NAGY KÉPES VILÁGTÖRTÉNET
VI. KÖTET: A KÖZÉPKORI INTÉZMÉNYEK BOMLÁSA ÉS A RENAISSANCE
IV. RÉSZ. A RENAISSANCE KEZDETEI
XXIII. Az antik hatása a művészetre           XXV. A fölfedezések kezdete. Columbus

XXIV. FEJEZET.
A classikus műveltség hatása az egyházra és a politikára. A pápaság elvilágiasodása (IV. Sixtus. VI. Sándor). Olaszország az idegen hódítások czélja.

A classikus tudomány megújításán nagyban fáradoztak az egyházi férfiak, ezek között a szerzetesek, a kik életöket eddig is a tudománynak és a tanításnak szentelték, a könyveket másolták s nem egy szerzetes házban megőrizték és olvasták a latin remekírók műveit. Hogy pedig a görög nyelv ismerete sem tartozott a ritkaságok közé, ezt bizonyítja a szent-irás magyarázata, újabb és javított szövege. Mindez azonban megmaradt a zárda falai között, annál is inkább, mert a classikus tudomány újjászületését meg kellett előznie a közműveltség újjászületésének.

Az elsők egyike, ki az új tudomány terjesztésén hathatósan közreműködött, volt Tommaso (1399–1455), Medici Cosimo könyvtárnoka, később bolognai érsek, a kit tudományszeretetéért és tiszta életéért IV. Eugén a bibornoki kalappal jutalmazott meg; ennek halála után pedig a bibornokok 1448-ban pápává választottak. Mikor Tommaso V. Miklós néven a pápai széket elfoglalta, a humanisták örömrivalgással üdvözölték őt, uralkodásához nagy reményeket fűztek. Nem is csalódtak benne. Míg egyrészt arra törekedett, hogy a baseli zsinat túlkapásainak gátat vessen, az uniót a görögökkel megvalósítsa, Konstantinápolyt pedig a török ellen megvédelmezze; másrészt maga köré gyüjtötte a tudósokat, ezekkel a görög egyházatyák műveit latin nyelvre lefordíttatta, a görög remekirókat lemásoltatta, összegyűjtötte a legritkább kodexeket és ezzel a vatikáni könyvtár alapját vetette meg. Elősegítette az egyházi művészetet is, vagy negyven templomot épített vagy újjáalakított s míg Rómát kül- és belellenségek ellenében várakkal megerősítette, alattvalóinak mégis oly szabadságot biztosított, mely nevét tiszteltté tette és a köztársasági törekvéseket a pápai államban megszüntette.

Utóda, III. Calixtus (1455–1458) is ezen a nyomon haladt, a vatikáni könyvtárt is szaporította; de ezen érdemeit méltatlan rokonai kegyelése által annyira elhomályosította, hogy halála után a bibornokok a választási capitulatióban mindannyian megesküdtek arra, hogy a pápa csak a bibornokok testületének megegyezésével nevezhet ki bibornokokat és más egyházfejedelmeket, továbbá azoknak az egyház kormányába, a béke és háború nagy kérdéseibe is befolyást engedjen. E capitulatió alapján választották meg azután II. Piust pápává (1458–1464), a ki mint pápai követ oly hatalmasan működött Németországban az új tudomány érdekében. S ha pápa-korában szakított is korábbi nézeteivel és ezzel ellentétben a pápai hatalom kiterjesztése érdekében sokat tett is, azért a renaissance tudományt nem tagadta meg, sőt ő volt az, ki még a régi emlékeket is védelmébe fogadta.

A velenczei származású II. Pál pápa (1464–1471.) a renaissanceból már csak a fényt, a pompát vette át. Megsemmisítette a választási capitulatiót és most már senkitől és semmitől nem akadályozva, három rokonát emelte a bibornoki méltóságra, a mit neki soha meg nem bocsátottak, fény és pompaszeretetét sem, noha a szegény néppel igen sok jót tett.

Talán éppen az ily uralomtól való félelem vezette a bibornokok testületét arra, hogy Pál pápa halála után Rovere Ferenczet válaszszák pápává, a ki mint ferenczrendi szerzetes, a theologia és a bölcsészet tanára, 1464 óta pedig a rend generálisa volt, a ki mint bibornok is ragaszkodott a rend egyszerű életmódjához. Mikor azonban Rovere IV. Sixtus néven a pápai trónt elfoglalta (1471–1484), elődét minden rosszban fölülmulta. Udvarának fénye túlszárnyalta a milanói, nápolyi és firenzei udvarokat, a melyekkel abban is megegyezett, hogy a pápaság minden egyházi hatalmát családja emelésére fordította. Testvérének és nővérének fiait bibornoki méltóságra emelte, gazdagsággal elhalmozta, és ezek nemcsak a pápaság vagyonát pazarolták el, hanem még azt a kincset is, melyet a pápa egész Európától keresztes hadjáratok ürügye alatt beszedett. Soha eddig nepotismus ily határtalan és ennyire gyülölt nem volt. Míg a pápa öcscsei hallatlan fényűzés és bámulatos pazarlással pocsékolták el a pápai állam jövedelmeit, a keresztyén Európa adóját, az alatt a pápa Firenze s a Mediciek ellen folytatott küzdelmében – mint láttuk – oly útra tévedt, a melyen nevét örökre megbélyegezte. A politikai téren tett intézkedéseiről, valamint rokonainak kegyeléséről egy más helyen már megemlékeztünk; itt azonban meg kell jegyeznünk azt, hogy IV. Sixtus nyitotta meg a nagyközönség előtt a vatikáni könyvtárt, mi által nagyban elősegítette az új tudomány nagyobb elterjedését és hogy ő építtette a nevéről nevezett kápolnát, a melyet Michelangelo és az előtte élt művészek festményei oly becsessé tettek.

Az új tudomány szelleme azonban nem volt keresztyén, s mikor elterjedt, sebet ütött a keresztyén felfogáson. Ez különösen kitünt akkor, mikor az új tudomány szelleme erőt vett az egyház fején is. Ezt kezdetben ugyan kevesen vették észre, mert, mint minden új eszme, úgy a renaissance is varázsa által hatott és az emberekben is sokkal nagyobb volt az odaadás, erősebb a szépérzék, nagyobb az igazság szeretete, semhogy ennek, mint minden új eszmének túlzása, fattyú hajtása erőre tudott volna emelkedni. Hogy azonban ennek pápaellenes eredményei már kezdetben mutatkoztak, ezt bizonyítja a bibornokok által előterjesztett választási capitulatio, a mi, ha nem tudnók is, durva visszaéléseket föltételez, még inkább a nepotismus, a mely már IV. Sixtus pápán oly nagy mértékben uralkodott, hogy megsemmisítette a pápaság nimbusát is. És vajon nem ennek kell-e betudnunk még azt is, hogy a bibornokok még ezeken sem okultak? Ha az egyház a pápaság érdekeit veszi tekintetbe, pedig mást nem is lett volna szabad tekintetbe venni, IV. Sixtus pápa után megválaszthatják Cibo Jánost? Hiába újították meg a választási capitulatiót és terjesztették ki a nepotismusra is, ez már maga beteges állapotot jelent, még inkább az, hogy olyan férfiút választottak meg pápává, kit multja erre érdemtelenné tett.

VIII. Incze pápa (1484–1492), ki a genovai Cibo családból származott, nemcsak annak köszönhette megválasztatását, hogy a választási capitulatióra megesküdött; hanem annak is, hogy a választókat pénzzel és hivatallal, méltóság igérete által magának megszerezte, a mi méltó megbotránkozást okozott. Mielőtt még papi pályára lépett volna, feleségétől és szeretőjétől két fia és több leánya született. Mindez ugyan még nem ellenkezik a keresztyén tannal, mert bűnét kiengesztelte és felesége halála után pappá lett és II. Pál pápa Savona püspökévé, IV. Sixtus pedig bibornokká nevezte ki; de az már ugyancsak ellenkezik vele, hogy pápává választása után fiait pápai herczegekké nevezte ki.


VIII. Incze pápa síremléke a Szent-Péter templomban.
Bronz. Antonio Pollajuolo (1433–1498) műve.

Az erkölcsök már annyira megromlottak, hogy ha Rómában megbotránkoztak is Incze megválasztásán, de napirendre is tértek fölötte, mert már megfeledkeztek a pápaság isteni eredetéről vagy azt hinni sem akarták, a mit különben több pápa megtévedése igazolni látszott. Incze pápa tehát a közvéleménytől nem is zavarva, uralma kezdetén a két viszálykodó hatalmas család közül a Colonnához csatlakozott, de részére nyerte az Orsini családot is, majd Nápolylyal is békére lépett. Ezzel megszüntette a polgárharczot, miért a hálás római nép őt «a haza atyja» tisztelt nevével ruházta fel. E béke azonban nem tartott soká, Ferdinánd nápolyi király a pápa ellen fordul, mire a pápa szövetkezik Medici Lorenzóval és ugyanekkor a pápa Ferencz fia feleségül veszi Lorenzo Maddalena leányát; továbbá a pápa Lorenzo 13 éves Giovanni fiát bibornokká nevezi ki. Ezzel megmentette a pápai államot a külső támadás ellenében; az által pedig, hogy Dzsem herczeget, Bajazid szultán öcscsét és vetélytársát a rhodusi lovagok fogolyként a pápának kiszolgáltatták, a ki fogságra vetette, a hálás szultántól a szent lándzsát nyerte, a mely a Péter-templom negyedik ritka ereklyéjét képezi. Sikerrel lépett föl II. János portugál király és a husziták ellen, Granada elfoglalását is megérte; de mindezzel sem tudta megszilárdítani a pápaság állását Rómában. Hogy 1492. jul. 25-én meghalt, a felbontó elemek uralomra jutottak az örök városban, az előkelő családoknak egymás elleni küzdelme, rablás, gyújtogatás, került napirendre. Azonban ennél még nagyobb megalázás is várt az egyházra.


VI. Sándor pápa rézpénze.
Előlapján a pápa mellképe pluvialeval. Körirata: ALEXANDER VI. PONT. MAX. A hátlapon a pápa koronázása: CORONAT (io) aláírással. Eredeti nagyság. Berlinben, a királyi éremgyüjteményben.

E szomorú helyzetet a spanyol Rodrigo Lenzuoli hozta az egyházra, a ki 1431-ben Xativában (Valencia) született. Előbb katona, majd ügyvéd volt, míg végre anyai nagybátyja, III. Calixtus pápa pappá szentelte, reá magas és jövedelmező állásokat ruházott, minek folytán Lenzuoli gazdaggá lett. III. Calixtus pápa őt adoptálta és a Borgia névvel ruházta fel és alig 25 éves korában (1456) kinevezte Valencia érsekévé és bibornokká. Kiváló szellemi tehetséggel volt megáldva, úgy az egyházi, mint a politikai ügyek vezetésében éles észt és nagy jártasságot árult el; de e mellett erkölcstelen és gonosz volt a legnagyobb mértékben. Mindent, mivel Isten, természet és III. Calixtus pápa jóvoltából birt, fölhasznált nagyravágyó czéljának megvalósítására. Sima, behizelgő modorával és részben vesztegetéssel s igérettel megnyerte a maga számára bibornok-társait, a tudomány és művészet pártolása által a humanistákat, pazar jótékonysága által a nép kegyét. Így történt az, hogy VIII. Incze pápa halála után a conclaveban összegyült 20 bibornok közül 15 Borgia vicekanczellárt választotta meg pápává, a ki VI. Sándor név alatt foglalta el a pápai trónt (1492–1503).

Hiába intézett el azonban Borgia mindent a legjobban, azonnal megválasztatása után utat tört magának a kárhoztató itélet s nyilt titokká vált, hogy Borgia megválasztását első sorban a pénznek és igéreteknek köszönheti és azok, kik a pápa körén kivül álltak, megbotránkoztak az egyház fejét is megmételyező simonián. Maga Ferdinánd nápolyi király is így jellemezte Sándor trónra lépését: oly pápát választottak az egyháznak, a ki nemcsak Olaszországra, hanem az egész keresztyénségre nézve szerencsétlenséget jelent. E jóslat bekövetkezett.

Vanozza de Catenci Róza kedvesétől négy fia és egy leánya született s ezek közül a harmadik fiu, Borgia Caesar (1478–1507.) örökölte atyjának nagy szellemi képességeit, de e mellett gonoszságát is és pedig oly nagy mértékben és ezt annyira érvényesítette is, hogy Ranke nem habozott Caesárt a «gaztettek virtuozának» elnevezni. Mily jövő várhatott ezek után Rómára és a pápaságra, a mely fölött a rendkívül szép külsejű, óriás erejű, a vakmerőségig bátor és elragadó ékesszólással megáldott, de teljesen romlott Caesar uralkodott!

Soha Róma pápai trónfoglalást oly nagy fénynyel, pompával, a nép oly kitörő lelkesedésével nem ünnepelt meg, mint VI. Sándorét. Az utczákat és házakat szőnyegekkel ékesítették, diadalkapukat emeltek üdvözlő feliratokkal, ünnepi költemények egész áradata fejezte ki a nép örömét VIII. Incze pápa kormányának vége fölött. Ha a római nép azt remélte, hogy VI. Sándor pápatrónra lépésével a törvénytelen állapot és az anarchia meg fog szünni, ebben nem csalódott; mert a pápának volt ereje és esze ahhoz, hogy környezetében felsőbbségének és a törvénynek érvényt szerezzen. Az egyház pedig az utolsó pápák végzetes uralma után is még mindég birt azzal a hatalommal és tekintélylyel, hogy egy világlátott és a kormányzásban jártas férfiu Péter hajóját a sziklák és zátonyok között a hajótöréstől megmentse. A pápa ügyessége azonban csak gyöngén tudta eltakarni az erkölcstelen alapot, a bűn és erkölcstelenség napfényre került, a mi az egyház és a pápai állam tekintélyét aláásta és a Borgia név bélyegként tapadt az egyház nevére.

Katholikus Ferdinánd a pápa elsőszülött Péter fiát Gandia herczegévé, a pápa pedig másodszülött fiát, a csak 16 éves Jánost Valencia érsekévé és bibornokká nevezte ki; mikor pedig Péter 1497-ben elhalt, Ferdinánd Gandia herczegségét is Jánosra ruházta. Ezzel a pápa első tanújelét adta annak, hogy minden törekvése családja fölemelésére irányul, a mely miatt mélyen belemerült ama politikai küzdelmekbe, a melyek szinhelye Olaszország volt. Nem feledkezett meg a hirhedt Caesárról sem, a kit ugyancsak koronázása évében Pamplona püspökévé, majd bibornokká nevezett ki; legifjabb fiának Juffrének pedig Alfons nápolyi király természetes leányának kezét és ezzel Squillace birtokát Tricarico herczegi czímmel szerezte meg.

Ezen és más téren aratott sikerei arra bátorították a pápát, hogy családja érdekében többet tegyen. 1497-ben Szt. Péter örökségéből kiszakította a beneventói hercegséget és a bibornokok tiltakozása daczára János fiának adományozta; Lukréczia leányát pedig a hatalmas Sforza Giovanninak adta feleségül. János fia azonban nem soká élvezhette herczegségét, mert nyolcz nap mulva orgyilkosok megölték és hulláját a Tiberisbe dobták. Az orgyilkosság gyanúja Caesárt terhelte. Ugyanazon évben leányát elválasztotta férjétől és a nápolyi király természetes fiának, Alfonz busselli herczegnek adta feleségül, a kit Caesár 1501-ben a pápa karjai között szúrt le. Az így özvegygyé lett Lukréczia Estei Alfons, Ferrara herczegéhez ment nőül és a tudomány és művészet pártolása által általános tiszteletet szerzett magának, fényt árasztott udvarára is, a mi azonban számos kortársát nem akadályozta meg abban, hogy rettenetes elvetemültséggel ne vádolják, a mit azonban később kétségbe vontak.

Borgia Caesar testvérének meggyilkoltatása után kilépett a papi rendből és megkérte II. Alfonz testvérének Frigyes nápolyi király leányának a kezét; a mikor azonban kérésével elutasították, a pápa 1499-ben XII. Lajoshoz Párisba küldte ama bullával, a melyben a pápa XII. Lajos házasságát felbontja és neki megengedi, hogy Bretagne örökösnőjével házasságra lépjen. Caesar, ki mindezt atyjától kieszközölte, a franczia királytól évdíjat, jutalmul Valentinois herczegséget és János navarrai király nővérének, Sarolta herczegnőnek kezét nyerte. Az év szeptemberében visszatért Olaszországba s a franczia sereg segítségével elfoglalta Romagnát, Imolát, Forlit, Faenzát, Riminit és más városokat, mire atyja őt Romagna herczegévé nevezte ki. Ezek birtokában 1501-ben Caesar elfoglalta Piombino fejedelemséget; de Firenze és Bologna elfoglalása érdekében tett kisérlete kudarczczal végződött.

Caesar ez erőszakossága, határtalan befolyása, a melynek a pápa ellenállni képtelen volt, a testvérgyilkosság, melylyel gyanúsították és a bibornokok üldözése, maga után vonta a bibornokok erélyes föllépését s oly hatással volt még a világias érzelmű pápára is, hogy ez a lemondás gondolatával foglalkozott és gyermekeit eltávolította magától. Ez elhatározását azonban, melyet már a spanyol udvarral is tudatott, nem valósította meg, a pápai hatalmat korlátozó reformot is félretette és a római udvar ismét visszazökkent a régi kerékvágásba; a behozott könyvvizsgálat pedig, a melynek éppen ez időben lehetett volna jó hatása, a pápai önkénynek vált eszközévé.

E botrányos állapot ellen kelt ki még 1495-ben Savonarola Jeromos domonkos szerzetes, a ki három éven keresztül ostorozta prédikáczióiban a pápai udvar feslettségét és Firenze városát a köztársasági erkölcs útjára terelte, míg végre 1498-ban a pápa kezébe került, a ki őt két társával együtt május 21-én felakasztatta, holttesteiket pedig elégettette.

De éppen most, most, mikor Caesar hatalma tetőpontján állott, halt meg egész váratlanul a pápa (1503. aug. 12.). A pápaság elvilágiasodása tehát nemcsak az egyház tekintélyének sülyedéséhez vezetett, hanem előidézte azt is, hogy világi hatalmának alapja, az egyház állama, szinte elveszett a pápaságra nézve. Úgy az egyházi fegyelem helyreállítása, mint Itália ügyeinek rendezése csak nagy, az egész világot felforgató küzdelmek, egy új korszak beállta után vált lehetségessé.

De nemcsak a pápaságra gyakorolt ily befolyást a classikus tudomány, hanem a politikának is új iskolájává vált. Azok, kik a középkor bukásából, melynek romjain az újkor társadalma megszilárdulni nem egyhamar tudott, egyéni hasznot akartak meríteni, a régi iróknak a tyrannusokról tett följegyzéseit tanulmányozták, hogy megismerjék az eszközöket, melylyel uralmukat megállapíthatják és föntarthatják. A kisérlet sikerült is Olaszország több tartományában, melyeknek erejét a százados pártharcz már úgy is fölemésztette. Így Sforza János Milanóban, az Este család Ferrarában a Medici család Firenzében, Nápolyban pedig V. Alfonz gyakorolt kényuralmat.

E sikerek másokat is arra bátorítottak, hogy vagy a kényurak ellen intézzenek merényleteket vagy másutt a köztársasági kormányformát törekedjenek megdönteni s ezek romjain hatalmukat megszilárdítani. E mozgalmas időnek élénk képét tárja elénk Macchiavelli Miklósnak Flórencz története, a melyben a nagy államférfi szülővárosának politikai harczait írja le. Másutt is folyt a küzdelem, melyben az eszközöket egyik fél sem igen válogatta meg, mi szétszaggatta Olaszországot, földjét vérözönnel borította el.

A talaj tehát már kész volt, és mégis Európa hatalmas uralkodói egymás után hiába kisérlik meg Olaszországot birtokukba venni, hiába szövetkeznek hol a pápával, hol a pápa ellen, elfoglalni és hatalmuk alatt egyesíteni az egész félszigetet egyik sem volt képes s csak azt érték el, hogy századokra állandósították a félsziget földarabolását. Az olasz népnek bűne, az idegen uralkodók hódításvágya aláásta a nép jólétét, megtépte régi hirét, dicsőségét. A szomorú jelen s a vigasztalan jövő mérhetlen bánatot árasztott Michelangelóra, a melynek hatása alatt e nagy ember egy szobrot vésett, a melynek lecsukott szemei, bánatos arcza hűen fejezte ki a hazafi határtalan fájdalmát. E szobor, melyet alkotója Éjnek nevezett el, a jövő századok történelmének vált jelképévé.


VIII. Károly franczia király.
Ismeretlen mester műve a XV. századból; fán, magassága 41 cm., szélessége 32 cm. Páris.

Az Anjouk örökösei, a franczia királyok nyitják meg a hódítók sorát, azok, a kik az egységes és központosított Francziaország trónján döntő hatalmat akarnak gyakorolni Európa ügyeiben és épp ezért nyújtják ki kezöket a császárok öröksége után. Mint láttuk, az egyesítésnek és a hatalom központosításának nagy művét XI. Lajos király fejezte be, a ki midőn visiók és lelkiismeretfurdalások közepett elhalt, 13 éves VIII. Károly fiára hagyta a trónt (1483–1498). Bár megközelítette azt a kort, a mely a Valois uralkodócsalád házi törvényei szerint őt följogosítja a kormány átvételére, de mert gyenge testalkatú, nyomorék külsejű, púpos volt, előre lehetett látni, hogy a király mellé gyámot, az országnak pedig kormányzót fognak rendelni. A helyzet még bonyolultabbá vált, a mikor XI. Lajos után néhány hóra felesége, Savoyai Sarolta is elhalt és igy e kérdés megoldása: ki legyen a gyám, a kormányzó, nagy nehézségbe ütközött. XI. Lajos ugyan úgy intézkedett, hogy a gyám és kormányzói tisztség a 21 éves Lajos orleansi herczegre ruháztassék; de Lajos nem tudott maga iránt bizalmat kelteni, mert a király halálával, midőn fölszabadult a gyámság alól, önfeledten vetette magát az élvezetek árjába s így róla senki sem tételezhette fel, hogy országos dolgokkal is képes volna foglalkozni.

Mindenki tudta, hogy VIII. Károly a kormányra képtelen s így az országra nézve első rendű fontosságú a királyi tanács, a mely tulajdonképen kormányoz. Ez országos érdeknek megfelelően tehát szükséges, hogy a kormányhatalom a rendek kezébe tétessék le; vagy ha a királyi tanács továbbra is fenntartatik, akkor ennek tagjait a jövőben se a király, se a kormányzó, hanem a rendi gyűlés válaszsza. Ez indítványban, melyet a toursi rendi gyűlésen többen védelmeztek, fölismerhetjük az ókor szellemének fölébredését, a következő kornak előhírnökét, a mely azonban ekkor erőre vergődni nem tudott. A többség e nagy változást megvalósítani nem tartotta tanácsosnak, mi a legjobban bizonyítja, hogy a nemzeti szellem még nem volt elég erős arra, hogy a személyes érdekeken győzedelmeskedni képes lenne s így történt az, hogy a rendi gyűlés továbbra is meghagyta a tanács tagjainak kinevezési jogát a király kezében, csak azt kötötte ki, hogy ha a király akadályozva lenne, az orleansi herczeg, ennek távollétében a Bourbon herczeg elnököljön; hogy a királyi tanács 15 tagjához a király a rendi gyűlésből még 12 tagot válaszszon és hogy a királyi herczegek az üléseken jelen lehessenek.

Anna herczegnő tehát a rendi gyűlés küzdelméből győzelmesen került ki; de éppen ez vonta maga után Lajos herczeg és az Orleans-párt támadását és ezzel évekig tartó polgárháborút hozott az országra, a melyet Anna herczegnő végre 1488 jul. 27-ikén St. Aubin mellett vívott fényes győzelemmel fejezett be, a hol leverte a Bretagnevel egyesült Orleans-pártot és Lajos herczeget is elfogta. Anna herczegnő azt hitte, hogy most már mi sem fenyegeti hatalmát, a miben ugyancsak csalódott.

VIII. Károly király, kinek neveltetését atyja elhanyagolta, még az emberektől is távol tartotta, mikor a trón birtokába jutott, azonnal hozzá fogott a tanuláshoz, hogy megszerezze magának azt, mit az atyja félelme tőle távol tartott. A gyermek-király erős akaratáról tanúskodnak az elmult évek. Míg testvére és rokonai a hatalomért versenyeztek, ez alatt észrevétlenül vált férfiúvá, a ki önállóságával csakhamar meglepte a hatalmon lévőket. Anna nővére tudta és megegyezése nélkül 1491 februárban fölkeresi Lajos herczeget bourgesi fogságában, vele kibékül, szabadságát neki visszaadja és ezzel mindenkorra megnyeri a királyság ügyének. Támogatva sógorától, megszünteti a gyámságot és a kormányt kezébe ragadja. Még ugyanezen év november havában Bretagneba megy és ennek örökösnőjét, Anna herczegnőt feleségül veszi és ezzel az utolsó nagy hűbért is egyesíti a koronával.

Ez merész lépés volt, mert ezzel két házassági köteléket szakasztott szét. Ő ugyanis még koronaherczeg korában eljegyeztetett Miksa római király Margit leányával; a kit pedig feleségül vett, ez meg Miksának volt jegyese. Miksa nem is hagyta a dolgot ennyiben, hanem e kettős sértést fegyverrel akarta megboszúlni; de mert sem az angol, sem a spanyol király nem támogatták őt úgy, mint óhajtotta, ezért 1493-ban VIII. Károlylyal Senlisben békét kötött, a melynek értelmében Miksa a Franche Comtét és Artoist visszanyerte.

VIII. Károly akarata tehát érvényesült s most a hatalmas Francziaország élén nagy terveket forgatott agyában, a melynek alapját éppen Olaszország szétszaggatottsága, belső bajai szolgáltatták. Birni akarta e félszigetet, a melynek déli részére, Nápolyra úgy is igényt tartott, s ennek birtokában hitte még Konstantinápolyt is hatalma alá vethetni. E nagy terv megvalósíthatásával kecsegtette Olaszország belviszonya. Milanóban ugyanis Ludovico Moro Sforza János holttestén keresztül lépett a trónra, a melyen hogy magát megszilárdítsa, VIII. Károlyhoz közeledett. Firenzében Savonarola Jeromos megingatta a Mediciek hatalmát, Medici Pétert menekülni kényszerítette; Velencze a törökkel volt elfoglalva; a pápákat az új eszmék és elődeinek rokonai fenyegették és végre Nápolyban a zsarnok II. Ferdinánd uralkodott, a ki ellen a franczia érzelműek VIII. Károlyba vetették reményüket. Mind ez arra birta VIII. Károlyt, hogy mint az Anjouk örököse, Ludovico Moro és a firenzei néppárt, valamint a pápaellenes Colonna-párttól és a nápolyiaktól biztatva, Olaszország elfoglalását tervezze. Tervének végrehajtását megkönnyíté Ferdinánd halála 1494 elején. Fia, II. Alfonz, atyjának sem tehetségét, sem tekintélyét nem örökölte.

Bármily hatalmas volt Francziaország, de ekkor még sem rendelkezett azokkal az eszközökkel, melyekkel e nagy tervet megvalósítani lehetett volna. Éppen ezért tekintélyes tanácsadói vissza is akarták a királyt tartani, de hiába volt. «Menjünk oda – így szólt –, hova a harczi dicsőség, a népek egyenetlensége és barátaink segedelme hívnak bennünket.» Miután alattvalóit megadóztatta, Milánótól ötvenezer, Genovától százezer aranyat vett kölcsön, e pénzen szerzett franczia és svájczi zsoldos serege élén átkelt az Alpokon. Előre küldött követei Velenczéből, Firenzéből és Rómából nem hoztak neki biztató választ, csak Ludovico Moro volt az, a ki sietett vele szövetséget kötni és igért neki pénzt, sereget és hajóhadat; de már sokkal előbbre haladt, semhogy a kedvezőtlen hírek visszatarthatták volna.

Átkelt az Alpokon és a barátságos Genova- és Milanótól segítve augusztusban ünnepélyesen bevonul Firenzébe, a honnan csak most menekült el Medici Péter. Miután Toscana öt várát és más városait birtokába vette és megerősítette, Savonarola tanácsára Róma felé vette útját, a melynek határán a Colonnák serege egyesül vele. Közeledésének hírére VI. Sándor pápa az Angyalvárba menekült, a kit nemcsak alattvalói hagytak el, hanem még a biborosok közől is többen, a kik nem szűntek meg Károlyt arra ösztönözni, hogy a méltatlant a pápaságtól foszsza meg. E helyett a király inkább arra törekedett, hogy a pápával szövetkezzék, a mi 1495 jan. 15-ikén végre sikerült is. Most már Borgia Caesar mint követ és tusz csatlakozik a franczia sereghez, a mely a nápolyi királyság ellen indul, a melynek midőn határát átlépte, az Abbruzzók népe hozzá csatlakozik, a nápolyi sereg sem várja be a francziákat, hanem előlök megfut, Capua őrsége megadja magát s mikor VIII. Károly Aversába ért, ide hozták eléje a főváros kulcsait és annak hírét, hogy Alfonz király Ischia szigetére menekült. A franczia király tehát senkitől sem akadályozva, 1495 február 22-ikén ünnepélyesen bevonult a fővárosba, és néhány napra a királyság utolsó várai is megadták magokat és ezzel a hódítás befejeztetett.

Ezzel azonban a feladat csak félig oldatott meg s minden attól függött, hogy Károly király a gyors, szinte váratlan és alig valami áldozatba került győzelmet mint fogja kiaknázni. De éppen ebben csalódott benne mindenki. Károly átadta magát a győzelem örömének, mással semmit sem törődött; a kormányt átengedte tehetetlen, de kapzsi kiséretének, az állami hivatalokat francziákkal tömte meg, még az állami urodalmakat is a francziáknak adományozta, ebből kizárta még az Anjou-ház híveit is. Úgy tett Olaszországgal, mintha már elvitathatlan sajátja lenne, a melyet jókedvében szétoszt francziái között. Pedig velenczei követe, Commines, figyelmeztette a visszahatásra, melyet eljárásával maga ellen támasztott: arról is értesítette, hogy Olaszország legtöbb állama egy hatalmas szövetség létrehozatalán fáradozik, a melylyel az elbizakodott francziákat a félszigetről kiűzni lehessen. – VIII. Károly azonban szerencséjében elbizakodva nem hallgatott a figyelmeztetésre, még azt sem tette meg, a mire Commines kérte, hogy legalább hatalmas sereget vonjon magához Francziaországból.


Franczia lovag fegyverzete a XVI. század elejéről.

Ez alatt Alfonz ugyancsak fáradhatlan volt a diplomatia terén, a kihez csatlakozott Ludovico Moro, ugyanaz, a ki Károlyt legelőszőr hivta az országba, a ki azért neheztelt meg Károlyra, mert nem adta neki a tarenti herczegséget, a melyet neki igért és hogy Pisába VIII. Károly franczia őrséget vetett, a melyre ugyancsak Ludovico Moro számított. Mindez azonban nem zavarta meg VIII. Károlyt, a kinek legfőbb gondja volt nápolyi királylyá való koronáztatása. Erre készült, erre megtette intézkedéseit s a nélkül, hogy hűbérurának, a pápának megegyezését kikérte volna, május 12-én (1495.) nagy fény és pompa kiséretében magát megkoronáztatta, és a szokásnak megfelelően, francziáit javakkal és méltóságokkal rnegjutalmazta; a műremekeket pedig hajóra rakatva Francziaországba küldte. Pedig ekkor már a nápolyi nép rég nem nézte jó szemmel a francziákat, az elégedetlenség nagyban terjedt, mert Károly nemcsak a kormánynyal nem törődött, hanem még seregét sem tartotta fegyelemben, a melynek kihágásai, pusztításai elkeserítették a népet.

Ez után Károly arra határozta magát, hogy serege felét Montpensier Gilbert parancsnoksága alatt Nápolyban hagyja, a sereg másik felével pedig visszatér Francziaországba. Csakhogy ez intézkedés már későn volt. Koronázási előkészületei által, melyhez az engedélyt nem kérte ki, ellenségévé tette a pápát is és így történt, hogy 1495 márczius 31-én Ludovico Moro, Velencze, II. Alfonz, VI. Sándor pápa szövetkeztek Miksa császárral, névleg ugyan azért, hogy a keresztyénséget a török ellen védelmezzék; de mert ennek egy titkos pontja kimondja azt, hogy II. Alfonzót trónja visszafoglalásában segíteni fogják, és a szövetség seregét Észak-Olaszországban úgy állította föl, hogy VIII. Károly visszavonulási útját elvágja, nyilvánvaló, hogy a szövetségesek a török alatt a franczia királyt értették.

Mikor Károly Rómába ért, már nem találta ott a pápát, a ki két nappal előbb kitért a győztesen visszatérő király elől. De Károly még a történtek fölött sem okult s még maga gyöngítette magát az által, hogy Firenzében, Pisában őrséget hagyott hátra. Igaz, hogy Bourbon herczeg, kit távolléte idejére Francziaország kormányával megbízott, küldött neki segélysereget, ez csatlakozott is hozzá, de még ekkor is hadereje sokkal kisebb volt, mint a szövetségeseké, a melylyel jul. 6-án Fornuovo mellett találkozott. A franczia seregek azonban oly hősiesen küzdöttek a csatában, hogy daczára az ellenség túlnyomó számának, kivívják a győzelmet és ezzel megmentették a királyt.

Ez alatt II. Alfonz király spanyol segítséggel visszatért királyságába és a franczia őrséget Nápolyból való elvonulásra kényszerítette. A francziák kénytelenek voltak lépésről-lépésre meghátrálni, mikor pedig Atella is megadta magát (1496 jul. 21.) a nápolyi királyság elveszett Francziaországra nézve. Ez örömöt ugyan nem soká élte túl Alfonz király, mert már szept. 7-én 29 éves korában elhalt. Követte őt a trónon nagybátyja, Federigo, a ki uralkodását általános amnestiával kezdte meg, a mi különösen alkalmas volt arra, hogy a francziák iránt gyülölettel viselkedő alattvalók örömmel üdvözöljék a trónon.

Míg ezek a nápolyi királyságban történtek, VIII. Károlyt hiába törekedtek tanácsadói újabb hadjáratra birni, a melylyel, ha talán nem is tudta volna visszaszerezni az elveszetteket, de legalább megmentette volna seregét. De sem Nápoly, sem seregének szomorú helyzete nem tudta a királyt szerelmi kalandjától elválasztani. A királyné egyik udvarhölgye annyira elfoglalta a királyt, hogy kívüle semmire sem gondolt. Míg népe azt várta, hogy a király ismét fegyvert fog a franczia becsület és serege megmentése érdekében, egész váratlanul a király halálhírét vette. 1498 ápr. 7-én Amboisebe ment, hogy résztvegyen egy labdajátékban, melyet anynyira kedvelt, a mely alatt szélhűdés érte és reá néhány perczre elhalt. Népe részvéttel értesült a király haláláról, a kit szeretett, a ki vidámsága és leereszkedő modora által megnyerte a francziák szívét.