IV. ELŐADÁS


Hölgyeim és uraim! Bizonyára tudni óhajtják most már, hogy a leírt technikai eszközök segítségével mit deríthettünk ki a neurotikusok kórokozó komplexusai és elfojtott vágyai felől.

Mindenekelőtt a következőt: a pszichoanalitikus kutatás a betegek kórtüneteit, valóban meglepő szabályossággal, szerelmi életükben szerzett benyomásokra vezeti vissza; azt mutatja, hogy a patogén vágyrezdülések természete erotikus részösztönökével azonos és annak a felvételére kényszerít bennünket, hogy a megbetegedéshez vezető befolyások között a legnagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk az erotika terén bekövetkezett zavaroknak, mégpedig mindkét nemnél egyaránt.

Tudom, hogy nem szívesen hiszik el ezt az állításomat. Még olyan kutatók is, akik készségesen követnek lélektani munkáim terén, hajlandók azt hinni, hogy a szexuális mozzanatok kórokozó jelentőségét túlbecsülöm, és azzal a kérdéssel fordulnak hozzám, miért ne adhatnának egyéb lelki izgalmak is okot az elfojtás és pótképződés leírt jelenségeinek létrejöttéhez. Nos, erre így felelhetek: nem tudom, miért ne adhatnának rá okot; nem is volna ez ellen semmi kifogásom, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a hatásuk tényleg nincs meg, hogy azok a szexuális mozzanatok hatását legfeljebb ha támogatják, de sohasem pótolják. Ezt a tényállást én egyáltalán nem állítottam fel elméleti követelmény gyanánt; az 1895-ben dr. Breuerrel együtt nyilvánosságra hozott hisztéria-tanulmányainkban nem is foglaltam még el ezt az álláspontot, de kénytelen voltam e véleményt megalkotni, amint tapasztalataim számban gyarapodtak és a dologba mélyebben behatoltak. Uraim! Az Önök soraiban helyet foglalnak néhányan legbensőbb barátaim és követőim közül, akik elkísértek utamon ide Worcesterbe. Kérdezősködjenek tőlük, és azt fogják hallani, hogy a szexuális etiológia[32] mértékadó jelentőségéről szóló állítást eleinte mindannyian teljes hitetlenséggel fogadták, míg saját analitikai fáradozásuk közben nem kényszerültek e felfogást magukévá tenni.

A betegek viselkedése nemigen kedvez annak, hogy a szóban forgó állítás igazságáról könnyűszerrel meggyőződhessünk. Ahelyett, hogy készségesen tárnák elénk felvilágosításaikat nemi életükről, minden lehető módon rejtegetni igyekeznek azt. Az emberek egyáltalán nem őszinték nemi dolgokban. Nem mutatják meg nemi életüket a maga valóságában, hanem hazugságokból szőtt, vastag lepellel takarják azt be, mintha zord volna az időjárás a szexualitás világában. És ebben igazuk is van, kultúránk világában nem kedvez a napsugár és a szabad levegő a nemi ténykedésnek; voltaképpen senki közülünk nem leplezheti le egyetlen embertársa előtt sem teljes szerelmi életét.

Csak amikor rájöttek pácienseink arra, hogy a gyógykezelésben igazán meg van engedve az otthonos kényelem, csak akkor vetik le a hazugságleplet, s csak akkor jutnak majd Önök is abba a helyzetbe, hogy erről a vitás kérdésünkről véleményt alkothassanak. Sajnos, az orvosok sincsenek kivéve az alól a szabály alól, hogy a szexuális élet kérdéseiben az ember személyes szempontból foglal állást, és közülük is sokan rabjai az álszemérem és kéjsóvárgás azon keverékének, amely szexuális téren a legtöbb "kultúrember" viselkedését uralja.

Most pedig hadd folytassam tapasztalataink közlését. A pszichoanalitikus kutatás az esetek egy másik csoportjában a tüneteket valóban nem szexuális okokra, hanem banális megrázkódtatásokra vezeti vissza. De ezt a megkülönböztetést egy más körülmény fosztja meg jelentőségétől. Ugyanis az az analitikai munka, amely valamely kóreset alapos felderítéséhez és teljes meggyógyításához szükséges, egyetlenegy esetben sem szorítkozik a megbetegedés idejének élményeire, hanem minden egyes esetben visszanyúlik a beteg serdülő korára és korai gyermekségére is, és csak ott akad azokra a benyomásokra és eseményekre, amelyek a későbbi megbetegedésnek irányt szabtak. Csak a gyermekkori élmények adják meg a magyarázatát a későbbi megrázó élményekkel szemben tanúsított érzékenységnek is, és csak ha ezeket a rendszerint elfelejtett emléknyomokat is felderíthetjük és tudatossá tesszük, csak akkor tudunk a kórtünettel megbirkózni. És itt ugyanahhoz az eredményhez jutunk, mint az álom vizsgálatánál: itt is a gyermekkor elpusztíthatatlan, elfojtott vágyrezdülései szolgáltatták a tünet kialakulásához szükséges erőt, nélkülük a későbbi megrázó élmények utáni ellenhatások normálisan zajlottak volna le. A gyermekkor ezen hatalmas vágyteljesülési törekvéseit általában szexuális természetűeknek mondhatjuk.

De most már aztán igazán nem kétkedem benne, hogy csodálkozást keltettem Önökben. Hogyan? Hát van egyáltalán gyermeki szexualitás? - fogják Önök kérdezni. És vajon a gyermekkor az életnek nem azon szaka-e, amelyet a szexualitás hiánya jellemez? Nem, uraim, ez kétségkívül nincs úgy; a szexualitás nem bújik be a pubertás idején a gyermekbe olyan hirtelen, mint az evangéliumi ördög a sertésekbe. A gyermeknek megvannak a nemi ösztönei és ténykedései kezdettől fogva, magával hozza azokat a világra, s ezekből alakul ki, nagyon jelentőségteljes, fokozatokban dús fejlődés közben, a felnőttek úgynevezett normális nemi élete.

A véletlen kedvezése folytán éppen az Önök sorai közül hivatkozhatom egy tanúra, aki állításaim mellett fog vallani. Egy dolgozatot mutatok, íme, Önöknek, dr. Sanbord Bell tollából, amelyet az American Journal of Psychology[33] 1902-ben tett közzé. A szerző a Clark University kollégiumának tagja, ugyanazon egyetemé, amelynek falai közt most összegyűltünk. A dolgozatban, amelynek címe: A preliminary study on the emotion of Love between the sexes[34], s amely három évvel a Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie[35] című munkám előtt jelent meg, a szerző ugyanazt mondja, amit én az imént mondtam Önöknek: "A nemi szerelem gerjedelme nem az ifjúkor időszakában mutatkozik először, mint eddig hitték." A szerző, mint mi európaiak mondanánk, amerikaiasan dolgozott, tizenöt év folyamán nem kevesebb, mint kétezerötszáz pozitív megfigyelést gyűjtött össze, ezek közül nyolcszáz a maga észlelése volt. Azokról a jelekről, melyekben ez a szerelmesség megnyilatkozik, így ír: "Az elfogulatlan elme, ha e megnyilatkozásokat a gyermekpárok százainál figyeli meg, nem térhet ki az elől, hogy ezeket nemi eredetűeknek tartsa. A legkritikusabb elmét is kielégíti ez a feltevés, ha e megfigyelések mellett tekintetbe veszi azoknak a vallomását is, akik gyermekkorukban e gerjedelmet jelentékeny mértékben tapasztalták önmagukon, s akiknek gyermekkori emlékképei aránylag élesek." De még jobban meg fognak lepődni Önök közül azok, akik nem akarnak hinni az infantilis nemi élet létezésében, ha azt kell hallaniuk, hogy ezek között a korán szerelmes gyerekek között nem is kevesen csak három-, négy- vagy ötévesek voltak.

Nem csodálkoznék rajta, ha honfitársuk ezen megfigyelései Önök között több hitelre találnának, mint az enyéim. Nekem magamnak nemrég szerencsésen sikerült egy szorongásban szenvedő ötéves fiúcska analíziséből, amelyet a saját apja vitt véghez szakszerűen, meglehetősen teljes képet nyernem a gyermeki szerelmi élet egy korai fejlődési fokának testi ösztöneiről és lelki megnyilatkozásairól.

Arra is emlékeztethetem Önöket, hogy barátom, dr. C. G. Jung csak néhány órával ezelőtt olvasott fel ugyanezen teremben egy még fiatalabb kislányon tett megfigyelést, akinél ugyanazon alkalmi ok hatása alatt, mint az én páciensemnél - egy testvérke születésekor -, csaknem ugyanazok az érzéki gerjedelmek, vágyak és komplexusok keletkeztek és voltak biztosan kitalálhatók. Nem esem tehát kétségbe azon, hogy Önök nem barátkoznak meg a gyermeki szexualitás eleinte visszataszító gondolatával; dicséretre méltó példaként csak E. Bleulerre[36], a zürichi pszichiáterre hivatkozom, aki még csak egynehány év előtt nyilvánosan kijelentette, hogy "az én szexuális elméleteimmel szemben hiányzik belőle a megértés", s azóta a gyermeki szexualitást teljes egészében, saját tapasztalatai alapján megerősítette.[37]

Hogy a legtöbb ember, orvosi megfigyelők csak úgy, mint mások, a gyermek nemi életéről hallani sem akarnak, nagyon is érthető. A kultúrára nevelés nyomása elfeledtette velük a saját infantilis nemi ténykedésüket, s most már nem akarják, hogy az elfojtott dolgokra emlékeztessék őket. Más meggyőződés alakulna ki bennük, ha vizsgálataikat az önelemzéssel, gyermekkori emlékeik revíziójával és magyarázásával kezdenék.

Tegyenek le a kételkedésről, és lássanak velem együtt a gyermeki nemi élet méltánylásához, a legkoraibb életévektől kezdve. A gyermek nemi élete nagyon összetettnek bizonyul és azt sok, különféle forrásokból eredő összetevőre lehet szétbontani. Mindenesetre független még a fajfenntartás funkciójától, s annak csak később áll majd a szolgálatába. Ellenben arra szolgál, hogy a kellemes érzetek különféle fajtáit felébressze, amelyeket analógiák és összefüggéseik alapján a nemi gyönyör fogalmában foglalhatunk össze. A gyermek nemi gyönyörűségének fő forrása bizonyos különösen ingerlékeny testrészek megfelelő izgatása; ilyenek a száj, végbél és húgycső nyílása, de a bőr és más érzőfelületek is. Minthogy a gyermek szexuális életének ezen első szakaszában saját testében és nem a külvilág tárgyaiban leli a kielégülést, azért azt egy Havelock Ellis[38] alkotta kifejezéssel az autoerotizmus szakának nevezzük. A testnek a szexuális inger keltésére különösen alkalmas részeit pedig erogén zónáknak mondjuk. Az egész kisgyermekek ujjszopása jó példa arra, hogyan történik valamely erogén zóna autoerotikus kielégülése; már az a dr. Linder nevű budapesti gyermekorvos is, aki először méltatta e jelenséget tudományos észlelésre, helyesen kéjkielégülés gyanánt fogta azt fel, és kimerítően leírta annak átmeneteit más és más magasabb rendű nemi ténykedési formákba. Ezen életszak egy másik nemi kielégülési módja a genitálé maszturbációs izgatása, amelynek oly nagy jelentősége marad a későbbi életkorban is, és amellyel sok ember sohasem tud teljesen szakítani. Az autoerotizmus ilyen és ehhez hasonló működtetése mellett már igen korán jelentkeznek a gyermekeknél a nemi kedvnek, vagy ahogyan nevezni szeretjük: a libidónak azon részösztönei, amelyek egy idegen személyt választanak tárgyuknak. Ezek az ösztönök ellentétpárokban lépnek fel, mint cselekvők és mint szenvedők; e csoport legfontosabb képviselőiként felemlítem itt a fájdalomokozásban való gyönyörködést (szadizmus), annak szenvedőleges ellenlábasát (mazochizmus)[39], az aktív és passzív nézési kedvet, amelyek közül az előbbiből csak később ágazik ki a tudnivágyás, míg az utóbbiból a művészi és színészi mutogatási hajlam fakad.[40] A gyermek egyéb nemi ténykedéseiben már a tárgyválasztás szempontja uralkodik, itt már az az idegen személy, akit eredetileg az önfenntartásra való tekintet tett jelentőségteljessé, a fő dologgá lesz. A nemek különbsége azonban ebben a gyermeki időszakban még nem játszik döntő szerepet: nem követnek el tehát igazságtalanságot, ha minden gyermekben feltételeznek némi képességet a homoszexualitásra.

A gyermekeknek ez a zilált és bár tartalomdús, de összerendezetlen szexuális élete, amelyben az egyes ösztönök a többitől függetlenül, csak a maguk kedvét igyekeznek kielégíteni, később két fő irányban összefoglalódik és szerveződik, úgy hogy a serdülőkor lezártával az egyén végleges nemi jellege többnyire egészen kialakult. Egyrészt az egyes ösztönök alávetik magukat a genitális zóna uralmának, amivel az egész nemi élet a fajfenntartás szolgálatába szegődik, s a részösztönök kielégülése csak annyiban marad fontos, amennyiben azok a tulajdonképpeni nemi aktust előkészítik és előmozdítják. Másrészt viszont a tárgyválasztás visszaszorítja az autoerotizmust úgy, hogy most már a szerelmi életben a nemi ösztön valamennyi komponense a szeretett lényben keres kielégülést. De az eredeti ösztönrészek közül nem mindegyik jut szerephez a nemi élet végleges kialakulásánál. Egyes ösztönök még a serdülőkor beállta előtt igen erős elfojtást szenvednek, és kialakul a szeméremérzet, undor és erkölcs, amelyek felügyelők módjára őrködnek ezen elfojtások biztossága felett. Mikor aztán a kamaszkorral együtt bekövetkezik a nemi vágyakozások árözöne, akkor a lélek említett "ellenhatásos" vagy "ellenállási képződményei" azok a gátak, amelyek ezt az özönt az úgynevezett normalitás medrébe kényszerítik, és lehetetlenné teszik, hogy az a már elfojtott ösztönöket újból felébressze. Legalaposabban bánik el az elfojtás az úgynevezett koprofil, vagyis a váladékkiürítéssel összefüggő gyermeki gerjedelmekkel, nemkülönben azzal a rögzítéssel, amely az embert a primitív választás tárgyaihoz, illetőleg személyeihez fűzi.

Hölgyeim és uraim! Az általános kórtan egy törvénye szerint minden fejlődési folyamat, amelyet rendes lefolyásában valami feltartóztat, lassít vagy gátol, a kóros hajlamosság csíráit hordja magában. A nemi működés szövevényes fejlődését illetőleg is áll ez. Nem minden egyénnel megy simán ez a fejlődés, és ilyenkor vagy rendellenesség jár a nyomában, vagy hajlamosság arra, hogy az egyén később visszafejlődés (regresszió) útján megbetegedjék. Megtörténhet, hogy nem minden részösztön veti alá magát a genitális zóna uralmának; az ilyen, függetlenségét megtartó ösztön azután nem más, mint az, amit perverziónak szoktunk nevezni; a perverzió a normális nemű cél helyett a saját külön célját tudja érvényesíteni.[41] Mint már említettem, az is igen gyakran előfordul, hogy az autoerotizmust nem sikerül valakinek végképp leküzdenie, amiről később a legkülönfélébb következményes zavarok tesznek bizonyságot. Megtörténhet, hogy a két nemnek kezdetben való egyenlő értékűsége marad meg; ennek a felnőtt korban homoszexuális ténykedésre való hajlandóság lehet a következménye, amely adott viszonyok között kizárólagos hasonneműséggé fokozódhat. A zavarok ezen sora megfelel a szexuális működés közvetlen fejlődési gátlásainak; ide tartoznak a perverziók és a nemi életnek éppen nem ritka általános infantilizmusa.

A neurózisra való hajlamosságot más úton lehet a nemi fejlődés megzavartságából leszármaztatni. A neurózisok úgy viszonylanak a perverziókhoz, mint a negatívum a pozitívumhoz; bennük a komplexusok alapjai és a tünetek formálói gyanánt ugyanazokat a részösztönöket lelhetjük fel, mint a perverzióknál, csakhogy itt a tudattalanból ható erők alakjában, vagyis ezek az ösztönök elfojtódtak, de az elfojtás dacára a tudattalanból tovább is érvényesül hatásuk. A pszichoanalízis kimutatta, hogy ezen ösztönöknek igen zsenge korban történő túl erős megnyilvánulása a részleges rögzítődés egy neméhez vezet, ami a nemi működés szerkezetében sebezhető pontot teremt. Ha azután a normális nemi tevékenység működtetése érettebb korban akadályba ütközik, akkor a fejlődési időszakban létesített elfojtás épp azokon a pontokon fogja felmondani a szolgálatot, amelyeken az infantilis rögzítődés létrejött volt.

Ez ellen Önök talán azt az ellenvetést fogják felhozni, hogy hiszen mindez nem is szexualitás, hogy én ezt a szót sokkal tágabb értelemben használom, mint amilyenben azt alkalmazni szokták. Ebben szívesen igazat adok Önöknek. De még ezután is kérdéses marad, vajon nem Önök használják-e ezt a szót túlságosan szűk értelemben, amikor csak a fajfenntartás területére szorítkoznak. Ezzel elszalasztják az alkalmat a perverziók megértésére, a perverziók, a neurózis és a rendes nemi élet összefüggésének felismerésére, és önként lemondanak arról, hogy a gyermek testi és lelki szerelmi életének könnyen észlelhető kezdeti szakát valódi jelentőségében megismerhessék. De bármiképp szóljon e szóhasználat feletti ítéletük, ne feledkezzenek meg arról, hogy a pszichoanalitikus a szexualitást ama teljesebb értelemben fogja fel, amelyhez őt a gyermeki nemi élet méltánylása juttatta.

Térjünk most még egyszer vissza a gyermek nemi fejlődéséhez. Itt pótlólag egyet-mást el kell még mondanunk, mert figyelmünket eddig a nemi életnek inkább csak testi, mint lelki megnyilvánulásaira irányítottuk. A gyermek kezdetleges tárgyválasztása, melyet tehetetlensége magyaráz, nagyobb figyelmet érdemel. Ez a tárgy kezdetben az ápolásával foglalkozó személye, azonban csakhamar elfedi ezt az az érdeklődés, amellyel a gyermek a szülei felé fordul. A gyermeknek szüleihez való viszonya, amint azt a gyermekek közvetlen megfigyelése és a felnőttek elemző vizsgálata egyértelműleg kimutatja, egyáltalán nincs híjával a szenzuális velerezgés elemeinek. A gyermek mindkét szülőjét, de különösen az egyiket, erotikus vágyainak tárgyául veszi. Erre többnyire maguktól a szülőktől nyeri az irányítást, akiknek gyengédsége a szexuális ténykedés legkifejezettebb jeleit mutatja, ha azt a gátlások eredeti céljaitól el is térítik. Az apa rendszerint jobban szereti a leányát, az anya a fiát; erre a gyermek úgy reagál, hogy, ha fiú, az apja, ha lány, az anyja helyébe kívánkozik. Azok az érzelmek, amelyek a szülők és gyermekek ezen viszonyában, majd ennek mintájára a testvérek egymás közötti viszonylatában felébrednek, nemcsak pozitív - vagyis gyöngéd -, hanem negatív, ellenséges természetűek is szoktak lenni. Az így kialakult komplexus korai elfojtásra van ítélve, de a tudattalanból is igen nagy és tartós hatást fejt ki. Kifejezést adhatunk annak a feltevésünknek, hogy ez a komplexus, kiágazódásaival együtt, minden neurózisnak a magva, tengelye (tengelykomplexusa) és ez jogossá teszi azt a várakozásunkat, hogy annak érvényesülését a lelki élet más területein is felismerhetjük. Az Oidipusz királyról szóló hitrege, amelynek hőse apját megöli és anyját veszi feleségül, még csaknem változatlan megnyilatkozása annak a gyermeki kívánságnak, amelynek később a vérrokonsági korlát áthághatatlanul útját állja. Shakespeare drámai költeménye, a Hamlet, bár jobban leplezve, ugyanezen vérrokonsági komplexus alapján épült fel.

Azon idő tájt, amikor a gyermekekben a még el nem fojtott "tengelykomplexus" uralkodik, az értelmi tevékenységnek egy jelentős része áll a nemi érdeklődés szolgálatába. Kutatni kezdi, hogyan lesz a gyerek, és a felnőtteknek sejtelmük sincs róla, hogy ama jelek alapján, amelyeket nem titkolhatnak el előtte, mennyi sokat talál ki a gyermek az igazságból.

Többnyire egy új testvér, új vetélytárs születése révén fenyegető materiális veszély kelti fel a gyermek kutató kedvét. A benne magában élő részösztönök irányítása szerint egész sorát alkotja meg az infantilis nemi elméleteknek, például azt, hogy mindkét nemnél egyforma nemi szerveket tételez fel, hogy a gyermekeket evés útján fogantatja és a végbélen át "születteti meg", és hogy a nemek érintkezését ellenségeskedő cselekménynek, valami birkózásfélének tekinti. De éppen nemi éretlensége és az az űr, amely ismeretkörében a női szülőcsatorna rejtett helyzete folytán kitöltetlenül marad, arra kényszerítik a búvárkodó gyermeket, hogy e terméketlen munkáját abbahagyja. Maga ez a gyermeki búvárkodás, valamint az általa termelt infantilis nemi elméletek, döntő befolyást gyakorolnak a gyermek jellemének kialakulására és a később nála esetleg fellépő neurotikus megbetegedés tartalmára.

Elkerülhetetlen és teljesen normális dolog hogy a gyermek szüleit válassza első szerelme tárgyául. De nem szabad, hogy szerelmi vágya ezen első objektumokhoz rögzüljön; elég, ha azokat később csak példaképül veszi, és a végleges tárgyválasztás idején a libidót más, idegen személyekre viszi át. Ki nem kerülhető feladat ezek szerint, hogy a gyermeki vágy elválasztódjon és eltávolodjék a szülőktől, mert különben az ifjú egyén társadalmi alkalmasságát fenyegeti veszély. Abban az időszakban, amelyben az elfojtás a szexualitás részösztöneinek eltérítésén dolgozik, valamint később, amikor a szülői befolyás lazítása volna napirenden, amely befolyás ezen elfojtási munka javarészéhez az indítékot szolgáltatta, nagy feladatok hárulnak a nevelésre, amelyeket ez idő szerint bizony nem mindig értelmesen és kifogástalanul oldanak meg.

Uraim! Nehogy azt véljék, hogy elmélkedéseink a nemi életről és a gyermek pszichoszexualitásának fejlődéséről túlságosan messzire kalandoztak a lélekelemzéstől és az ideges zavarok gyógyításának feladatától. Ha úgy tetszik, bátran nevezhetik a pszichoanalízist folytatólagos nevelésnek, amely a gyermekkor maradványainak leküzdésére tanít.