Szigligeti Ede (18875 bytes)

SZIGLIGETI EDE
(1814-1878)

A rendszeres magyar színházi élet hosszú előkészítés után csak az állandó színházak megteremtésével indul meg Magyarországon, és ez az időszak is a reformkor évtizedeire esett. Ettől kezdve volt rendszeres drámairodalom is, minthogy a színházak műsora újabb és újabb színdarabokat követelt. Az úttörő Kisfaludy Károly volt, az ő nyomán az írók hazafias feladatnak érezték drámát írni, színpadról hirdetni a nemzettudatot erősítő, a polgári fejlődést élősegítő eszméket. Ez az új magyar dráma, mint általában a reformkor irodalma, a romantika jegyében fogant, legköltőibb példaképei Vörösmarty zengő színpadi játékai. Mellette a költők egész sora ír drámákat. Felfedezik a már halott Katona József remekművét, a Bánk bánt is. A reformkor eszmevilágán nevelkedő klasszikus nemzedék, Petőfi nemzedéke tovább tágítja a drámák témavilágát: Czakó Zsigmond, Obernyik Károly, Hugó Károly megteremtik - még a romantika szemléletével és módszereivel - a magyar társadalmi drámát. És Szigligetivel megszületik a népszínmű: színpadra lép a magyar paraszt. Ennek a nemzedéknek a legnagyobb hatású drámaírója, Kisfaludy Károly kezdeményeinek egyenes folytatója Szigligeti Ede, aki évtizedekkel túlélve ifjan haló drámaíró kortársait, a forradalom bukása után az elnyomatás korának legfontosabb drámaírója lesz, a színházpolitikában szinte diktátor egészen 1878-ban bekövetkező haláláig, és színházban is, drámában is előkészíti azt a század végi fellendülést, amelyet a színházi kultúrában Paulay Ede, drámaírásban Csiky Gergely képvisel.

Irodalmi értékben, mélységben, színvonalban nem közelíti meg drámairodalmunk nagy magányosait, Katonát és Madáchot, de ő nem magányos: egy az élettel szakadatlan kapcsolatot tartó nemzedék legnépszerűbb és legtermékenyebb tagjaként szerves folytatója a Kisfaludy-féle előzményeknek, és előkészítője mindannak, ami színházban és drámában utána következik.

1814-ben született Nagyváradon. Szathmáry Józsefnek hívták. Apja öntudatos maradi nemesúr, tekintélyes ügyvéd, vallásos katolikus. Az apa azt szeretné, ha fia, aki korán értelmes, könnyen tanuló gyermeknek bizonyul, papnak menne, de a fiúnak ehhez már eleve semmi kedve. Ifjan megérintik a liberalizmus eszméi. Apja kívánságára azt feleli, hogy ő sem elég szentnek, sem elég képmutatónak nem érzi magát a papi pályához. Elragadják Széchenyi hazaépítő tervei, és kiegyezik apjával, hogy mérnöknek menjen. Így kerül fel Pestre. De hamarosan felismeri, hogy sem kedve, sem hajlandósága a szakadatlan számolást igénylő mérnökséghez. Igaz ugyan, hogy igen jó rajzoló, de ezt a tehetségét máshol szeretné érvényesíteni. Hamarosan összebarátkozik a színészvilággal. Pesten ez időben készítik elő az állandó játékszínt, a későbbi Nemzeti Színházat. A tizenkilenc-húsz éves mérnökjelöltet tárt karokkal várja a színház, hiszen jól táncol, szép énekhangja van, tud díszleteket festeni, nyelveket értő, művelt fiú, aki igen gyorsan képes német vagy francia drámákat magyarra fordítani, mások gyengén sikerült színjátékait jó dramaturgiai érzékkel színpadképessé teszi, és ha kell, néhány nap alatt maga is színdarabot ír. Ráadásul született szervező, és - ami a színészek világában ritka - jó érzéke van a rendhez és a rendtartáshoz. Hamarosan nélkülözhetetlenné vált a színház világában, és ő sem akart többé a színházon kívül élni. Megírta apjának, hogy színész lett. A maradi apa felháborodott levélben kitagadta, még azt is írta, hogy legszívesebben saját kezével lőné agyon a családi nevet így megszégyenítő fiút, és megtiltotta neki, hogy nemesi nevüket használja. A névtelenül maradt fiatalember a színház szervezőihez, Fáy Andráshoz és Döbrentei Gáborhoz fordult, adjanak neki új nevet. Azok a sorsra bízták a névválasztást: odaállították a fiatalembert Fáy András könyvesszekrénye elé, hogy hátranyúlva húzzon ki egy könyvet. Kisfaludy Sándor regéit húzta ki; Döbrentei vaktában felütötte a Szigliget című elbeszélő költeménynél. A következő húzás egy angol romantikus regényre esett; a felnyitott oldalnál az első név, amely Döbrentei szemébe ötlött, Eduárd volt. Így lett Szathmáry Józsefből Szigligeti Eduárd. Ezt a nevet azután később, amikor divatossá vált az idegen keresztnevek megmagyarosítása, a Rudolfok Rezsővé, a Ferdinándok Nándorrá, az Edmondok Ödönné és a Kornélok Somává változtak, ő is Eduárdról Edére magyarosította. Szigligeti Ede neve és munkássága ettől kezdve elválaszthatatlan a magyar színházi kultúrától. Nem volt sokáig színész, de hasznára vált, hogy gyakorlatból ismeri a színpadot. Hanem amint 1837-ben megalakult a Pesti Magyar Színház, amelyet nemsokára már Nemzeti Színháznak hívnak, ő lett a titkára, később rendezője és dramaturgja, azután főrendezője, majd művészeti vezetője, végül igazgatója. Hatvannégy éves korában bekövetkezett halálakor már negyvenegy éve szolgálta a Nemzeti Színházat.

A reformkortól a kiegyezésig ő jelentette az állandóságot. A reformkor éveiben a divatos romantikus történelmi drámák mellett részben, de csak részben, külföldi példák alapján, ő teremti meg a népszínművet, a musical comedy korai magyar változatát. A Szökött katonában a kijátszott nép panasza szólal meg. És legjobb korai művében, az 1847-ben bemutatott Csikósban, ebben az énekes bűnügyi drámában a nép igazul meg gonosz urai ellenében. A Csikósban szinte már 1848 forradalmi hangja szólal meg a színpadról.

1848-ban pedig Szigligeti írta a legsikeresebb hazafias drámát, az azóta is gyakran felújított II. Rákóczi Ferenc fogságát.

Már eddigre kitűnt Szigligeti minden erénye és fogyatékossága. Kitűnő szerkesztő és cselekménybonyolító. Jelenetről jelenetre új izgalmat tud kelteni, és várakozást ébreszt a következő fordulatok iránt. Mindig színszerű, és mindig hatásos. Közben igen gyenge jellemábrázoló, személyei inkább szerepek, mintsem hús-vér emberek; a problémáknak csak a felületét látja, de újságírós frissességgel reagál minden problémára. Történelmi drámái is tele vannak aktuális célzásokkal. Színpadi nyelvében semmi költői: szabatos, szürke próza, még akkor is, ha versben írja a dialógusokat.

Mindezzel az erénnyel és hibával már 1848-ig a legnépszerűbb színpadi szerző volt, holott jelentősége igazán csak ekkor kezdődik. A forradalomban nem volt politikai szerepe, így írói és színházi tevékenységét azonnal folytathatta. Ekkor lesz a színházi élet irányítója és sokáig a kor legfontosabb rendezője. Jászai Mari úgy emlékszik vissza rá, mint kitűnő rendezőre. Drámáinak helyzetei is arra vallanak, hogy szakadatlan hatásokat elérni kívánó rendező művei.

Már nem sokkal a forradalom bukása után mutatják be legjobb vígjátékát, az azóta is örökös műsordarabot, a Liliomfit, a színészi életnek ezt a derűs szemléletű komédiáját. És következnek tucatszámra a történelmi drámák, a társadalmi drámák, a vígjátékok, a népszínművek. Kifogyhatatlan a leleményessége, ha új helyzeteket, új bonyodalmakat kell kitalálni. Az elnyomatás idején a dicsőséges múltat idézi a színpadról; itt a nemzeti remények fenntartásában Jókai mellett a helye. Később észreveszi a társadalom új problémáit: népszínművet ír a kivándorlásról, a munkásmozgalomról. A népszínmű mellett kitalálja a zene nélküli népdrámát a szegény emberek életéről. Ábrázolása mindig a felületen marad, megoldásai megfelelnek a nemesi és új polgári igényeknek. Nem útmutatója a közönségnek, hanem a közönség meglevő kívánságait szolgálja. És színvonala nagyon egyenetlen. Több mint száz színjátékának nagyobbik része elnagyolt, bár így is hatásosan színszerű. De számos műve gondosan szerkesztett és ha nem is költőien, de lelkiismeretes szabatossággal fogalmazott. Néhány műve pedig már irodalmi mértékkel mérve is maradandó alkotás. Ilyen a Csikós és a Liliomfi, s úgyszintén az a kitűnő verses komédia, amelynek Fenn az ernyő, nincsen kas a címe; ilyen legjobb történelmi drámája, A trónkereső, és a leghatásosabb történelmi játéka, a II. Rákóczi Ferenc fogsága, és a társadalmi problémákat a nála szokásosnál mélyebben látó és láttató Lelenc. De számos egyéb színjátékában is találhatunk kitűnő jeleneteket és habár felületesen ábrázolt, mégis emlékezetes figurákat.

Műveinek jó része máig sem jelent meg, színházi rendezőpéldányokban és súgópéldányokban várja, hogy végre akadjon, aki felméri az óriási életmű egészét, s végre sajtó alá rendezzen egy olyan válogatott kiadást, amely megilletné Szigligetit, hiszen erényei folytán, hibáival együtt drámatörténetünk egyik főszereplője.


TARTALOM