VÁNDOR LAJOS
(1913-1945)

A legújabb és legbőségesebb magyar irodalomtörténetben még utalás formájában sem fordul elő Vándor Lajos neve. Holott a harmincas évek izgatott hazai irodalmában, a kérészéletű, de mégis fontos irodalmi jelentőségű folyóiratok oldalain a legérdekesebb, legegyénibb hangú költők egyike volt, sőt a viszonylag leghosszabb életű, harcosan ellenzéki szellemű Keresztmetszetnek ő volt a szerkesztője is. Ennek az irodalomban is oly fontos évtizednek, a fasizmus felerősödésének és a világháború előzményeinek hazai irodalmi életét a tudomány még mindig nem mérte fel sem mélységében, sem árnyaltságában. S lám, a szakma szerint hozzáértők még csak azt sem vették tudomásul, hogy ez a Vándor Lajos az antifasiszta költők egyik legnépszerűbbike volt, akinek verseit legális és illegális előadóesteken, munkáskörökben is, értelmiségi körökben is hivatásos színművészek és lelkes műkedvelők versengve mondották. És ha egy előadó közölte a pódiumon, hogy Vándor Lajos verse következik, a közönség már előre tapsolt. - Igaz, a Magyar Irodalmi Lexikon tizenkét sor erejéig a legelismerőbb hangon megemlíti létét, de a rövid címszó szó szerint így végződik: "Munkaszolgálatra hurcolták, és nyoma veszett." Nos, ebben az esetben e könyv szerzőjének ki kell lépnie személytelenségéből, mert az egyetlen tanúja Vándor Lajos útja végeztének, jelen volt meghökkentően értelmetlen halálánál, amelynek tragikuma felér a leggroteszkebb Vándor Lajos-vers valóságot vádló képtelenségével és értelmetlenségével.

1932-ben történt, hogy a mindössze öt számot megérő Névtelen Jegyző nevű, harcosan ellenzékinek elképzelt, akkor húszéves ifjú írók és költők szerkesztette folyóirat szerkesztőségében megjelent egy még fiatalabb, tizenkilenc éves, inkább közép-, mint magas termetű, de vagányosan jóképű fiú, és letett az asztalra néhány verset. Formájukat tekintve szabad versek voltak, de a jó fülű olvasók azonnal kihallhatták a hosszú sorokból a kitűnő formaérzéket, a lendületes ritmikát, s ami ennél is fontosabb volt: a harcias kritikát a környező világ értelmetlenségeiről. Ezek a költemények izgalmasan groteszkek, tragédiákat rejtően jó humorúak voltak. Hangvételük valamicskét emlékeztetett az akkor divatos Erich Kästner gúnyból, érzelmességből és az érzelmesség kritikájából ötvözött modorára, de politikai magatartásuk egyértelműbben volt vádló. A polgári baloldalnak az a radikális hangja volt ez, amely már határos volt a szocialista töltésű antikapitalizmussal. A folyóirat következő számában már meg is jelentek a Vándor Lajos-versek. Kettő - a Fej vagy írás és az ÁBÉCÉ huszonnégy hetűje - hamarosan népszerű lett a legkülönbözőbb előadók műsoraiban.

Ez a hirtelen ismertté vált költő akkor elsőéves jogász és ezzel párhuzamosan szövőmunkásinas volt. Abból a rétegből érkezett, amely a kispolgárság és a proletariátus határvidékén él. Kisiparosok, ipari tanoncok vagy már segédek voltak a közeli hozzátartozói. Ő volt a családból kitörni kész tehetség, aki az iskolában jó tanuló, aki szenvedélyesen olvas, de közben grundokon futballozik, majd sportkörben még ökölvívással is próbálkozik. Aztán felküzdötte magát az egyetemig, de fenntartotta a lehetőséget, hogy mégis ipari munkás lesz. Gyerekkora óta verseket írt. Úgy emlékszem, mindig jókedvű volt, futott minden nő után, és a nők hamar belé is szerettek. Volt benne valami abból a típusból, amelyet abban az időben jampecnek neveztek, illetve játszotta a jampecet, a léha beszédmodorú, fölényeskedő, dzsesszre táncoló, újmódi dandyt - miközben tanult, sokat olvasott, és gondosan fogalmazta verseit. Húszéves korára már megtalálta a maga egyéni hangját, amellyel kora közhangulatát akarta kifejezni. A sajátos az volt ebben a hangban, hogy gúnyos-vidáman, groteszken, helyzetkomikumokat halmozva szólt a komor és nyomasztó világról. Gazdasági válság, munkanélküliség, kilátástalanság, nyomor, testi és lelki prostitúció, a gazdag és szegény ellentéte, a megalázások elleni düh, a megalázottak iránti részvét és a félelem egy újabb háború lehetőségétől - ez volt a Vándor-versek témaköre. A harmincas évek elején járt a történelem, a német fasizmus győzelmének előestéjénél tartottunk. Ekkor jelent meg Vándor Lajos első verseskönyve: a Fej vagy írás. Az volt a címlapra írva, hogy a "Névtelen Jegyző kiadása". Ennek a folyóiratnak valójában semmi lehetősége nem volt könyveket kiadni, de az a fiatal író-költő baráti kör, amely a folyóiratot csinálta - és ahová most már Vándor is tartozott -, segített előfizetőket gyűjteni, vagy szerény kölcsönöket is szerezni, ha valamelyiküknek kiadásra való füzetnyi verse gyűlt össze. És a kiadás jelzése inkább arra szolgált, hogy a költő jelezze, melyik ifjú írói körhöz is tartozik.

A verseskönyv elég széles rétegekben tette elismertté költőjét. Thurzó Gábor az Erdélyi Helikonban lelkes, nagyrabecsülő kritikát írt róla. Thurzó - aki egyidős volt Vándor Lajossal - nemsokára már a budapesti, katolikus egyházi jellegű, de az egyházi lapok közt viszonylag baloldali Élet szerkesztője lett, hamar jó nevű író és kritikus, maga is jó barátságban a Névtelen Jegyző fiatal íróival. Személyesen is jó barátok lettek Vándorral, akit támogatott is további irodalmi útján, amíg a történelem vihara el nem ragadta a költőt.

A Névtelen Jegyző megszűnése után Vándor megpróbált saját lapot szervezni, és ebben ügyesebbnek is bizonyult, mint kortársai. Talált megfelelő támogatókat is, üzleti érzékű szerkesztőtársat is, aki hirdetéseket szerzett a lapnak. Így jött létre a Keresztmetszet, amely ebben az időben szinte példátlanul, két évig is rendszeresen meg tudott jelenni évi tíz alkalommal (az évi tízszámos folyóirattípushoz ugyanis nem kellett hatósági lapengedély). A Keresztmetszet már a fasizálódás korára esik, és egymás mellé állított számos baloldali polgári és kifejezetten szocialista írót. Érdekes olvasmány volt valamennyi száma: Vándor jó szerkesztőnek bizonyult. Mire azután ez is megszűnt, Vándor Lajos befejezte az egyetemet, jogtudományi doktor volt és országosan ismert, sőt népszerű költő. De az általános munkanélküliségben állást sem újságnál, sem ügyvédi irodában nem kapott, vagy ahol ügyvédjelölt lehetett volna, ott havi negyven pengőt fizettek. Az ilyen állást csak az olyan fiatal jogászdoktorok fogadhatták el, akiket jobb módú szüleik eltartottak, amíg el nem végzik a gyakorlóéveket, hogy azután saját ügyvédi irodát nyithassanak. Vándornak pedig meg kellett élnie, hiszen hamarosan nősülni is akart. Ezért hátat fordított a jogászságnak, s felszabadult szövősegéd lévén, elment gyári munkásnak. Ebben az időben készítette groteszk, kihívó hangú névjegyét, amelyen szó szerint ez állt:

DR. VÁNDOR LAJOS
szövőmunkás és lírai költő

Megnősült, gyermeke született, túl volt a játékos jampeckodáson, komolyan dolgozó családfenntartó lett. Költészete is némiképp hangot váltott. A fasiszta veszély, a világháború előérzete és félelme visszafogta a cinizmussal kacérkodó költői fenegyerekeskedést. Igaz, szatírára hajló, groteszkségre érzékeny természete nem változott meg, de céltudatosabban harcias lett. És nem látott semerre kiutat. Elkeserítette, hogy Németországban a szociáldemokrácia tehetetlenül engedte Hitlert uralomra jutni. Ezért baloldalisága inkább az anarchizmushoz, mint a szocializmushoz közeledett. Egyre kevésbé talált utat és társakat. Jellemző verssora ebből az időből: "Csoportosulj önmagad köré!"

1938-ban jelent meg második verseskönyve, a Csoportkép. Különösképpen emlékezete is kikopott az antifasiszta költészet mindig hiányosan felidézett történetéből. És amikor jött a háború, munkaszolgálatosnak hívták be. Kezdetben még örült is neki, hogy nem kell fegyvert fognia, hiszen most már nem is reménykedhetett másban, mint a fasizmus világméretű háborúvesztésében. Amikor bevonult, nevetve mondta barátainak: "Érdekes, kiderült, hogy több a zsidó, mint a sváb elődöm." A család eredeti Walder vezetékneve alapján a rég nem vallásos munkásemberek sváb származásúaknak hitték magukat, amíg a fasizmus elő nem kerestette az elődök anyakönyvi kivonatait.

A munkaszolgálatos évek nagy részét hazai táborokban töltötte. Gyakran lehetett otthon, családi körében. Fejében regényeket tervezett, és írt több drámát is, remélve, hogy majd csak eljön ezeknek az ideje is. De ezekről már csak akkor beszélt e sorok írójának, amikor a világégés végső hónapjaiban találkoztunk a pokol legfenekén, a gunskircheni haláltáborban. - Amikor elkövetkezett Magyarország német megszállása és a nyilas rémuralom, Vándor Lajos munkaszolgálatos alakulatát is nyugatra vitték, és végül a végzet a költőt is előbb Mauthausenbe, majd onnét tizenhatezredmagával Gunskirchenbe sodorta, ahol az állandóan lángoló máglyán égtek a halottak. Mindennap néhány száz emberrel kevesebb élt, a többi vagy várta a halált, vagy reménykedett, hogy mégis előbb omlik össze a kétségtelenül végóráinál tartó fasizmus, mielőtt őrá is sor kerülne. Alighanem Vándor várta a legbizakodóbban. Még csak nem is látszott túlságosan lefogyottnak a kísértetalakok között. Tekintete is mosolygós volt, minden szavával biztatott mindenkit, hogy most már ki lehet várni. És legszívesebben irodalomról, költészetről beszélgetett.

1945. május 6-án ő is ama megfogyatkozottak közt volt, akik mégis megérték a felszabadulást. Tökéletesen egészségesnek látszott, csak nagyon éhes volt, mint mindenki. És amikor a szomszédos Wels városában az amerikai katonáktól kapott egy félkilós húskonzervet - minden figyelmeztetés ellenére, hogy helyesebb előbb valahol tejet inni, könnyű, cukros ennivalót lenyelni, mielőtt régóta éhező gyomrát megterhelné -, nem tudta megállni, vagy bízott elpusztíthatatlanságában, azonnal felbontotta a bádogdobozt, és amúgy hidegen megette a fűszeres húst. Nemsokára elviselhetetlen görcsök rontottak rá. Eltámogattam a kórházig. Én is éhes voltam, de sikerült tejet találnom, cukrot is ehettem, mielőtt nehezebb ételt lenyeltem volna. Akkor visszamentem a kórházhoz és megkerestem Vándort. Mire az óriási teremben a hevenyészett szalmafekhelyen megtaláltam - már nem élt. Nem vártam meg a temetését, siettem haza. De tanú vagyok rá, hogy "nem veszett nyoma", én láttam utoljára élve, én láttam minden barátja és ismerőse közül egyedül a holttestét. Azóta nemegyszer írtam, beszéltem róla, de senki se figyelt fel rá. És elfelejtették, hogy a harmincas évek egyik méltán népszerű, tehetséges költője volt. De most már újra eszünkbe juthat, hiszen verseit és drámáit messze külföldre - Ausztráliába - szakadt gyermekei megőrizték, és ezek lám a közelmúltban mégis megjelentek minálunk.


TARTALOM