Hölgyeim és uraim! Bizonyára tudni óhajtják most már, hogy a leírt technikai
eszközök segítségével mit deríthettünk ki a neurotikusok kórokozó
komplexusai és elfojtott vágyai felől.
Mindenekelőtt a következőt: a pszichoanalitikus kutatás a betegek
kórtüneteit, valóban meglepő szabályossággal, szerelmi életükben szerzett
benyomásokra vezeti vissza; azt mutatja, hogy a patogén vágyrezdülések
természete erotikus részösztönökével azonos és annak a felvételére
kényszerít bennünket, hogy a megbetegedéshez vezető befolyások között a
legnagyobb jelentőséget kell tulajdonítanunk az erotika terén bekövetkezett
zavaroknak, mégpedig mindkét nemnél egyaránt.
Tudom, hogy nem szívesen hiszik el ezt az állításomat. Még olyan kutatók
is, akik készségesen követnek lélektani munkáim terén, hajlandók azt hinni,
hogy a szexuális mozzanatok kórokozó jelentőségét túlbecsülöm, és azzal a
kérdéssel fordulnak hozzám, miért ne adhatnának egyéb lelki izgalmak is okot
az elfojtás és pótképződés leírt jelenségeinek létrejöttéhez. Nos, erre így
felelhetek: nem tudom, miért ne adhatnának rá okot; nem is volna ez ellen
semmi kifogásom, de a tapasztalat azt mutatja, hogy ez a hatásuk tényleg
nincs meg, hogy azok a szexuális mozzanatok hatását legfeljebb ha
támogatják, de sohasem pótolják. Ezt a tényállást én egyáltalán nem
állítottam fel elméleti követelmény gyanánt; az 1895-ben dr. Breuerrel
együtt nyilvánosságra hozott hisztéria-tanulmányainkban nem is foglaltam még
el ezt az álláspontot, de kénytelen voltam e véleményt megalkotni, amint
tapasztalataim számban gyarapodtak és a dologba mélyebben behatoltak. Uraim!
Az Önök soraiban helyet foglalnak néhányan legbensőbb barátaim és követőim
közül, akik elkísértek utamon ide Worcesterbe. Kérdezősködjenek tőlük, és
azt fogják hallani, hogy a szexuális etiológia
[32] mértékadó jelentőségéről
szóló állítást eleinte mindannyian teljes hitetlenséggel fogadták, míg saját
analitikai fáradozásuk közben nem kényszerültek e felfogást magukévá tenni.
A betegek viselkedése nemigen kedvez annak, hogy a szóban forgó állítás
igazságáról könnyűszerrel meggyőződhessünk. Ahelyett, hogy készségesen
tárnák elénk felvilágosításaikat nemi életükről, minden lehető módon
rejtegetni igyekeznek azt. Az emberek egyáltalán nem őszinték nemi
dolgokban. Nem mutatják meg nemi életüket a maga valóságában, hanem
hazugságokból szőtt, vastag lepellel takarják azt be, mintha zord volna az
időjárás a szexualitás világában. És ebben igazuk is van, kultúránk
világában nem kedvez a napsugár és a szabad levegő a nemi ténykedésnek;
voltaképpen senki közülünk nem leplezheti le egyetlen embertársa előtt sem
teljes szerelmi életét.
Csak amikor rájöttek pácienseink arra, hogy a gyógykezelésben igazán meg
van engedve az otthonos kényelem, csak akkor vetik le a hazugságleplet, s
csak akkor jutnak majd Önök is abba a helyzetbe, hogy erről a vitás
kérdésünkről véleményt alkothassanak. Sajnos, az orvosok sincsenek kivéve az
alól a szabály alól, hogy a szexuális élet kérdéseiben az ember személyes
szempontból foglal állást, és közülük is sokan rabjai az álszemérem és
kéjsóvárgás azon keverékének, amely szexuális téren a legtöbb "kultúrember"
viselkedését uralja.
Most pedig hadd folytassam tapasztalataink közlését. A pszichoanalitikus
kutatás az esetek egy másik csoportjában a tüneteket valóban nem szexuális
okokra, hanem banális megrázkódtatásokra vezeti vissza. De ezt a
megkülönböztetést egy más körülmény fosztja meg jelentőségétől. Ugyanis az
az analitikai munka, amely valamely kóreset alapos felderítéséhez és teljes
meggyógyításához szükséges, egyetlenegy esetben sem szorítkozik a
megbetegedés idejének élményeire, hanem minden egyes esetben visszanyúlik a
beteg serdülő korára és korai gyermekségére is, és csak ott akad azokra a
benyomásokra és eseményekre, amelyek a későbbi megbetegedésnek irányt
szabtak. Csak a gyermekkori élmények adják meg a magyarázatát a későbbi
megrázó élményekkel szemben tanúsított érzékenységnek is, és csak ha ezeket
a rendszerint elfelejtett emléknyomokat is felderíthetjük és tudatossá
tesszük, csak akkor tudunk a kórtünettel megbirkózni. És itt ugyanahhoz az
eredményhez jutunk, mint az álom vizsgálatánál: itt is a gyermekkor
elpusztíthatatlan, elfojtott vágyrezdülései szolgáltatták a tünet
kialakulásához szükséges erőt, nélkülük a későbbi megrázó élmények utáni
ellenhatások normálisan zajlottak volna le. A gyermekkor ezen hatalmas
vágyteljesülési törekvéseit általában szexuális természetűeknek mondhatjuk.
De most már aztán igazán nem kétkedem benne, hogy csodálkozást keltettem
Önökben. Hogyan? Hát van egyáltalán gyermeki szexualitás? - fogják Önök
kérdezni. És vajon a gyermekkor az életnek nem azon szaka-e, amelyet a
szexualitás hiánya jellemez? Nem, uraim, ez kétségkívül nincs úgy; a
szexualitás nem bújik be a pubertás idején a gyermekbe olyan hirtelen, mint
az evangéliumi ördög a sertésekbe. A gyermeknek megvannak a nemi ösztönei és
ténykedései kezdettől fogva, magával hozza azokat a világra, s ezekből
alakul ki, nagyon jelentőségteljes, fokozatokban dús fejlődés közben, a
felnőttek úgynevezett normális nemi élete.
A véletlen kedvezése folytán éppen az Önök sorai közül hivatkozhatom egy
tanúra, aki állításaim mellett fog vallani. Egy dolgozatot mutatok, íme,
Önöknek, dr. Sanbord Bell tollából, amelyet az
American Journal of
Psychology[33] 1902-ben tett közzé. A szerző a Clark University
kollégiumának tagja, ugyanazon egyetemé, amelynek falai közt most
összegyűltünk. A dolgozatban, amelynek címe:
A preliminary study on the
emotion of Love between the sexes[34], s amely három évvel a
Drei
Abhandlungen zur Sexualtheorie[35] című munkám előtt jelent meg, a szerző
ugyanazt mondja, amit én az imént mondtam Önöknek: "A nemi szerelem
gerjedelme nem az ifjúkor időszakában mutatkozik először, mint eddig
hitték." A szerző, mint mi európaiak mondanánk, amerikaiasan dolgozott,
tizenöt év folyamán nem kevesebb, mint kétezerötszáz pozitív megfigyelést
gyűjtött össze, ezek közül nyolcszáz a maga észlelése volt. Azokról a
jelekről, melyekben ez a szerelmesség megnyilatkozik, így ír: "Az
elfogulatlan elme, ha e megnyilatkozásokat a gyermekpárok százainál figyeli
meg, nem térhet ki az elől, hogy ezeket nemi eredetűeknek tartsa. A
legkritikusabb elmét is kielégíti ez a feltevés, ha e megfigyelések mellett
tekintetbe veszi azoknak a vallomását is, akik gyermekkorukban e gerjedelmet
jelentékeny mértékben tapasztalták önmagukon, s akiknek gyermekkori
emlékképei aránylag élesek." De még jobban meg fognak lepődni Önök közül
azok, akik nem akarnak hinni az infantilis nemi élet létezésében, ha azt
kell hallaniuk, hogy ezek között a korán szerelmes gyerekek között nem is
kevesen csak három-, négy- vagy ötévesek voltak.
Nem csodálkoznék rajta, ha honfitársuk ezen megfigyelései Önök között
több hitelre találnának, mint az enyéim. Nekem magamnak nemrég szerencsésen
sikerült egy szorongásban szenvedő ötéves fiúcska analíziséből, amelyet a
saját apja vitt véghez szakszerűen, meglehetősen teljes képet nyernem a
gyermeki szerelmi élet egy korai fejlődési fokának testi ösztöneiről és
lelki megnyilatkozásairól.
Arra is emlékeztethetem Önöket, hogy barátom, dr. C. G. Jung csak néhány
órával ezelőtt olvasott fel ugyanezen teremben egy még fiatalabb kislányon
tett megfigyelést, akinél ugyanazon alkalmi ok hatása alatt, mint az én
páciensemnél - egy testvérke születésekor -, csaknem ugyanazok az érzéki
gerjedelmek, vágyak és komplexusok keletkeztek és voltak biztosan
kitalálhatók. Nem esem tehát kétségbe azon, hogy Önök nem barátkoznak meg a
gyermeki szexualitás eleinte visszataszító gondolatával; dicséretre méltó
példaként csak E. Bleulerre
[36], a zürichi pszichiáterre hivatkozom, aki
még csak egynehány év előtt nyilvánosan kijelentette, hogy "az én szexuális
elméleteimmel szemben hiányzik belőle a megértés", s azóta a gyermeki
szexualitást teljes egészében, saját tapasztalatai alapján
megerősítette.
[37]
Hogy a legtöbb ember, orvosi megfigyelők csak úgy, mint mások, a gyermek
nemi életéről hallani sem akarnak, nagyon is érthető. A kultúrára nevelés
nyomása elfeledtette velük a saját infantilis nemi ténykedésüket, s most már
nem akarják, hogy az elfojtott dolgokra emlékeztessék őket. Más meggyőződés
alakulna ki bennük, ha vizsgálataikat az önelemzéssel, gyermekkori emlékeik
revíziójával és magyarázásával kezdenék.
Tegyenek le a kételkedésről, és lássanak velem együtt a gyermeki nemi
élet méltánylásához, a legkoraibb életévektől kezdve. A gyermek nemi élete
nagyon összetettnek bizonyul és azt sok, különféle forrásokból eredő
összetevőre lehet szétbontani. Mindenesetre független még a fajfenntartás
funkciójától, s annak csak később áll majd a szolgálatába. Ellenben arra
szolgál, hogy a kellemes érzetek különféle fajtáit felébressze, amelyeket
analógiák és összefüggéseik alapján a nemi gyönyör fogalmában foglalhatunk
össze. A gyermek nemi gyönyörűségének fő forrása bizonyos különösen
ingerlékeny testrészek megfelelő izgatása; ilyenek a száj, végbél és húgycső
nyílása, de a bőr és más érzőfelületek is. Minthogy a gyermek szexuális
életének ezen első szakaszában saját testében és nem a külvilág tárgyaiban
leli a kielégülést, azért azt egy Havelock Ellis
[38] alkotta kifejezéssel
az
autoerotizmus szakának nevezzük. A testnek a szexuális inger keltésére
különösen alkalmas részeit pedig
erogén zónáknak mondjuk. Az egész
kisgyermekek ujjszopása jó példa arra, hogyan történik valamely erogén zóna
autoerotikus kielégülése; már az a dr. Linder nevű budapesti gyermekorvos
is, aki először méltatta e jelenséget tudományos észlelésre, helyesen
kéjkielégülés gyanánt fogta azt fel, és kimerítően leírta annak átmeneteit
más és más magasabb rendű nemi ténykedési formákba. Ezen életszak egy másik
nemi kielégülési módja a genitálé maszturbációs izgatása, amelynek oly nagy
jelentősége marad a későbbi életkorban is, és amellyel sok ember sohasem tud
teljesen szakítani. Az autoerotizmus ilyen és ehhez hasonló működtetése
mellett már igen korán jelentkeznek a gyermekeknél a nemi kedvnek, vagy
ahogyan nevezni szeretjük: a
libidónak azon részösztönei, amelyek egy idegen
személyt választanak tárgyuknak. Ezek az ösztönök ellentétpárokban lépnek
fel, mint cselekvők és mint szenvedők; e csoport legfontosabb képviselőiként
felemlítem itt a fájdalomokozásban való gyönyörködést (szadizmus), annak
szenvedőleges ellenlábasát (mazochizmus)
[39], az aktív és passzív nézési
kedvet, amelyek közül az előbbiből csak később ágazik ki a tudnivágyás, míg
az utóbbiból a művészi és színészi mutogatási hajlam fakad.
[40] A gyermek
egyéb nemi ténykedéseiben már a
tárgyválasztás szempontja uralkodik, itt már
az az idegen személy, akit eredetileg az önfenntartásra való tekintet tett
jelentőségteljessé, a fő dologgá lesz. A nemek különbsége azonban ebben a
gyermeki időszakban még nem játszik döntő szerepet: nem követnek el tehát
igazságtalanságot, ha minden gyermekben feltételeznek némi képességet a
homoszexualitásra.
A gyermekeknek ez a zilált és bár tartalomdús, de összerendezetlen
szexuális élete, amelyben az egyes ösztönök a többitől függetlenül, csak a
maguk kedvét igyekeznek kielégíteni, később két fő irányban összefoglalódik
és szerveződik, úgy hogy a serdülőkor lezártával az egyén végleges nemi
jellege többnyire egészen kialakult. Egyrészt az egyes ösztönök alávetik
magukat a genitális zóna uralmának, amivel az egész nemi élet a
fajfenntartás szolgálatába szegődik, s a részösztönök kielégülése csak
annyiban marad fontos, amennyiben azok a tulajdonképpeni nemi aktust
előkészítik és előmozdítják. Másrészt viszont a tárgyválasztás
visszaszorítja az autoerotizmust úgy, hogy most már a szerelmi életben a
nemi ösztön valamennyi komponense a szeretett lényben keres kielégülést. De
az eredeti ösztönrészek közül nem mindegyik jut szerephez a nemi élet
végleges kialakulásánál. Egyes ösztönök még a serdülőkor beállta előtt igen
erős elfojtást szenvednek, és kialakul a szeméremérzet, undor és erkölcs,
amelyek felügyelők módjára őrködnek ezen elfojtások biztossága felett. Mikor
aztán a kamaszkorral együtt bekövetkezik a nemi vágyakozások árözöne, akkor
a lélek említett "ellenhatásos" vagy "ellenállási képződményei" azok a
gátak, amelyek ezt az özönt az úgynevezett normalitás medrébe kényszerítik,
és lehetetlenné teszik, hogy az a már elfojtott ösztönöket újból
felébressze. Legalaposabban bánik el az elfojtás az úgynevezett
koprofil,
vagyis a váladékkiürítéssel összefüggő gyermeki gerjedelmekkel, nemkülönben
azzal a rögzítéssel, amely az embert a primitív választás tárgyaihoz,
illetőleg személyeihez fűzi.
Hölgyeim és uraim! Az általános kórtan egy törvénye szerint minden
fejlődési folyamat, amelyet rendes lefolyásában valami feltartóztat, lassít
vagy gátol, a kóros hajlamosság csíráit hordja magában. A nemi működés
szövevényes fejlődését illetőleg is áll ez. Nem minden egyénnel megy simán
ez a fejlődés, és ilyenkor vagy rendellenesség jár a nyomában, vagy
hajlamosság arra, hogy az egyén később visszafejlődés (regresszió) útján
megbetegedjék. Megtörténhet, hogy nem minden részösztön veti alá magát a
genitális zóna uralmának; az ilyen, függetlenségét megtartó ösztön azután
nem más, mint az, amit
perverziónak szoktunk nevezni; a perverzió a normális
nemű cél helyett a saját külön célját tudja érvényesíteni.
[41] Mint már
említettem, az is igen gyakran előfordul, hogy az autoerotizmust nem sikerül
valakinek végképp leküzdenie, amiről később a legkülönfélébb következményes
zavarok tesznek bizonyságot. Megtörténhet, hogy a két nemnek kezdetben való
egyenlő értékűsége marad meg; ennek a felnőtt korban homoszexuális
ténykedésre való hajlandóság lehet a következménye, amely adott viszonyok
között kizárólagos hasonneműséggé fokozódhat. A zavarok ezen sora megfelel a
szexuális működés közvetlen fejlődési gátlásainak; ide tartoznak a
perverziók és a nemi életnek éppen nem ritka általános
infantilizmusa.
A neurózisra való hajlamosságot más úton lehet a nemi fejlődés
megzavartságából leszármaztatni. A neurózisok úgy viszonylanak a
perverziókhoz, mint a negatívum a pozitívumhoz; bennük a komplexusok alapjai
és a tünetek formálói gyanánt ugyanazokat a részösztönöket lelhetjük fel,
mint a perverzióknál, csakhogy itt a tudattalanból ható erők alakjában,
vagyis ezek az ösztönök elfojtódtak, de az elfojtás dacára a tudattalanból
tovább is érvényesül hatásuk. A pszichoanalízis kimutatta, hogy ezen
ösztönöknek igen zsenge korban történő túl erős megnyilvánulása a részleges
rögzítődés egy neméhez vezet, ami a nemi működés szerkezetében sebezhető
pontot teremt. Ha azután a normális nemi tevékenység működtetése érettebb
korban akadályba ütközik, akkor a fejlődési időszakban létesített elfojtás
épp azokon a pontokon fogja felmondani a szolgálatot, amelyeken az
infantilis rögzítődés létrejött volt.
Ez ellen Önök talán azt az ellenvetést fogják felhozni, hogy hiszen
mindez nem is szexualitás, hogy én ezt a szót sokkal tágabb értelemben
használom, mint amilyenben azt alkalmazni szokták. Ebben szívesen igazat
adok Önöknek. De még ezután is kérdéses marad, vajon nem Önök használják-e
ezt a szót túlságosan szűk értelemben, amikor csak a fajfenntartás
területére szorítkoznak. Ezzel elszalasztják az alkalmat a perverziók
megértésére, a perverziók, a neurózis és a rendes nemi élet összefüggésének
felismerésére, és önként lemondanak arról, hogy a gyermek testi és lelki
szerelmi életének könnyen észlelhető kezdeti szakát valódi jelentőségében
megismerhessék. De bármiképp szóljon e szóhasználat feletti ítéletük, ne
feledkezzenek meg arról, hogy a pszichoanalitikus a szexualitást ama
teljesebb értelemben fogja fel, amelyhez őt a gyermeki nemi élet méltánylása
juttatta.
Térjünk most még egyszer vissza a gyermek nemi fejlődéséhez. Itt pótlólag
egyet-mást el kell még mondanunk, mert figyelmünket eddig a nemi életnek
inkább csak testi, mint lelki megnyilvánulásaira irányítottuk. A gyermek
kezdetleges tárgyválasztása, melyet tehetetlensége magyaráz, nagyobb
figyelmet érdemel. Ez a tárgy kezdetben az ápolásával foglalkozó személye,
azonban csakhamar elfedi ezt az az érdeklődés, amellyel a gyermek a szülei
felé fordul. A gyermeknek szüleihez való viszonya, amint azt a gyermekek
közvetlen megfigyelése és a felnőttek elemző vizsgálata egyértelműleg
kimutatja, egyáltalán nincs híjával a szenzuális velerezgés elemeinek. A
gyermek mindkét szülőjét, de különösen az egyiket, erotikus vágyainak
tárgyául veszi. Erre többnyire maguktól a szülőktől nyeri az irányítást,
akiknek gyengédsége a szexuális ténykedés legkifejezettebb jeleit mutatja,
ha azt a gátlások eredeti céljaitól el is térítik. Az apa rendszerint jobban
szereti a leányát, az anya a fiát; erre a gyermek úgy reagál, hogy, ha fiú,
az apja, ha lány, az anyja helyébe kívánkozik. Azok az érzelmek, amelyek a
szülők és gyermekek ezen viszonyában, majd ennek mintájára a testvérek
egymás közötti viszonylatában felébrednek, nemcsak pozitív - vagyis gyöngéd
-, hanem negatív, ellenséges természetűek is szoktak lenni. Az így kialakult
komplexus korai elfojtásra van ítélve, de a tudattalanból is igen nagy és
tartós hatást fejt ki. Kifejezést adhatunk annak a feltevésünknek, hogy ez a
komplexus, kiágazódásaival együtt, minden neurózisnak a magva, tengelye
(
tengelykomplexusa) és ez jogossá teszi azt a várakozásunkat, hogy annak
érvényesülését a lelki élet más területein is felismerhetjük. Az Oidipusz
királyról szóló hitrege, amelynek hőse apját megöli és anyját veszi
feleségül, még csaknem változatlan megnyilatkozása annak a gyermeki
kívánságnak, amelynek később a
vérrokonsági korlát áthághatatlanul útját
állja. Shakespeare drámai költeménye, a
Hamlet, bár jobban leplezve,
ugyanezen vérrokonsági komplexus alapján épült fel.
Azon idő tájt, amikor a gyermekekben a még el nem fojtott
"tengelykomplexus" uralkodik, az értelmi tevékenységnek egy jelentős része
áll a nemi érdeklődés szolgálatába. Kutatni kezdi, hogyan lesz a gyerek, és
a felnőtteknek sejtelmük sincs róla, hogy ama jelek alapján, amelyeket nem
titkolhatnak el előtte, mennyi sokat talál ki a gyermek az igazságból.
Többnyire egy új testvér, új vetélytárs születése révén fenyegető
materiális veszély kelti fel a gyermek kutató kedvét. A benne magában élő
részösztönök irányítása szerint egész sorát alkotja meg az
infantilis nemi
elméleteknek, például azt, hogy mindkét nemnél egyforma nemi szerveket
tételez fel, hogy a gyermekeket evés útján fogantatja és a végbélen át
"születteti meg", és hogy a nemek érintkezését ellenségeskedő cselekménynek,
valami birkózásfélének tekinti. De éppen nemi éretlensége és az az űr, amely
ismeretkörében a női szülőcsatorna rejtett helyzete folytán kitöltetlenül
marad, arra kényszerítik a búvárkodó gyermeket, hogy e terméketlen munkáját
abbahagyja. Maga ez a gyermeki búvárkodás, valamint az általa termelt
infantilis nemi elméletek, döntő befolyást gyakorolnak a gyermek jellemének
kialakulására és a később nála esetleg fellépő neurotikus megbetegedés
tartalmára.
Elkerülhetetlen és teljesen normális dolog hogy a gyermek szüleit
válassza első szerelme tárgyául. De nem szabad, hogy szerelmi vágya ezen
első objektumokhoz rögzüljön; elég, ha azokat később csak példaképül veszi,
és a végleges tárgyválasztás idején a libidót más, idegen személyekre viszi
át. Ki nem kerülhető feladat ezek szerint, hogy a gyermeki vágy
elválasztódjon és eltávolodjék a szülőktől, mert különben az ifjú egyén
társadalmi alkalmasságát fenyegeti veszély. Abban az időszakban, amelyben az
elfojtás a szexualitás részösztöneinek eltérítésén dolgozik, valamint
később, amikor a szülői befolyás lazítása volna napirenden, amely befolyás
ezen elfojtási munka javarészéhez az indítékot szolgáltatta, nagy feladatok
hárulnak a nevelésre, amelyeket ez idő szerint bizony nem mindig értelmesen
és kifogástalanul oldanak meg.
Uraim! Nehogy azt véljék, hogy elmélkedéseink a nemi életről és a gyermek
pszichoszexualitásának fejlődéséről túlságosan messzire kalandoztak a
lélekelemzéstől és az ideges zavarok gyógyításának feladatától. Ha úgy
tetszik, bátran nevezhetik a pszichoanalízist folytatólagos nevelésnek,
amely a gyermekkor maradványainak leküzdésére tanít.