Hölgyeim és uraim! Csaknem ugyanabban az időben, amikor Breuer a
"talking-cure"-ral kezelte betegét, kezdte el Charcot mester
[15] a párizsi Sal
pêtrière hisztérikusain azokat a vizsgálódásokat, amelyek hivatva voltak e
bántalom megértésére új utat mutatni. E vizsgálatok eredményei azonban akkor
Bécsben még nem lehetettek ismeretesek. De amikor körülbelül egy évtizeddel
később Breuer és én nyilvánosságra hoztuk azt az előzetes közleményünket a
hisztériás jelenségek lelki mechanizmusáról, amely Breuer első páciensének
katartikus gyógykezeléséből indult ki, akkor már egészen Charcot
kutatásainak hatása alatt állottunk. Betegünk kórokozó élményeit mint lelki
traumákat, egy sorba állítottuk azokkal a testi rázkódásokkal, amelyeknek
befolyását a hisztériás bénulásokra Charcot állapította meg, és Breuer
felvétele a hipnoid állapotokról nem is volt egyéb, mint visszahatása annak
a ténynek, hogy Charcot azokat a traumás bénulásokat hipnózisban
mesterségesen is előidézte.
Maga a nagy francia megfigyelő, akinek 1885-1886-ban tanítványa
lettem
[16], nem rokonszenvezett a pszichológiai magyarázatokkal, csak
tanítványa, P. Janet
[17], kísérelte meg mélyebben behatolni a hisztéria
sajátos lelki folyamataiba, és mi az ő példáját követtük, amikor a
személyiség részekre hasadását és szétesését állítottuk elméletünk
középpontjába. Janet a hisztériának olyan teóriáját nyújtja, amely számol az
öröklékenység és a degeneráció felől Franciaországban uralkodó tanokkal.
Szerinte a hisztéria az idegrendszer degeneratív elváltozásainak egyik
alakja, amely a lelki szintézis veleszületett gyengeségében nyilvánul meg. A
hisztériások eszerint eleve képtelenek volnának a lelki történés
sokféleségét egy egységgé tömöríteni, és innen származna hajlandóságuk a
lelki disszociációra. Engedelmükkel ezt én egy köznapias, de magyarázó
hasonlattal próbálom érzékeltetni. Janet hisztérikusa olyan, mint az a
gyönge nő, aki bevásárolni ment és számos dobozzal, csomaggal megrakodva
indul hazafelé, de két keze és tíz ujja segítségével sem tud a sok mindennel
boldogulni, úgyhogy csakhamar elejt egy csomagot. Amikor meg lehajol, hogy
azt felemelje, egy másik esik ki a kezéből és így tovább. Nem vág össze
nagyon jól a hisztérikusok ezen feltételezett lelki gyengeségével, hogy
náluk a csökkent működés jelensége mellett, mintegy kárpótlásképpen, a
teljesítőképesség részleges fokozódásának példáit is megfigyelhetjük. Breuer
nőbetege ugyanakkor, amikor anyanyelvét és az angolon kívül minden nyelvet,
amit tudott, elfelejtett, az angol nyelvtudásban oly tökéletességre
emelkedett, hogy ha német könyvet adtak a kezébe, lapról leolvasta annak
angol fordítását éspedig kifogástalanul és folyékonyan.
Amikor később arra a feladatra vállalkoztam, hogy Breuer megkezdett
vizsgálódásait magam folytassam tovább, csakhamar más nézet alakult ki
bennem a hisztériás disszociáció (vagy tudatszétesés) keletkezése felől.
Természetszerű dolog volt, hogy a nézeteknek ez a szétágazódása, amely az
egész tan további fejlődésére döntő hatásúnak bizonyult, bekövetkezett, mert
én nem laboratóriumi kísérletekből indultam ki, mint Janet, hanem gyógyítási
törekvésekből.
Engem mindenekelőtt a gyakorlatban felmerült szükségletek irányítottak. A
katartikus gyógykezelésnek, ahogy azt Breuer alkalmazta, előfeltétele volt,
hogy az ember a beteget mély hipnózisba ejtse, mert csak a hipnotikus
állapotban jutott el azoknak a kórokozó összefüggéseknek olyan
megismeréséhez, amilyenre rendes állapotában képtelen volt. Ám a hipnózis
mint szeszélyes és úgyszólván misztikus segítő eszköz csakhamar terhemre
vált; mikor pedig azt tapasztaltam, hogy minden erőlködésem dacára a
betegeknek csak egy töredékét tudtam hipnotikus állapotba ejteni,
elhatároztam, hogy a hipnózissal felhagyok és a katartikus gyógykezelést
ettől függetlenítem. És minthogy legtöbb páciensem lelkiállapotát nem tudtam
tetszésem szerint megváltoztatni, úgy rendezkedtem be, hogy rendes
állapotukban foglalkozhassam velük. Persze, ez eleinte értelmetlen és
kilátástalan vállalkozásnak látszott. Az előtt a feladat előtt állottam,
hogy olyasmit tudjak meg a betegről, amit sem én nem tudtam, sem ő maga nem
tudott; hogyan remélhettem mégis, hogy ezt a célomat elérem? Nagy
segítségemre volt ekkor, hogy visszaemlékeztem egy igen nevezetes és
tanulságos kísérletre, amelynek Nancyban Bernheimnál
[18] voltam szemtanúja.
Bernheim akkor bebizonyította nekünk, hogy azok a személyek, akiket
szomnambulizmusba ejtett, és akik ebben az állapotukban sok mindenféle
szuggerált élményen mentek keresztül, az alvás közben átélt dolgokat csak
látszólag felejtették el, és hogy lehetséges ezeknek az emlékeit rendes
állapotukban is felébreszteni. Ha a hipnózis alatti élmények felől
kikérdezte őket, eleinte ugyan azt állították, hogy nem tudnak semmiről
semmit, de ha ő ebbe nem nyugodott bele, hanem nógatta őket és biztosította
őket arról, hogy tudniuk kell a dologról, úgy az elfelejtett emlékek mindig
felidéződtek.
Így tettem tehát én is pácienseimmel. Ha egy bizonyos pontig eljutottam
velük, ahol kijelentették, hogy egyebet már nem tudnak, biztosítottam őket,
hogy de igenis tudnak és csak mondják ki bátran; merészen hozzátettem, hogy
az az emlék lesz az igazi, amely akkor jut eszükbe, amikor kezemet a
homlokukra teszem. Ily módon sikerült hipnózis alkalmazása nélkül is
megtudnom a betegektől mindent, ami érthetővé tette az összefüggést az
elfelejtett patogén élmények és az azokból visszamaradt tünetek között. De
ez igen fáradságos, huzamosabb időn át gyakorolva pedig kimerítő eljárás
volt; nem volt tehát alkalmas a technika kérdésének végleges megoldására.
Én azonban nem hagytam fel vele, ha nem is vontam le még az eközben
szerzett tapasztalatokból a döntő következtetéseket. Tapasztalataim
megerősítették tehát azt a tényt, hogy az elfelejtett emlékek nem
semmisültek meg, hanem állandóan a beteg lelki tulajdonában voltak és meg is
lett volna a készségük arra, hogy a tudatos gondolatokkal való asszociáció
révén felszínre kerüljenek, ha valamiféle erő nem gátolta volna, hogy
tudatosakká legyenek, és nem szorította volna őket vissza a tudattalanba.
Határozottan fel kellett tételezni, hogy ilyen erő csakugyan van, mert
megfelelő és nem is csekély erőlködésre volt szükség, amikor az ember azon
igyekezett, hogy annak az erőnek a hatását leküzdve, a beteg tudatába
visszahozza a tudattalan emlékeket Az az, erő, amely a beteges állapotot
fenntartotta, mint a beteg részéről tapasztalt
ellenállás vált érezhetővé.
Ebből a fogalomból, az ellenállásából, alakult ki azután felfogásom a
hisztériás lelki folyamatokról. A tapasztalás szerint gyógyulás akkor állott
be, ha ezeket az ellenállásokat sikerült leküzdeni. A gyógyulás
mechanizmusának ismerete mármost lehetővé tette, hogy az ember a
megbetegedés folyamatáról is egészen határozott fogalmat alkosson. Fel
kellett tételezni, hogy azok az erők, amelyek most ellenállás képében
gátolják az elfelejtett emlékek tudatossá válását, annak idején maguk
idézték elő ezt az elfelejtést és szorították ki a kórokozó élményeket a
tudatból. Az ilyképpen feltételezett folyamatot az emlék
elfojtásának[19]
neveztem el, s annak bizonyítékát a tagadhatatlanul fennforgó ellenállásban
leltem.
Felmerülhetett azonban az a kérdés: melyek az elfojtás mozgató erői és
milyen feltételek közt váltódik ki ez a mechanizmus, amelyben így a
hisztériára jellegzetes kórokozó erőszerkezetet ismertünk fel. A katartikus
gyógyításnál megismert kórokozó élmények összehasonlító vizsgálata megadta
erre is a feleletet. Mindezekben az élményekben arról volt szó, hogy olyan
vágygerjedelem keletkezett, amely éles ellentétben állott az egyén
egyébkénti vágyaival, és összeférhetetlennek bizonyult az egyéniség
erkölcsi, esztétikai és személyes igényeivel. Rövid küzdelem után a belső
harc azzal végződött, hogy az a képzet, amely a tudattól elfogadhatatlan
kívánságot képviselte, áldozatául esett az elfojtásnak, az összes hozzá
kapcsolódó emlékekkel együtt kiszorítódott a tudatból és elfelejtődött. Az
elfojtás indító oka tehát az illető képzetnek a beteg "én"-jével való
összeférhetetlensége volt; az egyén erkölcsi és egyéb követelményei voltak
az elfojtásnál működő erők. Akár elismeri a tudat az összeférhetetlen
vágyrezdülést, akár folytatódik a belső küzdelem: mindkét esetben nagyon
kellemetlen érzések keletkeztek volna, és így az a lelki személyiség egyik
védőberendezésének bizonyult.
Sok esetem közül csak egyetlenegyet akarok Önöknek elbeszélni, amelyből
az elfojtás feltételei és annak haszna elég világosan kitűnnek. Igaz, hogy
még ezt az egy kórrajzot is kénytelen vagyok a cél kedvéért megkurtítani, és
sok lényeges körülményét hallgatással mellőzni. Egy fiatal leány eltemette
szeretett atyját, akinek ápolásában közreműködött, a helyzet tehát ugyanaz,
mint Breuer nőbetegénél. Nem sokkal azután férjhez ment a testvérnénje, s a
leány különös rokonszenvébe fogadta az új sógort, amely érzése könnyen
rejtőzhetett a rokoni gyöngédség leple alá. Csakhamar megbetegedett és meg
is halt ez a testvérnénje is, mialatt a leány anyjával éppen távol volt. A
távollevő családtagokat sürgősen hazahívták anélkül, hogy kétséget kizáró
módon közölték volna velük a fájdalmas eset megtörténtét. Mikor aztán a
leány nővére halottas ágyához lépett, egy pillanatig az a gondolat
foglalkoztatta: most már szabad, most elvehet feleségül. Bebizonyítottnak
vehetjük, hogy ezt a gondolatot, amely a sógor iránti, eleddig önmaga előtt
is titkolt heves szerelmet a tudat előtt feltárta, az érzelmi felháborodás
már a következő pillanatban az elfojtás erőszerkezetének szolgáltatta át. A
leány súlyos hisztériás tünetek közt megbetegedett, és amikor én őt
gyógykezelés alá vettem, kitűnt, hogy a nővére ágyánál lefolyt jelenetet s a
benne akkor keletkezett rútul önző vágyrezdülést alaposan elfelejtette. A
gyógyítás folyamán azután eszébe jutott az eset, igen heves kedélyi izgalom
jelei közben felidéződött benne a kórokozó mozzanat, és ez a kezelés meg is
gyógyította őt.
Engedjék meg, hogy az elfojtás folyamatát és annak szükségszerű
összefüggését az ellenállással egy nagyon egyszerű hasonlattal
érzékeltessem, s arra éppen a mi jelenlegi szituációnkat használjam fel.
Tegyük fel, hogy ebben a teremben a hallgatóság között - amelynek példaszerű
nyugalmát és figyelmét nem tudom eléggé dicsérni - akadt olyan egyén, akinek
a viselkedése zavarólag hat, s aki neveletlen vihogásával, fecsegésével,
csoszogásával eltereli figyelmemet a kitűzött feladattól. Erre én
kijelentem, hogy így nem folytathatom tovább előadásomat, mire Önök közül
néhány erőteljes férfi felemelkedik és a csendzavarót rövid küzdelem után
kituszkolja az ajtón. A zavart ezzel elfojtottuk. Hogy pedig meg ne
ismétlődhessék, és a kidobott ember ne tudjon újra a terembe tolakodni, azok
az urak, akik akaratomat tetté változtatták, az ajtó elé tolják széküket és
odatelepedve az "ellenállást" képviselik, miután így az "elfojtás"-t
végrehajtották. Ha Önök továbbá ezt a termet megteszik "tudatnak", az ajtón
kívüli helyiséget pedig "tudattalannak", elég találó képét alkothatják az
elfojtás folyamatának.
Ebből láthatják, mi a különbség a mi felfogásunk és a Janet-é között
Szerintünk a lelki szétesés nem a lelki szerkezet összetevő képességének
veleszületett gyengeségéből következik; mi dinamikus magyarázatát adjuk
ennek, amikor azt valljuk, hogy ez az egymással harcban álló lelki erők
összeütközésének, két pszichikus réteg egymás elleni aktív lázadásának
eredménye. Ebből a felfogásunkból azután a megoldást váró kérdések egész
sora következik. Hiszen a lelki konfliktus állapota rendkívül gyakran áll
elő, minduntalan érvényesül az "én"-nek az a törekvése, hogy a kínos
emlékektől szabaduljon anélkül, hogy ennek mindig lelki szétesés volna a
következménye. Lehetetlen tehát szabadulni attól a gondolattól, hogy még más
feltételeknek is adva kell lenniük olyankor, amikor az összeütközésnek
disszociáció
[20] a következménye. Egyáltalán nem titkolom el tehát Önök
előtt, hogy az "elfojtás" felismerése egy új lélektani elméletnek nem a
betetőzését, hanem a kellő kezdetét jelenti, de hát mit tehetünk egyebet,
lépésben kell előrehaladnunk, és a megismerés betetőzését az utánunk jövők
mélyebbre ható munkásságára bíznunk.
Nem vezetne célra, ha megkísérelnénk Breuer nőbetegének esetét az
elfojtás szempontjából értelmezni. Ez a kórtörténet erre nem alkalmas, mert
hipnotikus befolyások igénybevételével jött létre. Csak ha a hipnózist
teljesen kikapcsolják, csak akkor vehetik észre az elfojtásokat meg az
ellenállásokat, és csak akkor alkothatnak helyes fogalmat a kórokozó
folyamatról. A hipnózis is felfedi az ellenállást, és könnyen hozzáférhetővé
teszi a léleknek egy bizonyos területét, viszont a terület határán
áthághatatlan sánc képződéséhez vezet, amely minden további betekintést
lehetetlenné tesz.
Breuer megfigyelésének legértékesebb tanulsága az volt, hogy megmutatta
az összefüggést a tünetek és a kórokozó élmények vagy pszichikus traumák
között; nem mulaszthatjuk el tehát, hogy ezeket a belátásokat az elfojtás
tanának szempontjából méltányoljuk. Mert első percre egyáltalán nem látja be
az ember, hogyan magyarázza meg a tünet kialakulását az elfojtással.
Szövevényes elméleti fejtegetés helyett visszatérek itt arra a hasonlatra,
amellyel az előbb az elfojtást érzékeltettem. Azzal, hogy a rendbontót a
teremből eltávolították, és őröket telepítettek az ajtó elé, még nem
bizonyos, hogy sikerült az ügyet elintézniük. Megtörténhet, hogy a kidobott
vendég elkeseredésében egészen féktelenné lesz, és tovább is terhünkre van.
Nincs ugyan többé közöttünk, megszabadultunk jelenlététől, gúnyos
nevetésétől, hangos megjegyzéseitől, de a kirekesztés bizonyos tekintetben
mégis hatástalan marad, mert ő most odakint csap tűrhetetlen lármát, kiabál,
öklével döngeti az ajtót, s ezzel jobban zavarja előadásomat, mint amikor
előbb oly illetlenül viselkedett. Ily körülmények között örömmel kellene
fogadnunk, ha talán a mi tisztelt elnökünk, dr. Stanley Hall
[21], magára
vállalná a közvetítő és békeszerző szerepét. Előbb a zabolátlan legénnyel
tárgyalna odakint, aztán mihozzánk fordulna azzal a felszólítással, hogy
engedjük vissza közénk, ő kezeskedik róla, hogy jobban fog viselkedni. Dr.
Hall tekintélye előtt meghajolva, rászánjuk magunkat, hogy az "elfojtást"
feloldjuk, mire a csend és békesség helyreáll. Valóban találóan érzékelteti
e kép azt a feladatot, amely a neurózisok pszichoanalitikus gyógyításánál az
orvosra hárul.
Határozottabban ezt így fogalmazhatjuk meg: hisztériában és egyéb
neurózisokban szenvedők vizsgálata révén meggyőződtünk arról, hogy náluk
rosszul sikerült annak az eszmének az elfojtása, amelyhez az elfogadhatatlan
vágy kapcsolódik. Kitolták azt ugyan a tudatukból és emlékezetükből, és
ezzel, látszólag, sok kellemetlen érzéstől megkímélték magukat, de az
elfojtott vágykielégülési törekvés tovább él a tudattalanban, csak alkalomra
les, hogy ismét ténylegessé váljon, és érti a módját, hogy az elfojtott
vágyat elferdített, felismerhetetlenné tett
pótképződmény alakjában
becsempéssze a tudatba, amely képződményhez csakhamar hozzákapcsolódnak
ugyanazok a kellemetlen érzetek, amelyeket az elfojtás révén elkerülhetőknek
véltek. Az elfojtott eszmét helyettesítő ilyen pótképződmény szimptóma -
mentesítve van a védekező "én" további támadásaival szemben, és a heves, de
gyors lefolyású konfliktust vég nélküli kóros állapot váltja fel. A
szimptómán, az elferdítés szolgálatában álló sajátságon kívül nyomokban
felismerhető ez vagy az a hasonlatosság az eredetileg elfojtott eszmével is;
a pszichoanalitikus gyógykezelés közben felderíthetők azok az utak és
módok, amelyeken a pótképződmény felépült, s a gyógyulás akkor sikerül, ha a
szimptóma ugyanezen az úton vezetődik vissza az elfojtott eszmére. Ha így az
elfojtott dolgok ismét a tudatos lelki tevékenység tárgyaivá lesznek, ami
csak jelentékeny ellenállás legyőzése után sikerülhet, akkor jut csak a
beteg abba a helyzetbe, hogy azt a lelki konfliktust, amelyet el akart
kerülni, orvosának vezetése mellett jobb eredménnyel oldja meg, mint
amilyennel az elfojtás kecsegtetett. Többféle módja van az ilyen célszerűbb,
a konfliktust és a neurózist szerencsésen befejező elintézésnek, s ha az
eset úgy kívánja, többféle megoldás kombinálása vezethet célhoz. Egyik
esetben megbarátkoztatjuk a beteg személyiségét a kórokozó eszmével, és
rábírjuk őt arra, hogy azt egészben vagy részben elfogadja, más esetekben a
vágytörekvést magát kell magasabb rendű, s így kifogás alá nem eső célok
felé irányítani (amit
átszellemítésnek[22] nevezünk), vagy pedig be kell
látni, hogy a konfliktust okozó eszme elutasítása jogos és helyes volt, de
ilyenkor is meg kell tanítani a beteget arra, hogy az elfojtás automatikus,
s ezért ennek tökéletlen mechanizmusát az ember legmagasabb rendű szellemi
tevékenységével kialakított elutasító ítélete kell hogy felváltsa; ez úton
elérhető az elfojtott eszme tudatos fékentartása.
Bocsássák meg nekem, amiért nem sikerült Önöknek részletesebben és
érthetőbben vázolnom ennek a most
pszichoanalízis névvel jelölt gyógyítási
módszernek a fő szempontjait. Ez a nehézség nemcsak a tárgy újdonságán
múlik. Hogy pedig milyen természetűek azok az elfogadhatatlan vágyak,
amelyek dacára az elfojtásnak a tudattalanból is éreztetik hatásukat, és
milyen személyi és alkati feltételeknek kell egy egyénben találkozniuk, hogy
az elfojtás ilyen balsikerrel járván, pót- vagy tünetképződmény létesüléséhez
vezessen, afelől még néhány későbbi megjegyzés fog felvilágosítással
szolgálni.