Hölgyeim és uraim! Az újdonság és szokatlanság zavaró érzéseivel kell
küzdenem, mikor most az Új Világrész tudni vágyó közönsége előtt mint előadó
jelenek meg.
[1] Úgy hiszem, ezt a megtiszteltetést csak annak a
kapcsolatnak köszönhetem, amely nevemet a pszichoanalízishez fűzi, s ezért a
pszichoanalízisről szándékozom Önöknek beszélni. Megkísérlem, hogy igen
rövid és tömör áttekintésben mutassam be Önöknek ezen új vizsgáló és
gyógyító módszer keletkezésének és fejlődésének történetét.
Ha érdem volt a pszichoanalízis létrehozása, úgy ez az érdem nem az
enyém. Megalkotásának legelső munkájában nem vettem részt. Még tanuló voltam
és utolsó vizsgáimat tettem le, amikor egy másik bécsi orvos, dr. Josef
Breuer
[2] alkalmazta először ezt az eljárást egy hisztériában megbetegedett
leánynál (1880-1881). Mindenekelőtt ezzel a kóresettel és gyógykezelésének
történetével fogunk tehát most foglalkozni. Részletes leírását
megtalálhatják a
Studien über Hysterie című könyvben, amelyet később dr.
Breuer és én adtunk ki.
[3]
Előbb még csak egy megjegyzést kell tennem. Örömmel vettem tudomást
arról, hogy hallgatóim többsége nem tartozik az orvosi rendhez.
[4] Nos, ne
tartsanak attól, hogy különös orvosi előműveltségre van szüksége annak, aki
közléseimet meg akarja érteni. Egy darabig, igaz, együtt fogunk haladni az
orvosokkal, de csakhamar különválunk tőlük és követni fogjuk dr. Breuert
egy egészen sajátszerű úton.
Dr. Breuer betege, egy huszonegy éves, nagy szellemi tehetséggel
megáldott leány, két évnél tovább tartó betegségének folyamán egész sorát
mutatta a testi és lelki zavaroknak, amelyek nagyon rászolgáltak arra, hogy
komolyan vegyék őket. Mereven bénult és érzéktelen volt mind a két jobb
oldali végtagja, időnként ugyanígy volt megtámadva testének bal fele;
felléptek nála továbbá: zavarok a szemmozgásokban és a látóképesség
különféle hiányosságai, nehézségek a fejtartás körül, heves ideges köhögés,
undorodás a táplálékfelvételtől és egy ízben hetekig tartó képtelenség az
ivásra, dacára a kínzó szomjúságnak; a beszélőképesség csökkenése, amely
odáig fejlődött, hogy képtelen volt anyanyelvén beszélni, vagy azt
megérteni; végül önkívületi, zavarodottsági, deliráló
[5], egész egyéniségét
megváltoztató állapotok, amelyekkel később kell majd foglalkoznunk.
Ha Önök ilyen kórállapotról hallanak, még ha nem is orvosok, hajlandók
lesznek arra a feltevésre, hogy itt súlyos betegségről, hihetőleg agybajról
van szó, amely kevés kilátást nyújt a gyógyulásra és valószínűleg csakhamar
megöli a beteget. De az orvosi tudomány azt tanítja - és e tanítást
jegyezzék meg maguknak -, hogy még az ily súlyos jelenségekkel járó
kóresetek egy részével szemben is jogosultabb egy más, sokkalta enyhébb
megítélés. Ha az ily betegségi jelenségcsoport ifjú nőnél fejlődik ki,
akinek az élet fenntartásához nélkülözhetetlen szervei (szíve, veséje) a
tárgyi vizsgálatnál épeknek bizonyulnak, de aki súlyos kedélyi
rázkódtatásokon ment keresztül; ha továbbá az egyes szimptómák bizonyos
finomabb részletekben nem felelnek meg a súlyosabb esetben jogosult
várakozásoknak: akkor az orvosok az ily esetet nem veszik túlságosan
komolyan. Azt állítják, hogy ilyenkor az agynak nem szervi bántalmairól van
szó, hanem arról a talányos, a görög medicina idejében
hisztériának
elnevezett állapotról
[6], amely súlyos betegségi állapotoknak egész sorát
tudja utánozni. Ilyen esetekben nem is féltik a beteg életét, sőt
valószínűnek mondják, hogy egészsége talán tökéletesen helyre is áll. Nem
mindig nagyon könnyű az ilyen hisztériának megkülönböztetése a súlyos
szervezeti bántalmaktól. De nekünk itt nem kell tudnunk, hogyan történik az
effajta differenciáló diagnózis; nekünk elég annyit tudnunk, hogy Breuer
betegének esete olyan volt, hogy itt egy szakértő orvos sem kételkedhetett a
hisztéria diagnózisában. Pótlólag azt is felemlíthetjük itt a betegség
történetéből, hogy a bántalom aközben lépett fel, hogy a leány gyöngéden
szeretett atyját súlyos és halálosan végződött betegsége alatt ápolta,
mígnem - maga is megbetegedvén - az ápolással fel kellett hagynia.
Idáig hasznunkra vált egy úton haladni az orvosokkal, de most csakhamar
el fogunk tőlük válni. Tévednénk ugyanis, ha azt hinnénk, hogy azáltal, hogy
a súlyos, organikus agybántalom feltételének helyébe a hisztéria diagnózisa
lép, lényegesen több kilátása volna a betegnek arra, hogy az orvos segítsen
rajta. Az agy súlyos megbetegedésével szemben az orvosi mesterség a legtöbb
esetben tehetetlen, de a hisztériás bántalommal sem tud mit kezdeni. A
természet kegyes jóságára kell bíznia, hogyan és mikor van kedve a
reményteljes kilátásokat valóra váltani. (Tudom, hogy ez az állítás ma már
nem állja meg a helyét, de ebben az előadásban magamat és hallgatóimat az
1880 előtti időbe vezetem vissza. Hogy a viszonyok azóta megváltoztak, abban
éppen azoknak a törekvéseknek van nagy részük, amelyeknek történetét
vázolom.)
A hisztéria felismerése tehát a beteg helyzetét kevéssé változtatja meg;
annál lényegesebben megváltozik utána az orvos viselkedése. Megfigyelhetjük,
hogy az orvos a hisztériással egész másképp bánik, mint organikusan beteg
emberrel. Amannak a baja iránt nem akar olyan részvétet tanúsítani, mint
emezé iránt, mert a hisztériásnak a baja sokkal kevésbé komoly és mégis
mintha azzal az igénnyel lépne fel, hogy komoly baj számba vegyék. De ehhez
még egyéb is járul. Az orvosnak, aki tanulmányai közben oly sok mindennel
megismerkedett, ami az avatatlan előtt titokzatos marad, módjában volt egyes
betegségek okairól és az azokra jellegzetes elváltozásokról, például az
agyvérzésről és agydaganatról, fogalmat alkotni; amennyiben aztán ez a tudás
alapos és helyes, módot ad neki arra is, hogy a kóreset egyes jelenségeit
megértse. A hisztériás tünetek részleteivel szemben azonban egész tudása,
boncolástani, élettani, kórtani előképzettsége csődöt mond. Nem érti meg a
hisztériát, laikusként áll vele szemben maga is. Nos, és ez nem eshet jól
olyasvalakinek, aki egyébként olyan sokra tartja a tudományát. Így aztán a
hisztériások nem számíthatnak az orvos rokonszenvére, aki őket oly szemmel
nézi, mint akik az ő tudományának törvényeit nem respektálják, vagy mint
ahogy az igazhívő néz az eretnekekre: minden rosszat feltételez róluk,
túlzással, szándékos megtévesztéssel, színleléssel vádolja és azzal bünteti
őket, hogy megvonja tőlük az érdeklődést.
Ez a vád nem érhette azonban dr. Breuert a betege részéről; ő
rokonszenvvel és érdeklődéssel foglalkozott a páciensével, ha eleinte nem is
tudott segíteni rajta. Valószínű, hogy érdeklődésének létrejöttéhez
hozzájárultak a beteg kitűnő szellemi és jellembeli tulajdonságai is,
amelyekről a kórtörténet tesz bizonyságot. E szeretetteljes megfigyelés
révén csakhamar rá is akadt Breuer az útra, amelyen az első segélynyújtás
lehetségessé vált.
Feltűnt, hogy a beteg önkívületi állapotában, zavarodottságtól kísért
lelki aterációjában, gyakran egyes szavakat mormogott, amelyek azt a
benyomást keltették, mintha azok valamely gondolkodását foglalkoztató,
összefüggő lelki tartalom töredékei volnának. Erre az orvos, aki e szavak
jelentését kereste, egyfajta hipnózisba ejtette betegét és el-elismételgette
előtte e szavakat, azzal a célzattal, hogy az majd továbbfűzi a hozzájuk
kapcsolódó gondolatokat. Ez tényleg be is következett, és a beteg
ilyenformán reprodukálta orvosa előtt azokat a pszichikus történéseket,
amelyek az önkívület alatt mentek végbe benne, s amelyeknek azok az elejtett
szavak csak áruló jelei voltak. Mély szomorúság, gyakran költői szépség is
jellemezte ezeket a fantáziákat, vagy ahogy mondanánk: nappali
álmodozásokat, amelyeknek kiindulópontja rendszerint az atyja betegágyánál
őrködő leány szituációja volt. Ha azután az ilyen fantáziák egy sorát
elbeszélte, mintha megkönnyebbült és a normális lelki élethez visszatért
volna a beteg. Ez az enyhülés több órán át tartott, de másnap újabb
önkívület váltotta fel, amelyet azután ugyanilyen módon szüntetett meg az
újonnan képződött fantazmák elbeszélése. Nem lehetett kitérni az elől a
benyomás elől, hogy az a pszichikus elváltozás, amely az önkívületi
állapotokban megnyilvánult, e rendkívüli indulatteljes
fantáziaképződményektől okozott ingernek volt a következménye. Maga a leány,
aki betegségének ezen időszakában sajátságosképp csak az angol nyelvet tudta
megérteni és beszélni, ezt az újfajta gyógykezelést "talkingcure"-nak
keresztelte el, vagy tréfásan "chimney sweeping"-nek nevezte.
[7]
Csakhamar, szinte véletlen folytán, kiderült, hogy a léleknek ilyen
tisztáraseprésével többet is el lehet érni, mint az újra meg újra visszatérő
lelki homályok múló feltisztulását. Betegségi tüneteket is sikerült
eltüntetni, ha a beteg a hipnózisban indulatmegnyilvánulásai közepette
visszaemlékezett arra, hogy mely alkalommal és milyen összefüggésben léptek
fel azok a tünetek legelőször. Nyáron, amikor nagyon nagy hőség uralkodott,
a beteget igen kínozta a szomjúság, mert - anélkül, hogy okát tudta volna
adni - időnként képtelen volt inni. Felemelte az epekedve kívánt vízzel telt
poharat, de mihelyt ajkához ért vele - eltolta magától, mintha víziszonyban
szenvedne. Ezekben a pillanatokban nyilván önkívületben is volt. Csupán
gyümölccsel, dinnyével és hasonló dolgokkal táplálkozott, hogy kínos
szomjúságát enyhítse. Mikor ez az állapot már vagy hat hétig tartott,
egyszer csak a hipnózisban angol társalkodónőjére terelődtek gondolatai,
akit nem kedvelt, azután az undor kétségtelen jeleit mutatva elbeszélte,
hogyan került egyszer annak a szobájába, s mint látta ott, hogy annak kis
ölebe, az az utálatos, pohárból ivott. Nem szólt azonban a társalkodónőnek a
látottakról semmit, mert nem akarta megsérteni. Miután elfojtott
bosszankodásának - ezen elbeszélés közben - erélyes kifejezést is adott,
inni kívánt a beteg, akadály nélkül megivott jó adag vizet és az ajkaihoz
emelt pohárral kezében ébredt fel a hipnózisból. Ezzel a tünet egyszer s
mindenkorra el is múlt.
Engedjék meg, hogy egy keveset időzzünk ennél a tapasztalatnál. Soha
hisztériás tünetet azelőtt ilyen eszközökkel még nem szüntetett meg senki és
nem hatolt be ilyen mélyen okainak megértésébe. Következményeiben nagy
jelentőségű felfedezést jelent tehát ez, ha beteljesedik az a várakozás,
hogy a betegnek még más kórtünetéről vagy éppen valamennyiről kiderül, hogy
azok ugyanilyen módon keletkeztek és ugyanígy szüntethetők meg. Breuer nem
sajnálta a fáradságot, hogy erről meggyőződést szerezzen és tervszerűen
kezdte kutatni a többi és súlyosabb betegségi tünetek keletkezési történetét
is. Valóban úgy is volt; csaknem minden tünet így jött létre és maradványa,
ha úgy tetszik, csapadéka volt indulatteljes élményeknek, amelyeket mi ezért
később
lelki traumáknak neveztünk el, és a tünetek sajátossága érthetővé
vált, ha sikerült azt az okozó traumatikus eseménnyel vonatkozásba hozni.
Szakkifejezéssel élve: a tüneteket azok az események
determinálták,
amelyeknek emlékezeti maradványai gyanánt szerepeltek, tehát nem kell őket
többé a neurózis önkényes és talányos alkotásainak tekinteni.
Meg kell azonban említeni, hogy egy tekintetben nem felelt meg teljesen a
tapasztalat ennek a várakozásnak. Nem mindig egyetlen élmény maradványának
bizonyult a tünet, hanem többnyire számos, néha igen sok hasonló és ismételt
trauma hatott közre létrejötténél. A kórokozó emlékek egész láncolatát
kellett azután kronologikus sorban visszaidézni, éspedig fordított
sorrendben: az utolsót elsőnek, az elsőt utolsónak, és teljességgel
lehetetlen volt a legelső és gyakran leghatásosabb traumához a később
történtek átugrásával hozzáférkőzni.
Bizonyára azt kívánnák most, hogy az előbbi eseten kívül, amelyben a
"víziszony" a pohárból ivó kutya undorító emlékében lelte magyarázatát, még
több példát is hozzak fel hisztériás tünetek keletkezésére. De ha
programomat be akarom tartani, csak kevés példára szorítkozhatom. Breuer
elbeszéli, hogy a beteg látási zavarai bizonyos jelenetekre voltak
visszavezethetők, amikor "a pácienstől, aki könnybe lábadt szemmel ült a
beteg ágyánál, az atyja hirtelen azt kérdezte, hány óra van - a leány,
zavaros lévén a látása, erőlködött, hogy tisztán lásson, közel vitte az órát
a szeméhez, úgyhogy az óra számlapját igen nagynak látta (makropsia és
strabismus conc.); vagy megerőltette magát, hogy könnyeit elfojtsa, nehogy a
beteg a sírást észrevegye."
[8] Egyébiránt valamennyi patogén
[9] benyomás
abból az időből származott, amikor atyjának ápolásában részt vett. Egyszer
nagy aggodalom közepette virrasztott éjjel a láztól gyötört betegnél, hozzá
még feszült várakozásban is, mert Bécsből egy sebésznek kellett érkeznie az
operációhoz. Anyja egy időre eltávozott és Anna
[10] a betegágynál ült, jobb
karját a szék támlájára fektetve. Az éber álmodozás egy neme vett rajta
erőt; úgy látta, mintha a fal mellől egy fekete kígyó közelednék a beteghez,
hogy megharapja. (Valószínű, hogy a ház mögötti réten valóban akadt egy-egy
kígyó s a leány attól valóban megijedt valamikor, úgyhogy ez szolgáltatta az
anyagot a hallucinációhoz.) El akarta űzni az állatot, de jobb karja, amely
a széktámláról lecsüngött, mintha meg lett volna bénulva, "elzsibbadt",
érzéketlen és béna lett, s amikor odanézett, ujjai kígyócskákká változtak
át; valamennyinek halálfeje volt (a körmök helyén). Valószínűleg próbálgatta
is a kígyót bénult jobb kezével elkergetni és ezáltal jutott az
érzéketlenség meg a bénulás a kígyóhallucinációval képzettársulási
kapcsolatba. Amikor a látomány eltűnt, szorongásában imádkozni akart, de
akármelyik nyelven próbált, egyiken sem tudott beszélni, míg végül egy
angol gyermekvers jutott eszébe, mire ezen a nyelven tovább is bírt
gondolkozni és imádkozni. Miután ennek a jelenetnek az emléke is
felidéződött a hipnózisban, eltűnt a jobb kar merev bénulása is, amely pedig
a betegség kezdete óta fennállott, és ezzel a kezelés is befejeződött.
Amikor néhány évvel később a Breuer féle vizsgáló és gyógyító módszert a
magam betegeinél is kezdtem alkalmazni, tapasztalataim teljesen megegyeztek
az övéivel. Egy körülbelül negyven éves hölgy tikben szenvedett, amely abban
állott, hogy minden felindulásnál érthetetlen okból sajátságosan
csettintenie kellett a nyelvével. E tünet két élményben gyökeredzett,
amelyeknek közös jellemzője az volt, hogy mindkét esetben erősen feltette
magában, hogy a világért sem fog lármát csapni, és mégis mindkét alkalommal
éppen ezzel a zörejjel volt kénytelen, mintegy akarata ellenére, megtörni a
csendet. Az egyik alkalom az volt, amikor nagy nehezen sikerült beteg
gyermekét elaltatnia és feltette magában, hogy nagyon fog vigyázni a
csendre, nehogy felkeltse őt; a másik alkalom az, amikor két gyermekével
kikocsizott, a lovak a zivatartól megbokrosodtak, s ő gondosan kerülni akart
minden zajt, hogy a lovakat még jobban meg ne riassza. A sok közül csak erre
az egy példára hivatkozom, a
Studien über Hysterie-ben azonban számos példát
közöltem.
Hölgyeim és uraim! Ha megengedik nekem, hogy kissé általánosítsak, ami
különben ilyen rövidre szabott közleményeknél el sem kerülhető, az eddig
említett tapasztalatokat ebben a formulában foglalhatom össze:
hisztériás
betegeink visszaemlékezésekben szenvednek. Kórjelenségeik maradványai és
emlékezeti szimbólumai bizonyos (megrázó) élményeknek. S ha ezeket más
területről vett egyéb emlékezeti szimbólumokkal összehasonlítjuk, talán
sikerül a jelképesség megértésébe mélyebben behatolnunk. Azok a szobrok és
emlékkövek, amelyekkel nagy városainkat ékesítjük, szintén nem mások, mint
ilyen emlékezeti jelképek. Ha London utcáin sétálnak a város egyik
legnagyobb pályaudvara előtt, dúsan felékesített gót oszlopra fognak akadni;
ez a Charing Cross. A XIII. században, a Plantagenet-házból származó ősi
királyok egyike, aki imádott királynőjének, Eleanornak, holttetemét
Westminsterbe vitette át, gótikus keresztet emeltetett minden egyes
állomáson, ahol a koporsót a földre helyezték, és a Charing Cross az utolsó
ilyen emlékoszlop, amely a gyászmenet emlékét máig megőrizte.
[11] A város
egy másik pontján, nem messze a London Bridge-től, modernebb, magasba törő
oszlopot pillanthatnak meg, amelyet egyszerűen "The Monument"-nek neveznek.
Azt mondják, hogy ez meg annak a nagy tűzvésznek az emlékét örökíti meg,
amely az 1666. esztendőben dühöngött azon a környéken és a város jó nagy
részét elpusztította. Ezek az oszlopok tehát emlékezeti jelképek, csakúgy,
mint a hisztériás tünetek; ennyiben tehát a hasonlat megállná a helyét. De
vajon mit gondolnának arról a londoni polgárról, aki még ma is fájó
elérzékenyüléssel álldogálna Eleanor királynő temetésének emlékoszlopa
előtt, ahelyett hogy a modern munkaviszonyok között oly indokolt sietséggel
dolga után menne és a ma uralkodó király ifjú nejére gondolna örvendező
szívvel? Vagy mint vélekednének arról a másikról, aki a "Monument" előtt
sírva fakadna arra a gondolatra, hogy szülővárosa elhamvadt, holott azóta
már rég és sokkal fényesebben újra felépült? Márpedig minden hisztérikus és
neurotikus úgy viselkedik, mint ez a két élhetetlen londoni lakos; nemcsak
hogy visszaemlékeznek a rég elmúlt fájdalmas eseményekre, hanem
érzelemvilágukat is hozzájuk fűzik, nem tudnak a múlt benyomásaitól
szabadulni és miattuk a valóságot és az élő jelent elhanyagolják. A lelki
élet rögzítődése a kórokozó traumákhoz egyike a neurózis legfontosabb és
gyakorlatilag legjelentősebb jellemző vonásainak.
Szívesen igazat adok Önöknek, ha ezzel szemben - amint előre sejtem -
Breuer betegének kórtörténetére gondolva, egy ellenvetést tesznek. Tény,
hogy a betegnek valamennyi lelki megrázkódtatása abból az időből származik,
amikor beteg atyját ápolta és így nála a tüneteket csak az apa betegségének
és halálának jelképeiként tekinthetjük. E tünetek tehát a gyász
megnyilatkozásai és az elhunyt emlékéhez való rögzítődés - ilyen rövid
idővel a halál után - éppen nem mondható kórosnak, hanem egészen normális
érzelmi folyamat. Mindezt megengedem; Breuer betegénél nem valami feltűnő
dolog, hogy ő e traumákhoz rögzítődött. De más esetekben, például annál a
nőnél, akit tikje ellen gyógykezeltem, az előidéző események egyike több
mint tizenöt, másika tíz évvel azelőtt történt; itt már nyilvánvaló a
múlthoz való tapadás jellege, és Breuer betege később valószínűleg szintén
kifejezésre juttatta volna azt, ha nem került volna olyan rövid idővel a
megrázkódtatások kiállása és a tünetek fellépése után a
katartikus[12]
gyógykezelés alá.
Eddig csak a hisztérikus tüneteknek a beteg élettörténetéhez való
vonatkozását tárgyaltuk, Breuer megfigyeléseinek két másik mozzanatából
azonban útmutatást szerezhetünk arra is, hogyan kell értelmeznünk a
megbetegedés és a meggyógyulás folyamatát. Mindenekelőtt ki kell emelni,
hogy Breuer betege csaknem minden reá kórosan ható helyzetben erős
izgatottságot volt kénytelen elfojtani, ahelyett hogy annak az indulat
megfelelő jeleivel, szavakkal, cselekményekkel, szabad folyást engedett
volna. Annál a kis élménynél, amelyben a társalkodónő kutyája szerepelt,
csupa tekintetből elfojtotta igen erős undorodásának minden
megnyilvánulását; mialatt apja ágyánál virrasztott, szüntelenül gondja volt
rá, hogy a beteg mit se vegyen észre az ő aggodalmából és fájdalmas
lehangoltságából. Amikor azután később ugyanazokat az élményeket orvosa
előtt reprodukálta, az egykor elfojtott indulat egész hevességében kitört,
mintha az egész közbeeső idő alatt csak félre lett volna téve. Mi több: a
tünet, amely annak az eseménynek maradványa volt, akkor érte el hevességének
tetőfokát, amikor a beteg a kórokozó emlékhez mindjobban közeledett, majd
annak tökéletes felderítése után hirtelen megszűnt. Másfelől a tapasztalat
azt mutatta, hogy hiába emlékezett vissza a beteg egyes jelenetekre az
orvosnál, ha ez a visszaemlékezés valamely okból indulatkitörés nélkül
következett be, ilyenkor a hatás elmaradt. Ezek szerint a megbetegedésnél
csakúgy, mint a gyógyulásnál, ezen indulatoknak a sorsa volt az irányadó, az
indulatok pedig úgyszólván eltolható mennyiségek módjára viselkedtek.
Elkerülhetetlennek látszott ezek után az a feltevés, hogy a betegség azért
jött létre, mert a kórokozó helyzetekben képződött indulatok természetszerű
lefolyásának útja el volt zárva, és hogy a betegség lényege abban állott,
hogy aztán azok a "bennrekedt" indulatok rendellenes munkavégzésére
használódtak fel. Egyrészt a lelki életnek állandó megterheltsége és
folytonos lelki izgalmak forrása lett belőlük, másrészt pedig szokatlan
lelki
beidegzésekké és gátlásokká alakultak át, vagyis a kóreset testi
tüneteit hozták létre. Ezt az utóbbi folyamatot "hisztériás konverzió"-nak
neveztük el. Lelki izgalmaink egy része amúgy is, természetszerűen, a testi
beidegzés útjára terelődik és ebből lesz az, amit a "kedélymozgalmak
kifejeződésének" nevezünk. Nos, a hisztériás konverzió csak túlságba viszi
az indulattelt lelki folyamat lezajlásának ezt a részét, vagyis sokkal
hevesebb és új utakra terelt kifejezését jelenti a kedélymozgalomnak. Ha egy
folyam ágya két csatornába ágazik szét, azonnal megtelik az egyik, mihelyt a
másikban a víz lefolyása akadályokba ütközik.
Mint látják, azon az úton vagyunk, amely a hisztériának tisztán lélektani
elmélete felé vezet, amelyen tehát indulati folyamatoknak juttatjuk a
vezérlő szerepet. Breuernek egy másik megfigyelése azonban arra késztetett
minket, hogy a beteges lelki történés jellemzésénél a tudati állapotnak
tulajdonítsunk nagy jelentőséget Breuer betegén, normális állapotától
eltekintve, többféle változata volt észlelhető a lelkiállapotnak: az
önkívület, zavartság, jellemváltozás állapotai. Normális állapotában mit sem
tudott a kórokozó eseményekről s ezek összefüggéséről a kórtünetekkel;
ezeket az eseményeket a beteg elfelejtette, vagy legalábbis széttépte köztük
a kórokozati összefüggés fonalát Hipnózisba ejtvén őt meglehetősen nehéz
munka árán sikerült azokat a jeleneteket emlékezetébe visszaidézni, és ez a
visszaemlékezési munka szüntette meg a tüneteket. Nagy zavarban volna az
ember, hogyan értelmezze ezt a tényt, ha a hipnózis terén tett tapasztalatok
és kísérletek nem mutatták volna meg a megértéshez vezető utat. A hipnotikus
jelenségek tanulmányozása óta megbarátkoztunk azzal az eleinte különösnek
tetsző felfogással, hogy egy és ugyanazon emberben többféle lelki
csoportosulás is lehetséges, amelyek egymástól meglehetősen függetlenek
maradhatnak, egymás felől "mit sem tudnak" és a tudatot felváltva ragadják
magukhoz. Ilyenfajta esetek, amelyeket "double conscience"
[13] névvel
jelölnek, alkalmilag önként is kifejlődnek, és így észlelhetők. Ha a
személyiség ilyen kettéhasadásánál a tudat állandóan a lelki állapotok
egyikéhez tapad, úgy ezt az állapotot
tudatos lelki állapotnak, a tőle
lehasadt lelki állapotot pedig
tudattalannak nevezik.
[14] Az úgy nevezett
poszthipnotikus sugalmazás ismert jelensége, amelynél a hipnózisban adott
utasítás később, a rendes lelki állapot közben, parancsoló módon érvényesül,
kitűnő példa arra, miképp befolyásolhatja a tudattalan a tudatos lelki
világot, amelynek a tudattalan parancsról sejtelme sincs, és ezen minta
szerint tényleg lehetséges is a hisztériánál szerzett tapasztalatok között
eligazodni. Breuer azt a magyarázatot választotta, hogy a hisztériás tünetek
ilyen különös lelkiállapotok közben létesültek, amelyeket ő
hipnoidoknak
nevezett el. Azok az izgalmak, amelyek ilyen hipnoid állapotban találják a
lelkületet, könnyen válnak kórokozóvá, mert ilyen állapotban nincsenek adva
az izgalmi folyamatok rendes lefolyásának feltételei. Így azután az izgalmi
folyamatból szokatlan lelki képződmény, tudniillik szimptóma alakul ki, ez
pedig idegen testként ékelődik be a normális állapotba, amelyből viszont a
hipnoid kórokozó helyzet emlékének tudata hiányzik. Nincs tünet amnézia,
emlékezeti hiány nélkül, s ezen hiány pótlása egyértelmű azon feltételek
megszüntetésével, amelyeknek a tünet keletkezését köszönheti.
Tartok tőle, hogy előadásomnak ez a része nem volt valami nagyon világos.
De legyenek elnézők, hiszen újszerű és nehéz gondolatmenetről van itt szó,
amelyet talán nem is lehet sokkal érthetőbben közölni, ami viszont azt
bizonyítja, hogy megismerésünk még nem hatolt nagyon a dolgok mélyére.
Egyébiránt a Breuer alkotta "hipnoid" elmélet gátlónak és feleslegesnek
bizonyult, úgyhogy azt a mai pszichoanalízis mellőzi. A továbbiak folyamán,
legalább vázlatosan, meg fogják hallani, milyen hatásokat és folyamatokat
sikerült felfedezni a mögött a korlátozás mögött, amelyet Breuer emelt,
amikor a hipnoid állapotok elméletét felállította. Igazat kellene Önöknek
adnom akkor is, ha azt a benyomást szerezték volna, hogy a Breuer kutatásai
csak igen tökéletlen elméletet és ki nem elégítő felvilágosításokat adhatnak
a megfigyelt jelenségekről; de tökéletes elméletek nem hullanak az égből, és
még sokkal jogosabb volna bizalmatlanságuk az olyan valakivel szemben, aki
már kutatásai kezdetén hiánytalan és kikerekített elmélettel hozakodnék elő.
Az ilyen elméletről bizonyára kiderülne, hogy az csak alkotója okoskodásának
a terméke, nem pedig a valóság előítélettől mentes kutatásának gyümölcse.