ÖTÖDIK RÉSZ
EGYHÁZSZAKADÁS

1

Stockholmtól Ulfäsáig hosszú a hófúvásban az út. Fekete szakadékok közt vezetnek az ösvények, s a dél felől érkező lovas ember úgy érzi, ismeretlen szellemek leselkednek a fagyos vízmosásokban, kószálnak a gleccserek tetején... A király embereit belepte a hó, piroskeresztes lobogóik nedvesen csüngtek a lándzsavégről, ujjuk hegyében érezték a hideg tűszúrásait.

A ló hamarább megérzi, hogy lakott vidék közeledik. A hószőnyeg csak félig takar el egy útszéli házat, valahol paraszt integet, mintha mutatná az irányt. Mécses villózik a kivájt fatörzsben, a szentkép alatt. A hadnagy előreküldi egyik lovasát. A domb tetejéről látszik az udvarház széles erkélye, melyről egy asszony lobogtatja fehér kendőjét.

Brigitta áll fenn, és nézi Magnus király lovasait, mint harcolnak a fergeteggel, bukdácsolnak a hóval tömött szakadékok között. Ahogy leveszi kendőjét, hogy jelt adjon, fedetlen marad a feje, a hó ellepi aranyszínű haját. A leánycseléd áll háta mögött, vár, míg feloldódik a szobormozdulat, asszonya megfordul, összevonja mellén a prémköntöst.

- Ulf úr üzeni, asszonyom, már idetalálnak a vitézek. Jöjj vissza, és szárítsd meg magad.

Megélénkül az udvarház. Cselédek szaladnak előre a kapukhoz, béresek tárják ki az istállók ajtaját, valaki fatáblát kongat meg, messzehangzik tompa, dübörgő zaja. A stockholmi király emberei hoztak Ulfnak s Brigittának üzenetet.

A főasztalnál tizenkét szegény ül. Ünnep vigíliája, fenyőágakat égetnek a házi kálvária előtt, s a hatalmas ebédlőszobába begyűlt az egész ulfäsai nép. Az öreg csavargók, ágrólszakadtak kapják először a levest. A könny lecsurog torzonborz szakállukra, egyiknek keze üresen markol a kenyérdarab után, szemgödre mögül nem villan elő semmi fény. Az étel odvas, fekete barlangokban tűnik el, fogatlan ínyük mögött. Tizenegy öreg s egy leány, akit a csavargóasszonyok jelével fogtak el az erdőt kerülő legények. Most itt ül riadtan az asztal mellett, lesi az úrasszonyt, aki éppoly fapohárból issza a langyos sört, mint amilyen előtte áll. Egy hete még ott táncolt a legényekkel a vásáron, pirosított orcával, lázasan. Ma csendesebb, fekete haját - oly szokatlan e tájon - befogja a fehér kendő, tekintete, mint felzavart madáré, szüntelen kószál a hatalmas mennyezet tölgygerendái között. Brigitta megy hozzá most. Kezét egy pillanatra rajta nyugtatja vállán, felemeli a hatalmas korsót s teletölti a leány poharát.

Ulf úr szól, hogy hívják asztalhoz a megtisztálkodott vitézeket. Az úr horpadt mellű szőke ember, hosszú haja úszik a levegőben, kék szeme megszelídíti a csontos ábrázatot. Bőrzekét visel, senki sem mondaná: rokona a királynak, az udvar egyik belső familiárisa. Ulf köhög, mint köhögtek talán százesztendők óta télvíz idején összes ősei e kietlen világban, azóta, hogy régi királyok elhintették e tájékokon is Krisztus népének szavát. Feleségére néz, aki aggódó szemmel vigyázza köhögését, majd int az ételhordóknak, vezessék ki meleg vackukra az öregeket, s szedjék rendbe az asztalt, mielőtt a király népe bejönne.

Most már ő is palástot vesz magára, így nézi végig, amíg tápászkodnak az öregek, frissebben, mint ahogy ide érkeztek, hiszen a meleg lé felszította néhány órára hanyatló erőiket. Az asztali áldás rövid, kinyitják a hatalmas teremajtót, a kép változik, csak a csavargólánynak szabad itt maradnia, lekuporodik a sarokban álló szentkép alá.

Brigitta nézi az élet körforgását, az egyik kijárón kitámolygó, lompos öregek sorát - a másikon a prémes vitézeket: egykor éppilyen aggok lesznek, mint azok, akik most reszketve hullanak végig meleg vackaikon.

- Ulf gróf úr s Brigitta asszony, fogadd Magnus király üdvözletét.

A háziak egymásra néznek. Új rend költözött a királyi várba, hogy címmel ékesítik fel a távoliakat? Eddig csak Ulf úr volt, Gudmar fia, asszonya Ulfäsa úrasszonya. E magas északon mindenki ismeri egymást, s őstől ősig minden nemesvérű ember rokon. A hadnagy keze kinyúlik, hangja ellágyul, ha a kastélyról beszél.

- Blanche királyné elültetett nálunk is sok délszaki szokást, mint virágmagjait, melyeket a déli világból hozott. Annyi a külországbeli nemesúr s dáma, annyi nyelven szólnak, hogy egyszerű vitézi ember nem is tudja, merre kapkodja fejét?

- Nekünk elegendő volt, ha Jeruzsálemről tudtunk, ahol meghalt Üdvözítőnk, ezerháromszáz évvel ezelőtt... Elég volt, ha hallottunk Rómáról, amíg ott élt a Szentatya, s megtanultuk Avignon nevét is, mert ma ez Clemens pápa rezidenciája, akit az Úr sokáig tartson életben. Hogyan szól üzeneted, uram?

- A király úrnak látomása volt... Lehet, lázálmában... mert tudjuk, hogy éjszakánként gyakorta virrasztanak orvosok szobája előtt... Látomást látott. Északról fehér asszony ereszkedik le a déli vidékekre. Amerre jár, világos lesz a tájék, mintha egyszerre nyár lenne körülötte, a fák virágzani kezdenek, a madarak énekelnek... Én a király úr szavait mondom, így kell szó szerint ismételnem... A fehér asszony megy, amíg el nem ér a Szentatyához, s Magnus király nevében le nem borul előtte, meg nem kéri arra, oldozza fel fogadalma alól, s könyörögjön a Szentatyának, engedje meg, hogy haló porait takaró köntösére rávarrják az egyszerű, fogadalmas keresztet...

- Miért üzen nekem Magnus király?

- Reggel, amikor egyszerre hívta gyóntatóját s a magisztert, aki vizsgálja a csillagokat... úgy mondta, mintha a te arcodat látta volna... mintha a te hangodat hallotta volna... Magnus király nem küld parancsot, nem küld hozzád királyi szavával. Ismeri ő is, mint mindenki Svédhonban, szerfeletti jámborságodat, Brigitta úrasszonyom. Kedves húgának nevez, s úgy kéri, jöjj Stockholmba, udvarába... vedd fel te, az ő nevében... a király úr helyett a fogadalmas keresztet, s indulj meg házad népével együtt, hogy kegyes indulatra bírd rá magát a Szentatyát.

- A látomás hogyan szólt?... Avignonba kellene mennem?

- Való igaz, hogy e pontban zavarban volt királyi urunk. Ő nem járt sohasem sem Rómában, sem abban a másik városban, melyről szólsz most, de úgy látta álmában mégis, hogy Róma volt az, ahol téged a Szentatya aranyrózsával fogadott... A király így izent: máshoz, ha szólok, szavam elakad, mint hóförgeteg közé kerülő kiáltása a morénak mögött. Magnus úr tudja, hogy te, asszonyom, mélyebben látsz a lélekbe, mint az ő magiszterei. Arra kér: szállj ki, Brigitta asszony, Svédország columbariumából, mint észak szép fehér galambja...

- Istenem... mi lesz mindebből, uram? Nyolc gyermekem van, a tanyák, a szegények... a házam népe... Épp most, amikor megint betegségek tizedelik az országot, mindenkire rászakad a nyomorúság, ha nem tartunk össze, mindnyájan elveszünk... Ilyenkor hagyjam el a házat?

- Az ország kér rá, úrasszonyom. A tanácsurak mondják, hogy nem lesz előbb béke s megnyugvás, nem kap országunk hamarább feloldozást, míg te nem borulsz le Krisztus helytartója elé. Akkor újból megzendülhetnek a harangok, egymásra találhatnak a testvérek, egybebékül a bárány a farkassal, s tarthatnak menyegzőt azok, akiknek most bújniok kell az Úr haragja elől. Brigitta asszony... mi, magunk között úgy mondjuk, te vagy ma mindnyájunk anyja.

- Isten bocsássa meg nektek vétkeiteket, ha így beszéltek. Egyszerű asszony vagyok, gyermekek anyja... Csak kenyeret tudok szelni a kenyeremből a szegényeknek, semmi mást...

- Magnus király kinyújtja feléd kezét. Mintha ő is kérne kenyeredből. Leveti bíborpalástját, eléd rakja a koronát. Ha te veszed fel egyedül a keresztet, nagyobb sereg vagy, mintha Magnus felülteti összes lovasait. Ha te mégy, Brigitta, a Szentatyához, nem tud szavadnak ellenállni, s visszavonja a Svédországot sújtó átkot, mely ránk szakadt, mert Magnus király nem tartotta be fogadalmát, hogy a hitetlenek ellen vezet háborút.

Brigitta körülnézett. A szentkép - déli festő munkája - koronás asszonyt ábrázolt, ölében rózsacsokorral. A mécs tenyérnyi világossággal szőtte be a fatábla aranyát. Alája kuporodott a csavargólány. Brigitta odament a térdeplőhöz a leány mellé, akit átölelt. A perc, mely eltelt felette, olyan volt, mintha évszázadok szaladtak volna, az ebédlőszobában mindenki érezte: angyalokkal viaskodik. Szemében különös volt a fény, mintha kisimult volna gondterhelt asszonyarca. A hadnagy úgy gondolta: az Ige szállta meg.

A fény egy pillanatra sem hagyta el az arcot, mely most egyszerre mosolygósra fordult, a kéz megrázta a csengőt, s a belépő cselédekhez szólt gondos, szelíd szóval:

- Az Úr nevében hozhatjátok a vendégeknek a levest!

2

A foltos, szürke köpenyben eltűnt kövérsége, lábát magasra rakta, hogy ne fázzon a jéghideg kőpádimentumon. A szél belesett az ablaktámlák közt, felkavarta a port, megrezegtette a pókhálókat, nyöszörögtek a bútorok, mintha őket is kiverte volna a hideg. Az Acciajuoli-palota harmadik emeletén, a raktárak felett kapott szállást a vendég, Giovanni Boccaccio, akit Nápoly főkancellárja meghívott, hogy emlékezzék meg Parthenope új dicsőségéről.

Nemrég elégiát írt - az ötvenesztendős ember lehanyatló világáról, s mióta a szent életű Pietro testvér halálos ágyáról neki megüzente, hogy pokolbeli gonoszok környékezik látomásaiban - Boccaccio úr ájtatosságra hajló, szomorú ember lett. Ahogy körülnézett a padlás alatti lyukban, melyet Niccolo Acciajuoli juttatott számára - elfacsarodott szíve. Emlékezett Niccolóra, amikor - majdnem gyerekek voltak még - együtt körmöltek a nápolyi irodapadokban, együtt szaladtak le a kikötőhöz megnézni, bejöttek-e Keletről a fűszert és selymet szállító hajók? Most, negyedfél évtized messzeségében is látja a dacos, kemény arcú fiút, aki meg akarja hódítani a világot, király, talán császár is szeretne lenni, míg ő titkon könyveket, klasszikusokat lapoz.

Elégiát írt az emberi élet első fél századáról, melyhez beérkezett. Ha végignézett köpenyén, szegényes málháin, melyek a kéziratcsomókon kívül aligha jelenthettek nagyobb értéket, eszébe jutott a harminc forint, melyet Petrarcától kölcsönkapott - egyszerre keserű lett a szája. Ha kinézett az ablakon - láthatta Acciajuoli címerpajzsát az első emelet reliefjein, a kikötőben horgonyzó hajókat, az öszvérek százait, melyek mind a kalmárház kincseit cipelik, de elmaradtak az ékkövet dugdosó zálogosok, akik egykor bekopogtak Niccolo palotájába... A régi cimbora magányosan maradt. Kimérten messerének címeztette őt, s elvárta, hogy Boccaccio "kegyelmességed"-re cserélje fel az egykori tegezést. Harmadnapja váratta, talán ma tud bejutni a kancellárhoz, hogy legalább egy kézszorítással üdvözölje házának nevezetes, de most elhanyagolt vendégét. Kezében papírcsomó, mely De claris mulieribus liber címmel Éva anyánktól kezdve írta le a világ száznégy híres hölgyének igaz történetét. A harangszó után igazodott. Nemsokára megjelenik az ajtónálló, kitanítja: csak rövid ideig legyen terhére a nagyúrnak. Köntöst kell cserélnie, megtisztítania saruját, neki magának, minthogy szolgát egész nap nem látott, aki segítségére lehetne az élet apróságaiban.

Lassan mozgott. De szeme éles volt, túllátott a falakon, füle felfogott minden neszt, elméje félelmesen kovácsolta egybe mindazt, amit tapasztalt. A magányosság három napja után éppoly jól ismerte megint Nápolyt, mint ezelőtt harminc esztendővel, aranyifjúsága legszebb hónapjaiban.

Tekintete végigsimogatta az utcákat. Lement a térre, a Castel Nuovo elé, beült San Lorenzóba, a kiskápolnába, ahonnan Aquinói Mária egykori padját nézhette. Öregasszonyok ültek a hideg délelőttön, morzsolva rózsafüzérüket. Tekintete kutatón pihent meg e néhány imába borult arcon, s az ájtatosok, ha felemelték szemüket, talán kérdően nézhettek az öregedő idegenre, aki ráncos arcuk, ősz hajuk mögött egykori szépségüket keresi. Végigsétált a Posillipo fokán, majd elsétált az Aquino-palota elé. Mintha elmúlt világának lábnyomait keresné, s fájdalmas örömmel töltené el, hogy minden megváltozott, fakó lett, céltalan, ami egykor arra csábíthatta, hogy könnyű kedvtelésekkel töltse be napjait.

Amikor benyitott végre a Regnum mindenható kancellárjának szobájába, mosoly villant végig az arcán: lám csak, Acciajuoli sem lett fiatalabb. Amikor bekopogtatott, hóna alatt kézirattekerccsel, Málta grófja asztalára görnyedt, beletemetkezett a számadásokba. Csak akkor nézett fel, amikor a várakozó megszólalt, annyit mondott: "Legkegyelmesebb uram..." de ezt azon a csodálatos toszkán hangon, melyet sohasem tanultak meg Nápolyban. Az öröm s emlékezés futó, fáradt lángja cikázott át Acciajuoli szemén, kezét nyújtotta, s elmondta az ősi üdvözlés néhány kopott, de örök mondatát.

- Kegyelmességedet, félek, borús kedvében háborgattam, ennyi esztendő után?

- Messer Giovanni, megértheti lelkem háborgását. Mint hallhatta, Lajos király beteg... nagyon beteg... Ma úgy jöttem el a palotából, hogy felgyógyulásához alig táplálhatok reményt...

- Régóta beteg a király?

- Tarentói Lajos először múlt hó Calendáján panaszolta esett állapotát. Holott... mindkettőnkhöz képest még fiatal, alig negyvenöt esztendős, java kor ez, amikor még nem kellene készülődnie arra, hogy megtérjen ősei közé. Megint egyszer így reám szakadtak a Regnum dolgai, s most ezekkel kell bajlódnom, ahelyett hogy ott lehetnék a király betegágyánál, leshetném, mit találnak ki az idehívott tudós doktorok?

- Kegyelmességed felettébb szívére veszi a király állapotát...

- Giovanni, nekem fiaim vannak, számos unokám is. Lelkem mégis atya nyugtalanságával bolyong a Castel Nuovo folyosóin... úgy érzem, mintha Lajos a fiam lenne... s a leányom - Johanna... Kegyelmed megérti a lélek változatos állapotát, s erre nem kell sok szót fecsérelnem. Sok mindent, amit elértem Nápolyban - a Tarentói-háznak köszönhetek. Katalin császárnő emlékét imáimba foglalom, s gyermekeit, amíg élek, nem hagyom el soha. De mindez aligha érdekli kegyelmedet, aki üdülésre érkezett Nápolyunkba, melyet egykor a pestis miatt hagyott el.

- Már körülnéztem. A séta Nápolyban - nem vigasztaló. Lehet: az emberek lettek öregebbek, a falak megroskadtak... Kérdem, mi lenne az Aurea Aetasból, melyre Bölcs Róbert oly sokszor hivatkozott, ha nem volna itt kegyelmességed, hogy kormányozza ezt az ingatag aranykorszakot?

- Tizennegyedik esztendeje, hogy Lajos s Johanna Provence-ból visszajöttek. Azóta mi se láttuk egymást... Ne áltassuk magunkat, messere, egyikünk sem lett fiatalabb. Az egyetlen, akin nem látszanak meg a múló esztendők - maga a királyasszony, Johanna.

- Mint gyermekecskét ismertem, akkor alig lehetett nyolcesztendős.

- Ma már harminchét is elmúlt, s ha meggondolom, immár majdnem két évtized óta kezében nyugszik e nápolyi világ.

- Csendesedett?

- Talán kegyelmed se fűszerezné ma oly erős csintalanságokkal novelláit, mint amilyenekkel egykoron csiklandozta a paráznaság ördögét. E mű, melyet elém adott, alighanem jámborabb s keresztényibb annál, mint amilyeneket ifjúkorában írt.

- Híres asszonyokról szóltam benne, akik az idők eleje óta feljegyeztettek a história lapjain. Elmondhatom, szerény munkámban Johanna úrnő is tetemes fejezetet kapott.

- Vajon lehet-e históriát írni olyanról is, aki még az élők között van?

- Johanna, nagyuram, fiatal még. Én a sír felé ballagok. E munkácskát sokan fogják elolvasni Itáliában s azon túl is, mert latinul írtam meg... Úgy vélem, ebben levezekelhetem egy kevés bűnömet, melyet a királynővel szemben talán akaratlanul is elkövettem... Kérem kegyelmességedet, segítsen hozzá, hogy személyemben is hódolhassak e nagy s kiváló dáma előtt.

- Ha elszáll homlokáról a komorság... s az Úr úgy akarja, hogy életben maradjon Lajos király... Addig, messere, várnia kell.

- A poéta, gróf úr, maga teremtette világban él, melyben kevéskét zaklatják a porhüvely dolgai. Itt sem hagyná el panasz szájamat, ha szerzetesi cellában, kenyér és víz mellett, darócköntösben élném le hátralevő napjaimat. De én most vendég lettem Nápoly leghatalmasabb urának palotájában, s valósággal dadogó nyelvvel kell felpanaszolnom, hogy Giovanni Boccaccio, a bűnös poéta e gyönyörű lakban áporodott, szennyes vánkosú ágyban hál; az udvari főtisztek kizártak asztaluktól; ökörhajcsárokkal, ajtónállókkal ültettek egybe, akik elkapják előlem a tálat, gúnyolódnak is, ahelyett hogy tisztelnék kikandikáló ősz hajamat s a köntöst, mely foltos állapotában is elárulja, hogy magiszter viseli. Ebéd alatt kénytelen voltam végighallgatni mocskos szájú apuliai tengerészek káromkodását, akiknek hajója a kikötőben megrekedt, s most nem tudják Nápolyig hozni hitvány zabjukat.

- Sajnálom, messere, hogy nem fogadhattam méltóbban. De a palota népe már kiköltözött Pozzuoliba... én is kint lennék már, ha nem tartana vissza a király állapota. Nincs is más ebédlőtábla a palotában, mint azoké a szolgáké, akik visszamaradnak az egész nyár alatt. Néhány napi türelmet kérek, míg eldőlnek a dolgok, s akkor kijön velünk a tengerpartra, vagy mégiscsak azzal kell beérnie, amit e hajlék ily borús időkben nyújtani tud.

- Oly borúsak-e az idők? Mi aranykorról beszélünk Toszkánában, ha Nápolyra téved szavunk.

- A Regnum agyaglábakon áll, messere. Míg lehet, tartom. Erősítettem állapotát. Hozzákanyarítottam Észak-Szicíliát, Messina székesegyházában Lajos s Johanna fejére tették a királyi koronát. De az országnak nincs örököse, Lajos s Johanna frigye csak leánygyermekeket termett, s ők is korai sírjukba szállottak. Mintha mindkét végén égő fáklya lenne Sánta Károly egykori nemzetsége, úgy fogy, apad, szűkül a királyi család. Még leány akad, de fiúgyermek alig. Ha szétnézek, Durazzói Lajos herceg árváját, a kis Károlyt látom csak - mint az Anjou-ház egyetlen férfihajtását.

- Baj szakadna rá Nápolyra, ha Lajos király behunyná mégis szemét?

- Isten legyen irgalmas az országhoz. A békesség tizenhárom esztendejében bizony alaposan elpuhultunk. Olyan férfi ült Bölcs Róbert trónján, akit a királynő maga választott. Lehet, hogy az utóbbi esztendőkben árnyékok jártak közöttük... Johanna királyasszony néha panaszolt is... de azért mi, akik ismerjük a Castel Nuovót, mindig tudtuk: Johanna e három lustrum alatt valójában boldog volt... Kegyelmednek már mondtam, hogy szegény Lajos olyan, mintha vér szerinti fiam lenne... megértheti lelkem állapotát... ha reá gondolok. De szomorúságom még nagyobb lesz, ha elképzelem azt, hogy Johanna megint ott fog ülni egyedül az elárvult trónon, melyet körülugatnak a farkasok.

- Hátha a Szentszék veszi kezébe a Regnumot. Megteheti, hiszen jog szerinti hűbérura?

- Kegyelmed tudja, miként igazgatják Avignonból az Ecclesia birodalmát? Minden falu s minden város harcol egymás ellen. Bolognából a minap verték ki a pápai zsoldosokat. Rablók s apró tirannusok emelik fel fejüket... Csak azóta van valamelyes rend, amióta a Szentatya elküldte legátusát, Albornozt, a spanyol bíborost. Ha e kiváló férfiú nem szedné rendbe az egyház földjét, bizony tűnő birodalmát sirathatná Avignonban a Szentatya. Azt hiszi: Nápoly kell a Szentszéknek? Hisz mindenki tudja, hogy magyar Ludovicus békét kötött ugyan, de nem békélt meg. Mindenki tudja: sebet hord lelkében, lemondott a neki járó háromszázezer aranyról - azt mondta, hogy népeitől, az ő nápolyi népétől nem engedi kicsikartatni a sarcot, hogy megátkozzák azt, aki jog szerint az ő uruk. Ludovicus mindig Jeruzsálem királyának mondja magát, s a Monte Sant'Angelo hercegi pajzsát viszik előtte ma is. Ha Johanna, akivel megkötötte a békét - gyenge - újból itt vannak a magyarok.

- Komor státusügyek ezek, nagyuram. Kérdem, vajon miért hívott meg kegyelmességed engem, a szegény poétát, amikor én járatlan elmémmel aligha tudom felfogni e bonyolult dolgokat?

- Johanna úrnő arra emlékezett, hogy üres lett a palota, mintha elhagyták volna a múzsák, akiknek egykor ez volt legkedvesebb székhelyük, talán Maecenast is itt temették el a nápolyi dombok alatt. Magam ajánlkoztam arra, hogy újból beültetem a kertet, melyből elsodorta a palántákat a vihar. Így került kegyelmedre s novelláira a szó.

- Vezekeltem érte, e hajdani játékért. Dante méltó hajlékot épített a vulgáris nyelvnek, de lehet, hogy ez meddő kísérlet volt... a világ bölcsessége megveti a köznapi beszédet. A filozófusokhoz amúgy sem illik más, csak latin szavuk.

- Messere... mi vidámságot szeretnénk, kedves meséket, melyek Madonnánk homlokáról elűzhetnék a borút.

- Ha visszaadná, nagyuram, a derék karcsúságát, hanyatló testi erőnket, a gyomrot, mely ellenáll a savanyú borital karcolásának s szolgák számára főzött pacal ízének... Ha újra fiatalok, szépek, gazdagok lehetnénk, mint voltunk, amikor Fiammetta szavával ébredtünk reggel, akkor szívesen mondanám én is tovább meséimet.

- Hallotta-e, messere, hogy Aquinói Mária a király betegségének hírére visszajött apuliai birtokáról, melyről négy-öt éve nem mozdult el?

- Láthatnám-e?

- Azt hiszem, mindketten megbánták a vétket, mely kegyelmeteket összekötötte, amelynek legszebb emlékét én az Ametó-ban találtam meg. Emlékeznék-e vajon néhány sorára?

- Már csak egyes sorok járnak eszemben akkor is, ha Fiammettára gondolok:

- Io son luce del cielo unica e trina,
Principio e fine di ciascuna cosa,
Del qual né fu né fia nulla vicina...

(Az ég fénye vagyok: egyetlen s mégis hármas,
minden dolgoknak kezdete és vége,
amelyekhez sem múltban, sem jövőben nem közelíthetsz.)

Lehajtották fejüket. Eltűnt évek sugárkévéje özönlött be az ablakon. Boccaccio felkelt, összeszedte az irattekercset, s némán, lehorgasztott fővel megindult a palotafolyosón a szolgák traktusa felé.


A királyi rekviem után látták viszont egymást annyi év után. A Santa Maria Incoronata fekete drapériáit már félig lebontották a sekrestyések, a virágokat elsöpörték, a meztelen ívek alól újból előtűntek a félig kész falfestmények, melyek a Hét Szentség kegyes sorozatában ábrázolták Johannát és udvarát... A gyász illata ott kerengett a levegőben, a gyertyák szaga ott kísértett a harmadnapos beszentelés után.

A testes magiszter s a finoman őszülő grófasszony szeme találkozott. Megismerték egymást, s Aquinói Mária kicsit széthúzta özvegy-fátyolát, bólintott Boccaccio hódolására, mintha mondaná: vártalak, barátom. Nem sietett, negyedórák teltek el a félhomályban, kopácsolás hallatszott, kegyeletsértő mesterlegények szava, akik szőnyegeket, pálmaágakat cipelnek, lefejtik az oltárokról a címerzászlót, megbontják a katafalk nehéz favázát, leemelik a virágokból kirakott nápolyi koronát.

A bolyongó firenzei posztóköpenyébe burkolózva állt a kijárat előtt. A hintó várakozott az úrnőre, s a palotabeli ajtónálló tette be utánuk a kocsi ajtaját. A városhoz nem szokott lovak patkója csúszott a kiálló köveken, az eső megeredt, s a kocsi belsejében ugyanolyan szomorú félhomály ült, mint az Incoronata ívei alatt.

Míg Mária fogadószobájáig értek, egyikük sem beszélt. A terem magányos volt, látszott: csak vendég itt az úrnő, elmúltak a régi idők, s a lepergő vakolat lassan ellepi a zenészek lépcsőjét, melyen esztendők óta nem ment fel senki.

- Kegyelmed sokat vétett ellenem. Aligha van dáma Itáliában, aki novellát olvasván, ne ismerné Fiammetta nevét...

- A szobrász vésője márványba örökít... Amit én adtam, magányos, kósza hang csak... egy darabig kereng a pusztaságban, aztán elhal, többé senki sem emlékszik rá.

- Kegyelmed megnehezítette vezeklésemet. Nem lettem olyan ájtatos, ahogyan a korombeli öregasszonyokhoz illik. Ám a természet rendje szerint való, hogy emlékezzünk elmúlásunkra... s akkor, messer Giovanni, hátunk mögött mindig újra és újra halljuk a hangot, mintha láthatatlan ujja mutatna ránk: ez volt ama ledér Fiammetta, aki Boccaccio urat kísértette, a poétát, aki aligha maradt az égi körökön belül.

- Madonna, miért bántjuk egymást? Mindketten most értünk Nápolyba, amikor elöntötte a gyász, és senki sem tudná megmondani: erre a városra mi fog következni?... Az égi körök kegyesek, de a földiekben egyre több a nyomor. Kegyelmességed délről jött, én északról. Tudom, hogy miként harapdálja egymást egész Itália.

- Vajon azok a fiatalok, akik most Baiában mulatoznak, törődnek-e a nehéz időkkel? A mi korunk sem volt jobb, messere, csak akkor mi nevettünk a véneken, ha csoszogva cipelték gondjaikat. Ma mi öregedtünk meg... vagy talán csak magamról szólhatok, mert a férfiak szokása, hogy addig maradnak ifjak, amíg el nem temetik őket.

Könnyein keresztül mosolygott. Most mintha megint a régi, tündöklő Aquino grófnő lenne, keze elnyúlt a vánkoson, szava lágy volt, a nagy bifórák megszűrték a világosságot, s a tompa fényben arcán nem látszott a félszázados idő.

- Grófasszonyom, látta-e királynőnket azóta, hogy megérkezett?

- A halál másnapján beszéltem vele. Holnap újra hozzámegyek. Bánatán, könnyein keresztül is kegyes volt... hiszen ki feledhetné el azokat az esztendőket, melyeket együtt töltöttünk?

- Kaphatnék-e én is hozzá bebocsáttatást?

- Most a gyász hetei vannak. Egyszer... régen, nagyon régen fájdalmasan emlékezett meg kegyelmedről, mert egy csípős versében nőstényfarkasnak ábrázolta a királynőt, aki férje torkába harap... De azóta már megcsendesedett a harag, s Johanna bizonnyal örülni fog, ha feltűnik egy ismerős arc a régiek közül... Szabad kérdeznem, Giovanni, kegyelmednek milyen a sora?

- Acciajuoli lát vendégül... azazhogy palotájában szálltam meg. A padlás alatt van a kamra, közel a raktárhoz, mert onnan törnek rám az egerek. Kegyes pártfogóm leszoktat a bőséges ételről, s borital helyett asztalomra ecetet készíttet...

- Miért jött Nápolyba, ha ily szegényes sora van?

- Vágyódtam... összeszorult a szívem, ha Firenzében bolyongtam, igen unatkoztam castaldói kertemben. Mintha valami űzött volna, hogy keressem fel Parthenopét, keressem életem legszebb emlékét. Azért is jöttem ide, mert szörnyű hónapokat él most át Itália. Zsoldosseregek tépik fel békéjét, a költők despoták dicséretét zengik, Szent Ambrus városában véres kézzel gyakorolja Visconti a tirannus mesterségét. Arra gondoltam: itt, Nápolyban, csend lesz, napsütés, tengerpart, az Aurea Aetas békéje... igen, talán megint érzem a napsugár melegét, melyet egykoron bűnös szóval Fiammettának neveztem.

- Bora ecetes, messere, tányérját nem tölti meg a szakács. Tógáját még Fiorenzában szabták a jó időkben, s mint mondja, itt Acciajuoli úr támogatására szorul. De lelke még a régi... sóvár és fiatal... Én már más utat választottam, kezdem elfeledni a régi, kacagó Máriát, vezeklek az egykori bűnök miatt, s látja-e, kegyelmed... már nem festem arcomat sem... Hogy egykor mindkettőnk bűnös indulatában egy poéta Fiammettának keresztelt el, arra már talán nem emlékezik Nápolyban senki...

- Mielőtt eljöttem a nagy útra, Petrarcánál voltam, s mint szomorú vénlegények, asszonyokról beszélgettünk. Ő szíve szerelméről, Lauráról emlékezett meg, e kiváló nemesdámáról, akit akkor ragadott el a pestilentia Avignonban, amikor Johanna felett elhangzott a kegyes ítélet. Maga Petrarca akkor Veronában volt, s csak sokkal utóbb, hónapok múlva tudta meg, hogy Laura halott... Én nálánál szerencsésebb voltam... e csodálatos őszi verőfényben reám süt a napsugár.

- Lám... hát maga Petrarca is megöregedett? Milyen fiatal, milyen daliás volt azon a napon, amikor Bölcs Róbert udvari magiszterré avatta, s elindult Rómába, hogy megkoronázzák... Mindenki megöregszik, Boccaccio, csak az egyetlen Johanna marad fiatal.


Fekete köntöse kiemelte arcának fehérségét, a főkötőbe szorított haj megadta szépségének a keretet. A szoba, melyben ült, egykori leányszobája volt, ablakából látszott a tenger, s csendesebb órákban behallatszott a sirályok szüntelen rikoltozása is.

- Üljön le, kegyelmességed, látom, testi állapotában terhére van, ha túl gyakran fárasztom. De minket már egybeköt e világ sora, s tudom azt is, hogy a békés, nyugodt éveket kegyelmednek köszönhettem... Üljön le, Niccolo, mint kislány koromban...

- Kegyes a királyasszony, hogy bánatában sem felejti el testem esendő állapotát. Való igaz, hogy síromra gondolok, s örömet lelek abban, ha siettethetem a kőfaragót, nehogy elkéssen, s örököseimnek kelljen befejezni a sírkamrát. De most nem az én nyomorúságom a mai napra rendelt textus. A gyász hetei alatt elmaradtak az államügyek... elmaradt minden, lankadtak az adószedők, rossz csillagokra hivatkoztak, mindenki száján ezer a panasz... Ideje, asszonyom, hogy fátyolt vonva a szív szomorúsága elé, felemeljük újból sceptrumunkat.

- Acciajuoli... különös a sors forgandósága. Amikor magam mellé ültettem Lajost, azt hittem, betelt a természet rendelése, asszony nem ül többé egyedül a trónon. Én kértem Clemens pápától az investiturát... könyörögtem Lajosért... hogy kettőnket egyszerre koronázzanak meg... Most, látja kegyelmességed, a korona súlya újból csak az én fejemen van.

- Értekeztem a pápa legátusával... A Szentatya, úgy hírlik, rohamosan veszít testi állapotából, s ha hitelt lehet adni a jelentéseknek... conclavéra készülhetnek megint a bíborosok.

- Talán senki sem érzi úgy a szerencse forgandóságát, mint én, akinek ura a Szentszék, s addig élek csak nyugalomban Nápolyban, míg a pápa s Nápoly királya fenntartják a harmóniát... Most majd reszketnünk kell, miként kerül ki sorsunk néhány francia kardinális szavazótáblája közül.

- Így hányódunk mi, itáliaiak. Csak titkon merem mondani, kegyes úrnőm, hogy nyomorúságainknak egyik legfőbb forrása: Avignon. Avignonban már tilos Rómának a nevét is kiejteni... Vatikánról beszélnek, Szent Péter sírjáról, ha ki nem kerülhetik a bíborosok... Már mindegyikük palotát építtetett magának a Rhône partján, s ha ünnepi lakomán megterheli valamelyik a gyomrát, azt álmodja, hogy a Szentatya Rómába kívánja áttenni újból az Ecclesia székhelyét.

- Gyászunk napjaiban levelet vettünk a kegyes svéd grófnőtől. Vigasztal lelkünk állapotában, s miként fejedelem fejedelemhez, úgy küldi üdvözletét. Ezenfelül ír az egyház állapotáról, hallgassa meg, kérem: "Miként gondos anya, aki lázas gyermekét a hideg földön feküdni látja, aligha tétovázik, felemeli magzatát, melléhez szorítja, megnyugtatja, ételt ad neki - úgy kellene felemelni a Szentatyának is Rómát, s minden nyomorúságából meggyógyítva szívéhez szorítani..." Acciajuoli, én sokszor sokat hallottam Brigitta asszonyról. Kegyelmed mindent tud, ami Itáliában s azon túl történik. Ki légyen e különös dáma?

- Vidua Romaenak, Róma nagy özvegyasszonyának hívják. Egy esztendővel azután kapta e nevét, hogy Rómában megtelepedett. Ma már mindenki ismeri a városban foltos köpenyét, mely alá az alamizsnát rejtegeti... Testvérhúgom, Lapa Buondelmonte beszélt e kegyes úrnőről... Ő látta, amikor keze intésétől meggyógyult Gentile Orsini torokgyíktól fulladó fia...

- Kopott köntösben jár, s királyoknak küld üzenetet?

- A svéd Magnus király - közeli familiárisa, Brigitta is királyi vérből eredt. Én ismerem ez északi ország ügyeit, mert annak idején házunk teremtette elő Blanche királynő számára a negyvenezer aranyból álló hozományt... A kegyes asszony Róma állapotán tűnődik. Az eget is megmozgatná, hogy rábírja a Szentatyát, tegye át az Urbsba székhelyét...

- Így hát az égi szándék találkozik a földivel?

- Avignonban félnek tőle a kardinálisok. Sibylla hangját hallják, ha a svéd grófnő beszél. Félnek tőle, mint félnek mindenkitől, aki őket ki szeretné űzni az ő békés Rhône-parti világukból.

- Talán Nápoly ügyét is szolgálhatnánk, ha frigyet kötnénk e jámbor asszonnyal, aki már életében a szentség hírében áll. Ha egybekötnénk vele sorsunkat, s mi is igyekeznénk, hogy Rómába hozzuk az avignoni Curiát?...

- Brigitta a spirituáliákban, mi a világi dolgokban talán hasznára lehetünk egymásnak... Válaszolt-e Clementiád már Róma Özvegyének?

- Vártam a levéllel, míg szót ejthetünk.

- Mintha testvérhez szólna... úgy kellene tollba mondani a levelet. Mintha királyi vér írná királyi vérnek. Brigitta istápolja Róma szegényeit, asztalához ülteti a bélpoklosokat, hajlékot építtetett a bukott lányoknak. De mégis Ulf Gudmarssohn özvegye... Orsiniak, Papazzuriak, Colonnák között él, s azok közt nevelteti gyermekeit. Mindezt Lapa húgomtól tudom, aki seregébe tartozik. Hívság nélkül vagyon, úgy mondják... de a legszentebb asszony is örömet érez, ha a keresztény Respublica királynője testvérének nevezi. Hívd őt, királyasszony, Nápolyba, írd neki, hogy együtt többet javíthatnátok az Ecclesia siralmas állapotán... Talán magunkhoz köthetnénk e nagyasszonyt, ha fiának s leányának helyet adnánk a Castel Nuovo udvartartásában?

- Hány esztendősek Brigitta gyermekei?

- A fiú alatta van a húsz esztendőnek, a leány egy évvel idősebb lehet. Karin szépségéről mindenki megemlékezik, aki egyszer is láthatta. Úgy mondják, északi hazájában asszony volt már, de férje is kolostorba vonult. Most megosztja anyjával a jámborságot...

- Kell-e szebb név, mint Vidua Romae... annak az asszonynak, aki nem akarja többé levetni özvegyi fátyolát?

- Brigitta nyolc gyermeket hozott a világra, az Úr megáldotta méhét, most özvegyi sorban tetézheti meg jámborságát. De másként van ez Clementiád helyzetében, s ezért kérem, kegyes úrnőmet, mentsen fel a gyászos hallgatás alól, hogy elmondhassam mindazt, amit elmémben forgatok.

- Kegyelmed bölcs elméje a trón legfőbb támasza...

- Lajos emlékét úgy őrizem, mint saját gyermekemét. Vele együtt sírba szállt sok-sok remény... De most a Regnum kancellárja beszél, aki nem akarja, hogy a megözvegyült asszony és a trón körül megkezdődjék hadak járása, s a királyasszony keze hatalmasok prédája legyen.

- Még alig temettük el Lajost, már megszakítja kegyelmed a gyászt, hogy asszonyi sorsunk felől határozzon? Most sem dönthetek akaratom szerint?

- A trón fényében aligha van szava a szív indulatainak. Clementiád nem maradhat meg özvegyi állapotában akkor, amikor asszonyi fiatalságának teljességében van. Nem hivatkozhat rá, miként Brigitta, hogy a természet elmondta már a magáét... Nápolynak, asszonyom, nincs örököse. Ez nagy gond, mely nyom minket, a korona hercegeit, de az avignoni bíborosokat is. Egyetlen fiúherceg: Durazzói Károly, akit ellenségünk, Ludovicus udvarába édesget, hogy - mint mondják - leányai mellett fiának tegye meg, elhallgattatván lelkiismeretének szavát, mely dörömböl benne, ha a másik... a régi Durazzói Károlyra emlékeznek. Domina Regina - kimondom - még erőteljes fiaknak adhat életet, ha méltó férjet kap.

- Már kezemen sem számolhatom a gyász éjszakáit... azokat a napokat is el kell már felejtenem, melyeket Lajos betegágya mellett töltöttem? Már e néhány csendes hónapot is sajnáljátok tőlem... a gyász fél esztendejét... s a másik, könnyebb felét, amikor már tornákat lehetne rendezni... vitézi ünnepségeket?... Ezt is sajnáljátok?

- A királynő uralkodik. Erősebb s biztosabb kézzel, mint valaha. Az, aki most a királynő férjeként kapja meg Calábria hercegségét, az elé erős ország királyasszonya szabja feltételeit. Hány fejedelmi sarj van, aki boldog örömmel mondana le a trónigényről, csakhogy megkapja e szép hercegséget, mely őt a korona méltóságai fölé emeli? Hányan lennének készen arra a legdicsőbb családokból is, hogy királyasszony vazallusai legyenek, s csak az ágyasházban uralkodhassanak.

- Míg Lajos élt... elszoktam a sors változásaitól. Azt hittem, mellette fogom leélni napjaimat. Így hittem; most minden másként van. Tudom, hogy kegyességed nem mond semmit soha anélkül, hogy meg ne rágta volna minden ízében. Feleljen nekem férfiúi szóval: igaz-e az, hogy tudtom nélkül alkudoznak már kezem felől, válogatják a hercegfiakat... számot vetnek testem állapotával, s mint kancát párosítani kívánnak?

- Egykor Firenze küldött ide követségbe. Ha letelik időm, visszamegyek. Nápolyban csak Clementiád tart engem, nem a címek... nem is az arany... Lajos mintha fiam lett volna... Kegyességed felment attól, hogy végigmondjam a mondatot... Mint egyszerű kufár, úgy mérlegelem a casust. Eddig azt hittem, hogy királynő s ország dolgát egyformán jól igazgatom...

- Bocsásson meg. Nem akartam megbántani. Miként mondta: mi már egymáshoz tartozunk. Kit szemelt ki harmadik férjemül a kancellár?

- Ily gyorsan nem deliberálhatunk... Nincs szárnya a hírnöknek, s az utak ma sem biztosabbak, mint azelőtt... sem szárazföldön, sem tengeren...

- Tengeren túlról hoznánk vőlegényt?

- Franciahonban mindig vagyon herceg, aki szívesen vállalná a nápolyi trónt vagy annak egy segmentumát. De lehet olyan idő is, amikor talán mégis hazajön Rómába a pápa... nem lesz csupa francia kardinális, s a Szentatya nem nézi majd jó szemmel, ha Nápolyban s Frankhonban ugyanaz a kéz uralkodik... Így a király második fián kívül...

- Őrá gondoltatok?... Jánosra?

- János herceg mindenkor különös tisztelettel viselte azokat a színeket, melyeket a királynőtől egy tornán kapott. Úgy hiszem, nem lenne a legrosszabb választás. A Maison de France-nak erős a karja, s a liliom kedves virág valamennyi Regnum kertjében. Ha hihetünk az egykori magiszternek, Dubois Péternek, aki még boldogult anyádat, Mária hercegnőt tanította: a világ úgy halad, hogy rövidesen francia lesz...

- János vékony, sápadt fiú. Fiatalabb nálam. Úgy mondják, csak a tornát, kopókat, sólymot kedveli.

- Elmémben még nem gondoltam végig... nem foglaltam sem mellette, sem ellene állást... szintúgy a másik kandidátusnak is lehetnek jó s rossz oldalai...

- Másik hercegre is gondoltál? Hát annyi herceg él szűzen vagy özvegyül, hogy hírük s tudomásuk nélkül csak úgy lehet ajánlani kezüket? Ki az, kit elém vet kegyelmed játékos elméje?

- Királyi koronát visel...

- Király, aki értem áldozná országát? Vagy tengeren át nyújtsunk egymásnak kezet?

- Király, aki koronát visel, de országán aligha uralkodhatik, Maiorca s Minorca szép szigetek... bőségesek, a nép jámbor, s a nemesek még az utolsó gót királyok véréből származtatják magukat...

- Istenem... én Istenem. Valamire emlékezem. Kegyelmed Maiorcai Jakab királyról beszél?

- Róla. Nincs házaskötelékben. Gyermekkorában elvesztette hitvestársát, akit talán nem is ismert soha. Atyja az aragonok csapdájába esett, ő is nehezen szaladhatott meg, s most valamerre castiliai száműzetésében bolyong, szeretné visszaszerezni elvesztett Regnumát.

- Jakab... Maiorcai Jakab... Emlékezik-e kegyelmed legnehezebb órámra, ott, Avignonban... azon az estén... az egész napon... ahogy térdeltem és álltam és beszéltem. Emlékezik kegyelmed arra, hogy fent, a díszemelvényen fekete szakállas király ült, körülötte udvari népe, szerecsen szolgák, udvarnagyok. Fekete s komor volt, csak fiatalsága vetett lángot. Kegyelmed tudja, hogy akkor minden szalmaszálba kapaszkodtam volna. Minden ómen jót s rosszat jelenthetett. Ahogy beszéltem Clemenshez, szemem rátévedt... láttam az arcát, néha egymásba tévedt tekintetünk... A király, a fekete szakállas király intett... mintha biztatott volna. Egyszer nyakáról levette a keresztet, mutatta felém... kegyesen, mintha Isten akaratát lágyítaná, mintha kegyelmemet kívánná...

- Akkor még hatalma s ereje teljességében lehetett.

- Amikor megkaptam az aranyrózsát... kinyílt megint az Orsini palota, üzentettem érte, hogy megköszönjem pártolását... szót váltsak vele, mint király s király szokott... de már akkor eltávozott Avignonból, szállása üresen maradt... úgy mondták, rossz híreket kapott hazulról, alig várta be Clemens áldását, visszament hispániai birtokaira.

- Maiorcai Jakab a hispán urak földönfutója. Koronája régibb, s nemesebb, mint e földrész valamennyi királyáé. Töretlen ívben szállt rá a gót királyoktól, akik felváltották Hispániában a római imperátorokat. Serenissima Domina... nekünk nem kell sokat beszélnünk. A hajóút biztosabb ma, ősz előtt, mint holnap... Factoriáimban tudni fogják, miként beszéljenek ezentúl Jakab királlyal, ha pénzt kérne ahhoz, hogy fegyverrel keresse igazát.

- Vidua Romae s Maiorcai Jakab... Amikor kegyelmed érkezését jelentették, oly üres volt a lelkem, s nem volt bennem semmi, ami az élethez kötne. Most, hogy elmegy tőlem, mintha két baráttal lennék gazdagabb. Van-e még ebben az elárvult Regnumban valami, amiben kegyelmed örömét lelhetné s amit én kegyelmednek adhatnék?

- A sír, melyet magamnak készíttetek, olyan szép lesz, hogy gyakorta tűnődöm azon, illik-e ilyen egyszerű sarjadékhoz, s vajon mit szólna ehhez, ha láthatná, boldogult kovács nagyapám? Ha látom grófi címeremet, a báróságokat s uradalmakat, melyek elborítják a szarkofág alját, eszembe jut Bölcs Róbert adománylevele, mely azt mutatta, hogy a nápolyi korona nem marad szolgáinak adós. Ha a Serenissima Regina engedné... megkérném barátomat, Boccacciót, aki most vendég nálam, szerkesszen síromra feliratot... egyszerű szavakat, melyeket könnyű márványba vésni, s amelyek a te kegyes engedelmeddel, Johanna úrnőm, azt mondanák el, hogy a kovács unokája a király unokájához örökösen hű maradt. Kérem Clementiádat, adja nekem diplomába, hogy Niccolo Acciajuolinak szabad odavésetni pihenőhelyére ezt a királyi síriratot...


Az udvar úgy várta, mint királyi vendéget szokás. Elmúlt a gyász, megint sárga illatok felhőztek végig a tengerpart felől, virágba borult a tavaszi Nápoly, mindenki hordhatta tarka köntöseit. A nép ott hömpölygött mint élő, színes sövény a Piazza hatalmas térségei körül, végignézhette az előkelők érkezését, a Ház királyi sarjait, virágokat szórhatott szőnyegként elébük azon az úton, mely a Castel Nuovótól a kikötőpartig vezet.

A királyasszony úgy kívánta: Svéd Brigitta fogadására jelenjenek meg a királyi ház összes sarjai. Ahogy felálltak a palota előtt, s fogadta hódolásukat, láthatta, milyen kevesen vannak már azok, akik Bölcs Róbert régi világából itt maradtak, átélhették a trónválságokat, dögvészt, Ludovicus uralmát, a szicíliai háborút... Elöl kézen fogva ment a két gyermek, akikre mindenki úgy tekintett, mint a trón valódi várományosaira, arra az esetre, ha a királyasszony kitart az özvegyi sorban, s Róbert király ágán nem lesz már több friss hajtás. A két gyermek - a kis Durazzói Károly s húgának, Máriának idősebb leánykája, Margaréta - tizenkét, tizenhárom évesek lehettek. A nápolyiak találgatták, vajon mikor lehet közöttük testi consummatio? Margaréta nyúlánk leányka volt, az öregek emlékeztek rá, hogy az egykori kis Johannához hasonlatos. Károly kis termetű, kövérkés, alacsony homlokú fiú, akinek sötét szeme gyanakodva villant végig a sokaságon, jobbja Margaréta kezét fogta, baljával nem engedte el egy percre sem tőrének markolatát... A moraj végigszaladt a nagy tér népein. Az ősi tömeg, mely jutalmazni s büntetni tudott, cirkuszt követelt magának, megrohanta a gabonaszállító hajókat, a királyi várat, ha mindennapi világában nem kapta meg az ősi törvény szerint a Látványt és Kenyeret - a tömegen végigmorajlott a szó... Az udvar leste, vajon taps hullámzik-e végig, hull-e virág, kitör-e a Piazza egyik végétől a másikig az örömujjongás, mely emelhet s buktathat Nápolyban... mindenki leste, miként fogadja a nápolyi nép két fiatal urát? Csend lett, hallani lehetett az udvari lovagok sarkantyúpengetését, fegyverek zörrenését... a hang elindult, Margarétát kiáltotta s pisszegett az udvari szolgákra, akik csoportba verődve éltették Károly úrfit, ahogy lelkükre kötötte udvarmesterük. A tömeget egyszerre elöntötte a lelkesedés hulláma. Mennydörgésszerű robajjal követte az éljenzés a hintójából kiszálló Johannát.

Váratlanul hatott a gyász után a mélyvörös pompa, melybe öltözött. A bársony tompa színét nem tarkította csipke, ékszer, aranyhím. Arca komoly volt, inkább meghatott. Egyedül szállt ki kocsijából, egyedül indult meg az úton, nem kísérte senki, s ha valaki át akarta volna törni a lándzsások laza sorláncát, elébe térdelhetett volna, megcsókolhatta volna kezét.

Előrement a szőnyeggel borított utcakeresztezésig, ahol fogadni kívánta vendégét. A másik menet, mely a kikötőből indult el, kevésbé volt fényes, kürtszó helyett ájtatos zsolozsmája hangzott fel, s a kíséret nem állt másból, mint Brigitta asszony férfi és női szerzeteseiből.

Mintha idegen ritmusa lett volna az egyre erősödő karéneknek, melyet a szél az áhítattal várakozó sokaság fülébe sodort. A férfiak lekapták barétjukat, bőrsipkáikat, hallgatták Róma Özvegyének énekét. Elcsendesedett a vivátozás, mintha láthatatlan kéz nyomta volna le mindannyiuk vállát - ezrek borultak térdre, hogy így fogadják a legendák északi asszonyát.

Brigitta elmúlt ötvenesztendős. Fajtája későn érik: özvegységében is megőrizte bőrének finomságát, hajának szőkeségét, átható világos tekintetét. Ahogy jött, a mantelláták rendjének barna lebernyegébe burkolózva, mégis királyi jelenség volt, s ezt a mosolyt hordta az arca, amikor meglátta Johanna királynőt, s a jámborok csoportjából előhívta fiát és leányát.

Ehhez foghatóan szép testvérpárt nagyon ritkán láthatott Nápoly. Egyszerűek voltak, fekete köntösükben, ékszer nélkül, szőkén s rózsásan a nápolyi fények között. A csipkegallérból kiemelkedő leányfej harmóniáját ismételte a dísztelen lovagi köntöst hordó ifjú lovag. A tömeg felmorajlott. Elfeledte a pillanatnyi csalódást, melyet akkor érzett, mikor a várt északi hercegnő helyett csak jámbor harmadrendeseket, apácákat, dominikánusokat látott, akik úgy érkeztek meg, mint egyszerű zarándokok.

Johanna lelépett a szőnyegről, Brigitta elé ment. A két asszony egymással szembenézett, s mind a kettő elmosolyodott. Mindkettőjüknek kék volt a szeme, de Johannáé mélyebb, s színében váltakozó, Brigittáé tengerszínű, hűvös. Brigitta átölelte a királynőt, ezt szinte meglepte e meleg, váratlan, emberi üdvözlet. Arcát csókkal illette, s átadta ajándékát: Szent Péter templomának oltáráról hozott liliomot.

Fájdalmas, de megnyugtató is volt ebben az idegen svéd asszonyban, s Johanna úgy érezte, egyszerre könny futja el a szemét. Néhány szót mondott, most hallotta először a kemény, kicsit érdes vulgárist, melyet idegenek használnak, akik nem beszélik jól a latint. Szeme átsiklott Karinra s Karelre, akik szerényen s félszegen várták, hogy reájuk kerüljön a sor. Johanna most látta őket először szemtől szembe. Úgy érezte, a fájdalom hirtelen összeszorítja szívét. Ilyen szűzies, gyönyörű ifjút talán még sohasem látott, festők jámbor képein sem. Nem volt hasonlatos délszaki hercegfiókákhoz, a koravén nápolyi princekhez, mint amilyen a kis Károly, aki mögötte halad. Karel nyúlánk volt, arányos, széles vállú, haja világos, mint a holdsugár, sima, árnyéktalan arcán a délszaki nap erejének nyoma. Várt, míg mind a ketten elmondják fél térdre ereszkedve a királynak kijáró üdvözlést. Először Karin arcát simogatta meg, magához emelte, csókot lehelt homlokára, majd a fiúnak nyújtotta kesztyűs kezét, szemébe nézett, s ajkával érintette Karel orcáját.


Míg a svéd vendégeket szállásolta el az udvarmester - egy percre Mária hercegasszony jött be Johanna öltözőszobájába.

- Johanna... láttalak... követtem tekintetedet, ahogy rajtanyugodott ezen a fiún... mielőtt megölelted...

- Még sohasem láttam hozzá foghatóan szépet. Oly tiszta, olyan szeráfi, mintha egyszerre megszépülne tőle Nápoly... Ha kedvem szerint tehetném, szonettben dicsérném szépségét.

- Láttam rajtad, Johanna, azért jöttem hozzád, hogy kérjelek, fékezd magad... ne engedd magadon uralkodni a szenvedélyt... Látod-e, most vannak azok a napok, amikor döntened kell özvegyi sorsod felől. Mindenki azt kérdi, napestig, ki lesz választottad, merre s mikor indulnak meg a követek? Hiszed-e, én magam sem tudok válaszolni nekik.

- Mit kívánnál tőlem?

- Ígéretedbe kapaszkodom... hogy Margit leányomra s a kis Károlyra száll át a nápolyi trón... Isten látja szándékomat, hogy én sohasem szerettem volna hordozni a koronát. Nem vágyódtam rá, talán túl közel is nőttem fel a trónhoz, szüntelen éreztem a tengernyi megpróbáltatást, mely összekapcsolódik vele... De ezt csak mi tudjuk, asszonyok. A férfiak mindent odaadnának, becsületüket, hitüket is talán, csakhogy még közelebb kerülhessenek a trónhoz... ők legyenek királyok vagy legalábbis Calábria hercegei.

- Csak azért kérnék a kezemet, Mária? Semmi másért, csak a hatalomért? Már olyan vén vagyok, hogy kölönce lettem a násznak, frigyre sóvárgok, melyben férjem csak a trónt óhajtja s nem a nyoszolyát?

- Nem tudsz sohasem szabadulni a kevélységtől. Lehet, hogy azért látogat meg e gonosz indulatokkal az Isten, mert magadban állasz, egész egyedül... nincs senkid... magadra gondolsz... akkor jönnek bűnös sóvárgásaid.

- Mondd csak, Mária... lehetetlen az... hogy ez a fiú... Karel, hogy ez... látod, ki sem tudom mondani, egyszerre elborul előttem a világ... Még jó, hogy Acciajuoli a grófasszony körül szorgoskodik, s nem hallja... nem látja... De mondd, Mária... öreg lennék hozzá? Ehhez a fiúhoz? Már nagyanya lehetnék... ha Károly fiam megmaradt volna... ma már consummatióra mehetne... Harminchét esztendős múltam, vén vagyok már, Mária? Nem gondolhatok arra, hogy én is válogassak? Nem választhatom azt, akit akarok?

- Johanna... te voltál az idősebb. Nem bírálhattalak, idősebb voltál, te lettél a király... Látod-e... eddig sem fukarkodtál a vidámságban. Gyermekkorom óta nem örülhettem semminek, sohasem szerethettem azt, akit akartam... Te más voltál, merészebb... király voltál, nem volt soha semmi akadály a vágyad előtt. Miért nem fékezed magad? Azt hiszed, Istennek tetsző, ha olyan fiúra veted szemed, aki fiad lehetne s ezenfelül szent életű, nem érintett asszonyt soha? Miért épp e fiúra vágyódol, Johanna?

- Olyan szép... ahogy néztem... mindig csak őt néztem volna, a hamvasságát... rózsákat az arcán, a mosolyát, ahogy elém térdelt, köntösét, ahogy viselte, cicoma s ékkövek nélküli kezét, melyet nem bújtatott kesztyűbe, nem ragyogott rajta gyűrű... Olyan szép volt, Mária... hogy újra és újra büntetnem kellene magam érte. Tudom, őrület mindaz, amit mondok... de olyan csodálatos lenne ezzel a fiúval egy trónon ülni, fogni kezét utolsó órámig, talán az is szép lenne, ha szolgálhatnék neki...

- Hallod-e, már jönnek a folyosókon... Azt hiszik, ájtatos szóval beszélgetünk. Ha tudnák, hogy úgy égsz, mint a Gyehenna lángja, s én nem tehetek mást, mint hogy könyörgök, Johanna, fékezd magad, űzd ki magadból a parázna indulatot, menj el a kolostorba, kergesd ki a vágyad... gyónj utána... s ha kiűzted a kísértést magadból... ha nincs már benned szemernyi bűnös vágy sem, akkor mindenről újra beszélhetünk.

Johanna egyedül maradt. Szemben állt a tükörrel. Közel ment hozzá, egészen közel. A tükör torzított; ismerte: széthúzza az arc ráncait, ferdévé teszi a mosolyt, mélyre árkolja a szemgödröket. Nézte arcát, a fáradt ajkat, melyet elsápasztott a pillanat, a fáradt szemhéjat, mely kékeres lett a korán keléstől, arca petyhüdt, elszállt róla az első fiatalság varázsa. Másik tükröt próbált, az újat, a velenceit. Itt szép volt, hódító is, ha hajába tűzte a virágot, festéket kent ajkára, s végiglocsolta bőrét frissítő illataival. Végighúzta arcán kezét, még egyszer. Most erősebb koppanás hallatszott az ajtón, férfikéztől. Ismerte Acciajuoli erős, kemény fogását. Egymás mellé tolta a két tükröt - a jót s a kegyetlent. Mintha végzetes útkeresztezéshez ért volna, úgy tétovázott, mintha örök batyuval kezében állna, valahol, jobbról és balról indul egy-egy ösvény, mindenütt árnyékok, veszélyek s virágok, mindegyikből ismeretlen tájékok nyílnak... Nézi az arcot, Johanna-arcot, mely most egyedül van önmagával, fúriáival s Erinniszeivel, forróbb, ingatagabb, szövevényesebb, mint volt valaha, valamikor is.

A koppanás... Várj, Acciajuoli úr, Málta grófja... hisz vártál te sokszor, türelmesen, sorsváltozásra, tőkére s kamatokra... egyformán vártál grófságaidra, melyek után kinyújtottad kezed, kellett a kapitális, melyet kölcsön adtál, s ha valaki szándékodba ütközött, megvolt hozzá minden eszközöd, hogy... Mindig volt eszköz, s voltak eszközeid, akik nem tudták: bábjátékok, akiket valahonnan, egy szoba árnyékából mozgat a fiorenzai Mester keze... Várj csak, Acciajuoli, öreg szenteskedő, aki sírod építed, s betakaródzol poéták rigmusaiba, s ma már tiéd fél Hellász, a szigetek... lent, Szicília jobbik vidékei... de Nápolyban még egyszerű feketében jársz, meghajlott testtel, Brutust idézed, aki zsarnokot ölt, s magad csak mosolyogsz azon, hogy senki sem ismeri viselt dolgaid... A mester keze rajt' pihen a sakktáblán, a figurákat mindenki látja, de történetüket csak ő ismeri.

Kinyitja az ajtót.

- Várjon még kegyelmességed, egy pillanatra, mielőtt megadja Brigitta asszonynak s háza népének a jelt. Egy pillanatra még... országos ügyekben szólok úgy, hogy senki se hallhassa a kívülállók közül. Lehet, hogy az elkövetkezendő napokban nem lesz érkezésem, lelkem elmerül majd Brigitta asszony szavában. Kérem kegyelmedet, még ma fogalmazza meg Burgosba levelem. Ott várakozik válaszomra Jakab király. Írja meg: kegyes szívvel vettem ajánlkozását... megkönnyebbült lélekkel fogadtam, hogy csak Maiorca trónjára vágyik, nem formál jogot Nápolyra, beéri a Calábriai hercegséggel s azokkal a jövedelmekkel, melyeket ez a hercegség jelent. Írja meg kegyelmed, hogy Johanna, Szicília és Jeruzsálem királya kegyes indulattal elfogadja a bolyongó fejedelem kezét.

Acciajuoli ránézett egy pillanatra. Olyan mélyen, oly élesen, mint akinek tekintete a lélek legmélyére hatol. Lehajlott a kézhez, amelyet ma sokan csókoltak, utoljára a csodálatos Karel. Előrement, felemelte az ajtóhoz támasztott kancellári pálcát, kitárta a nagy ajtószárnyat, intett a szolgálattévő kamarásoknak: adják meg a kilépő királyasszony ünnepi jelét.


A toronyszoba csendjében ült két asszony, beszéltek.

- Kegyelmességed talán rosszallja a világi pompát, mely engem körülvesz: láttam, tekintete megakad a sok cifraságon, mellyel udvarom dámái ékesítik magukat. Pedig én is voltam már földönfutó, üldözött, Isten akaratából, amikor egy távoli francia kastély kulcsát szorítottam csak kezemben, melyet ajándékba adott egy martalóckapitány. Mater Brigitta, ismeri-e életem igaz történetét?

- Az üldözötteknek közös a története, királyasszony. Minden stációnál levetnek valamit a kevélység köntöséből, ráeszmélnek arra, ami pompa körülöttük - csalóka fény az igazság világossága előtt. Sokat gondolok Dantéra, aki gyakorta betölti napjaimat. Ilyenkor elmélyedek ennek az üldözöttnek világában, s talán magának Rómának panaszait sem hallom meg.

- Kegyes anyámat Róma Özvegyének hívja a népszáj... igaz, hogy Brigitta asszony nélkül ma már nem is képzelhetnénk el az Urbsot.

- Már reggel hallom, hol gyilkoltak, hol dúltak éjszaka, hány halott, hány bénatestű maradt... merre csatáztak a pártosok... hol romboltak le megint azokból a kövekből, melyek egykor égig emelkedtek, mint Babilon falai.

- Ha Rómáról beszél, kegyes anyám, Cola, a tribunus jut emlékezetembe. Én magam nem láttam soha, de ismerem levelét, melyet hozzám írt, olvastam textusait, melyekkel perbe hívta a föld fejedelmeit, hirdetve, hogy az Urbs felette áll minden királyoknak.

- A tribunus talán az igaz úton indult meg... De nem tudott felemelkedni, az Úr színe elé. Tévelygéseinek, kevélységének fertőjébe botlott, s ebből nem tudott kilábalni soha. Lehet, látta az igazi Rómát, de úgy bánt a Szentatyával, mintha Krisztus helytartója a Capitolium vazallusa lenne... Miért emlékezel Colára?

- Amikor ítéletem előtt álltam, boldog emlékezetű Kelemen előtt, akkor sújtott rá a pápai átok, akkor söpörte el Colát helyéről a pápai legátus szava. Petrarca járt közben érte... ő szólt Clemensnek. Miatta nehezteltek Petrarcára a Colonnák, míg maga Clemens pápa nem békítette ki őket azzal, hogy poétát csak égi s nem földi igazság szerint szabad megítélniök. Ismerte-e kegyességed Clemens pápát?

- Amikor hazulról, a vadstenai apátságból elindultam... fogadalmat tettem, hogy csak akkor térek vissza, ha a Szentatya s Róma helyreállítja az ezeresztendős misztikus uniót. Avignonban leborultam a Szentatya előtt, Magnus király nevében kértem, vonja vissza országunkról súlyos szavát. Kegyes volt, vigasztalt, ígérte, hogy új, békés üzenetet küld majd Stockholm népének, s kérdezte, vajon van-e még valami kívánságom? Az Úr akaratát követtem, amikor felszakadt szavam, mintha a Szentlélek rejtőzött volna bennem... egyszerre láttam Rómát úgy, ahogy sohasem láttam, szépen, békésen, hatalmasan... Róma... mondtam. Róma... Beszélni kezdtem az Urbsról... Kelemen pápa szelíden, elnézően mosolygott, valamit szólt trónálló kamarásához, kezét csókra nyújtotta, s kivonult. Én láttam a halál jelét az ő arcán.

- Kegyességedről azt tartja a fáma, hogy ahányszor megjósolta a halált, mindannyiszor be is következett. Igaz volna e szomorú adomány?

- Néha látok valakit álmomban... olyan tisztán, olyan világosan, hogy elfogja szívemet a szorongás. Ravatalt látok és sirató familiárisokat... Ha megismerem... tudom, hogy rajta van a halál jele.

- Mióta Nápolyba érkezett, kegyes anyám... látta-e?

- Lapa Buondelmonte házánál szálltam meg... Testvérbátyja, Acciajuoli gróf jött köszönteni... Nagyon félek tőle, hogy Niccolo úr rövidesen megtér övéi közé.

- Istenem... úgy kapaszkodom bele, mint inda a fatörzsbe. Mintha ő lenne e Regnum talapzata. Mindenkinél bölcsebb, tapasztaltabb volt már kora ifjúkorában, amikor nagyatyám követi állapotából felemelte az ország bárói közé. Nekem s szegény Lajosnak atyánk helyett volt atyánk... Ha ő is elmegy, alig marad más a régiekből, mint húgom, Mária.

- Ma mindnyájunknak egyetlen közös nagybetege van: Róma. Szüntelen azt forgatom elmémben, hogy minden nyomorúságunknak, minden hányattatásunknak vége lenne, ha a Szentatya rátalálna az igaz útra, ura lenne az Urbsnak, melyet most idegen legátusok nevében martalócok bitorolnak. A pápának Rómába kell jönnie!

- Avignon nem mozdul. A kardinálisok, a francia király... a nép sem... Nincs emberi hatalom, mely a Rhône mellől elmozdíthatja a Curiát...

- Ki tehet Krisztus akarata ellen? Vajon csak földi hatalomról beszélek-e? Meghallgatnának-e engem, szegény, idegen asszonyt a földi hatalmasok, ha nem éreznék, hogy az én szájamból erősebben kiált az igazság, mint azoknak ajkáról, akik az ő nevét hordozzák?

- Mit tehetnél a közönyösök ellen?

- Ha az Úr akarja, elmozdulnak a hegyek, összeomlik a pápák avignoni sziklavára, felemelkedik helyéről Bénézet hídja, hogy átengedje a gályákat, melyek elindulnak a Rhône-on a Tiberis felé. De az Úr megmásítja, ha akarja, a hatalmasok vonakodását is. Ezért jöttem hozzád, Nápolyba. Ezért nem látom az udvar fényét, ezért nem érzem idegenben magam a cicomák közt. Titokzatos frigyre akarok lépni veled, királyasszony, mert te vagy Itália főhatalmassága. Látod-e, szövetséget kínálok neked... ha akarod, leborulok előtted, s úgy kérlek, segíts abban, hogy szétrepeszthessem a kardinálisok gyűrűjét, kiragadhassam belőle a Szentatyát... visszaadhassam Rómának koronáját... Azt hiszed - én egyedül vagyok a harcban? Egyedül harcolok a közönyösök ellen? Ne hidd, asszonyom, hogy nincsenek ezerszámra jámborok Itáliában, akik ismerik a hangomat... Azok, akik meghúzódnak a barlangok mélyén, ostorozzák magukat, szívükre veszik a világ bűneit, hegyek tetejéről kémlelik a Csodát... Mindenütt találkozol velük, ha ismered őket, s tudod útjaikat... s ők is jönnek elébed, mert titokzatos hangok adják tudtukra a Hívást, felzaklatják őket rejtekhelyükről, beférkőznek a barlangokba is... Hallottál-e már, asszonyom, egy sienai gyermekleányról? Katalin a neve, ott lakik a kékfestők utcájában... Sienában mindenki ismeri... kiáll a Fontebranda elé, s a mosóasszonyoknak hirdeti, hogy új világ jön, amelyben helyüket megtalálják az igazak. Ez a lány üzent nekem, egy dominikánus barát hozta levelét, melyben az Úr szolgálóleányának nevezi magát... Csodálatosak az idők, királyasszony, oly válságosak, hogy megjelennek újra a remeték, bölcs lesz a gyermekszáj, az oroszlán elindul, hogy felkeresse békességben a bárányt, az igazak tapogatva érnek el az útkeresztezéshez, mint egykor a napkeleti királyok... de üzennek egymásnak titkos üzenettel, mert az igazak megértik egymás hangját... Ha hallanád te is, asszonyom, tudnád, hogy ez nem kóbor lelkek beszéde, nem heretikusok pusztító szava. Megmozdult Itália, a jámborok veszik keresztjüket, és megindulnak... jönnek feltartóztathatatlan sorokban... mind Róma felé. Hallod-e te is ezt a hangot, Johanna királyasszony?

- Amikor kegyes anyámat hallom, elszorul a szívem. Miért vagyok földi dolgokhoz kötve, miért nem követhetem azokat, akik levetették a világ hívságait? De kegyességed is tudja: minket más helyre állított az Úr. Ha kinézek az ablakon... látom Nápolyt. A tornyain túl a kis utcákat, a sikátorokat, benne a töménytelen embert. Az öregek még talán görög szóra is emlékeznek, a fiatalok már csak a mi nyelvünket használják... mindegyik világi sorsát munkálja, reszket a mindennapi kenyérért, fél, hogy emeli a collector az adót, beköszönt a dögvész, betegség viszi el a gyerekét... nem fog halat a férje vagy későn virágzanak a gyümölcsfák... Csupa világi öröm s fájdalom, mely fölé rendeltettem, ahogyan országaik fölé rendeltettek a föld királyai. Engem az Úr kegyelme állított Nápoly fölé, hogy uralkodjam felettük, őrizzem őket az eretnekségtől, mindenkit juttassak kenyérhez, lelki vigaszhoz, mert igaz keresztényként akarja lehunyni szemét. Mit tehetek én tehetetlenségemben, hogy egy akol legyen s egy pásztor... hogy Róma megint megtalálja urát? Elég-e, ha megígérem, hogy latba vetem minden erőmet?... Ha imádkoznék, volna-e szava ilyen bűnös asszonynak akkor, amikor hiába imádkoznak az igazak?

- A hang, mely felébresztett éjjel, álmomból - úgy mondta, menj Nápolyba, s keresd fel Johannát. Én nem hiszek a gonosz fámában, mely bűnöket olvas rá a föld uralkodóira, különösképp, ha asszony fején nyugszik a korona...

- Valaha Sodomának, Gomorrhának mondták a nápolyi várat. Kegyességed látni fogja, igaza volt-e annak a barátnak, aki ezt fennen hirdette, s aki egyik oka volt a mi teménytelen szomorúságunknak?

- Ahol fényben s hatalomban élnek a gazdagok, ott kikelnek a bűnök. Ismertem Magnus király és Blanche királyné udvarát. Jártam Avignonban, ahol nem volt királynő, csak kardinális-húgok, sógorasszonyok... Jártam százszor is a Trastevere odúiban, olyan mélyen, amilyen mélyre talán nem lehet a bűnök fertőjébe leszállni itt Nápolyban. Ezerféleképp láttam így Rómában is az erényt és a bűnt. A Sátán változtatja álorcáját, bejut a legkisebb kunyhóba, rátelepedik liliomos címeredre... kikezd férfit és asszonyt... csak éppen mindegyiknek mások s mások vétkei.

- Talán így vagyon jól, kedves anyám, hogy délen hamarább lobbanjon minden lángra, mint messzi északon, ahonnan kegyességed érkezett. Itt hamarább ontanak vért, hamarább érnek meg a lányok, hevesebbek az epidémiák, melyeket nem fojt meg a tél lehelete. Minden gyorsabban nő s gyorsabban hervad. Csupa földi öröm - Nápoly víg dalok, könnyű ételek, nehéz borok örömében tobzódik. Én is ilyen vagyok, Mater Brigitta, mint ez az egész ország, mely felett uralkodom. Nem tudok mást kínálni, mint ezt a földi világot, melyben hirtelen nő s hirtelen fonnyad a bűn, s talán nincs is a léleknek menekvése, ha eléri a földi szenvedély...

Karin jött be lábujjhegyen, lehajtott fővel, mintha szégyellné csodálatos szépségét, amely oly terhes volt jámborságában, mintha szöges övet viselne. Szeme könnyel teli, hangja fátyolos volt, amint mondta:

- Anyám... Karelnek láza van... Karel rosszul van... félek, Karel nagyon beteg.

Brigitta felállt. Szeme találkozott Johanna tekintetével. A királyasszony szava még ott keringett a kis bolthajtásos szobában. Brigitta ránézett mélyen járó tekintetével, Johanna lehajtotta fejét, s úgy maradt, míg az anya el nem hagyta a szobát.

3

A pap megállt a Scotti-palota előtt. Mintha egy percig haboznék, vajon újra kimerészkedjék-e egyedül, gyalogszerrel a széltől korbácsolt genuai utcára, vagy megmarkolja a kopogtatót, hogy e kései órán felneszeljen hangjától az elszunnyadt kapus? A pap habozott... felnézett az emeletre, melynek hosszában a lovagterem húzódott. Árnyékok csíkozták a gyertyavilágot, s az ablaktáblák mögül kiszűrődött az esti litánia.

Bent nyugovóra készült a testvéri közösség. Senki sem akart addig elmozdulni, míg Katalin nem végezte be a napot, szelíd mosolyával nem búcsúztatta el őket, nem kívánt nyugodt éjt, békésebb holnapot... Katalin az ablak előtt ült, felette mécses, előtte míniumos festék, kezében toll. Írt. A későn tanulók különös, mohó örömével rótta a kerekded betűket, hosszú, cifra ágacskáikkal, tetejükön titokzatos jelekkel, melyeket csak beavatottak értenek... Ahogy írt, mintha egészen áttetsző lett volna a mécses világánál keze, középen az égő, rózsaszín karikával, melyet ama csodálatos pisai éj után már öt esztendeje hord.

Raimondo di Capua testvér, a teológia doktora, akit a jámborok e kis gyülekezete Katalin "kancellárjának" nevezett - mosolyogva feléje hajolt.

- Vajon nem volna-e itt az idő, hogy mindnyájan nyugovóra térjünk? Talán gyorsabban menne, ha tollba mondanád nekem, vagy Tommaso testvérnek... az írás nem láncolja le úgy a gondolatot...

- Johannának írok. Még sohasem láttam, de most látom magam előtt. Ez a levél a nápolyi várba megy, talán akkor érkezik, amikor nagy vigasság tölti be a palotát, és senki sem gondol arra: Krisztus helytartóját szél űzi, hajóiról kifogyott az élelem, a gályák vitorláit szétroncsolta a vihar... a kardinálisok kezdenek szétszéledni. Már egy hónapja itt kellene lenniük Genuában. Ha nem segít a királynő - így írom neki -, mindnyájunknak kára származik az idő múlásából. Kérdezed, miért írok neki, s a kérdésetekben érzem a vádat. Katalin, Isten alázatos rabszolgája ahhoz fordulhat, akihez akar. Hát nem emlékezel-e arra, Raimondo, amikor te vitted el harmadesztendeje a kegyetlenek kegyetlenjéhez, Giovanni Acutóhoz levelem? Krisztusban testvéremnek mondtam... elfordítottam Pisáról a veszedelmet, s e szörnyű hatalmú martalóckapitány azóta sem fosztogatta az Ecclesia birtokait. Miért ne írnék Johannának, aki sok vétke, sok botlása közepette sohasem tagadta meg a Szentatyától gyermeki tiszteletét... Miért ne...? Ha itt ülök, ölbe tett kézzel, visszahúzódom Sienába, kedves anyámhoz, vajon ki marad veletek? Vajon nem széled-e szét mindenki, amerre útja viszi? Ki megy le a Szentatyával Rómába? Hát akkor minden hiábavaló lett volna... minden, amiért fohászkodtunk, amit felfogadtunk magunk közt? Hiába? Hát hiába omlott Krisztus vére...?

Monna Bianchina Salimbeni, a kegyes úrnő átölelte.

- Nyugodj meg, kedves... Ki merne téged háborgatni? Nem látod, hogy mi csak téged féltünk, tegnap is erősen köhögtél, rázott a hideg, köpeny nélkül mentél ki a szélbe... Genua szelesebb, mint Avignon... hallod-e, hogy veri az eső az ablakot? Hallgasd csak, most valaki koppant az ajtón lent... Talán eltévedt vándor. Talán hajléktalan... Vajon nem űzik-e el a Scotti-palotából? Beengedik-e, Isten nevében... mint ahogy mi tesszük Sienában, mióta te parancsoltad nekünk?

Katalin írt... egyszer-egyszer megakadt a toll kezében, mintha tűnődött volna egy pillanatra, hogy meglelje a helyes szót, kinézett az ablakon, mintha látná a betett táblákon túl a tengert, a lehorgonyzott nápolyi gályákkal, melyeket Johanna küldött Krisztus földi helytartója elé. A folyosót lépések zaja verte fel. Mindnyájan felfigyeltek, ki lehet, aki ezen a késői estéli órán hozzájuk érkezik? Mindenki emlékeiben kereste a távollevőket, akiket az élet valamelyik stációjánál elhagyott. Az ajtó kinyílt, a Scotti-ház címeres szolgája jött be, meghajlott félénk tisztességtudással Raimondo felé, s jelentette, hogy egy idegen ajkú pap szeretne Katalin testvérrel szót váltani.

A sienai leány felemelkedett. Alig volt magasabb a közepesnél, talán harmincadik esztendeje körül, arcának tiszta fényét, a kék, nyílt tekintet extatikus ragyogását megsokszorozta a magas homlok, melyet a fejkendő csak félig takart el. Ő maga ment a küszöb elé, kezében még szorongatva a míniumos ecsetet. Az ajtó kinyílt. A nagy karimájú, egyszerű fekete lelkészföveg most amúgy csuromvizesen lekerült fejéről, s a szobában ott állt mosolyogva XI. Gergely szentatya. A keze áldást rajzolt, arcáról lesimította az esőcseppeket. Szeme végigrebbent a jámbor közösségen, megtalálta Raimondo testvért, s halk, latin szóval hozzá beszélt.

- E késői órán úgy érezzük: Katalinnal kell beszélnünk. Testvér, maradj velünk, vezesd a gondolatot, a többiek menjenek Isten békéjével megérdemelt nyugovójukra.

Levetette hosszú, fekete köpenyét, melyet napközben szerpapja viselhetett. Alatta megvillant a fehér pápai köntös s a gyémántos kereszt, Gregorius széket vont az ablakhoz, a csodalátók lábujjhegyen kivonultak. Barátságosan bólintott feléjük, s aztán hagyta, hogy Katalin elébe telepedjék, s áhítatos mozdulattal megcsókolja kezét.

A világ ura volt. Fölötte állt minden fejedelemnek, hatalmának nem volt földi határa. Most itt ült, sáros cipőben, nedves reverendában a nyirkos estében, s szava nem szólt máshoz, csak egy sienai plebejuslányhoz, s a capuai dominikánushoz, aki franciáról toszkán nyelvre s toszkánról latinra fordította a beszélgetést.

- Leányom... a mai Consistorium úgy határozott, hogy fordítsuk vissza a vitorlákat... hagyjuk el Genuát, menjünk vissza Avignonba... ahonnan elindultunk... Neked is meg kell értened, úgy látszik, az út, melyet te annyira kívántál - mégsincsen Isten akarata szerint. Így döntött ma a Consistorium.

A leány felemelkedett. Most mintha titokzatos fényforrásokból ereszkedett volna arcára világosság - meg sem várta Raimondo tolmácsszavát, arca lángolni kezdett, a szeme mintha elborította volna vértelen arcát, közel ment Gergelyhez, szemtől szembe, kezét rátette a fehér damasztköntösre. Hangja lágy volt, mint ahogy csak Sienában tudnak beszélni, ahonnan a legszebben hangzik a lingua "si".

- Én kegyes, jó atyám, ne légy gyáva... Szentatyám, légy férfi, ne ingadozz... Vajon miért riadtak vissza megint a bíborosok?

- Rossz hírek jöttek, lányom. A Patrimonium Petriből csak szörnyűségeket jelentenek. A tirannusok kiűzik a várakból kapitányaimat. Firenze ellenségesebb, mint valaha... pusztítja a pápai birtokok határszéleit. Toszkánai legátusunk tehetetlen. Cornetóban a nép felgyújtott egy gabonaszállító hajót. Befutott Bernabò Visconti üzenete. Csupa fenyegetés... csupa vád... ha egy lépéssel még tovább merem vinni innen a Curia székhelyét... Látod-e, leányom, tehetetlenek vagyunk...

- Gyermek fejére tették-e, Szentatyám, a hármas koronát? Vajon az a cél a keresztény respublicában, hogy egymás ellen harcoljanak? Ki az, aki erősebb mindenikünknél, ha nem Krisztus helytartója? Mindnyájan ígérik... mindegyiküket szent szavuk köti... fent, a svecus királytól Johanna úrnőig... mind ígérték, hogy felveszik a keresztet, s elmennek a Szentföldre, hogy kiűzzék onnan a hitetleneket... Mindjét köti fogadalma, melyet ekkor vagy akkor tett... És te, Szentatya, kedves jó atyám... te habozol, hogy ígéreténél fogd valamennyit...? Megrettensz tőlük, holott előtted kellene csúszniuk a föld királyainak...? Ki vagy te Bernabòhoz képest... hogyan jön nyomodba Soderini vagy Itália tirannusai? Krisztus élő helytartója ül Szent Péter trónján, s ezt a trónt a pokol hatalmassága sem ingathatja meg...

- Katalin, oly jó hallani a hangod. Nem is kell Raimondo szava... értem, amit mondasz... a hangod... úgy érzem, mintha angyalok muzsikálnának: fortitudo... fortitudo... Látod-e, lányom, hónapok teltek el, mióta elhagytam Avignont. Azóta nem láttuk egymást... Miért hagytál el, miért jöttél előre? Ha velem maradtál volna, talán kényszeríteni tudtuk volna a bíborosokat... Így, látod-e, ellenem fordultak a Consistoriumban. Nem jönnek velem...

- Vajon Krisztus lelke volt-e veled, Szentatyám, amikor elhagytad avignoni palotádat...?

- Vado Romam crucifigi - Rómába megyek, hogy ott megfeszítsenek! Ezt hallottam... amikor kiléptem szeptember 13-án... Ha láttad volna Avignont ezen a napon... Hetvenesztendős apám, Beaufort grófja ott térdelt előttem a lépcsőn, az atyám átölelte lábamat: ne menj, fiam, ne hagyd itt a provence-i földet... vesztedbe rohansz... Így könyörgött atyám, és én átléptem felette, mert hallottam a te hangodat, Katalin, aki hívsz a messzeségből... Krisztus nevében atyádnak nevezel... vársz... vársz engem Genuában... Látnod kellett volna a bíborosokat, akik talán lelkük mélyén átkozódtak, sírtak és jajgattak, mintha Memphisbe készülnének, s egyiptomi pusztaságokon kellene bíborsaruikkal átlábolniuk.... Sírt egész Avignon... a dombok... körös-körül, Saint Bénézet, a kis pásztor a hídon, mintha felemelte volna a botját, hogy visszatartson... De én mentem előre, megadtam a jelt, erős voltam, mert a te hangodat hallottam, Cathérine... és nem hallgattam senki másra, mosolyogtam, amikor utoljára láttam anyámat, utoljára a Hajlékot, melyben hat elődöm élt és uralkodott... utoljára láttam a termeket, melyekben ott állhattam nagybátyám, VI. Clemens oldalán, s kezéből kaptam a bíborkalapot... a conclave termét... az erkélyt, ahonnan kifordultam először a nép felé, s a pápaválasztó harang szavába belekondult Gregorius neve... Látod-e, lányom... mindezt elfeledtem, mert úgy hittem, az Úr fogja alám tenni tenyerét... ő parancsol a szeleknek, ő csendesíti le az ellenséget... Mondtam a hitetlen bíborosoknak: várjatok, ez még csak a mai nap próbáltatása, meglássátok, kisimul az ég, megjuhászkodnak a szelek... még megéritek, hogy megbékül Milano és Fiorenza, hódolásomra jönnek a rablók, a farkas s a bárány ott várnak békességben, a kikötőnél... Így mondtam nekik, amíg Saint Tropés-ba, Antibes-ba, Nizzába, Villafrancába vert a vihar... ha kimozdultunk, úgy hánykolódott a tenger, hogy senki sem bírt megállni a deszkán, ételt nem vehettünk magunkhoz, s mindenkinek feladtam az utolsó szentséget... Látod-e, Katalin, talán tévedtem... talán te jót akartál... de nem hallottad most... ez egyszer elég tisztán az égi szózatot... talán az Úristen kifürkészhetetlen akaratából csak engem akart próbára tenni, hogy otthagyom-e elődeim kényelmes palotáját, a Rhône szelíd világát, a provence-i réteket... s megyek-e oda, ahol még Anagni gonosz emléke kísért, ahol egy kapitány vasöklével egy pápát arcul csaphatott... ahol nap-nap után vér öntözi az utcát, tavasztól őszig teli minden pestisjárvánnyal, csak a romok sokasodnak, felüti fejét az éhínség, a Campagna nem ad sem bort, sem búzát... Vajon nemcsak megpróbáltatásom volt mindez, az Úr megmért, s könnyűnek talált arra, hogy én, éppen én, Gregorius, pontificatusomnak nyolcadik esztendejében - vigyem vissza Rómába a pápai Curiát.

Katalin közelebb lépett. Raimondo elhallgatott. A szavakon túl most már a lélegzet, a sóhajtás, a reszketés, a könny s az indulat vette át mindazt, amit az értelem megtagadott.

- Babbo mio dolce... nézd, kegyes és jó atyám, mindenkinek vannak kétségei. De látod-e, neked le kell gyűrnöd azokat. Szentatya... tudnál-e egyetlen argumentumot mondani, mely visszafordulásra késztet, s amely a lélek mélységéből fakad? Vajon nem testi kényelmedet, vérbeli kapcsolataidat, atyádat említetted-e, Házadat s grófságodat... vajon nem erre gondolnak-e a kardinálisok... nem ezt súgja füledbe egész nap d'Estaing, genfi Róbert, Pedro de Luna... Mind... mind csak a világi örömek s világi bánatok kedvéért kapaszkodnak a provence-i földbe... mindegyik attól fél: Rómában nem lesz elég kényelmes a palotája, nem lakhat selyemben s bársonyban, rosszabb bort iszik, s néhanapján miazmás levegőt hoz be a szél hozzá...? Vajon örökké akarnak-e élni bíborban s dicsőségben az Egyház hercegei... Nem gondolnak-e arra, hogy az Apostolok Sírjánál, a Lateranban, Maria Maggiore oltára alatt nagyobb kegyelemben lesz részük, hogy Szent Pál oltáránál izzóbban, vörösebben lobog a mécs...? Gondolnak-e arra, hogy akkor volt Ecclesiánk nagy és hatalmas, amikor igazán Urbi et Orbi szólhatott a szó, melytől megdermedtek a gonoszok, megigazultak a hívek, leborult a világ minden hívője, reszkethettek azok, akik magukra vonták haragját... A Rhône békésen hömpölyög, Szentatya... de más - Avignon pápája, mint egy hűbéres grófság püspöke? Ne hidd, atyám, hogy káromollak... hogy én nem tudok mást, mint megkapaszkodni a gondolatban... kegyes jó atyám... bennem most megint tüzek égnek, neked nincs utad visszafelé... nem mehetsz visszafelé, mint Urbán pápa, akinek Brigitta megjövendölte halála napját, ha elhagyja Rómát, s újból Avignonba menekül... Látod-e, most én jövendölök, holott én nem vagyok szent, mint Brigitta, csak Isten alázatos, szegény szolgálóleánya, s kérlek, kegyes szelíd atyám... ne fordulj vissza! Imádkozom a szeleknek, fordítsák el haragos orcájukat, én simítom ki a vitorlákat, kezemmel varrom meg, ahol beszakadtak... Ne fordulj vissza, ne áltasd magad... nem vagy pápa, ha nem ülsz Szent Péter trónján... nem vagy Krisztus igaz helytartója, ha dacolsz az Igével, s a világ dicsőségét többre veszed, mint az Ecclesia dicsőségét... Mondd csak, Szentatya, mit szóljanak akkor azok, akik beléd helyezték minden bizodalmukat? Látod-e kezemben a véres foltokat, melyeket az ecset hagyott... Kegyes királyasszonynak, Johannának írtam... Én, Krisztus alázatos szolgálóleánya köszöntem neki, hogy utunkon igaz jóakarónk volt, az egyetlen királyi pátróna, aki esztendők óta, mióta Brigitta elébe vetette magát... munkálkodik azon, hogy Rómába visszatérjen a Szentatya, írtam neki: János pápa vikáriusának unokája, Johanna fogja vezetni a Szentatyát, amikor végigvonul a Városon. Tépjem-e össze a levelet. Szentatya? Azért, mert lázadoznak, engedetlenek azok, akiket az Úr bíborba öltöztetett, akiket úgy jelöltél ki, mint hív szolgáidat? Vajon feltámadhatnak-e uruk ellen a bíborosok, akkor, amikor te, Szentatya, Krisztus igaz szavával indultál el...?

Gergely felemelte ujját. Megállította a szót. Szeme a stigmahelyre tapadt, mely most a kéz heves mozgásától mintha majdnem vérző lenne, s érezte... most újból érezte az eksztázist, mely a sienai leányból áradt. Érezte áldott óráinak csodálatos hangulatát, mely kivetette kényelmes palotájából a francia főurat, aki egyenlők elsőjeként ült csak francia papi vazallusai között... a Hang, melynek hallatára Gergely kilépett a Pápák Kastélyából, elbúcsúzott roskatag apjától, megölelte tekintete a csodálatos vidéket, s szemében nem volt könny, amikor fellépett a hajóra, Szent Bénézet hídja alatt... Most megint hallotta a hangot, mely oly halk volt már az utolsó hetekben, hogy elnyomta a bíborosok hangja, a Consistorium, amelyben helyet talált minden világi érdek a szépen csengő szavak mögött. Kezét rátette Raimondo di Capua vállára. Szava erős lett, megint érces.

- Úgy van megírva az írásban: viperák s baziliszkuszok fején kell lépegetned... "Super aspidem et basiliscum ambulabis et conculcabis leonem et draconem..."

Katalin letérdelt. Mintha érezte volna, hogy megint Gregorius, a pápa, a világ ura az, aki hozzá beszélt, s nem a félő, ingatag francia prelátus, aki alighogy elhagyta a Rhône torkolatát, már vágyik vissza Avignonba, ősei nyugodalmas világába...


"Egy ember méne Jeruzsálemből Jericho felé, s rablók kezébe esett." Ez a mondat keringett benne, amikor ellobbant előtte a világ hívságát jelképező kóccsomó, s felvette a Gregorius nevet... Ez a mondat úgy meredt elébe, mint tilalomfa, mely keresztben áll Avignon s Róma között. Most itt van, egy percre Jericho bűnös falaitól, döcög a pápai kocsi az elhanyagolt, szomorú utakon, januári fellegek ereszkednek egészen alacsonyra, de már a szürkeségből valami bontakozik... a kép, melyet nem lehet elfeledni soha, a kocogó hintó ablakából feltűnik először XI. Gergely előtt a római falon kívül eső Szent Pál temploma.

Alig ereszkedett le a kocsi lépcsőjéről, amikor elébe térdelt három bíbornoka. Estaing, e komor, harcos, kemény kezű vikárius úgy nyújtotta át neki Róma kulcsát, mintha fegyverrel csikarta volna ki a podestából a hatalmat, és sóval hintette volna be a rebellis Senatus helyét. Estaing ránézett Beaufort grófjának fiára, az egykori kardinálisra, aki mindnyájuk fölé emelkedett. Mintha hangtalan mondat hagyta volna el száját, csak mozgásáról érezhette Gergely, hogy talán ő is ugyanazt a jövendölést mondja, mely az Ostiától San Paolóig terjedő úton gondba ejtette a Szentatyát... A másik kettőre nézett. Corsini bíboros a Laterán jelvényeit hozta, mint a bazilika főpapja. Éles metszésű római arcán inkább enyhe derű ömlött el, valami a patrícius büszkeségéből, aki megtérvén hányattatásaiból, most megint haza, az Urbsba kerül... Leghátul maradt az aggastyán Tebaldeschi. Feje öregesen ingott, szeméből halkan patakzott a könny, mely lecsurgott fehér szakállára, s ott, mint egymásba fűzött gyöngyszemek, dérré szelídült.

Néhány lépéssel odább térden állva, zsolozsmák között várta a pápát Róma magistratusa. A hófehér öszvér megadóan tűrte, hogy keresztek, ereklyetartók, fáklyák csillogásában közelítsen hozzá a Szentatya, saruit az Ecclesia lovászmestereinek tenyerébe csúsztatva hátára üljön, s megkezdje a bevonulást. Az út kanyarodójánál, a bazilika másik oldaláról most új, ünnepélyes menet kanyarodott elő. Páncélba öltözött zászlótartók emelték magasra a Liliom lobogóját, fegyverhordozók cipelték a nápolyi korona pajzsait. Amikor közel ért a menet, szétnyílt a lovagok, fegyveresek sora. Egy asszony ült világos kancáján, melyet térdig borított el az aranyliliommal hímezett takaró. A korona vöröses hajkoronán pihent, melybe itt-ott már ezüst csillogás vegyült. Az arc még mindig ránctalan volt, a szem fiatalosan nézett körül, de az ősz árnyéka lengte körül a búcsúzó szépséget, mely így, a hieratikus rend gótikus fényözönében a királyi pompa teljességével hatott.

Amikor közelebb értek a San Paolo főkapujához, mely előtt a pápai menet várakozott, Johanna leszállt lováról, s csak egy magas, szőke, Herkules-erejű lovag követte - Brunswick Ottó herceg, Johanna királynő negyedik ura. A herceg ment asszonya s királynője után. Amikor Gregorius közelébe ért, levette sisakját, s kitűnt alóla egyenes vágású, szakálltalan, sebbel borított ábrázata. Johanna elért a fehér öszvérhez, mely egykedvű méltósággal viselte terheit. Szeme Gergely pápa szemét kereste, mintha mosoly után vágyódnék e különös, szürke világban. A hímezett fehér kesztyű, ujján a gyűrűvel felvillant, Johanna, az Egyház első vazallusa térdet hajtott, felnézett a Szentatyára, s megismerte az egykori ifjú kardinálist, aki azon a csodálatos avignoni estén hangos szóval hirdette ki Johanna felmentő ítéletét. A mosoly szelíd volt és emlékező... mintha régi-régi beszéd szava emelkednék ki lassan a feledésből... A királyasszony felnézett a Szentatyára, érezte, szeme tele lesz könnyel, amint átkerül jobbjára, s csendesen megfogja az öszvér zabláját, mellyel Gregorius diadalmenetét Szent Pál templomából Szent Péter sírjához vezeti.

Ahogy mentek a hosszú úton, hozsannák, virágeső, térdre borult sokaság közt, mindenki láthatta, mennyire megritkult Róma népe, szomorúak, töredezettek lettek a tornyok, omladékosak a házak az avignoni fogság hét hosszú évtizede alatt. A Populus Romanus, mely lenézte a királyokat, mert megszokta, hogy császárok hódoljanak előtte - valójában sohasem tisztelt mást, mint consuljait s pápáit. Most Róma ősi püspökeire emlékezhetett, mert az örömtől szinte delirálva táncolt a zöld ágakkal borított téli utcákon, lengette kendőit, s kiterítette a paloták szőnyegeit az érkező lába elé. A tömeg Katalint invokálta, a törékeny, beteges sienai leányzót, akinek - úgy érezhették - köszönniük kell a Csodát. Minden szem Katalint kereste, aki ebben az órában köhögve, lázasan, apjának, a kékfestőnek sienai házában hallgatta Szent Domonkos egyházának harangját, s számolhatta magában a napokat, amikor a Patrimonium Petri megleli Gergely pápában urát.

Olyan csodálatos, ritka ünnepe volt Rómának, az öregek... a nagyon öregek emlékeztek rá, hogy ilyen hideg, téli napon - talán akkor is január volt - vonult be Rómába a bajor császár, a szakadár Lajos, hogy az Egyház áldása nélkül, a Populus Romanus akaratából tegyék fejére a koronát... Talán erre a különös, emlékezetes ünnepre gondoltak az öregek, amikor elért a menet a San Pietróig, s ott egyszerre a fény csodálatos tengere árasztotta el a Piazzát. Ezer fáklya és gyertya lángja hömpölygött, mintha csillagok zuhannának a Szentatya lába elé. A tér tűzárba borult, az Örök Város ünnepelte hazatért püspökét.

A francia bíborosok útközben fázósan, keserűen kocogtak öszvéreiken. Kelletlenül, borongó kedvvel nézték a plebs ujjongását, e római bevonulást, mely számukra csak annyit jelentett, hogy véget ért régi, békés, napfényes életük, s most egy új kezdődik, melynek sorsát nem tudja megjósolni senki sem... De egyszerre felneszeltek, amikor elérték a Piazzát... A tér leírhatatlan hatása, a fények, melyek talán a tüzes lelkeket példázták, mindez felrázta őket is kábulatukból. Valami megfoghatatlanul méltóságos volt a képben, melyhez hasonlót senki sem látott: a láng bevilágított Róma lelkének titkos redői közé. A korán alkonyodó város olyan volt, mintha a Szentlélek szállt volna alá. A templom körül glorióla, a tér arányai végtelenségig tágultak, az ezer fénypont imbolygása növelte a pillanat misztikumát. Nem lehetett párhuzamot vonni az avignoni sziklavár s az apostolok fejedelmének élő sírja között. "Ahol a pápa van, ott van Róma" - ezt tanulták a francia főpapok udvari papságuk első napjaiban, ezt hirdették hangos szóval, ez tette szemükben földi paradicsommá Provence szelíd tájékait... Most megerősödött bennük is a vívódó lélek. Ez más volt, mint a lágy, francia zsolozsmák, melyeket áthajtott a Rhône jobb partjára a szél... más, mint trubadúrok játékos világa, Petrarca kertje, Laura dicsérete. Több, mint a bíbor, jólét és gondtalanság, a Palais des Papes bástyái mögött.

Az Angyalvárban ellenséges őrség tanyázik, a Szentatyának be kell érnie talán egy kolostorral, míg lakhatóvá nem lesz a Laterán... az utak gondozatlanok, a paloták falán vaskampók közt vérnyomok barnállnak, a nép hosszú hajú, gondozatlan, mindenütt vigasztalan romvilág, a patríciusok arcán sebhelyek, csonka kéz, páncélkesztyű mutatja, hogy napról napra harcolni kell az életért... Mindez Róma... de most itt állnak valamennyien a bronzkapu előtt, melyet átölel a mécsek koszorúja, felette sötét folyam borul össze: az Urbs, az egyetlen város a világon, amelyet a mártírok szelleme védelmez.

Johanna megfogta az öszvér zabláját, bíborral bélelt kesztyűs kezét csúsztatta a kengyel alá, s Nápoly királynője, Merovingek ivadéka tartotta a gótikus ezüstdarabot addig, míg XI. Gergely leszáll papi nyergéből, fehér uszályában megindul Szent Péter sírja felé.


"Béke veletek" - ez volt az első szó, mely kiindult Rómából, s végigszaladt Itálián. Megkezdődött a követek szellemjárása, mintha megújult volna e korán tavaszodó 1378-i esztendőben a félsziget. A tirannusok előmerészkedtek váraikból, a magistratusok s a pártok abbahagyták a civódást, mindenki készült a nagy találkozóra, mely a Szentatya nevében összebékíti egész Itáliát. "Béke veletek" - így köszöntött be a kékfestő leánya Firenzébe, mint XI. Gergely hivatalos követe. A nép már kora délelőtt ott tolongott a Piazzán, hogy láthassa a leányzót, akit egész Itália életében már szentként ünnepelt. Az Úr kegyelmes lesz, világotokhoz - mondta -, szétoszlatja a ködöt az emberek, elméjéről. Már látom, hogy valahol az ég alján pirkad a sötétség széle... mintha már az Úr kezdene világosságot gyújtogatni a nép lelkében... mintha elvenné lassan-lassan szemükről a vakságot, melynek, feketeségében megtagadták, uruknak az engedelmességet, s a béke helyett magasztalták, a nyers erőt... Ma már hajnalodik, s talán el lesz, oszlatva felőletek az, átok, mely oly soká büntette a ti engedetlenségeteket...

A nép ott tolongott a Piazzán, s bent, a Palazzóban Firenze nótáriusa, a bölcs szavú Coluccio Salutati írni kezdte a konferenciára utazó követek megbízólevelét.

Valamennyien eljöttek a sarzanai kastélyba, Itália s a környező világ hatalmasságainak küldöttei. Itt volt komor pompájában, roskatag testtel a nagy tirannus, Bernabò Visconti, Milano s Lombardia ura. Karvalyarcát nekifordította a lágyabb tavasznak, szemét lehunyta, s talán először, hosszú és véres életében - egy napra megérezte e szétszaggatott latin világ titokzatos unisonóját.

Amikor Coluccio Salutati az első napon felállította a tételt, hogy Itália öt nagyobb hatalmasságát: a nápolyi királynőt, Firenzét, a Pápai Államot, Velencét s Milánót külön előjogok illetik meg - a kisebb tirannusok tiltakoztak, de a többiek elfogadták a jogok e bölcs s hűvös formuláját s a mindent megbocsájtó status quót.

Johanna nevében Brunswick Ottó jelent meg, csendesen s szerényen ült a francia kardinálisok mellett mint zászlótartója s főpátrónusa Szent Péter székének, követe annak az asszonykéznek, mely az itáliai dolgok változó rendjében immár három évtized óta képviseli a nápolyi monarchia állandóságát. Ottó fáradtan hajolt előre, s figyelt. Mint már nemegyszer történt vele, küszködött az álommal, ha hosszú s bölcs orációt hallott, végig kellett kísérnie a firenzeiek szavát, mely oly idegen volt attól a teuton latintól, melyet az ősi kastély káplánjától tanult. Követte Salutatit, aki ellenállhatatlan biztonsággal mozgott az állam bölcs, hűvös teóriái között. Itáliáról beszélt, a szövetségről, melynek egybe kellene foglalni e latin világ minden országát. Róma lenne a lélek, Fiorenza az elme, Nápoly a kard. A Béke Fejedelmének fehér köntösébe fognak beleolvadni azok az apró foltok, melyek ma még eléktelenítik Itália arculatát.

A szó folydogált a nótárius ajkáról, aki száműzetései alatt szolgálta Luccát, Bolognát, Firenzét, négyesztendős korában már élvezte a betű örömét, ismert mindenkit Itáliában, számon tartott minden elmét, megszámolt minden bölcset, s valójában nem tisztelt senki mást, csak az egyetemes Populus Romanust. Róbert genfi gróf, Gergely pápa kiküldött kardinálisa papírszeletet tolt Brunswick Ottó elé, melyen csak ez a két szó állt: "quousque tandem..." Ottó herceg, aki ifjúkora óta az Ecclesia zsoldjában állt, s Avignon javaslatára nyerte el a megözvegyült nápolyi királyasszony kezét, ránézett Róbertre, s csendesen elmosolyodott. "Firenzeiek" - mondta halk szóval: ismeri őket, tudja, hogy az elme különös tornáit kedvelik, lándzsák helyett szavakkal rohannak egymásnak, argumentumokkal ütköznek... Kiássák a régi, pihenő auktorokat, új világot építenek a dohos papírból, s azt hiszik, hogy mindezt nem fújja el a szél.

Bernabò Visconti felemelte fejét. Kitekintett a ragyogó déli napsütésbe, s Milánóra gondolt, melyet ilyenkor, kora márciusban még bilincsekben tart a köd. A ködre gondolt, a kastélyra, a szélre, mely, ha megindul az Alpesekből, túlsivítja a tortúrázottak jajszavát. A készülő falakra gondolt, az épülő templomokra, a sarcra, melyet minden egyes alattvalótól külön-külön kell behajtania... Ilyenkor Milánóba vásárosok jönnek le a hegyekből, hajtják apró, koszos lovaikat, a lovagok tisztítják a fegyvert, tavaszt éreznek, sürgetik a portyát, s a város szorgos népe felneszel, vajon mit tervez Bernabò úr? A velenceiek a dalmát háborúra gondoltak, a meg-megújuló harcra, mely Ludovicus s a Serenissima közt váltakozó szerencsével folyik. Vajon mi köze mindennek Salutati szavához, aki oly ritkán érinti e sebzett, önmagát tépő itáliai földet, mintha szándékosan kerülne mindent, ami vitára vezet.

Kora délután volt. Mindnyájan pilledtek voltak a kastély nagy ebédjétől, a finom boroktól, a köszöntőktől. Mindenki az estére gondolt, a vidám s könnyed eszmecserére, lovagok s dámák táncára, a holnapi színjátékra, melyet Gyertyaszentelő ünnepére engedélyezett a Szentatya. Mindenki elmúlt, vagy leendő dolgokra gondolt, amikor halkan nyílt az ajtó, lábujjhegyen fiatal herold lépett be, Johanna színeiben.

A herceg feltépte a királyi pecsétet, óvatos kézzel kisimította az írást, s olvasta Johanna sorait:

"Gergely pápa ma hajnalban kiszenvedett. Rossz hírek jöttek Rómából. Várunk vissza Nápolyba - Johanna."

Coluccio Salutati a rossz tirannusról beszélt, aki átka népének, szeme alig fog be többet, mint szűk, hegyre épített városát. A firenzei hasonlatának emelkedőjéhez ért, amikor genfi Róbert belenézett a rövid levélbe, hirtelen felemelte jobbját, megszakította a szónokot, s az izgalomtól rekedt hangon szinte kiáltotta:

- Imádkozzunk!

A következő percben már mindenki tudta, hogy a szép szavak bölcs árnyékvilágából vissza kell térniök a földre, a békés bárka testvéri lakói partra menekültek zátonyra futott hajójukból, s lesznek megint, mint eddig voltak - vérengző fenevadak. Bernabò megzörrentette kardját, szeme fegyverhordozóját kereste, aki felsegíti a székről nehezen mozgó urát. A kardinálisok letérdeltek, Ottó herceg követte példájukat. A Signoriák s városok követei a kijárathoz osontak, hogy hamarább érjék el a szállást: még az este leszállta előtt eljuthassanak biztosabb vidékekre. Egy perc elegendő volt, hogy megbomoljék a bűvös kör, melyet egy francia pápa, egy sienai leány, a firenzei bölcs s néhány jó szándékú itáliai lélek kezdeményezett. A félsziget mintha újból megtelt volna fegyverzajjal. Brunswick Ottó is felemelkedett a térdeplésből, s őszülő fejére téve sisakját, kivágtatott az éjszakába Castellamare di Stabia felé.


A Populus Romanus kezébe vette sorsát. Ott zajlott, kötelékeit elszakítva a Piazzákon, s leste a kardinálisokat. Reggel terjedt el a halálhír, eleinte titkolták, senki sem akarta hinni, hogy az alig negyvennyolc esztendős Gergely ily korán sírjába tért... még senki sem adott hitelt a suttogásnak, de már délelőtt egyre több szó hallatszott, bíbornoki cselédek szökdöstek ki a Vatikánból, megkezdődött a titokzatos körforgás, melyet észre kell vennie annak, aki ismeri Róma sorsdöntő jeleit. A nép ellepte a tereket. Eleinte csak jámbor kézműves emberek őgyelegtek, akik a kora tavaszban fürdették testüket... Lassan, délfelé sötétebb, morajlóbb lett az utca, különös alakok tűntek fel a Város mélyrétegeiből... Alakok, akiknek mételyes arca, sebhelye, szégyenbilloga mutatta elmúlt esztendők tanulságait... Azok is kimerészkedtek, akiket nem láttak Cola utolsó napjai óta, amikor a nép ujjonghatott mint gyermek, mert kézbe kapta tirannusainak levágott fejét. Előjöttek a tribunus egykori hadnagyai, s most újból irányították a tömeghangulatot... Még senki sem tudta, mit akar? Csak arról szólt a hír, hogy Gergely pápa megtért övéi közé. Emberemlékezet óta úgy jött a gyászhír s választás, mint távoli harangszó, mely a Rhône völgyéből szép lassan ide ér. Róma megszokta, hogy letaszított király módjára, fojtott haraggal viselje az utódok váltakozásait. Most elérkezett a csodálatos ünnep, a rég nem ízlelt, melyre az élők közül - hiszen azóta hetven esztendő telt el - senki sem emlékezhetett. Az aggastyánokat faggatták, de azok eltompult elméjükben nem tudtak felkutatni ehhez fogható gyermekemlékeket. Senki sem tudta, vajon ilyenkor féktelen gyász vagy féktelen öröm városa lesz-e Róma, megnyílnak-e a templomok imádkozóra vagy csapra verik a hordókat?

A szó végigzengett az Urbson, mely egy szempillantás alatt visszanyerte ősi ösztöneit. A Comitiák népe volt, zajló s kiszámíthatatlan, mely felébredt hosszú álmából, s örök szerepére emlékezett. A hang, melyet talán egy kóbor diák indított el vagy jámbor polgár, végigrohant a szűk, zegzugos utcákon, elöntötte a tereket, megszállta a kardinálisok kapualját, behatolt a sekrestyékbe, kolostorokba, alsóbb magistrátusok irodaszobájába, gyújtott a hajósok között, s hatalmába kerítette a Capitoliumot. A kiáltás rövid volt, háromszavú: "Romano lo volemo" - "Legyen római!" Senki sem beszélt Szent Péter örökéről, nem említette az eljövendőt, s mégis mindenki tudta, hogy a Vox Populi a kétszáznyolcadik szentatyáról beszél, aki visszaállítja a Rendet, melyet megremegtetett Bonifácius átka s szétbontottak a francia papok. "Romano lo volemo" - zúgott az utca, s a provence-i bíborosok nem értették e barbár kiáltást, míg fenyegető öklével meg nem magyarázta a tömeg.

A szó visszatartotta a kocsikat, melyek előtt már felkantározva álltak a lovak, hogy bíboros gazdájukat elröpítsék vissza, Avignon felé. A hajósok Ostiában nem húzták fel a gályákra a kikötőhöz láncolt horgonyokat, a lovas legényeket feltartóztatták, s tanúságot kellett tenniük, hogy egyszerű üzenethordozók, s nem kardinális hordja álruhának vitézi köntösüket. A Piazza megbomlott, az este olyan lágy volt, hogy nem gondolt senki hazatérésre, vackokat vetettek éjszakára, élelmes ételhordók kosarakkal jártak végig a nép között. Esteledett. Mintha gomolygó köd feküdt volna Rómára, úgy szürkült el a látható világ. A Populus őrködött a téren, s leste, mint villannak fel a sötét, távoli palotatermek mélyén a kardinálisok bolyongó gyertyalángjai.


Egyikük sem menekült el Rómából. Lehet, hogy a nép rángatta ki őket kocsijukból, ott kiáltoztak fenyegetett bíborosi parochiájuk előtt - de az is lehet, hogy egyikük sem kívánta most elhagyni az Örök Várost, amikor egybe kell gyűlni a pápaválasztásra, s kijelölni Szent Péter székének következő örökösét. Titkon sóvárogtak Avignon után, s sóhajtozva emlegették annak a hét-nyolc bíborosnak bölcsességét, aki ma is ott él a Rhône partján, szép és nyugodalmas palotájában.

Amerre néztek, sápadt, reszketeg szolgák, aggodalmas familiárisok gyülekeztek, az őrök gerendákat hordtak a bejáratokhoz, ostromra készültek. Aki tehette, kiszökött a térre, s onnan bujtogatott, lázított genfi Róbert s a többi francia bíboros ellen. A hang félelmes volt, mintha már dörömbölt, csattogott volna az ajtókon. Felhangzott, ha épp asztalhoz ültek, felijesztette őket éjszaka hiú álmukból, amikor megint provence-i földön lehettek, s úgy tűnhetett fel a római kaland, mint gonosz lidércnyomás. A tömeg szava közéjük dördült, amikor beültek a hosszú asztal mellé, a Szentlelket invokálták, s megkezdték a tanácskozást. Ilyenkor valamelyikük sápadtan végigsimított homlokán, a kézből kiesett a toll, a szavazótábla koppant egyet, mindnyájan felugrottak, s az Egyház bíboros hercegeit hatalmába kerítette a rémület.

Formulát kerestek. Először a legkönnyebbet. Menekülni. Menekülni e névtelen vasmarokból, a szorongatásból, az éjjel-nappali félelemből, mely nem ad egyetlen pillanatra sem pihenőt. Menekülni úgy, hogy felfüggesztik a választást, míg Avignonba érnek a hírnökök, felkészülnek, hajóra szállnak az avignoni francia bíborosok, s megindulnak Róma felé. A kiszökdösött szerpapok vitték a formula hírét. Egy óra múlva már felduzzadt tömeg ostromolta botokkal, fejszékkel, puszta kézzel a conclavét. Elérték a kisebb méltóságok szobáit, szétszaggattak mindent, ami kezük ügyébe került, a szolgálattévők reszketve bújtak előlük. A tanácsteremtől néhány lépésnyire ott tombolt, pusztított a tömeg. A közéjük szórt ezüstpénz még jobban felszította az uralom vágyát, a Populus Romanus megérezte, hogy megint egyszer reszketnek a plebejusoktól a patríciusok.

A franciák sápadtan néztek egymásra. Orsini bíboros halkan, szenvedélytelenül fordította le népének kiáltását, jósolta a halált, mellyel egy század óta közelebb rokonságot tart Róma, mint a keresztény világ bármely városa. A halált hallotta, mely most már ott leselkedett rájuk, ha ellenállnak, tovább húzzák a pápaválasztást, melyet sikerült elodázniok tíz napon át. Genfi Róbert dühtől sápadtan nézett ki a térre, távol zsoldosaitól s zsoldosvezéreitől; azt a néhány lovagot, s fegyverest, aki vigyázott a palotára, szétszedte volna a tömeg, melyben forrásig emelkedett az indulat, ha nem tesznek meg mindent a nép kedve szerint. Genfi Róbert, az egyetlen közöttük, aki eddig ellenezte a conclavét - megtört.

- Válasszatok...

Ki tartotta volna most magát az aranyszabályokhoz, ki vonult volna be kis cellájába, melyhez senki sem közelíthet, míg Isten akaratából meg nem történik a jelölés? Mindnyájan ott álltak csoportokba verődve a sarokszobában, mely valami menedéket nyújthatott volna, ha mégis betör a tömeg.

- Válasszatok - mondták önmaguknak, s most egyikük sem használta az ősi formulát. Mindenki csak saját életére vigyázott, s egyetlen vágya volt, hogy kimenekülhessen a szorítóból, melybe belekerült. A bíbor veszedelmes lett, s voltak órák, amikor úgy látszott, megszaporodnak az Egyház mártírjai. "Romano lo volemo" zúgott a hang, s most kerestek maguk közt rómait. Kerestek valakit, aki hajlandó magára venni a keresztet, elvállalni a jelölést, talán feláldozni önmagát. Ha bejut egy név a tömegbe - egy fél óra múlva már ősi szokás szerint kifosztják palotáját, talán kihurcolják, ígéretekre kényszerítik, megesketik arra, hogy nem hagyja el az Urbsot, hitlevelet vesznek tőle, mint a gyenge császároktól.

Mártírt kerestek s mégis olyan valakit, aki nem árthat közülük senkinek. Megérti, hogy ez nem választás, csak színleges conclave, mely egy percre engesztel s békít, megnyitja az ostromzárat, s akkor következhet mindaz, amit Krisztus rendel: az új és békés tanácskozás.

Rámutattak a kilencvenedik esztendejébe forduló jámbor öregre, Szent Péter bazilikájának bíborosára, akinek füle már alig-alig nyílt meg a világ zajára, egy sarokban ült, s csendesen imádkozott. Római volt, innen származott, beszélte a nép nyelvét. Római. A bíborosok egymásra néztek, valamelyik közelebb ment hozzá, s erős hangon mondta: őt választják, erősítse meg szívét, vállalnia kell az áldozatot. Az aggastyán felrettent. Keze rémült, ijedt mozdulatot tett. A hang mélyről zuhant alá, "non sum dignus" - mondta, s egy hosszú élet minden keserűsége folydogált mint könny szeméből... nem vagyok méltó, mondta, talán arra gondolt: hét évtized óta nem számíthatott itáliai bíboros arra, hogy ő lészen Krisztus földi helytartója. A hang megerősödött, szétcsapott azok közt, akik már tuszkolták volna a nagyerkély felé, már felnyitották volna az ajtókat, hogy vállára borított fehér palásttal mutassák meg a népnek az Urbs új urát... De az agg Tebaldeschi bíboros könnyezett, reszketett, tiltakozott. Az izgalom megsápasztotta, görcsösen szívéhez kapott, s mindenki szemmel láthatta, hogy ez a rendkívüli erejű felindulás könnyen halálát okozhatja. Egy pillanatig csüggedten álltak. Romano lo volemo? De hisz Orsini s Corsini bíborosok erősek s férfiszámba mennek, fegyveresek, frakciók állnak mögöttük, ha kimondják Házuk jelszavát... De Orsini nem csaphatja be a népet, nem alázhatja meg e játékkal önmagát. Az Urbsszal mélyebben s titokzatosabban függ össze Ursus nemzetsége, mintsem hogy francia kardinálisok életmentő játéka legyen.

Egy pillanatig úgy látszott, mintha összecsapott volna fölöttük a káosz. Valaki félénken, bátortalanul közbeszólt:

- Miért kellene kardinálist választanunk? Hiszen vannak, bizonnyal, bölcs itáliai főpapok, akik megérdemelnék amúgy is a bíbort? Ti ismeritek, olaszok, őket... ajánljatok, ha nem akartok senkit feláldozni magatok közül... Ajánljatok, s mi engedelmeskedünk...

A szó elreppent. Formula volt, megoldás, kiút. Reszkető kézzel kezdtek a rómaiak vitázni, kiemelve egy-egyet emlékeikből, visszahullajtva, óva vagy előretolva, mindegyik saját hajlandósága szerint. Orsini hangját hallották:

- Én derék s jellemes férfiúnak ismerem Bari érsekét. Többször is találkoztam vele, erős akaratú, tiszta életű. Fokonként emelkedett méltóságába, rendben tartja egyházi tartományát. Johanna királynő kegyeit bírja, szerény lélek is, aki irgalmas szívvel veszi majd választását, s boldogsággal tölti el, ha átadhatja törvényesen megválasztott utódjának a tiarát, s titkos ígéretünk szerint megkapja a bíbornoki kalapot...

- Mi a neve annak, akit Eminenciád javaslatba hoz?

- Bartolomeo... Bartolomeo Prignano a neve... Nem tartozik a korona s az egyház vazallusai közé... Egyszerű ember.... Ki ismeri Eminenciátok közül?

Sokan ismerték, hiszen évekig ott dolgozott a pápai kancelláriában mint alsóbb rangú prelátus. Prignano?... Emlékeztek rá, javakorabeli, fekete ember, szép szavú, ékes beszédű. Nem római, de mégis Itália szülötte, a nápolyi királyság egyházi főura... Valaki közbeszólt:

- Így biztosíthatjuk magunknak Johanna gráciáját... A királynő megérti, hogy az ő Regnumát akartuk megtisztelni, amikor kiszemeltük a bari püspököt...

- Prignanót...

Egy percig álltak. Oly különös és szokatlan volt, hogy olyan valakit választanak, aki nincs közöttük, nem ismerik. Gyengeségből választják, azért, hogy legyen egyszer vége a lelki tortúrának, kimenekülhessenek a nép fogságából, szaladhassanak szanaszerte, hogy egy-két napi pihenő után egybegyűlve rendbe hozhassák az elrontott conclavét.

Valaki hangos szóval mondta, üljenek asztalhoz, próbálják meglelni a perc ünnepélyes formuláját. Tegye fel a Senior a kérdést, a többiek válaszoljanak. Akarjátok-e Bartolomeo Prignanót, Bari érsekét Szent Péter trónjának örököseként?

Tizenhét fej bólintott.

A hispán bíboros, Pedro de Luna lassú lépésekkel ment az ajtóhoz, kinyitotta a zárat. Úgy tett, mintha minden a dolgok szabad rendje szerint történnék, megkongatta a kisharangot, behívta az udvartartás vezető méltóságait...

A tömeg elcsendesedett... Még nem nyílt meg az ajtó a nagyerkélyen, még semmi sem történt, de a Piazza di San Pietrón már tudták: bent, a halálos csendben engedelmesen döntenek urai. Csend lett, csak a gyertyák lobogásából láthatta innen fentről a letekintő szerpap, hogy sok ezer lélek várakozik.

A bíborosok felemelkedtek. A szertartás rövid, szaggatott volt. Mindenki a holnapra gondolt, az Ecclesia sorsára, az aláztatásra s arra a távoli prelátusra, aki egyelőre megmentette őket a biztos haláltól, csak azért, mert emlékeztek nevére s mert Itáliában született...

Az erkély lassan kitárult. A fáklyások most büszkén, szinte vidáman emelték magasra tűzlobogójukat, a rejtekhelyekből mintha varázsszóra osont volna elő az Udvar, a hagyományos rend megtalálta időtlen formáit, az ének feltört a tömeg ajkáról, s amikor elhalt a "habemus papam" lassú, tradicionális hangja - Orsini bíboros lassú, éneklő kádenciával mondta ki Bartolomeo Prignano nevét.


Nápolyban kigyúltak a mécsek. Először csak a kastély környékén, paloták ablakában villóztak, lassan átterjedtek a többi negyedbe, mintha tűzfolyam ömlene végig a városon, melyet langyos szellőkkel ringatott a tavasz. A nép kitódult, harangok kezdtek zúgni, az ünnep ízét kóstolták, ahogy terjedt utcáról utcára a hír. Lehet, hogy elsőnek csak az a lovas legény tudta, aki porral s verejtékkel borítva megérkezett a kastély alá. Egy fél óra múlva már udvari cselédek száján terjengett a "habemus papam", a jó hír, hogy Nápoly szülöttének fejére tették a világ hármas koronáját. Mindenki emlékezett Prignanóra, öreg anyjára, éltes nővéreire, ismerték őseit, kedvenc templomát, szavajárását, emelkedésének állomásait... Mindenki toldott valamit hozzá, a palota cselédeitől elkapták a hírt az urak szolgálói. A főurakért szolgák szaladtak, lovas legények vágtattak Baiába, Castellamaréba, hogy egybegyűjtsék a királyi tanácsba azokat, akik eldöntik a Regnum dolgait.

Bartolomeo érsek neve ott szállongott az emberek ajkán, csodálatos megválasztását legendák halk köntöse burkolja néhány röpke óra alatt. Tudták: kegyes szívvel fogadta megválasztását, s - habozás nélkül - Urbán nevét vette fel, mely, mint mondta, halvány visszfénye az Urbs örök dicsőségének.

- Prignano... - mormolta magában Johanna, amikor feltörte a pecsétes levelet. Kemény, fekete, akaratos ember jelent meg emlékezetében, akinek számára ő eszközölte ki az érseki méltóságot. Miért épp Bartolomeo? Mi rejlik e választás mélyén? Miért tisztelték meg Nápolyt, miért szülöttét ültették Szent Péter székébe? A Castel Nuovót elborította az öröm. A szolgák dalolva hozták a gyertyatartókat, virágot szórtak szét a szobákban, parancs nélkül kondították meg a kápolna harangjait, mintha Te Deumra készülne a nápolyi vár. Mindenki ujjongott, családi ünnep volt, nápolyi ünnep, a derék Prignano, a hű Bartolomeo érsek ül majd a Lateránban, fogadja a francia bíborosok hódolását, talán üzenetet is küldött nápolyi familiárisainak, forgatja elméjében, miként emelje magasabbra azokat, akik vele egy városban születtek? Minden prelátus, minden távoli oldalrokon, minden ismerős, aki emlékezett még öreg anyjára, vagy szót ejtett valaha az új Urbánnal - boldog reménykedéssel nézett a jövőbe, részt remélt az Ecclesia hatalmából, bőségéből, mely oly soká elkerülte Itáliát, míg az élet virágoskertjévé tette Provence-ot s Avignon városát.

Prignano jön... így gondolta végig Johanna a világ sorsát, míg egyedül ült a kis toronyszobában, kezében a levéllel. Arca nem ragyogott, hagyta, gyűljenek össze a kamarások, hívják el a tanácsurakat, akik ünnepelni jönnek a Serenissima Reginát. Tényleg az ő diadala-e Prignano pápasága, mint ahogy ezt a népszáj hirdeti? Vajon mindennél erősebb mennyezetet kapott-e a százados barátság, mely a Szentatyát a nápolyi királlyal egybeköti? Vajon?... gondolta; megborzongott. Biztosabb volt a távoli Avignon, azokkal a bíborosokkal, akik nem voltak előtte ismeretlenek. Mindig félt attól, hogy behunyja szemét a francia pápa, s helyébe egy idegen kerül. Most alattvalója lett a pápa. Komor, fekete ember, egyike azoknak, akik ostorozták a simoniát, gyalázták a nápolyiak puhult erkölcseit. Komor ember... alig derült mosolyra arca, amikor végigvezették a királyi szobákon, a kápolnáig, hogy ő is leborulhasson Szent Borbála képe előtt. Mintha hallaná dörrenő hangját, mely oly nehezen bírta el az alázat nyelvét, amikor vele beszélt. Bartolomeo Prignano, a név nem mondott semmit. Egy emlék, néhány szó, a köszönet hangja, melyet minden új püspökének meg kellett ismételnie. Köntöse egyszerű volt, aranykeresztjén sem látszott, hogy Bari érseke kedveli a világ hívságait... Miért ujjonganak? Miért táncol egyre féktelenebbül a tömeg, mintha karnevál lenne, örömben fürdene az egész világ?

Egyedül volt, s most egyszerre uralkodni kezdett benne a vágy, hogy valaki legyen körülötte, jöjjön be hozzá legalább Ottó, a korona első vazallusa. Ottóra gondolt, a csendes szavú teuton hercegre, aki kora ifjúsága óta végigverekedte a harcmezőket, s akit Avignon ajánlott férjéül, amikor harmadszor is özvegy maradt. E különös férj úgy került hozzá, mintha zsoldjába fogadta volna, s a calábriai hercegség lenne bére, mellyel együtt jár a királyasszony keze... Most, ha egyedül van, vágyik Ottó után. Nyugalom szállja meg, ha hallja szavát, látja e csendes, komoly férfit, aki egyszerre hallgatag lesz, ha belső nápolyi dolgokról beszélnek. Nem nyújtaná ki kezét soha a koronáig, tiszteli a Regnum törvényét; békében szeretné életét keresztény módon bevégezni, az Isten rendelése szerint.

Amikor harmadszor özvegy lett... a kép átsiklik a harmadikra, s látja Maiorcai Jakab tüzes szemét, sűrű fekete szakállát, hallja a torkából feltörő, kemény hispán beszédet, mely felzaklatja éjszakai nyugalmából, a hang, mely feltépi az álmot, mintha örökösen menekülne, rohanna, hogy elérje felkantározott paripáját, vissza se néz felé, mintha sajnálná az időt, míg elcsattan egy szerelmes csók, mintha már a küszöbön várnák komor, gyűlölködő aragonok s castiliaiak... Ha belépett a palotába, minden megtelt egyszerre Maiorca viselt dolgaival, szigetek s grófságok harcával, pokolbéli kínzások történetével, melyeket a fogoly királyoknak el kellett egymástól szenvedniük... A kép idegen: trónját vesztett, bosszúra leső király, akinek Nápoly pénzt, hajót, katonát jelenthet, semmi egyebet. E különös királyi ivadék tíz esztendeig maga is fogoly volt, vaskalitkába zárták, s a kegyetlen Henrik minden éjszaka végigment rácsa előtt, s hangosan kacagott... Ott gémberedhetett hidegben, piszokban, nem tudott kinyújtózni, tűrnie kellett az aláztatásokat, a gúnyt. Lehet, hogy ezekben az esztendőkben esett Jakab király lelkére az árnyék, mely illett a zord, hispán vidékekhez, de sohasem tudta megérteni az, aki Nápolyban született... Emlékezett az első éjszakára, amikor egyszerre felneszel mellette a férfi, mintha titokzatos hangot hallana, mintha valahonnan még mindig fülébe csendülne a kacagás... Ilyenkor úgy érzi - bilincs a jólét, a meleg ágy, a nápolyi palota... kósza, meredt tekintete megint ott él az erdők, barlangok, vízmosásos tájékok között, az utakon bosszúálló lovagok vágtatnak végig, mindenki örökös feketét hord, mert ez az egyetlen szín, amely úrhoz illik, nem látszik rajta a megalvadt vér, melyet bőségesen locsolnak szét a félszigeten... Így neszel fel minden éjszaka Jakab, pontosan abban az órában, amikor vaskalickájához ért egykor a királyi börtönőr... ilyenkor ijesztő rémképeket látott, harcolt ködalakokkal, s reggel megint csak pénzt és katonát akart.

Mindez percek alatt siklik át emlékezetében, míg ül, kezében a levéllel, s a tanácsteremben már várnak az ország méltóságai. A képzelet hirtelen egybekapcsolja Prignanót s Maiorcai Jakabot, akire valójában oly ritkán gondolt azóta, hogy egy jeltelen spanyol csetepatéban elszórta életét. Két komor, fekete ember. Miért téved reájuk egyszerre az emlékezet?... Miért fél Prignanótól, aki vazallusa, érseke, nápolyi alattvalója, s akinek első aktusa az lesz, hogy Nápoly királynője felé intézzen kegyes, hódolatos szavakat. Miért gondol arra, hogy mennyi veszélyt rejt Nápolyra az, hogy a szentatyák oly rövid esztendőkig uralkodnak.

Prignano még fiatal... sokáig élhet, rendezheti Nápoly ügyeit, az ország rendjét, melyben megfogyatkozott a királyi férfisarj: Anjou Károly aranyágacskáján nem maradt több, mint egy magyar s egy nápolyi levél. Ludovicus beteg. A hírek, melyek Pannoniából érkeznek, kóros állapotáról szólnak, komorságáról, kedvét nem vidámítja hatalma, mely nagyobb s erősebb, mint volt valaha is e távoli Archiregnumban. Erős s félelmes a Pax Hungarica rendje, mely alól nem vonhatja ki magát a pogány világ határáig egyetlen fejedelem sem. Országai fölött ott ül Ludovicus, akinek nincsen fiúgyermeke. Mindenütt lányok, amerre tekint az Anjou-házban, leányok nőnek, copulálnak, szülnek, pusztulnak, forognak a nemzedékek, ötven esztendő alatt gyermekből dédanya lehetne, ha megérné közülük valamelyik e hosszú időt. Mindegyik háromesztendős korában menyasszony, mire megnő, kétszer-háromszor felbontják mátkaságát, tizenkettő alig múlik, már násznyoszolyába dugják, húszéves korára fáradt öreg, alig várja, hogy továbbadhassa sorsát, lehunyhassa békésen szemét... Olyan szörnyű öregnek érezte magát, egyedül, árnyékok, halottak között, csecsemők emlékei felett. Egyedül volt itt azokból, akik Bölcs Róbert korára emlékezhetnek. Mióta húgát, Máriát eltemette, már alig maradt meg más szeretetében, mint Margit, Mária idősebbik lánya s a kis Károly, Durazzói Lajos herceg árvája. Lajos király halála óta kettőjüknek szánta Nápoly trónját, számolgatta magában az esztendőket, mikor nőnek fel, mikor kelhetnek egybe, mikor erősödik meg annyira a Regnum, hogy átadhatja nekik a nápolyi ügyeket.

Fájdalmas, hogy öccsei és húgai közt kell felaprózni e gyönyörű országot, melyet annyi veszély közt, annyi sorscsapás ellenére több mint harminc esztendeje kormányoz. Ha kisfia, Martell Károly élne, ma ő lenne Nápoly trónján, sohasem ismerte volna meg Ottót, a hercegférjet, akivel talán csendesen leélheti hátralevő életét. Ha megmaradt volna két leánya közül valamelyik, akiknek Lajos volt az atyja, most számukra kereshetne királyi férjet, s egyengethetné útjukat, miként nagyatyja tette, amikor aggódó orcával papirosai fölé hajolt. De a kislányok is elmentek, egyik a másik után. Maiorcai Jakab frigyéből aligha születhetett a távollét évei alatt gyerek. Ma meg... Ilyenkor, alkonyatban finom köd ereszkedik le a szobára, belepi könnyen, ezüstösen a tükröt... ha ilyenkor néz a sima üveglapra... a visszatekintő arc még mindig töretlen, ránctalan... még mindig szép... de már nem fiatal.

Ha felveszi brokátruháját, a palástot, arcát megfürdeti virágok levében, nyugodtan alszik, könnyű ételt vesz magához, gondosan öltöztetik asszonyai - még mindig káprázatos szépséggel tud fellépni a trónemelvényre, leülni bál közben a királyi székbe. Kecsesen, simán lejti a táncot, hogy a követek, akik most látják először, s akik öregasszonyt várnak Nápoly trónján, azt kérdik, nem folyamodott-e ördög praktikáihoz, nem vénül-e meg soha a királynő... vajon felborult-e a természet rendelése, melyet megtörhetett bűvös igéivel? Nápolyban már szinte bűn számba megy, ha valaki örökké fiatal marad.

Előtte Prignano neve... A hetedik pápa, aki az ő életében Szent Péter örökébe került... Mintha száz esztendők hulltak volna alá a sima bástyafalról, mióta emlékezetét bírja, mióta Róbert nagyatya először sejtette vele: reá hagyja a trónt. Egyedül ül itt, ha nem hívja be Margarétát, az egyetlent, aki szereti... elűzi komorságát, kacag vele együtt, felderíti. Egyetlen kishúga Margit, aki emlékeztet az egykori Johannára... talán arcban is. De Margaréta most gyermeket vár, s nehezebb terhessége, mint az első volt. Férjére, Károlyra gondol, ha nem is beszél róla, s ilyenkor elered szeméből a könny.

Még mindig csak úgy emlékezik rá, Durazzói Károly hercegre, a nápolyi trón egyik örökösére, mint durcás, kövér fiúra, aki toporzékol, engedetlen, makacs. Ostorozza szolgálóit, besározza ruháját, lesi, mikor csíphet egyet tízesztendős feleségén, mikor szökhet ki az istállóba a lovászgyerekekhez, akikkel jól érzi magát. Ilyenkor szinte vádolná magát, hogy egybemosódnak az évek, nem számít arra, hogy megnőnek a fiúk is, szélesedik válluk, szavuk megcsattan, a consummatiót javallják az udvari fizikusok, első nagyvadját ejti el, felveszik a lovagi várományosok közé, próbának veti alá a nagymester, megtartja első ünnepi orációját, melyet megbírálnak a királyság nagyjai... Nő, mint minden ember, fejlődik, terebélyesedik értelme, kóstolja a világ s a kastély dolgait... Egy este bejön hozzá Margaréta, s elmondja, anyának érzi magát... Bemegy a kancellária nagy, dohos szobájába, ahol most is úgy van minden, mint ahogy elhagyta halott nagyapa... Éjjel-nappal öreg barátok körmölnek benne, másolják a pergameneket, s aligha veszik észre, hogy közben Anno Domini ennyit vagy annyit ír a világ. Szétgöngyöli a családfát, melyre Robertus király oly büszke volt. Foltozgatják, hozzáragasztanak egy sort, nőnek s fogynak a nemzedékek, a keresztek száma annyi már, hogy megtölthetne egy kis temetőt. Hozzárajzolja a fiatalokat, s nézi, mint keskenyednek a hatalmas, széles szárnyak, melyek Sánta Károly ágából nőttek ki, s most elférnének egy vékonyka szeleten... Akkor jött Ludovicus király levele, melyben őt, Johannát annyi esztendő után... annyi vád, annyi sértés után megint királyasszonynak, rokonasszonyának nevezi. Az első levél Aversa óta, melyet saját kezével írt, nemcsak pecsétjét nyomta rá. Ludovicus elkérte tőle, lám csak... ez a legjobb szó, kölcsönkérte Károlyt. Nincs fiúörökös Visegrádon sem, a ház üres, ha nincsenek benne férfiak. Úgy írt, mintha Károly még mindig kisfiú lenne s nem apa, aki elbírja a nehéz fegyvereket is. Kérte, küldje el Károlyt Pannoniába, vitézi életre, megteszi hadak kapitányának, tanítja, ráruházza mindazt, amit tudnia kell annak, aki hatalmas királyság ura lesz.

A levél nem írt a trónöröklés rendjéről, hiszen Lajos királynak leányai vannak. De mégis... valami volt a szavak borús ritmusában, e hűvös királyi latinban, mely mintha célzott volna arra, hogy Károly herceg örökölheti a magyar Regnumot is. Vívódott önmagával éjszakánként. Visszatartotta a hírvivőket. Újból és újból próbált levelet írni, könyörögve a magyar királynak, ne kérje el Károlyt, az egyetlent, aki Nápolyban fiúsarjként a fiatalokból megmaradt. De jogában áll-e Károly útjában állni, hogy keresse szerencséjét, ha reá mosolyognak a kegyes istenek? Vajon nincs-e tényleg Nápoly hasznára, ha a trónörökös-herceg világot lát, s szolgál a kereszténység leghatalmasabb királya alatt? Engedte... Tudta, ha visszatartaná, akkor is északra szólítaná a durazzói herceget a kaland.

Így indult el Károly. Látogatóba ment, s már alig ért a Castel Nuovóba egy-egy izenete. Mintha alig emlékeznék már a nápolyi világra, telve van Pannonia csodálatával, vérét áldozná Ludovicusért, egybekötné vele országa sorsát, s mintha azt is feledte volna, hogy asszonya s gyermekei ott maradtak a nápolyi királyságban, mely felett egyszer neki kell uralkodnia... Károly levelei kurták, szeszélyesek. Hiányzik belőlük a hódolat melegsége, a rokoni érzés, mely minden család fundamentuma. Vitézi életről ír, csapatokról, kapitányokról. A készülő hadjáratról Velence ellen, melyben már ő is hadakat vezet. Nápolyról alig esik szó. Alig csillan meg itt-ott a vágy, hogy édes lenne viszontlátni az elhagyott szárnyat, mely ott terül el a Castel Nuovo kedvesebb, déli oldalán.

Vajon nem cseppent-e Ludovicus Károly lelkébe lassú mérget, nem csap-e fel még egyszer a bosszú lángja, mely pislákol Endre halála óta? Talán pártjára állítja Károlyt, megnyeri magának, ellenségévé teszi e makacs, gőgben felfuvalkodott ifjút, engedelmes eszközévé teszi, úgy bánik vele, mint vazallusával vagy talán lesi már Johanna halálát, hogy Nápolyt is beiktassa terjedelmes hűbérországai közé?

Felállt székéről. Már majdnem egészen beesteledett. A nagyteremben, úgy látszik, megkezdték nélküle a tanácskozást, mert elhallgatott a zsibongás, csak a tenger zaját hallotta, mely betört a nyitott ablakokon. Károly. Most egyszerre tisztán látta: a makacs homlokot, a köpcös termetet, mely ritkaság volt az Anjou-ház fiataljai között. Látta előreálló homlokát, mely mintha ellenzőt formálna égő, fekete tekintete elé. Mintha jeges marokkal összefogta volna valaki a szívét. Új ellenség nő Pannoniában? Nem volt elegendő a régi... nem volt elegendő mindaz, ami történt, a rémület hosszú esztendei? Hát már sohasem lehet itt, a Vezúv alján pihenni, örökösen ütnek Vulcanus pörölyei?

Bölcs Róbert unokája volt. Tisztán látott, hatalmas tájakat tekintett át, ha így kívánta a királyi feladat. Ma még támasza Prignano... pápa, e nápolyi plebejus. Ma még Nápoly az Egyház kardja, s Johanna a Szentszék leghívebb támasza. De holnap... Ki ismerné a szeszélyes, római Vatikánt, azt a Curiát, mely nem menekülhet többé az avignoni vár hatalmas bástyái mögé? A nép tördeli, rombolja kapuját, szétszedi a bíborosok palotáját, szeszélyes, s egy szép torna kedvéért élteti - ha kell - Nápoly új királyát is, s halált kiált arra, akit tegnap égig emelt... Ma még Prignano kitárja karját, s átöleli, bizonnyal, Nápolyt. De ha gúzsba kötik... oly magányos s védtelen lesz a Castel Nuovo, hogy senki se fogja érte kinyújtani kezét. Brunswick Ottónak, a férjnek, nincs országa, egy szegényes német birtok, amit magáénak mondhat. Vele nem tart rokonságot a földnek egy királya sem, az ő kedvéért nem védi meg senki ezt a földet, ha a Szentatya elhagyja... Szeme az asztalra dobott kesztyűn akadt meg, melyre kihímezték a liliomot. Kezébe vette, simogatta. Nézte, miként hajt ki a hármas szirom a kehelyből, mint az a francia hatalom, mely a fleur de lys-t választotta címerül. A támasz: ha elvész Avignon s gyenge Róma - megmarad a vér titokzatos köteléke, megmarad a Maison de France lilioma. Ha Károly hazát cserélhet, országának választja Pannoniát s hűbérurának Ludovicust - ő találhat még más herceget, aki méltó arra, hogy átvehesse őutána Anjou Károly egykori örökét.

Elmosolyodott a gondolaton. Miért reszket s miért aggodalmas épp ma, ezen az örömünnepen, amikor minden arc ragyog Nápoly diadalában, lent zsong a téren, cikázó fáklyák nappali fénye alatt. Felállt, csengetett. Megnézte arcát a tükörben. A küszöbön Margaréta várta, hogy átölelje, csókjával borítsa el arcát, kezét. Egyszerre oly súlyos lett körülötte minden, a gondolat, mely átszalad a conclavén, kalandozik, szerteszáll, tilos utakat barangol be. Az alabárdosok koppantással jelezték, hogy Johanna s Margaréta már elérkeztek a tanácsterem elé. Az ajtó kinyílt, a királynő főhajtással üdvözölte az országbárókat, intett, szakítsák félbe a vitát, mely az üdvözlés szövege felett indult meg.

- Szeretnénk, ha a követséget Orbán szentatyához férjünk, a Calábriai herceg vezetné, s ő helyezné a Szentatya lábához e királyság ajándékát. Vajon van-e az urak közül valaki, aki helyteleníti választásomat?

Csend lett. Ottóra senki sem gondolt, a csendes hercegre, aki legénykora óta nem szolgált mást, csak a pápai Curiát. Vajon nem tudott volna Nápoly mást küldeni, olyan valakit, akit Prignano ismer, vele rokonságban áll, régi intimusa? Senki se szólt. Johanna hangja uralkodott a nagytermen, amint hömpölygő mondatokban kezdte tollba mondani az üdvözlőlevél conceptusát.


VI. Orbán ült az asztalfőn. Semmi sem emlékeztetett a Rhône-menti világ mesebeli bőségére, csak a francia bíbornokok finom, sápadt alakja, akik hontalanul ődöngtek a Laterán termeiben. Az öregek emlékeztek még Kelemenre, amikor napfényben fürdött, daltól áradt a provence-i tájék, s káprázatos világában a fény elborította az Egyház hercegeit. Az első ünnepi vacsorán, melyet Urbanus pápa tálaltatott az egybegyűlt követek, méltóságok tiszteletére - mindebből a fényből, derűből, nagyúri életművészetből semmit sem érezhették azok, akik körülülték az asztalt, s feszült figyelemmel hallgatták az új Szentatya szavait.

Urbanus ült az asztalfőn, szigorúan s magányosan, mintha most is pontifikálna, s nem élvezné a szelíd lakomák derűjét. Hangja érdes volt, bíbornokaival megyéspüspökök gyors, olaszos latinjával beszélt. A hang döbbenetes volt néha: elnémult az egész asztal, minden szem e szenvedélyes, sötét arcra tapadt, a szájra, mely kifogyhatatlan eréllyel osztogatta az örök korholást. A fiatalabb bíborosok szeme könnybe lábadt, ha egymás közt a halk szavú, csodálatos Gregoriusra emlékeztek. A misztikusra, aki szózatokat hallott a levegőből, Brigitta s Katalin voltak földi tanácsadói, meghajlott örök alázattal az isteni megnyilatkozások előtt, alázta, büntette magát, mert nem volt eléggé szerető, szelíd atyja a földnek, mely felett fehér galamb puhaságával, a Pax szavával uralkodott.

Urbanus keze ökölbe szorult. Köntöse hirtelen szabott, fehér talár volt. Bársonynak, selyemnek nyoma sem volt, az arc sötét, szakállas maradt a hófehér keretben, mely a gyertyák lobogásában még erősebben emelte ki az árnyékokat.

A pápai ceremóniamester megérintette Ottó herceget.

- A Calábriai herceg a szentséges úr örökös nagypohárnoka, illik, hogy hercegséged ezen az estén gyakorolja tisztségét, mely elődei nyomán megilleti.

Brunswick Ottó felállt. Hermelingalléros palástja végigömlött szikár alakján, félig elfedte az ezüst mellvértet, melyet vitézi méltósága jeléül viselt. Haján könnyű fejedelmi koronát hordott, ez alig illett a sebhelyekhez, melyek végigszabdalták ábrázatát. Engedelmesen követte a szertartásmestert, aki a hatalmas pohárszék mögé került. Félig megtöltötte falernumi borral az ékkövekkel kirakott kupát, ráhelyezte aranytálcára, s vigyázva, aggódó gonddal nyomta a herceg kezébe, aki maga is félénken, bizonytalanul vitte a pápai trónszék elé. A pillanat nagy s felemelő volt. Nápoly királyasszonyának férje, a hercegi vérből származó, Calábria fejedelmi címét viselő, száz csatát vívott lovag - odalép szorosan Nápoly gyermeke elé, szeme helyet keres a meztelen padlón, óvatosan, hogy ki ne öntse a bort - odatérdel a Szentatya elé.

Csend lett. Minden szem Ottóra tapadt, aki élt méltóságával, és saját kezével szolgálja Krisztus szolgáinak szolgáját. Mindenki elhallgatott, csak Urbanus tekintete kalandozott messze tájékokon, oda se fordult, hangja a halotti csendben végigbongott a termen, mint széltől vert harang szava. Beszélt. A körmondatok duzzadt erejével ostorozta az Egyház hercegeinek renyheségét. Mintha most, ebben a pillanatban öntené ki szívéből a keserűséget, mely minden itáliai prelátus szívében ott fészkelhetett az avignoni fogság évtizedei alatt. De mindezt most, ebben az órában s ebben a percben kellett-e elmondani, amikor szeretetvacsorára gyűltek össze, s amikor az Egyház első vazallusának férje hermelinköpenyegében már percek óta ott térdel tálcával kezében a Szentatya előtt? A bíborosok egymásra néztek. Mindenki ismerte már Prignano kíméletlen szavát, félelmes indulatát, mely nem ismer zabolát, elárasztja a legmagasabb egyházi méltóságot, s gyermekként szidalmazza bíbornokait.

A nolai püspök, aki kanonok korából ismerte Urbanust, felemelte kezét, megszakította a pápa szavát, s halk, alázkodó hangon mutatott a térdelő hercegre, akinek arcát vérvörösre festette e váratlan megaláztatás. Urbanus befejezte a mondatot. Nem sietett, szeme rá se tévedt a térdepelő hercegre. Lassan megfordult, mintha formák s szabályok felett is egyedül ő uralkodnék - oly kimért, szigorú ritmussal vette át a borosedényt, mintha csak ministránsfiú térdelne előtte, s ő előbb elmondaná a kijelölt imádságot. A mozdulat félelmes volt, ahogy elvette a kelyhet, mintha személytelen valaki lenne, ősidőktől megszabott Funkció, független attól, ki térdel előtte. Magasra emelte az aranyedényt. Keze a kereszt jelével szentelte meg az est első italát. Egy szava sem volt a várakozó herceghez, aki lassú mozdulatokkal felkelt, mintha szörnyű fáradtság után lenne, megszégyenítetten hagyta el a trónszék előtti térdepelőt, s megindult üresen maradt helye felé.

Újból felhangzott Urbanus hangja, mintha még szenvedélyesebb, még türelmetlenebb lenne, mintha egyszerre lenne tűz és ostor, javít, éget, virgácsol és irt...

- ...mert ti Sodoma és Gomorrha sorsát választottátok... Babilon bűnös világával mértétek Avignonotokat... megcsúfoltátok Saint Bénézet emlékét, harácsoltatok, élveztetek... de vajon azt is hittétek: örökösen rátok fog sütni a nap? Bíborköntösötökbe burkolóztok, gyönyörködtök versek gajdolásában, lakomák sorában, paráznaság örömeiben? Azt hittétek: az Ecclesia hercegei lesztek akkor, ha palotákat építtek magatoknak, megtömitek képekkel s szőnyegekkel, szolgák hada viseli címereteket, elfeleditek, hogy szentek kései, méltatlan utódai vagytok, hónapszám sem nyittok ki egy jámbor könyvet, nem mondjátok el imáitokat, csak fürdőztök világi hitványságok örömében... Azt hiszitek, nem tudom mindezt... nem tudta mindenki, miként éltetek ti, francia bíborosok, Avignonban? Azt hiszitek, nem látom rajtatok, miként unatkoztok, ha nem hajlonganak provence-i polgárok kihízott köntöseikben, ha nem köszönti hintótokat dámák serege? Eminenciátok majd meglátják: mindez most másként lesz. Levetitek a kényelem bíborát, a pompa hermelinjét, példát vesztek a szegény, éhező barátoktól, a falusi áldozópapoktól, akik napestig fáradnak s küzdenek... megtanuljátok majd a nép nyelvét, elfelejtitek a magatokét... Reszkessenek bele a falak, oly hangon kiálthatnám, úgy... mint Jerikó, Babilon s Avignon falai előtt: megszűnt ám a harácsolás, a simónia... a pénzen vásárolt investiturák, familiárisok gyors emelkedése, húszesztendős kardinálisok világa, bíborosoké, akik apródi rendből léptek át az egyház hercegeinek rendjébe. Most mindennek vége, akár akarjátok, akár nem, Eminenciás urak... Rossz idők fognak járni a ti pátrónusaitokra is, legyenek bár azok a föld legdúskálóbb királyai. Hiába hordja neveteket hercegi kastély, grófi címer: előttem mind egyformák vagytok, miként egyformák a föld királyai is. Mindegyiket koporsóban látom, felkötött állal, fennakadt szemmel... abban a státusában, melyben minden kihűlt test egymással egyenlő. Ezért rátok bízom az üzenetet, követek, akik szétviszitek a világ népei közé, megmondhatjátok a fejedelmeknek, fülébe kiálthatjátok a hatalmasoknak: ha nem lesztek oly tiszták, oly alázatosak, mint az erdei remeték, oly szemérmetesek s lángoló lelkűek, mint Katalin, Monna Lapa lánya... ha nem hulltok alázatba, vétkeitek szörnyű súlya alatt: elvesztek... elvesztek túlvilági sorsotokban... de elvesztek itt is, ezen a földön, mert most az Úr kezembe adta félelmes tisztító seprűjét...

Csend lett. A terem homályba boruló felén kezdődött az asztal bomlása. Egyre több bíboros suhant ki, hagyta el az ebédlőtermet, árnyékok verődtek össze a folyosókon, inkább szemek, mozdulatok beszéltek, tekintet felelt rá, rejtett szó, melyet nem érthet más meg, mint az, aki ismeri vérség s gyermekkor titokzatos kapcsolatait.

Valami csörrent, Brunswick Ottó mellén a páncélra ráhulló aranykereszt. Calábria hercege meghajlott, eltűnt az ajtó mögött. A szétoszló asztal mellett nem maradt más, mint néhány itáliai főpap és a San Pietro in Vincoli békésen szunnyadó, aggastyán bíbornoka.

Hintók zaját hozta el a szél. Mintha hosszú, elnyújtott hang szaladna szét az éjszakában... lovas legények vágtatnak, pajzsukon VI. Urbanus címerével, hogy megállítsák a követeket, bíborosok oszlását, befogják a vágtató lovakat, elállják a keresztutakat, melyek dél felé vezetnek... A Regnum felé... Az éjszakában megtelt az Aversa felé vezető út komor főpapokkal, vágtató üzenetvivőkkel, elszéledő zsoldoskapitányokkal, s a hajnal úgy találta, hidegtől, fáradtságtól, felindulástól reszketve az egyház bíboros méltóságait, amint dideregve ülnek a falusi, útszéli fogadóban, s kortyolják a gazda ecetes borát.


A fondi kastély olyan volt, mint elátkozott lovagvár: a Gaetaniak ősi fészke, homályba vesző századok emléke, melynek küszöbénél egybeolvad legenda és átok. Felvonóhídja feltárult a szakadatlanul érkezők előtt, bástyáin díszbe öltözött őrség, számszeríjasok, testőrök, Brunswick Ottó lándzsásai, csatlósok, fegyverhordók.

Mire leesik a szeptemberi este, kigyúlnak az elhanyagolt szürke szobákban, sötét bolthajtások alatt az olajlámpák, fáklyák fénye veri fel az udvart, a rögtönzött kancelláriában hajnalig folyik a munka, a strázsamesterek óránként eresztik a szélrózsa minden irányába a hírvivőket, egyre többször hallatszik a bástyafokról a vendéget fogadó kürt szava. Azok, akik a tragikus római napok után leborultak a Szentatya elé, néhány hét pihenőt kértek, míg elmúlik a miazmákat hozó késő nyár... míg megpihenhetnek ájtatosságban s meditációkban valamelyik kis faluban a Campagnán - azok is lassan megérkeztek a fondi kastélyba. De jöttek Párizs felől fekete tógás, csúcsos süvegű magiszterek, egy hajón két bíboros, aki nem ment el az Urbsba, s most nyári rezidenciának Fondit választotta, Avignon helyett. Eleinte ujjukon számolhatták az Egyház választóit... lassanként a rómaiak apadtak le tízre, hatra, majd háromra... Mind itt voltak a francia szavúak, az arisztokraták, akik sebet cipeltek, s úgy gondoltak a római Curiában eltöltött hetekre, mint penitenciára, mely bűneik miatt reájuk méretett.

Egybegyűltek a kardinálisok. Előbb homályos körvonalakban bontakozott csak ki a terv. Visszatértek azokra a napokra, melyek megelőzték Urbánus megválasztását. Jegyzőkönyveket olvastak fel, melyekben prelátusok nyilatkoznak, eskü terhe alatt, a római plebs romboló, féktelen kegyetlenkedéseiről. Mások szemtanúi voltak, amikor bántalmazták a szavazni vonakodó kardinálisokat. Eltették a Vatikánba hajigált cseréptáblákat, melyek rajzban fenyegetik hóhérbárddal azokat, akik a nép akaratának ellenszegülnek. Mindezt egybehordták, rendszerezték, számozták, lajstromozták.

Így született a határozat. Az egybegyűlt egyházi s világi jogtudósok kihirdették a fondi vár erkélyéről, hogy Urbanus választását erőszakkal csikarta ki a zabolátlan tömeg, a conclave fenyegető veszélyek között hozta meg színleges döntését, eredménye semmis, ezt a jelenvoltak egyhangúan állítják - mindezen okoknál fogva az Egyházban tovább tart a pápai szék üresedése. Az egybegyűlt Consistorium felhívja Bartolomeo Prignanót, Bari érsekét, szolgáltassa vissza a tiarát, kövesse a többiek példáját, s jelenjék meg ő is a bíborosi gyülekezet előtt, mely egyedül hivatott arra, hogy megválassza Krisztus földi helytartóját.

Fondi vára védte a nápolyi Regnum bejáratát. Urbanus zsoldosai, az Egyház milíciája nem érhette utol a pártütőket. Annál buzgóbban kutathatott római cinkosaik után. A Vatikán pincéi megteltek bárókkal, főpapokkal; tortúramesterek komor figurái verték fel a folyosók papi csendjét. Urbanus arca lángban égett, maga volt a megtestesült anatema, mely a zendülők, szakadárok fejére szórja a kárhozatot. A Vatikán siralmak és jajgatások világa lett, így suttogták a szolgák, akik esténként kimerészkedtek a Tiberis partjára, hogy elmenekült uraiknak küldjenek üzenetet. Mindenki gyanú súlya alatt roskadt, minden idegen prelátus lépéseit nyomon követték. Megszállták a nápolyi királyság felé vezető utakat, lezárták a kikötőket, s a gályák kapitányai nem szállíthattak sehová egyházi személyt. Orbán mint fiait vesztett patriarcha ült szobája magányában, azt érezte: ő tartja egyedül, saját testével az Ecclesia hajóját, összeroskadna, ha nem nyugodnék vállain. Míg jajgattak a vádlottak, veszteni vitték a bűnösöket, akik táplálták az egyházszakadást - Urbanus nem pihent. Dolgozott, levelek garmadái hevertek előtte, melyeket megkaptak a föld királyai. Távoli egyházi méltóságok vették szavát, a kulcsos címer végigszaladt Herkules oszlopain, felkerült Északra, elért Bizáncba, megtalálta az utat János pap országáig, ahol boldog paradicsomi tudatlanságban gondozzák lelküket az Egyház sötét bőrű gyermekei. Szeme északra fordult Ludovicus felé. Az öreg királyhoz, aki éppúgy gyűlölhette a Rhône menti Babilont, tüske maradt lelkében a fájdalmas, céltalan nápolyi győzelem után, melyet Avignon sohasem támogatott.

A pápa Ludovicusra gondolt, s elfeledte, hogy Nápolyban született. Saját hatalmát egyetemesnek, nemzetek felett valónak érezte, elmosódtak az országhatárok, a gyermekkor szelíd hangja, familiárisok kérlelő szava. Nagy, komor akarat maradt benne, kezében ostor, mellyel végigsuhint az Egyház ellenségein. Megjött-e Fondiba a Calábriai herceg s mögötte kétszáz francia lándzsása? Johanna látja-e el minden jóval a pártütő, szakadár bíborosokat? Vajon a Castel Nuovo aranyát küldik-e a fényben fürdőző franciáknak, hogy oldozzák fel újra és újra a királynőt bűnei alól? Nápoly áll-e mindezen praktikák mögött, az a Nápoly, mely látta őt mint kisgyermeket játszani az utcákon, itt vette fel az egyházi rendeket... Nápoly, melynek királyasszonya mint a luxuria királynője kísérti a világ s az egyház fejedelmeit.

Ludovicus ott ül a hatalom teljességében, Budán vagy Visegrádon: hívei, hadai, püspökei között, keresztény fejedelem módjára. Híven viselte el a nehéz órákat, nem ütött pártot a pápa ellen, akkor sem, ha Avignonban sérelem érte. Miért ne jönne Ludovicus a Szentatya segítségére, amikor az Egyház Déli Leánya hűségében megingott? Miért ne jönne hadaival Itáliába Ludovicus, aki szomorú szívvel hagyta el Nápolyt harminc esztendővel ezelőtt? Éjszakai órán fogant a levél. Súlyos volt minden sora, mintha mázsás kő gördült volna végig, s amikor elolvasta, rárakta a szolgák szolgájának pecsétjét. Másik levele Sienába ment, Monna Lapa leányának, aki visszahullva áhítatába, égi látomások s nyomorultak közt tölti megszentelt napjait. Katalint hívta, aki erősebb volt Avignon gonosz varázsánál, bíborosoknál, főpapoknál, mert mindenkinél erősebb a hite. A hit oldotta el a gályákat a partról, s egy téli, genuai estén ebből merített az ingadozó Gregorius. "Monna Lapa lánya - jöjj Rómába, de ne csak egyedül... gyűjtsd egybe Itália minden jámborát, szükségem van minden lélekre, aki igaz, tiszta hangon dicsérte a Mennyeknek Urát... Hozz mindenkit magaddal, aki sanyargatja testét, megveti a hívságokat, barlangok mélyén flagellálja magát, cellájának árnyékában szent írások fölé hajol, írt rak gennyes sebekre, ápolja a bélpoklosokat, véres lábbal viszi erdőkön keresztül Krisztus egyszerű szavát. Gyűjts mindenkit egybe, Katalin, Istennek szolgálóleánya, aki megrettentetted a vérszomjas angol zsoldosvezért, kibékítetted Firenzét a pápával, Pisának meghoztad a békét s az Urbsnak visszaadtad Pontifex Maximusát. Jöjj a seregekkel, akik szavadra várnak, akiken még nincs kereszt, mert ma még csak Te ismered őket, arcukról, tekintetükről. Jöjjön Rómába a jámborok népe, a szegények, megalázottak, remeték, barlanglakók, némaságot fogadó szerzetesek, porban alvók, gyökeret evők. Érkezz élükön Rómába, Katalin, mert oly nagy az Egyház szorongatása, hogy minden igazra százszorosan számít a mennykövek között is rendületlenül küzdő szentanyád...!"


A conclave összeült. A fondi kastély ormára rákerült a pápai színekkel ékes lobogó, mellette a bíborosok zászlói. Az útból félreeső kisváros egyszerű népe aligha pótolta Róma zajlását, a hét halom morajló hangját, mely egyszerre tud színes és komor lenni, mint a tenger, melyet felkavarnak a viharos szelek. Kisvárosiak őgyelegtek utcáin, megcsodálták a sokszavú idegeneket, gascogne-i zsoldosokat, aragonokat, navarraiakat, akik elöntötték Fondi kastélyának környékét.

Zajlott a conclave. A Rómából idemenekült bíborosok kizárták az avatatlanokat, nem jöhetett más, mint az, akit a várnagy beengedett. Azok, akik itt ültek, a kastély nagytermében - már nem ismerték el többé Urbanust. Gergely pápa meghalt, nincs betöltve a pápai szék; az üresedés alatt a Szent Kollégium kormányoz. De mióta azon a forró augusztus elejei napon kimondták a trónfosztó nyilatkozatot, az egybegyűlt bíborosok között fájdalmasabb lett a szó. Ki bírta elviselni a hatalmi tébolyt, Urbanus ostorcsapásait? Ki tűrheti, hogy az a főpap, akit végső szükségből fejük fölé emeltek, úgy bánjék velük, mint kényúr rest cselédeivel? De mások is ráláttak a hasadásra, mely alig észrevehető repedésből szakadékká szélesedett, s ha lelkük mélyére néztek, mindnyájan megborzadtak attól, hogy vállalniuk kell a szakadást.

Csendes szeptemberi nap volt, oly szelíd e napéjegyenlőségi alkony, ha elvonulna a vihar, erőre kapnának a régi emberek... Ez az este az utolsó, amikor még közös estebédre gyűltek össze, mielőtt behúzódik mindegyik cellájába, megkapja étel- s vízadagját, s mindaddig lelkének foglya marad, amíg végsőképp nem határozott.

Ültek szobáikban, hallgatták az őr vassal borított saruinak egyhangú kopogását. Kint a hervadás bája borította be a kerteket. A bíborosok mint nyugtalan foglyok jártak fel-alá celláikban, kinéztek az ablakokon, látták a várfalakat, melyek előttük szakadtak le az árokba... Mintha ítéletre váró foglyok lennének, úgy várták a reggelt, magányosan s álmatlanul, pompa, karmazsin köntösök nélkül, barátcsuhában. Így hánykolódtak az ég és föld harcában, küszködve lelkük indulatával. Míg kezük az olvasót morzsolta, testük belezsibbadt a térdeplésbe, szemüket véresre csípte a mécses pislogó lángja - ám mindennél fájdalmasabb volt a lélek, mely ezerszer és ezerszer visszariadt attól, amit az ész már régen elhatározott.


1378. szeptember 18-a volt. A völgybe kék pára ereszkedett, kiürültek a cellák, egybegyűltek a választók, leadták szavazataikat. Korán esteledett, de a nép már déltől fogva ellepte a teret, ott tolongott a szűk kis utcák közt, sokasodott, s várta lélegzet-visszafojtva, mikor fut fel a legmagasabb toronyra a zászló, mikor dördül el a bombarda.

A bíborosok magukba roskadtak. Zilált, tépett volt a lélek, mely ott hánykolódott Fondi, Avignon s Róma háromszögében, az átok, mely fejükről letépte a bíborföveget. Vajon létezik-e még VI. Orbán, vajon tényleg csak egy fekete fantom, átkot mond-e a Vatikánból, vagy mégis ő Krisztus szolgáinak szolgája, Orbánok utóda, e néven a hatodik?

Nem fordulhattak vissza. Férfiak voltak, akik megátalkodtak indulatukban, elfojtották az önvád villózását, egybefonták a földet a mennyekkel. Így hullottak a voksok, a legfiatalabb bíboros hangja reszketett, amint kiáltotta Róma felé: habemus papam... e perctől kezdve van már szentatyánk... nekünk is, akik egyedül képviseljük Krisztus igazi Egyházát. A voksok hulltak, s Róbert, Savoia grófja, Genf püspöke kapta a legtöbb szavazatot.

Kegyes atya, látod-e, így múlik el a világ dicsősége. A kóc megvillan a szertartásmester kezében, az első fény az alkonyatban, mely kicsap Fondi várbástyáiról. A kisharang megszólalt, az őrségeket fegyverbe hívták, a tűzmester előmerészkedett a bombardához, s kezét félénken messze tartva, odaszorította a lőnyíláshoz a kanócot. Az ágyú eldördült, lángcsóvát vetett, felijedtek körös-körül a békés völgyekben, az állatok rohanni kezdtek, mintha Isten haragja szakadt volna a világra, a nép megindult, nyugtalanul s fürkészve, ahonnan látta nap nap után kijönni s újra visszatérni a bíborosokat.

Kegyes atya, látod-e, miként megy füstbe minden a világon, amit megteremtett a világ? A harminchat esztendős Robert de Genève ott állt bíborosi pompájában, összeszorított szájjal, makacsul, diadalmasan. Várta, míg fehér talárt borítanak köntöse fölé, levonják püspökgyűrűjét, ujjára húzzák a szegény halász gyűrűjét. Nevét, melyet viselt, leteszi, aki Szent Péter örökébe kerül, s új név születik abban a pillanatban, amikor megzendülnek a harsonák, s hirdetik égnek és földnek, hogy berekesztették a Vacantiát.

- VII. Kelemen...

Zúg a harang, a név kiszalad a körülállók közé, az öreg kardinálisok szeme sarkából kibuggyan a könny. Mindenki a régit, a kedveset, a hatalmasat látja, az ezüsthajú, bölcs Clemenset. Avignon nagy pápáját, trubadúrok barátját, aki az Egyház nagy hatalmú birodalmát kormányozta a Rhône völgyéből. Kelemen a nevem - mondja Genfi Róbert, s kemény, harcos arca egy hajszállal szelídebb lett: itt a csodálatos beteljesülés. Áll a fondi vár udvarán, körülötte a bíbornokai, szemükben a megkönnyebbülés derűje, amint ünneplik e bölcs választást.

Brunswick Ottó lép a pápa elé. Tetőtől talpig vértben, páncélcipőjén pendül a sarkantyú. A vért enged, zörög, behajlik, s Calábria hercege odatérdel a földre, csókkal illeti az egykori fegyvertársnak, a pápai seregek vikáriusának jobb kezét.

Habemus papam... mondja a félreeső városkában egybesereglett tömeg, amint megindul a menet. A vár felvonóhídját elborítják virágokkal, mécseket tesznek ki az ablakokba. Minden kicsiny, provinciális, a szív elszorul, ha Avignonra gondol, mely ilyenkor fáklyák fényében fürdött, elöntötte a folyam két partját, bőségesen ellepte Provence-ot...

Földi hatalma teljességében ül trónján Kelemen pápa, székének hordozói, a diakónusok el-elbotlanak a kisváros macskakövein. A kicsiny dóm szelíd ívei alatt fogadja magába azt a sereget, melyre nem számíthattak hajdani építőmesterei. Felhangzik a zsolozsma, karingesek csapata vonul fel, minden pad megtelik méltóságokkal, követek a szentély előtt, udvari dámák szoronganak a kápolnákban.

Kelemen frissen ácsolt trónusán ül, melynek gyantás illata még megőrizte az erdő leheletét. Önmagára gondol talán, a genfi grófra, aki karddal kezében, páncélos lován vezette Latiumban diadalról diadalra az Ecclesiát. Vajon gondol-e az egykori fővezérre, aki éjnek idején ráeresztette az alvó Cesenára katonáit, a démonokat? Gondol-e égett városokra, halálhörgésre a hirtelen lobbanó várostűzben? Kemény, szoborszerű volt az arc, dölyf ömlött el rajta, megtetézte a perc páratlan fenségét. A bíborosok kórusa most felzendült, a liturgia csodálatos szőnyegén lépdelt Szent Péter utódai nyomában a fondi pápa, VII. Kelemen, a szakadár.


A három szelíd nővér a harmadrendesek barna köpenyében engedelmesen várakozott arra, hogy a királyasszony elé kerüljön. Csuklyájukat szemükre húzták, úgy mentek végig a várfolyosókon, mintha szellemek verték volna fel a csendet, melyet alig tarkít már vigalom vagy ünnepség.

Kora reggel óta vártak Johanna királynőre, de a főkamarás türelemre intette őket, a Serenissima Regina dolgozik a reggeli óráktól kezdve írnokai, kancellistái között.

A mantelláták felkelnek a térdeplőről, egyik közülük, a legfiatalabb, elővesz kebléből egy levelet. A Castel Nuovo kisebbik szobájában vannak, a kedves nővéreket nem kötelezi semmi udvari cifraság. A soror hátratolja kámzsáját, előviláglik alóla északfényű szőkesége, melyen nem hagyott nyomot az idő. A nővér emlékezik arra, amikor hosszú-hosszú esztendőkkel ezelőtt itt járt édesanyja mögött, kézen fogta öccsét, két északi virág ideplántálva a délvidéki forróságba, melyben oly gyorsan hajt ki a romlás s kárhozat dudvája is.

Johanna kék tekintetének csillogása a régi, de csak ha felemeli szemét. Arca szomorúnak látszik, mintha árkokat ásott volna szeme alatt a gond, ajka körül két keserű vonás, hajába befurakodott néhány ezüstcsík.

Kényelmes karosszék, mely ott áll az ablak mellett, előtte kis asztalka feszülettel, kalamáris, toll, kispecsét. Ez a kisebbik dolgozószobája, meghittségben fogadja bizalmas vendégeit. A kamarás kinyitja az ajtót, előreengedi a nővéreket. A legelső előlép, térdet hajt, megcsókolja a királyasszony kezét. Megszólal, kiejtésén érezni lehet az idegent.

- Katalin, Krisztus szolgáinak szolgálóleánya küldi királyasszonyomnak üzenetét.

Johanna kutat az emlékekben... megmozdul a lélek mélyén a hang... az átható, sápadt tekintet, világosszőke hajjal keretezett idegen arc, a hang, ahogy kereng a boltívek alatt, e törékeny, nyúlánk figura... int, jöjjön közelebb. Nincs kétsége, az arc a régi, a tekintet a régi.

- Karin... hiszen te vagy, Karin...

Úgy gondol reájuk, hármukra, Brigittára, Karelre, Karinra, amint jönnek, a nápolyi napsütésben, végig az úton, a kikötőtől a palotáig, az ájtatosak, s jő velük szemben Johanna, akkor még töretlen szépségében, meglátja Karelt, a svéd lovagot...

- Gyere közelebb - mondja, átöleli a sápadt mantellátát, mintha gyermeke lenne, akit rég nem látott, s most újra szívéhez szorítja. Mosolyog, könnyei közt halkan szól, küldje ki a másik két nővért, egyedül szeretne Karinnal maradni.

- Emlékezem anyádra. Boldog lennék, ha hátralevő napjaimban megadhatnám neki a szentnek járó hódolást. Halad-e a nagy per, mely beiktatja őt a szentek gyülekezetébe?

- Köszönöm, hogy megemlékezel róla. Tavaszra tűzték ki anyám perében a végső ítéletet. Roskadozom súlya alatt, nekem kell felelnem érte, szembeszállnom a vádolókkal, nekem kell egybegyűjteni a stockholmi s ulfäsai tanúkat is... De látod-e, kegyes anyám, szívesen elhalasztanám a szentté avatást is... a pert, ha hihetnem, hogy ezzel áldozatot hoztam, hogy felajánljam ezt is az én Uramnak a keresztény békesség oltárára... Mert látod-e, mindenünnen csak baj s szégyen szakad Egyházunkra...

- Azt mondod, Katalin írt nekem. Olvashatom-e levelét?

Karin elővette a pergament, egy pillanatig habozott, odaadja-e a királynőnek, vagy fennhangon ő olvassa?

- Olvasd!

"...Kegyes, jó anyám, ha szabad még így szólítanom téged és ha még híve vagy az Anyaszentegyháznak. Nagy vétkezőt látok Benned, aki nem hallgat többé a Szentlélekre, mert közel engedi magához az ördögöt... Vajon elér-e szavam hozzád, aki valaha termő venyige voltál Isten kertjében, s most a Gonosznak kése elmetszette tőkédet is. Krisztusnak igaz vikáriusa voltál, s most egyszerre cserbenhagytad Őt... Ha reád gondolunk, meg kell siratnunk téged, mint halottat... Gondolsz-e arra, kegyes anya, hogy a test nem más, mint ocsmányságok bűnös zsákja, melynek szenvedélyei sértik és bántják a Teremtés Urát? Vak vagy-e, hogy nem tudod megkülönböztetni az igaz Szentatyát a hamistól? Lehet-e, hogy ezért szegődtél a hamisnak, az álruhásnak nyomába? Nem látod-e a bajok feneketlen tengerét, melyeket te idéztél fel, amikor a hamis Kelemen fehér rózsájának hitére adtad magad?... Nem látod-e, Kegyes Asszonyom, hogy az Igazakat az Úr örök akarata teremtette, annak a rózsának csodálatos tisztaságában, melyet vérveresre festett Krisztus vére, a vér, mely a szent keresztségben lemosta eredendő bűneidet, s amelynek jegyében, mi, igaz keresztények egybegyűlhetünk az Örök Egyház kertjében? Tudd meg, sem te, sem bárki más nem adhatja övéinek a hamis rózsát, csak az egyetlen Anyaszentegyház, s annak nevében is csak az Egyház kulcsait tartó egyetlen, igaz Szentatya, VI. Urbanus.

Hidd el, kegyes anyám, hogy szívem fájdalmasan összeszorul, ha Reád gondolok... Kegyes leveledre emlékezem, melyben még azt írtad, hogy Orbán pápa mindenkinek kegyes atyja, legfelsőbb lelkipásztor, s te meghajtod előtte fejedet... és most azt kell látnom, hogy mindennek ellentéte az, amit teszel... Gondolj arra, királyasszony, hogy a testi halál szüntelen sarkadban ólálkodik, neked is s mindenkinek egyformán, de különösképp azoknak, akiknek élete már túljutott a delelőn. Ez ellen a föld legnagyobb hatalmassága sem tud téged megvédeni. A halálos ítéletet az Úr mérte reánk abban a pillanatban, amikor elhagytuk az élet küszöbét, elválva anyánk méhétől... Gondolj arra, asszonyom, hogy nem vagyunk lelketlen állatok, akiknek létét elmossa a halál. Mi Isten képére s hasonlatosságára teremtettünk, s ezért, ha meghal a test, tovább él a lélek, s úgy megy ítéletére, ahogy élt, jól, ha kegyelem állapotában múlt ki, s reszketve, ha halálos bűnei között... Láthatod, már nyomodban van a Bíró, de te még most is választhatsz, kegyelmes akarsz-e lenni vagy irgalmatlan saját magadhoz? Válaszolj! De ne nekem, hanem Istennek, aki kegyességével s irgalmával még egyszer üzen érted, de ne légy rest a válasszal, felelj Neki erős szóval. Felelj, hogy ne kelljen hallanod az utolsó napon a Hangot, mely ezt mondja neked: te nem emlékeztél meg rólam a te életedben, s én nem emlékezem meg rólad a te halálod órájában..."

A fátyolt orcája elé vonta, hogy ne hallja Karin zokogását, mely feltör, amikor ostorcsapásként követi egyik szó a másikat. Elképzelte a sienai leányt, akit még sohasem látott, koravénen a szenvedéstől, nagy, csodalátó szemével, égben járó tekintetével, sápadtan és eksztatikusan, ahogy tollba mondja a szót, Katalin szava erősebb királyok szavánál, megtalálja Nápolyig az utat... Milyen jó Katalinnak, aki lelkére hallgathat csak, tiszta szavakra, a könny egyetlen ékszere, a barna köpeny az egyetlen köntös, melyet hord, országa végtelen, nem e földről való... Hogyan jöhetne nyomába ő, Johanna, aki egymaga tartja széthulló királyságát? Milliók közt legfelül, tehetetlen s nyomorult, mert asszony, aki nem tud harcolni, mert nem tud gyűlölni sem. A trón árnyékot vet mindenkire, Urbanus s Clemens ebben az árnyékban vívják áldatlan küzdelmüket. Vérben ázik az urbánisták s a klementisták rózsája, egyformán szakad baj, átok, skizma a keresztény családra... Írhatom-e Katalinnak: holnap érkezik Nápolyba az üldözött Clemens, aki meghallotta a pápai hadak vonulásának hírét, s nem akarja Fondiban kiállni az ostromot. Hódolnom kell előtte, nincs más út visszafelé, fölöttem a komor Urbanus átka, megfosztott a koronától, feloldta az alattvalói esküt, nincs pap, aki feloldozzon, nincs pap, aki szájamba adhassa Krisztus testét, nem tehetek mást, végig kell vívnom a harcot, Clemens és Urbanus között.

Az egykori Karin, e fonnyadó nővér térdre esik Johanna előtt. Johanna látja a nápolyi Regnum mezőit, az eljövendő tavaszt, a hajókat, melyek elindulnak a tengerre, a delfineket, amint körültáncolják a deszkákat, Caprit, mely rom-arcával őrizi Tiberius korszakát... Hová tűnt az Aurea Aetas? Bölcs Róbert aranyvilága? Egy sienai leány a királyasszonyt bűnök ocsmány zsákjának nevezi, fejére kéri az Isten haragját, megfosztja címétől, a Kegyes Anyától, úgy hurcolja a világ megvetése elé... Monna Lapa leánya a kékfestők utcájából, nem fél tőle, szemére olvassa bűnei sorát, ujja kinyílik, megátkozza azt, aki sohasem tett mást, mint vergődött s hánykolódott jó és rossz között.

Az udvarmester szelíden megérintette Karin köntösét, s kivezette. Johanna ült székében, kezében Caterina levele. Tekintete leröppen a Városra: serény kézzel diadalkaput építenek az ácsok, a nép bámészan körülállja - kinek a tiszteletére készül a városünnep... idegen király jő-e, talán Johanna átadja Károlynak s Margarétának a trónt... megbékél-e a világ, s Nápoly lesz megint az Úr virágoskertjének közepe...? A nép nem tudja még: menekvő kardinálisai élén a véres kezű genfi gróf, Róbert közeledik, hogy menedéket találjon a nápolyi királyságban, mely hajlandó őt Szentatyának, VII. Kelemennek elismerni.

Összehajtotta a szétterített levelet, s kemény betűkkel rárótta királyi akaratát.


A tömjénfüst elborította Nápolyt, illatát szétszórta a szél. Amióta az Incoronata templom főoltáránál VII. Kelemen pontifikálta a főpásztori misét - megváltozott a tarka, gondtalan város. Nápoly nyugtalan, gyanakvó lett. Mintha lassan kezdett volna hasonlítani azokra a várostestvérekre, melyekben a nép maga intézi ügyét, maga választja urait, akik nem Isten kegyelméből uralkodnak, s leteszi őket, ha nem járnak kedvében.

Nápoly sok-sok század óta tisztelte királyait, de ismert náluk is nagyobb urat: a mindenkori hűbérúr Szentatyát. Bárhol uralkodott is a pápa, Rómában vagy Avignonban, a nápolyi kisnép képzeletében mindig úgy élt, mint titokzatos, örök jótevő. Emberemlékezet óta, hét hosszú évtized alatt megszokhatták, hogy a conclave eredményét Provence-ból Nápolyba francia lovas legények hozzák... Merte remélni bárki is Nápolyban, hogy egyszer még a város szülöttének fejére kerülhet a hármas korona? Urbanus megválasztásának híre váratlanul jött, felszántotta a nép mélyrétegeit. A kisember, az utca egyszerű népe, a Vomero kézművesei mind, egytől egyig részesei lettek a Csodának, melyet számukra Bartolomeo Prignano küldetése jelentett. Olyan volt, mint aranyszélű legenda, melynél szebbet álmodni sem tud senki Nápolyban... valaki, akit az öregek még gyermekként ismertek, itt játszottak együtt az utca porában... az ifjú klerikus, aki itt vette magára rendje köntösét. Prignano, akit mindenki ismert, legalább névről - most eldobja ezt az egyszerű nevet, minden földi hatalmasságoknál hatalmasabb lesz, mert hordja VI. Orbán titulusát. Urbanus pápa, él és uralkodik. Mindenki más csak pártütő, s a római pápa haragját mindenki érti, nincs benne semmi a teológiából, félelmesen egyszerű: szegényember fiának öröksége, melyet a gonosz gazdag rokon ki akar kezéből csavarni.

Fehér rózsa, veres rózsa - ölte egymást. Zsoldoscsapatok végigszántották Itáliát, vértjük fölé csatolt piros vagy fehér virággal. Orbán és Clemens mennykövei zúdultak egymásra, belesöpörtek a szemben álló hadoszlopokba. A harc még messze járt Nápoly határaitól, távoli égzengés, melyet csak finom rezdüléseiben hoz idáig a feszültség. Nápoly népét még nem fenyegette közvetlen közelségből a szakadás, mely bekövetkezett, mihelyt Róbert fejére rakták Fondiban a tiarát. Még mindig reménykedhettek... hogy ez csak a bíborosok torzsalkodása, minden jóra fordul, megbékélnek. A királyasszony maga megy békítő követségbe, s Urbanus is odaadja majd aranyrózsáját... Lehet, mégis béke lesz, mint volt Bölcs Róbert évtizedeiben. Így hitegette magát tavaszi napsütésben a nápolyi utca népe, amikor megjelentek a kastély szolgái, ácsok és sekrestyések, s építeni kezdték a diadalkaput, melynek tetején ott díszelgett Clemens kezdőbetűje. A főúri paloták versengtek a bíboros vendégekért, a Curia színpompás nemzetek feletti világát áhítoztak a Castel Nuovo lovagjai. A hír lassan szivárgott végig az utcákon, kanyargott, ágakra oszlott. Amikor bevonult a szakadár Curia, harangok zúgása közben, Nápoly káprázatos udvari pompájában - az egybesereglett nép láthatta, miként tiporják sárba a rongyra festett fekete szakállas Urbanus képét a francia s provence-i lovagok.

Az udvar élt, csillogott: a Szentszék, mely ott székelt a palotákban, a Castel Nuovo dísztermeiben - fényével elárasztotta a bazilikákat, melyekben most kardinálisok mondták a misét. Mintha minden szépség, minden csillogás egybegyűlt volna e langyos hét alatt, amikor Szicília, Nápoly és Jeruzsálem királysága vendégül látta a Szentatyát.

De a nép most nem ünnepelt együtt a hatalmasokkal. Eleinte talán ezt senki sem vette észre. A tömeg ott zajlott, szorongott, kíváncsiskodott s térdelt a bevonulás alatt. Mint máskor, most is áthatolhatatlan élő sövényt formált a lándzsások sorfala mögött. Eleinte mindenki, az udvar népe közül, úgy hitte: az ájtatosság szokatlan csendje az, mely a megilletődött ajkakon elfojtja az üdvözlés szavát. Hiszen még sohasem láttak pápát, nem tudják, miként kell a Pontifex Maximust tisztelni, aki égi fehér felhőbe burkolózva suhan el mindenki feje felett. Eleinte nem érzett az udvar semmit... csak a lovászok, inasok, íjászok nyugtalankodtak, ők ismerték egyedül a hozzájuk hasonlókat, s este már a kastély konyhafertályában, míg égnek csapódtak a lángok s mindent belepett a lakomaszag - elterjedt lassan-lassan a hír: Nápoly népe nem kedveli Kelement.

Nem hívták össze a rendi tanácsot, hiányzott a népgyűlés, mely máshol, Itáliában keretbe fogta a nép szavát. Csak odagörgetett kövekre állhatták fel az utcasarkon, s ott beszélhettek, míg a szemfülesek vigyáztak, hogy nem közelítenek-e királyi vagy pápai csatlósok? De az ünnep másnapján már minden ajtónálló, kolduló barát, kisember tudta: forrong a város, meglazultak a kötelékek, melyek a kastélyt a kunyhóhoz kötik. Titokzatos kezek kivágták a kertekből a fehér rózsákat, s szirmukat utcaporában gyalázták meg a gyerkőcök. Nagymisére menet egy kolostor harangja néma maradt, egy másik hirtelen elhallgatott, mintha torkon ragadták volna a harangozót. Urbanus nevének kezdőbetűje ott feketéllett a falakon, alatta két otromba kulcs, felette a tiara, míg Clemens emblémája fejjel lefelé fordítva mutatta gyalázatát. A nép nem dolgozott, de nem is ünnepelt, elhagyva e két örök formát, melyet engedtek számára urai. Komoran, vészjóslón őgyelgett az embertömeg, ellepte lassan a palotateret. Egy kardinális hintóját sárral dobálták meg. Néhány clementista legényt, aki elázott egy kocsmában, ismeretlenek levetkőztettek, s pőrén, díszsisakjukban űzték őket az utcákon keresztül.

Egy asszony állt az egyik utcasarkon. Körülötte tömeg, emberek, akik újra és újra szeretnék hallani a lázadás fojtott gyönyörűségében ennek az egyszerű nőnek a szavát. Beszéde nem vall nápolyira, északabbról való, onnan, ahol Toszkána a pápai birtokkal ölelkezik... Az asszony beszél, mintha most szakadna fel belőle az esztendős hallgatás, most érne meg mindaz a borzalom, mely szegény, egyszerű elméjét eszelőssé formálta.

- Cesenában laktunk... három gyermekem volt... Nem tudtam a világ dolgairól semmit, a férjem ács volt... éltünk, házunk volt... védték a férfiak a várost... Egyszer nem fizettük meg az adót, rossz volt a termés... hadak jártak, betegség is volt... Nem fizettük meg, s üzentünk régi urunkért, Astorre úrért, hogy jöjjön... Tudjátok-e, ki volt a pápa vikáriusa? Róbert úr... az, aki most idejött, vesztetekre, aki Kelemen nevét hordja... akkor úgy mondtuk, Róbert, ördög Róbertje... Ott táborozott a vikárius Cesena közelében, amikor vette a hírt. Üzent... Tudjátok-e, kinek üzent? Hallottátok ti már Giovanni Acuto nevét? Tengerentúlról okádta ki őt a nagy víz, vesztére minden népeknek. Amerre lép, halált hoz, emberei gonoszabbak, mint a dögvész, nem beszélnek eleven nyelven, talán vérrel s emberhússal élnek... Róbert úr... az a Róbert, aki itt tanyázik felettetek... üzent Acutónak: jöjjön... éjnek idején, gyalogszerrel... Így jöttek a bretonok Cesena alá. Tudjátok-e, hogy letérdelt Róbert úr előtt, s ő, akinek pajzsán az állt, hogy Isten barátja, s mindenki ellensége - Acuto könyörgött Róbertnek, kímélje meg a várost, ha első szóra az ő hitére adja magát... Hallottátok-e, mit felelt Róbert? Temessétek arcotokat tenyeretekbe... azt mondta Róbert, hogy ne kegyelmezzen csecsszopónak sem... asszonynak sem, gyermeknek sem, senkinek sem... ezt mondta Giovanni Acutónak a vikárius. Így indultak el... a lajtorjákat odatámasztották a falakhoz... senki sem hallotta, éjszaka volt, az atyák aludtak... Tudjátok-e, ki volt boldog? Emberek, hiszitek-e, hogy boldog volt, akit álmában ért a halál, aki nem is neszelt fel, úgy érte alva a zsoldosok lándzsája... azok, akik nem látták, miként tör be a tűz az utcákból a házakba, miként törnek be a zsoldosok az utcákból a házba... nem kellett látnia leányait becstelen testtel, egy perccel még gyalázatos haláluk előtt, nem kellett látnia... a gyermekeket, tudjátok-e, mi volt ez az éj... ahogy Herodes ráeresztette népét a gyermekekre... Nekem három volt, egy se menekült... értitek, emberek: egy se... így tartott egész éjjel... Acuto háromszor üzent a vikáriusnak: elég volt-e már, nagyuram, a büntetés? Háromszor érkezett meg a válasz: folytasd... ne kímélj senkit, nem azért kapod tőlem az aranyat... Így tartott hajnalig, amikor végigjött a városon maga Acuto. Olyan félelmes volt az arca, hogy senki ember nem feledheti el. Angolnak mondták... onnan jött, messziről, képe olyan volt, mint a nyúzott halé, csupasz s merev, nem mozdult bőr az arcán, jött, ő volt egyedül lován... senki más, a többi gyalogszerrel... A ló meg-megbotlott a vérben, csúszott... Emberek... Acuto megállt... nem volt messze tőlem, engem is két zsoldos tartott, hogy beteljen velem örömük, amikor felemelte ujját... Valamit szólt, amit nem értett senki, csak a zsoldosai. Talán azt mondhatta, hagyjátok az asszonyokat, mert elengedtek... engem és azokat, akik még éltek... és lehettünk így talán ezren, egész Cesenából csak ezren, férfiak nélkül, gyermekek nélkül... alig hogy többen, mint ezeren... és Acuto elengedett minket... Így mondta, menjetek, míg utol nem ér Róbert, míg be nem telik reggelre a vikárius haragja... menjetek, nem tudom nézni az arcotokat, melyre rá van írva a halál!... Ezt mondta-e, nem tudom, de Acuto, az ördög, elengedett, és féltett attól, hogy Róbert úr ránk ereszti az erdőszélről is sakáljait... Emberek, akarjátok-e tudni, ki ez a Róbert, aki Kelemennek nevezi magát, kegyesnek, miként előző szentatyáink lehettek... Emberek, értitek? Acuto, az ördög, megrettent, amikor Róbert úr parancsolt neki, nem bírta el a vért, és elsápadt arca, mely soha-soha nem sápadt el...

A pápai vértesek kis csapata közelített. Csoportot látott, embereket, lármát hallott, melyből kicsendült Róbert neve. A zsoldosok közelebb jöttek, s a tömegbe szúrták lándzsáikat. Nevettek a vaskos tréfán, néhány kárvallott polgáron, amint tépett ruháját tapogatja... de ki lehet az az asszony, aki reájuk mutat, s hangja úgy vijjog, mint eszelősé, mintha Belzebub csimpaszkodnék karmába, ahogy reájuk mutat, eszelősen:

- Itt vannak a zsoldosok... Róbert hóhérai...

Kevesen voltak. Egy roppantással elnyelte őket a tömeg. Csak egy-egy véres csonk meredt fel, széttépett köntösdarab, egy szertetöredezett vért, fej, mely még együtt van a törzzsel, s a másik pillanatban kettészakadt, torzult, formátlan embercsonk lándzsavégen, köröskörül üvöltő, szidalmazó tömeg, mely felfedezte erejét.

Haragvó s fekete lett. Tört, pusztított, szaggatott, széttépte a paloták rácsait, behatolt az istállókba, elhajtotta az őrség lovait, tajtékzott, őrjöngött vad haragjában, mintha eltépte volna láncát, úgy zuhant végig a csendes, békés városon. Ahol elkaphatott egy pápai legényt, címeres clementistát, azt besodorta a tömeg roppant markába. A királyi zsoldosok láncot formáltak és sáncokat ástak a Castel Nuovo körül. A tömeg nekizúdult, ostromolta, gyengébb volt, nem szakíthatta ízekre puszta körmével, így visszahúzódott, s a leeső estében leste, mikor indulnak támadásra a királyi katonák.

A zsoldosok sápadtak voltak, egy-egy kidőlt, volt, aki ledobta fegyverét. Hangos szóval mondta: Urbanus az igazi pápa, s nem hajlandó Clemensért vérezni. Túl... a tömegből újra és újra felhangzott az asszony hisztérikus, lángot vető szava: Cesena emléke kibomlott, mint véres lobogó. A fáklyák innen is, túlnan is világítottak, az őrtüzeket táplálták, környékbeli kocsmárosok hordókat gurítottak, hogy ne fázzanak azok, akik makacsul, elszántan védik a kicsinyek, megalázottak, Urbanus igazát. Túlnan, a királynő népének oldaláról is szaporodott a világosság. A kastély egyre fényesebb lett, gyertyák százai gyúltak fel, így egyszerre olyan lett a Castel Nuovo, mintha titokzatos kezek felemelték volna, imbolyogtak a gyertyák, a fáklyák rőt fénye mellett mintha lábra kapna a merev kő, tovalépdelne, lassú, szaggatott mozgásával, mintha belelépne a tengerbe, két hatalmas szárnya elérné a sós tükröt, s abban megfürödnék... A kastélyból a tengerpart felé húzódott ki a fáklyás őrt állók sorfala. A nép nyugtalan volt, idegen szellemek játszottak vele, idegen hatalmak karmába került... Míg várta a támadást a nagytér felől, míg halomra döntötte a köveket, fákat, kerítésvasakat, szétszedte a kőkupacokat s házak mögé sáncolta el magát - kinyílt a Castel Nuovo hátsó, titkos ajtaja, s a fekete űrön keresztül őrt álló katonák, vértesek, lovagok láncában lopózott ki kardinálisai közt sötét papi ruhában, oldalán fegyverrel VII. Kelemen.

A nápolyi gályák, mint egykor... sok-sok esztendővel ezelőtt, amikor a menekülő Johannát vitték - felszedték a horgonyt, s megindultak az ismert, éjszakai úton a menekülő pápával Provence s Avignon felé...


Unokahúga, Margit, a durazzói hercegnő jött hozzá, kisírt szemmel, kezében tartva Károly herceg levelét. E hosszú élet alatt Johanna megismerte a baljós szarkalábakat, a lépések fakó ritmusát, ha gyászt tartalmaz az üzenet, tudta, hogy tompán ereszkedik le a hang, mely beszámol távoli, szomorú üzenetekről.

- Johanna... hív Károly. Érted-e? Most egyszerre... esztendők óta, most egyszerre sürget, percet sem enged... napot sem... Látod-e, írja, jöjjek a gyermekekkel, Manfredoniába küld elém gályát, jöjjek váltott lovakkal. Azt írja, egy napig se maradjak a szakadárok földjén... Ezt írja az uram, Károly...

- Ahogy az Úr mondta, fenékig kell kiinni a keserűség poharát. Menj, Margit... te leszel talán az utolsó, aki kiröppen a Castel Nuovóból... Pedig mennyien voltak, akikre már csak emlékezem... Mintha a lányom lettél volna, mióta meghalt anyád. Búcsúzni jöttél?

- Károllyal frigy köt össze... Férjem, akármennyire is távol vagyunk egymástól. Akármilyen rossz is volt hozzám: ő a gyermekek apja... nekem mennem kell.

- Tudod-e, hogy ő csak árnyékocska, mely mögött Ludovicus húzódik meg? Megújul ereiben a bosszú, megint fiatal lesz, mint harminc esztendővel ezelőtt, amikor először küldte rám hadait. Már csak ketten élünk azokból... Ludovicus és én. Agg anyja majdnem eddig kísérte, s mindennap, minden este emlékeztette a bosszúra. De addig nem győzhettek fölöttem, míg Avignon és a hatalmasok mellettem álltak, a Szentatya és Franciaország Háza... a liliom... Nem lehetett Johannát letaszítani, megvakítani, ólmot önteni fülébe. Nem lehetett koldusbotra juttatni. Johanna itt volt, élt, uralkodott. Nem lehetett engem megalázni, mert itt voltam Nápolyban, ültem s ülök trónomon. Amíg élek, nem mozdulok.

- Miért mondod ezt nekem, amikor úgy jövök hozzád, mint anyámhoz... Miért teszed nehezebbé a válást? Hiszen tudod: szétreped bennem a lélek.

- Asszony követi urát. Így lesznek egy test, egy lélek. A te urad... Károly, akit én Nápoly rendjei előtt fiammá fogadtam, akire ráadtam a bíborpalástot, Károly, akit veled együtt örökösömmé tettem, megeskettem hűségemre, mielőtt elment Pannoniába, Károly, akit láttam születni, tűrtem csínytevéseit, elnéztem elméjének alantasságát, lepleztem báróim előtt - Károly, a te urad - pártot üt ellenem. Le akar taszítani a trónról... engem, aki gyermekemmé fogadtam, mindent odaadtam neki, amit adhattam... Fennen hirdeti, hogy a veres rózsa az egyedüli rózsa, Urbanus az igazi pápa - s én a bűnök ocsmány zsákja vagyok, megértem arra, hogy kötéllel nyakamon, vezekelve fejezzem be bűnös életemet.

- Johanna anyám, rémeket látsz... Ezt sohasem izente Károly. Ezt nem jelenthették követeid. Azért mondod, hogy keserűbbé tedd szívemet... hogy ne légyen pillanatnyi nyugvásom... Ezért teszed?

- Urad hívat magához, ő, aki bujálkodott esztendőkön át kedve s tetszése szerint, most tőlem félt benneteket. Érted? Azt hiszi, mérget fogok cseppenteni italodba, a gyermekek poharába, én, aki esténként néztem elpihenésüket... a csendes álmukat vigyáztam, s elszorult a szívem, ha arra gondoltam, mennyi kereszt van azon a pergamenen, melyet Házunkról nagyatya rajzoltatott. Hiszed-e, Margit, hogy én vagyok a méregkeverő, bosszúálló, a gyilkos, aki miatt nincs perced sem biztonságban?... Ezért üzent neked Károly.

- Olyan borzasztó, anyám, amit mondasz. Nem szeretem testi szerelemmel Károlyt. De az Isten akarata, hogy így történt... nem tehetek mást... azért megyek, s azért hagyom nálad a szívem.

- Könyörgök, Margit, maradj itt... ne menj Károlyhoz... Neked adnám Provence-ot... megtennélek grófnőjének... te uralkodhatnál ott, Arles-ban, hatalom és dicsőség közepette. Neked adom Provence-ot, ha ittmaradsz velem, Margaréta!

- Olyan jó vagy hozzám és én olyan szerencsétlen vagyok. De megesküdtem, hogy nem hagyom el uramat, és ha ő üzen értem, mennem kell. Ez az, amit mondhatok, anyám. S talán annyi, hogy nem leszek néma, ha férjemmel találkozom. Két kezemmel építem meg a hidat, mely benneteket megint összeköt... Engedd, hogy menjek, anyám...

- Azt hiszed, erővel tartalak vissza? Zsoldosokat küldök a palotaszárnyra? Így ismersz engem, Margaréta? Lehet, hogy segítesz majd... De kevés a bizodalmam. Te nem ismered még fajtánkat. Szomjas az ajkuk, csak rokonvér olthatja szomjúságukat... a kezük görcsösen mered a hatalom után... mindig a trón, mindig a korona... Menj, Margit. Vidd magaddal mindened, vidd magaddal a gyermekeket, ékességeidet, cselédséged. Vidd magaddal az áldást... azt az áldást, amit egy kiátkozott asszony adhat, aki előtt megnyílt már a világ minden borzalma, olyan szörnyű egyedül van... nincs senki mellette... egyetlen öröme, az egyetlen, aki kedves volt - elhagyta. Csókolj meg, Margaréta. Te vagy már az egyetlen, akit szeretek.

A búcsúzó után nézett, s egyedül ült a toronyszobában. Csak az őrt állók elnyúlt kiáltása ütötte át a csendet ezen az órán, amikor megindulnak útjukra a Castel Nuovo kísértetei. Csengetett. Verjék fel álmából Alifei Miklóst, kérjék meg, jöjjön el a királynőhöz írószerszámaival.

Ült egyedül, és várt... Ismert minden hangot, a csoszogó járást, a köhögős torokhangot, látta maga előtt Miklós őszbe csavarodott szakállát, a finom okos főt, az öregség meghitt barázdáival. Amikor bejött, elébe ment, majdnem hogy átölelte.

- Bocsáss meg, Miklós, hogy e kései órán hívattunk. Szörnyű lelkünk háborgása...

- Lelkiatyádat kellett volna inkább kérned, kegyelmes asszonyom...

- Nincsen szó spirituáliákról, Miklós. Nem az én lelkem békéjéről beszélünk. Hány esztendeje vagy mellettem, Miklós?

- Olyan rég, Domina, hogy számolni se merem. Ha lapozom a krónikát, melyet üres óráimban fogalmaztam s amelyet esténként írok... abból tudom csak, hogyan pereg az idő.

- Amikor majd olvashatják Arcanumodat, mind a ketten már csendes halottak leszünk. De most még élünk, Miklós, még nem akarok meghalni, és Nápoly földjén még én uralkodom. Megváltoztatom a trónöröklés rendjét.

- Megroskad a térdem, Domina. Énnekem mondod ezt, először nekem, aki nem vagyok tanácsúr, kancellár, főkamarás... csak szerény secretariusod, aki nem tud mit kezdeni a nemesi titulussal, mellyel kegyességed elhalmozott. Megváltoztatnád a trónöröklés rendjét, s kizárnád Károlyt s Margitot?

- Recte. Így mondtad. Ma... ma elhagyja Margaréta a palotát. Nem fogom őt látni többé soha. Elszakadt bennem minden szál, s nem is érzek már fájdalmat. Érted-e, Miklós, nincs több levél Sánta Károly fáján, melyet ápolhatok!

- Kire gondol, kegyes úrnőm?... Az utolsó svábnak, Corradinónak a túlsó piacon lehullott feje. A Hohenstaufoknak már nem adhatod vissza Nápolyt.

- Anjou hercege él Franciaországban. Ma éjjel levelet írsz Anjou Lajosnak. Itt írod meg, hogy senki se tudja, senki se láthassa. Bevégezed, ha ránk hajnalodik, akkor is. Én magam teszem rá pecsétemet. Én válogatom ki a legbiztosabb lovagomat, aki elrohan vele Provence felé. Írd neki - mi, Nápoly királyasszonya, tudjuk, hogy az angolokkal kell összemérnie erejét. Neki s királyának talán szűk lesz Franciaország - de Nápoly annál tágasabb. Ha esküvel fogadja, hogy megvéd, ha úgy jő hozzám, mint anyjához, ha engedelmes lélekkel térdel elém - akkor őt fiammá fogadom, s kivetem Házamból Károlyt. Írd meg neki: siessen. Felhőket látok, feketén füstöl a Vezúv... az urbanisták nem gyengülnek, bár Firenze is ellenük nyilatkozott. Urbanus nem gyengül, amíg él az a sápadt, sebhelyes lány, akit én sohasem láttam, Monna Lapa leánya... amíg vele vannak a szentek, a remeték, az együgyűek... Addig nem győzhetjük le Urbanust, s addig védenünk kell úgy, ahogy lehet, fenyegetett országunkat. Írd meg neki: ha Anjou Lajos megvéd magyarhoni Anjou Lajos ellen - királyi szavunkkal fogadjuk, hogy reá hagyjuk a nápolyi s jeruzsálemi koronát.

Alifei Miklós bölcsek tekintetével nézett a királynőre, míg kicsavarta írószerszámát: mintha megszépült volna Johanna, megint fiatal lenne, harcos és diadalmas, ott imbolyog titokzatos mosolyával a keskeny pallón, melyen csak ő mer egyedül végigmenni, s amely végtelen szakadékok között valahol a menny s pokol közepén vezet. A toll hatalmas iniciálét rajzolt a pergamenre, Alifei Miklós lassan szótagolta az első leírt mondatot:

"Rogamus autem Regiam Excellentiam vestram fraternam..." Johanna ült a székében, kemény arccal, könnytelenül, kinézett a tenger felé.


Az aktus szép, de megalázó volt: Urbanus odaért a térdepelő Károlyhoz, s jobb vállára helyezte saruját.

Ebben a pillanatban megkondult a Vatikán harangja, a kürtösök előkapták szerszámaikat, a lobogók magasra lendültek, s kardot rántottak a lovagok. A kemény hang exhortálta az új nápolyi királyt:

- Ígéred-e, Károly, aki Nápoly, Szicília és Jeruzsálem királya lettél az Úristen kegyelméből s a mi akaratunkból, hogy alázatos hűbérese leszel személyünknek, aki elfoglalta Szent Péter örökét?

- Szentséges atya, hűséges vazallusod leszek, miként voltak előttem is Nápoly királyai...

- Többet írtunk be a diplomába... a breve felsorolja, hogy mire van országodban a Curiának joga. Elődeid kedvük szerint bántak az avignoni Szentatyával... De te szóval s írásban erősítsd meg, hogy hűbéresünk lettél, mellettünk kell állnod jó és rossz sorsunkban, véred, életed, országod árán is védened kell a Curiát, nem lehet más tanácsadód, csak a mi legátusunk, aki előtt nyitott könyv legyen a Regnum s annak minden dolgai. Ígéred-e nekem, Károly?

- Kezedből kaptam, Szentatya, koronámat. Hűséggel szolgállak és hűséggel szolgál az ország, mihelyt elfoglalhatom a Regnumot őseim jogán.

- Nápoly a Szentszék hűbére volt, mióta Anjou Károly Tagliacozzónál leverte a teutonokat. Sohasem ingadozott hűségében, támasza volt a Szentatyának, irtotta az eretnekségeket, rávarrta a keresztet köpenyére. Csak a femina, akinek nem akarom kiejteni nevét... ő gyalázza meg az országot, ő tagadta meg a hűséget, ő volt, aki a mi megrontásunkra szakadárokkal szövetkezett.

- Johanna bűnös, homlokán hordja átkod, s Nápoly felett jog szerint többé már nem uralkodik. Johanna bűnös, Szentatya, a világi törvényeink szerint ember nem helyezkedhetik szembe Krisztus földi helytartójával... Mégis kérlek, Szentatya, tekintsd asszonyi állapotát, a hosszú három évtizedet, amikor szolgálta Avignont, tisztelte a legátusokat, segítségért folyamodott... Nekem valaha nevelőanyám volt az, aki ma szegény bűnös s megátkozott.

- Az orvos tüzes vassal éget. Vajon hová jutnánk, ha csak a kicsinyeket, a gyengéket, a szegényeket irtanánk, ostoroznánk apró vétkeikért, míg futni engednénk a hatalmasokat, akik országok sorsát viszik kezükben, s ezrek és ezrek lelkiüdvéért felelnek az Örök Bíró széke előtt? Minél magasabb a polc, ahol vétkezik az ember, annál keményebben kell sújtania a büntetésnek.

- Sokat vezekelt. Látod-e, Szentatya, könyörgök érte, pedig kizárt a trónról, megmásítván korábbi akaratát, szembe állította velem Anjou Lajost, s ahelyett, hogy elfoglalhatnám most országomat - meg kell küzdenem Lajos és Ottó hadaival. Mégis kérlek... engedd el neki a kínos halált... a végső engesztelést. Adj időt Johannának, Szentatya, hogy vezekeljen, megtérhessen, könnyeivel lemoshassa az átkot... Engedd meg, hogy ezt ajánljam fel neki - ha lemond minden jogáról, s ő maga ültet Nápoly trónjára.

- Magaddal törődsz, a földi dolgokkal. Félsz, ugye, hogy össze kell mérned Ottóval a fegyvert? Jobban szeretnéd, ha besétálnál Nápolyba, s hagynád, hogy agg keblére öleljen a femina.

- Mit kívánsz tőlem, Szentatya?

- Őriztesd, ha kezedbe kerül, ha alázkodik, akkor is. Sírjon és vezekeljen, míg meg nem kapja legátusunktól a feloldozást. Ha megalázkodik utolsó levelünkre... Ha nem védi magát... ha hangos szóval esküszik, hogy belátta tévelygéseit... ha megtagadja a fehér rózsát s a francia prelátusokat...

- Ha védi magát?... Ha hadakkal jön elébünk férje? Ha megátalkodik a skizmában?

- Ha ellenünk emeli fel fejét, ha egyetlen szava még dicsőíti a szakadárokat - teljesedjék be rajta az az ítélet, melyet harmincnégy esztendőkkel ezelőtt Ludovicus király elődünktől, VI. Kelementől kért... A Curia előveszi a per aktáit, vizsgálni fogja, ki s miért ölte meg Endre herceget. A Szentatya ítélni fog minden, még élő bűnös felett.

A zömök Károly még mélyebbre hajolt, mintha fejét mázsányi súllyal nyomta volna a liliomos korona. Arca hol sápadt, hol véreres volt az izgalomtól. Szeretett volna hátratekinteni, vajon látják-e nápolyi bárói s a vele jött magyar országnagyok az új király aláztatását, melyet el kellett szenvednie e komor főpaptól, a királyi investitura alatt? Mélyebbre hajolt. Perzselő gyűlölettel gondolt Johannára, aki megvonta tőle anyai szavát, kizárta a trón örökségéből, Clemens hitére esküdött, s most neki kell ellene jönnie gyenge, bizonytalan fegyverekkel, Orbán kényére adva, miként utolsó hűbérese. Johannára gondolt, a feminára, aki még mindig a Castel Nuovóban ül, kinéz a tenger felé titokzatos mosolyával. Még él és uralkodik.

Megcsókolta az egykori Bartolomeo Prignano köntöse szegélyét, s bíborpalástosan, koronával fején, reszketve az aláztatástól kivonult sötét kedvű bárói között.

4

Égtek a clementisták kolostorai. A várnagy a Castel Nuovo bástyáinak oromcsipkéi mögül kémlelte az eget. Az alkonyatban kiveresedett a látóhatár. A Vezúv napok óta duzzogott, nehéz kénes felhői ráfeküdtek a városra, az emberek köhögtek tőle, a szem elhomályosodott, a gége száraz maradt, mintha láz gyötörné szervezetét. Szökőár mosta végig a partokat, szerterepítette a bárkákat, elsodort minden élőt, belezúdította a tengerbe. Kalimpáló, fekete pontok buktak fel a tajtéktengerben egy percre, míg el nem ragadott magával mindent a vihar.

Akik túlélték az öregek közül a negyvennyolcas nagy pestilentiát, meghajtották fejüket, s felidézték félig temetett emlékeiket. A remeték becsődültek a város végébe, rongyba burkolt, szakállas flagellánsok lepték el az utcát, botkeresztjeiket magasba lendítették, s hirdették az eljövendő, félelmes Adventet. Ilyen farsangra nem készült fel Nápoly, mely máskor már a tél derekán díszítette bolondsipkáját, alakosok s színjátszók özönlötték el a várost, hogy féktelen vígság s tébolyodott életöröm köszöntse a felneszelő tavaszt. Ki emlékezett most a régi nápolyi farsangutoljára, mely csodálatos és féktelen lehetett, egy álló hétig hangos volt az utca, nem volt eladólány, akit ne csókoltak volna szájon, nem volt ifjúasszony, akit ne forgattak volna meg a táncban... az öregek felrezzentek szunyókálásukból, a fogatlanok kitotyogtak az első napsütésbe, gyerekek énekelve rajzották körül a várpalotát, énekkel köszöntve a Regnum legfőbb úrasszonyát.

Ki ünnepelt volna ebben az esztendőben? A várnagy, aki gondosan bereteszelte a kapukat, felvonatta a hidat, megerősítette a várőrséget - komoran s rosszat sejtve nézte, mint feketéllik lent a türelmetlen, fanatizált tömeg. Ki ünnepelt volna? A nép, mely ez idén nem kapott több gabonát sem Latiumból, sem Szicíliából? Megakadtak a hajók, s a szállítmányokat elkobozták, mielőtt elérték volna a Regnum területét. A nép morogva oszlott el egy percre, ha lovas legények korbácsolták szét, akik a palotába kísértek egy-egy főurat. Utánuk a tömeg megint összezárult. Csodaváró eszelős kitartásával lesett égi és földi jeleket. A szem követte egy madár útját, hátha postagalamb, szárnya alatt az üzenet... hírek keringtek könnyű, gyors járású vitorlások indulásáról, melyek éjjel felhúzták a horgonyt, s elindultak Frankhon vagy Provence felé. Követek, hírvivők érkezését figyelték, lovas és ló utolsó mérföldjét, amikor szakad a veríték, petyhüdten ül nyergében a legény, elővonja tarsolyából a pecsétes levelet.

Az ország északi szélén irtóháború folyt Durazzói Károly s Johanna hívei között. A fehér s a veres rózsa, Urbanus és Clemens neve ott tüzelt minden ajkon, s az ország, melyet oly hosszú idő óta megkímélt királyok szerencséje, egyszerre hadak útjává változott. Az avignoni bíborosok, a régi kardinálisok Kelemen hitére térítették a latin országokat, a francia királyt, a hispánokat, Fiorenzát a nagyobbak közül. Észak: magyar Ludovicus, Polónia s a német Impérium egy része Róma nevét tisztelte, azt a Szentatyát ismerte el, aki Péter trónusán ül. A skizma küzdelmes évei voltak, az elsők, amikor kettéhasadt Nyugat. Féktelen szenvedélyek szabadultak fel, sohasem volt oly mohó, oly meztelen a harácsolás vágya, mint ezekben az esztendőkben, amikor kegyes szavak s jámbor szándékok lobogói alatt húzódtak meg a fekete ösztönök.

Károly serege nőtt, erősödött. Hozzászegődtek a tétovázók, a félénkek, a gyengék. Mindazok, akik Prignanót kétség nélküli pápájuknak ismerték el, akik itáliai emberben jobban bíztak, mint abban a Kelemenben, akit Avignonban tisztelnek a franciák. Melléje szegődtek a bárók, akiknek a nápolyi udvarban már nem jutott szerep, mások kapták el a koncot, valaha megbántották őket vagy kevesellték jutalmukat. A sereg nőtt, elözönlötte az északi vidékeket. Jórészben szedett-vedett ármádia volt, de szárnyán álltak a szörényi bán magyar segélycsapatai. A portyázók mélyen benyomultak nápolyi területre, felégették a Johanna-hűségű kastélyokat, kiperzselték a clementistákat fészkeikből, csak magas sziklavárak állhatták ellen ostromuknak, melyet elkerült az, aki Károly kegyelmére szép szóval megadta magát.

A népindulat Nápolyban ingadozott. Megszokta asszonykirályát, tanácsadóit, a rendet, mely valahogy hasonlított még ahhoz, melyet egykor Bölcs Károly tervezett meg. Eleinte ingadozott a nép. De aztán lassan, szinte észrevétlenül átállt a győző pártjára. A zarándokok hatalmas csapatokban, égő fáklyákkal vonultak fényes nappal át a városon, hirdetve Sodoma büntetését, mert nem ismerte fel idejekorán az Úr nehéz tekintetét. A fanatizmus lángjai ég felé csapódtak. Szerterombolták a templomokat, összetörték a kegyszereket, ha clementista parókia volt, s a misét szakadár áldozó mondotta. A nép jó szívvel fogadta Károly bujtogatóit, akik kenyeret ígértek s eretnekégetést.

A várak ellenálltak. Aversát nem vette be Károly. Capua dacolt. Nápoly határához sem juthatott el. A gályák ott ringtak a kikötőben, s a hajóhad rectora már háromszor járt fent a palotában, szerette volna rávenni Johannát arra, hogy meneküljön Provence-ba. Még minden út nyitva volt. Hódolhatott volna Orbán pápának is, hogy megmenthesse így királysága felét... Még hívhatta volna a föld királyait segítségül... oltalmat kérhetett volna a régi ellenségtől, hiszen Szicília királyi palotájában, a palermói Regiában számára mindig volt menedék. De Johanna hajthatatlan maradt. Szeme dél felé kémlelt, s onnan nyugat felé. Ha a tűzvész veres felhője elöntötte a látóhatárt, kereste az esti világosságban Brunswick Ottó előőrseit. Ha morajlott a nép, magasba emelt póznákat, melyeken mocskolt tiarájú embercsonk ábrázolta Kelement - szeme végigsiklott az öblön, szeretett volna sas szemével látni, hogy az ég peremének távoli szegélyéről elővarázsolja Anjou Lajosnak segítséget hozó gályáit.

Csodát várt. Már harminchat esztendeje, hogy Nápolyban koronát viselt. Az évek elsuhantak felette, s nem lehetett égi kegyelem nélkül az, hogy ennyi viszontagság közt, ennyi veszélyben ő, az asszony, túlélje a föld férfifejedelmeit. Vajon ki bírt volna megmaradni a trónon, annyi ellenség, kétes barát, hűtlen vazallus, mohó koncleső között? Ki ismerte nála jobban a Curia folyosóit, a bíborosok hangulatát, a Maison de France-ot, Szicíliát, Bizáncot, Hellászt, Pannoniát s az Impériumot? Kegyes testvérének szólíthatta egykoron Bernabò Viscontit, nővérének a sienai Caterinát, bölcs uralkodó-testvérének a félelmes Ludovicust. Kancelláriájában lassan halmozódott a világ minden bölcsessége, tatár kán s perzsa király levele keveredett Afrika fekete uralkodóinak titokzatos írásaival. Ő volt Nápoly, az egyedülvaló, a hatalmas, mely a valóság szerint oly gyenge, hogy egyetlen támadás kell csak, s nem marad más meg belőle, mint néhány vár erős fala. Mégis ez volt az Aurea Aetas, a hosszú aranykor, mely alatt ellenség nem tette be a városba lábát, éhínség nem szántott, nem mértek emberhúst, nem árasztotta el az Úr kegyetlen haragja. A népnek volt kenyere, s a nép tudta, hogy pártos főurak, országbárók, simóniás főpapok felett még valahol, a Castel Nuovo kis szobájában éjjel és nappal őrködik az asszonyakarat. Nem korbácsoltatott el senkit útjából, ha lovon vagy hintón kiment a városból. Megállt, ha gyermeket vezettek elébe, hozzáengedték az anyát, ha kérte a királyasszony áldását... Mindez most, ezekben a tépelődő órákban szaggatott képek formájában merült fel. Oly sűrű s emlékekkel teleszőtt volt a múlt, öröm s halál árnyéka, futó arc, szó emléke, egy mosoly, egy éjszaka íze... Nápoly. A kenet érintette homlokát. Isten kegyelméből s az Ő akaratából lett királlyá, s trónján ült harminchat esztendeje.

Meggyújtotta a gyertyát, elővette Ottó levelét. Vele nem számoltatok, jó urak... a sokat gyalázott teutonnal, a szőke herceggel, aki nem örökölt országokat, nem vár rá korona, s kalandos szomjúságában már kora ifjúkorától zsoldért, vagyonért, hírért azt szolgálta, akit akart. Nem számítottak arra, hogy Ottó hűségesebb lesz hozzá, mint koronájának legjobb lovagjai. Sereget szervez - így írja - Calábriában, s ha idejében elegendő pénzt kap, néhány hét múlva fel tudja venni a harcot Urbanussal, s Isten kegyelmével szétveri a Durazzói hadát. Mosolygott, amikor olvasta... Merev, kemény mondatok, melyeket sohasem ír le így itáliai kéz. Rövid csattanóival, sommás formáival betölti a pergament, olyan, mintha hűségére esküdött zsoldosvezér írta volna, s nem az a férfi, akivel az Egyház rendelése szerint életét s ágyát megosztotta.

Ottó nem kéri arra, hogy meneküljön. Nem csügged, zálogba veti jószágait, toboroz, szervez, talán sarcol is a Koronáért, bünteti és féken tartja a rebellis főurakat. Lassan formálódik a had, mely felmenti a Regnum északi felét s Nápolyt is, ha addig mégis eljutnak a Durazzói emberei. Ottó az egyetlen, aki tartja benne a lelket, aki hű, alázatos, szerető. Végtelen gyengédséggel gondolt e marcona pápai kapitányra, akit Avignon ültetett Calábria hercegi székébe, s aki lassan-lassan rokona, barátja, életének jobb fele lett. Negyvenhat esztendős volt, amikor egybekeltek. Negyedik férj... s ki tudná számolni az elreppent emlékeket? A menyegzőt csak úgy tartották meg, mint állami aktust, megküldték hírét a királyi kancelláriáknak, mindenki úgy fogta fel e házasságot, ahogy illik: a királyasszony nem maradhat védtelenül. E komor, szűkszavú herceg meglágyult a szoba magányában, letette vértjét, esténként lantot pengetett, beszélt az otthoni világról, Thüringiáról, melytől oly régen elszakadt. A mécsek fényében elmosódtak arcáról a sebek, a napsütötte, kemény katonaarc szelíd lett, majdnem érzelmes. Kiállt az erkélyre, amikor sivított a tenger, és szemével követte a sirályokat.

Hitt a csodában. A biblikus csodában, hogy az Úr kegyelme még egyszer megáldja asszonyságát. Gyermeke lesz Ottótól, a trónnak lesz örököse. Még remélt gyermeket, szívósan, égnek lendülő vággyal. Úgy esengte a csodát, az áldást, a megtermékenyülést. Mintha utolsót lobbant volna asszonyszépsége ebben az utolsó esztendőben, szinte meg is fiatalodott. Ruganyosabb lett, arcán elsimultak a redők, járása megint kecses volt, hangja lágyabb, lerázta a fáradtságot, a terpeszkedő, ájult nyugalmat, melyben korának asszonyai oly gyakran töltik el utolsó, jámbor éveiket. Nem akart megöregedni. Ha tudta volna, miként cimborálhatna az ördöggel örök szépségért, frisseségért, talán megidézte volna, s odaállt volna, ahol a két bűvös kör mágikus pontja érintkezik. De így csak harcolt az ifjúságért, mely már elsiklott mellette, de még rávetette szépségére alkonyi sugarát.

Állt a szoba ablakában, és kitekintett. Gondosan elzárta a levelet. Arra gondolt, kegyes szavakat ír ő is Ottóhoz, saját kezével, egyszerűen, nem a Regina írja, csak az asszony, aki aggódik, várja férjét, biztatja minden sorával, hogy milyen puha, milyen édes lesz megpihenni a végső győzelem után. Az egyetlen, aki nem akart király lenni, beérte hercegi ranggal, nem tágított a korona hűségétől, szolgálta azokat, akiket fölébe helyezett. Ottó... a szeme könnyes lett, amikor a zsoldoskapitányra gondolt, a merev vállúra, bicegőre. Nápoly ebben a fekete karneválban Ottó zsoldosainak kezébe van letéve. Ő fog majd ítéletet tartani az ingatag, bűnös, kétszínű Nápoly fölött.

A várnagy kopogott be hozzá. Halk hangon jelentette: ez az éjszaka az utolsó, amikor a Domina Regina még elhagyhatja a Castel Nuovót, felszállhat a gályákra, váltott lovakkal éjnek idején ellovagolhat Calábriába... Ez az éj az utolsó, mert holnap reggel talán már körülvehetik a kastélyt Károly herceg legényei.

Távoli alkonyatra gondolt, amikor egy fekete ruhás, Johannita-keresztes martalóc állt előtte, akit Fra Morialénak nevezett el a népszáj. Gúnyosan mondott le szolgálatáról, hangjából érezte: átmegy az ellenséghez, s egy árva kulccsal akarja nyugtatni háborgó lelkiismeretét, azzal a kulccsal, mely talán nem is nyit semmiféle zárat, talán csak a mesékben létezik egy kis ház, melyben megpihenhet a menekülő.

A várnagy csodálkozva nézte, hogy e komor, végzetes órán miért önti el asszonyának arcát a különös, kék mosoly. Úgy látszik, már minden elveszett, csak egy keskeny egérút marad hátra, melyet még megvédhet hűséges vitézeivel. A keskeny út, mely a háborgó plebsen keresztül a kikötőig vezet, s amelyet holnap katonák lánca fog talán örökre elrekeszteni. Közelebb jött, látta, öreg és sebhelyes. Tarentói Lajos alatt küzdött Capuánál, ismerte Johannát kislány korából. Bölcs Róbert emelte fel a nemesi rendbe, amikor lovaggá ütötte. Térdet hajtott előtte, könyörgött:

- Mindnyájunknak könnyebb a szíve, ha Serenissima Regina életéért nem kell aggódnunk. Ha csak a várat kell védenünk s nem a királynőt. Kegyes Asszonyom, délen biztosabb... Ottó herceg hadaihoz ér kegyességed, háta mögött Szicília, ott a tenger... Ma éjszakáért jótállok. A holnapért nem szavatolhatok.

- Egyszer már menekültem. Te nem tudod, milyen keserű az a kenyér. Legjobb mestereink építették egykoron ezt a várat. Vannak katonáink, s van reményünk. Úgy határozunk, hogy nem távozunk el innen élve, míg van reményünk, hogy megjön a felmentő sereg. A fegyvereseknek kiosztom a palota borait. Én behúzódom a védettebb szárnyra, amelyet talán nem érnek el a tüzes kőgolyók.

- Üresek a pincék... alig van egy-két hétre eleség, az ostrom váratlanul érkezett nyakunkra. Talán szenvedni is kell, Regina, míg sereget gyűjt Ottó herceg... Megbánja kegyességed... ha nem menekül.

- Senki sem tudta megmondani, melyik volt az a szoba, melyben Corradino végigélte az utolsó éjszakát. Ha meghajlott volna Anjou Károly hűségére, hűbérurának fogadta volna, még megmenekülhetett volna az utolsó órákban is... Senki sem emlékezhet arra, merre őrizték. Én mindig úgy éreztem, az a cella volt siralomháza, melyben egykor Róbert fráter ült, s amelyben azóta sem lakik senki sem. Ha elkövetkezik utolsó órám, kérlek, nyittasd ki nekem e kis szoba ajtaját. Az utolsó nápolyi Anjou nem kíván gyávább szívvel meghalni akkor sem, ha asszony, mint az utolsó nápolyi Hohenstauf.

Álltak egymás mellett. A várnagy ajkára nem jött válasz, a beszéd, úgy érezte, ezekben a percekben, egészen hiábavaló. Minden céltalan, reményvesztett, a szó ma még él, virágzik, azt hiszed, felejthetetlen, holnap fonnyad, holnapután egészen lepereg. Csendesen tette be maga után az ajtót, s leballagott a markotányosokhoz, hogy számba vegye az utolsó kenyereket.


A Durazzói követének szeméről levették a köteléket. Ott állt tarka lovagruhájában, tollasan, köpenyébe burkolva a nápolyi nagytanács előtt. Mintha semmi sem változott volna az évtizedek alatt. Mintha még senki sem ismerné a szörnyű port, melytől eldördülnek a bombardák, s rést lőnek a Castel Nuovo falába. Mintha ma is Tarentói Lajos derűs világa lenne, úgy ülnek aranyban s bársonyban a bárók, akik nem tudnak többé kiszökdösni a várból, s így megmaradtak a királynő hűségén.

Johanna késett. Úgy mondták, reggel óta térdel a kápolnában. Imádkozik. Az urak s a követ várakoztak. Lassan nyílt az ajtó, s az udvar pompájában, apródjaitól kísérve, fegyvermesterei közt a királynő bevonult.

Fájdalmas volt ez az utolsó ceremónia. Mindenki tudta, a Kastély nem tarthatja tovább magát. Nincs étel, nincsenek ágyúi, hogy megküzdhessen az ostromló hadakkal. Alig van katonája, néhány száz lovag védi a várat, lent zúg a tömeg, gyalázza Johannát, s hangosan élteti Károlyt, aki megígérte a kenyeret. Nehéz alkudozni a trón magasságából, de a titkos üzenetvivők ismerték a Vár feladásának minden pontját, s Mallorbino grófja csak azért jött el Károly táborából, hogy ura szavával szentesítse a végső megállapodást. Hangja harsány volt, amikor megszólalt:

- Domina Regina, kegyes uram, Károly, e néven harmadik, mint Szicília, Nápoly s Jeruzsálem királya, általam küldi hódolatát. Fájdalmas szívvel hallotta, hogy a Castel Nuovóban nélkülözők ülnek a királyi asztal mellett, hiányzik a hús s a kenyér. Lovagi kötelességének tartja, hogy megkíméljen e szerfeletti aláztatásoktól, melyek méltatlanok ahhoz, aki koronát visel. Ha kegyességed nem emel ellene kifogást, már ma, a délutáni órákban elindítja társzekereit, beküldetjük mindazt, amire e néhány nap alatt még kegyességednek szüksége lehet.

- Miért mondja kegyelmed, hogy csak néhány napra számíthatunk?

- Az egyezség úgy szól: ha egy hét alatt nem jő meg a Clementiád által várt felmentő sereg, ha nem tör át hadakkal a Calábriai herceg, s nem jönnek meg a provence-i gályák - ha mától számított egy hét alatt sem történik meg a csoda, melyben Clementiád váltig s hiún reménykedik -, akkor megnyílnak Károly király előtt a Castel Nuovo kapui, s királyi fenséged öccsének kezébe adja magát.

- Nyolc napig nem támadtok?

- Nyolc napig nem szólalnak meg a bombardák, mindennap bejön annyi étel, amennyi kell az udvartartásnak. Ha haldokló van a várban, s utolsó órájában elfordítaná tekintetét a szakadár tévelygéstől - küldünk római szentatyánk hitén maradt lelkipásztort, aki megadja a feloldozást. Más szavam nincs, Regina, kérem, add meg engedélyedet arra, hogy elhagyhassam a Castel Nuovo környékét...

- Ha seregeink felmentik Nápolyt, s visszaáll hatalmunk, kegyelmedet, gróf úr, illendő szaváért akkor is meg fogjuk jutalmazni. Térdeljen elénk kegyelrnességed, s fogadja királyi köszönetünket.

A követ letérdelt. Oly szokatlan volt a királyi szózat, oly ellenállhatatlan az uralkodói gesztus, hogy egy pillanatban átvillant rajta, összetépi a díszes, pecsétes pergament, letépi magáról Urbanus veres rózsáját, Károly királyi hadainak jelét - odaesik a megvert, beszorított, reménytelenül vergődő elé, ő, a fegyvertelen, kardot kér valamelyik őrt állótól, s felesküszik a halál hűségére... Épp csak átvillant rajta, míg engedelmesen mondta a búcsúzók szavát, s ajkával érintette Johanna kezét.


Hajnaltól másnap hajnalig leste a rövidülő éjszakában s a hosszú nap alatt az égi s földi jeleket. Ha madarakat hallott seregestül délnyugat felé repülni, ha alaktalan foltok úsztak a levegőben, már gályákat látott, liliomos lobogókkal, francia tengerészeket, akik szájukba vett széles kardjukkal lábalnak a derékig érő vízben... Ha veres volt dél felé az ég alja... Brunswickra gondolt, a nagy csatára, mely most tombolhat valahol Nápoly körül... Itt ült naphosszat a védett palotaszárnyon, a bástyák közelében, a legmagasabb ponton, hogy első legyen, aki megpillantja, ha megélénkül a látóhatár.

Szellemvilágban élt, melyben formát változtatnak a földi dolgok - közönyösen s értetlenül hallgatta tanácsosait, a tiszteket, várvédő katonákat, akik a jövendő árnyékai közt bolyongtak, mindenikük jószágát, gyermekét s életét is féltette, s titokban átkozta Johannát, aki rákényszerítette az ostrom céltalan heroizmusát. Elnézett fejük felett, s mosolygott, ha aggódó szavakat hallott, rémület jelét vette észre egy-egy arcon, mely letekint a várárok túlsó partjára, s látja a portyázó, idegen vitézeket. Hite sziklaszilárdan állt, hogy minden jóra fordul, a felkent király nem válhat népének szolgájává, nem alázkodhat meg a pártütő előtt. A csodának közelednie kell kétfelől is, s alig telik bele egy vagy két éjszaka, s már Nápoly kapuinál lesz a felmentő sereg.

Így várt, mint gótikus legendák fehér hercegkisasszonya, aki a donjon tetejéről lesi a szerelmes lovagot. Az ételt alig érintette, az álmatlan, virrasztó órák árkokat ástak szeme körül, csak a tekintete lángolt, az hordozta a diadal konok, makacs fanatizmusát.

A piedigrottai csatavesztést legelőször maga a tömeg tudta meg. A hírhozó még nem érkezett meg, örömtüzeket sem gyújthattak a Károly-pártiak... de a hír beszivárgott Nápolyba, félelmesen s ellenállhatatlanul vette körül a palotát, mindenki bizonyosat tudott, halottak hekatombáiról, foglyokról, zsákmányról... talán már akkor tudták, amikor még javában folyt a harc. Brunswick Ottó áttörte az urbanistákat, de hátába kerültek a magyar bán portyázói, s idegen harcmodorukkal megzavarták az összeszedett zsoldossereget. Mint sápadt fárosz, úgy világított Ottó hatalmas, páncélos figurája, szőke haja úszott a levegőben, olyan volt, mint régi hadiisten, aki kiszállt a nyugalom kertjéből, sisakkal cserélve fel a babért. De Ottó egyedül gyenge volt, a lovagok lassan elvéreztek, a harc csak körülötte tombolt, egy percre még úgy látszott, mintha átverekedné magát, mintha ingadoznék az ellentábor, de lassan körülfogta a lovasok sodra, könnyű, bőrpáncélos vitézek fonták körül, helye sem volt arra, hogy felemelje szekercéjét, lova rémülten ágaskodott a zajban, mintha menekülni szeretne a tömeg fojtó szorítása elől. Még hullottak ütései, még vágott s vagdalt a fegyver vak dühében, de már fel kellett adnia minden reményt. A vezéri zászló oldalra billent a csatlós kezében, s utána zuhant sebbel borítottan maga a Calábriai herceg is.

A csatavesztés híre lassan-lassan szállingózott Nápolyba. Eleinte csak riadt csoportok alakultak ki az utcai népben, eleinte csak a tábortüzek mellett őgyelegve találgatták a nap nagy eseményeit. Eleinte még azt hihették, mindez csak kósza hír vagy gonosz tréfa, melyet valami csavargó eszelt ki. De aztán jöttek a hadinépek, tépázva, véresen, felkötött karral, rongyba pólyált fejjel, egy zászlót láttak, mely Clemens nevével ékeskedett... lovakat, melyeknek takaróján egy elesett báró címere díszelgett. A nép ösztöne mélyén a csatavesztés hírére titokzatos módon Johanna hitére tért. Mintha egyszerre hűvös szél szántott volna végig a városon, mintha megbánták volna lázadásukat, a testvérharcot, Károly éltetését... mintha egyszerre emlékeztek volna a régi s békés napokra - úgy ért meg lelkükben a változás különös élménye. Amikor már nem lehetett kétség abban, hogy Károly győzött, s a piedigrottai csatában Ottó herceg sebesülten foglyul esett - a tömeg ajkán megfagyott az ujjongás, egy hang sem kiáltott vivátot Károly úrra, asszonyok szava hallatszott, amint sírva, anyaként hívják Johannát, gyermekek imádkoztak fennhangon, s férfiak fogták kezükbe kopott sipkáikat. Gyűlölettel nézték a katonákat, akik ott sáncolták el magukat a Castel Nuovo körül, s hirtelen gyűlölet szavait szórták mindazokra, akiknek akaratából megbomlott e város békéje.

Még csak a város tudta Károly győzelmét, azok, akik a várárkon túli világban éltek; de alkonyatra kigyúltak a tüzek, a katonák zászlókat lengettek, harsány kiáltásuk elérte a palotafertályt, betört a magányos, halálra készülődő vár lakói közé. Először csak az őrt állók hívták tisztjeiket, perccel később már sápadt udvari népek szivárogtak a bástyákra, s Nápoly ezer jeléből megértették azt, amitől féltek, hogy Nápoly elveszett.

A gyóntató s a secretarius ott állt a királynő mellett. Csend volt, senki se beszélt. Johanna maga is hallhatta az utca távoli zaját, láthatta a kigyúlt fáklyák kígyózó vonulását, a kürtök vidám szavát, a tömeget, mely félig eltakartan él, mozog, hömpölyög a Város hatalmas szárnyain. Szeme találkozott a két szomorú ember tekintetével. Sokáig hallgattak. Az atya kezébe vette a királyasszony kezét. Így ült, percekig. Könny nem szivárgott szeméből, a hangja nyugodt volt, nem reszketett.

- Ottó meghalt?

- Nem... Domina Regina... él... csak Károly hatalmába került... Második lova levetette... az elsőt kilőtték alóla... Így mondják azok, akik elhozták a hírt.

- Minden elveszett?

- Az Úr végtelenül irgalmas, s akit egyszer felemelt, azon rajta tartja kezét. Talán túl sokat időztünk a világi dicsőségeknél, talán arra kellene gondolnunk, hogy meghajtsuk fejünket, ha elérkezik a megpróbáltatás órája...

- Hogyan szól traktátusunk?

- Holnap meg kell nyitni a vár kapuit, asszonyom.

- Ha az Úr csodát akar... hajnalra megérkezhetnek a gályák, s ha elveszett Ottó serege, még győzhetnek a franciák.

- Királyasszonyom... lehet, hogy az Úr csodát tesz, de az ő akarata kifürkészhetetlen. Imádkozz. Tisztítsd meg lelked, utána talán könnyebben viseled el azt, ami következik... Gondolj a végső dolgokra, a csendes esztendőkre, amelyek még várnak Clementiádra, s gondolj mindig arra: mindig az Úr akarata teljesedik be.

- Nyugtattok, mintha gyermek volnék, s nem tudnám, milyen sors várhat egy fejedelemre, aki a bitorló kezébe kerül? Azt hiszitek, nem mesélnek erről a Castel Nuovo kísértetei?

- Ne rémítsd magad, asszonyom, félelmes dajkamesékkel. A Castel Nuovo még áll, őrség van tornyán, s ha kegyességed elfogadja Károly szavát, dicsőségben s hatalomban vonulhat oda, ahová a szerződés engedi.

- Meglátod, barátom, Károly sohasem enged el. Talán nem is Károly fogságába esem, lehet, maga Ludovicus az, akinek hatalmába kerülök. Meglátjátok, hajóra raknak, szekérre, úgy visznek Pannoniába, hogy eléje vessenek, megalázzanak. Talán maga Ludovicus akarta mindezt, ő adott hadakat, ő adott pénzt Károlynak. Ha fogságom hírét hallja, talán személyében jő el megint Nápolyba, nem törődik testi nyavalyáival, ő maga jön, hogy megnézze aláztatásomat, s lássa, amikor Johanna fejét lecsapja a pallos azon a helyen, ahol Corradino bevégezte életét.

- Kegyes Asszonyom, rémképeket lát. Károly előtt meg kell nyitni a kaput, mert erre kötelez a lovagi szó, s ezenfelül hadainak többé ellen nem állhatunk. De Károly herceg élvezte Clementiád irgalmas kezét, anyai szavát, őt emelted ki a hercegek közül, őt jelölted Nápoly trónjára... Valójában nem történik más, mint amit évekkel ezelőtt te is akartál. Talán Isten rendelése, hogy megbékéljen vér a vérrel, hódolásodra jön, megosztja majd veled a trónt, kér, ne vond meg tőle bölcs tanácsaidat... A nép melletted van, királyasszony... leborul előtted, nem engedné senki, hogy hajad szála meggörbüljön...

- A nép... mintha karneváli bábu lennék, úgy sározott, piszkolt, gyalázott. A Vox Populi hányszor ordította halálomat?

- A társzekerekkel érkezők, akiket beengedtünk a várba, mind síró szemmel beszélnek e szörnyűségekről, tudják, hogy Nápolyra nehéz napok jönnek, megpróbáltatáson megyünk keresztül, s nem tehetünk mást, mint hogy irgalmas lélekkel meghajtjuk fejünket. De hidd el, Nápoly népe ebben az órában Johanna pártján áll! Ha hűséget esküdnél Orbánnak, ha elküldenéd követeidet még ma hozzá... még ezen az éjen... talán megváltoznék a sorsod... Hátha ez megállítaná a végzetet!

- Prignano megbántott. Engem és Ottót. Előtte nem alázkodom. Ha vérbeli herceg tette volna, ha magyarországi Ludovicus: rokon s rokon közt sebez, de nem sért a szó. Prignano vazallusom volt. Kézcsókra jött, amikor egyházmegyét kapott. Alattvalóim előtt nem alázkodom, még ha néhány megrettent bíboros jóvoltából hármas koronát visel is. Ha ezért jöttetek, urak, távozhattok. Johanna a hamis Orbánnal nem egyezkedik. Most hagyjatok magamra. Itt fogok ülni a bástyán, ebben a székben. Szemem már úgy megszokta a hajnal derengését, az első pirkadást, amikor végigsimítom a láthatár szegélyét... úgy ismerem az utat, amerről jöhetnek a hajók... ismerem széles, keresztes vitorláikat, amelyekkel Anjou Lajos felszerelte hadát... jönni fognak, mert Lajos herceg azt üzente. Megvárjuk, urak, a holnap delet, meghosszabbítunk minden órát, imádkozunk s könyörgünk azért, ne essék gyalázat egy királynőn, akit a szent kenet illetett.

Egymásra néztek a hűségesek. Olyan fájdalmas volt a vergődés, a remény, a hulló s éledő várakozás. Az éhes madarak körülrikoltozták a bástyákat, s nyugtalanul fordultak el a várostól, melyet tűzbe és füstbe borítottak a győzelmi fáklyák lángjai.


A felvonóhíd lánca megcsikordult. A sápadt arcú, kiéhezett vitézek várakoztak a várnagy intésére, aki lehorgasztott fővel adta meg a jelt. Az utolsó nap utolsó órája volt, s csak a fegyverszünetet szavatoló bárók unszoló szavára adta ki kezéből Johanna a vár kulcsait. A hűségesek maguk közt tanakodtak, miként lehetne enyhíteni az átadás fájdalmas aktusát. Néhányan követségbe készültek Károly királyhoz, számítottak arra, hogy örvendő lélekkel hozhatják a Durazzói irgalmas válaszát. Este jöttek vissza. Az átadást másnapra, vasárnapra tervezi a győztes, s az ünnepi nagymisét a kastélyban kívánja meghallgatni. Csupán annyi vitézzel jő fel, amennyi királyi kíséretéhez illik, s kerül minden civódást, mely vérontásra vezetne a diadal első napjaiban. "Vért nem fog ontani" - ez volt az egyetlen ígéret, melyet komor lélekkel, könnyes szemmel hoztak vissza a várba az országnagyok.

A Castel Nuovo készült a fekete vasárnapra, s Johanna is készült rá. Bement a kancelláriába, elővette a lepántolt vasládából Róbert király sárguló testamentumát. Megidézte a hallgató, távoli szellemet. A nagyatya lelkét invokálta, bölcsességét, így találta a hajnal félderengése, nemzetségének kiterített családfája, diplomák, titkos állami írások között. Így találta a hajnal, s azok, akik látták, megrémültek tőle, fakó hamuszínű, öreg volt. Eltűnt a titokzatos varázs, mintha az ördög visszavonta volna a kontraktust, sápadt arcú öregasszony borult rá nemzetségének sorsára, napról napra végigborongta uralkodásának hosszú évtizedeit.

Reggel meggyónt. Megnyugodott. Még néhány óra volt hátra, míg bekövetkezik a fájdalmas aktus, amikor leeresztik a hidat, s átlép rajta az új király zsoldosserege. Néhány óra, ami még hátra van Nápolyból... míg a tornyon az ő liliomos lobogója leng. Johanna színe, melyet annyi szerelmes lovag viselt egykoron a latin föld tornáiban. Már nem nézte a tengert, csendesebb lett, megnyugodott. Egyik asszonya titkos fű levét főzte éjszakára, bevette, megkönnyebbült. Mintha az élet utolsó küszöbén állva csendes vidámság öntötte volna el. - Elvégeztetett - ezt mormolta magában, s aztán előkérette öltöztetőasszonyait. Az utolsó órában bevonult asszonyszobájába, kirakatta maga elé köntöseit, s válogatni kezdett, milyen palástot, köpenyt, fátyolt tegyen fel egy királyasszony akkor, amikor letaszítják trónjáról. Mosolygott könnyein keresztül, s bőkezűen ajándékozott. Szikráztak az ékkövek, a selyem végigfolyt a pádimentumon, bársonyok tompa fényét verte fel a kései napsütés. Mintha megint örökifjú lett volna; aggódó gonddal fürdette arcát virágtejben, senki se lássa rajta az utolsó éj nyomait. Tégelyei, festéke, főzetei előtt ült. Viaskodott az elmúlással, mintha ez lenne egyetlen ellensége, akivel még hadat lehet viselnie.

Megnyílt a nagyterem, szivárogni kezdtek a halotthalovány udvari népek, arcukon az éhínség, vívódás, félelem karikáival. A szolgák lábujjhegyen jártak, kiraktak egy-egy gyertyát, ismételték a mozdulatokat, melyeket megszoktak évtizedek óta, udvari fogadások alatt. Leporolták a trónszéket, felállították a zászlókat, előtolták a címeres padokat. Az első ajtónálló tanácstalanul nézett maga elé, halk hangon kérdezte az udvarmestert, vajon rakjon-e még egy karosszéket a királyi trón elé? Amikor előhozták a kisebbik trónt - melyen utoljára, húsz esztendővel ezelőtt boldog emlékezetű Lajos király ült -, néhányan elővették kendőiket, s félrefordulva törölgették kibuggyanó könnyeiket.

Így készült a Castel Nuovo a szomorú aktusra, egyikére a legkomorabbaknak, melyet megért hosszú élete alatt. A nap rézsút sütött, s a megbeszélt óra, amikor leereszkedik a híd, szétverik az akadályokat - feltartóztathatatlanul közeledett. A clementista főpapok rémülettel gondoltak a pillanatra, amikor szemben találják magukat először a seregek közt jövő urbánusokkal. Mindenki életét féltette, birtokát, asszonyát, gyermekét. Johanna világának utolsó, szomorú percei voltak, amikor tarka selymekben, rangos szalagok közt, fegyverekkel s aranyláncokkal vonultak be a grófok s a többi kamarás. Mint megszokták, úgy rendeződtek széles karéjba, ki-ki rangja, szolgálata, méltósága szerint. Mintha mindez a haláltánc különös figurája volna, egy perccel az elmúlás előtt. A méltóságok játékot játszottak, talán csak egymás kedvéért, amikor végigpróbálták régi szerepüket. Az udvarmester megkopogtatta botját, rendezett. A ritmus biztonságát átvették azok, akik beléptek sápadt arccal, reszkető ajakkal. Megnyugodtak, beálltak a képbe, mely majdnem oly fényes, valószínűtlen s idejétmúlt volt, mint Giotto képzelt császárának világa, Szent Borbála freskóképein.

A kürt hosszan, elnyúltan szólt. A várkáplán keresztet vetett. Hallani lehetett a vaskötelek csikorgását, amint a híd lassan leereszkedik. Ebben a percben lépett be Johanna. Apródok hordták uszályát, korona volt fején, arca különös, újszerű volt, asszony arca, aki megőrizte szépségét, mert felüláll minden időn. Nem volt öreg, s nem volt fiatal. Azok, akik utoljára bókoltak előtte, meghajtották térdüket, s reá mosolyogtak könnyes szemmel - fájdalmas csodálatot éreztek a királyasszony iránt, aki úgy ült most trónján, mint császárnők a bizánci mozaikokon. Szava halk s puha volt:

- Magunk között vagyunk még néhány percig, urak. Engedjétek meg, hogy a királynő utoljára köszöntsön benneteket. Köszöntselek benneteket, s megköszönjem hűségeteket. Minden, ami megmaradt Bölcs Róbert világából - ez az egyetlen óra, amikor még itt ülök a trónon, hordom koronámat, még elém térdelhettek s én még szabad vagyok. Lehet, hogy a következő óra már elválaszt bennünket egymástól, ezért kérlek benneteket, Nápoly hűséges rendjei, jöjjetek egyenként elém, s búcsúzzunk el egymástól.

Mintha temető-játék alakoskodóinak fájdalmas csoportja lenne, úgy jöttek hozzá, trónjának zsámolyához, rangjuk s méltóságuk szerint a tanácsurak. Mindegyikéhez volt néhány szava, a mosoly nem hervadt le arcáról, csodálatos gráciával nyújtotta csókra kezét, halk szava idézte a régi Johannát, aki félelmes szépségében megbabonázta egykor minden lovagját.

Olyan szép volt, magányos ebben az egyedüllétben, mely reá szakadt... Mindnyájan tudták, ezek már az utolsó percek, a hídon végigdübörögnek az idegen katonák, a vivát-szava mint elomló fátyol lebben az érkező elé, menetté formálódik az új király kísérete, a vár kiéhezett katonái tisztelettel csapják le előtte alabárdjaikat... Hallották a lépést, a morajt, mely szobáról szobára, emeletről emeletre, folyosóról folyosóra közeledik, belepi a Castel Nuovo időtlen világát, s mire Johanna elbúcsúzik utolsó apródjától is, halkan, majdnem észrevétlenül letörli csipkével a könnyet, szétnyitják a szárnyasajtókat, beárad a harsonák kemény, harcias szava - a trónterem küszöbén megáll Károly, a nápolyi király.

Kicsiny volt termetre, tagbaszakadt. Arcának metszése elárulta a Durazzói-házat, névadójához, az Aversában kivégzett Károlyhoz hasonlított, de annak vékony, magas alakja helyett e kemény archoz tömzsi termet tartozott. Palástja végigomlott a földön, sarujának magas sarka igyekezett megnyújtani a királyt. Szeme végigvillant a régi, szinte változatlan képen - egy pillanatra mintha visszariadt volna a győző... mintha különös álmot látna, vert hadak, porba hulló vazallusok helyett ott ül trónján örök mosolyával arcán Nápoly királyasszonya. Végigvillant emlékezetén a traktatus: így kellett-e őt Johannának fogadnia, vajon nem alázására történik mindez, a káprázatos s mégis vérforraló kép - még egyszer fölébe akar kerülni a másik, szakadár Nápoly, melyet neki el kell törölnie a föld színéről? Egy lépést előrelépett, dac és indulat keveredett benne, a félelem s harag. Legszívesebben kivonta volna hüvelyéből pallosát, s jelt adott volna: kezdődjék meg a kaszabolás... de félelmes volt a fény, mely a gyertyák fényözönéből feléje áradt, szétárasztotta világát a liliomos aranykorona körül, visszasugározta rubinok pompáját, de elnyelte a keskeny aranyabroncs bágyadt fényét, melyet a Szentatya ajándékaként viselt.

Johanna hangja szólalt meg. Ő volt az első, a vendéglátó... az asszony, aki üdvözli érkező vendégét. Mintha örök udvari fogadás rendje kötelezte volna, parányit felemelkedett, meghajtotta fejét, s így mondta a köszöntés szavait:

- Valaha gyermekünknek fogadtuk Clementiádat. Érzelmeink nem változtak, s örvendhetünk, hogy a hadi szerencse forgandósága miatt trónunkat nem kell idegennek átadnunk. Ha a Ház sorsa úgy kívánja, Kegyességed kezébe teszem le országomat. Kérem arra, hű báróimnak ne kelljen megsínyleni szomorú viszályunkat, mely Nápolyt két pártra szakította. Kérjük Fenségedet, fogadja szívesen rokoni üdvözletünket.

Kék fény sugárzott a szemből, a hang erős, biztos volt. A varázs mintha egy pillanatra átitatott volna minden jelenlevőt... hűségesek és disszidensek szinte áhítattal nézték a különös asszonyt, aki most feláll, karcsú testének gráciájával elébe megy Károlynak... szemük összetalálkozik, az új királyban talán homályos gyermekemlékek ébrednek fel, behajlítja térdét, kinyújtja kesztyűs kezét, eléri Johanna jobbját, s ajkához emeli. Mintha feltámadna a halódó lovagkor, mely már csak hagyományaiban él tovább az öregek emlékezetében. A levert, elűzött királynő elé térdel a győztes, mintha bocsánatot kérne a jó szerencse fordulatáért, a trónért, melyet merész kezekkel Johannától elragadott.

A varázs egy pillanatig tart - egy pillanat, míg azt hihették a nápolyi bárók, hogy semmi sem változott, marad minden a régiben. Károly visszasegíti nénjét a trónra, s maga csak szerényen, társként fog uralkodni úgy, mint egykoron Lajos.

- Királyi nénénk, szomorúságunk oka volt a harc, mely kettéválasztotta királyságunkat. A Mindenható kegyelme igaz ügyünknek kedvezett, s a Szentatya akaratából felülök trónomra. Távol álljon tőlünk, hogy feledékenyek legyünk, s ne emlékezzünk meg mindenkor Clementiád kegyes indulatáról, mellyel velünk s családunkkal szemben viseltetett. Kívánságunk szerint történik, ha továbbra is élvezni fogja mindazon tiszteletet s előjogokat, melyeket Nápolyban mindenkor élveztek a liliomos ház tagjai. Különös örömmel töltene el mindnyájunkat, ha Kegyességed nem őrizne haragot szívében, s megengedné, hogy hozzá folyamodjunk mindannyiszor, amikor úgy érezzük, alig nélkülözhetnénk bölcs tapasztalatait...

A szó komoran s élesen zuhant a teremre, melynek csendes lakói valójában csak most ébredtek annak tudatára, hogy nem történt vérengzés, harc: küzdelem nélkül vette birtokába Károly a királyi kastélyt s az országot, mely felett Johanna e perctől kezdve nem uralkodik. A feszültségnek, mely egy világ temetését s egy másik születését jelentette - véget vetett a harang szava. A páncélos Károly-hívek s a bársonyba öltözött régi udvaroncok egymás mellett vonultak át a kápolnába, melyben Nápoly új, Orbán-hívő érseke harsányan énekli a Te Deum szavát.


Johanna magas székében ült ott, ahol az Anjou-ház nőtagjai foglalhatnak helyet. Karzatszerű emelvény volt, elzárva a sokaságtól, melynek feje felett kitekinthetett a tengerre az ablakon át. Leborult és imádkozott. A gondolatok vad összevisszaságban kerengtek, tele volt minden árnyékkal, élet és halál határvonala alig látszott, a forma elnyelte az értelmet, s Johanna úgy érezte - e néhány szó s mozdulat szépsége felér azzal, mintha gyalázat s alázkodás árán megmenthette volna a trónt... Így térdelt, homlokán az átok bélyegével, trónjától megfosztva, kiközösítve, a komor s ellenséges főpap szigorú tekintete előtt. Így maradt térden az egész mise alatt, míg zengtek a kórusok, ősi nápolyi himnuszok keltek életre, antifónák váltották egymást, s úgy látszott egy pillanatra, mintha véget ért volna a háborúság, senki sem tervelne a régiek ellen bosszút, úgy váltják Nápolyban egymást a királyok, mint tanácsuraikat a toszkán respublikák... Így térdelt, csak akkor eszmélt fel, amikor meghallotta az Ite missa est elnyújtott énekét... Felállt a második Evangéliumra, keze görög keresztet rajzolt homlokára, tekintete kiszállt... valamerre a tenger felé, s akkor a szív tájékán erős ütést érzett, a tekintete mintha megmeredt volna, mintha valami csoda alapjaiban rázta volna meg a Castel Nuovo ódon falát: a kitekintő Johanna valahol távol, a látóhatár szélén imbolygó, parányi pillangószárnyakat vett észre, melyek ott táncoltak szitakötők módjára a tenger legszélső peremén... mintha nőnének, közelednének játékosan parányi latin vitorláikkal a segítségére siető provence-i hajók...


Éjnek idején kapta meg az üzenetet. Vihar verte szét a gályákat, egy hete hajóztak baljóslatú szelek s csillagok alatt. Megenyhült végre a tenger, s most befuthatnának, de látták, miként ereszkedik le Johanna liliomos lobogója a vár fokáról, s miként kerül helyébe a durazzóiak királyi koronát viselő címere. Anjou Lajos herceg azért küldte tengernagyát, hogy segítse Johannát, erősítse meg a viadalban, s vegye talán fedélzetére, ha végső veszély fenyegetné. Ha behatolhat Nápolyba, hirdesse ki mindenütt, hogy Anjou Lajos örökli a királyasszony után a trónt, ha kell, vassal és vérrel perzseljenek el a francia lovagok minden ellentétes trónigényt.

Három napot késtek, s ez alatt a három nap alatt minden elveszett. Ma már csak titkos levelüket szorongatta, melyben mentegetik magukat az idő múlásáért, parancsát kérik, hogy hazatérhessenek. A francia gályák ott ringtak az öböl bejáratánál, biztosan, félelmesen, hiszen Nápolynak nem volt hajóhada, melyet a győzelem reményében ellenük küldhetne. De mit tehet néhány száz tengerész s tíz-tizenkét hajó egy egész világ ellen, s Nápoly ma Károly kezében félelmesen zárt világ.

A tanácsosok tervet eszeltek ki, s Károly elfogadta a plánumot. Írjon Johanna a francia tengernagynak, küldjön vele Károly is menlevelet. Jöjjenek a flotta parancsnokai Nápolyba, lássák saját szemükkel a dolgok változását, melyen ők már nem segíthetnek. De talán Johanna rá tudná venni őket, fogadjanak hűséget Károlynak, lépjenek át nápolyi szolgálatba, s hozzák magukkal hajóikat is. Hátha Johanna rávehetne őket erre, hiszen úgy kapták a parancsot, hogy a királynő rendelkezik velük... Mindezeknek okáért hímes tojásként bánjanak mindaddig a királynővel, míg Nápolyban vannak a franciák, s amíg meg nem adták magukat vagy végleg el nem távoztak.

Károly ráállt a tervre, s most követek keresték fel újból Johannát asszonyszobájának félhomályában. Míg hosszasan zengték Károly dicséretét, a belőle áradó királyi jóságot, lassan rátértek a francia hajókra, s kérni kezdték Johannát: ő is legyen segítségükre. A királynő néhány szó után megszakította őket.

- Uratoknak az a kérése, hogy fogadjam a tengeri lovagokat... De vajon hihetnek-e ők nekem akkor, ha kegyelmességtek előtt beszélünk velük, s nem tudják valójában, hogy ki beszél hozzájuk, a királynő-e vagy egy fogoly?

- Ha egyedül óhajtana beszélni a Serenissima Regina, ez ellen király urunknak nem lenne kifogása... Írhatjuk-e már a menlevelet, melyhez hozzácsatolnánk Clementiád hívását?

- Írhatják kegyelmetek. A holnapi nap reggelére tűzzék ki a fogadást. A mai napon lelkem békéjét szeretném visszaszerezni, s kérem kegyelmeteket, hogy ne háborgasson senki sem.

Bezárkózott szobájába. Egyedül volt, nem volt senki mellette, már nem bízhatott senkiben. Önmagának íródeákjaként próbálta ki a tollat, megmártotta fehér tintában, melyet titkos írások közvetítésére használtak Nápolyban. Néhány órányi ideje volt, hogy határozzon, vajon ünnepélyes lemondást ír-e vagy emlékezteti Anjou hercegét titkos esküjére, mely nemcsak őt köti, de a francia királyt is. Az első mondat után megkönnyebbedett. Hálával s szeretettel gondolt Róbert királyra, aki számtalanszor magyarázta, hogy a fejedelem ne bízzék senki másban, írja maga fontosabb üzeneteit, s a tollat oly biztosan kezelje, mint bármelyik írnoka a királyi kancelláriában. Így írt Lajos hercegnek, s őt Nápoly királyának, conregensnek címezte. Leírta szomorú szorongattatásait, a szörnyű napokat, a bombardák dübörgését, írt az árulásról, mely környékezte, hiszen üresek voltak a pincék, s azért kellett feladnia a várat, mert nem volt már a katonáknak egy latnyi ételük sem. Írt a hajókról... e gyönyörű gályákról, melyekre Károly szemet vetett. Halk szóval el fogja bocsátani őket, menjenek vissza a gall partokra... de ne higgyen Lajos herceg annak az írott üzenetnek, melyet kapitányai visznek, s amely be fogja borítani fekete tintával e titkos üzenettel terhes pergamenlapot. Visszaküldi a hajókat, mert gyengék arra, hogy őt innen megszabadítsák, véget vessenek a gyalázatosságnak, mely ma még cifra kalitkában tartja, de holnap vérpadra küldheti. Emlékezteti a herceget esküjére, melyet neki, mint anyja után anyjának fogadott. Károly gyenge, erőtlen. Ha hazamennek, mint hallja, néhány hét múlva a magyar hadak - nem marad más mellette, csak néhány pártütő báró s Urbanus áldása, mely katonák nélkül annyit sem ér, mint Clemensé. Így hát siessen, a herceg. Siessen, ha még élve akarja őt látni, s azt kívánja, hogy Nápoly királynője megossza vele trónusát.

Amikor rátette kézjegyét, megnyugodott. Hitt abban, amit írt, ismerte Nápolyt, változó kedvét, a népet, mely szomjasan les minden kiszivárgó hírt, sajnálja azt, aki elesett, ha nyomorúságát élénk színek tarkítják. Ismerte országát, melyben minden ingatag. Most megint erősnek, magabiztosnak érezte magát. Kezében fogta sorsának szálát, bízott Anjou Lajosban, aki e sóvárgott nápolyi koronáért eladná lelke üdvösségét is. Bízott a franciákban, akik nem hagyhatják, hogy Nápoly kiessék a clementista világból, Urbanus hűségére esküdjék, megszűnjön Avignon világa s összeomoljon a francia Impérium, amelynek teljességén Párizsban titkon munkálkodnak. Hitt abban, hogy csak az ő szeme lát át a homályon, csak ő fonhatja egybe a végzet szálait. Nincs más teremtő akarat Nápolyban, mint Róbert király unokájának bölcsessége, aki e nehéz, szorongató napok között is megtalálja az egyetlen utat.

Ahogy kívánta, a francia urak számára nem rendeztek fényes fogadást: a kisebbik királyi fogadószobába vezette be őket az udvarmester, s aztán elhagyta a szobát. Normann s bretagne-i bárók voltak, de ajkuk már az Île de France szavát hordozta. Johanna azzal a királyi nyelvvel fordult hozzájuk, melyet a Ház valamennyi hercege beszélt. Hajlékonyak, vidámak, széptevők voltak. Egyikük sem felejtette el a bókot, mely a fogoly királynőt e válságos napokban talán felüdítheti. Tekintetük - tengeri ember tekintete - messze szaladt, ismerték a Földközi-tenger partjait. Két nap óta, mióta Nápolyba beértek, megismerték az új, ingatag államrendet, mely követni szokott minden kormányváltozást. Szívük szerint talán fegyverrel támadtak volna a nápolyi népre, nagyszerű lovagkalanddal megrohanták volna a Castel Nuovót, ha nem lettek volna még itt a magyarok. Így hallgatták Johanna lassú, óvatos szavát. Először az útról beszéltek, a viharokról, a szirtes fokokról, melyek mellett el kellett hajózniuk. Csak későn tért rá Nápolyra a beszéd, amikor már Johanna mindent tudott Lajos hercegről, amit tudni akart.

- Magam kezével írtam meg az episztulát, ma már nem ülök kancelláriámban, s nincs kezem ügyében diák, akinek tollba mondhatnám. Kérem... ha úgy tetszik kegyelmeteknek, ne tegyék gőzölgő fazék fölé, míg haza nem érkeznek... a pergamen romlandó, s azt szeretném, ha Anjou hercege lenne az első, aki felbontaná, s ő is csak egyedül.

A szem élesen, mélyen kutatott. A tengernagy csöndesen bólintott, s mutatva társainak a királyi pecsétet, a levelet tarsolyába csúsztatta. Mintha felszabadult volna, bevégezné misszióját, úgy kérdezte a kegyes királynő parancsolatait.

- Szeretnénk, ha kegyelmetek itt maradnának Nápolyban. Szolgálatba lépnének, királyi öcsénk befogadná kegyelmetek személyét gráciájába, különösképp akkor, ha átadhatnák neki a hajókat.

A szem mosolygott, s a tisztek tudták: füle lehet a falnak, hiszen a Castel Nuovóban kíváncsiak maguk a kísértetek is.

- Kegyes királyasszonyunk, sajnos, ez parancsunk ellen való lenne, mely úgy szólt, hogy védjük meg Madame-ot, ha baj fenyegetné, s térjünk vissza, ha már minden csendes Nápolyban. Mi úgy látjuk, Kegyességedet nem környékezi veszély. Királyi előjogai tiszteletben maradtak, s bölcs elhatározása Nápoly békéjének s a keresztény világ egyezésének legbiztosabb záloga. Úgy hiszem, asszonyom, hogy ez az a hír, mellyel mi urunkhoz Párizsba megtérhetünk.

Búcsúztak. Amikor letérdeltek, s csókkal illették Johanna kezét - a királyasszonyt egyszerre elhagyta ereje. Kezével ragadta meg a tengernagy kezét, az érezte, hogy könnyek hullanak rá, felnézett, tekintetében megérezte a tragédiát. Johanna görcsösen zokogott, mintha nem akarná elengedni az egyetlen segítő kezet, mely feléje nyúlt, s amely még fegyvert tart. Mintha húzná-halasztaná az utolsó csodálatos perc múlását, amikor kapitányok vannak körülötte, királynak tisztelik, parancsát várják, térdre ereszkedve lesik kegyét, azzal a francia mosollyal, mely oly könnyen ért a kevés szóból, s néhány gúnyos mondattal vágja el a hősi fogadkozásokat.

A gróf szeméből kialudt a mosolygás. Most ő is komor, meghatott lett. Némán húzta ki kardját, s mutatta Johannának, hogy pengéjébe be van edzve az Anjou-ház lilioma. Ahogy térdelt, a kardot maga elé tartotta, s e hallgatag fogadalomban feloldódott maga a férfi, aki eddig csak urának volt hű szolgája. Mindhárman egyszerre letérdeltek, Johanna egy pillanatra fejükre tette kezét, s arra gondolt: az Úr mégsem fogja azokat elhagyni, akiket nevében felkentek.

A franciák ünnepi díszkísérettel vonultak le a felvonóhídon, zászlók lengő pompájában, alabárdosok sorfala között. Hintón vitték őket a tengerparthoz, melyet sűrű tömegben lepett el a nép. Itt egyre ritkult a királyi kíséret, a lovak csak nehezen tudtak utat törni maguknak... Mikor leszálltak, néhány lépésnyi távolságban attól a helytől, ahol várakoztak a csónakok, különös, őgyelgő figurák jöttek velük szembe, egykori hajósnépek, örök csavargók, akik ott vannak minden késelésnél, s nem tisztelnek semmi előjogot. A kocsisok kétségbeesetten csapkodtak az ostorral, a sokaság gúnyos nevetése elnyelte kiáltásukat. A franciák fegyvert vettek kezükbe, valahogy átvágták a csónakig magukat, de a kővel s trágár szavakkal hajigáló tömeg körülvette őket a fordulóig, s amikor az utolsó tengerész is beugrott a dereglyébe, elvágták a köteleket - a tengernagy érezte, hogy valaki letépte oldaláról a tarsolyt, melyben Johanna levele pihent.

Még nézte az alkonyatban lassan távolodó vitorlákat, az egyetlen menedéket, mely viszi élete jobbfelét. Állt az ablaknál, s nem is hallotta, hogy a folyosót lassan beszövi fegyveres lépések zaja. Még akkor is ott állt mozdulatlanul, amikor egy súlyos vaskéz rátette tenyerét az ajtózárra, minden kopogtatás nélkül belépett Károly ítélőmestere. Az ajtó nyitva maradt, s a királynő látta: fegyveres vitézek zárják el a folyosó kijáratát. A rémület torkába szökkent, a halál most oly közel jött hozzá, oly félelmesen valószerű volt, hogy mozdulni sem bírt. Karja, mely még fogta az ablak fáját, mozdulatlanul maradt a magasban. A szó, mely hozzá ért, bizonytalan messzeségekből hallatszott, s oly üresen kongott, mintha nem lenne értelme.

- Johanna, kegyes királyunk megelégelte álnokságaidat. Bűnös szándékodnak meglelte tanúságát. Míg leveled a francia királynak szólt, titkos írásoddal a pártütő, trónt leső Anjout hívtad, hogy gyengeségünkben bizakodva szerezze vissza trónodat. Így hát urunk látja, miként fizettél kegyes indulatáért, jóságáért, melyet megtetézett akkor, amikor királyi szabadságodban, egykori palotádban, szolgáid s hűséges asszonyaid közt meghagyott. Ítélhetne feletted, mint pártütő vazallusa felett, aki megszegte a korona iránti hűséget. De Károly királyunk megígérte, hogy nem ont vért, s ígérete köti, úgy érzi, akkor is, ha ezt kiközösített, skizmatikus személynek tette. Johanna, királyunk úgy ítélt, hogy eltávolít e helyről, mely túl fényes ahhoz, hogy továbbra is befogadja pártütő személyedet. Készülj. Egy óra múlva indulunk oda, ahová visznek börtönőreid. Annyit vihetsz magaddal, amennyit egy szekér megbír, s magaddal hozhatod két szolgálóasszonyodat. A kegyes király így ítélt, s te térden állva köszönheted neki királyi kegyelmét. Johanna... készülj!...

A vitorlákat még látta, amint lassan köddé válnak, elhagyják a látóhatár peremét, s a semmibe olvadnak. A szó, melyet hallott, új volt. Gyermekkora óta senki se merte Johannának szólítani, tegező szóval, melyen a bíró szól a vádlottakhoz, ha már megfosztották őket minden földi méltóságaiktól. Minden mondat értelmét elértette, de mintha megállt volna körülötte az élet, csendesen bólintott, majdnem hogy köszönte az egyszerű, nyers beszédet, amikor mondta:

- Hagyjanak kegyelmetek magamra egy órára!

Egyik öltöztetőasszonya bent volt a szobában, végighallgatta ítéletét. Bólintott feléje, az asszony zokogó szájjal nyitogatta ki a nagy ládákat, mintha most az lenne a perc legsúlyosabb gondja, miként csomagolják be majd a köntösöket. Johanna kiment az ajtón. A folyosó tele volt fegyveresekkel, akik zavartan követték mindaddig, míg egy tiszt el nem intette őket, s ő maga szegődött a királynő mellé. Johanna végigment a Castel Nuovón. Végigjárta az emeleteket. Mintha nyugtalan árnyék lett volna, megborzadtak tőle a palotaőrök. Végigment a szobákon, melyekben élt. A trónterem magasságából lekerült a kis lépcsőn a cellák sorához... válogatni kezdett emlékezetében, melyik lehetett az, amelyben őrizték Corradinót, amelyben egykor megszállt Róbert barát. Bement, mögötte az őrség. Odahajolt a falhoz, intett, valaki egy mécset hozott. Végigvizsgálta, vajon nem hagyott-e számára valaki halaványodó, százados gót írással utolsó üzenetet? A falon látta a szürkült tintafoltokat, a hatalmas asztallapot, mely nem változott azóta, hogy a cellát elhagyta a barát, a koponya sárgás üregében megkeményedett, fekete folt mutatta, hogy ez lehetett egykor Róbert tintatartója.

A kápolnába ment. Itt fájdalmasabb, szívet tépőbb volt a búcsú. Itt volt egykor anyjának ravatala. Itt térdelt le Rex Robertus katafalkja előtt, amikor Lajos és Károly bejöttek, s mondták, hogy Nápoly rendjei látni kívánják új királyasszonyukat. Felnézett a képre. Most egészen közel ment hozzá. Borbála arca szelíd s titokzatos volt, mint amilyennek még nem látta soha. Arra gondolt, talán ezért oly fájdalmas elmennie innen. Nem maradt meg senki mellette, csak e távoli, különös Borbála, akit oly csodálatos művészettel festett az ősz szakállú firenzei, hogy a sors minden forgandósága közben változtatja arcvonásait. Ha magával vihetné Szent Borbálát, aki annyiszor vigasztalta azzal, hogy minden bűnre lehet még bocsánatot találni - talán minden könnyebben menne... Nézte a képet, s látta önmagát, a kislányt, aki belopózik a kápolna sarkába, amikor az öreg Giotto épp porlasztja a kőfestéket.

Az őrség kint megzörrentette fegyverét. A kápolna volt az a hely, ahonnan nem hurcolhatták ki, ez volt egyetlen menedéke. Amikor felemelkedett a térdeplőről, megint mosoly ült arcán, így ment vissza szobájába fegyveresek között, s egy intéssel parancsolt zokogó asszonyainak. Néhány láda volt mindaz, amit magával vihet. Kevés aranyholmi, kis szelence drágakövekkel, egykori koronája, melyet a régi Clemens adott. Érezte: most vele van az egész Castel Nuovo s egész Nápoly is. Az alkonyatba beszűrődtek a nyugtalan fények, tudta, minden katona idetódult, elállják az utcákat, megszállják a kitérőket, de Nápoly átszivárog a résen, szétárad a fegyveresek közt, könnyel s hódolattal búcsúztatja a Domina Reginát. Kiktől búcsúzzék? A férfiaktól, akik lopva kémlelik cellájuk magányából, jönnek-e értük is fegyveresek? A pártütő familiárisoktól, akik talán szeretnék csillapítani háborgó lelküket? Talán maga Károly is arra gondol, hogy ő, Johanna állt a vajúdó Margit ágyafejénél, ápolta éjszakákon át toroklobos kislányát. Ő engedte el Pannoniába, s ő küldte utána asszonyát s gyermekeit. Talán Károly is eljönne, ha nem volna oly félelmes ez a csend, mely Johannából árad, könnytelensége, az összecsukódott, keskeny ajak, melyből nem hall panaszszót senki. A szó befelé zengett, ezer emlék ragyogásában, ismételte Petrarca vagy Boccaccio töredékes szavát. A hang befelé szólt, s a test olyan volt, mint kiégett olajú lámpa, mely egyre sápadtabban veti fényét, míg szelíden, halkan elpislan.

A poroszlók vártak besötétedésig, míg a nép nyugovóra tér, senki sem kérdi, ki ül abban a hintóban, mely elhagyja a Castel Nuovót. Senki se hallhatja szavát, ha feloldódnék némasága, mert a Domina Serenissima száját kötéssel látja el az új várnagy, hogy ne sikoltozhassék akkor se, ha fegyverbe akarná hívni a várost, mely szerette s megtagadta. Két kezét engedelmesen tartotta a fegyveres felé, hogy tegyen bilincset is rá, de a várnagy elfordította fejét, s Johanna látta a fáklyák fakó fényében, hogy az élemedett kapitány megtörli szemét. Így mentek le lopva, a hátsó lépcsőn, mintha egy bűnöst vinnének, akinek utolsó útját nem kísérheti harang szava. A titkos kiskapu csendesen nyílt ki, a kis lovascsapat körülvette a kocsit, melybe asszonyaira támaszkodva belépett Johanna.


A Castello del Muro, mintha baglyok, szellemek tanyája lenne, öreg, félelmes, elhagyatott. A várnagy reszkető kézzel bontja ki a királyi rendeletet, fogadja az őrséget, s riadt, szomorú tekintetével keresi az érkező nép közt az őrizetére bízott asszonykirályt. A köd már leesett a völgybe, de a bástyák, oromcsipkék közt még besütött a kései nap. A gémberedett utast kiemelik asszonyai a kényelmetlen kocsiból, az őrt álló leoldja kötését, s most felmegy Johanna a belső vár lépcsőjén, s fogadja a várnép néma, mozdulatlan hódolását, a tekintetet, mely mondja: itt szabad megadni számára a tiszteletet.

Oly fekete, elhagyatott minden, a dohszagú levegőjű szobák, a roskatag bútorok, melyekből árad a nyirok, a boltozatos várkápolna, melyen látszik, hogy csak férfiak látogatják, nincs hímzés az oltárterítőn, s a Madonna-kép előtt nem illatozik egy szál virág sem. A test lassan éledezik. A halálos zsibbadást már nem érzi karja, a száj szólni is tudna, most már nem szorítja le a szoros kendő. Cseréptálon ételt s korsó bort hoz be a várnagy reszketeg félszegséggel, unszolja halkan, bátortalan szóval, hogy oltsa éhségét s szomját a hosszú út után. A test felenged, de a lélek ólomsúlyú, mint madarak szárnya, őszi eső után. A kéz átveszi a poharat, iszik egy kortyot, letör egy darabka kenyeret, de a szem még alig éled fel az ájult kábultságból, még érzi az utak zökkenő horpadásait, a hangokat, ahogy lovakat váltanak, a pattogó ostor szavát, a kocogást az éjszakában, a kocsi mellett szaladó vértesek csatlósszavát. Eszmélni kezd. A szó visszanyeri értelmét, az emberek arcot kapnak körülötte, válaszolni is kell egy-egy halk, félbenmaradt mondattal, köszönni, ahogy illik, s hordozni magában a királyi méltóság utolsó szikráját. Május. Ilyenkor virágba borul a tenger melléke, de Muro kastélya körül barna, alacsony felhők húznak, eső veri az ablaktáblákat, melyeken keresztül nem hatol át a napsugár.

Asszonyai rendezkednek, lassú, bizonytalan szóval próbálják kiformálni e fogolyélet mindennapi keretét. Köntösei pompáznak az alacsony lócákon, tükrében láthatja magát, kirakják étkező szerszámait, a selyem asztalneműt. Apró tárgyak születnek újra, melyek örök idő óta ott álltak a sarokszobában, szemben a tenger végtelen világával. Keskeny, gótikus feszülete anyjától maradt, tőle való az imakönyv. Apja emlékét gyűrű őrzi s egy gyöngyös öv, mely örökségképp reá szállott. A tárgyak körülsimogatják, magukkal hozzák az otthon illatát. E kisvilág csendesen szépül, megbújik a bolthajtások mögött, asszonya letép a gazon növő virágokból néhányat, s a kis Madonna-kép alá helyezi.

Lassan élni kezd, s most erőt vesz magán, kimegy a nehéz levegőjű, dohos cellából, mintha végigjárná új királyságának összes tartományait. A folyosón szembejő a várkáplán, öreg, csendes katonapap, aki talán keveset tud Orbán és Kelemen harcáról, nem sokat hallhatott a skizmáról sem. Jó hallgatni a halk istenhozottot, mely csikorog szájában, hiszen nem szokta meg a kenetes szót, évtizedek óta nem láthatott mást, mint egy-egy átutazó klerikust, idetévedt vándort, vizitáló esperest. Most is egy kóbor diákot vendégel meg, aki előbukkan a folyosó homályából, meghajtja térdét, s üdvözlő, furcsa latin rigmusba kezd. Oly különös a kép, a sovány goliardus, oldaláról csüngő kalamárisával, vállán átvetett lanttal, amint bolognai szóval mondja a szót. Oly idegen, félszeg alakok, amilyenekkel ezelőtt sohasem találkozhatott. Az öreg, parasztos káplán, a vörös arcú várnagy, a lézengő diák, becsődült udvarosok. Nézik, mintha csodát látnának. Szemük végigsimogatja a királyi köntöst, melyen még nem fakulhatott meg a királyi liliom.

A várnagy halk, zavart hangon hívja az estebédhez, mentegetőzve mondja, hogy mindent előadott, amit szűk kamrájában s pincéjében talált. Johanna int, mindnyájan foglaljanak helyet körülötte, üljenek le asszonyai, a káplán adja az ételekre az áldást, a diák is kapjon tányért, a várnagy igya ki nyugodtan a hatalmas kupát. Mintha udvarában lenne, körös-körül grófjai, hercegei ülnének, s most királyi szakácsok pácolták volna a szálkás húst, s aranytálcán hozták volna elébe a parasztsajtokat. Szeme lassan élni kezd. Egy percre elreppen belőle a halálos fáradtság félhomálya, a diák elérti, zümmögni kezd előbb egy kegyes ritmust, majd kóborló garabonciások énekét. A gyertyák rossz szagúak, a fény álmosan esik szét, az asztaltól egy lépésre már nem lehet látni, kint esik az eső, s hallani a megerősített várőrséget, amint a bástyafalakra felvonul. Johanna megvárja az áldást, felemelkedik, s miként életében megszokta, fogadja azok hódolását, akikkel megosztotta asztalát.

Eleinte nem alszik. A takaró nyirkos, a lepedőt belepte a penész. Valamire emlékezik, tagjaiban érzi egy régi-régi éjszaka emlékét, amikor éppígy sírtak a falak a szélben, nedves s kietlen volt a bolthajtásos, semmibe vesző cella, de akkor nem volt egyedül... Összerezzen, miért jutott most, épp most eszébe az éjszaka a San Pietro di Maiella-i kolostorban, melyet mindig elhajszolna, de félelmes árnyképével felette kering. Miért nem a boldog, szerelmes éjszakákra emlékezik vissza, gyermeksírásra, víg vadászatokra, a fényes tornákra, hatalmas ünnepekre?... Miért fut vissza a gondolat az aversai éjre, melynek nyirkát érzi az ágy vásznaiban?

Így telik el az első nap, nem történik semmi. A várnagy pecsétes levelet őriz, melyben parancs áll, miként bánjon foglyával, új parancsot majd azok fognak hozni, akik felváltják a lovasokat. Senki sem tud semmit, maga a fogoly sem, aki nappal szabadon kószálhat a várbástyákon, bejárhatja az öreg kastélyt, üldögélhet a parányi kertben, szépítheti a kápolnát. Gondolhat arra, ami kedves volt valaha, s ha akar, bízhat benne, hogy innen is kiszabadul egyszer. A mosoly elvillan szája szélén, ha Franciaország felé fordul, s számolja a napokat, amikorra már Provence-ba érhet Lajos herceg tengernagya. Az időnek nincs értelme, az órák járását csak a nap mutatja, mely május vége felé teljes fényességében ragyog. Egy nap arra gondol, Ludovicusnak ír levelet, az öreg királynak, tőle kér kegyelmet s jó szót, kényszerítse ő Károlyt arra, hogy feloldja fogságát. Épp harminchét esztendeje, hogy gyűlölködnek egymással. Körülöttük kihaltak az országok, birodalmak változtak, királyokat temettek s újakat koronáztak, szentatyák távolba vesző során fárad el tekintete... Miért ne segíthetne rajta Ludovicus, amikor a keresztény királyok sorában legrégebben ő s Johanna uralkodik? De tollat nem vesz kézbe, a papír üresen marad... Minden végtelenül messze van s céltalan ebben az egyedüllétben, talán neki is majd úgy kell leélnie életét, mint Jakabnak, a maiorcai királynak, aki tíz esztendeig egy kalickában gubbasztott.

Az első napok így telnek. Elmosódik a többi is, egyformán, csendesen. Megszokja a káplán szavát, végighallgatja, miként exhortálja az őrség vasárnapos vitézeit. Kedvét leli a diák szavában, aki otthagyta az egyetemet, s most végigkoldulja Itália minden városát. Hallgatja rigmusait, kéri, olvasson verseket, a szavak elvezetik a messzeségbe, talán egészen más tájékokra, mint amelyekről a poéta mesél. A csend, mint pókháló lepi be. Még mindig nem ébredt egészen tudatára annak, hogy le van láncolva térben s időben, hisz szabadon mozoghat cellájában, a kertben, a kápolnában, de mégiscsak bebörtönözött fogoly. Nincs senki, akire várhatna, hívére, aki elmondhatná, mi történik Nápolyban? Ember még azóta nem tette be a lábát, csak az őrségből lovagol hetenként mindig egy vitéz Nápolyba, hogy magával vigye a várnagy levelét.

Már megszokta az éjszakákat is... olyan korán hajnalodik, kinyitott egy ablaktámlát, ezen keresztül hajnalban beszökik a napsugár. Ezen az éjszakán még nyugtalanabb, mint volt az előző napok alatt. Minduntalan felneszel. Titokzatos zörejeket hall, mintha sírnának a falak a szélben, emberek járnának körös-körül. De tudja, csak a szél fúj, s nem történik soha semmi sem. Most mégis felneszel... ez nem lehet csalódás... az alig pirkadó kora hajnalban messziről paták csattogását hallja... Az, aki sokat és sokféleképp járt hadban s vadászatban, megismeri a zörejekről, hogy nehéz vagy könnyű fegyveresek közelítenek-e, mennyien vannak, sietnek-e vagy csak poroszkál a csapat? Hallja lovasok érkezését, a zaj erősödik... A várbástyáról leszól egy hang, a választ nem értheti, csak egy idő múlva hallja, csikordul a kapu, s megtelt az udvar nyerítő lovakkal, melyek felverik az alvó népet, hajnali álmából. Valami történik, talán felmentésére jöttek, szabadulását hozzák a hírnökök. Clemens pápa győzött Urbanus felett... megszánták sorsát a föld fejedelmei, maga Ludovicus korholta hálátlanságáért Károlyt... talán mégis szárazföldön jönnek Nápolyig a franciák... új, diadalmas tribunus szállt Rómában a Capitolium magasságába, s ő kiáltja hangosan, hogy vissza kell ültetni a Castel Nuovo trónjára, aki ott harminchét évig uralkodott. Tele homállyal minden, erre a folyosóra még nem szökött be a hang, nem verte fel láb zaja sem, senki se jön hozzá, hogy mondja: asszonyom... szabad vagy, készülj... már reggel indulunk vissza, Nápoly felé... Senki. A toronyszoba csendjébe nem szűrődik be semmiféle zaj.

Vár, nem hívja asszonyait, hogy öltöztessék. Ő maga bújik köntösébe, a mécs világánál megnézi arcát, fésűjével végigszánt haján, fejére teszi a csipkekendőt, mely eltakarja az ősz szálakat... Most egyszerre különös hang üti meg fülét... először halkan, aztán egyre erősebben kezd kongani a várharang. Mintha élő nyelven beszélne, úgy jajgat, úgy sír a halálos csendben, ilyen volt a hangja annak is, amely a Castel Nuovóban szólalt meg, ha főbenjáró bűnöst vittek veszteni. Csak a harang szólal meg, s különös a némaság, mely e vékony, félelmes csilingelést körülveszi. Már kiáltani szeretne... feltépni az éjszakára lezárt ajtót, körmével beletépni, ordítani, hogy mondják meg végre a hírt... ne hagyják itt senyvedni egy percig sem hiába... jöjjenek már...

A folyosókon lépések konganak végig. Emberek jönnek, már ismeri a várkáplán nehézkes, csoszogó lépését, a várnagy sarkantyújának ütemét... de a többi idegen, csörömpölő vasláb zaja csak... A zár lehull az ajtóról. Reszketeg arccal állanak meg a fáklyavilágban azok, akik ajtaja elé érkeztek. A pap s az öreg kapitány kisírt szemét törölgeti, egy idegen, magas páncélos lép be, kezében fekete pecsétes levél. A harang szó félelmes a némaságban, mintha már mindent elmondana az égi nyelven, melyet nem bír szóba önteni a dadogó ajak.

- Készülj, Asszonyom, nehéz órádra... az ítélet megérkezett. - Az idegen páncélos felemeli az írást, s Johanna a fáklyák rőt fényében látja Károly kezeírását. Az ajtóban négy komor arcú, lesütött szemű bőrpáncélos áll, az egyiknek kezében összesodort hosszú selyemkötél.

A pap letérdel, az ajtó nyitva marad. Az agg káplán öreges nehéz lihegését hallják, az asszony szava csendesebb, halk, remegés a rémület szörnyűségeiben. A stóla halkan s szelíden átköti a bűnös kezét, s anatémával vert homlokáról levesz minden földi megpróbáltatást.


A két asszonyt elnyomta az álom, s most már csak egyedül a diák virraszt a halott felett. Kegyes kéz fekete köntösbe öltöztette, lezárta szemét, ne lássák tükrén: szörnyűséges volt halálküzdelme. A keze között ott fekszik a szép mívű gótikus francia ezüstkereszt.

Olyan néma az este, mintha egyszerre elcsendesedett volna az egész világ. Az öregek álmatlanul forgolódnak a szörnyű nap után, az őrt állók nem mernek egyedül maradni a bástyán, a négy idegen bőrpáncélos zsoldos üldögél a várpincében, a szél néha felhozza kurjantásukat.

Ezen az éjszakán csak a fekete tógás diák virraszt a kápolnában, a gyalulatlan ravatal mellett. Nem fél a halottól, szeme fürkészve nézi a márványarcot, mely most alabástrom-fehérségében csalódásig hasonlít azokhoz a faragott képekhez, melyek megőrizték Itáliában az aranykor sápadt emlékét.

Úgy érzi: ő marad egyedül csak élő Muro várában, a véletlenül bevetődött diák, aki minderről, amit látott, balladát szerezhetne, s végigkoldulhatná az egész tartományt. A vers megmozdul benne, mintha szavakat rakna egybe a mindent megszépítő képzelet. Mintha álom s ébrenlét küszöbén királyok hajolnának fölébe, kérnék, örökítse meg a sápadt, szomorú királyasszony sírjának feliratát. Küszködik a kísértéssel, még sohasem írt epitáfiumot, sohasem ült halott mellett, nem ismeri a bűnt, melyben e szomorú, szép királyasszony vétkesnek találtatott. "Hic jacet" - így kellene kezdődnie, így szól minden szarkofágon a sírirat. Itt fekszik, de vajon nyugalomban s békében teszi-e, miként elvárnák szelíd halottól, vagy vádol-e valakit, engesztelésnek veszi-e egy hosszú élet önvádjai után...? Vajon boldog volt-e vagy boldogtalan, hiszen a hideg kő elnyeli a fényt s az árnyékot, ki tudhatná, melyik borította be földi életét.

Mögötte felneszel az egyik siratóasszony. A diák halkan szól hozzá:

- Hogy hívták atyját, tudod-e?

- Károlynak...

A szó zsong benne, s különös fátumot láthat abban, hogy Károly volt atyja, s Károly keze vonása szentesítette ítéletét. A vers szelíd formái közt imbolyog, a mérték mintha vezetné kezét. Leoldja övéről viasztábláját, a vessző megreszket kezében, mintha megrettenne a feladat nagyságától, hogy ő parentálja el versezetben azt az asszonyt, akit egykor Petrarca Itália legszebb virágának nevezett. A goliardus ráhajlik a táblára, s a halotti gyertyák szomorú világánál karcolja a betűket, mint látta régi római koporsók fedelén:

Inclyta Partenopes jacet hic Regina Joanna
Prima, prius felix, mox miseranda nimis
Quam Carolo genitam, multavit Carolus alter,
Qua morte illa virum sustulit ante suum.

Halkan, lábujjhegyen odalép a ravatalhoz, s az alvó Johanna lába elé teszi egy kóbor diák királyi ajándékát.

 


 

UTÓSZÓ
A NÁPOLYI JOHANNÁHOZ

Huszonhét éves voltam, egy olasz teherhajó fedélzetéről szálltam ki Marseille-ben. Provence annyit jelentett számomra, amennyit kolozsvári történelemtanáromtól a "daltelt mezőkről" hallhattam, s amennyit Van Gogh arles-i képei megőriztek emlékezetemben. A vonatfülkében, őszi ragyogásban, együtt ültem egy szakállas, idős pappal. Ő volt, mint ahogyan "életem legszebb útikalandjában" megírtam: Karthágó érseke. Tucatnyi esztendőt töltött az Ördögszigeten, állomáshelyén Dreyfust is vigasztalta. A vonat lassított, az érsek kedvesen intett, amikor az egykori Arles-i Királyság székvárosában - néhány órára - kiszálltam. Elmondta, mit kell megnéznem Avignonban, ahová ő tartott, ami nincs talán benne az útikönyvekben. Marseille-be már életem első spanyol emlékeivel vetődtem; a kis Adria-gőzös, az "Ariosto", minden hat hétben meglátogatta Barcelonát és Valenciát, árut vitt s néhány, eléggé kényelmetlen kabinjában fél tucat vállalkozó kedvű utast.

Mindez - túl a napéjegyenlőségi viharokon, melyek erősen felrázták az Oroszlánöblöt - varázst s romantikát kevert: annál sűrűbb réteget formált bennem, minél több nap telt el azóta, hogy Budapestről, szabadságomra, útra keltem. Megbízásom is volt egy budapesti napilaptól, hogy Bolyongások a nagyvilágban címmel írjam meg úti élményeimet.

Marseille-ben egy ott dolgozó kedves magyar kollégámmal s barátommal megbeszéltük, hogy ő is, másodmagával, átrándul Avignonba vasárnap, ahová nekem már előző este kellett megérkeznem. Egy volt kolostor csúcsíves szobájában kaptam szállást. Az átalakított klastrom cellái kitűnően szolgálták az olcsóbb, nem túl komfortos hotel vendégeit. Nagyjából maradt minden a régiben, a refektóriumban reggelire terítettek.

Barátom megjött, s így vidáman vágtunk neki a városnézésnek. Nem kellett messzire menni, hogy Avignon főterén földbe gyökerezzék lábam. Hatalmas Piazza volt, ám középpontjában nem székesegyház emelkedett, hanem olyan középkori erődítmény, melyhez foghatóan épet, hatalmasat, szinte fenyegetőt még nem láttam. Ez volt a Pápák Vára, bevehetetlennek látszó erődítmény, melyet - kivételes helyzetére való tekintettel - nyilván soha, senki nem ostromolt; ezért is maradt ilyen tökéletes állapotban. Emlékezetem szerint a felvonóhídon lehetett bejutni belsejébe, s már az első terasznál láttam, hogyan nőtte körül a várat a város - szabályos négyszögben, urbánus fénnyel, múlt századbeli emeletes házakkal, szép üzletekkel. Mindezekre úgy nézett le a Château des Papes, mint örök világának múlandó kísérőire.

Kis csoportot várt még az idősödő sapkás palotaőr, aki ellátta a vezetést. Az ilyen tisztet francia földön általában elég unatkozva, egykedvűen szokták viselni. De ez az őr mestere volt a cicerone-művészetnek, emellett hamisítatlan provence-i szellem és vérbőség jellemezte. Nyilvánvalóan félreismert poétának s énekesnek érezte magát, mert amikor eljutottunk a magasabb várplatóhoz, keze látnokian mutatott a "daltelt mezőkre", s egy - nyilván saját műhelyéből eredő - provence-i nyelvű dalt énekelt. A produkció (hányszor ismételhette meg napjában?) nem váltott ki senkiből sem gúnyos mosolyt. Oly őszinte, lelkes, helyénvaló volt az avignoni várban, hogy szeretettel ölelte körül az őr kedves arcát, ősz haját, köpcös termetét tekintetünk. Hogyan is gondolhattam volna, hogy néhány esztendő múlva, véletlenül, Blasco Ibaneznek, a húszas-harmincas években annyit olvasott spanyol regényírónak A tenger pápája című könyve kerül kezembe. E keretes játékban - melynek magvában az utolsó nagy ellenpápának, a spanyol Benedeknek, világi nevén Pedro de Lunának története rejlett - megelevenedett ugyanez a provence-i őr, s Ibanez valóban költői hévvel örökítette meg alakját, ugyanolyan produkcióban, mint amelynek mi is tanúi lehettünk.

Egy hatalmas terembe léptünk, melynek gótikus szépsége szinte érintetlen maradt. Újból meglendült az őr keze. "Itt, ebben a teremben zajlott le a középkor egyik legnagyobb jelenete. Hölgyeim s uraim, képzeljék el: itt ült őszentsége, a pápa... bíborosaitól körülvéve, legalább hármukból szintén pápa lett. Itt volt egy szék s egy imazsámoly. Itt állt vádlói előtt a gyönyörű s szerencsétlen nápolyi királynő, Johanna, Provence grófnője, hogy védekezzék a »gonosz magyar király« követei ellen, akik uruk nevében azzal vádolták ezt a szép s ártatlan asszonyt, hogy segített meggyilkolni urát, a magyar király testvérét. A pápa szava döntött. »La Reine Jeanne« megigazultan került ki az ítéletből, s Kelemen pápa minden bíborosával együtt megadta Johannának a felmentést... A védőbeszédet maga a királynő mondta el, anélkül hogy olvasta volna, ékes latin nyelven, mely közel két órán keresztül tartott. Álljunk meg, s áldozzunk egy percet a szép Reine Jeanne emlékének..."

Azelőtt is, azóta is megszoktuk, hogy a műemlékek közt vezető őrök - ott, ahol lehet - halmozzák a romantikát, gyengébb idegzetű s a történelmet töviről hegyire aligha ismerő látogatóikat inkább ilyen történetekkel, anekdotákkal traktálják, mint a csúcsíves szerkezetek elemzésével vagy a freskók ikonográfiájával. Mégis, amikor már fent voltunk a bástyán, s néztük a szuroköntő réseket, melyeket a középkori francia hadinyelv "máchicoulis"-nak mondott (a velünk jött bájos, ifjú marseille-i hölgy soha nem hallotta még ezt a szót, ezért elneveztük kis Máchicoulis-nak), egyszerre megálltunk. Valóban - itt annak a Nápolyi Johannának történetét hallottuk-e az őrtől, akit mi odahaza mint férjgyilkos, elfajzott nápolyi boszorkányt ismerhettünk meg történelemórákon, nem is beszélve a Toldi szerelméről? Hogyan lehet, hogy itt, Avignonban, az egykori pápai udvar dicsfényében ragyoghat, holott mi úgy tudtuk, hogy csak méltó büntetését szenvedte el, amikor unokaöccsének, a nápolyi Károlynak szikáriusai nyaka köré tekerték - jó negyedszázad múlva - a kötelet.

A látottakból újságcikk lett, de ebben épp hogy megpendítettem a kétségemet Johannának a magyar történelemben gondosan beaktázott bűnössége tekintetében. Az írás meg is jelent, s el is merült a végtelen számú útleírások óceánjában. De bennem, hazatérve, valahogyan gyökeret vert a téma. Legalábbis annyira, hogy megpróbáltam valamennyire kitisztázni a matériát. Szerencsémre néhány jó könyv került kezembe: egy nagy, unalmas, de oknyomozó monográfia a nápolyi Anjoukról, francia források, a Villani testvérek egykorú firenzei krónikái, végül a nagy provencal költőnek, Frédéric Mistralnak Nápolyi Johannáról írt francia s provence-i nyelven fogant Johanna drámája.

A franciák - az avignoni őrhöz hasonlóan - szinte egyértelműen kardot rántottak Johanna ártatlansága mellett. Nagy Lajos király vádját elvetemültnek tartották, mely azt a célt szolgálta, hogy a "magyar koronához csatolja Nápoly Királyságát". Meg is történt volna ez, ha nem küldi haza a magyar uralkodót a Grande Peur, az 1348-as pestis szörnyű esztendeje.

Az itáliaiak véleménye megoszlott. A nápolyiak inkább Johanna-pártiak voltak, Boccaccio elítélte, bár inkább enyhébben, Johannát. Leghevesebb váddal a Villaniak illették a nápolyi királyasszonyt. Ám a Villani családnak belső kapcsolatát Nagy Lajossal sikerült megtalálni. Mintha egy XIV. századbeli propagandagépezet fogaskerekeinek jöttünk volna nyomára...

Körülbelül így végződött első, felületes kutatásom, mert hiszen többet nem tehettem ezzel a matériával: elkerült oda, ahová illett - temetett témák sorába.

Az avignoni látogatás után kereken egy évtizeddel adtam be a kiadóhoz az Esőisten siratja Mexikót kéziratát. Könyvvé válása jó hosszú esztendőt vett igénybe, s úgy éreztem, nem rostokolhatok merő várakozásban: hogyan fogadja a "világ" első történelmi regényemet. A kiadó - szegény, kedves Sárközi György, mert ő volt az Athenaeum főrektora - azt kérdezte, hogy Cortés története után nem birkózom-e meg Pizarróval is? A leghevesebben elutasítottam. Bizonyos, mondtam, hogy ha "Perut" dolgozom fel Mexikó után, ez csak gyengébb lehet, hiányzik az eredeti lelkesedés, az a "prekolumbiánus" lendület, mely az Esőisten-ben valóban egzotikus tájra sodort. Emellett Pizarro alakja sem nem érdekelt, sem nem vonzott. Az öreg, írástudatlan, szívós, nagyszerű emberanyagból formált "Haudegen" zsoldos kapitány soha nem tudta lebilincselni képzeletem. S az inka birodalom kultúrája s annak ellentmondásai csak később kezdtek vonzani. Nem, nem választok újabb prekolumbián témát. Visszanyúlok a régi tervekhez. Itt élt, mozgott a bizánci kör mellett az itáliai késő középkori világ kellős közepén - megítélés szerint - egy "gyilkos" vagy "sorsüldözött" szépasszony, akinek modern profilját megőrizte a nápolyi templom freskótöredéke. Legyen-e új témánk Johanna? A kör izgalmas: Nápolyban még merev késő gótika ad a Középkor Őszének formát. Szinte néhány mérföldnyire az Egyházi Állam birtokaitól - Firenze már modern értelemben vett csodálatos városállam, a művészet és humanizmus urbánus központja. Az ellentét csábító, hát még a benne mozgó figurák? Petrarca, Boccaccio, Giotto, csak hogy a legismertebbekről szóljak - mind odatartoztak a valóságban is a nápolyi Anjou körhöz. Nem kellett semmit sem kitalálni, nem kellett képzeletem szülte alakokkal kiegészíteni az embertájat. Egyre dúsabban, teljesebben jöttek elő a figurák, mihelyt - tízévi érés után - újból elővettem ugyanazokat a könyveket, amelyekből először merítettem kétségemet Johanna valódi jellemét illetően.

Maradt a kérdőjel: célszerű-e vállalni egy ilyen régi határper újrafelvételét, melyben Arany János is letette a garast? S olyan időben, amikor Johanna bűnösségét a Szekfű-Hómanban papírra vető szerző - mindenható kultuszminiszter volt?

Amikor 1939 májusában megjelent az Esőisten első kiadása, már javában dolgoztam a Nápolyi Johanná-n. Aznap is, amikor - vasárnap volt - lementem Budán az Európa kávéházba (akkor Regent háznak hívták az épületet), s meghallottam, hogy kitört a második világháború. Ebben az évben, kétség s remény között hánykolódva, írtam meg jórészt a könyvet, telve belső fenntartásokkal, nosztalgiával, mintegy menekülésszerűen a napról napra sivárabb, vigasztalanabb holnap elől. A háború sodra meggyorsította az olvasókedv pulzálását, s valamilyen irodalmi konjunktúra kezdett lengedezni. Még ugyan elég messze volt az elsötétítések korszaka, de már nagyon sokan - ha lehetett - otthonukba húzódtak. Kiadómnak véleménye szerint ilyen időkben "szeretik a történelmi regényt".

Egy historikus regény felépítése - úgy mondhatnám - inkább induktív. A történelem megadja a figurákat, a dokumentumok száraz nyelvét kell feloldani. A mese építése közben alakulnak ki a könyvekben felvázolt, régmúlt alakok emberi valóságukban, úgy, ahogyan húsból és vérből formálta őket sorsuk, s nem egészen úgy, ahogy rendszerint ágálni szoktak eposzban, színpadon, regényes rajzban. A mellékszereplők, a kor szellemi arculatának megrajzolói is lassanként előlépnek. Itt már az író mérséklete vagy mohósága a döntő: kit, mennyit, hogyan "vesz be", mindenkit szerepeltet-e a közismert személyiségek közül, akár szükség van rájuk, akár nem. Szegény Sárközi Györgynek mellesleg az volt a véleménye, hogy a Nápolyi Johanná-ban is "egyet-kettőt azért el lehetett volna hagyni". Lehet, hogy Petrarcára gondolt, de őt Johanna nagyapja kente költőkirállyá, vagy Boccaccióra - de ez a különös szellem s avantgárdé jelenség mégiscsak kapcsolatban állt Johanna nagynénjével, s a királynő későbbi sorsában is szerepelt, így hát nem tudtam lemondani sem róluk, sem Sienai Szent Katalinról, akivel egy korábbi időben foglalkoztam. Hogy ki volt, vagy kik voltak azok a figurák, akik kiestek a rostán, ma már nem tudnám megmondani. Bizonyos, hogy az Anjou-világ nápolyi udvara különösen gazdag lehetett olyan szereplőkben, akik morális síkon nem ütöttek meg semmiféle mértéket, de mint regény mellékhősök ízes históriákat kínáltak.

Maradt a társadalmi-történelmi háttér problémája. Hogyan nőnek ki a kora reneszánsz városdemokráciák Közép-Itáliában, s milyen belső és külső törvényszerűségek határozzák meg a Dél struktúráját - jórészt mind a mai napig. Az a feudalizmus, mely az Anjou-kort jellemezte, nagyon sok hasonlóságot mutatott Nápolyban s Magyarországon, hiszen ugyanaz a család uralkodott mindkét királyságban. A hűbériség francia válfaját honosították meg, mely a Szentföldtől, az Outremertől egészen Angliáig s Aragóniáig hódított. Egy adott pillanatban mintha az egész kontinens franciává változott volna, az avignoni pápák mind franciák voltak, s a német-római császári trónt is egy Luxemburg foglalta el, akinek anyanyelve a francia volt. Így ahhoz, hogy a nápolyi közállapotokról képet alkossak, elég volt, ha összevetettem őket a korukbeli magyar viszonyokkal. A különbség csak az lehetett, hogy a székváros, Nápoly, az akkori Európa egyik legnépesebb metropolisa volt. Ilyen urbánus góc nem létezett a magyar világban, ahol a források szerint a legtöbb lakója Pécsnek volt, de ez sem közelíthette meg a görög eredetű ősi Parthenopét. Nápoly, a maga hatalmas népi tömegeivel, szenvedélyes utcaemberével, a hagyományokban gyökerező örök, városi nyugtalansággal - hatalmas orkeszter volt, mely nem mindig engedelmeskedett a királyi vár vagy palota egymást váltó urainak.

Nápolyi Johanna ebben a palotában született, s elhurcolásáig jórészt itt pergett le egész, viszonylag hosszú élete. A palotát itt jelképes értelemben írjuk le, mert a nápolyi királyok hol a város szívében fekvő Castel Nuovóban, hol a tengerre kiugró Castel dell'Ovóban, hol valamelyik vidéki kastélyukban tartottak udvart. Erről a nápolyi udvarról, annak vásottságáról, morális alantasságáról épp eleget írtak - ez a mi hagyománykincsünkben is közhellyé vált. A különös csak az, hogy a késő középkori, reneszánsz, barokk és rokokó udvarok jó részét ugyanilyen vádakkal illetik a kortársak, s Boccaccio, Brantôme vagy Saint-Simon ez irányú kritikái lényegében fedik egymást. Nápolyról, a főrangúak világáról többet tudunk, mert több volt az írástudó, aki bejuthatott a várkastélyok feudális világába, vagy közvetlenül, első kézből vehette át botránykrónikájához a matériát. Valószínűleg a korabeli udvari élet nagyon is hasonló jellegzetességeket mutatott fel - beszéljünk akár Angliáról, akár Franciaországról, akár Nápolyról. Mindenütt megkíséreltek palotaforradalmakat, szerelmi viszonyok szövődtek udvari vagy dinasztikus síkon, egy-egy jelentős ellenség kiküszöbölésére aligha kínálkozott más, alkalmasabb eszköz, mint az orgyilkos tőre, a hurok vagy a méreg.

Ha előlépnek a "dramatis personae" történetünkben, különös figurákat kelt életre a reflektor. Nem kétséges, hogy maga Johanna szellemével, műveltségével, asszonyi varázsával s uralkodói képességeivel messze kimagaslott a kor uralkodói közül. A nőuralmat a feudális világban nem szívesen tűrték az országnagyok. A szentföldi országok példája mutatja, hogy a saját jogcímén uralkodó leánynak azonnal férjet kellett választania, s még ki sem hűlt az özvegy ágya, amikor a bárók tanácsa már kijelölte a férjutódot. Nyilvánvalóan ez volt a helyzet Johanna és Endre esetében is. De itt a hatalmi egyensúly eltolódását a fiatal királynő javára nyilván az okozta, hogy férje idegen volt attól a földtől, melyben uralkodnia kellett volna, s emellett fejedelmi kvalitásai sem ütötték meg az ebben a korban megkívánt mértéket.

Amennyire Nagy Lajos a Középkor Őszének széles perspektívájú politikusa, diplomatája, hadvezére is volt, akinek országlása a magyar nagyhatalmi törekvéseknek talán a csúcspontját jelentette - úgy öccsének, Endrének emberi és uralkodói vonásai - a rendelkezésünkre állott források mérlegén mérve - jelentéktelen egyéniségre mutatnak. Az az érzésünk, hogy jó szándékú, de gyenge princ lehetett, aki szűk, zárt körben élt, a humaniórák iránt nem mutatott érdeklődést, alighanem lovagi szenvedélyeinek adózott. Nem az író kreálta Róbert barát alakját - ezt a figurát elég sok forrásból próbáltuk élővé varázsolni. Nyilvánvalóan hatalmas egyéniség lehetett, sajnos, kevés életrajzi adat állt rendelkezésre, azt sem lehet tudni, milyen nemzet fia volt. Ám kétségtelen, hogy fanatikusan gyűlölte a nápolyi udvari világot, s a remeték, aszkéták tisztító heve égett benne. Így önmagától adódik a tragikus összeütközés Róbert barát tiszta, de könyörtelen koncepciói s a nápolyi politika hajlékony, gyakran amorális szándékai, vonalvezetése között. Johannának Nápolyon kívül még egy címzetes s egy valódi országa volt. A "jeruzsálemi" királyi titulus egy elmúlt század emlékvilágát őrizte címerében. De a provence-i grófság valóságos hatalomnak számított Európa egyik legősibb kultúrföldjén. Jelentőségét megsokszorozta, hogy Avignon városa és vára is Provence grófságához tartozott, s csupán Johannának történetünkben leírt ajándékozásával került a Szentszék birtokába - egészen a nagy francia forradalomig idegen test volt Franciaország szívében.

Az Anjou nagy-család, a durazzóiak s tarentóiak néha gyilkos unokatestvéri vetélkedései, a különböző dinasztikus szerepeket játszó, cselszövényekben ötletes asszonyok: ez az udvari háttér, melynek előterében, színpadán mozognak a középkori dráma figurái. Az írót - visszaemlékezve - vonzotta a téma: valódi, részben felderítetlen tragédiák zártak le egy-egy korszakot. A történet egy európai nagyvárosban zajlott le, a Trecento szívében. S ez a század - a könyv írásakor úgy éreztük - eléggé elhanyagolt területe volt nemcsak a regényeknek, de a monografikus vagy biografikus irodalomnak is. Az érdeklődés jórészt inkább Firenze s a többi olasz kultúrcentrum felé fordult. Nápolyban mindig csak átutazó maradt Giotto, Petrarca, Boccaccio.

Bennünket e távoli olasz história magyar vonatkozásai vonzottak. Soha nem vállalkoztunk volna arra, hogy Nagy Lajos alakját magyar síkon dolgozzuk fel. Részben, mert alakja mindmáig enigmatikus, kevés forrás ad egyéniségéről tiszta képet, részben már mások megkísérelték alakját regénybe önteni. De feltámasztani a kérdést s vitatni az eddigi megoldásokat - olasz oldalról: ebben láthattam feladatom érdekességét. S talán azt az egyetlen "pluszt" is, hogy eléggé ismertem az itáliai világot, tudtam válogatni hagyománykincse, krónikái között.

A feladat nem volt veszélytelen, mint említettem. A magyar historikus hagyományban, közvéleményben gyökeret vert Johanna bűnösségének teljessége. Úgy tudom, énelőttem nem volt senki, aki vitatni próbálta volna akár felbujtói, akár bűnrészesi minőségét. Egy hatszáz esztendeje lezárt per újrafelvételét kellett megkísérelnem, gyenge eszközökkel. Mert én, az író sem voltam, nem is vagyok meggyőződve Johanna teljes ártatlanságáról, s így nem adok vakon hitelt a nagy perében melléje állt olaszoknak, franciáknak. De "jogászi" szemmel nézve: a vád tántorog. Az összeesküdött uraknak semmi szükségük sem volt arra, hogy beavassák tervükbe Johannát, aki akkor élte első terhességének utolsó heteit. Ebben az állapotban kevéssé hihető, hogy egy asszonyt bevonnak a férjgyilkosságba. Emellett Johanna egész uralkodói múltja - az évtizedek, melyek alatt mindig ő maga s nem változó férjei uralkodtak a Nápolyi Királyságban, azt mutatta: inkább gyenge volt, engedékeny, mint véres kezű vagy középkori zsarnok. Olvastunk apró gesztusairól, a kegyelemről, melyet elég bőségesen osztogatott. Mindez - karakterét elemezve - nem teszi valószínűvé, hogy egészen fiatal asszony korában, anyaságának küszöbén kövesse el azt a szörnyű bűnt, mely ellen vallási meggyőződésének is a legélesebben tiltakoznia kellett.

Másrészt azonban - a politikai gyilkosság ebben a fejedelmi körben, főúri társadalomban egyáltalán nem volt szokatlan, s nagyon gyakran mint egyetlen lehető megoldás kínálkozott. A hírek szerint már elindult a pápai legátus hajója, hogy - a magyar udvar kívánsága szerint - egyenjogúsítsa Endrét, felszabadítsa őt a "királynő-férje" státusából, s Endrét is szuverénné tegye. Hogy pedig mi következett volna be ebben az esetben, ha a hatalomeltolódás éppen a királynő anyaságának kezdetén történik meg, a példák alapján akkor is elképzelhető, ha Róbert barát befolyására, szinte emberfeletti akaratára és gyűlöletére nem is gondolunk. Ilyen körülmények között azok a főrangúak, akik féltették a Nápolyi Királyságot s elsősorban saját pozícióikat a kifejezetten "magyar" uralomtól: megtalálták egymás kezét. Hogy minderről tudott-e vagy sem Nápolyi Johanna - ez mindvégig az ő titka maradt. Soha egyetlen olyan nyilatkozata, olyan tette nem volt, melyben bár csak a legkisebb mértékben is elismerte volna bűnösségét vagy cinkosi mivoltát.

Amikor könyvem írtam - tehát az 1939-40-68 esztendőkben - a magyar szellemi élet legjobbjai egyre sűrűbben vállalkoztak a nemzeti lét önkritikájára, a hagyományok kemény (vagy óvatos) megbírálására, felszámolására. Talán ilyen módon érthető, hogy nem találtam szemben magam tiltakozó vagy felháborodott közvéleménnyel, mely az Endre-Johanna per megmásíthatatlan magyar verdictjére utal. Nyilvánvalóan nem a mi könyvünk volt az első, amely próbált szembenézni valamilyen történelmi tényként ismert eseménnyel, s új megoldási lehetőségek közt kutatott. Úgy emlékezem, nem kaptam semmiféle komolyabb támadást arról az oldalról, ahonnan várnom kellett: a hivatásos történészek részéről. Az elég nagyszámú kritika inkább a részletekkel foglalkozott, de nem vitatták a szerzőnek azt a jogát, hogy megközelíthet egy "kényes" problémát. Úgy tudom, senki sem vetette szememre a nemzeti história megrontását. Persze, azóta is, mindmáig Johanna maradt Endre gyilkosa a történelmi tankönyvekben.

A Nápolyi Johanna a háború végéig - emlékezetem szerint - három kiadást ért meg. Különös módon ez volt az a könyv, mely akkori történelmi regényeim közül a közérdeklődés szempontjából előtérbe jutott s megelőzte az Esőisten-t s A Bíborbanszületett-et is. Ennek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy a nemzeti témák iránt fogékonyabb akkori olvasóközönség több ismert anyaggal, hazai vonatkozásokkal találkozott, mint az említett másik két könyv esetében. Emellett a történet romantikája, a nő-protagonista alakja is hozzájárult ahhoz, hogy Johanna odakerüljön a könyvespolcokra, melyek közül annyit nemsokára leszaggatott a vihar.

Örök problémám: mennyire felelős - alkotástechnikailag - a szerző azért a műért, melyet több mint három évtizeddel ezelőtt alkotott? A történelmi kutatásban bizonyosan járatlanabb voltam, a társadalmi összefüggések mai szemlélete ismeretlen volt előttem. Úgy éreztem, merész irodalmi tettet hajtok végre, amikor a nemzeti önkritikát történelmi alapra fektetem, e múltunk egy hagyományosan dicső korszakát próbálom kritikailag elemezni. Amikor a Nápolyi Johanna oly sok év után újból kezembe került, mert hiszen elő kellett készítenem - több mint negyedszázados tetszhalála után - új kiadását, igyekeztem objektíven, bírálva olvasni, már amennyire ez saját művel szemben lehetséges. Nyilvánvaló, hogy ha ma egyáltalán belefognék ebbe a témába, másként írnám meg, vagy legalábbis sok minden részletet másként. Másféle társadalomrajz születnék, sok alak eltűnnék belőle, tömörebb lenne, keserűbb. De nem lenne az a Nápolyi Johanna, mint amit írtam, írói pályámnak első szakaszában. A mű kétségtelenül romantikus néhol, nem ment érzelmességtől. Különösen ott, ahol magyar motívumok kínálkoznak. Akik a kedves olvasók közül emlékeznek ezekre az 1939-40-68 hónapokra, melyeket a szörnyűségeket sejtve töltöttünk, megtalálják ezeknek az időknek is szorongó visszhangját. Talán nem is kell mondanom, hogy az új kiadáshoz legfeljebb a lapsusokat javítottam ki, s korrigáltam néhány szórendet, de valójában nem nyúltam hozzá a könyvhöz: úgy maradt, ahogyan papírra vetettem azokban a hónapokban, amikor már hallanunk kellett az Apokalipszis lovainak távoli zaját.

Ismét napvilágot lát, új köntösben, a Trecento különös figurája, aki Parthenope színeit s varázsát hordta, s mi mégis sötét bűnökről beszélünk, ha kiejtjük Nápolyi Johanna nevét. Alig hihető, hogy akad majd olyan kutatás, mely objektív forrásfeldolgozásaival többet, biztosabbat tudna mondani a királyasszony hat évszázados peréről, mint amit mi próbáltunk, írói ifjúságunk régi esztendejében.

Passuth László




Hátra Kezdőlap