Rákóczi Ferenc (14705 bytes)

RÁKÓCZI FERENC
(1676-1735)

Ha magyar ember hallja vagy kimondja a Rákóczi nevet, akkor a nagy hírű és nagy múltú családból II. Rákóczi Ferencre gondol. A többi Rákóczihoz mindig hozzátesszük keresztnevét, esetleg uralkodói sorszámát, hogy első vagy második Rákóczi György vagy első Rákóczi Ferenc vagy esetleg Rákóczi Zsigmond, hiszen már ez a szépapa is erdélyi fejedelem volt. De így, minden sorszám és keresztnév nélkül, egyszerűen a családnév kimondásával csakis őrá, nemzeti történelmünk felejthetetlen nagy alakjára, még csak nem is Erdély választott fejedelmére, hanem a kuruc szabadságharc vezérére, a "vezérlő fejedelem"-re, az embernek is, államférfinak is példaszerű egyéniségre, a későbbi évek nagy bujdosójára s végül a rodostói számkivettetés magasztos lelkű reményvesztettjére kell gondolnunk.

Mint történelmi alak, a magyar századok egyik főszereplője; arra azonban csak a könyvek közt otthonos és a nemzeti múlttal meghittebb viszonyban élő elmék szoktak a név kiejtésekor azonnal emlékezni, hogy ez a Rákóczi Ferenc a XVIII. század első harmadának legjobb, gondolatokban és érzelmekben leggazdagabb írója. Sőt még költészetünk is szegényebb volna nélküle, még akkor is, ha csak azokat a lírai műveket írta, amelyekről hitelesen megállapítható, hogy tőle származnak. Holott a kuruc költészetnek van egynéhány olyan emléke, amely úgy élt a köztudatban, mint Rákóczi műve. Hiszen nemzedékek esküdtek, hogy a talán legeslegismertebb és formailag legtökéletesebb, bár mindössze nyolcsoros kuruc éneket Rákóczi rögtönözte, s vált azonnal a szabadságharcosok harcos hitvallásává. Ki ne ismerné?

Semmi egyéb nem igazolja ugyan Rákóczi szerzőségét, mint a nép emlékezete, ami azonban nemcsak azt jelenti, hogy "talán" valóban ő írta, hanem azt is, hogy a nép úgy vélte: vezére költő is. Ezt a közhitet pedig már tényként bizonyítják azok az imádságszövegek és vallásos lírai zsoltárváltozatok, amelyeket kétségtelenül Rákóczi írt, méghozzá olyan áhítatos fogalmazással, amelyet egyaránt a magáénak tudhatott katolikus és protestáns hívő. Ez az egyetemes, felekezeteken felül álló kereszténység pontosan megfelelt a vezérlő fejedelem kultúrpolitikai szándékának, amely ellenezte a hitvitázó irodalmat, mert az megbontja a nemzet egységét. De túl a bölcs politikai belátáson, következett ez a türelem a mindvégig mélységesen vallásos keresztény Rákóczi egész bölcseleti magatartásából. Nemcsak vallásos jellegű írásaiból, hanem önéletrajzából is kiviláglik, hogy a katolikusnak született és jezsuiták nevelte férfi érett korára, bizonnyal sok töprengés és benső vita következtében, janzenista lett, vagyis olyan katolikus, aki sok mindenben egyetértett a kálvinizmus tanaival is. Az előző század nagy francia haladóinak - Pascalnak, Racine-nak - világnézete volt ez. A rendkívül művelt, magyarul, latinul, németül és franciául egyaránt anyanyelvi szinten beszélő, olvasó és fogalmazó Rákóczi ugyanolyan járatos volt az antik irodalomban, mint a francia klasszicizmus kultúrájában. És anyjának nagybátyja az a Zrínyi Miklós, aki az előbbeni évszázadnak nemcsak legnagyobb magyar politikai lángelméje, hanem legműveltebb és legjobb költője is. Apai dédanyja pedig az a Lorántffy Zsuzsanna, aki asszony létére jelentékenyebb kultúrpolitikus volt, mint bármely férfiember ama korszak uralkodói köreiben. Rákóczi tehát nemcsak azt kapta örökségül a Rákóczi-, Zrínyi-, Báthori-, Lorántffy-elődöktől, hogy népének vezére legyen, hanem olyan irodalmi kultúrát is, amely kitűnő írói képességei folytán talán irodalomtörténetünk egyik főalakjává tette volna, ha sorsa nem kényszeríti az elháríthatatlan és végül is tragikus történelmi szerepre.

De még így is, még ha kétes hitelességű világi költészetét, hiteles vallásos írásait, erőteljes stílusú politikai beszédeit és szinte Zrínyit folytató hadtudományi munkáit - elsősorban a Hadakozó emberek tanító scholáját - csupán egy jó íráskészségű államférfi és hadvezér közéleti életének mellékterméke gyanánt fogjuk fel, két főműve, a franciául írt Emlékiratok és a latinul írt Vallomások vitathatatlanul irodalmunk klasszikus remekei közé tartozik.

Mindkettőt már a hontalanság korában írta. Az Emlékiratokkal 1716-ban a világ közvéleményéhez szólt; a kuruc szabadságharc történetét, a magyar nemzet küzdelmét akarta a nagyközönség tudomására hozni. Elsősorban a franciák művelt és politikailag befolyásos rétegeiben igyekezett rokonszenvet ébreszteni az elbukott nemzeti szabadságharc iránt. Ez indokolta, hogy franciául írja. Lényegében politikai és hadtörténeti mű, de hangja személyes, nemegyszer mértéktartóan lírai, stílusa közel áll a kor szépirodalmi prózájához. Ezért azután a kései olvasó szinte első személyben elmondott történelmi regényként olvashatja, és a kor legjobb színvonalán megfogalmazott szépirodalmi műnek tekintheti. Ebben a könyvben már kétségtelenül megnyilvánul Rákóczi kifejezetten írói tehetsége. S minthogy ez időben a hontalan fejedelmet "érdekes ember"-nek tartották a francia udvari körökben - a kortárs Saint-Simon herceg bőségesen és nagyra becsülő hangon ír róla híres Emlékirataiban -, tehát könyve nem is maradt ismeretlen, s talán egészen Kossuthig nem is akadt senki, akinek alakja és írott szavai annyi hírt adtak volna Magyarországról és a magyarokról a nyugat-európai közvéleménynek, mint Rákóczi francia nyelvű műve. Politikai eredménye persze nem volt, legföljebb rokonszenvet ébresztett. Sikere nem politikai volt, amiért létrejött, hanem irodalmi: Janus Pannonius óta Rákóczi volt az első magyar író, akiről tőlünk nyugatra némiképpen szélesebb olvasóközönség tudomást vett. Persze a reneszánsz költő latinul, most ez a barokk emlékiratszerző franciául írt. És ugyanezért, miként Janus, azonképpen Rákóczi is csak későn, fordítások révén került be úgy-ahogy a magyar irodalom egészébe. Rákóczi Emlékiratai igazából csak néhány évtizede, Vas István kitűnő fordításában vált a magyar olvasók szélesebb rétegeinek tulajdonává.

Ezzel a művével azonban szinte előkészítette a nagyobb művet, élete egészének felmérését. Az önéletírás már az előbbi században is jelentékeny helyet foglalt el a magyar irodalomban. A tragikus sorsú fejedelem, Kemény János, a hányatott életű államférfi, Bethlen Miklós, a sérelmek közt kultúrát formáló nyomdász, Misztótfalusi Kis Miklós önéletrajzi szépprózánk korai remekírói közé tartoznak. Keményét és Bethlenét Rákóczi bizonyára ismerte, de esetleg még Kis Miklósét is, hiszen világéletében olvasó ember volt, és nem hagyhatta hidegen egyetlen magyarul írt mű sem. De a Vallomásokat, a nagy önéletrajzot - amelyet Franciaországban kezdett, de csak Törökországban fejezett be - mégis latinul írta. Talán ezt is az egész nagyvilágnak szánta, és ami latinul íratott, az nem volt idegen nyelvű a tanult magyar ember előtt sem. Vagy talán azért választotta a latin nyelvet, mert a hazai elődöknél is nagyobb hatással volt rá az önéletrajzi műfaj legfőbb világirodalmi klasszikusa: Szent Ágoston.

Az az Aurelius Augustinus nevű, ókor végi latin író-filozófus, aki a kereszténység korai időszakának talán a legjelentékenyebb alakja volt, szinte véletlenül, úgy is mondhatjuk: elhamarkodottan lett a római katolikus egyház szentje, mivel eszméinek leglényegesebb igéi hamarosan egyenest ijesztőek lettek a hivatalos egyház számára. Hiszen tagadta az ember szabad akaratát, a dialektikus gondolkodás, sőt a dialektikus társadalomszemlélet egyik fontos előfutára volt, filozófiája közelebb áll a sokkal későbbi kálvinizmushoz, sőt egyben-másban még a modern tudományos gondolkodáshoz is, mint a hivatalos egyházéhoz. A janzenistáknak ő volt a legfőbb példaképe, éppen ezért is jutottak el a katolikus egyházon belül olyan gondolatokhoz, amelyek valamiféle középhelyet biztosítanak nekik a katolicizmus és protestantizmus között. A janzenizmus magyarázza Rákóczi vallási türelmét, és ellenszenvét a hitvitákkal szemben. De azt már aligha lehet pontosan követni, hogy vajon a janzenizmus vezette-e el Rákóczit Szent Ágostonhoz, vagy Szent Ágoston műveiben való elmélyülés a janzenizmushoz. Annyi bizonyos, hogy Augustinus igen nagy hatással volt rá, és Augustinus legmegragadóbb, legirodalmibb műve: Vallomások című önéletrajza. Ez ihlethette Rákóczit a magyar elődöknél is jobban, hogy számot adjon egész életéről, őszintén szembenézzen önmagával. Saját életútjából keresett magyarázatot mindarra, amit gyermekkora óta tett vagy tenni kívánt. És ez az önmaga iránti őszinteségigény, a rendkívüli irodalmi műveltség és az Emlékiratokban már kikristályosodott irodalmi írni tudás - és persze nem utolsósorban a latin nyelv biztonságos ismerete - formálta a Szent Ágoston-i példára Confessiones (vagyis magyarul: Vallomások) című önéletrajzot régi irodalmunk egyik legjelentékenyebb, világirodalmi mértékekkel mérhető remekévé. (Egyébként nem sok évtizeddel később Rousseau is Szent Ágoston művére utalva címezte önéletrajzát Vallomásoknak.)

Ebből a műből nemcsak a korra vonatkozó nélkülözhetetlen adatokat szerez a kutató vagy az érdeklődő, hanem emberközelből ismer meg egy igazán nagy embert az olvasó, és egy nagyszerű íróművészt az irodalom ízeire érzékeny lélek.

S vannak még egyéb Rákóczi-művek is: levelek, elmélkedések, egy érdekes politikai tanulmány: A hatalomról. És talán mégis ő írta legalábbis egyik-másikát azoknak a kuruc daloknak, amelyeket az emlékezés neki tulajdonít.

Kortársai közt ő volt a legnagyobb magyar író. És ez nem él eléggé köztudatunkban, talán éppen azért, mert oly nagy történelmi alak volt. Emberi példája, emlékének mozgósító ereje, nemzeti múltunk nagyjainak arcképcsarnokában méltán elfoglalt helye valahogy háttérbe szorította az írás művészét. Holott világirodalmibb nagyság ő a jó hét évszázados magyar irodalom nem is egy írójánál, költőjénél.


TARTALOM