PTHRÜGY

A FELEDHETETLEN SZENVEDÉSEK

 

PTHRÜGY

Amit eddig írtam, mind csak azért kellett megírnom, hogy eljussak oda, hogy megírhassam a feledhetetlen szenvedések könyvét.

Voltaképpen egész életemben erre készültem. Mintha csak azért lettem volna íróvá, hogy megmutassam azokat a sebeket, amelyeket hétéves koromtól tízéves korig Pthrügyön át kellett élnem. S most megdöbbenve állok a feladat előtt: lehetséges az, hogy már nem haragszom Tügyre? a tügyiekre? a tügyi rokonokra? hogy már begyógyultak a sebek, és nem sajganak, mint a testen az égés sebe, a legfájóbb fájás? Későn fogtam hozzá a megíráshoz? Öreg lettem, s már minden jól van és mindent meg tudok bocsátani?

Édesanyám egyszer azt mondta, a Judit és Eszter után: s érdesen és mérgesen mondta: "Én nem tudom, mi bajod van neked ezzel a Tüggyel? Én csak szép és jó emlékeket hoztam onnan."

Megállott a szemem, s meghűlt bennem a vér. Minden szenvedésem édesanyám miatt volt. Utóvégre én csak egy kisgyerek voltam, s azt hiszem, nekem magamnak még nem is volt volna képességem önmagam miatt annyira felbőszülni: de anyám miatt meg tudtam ismerni a felháborodást, a méltatlankodást és a bosszúálló gyűlöletet. Engem ott nem bántott meg senki, én még nem voltam megbántható, de édesanyám mellett állottam, szorosan hozzáfonódva, inkább benne élve, mint magamban, s az ő könnyei bennem alvadt vért és be nem forradható sebeket hagytak. Én már akkor emberi méreteken felüli fájdalmak közt szenvedtem miatta, s azóta valósággal ápoltam ezeket a régi sebeket, hogy be ne gyógyuljanak, s mikor már életfilozófia érett ki bennem, még mindig úgy tartottam számon a múltat, hogy ezek a kínok és zúzott, vágott, mart sebek az én legnagyobb kincseim: ha én ezeket feltárom, meg fogják látni az emberek, az emberiség, hogy nem érdemes élni, nem érdemes emberek között élni, mert az ember szelídíthetetlen vadállat.

És most, rettenve látom, hogy már nem tudok haragudni. Már megszűnt bennem a bőszültség. Ha, ez a harag el tudott múlni, akkor nem vagyok ember, ha az ő állati kegyetlenségüket immár derűvel és felülről tudom látni, akkor állat vagyok csak, amelyben elmúlik az éhség a jóllakás percében, el a beteglázaknak minden gyötrődése a gyógyulással, az erkölcsi sértődöttség a jámbor megvénüléssel. A Hét krajcár, a Judit és Eszter, írói korom első szikrái, ennek a tügyi fájdalomzónának alig kieresztett csöppjei: még nem akartam akkor megírni, oly roppant robbanást vártam, túl nagyot, az irodalmi határokat szétvetőt...

Most, itt írás közben is folyton az volt bennem, hogy Istvándi fájdalomkert, de mi lesz, ha Pthrügyre érek?

S most írás közben már tisztába jött bennem, hogy életem igazi jellemformáló kohója Istvándi volt, s a tügyi élmények csak azért voltak olyan nagyok és szörnyűségesek, mert Istvándiban már kialakult bennem a visszafojtott gyűlölnitudás, s ezt Tügyön már képes voltam gyakorolni. Míg könyveimben eleddig, ha a falu életéről fekete színeket vettem, mindig s kizárólag Pthrügyről hoztam azokat, s még a télen is, mikor az ormánsági egyke-kérdés annyira megrázott és szembefordított a falu törvényével és a falu erkölcseivel: a gyermekkori szabolcsi falu, a tügyi parasztok komor világa volt az, ami ellen Kákics néven felhördültem. De még akkor sem akartam mindent kiontani magamból, s mivel még akkor nem tudtam, hogy ily hamarosan úgy fordul, hogy megírom ezeket a gyermekkori rázkódtatásokat, még akkor is a régi mód és elszántság szerint visszatartottam magamat az igazi támadás és felordítás elől. Majd ha megírom Pthrügyöt!

S most azon vagyok megdöbbenve, hogy rányitottam az agyvelő érthetetlen kamarájában a legelső tügyi szekérre, a legelső tügyi emberre s mintha a nap kisütött volna az istvándi sötétség után: hát lehet az, hogy nekem valami jó és kedves emlékem is van erről a faluról?

1887 nyarán, nyár végén lehetett az, hogy én megérkeztem Tarcalra, az állomásra. Nyolcéves voltam. Hogy lehet az, hogy egyedül érkeztem?

Az, hogy egyedül, bizonyos. Ha behunyom a szemem, tisztán látom, hogy az állomás mögött volt egy gőzmalom, fekete vaskéménye volt, én a malomba mentem, és ott megkérdeztem, hol vannak a tügyi szekerek? Így voltam betanítva. És egy vidám, bajszos, meglett paraszt nevetett rám, s azt mondta, várjak, mingyán készen lesz a liszt.

És én hallgatva vártam, s a liszt szagát ma is megismerem, s látom a szekereket a malom udvarán: az egész oly furcsa volt, szokatlan, zavaros és mégis nem volt idegen; a Laci bátyám udvarán a patkoló előtt is ilyenformán állottak meg falusi szekerek, falusi emberek, hogy rögtön tovább mennek, ha elkészül... Én csak állottam a malom belsejében, az ajtó közelében - nem kínált meg senki üléssel, de még ekkor nem volt bennem sértődés, és oly változatos volt a látvány, lefoglalt.

Aztán ment a szekér és én hátul ültem, a zsákok felett keresztbetett deszkaülésen.

Jól meg kellett fogódzni, a szekér rázott, de én úgy örültem, s oly büszke voltam, különben is a szekérrázás nálunk családi hit volt édesnagyanyám sokszor mondta: "fiam, ha már úgy látjátok, végem van, tegyetek szekérre s járjatok nagy utat velem, a szekérrázás meggyógyít". Aztán emelte önérzetemet, hogy egyedül ültem a hátulsó ülésen, mint Kende Zsiga. S mindenekfelett a nagy érzés, hogy megyek haza.

Már ott voltunk kint a szabad mezőn. Ez is annyira meglepett, hogy máig emlékszem rá. Még eddig sohase láttam ily óriási fátlan sík mezőt. Szatmár, azon a tájon, ahonnan jöttem, tele volt fával. Gyümölcsösök, sőt erdők s igazi tölgyerdők voltak és Istvándi alatt irtás. A kivágott erdő helyén oly sűrű bozót nőtt, hogy be se lehetett menni. Ez nekem félős volt, mert vadállatok, kígyók és mindenféle képeskönyv-szörnyetegek lappangtak a sűrűben, de viszont bizalmas is volt a táj, a szép ligetes szabad területekkel, mintha szobák volnának a mezőségen. Ilyenféle volt a csécsi határ is, s ha én még akkor nem is figyeltem meg, már emlékeim voltak, s buzgón örvendeztem a kedves, otthonias tájnak. Dombok, hegyek nem voltak, de szelíd kis homokos futók s tölgyfák roppant gyökerei között makkeső pergett, s a disznókat ott makkoltatták az erdőkön, s ennek külön íze és illata volt, s a szénégetők is ott rakták a máglyáikat valahol bent az erdő sűrűjében, s én voltam kint a szénégetőknél, és ez oly regényes emlékem volt, mint az egyetlen Jókai-novella.

De itt mintha kinyitották volna a kapukat, lerombolták a kerítéseket és elhordták, ami útban állott a szemnek. Jobbról, a hátam megett ott emelkedett a tokaji hegy, s ez oly nagy púp volt, hogy csak álmélkodtam, mi történt itt a világgal, hogy így kinőtt a háta? Ellenben tovább semmi sem volt, csak síkság, síkság és kukorica meg búza a síkon, a búza is keresztben, s a keresztek végtelen sorokban és valami zöld levéllel volt tele akkor a mező, hogy nem lehetett a végét látni. Meg is kérdeztem, mi az?

A paraszt hátra pislantott, barátságos volt.

- Micsoda?

- Az.

- Mi az az az?

- Hát csak az.

Nézett, nézelődött, nevetett, újra rám nézett s megértette, hogy nem ismerem a cukorrépát.

- Mingyán megkóstolod - mondta.

Nem értettem.

De az ember csakugyan megállította a szekeret, valamit megigazított a hátulsó keréknél, soká piszmogott, emelgette. Mikor elkészült, akkor odalépett az út szélén az árokpartra, alacsony, fekete, repedezett töltés volt, látom, azon belül a rémséges hosszú és széles kövér mező. Kihúzott két darab szép fehér répát.

Úgy nevetett, mikor látta rajtam, hogy nem ismerem, s nem értem, mintha valami jó tréfát csinált volna velem.

- No harabbele.

Kivette a bicskáját, meghámozta az egyik répát, levágott belőle egy szeletet s adta, hogy egyem meg.

Nem volt jó. Édes volt nagyon, de valami szájösszehúzó fanyarság is volt benne.

- Nem jó?

- Nem.

- Maj jó lesz. Cúkor lesz.

Ezzel felült a helyére. Úgy mondta cúkor, s én ezen elbámultam. Cúkor? Mi úgy mondtuk cukor. A másfél kis cukorrépát gondosan beletette egy kosárba, ami a lábánál volt. Nem voltam kíváncsi, hogy mi van a kosárban, de önkéntelenül néztem a mozgását, s láttam, hogy a kosárban alma van.

Nem voltam éhes, mert a vonatban megettem, amit édesnagyanyám nekem bepakolt, megettem mind, pedig alig bírtam, de nem akartam, hogy beszéd legyen belőle, hogy ilyen meg olyan, meg hogy csak ennyi, szóval nem tudom, hogy történt, de én lassan mind megeszegettem, ami ennivaló volt. De egy alma még befért volna. Istvándiban volt alma, még arra is emlékszem, hogy édesnagyanyám a késsel kapargatta, úgy ette, mert a fogai már kihullottak s ami volt, úgy lengett-lógott a szájában, nem lehetett vele harapni.

- Alma - mondtam csendesen, s néztem a kosárban az almát.

De a gazda nem szólott semmit. Egyáltalán nem volt beszédes ember. Nem volt komor, mérges, de hallgatag volt. Mint aki tudna jókedvű is leni, ha volna kedve hozzá. Hajtani kezdte a lovakat. Már zörgött a szekér, mikor visszafordult:

- Almáho nem lehessen nyúlni. A pízir adódik ee.

Azzal újra a lovaira figyelt.

Bennem, természetesen el volt intézve, hogy ha az almához nem szabad nyúlni, akkor nem szabad. Amit a felnőttek mondanak, az biztos, abban sohase lehet kételkedni. De az érdekelt, hogy mikor lesz a répából cúkor?

Többször is megkérdeztem; nem felelt. Egyszer csak meggondolta magát, mintha valamit akarna, intett, hogy üljek oda mellé.

Ennek úgy megörültem, majd kiestem a szekérből. Odamásztam a zörgő szekeren s mellé ültem balról. Csak egy deszkán ült, s a deszka mozgott alattunk. De én egyszerre otthon éreztem magam: megéreztem a parasztszagot és ez jó volt. Csécse óta most először beszéltem paraszttal:

- Mikor lesz jó? - és egész hozzá bújtam.

- Majd a gyárba. Minek a szerencsi cukorgyár? Ott maj megcsinájják, hogy jó legyík.

De én nem értettem. Még addig nem is hallottam, hogy répából csinálják a cukrot, s hogy Szerencs is van, meg cukorgyár. Szerencse talán, gondoltam. De a gazda csak gyígette a lovait, mert folyton meglassúdtak.

Komor nyugtalanság áradt belőle. Szerettem volna tudni, mi baja. Sokáig nem szólt, végre azt mondta:

- Torom!... - s az ostornyéllel maga elé mutatott.

De én nem láttam semmit. Már szégyelltem, hogy semmit se értek meg, amit mond, se a répát, se a toromt. Torom, azt se tudtam, mi a torom. Toronyra gondoltam, de torony sehol se volt. Vártam s néztem rá.

Újra felemelte az ostorát s arrafelé bökött, de mintha csak az árokparton lett volna valami virág. Lenéztem az útra s feltűnt, micsoda fényes és fekete föld van itt. Mint a korom. S oly kemény, hogy a szekér kereke úgy zötyögött rajta, mint a sziklákon. Mifelénk otthon kedves barna föld volt, puha és poros, de ez itt, mint a kovácsszurok.

- Tügyi torom.

- Mi az?

Rám nézett, mintha azt mondaná s mondta is:

- Te is afféle vagy; mint a zecceri szabólegíny. Az is nagyba dicsekedett vélle, hogy ű a torom tetejibe megláti a tűt... Nohát fogadjunk. Fogaggyunk. Nohát? láti-i? Hát felvittek egy tűt a torom tetejibe, osztán jól kiszúrták kívül, hogy hát hallássa a szabólegín... Nohát kérdik tülle: Látod-i a tűt? Hát aszondi a szabólegín: Hun van?... Aszondik neki, a torom tetejibe... látod?... Látom, aszongya a szabólegín, látom a tűt látom, de a toromt nem látom, hun van?

Borzasztó boldog voltam, hogy ilyen sokat mondott nekem. Igazán nagy megbecsülésnek vettem, hogy ennyire méltatott s oly hangosan kacagtam a szabólegényen, ahogy csak bírtam.

Mikor a szabólegényen jól kikacagtam magamat, azt mondja:

- Van pízed?

- Van.

- No, keresd elő.

Azonnal belenyúltam a kiszsebembe s belemarkoltam a pénzembe. Volt ott nekem egy csomó aprópénzem, egy egész forint, amit azért adott édesnagyanyám, hogy ha az úton valami baj történne velem, megmagyarázta, hogy a pénzzel segít az ember magán.

A gazda megnézte, mennyi pénz van a kezemben s azt mondta:

- Mennyit akarsz?

- Mit?

- Almát.

- Egyet - mondtam szemérmesen s raktam el a pénzem.

- Egy alma egy garas - mondta az ember.

Megijedtem. Tudtam, hogy egy garas az két krajcár, de nagyon megrettentem, mert azt is tudtam, hogy nekem nem szabad elkölteni, mert édesnagyanyám megmondta, hogy a pénzt adjam édesanyámnak. Igen, de a kemény ember szeméből láttam, hogy ez azt akarja, hogy adjak neki pénzt, s féltem, hogy ha megharagítom, abból valami nagy baj lesz.

- Egy alma egy garas - ismételte a paraszt s erősen nézett rám.

- Tessék szíves lenni adni.

Az ember vígan mozdult s nagyot nevetett.

- Ej, huncut úrfiak.

Lehajlott a kosárhoz, énnekem pedig égett az arcom s nem tudtam most mit csináltam, csak úgy tűnt fel nekem, mintha valami lopás lenne, amit teszek. De majd hazaviszem.

De mikor a gazda ideadott egy görbe kis almát, csodálkozva néztem, még ilyen nyomorult almát nem is láttam életembe. Odaadtam reszkető kézzel a két krajcárt s tartottam kezembe az almát.

A gazda eltette a krajcárt.

- Ahun e! ott a torom.

Végre észrevettem, hogy igen messze, rettenetes távolban van egy fehéres valami, de nem torony, mert nincs neki hegyes teteje.

- Csonkatorom - magyarázta a bácsi. - Leígett.

Ezen azután eltűnődtem. Leégett. Nem csinálták meg, úgy maradt csonkán. Nagyon különös volt, hogy én idemegyek, és közelről fogom látni a tügyi csonkatornyot, ami leégett.

- De még akkor megvót a teteje, mikor a rígi paphon elgyütt a világhíres vaskalapos - és biztatóan sunyított rám.

Én már füleltem; már mesél; tyű, boldog lettem, de jó volt, mesél a zörgő szekéren a paraszt, jaj de jó, hogy itt vagyok, és hogy fúj a kedves nyári hűs esti szél a tágas nagy szabadban. Az alma se fájt többet.

- De a zojan vaskalapozs vót - mesélt tovább a gazda -, hogy a zasz mondta, hogy aki neki ujan tanálóst tud mondani, hogy ű nem tuggya megfejteni, akkor ű annak egy tallért fizet.

Már én ezen is éppen elég jót nevettem. Milyen más ország ez, ahol ilyeneket lehet hallani, s milyen jó, hogy én itt ülhetek a székéren a gazda mellett és hallhatom ezt a gyönyörűséges találós mesét. Ha édesnagyanyám meglátná, mingyár elparancsolna innen hátra, s akkor nem hallanám... Az egész istvándi szenvedést egy perc alatt kiráztam magamból, s ott folytattam az életet, ahol Csécsén elszakadt. De ez még szebb és jobb, mint Csécsén, mert ez a nagy felnőtt, kedves ember, ez a bácsi úgy beszélt velem, mintha én is valami felnőtt volnék. Csak oly furcsán beszél, alig lehet kitalálni, mit mond: nem beszél olyan tisztán, mint Csécsén, ahol azt mondják, hogy szépën beszël, ha szekervel megy a zembër. Ez úgy ejti, "szípem beszíl", nagyon csúnya...

Úgy nevettem a történeten, s még mindig ott tartottam a kezemben az almát. Most, hogy így fel voltam villanyozódva, azt gondoltam, hogy nagy szégyen lenne, ha egy ilyen rossz kis almát vinnék haza, mit mondana édesanyám, még megkérdezné, hol vettem, ki adta ezt a rossz almát. Beleharaptam. Legokosabb lesz, ha megeszem. Bizony, nem jó alma volt. Fanyar volt, olyan rossz almát nem is ettem még. Nem volt volna érdemes hazavinni.

A szekér lassan döcögött az acélkemény kocsiúton, már esteledett lassan s közben a csonkatorom is közelebb ért.

Az ember rám néz.

- Mektunná-e még egyet enni?

- Mit?

- Ómát.

Megijedtem.

- Meg - nyögtem, és a hideg verejték ütött ki a homlokomon.

- No, egyé.

Rémülten hallgattam.

Elővett a kosárból egy almát. Szebbet, mint az első volt, s ideadta a kezembe.

Gyámoltalanul elvettem, s félve lestem rá, kér-e pénzt.

Nem szólt, csak görbe ujjával intett. Értettem, s kétségbeesve kerestem elő s adtam oda a másik két krajcárt.

De az ember szinte szigorúan szólt rám:

- No. Mi lesz. Edd meg.

Haza akartam vinni az almát édesanyámnak, de erre a határozott felszólításra kötelességemnek tartottam, hogy beleharapjak. Nevetett rajtam, s én lángvörös lettem, mert éreztem, hogy az engem egy gonosz, torkos fiúnak néz, aki nyalánkságokra költi a pénzt, pedig én igazán csak azért vettem almát, mert féltem tőle, s azért ettem meg, mert rám mordult.

De ahogy enni kezdtem az almát, újra nevetni kezdett és mesélni.

- Van itt egy Manó gróf - mondta s maga elé nézett. Nem nézett rám egyszer sem, ha beszélt, nekem kellett hegyezni a fülem, hogy el ne szalasszak egy szót se.

Mindent elfelejtettem, megbocsátottam az első almát, a második almát. Rettenetes nagy volt, hogy nekem egy grófról ilyen pompás nevetnivaló dógot mesél valaki.

Befaltam az almának a csutkáját is.

Akkor rám sunyít az ember:

- No, eszünk-i még egy ómát?

- Nem kérek! - kiáltottam rettenve.

Később másat is mesélt a grófról, hogy szokott elbánni a cigányokkal, ha úton-útfélen látta őket. Puskát fogott rájuk, és olyanokat csináltatott velük, amiket csak tíz esztendő múlva értettem meg, ha eszembe jutott.

De nagy emlék. De nagyszerű iskola. De belevilágítottak ezek az adomák az életbe, ami jött.

Felébredt bennem a csécsi gőg és a csécsi szabadság. Mikorára beértünk a faluba, már úgy ültem a szekéren, mint egy ostorosgyerek. Útközben valami cigányokkal is találkoztunk, egy cigányasszony három-négy purgyével. Nagyon könyörögtek már messziről, hogy, vegyük fel őket, de a gazda mintha nem is látta volna őket, csak mikor a purgyék fel akartak kapaszkodni, akkor az ostorheggyel odacsípett nekik.

S én ezen nevettem.

Igen, benne voltam a harmadik dimenzióban. Csécse jelentette az irány hosszúságát, Istvándi a szélességét, vagy inkább a keskenységét, s most, ha tudtam volna, azt gondoltam volna, hogy megkapom a mélységet.

Hát aztán kaptam mélységet eleget, a szenvedések mélységét.

Pthrügyöt.

 

OTTHON

Arra is emlékszem, hogy akkor hol laktunk. Bátoriék voltak, a szomszédok. Szőkéék szemben laktak, de lejjebb, mi a faluhoz közelebb, nagy lendületes utca volt, kifelé az országúton végig, mindig úgy tűnt fel nekem, mintha az az út a világ vége felé indulna. Libák, kacsák lustálkodtak az út közepén. A kocsma felé, Kutyavacok felé jártunk, ha a piacra vagy iskolába vagy a templomba kellett menni, Zsindelyékhez is arra mentünk, mindenüvé felfelé kellett menni, mert ez már olyan faluvég, hogy már azontúl más rokon nem lakott, csak Julcsa néném. Pallagi Julcsa, egy szelíd jó asszony, sovány, beesett hasú, s annak volt egy rettenetes komisz ura, Szőke. Egyszerre feltorlódik minden, ami emlék ehhez a lakáshoz fűz, mert olyan furcsa volt ott nekem minden, csak néztem, ez a Tügy? Akkor úgy írták a falu nevét: Pthrügy és úgy mondták: Tügy. Már ez is furcsa volt s érthetetlen. Nem tetszett nekem, hogy emlékeztetett az utca az istvándi hosszú utcára, már láttam, hogy ez sem Csécse.

Még arra is emlékszem, hogy gyenge setétedő nyári este volt, ahogy a szekér megállott a vastag oszlopos ócska kapu előtt. Vizsgáltam, hogy elég jó házban lakunk-e? A kapu elég jó volt, de az udvaron nagyon sok volt a gyerek s mind idegen. Mikor a gyerekek odafutottak a szekérzörgésre, a kapuhoz, ni, egy ismerős! Pista visítani kezdett, hogy édesanyám zsiga!

Akkor mindenki rám ugrott és letéptek rólam mindent, a kis holmit is, csak édesanyám mentett meg, mert már messziről hallottam azt az édes hangját, amit úgy szerettem s amin rögtön sírni kellett, oly kedves volt.

- Zsiga, Zsiga, fiam, kisfiam...

Sírva kúsztam fel a nyakába, s a szívem majd kettéhasadt a gyönyörűségtől, hogy itthon vagyok ebben az idegenben, a sok gyerekből nem ismertem csak Pistát. Az a kis fekete szemű követelő, tudtam, hogy Bálint, s csak nagyon megnőtt, már az első este is ksz, ksz, mindent el akart szedni, de beszélni még most sem tudott, pedig már hároméves volt.

Édesanyám, csak söpört, söpört befelé a házba, mert volt ott egy rakás egészen idegen puja, aki nem a miénk volt, hanem vadak, s édesanyám mindig csak mentett tőlük, hogy ne barátkozzunk velük, így amint bementem a setét szobába, az elsőbe, az utca felől, nem égett lámpa, de volt ott még egy darab gyerek az ágyba, az ágy meg volt bontva s az ágy végében feküdt egy pondró.

- Ez a kicsi Miklós, ez a pici Miklós, csókold meg! nem sír, a te kis testvéred ő.

Én az édesanyám hangjára a sárkefét is megcsókoltam volna, ha azt mondja, hogy az az én testvérem, de roppant nyugtalanság volt bennem, hogy itt valami baj van, itt valami történt az én tudtomon kívül, s mire ez a sok testvér? Améket Miklósnak mondtak, az éppen az ágy legsetétebb végében feküdt s olyan kis fekete volt, alig lehetett meglátni, de nem szólott semmit, igaz, még csak egy olyan kilenchónaposféle volt.

Ó, ez a szegény édesanyám, csak úgy néztem rá, ahogy sürög-forog, s folyton visítanak ezek a testvérek, mind tőle akar valamit, s valamennyi azt kiabálja, hogy: Zsiga, Zsiga, meg éhesvagyok, éhesvagyok.

- Jól van, jól van, ne kiabáljatok már, mingyán kaptok.

S újra csak engem ölelt és csókolt, és éreztem, hogy ömlenek a könnyei az arcomra s erre újra hozzáfogtam én is sírni.

- Beszélj mán, kisfiam, mit izen édesnagyanyád? Hát Laci bátyád? Hogy voltál ez alatt a hosszú idő alatt? Tudsz már írni? Jól viselted magad? Mitől nyúltál ilyen hosszúra, nézzétek már, gyerekek, milyen hosszú lába, hosszú karja van Zsigának, ő lesz a király első katonája.

S egy pillanatra meg nem állott, csak így mizserált szegény. S tapogatott, és újra meg újra sírt és egyre keserűbben és keservesebben.

- Mi lesz belőletek, édes kis bogaram, mi lesz belőletek, itt halunk rakásra - mondta és sírt, s egész tehetetlen lett, úgy elalélt. - Azt nem is láttad, a kis Gyulát, meghalt.

- Éhes vagyok, éhes vagyok - trombitált a két kis öcsém.

- Ne öljetek má meg, mit adjak, a testemet akarjátok megenni. Mingyán jön apátok, hoz pénzt.

Én megijedtem, bármi kicsi voltam is még, megijedtem: otthon nincs ennivaló?

Ez valami olyan ijedtség volt, hogy idáig elér a rezgése.

- Éhes vagy, kisfiam? rögtön csinálok valamit.

- Én nem vagyok éhes, ettem almát.

- Mit? - és elkezdett nevetni. - Almát? Hol vetted? - s két gyenge tenyere közé fogta az arcomat.

- Vettem.

Aztán most már félve, hogy valami rosszat tettem, elnyefegtem, hogy a szekéren a paraszt két krajcárért egy almát adott, de én nem akartam venni, ő mondta, hogy muszáj.

- Hát van pénzed?

- Amit édesnagyanyám tett a zsebembe.

- No; mutasd már, no nézd csak, halljátok, gyerekek, Zsigának pénze van, Zsiga pénzt hozott.

S a gyerekek úgy táncoltak, tomboltak, visítottak, Pista is meg Bálint is ksz, ksz.

Édesanyám meg kiszedegette a pénzecskéket a zsebemből, s egy pillanat alatt eltűnt. Jó érzés volt. Azóta is jólesik, ha a pénzt odaadhatom. Csak rettegtem, hogy megolvassa édesanyám, észreveszi, hogy két almát vettem... De megkönnyebbültem, hogy nem olvasta meg.

Már aztán csak azt tudom, hogy meggyúlt a lámpa, s égett a tűz, és édesanyám hazajött és mindenféle papírstaniclikat hozott és aztán tálalt nekünk kis fehér tányérokra olyan jó pépet, de olyan jót, s úgy mesélt hozzá, hogy mi meg táncolva pofáztuk a kis kanalakkal. Hát hiába, csak otthon jó. Hol volt emellett az az édesnagyanyám csöndje, szótlansága meg a Laci bátyám handabandája, s nekem meg se lehetett szólalni. És első este úgy meglöktem Pistát, hogy csak úgy gurult, meg is ijedtem, s én is utánagurultam. Nincs annál szebb muzsika, mint ha a gyerekek együtt viháncolnak.

Édesapám csak akkor jött, mikor már mind aludt s éppen úgy ébredtem fel, mint mikor a betegségben meglepett.

- Na, éltek még?

- Hoztál?

- Hoztál. Neked ez az első kérdésed. Hoztál! Hoztam hát, magamat hoztam, ne féljetek, míg engem láttok. Kint van egy zsák krumpli. Már nem haltok meg éhen.

Ki tudja, milyen messziről hozta, s a vállán, nem is szekéren, a harmadik faluból. De hozta szegény, hogy a kis csemetéi meg ne haljanak éhen.

- Gondold már el - mondta édesanyám, mikor valami ennivalót adott édesapámnak -, az a bitang ember elvett két krajcárt a gyerektől egy rossz almáért.

- No és mennyit hagyott neki?

- Édesanyám egy forintot tett a zsebébe.

- S mi hibádzik?

- Csak az a két krajcár.

- Ezen sírsz? Két krajcárt csak fizethetsz, amért hazahozta a pujádat.

S nevetett. Úgy meg volt könnyebbedve, hogy kilencvennyolc krajcár került a házba.

- No - nevetett nagyot s felkapott az ölébe. - Nem ér ez meg két krajcárt?... Mi?... Annya... Odaadnád két krajcárért?... Ugye nem, egy forinton alól nem adnád el a vásáron?

Megcsókolta a két arcomat, s letett a földre.

- Ereggy aludni.

De én nem mentem, dehogyis mentem. Újra csak odabújtam az ölébe, s meztelenkedve kuporogtam. Nem tudott tőlem enni.

- Nem tudsz tőle enni.

- Nem tudok. Aki a tele tál előtt meghal éhen, az haljon meg.

Nekem nem volt soha több apám, csak egy. Én soha életemben más férfinak az ölében nem ültem. S még most is benne van az a gyerekkori érzés, hogy lehet több apa is a világon? Lehetséges az, hogy más gyerek is olyan jól érzi magát az apja ölében? Furcsa, de az édesanyám ölében talán sose ültem életemben. Lehet, ha beteg voltam. De azt, ahogy édesapámnak azonnal a térdére telepedtem, amint hazajött s leült az asztal mellett, ezt nem éreztem édesanyámnál. Micsoda bátorság és biztonság s erő volt az, apám térdére telepedni. Olyan jó meleg teste volt, s oly kemény, mint a fa, a karja, ahogy ölelve feküdt s a térde, ahogy megringatott, s a hangja, az is olyan egyéni volt, mind a kettejüknek igen kellemes hangjuk volt s édesapám is nagyon tudott dalolni. Ha meg kellene mondani, hol éreztem legjobban magamat, azt kellene mondanom: az édesapám térdén.

- Hát az a lingár mit csinál? Laci bátyád? Hát a nagyanyó, megvan még az a két foga? Meg? Hahaha, mind a kettő? Nem tört ki a híg kásában?

- Ugyan ne beszélj így édesanyámról a gyereked előtt - szólt rá édesanyám.

- Ne beszéljek? Mér ne beszéljek? Lóg a foga.

Ezen muszáj volt tiszteletlenül nevetni, éppen úgy, ahogy ma a szekéren nevettem, a papot kinevettem.

- Ugyan már - utasította rendre édesanyám.

- Hát nem lóg? Majd kiesik a szájából! így áll ni.

S visítottam, úgy megutánozta.

- Könnyű annak beszélni, akinek olyan foga van, mint a vas - mondta édesanyám.

- Neked is ki fog hullani. Bizony ki, úgy fogod majszolni az ételt, mint a nyúl. Már most is úgy eszel.

Lehetett nevetni, de röstelltem; édesanyámat nem szabad.

De akármilyen jókedvük volt is, én tudom, hogy mikor megérkeztem, nem volt pénz a házban egy fillér se, és édesanyám abból hozott petróleumot, amit én adtam.

 

GYÖKEREK

Érzés és fájdalom: tügyi életem, kivált az első két év oly remegő indulatok közt tengődött, fájdalom és érzés. A gyermeknek nem szabad, hogy érzése legyen. Ha élete nyugalomban folyik, nem is tudja, mi az, érezni. Oly mohón törekszik a vidámságra, hogy ha csak enyhén normális az élete, tobzódó vidámságba tudja felolvasztani. Én az első este megrémültem, s ez a rémült feszültség aztán állandó figyelemmé alakult.

Szakadatlan résen állottam, hogy megvédjem édesanyámat.

Hogy mitől, azt nem tudtam, s ez tette éppen heroikus önfeláldozássá csekély létemet, láthatatlan rémek fenyegették, s én mást nem tehetvén, vele szenvedtem, még fokozottabban, mint ő maga. Utóvégre ő tudta, mi az oka ennek a csodálatos ínségnek, amiben éltünk, én nem is álmodtam. Édesapám megbukott a tügyi rokonok szemében, abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy semmi vagyona sincs többé. Azok a nagygazdák, akik érte mentek Csécsére, azért mentek el, mert ezt a messzividéki atyafit meg akarták hódítani a falu számára. Ha tudták volna, hogy az alvadt szegénységért mennek, dehogy mentek volna, semmi pénzért nem mentek volna el Csécsére értük. Nem ingyen.

Dehogy tudták volna azt elképzelni, hogy az a biztos és hatalmasan fejlődő vagyonszagú cselekvő élet, amit még egy évvel ezelőtt tisztelve néztek meg, ennyire semmibe hullott azóta. Ők vették ki még a házat is édesapámnak, az a ház nagy ház volt, amibe én érkeztem, volt hozzá nagy udvar, istállók, első és hátulsó szoba, kert s minden, ami egy falu rendje szerint való házban lenni kell. S mikor én megjöttem, ebből már semmi sem tartozott hozzánk, csak az utcai szoba és az udvarnak a kapuhoz közel eső első része, ahol mi gyerekek játszottunk, de állandóan figyelni kellett arra, hogy hátrább ne menjen valamelyik a kicsik közül, mert megverték őket a hátulsó lakásban lakók gyerekei, s ezt valószínűleg azért tették, mert édesanyám úgy féltett bennünket attól, hogy velük csak szóba is álljunk, mintha rühesek lettek volna. Éppen úgy védett a parasztgyerekek fertőzésétől, mint Istvándiban édesnagyanyám. Itt azonban ez úgy tűnt fel nekem, hogy ez más. Istvándiban egyszerűen azt éreztem, hogy meggátolnak a jóban, most viszont azonosítottam magam édesanyám akaratával, s én lettem a legnagyobb csendőr, hogy a kicsi testvéreim valamiképpen be ne piszkítsák magukat avval, hogy azokkal a "rossz gyerekekkel" játszanak.

Így egy-kettőre ismét kiközösített életet kaptam. Most, ha visszanézek, bármi természetes is volt, mégis félelmes édesanyámnak ez a kétségbeesett iszonyodása "az erkölcsi szennytől". Azt hiszem, ebben meg lehet találni a kor kasztosodásának gyökerét. Édesanyám a testi szennyet azonosította az erkölcsivel és a műveletlenséget a gonoszsággal. Pedig mikor megakadályozott bennünket abban, hogy vidáman eljátszogassunk a nálunk még szegényebbek gyerekeivel, megfosztott a társasélet örömeitől. "Vagytok ti elegen, játsszatok egymással", szokta mondani, ha sóvárogva néztük az idegen gyerekek vidám játékát.

Senki sem felelős semmiért: édesanyám ebben családi és társadalmi parancsot hajtott végre. Ebben az egész világban a gyermekszoba irtózata nőtt a serdüléssel, a szennyes munkásvilággal szemben. S gondolom, ebben a különös áradatban a cserkészet törte át először a jeget és a határt. Ott esett meg, hogy iparosfiúkat is bevettek a csapatokba, s ott talált egymásra az ifjúság, mely még a tantermeken belől is kínai fallal volt egymástól elkülönítve.

Az elemi iskolában ez a különítés még nemigen sikerült, mert ott a többség győzött, s a finnyás és rövid úrfiakat a tömeg kigúnyolta s csak a tanító fegyelme tudta megvédeni őket a népszerűtlenségben. Én is odazuhantam, ahová a jegyző fia s különösen egy-két rövidnadrágos zsidó fiú, utánam is kiabáltak, hogy: "Zsidó megyen dombódalba, istennyila vágd ódalba"; zengett az egész falu minden gyerekének a száján ilyen s ehhez hasonló gúnyszó. Félve húzódtam, mert rám is sokszor vágták a göringyet, mert kurta nadrágom miatt, zsidónak mondtak. Osztoztam azért a zsidóság egyiptomi szenvedésében.

Hogy lehet lemérni egy nőnek erkölcsi erejét? Édesanyám soha ebben a torkot szorongató mélységben egy pillanatra sem felejtette el, hogy ki ő és mivel tartozik neki az élet, s ő a családi tradícióknak. Szegényebb volt talán az egész falunál, a kondásnál szegényebb volt, mert annak kommenciója volt, s a világon minden segítség nélkül gondozott hat embert: ketten szülők s négy gyerek. S úgy tudta magát tartani, hogy mindenki úriasszonynak tekintette, akire fölnéztek, s akitől kértek: nemcsak tanácsot, de még alamizsnát is. A kultúra magaslata fizikailag is felismerhető.

Pedig ő is ott bukott meg a nagygazdák előtt, abban a pillanatban, ahogy kijött Csécséről. Mesélte szegény, hogy mikor az első csárdánál megállottak, mikor hurcolták őket Csécséről Tügyre, a sógorok mint tügyiek, nemigen rendeltek semmit, csak vártak, apátoknak meg nem volt pénze, hát csak egy fél liter bort rendelt. De én mondom: nem ennétek, lelkem, van tőtött káposzta? Lett nagy öröm. Ez az ő kedvenc ételük. Mingyár szedték elő a penecilusokat, mert a tügyiek már nem bugylibicskát, hanem gyöngyháznyelű zsebkéseket használtak s készültek nagy étvággyal az evéshez. De ahogy beleszúrták a kést az első töltelékbe s beleharaptak, csak kifordult a szájukból. Ezt ők nem tudják megenni... Tudod, fiam, én bizony csécsi módra kukoricakásával csináltam, s bizony hús is kevés volt benne... Dehogy ették meg ezek a nagygazdák... No hiszen nem is volt nekem többet becsületem még a faluban sem. Csak később láttam, hogy főzik itt a töltöttkáposztát; rizzsel, de úgy, hogy több benne a hús, mint a rizs, és a tölteléke is úszik a kövér zsírban, s még külön húsdarabokat is főznek bele. Mikor ilyennel kínáltak, mindig eszembe jutott a csécsi kukoricakása s pirultam.

Ilyen dolgokon fordul meg az élet. Mert az élet folyton az előnyt keresi: excelsior. Ez azt jelenti, hogy a sejtnek szakadatlanul előbbre kell jutnia, úgy anyagi, mint szellemi területen.

Pthrügy magasabban volt, mint Csécse s mint Istvándi, pedig Istvándi is magasabb nívót jelentett már Csécsénél. Csécse ebben az időben a tiszta, érintetlen s le nem tört jobbágyközség. Mivel a földesúrtól távol volt, már igen régen, talán századok óta önálló életet élt, magára maradva, ez bensőségessé tette az életfelfogást is köztük. Istvándi már földesúr kastélya körül terült el, így több alkalma volt kicsit civilizálódni, de egyúttal ellenszegülni is a földesúri szellemnek. Pthrügy piachoz közelebb eső falu volt, Tokaj, Tarcal és Szerencs egyforma távolban volt tőle. Mind a három piacot folyton járták, s ez kicsit közelebb hozta őket a kisvárosi szemlélethez. Én csak most tudtam meg pár éve, hogy Pthrügy olyan hatalmas határú, amilyennel eddig nem találkoztam, 5473 katasztrális hold s Csécse határa csak 600 hold. Ebben az időben úgy 1100 lélek lakott benne. Istvándi a Túr mellett 2900 holdnyi határon 600 lelket számlált. Pthrügy tehát olyanformán volt, hogy kétszer akkorának tűnt fel, mint Istvándi, s ez kétszer akkorának, mint Csécse. De a titok, amit Pthrügyről megtudtam, az volt, hogy a határának kétharmad része uradalom volt. Erről én négy-öt év alatt, míg ott laktam, hétéves koromtól tizenkét éves koromig, semmit sem tudtam. Én nem tudtam azt, hogy azok az óriási répamezők, amiket nem lehetett végiggyalogolni, ha az ember valamelyik város felé haladt, hogy ezek még mind a faluhoz tartoznak. Pedig odatartoztak közigazgatásilag. A falu házai körül apró szeletekben porlott szét itt is a föld, oly parányiakban, hogy közvetlen a falu alsó utcája előtt a régi "hasznavehetetlen" feküdt, ahol bérelni lehetett tíz lépés széles és harminc lépés hosszú darabokat, konyhakertnek vagy dinnyének. Mint a kínaiak, úgy osztozott a falu népe a csekély kis határon s túrta és kitermelt belőle, amit csak lehetett. De a méretlen és megmérhetetlen nagy táblák ott a belsőségeken túl, azok mind grófi birtokok voltak. De oly messze feküdtek, hogy hozzánk, a falu belsejéig, soha még hírük sem hatott le. Éppen úgy nem tudtunk róluk, mint a Kárpátokról. Még annyit se, mert a Kárpátokról végül csak tanítottak valamit az iskolában, de a Szirmay- és Szécsényi-Wolkenstein-uradalmaknak még a nevét is csak a birtokstatisztikából tudtam meg, immár öregkoromban.

Sokat eltűnődtem ezen, hogy lehetett. Nyilvánvaló az az oka, hogy semmiféle kastély vagy uradalmi épület a faluban nem volt. Ott sohasem lakott egy birtokos sem. Ebben az időben meg már nem is volt birtokos. Az egész területet, valami négyezer holdat, mind a szerencsi cukorgyár bérelte, s nem tudom honnan, Szerencsről vagy talán tanyákról igazgatta s műveltette. Az bizonyos, hogy tügyi ember soha egyetlen fillért sem keresett ezen a négyezer holdon. Még fuvarra sem volt alkalmuk. Sem szántás, vagy kapálás. Most már emlékszem, hogy a gyár summásokkal dolgoztatott, akik ismeretlen világból jöttek, s csak annyit láttam belőlük, hogy a mezőkön hosszú sorokban harmincan vagy százan ott hajlottak a barázdákon, mintha ott nőttek volna ki, mint a mezei virág. De én bizony életemben sem kérdeztem meg, kik azok, s mit akarnak ezen a földgömbön.

Nem volt azért ellentét, tudtommal, a falu és a nagybirtok között Nem tudtak egymásról. Még ebben a korban nem "nyílt fel a paraszt szeme", hogy az ezerholdasokra meressze pillantását. A gyár oly nyugodtan bérelhette a névről sem ismert birtokostól a földet, s úgy gazdálkodott rajta, mintha indiai cukornádültetvények lettek volna. Mikor az én szekeresem két répát kihúzott s ebből másfelet gondosan eltett a kosarába, akkor megkárosította a gyárat, s ha valami őr meglátja, bizonyosan nagyon jól keresett volna a gyár ezen a két répán. A gyárnak még arra is joga volt, hogy megbüntesse, aki két szálat kihúzott négyezer hold területű répavetésből.

Éhes szúnyog jobban csíp. Bizonyára azért fejlődött ki Tügyön az önzés olyan magaslatra, hogy az minden lépésén jellemezte a tügyi embert, mert ilyen rettenetesen magukra voltak hagyva s végtelenül érezték elnyomottságukat.

Ha nem is tudtam akkor elbírálni, sőt fel sem fogni, mit jelentett az, hogy a szekeres, aki engem hazavitt, s aki ezért megkérte s meg is kapta a szabályos fuvardíjat - már beszámítva az enyhítő körülményeket, hogy alkalmi fuvar, hogy gyerek és hogy nem pénzben, hanem mondjuk, munkában kapta meg, tehát a készpénzösszegnél aránytalanul nagyobb értékben - ez a gazember nemcsak, hogy nem adott nekem egy almát a kosarából, de elvett két krajcárt a kiválasztott legrosszabb hullott és férges almáért. Ez az eljárás általános és szakadatlan volt velünk szemben. "A szegényt az ág is húzza." A szegényt rettenetesen megnyúzza az, aki hozzá tud jutni.

Már ebben a korban megéreztem azt a nihilt, amit a szegény érez, aki, ha egy kis pénzt kap a kezéhez, tétován néz rá, mire is kell ezt fordítani: annyi helye van, hogy azt se tudom, mit kezdjek vele. Ez az érzés végigkísért az egész életemben, ma is így nézek körül: az ember semmit sem fordít saját magára, s minden pénzt elszív tőle a töméntelen és meggyőzhetetlen szükséglet. Mint valami áldozat a szúnyogsereg középén, úgy állott édesanyám a konyha közepén s megremegő kézzel vette át a krajcárt, ami már annyira kellett, hogy már alig bírta kivárni, míg a boltból elhozom... Ki tudja, mire kellett? talán napszámosnak?... Édesanyám maga kapált, amennyit bírt, de nem bírt, nem is volt mindenre ideje, s jaj, azok a napszámosok. Mert a szegény ember másik baja, hogy a szegény a szegénynek semmit sem csinál. Édesanyám sírvafakadt, ha kiment a földecskére, s látta, hogy egy nap alatt mire sem jutott a napszámos. "Van lelke kilopni a zsebemből a pénzt." A napszámos ugyanis nem fogadta el, hogy ilyen szegény ember vele dolgoztat. Kapálja be magának. Nem szakítom meg neki magamat. Így édesanyám csak maga szökött ki hajnalban, míg a gyerekek aludtak, vagy egy-egy órát ellopva a munkától, hogy a kis hasznavehetetlent, vagy a házi kertet megművelje. Sietve, felszínesen, s csodálkozott, hogy hiába dolgozott, semmi sem terem... Szegény embernek a szerencséje is szegény. Az éhes föld soha trágyát nem kap, a dudva elöli, rossz vetőmag, rossz palántálás, rossz művelés, nem nőtt meg a káposzta, görcs maradt, s azt is megette a féreg.

A reggel indult fáradtsággal, tovább halad vergődéssel, befejeződik éjfélutánig tartó munkával: varrt bérben, illetve mint valami varrónő, megrendelésre, s nem tudott varrni. Sokat emlegette az első kötényt, amit megvarrt, s ami sehogy se akart négyszegletű lenni, hiába húzogatta.

S a szegénység, amely semmit sem ad, egyúttal valóságos gúlát emel a szegény fölé, körülrakja gátakkal, áthághatatlan s elviselhetetlen törmelékkel, hogy végül már ki se tud lépni a szegény a maga átkozott bűvköréből. Édesanyám egy évben már csak kétszer-háromszor tudott kimenni a házból s elmenni a rokonokhoz? ah, hogy is lehetne az?

Nyitott ablak mellett írok, s ma hideg őszi nap van, de az arcom lázban ég, éppen olyan égés ez, ahogy az édesanyám teste szokott borzongva izzani. Mindig éppen el volt késve, mert nem jutott hozzá, még se nem takarítottam, se semmit nem végeztem, mondta s "még hajamban nem volt fésű - idézte Aranyból -, de ha percig vár kegyelmed, lesz kalácsom új sütésű", csak ez se lesz, de ne féljetek, kisfiam, sütök vasárnapra nektek egy kis kalácsot... Mire indián üvöltésben törtünk ki... s őneki könny futott le az arcán s nevetéssel szorította vissza a könnyeit.

 

A HÁZ

Nem soká laktam ebben a rettenetes házban, ahol a levegőben is osztozni kellett egy másik kellemetlen családdal. Mert a szegények egymásnak végtelenül kellemetlenek. Abban a mélységes mély világban képzelhetetlenül közel vannak egymáshoz a népek. Ott egy szál rőzse is számít. Egy darab vessző, vagy faháncs morzsa, ami a tűzre jó. "Ki lopta el. Még az elébb itt volt, most nincs. Ilyen tolvajok közt lenni, nincs ezeknek istenük." S ez a legnagyobb felindulás mellett, emelt hangon, sőt torkaszakadtából ordítva. S mivel az emberi szellem nem függ a vagyoni állapottól, rögtön bőséges és dús káromkodások és a fantázia nyugtalan színezése: "az egész fajtája, a sok köjke mind tolvaj ennek, nincs ezeknek ennivalója, mind éhenhal az a sok gyerek, ilyen koldusfajzatot még az isten se látott."

Kölcsönösen ilyeneket mondanak egymásnak az anyák, kik két egymás mellett levő szobában laknak s akiknek egyformán sok gyerekük van. S pedig teljes joggal, mert a gyerek már ahogy a szeme kinyílik, az anyjának segíteni akar, s csakugyan ellopja azt a rőzsedarabot, amit bír, még akkor is, ha az anyja megveri érte. Megehető dolgot meg pláne. Csak megehetőt nemigen lehet lopni, mert nincs. Se itt, se ott. Ez a falu oly furcsa földű s népű volt, hogy ebben az időben semmi gyümölcsfa sem volt a kertekben. Egyáltalán semmi, csak meggy. Száz gyerek kóválygott az udvarokban s utcákban, úgy nőttek fel, hogy nem is láttak gyümölcsöt. Nyáron jöttek a felvidéki tótok, nagy szalmás szekerekkel, s hozták a cseresznyét és búzáért mérték. Egy tál búza, érte éppen annyi cseresznye. S meglepték, körülállták az anyák, soványan, kék mosó ruhájukban, lapos mellel, s nyújtogatták a tótnak a búzás tálakat s tányérokat. Édesanyámék megbeszélték otthon maguk közt, hogy micsoda istentelenség, ilyen uzsora, hogy lehet azt elkívánni, hogy egy tál cseresznyéért egy tál búzát adjanak. Ezen soká el lehetett vitatkozni s felháborodni az emberi kapzsiságon, mivel azonban nekünk nem volt búzánk, nem dőltünk be a gonosz kapzsiságnak s megvetettük, csorgó nyállal, a cseresznyét.

Mindenesetre jellemző, hogy a szekér nem ürült ki a faluban; mikor megvolt a vásár, tovább ment. Egy ezerlakosú falu nem volt elég éhes egy szekér cseresznyére.

Nagy szegénység volt arrafelé, s ilyen szegénységben együttélni, egy házban, négy gyereknek egy másik, még szegényebb családdal, ahol hat vagy hét gyerek volt, pokoli élet. Valaki minden percben visított. Valakit mindig megvertek, mert csak annyi kellett, hogy meglássuk egymást, már verekedni kellett: a vérbosszú. Te megverted az én öcsémet, én visszafizetek neked, s így tovább. Édesanyám örök rettegésben, remegésben élt, szakadatlanul futkosni kellett neki, hogy kiszedje a gyerekeit azoknak a hóhéroknak a kezéből. Viszont a másik anya meg minket szidott, és az eget is lehúzta, csak akkor bújtak el valamennyien, ha édesapám otthon volt. Olyankor nem is éltek, eltűntek, mint az egerek, mind bent voltak szegények a kis hátulsó szobában, s ott nyüzsögtek, "mint a pondrók".

Nem tudom a nevüket, arra emlékszem, hogy az asszony magas volt és fekete, olyan tügyi asszony. A gyerekek mind varasak voltak, csipásak, nyálasak. Édesanyám azért is reszketett, hogy ne játsszunk velük, hogy el ne kapjuk a betegségeiket. A hajuk volt tele sebbel különösen, s oly undorító váladék folyt belőlük, hogy még ma is iszonyodom. Odáig én effélét nem láttam, nem emlékszem, hogy akár Csécsén, akár Istvándiban sömörről csak hallottam volna is, s mivel magam is olyan beteges, szédülős voltam, annál jobban hatott rám a sok piszkos gyerekbetegség, s ez egész életemre valami súlyos undorodást hagyott. Soha nem lettem volna képes orvos lenni, boncolás s általában az emberi test formátlansága, a vér, a seb, a genny annyira hatnak rám, hogy a gyerekeimet nem tudtam gyógyítani, s mindig csodálkoztam, hogy a nők általában nem iszonyodnak a sebtől. Ma is erőt kellett venni magamon, a kislányom leesett a bicikliről, s én ragasztottam le a horzsolását. Éppen erről jutott eszembe a tügyi gyerekek ezernyi zsúfolt és elhanyagolt sebe. Még azt is láttam ebben a faluban, hogy a kukac kikelt a gyerekek sebében, s fehéren nyüzsgött a haja közt.

Nem sokáig laktam együtt ebben a közösségben, s úgy is emlékszem, hogy ez az egész idő állandó hadviselés volt. Ezért ez a korszak önállóvá lett magában a faluban telt életemben is. Ha tanyákon láttam, gazdag és hatalmas földbirtokosoknál, hogy a béreseknél két család lakott egy konyhán, nem volt nekem újság, s hihetetlen, de felújult bennem a tügyi korszak, s részvéttel néztem a szegény asszonyokat sok gyermekükkel, mit szenvedhetnek egy életen át. Kisebbségi harc, mert nincs az a két család a világon, amely egyenrangúnak tartaná magát. Béresek közt is egyik mindig előkelőbb, mint a másik. Mi is például mennyivel különbek voltunk, mint az a másik család. A szegénység még nem elég, az lehet egyforma, de honnan süllyedt le valaki a szegénységbe? Ez a kérdés. S hogyne lenne, mikor még a nemzetek is vitatják eredetük előkelőségét. Kultúrájuk magasabbrendűségét. Fajuk kiválóbbságát. Ezt mi is vitattuk, sőt vitán felül állónak láttuk, s már a legkisebb is köztünk bősz önérzettel tudta, hogy megalázó lenne ránézve, ha a másik családdal bármiképp is érintkezik, vagy akár csak szóba is áll. Hiszen már az is bizonyító erejű, hogy mi az első házban laktunk, azok pedig a hátulsóban! Falun a szobát nevezik háznak, tehát a konyhából nyíló két szoba közül az utca felőli hasonlíthatatlanul előkelőbb mint az, amely a trágyadomb felé hátra fekszik. Édesanyámnak bizonyos büszkeséget adott, hogy akárhogy is van, de annyira még ekkor sem süllyedtünk, hogy a hátulsó házban lakjunk.

Ez annál nagyobb és előkelőbb dolog volt, mert az édesanyám határozottan kikötötte, hogy a konyhában levő szabad tűzhelyhez azoknak semmi közük. "Főzzenek, ahol akarnak, de én velük egy tűzhelyen nem főzök." Nem tudom, azok hol főztek, valószínűleg volt egy kis sparhertjük, mert mind a két szobában kemence volt, s még ebben az időben nem volt szokás a kemence mellé tűzhelyet is építeni. Ez éppen ebben az időben kezdett szokásba jönni. Az is lehet, hogy hátul az udvaron főztek, magukrakta tűzhelyen, hiszen ilyet könnyen tudtak csinálni az eresz alatt, vagy a legelső kis félfedél alatt, ami a háztetőhöz építve volt. Csak arra emlékszem, hogy mi hihetetlen gőggel tudtunk, gyerekek, ott gubbasztani a hatalmas nagy konyhai tűzhely mellett, ahol szabad lángra voltak a lábasok feltéve, s mindenikben folyton rotyogott valami. A másik asszony gyerekei irigykedve és a sarokba szorulva lesték, vajon micsoda jóféle fől nálunk, mint az egerek vagy apró sátánok. Mind csupa Kurrah, Berreg, Duzzog, a Vörösmarty Csongor és Tündéjében: így értettem meg a költőt, aki nemcsak a mitológia vértelen képei közül, de a béresgyerekek sunnyogó árnyaiból állíthatta meséjébe az apró ördögfiakat.

Nem tudom, kik lehettek ezek a szegények. Valószínűleg summás volt, gazdasági cseléd a férfi, mert sose volt otthon, csak éjszakára jött haza, vagy még arra is ritkán. Szegény ember volt, azok közül a mélységben élő szegény emberek közül, akikkel itt találkoztam először Tügyön. Olyanok voltak, mint a négerek, vagy még a négereknél is ősibb fajták, ezek a gyerekek semmit nem utáltak s mindent megettek; mint a tyúkok kapirgáltak a trágyadombon s megették, amit leltek. De hogyne is lettek volna szegények: egy férfi keresett rájuk s ebben az időben mit fizettek egy férfinak, ha az egész évre beállott? A kocsisnak fizettek húsz forintot egész évre. Kommenciót kaptak s azon tengődni, az igazán csak ebben a korban volt már lehetséges.

Most, hogy mentse egy anya a gyermekeit ettől a bűzös féktelenségtől? csak úgy, hogy el kell tőlük szeparálni a saját életét. Édesanyámnak ebben a korszakban legfőbb munkája az volt, hogy mint a kotlós, állandóan terjegette a karjait, és befelé terelt bennünket a házba. Pedig ez a ház, már az a szoba sem volt valami paradicsomi hely. Apró ablakok, mintha ki sem lehetett volna nyitni. A szellőztetést csak a következő lakásban ismertem meg. Itt ugyanabban a savanykás bűzben éltünk éjjel-nappal. Azt hiszem, édesanyám folyton szégyellte magát egész ittlakta alatt, pedig már több mint két éve laktak ők itt, az egész idő alatt, amit én Istvándiban töltöttem. Én Istvándiban azt hittem, az egész világon annál szomorúbb nem lehet, mint a mi házunk, a gépészház, amelynek szomorúságára nyilván édesnagyanyám felfogása figyelmeztetett. Itt megtanultam, hogy az még valami boldog hely volt, hisz bárha nem is volt kert, udvar és kerítés s bármily ridegen állott is az útfélen a ház, de magunk laktunk benne! S aki belejött lakni hozzánk, az a mi cselédünk volt. Csak itt tűnt fel nekem, hogy ott cseléd is volt, pedig csak hárman voltunk, maig itt cseng a fülemben a lánycseléd kicsúfolására csinált nóta, amit a kovácslegények daloltak:

Kovászos a tekenő
Kovács Julcsa heverő,
Délig is elaludna,
Ha Máté Jóska nem volna.

Tehát Kovács Julcsának hívták a cselédünket. Ott hált a konyhában. A konyha oly pici volt, hogy ha Kovács Julcsa lefeküdt, azt csak úgy tehette, hogy a konyha közepére letett egy szalmazsákot, s ha Laci bátyám későn jött haza, akkor át kellett lépnie azon a szalmazsákon. A két segéd pedig a műhelyben aludt. A műhely közepére tették le ők is a jól megtömött szalmazsákjukat kétoldalt az üllő mellett és azon feküdtek. A ház, az emberek éjjeli menedéke s nappali munkatelepe. Hozzájuk képest mi nagyon urak voltunk, majdnem akkora előkelőségek, mint mihozzánk képest a földbirtokos. A lány éppen úgy, mint a legények a műhelyben, vidámak voltak, és folyton daloltak. De azért mindig panaszkodtak, hogy nem lehet tisztán tartani magukat s a fehérneműjöket. Azért mégsem láttak semmi sértőt a dologban, természetesnek vették, s nyilvánvalóan más gépészházban is így lett volna a helyük és a dolguk, ha másuva szegődtek volna el. Nem lehetett segíteni rajta. Laci bátyám, ha valaki merészelt dünnyögni és panaszkodni, mérgesen förmedt rájuk: "Menjetek az úrhoz, fenyegessétek meg, hogy ha nem épít nagyobb házat, akkor agyonveritek." Ezen nevettek, de valóban, másképpen nem lehetett volna rákényszeríteni a földesurat, aki azt felelhette: "Ez a ház mindig így állott, ha nem tetszik, elmehetnek, van elég pályázó gépész, kapok mást." Mint ahogy kapott is. ("A bátyám mindig jó volt a néphez!") Más földesuraknál sem volt jobb gépészház, sem nagyobb fizetés. Sem a béresek nem kaptak jobb lakást, így a rend tökéletes volt és az érdekeltek nyugodtak, hogy mindenütt azonos feltételek mellett találták meg saját nyomorúságos sorsukat.

Mindig a ház az igazi értékmérő az életek összehasonlításában. Ebben a korban a szerény házak jutottak a munkavégzőknek. De én alig voltam otthon kevés ideig, egy nap jött édesapám és vígan bekiáltott a házba:

- No, pakoljatok! Megyünk!

Édesanyám nem értette. Hova? Miért? Mit jelent ez?

- Egy-kettő! mit tátod a szádat!? fogd azt a zsákot, dugdosd már bele a ruhafélét!

Édesanyám csak állott, s mi gyerekek is csak bámultunk: édesapám arca ragyogott, s nagyon titokzatos volt, de úgy tett, mintha a legtermészetesebb volna, hogy egy-kettő, egy-kettő, csak úgy zsákba mindent.

- De miért? Hova?

- Hova, hova, hova. Semmi közöd hozzá! Ha én azt mondom, hogy mozdulj, akkor mozdulj! Vettem egy házat.

- Mi-it? - s édesanyámnak azonnal könny buggyant a szeméből és azt se tudta, mék lábára álljon, csak leszédült szegény a legközelebbi székre, ájuláshoz közel.

- No, mit jajgatsz, tán nem tetszik? Még vissza lehet adni a foglalót - tréfált édesapám, s már ki is mozdította az egyik ágyat a helyéből, hogy annak le is szakadt az egyik kapcsa.

- Jaj, ne rángasd már, ne rángasd - kelt fel édesanyám, hogy megmentse a kis bútorait ennek a vasmarkúnak a kezéből. - Majd összepakolok mingyárt.

- Hohóóó, majd én arra várok! egy-kettő! szedd a motyódat, mert már itt is a szekér.

- Szekér? - s édesanyám nem tudta mit csináljon, sírjon vagy nevessen, tehát egyszerre mind a kettőt megtette.

Mi rákezdtük az indián üvöltést, hogy házunk van, házunk van, s csakugyan abban a percben már csak úgy szedték-rakták a holmit:

- De hát, Bálint! be lehet abba mingyárt költözni?

- Az ürgelyukba nem lehet? Abba is lehet. Örülj, hogy mehetsz.

- És hol van az a ház?

- Ott ül a fenekin, majd meglátod.

És mi nevettünk, mert édesapám is harsányan nevetett. Össze-összecsapta a két tenyerét a mi rettenetes nagy csodálkozásunkra, s felkacagott. Aztán rögtön döntötte szét az ágyakat, a szekrényekből borogatta ki a ruhákat, s édesanyám nem győzte kétségbeesve kapkodni a holmijait, hogy ne legyetek már ilyen pogányok, nem úgy megy az, mindent rendben kell csinálni.

- Nem úgy megy? majd még úgyabbul is megy!...

S a kocsissal ketten, cipelték is már kifelé a szekrényféléket. Az üveges almáriumot s az ágyakat.

- Mint a sátoros cigányok! - szepegett édesanyám s fel is pattant: - Ej, énvelem ne csináld, nem kell nekem, hogy az egész világ lássa a szennyesemet!

- Leesik az aranygyűrű az ujjadról - nevetett rajta újra édesapám, s nekem s nekünk, a gyerekeknek, roppant tetszett, hogy édesanyámat úgy megugratja, s úgy éreztük, ez valami nagyszerű tett, hogy édesapám ilyen hatalmas. Házat is vett, s egy perc alatt át is költöztet.

Úgy gondolom, édesapám most fogta meg az első pénzt, mióta Tügyön van. Nem ok nélkül lakott ő abban a siralomban; nem volt egy krajcárja sem. Most valahol Bájon vagy Kinyizsen sikerült neki egy nagyobb vállalatot csinálni, bizonyára házépítés, és a kapott pénzből, amit azon a címen préselt ki, hogy kell az anyagra - azonnal megvette a házat. Ez volt az ő módszere mindig. Vállaláskor lehet legnagyobb összeget kapni, egy összegben. Ezt ő a sajátjának tekintette, s abban a nyomban beruházta az egész családot. Ilyenkor szokta megvenni a hat pár cipőt, a ruhára valókat, zsák lisztet, zsírszalonnát, és ami kell az életre. A fakereskedőt pedig biztatta, hogy építés folyamán megkapja a pénzét. Ilyenkor ő hihetetlenül kedves tudott lenni az emberekhez. A zsidóasszonynak úgy udvarolt, hogy hittek neki, mert igen mulattak rajta. Erre jól emlékszem, hogy minden fakereskedő feleségének rettenetesen tudott a kedvébe járni, mint valami dzsentri, s ez azoknak igen tetszett.

Szóval csak annyi kellett, hogy egyszer kapjon vagy ötven forintot, amivel egy özvegyasszonyt el lehessen kápráztatni, hogy adja el a házát. Akkor aztán a szerződést megírta ő maga. Hő, nagy fiskális volt, úgy írta a szerződéseket, saját egyéni, pattogó, gyaluforgácsforma betűivel, mintha baltával csapkodná. A másik szerződő félnek, a száraz, gyáva, rettegő parasztnak, aki még mindig attól fél, hogy becsapja a mester, még a fülét is bekötötte, nemcsak a szemét. Benne volt abban a szerződésben minden, ami csak szemnek-szájnak tetszik, dátum szerint, megállapított pontos fizetés, mesés összegek, taktusra, mint a templomban az orgonaszó. Ha aztán eljöttek a dátumok s nem volt fizetés, mert nyoma sem volt miből, az már semmi, hol van az még... Itt is, a házért csak éppen a foglalót tudta letenni, s aztán míg csak ott laktunk a házban, folyton törlesztettük az árát: házbért úgyis kellett volna fizetni.

Fő, hogy megvolt a ház. S mienk volt. Saját.

- És egyedül lakunk benne? - dadogta félve édesanyám.

- Egyedül? Ha csak a pókok nem hegedülnek a filedbe.

- Jaj, istenem, ilyen boldogság - sírt édesanyám, törülgette a könnyeit, s harapta a szája szélét, hogy fojtsa a sírást és a nevetést.

- Én már nem emlékszem, hogy volt, fiam - mesélte öreg korában -, de valahogy meg kellett lenni, mert apádnak nagyon sietős volt, neki már másnap délre ott kellett lenni az építésen, valahol más faluba. Az apróságokat, tekenőt, dézsát, ruhafélét úgy hurcoltuk végig a falun, mint a cigányok. Nem jött senki segíteni. Nagy munkaidő is volt még az igaz, akkor törték a kukoricát, micsoda kukorica volt ott, fiam, nem is láttam én odáig ilyen fajta kukoricát, óriási volt, és megrakták azokat a szekereket. Csak a csövet törték le, a szár úgy maradt, azt is egészen másképp csinálták, mint a csécsiek, ó, úgy sehol sem tudnak dolgozni, mint Csécsén, de talán csak mert nekik kicsi van és meg lehet csinálni.

Így mondott el édesanyám egy-egy ilyen emléket, s úgy látszik, ezt is tőle örököltem, mert bennem is így kavarodnak az életemlékek, minden szó az egész miliőt magával rántva, mintha egy kukoricaszárat akar valaki tövestül kihúzni, mekkora darab földet kell vele szakítani.

A házunkat nehéz megmagyarázni, hogy hol volt, annak aki sohase volt Pthrügyön. A falu közepén van a templom egy kis emelkedésen. A templom faránál megy el egy sikátor, egészen úgy, mint a régi városokban egy-egy körbe kanyarodó tabáni út. Ezen a sikátoron kanyarodik az ember mifelénk, s ott van Liscsány-kastély, ami egy kétszobás kis ház, csak olyan négyszázéves kőépületnek látszik. Magas kőlépcsővel. Valaha uradalmi épület lehetett, most egy Lichtenstein nevű zsidó bérlő lakott benne, röviden: Liscsány. Hát ahogy az ember azon túl jut, már ott laknak szemben Hallgató sógorék, s aztán az út egyenesbe fordul, és a szárazmalom mellett el, talán harmadik ház a mienk. De nagyon érdekes ház, mert keresztút van előtte. A kaput azért is szerettem, mert emlékeztetett a csécsi kapura, erre is derékszögben mered rá egy út, melynek a másik végén a Pallagi-telek és ház áll.

Most már azt hiszem, a figyelmes olvasó bekötött szemmel is oda tudna találni.

Most is megvan a ház, én azt hiszem, 1922-ben láttam utoljára. Nagyon is szépnek s rendben találtam. Jó gazdája volt azóta, aki egy kicsit összepofozta. Újonnan kötött szalmateteje volt, a kerítése is új, s bent is minden olyan jó karban, hogy mikor bementem, csak bámultam. Még azt hiszem, fel is van emelve egy kicsit a fal, mert az én időmben oly alacsony volt a mestergerenda, hogy édesapám, ha fát vágott, illetve szántalpat faragott, mindig úgy kellett állania, hogy a felemelt fejszét bele ne üsse.

Szóval a házat úgy találtam, mint ahogy a budai árvíz emléktábláját: mikor feltöltötték az utcát, a jó budaiak ijedten látták, hogy a vízmagasság föld alá kerül. Erre ugyanannyival emelték a járda fölé: "Wasserhöhe" 1838. március 15-én.

Az a mi házunk is, sohase volt ilyen magas a mi tügyi árvizünkben. Az egy nagyon alacsonyan és igen elnyűtten ottmaradt kis egyszemű házacska volt, igen ócska s mindenfelé csorgó tetővel, kidűlt-bedűlt, elnyűtt léckerítés volt körülötte s a tornáca kikopottan, sárral verve. Ha ember be akart menni, szinte le kellett hajolni s kicsit befelé, lejjebb kellett lépni. A nagy szabadtűzhelyes konyhából jobbra nyílt - a szobaajtó, s a szoba olyan volt az utcai egy ablakkal s az udvari másikkal, mint valami medvebarlang, alacsony, sötét és büdös.

Ez volt az a hely, amiről édesanyámnak csupa olyan jó emléke maradt. Hogyne maradt volna: itt élte le boldog és valamennyire napfényes legszebb asszonykorát. Az ő emlékét nem az agy, a szív festette csillogóra, elmosódtak a részletek, s csak az élet fénykora maradt meg egységes szivárványképnek.

Úgy számítom, hogy 1887 őszén vették, s itt laktak 1893 tavaszáig, a tűzig, mert leégett a ház. Persze, akkor építette újra valaki s emelte fel a falakat...

Bennem valahogy úgy van elrendeződve, hogy azt az első félházvégi lakást úgy érzem, mint a szolgálatnak házában való kínlódást, ellenségek között voltunk, egyik kézben az ásó, másikban fegyver: már mi gyerekek. Ellenben a házunk, az más, az igazán otthon volt. Mintha csak megérkeztünk volna a babiloni fogságból.

Mindenesetre nagy dolog volt, saját fedél! Saját hajlék! Bár itt is volt egy kis baj, mert két ház volt az udvaron. De egy nagy szerencse is volt, az, hogy Erdei, aki a házzal szemben egy még annál is szolgaibb formán kisebb "zsellérházban" lakott, ahonnan nem lehetett kitenni - gyermektelen szegény volt. Ő is, a felesége is szótlan és mogorva emberek, akik nem zavartak sok vizet. Édesanyám szinte még szerette is őket, s figyelmével megtanított, hogy hogy kell nézni a szegény emberek életére.

Azt nem lehet elmondani, micsoda nagy asszony lett édesanyám a saját házában. Nem nézett bele többet senki a szájába, hogy mit főz. Szinte élvezet volt, hogy ha semmit se tudott főzni a világon, csak éppen vizet melegített, azt se látta senki. "Feltett anyád egy fazék vizet - mondta Laci bátyám -, belelökött egy kis lisztet, egy csipet sót, megvót az ebéd."

Mindegy, akárhogy volt, még ha az is igaz lett volna, amiért ezt felhányta Laci bátyám tizenkét év múlva, hogy: "ha anyád egy fazék paszujt főzött három napra, akkor is többe került a konyhája, mint az én feleségemnek, pedig Emma mindig három ételt főzött". Ez csak olyan testvéri kedély. Az édesanyám konyhája bizony nem került sokba, csak mindig annyiba, amennyi pénz volt. Édesanyám ugyanis egyáltalán nem ismerte a pénz értékét. A leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy kell beosztani. Ő azt csinálta, amit én: azonnal kiadni minden pénzt, ami a házba bejön. Nincs olyan élet, ahol szükség ne lenne valamire még. "Most kell beszerezni, fiam, mikor van miből." Tehát mihelyt egy forintja lett azonnal megvette ami a spájzban hiányzott s felfelé, ami a szobában, a sifonokban, a fehérneműben és a ruhaneműben, és ha már az egész család zsúfolásig tele volt, akkor következtek a testvérek, az a szegény Józsi, az a szegény Laci... Csak egy baj van: így lett volna, de soha életében az elő nem fordult, hogy a napi szükségen túl valamije lett volna, mert ha éppen lett volna, ott az ura, aki, ha pénz volt, azonnal jött: "Aggyál csak ide száz forintot." Rögtön vásárolt egy gépet, vagy vállalt egy olyan munkát, amire csak rá lehetett fizetni.

A legnagyobb rejtély előttem, mért látta édesapám a legreménytelenebb vállalatot is ragyogónak és megvalósíthatónak.

Az iparengedélyét is itt szerezte meg, már a maga házában.

És itt éheztem, kizárólag csak itt, ebben a házban eddig egész életemben.

De itt sokat.

 

ÉHSÉG

Az első pillanat irányít: a pillanatok végtelen sora aztán csak ezt az első, adott irányt követi vagy megváltoztatja.

Volt néhány első pillanat, mikor az volt az érzésem, hogy most vége mindennek. Most minden megszűnt, s nem jön többet semmi jó. A legelső ezek között a döbbenetes pillanatok közt az volt, mikor megértettem, hogy édesanyám azért nem tud enni adni, mert nincs mit.

A Vég tűnt fel előttem. Nem tudtam mi, csak azt, hogy most el kell szédülni, vége a világnak: tátott szájú rémület.

Nincs. Ha nincs, honnan lesz? most mi lesz?

Ehhez hasonlítható ijedtséget soha többet nem éreztem, s nem is érezhettem: ezt csak az akasztófa alatt érezheti így az ember: idejutottam?

Kisfiú voltam, nyolcéves, de oly kicsi lettem, szinte eltűntem, buborék, parány. Nem lehetett gondolkozni: nincs. Ha nincs, akkor semmi sincs. Kenyér és még mi minden jó van a világon, az mind nincs. Bútor volt, de a szék lábába nem haraphat az ember.

Érthetetlen volt, mert még addig nem voltam éhes. Még nem ismertem az éhséget. Tehát nem is tudtam, mitől ijedtem meg. Csécsén hogy gondolhattam volna valaha is arra, hogy van éhség: tele van a kamra, padlás, szekrény, minden tele volt ennivalóval, az élőfa is gyümölccsel volt rakva, s nem kellett garast adni egy rossz kis almáért, s az állatok is csorogtak a legfinomabb lenyelnivalótól, megharaptam a tehenet. A gyomrom mindig puffadt volt és tömött, s még csak tovább tömték belém az ételt, s mindig jobbakat, az ínyem válogatott, s mindenki, aki volt, aki élt, tömötten lihegett ebéd után a sok evéstől. Istvándiban? hát ott se éheztem; ami éhség, azt nem tudtam; kenyér volt, minden percben adtak, ha kértem, a többi meg nem fontos, dió is volt, sülttök, puliszka: fogalmam sem volt arról, hogy ételek közt rangsor is van: éhes gyomornak minden jó, s ettem...

De már feltűnt valami előttem: itt maradt bizonyos megütődés, hogy Laci bátyám nem adott pénzt ételre... Tehát véleményem szerint volt pénz, és nem adták oda, hogy ételt vegyünk... De mintha nem értettem volna ennek a lényegét: minek is adott volna, ha van étel. A kenyér, az éppen úgy van, mint víz, a víz a korsóban áll, a kenyér a kosárban. Mire itt a pénz? S mégis kellett, hogy bizonyos tűnődés folyt bennem, másképp nem maradt volna meg emlékeimben a pénz. S haragudtam is, hogy Laci bátyám megríkatja édesnagyanyámat azzal, hogy nem ad pénzt... ez nem volt egy fiúhoz illő... én odaadnám minden pénzemet, örülnék, ha odaadhatom... ez a rosszalkodás, hogy a bátyám nem adott pénzt, olyan csúnya dolognak látszott nekem, mintha én megtagadtam volna, hogy odaadjam a palatáblát, ha nagyanyám kéri... Nem, azt hiszem, még akkor semmiképpen sem kapcsolódott össze a kenyér és az ár. Nem tudtam s nem is kívántam megmagyarázni, hogy olykor sok húst raktak fel a szépen megterített asztalra, rengeteg húst, csirkehúst, disznóhúst, bárányhúst, s mindenféle tésztaféléket, s hogy ehhez Laci bátyámnak mégiscsak pénzt kellett adni előbb az édesnagyanyám kezébe... Alapérzésem az volt, hogy az étel: van. Nem adják ide; nem lehet megérteni, hogy csak néha-néha adnak bőségesen, máskor meg hagyják, hogy az ember csak a puszta kenyeret rágja... de azt elképzelni, hogy lehet olyan is, hogy nem lesz semmi étel a házban, azt nem kaptam meg, azt a gondolatot. Benne voltam egy állapotban, amelynek főjellemzője, hogy étel van: egy iparosnak ne lenne? Mert valóban úgy is van, hogy egy iparosnak, aki állásban van, annak mindig van annyija, hogy ennivalója tökéletesen bőségesen legyen. Egy ilyen iparosnak a gyermekei nem is jöhetnek rá, mi az éhség.

S mégis, abban a pillanatban, mikor legelső eset volt, hogy édesanyám sovány arcán és nagy, feketekarikás szemein és csorgó könnyein át feltűnt a rém, megláttam a legnagyobb rémet, az éhséget: teljesen és tökéletesen tudtam, hogy arról van szó, hogy most igen nagy szenvedések közt meg fogunk halni.

Abban a szédületben nemcsak azt tudtam, hogy meg fogunk halni, de azt is, hogy ez iszonyú fájdalmakkal is jár. Hiszen, ha az Éhséget nem is éreztem, de éhes számtalanszor voltam, s ha késett az ebéd vagy vacsora, hányszor sírtam, míg a beleimet csikorgó fájás kínozta. Ha az ember sír, mikor késik a vacsora, mi lesz, ha késik a halál? A halál sem lehet más, csak egy nagyon elkésett vacsora... annyira elkésik, hogy az ember belehal... És úgy megijedtem attól, hogy édesanyám milyen kicsi, milyen sovány és milyen kétségbeesett, hogy reszkettem, és sírni sem bírtam a roppant vacogástól. S milyen mérgesen kiabál: mit adjak, a húsomat adjam oda?

S aztán szégyelltem magam; szégyelltem az apámat, hogy nincs étel, az anyámat, hogy nem főzött, azért anya, hogy legyen mit és főzzön... és szégyelltem magam, mert már tudtam, hogy a legcsúnyább, ha valakinek nincs ennivalója. Istvándiban már ebből leckét kaptam. Az iskolában rettenetesen lenézték azt a gyereket, aki nem hozott ennivalót, és hihetetlenül tisztelték azt, aki vastagabb vajaskenyeret hozott mint más, vagy még jobbakat, sült csirkét vagy füstölt kolbászdarabokat vagy sonkát, sült húst vagy fánkot vagy kalácsot, ami mindennek a teteje volt... Ha valamelyik kislány kalácsot hozott, akkor a többi körülállotta, és úgy kuncsorgott előtte, hogy mindenkinek adott egy-egy morzsát, a kinyújtott nyelvére tette a gyerekeknek; sőt, még a fiúknak is. Mikor később láttam, hogy a pap ugyanígy osztotta az úrvacsorai fehér kenyeret a felnőtteknek, volt valami olyan érzésem, hogy éppen úgy ajándékoz belőle, mint a lányok az iskolában a kalácsból... s még teológus koromban is megvolt az az érzésem, hogy ez az egész úrvacsora onnan származott, hogy az őskeresztények annyira éhesek voltak, hogy a pap falatonként etette őket...

De hogy valakinek nincs ennivalója, sőt, hogy oly szegény legyen egy kisfiú vagy kislány, hogy sohase hoz ennivalót, ez egyrészt megfoghatatlan, másrészt annyira utálatos és megvetésre méltó volt, hogy az ilyennel már nem is lehetett szóba állani. "Ez lop" - mondták egymásnak a fiúk s lányok. "Az egy tolvaj, annak nincs mit enni." És kiderült, hogy ha elveszett valami, különösen étel, de palavessző vagy tollszár vagy bármi más is, azt mindig ezek az "éhesek" vitték el, s a tanító, ha motozást tartott, először mindig az éheseket motozta meg, s az egész iskola kárörömmel és gonosz indulattal leste, hogy melyik éhes volt már megint.

Én tehát, kivált hogy az sohase fordult elő, hogy én ne vittem volna valamit s legtöbbször valami jót, az iskolába, teljesen beleszoktam abba az iszonyatba hogy az éhesektől el kell húzódni, azokkal nem szabad még beszélni sem, mert az nagyon rosszféle, mind egytől egyig. Piszkosak és gonoszak, nincs ennivalójuk se, nem is volna szabad őket be sem ereszteni az iskolába, egyáltalán az iskolában csak a jó ruhába öltözött, minden reggel tisztára mosdott, megfésült és jószagú kislányoknak s fiúknak volna igazság szerint helye. De hogy jön be oda, micsoda szemtelenség, az éhes, amék mindig borzas, fésűje sincs, "honnan lenne, mikor kenyere sincs" és tele van sebbel, varral, tetűvel.

Amit a gyermek, mint pszichózist kap, annak természetesen bölcs és igazságos alapja van. A falu törvénye szerint nincs éhség, nem szabad, hogy éhség légyen. Éhezés van. Az kell, hogy éhezzenek a népek, de éhségnek, éhínségnek lenni nem szabad. Az, aki betartja a falu törvényeit, az lehetetlen, hogy éhezzen, hálálosan, hogy éhenhaljon. Azért van a roppant spórolás - nem takarékosság, hanem spórolás. A takarékosság azt jelenti, hogy valamit félre kell tenni holnapra vagy holnaputánra, vagy az ismeretlen távoli időkre, hogy legyen. Spórolás azt jelenti, hogy nem szabad elfogyasztani, ami van. A falu oly szűk méretek közt él, hogy ki van szabva, hogy miből mennyit szabad enni. Mivel az Alföld búzatermő, a kenyér határtalanul fogyasztható. A gyerek minden percben kap, ha kér. A felnőtt annyit szel s vág s kap, ha bennkosztos a napszámos, amennyit csak meg bír ez enni. Arra nincs eset, hogy kenyér elégségében hiányt tenne bárki is: termelő gazdák és azoknak alkalmazottai. Már a hús, az a másik véglet, az ki van porciózva. Húsból csak annyit szabad enni, amennyit a gazdasszony vagy a szülő kioszt. Egy morzsával sem szabad többet. Az nem létezik, hogy még kérjen valaki, ha megkapta a maga porcióját. Ha megteszi, akkor sem kap, s ha a helyzet olyan, hogy mégis adni kell, rettenetes felháborodás lesz belőle, évek múlva sem felejtik el, megvan az illetőnek a neve... A többi étel árának megfelelően fogyasztható. Babból többet, mint tésztából, káposztából többet, mint babból s krumpliból majdnem annyit lehet, mint kenyérből. Kalácsból? abból oly vékony szeletet, amilyent csak lehet szelni. Iskolába a gyerekek hoztak papírvékony fehér kalácsszeletet, kézvastagságú, araszvastagságú kenyéren, s úgy ették, vagy még nagyobb gusztussal, mint a szalonnát a kenyéren. Ennek másik oldala, hogy az urak gyerekei, akik soha otthon nem esznek kukoricakenyeret az iskolában elcserélik a fehér búzakenyerüket kukoricapogácsáért például.

A falu felfogása szerint az Isten mindenkinek juttat annyit, ami őt megilleti: hamármost valakinek nincs kenyere, az minden megvetést megérdemel, mert elvesztegette az Isten áldását: lomha, dologtalan, piszkos, becstelen, aljas, undok ember, aki nemcsak minden megvetést megérdemel, de még ki is kellene az ilyet verni a faluból, hogy ne csúfítsa a községünket, mert az ilyen csak szégyenre van. Az ilyen szegény tudniillik azért szegény, mert nem hajlandó eleget dolgozni. A szegénynek az a hivatása, hogy a gazda szemével nézze az előtte álló munkát s azt a legrövidebb idő alatt, a legtökéletesebben s a legolcsóbban végezze el. Az ilyen embert megbecsülik s annak van is kenyere.

Egyebe nincs, mert ha nem fizetnek neki, miből legyen, de elégedjék meg avval, hogy "megkapja, ami neki jár". A rendes szegény ember, ha éccaka hirtelen zivatar tör ki, kiugrik az ágyából, kiszalad a mezőre és betetézi a boglyát, hogy be ne ázzon, vagy az ilyen szegény, ha észreveszi, hogy a kocsis lánynál csavarog, s egész éccaka nem megy haza, éjfélkor felkél a meleg vacokból, s elindul enni adni a jószágnak. Ezért semmiféle külön díjat nem számít fel, s nem is kap, de alkalmilag egy jó szót: "még szerencse, hogy Józsi bácsi benézett és adott azoknak a szegény lovaknak, mert a felől a bitang felől, mind éhhel nyúlhatott volna ki". De kap is Józsi bácsi például egy pipa dohányt, vagy ha igazán jóravaló ember, akkor egy marék bagót, mert egy igazi jóravaló szegény ne dohányozzon, érje be bagózással vagy a köpéssel.

A szabályszerűen élő falvakban, amilyenek Csécse és Istvándi, mindenkinek pontosan meg volt szabva az étkezése is. Csirkét még a nagygazda sem ehetett, csak sátoros ünnepeken. Különben a csirke arra való volt, hogy el kell adni. Ezért volt olyan találó mondás, hogy "ha a paraszt tyúkot eszik, akkor vagy ő beteg, vagy a tyúk". Mert a beteg tyúkot viszont hamar le kellett vágni, míg vért ereszt. Már ha nem jön vére, gazda nem ette meg, csak a cigányok, meg a cigányokkal egyenrangú éhesek. Arra volt jó az adó és a drága ipari áru, ami mégis nélkülözhetetlen volt a földművesnek, hogy termését az utolsó szemig eladja. A falu élete oly szigorúan volt szabályozva, hogy nem is fogyaszthatta el, amit termelt, mert akkor miből fizeti a három fizetnivalót, az adót, a kamatot és a pálinkát. Ebben az időben a termelés is lehető legcsekélyebb hasznú volt. Még nagy legelők voltak, takarmánytermelés majdnem semmi, s akinek sok földje volt, egyszerűen parlagon hagyta, az ország összes szántójának egyharmada mindenesetre ugaron volt, csak bogáncsot termett. A nép minimális fogyasztásával pótolta azt, amit többtermelésben kellett volna kihoznia. A földművesnép élt a legrosszabb élelmezésben az egész országban.

Tügyön ebbe a koplaló felekezetbe kerültek a szüleim, akiknek különben erre semmi joguk nem volt. Mert ha a falu törvénye szerint csak éppen az éhhaláltól lehetett mentes a szegénység, ez normális berendezkedés volt. De az én apám nem volt a falu törvénye alatt. Ő már régen kilépett abból a szigorú, de becstelen törvényből. Ő saját törvényt vállalt. Az apám úgy járt, mint a vakmerő, aki elindul dús remények miatt aranyat ásni, vagy tengerre száll gyöngyöket halászni. Tudja, hogy vállalata kockázatos s útközben éhen is halhat. Az apám így került az éhség-zónára, semmi joga nem volt rá, hogy egyetlen panaszszót is ejtsen az emberek s a társadalom ellen.

S nem is ejtett. Édesapám soha életében nem panaszkodott, annál többet káromkodott. Azért nem értettem én, hogy mi az a hősiesség, hogy édesapám a legnehezebb körülmények közt, mikor igazán az éhínség napjait éltük, s ez soká eltartott, aztán újra meg újra előtűnt, soha egyetlenegyszer sem panaszolt. Én ezt rendkívülinek tartottam benne, csodálatosnak, nagyszerűnek, szinte megérthetetlennek. Micsoda kemény férfi az, akinek ilyen szörnyű nehézségek közt eszébe sem jut, hogy panaszra nyissa a száját? S hogy soha, legszegényebb állapotában sem tekintette magát a szegények sorstársának. Hiszen még 1902-ben is, mikor már Pesten laktunk, Kispesten, volt olyan hét, amikor három egyetemi hallgató, két gimnazista és két polgárista gyerekkel népes család, úgy töltöttünk egy egész hetet, hogy se ennivaló, se hitel, csak szédelegtünk jobbra-balra. Én írtam Gyula bátyámnak egy keserű levelet, mire ő, akinek szintén nem volt pénze, s miattunk: újra küldött húsz koronát... Ezzel édesapám azonnal csinált egy vállalkozást, s már este azzal jött, "no, nem haltok már meg" s az asztalra dobott egy marék ezüstöt, az előlegből.

Ez volt az oka, hogy édesapám nem panaszkodhatott egyébre, csak arra, hogy most éppen rosszul megy: de azért ne essetek kétségbe, holnap már megint jó lesz! Nem kell semmi, csak egy jó vállalat... Nem az volt azért csodálatos, hogy nem panaszkodott, hiszen semmi joga sem volt a panaszra, mikor maga okozta a bajt, amiben volt, ellenben mindig megvolt a teljes reménye, hogy játszva kiemelkedhetik belőle, hanem az volt a csodálatos, hogy soha egy pillanatra sem csökkent a reménye és az energiája. Állandóan magas izzású volt a lelkes elszántsága, hogy valamire vállalkozzon, amiből pénzt csinálhat. Az ő magyarsága ebben nyilvánult: amit úgy hívtak abban az időben, hogy "a magyar a jég hátán is megél". Ez valami különös támadó magatartás az élettel szemben, ugrásra kész tigris, lesben álló párduc, földre szegzett szemmel a magasban kóválygó sas.

Roppant nehézségek között kellett azonban gyakorolnia a vállalkozó képességét. Magában a faluban jóformán semmi lehetősége nem volt a pénzkeresetre. Itt, a rokonok, semmi munkát sem akartak neki adni. Odakerült az "éhesek" listájára, s az éhesektől minden kolerásnál jobban iszonyodnak a gazdák. Az apám pedig büszke volt, vagy inkább hetyke, s nem alázta meg magát, és nem volt hajlandó igazolni, hogy nem az, aminek nézik. Inkább elment hát messze földre, a szomszéd falvakat járta, sorra egyiket a másik után, hol volna valami munka? Lakta a kocsmákat, mert hol lehet megtudni, hogy mi van az ismeretlen faluban? csak a kocsmán. Meg az a baj is megvolt odahaza, hogy ő nem volt olyan mester, aki remeket tudott csinálni. Nem is tudta a mesterséget, munka közben tanulgatta. Nem is volt engedélye. Semmi végzettsége nem volt, s így iparengedélyről nem is álmodhatott. De idegenben azt nem kérték. Ha megjelenik egy ács, kinek jut eszébe, hogy bizonyítványt kérjen tőle. Pláne, ha az az ács olyan nagyszerűen tudott s annyira szakszerűen beszélni. De otthon, Tügyön óhatatlan volt, hogy ha nem sikerült valami, ha rövidre vágott egy gerendát, azt fel ne róják neki.

Szóval, bizony nagy vergődés volt ez. Az energiát a teher fejti ki, ami az egyénre nehezedik. Édesapámra roppant teher volt függesztve: a nagy család. Neki tehát tökéletes ácsnak kellett lennie, olyannak, akinek elhiggyék, hogy egyáltalában az, aminek mondja magát.

Mert ha nem hiszik el, akkor is élni kell, de akkor aztán belehull csakugyan a nagy pöcegödörbe, amelyben a pondrók nyüzsögnek, a szegénység emésztő gödrébe. Elmehet béresnek vagy napszámosnak. Ez a szörnyű fenyegetés volt a másik sarkalója: nem azért vett el papkisasszonyt, hogy erre a sorsra jusson. Tehát ha estére letört, s csüggedten gyalogolt haza húsz kilométerről, hajnalra már újra kipihenhette magát és friss energiával indult a másik irányba húsz kilométerre, mert azt hallotta keleten, hogy nyugaton tűz volt. Ez nagy hír s nagy szerencse. Ahol tűz volt, ott van munka. Azt a híres ácsmondást, amin jól nevettem később, pataki diákkoromban, hogy ha a szomszéd falu ég, az ács azt szokta mondani: "ott virít a mi búzánk" - mi igazán szó szerint vehettük, az egész család, mert így volt igaz.

Édesanyám mindig bámulta, hogy az ura olyan, mint a vas: olyan erős és elnyűhetetlen. Muszáj volt neki. Ehhez az élethez vaserő, vasegészség és rozsdamentes állapot kellett. De hát édesanyámon senki sem csodálkozott, hogy oly gyenge volt, mint a krumplicsíra s aki ránézett, azt hitte, most rögtön letörik, s mégis bírta ezt a teméntelen munkát, ami hét gyerek neveléshez kellett: neki is megvolt a maga életterhe, ami visszafojtott energiát produkált.

S a legmulatságosabb, hogy édesanyám mégis abban nevelt engem, hogy érezzem meg, micsoda szédületes nyomor és szerencsétlenség az, ahogy azok a népek élnek, akik ott körülöttünk lebzselnek. Ott volt mingyárt Erdei, aki az udvarunkon lakott abban a kis házban, amiben semmi sem volt, csak egyetlenegy kis szobácska. Se konyha, se kamra, se valami melléképület, semmi sem volt ott, ami kiegészítette volna azt a parányi házacskát, csak az udvarnak valami átjáró része. Édesapám ezt sem tűrte, hanem elkerítette neki, s oly szűken, hogy csak éppen be tudott a házacskájához menni az utcáról a saját kisajtaján. Igen, mert folytonos, panasszal volt tele a ház. Minden elveszett, a felvágott fa és a félig elfogyasztott sütőtök. Ami apróság kinn maradt éjszakára, az már többet meg nem került, vitték az éhesek. A férfit ugyan sose lehetett látni, az mindig a mezőn volt, a vizeken és mocsarakon, kerülő is volt nyári időben, tehát neki adózott az egész határ. De a felesége az sokat volt otthon, eljárt valahova dolgozni, s az az egy bizonyos, hogy a kamra nélküli házban sohase volt annyi étel, hogy még a másnap is biztosítva lett volna. S az volt a csodálatos, hogy ebben a sajnálatos közelségben ezek az Erdeiék oly távol tudtak élni, hogy az utcán soha meg sem ismertem őket. Gondolom azért, mert sohasem szólottak hozzánk, gyerekekhez, se nem szidtak, se nem dicsértek; nesztelenek és érthetetlenül simán eltűnők voltak a hosszú évek során. A szárcsatojásokra jobban emlékszem, amit tőlük vett édesanyám néha, mint rájuk. Milyen vékonyhéjú, apró tojásokat hoztak kosárszámra, csak meg kellett fogni, már be is roppant az oldala, s nagyobb volt a tojásban a sárgája, mint a tyúktojásnál megszoktuk, úgyhogy a rántottája oly sárga volt, hogy nem akartuk enni. Csíkot is hozott néha, de azért úgy voltak ezek is velünk, hogy inkább adták el másnak a holmijukat, mint nekünk: persze olyanoknak, akik pártfogóik voltak, akiknél evvel nagyobb "segítséget" tudtak kisimítani. Édesanyám szigorú volt a vásárlásnál, neki nem volt egy kis pótléka, örült, ha a száraz árat meg tudta adni.

- Látod, fiam - mondta édesanyám -, ezek nem is esznek. Egész héten sem raknak tüzet. Mit ehetnek, istenem, el nem tudom gondolni, mit ehetnek.

Száraz kenyéren s szárított gyümölcsön éltek. S amit kaptak, itt-ott. Malacot soha nem tartottak, se tyúkjuk s valami baromfijuk nem volt. Se fájuk, rőzséjük. A házukon nem volt kémény, még a füst is ott ment, ahol akart. "A hét szűk esztendő" - mondta édesanyám s az emberiséget szánta bennük. S mégis holtig éltek. "Ha az Isten nyulat ad, bokrot is ad hozzá."

Ebben az állapotban tengődött a lakosságnak egy része. Mindenfelé voltak ilyen szegények, kivált arra jobb kéz felé, a falu szélén. Csupa olyan szegény, akinek semmi más szerepe nem volt, csak az, hogy ne fogyasszon. Ha már él, hadd éljen, dolgozzon a gazdagoknak, de ő maga ne fogyasszon. Görgei Artúr azt mondta egyszer nekem, hogy ő megpróbálta Klagenfurtban, mi az a minimum, ami mellett az ember még megtarthatja a munkaképességét. Azt állította, hogy oly kevés, hogy azt napi tizenhat fillérből elő lehetett állítani. Eszembe jutott Erdei. Azt hiszem, az ő munkaképességét két fillérből fenn lehetett tartani. Alig látom valószínűnek, hogy valaha pénzt kapott volna. Valahogy természetben kaphatott annyit, amennyit. S azt sem annyira kapta, mint inkább "gyűjtötte".

Ennek igen, ennek a rétegnek minden oka meg lett volna a panaszra, de ez oly gyönge volt, hogy még panaszkodni sem bírt. Mikor láttam, hogy az oroszlán, az állatok királya, a cirkuszban mily szelíd és türelmes rögtön kérdeztem, mivel szelídítik?... Éheztetéssel... Eszembe jutott, hogy a magyar népet is ezzel az eszközzel lehetett úgy kordában tartani. Voltak olyan bejáró asszonyok, akik házról házra mentek, szelíden és mély tisztelettel fordultak be a kapun, nem szóltak egy szót sem, csak megállottak a küszöbön, nekitámaszkodtak az ajtófélfának, s szótlanul, szelíd mosolyfélével csak néztek, néztek. S ott állottak, szép, magas, szelíd magyar asszonyok, oly soványan, ahogy csak lehet s nem panaszkodtak és nem kértek: nem volt rá erejük. S édesanyám mérgesen: "Ej, van nekem elég, akinek adjak" - s szelt egy kis karaj kenyért s odaadta. Borzongva emlékszem a szelíd, magyar, szőke asszonyok csöndes, hálás, szótalan mosolyára, ahogy köszönés nélkül, tovább vontatták magukat, mintha a szél vinné az üres katangot.

Éhes lenni: ez azt jelenti, hogy gazember.

Az iskolában is, azok az éhesek, akiktől úgy óvtak bennünket, mind csöndesek voltak, szelídek és bárgyúk. "A gonoszság kiüt az arcukon" - mondták. Meg azt, hogy: "alamuszi macska nagyot ugrik". Pedig csak éhesek voltak. Mindig csodálkoznak, hogy hárommillió koldus tud koldus maradni, s tűri, hogy oly embertelen éhségben tengődjön egy napról a másikra. De hiszen a hárommilliónak nincs annyi ereje, mint három jóllakottnak. A társadalmi békének évezredek óta az az alapja, hogy az az elem, amelynek okvetlen szüksége volna a javításra, úgy él, mint a cirkuszi oroszlán. Csak a formája van meg: ereje ottmaradt az üres válúban.

Volt nekünk a tügyi iskolában egy nótánk, a Kossuth-nóta. Annak refrénjét így énekeltük: ahelyett, hogy "éljen a magyar", azt harsogtuk, hogy: "Éhes a magyar".

Akkor még nem tudtam, hogy ez valóban: a magyar jelszó! Pár évvel ezelőtt kimentem a Kiserdőre; itt Budapesten a vásártér mellett van egy kis erdő, s annak a tövében a háború után megtelepedett a proletártömeg. Ötezer család épített itt magának engedély s építőanyag nélkül házat. Földből és utcakövekből és szeméttelepi hulladékból. Hatalmas város lett már, templomot is épített ugyanilyen módon, üzleteket, ahol lyukas harisnyát és üres mogyorót árultak, de selyemharisnyában jártak a lányok... Azt kérdeztem a telep önkéntes vezetőjétől, a költőtől, aki éppen pörölte dalának szerzői jogdíját, azért, hogy "Érik a, érik a búzakalász..." azt kérdeztem, milyen fajta népek laknak itt? Magyarok?

Rám nézett különös mosollyal:

- Ha szegény, csak magyar lehet. Ha magyar, csak szegény lehet.

 

ROKONOK

Most megmutathatom az érem másik oldalát. Rokonok című regényemben felállítottam azt a tételt, hogy minden családban van egy ember, a többi rokon. Ez azt jelentené, hogy van egy tehetséges, erős egyéniség, akire a sok tehetetlen rátámaszkodik. S azt is, hogy az az erős semmit sem produkálhat, mert a hínár körülveszi s lehúzza a mélybe.

No, most megnézem, hogy is áll ez a kérdés, a másik oldalról nézve: az elesett szegény mit kap segítségül az erős és gazdag rokonságtól?

Hát bizony a legáldottabb lélek is, ha a rokonság ostromának van kitéve, ad, ad, de keservesen és kedvetlen. Csak éppen hagyja magát kizsákmányolni, mert bizonyos szentimentális okok miatt nem tudja, hiába próbálgatja, végeredményben képtelen megtagadni a segítséget. De ha ugyanez az ember váratlan sorsfordulat miatt abba a helyzetbe kerül, hogy ő szorul rá azokra, akik, ha neki jól menne, az ő vérszívói lennének, akkor csak a legkeservesebben kaphat valamit még azoktól is, akiken már segített boldogabb napjaiban, de azoktól, akik csak a terhet érzik benne, valami féktelen vad ellenszegülést talál.

Az első esetben azt lehet kimondani: Mindenkitől meg lehet tagadni a könyöradományt, de a rokontól nem. A második helyzetben pedig ezt: Mindenkitől lehet könyöradományt kapni, csak a rokontól nem.

Az én szüleim ezt nem tudták, s így történt, hogy belerohantak az elképzelhetetlenül legnagyobb szerencsétlenségbe: abba, hogy a rokonok falvába menekültek.

Ez a község ugyanis valósággal telítve volt rokonnal.

Tizenkét évvel ezelőtt voltam utoljára Pthrügyön. Jankával voltunk ott. Már akkor szörnyű szakadékok tátongtak a lélek mélyén, ez a két nap hivatva volt sebeket beforrasztani és új rügyeket fakasztani. Valósággal úgy jártam, hogy apám, anyám útjára tévedtem: elmentem a rokonok hadába, valami homályos reménnyel, hogy ez az utolsó eszköz és mentség.

Szerencsen fiákerbe ültünk. Csak úgy beültem a legelső bérkocsiba a főtéren s azt mondtam:

- Tügyre.

Közben egész testemben végigborzongott a gyermekkor: jaj, micsoda rettenetes dolog volt az, ha Tügyről be kellett menni Szerencsre. 1890-ben újév napján kellett engem bevinni édesapámnak, mert olyan fogfájásom volt, hogy már nem bírták nézni a szenvedésemet. Csikorgó télben, de szép napsütésben gyalog mentünk. Édesapám nagy léptekkel ment és gyorsan, mert úgy szokott járni, mint a futószél, s én ott kocogtam megette bekötött fejjel s a fejemen még egy kiskalap.

Útközben édesapám valósággal hőskölteményt mondott el, ami az útnak és a csikorgó fájásnak minden kellemetlenségét elmulasztotta. Azt mesélte el, hogy mikor Gyulához elment Debrecenbe nem ment üres kézzel, hanem vitt egy szekér almát, s a piacon hált rajta, akkor őt meg akarta lopni a saját szállásadója, s majdnem emberhalál lett belőle.

Legmélyebb emlékeim mind útközi együttlétekhez fűződnek, olyankor mondta el legkomolyabb dolgait apám, olyankor terítette ki az életét; egy újhelyi kocsmajelenetre gondolok, a bodrogszerdahelyi útra, két állomás közt, ha átgyalogolt az ember, negyven fillért spórolhatott vagy még kevesebbet s útközben volt egy kocsma, ott hét krajcárért ihatott egy krigli sört. Itt kóstoltam meg a sört először, s csodálkoztam, mért isszák? Meleg volt, keserű és vastag. De az a nagyon jó megvolt, hogy édesapám beszélt. Édesapám annyira elfoglalt ember volt, hogy mi, gyerekek, alig ismertük. Mire felébredtünk, akkorára már ő elment hazulról, s ha este megjött, legtöbbször már aludtunk, vagy éppen aludni kergettek. Nagyon ritkán fordult elő, hogy a faluban lett volna munkája, így távoli falvakba kellett sietnie, s az éjszakával toldani meg a napot, hogy a gyaloglás a munkaidő rovására ne essen. S ez nagyon szép volt, s mindig nagy hatással volt, hogy ha csak tehette, ha kifutotta az időből, minden éccakára hazajött. Nem tudott másutt aludni. Csak a saját ágyában. Megvallom, nem tudom, mit szeretett azon az ágyon, mert nem volt benne semmi, csak szalmazsák s dunna, mindig dunnával takarózott, még öregkorában a legforróbb nyáron is. Bizonyára a család miatt jött meg, érezni akarta, a testében akarta tudni, hogy nem magános árva. Hogy vannak övéi, akik rászorulnak, akikért muszáj dolgozni, s ez adta neki az anteuszi erőt, hogy mire a nap felébred, már messze földön kapkodja kurta lábait, versenyt haladjon az idővel. S mi is, gyerekek, ha nem is láttuk, állandóan jelenlevőnek éreztük s ez biztonságot, összetartást és kohéziót teremtett a késői időkre, mikor már a család a természet törvényei szerint széthullott. Tegnap délután csak betoppant nálam Lányfaluban például Károly öcsém, olyan örömöt éreztem, mint gyermekkoromban, ha váratlanul megjelent valamelyik nagybátyám; Laci, Józsi, Gyula, akik nagy árvaságukban mindig nálunk voltak a családi otthonban. Pláne, hogy az anyakirálynő, édesnagyanyám is megjelent azonnal, ahogy saját ház volt. Laci bátyám otthagyta Istvándit, másfelé ment gépésznek, s többet nem vitte magával az anyját, legényéletét élte.

Szóval, mikor a szerencsi piacon fiákerbe ültem a feleségemmel, nevettem, hogy micsoda Krőzus lett belőlem. Minden alkudozás nélkül csak úgy beülök egy kétlovas hintóba, s megyek Tügyre. Idők változásában, csodák villanásában éreztem magam. Ha egy kocsit kellett Pthrügyön fogadni, például édesanyám elé kellett menni az állomásra, akkor az a legkietlenebb vesszőfutás volt. Nem volt kocsi. Szekér. Senki a faluban el nem vállalta, hogy pénzért bemenjen a tíz-tizenkét kilométerre levő állomásokra. Olyan gazda Pthrügyön nem volt, aki hajlandó lett volna pénzért befogni a lovát, hogy minket elvigyen. Arról lehetett szó, hogy ha valaki éppen ott volt a "hegyalá" - így mondták azt, ha piacra mentek; mentek a hegyalá, ugyanis mind a három várossal bíró piac a tokaji hegyvonulat egy-egy sarkán volt, Szerencs, Tarcal s Tokaj. Oda hordták a tügyiek minden eladnivalójukat, s a hegyalá menés az egyúttal mindig egy kis lakodalom is volt. Ha alkalmi fuvar volt, azonnal bement a gazdasszony, de még anélkül is a hegyalá. Összerakott egy-egy zajda eladnivalót. Túrót, tejfelt, vajat, tejet s ami volt, egy kis céklát s zöldséget s különösen becses volt a híres tügyi torma, ami édes és nem erős, amiért a pataki tanárok hajlandók jó kálkulust adni a tügyi gyerekeknek a kollégiumban. Így a tügyi asszonyok állandóan a hegyalá takarékoskodtak a tejfélékkel s nem is lehetett kapni semmi pénzért tejet, vajat. Ha túlfizette az ember, akkor sem adott, mert mivel megy aztán kedden s pénteken a hegyalá.

Fuvart nem lehetett másképp kapni, csak egy módon, ha édesanyám maga személyesen felöltözött a legszebb ruhájába, felkötötte a selyemkendőjét, s maga ment el Pistához vagy a másik Pistához vagy Zsuzsi nénémhez, vagy ha ezeknek a lova mind el volt foglalva, Szőke Józsihoz vagy valamelyik más sógorhoz, hogy: "Jön édesanyám vasárnap, ugyan te Pista, menjetek ki elibe az állomásra."

Ennek aztán nem lehetett ellenállani. Akkor akár Pallagi Pista, akár Zsindely Pista, akár Hallgató Józsi nagy dünnyögve s kénytelen-kelletlen ugyan de vállalta és a legszebb kocsiját, a legjobb lovait a legremekebbül szerszámozva, csak befogta, s úgy ment az állomásra, mintha parádéra menne, képviselőt hozni. Legalább ennyi elégtételt vett magának, hogy nagy fontosságúvá emelte a kirukkolást.

De hát ez nem fordulhatott elő, csak két évben egyszer, Gyuláért is kimentek később, mert Gyula lassan igazi úrformát kapott, s a rokonok szégyellték volna, hogy egy ilyen felfelé szökő rokonnak a saját lábán kellett volna hazakutyagolni. De én jól emlékszem, hogy egyszer Laci bátyámmal ketten kocogtunk Tarcalról s ott, ahol az a kis tanya van az út mellett, utolért egy tügyi szekér. Jó lovak és vidám ügetésben repült el mellettünk, s Laci bátyám hiába teregette a két kezét feléje, hogy megállítsa, nem állott meg az istennek sem, hanem még jobban legyezgette a tüzes lovait, s hallatlanra vette a kiabálásunkat. Pedig üres szekérrel ment haza. Tügyi ember soha senkit fel nem vett a szekerére, ez náluk valósággal vallásos dolog volt. "Akinek nincs kocsija, járjon gyalog." Meg is átkozta Laci bátyám:

- Törjön le a kereked, embertelen.

Debreceni kisdiák koromban sok sikerem volt vele hogy úgy szoktam elmondani, hogy a kerék azonnal letört... Most megvallom, hogy ezt csak én szerettem volna, s az vitt bele, hogy máskor is elmondjam a dolgot, így, hogy a közönség sohasem kételkedett, s mindig boldog volt, hogy az Isten így megbüntette a tügyi embert.

Pedig ez egy nagyon furcsa dolog. Aki bent ül a szekérben, nem érez többet közösséget a gyalogossal. A legelső érkezésemkor ugye milyen kacagva fogadtam, hogy az ember ostorheggyel odacsapott a cigánygyerekre? Sokszor visszafizette nekem a sors ezt a kárörömkacagást, mikor nem vettek fel szekérbe az atyafiak. "Lóhátról beszélni" azért olyan népszerű kifejezés, mert igazi alapja van.

A két cukorrépát is kihúztam az út mellett, hogy megmutassam Jankának, mi az. Meg is kóstoltattam vele, s meg voltam lepve, hogy nem undorodott annyira az ízétől, mint én. Biztos, hogy ő jobban beillett volna a tügyi életbe hasonló körülmények közt, mint én s mint az én családtagjaim. Ő tudniillik a magára építő polgár világszemléletét bírta. Az ő alapelve az volt, hogy "aki nem terhel mást, az már segít". Aki úgy él, hogy senkinek kárt, alkalmatlanságot nem okoz, az olyan, mintha hasznot és örömet szerezne azoknak. Ő bizony inkább gyalog ment volna, mint hogy egy rokont arra szólítson fel, hogy fogjon be. De evvel együtt járt nála az, hogy ő soha ilyen lecsúszott helyzetbe nem kerülhetett. Az ő méretei olyanok voltak, hogy ha csak háború, elemi csapás nem jön, tehát az emberi erőt felülmúló hatalom - őneki a másnapja nem lehetett gyöngébb a mánál. Nem kockáztatott, nem költött, nem engedett meg magának egy hajszálnyi eltérést sem a biztos irányból. Éppen az ellenkezője volt az édesanyám szemléletének. Édesanyám egyáltalán nem vette tekintetbe, hogy ma másképp van, mint két évvel ezelőtt, akkor sem pazarolt, de most sem engedett abból, ami akkor volt, csak a kényszernek engedve. Édesanyám elvárta, hogy a tügyi rokonok ugyanolyanok legyenek vele szemben, mint mikor Csécsén meglátogatták őt. S abban ringatott bennünket is, hogy a rokonok valósággal adósaink evvel az áldozatkészséggel. Ha tehát nem kaptunk meg valamit, amire annyira szükség volt, a legfájóbb csalódás rohant ránk. Hálátlanság, hűtlenség, gonoszság volt szemünkben, mikor Eszter néném, Cihat Eszter azt mondta, hogy "nem adok". Ott volt a kisszoba telerakva nagy köcsögökkel, tejjel, aludttejjel, a túró kenyérformákba szikkasztva s tojás nagy kerek kosarakkal. S még annyira sem erőltette meg magát, hogy úgy mondaná: "nem adhatok, mert..." Egyszerűen azt mondta a kezemben zsugorgatott kis rézkrajcárokra pillantva: Nem adok. S hátat fordított, és én nem mehettem vissza az anyámhoz a dühös nagy koloncos kutyái közt az udvarán át, s még azt is csak úgy ímmel-ámmal tette, hogy mikor már visítottam a rettegéstől a nagy kutyák között, hogy rájuk kiáltson, hogy: "Coki te, a fene egye meg ezeket a kutyákat, de sokat tudnak lármázni."

Ahelyett, hogy lehúztak volna csaholás nélkül.

Pedig el lehet képzelni, hogy az már az utolsó volt, ha édesanyám engem Eszter nénémhez küldött. Az azt jelentette, hogy úgy érezte, halálos szükség van, s még halál árán sem lehet mástól kapni.

Na igen, ez így volt s az a kellemetlen, hogy az embernek napról napra ahogy folytak egymás után a napok, szakadatlanul érezni kellett ezt a harcot. A veszett kutyától nem védekeztek jobban, mint mitőlünk. Inkább nem adott, minthogy olyat adjon, amiért aztán meg lehet szólani. Könnyebben tudta megtagadni, mint nem tökéletesen teljesíteni a kérést. És ennek mind kizárólag édesanyám volt az oka, mert ő soha egy pillanatra el nem ismerte, eszébe sem jutott, hogy kisebbségbe került. Nemcsak rangbelinek érezte magát, de szinte fölényesen dirigált. Az neki soha nem számított hogy éppen egy fillér sincs a keze közt, ebből ő képtelen volt levonni valami olyan konzekvenciát, hogy akinek nincs, az alacsonyabb rangú lett. Ő szellemi fölényéből nem veszített, azt hiszem Eszter néném a nevét se tudta leírni, s édesanyámnak itt kezdődött az ember. Mit kezdjen ő evvel a betyárivadékkal, mert mindenki úgy beszélt róla, hogy az, ami különben ebben az időben Pthrügyön nemcsak nem ment meggyalázásnak, sőt bizonyos glóriát adott. Hiszen a falu legjobb gazdái a Geszti Jóska barátságával lettek tekintélyekké. Geszti Jóska volt a környék híres futóbetyárja a hatvanas években, a Rózsa Sándor idejében, s a Fistroviczy-, Lakatos-, Szőke-, Pap-család egyik-másik tagja meg a szerencsétlen Nagy Károly, ezek mind bensőséges baráti viszonyban voltak Geszti Jóskával, s ahogy a fáma dicsekedett s dicsért, a Ferenc-erében aludta örök álmát egy s más áldozat. Követ nem a feje fölé tettek, hanem a derekára kötötték, mikor leeresztették.

Édesanyám is hallotta ezeket a históriákat, s még jobban behúzódott a kisházba: "Ej, fiam, látni se szeretem ezeket a zsiványfajzatokat." Szegényke erkölcsi magaslaton állott a falu felett, s közben a sáros csizmák ott tapodtak rajta. Ő nem állott szóba velük, s ha igen, oly fölényesen és csukott szájjal, hogy csak a vak nem látta, mennyire borzad tőlük - ezek meg nem adtak tejet, s édesanyám úgy rebesgette, hogy Gyula fiacskája azért halt meg, mert ő a sok izgalom miatt ezt az egy gyereket nem tudta kiszoptatni, tejet pedig nem lehetett kapni, s a csecsemő valósággal éhen halt.

De én ezt már mind elfelejtettem, mikor Szerencsről a fiáker repített a múlt faluja felé. Égett az arcom, és izzott az egész testem, s lelkendezve mondtam el Jankának mindent, ami egyszerre tódult fel emlékemben.

Mindig Zsindelyékhez szállottunk először. Én még ismertem Zsuzsi nénémet, aki az én nagyapámnak, Pallagi Józsefnek, a beregi papnak az egyetlen nőtestvére volt. Ez ment feleségül Zsindely Sámuelhez, aki igazi nagygazda volt, s egyetlen fia volt István bátyám.

Ide jártunk legtöbbet, valahogy úgy volt, hogy őket tekintettük a fészeknek. Zsuzsi néném kicsi görbe futrika asszony volt, fogatlan és sovány és igen kedves. Még ő legkevésbé volt velünk szemben tartózkodó. Folyton érezte, hogy az ő pap bátyjának a gyerekei ezek, s imponált neki az, hogy pap volt a testvére, s hogy mi sem hozunk szégyent rá, mert ha nincs is semmink, de olyan urasok voltunk. Nem kellett szégyellni. Elég, hogy nemigen adott nagyobb ajándékot, csak például egy darab görhét nyomott a kezembe. De az ő görhéje jobb volt, mint a másé. Kukoricapogácsa ez, de sokkal zsírosabban és édesebbre sütve, mint a másé. Persze volt tehenük kettő és nagyok és nagytőgyűek, s csak hárman éltek a tágasan és üresen lélegző házban, ő, a fia meg a menye, a falu legszebb asszonya, Erzsi néném, Kovács Erzsi, Szadáról. Ez a Szada szomszéd falu, térkép szerint határos, de nekem mindig úgy tűnt fel, mintha az Atlanti-óceán választotta volna el Tügytől. Szada, már a neve is olyan szagos rozmaringszagú. Erzsi nénémnél mindig volt rozmaring, a falusiak ezt nehezen tudják kiteleltetni, de nála mindig volt s olyan szép ágakat hajtott.

Zsindelyéknél szállottam meg most is. István bátyám ott állott a tornácon. Csuda nagy bajuszú kis ember volt. Alacsony volt és igen arányos, mint egy fiú, s óriási nagy bajusza volt, hajdan koromfekete roppant bajusz, az egész faluban neki volt a legnagyobb bajusza. Olyanforma magas lehetett, mint édesapám, de édesapámnak oly széles vállai voltak, s ha ült, egész hatalmas embert mutatott mindig büszke voltam, mikor azt tanultam, hogy Attilának hosszú dereka s rövid lábai voltak, úgyhogy, ha nyeregben ült, vagy lakománál az asztalfőn, még a magasak között is kivált. István bátyám nem ilyen volt, ő egy pompásan megtermett pici ember volt. Minden arányos volt nála, csak kicsibe. Most is ott állott a tornácon, s a régi kedves mosollyal nézett rám és a feleségemre s nem szólt. Nem volt beszédes. Egész nap s egész éccaka el tudott ülni, egy szó nélkül, csak a szemei csillogtak beszédesen. Éppen egy cigányasszony állott előtte és kunyorált valamit. De ő csak legyintett, s azt mondta, "annak nem most van ideje, gyere karácsonykor". Egy kis lisztet kért a cigányasszony, s annak karácsonykor van az ideje. Majd akkor kap egy marékkal.

- No, be - mondta s kurátoros mozdulattal intett, hogy menjünk be.

Jött elénk Erzsi néném. Még most is szép volt, olyan volt, mint Blaha Lujza, mikor a róla mintázott Sári bírónét játszotta. De engem elszomorított, hogy ez a csudaszép asszony is öregedett lett.

Már csak ketten éltek a házban. Zsuzsa néném régen meghalt s nekik semmi gyerekük sem volt.

Nyár volt, a lakás hűvös, mint a pince. Az első házba vezettek be, ahol hidegen és gazdagon állottak a magasra vetett ágyak, mint gyerekkoromban, amikor nem volt szabad még bekukucskálni sem. Ugyanazok a bútorok, az asztal ott unatkozik évtizedeken át, a székeivel, némán, s a két nagy sifon, telezsúfolva szebbnél szebb szőttesekkel és mindenféle vászonkincsekkel. Folyton a pataki rokonokról beszélt Erzsi néném, meg az újhelyiekről, akik hónapokra jönnek le hozzájuk, mondta, s nagyon tele volt velük és boldogan dicsekedett felőlük, de én nem ismertem ezeket a rokonaikat. Zsindely Sámuelnek a testvére volt az a híres pataki professzor, Zsindely István, akit az én nagyapám tett be az állásba. Ugyanis a forradalom után Pallagi Józsit hívták meg erre a katedrára, de ő azt mondta, nem vállalhatja, mert mellbeteg, s nem bírja az iskolai levegőt, de ott az ő sógora, Zsindely Pista, s az nagyon be is vált. Hálás is volt édesnagyanyámnak egész életében, s mikor nagyanyám özvegyen maradt, magához vette zsendülő lányát, édesanyámat és saját maga tanította két évig, ez volt az édesanyám felsőbb iskoláztatása. Még a fiúkkal is kész volt egy kicsit kínlódni, de csak Józsi volt a kollégiumban egy évig, nem bírták a költségeket.

Ezt a Zsindely-ügyet nagyon számon tartották nálunk, s azt hiszem, azért is volt az ő házuk oly közel s annyira a mi megszálló s bizalmas fészkünk, mert még ebben az időben is províziót kívántak a pataki állásért. Csak azt nemigen lehetett említeni, mert hogy jönnek ahhoz a gyerekek s az unokák, hogy még mindig számon tartsák, hogy a mellbeteg a sógorát... De ha hazamentünk, édesanyám mindig elmesélte nekem, s egyre szebb színekkel, hogy milyen nagy lélek volt az én nagyapám. Milyen nagyurat csinált abból a Zsindely professzorból... S ebben benne volt valami vád a sors ellen, hogy mi meg milyen szerényen vagyunk most. Azt hiszem, benne volt, hogy jobb lett volna, ha nagyapám tartotta volna meg a katedrát Patakon, s Zsindely lett volna beregújfalusi pap...

Janka most volt először életében magyar falusi parasztházban s nagyon meglepte és valósággal megdöbbentette, hogy ezek valósággal rokonaim. Én nagyon szerettem a múltról beszélni, de ő azt úgy hallgatta, mint valami mesét, s többet tulajdonított a fantáziámnak, mint az emlékeimnek.

De itt rögtön s teljesen belelátott az egészbe. Ő volt, Janka, egész életemben a legjobb emberismerő, akivel csak találkoztam. Nagyon finom volt, mikor később elbeszélte, hogy abból érezte meg, hogy ezek milyen közeli rokonok, hogy azonnal egy másik ági, úri rokonsággal hozakodtak elő hogy megértessék, hogy nekem semmi jogot nem adnak a kizárólagossági rokonságra. Hiszen nem szorulnak rám, van nekik még úribb, még kedvesebb, még bizalmasabb rokonságuk, s Janka meg volt sértve, hogy az én célzásaimra sem volt hajlandó a szép Erzsi néni meghívni az én gyerekeimet egy kicsit nyárra. Úgy fogta fel, hogy rá vagyok szorulva. Nem álmodta, hogy nekem Lányfaluban már tizenöt éve van akkora házam, amit ő el sem hitt volna még a szemének sem. Arra pedig, nem volt hajlandó, hogy annak a rettenetesen szegény s falu törvénye szerint fulladásba leszorított családnak egy fillér értéket is juttasson, míg él. Itt van éppen a titok az emberek megszervezkedésében. Az ember legkisebb előnyről sem akar lemondani, amit valamiképpen elért, s embertársának a legparányibb előnyt sem hajlandó engedélyezni a legmélyebb pont felett, ahol azt valaha látta.

- No, de ti éhesek vagytok - mondta Erzsi néném, s valóban éhesek voltunk, mert úgy egy óra tájban értünk Pthrügyre, s ebéd nélkül. Szerencsen megebédelhettünk volna, hiszen az út nem volt több egy óránál, de én beleestem abba, ahogy Laci bátyám csinálta volna: "Dehogy ebédelünk, majd a rokonok. Majd kitesznek magukért!" Pedig Janka tanácsolta, hogy ebédeljünk meg a városban.

Erzsi néném mondta, hogy "éhesek vagytok, ugye?", de meg se mozdult, hogy valamit hozzon. Csak mikor én amolyan túlzott fesztelenséggel igenlettem, akkor mondta, hogy ma Eszter nénémnél, Hallgatóéknál ebédelünk, s őnála majd vacsorázunk.

Jó. De hát akkor menjünk tovább. Kik élnek még?

- Eltalálok én, álmomban is eltalálnék Tügyön akárhova.

Tíz vagy tizenegy éves voltam, mikor innen Debrecenbe vittek a kollégiumba, s ebben az időben negyvenhárom, negyvennégy. De harminchárom év után is úgy emlékeztem minden házra, utcára, zugra, ahogy a rab a börtönben minden repedést ismer a falon.

Aratás után volt; István bátyám mondta, hogy összesen csak másfél vagon búzája lett s nagyon kevesellte. Különben már nem gazdálkodott, talán bérben volt a földje. Azért is lett olyan kevés mert a bérlő nem gazdálkodik, csak kiszíjja a föld zsírját.

- Itt a Kutyavacok kocsmája - tanítottam Jankát -, itt voltam egyszer. Édesanyám elkísért idáig, s ő kint maradt, és engem beküldött édesapámért... De nálunk nem volt szokás; hogy édesapám után a kocsmába lehessen menni... De abban az időben édesapám nagyon ivott... Ennek az volt az oka, hogy kezdett pénzt keresni, s fel akarta magát küzdeni a nagygazda-rokonok nívójára, s ezt másképp el nem érhette, csak ha itatta őket. A faluban a rangsort a vagyon állapítja meg. Akinek egy szilvafájával többje van, az már lefelé nem ismeri meg azt, akinek kevesebbje van. Édesapám könnyen elérhette volna, hogy tekintély legyen, de ahhoz az kellett volna, hogy vegye meg a Patay-kastélyt, ezt e - éppen ott mentünk mellette -, de ebben az időben Liscsány lakott benne, a bérlő, nézze csak, abba az ajtóba jártam én be tejért, mert ott lakott a Liscsány kocsisa, s azok adtak tejet, azok nem tartották fel velünk szemben az orrukat. De sokat üldögéltem abban a kis konyhában, míg megfejtek... És aztán annyi pénzt sose keresett s nem is kereshetett édesapám, hogy nagy értékeket állítson be, lovakat, teheneket, juhnyájat, kellett volna száz hold, mert Zsindelyéknek, gondolom, ötven-hatvan holdjuk van, hát nekik csak akkor imponált volna édesapám, ha legalább száz köblöst szerez hirtelen. Ez nem volt, de egy-két liter pálinkára való, az igen. S Tügyön nem volt olyan nagygazda, aki egy kupicával valaha is megkínált volna valakit, pláne édesapámat, s nem volt olyan, aki el ne fogadja a kínálást. A telek úgy teltek el, hogy gubás paraszt-atyafiak beültek hozzánk s édesapám hozatta nekik a pálinkát. De ők soha. Egyetlen fillér árát se. Édesanyám kint sírt a konyhában, nem volt sem ez, sem az, de odabent a Hallgatók, Pallagiak, Boros Imre, Takács Józsi s mások ott ültek kivetett hassal, és nagy hangon beszéltek, politizáltak, mondták, hogy "kéne má egy háború, má nagyon elszaporodott a nép".

Janka hallgatta. Hozzá volt szokva, hogy én akkor is ezt mondom, ha otthon vagyunk a lakásban Pesten, azt hiszem, kicsit zavarta, hogy boldog öröm helyett ilyen szigorúakat mondok. Mikor vele jártam Mecenzéfen, ahol ő volt olyan tízéves kislány, a rajongó boldogságnak hulláma áradt belőle, s sodort engem is magával: csak színekre, ízekre emlékezett, napfényekre és boldog játékokra és mindenki kedves volt és jó hozzájuk, aki élt...

- Álljon meg egy percre, s nézze meg ezt a kocsmát - szóltam. Akkor is csak ilyen lehetett... Bementem, nagy füst volt és pálinkabűz. Ebben az időben gabonapálinkát ittak a falun, mert az állam, Tisza Kálmán, nagy gondot fordított arra, hogy a regále jövedelem magas legyen. Valósággal elvárták, hogy a parasztok minél több pálinkát igyanak. A gabonapálinka nagyon büdös és mérgez. Butít és vadít. Állatot csinál az emberből. Az állam arra építette alapjait, hogy a falu népe butuljon és vaduljon, hogy a szeszadó nőjön. Mind a kettő kellett neki. A butulás is... Ahogy beléptem, azonnal láttam édesapámat. Ott ült az asztal közepén, szemben az ajtóval, háttal az ablaknak. Az arca nagyon piros volt és fényes. Már deresedett abban az időben, akkor harminckét éves volt. Érzem ma is, hogy ő volt a központ: ő fizetett. Mindenki csak mellette ült. Itták az ő pálinkáját. Jobbrul ült mellette Zsindely István bátyám, balrul Boros Imre ez volt a legnagyobb gőgű gazda, aki csak éppen addig volt kedves, míg el nem fogyott a pájinka, ez nem volt rokon, nagygazda volt, igen rosszmájú, intrikus ember, ez mindenkit lenézett s mindenkit kunérozott. Ennek volt a legdrágább fürtös fekete gubája, csak éppen ebben az időben vette, még az iskolában is megbeszélték a gyerekek, hogy hány száz forint volt, s azon el kellett szörnyülködni.

Most is heccet csinált. Azt indítványozta, hogy mérjék meg, kinek van legvastagabb nyaka.

Úgy hallom az édesapám kacagását! Oly idegenszerű volt, nem szokott kacagni, de már nagyon ázott volt. Csécsén nem ittak, de ezek a tügyi parasztok iszonyú korhelyek voltak, ha potyára kaptak, s össze tudtak fogni, hogy valakit levetkeztessenek, aki hagyja magát.

Én ott állottam az ajtó mellett a nagy füstben, édesapám nem vett észre s végignéztem, ahogy spárgával megmérték a nyakakat. A sovány Takács Józsi mért, piszkos kis ember, s én igen büszke voltam, hogy az édesapám nyaka lett a legvastagabb. De valami összeveszés lett, Boros István hányta-vetette magát és káromkodott, mint a jégeső... Még arra emlékszem, hogy Zsindely István bátyám hallgatag volt különben, de akkor igen piros volt ő is és még meg is szólalt. Azt mondta: "Bálint, ha má sokat ittál, egyél sót." Nagyon csudálkoztam. "Egyél meg egy jó késhegy sót, akkor megjózanodol."... Nem tudom, igaz-e, sose próbáltam ki, oly kevésszer voltam részeg, életemben talán ötször, hatszor...

Janka ezt tudta. Volt egy eset, amikor ő egyedül vetkőztetett le, s nagyon haragudott érte rám hosszú időkig. Ő soha nem kóstolta meg a bort, s fogalma sem volt róla, mi az. Éntőlem sem valami morális önmegtartóztatás tiltotta el a bort, semmi érdemem sincs benne, egyszerűen nem bírom a második pohárral lenyelni, a harmadikat aztán úgy iszom, hogy annyi erővel ricinust is tudnék inni. De néha rám jött. Egész váratlanul. Minden ok nélkül úgy éreztem, ízlik s akkor nem szabtam határt, pláne az a hír volt rólam, hogy jól áll nekem a mámor, kedves vagyok, s mindenkinek szépeket mondok olyankor.

Egyszer csak édesapám meglátott. Az arca megmerevedett, a szeme rám szegeződött, kék szeme volt, de ha feldühödött, sötét lett; rám kiáltott:

- Hát te mit keresel itt? Nem takarodsz innen? mingyán beléd vágom ezt a kést!... Kettéhasítalak, te kutyaköjke... Utánam jártok? A kocsmába jártok utánam?... Hol az anyád? Ereggy ki, mondd meg neki, hogy utánam ne jöjjön még eccer életében, vagy agyonverlek valamennyitöket, mint a kutyákat...

S rákezdte a káromkodást, és fogta a poharakat, és csapkodta felém, belém, az ajtóba, a tele pálinkásüveget azonban ki akarták venni a kezéből, s ő éppen azt akarta összetörni, ki is folyt a szesz, s rikácsolva parancsolta a kocsmárosnak, hogy tíz liter pájinkát hozzon.

Édesanyám kint állott, reszketve, összetörve, síró arccal, s mikor hozzáértem, magához szorított s bukdácsolva mentünk haza...

- Most gondolja el, hogy hogy emlékezzek én szeretettel s örömmel erre a falura, szívem... Már akkor nagy fiú voltam, már készültem Debrecenbe az iskolába... Azt hiszem, ez volt a legrémesebb jelenet, amiben nekem is részt kellett venni, mert különben mi gyerekek csak passzív szemlélői voltunk a dolgoknak.

Mikor édesapám ilyen éjszaka után hazajött, édesanyám egy szemrehányó szót sem tett neki, levetkeztette, csizmáját lehúzta, inget adott rá, s felmosta a szobát, ahányszor kellett, s azután már tudtam, micsoda szag ez a kocsmai szag...

Egy ilyen éccaka volt, egy éjfélben arra ébredtem, hogy édesapám hazajött. Már megismertem a szagot.

- Ne gyújts lámpát - mondta gorombán.

- Mért, Bálint?

- Agyonütöttem Takácsot.

Még én is megfagytam az ágyamban. A gyerekek is felébredtek a kerekes ágyukban. Az ágy lába körül húztuk ki éccakára a gyerekeknek készült s apró kerekeken guruló fiókot. Abban aludt Pista meg Bálint. Én nem a szüleim ágya alatt aludtam, hanem a szemközti ágyban, Miklóssal a lábamnál. Mindig vigyázni kellett még álmomban is, hogy agyon ne tapossam, mint a kotlós szokta a csirkéjét. Mert ő akkor se moccant meg, ha ráléptek, nagyon jó kis fiú volt, gondolom azért volt olyan jó, mert oly gyenge koszton nőtt, ő sínylette meg legjobban, hogy oly nehéz volt tejet kapni.

De mindnyájan hallgattunk, meg voltunk ijedve, mint a kölyökkutyák a bot előtt. Édesapám lehányta magáról a ruhát s lefeküdt.

Egyszer csak kopogtattak az ablakon: Bálint, Bálint!

- Ki az? - kérdi édesanyám.

- Bálint! Menekülj! Meghótt Takács!

- Dögöjjön meg - mondta édesapám s másik oldalára vetette magát s tovább aludt. De aligha aludt, mert aztán hallottam a sóhajtozást. Édesanyám is ébren pisszegett, sírt szegény, de nem lehetett szólani.

Aztán nem lett a dologból semmi. Nagy vita volt a kocsmában, mert ha valaki új faluba megy, ott mindig meg kell verekedni. Ez a verekedés már régen esedékes volt, s most folyt le. Édesapám egy sörösüveget vágott a Takács Józsi fejéhez, s azt elöntötte a vér, s elájult. De ebcsont beforr, másnapra magához tért, nem a halál szele érte, csak a pálinka szédült el benne.

Ez a Takács lett azután édesapámnak a leghűbb embere. Kár, hogy olyan korhely volt, s csaknem elzüllött, a felesége nagyon derék asszony volt. Adott tejet, ha volt neki, ennek a kis fekete kutyája harapott meg, amikor tejért mentem hozzájuk.

Borzalmas része volt ez az életünknek. Nem elég, hogy abban az időben ennivaló sem volt soha egyéb, csak krumpli, rántottleves, még kenyérmag sem volt, se hús, se tészta... A kicsik folyton sírtak, hogy éhesek: "itt vagyok, egyetek meg, faljatok fel"... Mert édesanyám varrt, egyetlen varrónő volt a faluban, s annyi munkája volt, hogy egész éccakákat átvarrt, s az nagyon szép és jó volt, ott a kedves szagú kelmék között, ma is boldog vagyok, ha a festőanyagok szagát megérzem, mert azt szeretni kellett, abból lett a pénz, az áldás... A gépfia mindig tele volt krajcárokkal és fehér hatosokkal, húszasokkal... s én már csak belenyúltam, s mentem hozni a boltból, ami kellett... csak az volt az iszonyú, hogy édesapám sokszor azért jött részegen haza, hogy kiszedesse velünk ami pénz volt, és vitte a kocsmába, ahol a sógorok ott ültek, s röhögve várták, hogy elhozza a gyerekei szájából az utolsó falatot is.

Soha senki ebben a faluban, ezek közül a sógorok közül, munkát az apámnak nem adott, de mindent ők ittak el, amit hazahordott.

 

TÜGYI EBÉD

Ilyen rövid utat ritkán tettünk meg ily hosszú idő alatt, mint akkor mi ketten a feleségemmel, Pthrügyön; Zsindelyéktől Hallgatóékig. Nem siethettem az ebéd után, mikor annyira jól voltam lakva emlékekkel.

- Nézze - mondtam Jankámnak -, ez az a híres iskola... és ennek még az ősét is ismerem. A régi iskola oly alacsony volt s nádfedeles. Jól emlékszem, fogy itt tanultam, hogy az iskolából hogy lehet édes örömet húzni: valósággal kihúztuk az örömet, mert a tető korhadt, megfeketült nádjai között voltak nádmézes szálak. Vadméh beleköltözött a nád üregébe, s mikor megrakta mézzel, bekötötte. Azóta sohase láttam ilyen nádat; de jó volna még egyszer örülni, ha találok. A nádat szétbontottuk s annak a legalsó perecében édes és porhanyó viasz volt s benne egy kukac. De azt a kukacot, a méhfiat senki sem utálta, sokan még meg is ették, mint májusban a cserebogarat.

A régi iskola valóságos boldog tanya volt. Az eresz alatt akkora gödrök voltak, hogy bele lehetett ülni s csak éppen kilátszott az ember a gödörből. Itt, sorba ülve, énekeltük a végtelen éneket, a szorzótáblát. Strófákra volt osztva, ahogy sorra énekeltük a Volga-hajósokéhoz hasonló monoton s megnyugtató dallammal, hogy

kétszer egy az kettő
kétszer kettő négy
kétszer három hat
kétszer négy nyolc... stb.

háromszor egy az három
háromszor kettő hat
háromszor három kilenc... stb.

Így, végig a tízszerig; s akkor újra elölről. A nagyobbak már nagyobb művészek voltak, azok fordítva énekelték:

tízszer tíz az száz
tízszer kilenc kilencven
tízszer nyolc az nyolcvan... stb.

A legnagyobbak aztán a "felső szorzótáblát" is fújták:

tizenegyszer egy az tizenegy.

Az nehéz volt, mert például tizenkilencszer kilenc? ki tudná könyv nélkül, hogy százhetvenegy? Pedig voltak az iskolában lányok, akik tudták, Pecsenye Erzsi tudta.

A régi iskola nagyon hasonlít emlékezetemben a csécsi iskolához, pedig itt nem asztalos volt a tanító, hanem igazi tanító úr, de nagyon öreg úr volt, Tamás tanító. Volt neki három lánya, legnagyobb Erzsike kisasszony volt, nagyon szép volt, az első szép kisasszony, aki feltűnt nekem. Akkor történt, hogy karácsonykor legátus jött Patakról, egy teológus, ez pedig beleszeretett ebbe az Erzsike kisasszonyba s feleségül vette, és otthagyta a papi pályát, megválasztották itt tanítónak. Igen, mert az Erzsike kisasszony apja, Tamás tanító úr meghalt, éppen az illemhelyen, mindig nevetve mondták el, s szégyellték az egész faluban kimondani, hogy hol halt meg... Egyszer Zsindelyéknél voltunk s édesapám kiment és sokáig nem jött be. Én aggódtam s kimentem utána, keresni. Mikor bejöttem, az egész társaság rám kacagott, hogy nem ott kerestem-e, ahol Tamás tanító meghalt?

Lám, hogy feloldódik a nehéz levegő, a sötét kufsteini hangulat, ha a tügyi emlékeket tovább bolygatom. A gyerek oly könnyen vigad, elszántan, minden idegszálával csak vidám akar lenni, testének minden pórusa a kacagásra táródik.

Az új tanító úr kedvéért azonnal új iskolát építettek. Ez nagy magas épület volt, merev falai voltak s a tornácán már hiányoztak a kedves kutyakaparta gödrök. Egy őszies vagy tavaszias estén ott táncoltunk az egész gyereksereg az udvaron. Sárga homok volt oda hordva és keményre le kellett döngölni s ezt a mi talpacskáink végezték. Én cipőben ugráltam, de a gyerekek túlnyomó része mezítláb. Én is ahogy nyílt a tavasz, lerúgtam a cipőt, mihelyt az iskolába értem, s a többi közt mezítláb jártam. Azt a cipőrabságban szenvedő emberek el sem tudják képzelni, milyen jó mezítláb járni. Hogy az ember a lábával érzi a talajt s a levegőt, és benne gázol a meleg sárban, latyakban. Mondhatom, hogy a mezítlábalás hasonlít az ínyek élvezetéhez. Hát ott kő soha sehol nem volt, attól nem kellett félni, tövis a legnagyobb veszély, mert még a rögös utat is meg tudja szokni a láb s úgy ki tudja kerülni az éles kemény rögöket s annál jobban örül a meleg pornak. A tövis az rossz, tövisk, ahogy Tügyön mondták, attól meggyül az ember lába, s az is rossz, ha az ember hazamegy s este lehúzza a cipőt, édesanyám és édesnagyanyám különösen elszörnyednek, hogy milyen fekete piszokfentő a lábad, már megint mezítláb jártál, meg ne tudjam még egyszer, mert agyonütlek. Pedig azt hiszem, nagy örömtől lennék megfosztva, ha nem járhattam volna mezítláb.

Én nem voltam jó tanuló. Illetve annak kellett lennem, mert hiszen egész tügyi iskoláztatásom abban telt el, hogy a tanító urat - nem bácsit - helyettesítettem. Kérdező voltam. A saját osztályomat nekem kellett tanítani, ellenőrizni, és ha valaki rendetlenkedett, felírni a fekete táblára. Ez a legtermészetesebb dolog volt, hogy nekem egész kivételes munkám volt ebben az iskolában, mintha nem is tanuló lettem volna, hanem "kis tanító". Igaz én már az első elemibe is úgy mentem, hogy írni-olvasni tudtam, még édesanyám tanított meg Csécsén. Volt neki valami eredeti módszere, ami hasonlít a mai szemléltető tanításhoz, úgyhogy játszva tudott megtanítani bennünket, gyerekeit. De a tügyi iskolában nem volt sietős a tanítás, ott elég volt, ha két év alatt megtanulta az összes gyerek az összes betűt írni s olvasni. Itt már szótagolva összeolvasás volt: bö i, bi... cö sö, csö... bö i cö sö, bicsö... Ne mondd azt, hogy ö... bö i cö sö, bit s. Hát mi az a cö sö?... cööö sööö, az csö... Nohát... mondd össze... Bö i cö sö bicz biccz s s... Mi az a cö sö, már mondtad!... cö sö az csö... Nohát. Bö i cö sö az csö... No ne mondd elibe a böi-t is, te marha... bő i, bi, cö bicö...

Végre a tanító úr elvesztette a türelmét, s rám kiáltott nagy idegességében:

- Mért nem tanítottad meg?

És hiába tudtam éppen úgy olvasni a papírról, mint a tanító úr, hogy bicska, ez tilos volt: így kellett betűzni; bö i, bi, cö, sö, csö, bics, kö a ka, bics-ka... bicska.

De Drofti Károly ezt nem tudta megcsinálni, ha agyonverik is, így történt, hogy miután őt hiába verte a tanító úr, egyszer csak kivette a vízhordó dézsából a kereszttudat, azt a kurtát, ami a dézsa két fülébe van húzva, mert erre a rövidre még két hosszú rúd volt szerelve, azon hoztuk a kútról a vizet... Hát avval a kurta rúddal úgy vágott engem fejbe, amért Drofti Károly nem tudott silabizálni, hogy én abban a pillanatban ott nyúltam el a dézsa mellett...

A tanító úr két gyerekkel vitetett aztán haza, mikor feleszméltem. Igen, de avval nem számolt, hogy édesanyám is van nékem, édesapám akkor sem volt otthon, ellenben ott volt véletlenül Gyula bátyám, aki azonnal indult a jegyzőhöz édesanyámmal, hogy feljelenti a tanítót. Útközben azt is hallották, hogy a szolgabíró éppen a faluban van... De ott mentek el az iskola mellett, s a tanító meglátta őket s rögtön megsejtette, miről van szó, kiszaladt, kalap nélkül, hideg tél volt, és elébük állott, bocsánatot kért s megengesztelte a viharos tengert. Ettől kezdve ez a tanító úr volt a szüleimnek a legjobb barátja, mikor a ház leégett, akkor is ő hordta ki a bútort a lángoló tető alól; mint a pataki diák, értett a tűzhöz, hiszen Kispatakon néha mindennap volt tűz, s azt a diákok szokták rombolva oltani...

Lám ez nagyon keserves emlék, és mégis valami kedves íze van, főleg azért bocsátottam meg, mert édesanyáméknál úgy jóvátette, mert én azt nagyon tudtam, hogy mindennél fontosabb, hogy valaki jó legyen már hozzánk ebben az ádáz faluban. S a tanító úr barátsága minden áldozatot megért. Ideges ember volt, nem is csoda; aki nem született erre a pályára, hanem azért végzi mert evvel fizeti meg a szerelem díját, annak nagyon keserű lehet a sillabizáltatás.

De én nem éreztem magam jótanulónak. Inkább az a keserves érzésem maradt, hogy sohase voltam eléggé elkészülve. Igen különös volt hogy az írásomat rossznak találták. Én még ma is emlékszem, hogy nekem igen tetszett az az irka, amelyikben újfajta betűket csináltam. Igen hosszú szárakat húztam a száras betűknek, p, f, g, y, l, t, b: az volt a vicc, hogy a betűk fejét nagyon picire rajzoltam, a szárakat pedig hihetetlen hosszúra... Erre a tanító úr rettenetesen dühös lett, és a fejemhez vágta az irkát.

- Eredj haza, mutasd meg annak a tudós anyádnak, micsoda piszkot csinálsz!

És én nem mertem hazavinni az irkát, hanem ahogy mentem hazafelé a nagy utcán, körül, nem tudom már kinek a kapuja alatt, a bolton túl, egy nagyfejű kapu alatt eldugtam s otthagytam.

Ma is szorongok emiatt. Bűn volt. De annyira féltem a hátul ütő fától, hogy nem mertem hazavinni s az egészen új és szép tiszta irkát, amibe csak egy fél oldal volt írva, bedugtam a kapu alá s elfutottam. Azóta számtalanszor ismételtem ezt a megoldást, mikor ahelyett, hogy bátran és hősiesen elviseltem volna a tárgyalást, abbahagytam a dolgot...

A tanító úr mindvégig elégedetlen volt az írásommal, s azt mondta egyszer: "Akkor lesz énbelőlem püspök, amikor te megtanulsz írni."

El akartam ezt mondani neki akkor este, mikor Jankával ellátogattunk hozzá, de nem lehetett, mert aznap voltunk Tügyön, mikor ez a derék s boldogtalan ember éppen két fiát veszítette el. Most jöttek haza fiai orosz fogságból, s elmentek a Tiszára fürödni; az egyik fuldoklott, a másik segítségére rohant, s mind a ketten ott maradtak... Szegény apa megdöbbentő nyugalommal s tárgyilagosan beszélt róluk. Elmondta, hogy egyik fia, mérnök, éppen Amerikába kapott ösztöndíjat vagy szerződést, már nem tudom. Lesújtott, hogy a tügyi tanító fia Amerikában akart jövőt alapítani, úgy éreztem, ez éppen olyan veszteség lett volna az apának, mint a gyors halál. Ma sem vagyok a szétszóródás híve.

Ott állottunk a feleségemmel a templomdomb alatt, ahonnan az iskolát látni lehetett, míg mindezt elmeséltem neki.

- Nézze, ott fent van a parókia. A, meg arra is emlékszem, hogy választották meg, nagy korteskedéssel, Zitást. Zitás Bertalan volt a pap, nagyon szép, hatalmas, derült úriember. Nagyon jó barátunk volt, ő volt legjobb hozzánk az egész faluban. Zsindelyéknél sokszor volt vacsorán, s morális kritikát keltett bennem, hogy nagyon is kedves volt Erzsi nénémhez. Nem volt ott egy illetlen szó sem, de én a kisöreg, nem helyeseltem, hogy az én szép nénémet annyit simogatja s olyan csillogókat kacag neki. A papékhoz is jártam tejért, s míg megfejtek, fent a szobában képes újságokat olvasgattam. Mert az volt a szokásom, hogy mindenütt elhagytam a kalapot, de mindig megkerült. Egyszer a szilvafán lelték meg, egész éjjel ázott, máskor az utcáról hozta be valaki. De mikor a papéknál elveszett, azt többet nem találta meg senki. Nem tudom, hova lehetett, valószínűleg a cseléd kidobta a szemétre, pedig én, mikor eszembe jutott, azóta mindig tudom, hogy otthagytam. Rémes, hogy már akkor is ilyen hagyogató voltam, ez ma már szinte elviselhetetlen. A ceruza, ha jegyezgetek vele, egy pillanat múlva már sehol sincs. Az idén három irattáskát hagytam el. A nyáron harminc zsebkendőm hiányzik, pedig nem is használok, mert mióta elhagytam a dohányzást, azóta nem vagyok náthás.

A pap meg a tanító, ez a két úr, messze kiemelkedik a múlt ködében. Mind a ketten valahogy a civilizáció és a kultúra hősének tűnnek fel előttem. A sok vad, kegyetlen és kíméletlen parasztság között már abban az időben úgy tűnt fel előttem a két vezető úr, mintha valóban kiválasztott, nemes és nagylelkű embert alakítana a tanulás. A pataki iskola. Először is mind derültek és mosolygók voltak. Tisztán, mocsoktalan ruhában, gondozott fejjel, fehér kézzel, jóllakottan s félelemtelenül jártak-keltek a községben, s ahol megjelentek, minden szem feléjük fordult és éppen úgy felderült, mint ők maguk. Nem tettek ők semmit, gondolom, a faluért, azonkívül, hogy benne éltek s egyszerű hivatali munkájukat kevés ambícióval elvégezték. De a lényük volt imponáló és megnyugtató. Érezni lehetett, hogy magasan fölötte vannak a falunak s nem ér fel hozzájuk az életnek az a sárförgetege, mely bennünket bezzeg teljesen elborított. A biztosított, nyugdíjas állás sugárzott belőlük. Nem is voltak oly garasosak, mint a nép.

A harmadik úr, aki a faluban lakott, a jegyző, ez már egészen más volt. Túl elegáns, idegen típus, vékony és tartózkodó úr volt. Katolikus volt, s már ez is idegenné tette. Szemmel látható volt, hogy nem való ebbe a faluba, s a parasztok nem is mertek közel menni hozzá. Azt hiszem, nekünk külön okunk is volt nem szeretni, mert édesanyám pályázott a postamesteri állásra, de nem ő kapta meg, hanem a jegyző felesége. Mindig úgy mentem a postára, mintha valami félelmes és ellenséges táborba kellene bemenni. De nemcsak én voltam úgy vele, hanem mindenki, akit megfigyelhettem. Hozzánk sokan jártak, egész kaszinó volt a házunk, de a jegyzőre soha jót senki nem mondott, nem is beszéltek róla, kellemetlen volt, hogy jelen van a faluban. Biztos, hogy faji idegenkedés is volt ez.

Ambrus Zoltán hasonlított hozzá, s nekem Ambrus is mindig olyan különös idegen lény volt, akivel nem lehetett összemelegedni, nem bírtam elhinni, hogy debreceni születés.

S ehhez hozzájárult a vallás. A faluban mindenki református volt s ez még fontosabb, mint az, hogy tiszta magyarok. A vallásközösség általában lelki közösséget teremt, de a kálvinistáknál, talán még inkább, mint más felekezetnél. A kálvinista ugyanis nem vallásos, semmi hajlama a bigottériára, vagyis nem él egyházi szervezettségben. Ellenben nagyra tartja azt, hogy ő mint kálvinista, szabad gondolkodó és jogosultnak tartja magát istennel, emberrel szemben valami független, szembeszálló és dölyfös magatartásra.

De már mégiscsak odaértünk Hallgatóék kapujához.

A kapu megújult, mintha új gazda volna a háznál. Az udvar még mindig óriási és öblös, a ház a régi, s ott áll az udvar közepén a nagy görbe fekete asszony, Eszter néném, Pallagi Eszter, s mosolyog ránk, mikor feleségemet bemutatom, mintha még a mosolyt is fösvényelné. Minek jöttek ezek, azt jelenti a mosolya, csak enni.

- No, gyertek be.

Bemegyünk a tiszta sötétes konyhába s onnan jobbra az "első házba". Ugyanaz a nehéz talajvizes szag. Hallgató bácsi meghalt. Mikor, szegény?

Eszter néném a fekete kendőjének a csücskét, ahogy illik, könnytelen szeméhez emeli s a legtárgyilagosabb nyugalommal beszél róla. Egyáltalán oly kevés szavú s visszafojtott hangú. Ezt én azelőtt méltóságnak tekintettem. S én igazán nagyon szerettem ezt az Eszter nénémet. Ő semmit sem tett azért, hogy szeressem, de rossz sem volt hozzám. Olyan volt, mintha a fösvénysége csak felvett ruha lenne, s csak azért, mert folyton meg van ijedve, hogy kieszik, elhordják, tönkreteszik, de ha éppen nem gondolt a borzalmas szerencsétlenségre, hogy aggkorában éhen kell halnia, akkor nagyon kedvesen tudott rám nézni a fekete szeme. Picit mintha önmagát becsapná, hogy kiszolgáltatja magát, hogy tudja, nem célszerű, de mégis nem állhat ellent, jónak mutatja magát ezzel a rokongyerekkel szemben, aki isten ments, még elpereli a birtokát egyszer, ej, ravaszok ezek, nagy zsiványok, jönnek a jussért.

És azzal otthagyott bennünket kettőnket a szobában.

Kiment, egy szó nélkül, nem magyarázta meg, hova megy. Már volt legalább két óra, fél három, s mi ott ültünk egymás mellett a karoslócán, az udvari ablak alatt.

- No most nézzen körül, szívem, ez a tipikus parasztház, ezek a parasztok, ezek a magyar gazdák. Ilyenek az egész országban, mindenütt, ahol tiszta magyar kálvinista a lakosság.

Janka körülnézett, s feltűnt neki, hogy néhány fénykép van a falon. Felállott, megnézte azokat.

Én is odaállottam. Úri rokonok, mondtam. Úgy látszik, ezek is kaptak a Kérészy vagy Zsindely, vagy tudom is én miféle lányoktól s csudálom, hogy a falra rakták őket, mert ez igen nagy megbecsülés. Azelőtt, mikor még ritka volt a fénykép, más kép a falra nem került, csak Kossuth Lajos, Petőfi meg a katona fiunk huszárképe, amire fel van ragasztva a fiú feje. Idegen nem lehetett oly becses, hogy feltegyék; akit magyarázni kell, hogy kicsoda, az nem kerülhetett a falra. Ez olyan erős bennem, hogy még az is meglepett, mikor egy dunántúli plébánosnál a grófjainak nagy képeit láttam a falon. Alföldi érzéssel nem tudtam belehelyezni magam abba, hogy idegen arcok ott lehessenek a lakásban, hacsak nem a művészi közömbösség rakta fel. Azt hiszem, a tökéletességig ki van fejlődve a magyar életben a családi szentély fogalma. Azért nem lehet közéleti hatást elérni, mert ez az utolsó mentsvára a magyarnak. Ide bemenekül a köz elől.

Eszter néném csak nem jött be, volt időnk filozofálni.

- Három nagy probléma van, ami a szüleim életét számomra szimbolikussá teszi. Első az elszegényedés kérdése, a második a fölemelkedésé és a harmadik a gyermek.

Édesapám elszegényedett. Ennek igen egyszerű oka volt: fantáziája volt. Képes volt költői módon erős képeket festeni saját maga elé, s amit így megálmodott, készpénznek vette. Csak rágondolt, hogy jó volna elvenni az özvegy papné lányát, mert annak van tizenhat hold földje, s így neki rögtön lesz huszonegy. Repülve, rohanva, lángolva hajtotta végre. S mivel a véletlen közrejátszott, legfőbb véletlen, hogy a lány anyjában kapott szövetségest - sikerült is.

De ahogy ez megvolt, már új álmok rajzottak benne. Malomvásár, minden ok és cél nélküli föld- és falusi házvásárlások. Vásárolni csak azért, hogy vásároljon. Mint valami gáznemű, ki akart terjeszkedni. Ha az mind sikerül, amit álmodott, az egész Csécsét egy-kettőre bekapja. De már a terjeszkedés lázában a messze távolra eresztette ki képzeletét, s gépet vásárolt, s a hólyag akkorára nőtt, hogy ki kellett pukkadnia.

Mintha a kultúra hiánya tette volna féktelenné a hitét a képzeletben. De másokat meg a kultúra hiánya zárt be a mozdulatlan vagyonőrzésbe...

Az édesapám elszegényedését mindenesetre a fantázia építetlen légvárainak összeomlása okozta.

A mély szegénységben egy ideig stagnált. Semmi nélkül maradt, s minden eszköz nélkül kellett folytatnia az életet. Semmit sem tudott. Ács lett, s meg sem tudta fogni szabályszerűen a fejszét. Vállalt és nem tudott számolni. Tudott összeadni és szorozni, de már kivonni és osztani nem olyan pontosan. S nem tudott szakszerűen gondolkozni. Még húsz év múlva is minden esetben előfordult, hogy fontos tételek hiányoztak a költségvetésében, s csak akkor kapott a fejéhez, mikor már kellett az anyag az építésben. Ez nem volt egyszerű tudatlanság, hanem az a sajátos törekvés, hogy el kellett hanyagolnia a tételeket, hogy a legolcsóbb árajánlatot tehesse. Mert ahogy a legelső vásárlásnál nem számított ki semmi nehézséget és akadályt, úgy volt mindvégig. Ragyogó fantáziákban élte le egész életét és a sötét színek csak az élet folyamán tűntek fel. Hihetetlen könnyen vállalkozott a leghosszabb utakra, s nem volt a zsebében annyi pénz, ami a vasúti jegyre kell; milyen könnyen vágott neki a Ludovikától a Keleti pályaudvarig. Nem kellett neki villamos; ment gyalog s kilyukadt a Rókusnál, de onnan már egész közel volt a Keleti.

Ez is valami magyar fantázia. Így szoktak a pusztán elindulni. A futó betyár lóval nekivág a Tiszán át. Nem törődik vele, nem kerül-e szembe lovaspandúrral. Ha az ember nagyon sokat aggodalmaskodik, el se kezdje, úgyse lesz semmi. "Mi kell ahhoz? - mondta édesapám, mikor megvettem a lányfalusi kertet - csinálok neked egy sufnit, hogy a szerszámot be tudd zárni, meg eső elől behúzódhass. Húsz koronából meglesz az egész." Százhúszból se lett meg, de azért mégis jó volt az ötlet, s az is igaz, hogy ha azt mondja, hogy százötven korona kell rá, akkor nem mertem volna belemenni, hogy egy sufnira annyit kiadjak, még ha azt mondta volna is a végén, hogy látod, nem is került annyiba, csak százhúszba.

Fantázia nélkül ottragadt volna szépen a csécsi sárban. De evvel a tügyi sarat is meg tudta gázolni, mert addig, addig, hogy egyszer csak megtanulta a mesterséget s egyre nagyobb istállókat vállalt. Egyszer már egy húszöles birkaaklot csinált valahol a kinyizsi határon, ott voltam nála. De a felvirágzás akkor kezdődött, mikor Mád leégett. Akkor annyi munkája lett: "Fiam, mindenki azt akarta, hogy én építsem fel a házát. Nem is tudott jól aludni, akinek nem én csináltam meg a fedelet a feje felett." Ezen aztán úgy kacagtunk, de olyan boldogan. Voltam is nála Mádon. Édesanyám egy hajnalban felsusogott: "Siga, siga, siga, fiacskám, ébredj fel, siga..." Itt zsizserél a fülemben maig a hangja, oly furcsán mondta, siga... zsigának is, de akkor úgy, erős essel. Ha rá akartam emlékezni Debrecenben a nagy boldogtalanságok idején, elsusogtam magamnak, az ő hangján, hogy siga, siga... és boldogan sírtam.

Ez a mádi út nagy-nagy emlék... Nyár volt, gyönyörű hajnal... Egyedül, gyalog, egy kis szervétába kötve volt valami nagyon finom ennivaló, rántottcsirke és túróslepény... Gondolom, csak arra való volt, hogy édesapám érezze, hogy gondolunk rá. Ételnek nem sok volt, vinni igen alkalmatlan. De az is lehet, hogy azért kellett elmennem, mert a levél, amit vittem, valami végrehajtás vagy más bírósági idézés volt. Még ekkor is folyt a miskolci per a tüzesgép miatt... No meg az apám mindig bőviben volt a pörnek.

Az út eleinte nagyon kedves volt, legjobban éppen az tetszett nekem, hogy egyedül mentem. Egyedül a kisfiú a nagy pusztán. Körös-körül mérhetetlen, beláthatatlan síkság, mind megművelve, bevetve, gazdag termés, búzakeresztek végtelen sora, én már akkor olvastam Petőfit. Édesanyámmal együtt olvastuk, s tudtam, hogy a puszta a szép. Édesanyám külön megtanított rá, hogy szépnek kell tekinteni azt a tágas végtelenséget, amely vékony földből és óriási égből áll. S ebben a mindenségben hogy kocogott vékony lábain az a kis suta fiú. Sárga voltam, mint egy kínai és görbe, minden könyök, térd, bütyök kiállott bennem, még mindig beteg voltam, tudja, szívem... s betegen is mentem be a kollégiumba... az első negyedévben 187 órát mulasztottam, igazoltan persze, s nagyon gyenge bizonyítványt kaptam karácsonykor s mikor hazajöttem, Gyula bátyám azt mondta, hogy "ne küldjétek vissza ezt a gyereket az iskolába, csapjátok ki a malacok közé", s én sírtam, nem akartam kimaradni, szégyelltem, hogy ha jövőre visszavesznek, mindenki azt fogja mondani, hogy ismétlem az osztályt... De itthon maradtam, s a tóban gyógyultam meg. Majd megmutatom magának a tót, úgy hívtuk, a Gránárium-tó, olyan vastag fekete sár van benne, hogy alig lehet lemosni az embernek magáról és sok-sok vízitök. Gyönyörű fehér virága volt, sárgabélésű. Lótuszfaj, a magyar lótusz. S képzelje, úgy meggyógyultam, hogy azóta nem voltam beteg. De igazán, én azóta máig nem voltam beteg, lázat nem éreztem, s semmi szervemnek semmi baja nem volt, kivéve, hogy ez a trombózis jött, de ez nem betegség, ez baleset, ugye?

Na igen, azt akartam mondani, hogy három probléma volt, amiben szimbolikus nekem az én szüleim élete: az elszegényedésben és a meggazdagodásban és a gyerekkérdésben.

Az elszegényedést már érti, a meggazdagodás, ha nem is következett be, csak azért nem, mert az a különös ok, ami az elszegényedést okozta, állandóan fennállott. Édesapámat abban a pillanatban, ahogy a legminimálisabb pénz megmaradhatott a kezében, a fantáziája azonnal elragadta, és rögtön belefogott egy akkora vállalatba, amihez az a pénz semmi sem volt. Képtelen volt kivárni, míg valami jelentékenyebb summára tesz szert, s hogy avval valami megfelelő kisebb vállalkozásba menjen, amin megint kereshet, s így gyűjtögethet valamicskét... Nem. Ő két fillérrel százforintos vállalatot és száz forinttal tízezerforintost akar kezdeni. Foglaló. Az az árverező volt, aki csak a foglalót tudja letenni, de a felvert árverési tétel árát soha kifizetni nem tudja. S képes rá, hogy bedobja az egész, kezében levő summát, abba a licitációba, "majd eladom", fő, hogy megvegyem. De ha megveszi, kisül, hogy semmi sem változott, otthon nincs ennivaló, neki egy zsák lisztet kellett volna venni, nem ötven hold földet. Odavész a foglaló, s egy csomó perköltség származik az át nem vétel miatt.

És mégis voltak édesapámnak kvalitásai, amelyek a meggazdagodáshoz vezethettek volna. Elsősorban is az, hogy igazán vállalkozónak született. Hihetetlen rábeszélő képessége volt. Később még Budapesten is el tudta érni, hogy a legnagyobb építészek adtak neki munkát, s magánembereknek villákat épített Mátyásföldön, Budán s másfelé, sőt magán Budapesten ötemeletes házat. S mikor a legnagyobb vállalata volt, akkor is csak éppen a legszűkebben tudta ellátni a háztartást. No, de nem ez most a kérdés, ez az ő üzleti rendszerének a következménye; a rezsiköltséghez tartozott, hogy mindenben annyira gavallér volt, amennyi pénz éppen volt a zsebében.

Másik kvalitása példátlan szorgalma. Soha életében nem pihent, csak ha nem volt munkája. Mindig a legnagyobb lázzal és hévvel dolgozott és dolgoztatott. A legnagyobb munkabért fizette, de a legnagyobb teljesítményt is kívánta. Saját maga még hatvanéves korában is megfogta a lapátot, s láttam, amikor a Hársfa utcában valami átalakítást csinált, s szombat este maga hányta ki a törmeléket az udvarról a stráfkocsi elé, hogy vasárnap reggel a kis kávéház nyithasson.

Szorgalmához a szakértelmet pótló buzgóság járult, hogy a vállalt munka tökéletes legyen. Mikor már belefogott az építésbe, egyáltalán nem számított neki a szerződés. Ott meg kellett venni, tenni mindent, hogy mindenki meg lehessen elégedve vele. Ez a legjobb hírnevet szerezte neki, csak ott ne lappangott volna, mindig az, hogy pénzügyileg sötét árnyék, sűrű felhő borult a vállalatra.

Szóval, nagyon meggondolatlanul csinálta szegény, olcsón vállalt s drágán épített. Örömet akart szerezni a vállaláskor is meg az átadáskor is. S ez nem ment. A különbözet az ő nyakába szakadt.

De mi lesz már evvel az ebéddel? Jöjjön, nézzük meg. Nem kell ezektől félni, emberek ezek, magyarok és kedvesek: rokonok!

Janka ugyanis kicsit félt a falutól. Nem értette meg, hogy ha én annyi rosszat mondok róluk, azt nem úgy kell venni, hogy ő aztán féljen tőlük. Az én morgásom, zörgésem a legnagyobb indulatban is önszeretet volt: bennük magamat szidtam, hogy ne dicsérjem magam. Mikor az ember a bölcsőben a kis unokájának azt mondja, hogy: te büdös köjök, de agyonváglak, jaj, de megeszlek - ez nem azt jelenti, hogy agyon akarja vágni, se azt, hogy valósággal meg akarná enni, mint a szintén nagyon szép kismalacot, csak azt, hogy az ember az ellenkező túlzással fejezi ki szeretetének legmagasabb fokát... Mikor én a tügyieket szidom, bennem szeretet és irigység és igen nagy nagyrabecsülés is van, mert az a szegény kis Csécse olyan, mintha bárányok laknának benne - ez a vad Pthrügy pedig, mintha farkasok, tigrisek és oroszlánok barlangja volna. S a gyermeknek jobban imponálnak a ragadozó fenevadak, mint a bégető szelídek.

De ehhez valósággal bele kell születni, bele kell nőni és atyafinak kell lenni, hogy valaki otthon érezze magát ebben a farkastanyában. Énnekem lehettek akármilyenek, én fesztelenül hazai levegőt éreztem, s talán nem is esett volna jól, ha nem annak találom, amilyen. De Janka másfajta emberekhez volt szokva. Az ő Mariska nénije, ott fent Gömörben, aki megfelelt például az én Eszter nénémnek, az nem így fogadott, az annyit beszélt, nevetett, mulatott, hízelgett, körülvett, egy pillanatra magunkra nem hagyott volna. S végeredményben éppen olyan krajcáros és kicsinyes parasztasszony volt, mint ez. De a külső megnyilvánulás más volt. Szláv vér? Vagy inkább a társadalmi berendezkedés?

Eszter néném csakugyan a pitvar-konyhában volt és már égett egy kis szerencsétlen tűz, s egy fiatalasszony már kopasztotta a két csirkét. Kisült, hogy az asszony a lánya, Eszter volt. A kis Eszter. Mikor én Tügyről elmentem, 1890-ben, mintha épp akkor született volna, öreg szülők mérgére, jó későn, Trézi után tíz évvel, most kész meglett asszony. S milyen tügyi!... Mint az anyja volt abban az időben. Nem jött be üdvözölni a pesti rokonokat, hanem kintmaradt a konyhában, s kopasztotta nekik a csirkét. Én aztán nem csináltam teketóriát, ott csókolóztam össze vele a csirketoll-szagú forróvíz felett.

- Eszterkém, Eszter fiam, kicsi Eszter...

S egyenként eldicsekedtem a feleségemnek minden hirtelen feltoluló emlékkel, s a szemünk előtt minden tárggyal, mert egész furcsa, de a helyszínén csak úgy kibomlottak az emlékek, s engem lepett meg legjobban, hogy itt mindent mennyire ismerek, s milyen sokszor kellett nekem itt lenni, hogy ennyire otthon vagyok.

De nemcsak a tárgyi emlékek, hanem a szeretet élményei is; csak úgy kiforrtak a szememből a meghatottság könnyei. És valóban én nagyon szerettem azt a szegény Hallgató bácsit, aki olyan lármás és beszédes volt, s mindig kurta ködmönben járt, jó ócska báránybőr ködmönben, ami mindig rongyos volt a könyökén, s kifordult a fehér bárányszőr, piszkosan, sárgán, de valahol mindig rongyosan. De büdös volt. Fene büdös tud lenni a birkabőrruha. A fején meg egy fekete birka hullájának bőrdarabja volt, amit sipkának hívtak, s azt begyűrve viselte, nem hegyesen. Eszter néném ilyen volt, mint most, s ez nekem az igazi magyar asszony, ebben az apró fehérmintás fekete kartonban, így elkopottan, lógó hosszú szoknya, leszorított s beesett mell és a szemébe húzott fekete kendő.

Az ember arra büszke, amije van, ahogy van. Ha sok van, arra, hogy milyen bőség van - ha kevés, akkor arra, hogy kevéssel beéri. Én mindig büszke voltam arra, hogy az én népem annyira puritán. Egy szebb darabot meg nem vettek, nincsen se tányérjuk, se edényük, dísznek, csak ami a legszükségesebb. Mindenben a legprimitívebbet, a díszítés nélkülit s még csak nem is a legjobbat szerezték be. Olcsó legyen, ez a fő. S mind azért, hogy minél kevesebből megéljenek, tehát minél kevesebbet kelljen dolgozniok. Édesanyám mindig mondta, hogy ezek a tügyiek ingyen élnek. Hogy Csécsén mennyit dolgoztak az emberek, megszakították magukat a munkával. De ezek? Ezek már csak kaszával aratnak, amit isten elleni véteknek tartottak Csécsén, ott még sarlóztak és minden szálat párhuzamosan fektettek egymáshoz a kévében, hogy egy búzaszem ki ne hulljon. De ezeknek a férfiaknak mindig volt ráérő idejük. Ezek eljártak beszélgetni, megállottak az utcán és órákig eldiskuráltak, kocsma is volt. Több földjük volt és jobb földek. Kevesebb munkával is meg lehetett élni.

De amilyen locsogó kedves ember volt Hallgató bácsi, olyan szűkszavú, hallgatag volt az özvegye, Eszter néném. Csak kérdésre felelt, akkor is csak a legrövidebben. Harapófogóval kellett kihúzni belőle minden szót. Janka zavarban is volt, azt hitte, nem látják szívesen. Én csak biztattam, hogy ez semmi, Tügyön ez így szokás.

Hanem mondhatom, nem kis erőfeszítésbe került vigasztalni szegénykét és ébrentartani benne a látogatás számára a kis örömet. Nem kívánkozott közéjük, nem kívánta meg az én gyermekkoromat ezek közt a rideg kálvinisták közt, inkább megsiratott.

Végre aztán elkészült a rögtönzött kis ebéd. Lehetett öt óra, mikor enni kaptunk, már majd kiesett a hasunk. De hát itt paprikát nem termelnek, retket, semmit, ami növényi. Itt nincs még ma sem gyümölcs, s ki kellett várni a szabályszerű főtt ételt.

És ebédre semmi más nem volt, csak megsütve a két csirke. Azt feltálalták elébünk, kenyérrel és sóval s nekünk meg kellett elégedni.

Még azt se, hogy odaült volna Eszter néném, hogy velünk egyen, vagy a lánya, Eszter. Nem, ketten maradtunk, magunkban az üres szobában. Igazán égett az arcom a szégyentől értük. Minden gyermekkori emlékérzés visszajött. Úgy tettek a nagynénémék, mintha harmincöt év után egyszer eljöttünk volna hozzájuk jóllakni, de ők nem hagyják magukat kizabáltatni.

Janka nem akart enni, én csak azért is gyűrtem magamba, a csirkeszárnyát rágcsáltam. Akkor Janka rámutatott a tálra, s végigszámolta, ami be volt tálalva.

A két csirkéből minden húsos darab hiányzott. Se mellehúsa, se combja nem volt egyik csirkének sem.

Ez aztán mint valami csodálatos, valami rendkívüli égi jel, úgy tűnt fel nekem.

A fösvénységnek ezt a klasszikus megnyilatkozását semmi fantáziával nem tudná író kitalálni. Ezt csak az élet tudja produkálni.

Ettem valamit, de Janka képtelen volt.

Éppen távozni akartunk, mikor megérkezett a vő. Maros Sándor, a kis Eszterke ura. Hatalmas és vidám fekete ember jött be, mint valami tüzes ménkő. Azonnal megtelt a szoba elevenséggel, lármával és vidámsággal. Rögtön ebédet hoztak neki, egy percnyi várakoztatás nélkül, s nem csirkét, hanem ebédet. Nem tudom, mit, főtt ételt, levest, tésztát, főzeléket, szóval amivel élni szokás a falun. Ő azt hitte, mi már ebédeltünk, mert az edény ki volt hordva az asztalról, s nagyszerű étvággyal falatozott, s én bután haragot tartottam a nagynénémmel, s emiatt nem kértem az ételéből, de nem is kaphattam volna, csak ha osztozni akar, mert egy falattal sem volt több, mint ami neki elég volt.

Azért nagyon mulattatott, hogy ez a száraz, keserves, savanyu faj ilyen vérbő, egészséges és ropogó férfit kapott: a természet gondoskodik a felfrissülésről? Nem falubeli volt a vő, nem tügyi, ez sokat megmagyaráz. Valahonnan a szomszéd falukból.

Maros Sándor aztán mindent kipótolt, amit az asszonyai beszédben megtakarítottak, s rögtön vállalkozott, hogy vezet tovább a rokonokhoz.

Szégyelltem magam, hogy engedtem, hogy így kibabráljon velünk a szeretett s egyetlen nagynéném. Nagyapám egyetlen fiútestvérének első házasságából származott lánya. Mert ez is számít: nagyapám bátyjának, Istvánnak három felesége volt, de igazi gyerekeknek csak az első házasságbelieket tartották, a harmadik házasságból való Julcsa néném már csak inkább olyan sajnálkozva tudomásul vett rokon volt, pláne, hogy az ura, a ragyás, kellemetlen Szőke Józsi, a betyár hírű öreg Szőke Józsi fia is úgy bánt vele, mintha méltatlan lenne. Pedig ez volt az egyetlen asszony a faluban, akit édesanyám igazán szeretett, gondolom csöndes, szelíd lelke és a sok szenvedés miatt.

Biz a tügyi ebéd után éhesen mentünk tovább rokonlátogatóba.

 

ÚJJÁSZÜLETETT A FALU

Hallgatóéknak két lányuk volt. Az idősebbik, Trézi, velem volt egyidős, együtt jártunk iskolába. Inkább idősebb lehetett nálam egy évvel, mert érettebb volt, mint én, egész gondolkodása komoly volt és anyás. A kisebbik olyan késői gyümölcs volt, akkor született, mikor én már költözőben voltam Pthrügyről a kollégium felé.

Én ugyanis már arra születtem, hogy kollégiumba menjek. Édesapám csak azt sajnálta, hogy anyám nem egy tízéves fiút hozott a világra, hogy minél hamarább iskolába adhassa. Nem azért taníttatta ki a három sógorát, hogy a saját gyerekeiről elfeledkezzék. Nem lehetett oly nehéz élet, s nem lehetett oly kevés pénz a világon, hogy ő ezeket a büszkeségeit föl ne emelje a saját élete szintjéről egy magasabb és "boldogabb" régióba. Édesapám nem is élt e nélkül a vágy nélkül. Ha már ő maga nem tanult s csak úgy kerülhetett közelebb a falu elejéhez, hogy beházasodott az úri világba, a fiait föltétlenül behordta oda.

S most itt felvetődik az a nagy probléma előttem, mit is jelent az iskola a falunak.

A népiskola nem a falué. A hatosztályú, vagy a jövőben remélhetőleg mihamarább felállítandó nyolcosztályú népiskola nem a falusi lakosság gondolata, találmánya és követelése. Ez állami divat, az európai kultúrfokkal vált kötelezővé, azt lehetne mondani kényszerintézménnyé. Ezt adták a falunak s csendőrrel tartják fenn a használatát. Bármilyen furcsa is, az én időmben még a leghatározottabb ellenszenv volt a népiskola ellen, s ha nem büntették volna a szülőket, akkor minden ürügyet felhasználtak volna, így is kitaláltak mindent, hogy ne küldjék a gyereket az iskolába. Ha a cipő rongyos volt, vagy ha egyáltalán nem volt, már elég ürügy volt, hogy ne jöjjenek a gyerekek. Ha otthon munka volt, szó nélkül otthon tartották a gyereket, akinek a falu törvényei szerint minden napra s minden percre megvan a maga beosztása: "agyonverlek, te büdös köjök, ha nem vigyázol a bornyúra." Már négyéves gyerekre rábízták egy bornyú legeltetését.

Ezzel az ősi renddel szemben állott az uraknak az a parancsa, hogy iskolába kell járni. "Mit kínozzák azt a szegény gyereket!", sopánkodtak az anyák. S az iskola mindenféle himlőnek, náthának, torokfájásnak valóságos melegágya. Még az édesanyám is elengedte volna ezeket a gyermekbetegségeket, amelyek ha beköltöztek a családba, lefektettek bennünket, úgyhogy minden télen heteken át kórház volt a lakás. Az iskola ugyanis semmiféle higiénikus védelemmel nem volt ellátva. Ott szorongtunk a szűk padokban egymás mellett, s a taknyosok megfertőzték a tisztákat. Zsebkendője az egész iskolában csak két-három gyereknek volt, azt csak dísznek és fényűzésnek tekintették s csak vasárnap kaptak a gyerekek, hogy a templomban hetykélkedjenek vele.

A fiúk úgy tették a zsebükbe, hogy kivirítson, a kislányok pedig egy szál virágot tettek a keményre kivasalt kis zsebkendőre, s úgy tartották az ölükben. Ha az istentisztelet alatt valamelyiknek annyira szüksége volt rá, hogy már nem tudta szipogással tartani, akkor felemelte az alsószoknyácskáját, és annak a sarkába törülte az orrát. De hogy akár fiú, akár lány a zsebkendőt ilyen szennyes célra használja, azt nem volt szabad, azért akkora pofont kapott volna odahaza, hogy még.

A nép tehát szabotált, s a tanítói kar még ebben az időben a kisebb falvakban tanultságnélküliekből állott. Pthrügy nagyobb község volt. Tamás tanító már okleveles volt, de az utóda nem készült a tanítói pályára és nem is volt szenvedélye a tanítás. Inkább a gazdálkodásban használt fel bennünket. Mi gyomláltuk a kertjét, sőt a gazdagyerekeket a mezőre is kivitte könnyebb gazdasági munkára.

Az azonban, ha egy gyereket magasabb iskolába vittek, már nem hatósági kényszer, hanem egyes családoknak felfelé törekvéséből támadt. Ezek a családok igen ritkán kerültek ki a földművesek közül: ez a lesüllyedtek újra feltörekvése volt. Mint a mi esetünkben is. Már a nagyapám, Pallagi József kitaníttatása is az ő nagyapjának, a bevándorlott nemesnek hagyományát bizonyítja s lánya, édesanyám ezt a hagyományt folytatta. Érdekes példa arra, hogy a szellemi hatás hogyan ragályozódik, az, hogy a község bírája, a legtipikusabb falusi bíró, akit valaha is láttam, magas, vörös, egyenes derekú, botos bíró, egész arisztokrata, arra a hírre, hogy az apám kollégiumba küld, ő is beadta a velem egy osztályba járó fiát - mert sánta volt egy kicsit, tehát gazdasági munkára nem alkalmas. Sőt azt hiszem a későbbi fiait is mind kitaníttatta. Egy fiából képviselő, majd főispán lett. De az első gyereke otthon maradt gazdának. Rajta kívül azonban több parasztgazdáról nem tudok, aki ebben a faluban iskoláztatott volna fiút.

Ma az iskola általában meglepő magas nívón áll. A tanítói kar kitűnő, s már a legparányibb község is megkapja a maga szakképzett tanítóját. A nép azonban még mindig ellenáll, ha nem is olyan mértékben, mint az én időmben. Ez az ellenállás sem jelent mást, csak azt, hogy az iskolázási korszak után a gyermeknek többé nincs alkalma a legcsekélyebb önképzésre és továbbtanulásra sem. Ellenben a magasabb iskoláztatás vágya már igen erős. A népnek egyre szélesebb tömege jön rá, hogy sokkal jobb úr lenni, mint paraszt. "Nincs a parasztnak semmi becsülete" - mondják. Az alföldi tanyák gyereknépe most megindult, és a vasutak s mezőgazdasági kisvasutak, villanyosok, autóbuszok özönével szállítják be a polgáriba s más középiskolába a gyermekeket.

Ezt azonban, úgy látom, nem az elemi iskoláztatás fejlődése idézte elő, hanem az általános szellemi áramlat, mely a magyar falvakat elfogta.

Ott értettem meg, Hallgató Trézinél.

Szegény Trézi megöregedett. Mi ketten olyan tréfáló viszonyban voltunk - senkivel oly testvéri és bensőséges barátságban nem voltam gyerekkoromban, a saját testvéreimmel sem, mint Trézivel. Sovány és vékony arcú lány volt, halvány hússzínű bőre volt, s finom szája és igen okos szeme. Úgy megértettük egymást, még a gondolatát is a másiknak, s azt hiszem soha erotikus irányú valami nem támadt köztünk: igazán a szellemi egyenrangúság öröme volt ez, mint Emmával, a keresztapám lányával, aki különben hasonlított is Trézihez. Ez azért látszik most érdekesnek, hogy ezzel a típussal később nem is igen találkoztam: talán Máriában volt valami ebből a kemény, élctől szikrázó s így külsőséges elmejátékból.

- Hűj, de öreg lettél - kiáltottam rá Trézire, mikor valóban egy egész öreg sovány asszony esett a nyakamba s csókolt össze. - Hova lettek a fogaid?

Tele volt a szeme könnyel a váratlan találkozás örömében, s könnyeken át nevetett rám:

- De te éppen olyan vagy, mint vótál - mondta nevetve -, egy cseppet sem öregedtél.

Ez biztos, hiszen csak huszonöt éve, hogy nem találkoztunk.

Nagyon finom volt ez a drága Teréz: nem hiszem, hogy valaha megsértett volna, s mégis mindig fizetett.

Kisírtuk magunkat, s Janka csak nézett.

- Hát ezek a kisasszonyok kicsodák? - néztem körül a rózsakoszorún. Egész sereg finom, karcsú, babaarcú, rózsaszirom szépségű úrilány volt a szobában.

- Ezek az én lányaim.

Életemben itt döbbentem először rá a magyar falu átalakulására.

Ez aztán tökéletesen átalakult, ez a nép. Trézi olyan iparosasszonynak látszott, városias, de még ő is parasztasszony volt a lányaihoz képest. Trézi még kapált a mezőn s a kertet maga művelte, mosott, súrolt, tapasztott, felmázolta a földet, szóval az volt, aminek élete kerete rendelte. De a lányai mintha mind budapesti trafikos kisasszony vagy manikűr vagy pénztárosnő, tehát tisztán városi ízlésben nőtt, s meglepően harmatosan finom jelenség lett. Erzsébet, Terézia, Etelka, Eszter, a nagyok s a kicsik, mindről messze látszott, hogy ezek már kisujjukat sem dugják a földbe, egy sem kapált soha életében szakmányban végig egy napot.

Talán még némi iskolájuk is volt, erre nem emlékszem, de hiszen az iskola csak annyiban járul hozzá az úriassághoz, hogy ott hatással vannak egymásra. Nem a tudomány teszi az úriembert, a modor. A Szakolczai-lányok rózsabokorban csicseregtek körül s tele volt a lakás politúros bútorral, s a ház is akkor épült, s még nem is volt kész. Kisvárosi homlokzatos ház volt, az utca felől vasredőnyös boltajtóval. Valami boltot tartottak már fenn.

Hű, de elmúlt a Hallgató bácsi kilyukadt ködmenének a színe-szaga ebben a ma valósággal élő s nemcsak holmi áloméletben. Eszter néném még ott van a régi házban, a régi szagok közt, de ha egyszer meghal, biztos, hogy Maros Sándor azt is újjáépíti.

- De hogy kerültök ide a főutcára, te Trézi?

- Elpereltük Cihat Esztertől.

A régi Pallagi-porta felét elperelték s oda építettek új házat.

Cihat Eszter! Még élt, Pallagi István bátyámnak az özvegye, a betyár fekete asszony.

- Te meg elperelhetnéd a telek másik felét, Zsiga te.

Erre az egész család összebújt: ebben még a régi parasztvilág, hogy a lányok tökéletesen részt vesznek a családi tanácsban. A hároméves gyerek már tudja, hogy mennyi jussa van a földből az apja után. S beleszól.

Borzasztóan mulattatott, hogy meg akarnak tanítani rá, hogy milyen címen, milyen fokon, ágon van nekem s az összes Móricz-gyerekeknek jussa a Pallagi-telekhez és a földekhez.

Ez is még a régi Tügy - bár a nevét ma már Prügynek írják s mondják: "Andrássy Gyula megvette a Szirmay-fődet, ezerötszáz holdat, mikor aztán belügyminiszter lett, ő lökte ki a falu nevéből a th-t." De a falusiak szívéből nem dobhatta ki a két betűt: a fösvénységet és az irigységet.

Nagyon kedves volt, minden nagyon jóleső, de Janka kijelentette, hogy nem hál meg ebben a faluban. Kocsink ott állott a Zsindelyék udvarán, s este elmegyünk.

Mikor kimentünk az utcára, már az egész falu tudta, hogy kik vagyunk, s hogy itt vagyunk. Átmentem Cihat Eszterhez. Hűj, de harapós és komor volt, hogy így meg mertem sérteni hogy először Hallgató Trézinél voltam, az elperelt telken épült házban.

De én nem térhettem ki, Maros Sándor nem is tudtam hova vezet. Persze nem mentegettem magam, nem toltam azokra a bűnt, akik közül senki sem kísért be, csak a szomszéd telken, a kerítésen túl, lesték mi történik...

- Nézze, szívem, itt úgy van minden, változatlanul. Ezen a nagy kapun kellett bejönnöm a veszekedett, harapós kutyák közt, s ott hátul a sötét istállók... Ott fejtek... A szobák, a sötét ősi szobák. Kis ablakok. Százötven éves ház, ezt még valószínűleg az első Pallagi-ős építette, vagy a Bökönyiekről maradt, nem tudom... De úgy tartotta a család, hogy Pallagi István ősatyánk "megvette a legnagyobb házat telket s földet és akkor megházasodott". Most egy fekete, vad asszony lakik benne, egyedül elkomorodva. Megsúgtam Jankának, hogy szeretném megkérdezni, emlékszik-e még Eszter néném Seres Marcira? Aki miatt az ura egy éjjel összetörte, úgyhogy nyögve vonszolta magát hozzánk: "Erzsi, Erzsi, itthon van az urad? Nincs? akkor eressz be..." Többet sose jött hozzánk, s azután sem adott pénzért egy csupor tejet.

Hősköltemény hősei ezek, akik élnek. Vajon a maiakból is epopéa nő egy félszázad múlva?

Dehogy, legfeljebb bűnügyi riport.

Hidegen búcsúzott tőlünk Eszter néném, Cihat Eszter, ki tudja, talán máris értesítették róla, hogy "el fogom perelni" a maradék földjét.

Mikor kiléptünk az utcára, mintha csak megmozdult volna a méhkas. Csak úgy rajzottak ki a kapun. Itt a Nyiri nagy porta, mellette a szegény Drofti, már bizony nem él az öreg Drofti bácsi, Széljankó, aki Königgrätzet elvesztette, ő látott olyan méheket talián országban, mint egy juh. "Hát a kas, milyen volt, amibe laktak?" - kérdezték tőle. - "Hát az, ecsém, csak ojan, mint a rendes kas itthon."

Szemben a Die-porta, Droftin túl Darabosék. Darabos Borcsa, akinek a nevét, mikor legelső karácsonyra hazajöttem Debrecenből, meg kellett mondani latinul. Nem tudtam, de kivágtam magam, azt mondtam: Barabábel... El voltak ragadtatva tőle.

Tudja isten, csak úgy borult a nyakamba a sok nő és férfi: Zsiga, Zsiga! s mint egy menet rajzottak utánam...

Janka egész életében emlegette szegény, hogy ilyet soha nem látott, s el sem tudott képzelni, hogy valakinek az egész falu rokona legyen. Ez az egy imponált végre neki az én életemben.

Most kaptam a református lelkésztől egy remek kimutatást: a község anyakönyve alapján egy származási táblát, 1794. február 9-én esküdött Pallagi István nemes Bökönyi Zsuzsannával. Ebből a házasságból a mai napig, tehát 1938. szeptember 1-ig, 142 év alatt 246 név kapcsolódott egy családdá. Legvitézebb gyerektermő mindvégig a Pallagi-család maradt, amely 45 férfiút, 24 nőt szült világra. Ez a Pallagi-had negyven családdal házasodott össze helyben. A faluból házasság útján elszármazottakról semmi hír. Amerikába egyetlen legény ment el. Így egy kis faluban valóban olyan vérkeveredés és vagyoni szövetség állhatott elő, mely csaknem az egész lakosságot bekapcsolta. Kolozsvári, Tóth, Hallgató, Szakolczai, Maros, Zsindely, Cihat, Seres, Debreceni, Szőke, Szabó, Turi, Mudri, Lakatos, Die, Szekeres, Bátori, Murvai, Furó, Varga, Nagy, Fistrovicz, Boros, Takács, Deák, Meggyesi, Bereczki, Szűcs, Drofti, Papp, Léner, Molnár, Csócsics, Orosz, Hussi családok szegről-végről mind Pallagi-atyafiak.

Édesanyám, Pallagi Erzsébet nem ok nélkül ült a kis házunkban az ablaknál oly büszkén a nagy magáramaradottságban, hogy: "Nem baj az, kisfiam, ha most nincs is, majd lesz. Nekem ezek a tügyeiek nem imponálnak, s engem meg nem sérthetnek. Mind rokon, s a rokonnak meg kell bocsátani... Csak hadd hetykélkedjenek ezek a maguk nagy büszkeségével, én azon csak mosolygok. Semmi ez, fiam."

Most elértünk a mi régi, kedves kis házunkhoz, mely úgy áll szemben arra az útra, amelyen Pallagiéktól mentünk, mint Csécsén az apa s anyai ház a falu egyetlen utcájára.

Ott állt a kicsiny szalmafedeles ház, s elborította a szememet a könny.

A szenvedések hajléka!

 

ÜNNEP ESTE

A gyermek boldog, ha testi közérzése jó. Boldog, mert a boldogság: a vágytalanság. A gyermek lelki igényei oly kicsinyek, hogy saját maga minden pillanatban ki tudja elégíteni. Játékká válik neki a legparányibb megmozdulás, mint a kis macskának.

Én, valószínű, hogy beteg gyerek voltam. Másképp nem tudom megérteni, miért maradt bennem annyi s oly fájdalmas élmény a boldogság aranykorából. Már Csécsén is beteg voltam, éppen abból származott féktelenségem. Istvándiban ezt a beteg gyermeket azért sújtotta le annyira a sorsfordulat, amihez hatéves korában még semmi köze sem volt, mert fizikailag érezte rosszul magát. Pthrügyön is mindvégig betegesnek kellett lennem. Erre már nem emlékszem, csak visszakövetkeztetek. Hogy milyen beteg vagyok, az csak Debrecenben derült ki, ahol nem bírtam az iskola rendszeres intenzív figyelmét. Az első negyedévben valami 187 órát mulasztottam betegség miatt, akkor gyenge is volt a bizonyítványom, s mikor karácsonyra hazamentem, otthon a legnagyobb várakozással fogadtak, s az egész család mélyen elcsüggedt a hármasaimon. Gyula bátyám éppen nálunk volt s azt mondta: "Hagyjátok itthon a gyereket. Csapjátok ki a malacok mellé. Hadd heverjen őszig, meglássátok, meggyógyul" Az édesapám azt hiszem örült ennek a jó tanácsnak, mert "éppen nem volt pénze". De én csakugyan otthon maradtam, és szégyelltem magam. Sokáig rettenetesen szégyelltem, hogy ismételni fogom az első osztályt a kollégiumban. Szóval még sokáig beteg voltam. Hogy az idő ne vesszen kárba, édesanyám saját külön módszerével, ami éppen úgy az övé volt, mint a főzés módja - elkezdte velem taníttatni a nagy latin szótárt onnan kezdve, hogy a, ab, abs praepositio, -tól, -től. Persze evvel nem mentem messze, nagyon száraz volt, s alig hiszem, hogy háromszáz szót megtanultam volna. Pedig annyi csak kell egy beszélgetéshez Ciceróval.

De tény, hogy meggyógyultam. Ott hevertem naphosszat a malac mellett a Gránárium megetti sárban. Akkor még senki sem tudta, hogy ezekben az alföldi, fekete ragadós feneketlen sárdagadványokban rádium van. Mikor Kakasfürdőn találkoztam a dicsért rádiumos salétromos gyógytóval, ráismertem benne a mi gránárium pocsolyánkra, amiben én egy nyáron úgy meggyógyultam, hogy azóta sem voltam beteg... Igazán, tizenegy éves korom óta talán sose voltam három napig tartó lázban. Ha egy orvosi félreértés nem véli ízületi csúznak a trombózisomat, s ezzel egész életemre meg nem rontja a bal lábamat, talán nem is tudnám, milyen az, betegnek lenni.

A gyerekbetegséggel szemben nálunk odahaza az volt a felfogás, hogy az a kölyöktől a legnagyobb szemtelenség, ha beteg. Nem elég, hogy az embernek annyi baja van s annyi dolga, még beteg is merészel lenni. Édesanyám nyögött, és a verejték ütött ki rajta, hogy még betegséggel is bajlódni kell. Édesapám pedig dühös lett, s ha csak le nem esett a lábáról a fiú, rákiabált, s ez volt a legjobb s legolcsóbb gyógyszer. Mind a kettőjüknek igaza volt. Édesanyám úgyis állandó betegség volt, s mégis elvégezte minden dolgát, édesapám pedig soha életében nem volt beteg, tehát nem is hitte, hogy valaki beteg. Olyan méregbe jött, ha a családban valaki ágyba került, hogy rákiabált, hogy ágyastul kidobja. "Mér nem vigyázol? Én mér nem vagyok beteg?"

Nem is láttam apámat betegnek, csak 1897-ben, Sárospatakon, ahol egy légycsípést elvakart, fertőzte a nyakát, hátul a tarkó alatt, az feldagadt, s csaknem belehalt. Akkor aztán elhitte, hogy van betegség. S különös, nem volt dühös saját magára. Sőt, igen halk és szelíd volt.

A gyerekkori betegeskedésemről jóformán semmi emlék sem maradt, csak a születésem után való gyöngeségemet emlegették. Hogy a harangozó minden évben elkérte édesapámtól a harangozás díját, mert "ezt a gyereket úgyis el kell húzni elébb-utóbb".

Semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy ezen a Prügyön milyen sötétek és kegyetlenek voltak az emberek.

De mégis van egy bonyodalma az ottani életnek, amely aranyos színekben villódzik. Ha odarebbenek, egyszerre megmelegedik a szívem és olyan boldogságokat érzek, amilyeneket ebben a szomorú s rideg gyerekkori bánattengerben alig lelek másutt...

Ez a nagybátyáim látogatásainak a külön rétege. Mint a túró a palacsintában, olyan édes és mazsolával rakott és kövér s illatos és zabálni való ez a rétegződés.

Már az első karácsonyt Prügyön a saját házunkban éltem meg. Karácsony estéjén, ahogy bealkonyodott, a falusi gyerekek kántálni jártak. Zengett az egész falu a karácsonyi templomi énekektől. Éles gyerekhangok sikították, hogy:

Az istennek szent angyala,
mennyekből hogy alászálla
és a pásztorokhoz juta,
nékiek ekképpen szóla.

Nagy örömöt most hirdetek
melyen örvend ti szívetek.

A másik ének pedig az volt, amit tudtak, s amit illett énekelni, hogy:

Krisztus urunknak áldott születésén,
angyali verset mondjunk szent ünnepén!
mely Betlehemnek mezejében régen
zengett ekképpen:

- Szabad az istent dicsérni? - köszönt az ablak alatt a kis csapat vezetője, s ez azt jelenti, hogy csak akkor énekelnek, ha az engedély bizonyos anyagi jutalmat helyez kilátásba. Elég egy darab kalács is, de mindenesetre jobb a krajcár. Hihetetlen pénzvágy volt ezekben az énekesekben; mint az operistákban. Ingyen az istenért sem. Ki látott már hivatásos énekest, aki a maga s más örömére dalolt? Csak pénzért.

Mi pedig magunk is tudtunk énekelni. Édesapám mindig első énekes volt minden templomban; édesanyám meg különösen gyönyörűen énekelt, gyöngéden és elbájolóan. Mi bőgtünk, fül nélkül, de tele torokkal. Hát a vendég istendicsérőket senki sem biztatta valami nagyon. Nálunk Betlehem nem volt. Csak sokkal később, már nagy diák koromban láttam az első betlehemes játékot. A kálvinista puritanizmus kiirtotta a népi vallásos játékokat, ahogy kimeszelte a templomot, s büszke volt rá, hogy a fal üres, legfeljebb az eső csorgott végig rajta, s hagyta ott a zöld és barna csíkokat. Karácsonyfa sem volt. A Nagyalföldön nem volt fenyőfa: mikor a feleségem karácsonyfát állított a legelső karácsonyon, édesanyám azt hitte, meg kell halnia. Elszédült; rohamot kapott, és ecetes vízzel kellett a szívét s a homlokát mosogatni. Hogy az ő fia behódolt a bálványimádó pogányoknak.

Éppen kezdtek eltisztulni a karácsonyi énekes hadak, váratlanul megzendült az ablak alatt egy pompás bariton férfihang:

Krisztus urunknak áldott születésén...

- Ni, Laci! - mondta édesanyám.

- Hát ez hun az istenben csavarog erre - szólt édesapám.

De az ő homloka is felderült, mert szerette ezeket a sógorokat, fiai voltak ezek neki, s az első mordulás már el is simult az arcán.

- Laci bátyám, Laci bátyám! - riadtunk fel mi hárman. S visítottunk, mint a fecskefiókák, ha a fészek felé repül egy szomszéd fecske s apjuknak, anyjuknak nézik.

Hát ő volt, Laci bátyám.

Bejött a nyitott, végre-nyitott ajtón. Mert nagyon kinyitottuk neki, és senki se kiáltotta, hogy: bejön a hideg.

S ott állott előttünk, vállasan, csinosan, melegen, boldogságtól sugározva, mert nagyon tudott boldog lenni.

Olyan szonórus hangja volt, úgy muzsikált és úgy dudorászott:

- Szerbusztok édes eggy jó lelkeim!

- Ne másszatok rá, ne legyetek alkalmatlanok - szólott ránk édesanyám -, mert abban a nagy családi magánosságban, amiben éltünk, számunkra egy nagybátyánk megjelenése mindig felszabadulás volt, ózon és társadalmi esemény. Milyen más volt ez a Laci bátyám, mint a falusi gubás parasztok. Hogy tudott ránk nézni, csillagot szórt a tekintete. Ömlött belőle a jóság, mint a vörösre fűtött kályhából a meleg.

- Jaj, te Laci, te Laci - könnyezett édesanyám boldogságában, hogy az édes testvérét látja, s tenyerével törülte a szemét, csak aztán emelte fel a kötényét, hogy végre egy fehér zsebkendőt halásszon elő az ágy végéből.

- De jó, hogy eljöttél - mondta édesapám. - Nem is tudtuk, hogy ki eszi meg a kürtős fánkot.

Mert csakugyan, kürtős fánk az mindig volt karácsonyestre. Édesapám az utolsó percben faragta a forgatófát, édesanyámnak tésztát kellett csinálni, felcsavarta a fára és édesapám az udvaron, szabad tűzön megsütötte, mint a nyársra húzott malacot. Oly piros lett és belül annyira fehér s olyan jó szívós, rágós: igazán a mi fogunkra való volt. Bár ma is volna olyan jó fogam. S mi, gyerekek, komolyan vettük az édesapám szavát, és versenyt hasaltunk a földre, hogy kihúzzuk az ágy alól a teknőt, amiben volt a kürtős fánk. Nagy tömegben, mint óriási karperecek.

De Laci is kinyitotta a kabátját, s a mélyből két üveg bort halászott elő, s letette az asztalra, mint engesztelő áldozatot. Itt vette csak a kocsmában, de úgy adta, mintha a tokaji hegyről hozná.

- Sógor, ezt a csekélységet...

Hát aztán végre az asztalhoz ült, ő is, mi is. Legalább ketten az ölébe, a két térdére, s öleltük a nyakát oly szorosan, ránk kellett szólani az összes felnőtteknek: "Megfojtjátok mán." Mire ő nevetve felelt: "Csak hadd szeressenek, itt legalább érzem, hogy van szeretetben részem. Más úgysem szeret, csak az enyéimek."

- Mi az, már nincs állásod? - ütött édesapám a szeg fejére egy nagyot. De ő maga is csodálkozott, miről jut ez az eszébe, s édesanyám szemrehányóan nézett rá, hogy ilyet mer feltételezni az ő imádott testvéréről.

De Laci bátyám nem tagadta: dörgő felháborodással mondta:

- Én és Kende Zsiga? Hát elfér két kard sokáig egy hüvelyben?

Mire édesanyámnak egy pillanat alatt elpárolgott az a kis büszkesége s félve kérdezte meg:

- Hát édesanyám?

- Nohát, még csak újévben telik ki a szerződés.

- Újév, te Laci... az egy hét múlva itt van!

- Azér is jöttem. Szerencsen akartam állást kapni a cukorgyárban, mert legjobb a biztos állás, de lekéstem. Már be van töltve a segédgépészi állás, amit hirdettek. Pedig ez jó lett volna, itt a közeletekben, édesanyámnak is kedveskedhettem volna akármikor egy kis cukorral...

- No, de hát most édesanyám egyedül van?

- Nincs semmi baj. Fa van. Inkább az, hogy ott fog maradni nekem az a sok kommenciós fa. Ha fa nincs, van faszén. Abból is nem tudom hány szekérrel van megvéve az erdőn...

- No, de Laci, édesanyám egyedül van a karácsony estén?

- Hát, ez az élet!

- De hisz ez borzasztó, még soha, soha életében egyedül nem töltötte a karácsony estéjét.

- Ne bőgj - kiáltott fel édesapám -, no tessék... má meghal, má meghal, hogy egyedül van. Jobb neki, ha egyedül van, mintha...

Csak nem mondta ki, hogy "mintha a lingár fia ott bosszantja..."

És én tudtam, hogy akkor is egyedül volna, ha Laci bátyám otthon lenne, mert nem töltené otthon a lakásban az estét, hanem a faluban a cimborái közt... De annál görcsösebben öleltem a nyakát, szinte belegebedtem: ezzel az öleléssel a szeretetemet és féltékeny haragomat egyformán kiadtam. Úgy szerettem ezt a Laci bátyámat s úgy szerettem volna, ha úgy viseli magát, ahogy kell. Mégis beteg gyerek voltam én, hogy rögtön ilyen érzések támadtak bennem. Pista egészséges volt, ő a bátyánk mellényzsebét kutatta ki, s mindent kiszedett belőle, az acélórát a füléhez tartotta, az órát, amelyiken vörösarany huszár lovagolt; vékony kis fekete óra volt. Ez volt az, amelyik a gépelésnél a hordóba esett, és csak három nap múlva került meg, mikor szombaton kiöntötték a hordóból a vizet s még akkor is járt. Jó kis óra volt.

- Hát mi lesz most édesanyámmal.

Laci bátyám duzzogva vette a poharat s koccintott:

- Mi lesz, mi lesz? azt hittem, több szeretettel fogadjátok. Ha ezt tudom el se jövök.

- Miért? - mondta édesanyám. Újra tele lett a szeme könnyel. - Hát isten... de hova tesszük szegényt, mondd meg.

- No, ne rücskölj már - mordult rá édesapám -, hova tesszük. Ott van a hátulsó hely... Majd kitakarítod... Kimeszeled... bútor is alig kell... egy ágy... meg egy kályha.

- Hej, Bálint sógor - sóhajtott egy hatalmasat Laci bátyám -, egyetlen jó sógorom... elbánt velünk a jóisten, de ő tudja mért... Az isteni bölcsességgel perbe szállani nem lehet, Bálint sógor... Nem szabad megbántani a jóistent... én is csak azért hallgatok...

- Na, ne sírj már, az istent a dógodba! - kiáltott rá édesapám újra édesanyámra, akiben minden felújult a szent karácsony estén, mennyi szép karácsonyestét vigadtak át otthon a régi házban, még a nagy összeomlás után is, legalább együtt töltötték az ünnepeket, s most így szétzüllötten, széthullva, mint az oldott kéve...

- Lehet is ezektől a gyerekektől sírni - mondta édesanyám -, az ember még ki sem sírhatja magát kedvére... - s tréfált, mert hiszen neki kellett megmenteni a hangulatot és a helyzetet. Hiszen ő tudta legjobban, hogy mit jelent most még egy kenyérevő a házban...

- De te éhes vagy, ugye, Laci?

- Hát, olyan nagyon éhes nem vagyok, de ha valami jó van, azt megeszem.

- Karácsony este mégiscsak van valami. Én nem tudom, ez az ember honnan teremti elő - s furcsa szemtörülő kézmozdulatával folyton fekete szemeit takargatta.

- Bálint?!... - mondta Laci bátyám nagy elismeréssel. - Bálintot nem féltem! Bálint a jég hátán is megél!... Ugye, sógor, mikor Pesten vótunk, akkor meg én segítettem...

- Te - nevetett rá édesapám horkantással, mert hiszen a Laci bátyám szava azt jelentette, hogy Pesten is Bálint sógor tartotta el, mikor az a csúnya betegsége volt és kórházba kellett feküdnie...

Vacsora után itták a bort, s kipirosodtak tőle. Szépen behegedt a seb. Laci bátyám elmesélte, hogy Kende Zsiga hogy bánt vele, s "nem volnék ember, nem volnék magyar", ha ezt tűröm... Aztán megeresztette azt a szép bariton hangját, s rágyújtott, hogy:

Lekaszálták már a rétet,
nem hagytak rajt virágot.
Megutáltatták én vélem
ezt a cudar világot.
Olyan vagyok miként ősszel
a sárguló falevél...
csakhogy az életem fája
több tavaszt már nem remél.
Hej ojan vagyok miként ősszel
a sárguló falevél
csakhogy az én éltem fája
több tavaszt már nem remél...

Elénekelte ő ezt a strófát tizenkétszer is, mert valószínűleg igen passzolónak találta a maga életére. Édesapám ilyen dalokat nemigen dalolt, mert ő csak egyházi énekeket tartott méltónak az éneklésre... ez ostobaság... De édesanyám az új nótát, amit még nem hallott, csendesen kísérte, s egyszer csak a két testvér magasba ívelő hanghullámokon ölelkezett össze. Mind a ketten nagyon szépnek és nagyon igaznak érezték s vigasztalónak, hogy:

a sárguló falevél...

 

KÖZÉPOSZTÁLY

Mindig rejtélyes volt nekem, mi az a magyar középosztály. Sok panaszt hallottam, hogy nem fejlődhetett ki a magyar középosztály, hogy széthullott, nincs megszervezve, nincs gerince, csak azt nem tudtam, ki tartozik hát bele ebbe a középosztályba?

Mi nem tartozhatunk oda, mert apám a fejszét forgatja, s a középosztályba nem számítják bele, akit valaminek lehet nevezni: a paraszt nem középosztály, a munkás sem, s az én apám paraszt volt, aztán munkás lett. Igen, de a nagybátyáim, akik vér szerinti rokonok voltak s folyton velünk és köztünk éltek, azok nem voltak parasztok, se munkások: nyilván grófok sem, ők egész biztos, hogy középosztályba tartoztak. Szóval abból értettem meg, kik hát a középosztály tagjai: azok, akik semmit se csinálnak.

- Hőj - mondta Laci bátyám, mikor később otthagyta a kovácsműhelyt s telekkönyvi átalakító lett -, hőj - ha én a kezemet ráteszem a tollra, az többet jelent, mintha a paraszt egész héten szánt.

Ez aztán rendkívüli volt. Igaza volt benne, mert a kényelmes, tiszta, puha irodai munkájából egész szépen megélt. Jobban étkezett, jobb ruhákat viselt, tisztább volt, mint a földtúró paraszt. Olyan volt, mint egy vakációzó diák, akinek egész életében vakációja van. A felesége is mindig csinosan volt öltözve, a gyerekei is takarosak és üdék voltak.

Szóval érdemes a középosztály tagjává lenni.

Ez a két ember, Laci is, Józsi is, bár mindenik ipari pályán kezdte, mind a ketten felküzdötték magukat a középosztályba. Gyula rögtön úri pályára volt beadva, papnak, de ő aztán megszegte ezt a reményt s tanár lett. Pap, tanár mindegy, mindenik középosztály. Gyula bátyám annyira középosztály volt, hogy már pótolta a testi munkát: tornával, sporttal, vívással.

Vagyis nekünk, az iparosgyerekeknek, volt három középosztálybeli nagybátyánk, akik a világon semmi különbséget nem tettek maguk közt és a mi anyánk közt, s minket gyerekeket is középosztálybelieknek vettek. Az egész családot, kivéve az apánkat, akit nem is akartak kiszabadítani az iparos állapotból: "Apád tanulatlan."... Mért tanulatlan, mikor ő keresi meg ezeknek a tandíját és kenyerét is?... Laci bátyám az első két-három liter bort még a magáéból vette, de akkor kijelentette, hogy: "Sógor, nincs pénz." Attól kezdve a húst és a bort is az édesapám hozatta, míg csak otthon volt a nagybátya.

Lassan valóban az apám személyére redukálódott az egész alacsonyabbrendűség. S én már akkor csodálkoztam rajta, hogy ő nem tiltakozik ez ellen. De igazán nem tudott beszélni azokkal az urakkal, akikkel akármelyik nagybátyám akármeddig együtt tudott lenni s tudott politizálni. Ő soha életében nem volt hajlandó azon törni a fejét, hogy nemlétező dolgokról mit kell gondolni. Ő meg tudta beszélni a vállalandó munkának minden legkisebb részletét. A nem létező házat látta, s annak nem létező ablakait, ajtóit, még az ajtó vasalását is, és a fa minőségét, amiből készülnie kell: de az állam szerkezetét, a politika huncutságait vagy a gondolatok szövevényeit soha nem fürkészte. "Csak húsvágáshoz ért" - mondta Petőfi az apjáról. Édesapám is így volt, de sohase sértettem meg avval, hogy ezt kimondjam róla. Én már a középosztály gyermekének voltam nevelve s ez azt jelenti többek közt, hogy az ember nem azt mondja, amit gondol.

Mikor fiú-fővel valahogy tisztába jöttem a középosztály elméletével, úgy szűrtem le magamban: a középosztály tagjai mindent elkövetnek, hogy a legkisebb testi munkát se kelljen végezni a pénzkereset érdekében. Legfeljebb ülnek a nadrágjuk fenekén, ez az egy fizikai teljesítmény, amivel hajlandók pénzt keresni. Mert ez sem kis dolog öt-hat-nyolc órát széken ülni s ezért havi fizetést s nyugdíjat kapni.

A három nagybátyám oly rendkívüli módon különbözött egymástól, ahogy csak testvérek tudnak különbözni. Idegenek még hamarabb hasonlítanak egymáshoz, mint a testvérek. Még ha külsőleg hasonlítanak is, lelkileg teljesen mások. Laci, Józsi, Gyula. Ég és föld és a tenyerem. Mind más. Ha meg a negyedik testvért, az édesanyámat veszem, akkor meg pláne, még a hasonlóság legszerényebb álma is hiányzik. Édesanyám volt az okos Erzsi, akiről Gyula bátyám azt mondta: "Erzsi nem e világra való." Ami azt jelentette, hogy először is nem munkára való, aztán nem ismeri az életet, s annyira idealista, hogy nem is ismerheti meg soha. Vele szemben Laci a tökéletes átlagember. Neki csak a nyelvén vannak a frázisok, de oly józan és számító, s mégsem reális... Nem, Laci bátyám nem volt reális ember, ha két évnél tovább nem bírta ki Kende Zsigánál, sem senki másnál s a saját hivatásában sem, ott tudta hagyni a műhelyt... Nem reális, nem tudta, hogy ez nem lehet... Nem tudta, tehát ki tudta csinálni, hogy lehessen. Egy reális ember nem tesz olyan lépést, ami reménytelen. Reális ember kovács maradt volna az ő helyében.

Józsi? Hát, Józsi, az meg igazán fantaszta volt, ha nem bolond. Olyan jóbolond. Mindenkinek bolondja. Micsoda ember az, aki folyton dalol és kacag. Állandóan tréfál, mulat és mulattat s ingyen. Nem kell neki semmi. Ha tisztára éhes, akkor is annyira viccet tud csinálni abból a furcsaságból, hogy ő éhes, hogy nyúlnak mellette az emberek, ha hallják. Semmi egyéb realitás nincs benne, csak az az egy, hogy úgy szégyelli a suszterséget. "Tudod, Zsiga, ha ezt levakarhatnám magamról, hogy én valaha is suszter voltam, képes volnék megvakartatni magamat, mint a halat, hadd húzzák le az egész bőröm" - s nevet, nevet, nevetgél, mert már látja a pikkelyétől megfosztott halat és saját magát -, "de nem lehet megcsinálni, hogy el is felejtsem, hogy tudok cipőt csinálni... és hogy valósággal csináltam... ez borzasztó..." Sohase tudtam megérteni, mért szégyellte annyira, mikor oly rettenetes sok suszter van a világon... Az mind így szégyelli?...

Boldogtalan az az anya,
kinek fia csizmadia,
mert nem tudja, mely órába
fúl bé a csirizestálba...

Ha ketten voltunk a szobában, ezt dalolta nekem, és úgy nevetett hozzá, hogy a könnye csorgott. Én is nevettem vele, de nem tudtam, mi van ezen nevetnivaló, legfeljebb az, hogy egy csirizestálba nem fér bele egy suszterinas.

Az volt aztán a furcsa, mikor megjött Romániából és nem tudom hogy, hosszabb időre telepedett le nálunk - bár ez megszokott dolog volt, hogy minden fiú addig volt nálunk, ameddig ő akart, néha Laci is hetekig, Gyula a teljes szünideit ott töltötte, később már mint egyetemi hallgató is, otthon voltak: de Józsi akkor előszedte a szerszámait, és kihirdette, hogy folytatja a mesterségét. Ott volt a kis háromlábú széke az édesanyám varrógépe mellett, s előtte a lehetetlenül sok szerszámmal telerakott kis négyszögű asztalkája. Legjobban a kis fehér faszögek tetszettek nekem, meg a disznóserte, amivel a csizmaszárakat összevarrta: a sörte volt a tű...

- Te Erzsi - szólalt meg a werkcájg mellett s letette a gömbölyű sarkú kalapácsot -, tudod te azt, hogy a forradalom után összeszedték a diákokat, és elfogva vitték Bécsbe őket, mint hadifoglyot? Édesapám úgy menekült meg, hogy almáskofának öltözve, addig ment a hátikosár almájával, míg beért Magyarországra.

Édesanyám mérgesen duzzasztotta fel ajkát, s a kezében levő varrást magasra tartotta, mintha önkéntelen az igazságra apellálna.

- Mit beszélsz, te Józsi.

- Igen - mondta kedvesen Józsi bátyám -, így volt.

- Nem édesapám öltözött almáskofának - válaszolt hevesen anyám -, hanem Mátyás király. Mátyás király lopódzkodott be Bécs várába, mint almáskofa. Az őrt álló német katona még a hátára is csapott: "olyan orrod van te, mint Mátyás királynak".

De Józsi bátyám csak nevetgélt s már megint egy új ötlet jutott az eszébe. Nem szokott a kijelentéseiért harcolni, mert könnyű elme volt s fantáziája bőségesen volt, el tudta képzelni, hogy így is történhetett, meg úgy is.

- Tudod, hogy hívták édesanyám kérőjét? Tarczynak hívták. Tarczy nevű gazdatiszt volt, és édesanyám mindig nagyon vágyott gazdálkodni.

Édesanyámnak még a lélegzete is elállott. Hogy Józsi, a gyerekek előtt ilyeneket mond, ez halálos volt neki. Valószínűleg tudta, mért ne tudta volna, ha Józsi is tudta, de egy ilyen titkot elárulni, a gyerekek előtt kimondani, a szent és annyira tisztelt és ezer ok miatt igazán oltáriszentség gyanánt imádott nagyanyáról, csak kiejteni is, hogy avval a szinte túlvilági fényben tartott néhai férjével valaha is, bár a házasságuk előtt is, valami ellentét lett volna köztük...

Édesanyám kővé keményedett arccal és baziliszkus pillantással nézett az öccsére, aki azonban csak nevetett. Józsi bátyám nem volt olyan magasztos gondolkodású, mint Erzsi nénje. De Laci se mondott volna ki effélét soha. Laci is vallásos összetételű volt, beszédben és gondolkodásban, bármennyi hibát is követett el életében.

- Tudod, Józsi, soha többet, míg élsz, soha többet ilyet ki ne ejts, ki ne mondj. Édesanyám annyit szenvedett és szenved még ma is és amíg él, értünk, gyermekeiért, hogy igazán a legnagyobb... nem is értem, hogy ejthetsz ki felőle ilyet...

Én azóta mindig úgy tekintettem a Tarczy nevet, hogy az édesnagyanyámra valami rettentő megszégyenítés, hogy ő nem az urába lett volna szerelmes valaha, hanem valaki másba... Később, mikor már magam is házas ember voltam, megkérdeztem édesanyámat, ki volt az a Tarczy... Ő nagyon elcsodálkozott, hogy én ezt a nevet tudom, s ugyanúgy mondta el, mint akkor Józsi bátyám. "Nagyon derék fiatal gazdatiszt volt, de hát csak egy gazdatiszt... és nagyapám magasabb sorsot akart a lányának biztosítani, és megismerte Pallagi Józsefet, s úgy gondolta, hogy e mellett szebb és műveltebb életet él majd a lánya, mint egy ispán mellett..." "És igazán puskával kényszerítette a lányát az urához?" "Hát, fiam, azt akkor úgy mondták. Nem kell úgy gondolni, hogy ráfogta a puskát, csak azt mondta, »puskával lőlek le, ha...« Akkor még más volt a közbiztonság, minden papi ház falán ott lógott a puska, mert betyárok jártak és kopogtattak be éjjel az ablakon..."

S már elterelte a beszédet a betyárokra, s én megéreztem, hogy az anyja szégyenéről nem akar beszélni.

Mert édesanyám szerint nem volt elég, hogy boldogan és békességben éltek együtt a szülei: az is kellett volna, hogy az első pillanattól kezdve rajongó szerelem legyen köztük. Hogy a házasság előtt egyik se ismert volna mást, s mikor meglátták egymást, azonnal felfakadjon bennük a sírig tartó szép szerelem. Pláne, hogy őnála még rosszabbul esett a házasság, mert őt az anyja "sodrófával" kényszerítette az urához, s mikor benne valami legmagasabb szellemiség vágya volt, egy egészen anyagias földműveshez kellett mennie: annál magasabb és szebb volt előtte a szülei házassága, ahol az idealizmus irányába űzte a gyakorlati érzékű anyát a nagyapa puskája.

Édesanyám ránk, gyerekekre, nemcsak rám, de mind a hat testvéremre, bámulatos szuggesztivitással tudott hatni. Be tudta kötni a szemünket, a fülünket és minden érzékünket, azokkal szemben, akiket szeretett. Olyannak láttatta őket, amilyennek kellett volna lenniök. Ahogy soha életemben nem hallottam meg az édesapám káromkodását s most az öcsémmel megpróbáltunk valamit összeszedni az ő cifra kifejezéseiből, egyáltalán nem is emlékszünk rá, s ha emlékeznénk, az édesanyám intő ujja már megszüntette a memóriát a leírhatatlan szavak iránt. Mindössze annyiban állapodtunk meg, hogy édesapámnál kész szerszámok voltak ezek a káromkodó szavak, s a "megváltó isten" soha nem függött össze az ő vallásos érzésével, akárhogy rakta, vágta is dühében. De az édesanyánk lelke a legbámulatosabb munkát végezte, hogy a hét gyereke közt egy sem lett, aki csak egyszer is életében elkáromkodta volna magát.

Az az anyai lélek mindig éber volt, és soha meg nem engedett legparányibb kilengést sem a valláserkölcsi áhítat köréből. De nem volt pietista és nem volt szemforgató és túlzó. Ő csak éppen egyszerűen nem engedte, hogy a tisztaságot elfelejtsük. Az embernek van erre érzéke, csak ezt kellett neki egészségesen nevelni s fenntartani velünk. Még azt se mondta: "Ugyan, fiaim"... elég volt, ha ránk nézett, a szeme mindent elintézett.

Az ő anyjának, édesnagyanyámnak volt valami rusztikus vonása, az nem félt a szavaktól. "Nem bánom én, fiam, ha meghalok, ha a fehér ló s...ibe dugtok is." Ilyet édesanyám soha ki nem mondott volna, nagyanyám még a pogány magyarok naiv frazeológiájával élt, édesanyám a magasra csiszolt egyházi szellemben beszélt.

S a testvérei is, úgyhogy azt kell gondolnom, hogy az apjuk, a pap volt ilyen meggyőződéses pietásos lélek. Apáról lányára szállott, aki aztán egész környezetére uralkodóvá tette ezt a hitéleti tiszta levegőt.

Ebben ő úttörő volt, a maga világában. Mert el kell ismerni, hogy a mai falunak, még a legmélyebb rétegnek a nyelve is összehasonlíthatatlanul egyszerűbb, ma, tisztább és indulatnélkülibb mint azelőtt száz, vagy akár ötven évvel is. Ma nem divat káromkodni. Sőt nem divat zabolátlanul s ok nélkül dühöngve fejezni ki valakinek magát. Abban az időben a legmagasabb körökben is mindennapos volt a szitkozódás, s a legkisebb indulatkitörést tombolni hagyni. Ez a civilizáció, hogy az ember a társadalom tagjává válik s uralkodni tanul nyelvén és egész lelkiségén. Hát édesanyám nagy civilizátor volt.

Fantasztikusan tele volt idealizmussal. Ez nála azt is jelenti, hogy csak a legnemesebb eszményeknek volt híve, de azt is, hogy a maga ideáljainak fanatikusa volt. Laci ugyanazt szerette volna csinálni, de benne a "férfi-vér" minduntalan kibillentette az egyensúlyt. Laci mindig szépeket, nemeseket, jókat mondott, de folyton komiszságokat csinált. Édesanyám talán soha életében nem tett olyat, ami erkölcsi megrovás alá esnék. Ha katolikus lett volna, neki nem lett volna mit meggyónnia. Legfeljebb éppen az erényét: a fanatizmust.

Józsi volt a legemberibb hármuk közt. Ő olyan kis lélek volt, hogy nem törte magát semmiért, engedte magát sodortatni "az élet hullámai által". Volt benne valami tehetség, a szórakoztatás képessége, nem közönséges fokon. A szórakoztatáshoz pedig éppen az a hajlékonyság kell, hogy ne adja oda magát irányító eszméknek, hanem bele tudjon helyezkedni az emberek stílusába. Hát ő mindig olyan volt, mint a falu. Mindenkivel azonnal megtalálta a megfelelő modort s csak arra törekedett, hogy derű és jó hangulat legyen körülötte. Ha valakinek valami nem tetszett, nem ragaszkodott hozzá, volt raktáron ezer téma, ami közül valami majd csak meghozza a várva várt édes derűt s a nevetést.

- No hiszen, szegény nagyapám csak azért fogott puskát édesanyámra - mondta tovább -, mert ő nagy honvéd volt s így puskás.

- Hol veszed azt, hogy nagyapám honvéd volt? Nagyapám nem volt honvéd, ő már akkor öreg pap volt, gyerekei voltak, s tőlünk nagyon messze volt az egész szabadságharc (sose mondta, hogy forradalom). Édesapám volt a honvéd, és ha tudni akarod, az úgy történt hogy...

De Józsi maradt az emlékeinél.

- Március 19-én vitték át a lakodalmas népet a Tisza jegén - folytatta. - Már meg volt repedezve a jég, mert József-napja volt, s mikor átmentek, azonnal megindult a jég.

Egész testében megjátszotta, hogy megborzong.

Édesanyám megbékélt s visszaringatózott a régi emlékekbe.

- Csetfalva ott van szemben a beregi parton. Olyan kis öreg papi ház volt ott, csak oly kicsi, mint a többi parasztház. Faragott oszlopok voltak a tornácon.

- Hogy lehet, te, Erzsi, hogy te erre emlékszel, hiszen kétéves voltál, mikor elvittek téged Fejércsére, én már ott is születtem 1862-ben. És te 1859-ben születtél.

- Pedig én úgy emlékeztem mindig - gondolkodott el édesanyám. - Még arra is emlékeztem, hogy egyszer leütöttem egy cserép virágot a tornác karfájáról... de most egészen megzavartál. Ha kétéves voltam, akkor igazán, hogy emlékeznék... Kétéves koromra csak mégsem emlékszem...

Ilyen apró tételekből rakódik össze bennem anyám jelleme. Most veszem észre, hogy milyen határozottan nyilatkozott ő arról, hogy az apja rúgott bornyút kapott Budaitól... tanításért... Eddig én úgy fogtam fel a dolgot, hogy édesanyám tanúja volt ennek... de ha csak kétéves volt, mikor elvitték Csetfalváról, akkor csak sokkal később hallhatott családi megjegyzéseket a bornyúról, ami csalódást okozott, kevés volt a gyerekek tanításáért... Édesanyám sommázva adta elő a kész érvet. Az érvnek kellett hatni, s nem látta szükségesnek, hogy kihangsúlyozza, honnan vette az érvet. De ha gondolta volna, hogy az is fontos, azt is kikutatta volna emlékében, honnan tudja. Mert édesanyám nem hazudott soha. Az számtalanszor megtörténhetett, hogy az ideálishoz való törekvése eltorzította a hiteles képet, úgy értem, hogy akiket szeretett, azokat mód nélkül fel tudta dicsérni, s hibáikat lecsökkenteni, s az eseményeket is képes volt alakítani úgy, hogy kedvező fényt vessen szeretteire, rögtön beolvasztva a magyarázatát a "nemszeretem" dolgoknak. Ez azonban nem hazugság, annak csupán valami távol rokona, alfaja: színezés. De hogy ő ténybeli dolgot másképp mondott volna el, mint ahogy meggyőződése szerint volt, arra aligha volt eset életében. Szinte mindig eskü alatt vallott. Vele szemben édesapám, aki szintén nem volt hazug ember, úgy beszélt, hogy ismerni kellett miről van szó, s mért mond valamit így, vagy úgy. Ő született mesélő volt, aki azonban nem szeretett mesélgetni. De ha elmondott valamit, egy regényíró fantáziájával alakította át. Le lehetett volna írni úgy, ahogy elmondta, szó szerint, mint novellát. Mint realista novellát, ami mindig a valóságból táplálkozik s mégis költészet. Józsi bátyám aztán úgy mesélt, mint a mesélő, aki rögtön felemelkedik a magasba és a realitás léggolyóját a kék égben ringatja, hogy az valami tündéri játékszernek lássék. Édesanyám, ha mondjuk törvényes súlya volt a vallomásnak, élete veszélyeztetésével is csak az igazságot mondta, édesapám a legkisebb látszatérdek mellett az ellenkezőjét mondta annak, ami van, s Józsi bátyám képtelen volt elbírálni, minek van jelentősége, minek nincs az anyagi igazság szempontjából, ő csak mesélt, mert mesélni szép is, kedves is, szórakoztató is. Laci bátyám nem mesélt: prédikált. Gyula pedig humorizált.

Ez a négy Pallagi-testvér igazán a magyar középosztályt képviselte. A filozófus, a pap, az örök mulató és a bölcs szervező volt ez a négy ember.

A falu szemében négy dologtalan: a valóságban azonban mind a négyen igen munkásak és értékes munkát végzők voltak. Szellemi munkára születtek. Fizikait is végeztek, de csak azért, mert más kenyerük nem volt, de a testi munkát mindig csak eszköznek tekintették az élet fenntartására, s oly ideiglenesnek, mintha mindennap bekövetkezhetett volna a sorsfordulat, hogy vagyonra tesznek szert, s akkor abba lehet hagyni a lealázó és elkorcsosító, izzadtságos munkát. Még a négy közül édesanyám jutott arra a sorsra, a kész filozófus, hogy valóságos testi munkát kellett végeznie éjjel-nappal. De neki is megvolt az az önérzete, hogy a családjára dolgozik. Kivéve ezeket a tügyi éveket, amikor pénzért varrt. Ezt ő is kivételnek tekintette, s szinte nem is számította bele az életébe, mint epizódot.

De ezek a munkakerülő emberek a nemzetnek egy olyan rétegét képviselték, amely sokkal magasabb szerepet vitt a nemzet életében. Ők voltak azok, akik állandóan a magas eszményekről beszéltek s ábrándoztak, tehát, akik azokat a gondolatokat tartották nyilván s így működésben, amelyek a kor parancsa szerint az emberiség jövőjét készítették elő. Édesanyám szinte sohasem beszélt a saját ügyéről, bajáról. De a testvérei sem. Ők saját magukat ideiglenes helyzetben tengődőknek tekintették, de úgy tettek, hogy ez nem számít. Most éppen nincs édesanyámnak cselédje, tehát kénytelen maga mosni ki a gyerekei, sőt a férje, a maga, anyja, öccsei fehérneműjét is. De ezzel nem érezte magát lealázottnak, megcsúfoltnak vagy kisebbségi helyzetbe szorítottnak: valósággal úgy tett, mintha csupán gyöngédség, szívesség volna, hogy ma megteszi ezt a munkát. Húsz éven át tartott, hogy cseléd nélkül, pihenés és kivétel nélkül mindennap el kellett végeznie a nagy család napi munkáját, de húsz éven át egyszer sem adta át magát a csüggedésnek, hogy "milyen sorsra jutottam". Mindig csak azt mondta: "milyen rosszul megy most apádnak". Most. Ő tudniillik a hosszú idő alatt folyton egy más légkörben és jobb anyagi helyzet illúziójában élt, mint amiben valósággal volt. Ő úriasszony volt, s nem engedte meg, hogy a sors letörje és valósággal szegény asszonyt csináljon belőle. Nem kellett neki ahhoz átalakulnia, hogy bármilyen társaságban helyet foglaljon. Ő csak letette a mosogatórongyot, és amint belépett a szobába, ahol a fiainak a barátai, egyetemi hallgatók voltak jelen, úgy ül közéjük, mint aki most állott fel közöttük, s benne van a nap gondolati anyagában, s a legnagyobb nyugalommal szól hozzá, akármiről is van szó. És valahogy mindent jobban is tud, mint a fiatalok, ha mégannyi iskolát végeztek is: őneki ugyanis kitapasztalt és végleges eszméi vannak a dolgokról. Mikor Gyula bátyám egyetemi hallgató volt, abban az időben minden nyarat nálunk töltött, otthon volt. Gimnazista korában nem, mert akkor kénytelen volt nyári instruktorságokat vállalni nagyúri gyerekek mellett. De már egyetemista korában annyi pénzt keresett - s ez csodálatos volt, egyszer igazgató korában kiszámította, hogy mikor negyedéves egyetemi hallgató volt, nagyobb évi jövedelme volt, mint ekkor, mint gimnáziumi igazgatónak. Már én nem tudom kiknél volt Gyula bátyám nevelő, egy Szunyogh mellett volt. A későbbi feleségét is így szerezte a horogszegi Szilágyiaknál. Tanítványának húgát, aki gyerekfővel beléje szeretett, s egyszer megevett egy levelet, amiről látta, hogy női kéz írta, hogy el ne olvashassa. Emiatt ette meg őt Gyula bátyám, mikor már annak itt volt az ideje. De ez is arra mutat, hogy ez a Gyula, éppen úgy mint az Erzsi, Laci, Józsi: valamennyien valahogy velük született előkelőséget hoztak az életbe. Megjelenésük, öltözködésük, ízlésük, minden annyira úri volt, hogy én például soha nyomukba se léptem. Mikor én egyetemi hallgató voltam Pesten, egyszer azt mondja Gyula bátyám: no, vigyél el ebédelni, ahová szoktál járni. De az nagyon egyszerű diákkocsma, mondtam én. Éppen azért, spórolni akarok... Hát elvittem a Bástya utcába, ahol egy kifőzőben étkeztem, s ott harminc krajcár volt a menü. Bejött velem, szegény, de nem ült le. Azt mondja: Van itt a közelben egy másik, menjünk oda... Ott aztán hatvan krajcár volt a menü. "Ez az egy bajom mindig megvolt - mondta -, hogy nem bírtam el az étkezésnél a nem kifogástalan tiszta abroszt, már diákkoromban sem." Én akkor levontam azt a konzekvenciát, hogy azért lett csak gimnáziumi tanár. Nem bírt áldozatot hozni a jövőért: már a jelent akarta a távoli jövővé avatni.

Hát Laci bátyám? egyszerűen a dúskálkodó földesurat akarta mindig játszani. Nemhiába tetszett neki az a Petőfi-vers, hogy: Úgy jól laktam, hogy még!... egyet nyújtózom és tied vagyok aztán, imádott pihenés... Oh kedves pamlagom, be áldott puha vagy. Ki téged föltalált, az volt ám még az agy... Hogy szerette ebéd után elmondani, s mindig újonnan gyönyörködött minden sorában, böfögve mondta:

Kölyök, pipát ide...
Siess, a nagyapád!
Nincs rútabb valami,
Mint az a lustaság!

Add errébb hát ökör! Én nyúljak érte tán? Nem elég tőlem, hogy feltátom rá a szám?... Kivált nyáron, ha csakugyan hőség volt, mindig készen állott nála, hogy:

Disznó forró idő!...
No mindegy, legalább
Ki ott kinn dolgozik
Nem hűti meg magát.

Ez az ember egy napig sem volt gépész, ahogy Gyula bátyám sohase volt középiskolai tanár, hanem valami főúr, Andrássy Gyula, akihez annyira hasonlított is, hogy mikor a parlament folyosóján először találkoztam Andrássyval, elfogódtam és meghatódtam, s hogy éppen a Sáraranyról nyilatkozott nekem, mosolyogva azt mondta: "Talán csodálkozik, hogy egy gróf könyvet is olvas?" S ez pontosan ugyanaz a humor volt, ahogy Gyula bátyám szólott volna adandó alkalommal, kevés öngúny, nagyon finoman úgy adagolva, hogy arra nézve sújtó, aki előtt kiszolgáltatja magát.

Még Józsi volt a legszegényebb de csak azért, mert benne valóban hiányzott az a képesség, hogy pénzt keressen. Viszont benne volt még a legnagyobb mértékben az a játszi s mindig úri bohémság, hogy a teljes nincstelenségben is elragadóan könnyelmű tudott lenni.

Ez a négy ember, akik számomra az emberiséget jelentették tizenkét éves koromig, ameddig ez az életírás szándékozik tartani - nagyon finom és nagyon kiválasztott típusai voltak a múlt század vége középosztályának.

Rajtuk keresztül mindig otthon voltam, bármilyen társadalmi körbe is léptem be. Apám révén a falu legalsó rangú népségével ugyanolyan bizalmas családi hangot érzek meg, mihelyt szóba állunk, éppen így vagyok a magasabb rangokkal; a faluban nincs az a fokozat, amelyiken ne élne egy atyámfia fel a százötven holdas Nyilasékig. S a falu felett a városokon? Józsi bátyám az összes lezüllött iparosválfajt teszi atyafivá, Laci a felfelé kapaszkodó, elgazdagodó s urasodó magasabb ipari s alacsonyabb tisztviselői életeket kapcsolja hozzám, míg Gyula bátyám útján a szellemi arisztokrácia nyílt meg előttem: ő vitt el személyesen s - ha én mord nem lettem volna elvi alapon - barátkozott össze Gyulai Pállal, Szász Károllyal, a püspökkel és fiával. Ennek sógora volt Vargha Gyula is, akit szintén Gyula bátyám adott nekem örökségül, hogy éljek meg belőle, mint Nagy Miklóst, a Vasárnapi Újság szerkesztőjét, akiről azt írta egy levelében egyetemista koromban: "Menj el Nagy Miklóshoz, s addig járj hozzá, míg azt nem hiszi, hogy odatartozol, s nélkülözhetetlenné válsz számára." Ez volt az ő finom humora, aminek én mindig elrontottam a poénjét azzal, hogy egész humortalanul abban a pillanatban, mikor nem volt elragadtatva Nagy Miklós az átadott versemtől, soha többet nem mentem felé. Még Ferenczi Zoltánt is Gyula bátyámnak köszönhetem közvetve. Gyulai Pál ajánlott be hozzá, mert éppen egy könyvtári gyakornoki állás volt üresedésben az Egyetemi Könyvtárban. Elvittem hozzá a Gyulai ajánlósorait. Áhítattal vette át, s nem bírta levenni a szemét a kis névjegyen a parányi betűkről. "Nahát kérem - mondta éles hangján -, egész Európából nem hozhatott volna nekem ennél becsesebb ajánlósorokat." Evvel bezárta a névjegyet íróasztalának egy belső rejtek fiókjába, s pár nap múlva kinevezte erre az állásra Hóman Bálintot.

Erről azonban Gyula bátyám nem tehetett, ha én nem tudtam felhasználni a családi örökséget. Kozma Andor volt az egyetlen, aki segített rajtam. Ővele Gyula bátyám barátja, Lehr Albert ismertetett meg, el is jött velem hozzá az Első Magyar Általános Biztosító Társulathoz, ahol tűzbiztosítását megújította, s közben rólam igen jóakaratú szavakat mondott. Kozma költő volt, és nekem igen rokonszenves, nagyon huszárosnak találtam szatíráit, s nála még jobban szerettem Bárd Miklóst, a testvérbátyját, aki akkor egész váratlanul lobbant fel mint költő, s az egyetlen élő költő volt, akiről azonnal az első tűzben kritikát, vagy inkább elragadtatást írtam. Ezt postán elküldtem Kozma Andornak, aki néhány nap múlva azzal küldte vissza - legnagyobb fájdalmamra mellékelve a saját levelemet is, amit hozzá írtam -, hogy ez a szakemberekre tartozik, de azért csak keressem fel... Fel is kerestem, s akkor összes írótársaimról oly leplezetlen és nagyon kedves őszinte véleményeket mondott, amiket még ma sem lehet publikálni.

Gyula bátyám legalább tanácsolta, hogy ezeket a világért se publikáljam.

Több tanácsot nem is adott már, mert fiatalon, harminchat éves korában meghalt, 1902-ben.

Tanácsot nem adott, de itt él bennem ma is, éppen úgy, mint mind a négy Pallagi-testvér.

Bennük látom a szakadatlanul tevékeny és cselekvő magyar középosztályt, amely valósággal végrehajtotta azt a civilizációt, amiben a mai Magyarország van. Hogy többre nem vihették, annak más oka volt, valami, ami a fejük felett állott s lehetetlenülésbe vitte minden törekvésüket: és ez a politika, a kor politikája, élén Tisza Kálmánnal.

S ha erről bármit is mondok, büszke vagyok rá, hogy a gondolataimnak gyökerét onnan hozom, abból a valóságos mélységből, a magyar kultúrréteg legalsó szintű s szellemileg még a legmagasabbakkal versenyző típusaitól, a négy Pallagitól.

 

A BILKEI KULCSOK

Akár Laci, akár Józsi jött hozzánk, a bilkei kulcsok mindig előkerültek.

A "bilkei kulcsok", ez valami olyan varázsige volt nálunk. Minden hiányt pótolt, minden reménységet táplált. "Majd a bilkei kulcsokból." Ha ezek a kulcsok egyszer kiigazodnak, urak leszünk mind valamennyien, addig el lehet viselni a szegénységet. S ahogy nőtt a család és nőttek az igények, úgy nőtt a bilkei uradalom, amelyhez kulcsaink voltak. Tízezer, húszezer, százezer hold, senki sem tudta, soha egész életemben, mennyi lehetett az a compossessorátus, amelyet valahol Bereg megyében kell keresni, s amelyből Isaák Erzsébetnek a jussát kiszabták, mikor a valóságos földeket mind elvették tőle, a csetfalvi húsz holdon kívül. Minden magyar családban van ily halványan fénylő reménység az elmúlt ősök dicsősége, amely már oly vékony, hogy ha tovább kalapálják, kilyukad. Ez az aranyfüst, amelynek egy darabjából nemcsak egy lovas huszárt lehet beborítani, hanem egész családot, családokat, nemzedékeket, firól fira, míg végül el nem tűnik egy új korban az egész kincs, s akkor megszűnik az aranyfüst is, és csak egy sóhaj marad belőle.

De még Tügyön nagyon ragyogott és vigasztalt ez az aranyfüst. Éveken át folyton hallottam, hogy ha édesapámnak ez vagy az sikerül és egy kis pénzhez jut, akkor kikeresi a jusst. Utóvégre neki van a legtöbb gyereke, az ő felesége nem dobhatja el magától a jussát. A nagyanyja jussát. Nem kell ahhoz semmi, csak egy jó fiskális.

Az, hogy "jó fiskális", azt jelentette, hogy "egy minden hájjal megkent gazember, akit meg kell fizetni, s akkor nyert a pör". A fiskális az én gyerekkorom emlékei között egyértelmű volt a futó betyárral. Még ebben az időben pedig az édesapámnak nem lehetett más pere, csak az a gépügy, ahol ő volt az alperes. Igaz, az is elég: a zsidók elvitték a csécsi birtokot, s ez a birtok is valahogy egyre nőtt. Lassan már határtalan volt, "a birtok" lett, ami ha megvolna, akkor se bú, se kár, urak volnánk. Ebből is lehetett jó csomó aranyfüstöt kovácsolni.

Különösen Józsi bátyám volt a ludas ezekben a csali remények istápolásában. Mivel ő volt a legnehezebb sorsban, ő keresett legritkábban pénzt s különben is játékos elme volt, ő foglalkozott legtöbbet a bilkei kulcsokkal.

- Te Erzsi - kezdte ahányszor megérkezett -, mennyi kulcsunk is van nekünk?

- Én nem tudom - felelt egészen komolyan édesanyám -, jelentékeny szám volt.

- És hova lettek?

- Hova lettek. Már elégszer elmondtam.

De Józsi bátyámnak nem volt elégszer, neki mindig újra kellett hallani.

- Hát az úgy volt hogy nagyanyánk pici korában árván maradt, és az atyja Isaák Ferenc volt. Annak a testvére meg Isaák Gáspár. Ez az Isaák Gáspár lakott Darnón vagy Sályiban. Őnála nőtt fel nagyanyánk, Erzsi. Onnan is ment férjhez. Mikor férjhez adták, nagyapám lemondott minden örökségről, és nem is kapott egyebet, csak a csetfalvi kis földet és a bilkei kulcsokat. Mikor édesanyám Beregújfaluból Csécsére költözött, egyszer csak megáll a ház előtt egy szép úri fogat, és kiszáll belőle az unokatestvére, Isaák Dezső. Hát nagyon megörültek egymásnak, s mondja Dezső, hogy: "Te Kati, micsoda kis házban élsz te itt? Ez istentelenség. Mutasd csak, milyen írásaid vannak neked a bilkei kulcsokra vonatkozólag?" Édesanyám előkereste az írásokat s megmutatta. Isaák Dezső, aki azt hiszem, akkor már képviselő is volt, nagyot nézett, s azt mondta: "Ez nagyon szép. Egész kastélyt vehetsz belőle. Add csak ide, én majd kijárom."... Így édesanyám odaadta az összes írásait Isaák Dezsőnek, és soha többet még csak egy levelet se kapott tőle. Régebben írogatott neki édesanyám, ha nagyon felharagudott, de most már nem is szeret hallani róla. Még ügyvédnek is hiába adná a pört, ha egyáltalán semmi írása sincs. Még azt is elmulasztotta, hogy Isaák Dezsőtől egy nyugtát vagy elismervényt kérjen a papírokról, mikor azt átvette.

Én ott ültem a lábánál és teleszívtam magam a méreggel. Düh és fájdalom volt bennem, s ha később csak hallottam is az Isaák Dezső nevét, aki pedig igen derék s jó svádájú képviselő volt, a lapok mindig tele voltak a nevével, olyan kurucos magyar lehetett, igazi régi jó táblabíró - én mindig elborultam és gyűlöletet éreztem. Úgy belém oltódott a családi keserűség, az égő fájdalom és a maró irigység, hogy firól fira átvittem. Egyszer találkoztam a fiával, aki akkor szép szakállas magas, fiatalos úr volt, s megdöbbenésemre Gyula bátyámhoz hasonlított: nem akartam megismerkedni vele, s egész testemben reszkettem, mintha farkast láttam volna.

Ugyanígy gyűlöltem Kiss Áront, akiről édesanyám soha másképp nem emlékezett csak átokkal, mert azt mondta, hogy ő volt apjának a káplánja, s ő árulta be, hogy a jobbágyokkal konspirál. Ezért vesztette el Nyilas József a porcsalmai papságot.

Ma már az anyakönyvi adatokból megtudtam, hogy Kiss Áron nem volt káplán Porcsalmán. Utóda volt Nyilas Józsefnek, a papságban, de Szatmárról jött, ahol káplán volt. Ma már tehát valamiképpen magyaráznom kell a nagyanyám szavait. Nagyanyám ötéves sem volt, mikor a porcsalmai papságból Csécsére távozott az apja. Közvetlenül tehát semmit sem tudhatott a dologról. Mivel pedig Nyilas József híres volt arról, hogy soha nem beszélt a múltról, őtőle sem tudhatott meg semmit. Csak az édesanyjától, de arról meg az a hír, hogy a világon a legszelídebb asszony volt, aki soha senkiről rosszat nem mondott. Így a nagyanyám a maga temperamentumával, nem lehetetlen, hogy távoli atyafiak, a dologgal ismeretlenek, falusiak pletykájából konstruálta meg ezt a családi égő tüzet, amely két emberöltőn át valósággal égette a lelkünket. Mikor kisdiák koromban megláttam Kiss Áront, a debreceni püspököt, arra is úgy néztem, mint az ordasra: s röstelltem magam, mint Montague, hogy olyan szép aggastyánnak láttam a Capulettit. Soha életemben nem tetszett így öreg ember, ma is őrzöm egy szép fényképét, amelyet mint a Monográfia szerkesztője én adtam ki a Szatmár megye kötetében, és félretettem, hogy szenny és rombolás ne érje. Pedig akkor még teljes erőben hittem a vádat.

Ez is aranyfüst, a családi gyűlöletek, a nemzetségi érzelmek átvitele a későbbi generációkra. Ez mind arra szolgál, hogy tehermentesítse az embert sorsának vigasztalansága alatt. Bűnbakkeresés. Az ember nem bírja el, hogy ő legyen felelős valamiért, ami rossz. Annál inkább megköveteli a legkisebb dologban is, hogy minden jónak ő a szerzője.

De az bizonyos, hogy bennem legalább négy évtizeden át mint cselekvő erő dolgozott ez a két sértődöttség s a legnagyobb mértékben befolyásolta világszemléletem kialakulását. Pedig mind a két seb az ismeretlen nagyszülőkön, sőt dédszülőkön esett, csak én anyámtól úgy vettem át, mint vérző sebet, s nem azért fájt annyira, hogy nekem valami kárt okozott a dolog, hanem anyámmal vállaltam szolidaritást: anyámért sajgott a szívem, jobban, mint neki magának. Ahogy ebben az időben minden sérelmet átvettem, ami édesanyámat érte, minden bántalomért az én szívem sebesedett meg, s pedig vérzékenyen és gyógyíthatatlanul.

Öcséim már semmit sem tudtak mindezekről az eseményekről. Károly öcsémnek, aki ősz öreg ember, most magyaráztam meg, a napokban: nem is hallotta soha életében azt a szót, hogy: "bilkei kulcsok". "Mi volt az - kérdezte -, hogy nekünk van valahol földünk és azt édesapám meg is akarta szerezni, valami telekkönyv..."

- Hó, az más. Az egy másik bilkei kulcs eset...

S felújult bennem egy másik zavaros és nem valami dicsőségteljes emlék:

Mikor Tügyön laktunk, jön egyszer Józsi bátyám, aki folyton bolyongott a világban, hogy ő elment Beregújfaluba. Oda, ahol a gyerekkorát élte, s oly jól emlékszik még ma is mindenre. Kívánta látni. S mekkora meglepetés érte. Csak suttogva merte elmondani, hogy Beregújfaluban az a hatvan hold, vagy annak egy része, már nem tudom pontosan, még ma sincs átírva a vevők nevére, hanem az édesanyjuk nevén áll.

Már tizenkét éve, hogy megtörtént az eladás. Az eladást Nyilas István bátyánk végezte. Valószínű, hogy nem volt jól megírva, aláírva a szerződés, talán nem is volt szerződés, olyan, ami alkalmas lett volna a telekkönyvi átíráshoz.

Hát erre most összesúgott a család, mint a rablók és arra határozták magukat, hogy azokat a földeket vissza kell venni.

- Te, Józsi, adok neked pénzt, az istenit - mondta édesapám -, eredj oda és ülj be a birtokba.

Bármi furcsa, de édesanyám sem idegenkedett a gondolattól. Úgy vélte, hogy valami nagyon nagy bajnak kellett lenni az eladásnál, ha a hatvan hold beregújfalusi földért csak tizenötöt kaptak Csécsén. Egész bizonyos, hogy a földeknek egy része nincs eladva. Természetesen azok, amelyek nincsenek átírva. Tehát ő is megadta a maga részéről a szentesítést, hogy Józsi hadd boldoguljon.

De Józsi nem volt olyan bátor a kivitelben, mint a mesélésben, s évek teltek el, s közben folyton kalapálta, nyújtotta, borítgatta az aranyfüstöt magára az életre, még Romániát is másodszor bejárta, s csak mikor úgy látszott, hogy semmiképpen sem tud boldogulni, akkor fanyalodott rá, hogy elviszi az évekre el-elhagyott feleségét Beregújfaluba s megpróbál beülni a birtokba.

Ez az egész valami zűrzavaros emlék bennem. Azt hiszem, nekem a gyermeknek nem tetszett ez a vállalkozás. Nem volt ugyan még tiszta fogalmam a korrekt és inkorrekt cselekedetekről; amit a nagyok tesznek, csak jó lehet; de abból, ahogy lefolytak a megbeszélések, mindig suttogva vagy indulatosan kiabálva, remegést kaptam, s szerettem volna, ha elfelejtik az egészet. Sokszor keresem, mért van bennem neuraszténiás remegés, mióta csak élek. Ez az ártatlan telekkönyvön alapuló birtok jobban hozzájárult, mint a tüzesgép esete. Akkor még egészen kicsiny gyermek voltam, de már ebben az időben a lelkiismeret, amit a keresztény valláserkölcsi nevelés oly hatalmas tényezővé tesz az ember lelkében, már működésben volt. A lelkiismeret a büntetéstől való félelem. A keresztény nevelés valósággal bűnügyi ellenőrzést iktat a gyermek lelkébe. Már a féléves gyermeket meg kell verni, másképp soha nem tanulja meg, mi a nem szabad... Pedig a keresztény társadalom a nem szabadokra van berendezve. Úgy fogja fel a pedagógia is a dolgot, hogy a gyermek nagyon jól tudja, mi a szabad: neki minden szabad, amit megkíván. Tehát arra kell bedresszírozni, hogy állandóan benne éljen, mi a nem szabad. Mihez nem szabad nyúlni, mit nem szabad mondani, érinteni, cselekedni. A nem szabadnak véghetetlen skálája van, a gyermek lassan, a sok verés, szidás, kínozás alatt maga is pontosan beletanul, mit nem szabad. Annyira, hogy már egyéves korában, ha olyat tesz, amiért ki szokott kapni, visszanéz, körülnéz, hogy jön-e a büntetés?... Ez a lelkiismeret... A büntetéstől való félelem s egyben az önmagára kirótt büntetés. Különösen főbenjáró véteknél, ha halálos büntetés gyanújába esett, a büntetéstől, a haláltól való rettegés olyan fokra emelkedik, hogy sokkal könnyebb feljelentenie bűnét, s elszenvedni magát a legutolsó büntetést is, mint egyre feszültségben lenni és csak várni, várni, mikor derül ki a bűn, s jön úgyis a büntetés.

A természeti emberben hiányzik ez a lelkiismeret. A falu embere egyáltalán nem szenved ebben a magas rémületben. Azt lehet mondani, hogy a középosztály átka ez a lelkiismeret-furdalás. A jólneveltség következménye. Igazi jólneveltség azonban csak a középosztályban lehetséges, amely minden oldalról támadásnak van kitéve, s csak avval védheti meg magát, ha soha egy olyan lépést sem tesz, amely bajba sodorja. A kötelességek teljesítése: ez a középosztály legfőbb törvénye. Kötelesség azonban minden embertárssal szemben van, ha más nem, a rádiófegyelem, hogy a szomszéd békén alhasson.

Ez a lelkiismeret azonban csaknem kizárólag a hivatalnokosztály tragédiája. Ez az osztály csak akkor élhet békében és nyugalomban, ha minden morális parancsnak eleget tesz. A paraszt ellenkezőleg, akkor él meg, ha egyénisége szabad és független. A parasztot korántsem köti annyi szabály, mint a kisurakat. Az a falutörvény, amely ránézve elsősorban kötelező, nem kapcsolódik semmiféle paragrafusos törvényhez. Az egyéniséget a nagy keretekben szabadon hagyja, sőt szabad utat enged az erők versengésének, annyira, hogy az emberölés például nem is tartozik a falu törvénye alá: ezt kizárólag a BTK bünteti. A gazdának s pláne lejjebb, a pásztornak, pusztai embernek, dohányosnak az az emberi kötelessége, hogy ember legyen. Nem angyal, ember. Tehát erősnek kell lennie fizikumában s élhetősnek lelke szerint. Nemcsak szabad tehát ravasznak lennie, hanem parancs. Ravaszkodni, hazudni, csalni, például lovat előkészíteni, eladásnál a másikat becsapni, a barázdát elszántani, a másik szeretőjét elszeretni, ellenségét titkon leütni, Tiszába dobni, mindent szabad, ami főbűn a középosztálynál: más dolog, hogy vigyázni kell, csendőrkézre ne kerülhessen a história.

A középosztályon kívül eső elemek, a kereskedők s az arisztokraták szintén ki vannak véve a morális szigor alól. Kereskedő soha meg nem élhet, ha lelkiismerete van. Már olyan lelkiismerete, ami a kishivatalnokra kötelező. Tágabbnak kell lenni az ő lelkiismeretének, különben nem tudja behozni ésszel az őt ért veszteségeket, csapásokat és károkat. A legkisebb kupec mindennap ki van téve az áralakulás hallatlan igazságtalanságának. Ha nincs észnél és nem igazítja ki a veszteséget, a legrövidebb idő alatt arrul kódul. Az arisztokrácia s környéke viszont felette van a törvénynek és azért nincs oly élénk lelkiismerete, mert a legelső dadától és nevelőtől kezdve a legutóbbi képviselőválasztásig olyan kivételezésben van része, ami azt az érzést kelti benne, hogy felette áll minden olyan parancsnak, ami embertársaira kötelező, s nem csodálkoznék, ha sértve érezné magát a legelemibb gátlás, például a törvény előtti egyenlőség miatt.

Éppen ezért valóságos tragédia, hogy abban a kicsi kis tügyi házban, ahol még én is elértem az ujjammal a mestergerendát, s a felnőttek beleütötték a fejüket, édesapám meg nem tudott faragni, mert a fejszéje, ha felemelte, nem fért a házban. Télen ugyanis megtörtént, hogy odabent faragott ki például egy-egy szántalpat... Érdekes és gazdag munkaház lehetett: édesanyám varrógépe, Józsi bátyám suszterája és édesapám faragó bárdja egy olyan kis helyiségben, ahol nem volt hely annyi ágynak, ahányan voltunk. Csak a szoba közepén lehetett mozogni. Ott is csak, ha az asztalt kitették a szobából.

Mondom, tragédia, ha egy ilyen család meg van fogva a morális törvények szövevénye által, s ha előfordul, hogy kirúgásra volna szükség, képtelen elhatározásra jutni. Ahol nincs elég kenyér, ott nincs elég morál. Azért kell csendőröket tartani az államnak, mert a lakosságnak még ma is jelentékeny részénél nincs elég kenyér. A gazdag emberek ellen sohasem indul el a csendőrszurony, hacsak nem született bűnöző az illető. Ha egy gazdag ember kivesz egy kiflit az inas hátán levő kosárból, az vicc, amiért a gazdag a kifli árának sokszorosát adja jutalmul. De ha egy éhes veszi ki, azt valóban be kell csukni, mert közveszélyes, mint a fűben csúszó kígyó.

Ilyen közveszélyre határozta el magát Józsi bátyám, a beregújfalusiak ellen. De hát arra nevelődni kell. Elment szegény nagy költséggel és fáradsággal még egyszer Beregújfaluba, s ha jól tudom, már Sárospatakon laktunk, mikor ez történt, tehát négy-öt évvel később - s aztán megjött sok nevetéssel, hogy milyen szívesen fogadták őket Beregújfaluban, név szerint felsorolta, kiknél mit evett. Meg is telepedett, műhelyt nyitott, s az is jól ment. De sohasem került odáig a dolog, hogy csak ki is mondja, mért jött tulajdonképpen. Megérezte a pecsenyeillatot és hallgatott. A beregújfalusiak még abban az időben valóságos vademberek voltak. Még édesanyám emlékezett rá, hogy az öregek üstököt hordtak, befonták a hajukat és fésűt viseltek benne. Indulataikban is olyan régifajta népek voltak, mi volt nekik egy olyan nyápic, finom kis emberkével elbánni, ha csak meg is nyikkan. No de hát nem tette azt, hanem hízelgett nekik és kedvükbe járt, s ha egyszer-egyszer távolról szóba került a telekkönyvezetlen birtok, ő maga vállalkozott a legnagyobb készséggel arra, hogy a szükséges aláírásokat a testvérektől beszerzi. De erre se került sor: a földek ott maradtak, elégedjenek meg vele, hogy olcsón használják. Még bélyeget is költeni rá? mert azok az atyafiak még a bélyegköltséget sem voltak hajlandók megfizetni. Így valószínűleg elévülés címén került harminc év múlva a nevükre.

De az ügy tárgyalása, ami rendkívül sok szóbeszéddel történt, engem úgy megismertetett Beregújfaluval, mintha ott születtem volna.

- Itt már hároméves voltam, kezdtem szemlélni - mesélte Józsi bátyám -, itt már tudom, hogy a kert közepén van egy nagy körtefa, apró körte termett rajta, de olyan jó volt, hogy mai napig se tudtam olyat találni...

Édesanyám csak mosolygott ezeken az apró emlékeken, de Józsi bátyám buzgón folytatta:

- Te, Erzsi, emlékszel, hogy mennyi disznó volt a karámba? Mintha most is hallanám, hogy negyven malac volt. Hatvan darab disznónk is volt. Hat darabot, sőt tizenkettőt is hizlaltak a munkásoknak. Még azt is tudom, hogy ha disznót öltek a hájat nem sütötték ki zsírnak, hanem felkötötték a palláson kantárba. Szerintők az nem volt ennivaló, csak a szekér fatengelyét kenni, hogy jól forogjon.

- Igen, ma is mondják az eleven fiúra, lányra, hogy megvan kenve óhájjal.

- De ma azt sem tudják, mi az az óháj. Néha hat-nyolc háj is lógott a padon... Arra is emlékszem, mikor édesanyám hazajött a templomból, krinolinba, és rajtad is krinolin volt, te Erzsi, pedig még kicsi leány voltál, és átjött a tanítónéni, az is krinolin-ruhába volt. Olyan tisztán látom, hogy mikor leültek a díványra ketten, te már nem fértél közéjük... Én meg a kezemmel úgy höcögtettem a krinolin abroncsát, míg le nem kergettek.

Jóízűen és sokáig nevetgélt, s csillogott a szeme s az egész arca, olyan tele szívvel tudott nevetgélni. Nem nevetett, hanem sokáig ragyogott rajta a nevetés fénye.

- Somogyi Sándor volt a tanító... És a fejükön nem kalap volt, hanem szép főkötő, cifra pántlikából, többnyire fekete és sötéthordó, még édesanyámnak a krinolin-ruhája is fekete kázsmír volt, piros babokkal, ilyenformán, te Erzsi, hatszögletes babok s annak a fele sötétebb bordó, úgy mondták akkor, félgyász negyvennyolc után...

- Igen, arra jól emlékszel: abban az időben még nagyon hazafias volt a lélek a magyarban - mondta édesanyám. - Még csak tizenöt éve volt meg a szabadságharc.

De Józsi nem bírt uralkodni emlékeinek rohanó zúgásán:

- Már Gyula akkor tudott járni, és mi ketten felfegyverkeztünk sárga kávéskanállal, és kimentünk a kapuba, és ott vitézül kanalaztuk a port, míg tele lett a szánk sárral. Akkor Gyula elesett, és oly szerencsétlenül, hogy a kapuütközőbe vágta az állát, kihasadt. Szegénynek ma is meglátszik, csak figyeld majd meg. Akkor elkezdtünk mind a ketten vonítani, mint a sakálok, míg el nem cipeltek onnan, sárosan, véres szájjal.

Ezek az apróságok szabják meg az ember hovatartozását a társadalmi létben. A sárga kanálra még én is jól emlékszem, díszkanalak voltak ezek a rézkanalak. Nagyon kellett rájuk vigyázni, mert az ételben igen hamar kaptak zöld rozsdát. A faluban cinkanállal vagy inkább fakanállal ettek. Jöttek a sátoros cigányok, kivágtak egy-egy nyárfát a faluban s abból tekenőket és kanalakat faragtak. Olyan kicsi teknőket is csináltak, mint egy lavór, sőt mint tál. Az aludttejet csak fakanállal lehetett enni, úgy tanítottak, hogy az az igazi, s csak abban jóízű. A gazdáknál nyáron az eperfa alatt kis asztalszékbe tálalták ki a fatálban a túrósgaluskát, és azt is hosszú nyelű fakanállal ették. Elég ügyetlen volt, de szégyen volt leejteni róla a vastag tésztát. Édesanyám még Pesten is sajnálta, hogy itt nem lehet kapni olyan ügyes kis tésztaszaggató fatálat, "csak ezekkel a hideg zománcvajdlingokkal kell kínlódni". Ezek a gömbölyű fenekű kis fatálak azonban hamar elrepedtek. Nem baj, jött a másik fajú mester, a drótostót és az, apró vaspántokkal összeszegezgette, megpántolta őket. Volt olyan tál, hogy két-háromszor is meg volt javítva, de a világért el nem dobták volna... Mikor már semmire sem lehetett használni a konyhában, akkor a malacoknak adták etetőválúnak. Ha már arra sem volt jó, beásták a földbe és a kis kacsák fürdője lett. Arról nem tudok, hogy Gyula bátyámnak az állán forradás lett volna, de nem lehetetlen, hogy azért viselt szakállt. S a krinolin?... Ez volt a régi előkelőség és gazdagság emléke. Én már édesanyámat soha más ruhában nem láttam, csak vékony, testhez álló fekete ternóban. Ruhája finom karcsú alakját még véknyabbá tette. Vékony szálú barna haja simára volt lefésülve, s hátul kis kontyba tűzdelve. Ebben az időben 46-48 éves volt, számomra az Ősanya, aki itt maradt e földi életben.

Jól emlékszem, mikor édesanyám megérte a harmincadik születésnapját. Nagyon emlékezetes nekem, mert oly soká s oly keservesen sírt, hogy a szívem hasadt miatta. Nem tudtam addig, hogy a harminc év olyan szerencsétlenség, hogy aki a harminc évet megélte, annak már le kell mondania a földi élet minden szépségéről és reményéről. Igaz, akinek az a sors jutott, ami édesanyámnak... Ó, de másat várhatott a gyermekkor után, s azért is hallgatta boldog könnyekkel a szemében a Józsi öccse rajongó historizálását.

- Később jött egy inzsellér, fiatal ember volt, és nálunk evett. Gyulát jobban szerette, mint engem, úgy hívta, "te csű tengeri legény".

Édesanyám helyesbítette: "Hűj de nagylegény vagy!" így kiáltott rá a mérnök Gyulára, és Gyula olyan kicsi korában bátran ráfelelt: "mint egy csű tengeri!" Így maradt rajta, hogy csű tengeri.

De Józsi sohase volt kíváncsi a más megjegyzésére, mert azt se győzte elmondani, ami benne volt:

- Volt egy szép tarka kutyája, Kárónak hívták. Az lett a játszótársunk. Katira akkor keveset emlékszem, csak hogy mindig bábruhát varrt, néha én is segítettem neki s aztán mingyár vittük a tyúkválúba, kimosni, és ha csúnya lett, megsirattuk... Én ugyan nagyon könnyen sírtam mindenen, és étvágyam az olyan jó volt, hogy mindent megettem, ami ehető volt. Még ha a kúton valaki evett, mikor vízért jött, mert előttünk volt a falu kútja, attól is kértem, pedig tiltották. Legnagyobb passzióm volt tavasszal, hóolvadáskor mezítláb a hóba tapsikolni, ha locspocs volt, arra is emlékszem hogy volt egy Ráró nevű lovunk, ha nem akart húzni, nagy fákkal ütötték a kocsisok. Olyan összerótt kerítés volt, úgy mondták, kivettek egy róllás fát, s azzal ütötték. Tudom, úgy volt a paplak délnek szemmel. Kőház, nagy boltívesen és volt elöl középen egy nagy kiugrás, az is boltíves oldallal. Szembe pedig volt az istálló. Jobb kéz felé, amerre a kertbe mentek, ott volt a sertésól, nagy karám. Bal kéz felől, elöl, kijártak a templomba, ott volt a káplánház.

- Ott lakott Balajthy Ferdinánd - mondta édesanyám -, aki édesapánk halála után helyettes lelkész lett, és amilyen jó volt káplánkorában hozzánk, úgy megkínzott az árvaságban. Roppant sok csizmája volt. Sorra tudta rakni a szoba oldalát a szebbnél szebb csizmáival, és azt nekem kellett egész nap tisztítani.

- A méhes a kert végén volt - ömlött Józsi bátyámból a felgyülemlett emlék -, sok gyümölcs volt a kertben, egyszer átjött a Harangozóné, Orosz Jánosné, kétségbeesve, hogy a fia nagyon beteg, mingyár meghal, akkor édesanyám átment és megismerte, hogy nagyhimlős... megjegyzem, édesapám még életében vett egy hetvenötköblös birtokot...

- Csak hatvan volt - szólt szigorúan édesanyám.

- De bizony volt az hetvenöt is, és egy nagy major, nagyon nagy volt, a Telendy orvosé volt és az adott egy könyvet édesanyámnak, amelyikben meg volt írva, hogy milyen tünetei vannak a betegségeknek és hogy milyen orvosságokat kell használni. Így tett aztán édesanyám sok jót a betegekkel. A kert végében átellenben lakott Tihor András. És volt egy lánya, Tihor Erzsuska.

- Igen, a barátném. Érte vert meg édesanyám, mikor hazajöttem a rokonoktól, hogy: "te, te talán meg se csókoltad Tihor Erzsuskát? eredj rögtön, csókold meg"...

Látom, ahogy édesanyám az emlékezéstől fűtve hátraszegi a fejét és a kézbeli varrását nézi s ajkát kicsit felduzzasztja, mintha most tetszene neki, hogy elítélheti saját magát gyermekkori gőgjéért.

- Azt igen szerettem, szép nagy lány volt és felvett az ölébe, vitt magokhoz és mindig adott valami süteményt, gyümölcsöt; tudta milyen étvágyas vagyok. Szegény, egyszer kenyeret akartak sütni, az anyja bedagasztott, azt mondta Erzsuskának, eredj fűtsél be a kemencébe, majd sütünk jó lángost és Jóskának is adunk. Én is örültem neki. Én lefekszem addig, azt mondja az Erzsuska anyja, majd keltsél fel. Elment Erzsuska, hogy felkeltse az anyját, de bizony nem kelt fel többet. Ott halt meg alva a nagy derék asszony, még azóta is sajnáltam a lángost.

S jóízűen kacagott hozzá, vékony kunkori hosszú bronzfényű bajusza ott rezgett a szája szélén az álláig, édesanyám is mosolygott fölényesen s mire szólott volna, Józsi már tovább szaladt:

- Még arra is emlékszem mikor úrvacsorát osztottak, a megmaradt bort és kenyeret behozták hozzánk, Molnár János kurátor, Tót Bálint, a bíró, a Tót Pirka apja, ahol sokszor láttuk, mikor kint a lócán a pandúrok megcsapták, aki lopott. Például nem tudom, te emlékszel-e, a csordából eccer levágtak egy tehenet négyen és az Iván Jánosné boglyája alá dugták és onnan fogyasztották. Csete Samu, Ihor András, Orosz Sándor. Ezek voltak. De bizony egyszer a kutya kikapart egy combot és átvitte a szomszédba. Ezek azután nem titkolták a dolgot, hanem feljelentették a bírónak, jött a komiszárus és két pandúr. A három embert korbácsolták. Sose felejtem el, mikor Orosz Sándor a fejére kulcsolta a kezét és úgy ordította, hogy: "égbekiáltó Úristen!", erre emlékszem legjobban.

S a belőle áradó szuggesztivitás tökéletesen besodort a múltba és saját élményemmé tette, amit csak hallomásban éltem vele át. Igen, én ekkor ott voltam Józsi bátyámmal egy szinten s nem a megvert paraszttolvajokkal: Úr voltam, az úri rend tagja, akinek érdekeit védték a komiszárus és a két pandúr és a korbács: én nem éreztem közösséget a megvertekkel, idegeneknek és gonoszoknak tekintettem őket.

- Szóval ez a Bíró Tót Bálint - sürgette a beszédet Józsi bátyám - titkon engem itatott borral és ez nekem tetszett, mert nem látta édesanyám. Egyszer aztán emlékszem, hogy Mónár János, aki a templom mellett lakott, annak az udvarán volt egy favágó tőke és azon átestem, nyilván lerészegítettek. A tőkét megismertem, hogy kié.

 

A MÚLT, A DICSŐ MÚLT!

A tügyi kis hajlékban életem egészen fantasztikus volt.

Aki ránéz, kis parasztház, az összes szomszédok kis földművesek, nagyon szerény birtokocskával. Mind öröktől fogva s mindörökre arra a sorsra vannak ítélve, hogy parasztok maradjanak firól fira. Senki köztük nem volt s nincs, aki csak valamennyire is kimozduljon ebből a vastörvényből. Ma is ugyanazok a családok s ugyanúgy éldegélnek.

Mi volt a motor szüleimben, hogy ők soha, egy napig sem érezték magukat odaillőnek, odatartozónak, bennszülöttnek.

A múlt.

Az ember leghatalmasabb motorja a dicső múlt.

Az egyén, s a nemzet, a faj és a szín: az emberiség egyéneiben és tömegeiben elképzelhetetlen tapadással csügg a múlton, amely mindig jobb volt, mint a jelen.

A legelső jobbágylázadást azon a címen csinálták, Róbert Károly idejében, hogy a föld népe vissza akarja szerezni az elmúlt szabadságát. Az Árpádok alatt rabszolgák voltak. Róbert Károly csinált belőlük szervezett elemet, parasztot. De az Árpádok alatt éppen a meg nem szervezettség adott sok szabadságot. Bérlőkké alakulhattak, s most életükkel kellett megfizetni a földesúrnak a bért. Akkor elég volt a terményeknek olyan részlete, amit ők maguk alku alapján állapodtak el. Most törvényesen megszabott percentet kellett adni s munkaszolgálatot. Oly nyomor volt előzőleg, annyira nem tudták megfizetni az egymásra licitált béreket, hogy Kun László alatt igavonó állatuk sem volt már, maguk húzták a taligát. De a késő gyermekek ezt sohasem tudják, azok csak a régi jó időkre, a szavakra, a jelszavakra emlékeznek.

Ma a mai földnépe ugyanazzal a kiáltással követel jogokat, hogy legalább annyit akarnak, amennyit az öreg szüleik élveztek: szabad erdőt, mezőt és emberi szabadságot. Fogalmuk sincs arról, hogy mit élnének, ha abba a mezítlábas korba süllyednének valamiképp vissza.

De az embernek mindig kell a múlt dicsősége s mindig rendelkezésére is áll, mert a múlt sohasem ellenőrizhető. Valósággal üvegburába voltunk mi betéve abban a kis szegényházban, ahol semmi sem zavarta a lélek növekedését és virágzását. A minimális táplálkozás mellett maximális önérzetet tudtunk kitenyészteni magunkban.

Mind le voltak szedve a harmatgyökerek, amelyek a felszínből gyűjtik a tápanyagot: csak a mélybe nyúló főgyökér táplálta a szőlőtőkét s az fürtöket nevelt és óbort szűrt. Ez a kis család egytől egyig, egyetlen tagját sem véve ki, elszántan, makacsul és életkedvvel nézett a láthatatlan távolba, folyton csak vissza. Még nem is előre, hiszen sorsa annyira reménytelen volt, hogy egyáltalán nem volt semmi lehetőség arra, hogy valaha jobbra forduljon a család sorsa.

Bár volt egy tagja, amely ígéret volt, Gyula. Az egyetemi hallgató. S milyen különös, nem is abban találták a nagy reménységet, amit ő ígért, hogy valaha tanár lesz, állása lesz, jövedelme és befolyása és segíthet a sárban fuldoklóknak legalább a gyermekein. Hanem abban, hogy elmehet Isaák Dezsőhöz és visszaszerezheti a bilkei kulcsokra vonatkozó papírokat. Akkor rögtön kastélyt vesz édesnagyanyám, és mi azonnal az ő kastélyába költözünk... Képesek lettünk volna. Úgy ahogy vagyunk, éppen elég lelki rátermettséget s felkészültséget éreztünk arra, hogy bármely órában átköltözzünk az ősök kastélyába, a bárók közé. Még édesapám is, aki bizony nem lett volna olyan "szamár", mint a nagyapa, aki lemondott az örökségről: holott, amint a dolgok mutatják, talán nem is mondott le. Nagy a gyanúm, hogy az egész porcsalmi harc abból támadt, mikor el kellett onnan mennie, hogy követelte a felesége jussát, amit Gáspár bátyánk nem akart kiadni. Mint megrövidített ember kerülhetett a lázadás tutajára. A forradalmár mindig sértett emberekből válik.

Ez a nagy expanzív erő mindenik fiúban megnyilatkozott. Laci az istenért se maradt ott, ahol kitanult. Nem akart falusi kovács lenni. Pestre ment azonnal, s még a betegsége is a terjeszkedési vágyából származott. Józsi, a szegény és gyenge kis Józsi gyerek, aki Szatmáron a román falvakra hordta a cipőket, s ha eladta, volt ennivaló a suszter családjának, ahogy felszabadult, szintén fellengett Pestre. S Gyula sem maradt Debrecenben, teológusnak, nem fért el a kis falusi papság ábrándvilágában: ő is Pestre rohant az érettségi után s a tanárság is kevés volt neki: gépészmérnök szeretett volna lenni, de már annyi anyagi alapot nem bírt előteremteni, így lett matematika és fizika szakos bölcsész.

Voltak évek, mikor mind a három fiú s még édesapám is Pesten voltak, s együtt és egymást segítették. Ez a legkülönösebb. Ebben a mi családunkban soha egy pillanatra sem szűnt meg a vérrokonoknak egymásra támaszkodása. Csak a zsidók tudtak olyan faji szolidaritást mutatni, mint a Pallagiak és a Móriczok ebben a generációban. Valamennyien a pusztában s idegen világban bujdosók voltak. Édesapámban nagyon erős kötelességérzet volt a saját Móricz-anyafiaival szemben is. Ha egy megjelent ezek közül, ő azonnal atyai módon gondoskodott róluk. A cipőjét levetette s felhúzatta avval, aki rossz lábbelivel érkezett. "Van nekem másik, de ennek egy sincs."

Úrnak érezte magát, mert úrilányt vett el, akinek vagyona akkor is háromszorta nagyobb volt, mint az ő öröksége s aki valóságos úri álmodozásokba vitte bele s elhitette vele is, hogy bármikor, egy napról a másikra, úrrá válhatnak, kastély és nagy rokonság: akik úgy tűntek fel előttük, hogy ugyanolyan örömmel fogadják, ha megtudják, hogy ők léteznek a tenger hullámain bolygó dereglyén, ahogy ők menekülnek feléjük.

Milyen messze van Csécse Budapesttől. Még kilométerekben is, de viszonylatban! Az ötvennégy házból álló Csécse, meg a főváros! Igaz, ebben az időben a főváros vonzóereje az egész országot megérintette. Aki csak kilendült valamiképpen az állóhelyzetből, az mind Budapestre menekült. De őket nem ez a tömeghisztéria hajszolta fel a fővárosba, ők olyanok voltak, mint a mocsárgáz, amint felkavarodik, azonnal a legmagasabb szintre tör és ott szétpattan. Bennük a múltak gáza bomladozott s az vitte fel, fel oda, ahol az elvesztett ősi rokonok éltek.

Mosolyogni kell. Kedves tügyi múlt!

 

LEBICSKÁZVA

Megfagy az arcomon a mosoly, pirosság ér helyette, bűnvád, lelkiismeret: hogy merek én mosolyogni valamin? tügyi emlékeimen? Ha igazi vér volna bennem, ötven év óta nem volt volna szabad egyebet csinálnom, csak üvölteni azt a szörnyűséget, mindent, amit ott elszenvedtem.

Egyszerre ott állok, remegve, dideregve, mint a hecc-heccben űzött kis kutya az út közepén: ott állok Pthrügy utcáján, félhosszú suta kis nadrágomban, soványan és megfélemlítve és körös-körül zúg az egész faluból a gúnynév. Amit édesapámra ragasztottak.

- Cic móric...

Ez a szó egy egész életre összetörte önérzetemet. Még ma is csak az vagyok: soha kigyógyulni ebből nem lehet. Hatvanéves koromig, ma vagyok először oly bátor, egy egész népfajnak, idegennek, ellenségnek, embernek, s nekem barátomnak ma hozzák meg végítéletét ezen az alapon, hogy édesapámat s vele engem is, az ártatlant és ártalmatlant s egész családunkat, gyerekeket és vérrokonokat örökre lehetetlenné tettek abban a faluban. "Cic móric" s el kellett magunkat szánni a halálra, az erkölcsi halálra, a kiközösíttetésre, a számkivetésre: ezért kellett elbujdosni a faluból, ki kellett vándorolni, hogy ne halljuk többet a kórust, öregek és fiatalok, gyermekek és aggastyánok röhögve, vijjogva, ugatva kurjantottak fel, ha egyet megláttak közülünk: "Cic móric."

Mint a zsidók a mozdulatlan nemzetek kellős közepén, hiába bújtak már be a legszebb házakba, a legjobb életbe, a legbiztosítottabb jogi és alkotmányos formákba: megmozdul a tömeg, és egy pillanat alatt visszadühödik farkassá, s széttépi a közéjük keveredett rókát. Más a szőre, más a bőre, más a hangja, más a minden életnyilatkozása. S a tömeg boldog, hogy rájött az igazságra: arra, hogy ez egy másfajta állat, s ha más, akkor szabad széttépni...

Nem igaz, hogy azért van pogrom, mert a zsidók elfoglalták a pénzt, a vezetőszerepeket, a legmagasabb köröket: ugyanezt minden anya kívánja saját fiának, s ha eléri valaki a fajból, az egész falu büszke rá. Abból élnek a rokonok, hogyha van egy valaki, aki be tud furakodni a legmagasabb, vagy csak már egy kicsit magasabb körökbe! Nem vétek, nem törvény előtti bűn.

Csak egy vétek lehet, csak egy teheti törvényen kívülivé a feltörőt: ha más faj.

Magam faja: én vagyok. Csak egy ellenség van: az idegen.

Akit megismertem, megszerettem: az én vagyok. Nem szabad megismerni az idegent: mert akkor nem tudod gyűlölni. Nincs háború, ha nincsenek áthághatatlan határok.

Ebben az órában, mikor e sorokat írom, a magyar főrendiház együtt ül és a zsidótörvény-javaslat utolsó döntését, hozza. 1939 ápr. 18.

Bennem felrémült a saját életemnek zsidótörvénye, amit a tügyi plebiscitum ugyanilyen szenvedéllyel hozott meg a Móricz-fajta ellen. Az ítélet tömör jelszóban csapott ki s a jelszó ellen semmi védekezés. A számumot nem lehet bölcs szavakkal megállítani. Nincs ellene semmi védekezés, csak az, hogy ki kell várni, míg elmúlik s akkor akik életben maradnak, újra kezdhetik az egész harcot.

Apám tragédiája még csak faji alapon sem magyarázható. Paraszt volt, magyar volt, kálvinista volt, tüzes és bárdolatlan volt: mint az egész falu. És mégis a teljes faluközösség, a töméntelen rokon éppen úgy, mint a közömbös tömeg, valamennyien egyformán megbőszültek ellene s meglincselték egy gúnynévvel, lebicskázták egy szóval, a falu közepén. Kiirtották maguk közül egész családostól.

Csak magyarázni tudom.

Édesapám szakított a faluval, mikor feleségül vette az özvegy papné lányát. Tulajdonképpen ez csak felfakasztotta a tényt, hogy ő már nagyon régen szakított a faluval. Még kisiskolás korában szakított, mikor az utcán nagy kurjongatással ment végig mezítláb a meleg porban, de olyan happáréval, hogy a süket öreg pap behallotta a bibliothékájába s vele ijesztgette az ölében ülő szelíd kis nyomorék unokáját. Tehát az édesapám szakított a faluval abban a pillanatban, mikor vére kezdett megnyilatkozni, ahogy a hattyú szakít a kacsákkal, amint a tojásból kibújt. Tehát édesapám szakított a faluval fogamztatása pillanatában: olyan gének jöttek létre benne, amelyek mások voltak, mint amilyenek a falu ágyaiban termettek. Hogy honnan hozta, hogy kik voltak az ősei hát? azt sejteni sem sejtem. Mikor írni akartam ezt az életírást, az volt a szándékom, hogy egy vonallal sem írok többet, mint amit az élet belém dobott. Nem is végeztem helyszíni kutatásokat. Csak a községek papjainak írtam - hiszen úgyis, az állam érdekében, éppen mindenkinek össze kellett gyűjtenie az okmányait -, hogy egyúttal közöljék az elődeimről szóló adatokat is. És egy fehérgyarmati ügyvéd volt szíves kikeresni a csécsi árverés emlékére vonatkozó telekkönyvi bejegyzéseket. De nem akartam elmenni a helyszínre, nem akartam, hogy a mai érett fővel bíráljam el a mások szájában hiányosan megmaradt emlékeket: éppen azt akartam, hogy kibányászom magamból azt, ami benn van. Még az analízist sem akartam, de ki nem kerülhettem valamennyire: az ember keres, kutat, egyszer csak feltorlódik a miért gátja s azon át kell mászni...

Édesapám nem tudta, hogy ő valamivel szakított valaha. Feleségül vette az özvegy papné lányát, mert megkaphatta: földje volt és emelte a tekintélyét. S talán mert bele is szeretett. Más volt, mint a falu lányai s ez a más, ez a finomabb és nemesebb őt egész életében izgatta.

Ő azt is természetes dolognak tartotta, hogy az anyagi szerzés útján egyre erősebb tempóval evezett előre. Logikus volt minden lépése, ha nem is állott arányban iskolázottságával. Az élet iskolája nem elég arra, hogy az agyvelő az élet által kitermelt minden szövevényben otthon legyen. Mindenesetre érthető, hogy szülőfalujában amint megérte a bukást, az egész falu elfordult tőle. Érthető, hogy ott a helyszínen nem bírta újra kezdeni az életet.

Ment egy másik faluba. Itt viszont a legmélyebb szinten kellett kezdenie. Fillér nélkül, jóformán élelem nélkül, tökéletes ellenséges hangulattal szembe állva kellett hozzáfogni a jövőhöz. A mindennapi nyomor, így az írásban, nem hat az emberekre. Nem lehet summázva éreztetni, mit jelent az, hogy minden ébredéskor ugyanazt az energiapusztító vergődést kell kezdeni. Édesapám minden reggel, ahogy felnyitotta a szemét, villámgyorsan felöltözött s már ment is, mintha kergették, vagy várták volna valahol. Munka után ment. Semmi volt neki öt kilométert, tízet vagy akár harmincat futni. Csak mert valahol egy szót hallott, hogy itt meg itt van valami ember, aki építtetni akar... Nem is tudom, elmondtam-e már, hogy szerezte meg az iparengedélyét: a tiszalöki főszolgabíróval átmulatott egy éccakát s az reggel kiállította ennek az eredeti kis embernek az összes ács- és kőmívesmunkák vállalására jogosító hatósági engedélyt, mintha az bemutatta volna és igazolta volna, hogy szabályszerűen megtanulta, felszabadíttatta s képessé tétette magát ezeknek a végzésére. "Iparigazolványa" itt van előttem:

Móricz Bálint pthrügyi lakos, kellően bejelentette, hogy Pthrügy község területén kőmíves és ács-ipart szándékozik űzni.

Miután az 1884. XVII. törvénycikk által előírt kellékekkel igazolta azt, hogy ezen ipar űzésére jogosult, Móricz Bálint urat E 9-890. szám alatt bejegyeztük iparlajstromunkba és részére ezen iparigazolványt kiadtuk. T. Lökön 1890. szeptember 4-én.

Nem lehetetlen, hogy az aláírt főszolgabíró még él. Ha én a világűrben szétszórt anyag alapján akarnám megírni, amit megtudok, felkereshetném, még nem biztos, hogy agg ember, hiszen csak 49 éve ez eseménynek. De én belülről akarom kihámozni az életemet, ahogy az bennem raktározódott el. Édesapám ekkor 39 éves volt. Már négy éve Tügyön élt és vállalt. Az istennek sem akart segéd lenni. Őrá, rá ne kiáltson egy mester, mert belevágja a bárdot.

Ugyanilyen érdekes, hogy ez a parasztból vált kismester teljesen szakított az ősi építésmódokkal. Soha nem volt hajlandó paticsfalat, fecskerakást s más ilyen primitív dolgot csinálni. Az ő építésanyaga a vályog, az égetett vályog (tégla) és a kő volt. Ő maga egyáltalán soha egy téglát, vagy vakolókanalat a kezébe nem vett, követ meg nem faragott, de megtörtént, hogy ferdének látott egy falat, amit a kőmíves rakott fel. Elkáromkodta magát csúnyán s nekiment a falnak egy rúddal és ledöntötte.

Nem tűrte a slendrián munkát. Csak ha ő maga csinálta. Neki szabad volt. Mert csak azért csapott össze nagyjából mindent, mert az időt hihetetlenül tisztelte: pillanatok alatt akart teremteni. "Jó az. Eltart míg egy ember él."

Nahát, ez az ember, aki annyira más volt, mint a falu, éppen 1890-ben, az iparigazolvány idejében már úgy felverekedett, hogy azt lehetett mondani, hogy gazdag ember lett.

S megint nem a falu évszázados, évezredes módszerével. Nem a kitartó s minden erőt megszakító fizikai munkával és a hasán való spórolással. "Hát, fiam, azt csináltam, amit a zsidó. Az ember spekulál."

Vett előbb egy régi rossz járgányos gépet, azt használta egy évig - Laci nélkül -, akkor azt eladta s vett egy vadonatújat. Ma is érzem a szagát. Ott ültem a bakon. Mikor nem járt. Ez az új gép aztán igazán öntötte a búzát. Édesnagyanyámnak el kellett menni Laciékhoz, mert a kisszobát el kellett venni tőle s ott öntötték be a búzát, a padlásról. Ez is az édesapám remek feje: Ha az ajtót kinyitják, mi fér oda be. Fogta a fűrészt, zsindelyezőt - felment a pallásra, felbontotta a tetődeszkákat. Ajtót rá, csapóajtót s ott öntötték be a búzát, mint egy hombárba. Mennyi férhetett abba a szobába? Félvagon. Igen, de nekünk az sok volt, s a falunak még több.

Már kezdett földeket venni újra. Már vett két vagy három "hasznavehetetlent", már alkudott erre is, arra is. Fenyegetett, hogy ha árverés lesz, mindent ő vesz meg. Tudniillik, eladó föld sohase volt. Már mondta, hogy megveszi a kastélyt, van Tügyön egy régi kastély. Szirmay- vagy Patay-kastély lehet, akkor zsidó bérlő volt benne, aki magtárnak használta.

Most ehhez kell számítani, hogy ott volt körülötte ez a szemetszúró félelmes család. Folyton vendégek. Egyik Pallagi-fiú még alig ment el, a másik már itt van. Falun, ahol minden falatot úgy számon tartanak, ahol Eszter néném, a csirkének csak a nyakát, kaparóját meg a bordáját tálalta be nekünk: ott elképzelni, hogy egy ilyen éhenhótt szegény, amilyennek ők ismerték a mi családunkat, folyton eteti a rokonokat... Dögöljön meg az ilyen nép, mondták. Egyáltalán felháborító volt, hogy telnek az évek, három, négy, öt s ők maradnak a régi állapotban, egy hajszálat nem változott az életük, a vagyonuk és az életmódjuk - s azalatt ezek itt, a kódusok, az egész falu szemeláttára napról napra tollasodnak, mint a kis csirke.

Hát az apámnak megvolt az a képessége, ami bennem nincs, ami Adyban volt meg legnagyobb mértékben minden ismerősöm közt: az, hogy szakadatlanul foglalkoztatta a világát. Hét évig, míg Csécsén lakott s másik hét évig, míg Pthrügyön lakott, egyébről se beszéltek a faluban, csak róla. S mikor tovább ment egy faluval - legközelebb Sárospatakra -, akkor meg ott indult nyüzsgésnek, forrásnak, pletykálásnak az a réteg, amelybe ő beletartozott. De a régiek is szakadatlanul utánanéztek, érdeklődtek s folyton forrongtak, hogy milyen jól megy ennek az ácsnak. Egy ács? mi az, kis mesterember, arról nem szokás tudni legfeljebb azt, hogy van, lehet rábízni valamit. De az apám valahogy, isten tudja, a fellépésével, a szavaival, a feltűnő és vakmerő belekötésével az emberekbe, azonnal megjegyeztette magát, úgyhogy aki egyszer beszélt vele, az nem felejtette el, mindig úgy emlékezett rá, mint egy eredeti színfoltra a magyar életben.

Hát igen, elmúltak a nehéz telek, mikor édesapám csak egy négyhónapos malacot ölt. Ott sündörögtem édesanyám szoknyája mellett. Oly vékony belecskéje volt a malacnak, hogy alig lehetett megtölteni, s amint felforrt a víz, már szét is ment. Kanállal ettük meg a hurkát. Már két nagy kövér disznó röfögött az ólba, aminek a fedele összeért a szomszéd nagygőgű Kovács András istállójának a nádfedelével. S ott lovagoltam a pajta új tetején, éppen mikor Debrecenbe készültem s ott daloltam a harsány hazafias nótákat s már a tüzes gépnek készült a pajta, mint ma egy garázs, óriási ajtóval, szemben a kapura, hogy könnyen be lehessen fedél alá vontatni... A járgány helyett már ismét tüzes gépet vett az apám.

Nem bírta a falu.

Nem bírták el a rokonok.

Ideje volt már lebicskázni ezt az idegent.

Úgy történt a dolog, hogy Szőke sógor Tarcalra ment. Édesapám meg gyalog ment ki egy kisebb építéséhez, a tarcali úton. Éppen az útszélen tanyát épített valakinek.

- Hő, sógor, az isten így, meg úgy - kiáltott rá édesapám, s megállította a szekeret és felült. - Éppen jó, hogy jössz.

Így kivitette magát vele.

Szőke sógor volt az a betyárféle magatartású, ragyás, káromkodós, durva, feleségkínzó; a Pallagi Julcsa férje; sok apró gyerekkel és rikoltó hanggal ellátva.

Beszélgettek. Nem voltak ők rossz viszonyban. Édesapám soha senkivel sem volt rossz viszonyban, mert soha senkinek a tulajdonára nem vágyott, még a dolgaira se volt kíváncsi; soha meg nem kérdezte, hogy ez vagy az a dolgod hogy megy: független ember volt, semmi köze a tügyiekhez, itt munkát úgy se kapott, evvel leszámolt s élvezte már, hogy kezd szépen kiemelkedni a nehéz viszonyai közül.

Nyúl futott keresztül a kocsi előtt.

- Hő, hő - kiabálták utána. A nyúl az olyan mezei öröm, gyereket csinál az a felnőttekből is.

- Na fogd meg! - mondta édesapám, szokása szerint felülről rákiabálva a sógorra.

- Ha megfogom, megeszed? - morogta az gúnyosan.

- Hő, meg bizony, még meg is nyúzom, magam csinálok belőle paprikást.

No ez ebbe maradt.

Édesapám a tanyánál leszállott. Két embere dolgozott, ő is közéjük állott s délután újra visszament a faluba. Csak megnézte a munkát.

De estefelé Szőke sógor jött vissza a malomból. Az emberek még dolgoztak. Kiabált, hogy: Hé, hé... sógor! itt a nyúl!

Bosszantotta, hogy a sógor már nem volt ott. Odaadta a nyulat az ácsoknak, akik azt nagyon megköszönték s nagyon örültek neki.

Akkor hazahajtott.

Néhány hét múlva az a hír terjedt el s mindenki nevetett, hogy Szőke Józsi megetette a macskát Móricz Bálinttal. Macska volt a nyúl, megnyúzva adta oda a sógor. Hát az ácsok valószínűleg megették, hiszen a macskát éppen úgy megeszik az olaszok, mint a nyulat, sőt vannak, akik a macskát megeszik, de a nyulat nem.

De Tügyön s általában az egész magyar mezőkön, a nyúl becses és ínyenc csemegefalat, ellenben a macska a legnagyobb szégyen. Legalább úgy utálják, mint a görényt. Ezzel nem lehet vitatkozni. Ahogy a lóhúst a magyar meg nem ette volna, pedig ő maga is hozzátette, hogy a ló a legtisztább állat, a disznó meg igazi disznó, a legrondább minden közt. És mégis a lóhústól úgy megirtózott volna, a bélit kihányja a magyar.

Édesapám csak nézett tétován, mit beszélnek. Ő semmit sem tudott a Szőke nyúzott nyuláról. Később kivallatta az embereit, s azok mondták, hogy vót, igen, vót, nyúl vót.

Olyan nagy dolog az egész, hogy még az sem lehetetlen, hogy Szőke sógor valósággal nyulat adott megnyúzva, csak hogy elmondhassa, hogy macskát adott. De nyulat kellett adnia, mert ezek az emberek ismerik ám a boncát ezeknek az állatoknak.

S aztán mikor már napirendre tértünk volna a dolog felett, kipattant az éles, sikító, ingerlő kiáltás:

- Cicmóric!

Ez volt a halálos döfés. Ez volt a lebicskázás. Egyszerre pokollá lett az életünk.

Nem lehetett többet kilépni az utcára. Minden gyerek elvisította magát, ha közülünk valakit meglátott:

- Cicmóric!

Zseniális volt, akárki találta ki. Ha a nevetséges öl, akkor mi meg voltunk ölve. Az embereknek annyira tetszett ez a finom szúrás, hogy nem takarékoskodtak vele. Pótolta az új népdalt, a kuplét, az éljen kosutlajost a cicmóric. A falu hempergett a nevetéstől, kórusban kiáltották, üvöltötték. Éjjel a ház előtt, az utcán, éjfélkor a hazamenő ittasok megállottak s mielőtt nyugalomra tértek, bevisították az ablakunk felé, hogy cicmóric.

Édesapám meg akarta ölni Szőkét, de édesanyám a nyakába borult és úgy sírt és úgy könyörgött neki, hogy ne hagyjon bennünket árván. Majd elfelejtik.

Nem akarták elfelejteni, egyre jobban tetszett az embereknek. Nehány verekedés lett belőle. Édesapám beszakította a fejét öt-hat gazdának, de pörre egy se ment. Ahogy beforrt a fejük, már újra röhögve kiáltották: cicmóric.

A tragikai igazságszolgáltatás is hiába következett be. Ezt a Szőkét néhány év múlva meggyilkolva lelték egy reggel az istállójában. Ilyen komiszságáért ölte meg a szomszédja. Kést vágtak a betyár szívébe. "Emberére akadt."

De én mit szenvedtem. Kipécézve, útszélre vetve, hogy minden fiú, minden lány a szívemre taposott... Azt a szenvedést nem lehet érzékeltetni: a gúnynév annyira remek volt, hogy még most az őszön is felkeresett egy tügyi ember, hogy olvassa az életrajzomat, hát eljött, hogy elmondjon egy dolgot, amiről én talán nem is tudok. "Tudja-e méltóságod, hogy az édesapját, Prügyön még ma is emlékeznek, úgy csúfolták, hogy..."

- Atyafi, mondtam neki: nem vagyok méltóságos és megígérem, hogy nem is leszek soha. Ellenben a "cicmóric" még ma is fáj. Nem kell, hogy ráemlékeztessen. Köszönöm Tügynek, a tügyieknek. Megtanítottak szenvedni már kisfiú korban. S ezzel megacélozták a szívemet. Hogy mindhalálig harcolni bírjak az ártatlan igazságért. Ezt Tügy tette.

Az a Tügy, ahol édesanyámat úgy tanították az emberséges életre a rokonok:

- Mondd, Erzsi, mit kínlódsz ennyi gyerekkel?

Édesanyám megdöbbenve mondta:

- Mit csináljak, ha az Isten megajándékoz velük!

- Ó, párnát rá.

- Párnát?

- Párnát bizony. Én ugyan rátettem. De még a lábam is rátettem.

A tügyi szenvedés elkísért az egész életen át. Az a különös védetlen állapot, amiben gyermekkoromban voltam, a szülők sorsának áldozata lévén, magamat is megtámadott. Boldog voltam, hogy akkor a gúnykacajból kimenekültem, mert éppen akkor vittek el Debrecenbe, a kollégiumba. Utolsó este oly szeleskedésben tomboltam ki a szabadulás örömét, hogy belebotlottam a seprűbe s kificamítottam térdben a lábam. Ölben vittek el. Kenézy Gyula gyógyította Debrecenben a dagadt térdem. Ez is a Gyula bátyám barátja volt.

De én soha többet nem éreztem jogot arra, hogy őszintén boldog és vidám legyek. Tizenegy éves koromban már emberkerülő voltam. Amit Istvándi kezdett, Pthrügy tökéletesen megcsinálta. Tízéves mizantróp! Féltem az osztálytársaimtól. Annyira magamba zárkózottan éltem, hogy három év alatt az osztálytársaknak egy harmadát sem ismertem meg névről.

Mit mondjak: ma is úgy élek itt Leányfaluban, mint egy Robinzon-szigeten. Huszonnyolc éve, hogy itt lakom, de még eddig csak két családnál viziteltem. Boldog vagyok, ha bárki belép hozzám baráti szívvel, de én nem bírok az emberek után menni. Ezt nem örököltem apámtól. Talán most, hogy végre kiírtam magamból ezt a szörnyű "gátlást" s az egész világgal közlöm, mi történt velem tízéves koromban, feloldódik valami valahol.

Ez az oka, hogy például nem tudok szónokolni, ellenben írni halálba szeretek. A szónoklatnál az ember szemtől szembe kiáll az emberek előtt, valósággal szerelmi érintkezés az emberi tömeggel. Én ha kiállok, előbb irtóztató szorongásokon megyek át: még most is azt várom, hogy megkapom a cicmóricot.

De ha írok, akkor védett vagyok s mégis érzem, hogy a szavam eljut a magyarság határain belől végtelen messziségekbe... Mikor a visszaszakadt területen jártam az első napokban, minden faluban megdöbbentett az emberek megdöbbenése, hogy rám ismertek: én, aki annyira nem lépek ki a magánosságból, íme ott vagyok együtt veletek testvér magyarok...

 

A CSALÁDI FÉSZEK: A BOLDOG FÉSZEK

És mégis, mikor szegény Jankámmal közeledtem a mi házunkhoz, valami zsibongó és édes melegség gyulladozott bennem. Mintha az iskolából mennék haza, mert ez volt az út az iskolához, ezen az utcán volt 1888 telén az a rettenetes nagy hó, oly magas hótorlaszok voltak hányva, mint a házak.

- Én azon a télen kaptam a szűrt - rajongtam Jankának - tudja, hozott édesapám nekem egy kis fekete szűrt, piros cifrával. Egészen szabályos kis szűr volt az, amilyet akkor még viseltek a felnőttek Tügyön is. De a fekete szűr kicsit ritka volt s én egy kicsit féltem és röstelltem, hogy az én szűröcském nem fehér posztóból van: abban a mélységes megbántódottságban már nem voltam a csécsi magamutogató és pompavágyó, hanem megbúvó és mimikribe menekülő. Ez a három év - akkori életemnek egész harmada - tökéletesen összetört és megijesztett. Csécsén még micsoda kevélység volt bennem, felfuvalkodottság: hogy dicsekedtem az új ruhával, a huszáruniformissal s most a szűrt úgy vettem föl, mintha kigyulladna a hátamon a piros díszítése. Tudja, szívem, nem éreztem jogosítottnak magam arra, hogy ilyen luxust űzzek. Az apámnak nem adtam meg az engedélyt, hogy nekem efféle felesleges dolgot vegyen, mikor nem volt ennivalónk. Ellenem a szüleim soha nem követtek el semmit. Egyszer sem voltak igazságtalanok. Nem az ő velem szemben való magatartásuk törte meg a kevélységnek kígyófejét, hanem az atmoszferikus nyomás, amely mintha engem jobban szorított volna még náluk is. Úgy éreztem, mintha bura alatt volnék, s a levegő fokozatosan fogyna. Nem szabad mozogni, habzsolni, csak állani, várni és reménykedni.

Behúzódni magamba. Akkor fejlődött ki bennem az, amit írói képességnek lehet mondani: megtanultam, hogy visszatartsak minden érzést s ne ujjongjam ki, ne lármázzam el, hanem tartsam épen és készletben. Még ma is folyton rajtakapom magam, hogy egyes dolgokról egyes véleményem akkor képződött, mint a kagyló fájó sebéből a gyöngyszem magja. Orvosságul, gyógyszer helyett ítéleteket szültem, hogy szókkal védjem a vérző helyet.

A családi fészekbe kettesben mentünk be. Magunkban akartam maradni életem legjobb barátjával, az egyetlennel, akiről mindig feltettem, hogy éppen úgy ért engem, mint én magamat, Jankával. Még ebben a lángoló tűzvészben is, mely akkor már véremet perzselte, ha megvontam is Tőle a vér dagályát, a lélek harmóniájában csak az övé voltam s csak vele akartam közös maradni... Valami olyan hasadás képződött akkor bennem, hogy szinte az ő nagy és tiszta élete elől balra takarodnak a buja és szennyes jégtáblák, hogy neki maradjanak a lélek vizein a meleg és tiszta habok...

- A ház!

Kiáltottam fel s úgy elborította szememet a könny, mint a koporsó előtt, ha a legszeretettebb lény van immár eltűnendőben. Ebben a nádfedeles kis hajlékban múlt életem koporsóját láttam. S az ember mindent tovább akar élni, amit valaha élni kezdett. Még a legrosszabbat sem hajlandó feladni, akkor sem, ha már szabadult. Öt évtized semmit sem enyhített a szenvedésen, amiket itt éltem át, azonkívül, hogy megszüntette őket. Egy félszázad megszüntette újabb fellépéseit ezeknek a szenvedéseknek, de mindaz, amit valaha is kaptam, ottmaradt, mint élet és valóság.

Örültem, hogy a ház ilyen jó karban van. Úgy tűnt fel, mintha a kis vályogház is jól járt volna azzal, hogy mi kiköltöztünk belőle. Nyugdíjas házzá vált. Gyermektelenek laktak benne. Legalább tizenkét éve ennek a látogatásnak, így nem csoda, ha nevekre nem emlékszem. Nem tudom, ekkor kik laktak ott, csak annyit őriztem meg, hogy méltók voltak. Jó kézben láttam a hajlékot s ettől újra sírni kellett. Dehogyis volt valaha ilyen rend ebben a házban, míg mi itt laktunk... Az ajtóval szemben van az ablak, ez előtt állott az édesanyám varrógépje. Nászajándékba kapta, hozományul, még Csécsén. Singer-varrógép. Valami különös istenáldása és ékszere volt az a mi életünknek. Oly más volt kacskaringós lába, arannyal díszített lakkozott, mégis acélos fekete teste s azok a hófehér szerkezeti alkatrészek, a le- s felkapkodó tű... tütü... hop, hop, hop, néztem, mikor pergett... trrrrr oly sebességgel varrt, hogy már nem is lehetett látni a futó tűt. Ha édesnagyanyám ott varrt mellettünk, összehasonlítottam, hogy az ő tűje mily lassan és kényelmesen fércel s mikor ugyanazt az anyagot édesanyám átvette, trrrrr, egy perc alatt sirítva kész lett. Mennyi kék surcot csinált édesanyám a legényeknek. Díszítésül fehér cérnával virágokat futtatott az aljára s ennek örültek az anyák, akik érte jöttek... Legjobban azt bámultam, hogy édesanyám micsoda bátorsággal mer belevágni a legdrágább kelmébe is. Fogta az ollót s csak nyírt, hasított az olló ékével, vagy éppen két ujja közé fogta a drága anyagot és sssszzz... kettérepesztette... Még ma is megvan bennem az a megrettent érzés, mikor a nyáron Kati néni paplanlepedőre ezzel a büszke és vakmerő mozdulattal repesztette szét a finom vászon végtelen síkját... De most eszembe villan, hogy az én félelmemnek innen származik az alapja: ha megtörtént, hogy nem jó helyen szakította el édesanyám azt a szövetet, akkor olyan rémület tört ki benne, most mit csináljak, jaj istenem, most mit csináljak... És sírt és ha ő sírt, én úgy éreztem, vége a világnak.

Ott állott, ezen a falon a két ágy, a fal hosszában! Itt aludtak, édesapám az ablaknál, édesanyám beljebb a kemence felől. Mind a ketten hálóvendégnek egy-egy gyereket használtak. Ha édesapámnak jókedve volt, mindnyájan csak az ő ágyába könyörögtünk. Mikor először láttam azt az ismert Nílus-szobrot, ahol az öreg tengeristen lábszárán egész raj gyerekfigura mászkál, ráismertem édesapámra, aki életében semminek sem örült úgy, mint ha a gyerekei így lepték el... Hogy dobált bennünket a levegőbe és kacagott nekünk s olyan volt, mint egy életisten, aki legdrágább gyümölcsben tobzódik, a gyermekeiben...

Micsoda családi hőség volt ebben a szegény kis életben. Ha nem volt tüzelő, az semmi sem volt. A kemencében minden szemét megégett s meleget adott: de egy sohase hiányzott, a család szent melege. Ez olyan volt nálunk, mintha a testek fejlesztették volna ki s minél nagyobb számú lett a család, ez a hő annál magasabbra fokozódott.

Mi adott erőt édesapámnak, hogy bírja ezt a roppant nehéz életet? Hogy bírjon minden reggel felkelni s vígan indulni az útra, a gyűjtő útra, mint a fecske? Mért érezte, hogy soha egy pillanatra sincs felszabadítva a kötelezettség alól, hogy ezt a raj népet eltartsa s pénzt kerítsen, ha a föld alól is, hogy ezek meg ne haljanak éhen? Ezt nem lehet törvénybe iktatni. Ezt nem lehet kiszabni az államnak, kötelességül, hogy minden apa kötelezve van minden gyerekét elégséges élelemmel ellátni, ruházni, lakás, taníttatás stb. stb... Nálunk az apámban a naponta szükséges áramot ez a kis áramtermő telep termette ki: az, hogy együtt voltunk, s annyi kis szív segített dobogni. Valóban a gyermekek szíve ugyanúgy kitermelte az apa s az anya munkaerejét, mint valamennyiöknek az életben való hitét és a boldogságát.

A boldogság semmi egyéb, csak a jó érzés. A jó közérzés. Az az érzés, hogy érdemes az embernek élni.

És mikor édesapám egy idegen faluban ottmaradt s ráesteledett, elfogta valami vágyakozás az övéi után. Hiába volt ott a munkaadó gazda s hiába kínálta vacsorával annak a felesége, hiába vetettek neki ágyat a saját lakásukon az előszobában, hiába mondták, hogy mester úr, ne menjen haza, elfárad és tönkreteszi magát evvel a sok gyaloglással: ő csak egyet nevetett s vállára vetette a kiskabátját és már szaladt is. Oly gyorsan tudott járni, szinte futólépésben; nem futott, csak oly gyors volt a lendülete a menésben, hogy én futva sem bírtam ki mellette a sétát. De hogy mehetett, hogy repülhetett, mikor hazasietett, este. Szállott, simán és egylendületben, mint a fecske. Haza, a fészekre.

Széles homlokán csillogott az izzadság és az öröm, ha csak betoppant ránk, s ha még fent voltunk, hagyta, hogy a kezét megrohanjuk és agyoncsókoljuk. Az arcát már nem engedte csókolni, a száját talán kétszer-háromszor csókoltam meg életemben s minden eset valami igen nagy érzelmi hullám csúcsán; például mikor Jankát feleségül vettem s ő... elbúcsúzott tőlem...

De hogyisne jött volna haza, hiszen ezt sehol a földön meg nem kaphatta: az ő fiai, az ő egyre szaporább családja rajongott felé. Ha semmi nem is volt vacsorára, csak egy kis leves, akkor is - hiszen neki az étel soha nem számított -, akkor is gazdag lakomája volt: a gyerekeit falta fel a szemével és a kacagó szívével.

Én vagyok ti - érezte s úgy tudott gyönyörködni bennünk.

Mindig a legnagyobb ámulat volt eddig számomra az a tendencia, hogy az emberek ma nem akarnak gyereket.

Hát akkor hogy tudnak élni? Mért akarnak akkor élni?

Én úgy el-elbámulok azon, hogy emberek jobban érzik magukat mulatóhelyen, mint a családjuk között.

Én a kérdést soha nem tartottam szükségesnek tanulmányozni, bennem a kérdés el van döntve: az én apám negyven éven át semmi más örömet nem érzett, csak a családban való jelenlételt. Őt annyira kielégítette az, hogy véréből fiak születtek s azok mind őt sokszorosítják, hogy nem is kíván mást, csak hogy ezeket egyre jobb sorsban lássa...

Állati ösztön?... Magasabb ennél, hogy ha valaki kikapcsolja magából a nemet, ha egyéni és magános életre szánja magát? ha az ösztönök tobzódása helyett egyéni célt tűz maga elé? ha inkább akar független és jólöltözött és néma kényelem embere lenni, mint gyerekekkel kínlódni és úgyis rosszak a gyerekek, nem folytatják a szülő vonalát, s végül kidobják életükből a szülőt? Vagy az a korlátozás? hogy inkább egy gyereket akarok tökéletesen nevelni s mindennel ellátni, mint egy rakás koldust hagyni magam után?

Én mint ragályt kaptam az apámtól, az anyámtól, a ragály melegágyában, a családban, azt, hogy a világon semmi gazdagság, semmi dicsőség és semmi hatalom nem ér fel avval, amit én ebben a parányi kis házban élveztem: a családi szeretet melegében való sütkérezés.

Éppen az édesapám példáján tanultam viszont meg egy nagy dolgot.

Ha a szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyereknevelést, a legnagyobb mértékben pórul jár. Ha úgy gondolja, hogy minél több gyereket nevel, mint a malacnevelésből, meglesz idővel az a haszna, hogy mikorra erői elmúlnak s maga szorul eltartásra, akkor a gyermekek... Vagy pláne, hogy a gyermekei erőtartalékát akarja a maga céljaira felhasználni, ha majd megnőnek? Vagy csak az is, ha bármiképpen, nemcsak üzletileg, tehát nem pénzben kifejezhető módon, de érzelmileg akar hasznot, például ideái tovább plántálásában, vágyálmainak kiélésében - akkor is a legnagyobb mértékben pórul jár.

A gyermek nem a szülőé, a gyermek valami magasabb közösségé, a fajé? a fajtáé? Nem, a legmagasabbé: az egész emberiségé...

Az apa s az anya csak kétségbeesve néznek egy bizonyos pillanatban becézett és szeretett gyermekükre s belátják, hogy egy idegent szerettek. Ez nem ők. "Nem vagy az én gyermekem." Tébolyodottan nézhetnek a gyermekre, aki tébolyodottan nézhet a szüleire. Meg sem értik egymást. Mintha a bábeli nyelvzavar ott volna az anyaméhben. A képességek és az egész lelki összetétel annyira nem felel meg a műhelynek, amelyben készült az új élet, ahogy a kovácsműhelynek semmi köze az elkészített patkószeghez.

Minden szülő, én is, aki arra számított, hogy gyermekei ott folytatják, ahol ő abbahagyja, a legbámulatosabban csalódik.

Ezért én egy közvetítő megállapodásra jutottam önmagammal, már fiatal apa koromban. Azt mondtam: a gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul. Az én tanácsom az, s én amennyire emberileg lehetséges, ezt végre is hajtottam: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell hogy fizessen.

Édesapámnak a család olyan gyönyört hozott, amit semmi munkával, áldozattal és pénzzel megszerezni nem lehetett volna. S én magamról ugyanezt mondhatom el. Senkitől és semmiben olyan megnyugtató jóérzést nem kaptam, mint mikor a család melegében lelem fel magamat.

Igaz, ez a meleg sem tartós, a téli fagyra gondolni kell.

S a gyermek se számítson tovább a szülőre: a fecske csak addig tartja el a fiait, míg szárnyra nem kelnek. Többé nem hord nekik. Édesapám egyszer azt mondta, ezt is valami nagy gyaloglás közben

- Van tiszta véretek, evvel megelégedhettek. Az apátokat nem kell szégyellnetek, sohase voltam börtönben. Felneveltelek és sohase hagytalak el, nekem ne adjatok semmit, én majd megdöglök, fizessétek meg, amivel nekem vagytok adósok, a magatok gyerekeinek.

Ennél nagyobb bölcsességet nem tudok.

Hallom az édesapám hangját, s elfojtja a szív a hangot.

Bevégeztem életem regényét.

Ma három hónapja, egyetlen pihenő napom, sem éjszakám nem volt. Egyetlen izzásban égett az agyam: talán soha ennyire nem fűtött át a tűz.

Újraéltem egész életemet.

S nem kívánok többé magammal foglalkozni.

Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.

Írhatnám még világ végéig, az életem végéig. Minek. Ennél többet nem mondhatok magamról.

A többit a regényekben megírtam. Még szeretnék néhány vallomást a színpad zárt formájában egy pillanatban együtt lobogva fel embertestvérekkel.

És aztán még egy kicsit heverni az őszi verőfényen. Akkor rávéshetem a márványnévjegyre:

Éltem.




Hátra Kezdőlap