Hölgyeim és uraim! Nem mindig könnyű dolog igazat mondani, főképp, ha az
embernek rövidre kell szabnia a mondanivalóját; így én is kénytelen vagyok
ma egy hibát, amelyet utolsó előadásomban követtem el, helyreigazítani.
Elbeszéltem Önöknek, hogy ha, lemondva a hipnózisról, éber betegemet
nógattam, mondja meg, hogy mi jut eszébe az éppen szóban forgó problémáról,
ha biztosítottam őt, hogy mindenről tudomásának kell lenni, még arról is,
amit látszólag elfelejtett, s hogy a felmerülő ötlettel bizonyosan
felidéződik a keresett emlék: valóban azt tapasztaltam, hogy betegem
legközelebbi ötlete a várt megoldást meghozta, s hogy az az ötlet azután az
emlék elfelejtett részletének bizonyult. Nos, ez nem áll ily
általánosságban, csak a rövidség kedvéért mondtam a dolgot oly egyszerűnek.
Valójában csak az első alkalmakkor sikerült nógatással valóban éppen az
elfelejtett emlékeket felidézni. Ha azonban az ember az eljárást folytatta,
mindenkor jöttek olyan ötletek is, amelyek nem lehettek az igaziak, mert nem
illettek be a körülményekbe, aminthogy a betegek maguk is mint
helyteleneket, elvetették őket. A nógatás sem hozta meg itt a várt sikert,
úgyhogy az ember szinte megsajnálta, hogy a hipnotizálással szakított.
Ebben a zavaromban egy előítélet volt segítségemre, amelynek tudományos
jogosultságát évekkel később igazolták C. G. Jung
[23] zürichi barátom és
tanítványai. Állíthatom, hogy hasznos néha, ha az embernek előítéletei
vannak. Már eleve sokat tartottam a lelki történés szigorú
determináltságáról
[24], és nem hihettem, hogy a betegnek egy ötlete, amely
feszült figyelem közben jutott eszébe, egészen önkényes lehessen, és semmi
köze ne legyen ahhoz az elfelejtett képzethez, amely kutatásunk tárgya;
annak pedig, hogy az ötlet nem volt a keresettel azonos, a feltételezett
lélektani szituáció kielégítő magyarázatát adta. A kezelés alatt álló
betegben két erő küzdött egymással, egyrészt az a tudatos törekvés, hogy a
tudattalanában lappangó elfelejtett dolgot tudatossá tegye, másrészt az
imént megismert ellenállás, amely akadályozta az elfojtott dolgoknak és
származékaiknak a tudatba jutását. Ha nem volt semmi ellenállás vagy csak
nagyon csekély, akkor az elfelejtett emlék elváltozás nélkül jutott a
tudatba; könnyen lehetett tehát feltételezni, hogy a keresett emlékek
elváltozása annál nagyobb, minél nagyobb az az ellenállás, amely az azokra
való visszaemlékezést akadályozza. Tehát a betegnek az a gondolata, amely a
keresett emlék helyett ötlött fel, maga is úgy keletkezett, mint egy
kórtünet; új, mesterségesen előidézett és múlékony pótképződmény volt ez az
elnyomottaknak, és annál jobban különbözött azoktól, minél nagyobb volt az
elváltozás, amelyen az ellenállás hatása alatt keresztülment. De, híven
szimptóma-természetéhez, némely vonását a keresett képzettel való
hasonlóságnak is fel kellett találni rajta, és nem túl heves ellenállás
esetén módunkban kellett hogy legyen az ötlettől a keresett, lappangó
képzetet kitalálni. Az ötletnek úgy kellett viszonyulnia magához az
elfojtott képzetelemhez, mint valami reá vonatkozó célzásnak, a rejtett
gondolat
indirekt ábrázolásának.
A normális lelki életben is ismerünk eseteket, amelyekben olyan
helyzetek, mint amilyeneket itt feltételeztünk, ugyancsak hasonló
eredményekhez vezettek. Ilyen a helyzet a viccnél. És valóban, a
pszichoanalitikus technika kérdései késztettek azután arra, hogy a vicc
képződésének technikájával foglalkozzam.
[25] Egyetlenegy ilyen példát meg
is akarok önöknek magyarázni, véletlenül éppen egy angol viccet.
Az anekdota így szólt: két, nem nagyon aggályos üzletembernek sikerült
egypár meglehetősen merész vállalkozással nagy vagyonhoz jutnia, és most már
arra törekedtek, hogy az előkelő társadalmi körbe befurakodjanak. Hogy ezt a
célt elérhessék, egyebek közt azzal is megpróbálkoztak, hogy lefestették
magukat a város leghíresebb és legdrágább festőjével, akinek képei esemény
számba mentek. Nagy estélyt is rendeztek a drága képek első bemutatása
alkalmából, és a két háziúr maga vezette a legbefolyásosabb műértőt és
kritikust a teremnek ahhoz a falához, amelyen a két arckép egymás mellé volt
akasztva, és epedve várták a műértő elismerő kritikáját. Ez azonban csak
hosszasan nézegette a képeket, azután a fejét rázta, mintha még keresne
valamit, majd a két kép közti szabad térre mutatva így szólt: "Nos, és hol a
Megváltó?" Látom, hogy valamennyien nevetnek ezen a jó viccen; próbáljuk meg
azt most már értelmezni. Mindnyájan megértjük, hogy a műértő ezt akarja
mondani: Ti is afféle két lator vagytok, mint azok, akik között a Megváltót
keresztre feszítették. Ténylegesen azonban nem azt mondja, hanem ehelyett
valami mást mond, ami az első percben sajátságosan értelmetlennek és oda nem
tartozónak látszik, de amiről már a következő pillanatban felismerjük, hogy
az tulajdonképpen
célzás a szándékolt szidalmazásra, és teljes mértékben
pótolja ezt. Eleve sem volt valószínű, hogy a viccnél megtaláljuk mind
azokat a körülményeket, amelyek véleményünk szerint pácienseink ötleteinek
felvetődésénél szerepet játszanak de jogunk van fontosságot tulajdonítani
annak, hogy a viccnek és az ötletnek azonosak az indító okai.
Miért nem mondja a kritikus véleményét a két latornak a szemébe? Mert, ha
még oly nagy kedve volna is a szókimondáshoz, ez ellen alapos ellenérvek
szólalnak meg benne. Nem tréfadolog megsérteni valakit a saját házában,
akinek méghozzá egy nagy szolgahad erős öklei is rendelkezésére állanak.
Könnyen juthatna így annak a csendzavarónak a sorsára, akinek
eltávolításával múltkori előadásomban az "elfojtás" folyamatát
érzékeltettem. Ez az oka annak, hogy a kritikus sértő szándékának nem
egyenesen, hanem elváltoztatott formában,
kihagyás és
célzás alakjában ad
kifejezést, de ugyanaz a helyzet áll fenn - véleményünk szerint - akkor is,
amikor páciensünk a keresett, de elfelejtett képzet helyett egy többé vagy
kevésbé elváltoztatott "pótló ötletet" produkál.
Hölgyeim és uraim! Nagyon célszerű dolog, ha az együvé tartozó
indulattelt képzetelemek csoportját, mint azt a zürichi iskola (Bleuler,
Jung és mások) teszik,
komplexus[26] névvel jelöljük. Látjuk tehát, hogy ha
valamely betegnél az utolsó emlékkép segítségével, amely még eszébe jut, az
elfojtott komplexust meg akarjuk keresni, sok kilátásunk van rá, hogy a
lappangó képzeteket kitaláljuk, ha a beteg elég nagy számmal bocsátja
rendelkezésünkre feltoluló ötleteit. Ráhagyjuk tehát a betegre, hogy
mindenféléről beszéljen, amit csak akar, és ragaszkodunk ahhoz a
feltevésünkhöz, hogy nem is juthat eszébe semmi, ami nem áll közvetve a
keresett komplexussal összefüggésben. Lehet, hogy Önök az elfojtott lelki
anyag felkutatásának ezt a módját túlságosan körülményesnek fogják ítélni,
én viszont biztosítom Önöket, hogy ez az egyedüli út, amely célhoz vezet.
Miközben ezt a módszert alkalmazzuk, zavarba jöhetünk, ha a beteg gyakran
elhallgat, el-elakad és azt állítja, hogy nincs mondanivalója, hogy
egyáltalán nem jut eszébe semmi. Ha ez tényleg így volna és a beteg igazat
mondott volna, akkor mégiscsak az bizonyosodna be eljárásunkról, hogy
tökéletlen. De a gondosabb megfigyelés azt mutatja, hogy az ötletek ilyen
kiapadása tulajdonképpen sohasem következik be. Ennek a látszatát csak az
idézi elő, hogy a beteg a belső ellenállás hatása alatt, amely az ötlet
értékességét bíráló, lealacsonyító ítéletek alakját ölti magára, a felmerülő
ötletekről nem számol be magának vagy nekünk. Ez ellen úgy védekezünk, hogy
előre figyelmeztetjük a beteget a pácienseknek erre a hajlandóságára, és
felszólítjuk, mit se törődjék azzal a belső kritikával, hanem mondjon el
válogatás és bírálat nélkül mindent, ami eszébe jut, még azt is, amit
helytelennek, oda nem tartozónak, értelmetlennek tart, mindenekelőtt pedig
az olyan ötleteket is, amelyekkel rosszul esik foglalkoznia. Ezt a módszert
követve beszerezzük azt a lelki anyagot, amely minket az elfojtott
komplexusoknak nyomára vezet.
Az ötleteknek ez a halmaza, amelytől a beteg, ha ellenállásának és nem
orvosának befolyása alatt állna, megvetéssel fordulna el, szolgáltatja a
lélekelemzőnek azt az ércet, amelyből ő egyszerű megfejtési eljárások
segítségével az értékes fém tartalmat kivonhatja. Aki pedig gyors és
ideiglenes áttekintést akar szerezni a beteg elfojtott komplexusairól
anélkül, hogy azok elrendeződésébe és összefüggéseibe behatolna, az
célszerűen veheti igénybe az eszmetársítási kísérlettel való vizsgálatot,
amint azt Jung és tanítványai kidolgozták.
[27] Ez az eljárás a
pszichoanalitikusnak az, ami a vegyésznek a minőségi elemzés; az idegbetegek
gyógykezelésében nélkülözhető, de nélkülözhetetlen, ha a komplexusokat
tárgyilag akarjuk kimutatni, vagy ha elmebetegségeket vizsgálunk, amely
feladat megoldásához a zürichi iskola sikerrel hozzá is fogott.
Azoknak az ötleteknek a feldolgozása, amelyek a betegben felmerülnek,
amikor a pszichoanalízis fő szabályának aláveti magát, nem egyedüli
technikai eszközünk a tudattalan feltárására. Ugyanerre a célra még két más
eljárás is szolgál: az "álomfejtés" és a véletlen- és tévcselekmények
értékesítése.
Bevallom, igen tisztelt hallgatóim, sokáig haboztam, hogy a
pszichoanalízis egész anyagának ily sűrített kivonata helyett ne
foglalkozzam-e inkább Önök előtt részletesen az
álom magyarázatával. Egy
egészen szubjektív, látszólag másodrendű indok tartott ettől vissza. Szinte
illetlennek véltem, hogy ebben a gyakorlati célokat követő világrészben mint
álomfejtő lépjek fel, holott Önök nem is tudhatták, milyen jelentőségre
tarthat számot ez az elavult és kinevetett mesterség. Az álom magyarázata az
a Via Regia ("Királyi út"), amely a tudattalan megismeréséhez vezet. Ez a
legbiztosabb alapja a pszichoanalízisnak, és ez az a tér, amelyen mindenki,
aki e téren dolgozni akar, meggyőződést szerezhet az analízis tényei felől,
és tapasztalatokat gyűjthet. Ha azt kérdezik tőlem, hogyan lehet valaki
pszichoanalitikussá, azt felelem, hogy saját álmai tanulmányozása révén. Jó
ösztön vezérelte a pszichoanalízis ellenfeleit, amikor valamennyien kitértek
az
Álomfejtés[28] megvitatása elől, avagy sekélyes ellenvetésekkel
próbálták azt elintézni. Ha azonban Önök ezekkel ellentétben az álom-élet
problémáinak megoldását magukévá tudják tenni, akkor nem fog túl nagy
nehézséget okozni azoknak az új eszméknek a befogadása sem, amelyeket a
pszichoanalízis igyekszik Önökkel elfogadtatni.
Vegyék tekintetbe, hogy éjjeli álomképeink egyrészt a legnagyobb külső
hasonlóságot és belső rokonságot mutatják az elmebetegségek termékeivel,
másrészt azonban összeférnek az éber állapot tökéletes egészségével. Nem
volna képtelenség az az állítás, hogy aki ezekre a "normális"
érzékcsalódásokra, téveszmékre és jellemváltozásokra megértés helyett
csodálkozással tekint, annak a leghalványabb kilátása sincs arra, hogy a
beteges lelkiállapotok abnormis képződményeit másképp, mint laikus módján
foghassa fel. Bátran ezek közé a laikusok közé számíthatjuk manapság csaknem
valamennyi pszichiátert. Most pedig vessünk egy futó pillantást az
álomproblémák területére.
Felébredés után álmainkat ugyanazzal a megvetéssel szoktuk sújtani, mint
a páciens azokat az ötleteket, amelyeket a pszichoanalitikus utasítására
kell elmondania. De álmainkat még olyképpen is eltávolítjuk magunktól, hogy
rendszerint gyorsan és tökéletesen elfelejtjük azokat. Megvetésünket arra
az idegenszerű benyomásra alapítjuk, amelyet még a nem zavaros és nem
értelmetlen álmok is keltenek, sok álomnak a képtelensége és értelmetlensége
pedig egyenest magától értetődőnek tetszik; de visszautasítjuk az álmokat
azok miatt a korlátlanul szemérmetlen és erkölcstelen törekvések miatt is,
amelyek némely álomban leplezetlenül megnyilvánulnak. Tudvalevő, hogy az
ókorban nem sújtották az álmokat ily megvetéssel. A nép alsóbb rétegeiben
pedig, minden ellenkező tanítás dacára, ma is nagyra becsülik az álmot és,
mint a régiek, ők is azt hiszik, hogy az álom a jövendőt jósolja meg.
Megvallom, nem érzem szükségét annak, hogy sejtelmes feltevésekkel
töltsem ki mai tudásunk hézagait, és nem is leltem mindeddig semmire, ami
megerősítené az álom jóstermészetét; ellenben sok másféle dolgot lehet az
álomról elmondani, ami szintén eléggé csodálatos.
Kezdjük azzal, hogy nem minden álom áll oly távol az álmodó
egyéniségétől, nem mind értelmetlen és zavaros. Ha igen fiatal gyermekek
álmait, másfél éves koruktól kezdve, figyelmünkre méltatjuk, úgy fogjuk
találni, hogy azok egészen egyszerűek és könnyen megmagyarázhatók. A
kisgyermek mindig azoknak a vágyaknak a beteljesedéséről álmodik, amelyek az
előző napon ébredtek fel benne, de kielégülést nem leltek. Minden különös
magyarázó képesség nélkül rá fogunk jönni az ilyen álmok egyszerű
megfejtésére, elég ha azok után az események után tudakozódunk, amelyeket a
gyermek a megelőző napon (az álom napján) átélt. A legmegnyugtatóbb
megoldása az álom talányának az volna, ha a felnőttek álmai sem volnának
mások, mint a gyermekéi, olyan vágyak teljesülései, amelyek az álom napján
merültek fel.
És valóban így áll a dolog: azokat a nehézségeket, amelyek e megoldás elé
gördülnek, az álmok behatóbb elemzése egyenként eltávolítja az útból. Nézzük
mindjárt az első és legsúlyosabb ellenvetést: azt, hogy felnőttek álmainak a
tartalma többnyire értelmetlen, és benne mindent inkább találunk, mint
vágyteljesülést. A válaszom erre a következő: az ilyen álmok el vannak
ferdítve; annak a lelki folyamatnak, amelyből az álmok kiindultak,
eredetileg egészen más szavakban kellett volna kifejezésre jutnia. Meg kell
tehát különböztetnünk a
nyilvánvaló álomtartalmat, amire reggelre kelve
elmosódottan visszaemlékeznek, és amit fáradságosan, bár látszólag tetszésük
szerint, öltöztetnek szavakba, a
lappangó álomgondolattól,
[29] amelyről fel
kell tételezniük, hogy az a tudattalanban leledzett. Ez az álomferdítés
ugyanaz a folyamat, amellyel Önök már a hisztériás tünetek keletkezésének
vizsgálata közben megismerkedtek, és e ferdítés arra is enged következtetni,
hogy az álom kialakulásánál a lelki erőknek ugyanaz az egymást ellensúlyozó
játéka szerepel, mint a tünetképződésnél. A nyilvánvaló álomtartalom
elferdítés eredménye, pótképződmény, amely a tudattalan álomgondolatokat
helyettesíti, és ez a ferdítés az ellenállásoknak, az "én" elhárító erőinek
műve, amelyek éber állapotban teljességgel megakadályozzák, hogy az
elfojtott tudattalan vágyak tudatossá legyenek, de amelyeknek még alvás
közben is van annyi erejük, hogy azokat a vágyakat leplezzék, álruhába
öltöztessék. Így azután az álmodó éppoly kevéssé érti meg a saját álma
jelentőségét, mint ahogy a hisztériás nem sejti, mire vonatkoznak és mit
jelentenek a tünetei.
Hogy igazán vannak lappangó álomgondolatok, s azok tényleg úgy
viszonyulnak a nyilvánvaló álomtartalomhoz, ahogy azt itt leírtam, arról az
álmok elemzésénél győződhetnek meg, amelynek technikája azonos a
pszichoanalízisével. Eközben teljesen el kell tekinteniük a nyilvánvaló álom
elemeinek látszólagos összefüggéseitől, és össze kell gyűjteniük azokat az
ötleteket, amelyek a lélekelemző munka szabályai szerint végzett szabad
asszociálás útján társulnak minden egyes álomrészlethez. Ebből az anyagból
éppúgy kitalálhatják aztán a lappangó álomgondolatokat, mint a beteg
ötleteiből és emlékeiből az ő rejtett komplexusait. Az ily módon felkutatott
lappangó álomgondolatokból azután rögtön kiviláglik, mennyire igazunk volt,
amikor a felnőttek álmait is a gyermeki álmokra vezettük vissza. Amit így az
elemzés az álom valódi értelmeként állít a nyilvánvaló álomtartalom helyébe,
annak mindig van átlátszó értelme, van kapcsolata a megelőző nap élményeinek
benyomásaival, és mindig kielégítetlen vágyak teljesülésének bizonyul. A
nyilvánvaló álomról, ahogy arra reggel visszaemlékezünk, elemzés után
kitűnik, hogy az
elfojtott vágyak
leplezett teljesülése.
A szintetikus összefoglalás egy neme ezek után lehetővé teszi, hogy
bepillantsunk abba a műveletbe is, amely a tudattalan álomgondolatokat a
nyilvánvaló álom tartalmává ferdítette. Ezt a műveletet
álommunkának
nevezzük. E művelet megérdemli, hogy elméleti érdeklődésünk osztatlan
forduljon feléje, mert sehol másutt nincs módunkban ily közvetlenül
tanulmányozni azokat az eddig nem is sejtett lelki folyamatokat, amelyek a
tudattalanban, vagy helyesebben szólva, két különálló pszichikus rendszer
között, a tudatos és tudattalan között, végbemehetnek. Ezek között az
újonnan felismert lelki folyamatok között különösen feltűnő a
sűrítés és az
eltolás folyamata. Az álommunka csak egyik speciális esete annak a hatásnak,
amelyet a külön lelki csoportosulások, vagyis a lélek működési termékei
gyakorolhatnak egymásra, és ez a munka minden lényeges részletében azonos
azzal a ferdítő hatással, amely az elfojtott komplexusokat balul sikerült
elfojtás esetében tünetekké változtatja.
Az álmok elemzése, főleg a saját álmaiké, arról is meg fogja Önöket
győzni, mily váratlanul, szinte csodálatosan nagy hatást gyakorolnak a korai
gyermekévek benyomásai és élményei az ember fejlődésére. A felnőtt ember
álomvilágában mint egy folytatólagos életet él a gyermek, éspedig úgy, hogy
megmarad minden sajátsága, megmaradnak vágyrezdülései, még azok is, amelyek
az élet folyamán hasznavehetetlenekké lettek. Kitéphetetlenül szilárd
gyökereket fog verni Önökben az álmok elemzése révén az a tudat, hogy az
egész más dolgokra hajlamosított gyermekből a fejlődési, elfojtási,
átszellemítési folyamatok és
ellenhatási képződmények[30] mily hosszú sora
fejleszti ki az úgynevezett normális embert, a fáradságosan kiküzdött
művelődés fenntartóját - részben annak áldozatát.
Arra is figyelmessé kell tennem Önöket, hogy álomelemzés közben
kiderítettük, hogy a tudattalan lelki réteg, főleg szexuális komplexusok
ábrázolására, sokszor veszi igénybe a szimbolika egy nemét, amely részben
egyénenként változó, részben azonban - úgy látszik - azonos azzal a
jelképességgel, amely, mint gyanítjuk, a mesékben és a regevilágban
uralkodik. Nem lehetetlen, hogy a néplélek alkotásainak is az álomelemzés
fogja megadni a magyarázatát.
Végül óvnom kell Önöket attól, hogy hagyják magukat megtéveszteni attól
az ellenvetéstől, amely szerint a szorongásos álmok létezése ellentmondana
ama felfogásunknak, amely minden álomban vágyteljesülést lát. Nem is szólva
arról, hogy azok a szorongásos álmok is magyarázatra szorulnak, mielőtt
megítélés tárgyai lehetnének; egész általánosságban azt felelhetjük erre,
hogy a szorongás nem kapcsolódik olyan magától értetődően az
álomtartalomhoz, mint azok képzelik, akik nem ismerik - és így nem vehetik
figyelembe - a neurotikus szorongás feltételeit. A szorongás egyike azoknak
az elhárítási reakcióknak, amelyekkel az "én" a túlerőre vergődő elfojtott
vágyakkal szemben védekezik, nagyon is érthető tehát, ha az álomban is
fellép olyankor, amikor az álomképződés túlságosan ezeknek az elfojtott
vágyaknak áll a szolgálatába.
Mint látják, az álom felőli kutatások jogosultságát eléggé igazolnák már
azok a felvilágosítások is, amelyeket e kutatások révén még különben nehezen
hozzáférhető dolgokról is nyerünk. Mi azonban neurotikusok pszichoanalitikai
gyógykezelésével kapcsolatban jutottunk e vizsgálódásokhoz. Az elmondottak
alapján könnyen megérthetik, miképp jutunk az álommagyarázatok segítségével,
ha a beteg ellenállása ezt túlságosan meg nem nehezíti, a páciens elrejtett
és elfojtott vágyainak s az ezektől táplált komplexusoknak megismeréséhez, s
így áttérhetek a lelki jelenségek egy harmadik csoportjához, amelynek
tanulmányozása a pszichoanalízis egyik technikai eszközévé vált.
A normális és ideges embereknél egyaránt előforduló apró tévcselekmények
ezek, amelyekre különben nemigen szoktak ügyet vetni. Olyan dolgok
elfelejtése, amiket tudhatnának és rendszerint tudnak is (például
tulajdonnevek időleges kiesése az emlékezetből), a mindnyájunknál oly
gyakran előforduló nyelvbotlások, az azzal analóg kisiklások olvasás és írás
közben, ügyetlenkedés valamely ténykedésnél, tárgyak elvesztése vagy
eltörése stb., csupa olyan dolog, amelynek lélektani determinánsait különben
nemigen keresik, s amelyeket mint véletlenségeket, mint a szórakozottság, a
figyelmetlenség és más hasonló feltételek következményeit egyszerűen
tudomásul vesznek. Ehhez jönnek még azok a cselekedetek és taglejtések,
melyeket az ember végrehajt anélkül, hogy egyáltalán tudomást venne róluk,
vagy éppen fontosságot tulajdonítana nekik lelki életében; ilyenek a
tárgyakkal való játszadozás, a ruházattal, testrészekkel babrálás, dallamok
dúdolása s más hasonlók. Ezek az apró dolgok, a
tévcselekmények, mint a
tünet és
esetleges cselekmények,
[31] nem oly jelentéktelenek, amilyeneknek
azokat a hallgatólagos megegyezés egy nemével tekinteni szokás.
Ezeknek igenis van értelmük, s abból a helyzetből, amelyben jelentkeztek,
többnyire könnyen és biztosan meg is magyarázhatók, amikor is kitűnik, hogy
ezek megint csak olyan törekvéseknek és szándékoknak adnak kifejezést,
amelyeknek háttérbe szorítva, az illető egyén saját tudata előtt rejtve kell
maradniuk, vagy éppen ugyanazokból az elfojtott vágyrezdülésekből és
komplexusokból fakadnak, amelyekkel már mint a tünetek forrásaival és az álom
alkotó erőivel is megismerkedtünk. Megérdemlik tehát, hogy mint tüneteket
méltányoljuk őket, és figyelembevételük, csakúgy, mint az álmoké, a lelki
élet valamely rejtett tartalmának felderítéséhez vezethet. Ezekkel többnyire
legbensőbb titkait árulja el az ember, s hogy éppen ezek mutatkoznak oly
feltűnő könnyen, gyakran még az egészséges embernél is, akinek pedig
egészében véve jól sikerül elfojtania tudattalan vágyait, azt látszólagos
jelentéktelenségüknek és csekélységüknek köszönhetik. Nem csekély azonban az
elméleti jelentőségük sem, mert bizonyságul szolgálnak arra, hogy elfojtás
és "pótképződés" az egészség feltételei mellett is előfordul.
Észrevehetik, hogy a pszichoanalitikust a lelki élet determináltságába
vetett különösen erős hit jellemzi. Az ő szeme nem lát a pszichikus
jelenségek között olyat, ami jelentéktelen, önkényes vagy véletlen volna;
mégis ott is mindenütt kielégítő indoklást keres, ahol ezzel a
követelménnyel rendszerint nem lépnek fel; mi több, el van rá készülve, hogy
egyazon lelki okozatot
többszörösen indokoltnak találjon, holott a mi -
állítólag velünk született - okszerűségi igényünket egyetlen pszichikai ok
is teljesen kielégíti.
Ha most végigtekintenek azokon az eszközökön, amelyek a lelki élet
elrejtett, elfelejtett és elfojtott tartalmának felderítésére
rendelkezésünkre állanak, ha méltányolják a páciensek szabad
eszmetársítással felidézhető ötleteinek, álmainak, tév- és tüneti
cselekményeinek tanulmányozását, ha ehhez még hozzáveszik egyéb jelenségek
értékesíthetőségét is, amelyekről később az "indulatáttétel" jelszó alatt
fogok néhány megjegyzést tenni, akkor velem együtt azt a következtetést
fogják levonni, hogy technikai eszközeink elég erősek ma már ahhoz, hogy
megoldhassák feladatukat, vagyis tudatossá tegyék a kórokozó pszichikus
anyagot, és ezúton elhárítsák a póttünetek képződéséből keletkezett
bántalmat. Hogy e gyógyító törekvéseink közben az egészséges és a beteg
ember lelki életéről való ismereteinket is gazdagítjuk és mélyítjük,
kétségkívül mint munkánknak különös vonzóerőt és érdekességet kölcsönző
körülmény fog számításba jönni.
Nem tudom, hogy technikánkról, amelynek fegyvertárát, íme, bemutattam
Önöknek, azt a benyomást nyerték-e, hogy az felette nehéz. Én úgy vélem,
hogy nehézsége egészen arányos annak a tárgynak a szövevényességével,
amellyel meg kell birkóznia. De annyi bizonyos, hogy ez a technika nem
magától értetődő, hogy azt előbb meg kell tanulni, csakúgy, mint a szövettan
és a sebészet technikáját. Talán csodálkozni fognak, ha közlöm Önökkel, hogy
nálunk Európában egész sor olyan ember mondott ítéletet a
pszichoanalízisről, akik erről a technikáról mit sem tudnak, azt sohasem
alkalmazták s azután, mintha csak gúnyolódni akartak volna, azt követelték,
hogy mi bizonyítsuk be eredményeink helyességét. Pedig ezen ellenfeleink
között akadnak olyanok is, akik egyébként a tudományos gondolkodásmódot
kötelezőnek ismerik el, akik például egy mikroszkópiai vizsgálat eredményét
nem vonnák kétségbe, amiért az a bonctani készítményben szabad szemmel nem
ismerhető fel, és nem mondanának ítéletet felőle, mielőtt maguk nem
vizsgálták meg mikroszkóp segítségével a tényállást. De a pszichoanalízisnél
valóban kedvezőtlenebbek is a körülmények arra, hogy azt elismerjék. A
pszichoanalízis a lelkivilágban rejlő elfojtott dolgokat akarja tudatossá
tenni; ám az, aki ezen eljárás felett ítéletet mond, maga is csak ember,
akiben ilyen elfojtott tendenciák élnek s talán csak fáradságos munkával
tarthatók féken. A pszichoanalízis tehát a bírálóban ugyanazt az ellenállást
kell hogy felébressze, amely betegeinknél jelentkezik, és mi sem könnyebb,
mint ezt az ellenállást értelmi elutasítás formájába öltöztetni és ehhez
érveket keresni, mégpedig ugyanolyanokat, amilyeneket betegeinknél a
pszichoanalitikus alapszabály alkalmazásával szoktunk hatástalanná tenni.
Mint betegeinknél, ellenfeleinknél is, gyakran igen feltűnő az ítélőképesség
befolyásolása, éspedig leszállítása indulati tényezők által. Az öntudat
elbizakodottsága, amely például az álmot is oly lenézően tolja félre, egyike
a legerősebb védőszerkezeteknek, amelyek bennünk általában arra szolgálnak,
hogy tudattalan komplexusok felszínre törését megakadályozzák, és ugyanez az
oka annak is, hogy olyan nehéz az embereket a tudattalan lelkivilág
valóságáról meggyőzni, és olyan új dolgokat elfogadtatni velük, amelyek
tudatos ismeretvilágukkal ellentétben állnak.