Hölgyeim és uraim! Az infantilis nemi élet felderítése és a neurotikus
tünetek visszavezetése erotikus részösztönökre néhány új és váratlan
formulához segített bennünket a neurotikus megbetegedések mibenlétét és a
bennük megnyilvánuló célzatokat illetőleg.
Látjuk, hogy az ember akkor betegszik meg, ha külső akadályok vagy a
belső alkalmazkodási képesség hiánya folytán erotikus szükségleteinek
valóságos kielégítése lehetetlenné válik. Látjuk, hogy ő a
betegségben keres
menedéket, hogy annak segítségével az elérhetetlen helyett legalább pótló
kielégüléshez jusson. Rájövünk, hogy a beteges tünetek az illető egyén nemi
tevékenységének egy részét, vagy éppen egész nemi életét magukban foglalják,
és a realitástól való elfordulásban látjuk a betegség fő törekvését és
legnagyobb kártékonyságát. Sejtjük, hogy betegeink ellenállása a
gyógyulással szemben nem egyszerű dolog, hanem több indítékból van
összetéve. Nemcsak a beteg énje tiltakozik az ellen, hogy megszüntessék
azokat az elfojtásokat, amelyek segítségével alkati kezdetlegességein
felülemelkedett, hanem maguk a nemi ösztönök sem hajlandók lemondani a
pótkielégülési módokról, míg meg nem bizonyosodtak afelől, hogy a realitás
valami jobbat ad értük cserébe.
Ez a menekvés a ki nem elégítő valóságból abba a világba, amelyet
biológiai kártékonysága miatt betegségnek nevezünk, de amely a betegnek némi
közvetlen kéjkielégülési nyereséget is hoz,
regresszió, azaz visszafejlődés
útján történik; a nemi élet visszatér fejlődésének egy régebbi, olyan
rétegéhez, amely annak idején nem volt híjával a kielégülésnek. Ez a
regresszió látszólag kettős:
időbeli, amennyiben a libidó, az erotikus igény
a korábbi időben átélt fejlődési fokokhoz tér vissza, és
formai, amennyiben
ezen szükséglet megnyilatkozása az eredeti és kezdetleges lelki
kifejezésmódok alkalmazásával történik. De a regresszió mindkét formája a
közös cél, a gyermekkor felé irányul és egy pontban találkozik, amennyiben a
nemi életnek infantilis állapotát eleveníti meg.
Minél mélyebben behatolnak majd az ideges megbetegedések kóroktanába,
annál tisztábban fogják látni az összefüggést a neurózisok és az ember lelki
életének egyéb, akár legértékesebb alkotásai között is. Eszükbe fog jutni,
hogy minket, akikkel szemben a művelődés oly nagy igényeket támaszt, s
akikre a belső elfojtások oly erővel nehezednek, a valóság általában nem
elégít ki, s ezért képzeletvilágot építünk fel, amelyben jólesik a realitás
hiányait vágyteljesítő képekkel fedni be. Ezek a fantáziák igen sokat
visszatükröztetnek az egyes egyéniség alkati mivoltából, de a való élet
elfojtott gerjedelmeiből is. Erélyes és sikerdús az az ember, akinek sikerül
munkásságával vágyfantáziáit megvalósítani. Akinek ez a külvilág ellenállása
vagy saját gyengesége miatt nem sikerül, az elfordul a realitástól, az ilyen
egyén az őt jobban kielégítő képzeletvilágba vonul vissza, amelynek
tartalmát aztán megbetegedés esetén tünetekké formálja át. Bizonyos kedvező
feltételek mellett van azonban egy lehetőség arra, hogy ezektől a
képzelődésektől egy más úton visszatérjen a realitáshoz ahelyett, hogy az
infantilis rétegbe való visszafejlődés útján attól tartósan elidegenedjék.
Ha valaki, aki a realitással összeütközésbe jutott, meg van áldva a
lélektanilag még talányos
művészi tehetséggel, akkor módjában áll
képzelődéseit tünetek helyett művészi alkotásokká változtatni át, ezáltal
megmenekül a neurotikus ember balsorsától, és ezen a kerülő úton
visszanyerheti kapcsolatát a realitással.
Ahol azonban a valóságok világa elleni lázongás mellől hiányzik vagy csak
tökéletlenül van meg ez az értékes adomány, ott szinte elkerülhetetlen, hogy
a libidó ugyanazon az úton, amelyen a fantáziák keletkeztek, visszafejlődés
útján a gyermeki vágyakat újra fel ne élessze, s ezzel neurózist ne idézzen
elő. A neurózis napjainkban a kolostorok helyét pótolja, amelyekbe szintén
oly egyének vonultak vissza, akik az életben csalódtak, vagy akik az életre
gyöngéknek bizonyultak.
Hadd iktassam ide azt a fő eredményt, amelyhez az idegesek lélekelemző
vizsgálata révén jutottunk, tudniillik hogy a neurózisoknak nincsen sajátos,
csak reájuk jellemző lelki tartalma, vagyis nincs bennük semmi olyan, ami az
egészséges emberből teljesen hiányoznék, avagy hogy C. G. Jung szavaival
éljünk: az idegesek azokba a komplexusokba betegszenek bele, amelyekkel mi
egészségesek is küszködünk. Mennyiségi viszonyoktól, az egymással birkózó
erők viszonyától függ, hogy e küzdelem végeredménye egészség, neurózis vagy
ellensúlyozó túlbuzgóság lesz-e.
Hölgyeim és uraim! Még hátra van, hogy közöljem Önökkel azon legfontosabb
tapasztalatunkat, amely a neurózisok nemi mozgató erőire vonatkozó
feltevésünket megerősíti. Valahány idegbeteget lélekelemzéssel
gyógykezelünk, mindegyiknél fellép az úgynevezett
indulatáttétel meglepő
jelensége, ami abban áll, hogy a beteg gyakran tanúsít orvosával szemben
gyengéd, de igen gyakran ellenségeskedéssel kevert érzületet, amelynek
reális alapja nincs, s amelyet, mint azt fellépésének minden apró részlete
bizonyítja, a beteg régi és öntudatlanná lett fantáziájából, vágyaiból kell
leszármaztatni. Érzelemvilágának azon részét, amelyet már nem tud
emlékezetébe visszaidézni, a beteg orvosához való viszonyában éli át újra, s
csak ez az "indulatáttételes" újraátélés győzi őt meg ezen tudattalan nemi
gerjedelmek létezéséről és azok hatalmáról. A tünetek, amelyek - hogy
vegytani hasonlattal éljünk - korábbi (legszélesebb értelemben vett)
szerelmi élmények csapadékai, újból csak az áttétel élményének emelkedett
hőmérsékletében lesznek oldhatókká és átalakíthatókká másfajta lelki
termékekké. Ennél a reakciónál az orvos - Ferenczi Sándor
[42] kitűnő
mondása szerint - egy
katalitikus fermentum szerepét játssza, amely a
folyamat közben felszabaduló indulatokat magához köti. Az indulatáttétel
tanulmányozása a hipnotikus szuggesztió megértésének is megadja a kulcsát. A
hipnózis, amelyet eredetileg betegeink tudattalan lelki életének
felderítésénél technikai eszközül vettünk igénybe, akkor a gyógyítást
támogatta ugyan, de akadályozónak bizonyult a tényállás tudományos
megismerésére irányuló törekvésben: a lelki ellenállást egy bizonyos
területről elhárította, de ennek határain a gátlást áthághatatlan töltéssé
tornyosította fel. Egyébiránt ne higgyék, hogy az indulatáttételt, amelyről
itt, sajnos, csak keveset mondhatok el Önöknek, a lélekelemző befolyása
idézi elő. Ember és ember közötti minden viszonyban, s így minden beteg és
orvosa között is, önként jön létre ez a folyamat, ez adja tulajdonképpeni
magyarázatát az idegbetegeknél minden más úton elért gyógyító sikereknek is,
és annál erősebben érvényesül, minél kevésbé sejtik létezését. A
pszichoanalízis tehát nem teremti az indulatáttételt, hanem csak leleplezi
azt a tudat előtt, és felhasználja arra, hogy a lelki folyamatokat az elérni
kívánt cél felé terelje. Mielőtt azonban az indulatáttétel tárgyalását
megszakítanám, ki kell emelnem, hogy ez a jelenség nemcsak abból a
szempontból jelentőségteljes, hogy a betegre, hanem abból is, hogy az
orvosra meggyőzően hat. Tudom, hogy valamennyi követőm csak az
indulatáttétel körül szerzett tapasztalatai útján győződött meg arról, hogy
helyes dolgokat állítottam a neurózisok keletkezésmódjáról, nagyon is
megértem tehát, hogy nem alakulhatott ki ilyen határozott véleménye
senkinek, aki maga nem végzett pszichoanalíziseket, tehát nem is észlelhette
közvetlenül az indulatáttétel hatásait.
Hölgyeim és uraim! Nézetem szerint az értelem részéről kétféle
jelentősebb akadály gördül a pszichoanalitikus gondolatmenetek elismerése
elé; egyfelől az a szokatlanul szigorú és kivételt nem ismerő
determináltság, amellyel az analízis a lelki életben számol, másfelől a
tájékozatlanság azon sajátosságok felől, amelyek a tudattalan lelki
folyamatokat az előttünk ismeretes tudatosoktól megkülönböztetik. A
leggyakoribb ellenállási érvek egyike - mind betegeknél, mind
egészségeseknél - az utóbb említett tájékozatlanságra vezethető vissza.
Félnek tőle, hogy a pszichoanalízis kárt okozhat, visszariadnak attól, hogy
az elfojtott szexuális ösztönöket a betegben tudatossá tegyék, mintha azzal
együtt járna az a veszedelem, hogy ezek azután benne a magasabb erkölcsi
törekvéseket legyűrhetik és őt művelődésbeli vívmányaitól megfoszthatják.
Nem tagadhatják, hogy a beteg lelki életében vannak sebzett helyek, de
irtóznak tőle, hogy ahhoz hozzáérjenek, nehogy még fokozzák a szenvedéseit.
Kíméletesebb dolog persze, ha a sérült helyet nem érinti az olyan, aki a
hozzányúlásával csak annyit tud elérni, hogy fájdalmat okoz. De tudvalevőleg
a sebészt sem riasztja vissza ez az érv attól, hogy a betegség gócát
megvizsgálja és azt kezelésbe vegye, ha beavatkozásától tartós gyógyulást
remél. Senkinek sem jut már eszébe, hogy olyankor is az orvosnak vesse
szemére a vizsgálat közben esetleg elkerülhetetlen fájdalmakat vagy a műtét
utáni reakciós jelenségeket, amikor a beavatkozás célhoz vezetett, és a
beteg múló rosszabbodás árán állapotának tartós javulását szerezte meg.
Ugyanilyenek a viszonyok a pszichoanalitikus munkájánál, neki is szabad
igénybe vennie azokat a jogokat, amelyek a sebészt megilletik; ha ért a
lélekelemzés technikájához, akkor hasonlíthatatlanul kisebb fájdalmat ró
gyógykezelésével a betegre, mint a sebész szokott, úgy hogy az, az alapbaj
súlyossága mellett, szóba sem jöhet. Az a félelem pedig, hogy az elfojtás
alól felszabadult ösztönök szétrombolják a kulturális jellemet, teljesen
alaptalan, csak az aggodalmaskodhat így, aki nem veszi tekintetbe, amit
pedig tapasztalatainkkal határozottan megállapíthatunk, hogy a
vágygerjedelem, ha egyszer elfojtása meglazult, sokkal erősebben nyilvánul
meg addig, míg tudattalan, mint ha tudatossá lesz, úgy hogy a tudatra hozás
csak gyengítheti. A tudattalanban rejlő vágy befolyásolhatatlan, minden
ellenkező irányú törekvéstől független, míg arra a vágyra, amely tudatos,
minden, ami szintén tudatos, de vele ellenkezik, gátlólag hat. Tehát a
pszichoanalitikus munka, minthogy az eredménytelen elfojtás helyébe
megbízhatóbb lelki mechanizmust állít, valósággal a legmagasabb és
legértékesebb művelődési törekvéseket szolgálja.
De mi lehet egyáltalán a sorsa a pszichoanalízis felderítette tudattalan
vágyaknak, s mily úton-módon tudjuk azokat az egyén életére ártalmatlanokká
tenni? Ilyen út többféle van. Leggyakrabban úgy végződik a dolog, hogy e
vágyakat a velük szembeszálló értékesebb irányzatok lelki működése
közömbösíti. Az
elfojtás helyét alapos megfontolásokon felépült
elítélés
foglalja el. S ez azért lehetséges, mert legnagyobbrészt csak az "én"
korábbi fejlődési szakaszainak utókövetkezményeit kell az útból
elhárítanunk. Az egyén annak idején csak azért fojtotta el a
hasznavehetetlen ösztönt, mert akkor maga is gyenge és tökéletlen szervezetű
volt; később, érett és erős korában kifogástalanul uralkodhat azokon a
veszedelmes indulatokon. A lélekelemző munka másik eredménye az lehet, hogy
a felderített tudattalan ösztönök most már azon célszerű irányzatok
szolgálatába állíthatók, amelyek zavartalan fejlődés mellett már előbb is
elérhetők lettek volna. Egyáltalán nem áll ugyanis, mintha az infantilis
vágygerjedelmek kiirtása volna a fejlődés eszményi végcélja. A neurotikus
eszmének elfojtása révén sok oly erőforrás kiapad, amely a jellem
kialakulásánál és az életben való érvényesülésnél hasznos lett volna.
Ismerjük azonban a fejlődésnek egy sokkal célirányosabb folyamatát, az
úgynevezett
átszellemítést, amely a gyerekes vágygerjedések erejét nem
fojtja el, hanem értékesíteni tudja olyképp, hogy a részösztönöket magasabb
rendű, nem is okvetlenül szexuális célok felé irányítja. És a nemi ösztön
alkotó erői kiválóan fel vannak ruházva azzal a képességgel, hogy eredetileg
szexuális céljaikat tőlük távolabb eső és a társadalomra hasznos célokkal
cseréljék fel. Valószínű, hogy az ebből a forrásból nyert segítőerők
képesítik csak a lelki életet arra, hogy a legmagasabb kulturális
eredményeket létrehozza. A korai elfojtás kizárja az elfojtott ösztön
átszellemítésének lehetőségét; ha az elfojtás megszűnik, ismét megnyílik az
átszellemítéshez vezető út.
Múlhatatlan, hogy a lélekelemző munkánál elérhető végeredmények közül a
harmadikat is szemügyre vegyük. Az elfojtott vágygerjedelem egy részének
joga van közvetlen kielégülésre, és kell is, hogy azt az életben megtalálja.
A művelődés nagy igényei túlságosan megnehezítik a legtöbb ember életét,
ezáltal előmozdítják azok elfordulását a való élettől, és neurózisok
keletkezéséhez vezetnek anélkül, hogy a nemi elfojtás ilyen túlságba
vitelével megfelelő kulturális nyereséget érnének el. Nem kellene oly
fennhéjázóknak lennünk, hogy természetünknek eredetileg állati mivoltát
teljesen elhanyagoljuk, és arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a
művelődés céljai között joggal helyet követel az egyes egyén boldogságának
lehető biztosítása is. A nemi ösztön összetevő erőinek formálhatósága, amely
azok átszellemíthetőségében nyilvánul meg, könnyen arra csábít, hogy annak
mind messzebb menő átszellemítésével mind nagyobb művelődési eredményeket
igyekezzünk elérni. De aminthogy számolnunk kell azzal, hogy a gépeinknél
felhasznált hőmennyiségnek legfeljebb egy töredékét változtathatjuk át
erőművi munkává, úgy arról a törekvésről is le kellene mondanunk, hogy a
nemi ösztön energiamennyiségének egészét eltereljük eredeti céljaitól. Ez
nem is sikerülhet nekünk, mert a nemiség túlságba vitt megszorítása
szükségképpen maga után vonja a rablógazdálkodás káros következményeit.
Nem tudom, nem vennék merészségnek, ha egy intelemmel fejezném be
előadásaimat. Ezért csak indirekt módon adok kifejezést egy meggyőződésemnek
olyképp, hogy egy régi tréfás mesét mondok el, amelyből azután maguk
vonhatják le a tanulságot. A német literatúrában szerepel egy Schilda nevű
városka, amelynek lakóiról mindenféle ravaszságot regél a fáma. Egyebek közt
azt mondják, hogy volt a schildai polgároknak egy lovuk, amelynek
erőbírásával nagyon meg voltak elégedve, s csak az az egy kifogásuk volt
ellene, hogy oly sok drága zabot fogyaszt. Elhatározták, hogy kíméletesen
bár, de leszoktatják erről a hibájáról, mégpedig úgy, hogy mindennap egypár
szemmel kevesebbet adnak neki enni, amíg meg nem szokja, hogy az evéstől
teljesen tartózkodjék. Egy darabig kitűnően ment a dolog, úgyhogy a ló már
csak egy szem zabot kapott és másnap lett volna a napja, hogy végre minden
koszt nélkül dolgozzék. De reggelre az engedetlen állat megdöglött; a
schildai polgárok még ma sem értik, mi volt kimúlásának oka.
Nekünk azonban legyen bátorságunk bevallani, hogy bizony az a szegény
állat éhen halt és hogyha a lónak lassanként az egész zabját elvesszük, nem
kívánhatjuk, hogy még dolgozzon is.
Köszönöm, hogy meghívtak, s hogy figyelemmel hallgattak végig.