III. ELŐADÁS


Hölgyeim és uraim! Nem mindig könnyű dolog igazat mondani, főképp, ha az embernek rövidre kell szabnia a mondanivalóját; így én is kénytelen vagyok ma egy hibát, amelyet utolsó előadásomban követtem el, helyreigazítani. Elbeszéltem Önöknek, hogy ha, lemondva a hipnózisról, éber betegemet nógattam, mondja meg, hogy mi jut eszébe az éppen szóban forgó problémáról, ha biztosítottam őt, hogy mindenről tudomásának kell lenni, még arról is, amit látszólag elfelejtett, s hogy a felmerülő ötlettel bizonyosan felidéződik a keresett emlék: valóban azt tapasztaltam, hogy betegem legközelebbi ötlete a várt megoldást meghozta, s hogy az az ötlet azután az emlék elfelejtett részletének bizonyult. Nos, ez nem áll ily általánosságban, csak a rövidség kedvéért mondtam a dolgot oly egyszerűnek. Valójában csak az első alkalmakkor sikerült nógatással valóban éppen az elfelejtett emlékeket felidézni. Ha azonban az ember az eljárást folytatta, mindenkor jöttek olyan ötletek is, amelyek nem lehettek az igaziak, mert nem illettek be a körülményekbe, aminthogy a betegek maguk is mint helyteleneket, elvetették őket. A nógatás sem hozta meg itt a várt sikert, úgyhogy az ember szinte megsajnálta, hogy a hipnotizálással szakított.

Ebben a zavaromban egy előítélet volt segítségemre, amelynek tudományos jogosultságát évekkel később igazolták C. G. Jung[23] zürichi barátom és tanítványai. Állíthatom, hogy hasznos néha, ha az embernek előítéletei vannak. Már eleve sokat tartottam a lelki történés szigorú determináltságáról[24], és nem hihettem, hogy a betegnek egy ötlete, amely feszült figyelem közben jutott eszébe, egészen önkényes lehessen, és semmi köze ne legyen ahhoz az elfelejtett képzethez, amely kutatásunk tárgya; annak pedig, hogy az ötlet nem volt a keresettel azonos, a feltételezett lélektani szituáció kielégítő magyarázatát adta. A kezelés alatt álló betegben két erő küzdött egymással, egyrészt az a tudatos törekvés, hogy a tudattalanában lappangó elfelejtett dolgot tudatossá tegye, másrészt az imént megismert ellenállás, amely akadályozta az elfojtott dolgoknak és származékaiknak a tudatba jutását. Ha nem volt semmi ellenállás vagy csak nagyon csekély, akkor az elfelejtett emlék elváltozás nélkül jutott a tudatba; könnyen lehetett tehát feltételezni, hogy a keresett emlékek elváltozása annál nagyobb, minél nagyobb az az ellenállás, amely az azokra való visszaemlékezést akadályozza. Tehát a betegnek az a gondolata, amely a keresett emlék helyett ötlött fel, maga is úgy keletkezett, mint egy kórtünet; új, mesterségesen előidézett és múlékony pótképződmény volt ez az elnyomottaknak, és annál jobban különbözött azoktól, minél nagyobb volt az elváltozás, amelyen az ellenállás hatása alatt keresztülment. De, híven szimptóma-természetéhez, némely vonását a keresett képzettel való hasonlóságnak is fel kellett találni rajta, és nem túl heves ellenállás esetén módunkban kellett hogy legyen az ötlettől a keresett, lappangó képzetet kitalálni. Az ötletnek úgy kellett viszonyulnia magához az elfojtott képzetelemhez, mint valami reá vonatkozó célzásnak, a rejtett gondolat indirekt ábrázolásának.

A normális lelki életben is ismerünk eseteket, amelyekben olyan helyzetek, mint amilyeneket itt feltételeztünk, ugyancsak hasonló eredményekhez vezettek. Ilyen a helyzet a viccnél. És valóban, a pszichoanalitikus technika kérdései késztettek azután arra, hogy a vicc képződésének technikájával foglalkozzam.[25] Egyetlenegy ilyen példát meg is akarok önöknek magyarázni, véletlenül éppen egy angol viccet.

Az anekdota így szólt: két, nem nagyon aggályos üzletembernek sikerült egypár meglehetősen merész vállalkozással nagy vagyonhoz jutnia, és most már arra törekedtek, hogy az előkelő társadalmi körbe befurakodjanak. Hogy ezt a célt elérhessék, egyebek közt azzal is megpróbálkoztak, hogy lefestették magukat a város leghíresebb és legdrágább festőjével, akinek képei esemény számba mentek. Nagy estélyt is rendeztek a drága képek első bemutatása alkalmából, és a két háziúr maga vezette a legbefolyásosabb műértőt és kritikust a teremnek ahhoz a falához, amelyen a két arckép egymás mellé volt akasztva, és epedve várták a műértő elismerő kritikáját. Ez azonban csak hosszasan nézegette a képeket, azután a fejét rázta, mintha még keresne valamit, majd a két kép közti szabad térre mutatva így szólt: "Nos, és hol a Megváltó?" Látom, hogy valamennyien nevetnek ezen a jó viccen; próbáljuk meg azt most már értelmezni. Mindnyájan megértjük, hogy a műértő ezt akarja mondani: Ti is afféle két lator vagytok, mint azok, akik között a Megváltót keresztre feszítették. Ténylegesen azonban nem azt mondja, hanem ehelyett valami mást mond, ami az első percben sajátságosan értelmetlennek és oda nem tartozónak látszik, de amiről már a következő pillanatban felismerjük, hogy az tulajdonképpen célzás a szándékolt szidalmazásra, és teljes mértékben pótolja ezt. Eleve sem volt valószínű, hogy a viccnél megtaláljuk mind azokat a körülményeket, amelyek véleményünk szerint pácienseink ötleteinek felvetődésénél szerepet játszanak de jogunk van fontosságot tulajdonítani annak, hogy a viccnek és az ötletnek azonosak az indító okai.

Miért nem mondja a kritikus véleményét a két latornak a szemébe? Mert, ha még oly nagy kedve volna is a szókimondáshoz, ez ellen alapos ellenérvek szólalnak meg benne. Nem tréfadolog megsérteni valakit a saját házában, akinek méghozzá egy nagy szolgahad erős öklei is rendelkezésére állanak. Könnyen juthatna így annak a csendzavarónak a sorsára, akinek eltávolításával múltkori előadásomban az "elfojtás" folyamatát érzékeltettem. Ez az oka annak, hogy a kritikus sértő szándékának nem egyenesen, hanem elváltoztatott formában, kihagyás és célzás alakjában ad kifejezést, de ugyanaz a helyzet áll fenn - véleményünk szerint - akkor is, amikor páciensünk a keresett, de elfelejtett képzet helyett egy többé vagy kevésbé elváltoztatott "pótló ötletet" produkál.

Hölgyeim és uraim! Nagyon célszerű dolog, ha az együvé tartozó indulattelt képzetelemek csoportját, mint azt a zürichi iskola (Bleuler, Jung és mások) teszik, komplexus[26] névvel jelöljük. Látjuk tehát, hogy ha valamely betegnél az utolsó emlékkép segítségével, amely még eszébe jut, az elfojtott komplexust meg akarjuk keresni, sok kilátásunk van rá, hogy a lappangó képzeteket kitaláljuk, ha a beteg elég nagy számmal bocsátja rendelkezésünkre feltoluló ötleteit. Ráhagyjuk tehát a betegre, hogy mindenféléről beszéljen, amit csak akar, és ragaszkodunk ahhoz a feltevésünkhöz, hogy nem is juthat eszébe semmi, ami nem áll közvetve a keresett komplexussal összefüggésben. Lehet, hogy Önök az elfojtott lelki anyag felkutatásának ezt a módját túlságosan körülményesnek fogják ítélni, én viszont biztosítom Önöket, hogy ez az egyedüli út, amely célhoz vezet.

Miközben ezt a módszert alkalmazzuk, zavarba jöhetünk, ha a beteg gyakran elhallgat, el-elakad és azt állítja, hogy nincs mondanivalója, hogy egyáltalán nem jut eszébe semmi. Ha ez tényleg így volna és a beteg igazat mondott volna, akkor mégiscsak az bizonyosodna be eljárásunkról, hogy tökéletlen. De a gondosabb megfigyelés azt mutatja, hogy az ötletek ilyen kiapadása tulajdonképpen sohasem következik be. Ennek a látszatát csak az idézi elő, hogy a beteg a belső ellenállás hatása alatt, amely az ötlet értékességét bíráló, lealacsonyító ítéletek alakját ölti magára, a felmerülő ötletekről nem számol be magának vagy nekünk. Ez ellen úgy védekezünk, hogy előre figyelmeztetjük a beteget a pácienseknek erre a hajlandóságára, és felszólítjuk, mit se törődjék azzal a belső kritikával, hanem mondjon el válogatás és bírálat nélkül mindent, ami eszébe jut, még azt is, amit helytelennek, oda nem tartozónak, értelmetlennek tart, mindenekelőtt pedig az olyan ötleteket is, amelyekkel rosszul esik foglalkoznia. Ezt a módszert követve beszerezzük azt a lelki anyagot, amely minket az elfojtott komplexusoknak nyomára vezet.

Az ötleteknek ez a halmaza, amelytől a beteg, ha ellenállásának és nem orvosának befolyása alatt állna, megvetéssel fordulna el, szolgáltatja a lélekelemzőnek azt az ércet, amelyből ő egyszerű megfejtési eljárások segítségével az értékes fém tartalmat kivonhatja. Aki pedig gyors és ideiglenes áttekintést akar szerezni a beteg elfojtott komplexusairól anélkül, hogy azok elrendeződésébe és összefüggéseibe behatolna, az célszerűen veheti igénybe az eszmetársítási kísérlettel való vizsgálatot, amint azt Jung és tanítványai kidolgozták.[27] Ez az eljárás a pszichoanalitikusnak az, ami a vegyésznek a minőségi elemzés; az idegbetegek gyógykezelésében nélkülözhető, de nélkülözhetetlen, ha a komplexusokat tárgyilag akarjuk kimutatni, vagy ha elmebetegségeket vizsgálunk, amely feladat megoldásához a zürichi iskola sikerrel hozzá is fogott.

Azoknak az ötleteknek a feldolgozása, amelyek a betegben felmerülnek, amikor a pszichoanalízis fő szabályának aláveti magát, nem egyedüli technikai eszközünk a tudattalan feltárására. Ugyanerre a célra még két más eljárás is szolgál: az "álomfejtés" és a véletlen- és tévcselekmények értékesítése.

Bevallom, igen tisztelt hallgatóim, sokáig haboztam, hogy a pszichoanalízis egész anyagának ily sűrített kivonata helyett ne foglalkozzam-e inkább Önök előtt részletesen az álom magyarázatával. Egy egészen szubjektív, látszólag másodrendű indok tartott ettől vissza. Szinte illetlennek véltem, hogy ebben a gyakorlati célokat követő világrészben mint álomfejtő lépjek fel, holott Önök nem is tudhatták, milyen jelentőségre tarthat számot ez az elavult és kinevetett mesterség. Az álom magyarázata az a Via Regia ("Királyi út"), amely a tudattalan megismeréséhez vezet. Ez a legbiztosabb alapja a pszichoanalízisnak, és ez az a tér, amelyen mindenki, aki e téren dolgozni akar, meggyőződést szerezhet az analízis tényei felől, és tapasztalatokat gyűjthet. Ha azt kérdezik tőlem, hogyan lehet valaki pszichoanalitikussá, azt felelem, hogy saját álmai tanulmányozása révén. Jó ösztön vezérelte a pszichoanalízis ellenfeleit, amikor valamennyien kitértek az Álomfejtés[28] megvitatása elől, avagy sekélyes ellenvetésekkel próbálták azt elintézni. Ha azonban Önök ezekkel ellentétben az álom-élet problémáinak megoldását magukévá tudják tenni, akkor nem fog túl nagy nehézséget okozni azoknak az új eszméknek a befogadása sem, amelyeket a pszichoanalízis igyekszik Önökkel elfogadtatni.

Vegyék tekintetbe, hogy éjjeli álomképeink egyrészt a legnagyobb külső hasonlóságot és belső rokonságot mutatják az elmebetegségek termékeivel, másrészt azonban összeférnek az éber állapot tökéletes egészségével. Nem volna képtelenség az az állítás, hogy aki ezekre a "normális" érzékcsalódásokra, téveszmékre és jellemváltozásokra megértés helyett csodálkozással tekint, annak a leghalványabb kilátása sincs arra, hogy a beteges lelkiállapotok abnormis képződményeit másképp, mint laikus módján foghassa fel. Bátran ezek közé a laikusok közé számíthatjuk manapság csaknem valamennyi pszichiátert. Most pedig vessünk egy futó pillantást az álomproblémák területére.

Felébredés után álmainkat ugyanazzal a megvetéssel szoktuk sújtani, mint a páciens azokat az ötleteket, amelyeket a pszichoanalitikus utasítására kell elmondania. De álmainkat még olyképpen is eltávolítjuk magunktól, hogy rendszerint gyorsan és tökéletesen elfelejtjük azokat. Megvetésünket arra az idegenszerű benyomásra alapítjuk, amelyet még a nem zavaros és nem értelmetlen álmok is keltenek, sok álomnak a képtelensége és értelmetlensége pedig egyenest magától értetődőnek tetszik; de visszautasítjuk az álmokat azok miatt a korlátlanul szemérmetlen és erkölcstelen törekvések miatt is, amelyek némely álomban leplezetlenül megnyilvánulnak. Tudvalevő, hogy az ókorban nem sújtották az álmokat ily megvetéssel. A nép alsóbb rétegeiben pedig, minden ellenkező tanítás dacára, ma is nagyra becsülik az álmot és, mint a régiek, ők is azt hiszik, hogy az álom a jövendőt jósolja meg.

Megvallom, nem érzem szükségét annak, hogy sejtelmes feltevésekkel töltsem ki mai tudásunk hézagait, és nem is leltem mindeddig semmire, ami megerősítené az álom jóstermészetét; ellenben sok másféle dolgot lehet az álomról elmondani, ami szintén eléggé csodálatos.

Kezdjük azzal, hogy nem minden álom áll oly távol az álmodó egyéniségétől, nem mind értelmetlen és zavaros. Ha igen fiatal gyermekek álmait, másfél éves koruktól kezdve, figyelmünkre méltatjuk, úgy fogjuk találni, hogy azok egészen egyszerűek és könnyen megmagyarázhatók. A kisgyermek mindig azoknak a vágyaknak a beteljesedéséről álmodik, amelyek az előző napon ébredtek fel benne, de kielégülést nem leltek. Minden különös magyarázó képesség nélkül rá fogunk jönni az ilyen álmok egyszerű megfejtésére, elég ha azok után az események után tudakozódunk, amelyeket a gyermek a megelőző napon (az álom napján) átélt. A legmegnyugtatóbb megoldása az álom talányának az volna, ha a felnőttek álmai sem volnának mások, mint a gyermekéi, olyan vágyak teljesülései, amelyek az álom napján merültek fel.

És valóban így áll a dolog: azokat a nehézségeket, amelyek e megoldás elé gördülnek, az álmok behatóbb elemzése egyenként eltávolítja az útból. Nézzük mindjárt az első és legsúlyosabb ellenvetést: azt, hogy felnőttek álmainak a tartalma többnyire értelmetlen, és benne mindent inkább találunk, mint vágyteljesülést. A válaszom erre a következő: az ilyen álmok el vannak ferdítve; annak a lelki folyamatnak, amelyből az álmok kiindultak, eredetileg egészen más szavakban kellett volna kifejezésre jutnia. Meg kell tehát különböztetnünk a nyilvánvaló álomtartalmat, amire reggelre kelve elmosódottan visszaemlékeznek, és amit fáradságosan, bár látszólag tetszésük szerint, öltöztetnek szavakba, a lappangó álomgondolattól,[29] amelyről fel kell tételezniük, hogy az a tudattalanban leledzett. Ez az álomferdítés ugyanaz a folyamat, amellyel Önök már a hisztériás tünetek keletkezésének vizsgálata közben megismerkedtek, és e ferdítés arra is enged következtetni, hogy az álom kialakulásánál a lelki erőknek ugyanaz az egymást ellensúlyozó játéka szerepel, mint a tünetképződésnél. A nyilvánvaló álomtartalom elferdítés eredménye, pótképződmény, amely a tudattalan álomgondolatokat helyettesíti, és ez a ferdítés az ellenállásoknak, az "én" elhárító erőinek műve, amelyek éber állapotban teljességgel megakadályozzák, hogy az elfojtott tudattalan vágyak tudatossá legyenek, de amelyeknek még alvás közben is van annyi erejük, hogy azokat a vágyakat leplezzék, álruhába öltöztessék. Így azután az álmodó éppoly kevéssé érti meg a saját álma jelentőségét, mint ahogy a hisztériás nem sejti, mire vonatkoznak és mit jelentenek a tünetei.

Hogy igazán vannak lappangó álomgondolatok, s azok tényleg úgy viszonyulnak a nyilvánvaló álomtartalomhoz, ahogy azt itt leírtam, arról az álmok elemzésénél győződhetnek meg, amelynek technikája azonos a pszichoanalízisével. Eközben teljesen el kell tekinteniük a nyilvánvaló álom elemeinek látszólagos összefüggéseitől, és össze kell gyűjteniük azokat az ötleteket, amelyek a lélekelemző munka szabályai szerint végzett szabad asszociálás útján társulnak minden egyes álomrészlethez. Ebből az anyagból éppúgy kitalálhatják aztán a lappangó álomgondolatokat, mint a beteg ötleteiből és emlékeiből az ő rejtett komplexusait. Az ily módon felkutatott lappangó álomgondolatokból azután rögtön kiviláglik, mennyire igazunk volt, amikor a felnőttek álmait is a gyermeki álmokra vezettük vissza. Amit így az elemzés az álom valódi értelmeként állít a nyilvánvaló álomtartalom helyébe, annak mindig van átlátszó értelme, van kapcsolata a megelőző nap élményeinek benyomásaival, és mindig kielégítetlen vágyak teljesülésének bizonyul. A nyilvánvaló álomról, ahogy arra reggel visszaemlékezünk, elemzés után kitűnik, hogy az elfojtott vágyak leplezett teljesülése.

A szintetikus összefoglalás egy neme ezek után lehetővé teszi, hogy bepillantsunk abba a műveletbe is, amely a tudattalan álomgondolatokat a nyilvánvaló álom tartalmává ferdítette. Ezt a műveletet álommunkának nevezzük. E művelet megérdemli, hogy elméleti érdeklődésünk osztatlan forduljon feléje, mert sehol másutt nincs módunkban ily közvetlenül tanulmányozni azokat az eddig nem is sejtett lelki folyamatokat, amelyek a tudattalanban, vagy helyesebben szólva, két különálló pszichikus rendszer között, a tudatos és tudattalan között, végbemehetnek. Ezek között az újonnan felismert lelki folyamatok között különösen feltűnő a sűrítés és az eltolás folyamata. Az álommunka csak egyik speciális esete annak a hatásnak, amelyet a külön lelki csoportosulások, vagyis a lélek működési termékei gyakorolhatnak egymásra, és ez a munka minden lényeges részletében azonos azzal a ferdítő hatással, amely az elfojtott komplexusokat balul sikerült elfojtás esetében tünetekké változtatja.

Az álmok elemzése, főleg a saját álmaiké, arról is meg fogja Önöket győzni, mily váratlanul, szinte csodálatosan nagy hatást gyakorolnak a korai gyermekévek benyomásai és élményei az ember fejlődésére. A felnőtt ember álomvilágában mint egy folytatólagos életet él a gyermek, éspedig úgy, hogy megmarad minden sajátsága, megmaradnak vágyrezdülései, még azok is, amelyek az élet folyamán hasznavehetetlenekké lettek. Kitéphetetlenül szilárd gyökereket fog verni Önökben az álmok elemzése révén az a tudat, hogy az egész más dolgokra hajlamosított gyermekből a fejlődési, elfojtási, átszellemítési folyamatok és ellenhatási képződmények[30] mily hosszú sora fejleszti ki az úgynevezett normális embert, a fáradságosan kiküzdött művelődés fenntartóját - részben annak áldozatát.

Arra is figyelmessé kell tennem Önöket, hogy álomelemzés közben kiderítettük, hogy a tudattalan lelki réteg, főleg szexuális komplexusok ábrázolására, sokszor veszi igénybe a szimbolika egy nemét, amely részben egyénenként változó, részben azonban - úgy látszik - azonos azzal a jelképességgel, amely, mint gyanítjuk, a mesékben és a regevilágban uralkodik. Nem lehetetlen, hogy a néplélek alkotásainak is az álomelemzés fogja megadni a magyarázatát.

Végül óvnom kell Önöket attól, hogy hagyják magukat megtéveszteni attól az ellenvetéstől, amely szerint a szorongásos álmok létezése ellentmondana ama felfogásunknak, amely minden álomban vágyteljesülést lát. Nem is szólva arról, hogy azok a szorongásos álmok is magyarázatra szorulnak, mielőtt megítélés tárgyai lehetnének; egész általánosságban azt felelhetjük erre, hogy a szorongás nem kapcsolódik olyan magától értetődően az álomtartalomhoz, mint azok képzelik, akik nem ismerik - és így nem vehetik figyelembe - a neurotikus szorongás feltételeit. A szorongás egyike azoknak az elhárítási reakcióknak, amelyekkel az "én" a túlerőre vergődő elfojtott vágyakkal szemben védekezik, nagyon is érthető tehát, ha az álomban is fellép olyankor, amikor az álomképződés túlságosan ezeknek az elfojtott vágyaknak áll a szolgálatába.

Mint látják, az álom felőli kutatások jogosultságát eléggé igazolnák már azok a felvilágosítások is, amelyeket e kutatások révén még különben nehezen hozzáférhető dolgokról is nyerünk. Mi azonban neurotikusok pszichoanalitikai gyógykezelésével kapcsolatban jutottunk e vizsgálódásokhoz. Az elmondottak alapján könnyen megérthetik, miképp jutunk az álommagyarázatok segítségével, ha a beteg ellenállása ezt túlságosan meg nem nehezíti, a páciens elrejtett és elfojtott vágyainak s az ezektől táplált komplexusoknak megismeréséhez, s így áttérhetek a lelki jelenségek egy harmadik csoportjához, amelynek tanulmányozása a pszichoanalízis egyik technikai eszközévé vált.

A normális és ideges embereknél egyaránt előforduló apró tévcselekmények ezek, amelyekre különben nemigen szoktak ügyet vetni. Olyan dolgok elfelejtése, amiket tudhatnának és rendszerint tudnak is (például tulajdonnevek időleges kiesése az emlékezetből), a mindnyájunknál oly gyakran előforduló nyelvbotlások, az azzal analóg kisiklások olvasás és írás közben, ügyetlenkedés valamely ténykedésnél, tárgyak elvesztése vagy eltörése stb., csupa olyan dolog, amelynek lélektani determinánsait különben nemigen keresik, s amelyeket mint véletlenségeket, mint a szórakozottság, a figyelmetlenség és más hasonló feltételek következményeit egyszerűen tudomásul vesznek. Ehhez jönnek még azok a cselekedetek és taglejtések, melyeket az ember végrehajt anélkül, hogy egyáltalán tudomást venne róluk, vagy éppen fontosságot tulajdonítana nekik lelki életében; ilyenek a tárgyakkal való játszadozás, a ruházattal, testrészekkel babrálás, dallamok dúdolása s más hasonlók. Ezek az apró dolgok, a tévcselekmények, mint a tünet és esetleges cselekmények,[31] nem oly jelentéktelenek, amilyeneknek azokat a hallgatólagos megegyezés egy nemével tekinteni szokás.

Ezeknek igenis van értelmük, s abból a helyzetből, amelyben jelentkeztek, többnyire könnyen és biztosan meg is magyarázhatók, amikor is kitűnik, hogy ezek megint csak olyan törekvéseknek és szándékoknak adnak kifejezést, amelyeknek háttérbe szorítva, az illető egyén saját tudata előtt rejtve kell maradniuk, vagy éppen ugyanazokból az elfojtott vágyrezdülésekből és komplexusokból fakadnak, amelyekkel már mint a tünetek forrásaival és az álom alkotó erőivel is megismerkedtünk. Megérdemlik tehát, hogy mint tüneteket méltányoljuk őket, és figyelembevételük, csakúgy, mint az álmoké, a lelki élet valamely rejtett tartalmának felderítéséhez vezethet. Ezekkel többnyire legbensőbb titkait árulja el az ember, s hogy éppen ezek mutatkoznak oly feltűnő könnyen, gyakran még az egészséges embernél is, akinek pedig egészében véve jól sikerül elfojtania tudattalan vágyait, azt látszólagos jelentéktelenségüknek és csekélységüknek köszönhetik. Nem csekély azonban az elméleti jelentőségük sem, mert bizonyságul szolgálnak arra, hogy elfojtás és "pótképződés" az egészség feltételei mellett is előfordul.

Észrevehetik, hogy a pszichoanalitikust a lelki élet determináltságába vetett különösen erős hit jellemzi. Az ő szeme nem lát a pszichikus jelenségek között olyat, ami jelentéktelen, önkényes vagy véletlen volna; mégis ott is mindenütt kielégítő indoklást keres, ahol ezzel a követelménnyel rendszerint nem lépnek fel; mi több, el van rá készülve, hogy egyazon lelki okozatot többszörösen indokoltnak találjon, holott a mi - állítólag velünk született - okszerűségi igényünket egyetlen pszichikai ok is teljesen kielégíti.

Ha most végigtekintenek azokon az eszközökön, amelyek a lelki élet elrejtett, elfelejtett és elfojtott tartalmának felderítésére rendelkezésünkre állanak, ha méltányolják a páciensek szabad eszmetársítással felidézhető ötleteinek, álmainak, tév- és tüneti cselekményeinek tanulmányozását, ha ehhez még hozzáveszik egyéb jelenségek értékesíthetőségét is, amelyekről később az "indulatáttétel" jelszó alatt fogok néhány megjegyzést tenni, akkor velem együtt azt a következtetést fogják levonni, hogy technikai eszközeink elég erősek ma már ahhoz, hogy megoldhassák feladatukat, vagyis tudatossá tegyék a kórokozó pszichikus anyagot, és ezúton elhárítsák a póttünetek képződéséből keletkezett bántalmat. Hogy e gyógyító törekvéseink közben az egészséges és a beteg ember lelki életéről való ismereteinket is gazdagítjuk és mélyítjük, kétségkívül mint munkánknak különös vonzóerőt és érdekességet kölcsönző körülmény fog számításba jönni.

Nem tudom, hogy technikánkról, amelynek fegyvertárát, íme, bemutattam Önöknek, azt a benyomást nyerték-e, hogy az felette nehéz. Én úgy vélem, hogy nehézsége egészen arányos annak a tárgynak a szövevényességével, amellyel meg kell birkóznia. De annyi bizonyos, hogy ez a technika nem magától értetődő, hogy azt előbb meg kell tanulni, csakúgy, mint a szövettan és a sebészet technikáját. Talán csodálkozni fognak, ha közlöm Önökkel, hogy nálunk Európában egész sor olyan ember mondott ítéletet a pszichoanalízisről, akik erről a technikáról mit sem tudnak, azt sohasem alkalmazták s azután, mintha csak gúnyolódni akartak volna, azt követelték, hogy mi bizonyítsuk be eredményeink helyességét. Pedig ezen ellenfeleink között akadnak olyanok is, akik egyébként a tudományos gondolkodásmódot kötelezőnek ismerik el, akik például egy mikroszkópiai vizsgálat eredményét nem vonnák kétségbe, amiért az a bonctani készítményben szabad szemmel nem ismerhető fel, és nem mondanának ítéletet felőle, mielőtt maguk nem vizsgálták meg mikroszkóp segítségével a tényállást. De a pszichoanalízisnél valóban kedvezőtlenebbek is a körülmények arra, hogy azt elismerjék. A pszichoanalízis a lelkivilágban rejlő elfojtott dolgokat akarja tudatossá tenni; ám az, aki ezen eljárás felett ítéletet mond, maga is csak ember, akiben ilyen elfojtott tendenciák élnek s talán csak fáradságos munkával tarthatók féken. A pszichoanalízis tehát a bírálóban ugyanazt az ellenállást kell hogy felébressze, amely betegeinknél jelentkezik, és mi sem könnyebb, mint ezt az ellenállást értelmi elutasítás formájába öltöztetni és ehhez érveket keresni, mégpedig ugyanolyanokat, amilyeneket betegeinknél a pszichoanalitikus alapszabály alkalmazásával szoktunk hatástalanná tenni. Mint betegeinknél, ellenfeleinknél is, gyakran igen feltűnő az ítélőképesség befolyásolása, éspedig leszállítása indulati tényezők által. Az öntudat elbizakodottsága, amely például az álmot is oly lenézően tolja félre, egyike a legerősebb védőszerkezeteknek, amelyek bennünk általában arra szolgálnak, hogy tudattalan komplexusok felszínre törését megakadályozzák, és ugyanez az oka annak is, hogy olyan nehéz az embereket a tudattalan lelkivilág valóságáról meggyőzni, és olyan új dolgokat elfogadtatni velük, amelyek tudatos ismeretvilágukkal ellentétben állnak.