Németh László (21530 bytes)

NÉMETH LÁSZLÓ
(1901-1975)

Véleményeiben, ítéleteiben, megállapításaiban sokszor tévedett, de életműve ismerőinek mégis úgy rémlik, hogy ő volt a legokosabb ember századunk egész magyar irodalmában. Műveltsége káprázatos volt: óriási irodalmi, történelmi, filozófiai, esztétikai, néprajzi ismerete mellett alaposan jártas volt a modern természettudományokban; biztonságos nyelvtudása nyelvészekkel vette föl a versenyt (semmit sem szeretett fordításban olvasni, inkább megtanult még egy nyelvet, hogy az elébe kerülő könyvet eredetiben értse; műfordításai pedig filológiailag is, hangulatilag is példamutatóan pontosak). Bár vérbeli prózaíró volt, a verstannal professzori szinten volt tisztában, s ha a dráma stílusa úgy kívánta, példásan tiszta jambusokban tudott fogalmazni vagy Shakespeare-t fordítani. És ha személyes beszélgetések közben ellentétes vélemény hangzott el, nemcsak méltányosan tudomásul vette, és kizárólag világosan kifejtett észokokkal szállt vitába, hanem modorának rendkívüli kedvessége, a beszélgető partner feltétlen tisztelete egyszerűen lefegyverezte azokat is, akikkel éppen nem értett egyet. Úgy vettem észre: általában éppen az volt rá jellemző, hogy teljesen soha senkivel nem értett egyet. Élete java részében minden jobboldali baloldalinak, minden baloldali jobboldalinak gyanította vagy éppen vádolta. De még aki vádolta is, első személyes találkozáskor menthetetlenül megszerette, miközben aki rajongott érte, az sem érezhette, hogy mindenben egyetért vele. Mindig azt mondta és írta, amit valóban hitt, nemegyszer nagyon is meghökkentve azokat, akik éppen eszmetársuknak tudták, s nem kevésbé azokat, akik ellenfelüknek hitték azt, aki most csodaképpen egyetért velük. Így azután ez az alkatilag társasági ember, a bölcs igehirdető és kellemes csevegő, akit szakadatlanul népének és az emberiségnek közös gondjai és lehetőségei izgattak, miközben valahogy minden olvasó emberre hatott, végérvényesen légüres térben, elszigetelt magányban tudhatta magát. És ha mindehhez hozzáteszem, hogy az a tényleg megállapítható magas vérnyomása, amely végül is élete nyolcadik évtizedében halálát okozta, évtizedeken át egy hipochonder szorongásos halálfélelmével töltötte el, és orvos lévén, évtizedeken át szakszerűen, napról napra figyelte egészségének pillanatnyi állapotát; és hogy továbbá családfői gondjait hajlamos volt az emberi nem minden családban élő férfiának gyötrő gondjaivá általánosítani, hogy közéleti gondjai mellett nyomasztó hangulatú családi drámákat írjon a férfilét megpróbáltatásairól - hát akkor előttünk áll egy olyan gondolat- és érzelemgazdag író, aki szinte szimbolikus magasságban testesíti meg korunknak azt a jellegzetes típusát, amelyet politikai nyelven "harmadikutasnak" szoktak nevezni, miközben mindenkinél jobban érti, hogy nincs "harmadik út" az adott történelmi körülmények között. De még azt is mondhatnám, hogy ő volt Rousseau tanításainak legelkésettebb, bár legszínvonalasabb képviselője abban a XX. században, amelyről mindenkinél jobban tudta, hogy semmiféle módot nem ad a hajdan forradalmi, humanista és demokratikus, de a merőben megváltozott világgazdálkodás folytán történelmi emlékké avult rousseau-izmusra.

Nagyon kulturált Don Quijote volt, de olyan Don Quijote, akitől végül is egész nemzete megtanulta, hogy nincs mód Don Quijotének lenni, sőt helytelen is erre törekedni.

Művelt otthonból indult, apja tanár volt, eleinte maga is bölcsésznek készül, csakhamar azonban úgy gondolja, hogy a humanisztikus ismereteket olvasás útján is elsajátíthatja az ember, de immár nincs korszerű műveltség természettudományos felkészültség nélkül. Ezért iratkozik át az orvosi fakultásra. De azért is, mert a gyógyítani akaró emberek fajtájába tartozik. Testet gyógyítani, lelket gyógyítani, társadalmat gyógyítani... vagyis felismerni, hol a baj - és segíteni: ezt csinálja majd világéletében gyakorló orvosként, íróként, filozófiai színvonalú publicistaként, pedagógusként. A doktorátusához még egy fogorvosi szakképesítést is szerzett. Volt is egy ideig fogorvos, azután iskolaorvos. Közben huszonnégy éves fővel megnyerte a Nyugat novellapályázatát. Évjárata szerint akár a Nyugat második nemzedékéhez is számíthatnók, de szűk volt neki a Nyugat polgári humanizmusa. Úgy is mondhatnám, hogy jobbra is állt ettől, balra is állt ettől. Mert az emberekhez, a társadalomhoz való viszonya, jövővárása eleve rejtett benne egy szocialista lehetőséget, de hitte még, hogy a magát oly hangzatosan kereszténynek hirdető rendszer komolyan veszi a kereszténység szociális tartalmát. Ezért írt párhuzamosan a Nyugat ellenlábasaként létrehozott Napkeletbe és a Protestáns Szemlébe, amely némiképpen idegenkedett az erősen katolikus szellemű Napkelettől is, még inkább a demokrata polgári Nyugattól. Ezzel Németh László elérte, hogy bár mindhárom helyütt elismerték rendkívüli felkészültségét és írói tehetségét, de itt is, ott is, amott is vendégszereplő idegennek tekintették. Ebben a korai korszakában, ha írt is néhány kitűnő - nagy lélektani ismeretre valló, gondosan fogalmazott - novellát, elsősorban mint esszéírót tartották nyilván. És az esszéíró akkor is jellemző marad egész művészi magatartására, amikor már könyvespolcnyi regényt és drámát hozott létre. Az eszmék tisztázása, az eszmék szembesítése, a gondolatiság szépirodalmi műveinek is nélkülözhetetlen tartalmi eleme. Nem egy drámája, főleg történelmi drámái: dialógusban kifejtett esszék. Megfigyelésem szerint többségük érdekesebb is olvasva, mint színpadra állítva. Regényeinek jó részében is uralkodó elem az elmélkedés vagy a vélemények vitája.

Amikor 1932-ben egy tanulmánya kapcsán Babitscsal nézeteltérése támad, nem ír többet a Nyugatba, de a Nyugat ellenfeleinek lapjaiba se, hanem maga indít egy olyan, főleg ismeretterjesztő folyóiratot - a Tanút -, amelyet egyedül ír. Erre annak idején Bródy Sándor adott példát: egy folyóirat minden számát első szótól az utolsóig egyedül írni. A Tanú igen népszerű lett az értelmiség legkülönbözőbb köreiben. Most egy ideig Németh Lászlót - a kommunistáktól jobbra és a kifejezett fasisztáktól balra - magáénak érzi az olvasók többsége: irodalmi, kultúrtörténeti, filozófiai, tudományos ismeretterjesztő munkája szinte országos agitáció a műveltségért. És minthogy ezekben a harmincas években hajlamos arra is, hogy elhiggye Gömbösék szociális demagógiáját (nem állt egyedül ebben irodalmi életünkben), tehát a jobboldal is magáénak tudja. Egy időben a Rádió irodalmi osztályának vezetője. Igyekezett az élő irodalom egészét népszerűsíteni, megpróbált felülemelkedni az igazi és az ál ellentéteken, de közben maga is hitte, hogy minőségi különbség van népies és urbánus között, s ő maga a népi írókban vélte felismerni nemcsak esztétikailag, hanem politikailag is a jövendő előkészítőit. Utópista elképzeléssel fogalmazott meg egy olyan elérendő magyar társadalmat, amely a paraszti kismagántulajdonon alapul. Ehhez művelt paraszti társadalomra lenne szükség, amely hozzáértő gazdálkodással egyetlen jól jövedelmező kertté formálná az országot. Ábrándja egy olyan, szocializmushoz közelálló, de mégis magántulajdonon épülő parasztdemokrácia volt, amely Rousseau XVIII. századbeli elképzeléséhez hasonlatos. Megvalósítása a század viszonyai között képtelenség volt (már Rousseau-é is az volt annak idején), de a népi írók és híveik lelkesen fogadták. És Németh László egyszeriben a népiek főteoretikusa lett, számomra különös paradoxonként ez a jellegzetesen városi értelmiségi, ez az intellektuális urbánus odasodródott a népiek közé. Csakhogy igazából senki sem értett vele egyet a népieket nagyban-egészben összefogó Nemzeti Parasztpártban. És amikor a növekvő fasizmus élesen választotta el egymástól a baloldaliakat és a jobboldaliakat, Németh László úgyszólván magára maradt a középen. Darvas József túl messze balra, Sinka István túl messze jobbra állt tőle, a többiek is vagy az egyik, vagy a másik irányba húzódtak tőle, miközben szakadatlanul tisztelték tudását, sőt ismételték elméleteinek gondolatait.

Ahogy erősödött a fasizmus, úgy maradt egyre magányosabb, de mindinkább feladatának érezte: utat mutatni, történelmi szerepet játszani. És ez a magatartás lett benső erkölcsi mértékévé. A történelem nagyjai nagy szerepeket játszanak: ez lesz a problémája talán legjobb, legszebb, és alighanem legszínszerűbb történelmi drámájának, a sokkal később írt Széchenyinek.

A harmincas évek derekától egyre inkább szépirodalmi eszközökkel akarja kifejezni, amit a világról tud. Óriási regénysorozatban mérné fel a magyar társadalmat. Drámáiban a történelem nagy egyéniségeivel példázza az eszmék képviselőinek és a társadalomnak viszonyát. Kétségtelen, hogy legtöbb szépirodalmi művében is uralkodó az esszéelem. De nagyon jól ért közben az irodalom műfaji kérdéseihez, csak sokszor elragadja az elmélkedő-népművelő-népnevelő szenvedély - ilyenkor kiesik a cselekményből és értekezéseket sző, elméletekkel magyaráz, észokokkal érvel, megszakítva a cselekményeket. Ezért mondják sokan fárasztónak a legtöbb regényét és drámáját. Célja mindig a nép ügye, de igazi olvasóközönsége a művelt értelmiségi.

Jobb- és baloldal egyaránt hat rá, és ő végül is ellenáll mind a kettőnek, becsüli Szabó Dezsőt, de megszabadul szellemi befolyásától, becsüli Kassákot, de egy pillanatig se kerül hatása alá. Igazi harmadikutas, és erre a fasizmus idején ugyanúgy nincs lehetőség, mint a fasizmus legyőzése után.

A felszabadulás éveiben ugyan megjelenik művészileg leghibátlanabb regénye, az Iszony - egy hideg természetű vidéki úriasszony nyomasztó és egész társadalmi rétegre valló lélekrajza -, helyét azonban még nem találja. Egy időre kívül reked az irodalmon. Ekkor megy évekre Hódmezővásárhelyre, ahol iskolaorvos és biológiatanár. Itt keletkeznek legjobb pedagógiai esszéi, és írja azokat a drámákat, amelyek majd megjelenvén, az irodalom első sorába emelik szerzőjüket. 1957-től kezdve nemcsak a legnépszerűbb írók egyike, hanem az élő irodalom egyik legfőbb szereplője is. Felismerte a történelem parancsolta szerepet és erkölcsi kötelességként vállalta. A József Attila-díjat még mint műfordító kapta, a Kossuth-díj már a korszak nagy alkotóművészének szólt. És közeledve hatvanadik évéhez, következett alkotókészségének virágkora. Epikai fő műve, a nagy terjedelmű Égető Eszter, megjelenésétől klasszikus regénynek számít. Drámáit - történelmi képeit és családi tragédiáit - egymás után adják elő, és gyorsan írja az újakat. Köztük a Széchenyi mellett legszínszerűbb és legerősebb konfliktusú Bolyai c. drámáját, amelyben egybeötvözi a történelmi problematikát és a családi konfliktust. Galileije a kor egyik legnagyobb színházi sikere.

Idővel súlyosodik betegsége, és növekszik szorongása romló egészsége miatt. De dolgozik, amíg bírja. És végül mégis úgy érezheti, hogy nem magányos az ellentétek között. Megérheti, hogy a nemzet élő klasszikusának tekinti.

Óriási életműve még alapos kritikai feldolgozásra vár, de úgy ítélem, az már most kétségtelen, hogy a tévedések, zsákutcák után, a jóhiszemű tévelygések útját járva, az életmű java része a század legnagyobbjai közt biztosítja helyét.


TARTALOM