Egy ilyen regényhőssel és világa teljességével a kor világirodalmi remekeit igényli versenytársának. Jól érezhető, hogy a két nagy példakép: Marcel Proust és Thomas Mann. Mintha módszerében és stílusában egybe kívánná olvasztani egyrészt Az eltűnt idő nyomábant, másrészt együtt A Buddenbrook-házat és A varázshegyet. Ez a vegyítés eleve megoldási zűrzavart ígér. Proust szubjektív impresszionizmusa és Mann megfogalmazásbeli pontosságra törő, tárgyilagos különállása stiláris önellentmondások nélkül aligha vegyíthető. De a Thomas Mann-féle mintakettősből Buddenbrookék családregénye tudatos folytatása a XIX. század polgári realizmusában kikristályosodott társadalmi nagyregényeknek, a típusok objektív külső ábrázolásának, míg A varázshegy a modern, jellegzetesen XX. századi pszichológista ábrázolás klasszikus példája. Ezeknek a modelleknek egybeolvasztása szükségszerűen magával hozza azt a stiláris egyenetlenséget, előadásbeli zűrzavart, ami jellemző lesz az agyonzsúfolt és alig-alig áttekinthető A befejezetlen mondatra. A végre elkészült, igen nagy terjedelmű regény egyelőre nem talál kiadóra. Déry szerencséjére Illyés Gyula kéziratban megismeri és lelkes hangú ismertetést ír róla. Alig elképzelhető, hogy Illyés valóban végigolvasta ezt a szövegrengeteget. Az sem valószínű, hogy ha lett volna türelme végigolvasni, akkor annyira tetszett volna neki, mint ahogy lelkesedett érte. De jó barát volt, ő maga is várta az új nagy magyar regényt, és ha csak szemelgetve bele-beleolvasott, akkor már nagyon is valószínű, hogy elragadta a cselekmény témagazdagsága, a jellemek változatossága, egy-egy zárójelbe tett mellékmondat önmagában lírai szépsége. Valószínű, hogy a szemelgetésekből kirajzolódott előtte egy sokkal egységesebb, sokkal áttekinthetőbb kompozíció, mint amilyen a zegzugos mű valójában. A saját regénylátomását képzelhette bele az ötletszerűen megismert részletekbe, és ez lelkesítette a híradásra. Ettől kezdve pedig az igényes irodalom várni kezdte Déry nagyregényét. Amikor pedig már a háború után végre megjelent a háromkötetes szövegóriás - kinek volt akár kedve, akár mersze másképpen vélekedni, mint az az Illyés Gyula, akinek ízlésében még azok sem kételkedtek, akik egyébként nem is voltak vele azonos véleményen? És erre az előzetes beajánlásra következett Lukács György eleve döntőnek tartott kritikája. Senki se tudja, hogy Lukács valóban betűről betűre elolvasta-e ezt a rendkívül nehezen olvasható, óriási terjedelmű három kötetet. Kétségtelenül vannak igen szemléletes, itt-ott igen szépen fogalmazott részletei. Néha egy-egy zárójelbe tett, fejezetnyi magyarázó mondat sokkal jobb és kerekebb, mint az, amit magyaráz. De lankadatlanul végigolvasni - ez az edzett olvasók számára is túl nagy megpróbáltatás. Az azonban bizonyos, hogy különbözik minden regénytől, amit addig magyarul írtak, és van valami nagy távlatú, nyugati regényekre emlékeztető légköre. Ezt azonnal meg kellett éreznie Lukács Györgynek. Ő pedig már nagyon várta azt az új magyar regényt, amely politikai célzatában szocialistának mondható, de beleépül a polgári nagyregény európai hagyományaiba. Számára Balzac volt a legfőbb hagyomány és Thomas Mann a legfőbb kortárs. A magyar regények hagyományaitól és eredményeitől idegenkedett: Jókait kifejezetten nem szerette, de Victor Hugót és a francia romantikát sem. Walter Scottot realistának mondotta, tagadta, hogy ő az európai romantikus regény kezdete, a francia és a magyar romantikus regény fontos ösztönzője, mert csak tagadva romantikus voltát sorolhatta be tisztelve elismert írói közé. De azt a modern prózaepikát sem értékelte, amely Proustban, nálunk Krúdyban érkezett a remekművekig. És Mikszáth realizmusában is anekdotázó vidékiességet látott. Déryben tehát azt az új magyar, európai módon realista írót fedezte fel, aki különbözik az eddigi magyar regényirodalom eredményeitől, politikailag szocialista, mégis távol áll - illetve most már eltávolodott - attól a számára ugyancsak ellenszenves avantgardtól, amelyet Kassák és köre képviselt. Mindezért úgy üdvözölte A befejezetlen mondatot, mint a végre megszületett magyar realista nagyregényt. Lukács ítélete pedig akkor proféciának és apostoli kinyilvánításnak hatott. (Egy akkori - irodalmi körökben - mondogatott szellemeskedés szerint: "Szép az, ami Lukács Györgynek érdek nélkül tetszik".) Később volt egy időszak, amikor Lukácsot a kultúrpolitika háttérbe szorította, de értékítéleteit akkor is mértékadónak tartották. Déry tehát egyszeriben az élő irodalom főszereplői közé emelkedett. S habár a tisztelt nagyregényt elég kevesen olvasták, kisebb terjedelmű új műveivel népszerű is lett. Nem is méltatlanul. Néhány novellája, elsősorban a Budapest ostromának napjait idéző Alvilági játékok című kötet darabjai, és két hamarosan elkészült színdarabja (A tanúk, Tükör) érdekes, művészi színvonalú irodalmi alkotások. Kétségtelen, hogy ez időre olyan színvonalú íróvá fejlődött, aki az élő irodalom méltán elismert alakjai közt tudhatta a helyét. De nemcsak ő, hanem a kultúrpolitika is a példamutató, a legfőbb szereplők közt tartotta nyilván. Valóban igényes, gondos stílusú íróművész volt, aki a következő évtizedekben néhány novellában (például a Szerelem című kötet darabjaiban vagy a híres Niki című kutyatörténetben) és egy-két regényben (a kafkai hangulatvilágra emlékeztető G. A. úr X-ben történetében, meg az öregedés tragikomikumáról szóló Kedves bóperben) alighanem maradandókat hozott létre. Irodalmi és politikai szerepe azonban sokkal látványosabb és hangzatosabb volt, mint valódi jelentősége. A regényciklusnak induló, de csak két kötettel elkészülő Felelet politikai vihart kavart. A párt- és nevében maga Révai József, a testet öltött kultúrpolitikai diktatúra - nem volt megelégedve a regény személyeinek politikai fejlődésével. Ezek elég jól felvázolt jellemtípusok, csak a viták és akadályok folytán nem volt alkalmuk kifejlődni. És, mi tagadás, a cselekmény nagyobb része eléggé érdektelen. De mivel a hivatalosan rendezett irodalmi vita folyamán Déry ragaszkodott művészi elképzeléséhez, a legdogmatikusabban pártosok körében gyanús kezdett lenni, hogy nem is olyan jó kommunista, mint amilyennek ő maga hiszi magát. Ez az ellentét fokozta kritikáját sok mindennel kapcsolatban, amelyet addig fegyelemmel elfogadott. Ezért került magatartása 1956 tragikus bukása után vád tárgyává. Ő a kitörő viharban kommunista hittel állt a kommunista Nagy Imre oldalán. És amikor Nagy Imre ellenforradalmárság vádjával lett a nemzet vértanúja, akkor a nála nem kevésbé kommunista Déry Tibort - és vele még jó néhány írót - súlyos börtönbüntetésre ítélték. Négy év múlva szabadult kegyelemmel. Ez a megpróbáltatás az egész nemzet tudatában növelte tekintélyét. 83 éves korában, dicsősége teljében halt meg. Jó író volt, de aligha olyan nagyon jó, ahogy hirdették. Egy-két műve alighanem maradandó értékű. Sok részletérték van főművében, A befejezetlen mondatban is, de túlsúlyban van az olvasást megnehezítő törmelékanyag. A Feleletnek is vannak részértékei, de nemcsak töredék, torzó is. Ezért oly nehéz írni róla, értékét meghatározni. Mert nem jelentéktelen, de nem elég jelentékeny.


TARTALOM