V. ELŐADÁS


Hölgyeim és uraim! Az infantilis nemi élet felderítése és a neurotikus tünetek visszavezetése erotikus részösztönökre néhány új és váratlan formulához segített bennünket a neurotikus megbetegedések mibenlétét és a bennük megnyilvánuló célzatokat illetőleg.

Látjuk, hogy az ember akkor betegszik meg, ha külső akadályok vagy a belső alkalmazkodási képesség hiánya folytán erotikus szükségleteinek valóságos kielégítése lehetetlenné válik. Látjuk, hogy ő a betegségben keres menedéket, hogy annak segítségével az elérhetetlen helyett legalább pótló kielégüléshez jusson. Rájövünk, hogy a beteges tünetek az illető egyén nemi tevékenységének egy részét, vagy éppen egész nemi életét magukban foglalják, és a realitástól való elfordulásban látjuk a betegség fő törekvését és legnagyobb kártékonyságát. Sejtjük, hogy betegeink ellenállása a gyógyulással szemben nem egyszerű dolog, hanem több indítékból van összetéve. Nemcsak a beteg énje tiltakozik az ellen, hogy megszüntessék azokat az elfojtásokat, amelyek segítségével alkati kezdetlegességein felülemelkedett, hanem maguk a nemi ösztönök sem hajlandók lemondani a pótkielégülési módokról, míg meg nem bizonyosodtak afelől, hogy a realitás valami jobbat ad értük cserébe.

Ez a menekvés a ki nem elégítő valóságból abba a világba, amelyet biológiai kártékonysága miatt betegségnek nevezünk, de amely a betegnek némi közvetlen kéjkielégülési nyereséget is hoz, regresszió, azaz visszafejlődés útján történik; a nemi élet visszatér fejlődésének egy régebbi, olyan rétegéhez, amely annak idején nem volt híjával a kielégülésnek. Ez a regresszió látszólag kettős: időbeli, amennyiben a libidó, az erotikus igény a korábbi időben átélt fejlődési fokokhoz tér vissza, és formai, amennyiben ezen szükséglet megnyilatkozása az eredeti és kezdetleges lelki kifejezésmódok alkalmazásával történik. De a regresszió mindkét formája a közös cél, a gyermekkor felé irányul és egy pontban találkozik, amennyiben a nemi életnek infantilis állapotát eleveníti meg.

Minél mélyebben behatolnak majd az ideges megbetegedések kóroktanába, annál tisztábban fogják látni az összefüggést a neurózisok és az ember lelki életének egyéb, akár legértékesebb alkotásai között is. Eszükbe fog jutni, hogy minket, akikkel szemben a művelődés oly nagy igényeket támaszt, s akikre a belső elfojtások oly erővel nehezednek, a valóság általában nem elégít ki, s ezért képzeletvilágot építünk fel, amelyben jólesik a realitás hiányait vágyteljesítő képekkel fedni be. Ezek a fantáziák igen sokat visszatükröztetnek az egyes egyéniség alkati mivoltából, de a való élet elfojtott gerjedelmeiből is. Erélyes és sikerdús az az ember, akinek sikerül munkásságával vágyfantáziáit megvalósítani. Akinek ez a külvilág ellenállása vagy saját gyengesége miatt nem sikerül, az elfordul a realitástól, az ilyen egyén az őt jobban kielégítő képzeletvilágba vonul vissza, amelynek tartalmát aztán megbetegedés esetén tünetekké formálja át. Bizonyos kedvező feltételek mellett van azonban egy lehetőség arra, hogy ezektől a képzelődésektől egy más úton visszatérjen a realitáshoz ahelyett, hogy az infantilis rétegbe való visszafejlődés útján attól tartósan elidegenedjék. Ha valaki, aki a realitással összeütközésbe jutott, meg van áldva a lélektanilag még talányos művészi tehetséggel, akkor módjában áll képzelődéseit tünetek helyett művészi alkotásokká változtatni át, ezáltal megmenekül a neurotikus ember balsorsától, és ezen a kerülő úton visszanyerheti kapcsolatát a realitással.

Ahol azonban a valóságok világa elleni lázongás mellől hiányzik vagy csak tökéletlenül van meg ez az értékes adomány, ott szinte elkerülhetetlen, hogy a libidó ugyanazon az úton, amelyen a fantáziák keletkeztek, visszafejlődés útján a gyermeki vágyakat újra fel ne élessze, s ezzel neurózist ne idézzen elő. A neurózis napjainkban a kolostorok helyét pótolja, amelyekbe szintén oly egyének vonultak vissza, akik az életben csalódtak, vagy akik az életre gyöngéknek bizonyultak.

Hadd iktassam ide azt a fő eredményt, amelyhez az idegesek lélekelemző vizsgálata révén jutottunk, tudniillik hogy a neurózisoknak nincsen sajátos, csak reájuk jellemző lelki tartalma, vagyis nincs bennük semmi olyan, ami az egészséges emberből teljesen hiányoznék, avagy hogy C. G. Jung szavaival éljünk: az idegesek azokba a komplexusokba betegszenek bele, amelyekkel mi egészségesek is küszködünk. Mennyiségi viszonyoktól, az egymással birkózó erők viszonyától függ, hogy e küzdelem végeredménye egészség, neurózis vagy ellensúlyozó túlbuzgóság lesz-e.

Hölgyeim és uraim! Még hátra van, hogy közöljem Önökkel azon legfontosabb tapasztalatunkat, amely a neurózisok nemi mozgató erőire vonatkozó feltevésünket megerősíti. Valahány idegbeteget lélekelemzéssel gyógykezelünk, mindegyiknél fellép az úgynevezett indulatáttétel meglepő jelensége, ami abban áll, hogy a beteg gyakran tanúsít orvosával szemben gyengéd, de igen gyakran ellenségeskedéssel kevert érzületet, amelynek reális alapja nincs, s amelyet, mint azt fellépésének minden apró részlete bizonyítja, a beteg régi és öntudatlanná lett fantáziájából, vágyaiból kell leszármaztatni. Érzelemvilágának azon részét, amelyet már nem tud emlékezetébe visszaidézni, a beteg orvosához való viszonyában éli át újra, s csak ez az "indulatáttételes" újraátélés győzi őt meg ezen tudattalan nemi gerjedelmek létezéséről és azok hatalmáról. A tünetek, amelyek - hogy vegytani hasonlattal éljünk - korábbi (legszélesebb értelemben vett) szerelmi élmények csapadékai, újból csak az áttétel élményének emelkedett hőmérsékletében lesznek oldhatókká és átalakíthatókká másfajta lelki termékekké. Ennél a reakciónál az orvos - Ferenczi Sándor[42] kitűnő mondása szerint - egy katalitikus fermentum szerepét játssza, amely a folyamat közben felszabaduló indulatokat magához köti. Az indulatáttétel tanulmányozása a hipnotikus szuggesztió megértésének is megadja a kulcsát. A hipnózis, amelyet eredetileg betegeink tudattalan lelki életének felderítésénél technikai eszközül vettünk igénybe, akkor a gyógyítást támogatta ugyan, de akadályozónak bizonyult a tényállás tudományos megismerésére irányuló törekvésben: a lelki ellenállást egy bizonyos területről elhárította, de ennek határain a gátlást áthághatatlan töltéssé tornyosította fel. Egyébiránt ne higgyék, hogy az indulatáttételt, amelyről itt, sajnos, csak keveset mondhatok el Önöknek, a lélekelemző befolyása idézi elő. Ember és ember közötti minden viszonyban, s így minden beteg és orvosa között is, önként jön létre ez a folyamat, ez adja tulajdonképpeni magyarázatát az idegbetegeknél minden más úton elért gyógyító sikereknek is, és annál erősebben érvényesül, minél kevésbé sejtik létezését. A pszichoanalízis tehát nem teremti az indulatáttételt, hanem csak leleplezi azt a tudat előtt, és felhasználja arra, hogy a lelki folyamatokat az elérni kívánt cél felé terelje. Mielőtt azonban az indulatáttétel tárgyalását megszakítanám, ki kell emelnem, hogy ez a jelenség nemcsak abból a szempontból jelentőségteljes, hogy a betegre, hanem abból is, hogy az orvosra meggyőzően hat. Tudom, hogy valamennyi követőm csak az indulatáttétel körül szerzett tapasztalatai útján győződött meg arról, hogy helyes dolgokat állítottam a neurózisok keletkezésmódjáról, nagyon is megértem tehát, hogy nem alakulhatott ki ilyen határozott véleménye senkinek, aki maga nem végzett pszichoanalíziseket, tehát nem is észlelhette közvetlenül az indulatáttétel hatásait.

Hölgyeim és uraim! Nézetem szerint az értelem részéről kétféle jelentősebb akadály gördül a pszichoanalitikus gondolatmenetek elismerése elé; egyfelől az a szokatlanul szigorú és kivételt nem ismerő determináltság, amellyel az analízis a lelki életben számol, másfelől a tájékozatlanság azon sajátosságok felől, amelyek a tudattalan lelki folyamatokat az előttünk ismeretes tudatosoktól megkülönböztetik. A leggyakoribb ellenállási érvek egyike - mind betegeknél, mind egészségeseknél - az utóbb említett tájékozatlanságra vezethető vissza. Félnek tőle, hogy a pszichoanalízis kárt okozhat, visszariadnak attól, hogy az elfojtott szexuális ösztönöket a betegben tudatossá tegyék, mintha azzal együtt járna az a veszedelem, hogy ezek azután benne a magasabb erkölcsi törekvéseket legyűrhetik és őt művelődésbeli vívmányaitól megfoszthatják. Nem tagadhatják, hogy a beteg lelki életében vannak sebzett helyek, de irtóznak tőle, hogy ahhoz hozzáérjenek, nehogy még fokozzák a szenvedéseit. Kíméletesebb dolog persze, ha a sérült helyet nem érinti az olyan, aki a hozzányúlásával csak annyit tud elérni, hogy fájdalmat okoz. De tudvalevőleg a sebészt sem riasztja vissza ez az érv attól, hogy a betegség gócát megvizsgálja és azt kezelésbe vegye, ha beavatkozásától tartós gyógyulást remél. Senkinek sem jut már eszébe, hogy olyankor is az orvosnak vesse szemére a vizsgálat közben esetleg elkerülhetetlen fájdalmakat vagy a műtét utáni reakciós jelenségeket, amikor a beavatkozás célhoz vezetett, és a beteg múló rosszabbodás árán állapotának tartós javulását szerezte meg. Ugyanilyenek a viszonyok a pszichoanalitikus munkájánál, neki is szabad igénybe vennie azokat a jogokat, amelyek a sebészt megilletik; ha ért a lélekelemzés technikájához, akkor hasonlíthatatlanul kisebb fájdalmat ró gyógykezelésével a betegre, mint a sebész szokott, úgy hogy az, az alapbaj súlyossága mellett, szóba sem jöhet. Az a félelem pedig, hogy az elfojtás alól felszabadult ösztönök szétrombolják a kulturális jellemet, teljesen alaptalan, csak az aggodalmaskodhat így, aki nem veszi tekintetbe, amit pedig tapasztalatainkkal határozottan megállapíthatunk, hogy a vágygerjedelem, ha egyszer elfojtása meglazult, sokkal erősebben nyilvánul meg addig, míg tudattalan, mint ha tudatossá lesz, úgy hogy a tudatra hozás csak gyengítheti. A tudattalanban rejlő vágy befolyásolhatatlan, minden ellenkező irányú törekvéstől független, míg arra a vágyra, amely tudatos, minden, ami szintén tudatos, de vele ellenkezik, gátlólag hat. Tehát a pszichoanalitikus munka, minthogy az eredménytelen elfojtás helyébe megbízhatóbb lelki mechanizmust állít, valósággal a legmagasabb és legértékesebb művelődési törekvéseket szolgálja.

De mi lehet egyáltalán a sorsa a pszichoanalízis felderítette tudattalan vágyaknak, s mily úton-módon tudjuk azokat az egyén életére ártalmatlanokká tenni? Ilyen út többféle van. Leggyakrabban úgy végződik a dolog, hogy e vágyakat a velük szembeszálló értékesebb irányzatok lelki működése közömbösíti. Az elfojtás helyét alapos megfontolásokon felépült elítélés foglalja el. S ez azért lehetséges, mert legnagyobbrészt csak az "én" korábbi fejlődési szakaszainak utókövetkezményeit kell az útból elhárítanunk. Az egyén annak idején csak azért fojtotta el a hasznavehetetlen ösztönt, mert akkor maga is gyenge és tökéletlen szervezetű volt; később, érett és erős korában kifogástalanul uralkodhat azokon a veszedelmes indulatokon. A lélekelemző munka másik eredménye az lehet, hogy a felderített tudattalan ösztönök most már azon célszerű irányzatok szolgálatába állíthatók, amelyek zavartalan fejlődés mellett már előbb is elérhetők lettek volna. Egyáltalán nem áll ugyanis, mintha az infantilis vágygerjedelmek kiirtása volna a fejlődés eszményi végcélja. A neurotikus eszmének elfojtása révén sok oly erőforrás kiapad, amely a jellem kialakulásánál és az életben való érvényesülésnél hasznos lett volna. Ismerjük azonban a fejlődésnek egy sokkal célirányosabb folyamatát, az úgynevezett átszellemítést, amely a gyerekes vágygerjedések erejét nem fojtja el, hanem értékesíteni tudja olyképp, hogy a részösztönöket magasabb rendű, nem is okvetlenül szexuális célok felé irányítja. És a nemi ösztön alkotó erői kiválóan fel vannak ruházva azzal a képességgel, hogy eredetileg szexuális céljaikat tőlük távolabb eső és a társadalomra hasznos célokkal cseréljék fel. Valószínű, hogy az ebből a forrásból nyert segítőerők képesítik csak a lelki életet arra, hogy a legmagasabb kulturális eredményeket létrehozza. A korai elfojtás kizárja az elfojtott ösztön átszellemítésének lehetőségét; ha az elfojtás megszűnik, ismét megnyílik az átszellemítéshez vezető út.

Múlhatatlan, hogy a lélekelemző munkánál elérhető végeredmények közül a harmadikat is szemügyre vegyük. Az elfojtott vágygerjedelem egy részének joga van közvetlen kielégülésre, és kell is, hogy azt az életben megtalálja. A művelődés nagy igényei túlságosan megnehezítik a legtöbb ember életét, ezáltal előmozdítják azok elfordulását a való élettől, és neurózisok keletkezéséhez vezetnek anélkül, hogy a nemi elfojtás ilyen túlságba vitelével megfelelő kulturális nyereséget érnének el. Nem kellene oly fennhéjázóknak lennünk, hogy természetünknek eredetileg állati mivoltát teljesen elhanyagoljuk, és arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a művelődés céljai között joggal helyet követel az egyes egyén boldogságának lehető biztosítása is. A nemi ösztön összetevő erőinek formálhatósága, amely azok átszellemíthetőségében nyilvánul meg, könnyen arra csábít, hogy annak mind messzebb menő átszellemítésével mind nagyobb művelődési eredményeket igyekezzünk elérni. De aminthogy számolnunk kell azzal, hogy a gépeinknél felhasznált hőmennyiségnek legfeljebb egy töredékét változtathatjuk át erőművi munkává, úgy arról a törekvésről is le kellene mondanunk, hogy a nemi ösztön energiamennyiségének egészét eltereljük eredeti céljaitól. Ez nem is sikerülhet nekünk, mert a nemiség túlságba vitt megszorítása szükségképpen maga után vonja a rablógazdálkodás káros következményeit.

Nem tudom, nem vennék merészségnek, ha egy intelemmel fejezném be előadásaimat. Ezért csak indirekt módon adok kifejezést egy meggyőződésemnek olyképp, hogy egy régi tréfás mesét mondok el, amelyből azután maguk vonhatják le a tanulságot. A német literatúrában szerepel egy Schilda nevű városka, amelynek lakóiról mindenféle ravaszságot regél a fáma. Egyebek közt azt mondják, hogy volt a schildai polgároknak egy lovuk, amelynek erőbírásával nagyon meg voltak elégedve, s csak az az egy kifogásuk volt ellene, hogy oly sok drága zabot fogyaszt. Elhatározták, hogy kíméletesen bár, de leszoktatják erről a hibájáról, mégpedig úgy, hogy mindennap egypár szemmel kevesebbet adnak neki enni, amíg meg nem szokja, hogy az evéstől teljesen tartózkodjék. Egy darabig kitűnően ment a dolog, úgyhogy a ló már csak egy szem zabot kapott és másnap lett volna a napja, hogy végre minden koszt nélkül dolgozzék. De reggelre az engedetlen állat megdöglött; a schildai polgárok még ma sem értik, mi volt kimúlásának oka.

Nekünk azonban legyen bátorságunk bevallani, hogy bizony az a szegény állat éhen halt és hogyha a lónak lassanként az egész zabját elvesszük, nem kívánhatjuk, hogy még dolgozzon is.

Köszönöm, hogy meghívtak, s hogy figyelemmel hallgattak végig.