1977


 

Január 1.

Öt után (hajnalban) nyomtam sötétre fejem fölött az olvasólámpa gombját, kilenc után már meg is reggeliztem-borotválkoztam, munkára kész friss az agy. Négy óra alvás tehát mindennap elég lenne, kellő fegyelmezéssel.

- Hogy vagy az új évben? - kapom a kérdést a telefonba. Olyan önkéntelenül indul nyelvemről a válasz, tán nem is az agyból jön, hanem ahogy a reflexek - az idegzetből.

- Sikerült a házasságom.

Azért nem mondom ki, mert jóformán nem is tudom, ki a kérdező, s nem értené meg; a mondat a szerény szellemességtől is csak őszintébb.

*

Hányszor voltam úgy bátor (s nem azért), hogy megelőzzem a gyávaságomat? A megingásomat. Hogy elzárjam magam az idegeim meghátrálásától. Menekülésszerűen tehát.

On affaiblit toujours ce que l'on exagère.

Január 2.

Bármily bajos síkos meredélyen haladni, fölfelé még mindig könnyebb, mint lefelé.

Vas Zoltán telefon: mikor az itt hagyott kéziratért? Akár ma. Így társulnak be a már szokásos vacsoránkhoz Juhász Ferenccel ők ketten is.

Vita a forradalmi terror szükségességéről.

Szamuely divatfi? Vas szerint 19 nyarán az ifjúmunkások egész vezetősége drága selyemingben ült az emelvényen. Korvin is választékosan elegáns volt.

- De Szamuely a híres moszkvai fényképén, együtt a sipkás, lógó kabátú Leninnel, miért visel még ott is a bőrsipkáján széles szélvédő szemüveget?

- Mert a repülőtérről ment egyenesen a gyűlésre!

- Csak Kijevig repült. Onnan különvonat vitte Moszkvába. Hetekig hordta merő "eleganciá"-ból azt a feltűnő szemüveget.

Január 3.

Reggel 1/28-kor a kórházba. A híd alá csiszolandó fog. Az érzéstelenítés hatása ismét: ha Flóra nem karol belém, belezuhanok a lépcsőkbe. Egész napi munkaképtelenség. Jegyezni sem tudok. De egy verslényeg hibátlanul kialakul az agyban. Hogy a piramisok, dolmenek, azték templomok nyűgök és béklyók voltak az idő lábán; rendre elszaggatta őket s szaggatni fogja a hit és a szépség többi monumentumát is.

Január 4.

Az interjúvolók örök kérdése:

- Vannak barátai? Kik?

Barátaink kamaszkorunkban lesznek. Azelőtt pajtásaink vannak, azaz játszótársaink. S öregségünkre élettársaink.

Halálát mindenki menthetetlenül egyedül éli meg.

Január 6.

Délben a tévések, hárman kézigéppel, Pálfy Istvánnal. Így is lehet hát: gyorsan, tisztán, fontoskodók és léhűtők hada nélkül.

Sütés-főzés nálunk Ika vacsoravendégeinek. A bermudai angol barátjuk repült ismét ide, egy újabb szép lánnyal.

Mi Déryékhez, Aczél kocsiján. Még Borsosék és Ella. A vacsora végén Böbe elkezdi a vacsora mellékokát, rábírni Aczélt, jöjjön el Kósa tizenhat órás dokumentumfilmjét megnézni. Nem s nem - kuruzslónak tartja Béres Józsefet, mert - elképzelhetetlen, hogy az onkológia szakemberei (Eckhardték) ne ismerték volna föl, hogy az a gyógyszer valóban végez a rákkal. De Böbe és Tibor pártolják Béres "csodaszer"-ét, máris szedik (de ezt most nem mondták), mert az voltaképp a szervezet egyensúlyának visszaállításával közvetve gyógyítja a rákot. Böbe teli indulattal, villogva, érdesen, Aczél hevesen, de páncélba burkolózva vitázik, Tibor higgadtan védi Kósát. "Ha másért nem, a folklóri anyagért néznénk meg" - ez az én álláspontom. "Képet nyújt a nép s az orvosok viszonyáról, a hitről, a halálfélelemről." Flóra is ezt kéri.

Négyen - Böbe, Ella, Flóra és én - átmegyünk Böbe hálójába megnézni a híradóban a néhány percemet Péterről. Az első eset, hogy ilyenféle szemköztiben magamra ismerek. Hangomra most sem.

Aztán: igaz-e (amit én mondok) az orvostársadalom oly fokú elanyagiasodása (az egész világon), ami már szintén a sarlatánság egyféle tünete. Böbe, Ella megerősítik.

Majd: miért nem tudok elnéző lenni az Élet és Irodalom embereivel szemben. Itt is heves mondatok, de Flóra szinte erőszakosan elválaszt Aczéltól, s előbb nekem, aztán neki ismétli a szemébe, hogy épp idejöttünk előtt vettem be két nitromintot.

A magas asztali gyertyától lángra kap Flóra haja. A rémület miközben fölugrom, és két tenyeremmel, a nyugodtan maradt Flóra tenyerével versenyt, eloltom a három helyen is fölcsapó lángot.

Január 8.

Mint az igahúzó a nyugdíjkorhatárt, olyanféle teherletevő vággyal gondoltam, szilveszterrel abbahagyom ezeknek a jegyzetírásoknak is a már-már napi robotját: megkönnyebbülten kezdem az új évet.

S szorongok, szinte egyedülléttől, támasztalanságtól. Rágcsáljanak hát még csak az egérfogak. Főleg azért, nehogy méregfoggá nőjenek. (Magam ellen. )

De ha valaha mégis könyvbe kerülnének ezek a rágódmányok, nyíljék a kötetjük (esetleg) attól fogva, hogy folyamatosan írtam őket. (Valóban gyógyszerül Flóra tanácsára.) Vagyis az évtizedekkel előbb papírra vetett efféle jegyzetek esetleg csak a kötet végén szerénykedjenek.

S még egy testamentumi ötlet. Ha mégis külön kötet válna az egészből. Ez a napló szándékosan kerülte a világ eseményeinek napi említését. De nem ártana minden egy hónap előtt - legfeljebb öt-tíz sorban - föltüntetni, mi történt ugyanakkor az úgynevezett világtörténelemben, s a mi magyar történelmünkben. Itt állhatna (csak címüket föltüntetve), mit közöltem azonközben nyomtatásban, azaz mit írtam közlési szándékkal.

Január 9.

Vasárnap: folyik a szánkázás reggel óta már a ház mögötti lejtőn. (A "Nagy halál"-on, ahogy a gyerekek nevezik.)

Juhász telefon, átjön estére. Újévkor elkezdtem - hitetlenül, hogy válik valami belőle - egy verset. Mert hogy Ferenc itt lesz, eszembe jut Bihari verskérő levele. Így nekifogok, sikerülne-e mégis versben kifejezni azt a (már csak a "cenzúra" miatt is) kifejezhetetlent (a magyar anyanyelvű területek visszaigényléséről alapjában), amivel újévkor fölhagytam. Flóra rögtön legépelte.

Vidám (szerény, maradék) vacsora. Közben tétovázás, odaadjam-e a verset. Épp mert olyan igénnyel kezdtem a versbe, igen gyengének érzem, dilettáns köntörfalazásnak.

De aztán mégis odaadom azzal, hogy csak otthon olvassa el.

Január 10.

Dől a hó. Reggel telefon Czímerrel. Följön délután. És Juhász telefonja: "Megrendítő!" (A vers.) "Remekmű!"

Erre (nekibátorodva; komolyan: hitet nyerve) a Tiszatáj-nak is összekészítek hármat, köztük ugyancsak "lényegeset" is. (A kérelmükre.)

Czímer 1/25-től 1/27-ig. Hosszú ismeretcsere a paranoid és a hiszteroid alkatú művészekről. A próféták azonosulásáról a népükkel s a költők prófétai szerepvállalásáról. A Múzsa "súgásának" és az Úr szavának rokon eredetéről.

Január 11.

Hosszú telefonálás után a bolgár követség (vagy intézet?) két tisztviselője - itt hagyott névjegyük szerint Ralev és Doncsev - fölhívást hoz aláírásra. De hibásan van fogalmazva, itt javítjuk át úgy, hogy értelmes legyen. "Je m'adresse"-szel kezdődik, és többesben végződik. Jó félóra, míg megértjük egymást, noha jól beszélnek magyarul, a hibátlanul ragyogó fiatal fogsorukkal.

Aztán Domokos Mátyás a verskötet - a Különös testamentum - legépelt másolatával.

Aztán Gera György. Újabb terv a kis nyelvű népek irodalmának "világirodalmi" sikeréért.

*

Este:

Szellemi gócaink nem kis számú vezetői a rájuk bízott gócokat hovatovább magánvállalkozásuknak, sőt magántulajdonuknak tekintik. Nem másféle gondolattorzulással, mintha egy-egy állomásfőnök magántulajdonaként irányítaná állomása forgalmát.

Fegyelmünk - önfegyelmezésünk is - így kettősen nehéz. Kapjuk (mi, a szellemi élet dolgozói) a fölszólítást, kérelmet, majd sürgetést (nemegyszer felelős helyről), hogy adjunk kéziratot ebbe és ebbe a közlönybe, mentsük meg, hogy végleg színvonal alá bukjék, nézzünk magasabbra. De mikor aztán a közreműködés fegyelmezett teljesítése közvetlenül fröcsköltetik abban a közlönyben nekünk saját képünkbe, védhetetlenül? Mert a góc főnöke épp a mások fegyelmezettsége folytán hiszi magát az állomás magántulajdonú gazdájának?

Mindezt arra a hírre: zúgnak a berkek a csak tréfául is fölvetettem gondolattal, hogy közöljék ezek a közlönyök esetenként, mi pénzébe kerül a népnek egy-egy számuk előállítása, az állomások személyzetének osztályon fölüli eltartása.

Január 12.

Csoóri Sándor és Huszár Tibor; 1/25-től 8-ig izgalmasan mély, mert szükségesen éles (s mégis szellemes-vidám) beszélgetés. Előbb a Márciusi Front kiáltványának történetéről, majd a baloldal "elnemzetietlenedéséről"; - ma is heveny baj. Lehetne minderről televíziós fölvétel? Mint Bibóval, Féjával. De hisz már elmondtam, amit tudok. Pontosabb ábrázolás lesz, ha ti most otthon emlékezetből mindezt leírjátok. Flóra is jelen van. Így tisztázódik, hogy én a kiáltvány végleges megszövegezése óráiban vele jártam valamelyik külváros utcáit, időről időre fölhívtam egy utcai telefonfülkéből Sárköziék lakását, ajánlatot tettem egy-egy mondat fogalmazására, majd így kértem meg Sárközit a nevem aláírására. (S ennek folytatása a bírósági kihallgatáson, mikor a többiek ellenkező vallomásával szemben nekem kellett erősítenem, hogy ott voltam a megbeszélésen, és hogy az elém tárt aláírás - igazán tőlem származik.)

*

Most, hogy fölhoztuk a padlástérbe Csernusnak (még annak idején) Ikáról festett képét: miért is nem szereztem én festményt szobadíszül? Hisz mennyire szeretek csak nézni is színt. S Flóra mennyire élvezi (s érti) a színek harmóniáját. Mert csak értékes képet szereztem volna. Olyat pedig kiakasztani a szobámban: kérkedésnek éreztem, hisz mások is megcsodálnák, óhatatlanul az "értéke" miatt is. Itt a könyvtárszobában, ahova nem jár senki, régtől itt függött Csontvárynak két képe is, igaz - mélynyomatban.

Január 13.

Avantgárd!

Most már talán fogadná annyi értelem azt a mondatomat (a Magyar Csillag első szerkesztőségi összejövetelén), hogy a mi hősi, az eszeveszettségig merész föladatunk az arrière-garde lesz! Akkor jókedvű - jó bajtársi nevetés fogadta a szóba rejtett vitézi humort. Ma - vitánk közben - azóta is Ika nevette el tán először magát a mondat teljes értelmét fölfogva. Igaz, csak ez után a riposztom után: Mussolini is avantgárd volt, Hitlerhez viszonyítva. És ha most is (látszólag) hátrálva török előre?!

Délután 4-től Fedorenko. az Inosztrannaja Literatura szerkesztője. Bámulatos emlékezőképesség: az Ebéd a kastélyban egész jeleneteit fölmondja, s részletes adatokkal megcáfol, hogy nem Dublinban beszélgettünk először, hanem Jugoszláviában, mégpedig egy ilyen meg ilyen üvegteremben, pálmák alatt, sörözve. A Kháron megjelentetése körül viták voltak: túl pesszimista. Erről kiindulva tartalmas vita a hitetlen (szocialista!) ember viszonyáról a halállal. Ennek során ez a rögtönzés, részemről:

- A jó szerelem olyan fokban tökéletesedik, ahogy a szexualitás kilép a partiból.

Nagy nevetés, mert hisz Flóra is köztünk van.

Január 14.

Délután Kiss Károly (Gulyás Pál veje), ismét - Mohács ügyében, már-már megszálltan.

A tudomány mai eszközeivel egy csontfoszlányból meg lehet állapítani akár ezer évre visszamenően az életkort, a tápláltságot, testerősséget és így még a társadalmi helyzetet is. A csatatér négy-öt tömegsírjának föltárásával pontos képet kapnánk, kik is estek el: milyen korúak és milyen rendűek. Ez Szentágothai véleménye is. A hadsereg néhány lelkes és művelt tisztje katonákkal - ingyen - elvégeztetné az ásatást, hadi gépekkel.

Az eddig föltárt tömegsírokban összevissza dobált holttesteket találtak, külön gúlákban a koponyák. Ezeket tehát mind lefejezték, és a törökök temették el, a maguk szokása szerint. Megdől tehát az a - már eddig is valószínűtlen - legenda, hogy Kanizsay Dorottya volt a nagy elhantoló.

Erről kellene Aczéllal beszélnem.

*

A karácsonyi cikk hatása az akadémikusok közt, a mátrai üdülőben. Álmélkodás, hogy - miért volt ez lehetséges, és mit jelent ez, "fordulat"-ot? Csak Babics Antal helyeselt aggodalom (és aggályoskodás) nélkül.

Január 15.

Czímer. Az új darab: "Foglyok"? Amely az autóban jutott eszembe Dombóvár és Tamási közt, Pécsről hazatérőben, négyesben (Flórával és Zsarnay Erzsébettel). Az egész (és minden részlet) mellékötletként jelentkezett, így alakul most is. (Nagy Lajos egyik novellájának fölvillanása.) A teljes passzivitás a kiirthatatlan szadizmussal szemben.

*

Este Dávid Gábor. Lefordította Huizinga híres könyvét, de a címlapon csak: Szerb Antal szövegét az eredetivel összevetette. Miért ez az álkegyelet? Szerb "négerek" munkáját használta föl, részben a megrövidített német fordítása nyomán.

D. Gábor huszonhat éves, kísérleti fizikus (és matematikus), maradék idejében fordít. Halkan beszél, kimerít a figyelem, főleg a harmadik hasztalan kérés után: mondd hangosabban. A könyv díszkiadás: 200 forint. Igaz-e, hogy nálunk a mostani tizenhét-huszonöt év közöttiek komolyabbak. Szerinte ebben az életkorban mindig, mindenütt komolyabbak az emberek, mert az a tanulás, pályára készülés ideje. Ezen túl megáll a komolyabb érdeklődés, a felelősségtudat. A műveletlenség hihetetlen fokú. "Ezzel a két szememmel láttam egy ötödéves orvosnövendék látleletén a máj és a fájdalom szót így írva: "mály", "fálydalom". - Saját lakása van már, saját autó. "És menyasszony?" - kérdi Flóra. "Az még nincs." Pedig igen jó arcú férfi (még "grüberli" is villog a gyermekes arcán), s lám, művelt és szorgalmas is. Kikísérve: dől a hó, az egész napi eső után. Az autó megreked. Végül Dezső, Gyuszi s annak egy barátja jön ki, hogy kitolják a kis gödörből, ahol a hátsó kerék tehetetlenül forgott.

Január 17.

Vacsorára Hidasék, Juhász Ferenc. Ágnes - egy éve láttam? - erősen lefogyott, tizenkét kilót. A strumáját már Miklós (öccse, a sebész) is operálni akarta. Valaki egy Vas megyei pap (keleti missziós útjából hozott) receptjeit, füveit ajánlotta. Csaknem teljesen meggyógyult! Most Hidas írja le a papnak a betegsége tüneteit, s vár ugyancsak receptet. Aztán ugyanők a mézpempő és virágpor gyógyító hatásáról - szedik azt is. És erről a tárgykörről jó tréfálkozással, de hittel (vagy készséges hiszékenységgel) egész 1/211-ig. Az asztalnál itt volt Ika, Gyuszi, ők hallgatagon.

Ágnesnek híres, derékig leérő, dús haja van. Nyilván hajdani szokása, hogy - mert nem befonva, csak összetekerve tűzi föl - társaságban is időnkint lebontja, mellére vonva megfésüli, s szinte mutatványként újra föltűzi, tucatnyi nagy hajtűit maga elé rakva.

Január 18.

"Riska Dénes" a televíziótól telefonon: harmincperces fölvételek a szülőföldről - "Nádparipán" címmel. Kikre bíznám a "kivitelezés"-t? Csoóri, Kósa, Sára. Végigfényképeznék Rácegres, Sárszentlőrinc, Cece, Ozora, Dombóvár, Varsád, Bonyhád néhány sarkát. "Riská"-t persze Dezső hallott a telefonban, s közvetített így az én nyelvemre. Liska Dénesről van szó.

Január 22.

Mint a beteg légy, valóban. Mintha a múlt héten még röpdösni tudtam volna, úgy ődöngök két napja. Mindig a fal vagy szék közelében, hogy legyen mihez kapnom, ha elesnék. S még egy kis adag kívánság is: milyen jó lenne szabadon elvágódni. Minderre az ok: két-három napja erősödő (gyomorfekélyes?) fájdalom közvetlenül a mellkas alatt és egy teljes nyugtalan-álmatlan éj. Tünet: valahányszor megszédülök, de mégis talpon maradok, mosolyoghatnékom támad.

Közben Flórának is a vérnyomása állandóan magas. Nem szabad lehajolnia, de azért lejár munka előtt úszni.

Ma valamivel könnyebb, koszt csak leves és tejbekása.

Délután Czímer, de csak rövid időre; a monodrámákról. Amit eddig megcsináltam: dermesztően drámai részletek, de átfogalmazok minden epikus jelenetet.

S közben a szívességből elvállalt, egyre sürgetett írnivalók, levelek, megköszönendő könyvek! S föladása a huzavonának a rádióval, Bibó előadása ügyében.

Január 23.

Aggodalom Ikáért. Influenzás (járvány az egész országban), de elmegy megtartani az előadását (a dadaizmus után a szürrealizmusról). Kik voltak ott? Kamaszok és anyókák. (Akár a Sorbonne némely előadótermében.) Érted, mi is volt a dadaizmus? - Igen. - Megértesz egy-egy dadaista verset? - Nem. De azért tudom értelmezni.

Este Juhász Ferenc. A cseh Charta 77 aláíróinak harminc magyar támogatójáról (aláírójáról). A szellemi élet máris két tábor. Noha sem a cseh, sem a magyar tiltakozás szövegét senki nem ismeri. Réz Pált "fölfüggesztették" állásában (?). Francia lapok közlik a magyar aláírók névsorát. Most mit gondolnak a franciák, miért nincsenek a listán, akik nincsenek? Mert nem helyeslik? Vagy nekik nem volt bátorságuk? Vagy mert ők nem jelentős írók? Déry, Nagy, Juhász, Vas sem kapott fölszólítást az aláírásra, ahogy én sem. Mármost ez mellőzés vagy udvarias kímélet?

Január 26.

B. - vastag szakállú nagy mackó - a hallgatag, majd ugyancsak kardosnak tetsző kis feleségével.

Veszekvés, irigység - ez a vajdasági magyar irodalom.

Hogy írtam dícsérőleg a verseiről (még a Népszabadság-ban), az is csak ellenségeket szerzett neki.

No, valami pajzsot mégis jelent, ismeri el az asszonyka.

A földek 80%-a magánkézben, jómódú kisgazdáké; tíz hektárig lehet magántulajdon a föld.

Ezek virágoznak, traktorral, gépekkel. De jól működnek a "mezőgazdasági vállalatok" is.

Az életszint magasabb, mint nálunk. A szabadság is - bárki bármikor utazhat külföldre.

- Ha Újvidéken magyarul keresnék egy utcát, hányadik járókelő válaszolna magyarul?

- Tán ötödik.

De aki magyar, az ragaszkodik a magyarságához. Bár az iskolából a gyerekek azt a véleményt hozzák haza, hogy a magyar másodrangú nép. Kisfiuk ebédnél, megtudván az iskolában, hogy Szentgyörgyi, a C-vitamin fölfedezője magyar, ezt kérdezte:

- Tudott szerbül?

Hogy olyan művelt volt.

A parasztok közt semmi nemzeti türelmetlenség. A "retorzió" kegyetlen volt 44-45-ben, falvanként húsz-nyolcvan embert hurcoltak el (magyart) s öltek a Tiszába - a kis asszonyka nagyapját is -, aránylag gyorsan "lezajlott", s most már alig esik szenvedélyes szó az akkori időkről.

Jugoszlávia együtt fog maradni Tito halála után is. Mert hova szakadnának szét?

Január 29.

Tervek. Hova is kellene mennünk telelni? Ella Dobogókőn és a Galyatetőn volt, Hidasék Sopronban, Iván a Tátrában. És nyaralni? Mikor jutunk el végre Görögországba? Spanyolországba? Tegnap hárítottam el két amerikai meghívást is. Csak az a hely volna jó, ahol úszni is lehet. S nem zsíros a koszt. És van munkalehetőség. De mit is dolgozni idegen helyen? Kikeresni azt a könyvet, amely megéri, hogy halálunk előtt teljes melegével átbocsássuk magunkon, és rászánni a most már fölvevőképes elolvasására két hetet. Negyedszer is a - Háború és béké-t? De hisz Dantét is csak kötelességből "vettem át". A Pickwick klub-ot nem olvastam. A Hiúság vásárá-t kamasz fővel. De hisz ezt mind itthon is meg lehetne csinálni. De itthon annyi minden más is van. A pihenés előfeltétele tehát erő a kiszakadásra. De ahhoz is ki kellene pihenni magunkat. Aztán: mire is megy el a mindennapi honoráriumok értéke? A levegőbe, s még jó, ha frissíti azt a levegőt.

Január 30.

A Népszabadság mai - vasárnapi - számában Molnár G. Péter ünnepi cikke Caragialeról. Rögtön a második mondatban: "a magyar színjátszás mindenkori legnagyobbja, Rátkai Márton" - játszotta egykor Az elveszett levél egyik szerepét.

Tánckomikusként futott meg operettközönség megújrázásai közepette fényes pályát Rátkai. Férfikor, üldöztetés, háború után lépett át táncra már nem alkalmas lábbal a Nemzeti színpadára. Megállta a helyét itt is jól; s így meglepően, mert ez ugyancsak más terület.

Harpagont játszotta. Ez volt megújulásának nagy vizsgája. Dicsértük, lelkesen, szinte bátorítóan. Igényelte is.

- Sokat nyögök, akadozok; férget játszom. Nem Harpagon jelleméül. Első betanulásban Hevesi szövegét mondtam. Az jön a számra, az botlatja a nyelvem most, hogy a te fordításodat mondom. A két szöveg azzal is más, hogy... a mondatok ritmusa is más jellemet ábrázol: más lélegzésű. Ha a kettő közt eltévedek - siránkozás jön a számra.

Ilyenféléket mondott, amikor Gellért Endre bevitt az öltözőjébe.

Leültünk, beszélgettünk a szünetben.

Harpagon nem szánandó, hanem félelmes. Ha csak nevetnénk sirámain, eltávolítanánk, lenéznénk. Harpagon kemény, panasza és vádja úgy üt, mint a hóhérpallos. Úgy belénk vág, hogy azonosulunk vele; úrrá lesz rajtunk az a fösvénység, amely - bár szemernyien - mindnyájunkban megvan.

"A magyar színjátszás mindenkori legnagyobbja" - hitelromboló elfogultság. Olyat viseltet a művésszel, amit annak alkata nem bír, és fenntartást sugall a méltató mindenkori ítéletével szemben.

*

Délelőtt váratlanul Józsa Tivadar két lányával, vejével s új versei kéziratával: vigyük el ketten Illés Endréhez. Gyors ebéden a pécselyi hírek.

Telefon: Kárász Arturék itt vannak Párisból. Vacsora, Ikáékkal, Juhász Ferenccel, Ferenczy Erzsikével.

S ez a napló meg hovatovább afféle vendégkönyv lesz.

Az első óra: részletes beszámolójuk egy emlékezetes kirándulásukról Erzerum vad vidékeire, ahol még rablóveszély is volt. Aztán a kurdok nemzeti tragédiája.

S Barre professzoros erőfeszítése, hogy a franciákat mint miniszterelnök is helyes közgazdaságtanra oktassa. Felesége valóban magyar. Egyik gyermekük már tizenhat éves.

Ferenc hallgatag, meggyötört arca.

Erzsike elhozta ajándékba Béni kedvenc baszk sapkáját. Fejbősége 621/2 cm, nekem is jó.

Csirke volt, kínai módra, Flóra buzgalmából, jázminteával. Mindent ő szolgált föl, egyedül, szünetlenül ki-be sietve a konyhából.

Január 31.

Az élclapoknak valaha külön rovatuk volt: gyermekszáj. Nyithatnánk ilyen címűt is: Aggastyánszáj. Épp annyi megbocsátással az igazmondás iránt.

Az ifjú szellem szabad csapongása.

És a szenilitásos agyröppenései?

Az öregedés tünetei között, lám, jönnek hasznosak is:

1. Rászoktatni magam, hogy mihelyt valami olvasmányt értéktelennek érzek, nyomban tegyem félre.

2. Lemondani a fölösleges hírek végighallgatásáról.
Mert fogy az idő.
Kár pazarolni újságolvasásra is.
S egyáltalán - kell még olvasni?
Mikor foglalom össze az eddigieket?
Mikor sajtolok - vagy égetek - ki valami tanulságot a betűk tömérdek kacatából, ami egy életen át a fejembe gyűlt?

Február 3.

Mi támasztja föl tapinthatóvá az emlékeket? Mi hozza ki őket napvilágra álomszerű limbusukból? Ha hitelt kapnak. Ha alapot kapnak, olyat, amire rátehetik addig ködként lebegő talpuk.

Komlós Aladár most megjelent könyvéből ez a sor: "egyszer hajnaltájt vetődtünk haza Mártáéktól" varázsszelencét pattant föl a fejemben. Magam is ámulva érzem, hogy árad egyszeriben körém kéklő ég és zöld fa, egy Duna-híd, de még (előbb vattapuhán, de aztán kőkeményen) az utcasarok is, ahol azon a hajnalon a vitázhatnék megállított bennünket: őt, Ignotus Pált, József Attilát, engem. Soká beszéltünk az akkori Dorottya és Tisza István utca sarkán. Még a hajnali folyó szagára is emlékszem. A szavaikra már kevésbé, a sajátjaimra pedig egyáltalán nem, noha Komlós szerint én vittem a szót "mindkettőnknél hatásosabban cáfolva Attila újonnan szerzett elveit". Ezekre az elvekre viszont (az antiszemitizmusról) nagyon is jól emlékszem. József Attila jó néhányszor (legelső s különösmód legutolsó találkozásunkkor is) emlegette (ideillik, hogy "fejtegette") ezt érintő gondolatait. De ezek lényege sose maga az antiszemitizmus volt, hanem az, hogy milyen legyen a mi magatartásunk (főleg nekünk, fiatal "fajbeli" költőknek) ezzel a jelenséggel szemben. (Erről talán egyszer később - ha lesz még, ami erre is fölfrissíti az agysejtjeimet.) Még egy mondat Komlós megbízható könyvéből: a magyar kritika nyomorúságát elemezve írta le (1970-ben): "Illyést vagy Németh Lászlót nyugodtan bánthatja, aki akarja, mert nincs módjuk jutalmazni és büntetni, de olyan aspiránst és kandidátust nem szült magyar anya, aki egy akadémikusról őszinte bírálatot merne mondani." Kritikus sincs sok Komlóson kívül, aki ilyet publikálni merne (és tudna) másként, mint nyolcvan éve területenkívüliségi jogának védelme alatt.

Február 4.

Ismét két bolgár diplomata - körülményes telefonálás után - mindössze azért, hogy átadjanak három üveg bolgár bort és egy üveg bolgár szilvapálinkát, közvetítve egyben a bolgár intézet igazgatója üzenetét: "tiszteleghet-e" házunkban. Vagyis eddig négy staféta előkészíteni egy találkozást, amely mindössze egy kézfogás lesz s egy csomó üres frázis. Akörül, hogy milyen szívesen látnának a nyáron a várnai írói értekezleten, amelyen megint csak egy-egy kézfogás és néhány üres frázis - milliós költségével a népnek.

Február 5.

Domokos Mátyás az új kötet ügyében. E körül is már annyi a beszéd, a követjárás, hogy a lényeg ködbe vész.

Február 6.

Rossz éjszaka, nitromint kettő is, hatástalanul. Erős szúrás a mellben, fájdalom le a csuklóig. S persze álmatlanság. És hősi, néma türelem. Bár Flóra lámpája is ég. Oly rossz álma volt! Vagy - neki jutott reggel eszébe - nem az tartotta-e ébren, hogy gondolatátvitellel megérezte az én fenyegetettségemet. Mert valóban az járt a fejemben: s ha most bénul meg a szívem?

És reggel még szebb esemény, mert valóban ilyen az igazi esemény.

Gyerekkoromtól betegesen érzékeny a gyomrom az evés külsőségeire. (Évek óta elfüggönyözzük a konyhában a vízcsap és egyben edénymosogatás sarkát. Flóra éppily érzékenyen megszagol evés előtt minden húsételt.)

A múlt héten véletlenül a már savanyodó túrót hoztam ki reggelihez a kamrából; egy falat után hányinger stb. Ma a jócskán megkezdett túróval ugyancsak ilyesféle. Ez meg - nem keserű? Flóra megízleli, s mert én már ettem belőle, megeszi, ami a bögrében maradt. "Kesernyés, de ez nem a romlás jele." - Vagyis, ha mérget ettem volna, annak is megeszed a felét? Nevető ellenkezés persze, de meleg egyetértés abban, hogy igen, egy már a sors halálig.

Február 8.

Nehéz nap. Rossz éjszaka után nem szűnő fájdalmak a hátban, a szív fölött. Igaként húzott munka. Aztán - mert levelet barátaimnak is gyötrődve írok - mások ügyében szívességkérő levél Cs.-nek, köszönő levél Szemlérnek. Előbbi sürgős, föladni hát légipostán. Flórának adom át, írja rá a londoni címet. Ikáéknak a városban van dolguk, Flóra most jött meg a munkából, a gyerek, a háztartás, a délutáni diplomata fogadására a szendvics- és süteménykészítés Flóra dolga. S a levelek - sehol. Ideges összekoccanás, hogy most rögtön keressük-e meg vagy később. Türelmetlen vagyok: azonnal!! Enyhe szívroham mindkettőnknél. Hogy hol keressük még a leveleket.

A bolgár diplomata Sztoján Radev, gyorsírónővel érkezik, félóra helyett három óra hosszat beszéltet. Művelt történész, nyílt agyú férfi, s így - a cikk helyett, amit elhárítottam, részletes interjúba ugrat be Dimitrovról.

És újabb rossz éjszaka. Flóra számára főképp. "Összeomlás előtt vagyok" vallja meg, amikor megkerülnek a levelek Ikáék lakásában (még este).

Február 10.

Vértes András (a kitűnő nyelvész) és húga (a kitűnő tanárnő) Ikáéknál.

András tapasztalata a csángókról.

Nem ismerik a lopást. Még a kérdéseket se igen értik efelől. Lopni? Én magától és maga tőlem?

Auguszta tapasztalata a magántulajdon honi elvéről. Ötvenéves munkás ismerősük, aki bírósági ülnök is, főt csóválva arra, hogy munkatársai mi mindent elhordanak a gyárból.

- Mást, ami épp a ház körül kell, én gondolatban sem viszek el.

*

Csoóri Sándor, Tornai József, telefon; összeütött hideg vacsora.

A prágai Charta 77-eseknek, Kohutnak írt közösségvállaló levél.

Teljes egyetértés.

Szándékosan nem kerestek föl aláírásért.

Aláírtam volna? És most?

Sem a 77-es deklarációnak, sem ennek a levélnek szövegét máig nem ismerem. A politika szövevényébe még nem látok bele. Így még politikai lépésről is merőben aszerint tájékozódom: ki teszi azt a lépést, tiszta szándékú-e? Vagyis ellentétben az ugyancsak kezdő politikai bölcselővel, Platónnal: szeretem az igazságot, de jellemesnek megismert barátaimat még jobban szeretem.

Utólag helyesnek tetszik, hogy a magyar részről csak afféle előcsapat lépett "síkra". Így a nehéz tüzérség védheti őket.

Okosnak tartom, hogy a kormány nem tekintette politikai ügynek az ügyet. Bár Aczélnak ugyancsak kellemetlen lehetett: ő kap ezért össztüzet benti s kinti ellenfeleitől. De megeshet, hogy viszont ez az össztűz épp erősíti állását; ha jól bírja.

Elítélték Déry nyilatkozatát.

Február 12.

Rényi Péter cikkének ("Illyés öntörvénye") második része az Élet és Irodalom-ban: egy teljes oldal és csaknem három hasáb a következő lapon is. Világos okfejtés, tárgyilagos bemutatása a megbírált fölfogásnak, higgadt konklúzió.

De most - én? A további hallgatás (amit a kényelem támogat) nem elfogult dacosság? Mi használna jobban az ügynek?

Délben Ika bejön a konyhába tányérokért, Flórával mi az asztalnál épp ezt a gondomat latoljuk.

Február 13.

Vasárnap délben Ika föl, ide a könyvtárszobába, karján a kis Bálint, balján Flóra. A gyerek gügyög, ő intéz így el minden félreértést.

Mikor elmegy, Flóra: ő (Ika) sem aludt, magától jött föl.

Én meg: Az egész világ pótlásául és mentségéül adott az Isten ide mellém.

Este vacsorán Weszely Laci és Bibóék. Mindketten holnap mennek kórházba, de ez csak itt derült ki. Ez a "búcsú" is kedélyessé tette a sült csirkét, a gesztenyepürét.

Laci elhozta Simone Signoret memoárjait, benne mi is, a pesti útjuk alkalmából. Nagy siker: csak Franciaországban eddig kétszázezer példány.

Bibó és Weszely - bennük aztán igazán két nagy tanúja az időknek! Két éles elme, mennyi tapasztalattal. S a társalgás akkor a legtartalmasabb, amikor tréfálkozva vonják le a "történelmi tanulság"-ot, és vázolnak valami jóslatot az emberi fajnak. Amikor voltaképpen Flórának és Boriskának mutatják be a "mosoly ostyájá"-ban, mi is várható reálisan a jövőtől. Mentegetve a tömény ostobaságot.

Február 14.

Simone Signoret nagy sikerű könyve, "La nostalgie n'est pas plus ce qu'elle était" - A vágy sem a hajdani - melyet Weszely elhozott, a derekán túl egyre kevésbé váltja be, amit az elején ígért. Flóra ellenérzését még az is növeli, hogy Gyula helyett mindig Gyulia-t ír. Az 1957-es, elég részletes pesti képet azonban tán csak mi látjuk olyan romantikusan "feszült"-nek. Signoret soraiból állandóan kisüt a veszély. Valóban olyan veszélyben voltam, nemcsak Marosán miatt... "...Illyés, socialiste-paysan, pas communiste, était à l'époque sur la touche, mais intouchable." Ha csak ez őrzött volna meg, együnk se volt "intouchable". És valóban: szinte bujkálva jött el Yves Montand és Simone Signoret "chez les Illyés qui habitaient la campagne"? És ki lehetett az a rokkant, tolókocsiban ülő miniszter, akinek állításával szemben, hogy egyetlen írót nem fenyegeti az elfogatás veszélye, "Illyés m'avait confirmé le fait qu'il y avait bien une quinzaine d'écrivains communistes en prison depuis la fin janvier".

És a rejtélyes személy ("personne de sa famille"), aki külföldön volt? Ika, a nantes-i intézetben (ruhaneműt, édességet küldtünk neki; ehhez Montand hozzátette Ikának dedikált frissen megjelent könyvét). Nagy öröm volt a lányok közt!

És ki, mi lehetett az a "groupies"? A vidám fiatalság? Az információk, amiket kaptak tőlük?

*

De amit a Montand-Marilyn pletykák kapcsán ír - hogy kik hogyan "vigasztalták", kegyetlenül sikerült, a rövid őszinteségével.

*

Délután a Böbe vezette kocsin Tibor és Ella csak a ház elé, Ikával, Flórával így megyünk megnézni a Kulturális Minisztérium Báthory utcai kis stúdiójában Kósa filmjét (ő ott várakozik), a Béres-féle rákellenes "csoda"-orvosság útjáról. "Egyszerű" emberek vallomásai, hogyan mondtak le róluk az orvosok, és hogyan gyógyultak meg valóban csodaszerűen.

Oly közvetlenül s ráadásul oly ízes magyarsággal beszélnek (főleg a bácskai magyarok), hogy azon nyomban elhiszem, amit mondanak. S a cáfoló orvos oly szerencsétlenül önhitten tudományoskodó, hogy viselkedése csökkenti szavai hitelét.

S a nagy tanulság: ez a lenti keresztmetszet azt mutatja, a családokban van szeretet, összetartás. A felnőtt gyerekek viszik szüleiket kórházból kórházba. Matejko bácsinak a rokonsága segített, hogy a kis családi házukat fölépítsék kalákában, azaz ahogy ő mondja, "társadalmi munkában".

Február 15.

Este ismét a Béres-cseppek filmjénél, a tegnapiakkal, s hozzánk még Csilla és a férje. Nagyobb élmény, mint a legmodernebb mozi. Mennyi jóakarat a világon! S milyen elemi erejű a magát szükségesnek érző intrika! Összefoglalva: nem tudok hozzászólni a gyógyszer összetételéhez, de megnézni ezt a filmet lelkesen merem tanácsolni mindenkinek, még a tudományos ellenőrzőknek is. S a ráadás tapasztalat: mennyire elmaradt (vagy tévútra tért) a tanult színjátszás az eredeti föladatától, az életábrázolástól. Mit leplez le, hogy a hivatalos álláspont képviselői mind szánalmasan szerepelnek (önhittek és láthatóan önzők), a hívők pedig ártatlan tekintetűek és még jó (természetes) előadók is, ha csodahitről adnak képet. Böbe "rajong" az "ügy"-ért, utcai tüntetésre volna képes.

Február 16.

Délután - a megbeszélés szerint - M. Leclerc, az Institut Français igazgatója. Lám, van francia típus is - ahogy arcélét, orra vonalát meglátom. Akár Charaire. Burgundi - bourgignon -, de csak eredetre. Az r-t már nem ropogtatja úgy, ahogy Frénaud.

Zágrábban szolgált eddig és Hongkongban. Beszédtárgy van tehát bőven fölszínes. Amíg Ika át nem veszi tőlem a házigazdai kérdezgetést.

(Leclerc fölajánlja, Ikát érdeklő szakkönyveket szívesen küldet a Múzeum számára.)

- Egész idő alatt kisasszonynak szólított.

- Nem volt rajtam a jegygyűrűm.

*

Czímer kéziratában az Élet és Irodalom szerkesztője nem értette s rögtön tintával javította ezt a (szerinte gépelési) hibát: az "említettem eset". Czímer némi gúnnyal oktatta ki, hogy az más, mint az "említett eset". Hogy a magyar a főnévi jelzőt igeként ragozhatja.

Ezt az irodalom alig gyakorolja, holott a népnyelv eléggé él vele. Nemcsak ilyen mondatok csöngnek vissza a fülembe, hogy "köpedelem alak", "edd meg leves", vagy "kinyalt, kinyalandó, kinyalható fazék", hanem ilyen: "megmondtam annak az eszem a húsod gyereknek", meg "Azt csinálta az én töröltelek volna képen sógorom". Fölkészületlenül (s igen rossz állapotban) kezdtem el, amit egyszer a nem indoeurópai szemléletű magyar nyelvtanról összejegyzeteltem, de - van ennek a sajátos magyar formulának elég tudatosítója, oktatója?

Február 17.

A Béres betegeiről, híveiről s ellenfeleiről készült film harmadik része.

Egyre jobban az ügy krimijellege bontakozik ki. Hiúságuk és állásféltésük még orvosokat is szakmai szabálytalanságra késztet? De miért nem nézték meg ezt a filmet az illetékesek is? Eckhardt félórát, Schulteisz egy órát ha szánt rá. Már az elején - ahol a legjellegzetesebb - tüntetően (?) fölkeltek.

De a Chinoin gyár és a Szabadalmi Hivatal két főnöke a ragyogó okfejtésükkel - megnyugtató.

A film után Kósa új (nagy) lakásán, a Keleti Károly utcában. Csoóri, Nagy László. A három rétegben is megrázó kisfilm a csángókról: éjfél felé.

"Mert ez más időpontban nem felel meg az igényeknek." Ki dönt egy ország "igényé"-ről? Az, aki a "Gyere velem csókot csenni"-t fő időben énekelteti a - csángóknak is?

Február 18.

Örömnap - déltől fogva. Ekkor jött a telefonértesítés, hogy (amire négyszer-ötször is unszoltak, mert húzódoztam tőle), a Márciusi Front tévé ismertetésről az utolsó percben "eltekintenek". Hát erről meg kik? Miután egész héten készültem - erőt gyűjtve, finnyásságot legyőzve - erre a szereplésre, aminek a "fölvilágosító fontosságát" végre magam is beláttam? De micsoda megkönnyebbülés, mindkettőnk szívében. Ebéd közben még külön poharat is emeltem meggratulálni magamat, hogy milyen próba alól menekedtem ki.

Február 19.

Minél tovább élünk, annál természetesebben halunk meg: emberibben; vagyis az állatok bölcs beletörődésével. A lényeg csak, hogy ne a puszta életbe fáradjunk bele, hanem a munkába.

*

Minél nagyobb számú egy nép, azzal kérkedő fiait annál jobban fenyegeti a nevetségesség.

*

Eszébe se jut, hogy igazoltatják; hogy a szent berkekből kiutasítják. Hogy van szellemi tartózkodási engedély.

*

Lőrinc 1945-ös jegyzetei. Kiegészíthetném. Mennyire - s mennyire megbocsáthatóan! - egocentrikussá tesz bennünket, milyen centripetális helyzetekbe szorít az ellenséges bekerítés, az üldöztetés. "Neki is mindig mással kell törődnie"! - mondta keserűen Farkas Ferencnek Lőrinc, mikor megtudta, hogy azúttal azért nem mehettem el hozzá, mert Miskolcra kellett utaznom, azzal a kevés reménnyel, hogy leventeként fogságba esett Jancsi unokaöcsémet tán mégis ki tudjuk csempészni az orosz tábori kórházból.

*

A "nyugtalan" fűszerszigetek közt még a századfordulón is voltak hajójáratok pusztán azzal a föladattal: odaágyúzni rögtön, ahol a rengetegbe húzódott törzsek csak egy füstoszloppal még életjelt adtak. Ilyen járatcéllal úszott szellemi vizeinken - mondjam meg, melyik és melyik irodalmi orgánumunk, úgy, hogy személyzetüknek eszébe sem jutott, hogy a harcuk egyoldalú: csak ők lőttek. Magatartásukat - s utódaikét is - különösképpen mi is menti? Eltartásukat, a bennszülöttek kontójára, összetévesztették a megbízatással, majd ösztönnel, hogy minden bennszülött-megmozdulást eleve gyanúval figyeljenek. Ahogy Bölöni ösztönösen lőtte még Sárközi emlékét is, olyan távolból is "népit" szimatolván. Mikor Déry ezért sarokba szorította, hüppögött: "Ne kérdezz! Ne kínozz!" Aztán, megkeményedve, mintha erkölcsi alapra húzódna vissza a szóbeszédbe került titkával: "Nem beszélhetek!" A hajóhídon.

Február 20.

Délután Kósáéknál Béres ügyében. Déryék, Csoóri, Nagy László, Ratkó József és Béres meg Dévényi s persze Kósa. Elsőül kérnek meg a teendők ügyében. Magam szkeptikus vagyok, már azért is, mert oly óriási dologról van szó, és ami nagy dologban én bíztam, mind elbukott. Számomra bizonyíték eddig csak a film hatása rám. Ebből tán inkább értelmem, mint érzelmem azt szűri ki: komolyan megvizsgálandó a jelenség. Lényeges tehát, hogy minél több szakértő és "illetékes" lássa a filmet. Velük csak azután érdemes akár vitázni is.

Ennek elérése? Nagy Lászlónak két hónapja ki van nyomva (s letiltva) a cikke. Tegyenek hozzá fakszimile dokumentumokat, s úgy próbálja közöltetni.

Erről s ilyesmiről még sok okos találgatás.

Béres és Dévényi életben rokonszenvesebb, mint a filmen. Kérés nélkül ad Béres nekünk is két kis üveg gyógyszert. Déryék és Nagy már régebb óta "fogyasztják". De Dérynek nem szűntek a fájdalmai.

Böbe lendületesen szervez. Véletlenül tudom meg, hogy szerdára már Aczélhoz is megyünk, mi, négyen. Ezt nem. A kocsiban alakul úgy, hogy menjen csak Flóra és Böbe. (Majd úgy: menjenek mégis csak Déryék.)

Február 21.

Miközben a Beneshez zárkózott szlovák nacionalizmus egy sor - a déli határán sorakozó - művelt magyar városból kisöpörte a magyar értelmiséggel, a múltba gyökerező magyar fölvilágosodottsággal magát a műveltséget is, Munkács, Ungvár, Nagyszőllős, Kassa, Losonc, Léva, Érsekújvár tehát el Pozsonyig - mindmegannyi elesett bástyája nemcsak a jellegzetesen magyar, hanem a jellegzetesen európai kultúrának is; ezt a mondatot még 1977-ben sem lehet ("emelkedetten", "tudományosan" elvirányító tanulmányban sem) közzétenni - Magyarországon? Magyar tollnak még külföldön sem.

Február 22.

Ami betűt afféle munkarab parasztként egy életen át gabonamagként földbe vetettem, most, öregségemre gyűl csűrbe, nincs anyagi gondom, élvén éppoly szerényen, mint mikor izzadtam, szívósan a magot szórva.

Valamiféle tenyéren tart a világ.

Fogalmam sincs, miből élek; úgy értve, hogy mennyiből.

A napi postából fölbontatlanul teszek Flóra számára minden borítékot, amelyen bank, honoráriumértesítés van; a feladó: kiadóvállalat, takarékpénztár, adóhivatal.

Mennyit kereshetek? Hova megy el? Nem tudom. De bizonyos lévén, hogy még akkor is jó helyre, ha Csáky szalmájaként; nem nyugtalanít, ha bármi frissen megy is el, amihelyt bejön. Sőt, némi kaján örömet is lelek a szünetlen "kölcsön"-öknek (hogy csak a nagy összegekre gondoljak), ami Flóra kezéből - arany szívéből - nem túlzás így mondani: világgá ömlik. Az én parasztzsugoriságom megszenvedtetné az "arany" szívemet, de így utólag tudva meg a dolgot, abban tetszeleghetem: én is így csináltam volna. Vigasztalva a fukarságot azzal: ezek az én rózsacsokraim Flórinak. Aki mellesleg - bőven oszthatja a magáét is, hisz igen jó a fizetése. Vegyük hát úgy, mintha nem dolgozó nő volna a feleségem!

Február 23.

Szerettem volna már jó korán író lenni, de aztán olyan mértékben nem akartam az lenni - ahogy közel kerültem az irodalomhoz. Tiszteltem, csodáltam az írókat (az igaziakat persze), vonzódtam hozzájuk, s ugyanakkor lebecsültem, valamiképp puhánynak, nyálkásnak sejtettem őket, s ösztönösen, öntudatlanul húzódtam a legkülönbektől is. Ma sem vagyok másként, de ma már tudom az okát. Aki szépet alkotva akar hatni, nem kerülheti el a tetszéskeresést. Akinek hivatása a maga föltárása, az önfeláldozó őszinteség: egy lépés után benne van az öntetszelgésben, a magakelletésben. Hányan tudnak ezen úrrá lenni? S akik úrrá lesznek is? Csak a gőg árán. Ez biz föloldhatatlan ellentmondás. Mindig is húzódzkodva írtam. Ellenállás leküzdésével. Puff! Tán épp ezzel az ellenállással folytatott kínos küzdelem íratott velem annyit. Annyi hígat (is), a kiegyensúlyozott tömörítés helyett.

Február 25.

...a mi kritikánk azért lehetett szigorú a magyar néppel szemben, mert hisz önkritika volt, s ezt mindenki érezte. Ezek a kéretlenül hozzánk csatlakozó magyarságbírálók már oly mélyen szív szerint mívelik, hogy messze kihallik, a szívük nem a magyar népért dobog. Csak ráadásul zavaró, hogy ezt az elfogultságot saját tudatuk sem veti föl. "Őszinték." Mert aggálytalanul, egy-vonalúan szívják szellemi élősdiként a közösség vérét. Saját virulásukra s díszelgésükre, nem másként, mint a téli (sőt korhadó) terebély fákon a fagyöngy.

*

Czímer megjött Pécsről. Lázár (a miniszterelnök) megnézte a Dánielt. Az előadás után afféle fogadási kör alakult, megkérdezték, tetszett-e neki a darab. Lehajtotta, aztán félívben fölemelte a fejét: "Nnagyon!" Elhitték, hogy nem formaság, mert arra, hogy mostanában milyen darabot látott, nem válaszolt rögtön, majd azt mondta, olvasni a maga szántából is olvas, de színházba akkor megy, ha viszik. Rokonszenves, okos, szerény, noha kiváló szakember, mondja mindenki.

Február 26.

Délelőtt Vas Zoltán, elragadtatását harsogva: egész éjjel nem aludtam miattad!

Olyan "páratlan" és "erős" a Kortárs-ban megjelent két fejezet Beatrice apródjai-ból.

Aztán - helytelenítve - Déry nyilatkozatát. (Charta 77. )

Nizzai napsütéses nap. El kell húznom a függönyt, ha írni akarok.

Délután Czímer. A monodrámáról Sik véleménye: Legjobb darabod a Testvérek, azzal vetekszik. Aztán mikor Flóra behozza a kávét: Hogy egyszerűen beszéljek: zseniális.

Nem rossz nap. (Olyan kishitű vagyok, a jó vélemény ad biztatást a további munkára.)

De azért rászánok vagy két órát is, hol lehetne a feszültség még drámaibb. Elkísérem az autóbusz-megállóig. Most meg a Kortárs-beli részről: az ember kapkodja a fejét, úgy ömlik rá az igazság - oly természetes ez a merészség. Így még nem beszéltek arról az időről.

Visszajövet, a sötétben, bicegve sétáló pár köszön rám, elsőül az asszony. Közelebb lépek. "Apró vagyok." A férfi - öregségére - úgy testesedett meg, hogy megalacsonyodott - sántikál. A lámpafénynél az asszony arca oly szomorú, hogy - az ő helyzetükben - rokonszenves. Az üldözések alatt Tüdős Klára (Zsindely, volt Kállay-miniszter felesége) rejtette (vagy segítette) őket. Az asszony kijárta Zsindelynénak, hogy meglátogathassa Ausztráliában a lányát. (Visszajött, ígérete szerint.) Ettől Apróéknak szinte országos a jó híre.

Apró: Jó idő elé nézhetünk.

Mert annyi államfő látogatja egymást.

Aztán némi együttes járkálás után: Miket írsz mostanában?

- Egy-egy verset néha.

Azt hiszem, egy soromat sem olvasta.

Február 27.

Földközi-tengeri napsütéses vasárnap. A megáradt Duna is dugig kék színnel. Tétovázás, bizonytalanság a Beatricé-vel, épp azért, mert oly óriásian villan meg a lehetősége, mi minden is beleférne.

Este Ikáékhoz belépve, Bálintot látom először álló helyzetben. A ketrecének vasrácsát tíz ujjal és már négy foggal szorítja.

Vacsorán Hidasék és Juhász. Kubáról részletesen, mert Ágnes is sok adatot hall, Moszkván át. Jegyre adják még a kávét s banánt is; pompa a volt amerikai villákban, nyomor és piszok azokon kívül. És hatalmas arcképek mindenütt, Brezsnyevé is.

Héttől tizenegyig akadozva, de szívósan folytatott beszélgetés, többnyire oly halkan, oly dünnyögéssel a rá-rákérdezésünk ellenére is. (Flóra se hallja jól - vagy csak mondja, vigaszomra?, elfáradtan, arcomra szorított két tenyérrel takarom az ásításomat. ) Tele vagyok megbeszélendő kérdéssel, de az én ügyeimről egy ige nem hangzik.


Németh László
Bevezető tizenkét rádió-előadáshoz

Hökkenet és önvád.

Ezek Németh László útjának vezérszavai. Az olvasó egyszerre érez ámulatot és lelkifurdalást.

Ezzel küzdött ő maga is. Nem győzte a világot csodálni. És nem szűnt meg fölháborodni azon, amit látott.

Visszatekintve a pályára, az ember csak forgatja a fejét, mennyi rendkívüli adottsággal és adománnyal halmozták el égi és földi sorsintézők - a szellemi és anyagi talentumok milyen rogyasztó tömegével - azt a fiatalembert, aki a Németh László névvel a magyar szellemi életben annak idején megjelent, s azt a hétköznapi nevet azon nyomban egyedülivé tette.

Ennyi képesség tetejébe ennyi szerencse.

Amit örököl, anyagiakban: az átlagnál nagyobb jómód. A feltűnő szép mama hozománya egy bérház a pesti Andrássy út mellékutcájában. Eszményképnek való apa - félig tudós, félig atléta -, aki még romantikus hősfényt is kap: hadifogoly épp fia serdülő kora idején. Az apai nagyszülők: zsírosnál is tehetősebb és tekintélyesebb parasztok, szorgalommal és képességgel megszerzett száz hold birtokában, volt nemesi kúriát lakva. A fiú első lépésétől fogva két ellentétes világban forog otthonosan s megbecézetten. Itt zongorázni tanulhat, teniszezni, vívni az érzékeny mama kívánságára, amott lovat hajtani, kaszálni, versenyt a paraszti sorban (büszkén) maradt sok unokatestvérrel és rokon fiúval. Ő maga egyetlen gyermek.

És csodagyermek, elméjére nézve. Váltogatja az iskolapadokat, de ahová beül, az óvodától az érettségiig: eminens. Olyan fokú szellemi képességgel, hogy önképzőköri meglátásait még férfi ésszel is - az ő kritikusi elméjével - művei sorába illeszti. És kezdettől fogva lényegkereső komolyság, okkereső elmélyedés.

A munkában favágónak való szívósság és teherbírás.

Alkatra pedig: jó termet, amely kilométereket úszik a Dunán, de százölnyi földet is fölás óraszám. Arcáról pedig, férfiról szólva, szinte beszélni sem illik, oly szép, oly megnyerő; koránál mindig egy (ha nem két) évtizeddel fiatalabb.

Reggeltől estig tud ülni könyv fölött. Nyelvtanok fölött is: két hónap alatt megtanul egy nyelvet (harmincéves koráig tizenkét nyelven olvas). De így szívja magába a filozófia, a természettudomány legrégibb és legújabb eredményeit. Orvosi egyetemet végez; de beiratkozik a görög szakra is.

Még megnyerőbb személyes viselkedése: jól nevelt úrifiú, de az udvariasság minden formája már ösztönéből működő; de ugyancsak ösztönösen oly szerény, ahogy a vendégek asztalához odavont parasztfiúcska sem. Pirulni tud, a szeretet jeleivel pislogni, elhúzódni.

Aztán a (fiatalkori) házasság: a szép, okos, a közönségesnél is jobb módú, hozzá való és életrevaló (természetét kiegészítő), vitázó, de önfeláldozó feleség, sikerült szép gyerekek (majd unokák).

Sikerei vannak mindenütt. Nem volt olyan hely, ahová belépve nem volt azonnal sikere. Azaz nem lehetett volna.

S aztán, mondhatni, ezek arányában kezd afféle - istenítéletnek nevezett - hitpróbák lángjaiba lépni, ő, aminőbe hajdan hitvallók és eretnekek, szentek és vajákosok indultak, nem csupán kényszerítve, hanem maguk akaratából is; oly szentül híve, hogy igazuk és védőistenük van. De ez a mi hősünk ezt még csak nem is vakon vagy eszelősen mívelte. Nagyon jól tudta, mi az a láng - elemezte azt ő maga még tudományosan is -, az összetételét és testi-lelki hatását. Ment - ezúttal nem szerényen, azaz ha szerényen is, de emelt fővel egymás után annyi hit-, ész- és jellempróbáló tűzbe, amíg csak nem találta magát valamiféle pokol lobogó kellős közepében, kijárat nélkül. Ott is az volt, ami volt. Szinte sercegett, miközben szemünk előtt - hogy ünnepiesen fejezzem be - elemésztődött (holttetemét is - végrendelkezése szerint - elégetésre szánva), oly módon, mintha ez a mi hasonlatunk át-átment volna s nyomot hagyott volna az ő fejében is. Mert hisz annak a szép szólamos pokolnak bugyrait így hívták: kenyérgond, muszájmunka, néha-néha nyomor és fagyoskodás, meg nem értés, közvetlenséggel tetézve, és végül kudarc; a legfontosabban: hogy népét talpraállítsa, az előre látott katasztrófától megmentse.

Nincs belső köze a szellemi élethez, egy nép tudatához annak, akit ilyen sors láttán nem lep meg előbb vagy utóbb (későn vagy korán) valamiféle bűntudat: és én? Hogy néztem ezt én? Mire véltem ezt a pályát? Olybá tekintettem-e, hogy a rajta lépdelőt (legalább szemmel) részvéttel követtem-e, vagy netán még próbalángjait is szítottam?

Ebben okkal, ok nélkül, tehát joggal, jogtalanul másfélék lehetnek a fejmozdulatok.

De abban, hogy ez a mutatvány értünk történt - végettünk és miattunk abban nem oszolhat meg a vélemény.

Ez a tizenkét előadás, amelyet a Rádió Németh László születésének 75. évfordulóján rendez, nem arra vállalkozik, hogy életművét bemutassa itt, az irodalom iránt érdeklődők legnagyobb - milliós - magyar fóruma előtt. Ezzel éppúgy lebecsülnénk a milliók tájékozottságát, mint Németh László műveinek ható erejét.

Németh László egy éve hagyott el bennünket. A szellemi életműködés különös törvénye a föld minden részén, hogy a nagy alkotók a haláluk után, amidőn a nevük a kandeláberek lángjától is segítve országosan megragyog, átmenetileg homályba merülnek. Hogy aztán - néha bizony hosszú idő után - már állandó fénnyel merüljenek ismét föl - föl most már nem a napi életnek, hanem a szellemi életnek korok fölötti csillagrendszerébe.

Németh László életműve nem került efféle purgatóriumi homályba. Talán azért sem, mert homályba ezt megalkotójuk élete során nyomta annyiszor a meg nem értés, a félreértés meg a félremagyarázás. A ferde ízlés, a még jóhiszemű vitatársnak is félre-félrevágó szemjárása.

A nem csökkenő, sőt növekvő érdeklődést nem a félreértések tisztázása okozta, nem is Németh László szóhasználatának tüzetesebb megvilágítása. Ma már sok olyan szándékát látjuk tisztábban, épp az arányosító távolság folytán, amit akkor épp közelségük miatt nem nézhettünk világosan: perspektivikusan. Említsük meg - ítéletmondás igénye nélkül - csak a három legtöbbször fölróttat.

Meg-megdereng ma már, hogy a nevezetes "Harmadik út" nem a szocializmus irányának tagadása volt, hanem a hitleri "Szocializmus"-é, a koncepciós pörök államvezetéséé; hogy a "minőség forradalma" messze előre érezve az értelmiség felelősségtudatát akarta forradalmasítani; hogy a "híg-magyarság" a "Kisebbségben"-i magyar nem faji megjelölés volt, hisz elsősorban olyan korabeli "fajmagyarokat" célzott meg, mint Szekfű; csaknem kivétel nélkül az uralkodó, sőt hivatalos szellemiség törzsököseit.

Mindezen - valamikor befejezendő - vitáktól függetlenül a művek vitathatatlan értékeivel hat növekvő erővel Németh László teljesítménye.

Az itt következő előadások is azt az alkotáskolosszust már csak oda-odalövellt fénysugárzóként világítják meg. Van köztük, amely röntgeni behatolással a csontozatot keresi. De legtöbbjük - már csak megszabott terjedelmük folytán is - úgy hozza közelbe az életművet, hogy megint csak dimenziót teremt köré, térbe helyezi. Mégpedig írójuknak a műhöz való kapcsolatával, ennek személyes nézőpontú ábrázolásával. Vagyis a megfigyelést visszaemlékezéssel hitelesítve.

Ezt teszem magam is.

*

Hazugság fölfedezésére szinte születésénél fogva éles, tehát kegyetlen tekintet a világba (de önmagába is). Amely ugyanakkor a legkisebb részletet és aránylatot is rögzíti. Ugyanúgy működő fül.

"Szerettem az igazságot." Ez a jelige vitte Németh Lászlót a tűzpróbák poklába. Nem tudott élni, ha nem mondta szüntelenül azt, amit ő igazságosnak vélt. Valamennyi lelki képessége közül a legmagasabb rendű: kihallani a tények beszédéből - leghalkabb suttogásából is - az igazságot is; meglátni a legleplezőbb álarc alatt is a valóság vonásait. Aztán kifejezni azt: áttenni a nyelv, a fül, a szem - az emberi, az emberi érzékszervek dolgává, azon árnyalatosan és hitelesen.

A valóság és hitelesség viszonyáról tudnék én egyszer Németh László műveiről szólva kimerítő tanúvallomást tenni. Mégpedig mint úgy-ahogy közvetlen szem- és fültanú.

Magyarországnak az a tája, ahol kora gyermekségétől fogva Németh László a vidéki, népi élményeit kapta, ahová férfi korában is vissza-visszatért, amely több művének is színtere, az az én gyermekkoromnak is legszűkebb karikájában fekszik. Mezőszilas és Ozora - az ő családjának és az én családomnak egyaránt népi és népes fészke közt néhány kilométer a távolság; határuk összeér. Éppoly közeli Cece is (Cece, ahova majd az Iszony hősnője menekül).

A véletlen folytán tehát annyira közös nyelvjárás, szokásrend, éghajlat, szemlélet formált bennünket, hogy nem egy mondata olvastán el-eltűnődtem: mások is értik ezt, azon árnyalatosan? Kivételes helyzetben tudtam magamat, olyasfélében, mint hangversenyterem közösségében aki maga is zeneszerző. Hogy "lötyikél", "ráehül", "kerisgél", "böcöllézik", "eszi öreg óma" sőt meg "milyen beszédet teszöl megint?", anyám hangsúlyát elevenítették meg a dobhártyámon; a "paszita" a löszön termelt parasztborok ízét hozta az ínyemre; az ősi vendéglátások kifogyhatatlan piros káposztás lúdpecsenyéjét, mellyel a fogságból megtért Kertész sógort eteti a rokonság - nekem is eltöltötte a gyomrom már az illatával is.

A harminc körül jártunk, amikor Németh Lászlót először láttam, ugyancsak merő véletlen folytán, Basch Lóránt Balaton utcai lakásán rögtön élénk vitafélébe bocsátkozva a mindkettőnk által minden ága-bogában jól ismert tárgyról - Füst Milánról.

Együtt jöttünk le a lépcsőházban, de itt már sajátos mondat: ritmusáról, szótlanul, valami homályos illendőség hatása alatt. A Margit hídi villamosmegállóig is legfeljebb a közlekedésről ejtve hangot; vagyis még a személyesen összeismerkedő írók szokásos kérdéseit sem vetve föl: maga miből él, hol lakik. Holott írásból már elég jól ismertük egymást. De ő akkor is, később is féltékenyen függetlenítette azt, ami a közre - az irodalomra - tartozik, attól, ami személyi. Néhány híján húsz év telt el, mikor ilyen mondat esett közöttünk: "Ángyod neked a Babay Eszter?" (A Tükrösről Cecére futó Nellike abban a Babay házban tért magához, ahol viszont anyám öccse volt vő.)

Hogy derűre fordítsam a szót, nem volt veszélytelen távoli atyafiság révén sem Németh Lászlónak, sem szem-, sem fülközelébe kerülni. Önfeláldozóbb lelket - főleg férfiban - keveset ismertem, ismerhettünk nálánál. De igényesebbet sem. Ez az igény a maga könyörtelen igazság- és személyszolgálatában épp azzal, hogy távolra országot világított és melegített, közelről bizony égetett és szemet kápráztatott. Vannak nagy alkotók, akik a rengeteg szépet, amelyben részesítenek bennünket, afféle csalétkül nyújtják. Hogy viszonzásul legalább lelkiismeret-furdalást kapjanak. Legalább ígéretet arra, hogy áldozzunk mi is azoknak a szerintünk mindenható, de mi tudjuk, hogy nem lágy szívű eszményeknek, melyek elszánt szolgálásában ők életüket adták.

 

Március 1.

Este hatra Aczél Anna (Békésiné) és Ági (Szőrné) közös lakásában a "komatállal" Ági újszülöttjének megtekintésére. Pici kínai arc, kefesűrűen sűrű fekete hajjal, csöpp orr, maga elé meresztett pici szem, ahogy csöndesen fekszik.

Aczéllal gyalog hozzájuk. Ott négyesben közvetlen hangú vacsora. A külföldi lapok bőven kommentálták a karácsonyi cikket (A szellem és az erőszak), sőt néhányan - a belga Drapeau Rouge - teljes egészében leközölte. Rövid vita a cseheket támogató hazaiakról. Részemről: minden szabadságmozgalmat helyeslek. Most azonban különbség teendő a cseh és a magyar szellemi élet helyzete közt. Ne úgy támogassuk tehát őket, mintha a mi helyzetünk azonos volna az övékével, mert hisz ezzel az itt kivívott eredményt kockáztatjuk. Aztán Flóra a Béres-féle kísérletről. Aczél vizsgálati eredményeket mutat; ezek, sajnos, nem oly kedvezőek, mint amit mi láttunk.

Március 2.

Egész nap a három új dráma - A Dupla vagy semmi, az Orfeusz és a Dániel - kefelevonatának a javítása. A Dániel előszavát kihagyni? Csaknem száz lap! De benne van (számomra) az iram, ahogy írtam. (S benne, sajnos, öregségi tünetként, a rengeteg is. Ez a szócska mindig gyöngém volt, szüntelenül befutott a mondataimba, ha árnyalni akartam. De ilyen tömegben! Dudvának érzem, alig győzöm irtani. De ami megmarad, fölnő úgy, ahogy a kapálás kímélte haszonnövény? S mitől burjánozhatott el voltaképpen? Mint a "tyetye" az aggastyán locsogásában.)

Március 3.

Dülöngéltető fáradtság; megtorpanás már az ágyból kikelve. Milyen világos volt a féleszmélésben a kép anyám öccséről Cecén, 1920 elején: "Egy magyar betűértő." S alig vánszorog a toll. Újfajta szédülés: csak arcom boríttatja az asztalra. Nádbozót a "Három dráma" javítópéldánya, a lapokat is szórnám a szélbe. És a cím! Nem inkább: "Sírva is vidáman"? Vagy... "Embereljük meg magunk"? Délután Borzsák Bálint a kisfiával: menjek el - a tanítónő megbízásából van itt - egy elemi iskola tízéves kislányai közé "elbeszélgetni" egy délelőtt, olyan élmény lenne nekik írót látni. (Mert elefántot már láttak?) Este csak "beugrásként" Juhász, de itt marad, itt tartjuk (hideg) vacsorára is. Ingerültségem, hogy szinte mondatonként meg kell ismételtetnem, mit is mond, olyan rosszul hallok. Együtt (hogy ne kelljen beszélnem) a tv-ben a Rosenberg házaspárról írt dráma filmváltozatát. Ezek a halált is becukrosítják. Valóban oly makulátlanul voltak ártatlanok? Nem csupán valami pici vétség volt a - megbocsáthatatlan bűnük? Ha nem történt harminc év alatt pörújrafölvétel - eltűrhetett Amerika máig egy ilyen tiszaeszlári menetű "Justizmord"-ot?

Március 4.

A bukaresti földrengés: 600 halott, 2000 sebesült, városrészek romban. A fényképek fő helyén mindig Ceauşescu (amint éppen "intézkedik").

*

Távolodás Füst Milántól.

Vétke? Hogy rengeteg rosszat is írt, csinálmányprózát. (A versek állnak.)

Március 5.

Ellenségeimet én válogatom, és én nevezem ki.

*

Nincs hovatovább nap, hogy telefon, levél és már baráti közvetítés útján is ne kapjak olyan szívességkérést, amelynek a teljesítése legalább három-négy napi gond, három-négy órai munka.

*

Szabályosan levelező "ismeretlenem" öt van: Bognár úr, a nyelvész, Kanadából, Irén asszony Miskolcról, a kecskeméti préseltvirág-küldő, és Sz. Magda, a félbemaradt óvónő. A két utóbbi előfordul, hogy egyvégtében naponta. Az ötödiket nem nevezem meg. (Egy sor választ soha egyik sem kapott. )

Március 6., vasárnap

Vacsorán Ikáék, Juhász Ferenc, Domokos Mátyás feleségével - Ács Margittal -, akitől egymás után három jó - pályanyitó - novellát is olvastunk. Merre alakul a világhelyzet? Oda állhatunk a cseh írók szabadságmozgalmához, anélkül, hogy ne adnánk hangot rögtön a mi szabadságkívánalmainknak - azokkal a cseh "demokratikus" körökkel is szemben, akik pusztulásba tiporták - tiporják - a felvidéki magyarság jogait?

Mindig ez a csapda.

Cserbenhagyni a mi égető ügyünket, hogy őket ne hagyjuk cserben?

Azaz ontsunk vért (ismét) azért a "nyugati" demokráciáért, amelynek itteni "képviselői" (félkézkalmárai) újra és újra a vérünket vették.

56-ban naponként letépték Prágában a magyar követségről a magyar zászlót.

Hol voltak akkor a "Chartá"-sok? Nem szónoki kérdés. Épp nyugaton akkor is a magyar sovinizmust denunciálták.

Ács Margit egy mondata: évek óta járja a szellemi körökben mint bon mot: Illyés a magyarságot a saját halottjának tekinti.

Közvélemény V.-ról: a patkány, aki nemcsak más-más ételbe falva, hanem más-más bokába marva terjeszti a mételyt.

Március 7.

Napsütéses, tündérföldi nap.

Mintha világjáró úton volnék.

Ébredéskor először is: hideg van-e, esik-e: morózus vidék fogad-e, vagy mosolygó ég, földközi-tengeri szellők.

Mint gyerekkoromban. Rácegresen is az első tekintet az ablakra esett: hol játszhatunk, a padláson-e, vagy kint a fákkal, az állatokkal.

Hódít vissza a természet.

Este - váratlan telefon után - vacsorán Radics József, a cecei, nyugalomba vonult református pap. Előttem a kép, ahogy a nagyanyámat beszentelte az udvaron, a sírnál. Negyven éve!

Egy évvel fiatalabb tőlem. Keresi a szót, depressziós, de "nem panaszkodom". Míg a felesége, Erzsike, Floridában van az elszármazottaknál, ő a ref. egyház mátraházi üdülőjében.

Cece hajdani betelepülése. Az első adat 1340. Igen, besenyők. A török után - lehetséges, hogy teljesen néptelen volt? A határnevek?

A falu helyzete jó. A háztáji jóvoltából.

Miért hiszek minden szavának?

Mert halkan beszél s ritka szép hangon és hangsúllyal.

Egy óvónőt szeretne bejuttatni a gyógypedagógiára. Oly emberien beszél róla is, hogy Flóra látatlanban becsüli azt a fiatal nőt.

Március 11.

Délelőtt Flórával, Ikával a Volkswagenben előbb a lágymányosi új nagy áruházba, a Skálába, ahol Hintsch olyan Tihanyba való villanykályhát látott.

De nincs fehér.

A televízió "riporttémákat" keres. Itt folyik kettő is a szemem előtt.

A babaápolószerek és pólyás-csecsemőkori ruhácskák "ruelle"-jeiben ("utcácskáiban" - a szerk.) elragadóan szép arcú ifjú nők holmikat válogatnak, még magányosan, de máris megható szakértelemmel. Szültek már? Vagy ezután szülnek? Termetük, mint a gimnazista lányoké.

A kerti holmik osztályán egy nyugdíjas éppily buzgalommal a teljesen egyforma vasgereblyék közt válogat. (Még nyeletlenek.)

A körúton a kasza már elfogyott. Írógép sincs. Vettünk viszont két bambusznádból (itthon, vakok által készített) hintaszéket.

Március 12.

Ilyen szellemi élet sem volt sok Európában, mint nálunk a század második felében. A korszak legtehetségesebben újítóan igazmondó - tehát forradalmi - alkotóit a hatalom vette ki az irodalomtörténészek és esztéták kései közül. Még Aczélnak politikus pajzsán s még a legutóbbi időkben is kopogott a kő (hogy ne golyót mondjunk), amiért életben tartotta a nemzet két vitathatatlan szépírói lángelméjét, Németh Lászlót és Szabó Lőrincet.

*

"Megveszem a szegénységet tőled" - három szóban hárommondatnyi tömörítés; olyan gyémántkemény villanás, hogy - hányan is bontjuk ki a shakespeare-ien (barokkosan) bonyolult értelmét? A szépségével ragyog egy népdalban. Egy lángelme teremtette népdalban.

*

Görgey Gábor ötvenlapnyi remek kötete; mindnyájunkra rápirít az érzelmes locsogásunk miatt. Szűkszavúság és gúny (öngúny is), ez a méltó líra. A líra végleges visszanyelése felé?

*

Ellenséggel csak zseniálissal vitázom. A többinek azt, amit ő ad (adhat) nekem: ellökés, de akkor már olyan, hogy fölhemperedjék. Nevetségességével igazolva a butaságát s arcátlankodását (az eszményekkel szemben).

Március 14.

Legyen csak egy-két személyes ismerős, az országos katasztrófa rögtön megemberiesül; ekkor hasít belénk teljes borzalmával.

A messzi bukaresti földrengés azóta hat közelien, amióta itt a hír: ott veszett Alexandru Ivasiuc, a regényíró is, akivel még Londonban ismerkedtünk össze, s aki töltött egy délutánt pesti lakásunkban is. Okos, tartalmasan szkeptikus, tehetséges ember volt - máramarosi származék, fölmenői magyar nemességűek is a 16. század óta. És Veronica Porumbacu és Baconsky!

*

Reggeli csöndes vita Flórával. Rendbe rakva régi papírokat, legépelné a hajdani följegyzéseket is; azok is - napló!

De milyen? Az olyan följegyzés, amelyről a följegyző is tudja, hogy azok első olvasója az ÁVO lehet? Hogy minden mondatba ügyész magyarázhat értelmet? S amikor az ember csakis hanyagul és kapkodva írhat? Mintegy saját használatú ékírással? Magyarázat nélkül mind az a papír: szalmakazal (illetve asztag, amibe az évek során belerothadt a mag); magyarázattal pedig nem napló, hanem? Valamiféle "nouveau roman", a legjobb esetben.

*

A színház mindig az uralomra tört - uralomra törő - osztálynak készül. Méri tehát (sikereivel), hogy valójában melyik társadalmi osztály van - lesz - fönt. Valamennyi művészeti ág közül ez a legjobb teszt. Sehol úgy nem ünnepli - és helyesli - magát, és árulja el erejét egy osztály, mint vastapsokban.

*

Este vacsorán Illés Endre, Csoóri Sándor és Julcsi, Juhász Ferenc és Kati, 1/27-től 1/21-ig. A gyerek megetetése után egy-két órára Ikáék is.

Jó tény- és eszmecsere, a hangulatra jellemző, hogy még éjfél után is elhalasztgatták a fölkészülődést az indulásra.

Erdélyről persze most is. A keserű szójáték magvával: okozhatnak-e az ilyen földrengések a népek tudatában is valamiféle talajelmozdulást? Veszélyérzetet? Ha a Regátban minél bizonytalanabbá válik a föld, annál több helyről szorítják ki Erdélyből a magyarokat? Ilyen "értesülések" keringenek máris. Mert Erdély az "őshaza"! S ez még logikusnak is tetszik a jogcsorbításra.

Március 15.

Minél tovább élek, annál többet ismerek meg - kötelezettséget.

Az épen öregedő elme egyre több végeznivalót fedez föl.

Akkor kivált, ha önmegnyugtatásul - nyugodt halálul - azon kezd elmélkedni, egyet-mást csak teljesített.

*

Flóra fölhozza karjában az elégedetten mosolygó unokát. Át kell öltöznie, erre az én karomba helyezi; sétáljak vele egyet. Alig néhány lépés után a kisgyerek akkorára nyitja sírásában a száját, hogy szinte eltűnik a feje. Nem látja nagyanyját, de karját máris a fürdőszoba felé nyújtogatja. Ahogy arrafelé lépek, a sírás csitul, mihelyt megállok, fokozódik. Valóságosan, ahogy a béka ugrik, úgy veti magát a kis Bálint Flóra irányába. Hajába kapaszkodik, ruháját markolja. S azon nyomban elnémul, sőt mosolyog azt mondhatni, győztesen -, ahogy átadom.

Március 16.

Pethő Tibor telefon. Írjak a Magyar Nemzet-be, írjam meg a hagyományos húsvéti cikket. Képtelen vagyok emlékezni, mi is volt tavaly a "hagyományos" cikk. Volt ilyen valóban? (Karácsonykor volt.)

Este Balogh Edgár, feleségestől és Czine Mihály. Fél hét helyett negyed nyolckor telefon: késhetnek-e? Nyolcra vannak itt, újra és újra megmelegített vacsorára. Volt Sarlós-okkal húzódott el az idő. (S lépett föl fejembe a lüktetés. )

Okos, mérsékelt, de mégis bátor és hűséges gondolatokat hallok. Egyre sötétedőbbnek látja a magyar kisebbség helyzetét Erdélyben is, a Fölvidéken is. Kolozsváron a 170 000 román mellett már csak 140 000 magyar él. Annyi, mint Ciprusban török. Akik minden kis sérelmükből európai ügyet tudnak csinálni.

Értelmes propozíciói az - összebékülésre.

Legértékesebb ember szerinte is Fazekas János. Vitába száll Ceauşescu-val is. Gere Mihály a másik "vezető"? De hisz az román. Kérvényben kérte annak idején, hogy nevét is románra változtathassa. Elutasították, maga Ceauşescu véleményével: Ilyen magyarokra van szükségünk.

Czine egész idő alatt csak annyit ejt szót, amennyit a kínálgatásra válaszol. Alig eszik-iszik. Felesége Kaposváron. Már minden gyereke házas. Baloghéknál három unoka.

Kisinov eredeti neve Kisjenő. Igen, ez nem kontárnyelvészkedés. Még IV. Béla szervezett kereskedelmi utat a tatárokig, egy sor magyar teleppel.

Valahányszor megemlítették Laco Novomeskynek, miért vett részt a magyarok kitelepítésében, bizalmasabb körben mindig elmondta a nevezetes jelenetet: színházi páholyban ültek, Sztálin egyszerre meghúzta a kabátja ujját: Itt az idő, hogy végezzenek a magyarokkal. Sztálin Rákosi, Gerő személyén át alakította ki lesújtó véleményét a magyarokról az "eredendő" antiszemitizmus hatására.

Március 18.

Anni rokkant kormányzatú autóját föltörték az éjszaka, itt, közvetlenül a ház előtt, három méterre Marici ablakától. Elvitték az akkumulátort. Ennek értéke 250 forint. A karosszérián ejtett kár a tízszerese.

*

Reggel nyolckor a János-kórházba Flóra velem Noszkayhoz. Egy éve jártunk nála? Bíz megöregedett. Vizelet: tiszta; a derékfájások gyógyszere sok mozgás. Félórai beszélgetés után veszem észre a fekete nyakkendőjét - két tréfás mondat közt. Meghalt a felesége. Gyermeki mosoly a hirtelen aggastyánossá vált arcon: "Bizony nehezen megy beletanulni, hogy most már a konyhában is mindent magam végezzek."

*

Délután Tivadar Pécselyről. Versei kiadásáért a Szépirodalminál. Domokos lemondott a vezető állásáról.

Krleža kedves levele. Olvasta a Kortárs-ban a Beatrice apródjai-t. A tihanyi szöllőket emlegeti, azt az időt, amikor ott járt nálunk, és - mikor látjuk még egymást avant le départ?

Március 20., vasárnap

Vacsorán Bibóék, Juhászék.

Pista tiszteletre méltó tárgyilagossága. Ferenc az Angliában megjelent könyve sikeréről kérdi. Igen gyér. Havonta egy-egy közlemény, legutóbb Ignotusé. Kérkedhetne, de inkább a maga elhomályosítására kínosan adatszerű.

Aztán csaknem kétórás - már-már ingerült - vita kettőnk közt. A hideg tárgyilagosság most, amikor egy közösségről szólva is ilyen szenvtelenül nézi a valóságot. A határokon kívüli magyarság a vitatárgy: mi irányukban az erkölcsi kötelesség. Mert visszamenőleg is csak a tények játékát látja, a "történelmi erők" működését, a jövőt illetően is csak a szemlélésre hajlamos. "Igen, Kolozsvárt, Nagyváradot teljesen el fogják románosítani." Az ellene való kiállás csak ronthat a helyzeten. "A székelyföld talán ellenáll."

(Közben Boriska olaszországi emléke. Az autóbuszba öt kisgyerekkel száll be egy asszony, a hatodik a karjában. Az utasok vidám lármával fogadják, sorra egymás ölébe ültetik az apróságokat.)

Ferenc higgadtan közös útra akar téríteni bennünket. "Párhuzamosan megy a gondolatotok." Ugyancsak nem. Épp elválasztó útra értünk: dörömbölni kell-e bár reménytelenül erős ajtón, vagy nyugodtan hagyni a hóhért az áldozatával.

A szlovákiai magyarok kitelepítését annak idején Gerőnek sikerült félbeszakíttatnia - Pista szerint.

Mély levertség, mikor elmennek, igen későn. Rossz éjszaka, alig alhatok, korán ébredek; ezt is nyugtatóul - figyelemelterelésül - írom.

*

- És ma: hetvennegyedszer látni már a tavaszt, milyen élmény?

- Mint hetvennegyedszer reggelizni.

Március 22.

Pista (Bibó) telefonja Flórához. Nem izgatott-e föl túlságosan engem vasárnap?

Igen. De ez neki inkább érdeme: konok valóságlátásából következik. Más azonban a valóság elfogadása. Még akkor is, ha nem lehet változtatni rajta.

Március 25.

Rendkívüli meleg napok. A férfiak ingujjban járnak az utcán. A hegyen fürdőnadrágos sportolók végeznek futógyakorlatot.

Czímer szerint amióta van meteorológiai vizsgálat, nem jegyeztek ilyen tavaszi időt. Árnyékban is 21-25 fok.

De az emberek képtelenek a pillanatban élni, még ha az hetekre más. Mert mi lesz ebből?

*

Ika könyveket visz vissza a könyvtárba, a TIT-be; mellé ülök, s aztán míg bent jár, az utcán nézelődöm.

Oly régen jártam a városban, hogy az Egyetem téren Lőrinc közelét érzem. A budai Vigadó előtt Vágó Mártáét, Komor Andrásét, József Attiláét.

Hogy mikor lépnek ki a kávéházból, jönnek le a Donáti lépcsőn.

*

Viszkit veszek a hídi Közért-ben. Oly drága, hogy a pénztárnál a várakozók kis csoportjában elszégyellem magam. S már-már számon a hazugság: közületnek lesz, reprezentációra. Holott valóban igényesebb barátaim közületének lesz, akiknek viszonoznom kell, hogy ők is viszkivel kínálnak.

Március 26.

Tömeget közösséggé mi kovácsolhat vajon leggyorsabban és legtartósabban? A közös veszély. Ami nyilván már a kezdet kezdetén az egyik embert a másik mellé állította. Ez tartja legtovább egymás mellett közös ügyek maradék hátvédcsapatait is. De ezzel táplálja tömegeit minden gyűlölködő versengés, népet nép ellen indító nacionalizmus: minden háborús uszítás. Ősidőktől sorozatban ontja a történelem azoknak a zsarnoki népvezetőknek a példáját, akik belső tömegeiket azzal fegyelmezik, hogy külső veszéllyel rettegtetik. Mióta hangzik az ilyen rossz ürüggyel a hajdani hősi szózat: Egy barázdát sem! Holott mióta ez cseng már valódilag: Egy lelket sem! A közösségek szelleme mindinkább a határok fölött kíván működni. Az anyanyelvi közösségeké is.

*

"Rendelésre" azért jó dolgozni a művésznek, mert kevesebb kétellyel gyakorolhatja a mindig kétes eredményű szakmát; a művet eleve kedvezően fogadják. És nem kell az "ihlet"-re se várni.

De az, hogy szinte naponta kapok rendelést most szakmány bevezetőkre - ez nem ugyanaz.

Március 27.

Tizenegykor délelőtt (ez az idő, amikor úgy-ahogy bele tudom forgatni magam a munkába), Gyuszi behoz egy óriási fehér borítékot. Versek, szerzőjük rögtön szeretne választ.

Majd írásban válaszolok. Szerző jelenlétében nem tudok verset olvasni.

De csak ott áll a kapu előtt.

Modern kubista - versutánérzések. De egy óda is hazafias lényemhez.

S ha operációs asztaltól hívnának ki egy sebészt?

Lever a rajongó levél.

Nem megyek ki. De - ami nyugodtan tíz percemet venné el - egész napra megmérgezi kezemben a tollat. Kétellyel tölt el, hogy valaha is írjak.

*

Az asszonyok szavak ismétlésével akarják beszédre bírni (babababa, tetetete) a kis Bálintot. Gügyög is nekik, szorgalmasan. Én tegnapelőtt az ajkak olyanféle lebegtetésével szórakoztattam, amit borzongáskor hallatunk. Ma ahogy meglát (a nagyanyja karján), szemét kerekíti, és kis ajkaival ezt a hangot végzi, amelyet Apollinaire is fölvett volna az emberi hangok bővítésére ajánlott hangok közé.

Este vacsorán Ferenczy Erzsike, Szántó Tiborék, Ikáék és - már természetszerűen - Juhász Ferenc. A vizsolyi biblia első kiadásának újranyomásáról - Tibor egész nyomdász pályafutása betetőzésének érzi. Mutatja a terveket. Valóban - lelkesítő.

Aztán ők a Béres-cseppekről. Hisznek benne. Ortutaynak is adják - tudta nélkül. Veserák? Az orvosok is csak közelítgetve emlegetik.

Március 28.

Délután ötkor Ikáéknál, Tompa Kálmán "unokanézni". Nyolcvan éves lesz. Egy sors kegyelte élet. Magas, remek test; remek elme, remek jellem. Jómódú gyerekkor (nyaranta a fehéregyházi Haller kastélyban). Kiváló orvosi karrier, jól gyógyít, de szeretik is, mert fáradhatatlan. S a képgyűjteménye, melyet Pécs városának adott, majdnem ajándékba. S a népművészeti gyűjteménye. S baráti köre, Tamási Áron, Németh, Illés Endre, de a fiatalok is.

Fülében nagyothalló készülék. A férfi és a női ivarsejtek egyesülésének rejtelmeiről kezd rögtön beszélni. A női pete miért s mikor választ az őt minden alkalommal körülnyüzsgő milliónyi spermából, avégett, hogy az utód nemét meghatározza. Mert az ott határozódik el - valóban rejtelmes példákkal; a háborúk után "aránytalanul" sok a fiú. Épp azért, hogy az arány helyreálljon. Több mint két órát beszél fáradhatatlanul, újra-újra még kényes helyzeteket is súrolva. És hogy az irodalom miért nem a ringyó szót használja a durva hasonló szó helyett?

Igen megöregedett arcban is, és ezt változatlanul dús sörénye különösképpen még fokozva keretezi.

Kezdetben az emberi őslény csak nőnemű volt. Hogy választhatta az ki a sejtmutációval a férfit. Matriarchátus volt s az is lesz. A méhek és termeszek anyauralmi társadalma.

Bejön Topolánszky Iván is - folytatódik az ismeretcsere. Egyre inkább a mítoszhit felé is kalandozva, igen sok tudással.

Aztán Ivánnal külön, mert megvizsgál (vérnyomás 110, pulzus 60, a sok tea, kávé - és viszki hatása alatt).

És Kálmán szívből jövő megkönnyebbülése. S csaknem rögtön a távozásuk után: rosszullét. Vacsora nélkül ágyba. Rendkívülien kifáradva. Erősen figyeltem, s ha ritkán is, igen hangosan beszéltem, mert Kálmánnak csak az egyik fülén volt készülék.

Március 29.

Roppant fáradtság, belül is. Gályarabként mégis az íróasztalnál. Nem hagyhatom ki a húsvétra kért cikket, a fontos közlendők itt kavarognak a fejemben. De valóban a toll úgy makacskodik a kezemben, mint túlságosan nehéz evező, nem haladok.

Fél hét előtt Hintsch György a tv-darab (Az ünnepelt) ügyében. Elragadtatva beszél a színészekről, máris próbálnak. De miért hagyták a földön a pesti színházak ezt a darabomat is? Természetes: a közönségnek sem ez kell.

De hiszen még a Németh László 70. születésnapjára tervezett tv-adás bemutatása ellen a tv hivatalosai akkor tiltakoztak, amikor a műsor már megvolt. Így került helyettem oda Illés Endre.

Valóban így volt? Nem magamtól léptem vissza?

Itt marad vacsorán.

Igen fáradtan lefekvés előtt még - hol van Signoret könyve? Izgatott keresés, mert Weszely úgy adta kölcsön, hogy neki meg egy kiadó adta kölcsön az egyetlen példányt. (Megvan.)

Mégis valeriana, noxyron, de éjfél után is fönt vagyunk.

Rossz éjszaka.

Március 30.

A hegyoldal már hófehér volt a virágba borult meggyfáktól, barackfáktól, mandulafáktól. Kénsárgán virítottak a forzitiabokrok. Elevenen zöldellt mindenütt a fű. Szívszorító látni, szívszorítóan szép, ahogy minderre úgy kavarog a hó, hogy rajta is marad. Ahogy a fehér virágú fák a hótól lesznek még fehérebbek, ahogy az egész élénkzöld és sárga tavaszra rátelepszik a tél. Itt-ott persze küzdelemmel. A libegő levelekről leszóródik a hó, de aztán megmarad, győz az utánpótlás. Kint mínusz három, bent lobognak egész nap a fölgyűlt újságpapírkötegek. Dezső szinte diadallal: hát nem megmondtam?! S már-már nevetve, hogy betelt az aggályoskodása, a múlt heti nizzaian tündöklő napok alatt: minden lefagy, minden! Egy szem gyümölcs se lesz!

Március 31.

Délután, visszaadandó vizitjüket, hármasban - Flóra, Ika, én - no meg a kis Bálint kocsin Vértes Andráshoz és Augusztához. Micsoda folttalan testvérpár, milyen egyenes élet, látszólag minden szenvedély nélkül. András - megbecsült tudós - ismeri a nyelvészet mozgató erőit is.

Aztán Szalatnairól, Peéryről. Milyen egyenes ember volt mind a kettő. "Volt? Peéry is?" - December óta kórházban fekszik, Stuttgartban, beszélni sem tud.

Április 1.

Elviselhetetlen, ha magát zseni is hiszi zseninek.

*

Délután Czímer, beszámolva Aczél pécsi előadásáról s az én stilisztikámról: úgy mondani ki az igazságot, hogy cáfolhatatlansága is védje.

Április 4.

Pusztai János (az építész) és felesége, Madar Ilona. Két sikerült szép gyerek és az asszony sikerült szép munkája a békési tanyasiakról. Ott ez a pusztai cselédek neve. Két napig ez volt az olvasmányom; Flórának is.

Egy hatalmas társadalomtörténelmi regény anyaga. Az izomzata és csontozata. Az olvasó maga föl tudja építeni, meg tudja írni. Hogyan jön a történelemből egy milliós nép, hogy megy át egy századon, mint egy sivatagon, és hogyan tűnik el!

Két óra hosszat beszélek, s hirtelen úgy elfáradok, egy szót se tud megformálni az agyam. Bambán bámulok. Bólingatok. Készül a nagy leíró néprajz. Pusztainéra bíznák, hogy írja meg az egész (régi) ország területén élt cselédek szokásait - "előmunka"-ként. Ebből azután valaki más, vagy mások, készítik el a nevükkel jegyzett tanulmányt.

Ortutayról. Jó és rossz oldala. Kiváló előadó; érződött, hogy becsülte a legegyszerűbb embereket...

A tv-ben Nagy Lajos Tanítvány-a. Túl rövid, túl konvencionális, de mégis jó, mert - nem rontották el; a lényege bent maradt.

Három kalmopirin, didergés (már reggel), de - álljunk csak ellen. Lefeküdni? - lesz idő arra a sírban is. Kínlódás a M. N.-től kért húsvéti cikkel: Komfortos haza. Benne van a gondolat, de a körülmények miatt oly csonkán, hogy - nem az ellenkező van benne?

Április 7.

Rossz nap, rossz közérzet. Fájdalom most már a gyomromban is. A munka csüggedt piszmogás.

Pethő Tibor telefonon; nagy szavak a Komfortos hazá-ról. Az Embereljük meg magunk kefelevonata.

Délután a tv-sek. Teljes stáb, 8-10 ember kétórai munkája tízpercnyi vetítésért.

Már megint gyomorfájás is.

Mi volt a mai munka? Mint máskor egy szalmaláng (?). És olyan fáradtság is, hogy csak ülök, szinte nézni is erőtlenül.

Április 8., Nagypéntek.

"Kifecsegné ez akár ötkrajcár tetszésért az anyja hálószoba-ügyeit is." Írónak lenni? Annál igazán nincs titkolnivalóbb. S a mocskos kéjelgés az ölhetnékről, a tolvajlásról, a gyáva berezeléstől is, vallani elkapatva attól, hogy dallamos a mondat! Minél "fontosabbat" mer végül is közölni az író, annál jobban kell törekednie, hogy ne legyen közismert.

Áthúzva a fenti. De még az alábbinál is tömörebben: Amilyen mértékben a lényegről - a lét s a személy mindig szennyes titkairól - tud beszélni az író, olyan mértékben húzódik el attól, ha nemcsak tehetsége, de értéke is nő, hogy "közismert" legyen. Hogy egyáltalán olvassák, akár ezer év múlva.

Április 10.

Váratlan téli nap. A rossz kedélyt is az hozza? A cikk a Magyar Nemzet-ben - ér valamit vajon, úgy értve: ér el valami hatást? Nem nevetség ez az egész okvetetlenkedés a magyarság tragédiája körül? Ki érzi ezt?

Délben a kis Bálint körbe kocsikáztatása - a gyerekkocsiját tolva - Flórával a hegyen.

Este hideg vacsorára Juhász, Hidasék. Elébük megyek esti sétaként; enyhe didergés. Itthon Ferenczy Erzsike is.

Rohamszerű depresszió a fájdalmak és didergés mellé. Sivár, üres fecsegés, az is vontatottan. Mint egy kövér öreg. S ha még divatosan öltözködik is (szabónál), fokozottan az. Nekem kellene még társalgással is szolgálnom, mert Flóra az étel behordásával szaladgál.

Egy pillanat - elég hosszú némaság után -, és nem bírom tovább. Flóra után megyek a konyhába, aztán föl, ágyba fekszem, didergés, mély depresszió.

Április 11.

Vas Zoltánéknál Déryékkel. Edit jön értünk; más autóban: négyezer kilométert tettek meg Spanyolországban; mindenütt tisztaság, rend, gyönyörű modern épületek, zsúfolt üzletek, tündöklő bárpultok, ötletes és szívélyes kiszolgálás - egy boldog ország! Csak az ital drága, a bort kivéve. Zoltán éppily optimista, a megújult Amerikával új történelmi szakasz kezdődik. Magával sodró a gyermekes hiszékenysége, önbizalma. Beszélt Mérayval, Fejtővel: Tiborról most igen ingerülten vélekednek, rólam megbecsüléssel. Hozott egy csomó könyvet. Az Irodalmi Újság és az Új Látóhatár 1976-os számát, az emlékidézőt. A Bécsben megjelent Magyar Hírek ez idei számának első oldalán "Dörömbölni kell" című cikk úgy állítja be az én karácsonyi tanulmányomat (megsejtve - tévesen - a sorok köztieket), hogy az nem a magyar kisebbségek védelmére íródott, hanem a hazai rendszer ellen. Noha elfogadtam "a hatalmasok sípját, dobját, nem úgy, mint megannyi walesi (!) bárd... elhitetve a világgal, hogy nem lehet baj ott, ahol Illyés Gyula a bajnok". A lap szerkesztője Kalmár György. Bár személyesen nem ismertem, fontos szívességet kért s kapott tőlem, amikor itt állástalan újságíró volt.

Április 12.

Pista-Boriska (Bibóék) telefonja; névnapi gratuláció; valójában elsimítani a múltkori majdnem kemény összecsapásunkat a határon túli ("minden harmadik magyar") kisebbségének dolgában. (Hogy lehet-e azt "szenvedélymentesen" nézni? Vagyis "lemondani".) Az elsők, akik a vasárnapi cikkhez (a Komfortos haza) hozzászóltak, tán ezt is csak elsimítás végett?

Este A. M. - búcsúzkodásul: megy vissza Laoszba agrárszakértőnek. Örökösödési jelenete testvérhúgával. Ahogy elvált férje elköltözve a lakásból az utolsó törölközőket is magával viszi új házasságába, barátságosan.

Oly gyenge vagyok változatlanul, mint a - tavaszi légy. Azok botladoznak így porosan, vaksin, maradék öregek a napsütötte ablaküvegen.

*

Pierre Daix könyvéből: "Nem azért maradtam meg a Pártban, mert igaza volt, hanem mert tévedett." Ilyen lelkülettel lehetne hány penitenciát magas fokra emelni. Úgy vállalni a felelősséget, hogy nem a könnyebb végén fogjuk meg a "tisztulás"-t. Aztán: "Il n'y a plus d'espérance pour la France que française." Vagyis Franciaország számára a remény immár csak francia. Ennek ott a demokrata világ tapsol. S ha ezt valaki teljesen magyarra fordítaná? Hogy harsogna máris a gúny: "Extra Hungariam non est vita" és a többi hasonló.

*

Mondatok, melyekkel társaságban, asztalnál, sikerem van! -: "Nemcsak egy jó tányér étel után szeretem sokkal jobban azt a nőt, akit szeretek, hanem egy jó fekete után is."

Nekünk, magyar pesszimistáknak valóban csupán azért nem lett igazunk: azért nem az a rossz következett be, amit sötét óráinkban jósoltunk, hanem mert annál még rosszabb.

Április 13.

Nagy elhatározás: tiszta munkát hagyok magam után; átolvasom a legalább valami hírre vergődött könyveimet, kijavítom a stílushibákat, a magyartalanságokat (franciásságot, a fölösleges felsőfokokat, a még több loin de...-t, korántsem értelműt). Egy délelőtt a Puszták népé-vel, - húsz éve nem néztem bele. Hogy dicsérte (a stílusát) Babits, a jellemzéseket Halász Gábor! Belefeledkeztem, olvasóvá lettem.

Aztán délfelé Ika: Szitás Erzsike kéri vissza a kölcsönadott könyveket. Ettől fogva földúlt nap, a földúlt idegzet jó - (azaz) borzalmasan rossz voltából. Semmire nem emlékszem. Én kértem kölcsön? Mit? Nem szokásom. - Ő küldte nekem (Ikával), régi Békés megyei kiadványok. Legalább ötezer könyv hever ömlesztetten köröttem! Hol kezdjem? Flóra rögtön: idegcsillapító, gyomorfájdalom-csitító. És: majd megkeresi.

Közben Sivirszky, a holland fordító, a belga rádió emberével, francia interjú. Közhelyek halmaza. Aztán ő maga elmegy, de itt hagyja nekem De Vee urat (író is), amíg a taxi jön. Nem jön.

Könyvkeresés Flórával. Megvan! Merő véletlenül.

Bodor Gábor (György fia) a felvidéki helyzetről. Oravecz Imre.

Gyuszival ők a lengyel-magyar láblabda-mérkőzést nézik nálunk a tv-ben. A végére én is be; 2-1 a magyarok javára. Ez meg a vesztes lengyelek miatt szomorít el: idejönnek, s megverjük őket. Puszta szerencséből (mert ők voltak jobbak).

Második éje a kis Bálint itt fent alszik velünk. Föl-fölébreszt a sírdogálásával, de nem kellemetlenül (hamar abbahagyja). Igaz, a nagy terem másik végében fekszik és az én romló fülem!

Április 14.

Utónyugtalanság. Az interjúért letesznek az asztalra 50 dollárt. De hisz ez valutarendelet-ellenes vétség: "Köztünk marad!" Most mondjam meg, és okozzak nekik kellemetlen percet, hogy mi nem játsszuk ki a törvényt? Feltétlenül beadjuk a valutabankba.

*

A "terem" mégse olyan nagy, én mégse vagyok olyan süket: a kis Bálint biz kétszer is elvette jó hosszú időre az álmunkat. Flóra föl-alá járva karjában sétáltatta; de jó hangulatban, őszinte kedvességgel gügyögve neki, és én se voltam türelmetlen.

*

Czímerrel a tervezett monodrámáról. A konceptusomban meghagyná az eredeti neveket. Fodor, Oszkár, Sárközi György. Ha így maradhatna! Az lenne az igazi "kor-dráma"! De Lőrinc se maradhat meg. Képtelen nehéz föladat, hisz magva a Rajk-pör.

Április 17., vasárnap.

Délben megjáratjuk a kocsijában Flórával a kis Bálintot. Szemlőhegy utca - Vérhalom utca - Cserje utca.

A MA első kötete: 1917-18. Révai tanulmánya a pesti "fajiság"-ról. Milyen értelemben? Sinkó regénye: az Optimisták.

Este Szávaiék, Ikáék, Juhász F. nálunk vacsorán. A magyar emigrációs irodalom. Mekkora "élményanyag"! Hány nem is köznapi tehetség. És mi marad meg? Lengyel két kisregénye. Karikás?

Április 18.

A pécsiek előadása a Bánk bán-nal. De épp akkortájt Csoóri és Hanák Gábor megbeszélendő a Márciusi Frontról való tv-interjút. Összeférhetetlen tanú lennék, mert hisz noha "központi" szereplő, az én emlékezőtehetségem sem megbízhatóbb, mint másé; a "szerep" viszont ezt hitelesítené. Arra emlékszünk, amit sokszor elmondtunk, ezt az időt viszont most kezdik csak emlegetni. Mi célból? A föladatom egy lehetne: "színpadiatlanítani" a történelmet. Tehát, lehetőleg ne, hagyjanak ki. Bibó és Donáth viszont idevaló: mert a tudós és a szociológus nem alakít az emlékein. Regényíró, költő, természeténél fogva olyan mértékben nem lehet jó emlékező, amilyen mértékben jó alkotó. A festmény és a fénykép viszonya itt is. Más a hűség. Ettől fogva meleg, tréfás és így okos taglalása annak az időnek.

Este Sinkó Optimisták-ja - íme, milyen kár, hogy "művész" emlékezik, érdekes tényekre gyenge (nem kész) képességgel.

Április 19.

Illés Endre, Németh Ella, Aczélék vacsorán. Zsuzsa jó egyórás késéssel. Ella nagy története: a Lászlónak készült lakás (Kékgolyó utca) szekrényében Csilla és Gigi egy női melltartót talált. Ezért kellett hát apjuknak a külön lakás! (Nem szóltak senkinek. Egy év múlva véletlen beszéd során derült ki, hogy Uczó hagyta ott.) Illés elmondja, hogy az Iszony dedikációja volt: Móricz Zsigmondnak, Illyés Gyulának, Illés Endrének, fölsorolva, miért. Ő (Révai) hagyatta el, illetve törölte. Aczél külön kihív. Dolgozzam a Népszabadság-ba inkább, mint a Magyar Nemzet-be és - bármily rövid cikket a 60. évfordulón a Pártélet-be. Vélemények az Ebéd a kastélyban-ról: Aczél most olvasta újra. Neki igen, Ellának, Flórának nemigen tetszik. (Flóra főképp a gúnyt kifogásolja, amivel a könyv pl. a hercegnő - az esetleges új élet befogadása előtti gyónását, áldozását emlegeti.)

*

Tibor - Ella szerint - (de Csoóri is ilyet mondott) megfizetteti az interjúit. (Logikus: szellemi munka az is.) A legutóbbi tv-fölvételért a nyugatnémetek 50 000 forintot fizettek. A svédek is egy órás tv-t csináltak. Böbe szerint, hogy még ne késsenek el. Mi a Nobel-díjra következtetünk. Aczél a nagy német nyilatkozatában is megemlítette.

Április 21.

Sikerült a nap, mert úgy sikerült dolgoznom, hogy észre se vettem, hogy dolgozom. De most délután - öt órakor - csaknem idegdúló nyugtalanság. Másodszor adják Pesten a pécsiek - a Madách Színházban - az átigazított Bánk-ot. Tegnap, de még ma reggel is, kedvvel készülődtem, hogy láthatom ezt a szereposztást: Czímer annyit dicsérte. De hogy be kellene mennem a terembe, s ha mással nem, ezzel nekem is szerepet kell játszanom - hogy maradhatnék mégis inkább itthon?

Pihenőül Sinkó Optimistá-i. Még 38-ban (mikor egy hétre Párisban voltam) kéziratban egy éjszaka elolvastam, s másnap beszéltünk is hármasban a Boulevard Brune-on; mit is keveselltem benne, s mit tartottam jónak? Noha volt, hogy tíz-tizenöt lapot is olvasatlanul forgattam át. Az első kötetnek legalább a felét most nyugodtan mással is kihagyatnám. A második kötet szívszorító, távlatnyitó egy darab múltba.

Április 22.

Tegnap a pécsiek Bánk bán-ja a Madách Színházban. Jó játék, lelkes közönség.

Április 23.

Dániel a Madáchban, Vasékkal, Déryékkel. Ilyen kitűnően még nem játszottak a pécsiek darabot. Minden szó, minden gondolat érthető, követhető volt. (Persze Harold szerelmi jelenete Rebekával ismét erősen túlzott, és Deborahé Dániellel - az ütés-verés-rugdosás - szintén.) Ilyen ünneplésben ritkán volt részem, a közönség az előadás után nem moccant, ült és hosszan, igen hosszan tapsolt. "Igazi ünnepi színházi este" - mondták.

Április 24.

Ady arcát a levelezőlapon sokszorosított fényképéről ismertem meg. Meglett férfi képe ez, lírai költőnek Petőfi mintájához mérten öreg. Később már fiatalosabbnak hatott, ugyanaz az arckép. Aztán az évek, éveim múltával egyre fiatalabb. Most már nem is tudom hány dioptriás szemüvegemen át egy ártatlan kamasz mereszti szemembe szemét.

Április 25.

Délután Czímer. Az Egyiptomi világosság első jelenetéről: remek. A másodikban nem értettük meg egymást. Zúgó fej. Még itt van, mikor Szántó Tibor telefonál, fél hétre följönnének - munkát megbeszélni. Épp csak félórás séta a ház előtt. Flóra is csak későn érkezik, éhgyomorral reggel óta. Zúgó fej, távozásuk után ismét járkálás a ház előtti csendben.

Április 27.

Fél nyolckor kórház, de csak fogászat, új korona. Tíz előtt Déry megkésve Aczél autóján az Írószövetségbe. Már tart az ülés. Aczél beszél, a szellemi élet figyelnivalóiról a hazai és nemzetközi fejleményekre. A cseh Charta aláíróinak magyar támogatóiról. Lassan, világosan, de elég halkan ejti a szót, s mivel nekem épp háttal van fordulva, sokat csak félig értek. Mi jelent meg a Rakétá-ban? Áttételesen Rákosit és Révait szabdalja, taglalásként. Említi a Komfortos hazá-t, és hogy nincs igazuk, akik az Ebéd a kastélyban-t nem tartják lovagiasnak. Jó szónok, bátor, okos.

A szünetben sok kézfogás, Galgóczinak még homlokcsók is. Vas és mások gratulációja a Beatricé-hez.

*

Az ebéd utáni szokásos félórás agypihentetésből fél hétkor ébredek. A gyógyszer - mint mindig - most is késve hatott. A nyugtató, amit Flóra és Ika délelőtt belém diktált (hogy a Szövetségben provokációra se feleljek) most tett "bölcsen megfontolttá".

Április 28.

Vacsora Déryéknél. Aczélék. Keresztury és Németh Ella.

Az irodalmi légkör javulásáról. Fekete Gyula okos fölszólalása a tegnapi értekezleten.

Egyszerűbb vacsora, ízes-friss hangulat.

Haza valamennyien egy kocsiba zsúfolódva.

De közben szüntelen aggodalom: a kis Bálint beteg, 39-es láz, a torkát fájdítja.

A szeretetnek is a féltés a fokmérője. A szerelmi kötöttségnél mennyivel "tisztább" ez a vérségi szeretet, noha persze ez is "önző".

Április 29.

Déli járkálásként leereszkedés a városba, vállamon a régi térképtáskával a holmik számára. Végig a Szemlőhegy utcán, Ady Endre utcán, a Mártírok útjára erős napsütésben. Kirakatnézés akár gyermekkoromban. Fürdőnadrágot, töltőtollat, gémkapcsot vettem. Hirtelen - egyórai gyaloglás után - fáradtság, de mégis taxi helyett autóbusz. Így hát ismét jó darab gyaloglás.

A kis Bálint jobban van. De megsápadva, megsoványodva még kedvesebb, mert esendőbb.

Délután, a pihenés után erős gyomorfájás, fokozódóan, hogy végül már meleg tömlőt kérek Flórától. Azzal az ágyba.

Dávid Zoltán kéziratos könyve az utódállamok magyarságának sorsáról az 1910-es magyar népszámlálás és a későbbi cseh, román, szerb népszámlálás alapján. Kitűnő, mert tárgyilagos, elfogulatlan. Annál megdöbbentőbb tehát.

Április 30.

Délután váratlanul Józsa Pécselyről. - Milyen az élet a falvaidban? (Körorvos. ) - Tűrhető. - Van még paraszt? - Meddig lesz még munkás?

Csaknem minden házban hűtőszekrény. Holott mindenütt ott a kút, annak a hét-nyolc fokos hidege az eszményi az italnak, tejnek. A húst meg úgyis frissen fogyasztják.

Egyik beteg eladta, végül az is, a tehenét. De most tavasszal mégis vett egyet.

- Hiányzott. Na, hiányzott. Egyedül voltam.

Lehetne még helyben fejt tejet kapni, de Józsáék is zacskótejet vesznek, mert az már fölözve van. A föllel pedig rengeteg volna a dolog, míg vajjá válna.

Nagyüzemileg ez nem munka. Ez söpri ki a falvakból a teheneket.

Május elseje, vasárnap.

Ragyogó tavaszi nap, igazi idő a mozgalom - a munkás-testvérség - fölidézésére.

Amikor - 1943-ban - Flórát elvittem az akkori május elsejének "tömeggyűlésé"-re, a hűvösvölgyi nagyrétre, mindenki mindenkivel lekezelt mint személyes ismerősével. (Mi Darvasékkal.) Az a rét sem telt meg. A családok a fűbe telepedtek, elemózsiát cseréltek. A még csak szorongatott zsidóság fiai hálásan csatlakoztak a csoportokhoz, fűzték hangukat a föl-fölpróbálkozó énekekbe.

*

Flórának sikerült most úgy intéznie, hogy Weszely ma jöjjön föl, amikor Juhászék is beígérkeztek.

Szorongva néztünk az ekként ismeretlenek közös vacsorája elé. Weszely valami erdélyi nőt is fölhoz, aki Magyarországba szeretne áttelepülni. S annak ápolónőjét. Mert az illetőt a Lipótmezei Elmegyógyintézetből csak kísérővel bocsátják ki látogatóba.

Már itt vannak, amikor Ikáéktól visszatérek hozzánk. Erős termetű szőke fiatal nőt (ez nyilván az ápolónő) és földúlt arcú, zilált vonású fekete asszonyt mutat be Laci.

Ez - szép arca mintha mindjárt zokogásra torzulna - félrevon, verseket ad át s egy dedikált meséskönyvet. Abban egy igen szép arcú tizennégy-tizenöt éves fiú képe. Azzal közösben készült ez a könyv. Az ajánlás alatt Hervay Gizella.

- Hervay Gizella küldte? Közvetítse hát majd neki köszönetemet. Ismerem a nevét, jó versek aláírójaként.

- Én vagyok Hervay Gizella.

Fia, az a tizenöt éves - társszerző - fia most tavasszal pusztult el a bukaresti földrengéskor. A tavaly öngyilkossá lett Szilágyi Domokos a férje volt. Az első férje pedig, Nagy (?), aki a Kalevalá-t újra lefordította, s néhány éve szintén öngyilkosként halt meg, levetette magát egy toronyházból.

Mindez mosollyal fegyelmezett szájból hangzik. Csak a bal fekete szem működik szinte függetlenül; mintha ki-kinyomulna a szemüregéből.

Képtelen visszamenni Kolozsvárra (a mély depressziójával), noha ott lakása, nyugdíja (és így "százalékolható") állása van.

De lejárt a tartózkodási engedélye.

Weszely merő szívességből elvenné feleségül, s odavenné az egyszobás lakásába is.

De a házassághoz meg a román állam engedélye kell.

Ebben volt szükséges tanács és közbenjárás.

Megjön közben Kati is s később Ferenc.

És - a vacsora még vidám beszélgetést is hozott. Juhász tudott Gizella betegségéről, gondjáról; már a lipótmezei "otthontalálásban" is segített, ismeretlenül.

Még nevettünk is, hogy kinek milyen nászajándékot adjunk. S hogy ha a románok nem engedélyezik az egybekelést ("fölfedezve", hogy az milyen "törvénykijátszást" rejt) - egyházi esküvőt tartunk; a Mátyás-templomban! És - mert valaha Feri is, én is ministráltunk - ketten ministrálunk!

Flóra - aki az egész vacsorát is végigszaladgálta - mikor végre huzamosabban leül, úgy szenved (ennyi szenvedés láttán), hogy igazán nem pihen (bár értelmesen fáradt).

Május 2.

Képzelet és emlék ikertestvérek, de versengők és veszekvők.

Írók azokat az emlékeket tartják élesen a fejükben, melyeket egyszer már megírtak, elmondtak; megalkottak. A nagymamák is akkor idézik legszívesebben a múlt egy-egy eseményét, amikor egyszer-kétszer sikeresen előadták, vagyis kidolgozták. Az előadás meg a hűséggel nincs jó testvériségben. A siker, a tetszés akaratlanul átszínezi, beállítja, "megrendezi" a valóságot.

Rengeteg jelenetre emlékszem már a Bartha Miklós társaságból is, olyan nagy - tehát impresszionáló -, igen hatásos szereplővel, mint pl. József Attila, de hát: szereplő, jelenet, hatás - nem int-e ez mind óvatosságra? Egy-egy múltbeli "tény"-nek minden jelenbe vezető útszakasza közt a legveszélyesebb az emberi elme Szküllái és Kharübdiszei közt kanyarog. Épp azért, mert elménk jót akar: nevelni, vigasztalni.

Holnapután jön tv-"emlékfölvételre" Huszár Tibor és Csoóri Sándor (egy igazán hazaian tárgyilagos szociológia reménységei, úgy értve, hogy az olvasható, azaz "írói" is legyen) - ezért ez az emlékezetvizsgálat.

Május 3.

Még egyszer a tegnapi, összefoglalva.

Akinek képzelete és művészi érzéke van, annak az emlékező-képessége végül csak olyanféle viszonyban lesz a valósággal, mint Egry festményei a fényképezhető Balatonnal. Mint Bernáth Aurél portréja Szabó Lőrincről a költő útlevélképével.

Tehát én semmi lényegeset nem mondhatok holnap? Annak számára nem, aki azt hiszi, hogy nem éppen Egry és Bernáth fejezett ki (foglalt is össze) lényegeset.

Délután fél négykor Huszár Tibor, Csoóri, Hanák Gábor, Sára Sándor a tv egy teljes stábjával. (A Márciusi Front egykori részeseinek emlékezését gyűjtik filmre. Még maguk sem tudják, milyen célból. Mindenesetre, "hogy megmaradjon".)

Flóra, anélkül hogy magára engedné irányítani a gépet, ott volt szinte testközelben az óvó pillantásaival, jeladásaival és tekercsváltáskor a szavaival, s gondolom, orvosságaival.

Minden jól ment. A szöveget majd leíratják, adnak belőle példányt.

Késő este Szántó Tiborék néhány percre. Az Ének a ketrecből-t miért nem merték a Tükör-ék leközölni. A gyerekes magyarázkodásuk a kiábrándító. Nem a költőktől tartanak, hanem a hatóságoktól - Magyarországban nem ketrecben énekelnek a költők. A Szőnyiről írtakat még náluk hagyom, de valóságos megkönnyebbülés, hogy most már nekik sem kell kéziratot adnom, ahogy a Népszabadság-nak, Élet és Irodalom-nak sem. Vidéki kis folyóiratokba dolgozni - az méltó és "elegáns".


Ének a ketrecbő
l

1

Tíz éve is van tán, ha nem több, hogy tavaszonta megjelenik a Szép versek antológiája. Az előző év legsikerültebb költeményeit tartalmazza. A borítólapján elöl-hátul a költők fényképei. Mintegy hatvan arc, a helyszűke miatt összezsúfolva. Megannyi pici ablak, egymáshoz tapadva, mint a mézeslép üregecskéi. Bár az antológia gyökérszava - a görög anthos - virágot jelent, a szűk keretekből kitekintő nő- és férfiarcok képzeletünkbe nem virágokat idéznek, nem is méheket, hanem hangra is képes lényeket, madarakat. A keretek tehát kalitkák. Ismerve a hangok tarkaságát, a gondolattársító képzelet a kalitkákba a szigetvilágok színes szárnyasait helyezi, flamingókat, paradicsommadarakat, íbiszeket: a papagájok és ptéridoforok több tucatnyi faját, de kormoránokat és keselyűket is. A világvárosok Jardin des Plantes-jai, Tiergartenjei sokat e szárnyasokból közös nagy ketrecben tartanak, templomkupolaszerűen magas rácsszerkezetben. A madarak a keresztvasakon ülve a függőleges rudak közt dugják ki a fejüket. A pesti állatkertben ezt a messze kiemelkedő alkotmányt egykor a Nyugati pu. külső sínei mellé építették. Valahányszor egy expresszvonat már itt rákapcsolt a nemzetközi sebességre, a madarak vad ricsajba és röpködésbe kezdtek. Színek és hangok micsoda kaleidoszkópja! Visszatelepülve az öt világrész szárnyasai helyet cseréltek, az egyenlítőbeliek a lappföldiekkel. A csönd helyreálltával a madarak némelyike az új rendben különös énekbe kezdett. A közönség ennek elvártában tódult oda.

2

Évről évre új versek és évről évre új fényképek. Nyilván a fényképészipar támogatásául a költőkről évente új fotó készül. Nemcsak a költemények tükrözik, hogy a hetven-egynéhány lélek up to date, hanem arcunk is. Ó, ezek a megöklözött, a tavalyinál karikásabb szemek, csempébb ajkak, fanyarabb és dúltabb arcvonások! És mögöttük az esengő, a csitíthatatlan hiúság, hogy még így is megörökíttessenek. Kinek-kinek az arca egy előbbi arcmásunk papírként összegyűrt, falinaptár teleírt lapjaként marokba szorított, elhajított, ám utólag kisimított mása - hátha mégis valami fontos jegyeztetett rájuk?

Ó, azok az évről évre megöklözöttebb szemek; a szemgödrök kígyófészkeiből egyre fürgébben szétáramló kígyókölykök; a homlok sivataghomokján rángatódzó, hosszúkás halak és tengermélyi hidegvérűek. Itt pókhálók szövődnek, bekötve a szájat; itt is meg ott is meg ott is búvárszemüveg alól pislog már micsoda mélységből a régi tekintet. Hajzatok repülnek el a koponyákról, szakállak sarjadnak s őszülnek azon mód, orrok terpednek papuccsá, vagy nyúlnak ormánnyá, pillák tépetnek, bajszoknak nem marad csak a hűlt helyük. Micsoda tornádó tombol forogva abban a ketrecben, micsoda szélviharok húznak a rácsokon át, borzolják a tarka, délvidéki tollat, miközben árad rendületlenül és tarkán az ének. Mindenestül is eltűnnek évről évre arcok, de nincs kalitka sohasem üres. Versengve, s ott bent nyilván egymást félrelökve nyomódnak ki a két-két rács között az arcok, s tátogják fecskefiókák éhével éneküket a váltakozó fők. Vijjogást és jajt. A mulandóság keselyűcsőrei, horgas karmai csapdossák a halhatatlanság határát.

*

A madarak közül csak a kisebb termetűek - a védtelenebbek - énekelnek. Amilyen mennyei a fülemüle hallása, olyan pokolian botfülű a kőszáli sas. Ki tudna hallani, csak álmában is, éneklő struccot? Párját trillázva hívogató vetési varjút? Pedig a madarak rendjébe vannak bezárva ők is: tojással szaporodnak, emésztőszervük kétrészes zúzógyomor, szájuk csőrben végződik, testhőmérsékletük 45°C. A galamb hangja még megjárja; a tyúké, kacsáé nevetséges; a pulykáé és páváé hátborzongató. A négylábú állatok sem ismerik az éneket, hacsak a tücsköt nem vesszük ide. Utóbbi évezredes útján az emberi fajból legelszántabban a költők végeznek olyanféle érzelemkitörést, amely az énekesmadarakéhoz volna hasonlítható. Vonjunk mármost e téren is határt nagyok és kicsinyek közt? A messzi századok bozótjaiból a hősök oroszlánbőgése hallik összehasonlíthatatlanul erősebben.

3

Húz át szünetlenül a halandósággal elégedetlenek ketrecén a szél, robognak sajátos menetrendjük szerint az expresszek. Micsoda képet nyújtunk majd a jövőnek paradicsommadár színeinkkel és rikácsainkkal (melyekben szükségszerűen elfojtódnak a fülemüle árnyalásai), villámgyors vonásainkkal a rácsokra tapadva, ha ugyan nem vad gomolyban kerengve? De így is, úgy is, ebbe a korba zárva. Mennyi a panaszunk! Az örökegy panasz. De mi lesz kifülelhető majd a kor panaszaiból (szőlőtájékainkéból), amikor mindez a hangegyveleg úgy fog hangzani, mint annak a távolodó szegényes vándorcirkusz egymást csipkedő-hergelő csodaszárnyasaié (és majmoké), melyeket úgy megbámult a tanya?

A ketrecrácsokra feszülő, már-már kinyomakodó arcok szerint mintha odabent fogyna a levegő, s a szájak utoljára bocsátanának éneket, s hamarosan hápogni és rikácsolni fognak. Ez a mi antológiánk világirodalmi nemes hagyományt követ. Főleg a nyugati irodalmakban dívott évről évre kötetbe foglalni az előző év legszebb költeményeit. Ezek a kiadványok mostanában ritkulnak. Utoljára a Bosquet-Seghers-féle Poèmes de l'année kötetei kerültek el asztalomig. S végül azok is elmaradtak. Nem írnak a költők? Éppen csak Je dois écrire en ce siècle du vide írja egyikük, Robert Sabatier, az egyik ilyen antológiában, ám Mon asphyxie est celle d'un empire. Azaz hevenyen lefordítva: Légüres térben kell ma írnom, és Birodalomnyi a fulladásom. Mennyivel kevesebb vajon ma Európában a pacsirta, a rigó, általában az énekesmadár, mint ötszáz évvel ezelőtt? Készítsünk hát helyet ennek a zengő ketrecnek is valami rezervátumban vagy skanzenben? Akár fogyni fog (sok jel szerint) a különös ketrec önkéntes foglyainak száma, s akár helytelenítő, akár megértő főcsóválással állunk rácsaik előtt, úgy fürkésszük őket, hogy bármely percben mi magunk is közibük kerülhetünk. Ragálynak kitett hangszálainkon, a mienken is, megcsendülhet a magát dalnak képzelő rikács, a rikács, ami dal szeretne lenni.

 

Május 5.

Kielégítő munkanap. Délelőtt az Egyiptomi íródeák második részét írtam. Ebéd előtt elgyaloglás a Pusztaszeri útra a vetőmagboltba műtrágyáért. Az ebéd utáni testi pihenő után Ika ecset- és festékfölszerelésével az erkély rácsának és néhány ablaknak fehérre mázolása. Az értelmes testmozgás (vagyis a munka) jobban pihenteti az agyat, mint az értelmetlen (a torna). Este tíz utánig forgott a kezemben a toll. De utána még - sétáltam az erkélyen, mert a sötétben már nem tudtam jól kezelni a mázoló ecsetet, és kezdett csöpögni az eső is.

Május 6.

Fényképmásolatban az Élet és Irodalom 1957-es nevezetes cikke a rácegresi tsz föloszlásáról. Mi is volt számomra oly sértő annak idején? Hogy a pusztát oly csúfnak, Balaskót oly hitványnak (árulónak is) ábrázolta. Ezt Szamos Rudolf írta; nem V. tehát, ahogy gondolták. Miért. Ő is írt? Tóth Rozika (s a többi juhász atyafiság) olyan valakire panaszkodott (hogy engem-gyalázó szavakat adott szájukba, s írt azután újságba) akiről azt hitték, az alsórácegresi Faragó (volt ispán) leszármazottja. Arra hivatkozott, azért is voltak ők "megfélemülve", s nem mertek később sem szólni, hogy ők nem azért vártak vissza 1956 novemberében, hogy tanácsot adjak nekik az új politikában, hanem mert féltettek a pesti veszedelmektől. De hát az az írás - a Faragó leszármazotté - mi volt, hol jelent meg?

Május 7.

Mióta "kész" a színdarab, csüggesztően rossznak érzem a Beatricé-t (noha érkeznek dicséretek). Ettől a depresszió ébredezése. Minek ez a napló is? Flóra rendületlenül másolja a régi anyagot is. Ez a gépelés (meg a régi fecnik rendezése, silabizálása) a pihentetője.

Délben nagy séta, a kis Bálint sétáltatása, le a Józsefhegyi utcán, Apostol utcán, Vérhalom utcán. Itt egy elhanyagolt kert, omlatag ház (a 8-as házszám), gyönyörű kilátással. Az építkezési kedv, nos, az rögtön kész Flórában: ide kellene a kezdettől ízlése szerint tervezte házat.

Még én is belefrissülök.

Hetvenöt évesen.

Visszafelé a hegyre valóságos vánszorgás; másfél óráig járkáltam pedig mindössze, céltalanul.

Estefelé az ugyancsak másfél órás ablakkeret-mázolás - célirányos munka - szinte pihentette az izomzatot, olyan észrevétlenül működtette.

Május 8.

Délben Bálint megsétáltatása. Lator s az olasz írónő. Beszélgetés franciául.

Öt órakor Szabó Miklós, a rádió historikusa, aki az én ajánlásomra járt Londonban Cs. Szabónál, s vette magnóra annak emlékezéseit. Művelt és okos, tárgyilagos fő. Miért nem jön haza Cs.? Magányból még nagyobb magányba? Kozma Miklós alakja. Abba halt bele, hogy Kárpátalján a katonák a háta mögött kapatták magukat "hideg napok"-ra. "Negyed"-zsidó származás volt; fiát, Sándort a vitézi szék 45 januárjában (?) zárta ki, mint nem teljesen tiszta árját.

*

Amelyik nemzedék nem mond valami sajátosat, eltűnik.

*

Estefelé a felső réten gyerekek sárkányt eregetnek. Azt hittem, a rengeteg repülőgéplátvány és repülőutazás kiölte ezt az élményt: repülő sárkányt látni. Éppolyan lelkesítő, mint gyerekkoromban.

A házunk előtt bukik le, elszakadt a fonala. Öt-hat éves gyerekek szaladnak le előttünk boldog zsivajjal. Szerencsére épen ért földet, nem fán akadt fönn, nem is dróton. Elszalad két mackóruhás fölnőtt is, nyilván a szülők.

- Milyen szép! Milyen ügyesen megcsinálták!

Az asszony felel boldog mosollyal (mert tetszik másnak is a játék):

- Londonban vettük másfél fontért.

Szabó Miklós szerint - épp őt kísértem ki - egész Anglia tele van sárkánnyal.

Május 9.

Vörösterror, fehérterror. A legfélelmesebb bennük, amiért "történelmileg" is van hatásuk - hogy igenis, eredményes eszközök. A fehérkülönítményesek 1919-es akasztásai még 1945-ben is riasztották az embereket a kommunisták kínálta földfoglalástól. A Lenin-fiúk 1944-ig ható rettegést oltottak be a szovjetektől. Történelmi sokkhatás is befolyásolja az idegzetet.

Május 10.

Az irodalomban általában fal mellett történnek az "előrevivő" komoly dolgok. Nem azért, mert a Múzsa sarki ringyó. Mert olyan szerény; s azt hiszi, az eresz alatt szárazon marad.

Május 12.

Nevetnivaló, hogy épp egyéniségünk tudata az az álarc, amely letéphetetlenül legjobban eltakar bennünket.

*

Ezek a fúrtagyú, formabontó, szilaj modern költők. Minden megszorító nyűgöt elvetnek, kivéve a legósdibbat: hogy a vers szaggatott, rövid sorokba írassék. A rím, ritmus és benső mag nélküli szöveg közönségesen írva (ahogy még a középkorban is) leleplezné, hogy ezeknek a "sejtelmes lírai megnyilatkozások"-nak háromnegyede lapos, tartalmatlan próza.

*

Elvárjuk, hogy a művész újat hozzon. De csak azt fogadjuk el, amit mi vártunk, sőt saját magunktól elvártunk.

Keress tehát. De csak olyan újat találj, ami nekem kell.

*

Eleve szépre törekedni, a művész számára a legbiztosabb zsákutca.

*

Aki a valóságtól nem tud eltávolodni, akinek nincs ösztönében, hogy kevesellje a valóságot - az a művész sose tapint a lényegre. De a tudós sem.

*

A kritikusok ritkán tévednek akkorát, mint mikor ők akarnak fölfedezni valami művészi újat.

Május 14.

Délelőtt Czímer, a (sebtében) befejezett második monodrámáért. Nagy gond, illetve vitatárgy: jó-e, ha Lőrinc alakja fölismerhető?

Megkérjük Flórát, mondja el ne csak aggályát, hogy kinek (kiknek) árthat a felismerhetőség, hanem melyek azok a pontok, ahol ezt a felismerhetőséget el lehetne tüntetni.

A drámai erő eltüntetése nélkül.

Ha a dráma jó, és a felismerhetőség zavaró elem lehet: tegyük el, amíg a zavaró körülmények el nem múlnak. Akár száz évre tehát.

És Rajk nem lesz éppúgy fölismerhető benne? És Sárközi? És Bölöni?

És az egész korszak?

Jó műnek nem árt az sem, ha akár azért csattan, mert elbukott.

Az még nem a megbukás.

Az előbbi legföljebb a szerzőnek okoz bajt. S az végül is nem árthat neki.

*

Reggel 8-1/29-kor indulás Sárospatakra, az Unesco vendégeként, Maller Sándorékkal, mi vendégként egy Zsigulin, ők a saját Volkswagenjükön. Maller régi pataki diák, angol szakos, az Unesco magyar ügyvivője. Megállás nélkül délben Miskolcon, a Zrínyi Ilona gimnázium kedves igazgatónője, Bíró Tiborné. Onnan át a volt zárdába, diáklányok szolgálnak föl. Valóságos ünneplés. Itt, Patakon a várban kaptunk szobát, Lorántffy Zsuzsannáét.

Comenius. Hollandiában írta meg a végrendeletét. Leírta már aláírásul a Comeniusból a Co-t, de áthúzta, és eredeti magyar nevét, a Szegest rótta oda. Négy évig élt itt, Patakon. Tudott - vagy megtanult valamelyest magyarul? Semmi nyoma. Tanártársaival latinul beszélt. De a diákokkal is rögtön? S a várbeliekkel?

Délután nagy séta a várnegyedben, azaz az iskolák között. Ritka jó kalauz Maller Sándor a múltba is. Itt született, édesapja itt volt matematikatanár, ő maga az angol nyelv tanára. Egyre-másra régi diáktársakkal, öreg ismerősökkel ölelkezik össze. Nyolc óra felé a város végén Ujszászy Kálmánék háza közelébe jutunk. Benézünk váratlanul is. Meghitt, azonnal otthonos beszélgetés egy tea, egy fél pohár kitűnő (saját termésű) bor mellett. Este tíz után a miskolciak útravalóját esszük vacsorára, köröm közül.

Sárospatak, május 17.

Alvás a várban. Lorántffy Zsuzsanna szobája történelmi érdekesség, szép kilátás, baldachinos ágy, de hideg, komor.

*

A kollégium könyvtárában Mallerékkel Ujszászy Kálmánnál. A megviselt, ócska vendégkönyvben a szutykos, agyonfogdosott lapon is milyen tisztán, elevenen szikrázik Széchenyi, Petőfi neve (aláírása). A régi tanári tanácskozóban ülünk, az ajtó előtt 14 teológus, csak arra kérnek engedélyt, benézhessenek. Behívjuk őket, két lány is van köztük. Baptista papnövendékek. A rektor mond néhány ünnepi szót. Így kapásból tudok én is ünnepien őszintén, tartalmasan beszélni.

A hűség a hithez, a magyar közösséghez.

De baptista prédikátornak kitanulni a mai Magyarországon? Hol vannak olyan gyülekezetek, melyek papot is tudnak tartani.

Vannak, templom nélküliek is. Mert 100-200 lélek már elég, hogy lelkészt tartson. A törvény szerint havi 2000 forintot kell biztosítani számukra, összkomfortos házat, fűtéssel, világítással. Az állami hozzájárulás 700 forint. A szentségek kiszolgáltatásáért is jár külön pénz.

A végzett tanárok havi 1800 Ft-tal kezdik, lakást, még albérletit is, nehezen kapnak.

Ebéd négyesben a Borostyánban, egyszerű, de ízletes lencse, hússal; trapicska, egy adag négyfelé osztva. Ötkor Janó Ákos, a vármúzeum igazgatója; a várlátogatás helyett inkább hozzájuk: ma van az ezüstlakodalma. Kapott (merő véletlenségből ugyanazon a napon) elismerő érmet, oklevelet a jó munkájáért. A felesége élénk; először túl heves természetűnek vélem, de a jó buzgalom mozgatja. Partiumbeli (szép diftongusokkal beszél), okos, önzetlen: a munkájában boldog. Röntgenesnő. "Mikor előttem reggel az ötven megvizsgálandó, s nekem kell elrendeznem, sorra vennem, meg aznap végeznem velük: jó láz önt el, kitűnően érzem magam testileg is." Három szobájuk ugyanaz, ahol a herceg lakott, de saját bútoraikkal, csínnal berendezve. A konyhában a mennyezetig környékbeli olcsó tányér, csinosan ez is. Három évig egészségügyi nővérként járta a falvakat.

Később Mallerék is. Átmegyünk mégis a "sub rosa" terembe, aztán végig a Rákóczi-kiállításon.

Utána ismét - már hatosban - a közéletről, közállapotokról. A vármegyei vezetőség is - akár a feudális világban. Vezetőnk felesége nem szégyell a konfekciós boltban a termetére szabatni ruhát. A "főorvos" ha csak kétszáz forint hálapénzt kap: annyi az asszisztensemnek jár. Stb. De bizalom. Kádár népszerűsége. Szabad választáson is mellette lenne az ország. A szlovákok sértő önhittsége.

Május 18.

Mallerék kiskocsiján (Volkswagen) Széphalomba, kitérőkkel. Királykút: a példásan tiszta és összetartó falu. Rákóczival a várnép s a várjobbágyság is elvonult. Az új német tulajdonos német telepeseket hozatott. Ezek utódai lakják ezt a falut. A falu rendje és a ház elrendezése ma is a középkori német falvaké. S lám, a kultúra is őrzi párhuzamosan a fejlődést. "Nemigen égették meg magukat a háború alatt, s a front átszaladt rajtuk. Ma a tsz-ben is jobban boldogulnak, mint ahol nincs meg az ő fegyelmük és közösségi érzésük." Az öregek még németül beszélnek, a fiatalok már nem. Ezt nem hiszem. Nyilván hallgatják a német rádiókat, s így - ilyen helyen - tart tovább az ozmózis.

Sátoraljaújhely 1910-ben megmerevedve, tanulságos főutcával, állomással.

Aztán sokáig közvetlenül a határ mentén. A vasútvonal mindenütt a csehszlovákoké, noha ők semmire nem használják. Itt a patak, amelyet hajózható folyónak tüntettek föl a párisi új térképszabásnál.

Széphalom. Hol a halom? Előtűnik végre a százados fák alatt. Szép öreg urasági park. Az emlékház most is tele látogatókkal. Autóbusszal diák- és diáklánycsapatok jönnek, s nem bánják meg. A pázsiton kellemes a letanyázás, a sok emléktárgy, a soha nem olvasott könyvek sora áhítatot szolgáltat. S a sok portré. Hányszor ült festőnek és szobrásznak Kazinczy? Mily keveset olvastam én is, és mennyire becsülöm egyre jobban.

Vajda János szülőházához például miért nincs ilyen zarándokolás? Babitséhoz?

Debrecenből, Pécsről, Hatvanból vannak itt százas csoportok.

Egy kis diáklány cédulát hoz autogramért - nyilván ez volt a próbájuk, valóban én vagyok-e az iskoláskönyvben tanult nemes agg.

Az étteremben is odajött egy sereg fiatal lány, nyújtva rögtön tollat és papírt.

Délután Janó Ákos végigvisz kettőnket a pincétől a torony tetejéig.

Pihenőül megnézem vele az orosz-magyar futballmeccs közvetítését Tbilisziből: 0-2 az oroszok javára.

Május 19.

Délelőtt Patakról ki, a volt lápvidék falvaiba. Tiszta házak, láthatóan rendezett élet. Bodroghalma, azelőtt Bodrogluk, a helybeliek szégyellték a falu régi nevét.

Karsó.

Karcsa.

Az 1054-ben épült körtemplom a száz évvel későbbi román templomocskával. Meghatóbb - szebb - mint a sok nagyhangú katedrális. Egy kis halom tetején. Körben a régi rendű falu. A házakat nem dobozformára építették újjá, a régi, hosszúkás formát korszerűsítették: az felel meg a szükségletnek, hiszen ha szűkebben is, de kell udvar, mód valamelyes állattartásra.

Zúg az orgona. Feketében gyűl a nép.

Ünnep?

Áldozócsütörtök.

Váratlanul, bejelentés nélkül álltunk meg. Egy királyi vendégnek nem rendezhettek volna meg különb ízelítőt a nép mai életéből. Beülünk, még idején, a férfiak padjába.

Flóra először vesz részt református istentiszteleten. Zsoltároskönyből követjük, mit énekelnek éppen.

Megtöltve zengő hanggal az egész kis templomot. Szentbeszéd, egy öreg pap mondja. Márk evangéliumának a mai ünnepre vágó sorai alapján.

A 375. dicséret szakaszai.

Az istentisztelet végén nagy meglepetés. A celebráló lelkész ugyanaz, aki Bodroghalászon volt pap annak az árvíznek az idején, amikor egy fél éjszaka én is ott voltam, s aztán a napról verset is írtam. Király Zoltán.

Itt a hajdani "szikár papné" is, aki tíz gyermeke karikájában énekelte velünk a Himnuszt, a Szózatot.

A veje itt a pap, Iszlai Jenő, őt helyettesítette négy napon át.

Ebéd meghitten, egyszerűen.

Vigasztaló keresztmetszet a vidéki életbe. Hogy van jól működő család is. A szikár papné valóban tíz gyermeket nevelt föl, 360 Ft papi fizetéssel úgy, hogy a gyerekek cipőjét is maga a pap talpalta. S most azok öregségükre megvettek számukra egy elhagyott házat Bogácson (Mezőkövesd mellett), s rendbe hozatták.

A hosszú kőkerítés, a földszintes, alacsony ablakú ház mögött hatalmas gyümölcsös, affajta városi kertparadicsom, amelyet Csokonaiék után egy kicsit református okosságnak tulajdonít az ember. Konyhakert is van, szöllő is. Ujszászy Kálmán maga sétáltat meg benne bennünket. A hátsó kerítés mögött a temető, a Bod család sírjaival.

Kellemes, meghitt vacsora, mint annyiszor, ha az intellektuális háziasszony maga szolgálja föl a főztjét, s leülve, a szellemi élet bírálatához is van szava. Janóék és Mallerék vannak itt.

Irodalom, történelem, pedagógia a tárgykör, anélkül hogy Pest szóba kerülne. Más szellemi égtáj; más földrajz szinte.

Fölidézése, mikor Némethtel itt jártunk 946-ban, s "nagy-gyűlés" volt az imateremben.

Május 20.

Délelőtt még egyszer a vártemplom. Ha kibontanák a hajdani kapukat, melyeken egykor a misék közben is jártak át kocsik? Világritkaság lenne. Ha most is átgördülnének rajta a látogató autóbuszok.

Bodroghalásziban.

Gyalog végig a cigánysoron; alulról a még helyreállítandó falak.

Ebéd után megható búcsúzkodás a takarítónőktől is.

Megállás Gyöngyösön, az. Orczy kastély előtt. Vigasztalóan helyreállítva az 1946-os állapotához képest.

Hét óra után itthon. Szerencsére semmi rossz hír. A kis Bálint, ahogy Flórát meglátja, égre dobálja a karjait, s veti magát feléje. Engem a tréfás prüszkölésünkkel fogad.

Fonódik a szeretetnek még egy rabszíja a szívre.

Május 22.

Vasárnap. A tv autóján Flórával és Kereszturyval Esztergomba, a Babitsról készülő film fölvételére.

Nem találtam volna meg a házat. Hatalmasra nőtt olajfa semmisíti meg a házacska lényegét: a kilátást a bazilikára, a városra, a tájra.

A szűk szobákban elfog a meghatottság.

Fölmegyek a ház mögötti felső kertbe, ahol egykor naponta úgy tudtam verset írni, ahogy hivatalba megy az ember.

Tegnap este elolvastam az Összes versek kicsiny kötetét. Most válik hatalmassá. S kapok kilátást Babits egész életére, akár az innen már szabadon tágas tájra.

Elfeledkezve, hogy forog a fölvevő, el-elkapott a hév az érvelés közben, hogy Ady méltó társa.

Müller Márta érdeme a film. Az első ilyen megemlékezés Babitsról. Kozocsa Sándor a "beszéltető".

Este Juhász Ferenc. El kell menni holnapután Szentendrére, a művészek békekonferenciájára. A téma: a béke megtartása. De a békekötéseké is? Amelyekben ott ketyeg szinte időzítetten a háború pokolgépe. Azt kellene hatálytalanítani - de arról ki mer csak szót ejteni is?

Lejövet az Előhegyről. Az ösvény meredek, ráadásul csúszik is, a fölnőtt fű miatt. Jobbról karon fog valaki. Természetesnek találom, hogy támogasson. De mikor balról is karon fog valaki, megriadok a ráismeréstől. Aggastyánokat szokás így vezetni. Először esik meg ilyesmi velem. Mivel épp valóságosan is ugyancsak meredeken megyünk lefelé, elevenen nyilall belém a mondás, a vég szakadéka vár.

Május 24.

Szentendrén a Béketanács író- és művész-konferenciáján. Sebestyén Nándorné és Máriásy Judit jön értem gépkocsin.

Pozsgayval már a folyosón. Édesanyját tegnapelőtt temette el. "Szenvedett?" "Szép kort ért meg, megnyugodva távozott."

- Nyolcvanéves volt.

S ártatlan megbékéltséggel néz rám, bólingatva.

De én úgy érzem, akaratlanul fölmér, engem, a hetvenöt évest.

Kitűnő előadó; szabadon beszél, okosan.

"Olyan igazi miniszteri tekintéllyel beszél, hogy még engem, az anarchistát is percenként kormánypártivá tesz" - mondom.

Sárika, Kodályné. Úgy megörülünk egymásnak az idegen tömegben, hogy összecsókolózunk; aminek hatására én tegezem őt, noha férje életében nyilván nem tegeztem.

Kitűnően, megnyerően beszél. S milyen okos, hogy Berlinben él - ott nyilván nem szerepbe kényszerülten, mint a nemzet özvegy nagyasszonya.

Nagy Attila beszélt még úgy, ahogy kell.

Vagyis a szószék törvényei szerint: magvasan, tartalmasan, röviden.

A legtöbb szónok keservesen idézi: valamikor tantárgy volt (egy álló évig) a retorika.

Ma a legtöbb fölszólaló abba a félreértésbe esik, hogy a közönség óhaja hívta szószékre, s így visszaélhet a türelemmel. Holott legtöbbje már az első öt perc után azt kelti föl bennünk: végezz már, kotródj az öntetszelgő zagyvaságaiddal.

Szokolay Sándor az ártatlanságával köt le. (Utána: írhatna-e operát valamelyik írásomból? Megtisztelsz! - és ölelkezés.) Szőnyi Erzsébet, Oravecz Paula (elsírva magát, ahogy összeölelkeztünk), Darvasné Nyilassy Judit, Bessenyei, Ungváry és - forog velem a múlt a sok rég nem látott arcörvényével.

Május 26.

Vacsorára Schweng Lóránt.

Lakást változtattak. Ez is Lausanne mellett van, éppoly kilátással a tóra, mint az előbbi, négy szoba, havi 1050 svájci frank, de ez se megfelelő: fáznak benne.

Nála az öregség jele, hogy csaknem mellre szegzett fővel, szinte csak magának susog. Negyedszer már röstellem megkérni, hogy hangosabban beszéljen, s forduljon legalább felém.

Ettől aztán - a feszült (s hasztalan) figyelemtől olyan bozsgás a fejben, hogy "itt az agygörcs", gondolom.

S csak az ingerültség tölt el, elűzve a hála érzetét: ez az ember kétszer is befogadott az otthonába 1944-ben, tán még az életét is kockáztatva. S hogy milyen okos, szívós volt aztán mint parasztpárti államtitkár.

Kikísérem végre. A kedves Dódi, a felesége Gerbeaud unoka. Most se megyek el megmutatni a hajdani családi villát, amelyben most Hidasék laknak. Tágasabban, mint ők Lausanne mellett.

Május 27.

Meghalt Szopkó Jenő, tihanyi, eszményien jó szomszédunk (?) év óta.

Szívgörcs. A pestlőrinci temetőbe temetik. Oda fog temetkezni Tomi fia is, aki 56 óta Németországban él, feleséggel, gyermekkel, oda az egész Szopkó család.

Felső-Magyarország annexiójakor egy sereg cipszer magyar fiú csoportosan átjött véglegesen magyarnak. (Szopkó, Gömöri, a két Bernus, Dannhauser, Csinavszky, és még mások.) Tihanyba jártak nyaranta táborozni. Ők alapították később az alsó-kopaszhegyi telepet. Közülük való volt. Mérnökként egy szép szepesi lányt vett feleségül, boldog családi életre, két fiúval.

Úgy megdöbbentett a hír, hogy félretettem a gyászjelentést, majd kellő bevezető után adom át Flórának.

De megtalálta véletlenül az asztalomon, már estefelé. Mert öt perc múlva tökéletesen kiment a fejemből, ami oly mélyen megrázott.

Május 28.

Lukács annyira belemerült az esztétikába, hogy végül alig maradt érzéke az irodalomhoz.

Legfeljebb figyelme. Hogy rajtakapja.

Követi-e a "törvényt".

Boncolta az irodalmat. Mint hullát. Azaz nem operálta mégsem. Épp azért, mert mást se akart, mint operálni.

Ki ez a George Lichtheim, aki a róla szóló kézikönyvet a Seghers-féle maîtres modernes sorozatba írta, eredetileg angolul?

Hogy még - végre - a Blum-tézisek történetét is ő ábrázolja világosan nekem?

Június 3.

Ujhelyi Szilárdék végleg itthon Párisból. Telefonok után ma Aczélékkal, Juhász Ferenccel együtt vacsorán nálunk. Marikán semmit nem változtattak a párisi évek.

Tartalmas, néha a gondolatkereséstől szenvedélyes gondolatcsere (nem vita, mert hisz egyetértettünk) a munkafegyelem hiányáról a szocializmusban. A lazsálás példái a Szovjetunióban. Nálunk. A szorgalmas fegyelem Amerikában.

Valami itt kimaradt, egy fog a fogaskerékben.

Itt először már-már "kiselőadás" részemről. Munkás-paraszt szövetség a jelige az értelmiség lógos ló segítségével. Holott a parasztság eltüntetése után tűnőben van a munkásság is - a gépek pedig csak termelnek, s nem "dolgoznak" az "értelmiség" uralmában.

Ujhelyi Szilárd jobb koponya, mint (csöndessége miatt) hajdan gondoltam.

S közben sziporkázó tréfálódzás.

És Ika szerény kérkedéssel behozza megmutatni a fiát. Álmos, csak bámul, hogy ennyi ember lehet a földön.

*

Bálintnak első szava hangutánzó: "Bú" - a szelet jelenti. Az ablakra mutatva, a hajlongó fákat látva. De a konyhai ételgőzelszívó gép is "bú", mert az is mormol, mint a szél.

A pici ujja mutatás közben kecsesen fölfelé hajlik, akár a színészeké a színpadon.

*

A szabvány kérdésre, hogy "mi újság nálatok" B. pusztán azért, mert beszélhet, szinte boldogan részletezi a társaságban, hogy öreg (hajdan irigyelt) felesége hogyan kapott olyan sérvgörcsöt, hogy megrepedt a hasfala, és a vastagbélből jó maroknyi kifordult. Egy-egy mondatot még meg is ismétel azoknak, akik nem figyeltek oda, egymás közt beszélgettek. Órákig volt egyedül a lakásban az asszony; odavánszorgott a telefonhoz, de az épp rossz volt.

Június 4.

Hetek óta az "évszaknál hűvösebb" idő. Reggel 3-4 fok, napközben zuhog. Június elején, mikor olyan meleg szokott lenni, hogy a gazdagok a fjordokba utaznak. Most itt idejött a fjordok sóvárgott klímája. Hasztalan a magyarázat, hogy legalább úrhatnámságból örüljünk neki. Morgunk, ahogy februárban is az akkori riviérai napokban. Szabályos körforgás kell, szabályosan ismétlődő menű. Idegzetünk paraszti.

*

Kéziratban Kabdebó könyve Lőrincről 1945-54 közt.

B. részletes emlékezése. Hogy is volt, amikor ő kilépett (Zsolt Bélával és Kárpátival együtt) az Írószövetség vezetőségéből, mert az fölvette Szabó Lőrincet.

És szinte kérkedéssel részletezi, változatlanul megőrizve buta (államtitkári) fölényeskedését, pusztán azért, mert hisz azután Lőrinc őt előre köszöntötte, s bár ő nem fogadta azt, még később már elfogadta a közeledését. S végül még kérkedik: többször is vitáztak.

S mert Lőrinc alázatos is volt, ő úgy őrzi a maga hitványságát, mint megbecsült kincset.

Június 5.

Vegyül félelmesség is a katedrálisok viszontlátásaiba Chartres-ban vagy Albiban. Dermesztően azt is a szemedbe recitálják, hogy őket nem fogja az idő, de téged igen. Hogy az elmúlást, ami sarkadat harapja, azt ők kutyába se veszik. Gőgös, mondhatni, embertelen egy szépségbe fagyott történelmi alkotás.

Nem úgy egy történelmi falu.

Ez még a szépségével is bátorít. Épp azáltal, hogy az a szépség omlandó. Mert hisz szüntelenül javítandó, korszerűsítendő. Éltetendő.

Június 6.

Gazdag nap ("rogyásig"). Hajnalban hatkor Flóra a kisgyerekkel. Negyed nyolckor sietve a kórházba, mehetünk-e nyugodtan a foggal vidékre. Négykor Iván, Topolánszky: a szokásos vizsgálatok és tetanusz védőoltás. Hatkor Károlyiné - a végre magyarul is megjelent könyvükkel. Szendvics, viszki. Nyolckor Kósa Ferenc Sinikével (a kis japán feleségével), majd Csoóri. Károlyiné marad tízig, a többiek tizenegy utánig. Állandóan komoly beszélgetés - "könnyed" mondatokkal, hogy ne legyen túl nehéz a sok megoldhatatlanság.

Kósáék jötte előtt félórai pihenő. Tényleges lepihenés; Katinka a lenti szobában, én a padlástériben.

Flóra közben kiegészíti az uzsonnát hideg vacsorára.

Károlyiné már 63-ban itt volt a könyvvel, hogy adják ki.

Nemes Dezsővel (is) három-négy órát töltött a kézirat fölött, pontról pontra véve, hogy miért lehetetlen a kinyomatása. Például Károlyi emlegeti, hogy van koncentrációs tábor a Szovjetunióban is.

Június 7.

Juhász Gyula kitűnő tanulmányának második része az Új Írás-ban. Molotov levele (jegyzéke) 1944. június 6-án a moszkvai angol követnek: "...azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területeken követtek el, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem kisebb-nagyobb mértékben a magyar népnek is."

*

Este Déryék, Czímer, Zsarnay Erzsébet. Mióta hazajött, Flóra sürög-forog a vacsorakészítéssel. De az asztalhoz sem tud nyugodtan odaülni, mert ő is szolgál föl. Mikor lehordva a csetreszt, leül, akkor meg félig behunyt szemmel pihen, a szemét is pihenteti. Úgy hallgatja a beszélgetést.

Szeret valóban vendéget látni. Szeret még így ételt is nyújtogatni. Annyira hajlik az adakozásra, hogy ez a pihenője is.

Csaknem éjfélig voltak itt.

Eleven, szellemes együttes. Kiegészítik egymást. Czímer: kitűnő előadás, remek emlékkészlet, megbízható ítélet. Erzsébet két mondatot ha mondott. Böbéből megint dől az emlék, s működik a visszavonult művésznő képessége. Tibor kényelemből nem beszél. Flóra megint csak hallgatag, én meg egy pohár bor után rögtön mentem az emberiséget.

Így hát ez az este is jól sikerült, többet ért, mint egy párisi színházi est.

Vacsora után, miközben Tibor a pálinkáskupicáját szippantgatja, én meg a borospoharat (pécsi cirfandlit, "Áron emlékezetére"), öregek játéka. Tibor fölpróbáltatja a nagyothalló készüléket. Böbe ügyeskedi hátam mögött a fülembe. Kitűnő. Én kifogástalannak tartom. Négyezer forint. (Ennyiért vettem én már egy másikat.)

Aztán: az öregek eszmehűségéről szólva - nektek hányszor mondta el Gyuri (Lukács), hogy nem bánta meg, amikor 19-ben nyolc (vagy tizennyolc?) vöröskatonát agyonlövetett?

Böbe szerint csaknem minden találkozásnál "pengette".

- Mert nyugodt lélekkel akart a halál szemébe nézni?

- Tizedelésről volt szó - így Tibor.

- Csak?

- Fegyelem kívánta.

- S ha Dosztojevszkij? Illetve a nagy Inkvizítor? - Aztán Sinkó Optimisták-járól. Tibor:

- Rossz regény. Nem tudtam elolvasni.

De mikor odaadom a példányomat, melybe egy könyvtári olvasó beleírta a szereplők nevét, egyszeriben föltámad az érdeklődés.

- A kulcsregény kulcsa nyitja a műélvet?

- Csakis.

Aztán:

- Magyar író volt-e Sinkó?

Annak vallotta magát, de Zágrábban lakott, horvátok közt, a horvát írószövetségbe járt, nem a magyarba, a magyarok közé.

S a vajdasági magyar irodalom "modernsége".

Mikor Tiborék Sinkóéknál voltak Krležával.

Krleža előttem lebecsülően emlegette Sinkót. Mint aki még horvát is lenne, hogy tisztázza, zsidónak érzi-e magát, vagy magyarnak.

Czímer története az újvidéki szerbek viselkedéséről a magyarok közt. A fürdőben. A sorban állásnál. "Szóljatok rá arra a tolakodó magyarra!" - ebben a magyar nem nemzetien volt lebecsülő, csak puszta megjelölés volt, s így az egyenlőség érzésének jele. (De: miért nem azt mondta "tolakodó ember"?)

*

A vers kitűnő - kitűnő lesz, ha minden sorát, minden szavát pontosra átírod.

Június 8.

Egyévesek születésnapi bulija Ikáéknál, vagyis hát Bálintnál. Pórék kisfia van itt és Györffy Miklósék kislánya, szülőstül.

Még mind a három jobbára csak mászik. Mászkálnak föl-alá a felnőttek gyűrűjében. Mint cirkuszban valamiféle idomított állatkák.

Nem játszanak egymással. Gyermek a gyermekkel csak két éven túl foglalkozik. De féltékenység már van. Tüstént anyja ölébe kéredzkedik mind, ha az másik gyereket babusgat.

Bálint a legsoványabb. Györffyéké valóságos óriás csecsemő. S mintaviselkedésű.

Mindegyiknek csak a tárgyak fontosak. Bálint udvariatlanul a sarokban rakosgat.

Térdemet öleli, karomba veszem. Boldogan attól, hogy a magasban van, rögtön ficánkol, s úgy vetné magát a levegőbe, mint a hal a vízbe. Mintha olvasta volna a mocsári származásunk elméletét, s igazolni akarná Jungot.

Június 9.

Indulás Tihanyba. "Kora reggel!" Összerakom a magam dolgait, s szépen nekiülök megírni a napi penzumomat. Olyan jó dolgom van, hogy a közös utak nagy előgondját kezdettől (mint hagyományos női föladatot) Flóra végzi. Így csak az utolsó félórában - tizenegykor - pörget engem is az indulások örvénye.

Gyuszi vezet, én mellette. Először, a rendelet óta, föltesszük a biztonsági öveket.

Kellemes út; forróság, de ez most még öröm is, lesz végre nyár.

A régi ház. Hideg, mint a pince.

Már teljesen körülvették a fölnőtt fák; nyalják-falják a mozgó nagy lombjaikkal.

Teljes csönd, makulátlanul tiszta levegő.

Pesten is kert fölött járok az erkélyen. Kerten át megyek ki az utcára. Kertes házak közé.

S most vagyok, csak itt, természetközelben. Pusztán azért, mert az ajtóból itt rögtön növények közé lépek?

Vidék, vidéken vagyok. Ez könnyít meg? Ezért pihentetőbb itt lenni, mint Pesten? Noha a lakás összehasonlíthatatlanul kényelmetlenebb. Fürdőszoba, konyhai villany hagyományosan nem működik, a WC sem.

Gyuszi épp megmártódik a tóban (kitűnő a víz, s még egy lélek sem), s indul vissza. Holnapután hozza Ikát s Bálintot.

Június 10.

Kemény munka a kertben, illetve a fészeren kívül, a fészer eresze alatt. Rövid karókat hegyeztem, vertem le a földbe. Közibük egy rossz ácspalló és más deszkadarab. Ide hordjuk majd a fenyőtobozt. Nem éri az eső s kényelmesen be lehet hordani a kandallóba. Fölsebeztem a jobb kezem.

Nagy izgalmak, Flóra bele is sápadt. Mariska eltörte a melegítő vízcsapját, ömlik a víz. Lemásztam a vízaknába, elzártam a ház csapját. Nem lesz meleg víz, nem lehet fürdetni a gyereket! Ika a munkája miatt - a Hungarian Quarterly-be és más lapokba ír képzőművészeti recenziókat - nehezen jön le, képes lesz visszafordulni.

Fölkérjük Máté urat. Szuszogva hozza föl végre - ajándékul, kitüntetésül - a százhúsz kilós testét. Van szerszám, kicsavarja a tört csapot: másikat kell venni, vagyis kellene, mert hiánycikk! De a sógora tán szerez.

Két éve nem voltam lent fürödni a szívem miatt - hogyan jövök vissza a hegyre.

De oly szép az idő végre, s a jóslás szerint holnapra már elromlik. Hagyjam veszendőbe ezt a ritka kincset? Nem volt szabad a tányéron maradékot hagyni, a disznóknak, amit Isten az embernek ad. Lemegyek, ne kerüljön moslékba. Selymes víz, elég meleg is már, és az ajándék, hogy sikerül úsznom is kifúlás nélkül. A part még üres, a nyaralók is.

Befejezve végre az előszó a Corvina Tihany fotókönyvéhez.

Máté úr kerített használt csapot. Nehezen fogad el pénzt, 40 forintot végre. Ötszázat is megadtunk volna, csakhogy működő ház fogadja Ikáékat.

Telefon velük. Sok közlendő volna (hosszú lista, hogy mit hozzanak le). De a szó arról folyik, hogy Bálint fölmászott az emeletre hozzánk - nyilván bennünket keresve. Így a listából kimaradt ez-az, még egyszer kellett telefonálni.

Június 11.

A munka a tollal se megy, így utána a testi munka sem üdülés, csak fáradság.

De nagy úszás.

Aztán a nap hátralevő részén: lépésbizonytalanság, fejzúgás. A kezemen a seb is.

Várakozás, jönnek-e Ikáék.

Kilenc felé érkeznek. Az üdvözlés néma, csak jelbeszédes. Bálint alszik, fektetik le, sok lábujjhegyen járás közben.

Büszkélkedni való új esemény. Agyonütött kezével egy szúnyogot az arcán.

Szép járókát hoznak. Fölöslegessé vált az itteni, ami Ikáé volt, s melybe olyan tökéletesen beleszerkesztettem két kitört rácsot. (Flóra pedig szép fehérre festette.)

Posta, csüggesztően nagy csomag. Az összes versek új kiadásának fele kefelevonata. Egy pillantás bele: Domokos beiktatott egy-két fiatalkori verset ide, melyet én minden kötetből kihagytam.

Riadtság, levertség. Mintha bűnjel volna.

Hogyan néz az építész a házra, amely repedezik, noha egykor milyen hittel csinálta?

A Nehéz föld még - jó próbálkozás.

De a Sarjúrendek próbálkozásai közt mennyi a sikertelen! Anyánk, Itt az első csillag, Hol van az aggastyán, Íme, férfi lettem, Szerelmem huszonegy éves: tudatos primitívsége csak primitívségnek hat; elhagyandók? De hát Osvát még értette! Valóban? Vagy csak várta, mi sül ki belőlük?

Június 13.

Kötél József visszahozza a kikalapált kaszát. Együtt szerkesztjük rá a nyélre. A kaszakacs rögzítéséhez fúró kellene.

Úszás, munka a fölső szobában.

Lent, a ház előtt, a fehér székek közt szőnyegen járóka. Bálint mint egy kis szelídítésre fogott pici medvebocs mászkál benne. Nagy, kék lavórban meleg vizet hoznak, most abba teszik. Fáradhatatlanul mászkál ki s be belőle, fröcskölve, nevetve.

Négykézláb jár, de a terméskő érdességét érezve rögtön lábfejére s kezére támaszkodva próbálgat haladni. A család mosolyai és biztatásai közepette. Marici, Mariska is gügyög neki.

Emlékbe való kép, innen az emeleti ablakból. Meleg napsütés, 30 fok celziusz, van élelem, egészségesen mind együtt vagyunk; tökéletes létbiztonság - meddig? De a csecsemő és aggastyán életkor úgy vegyül, hogy: mintha megállíthatná a csillagközi időt.

Este ismét úszás. Majdnem egyhuzamban tudok - alig valamicske elfulladással - följönni a hegyre.

Június 14.

Délelőtt Veszprémbe Flórával és Ikával. Füreden a házuk kapujában Pulcsi vár. És vezet bennünket a szépen átalakult piactér új közlekedési vonalán, aztán a nagy, bőséges áruházban. Rengeteg nép. Gyerekholmikért jöttünk, én szerszámokért. (Kalapács, fúró, reszelő, franciakulcs.) Visszafelé be Liptákhoz csak egy félórára (mert a gyerek otthon éhes). Hűs szoba. Gáborék átadják a köznek a gyűjteményeiket olyanféle örökítéses életjáradékért, mint festményeit Tompa Kálmán Pécsett.

Úszás, könnyebben, hosszabban, mint tegnap.

Délután Józsa Tivadar (az orvos) Pécselyről. Verseit, tanulmányát közlik.

Fia, Gyuri karcsú, fekete indián, lógó fürtökkel, mint Chateaubriand hősei. Angol-magyar szakos, két év múlva végez. Jó arcú, nyilván tetszést arat. És - Bálinttal foglalkozik, szalvétával törli a száját, karjába veszi, sétáltatja - nem a fölnőttek eszmecseréje érdekli.

Este gödörásás a Veszprémből hozott virágoknak. Öntözés. Úszás még egyszer, a félsötétben.

Június 15.

Együtt lenni szorosan egy kisgyerekkel - jobban sült el, mint gondoltam. A ház kicsi, a szobák szűkek, az enyémnek ablaka ráadásul a teraszra nyílik, ahol ketrecében Bálint tölti a nap nagy részét.

De sose volt ilyen csönd ebben a házban. Mihelyt Bálint úr elalszik, vagy aludni készül, egy ajtó nem dörren, mindenki lábujjhegyen jár, s a hangmagasság csak annyi, mint a: psz. Repülő ment el a ház fölött: Bálint úgy sivított, húzódozott, mint egy kis állat.

Június 16.

Egy hete vagyunk itt - különb volt, mintha Nizzában töltöttünk volna egy hetet, valamelyik Grand hotelben a Promenades des Anglais-en. Napsütés, selymes víz, könnyű jó ételek és főleg - remek személyzet.

Csakhogy ez nem ajándékoz az agynak nizzai emléket? A buta agynak.

Június 17.

Pestről az egyheti posta.

.... levele. Nem értvén a dráma új próbálkozásaihoz, Hernádi Gyulának Zsilinszkyről írt színdarabjában a naturalizmustól való eltérést csak mint kegyeletsértést érzékeli. Miért ír nekem? Hallotta, kedvezően szóltam Hernádi törekvéséről. Én lévén egy bizonyos magyar szellem afféle letéteményese, mintegy felelősségre von, "erkölcsi tőkémet" kockáztatom! S csatolja leveleit Pozsgayhoz, Aczélhoz. Eszébe sem ötlik, hogy ez a tiltakozás egyben denunciálás is, a könyvégető esztétika riasztó tünete.

Délután Vas Zoltán és Edit, korai hideg vacsora.

Bizony, öregszik. Egyre egocentrikusabbá válik. De jóakaratúan és a tisztesség irányában.

De elemi ismeretük sincs a nemzeti kisebbségek helyzetéről. S mégis milyen kerek vélemény! Kádár és Ceauşescu találkozásáról. A békét szolgálja! És ha a jobb kéz idenyújtása csak arra szolgál, hogy közben a bal annál keményebben sújtson?

Június 18.

Jó nap. Fény és meleg, de még nem kánikulai, és szellemi jó munka, folyamatosan eredményes. Azért, mert közben testi munka a pihentető. Reggel a csigák előkészítése aztán a nyeles (Amerikából hozott) sarlóra hosszú nyél földrótozása (a fává fölnőtt kúszónövényekre), gazirtás, úszás, a kaszakacsba pöcökfaragás.

Délután a Kodolányi nászszülők.

Aztán Pálci a két szép fiával.

Boldog családi élet, jó házasság. Valamikor itt ismerkedtek össze Mészáros Tiborral.

A napokban olvastam, a mohácsi csatában huszonnégy Pálóczi esett el. Tudsz erről valamit? Az apja igen, de a családi asztalnál csak anekdotaként emlegették, hogy egész orgonasíp volt, mikor a törzs férfi tagjai elindultak - meghalni. Tíz év fölött mindenki ment. Szerencsére a kilencévest az anyja már nem engedte, így vannak máig is Pálóczyak.

*

Grandpierre levele, szóljak hozzá a nyelvi cikkéhez.

Szeretem én a magyar nyelvet? Szépnek tartom? Se a nyelvet, se a beszélőit. Épp azért dolgozom teljes hévvel a megjavításukon, pusztán emberi kötelességérzetből. De az aztán nem ismer határt: erkölcsi imperativusz!

*

Pálci férje ("Mösze") a pihentető hobbi-ját - mentségül emlegeti - tőlem vette át: nagy szenvedéllyel egyenesít görbe szögeket, egész kollekciója van már. Diákként látta, hogy szedem én össze a rossz szögeket, s milyen aprólékos munkával kalapálom használhatóvá őket. Igen ám, de én azt (úgy hiszem) gyermekkori emlékként csináltam (csinálom). A kovács fia mivel játszhatott leghasznosabban? Olyan takarékos (mindent megtakarító) nők neveltje, amilyen anyám volt és Kállay nagymama.

Június 19., vasárnap

A kis Bálint - az "Öregúr", a "Barátom" - szemét fájdítja, de igazán férfiasan viseli. A szemhéja, a szaruhártyája vérvörös.

Peuser már másodszor. Nem közönséges fertőzés. Aggodalom persze. Vigyük Pestre?

Korrektúra. Elcsüggesztően rosszul sikerült a hajdani kísérlet a primitív formával. Mert nem látható eléggé mögötte a tudatosság, hogy jobbat is csinálhattam volna. Ha kész lesz a kötet, egy példányt vastag tollal végigszántani, mi a kihagyandó. Főleg a Hősökről és a Rend a romokban közt. (Amikor a Puszták népé-t, a Petőfi-t írtam, ez lehet a mentség.)

Délben fürdés, még jókor. Szávai Jánosék vannak itt ebédre, hárman. A csiga közepes, de elfogy.

Klasszikus vad vihar, tartós felhőszakadás, szüntelen villogó villámok.

S ahogy közben a kerti füvön az öntözőcső végén a körben forgó szerkezet még megállás nélkül hinti a vizet; ahogy a kétdolláros kis amerikai holmi versenyez az elemekkel, fölényesen, mert hisz fölöslegesen.

Gyergyairól. Nyolcvanhárom éves. Dolgozik. De már sok mindent nem kellene leeresztenie az asztaláról. Lukács György ebben a tanítványait afféle megbízható magán cenzúrabizottsággá ütötte.

Az egész félszigeten nincs villany. Gyertyával járunk a házban, mely ettől most hirtelen vidéki lett. Karos gyertyatartóink is vannak. Amelyik helyiségben régi parasztbútor van, minden gazdagabb; másutt szegényes.

Június 20.

Reggel öt óra. Nyugtalan éjszaka. A kisgyerek csöndes, nem dörgöli annyit a szemét, most reggel is mintha jobb volna. Nem annyira a szemhéj, mint inkább maga a szem csupa vörös.

Aggodalom, majd riadalom: a kis Bálint szemgyulladása a reggeli javulás után estére egészen elcsúnyul. Kijön a kedves Peuser. Szemész szakorvoshoz kell vinni: vagy allergiás, vagy vírusos gyulladás, a retinán erősebb. Telefonálás, mert Gyuszinak épp ma este kellene lejönnie. De nem várjuk meg, mi megyünk föl négyen Pestre.

Június 21.

Ébredés ötkor - fölkészülendő a pesti útra. Bálint szeme - szemhéja jobbnak látszik. De hát tegnap is úgy volt, és estére megint igen vörös lett.

Lemennék úszni egyet, mert ragyog a nap. A nők nem és nem; holott még mutatom is, hol lennék a vízben.

Fél tízkor készen vannak végre. De most Ika még halasztja az indulást. Végre fél tizenegykor csak kiviszik a kicsit a kocsiba.

Egész úton a kötet korrigálása. A fele kirostálandó. Igaza volt Gulyás Pálnak: túl gyorsan írtam le én azokat a verseket. Érezni bennük a költészetet, de érlelni kellett volna, hogy a forma is kialakuljon. És a rengeteg szülőföldem! A család emlegetése. (Épp mert csak vágytam annak idején, hogy olyan legyen a családi élet, ahogy indult.)

Délután Aczél telefonon. Írjak a győri új színház jövő évi megnyitására. Vagy más befejezést a Fáklyaláng-nak, mert az Bánk bán méretű lehet.

Este Szántó Tibor jön értünk. A városon át megyünk a Villányi útra. Pozsgayék jönnek még.

Szántóék szép családi élete: a sikerült gyermekek, egyik sem közös, de jól megvannak. A könyvek bámulása.

Pozsgay egyszerűsége, okossága, humora. Megkérdezte Kádártól: - Volt puszi-puszi? - Csak római félkar ölelés. A találkozót a románok kezdeményezték, Pestre jöttek volna, de a mieink kitértek. Ceauşescu Váradon repülőre szállt, hogy a húsz kilométerrel arrébb fekvő debreceni repülőtéren teljes díszben szálljon le. A magyarok nevettek, pojácának mondták. A pesti televízió nyolc percet adott, a bukaresti hetven percet.

Június 22.

Elfecsérlődött délelőtt, kefelevonat-javítás, téblábolás, hogy beleilleszkedjek a munkába. Fáradtság a korán kelés miatt.

Délután Czímer. Pécsett igen jó vélemény az Egyiptomi íródiák második részéről is. Nógrádi maga akarja rendezni, bár Sik ragaszkodik hozzá. Szabó Sándor elolvasta, mindenképpen neki adják. A Vígszínházhoz szerződött, azzal, hogy ehhez kieresztik.

Este Juhász Ferenc, most jött meg Stockholmból. Az ország - zsákutcában a jólétével. A város piszkos, a közbiztonság rossz, alkoholizmus. Ki legyen a magyar Nobel-díjas jelölt, ha egyszer mégis komolyra fordulna (az álom)? Semmiképp ne olyan, aki egy-két év múlva viszi a hírnevet a sírba. Erre politikai szükség lenne, politikailag kell mérni. Használja legalább valaki évtizedekig a vele járó fényt, járja vele a világot, de főleg a szenvedő magyar nyelvű területeket.

Jó hangulat, Flóra fáradt lehet, de csak ő terített, tálalt, merte az ételt (a Tihanyból fölhozott pontyot).

Június 24.

Pesten még mindig, Flóra miskolci konferenciája, a kisgyerek szemgyulladása, Ika kivizsgáltatása miatt.

S ha itt is úsznám naponta? Le a Komjádi uszodába. Jegy 6 Ft, kabin 12 Ft, borravaló 3 Ft, összesen tehát 21 forint félórai fürdésért. De - rengeteg nép, gyereklárma. Nálam idősebbek is hasogatják lassú karcsapásokkal a vizet.

De vissza a hegyre? Mert ha még a taxi 16 forintja is hozzá társul... Vittem le javítandó kefelevonatot, s a Kavics lépcsőn, Sarolta utcán, Józsefhegyi utcán magam elé tartva lépegettem, sűrűn meg-megállva. Tán félórába is beletelt.

Június 26., vasárnap

A Tükör-ben Lukac Emil Boleslav panasza. Kiadta, amit szlovákra fordított magyar verset (a kezdettől máig). A könyv utószavában Rudolf Chmel ilyen mondatot írt le: "Nem mintha különösebb hiánya érződne egy ilyen antológiának." Vagyis a magyar költészet iránt se olvasói, se írói szlovák érdeklődés nincs. Általános fölháborodás. Holott ez az első kimondandó igazság. Nálunk sincs ilyen érdeklődés a szlovák költészet iránt. De a román, a cseh, a szerb iránt sem. Miért is lenne olyan iránt, amiből semmit nem ismerünk? Ilyen esetben előzően a nép iránt kellene támadnia jóakaratú érdeklődésnek. Az meg kölcsönösen végleg (?) el van rontva, a lebecsülés határáig. Még a nyugati nagy irodalmak közül is az foglalkoztat bennünket, amelyeknek népét is becsüljük. (Még ha ellenségnek tartjuk, akkor is.)

*

Halasztódik - Flóra iskolája miatt - a tihanyi lemenetel. De olyan hasznos volt - ez a jó szó rá - a naponkénti úszás. Zuhog az eső, egy kis időre kiderül: megkísértjük a Lukács uszodát. Nyitva, és a rossz idő miatt hely is van bőven. Aztán autóbuszon, majd egy darabon gyalog haza.

Este Juhász. Vacsorára Ikáék is átjönnek. Tartalmas értesüléscsere. Aczélt ismét támadják - a barátai miatt. Ferenc találkozott Pozsgayval: őt is lövik. De hogy miért és mi célból? - világosan senki nem látja.

Június 27.

Délután Czímer és Nógrádi négytől hatig az új darabról. Egyre jobban kialakul, hogy a két monológ valóban csak egy téma. Sajnos akkor vettem észre, hogy túl sokat fejtegettem a két hős egy sorsát, amikor már a fejzúgás figyelmeztetett, hogy - veszélyes is lehet a folytatás.

Június 28.

Vontatott munka, fölösleges termék: "néhány sor" a színházi műsorfüzetbe, melyet - ki olvas, mikor? Második délelőttöm megy rá, kedvetlenül, mert dohogva az ellenkezéstől.

Este Illés Endre, Juhász, Aczélék. Flóra hívta össze a (mindig kellemes) együttest, sütve-főzve, étellel, tányérral ki-beszaladgálva a napi (fárasztó, csüggesztő) munkája tetejébe.

Aczél kimegy az erkélyre, mert meglátta a szomszédos erkélyen Ikát, karjában a kicsivel. Velük beszélget, főleg gyereknyelven, ahogy hallom.

S én Zsuzsához: Hogy van a fiatalúr? Hozzuk elő, hogy mit susog az egész város R. támadását kommentálva.

Whisky, s közben tréfálkozva ("a férfi csak vigasztalódik") Aczél maga részletezi el a történteket. - No de most hogyan viselkedjenek a "barátaid", akik ürügyén a gáncsokat vetették? Vonuljanak vissza tőled, hogy ne kompromittáljanak? - Ha egyszer most én keresem az alkalmat, hogy velük legyek!

Hosszú história. De már nevetve megy újra s újra róla a beszámoló, a magyarázat.

Illés Bandi földközi-tengeri útról tért meg, frissen, barnán. Így könnyű jó novellistának lenni. Az élet készen nyújtja a neki való történeteket (remek társadalmi, emberi leleplezésekkel) olyan kerek egységben mondja el kalandjait, tapasztalatait, már előre.

És persze a tréfás ünneplés Bandi 75. születésnapja alkalmából. Még egy üveg orosz pezsgő is bekerül a jó hangulat növelésére.

Flóra imbolyog a sok munkától, ahogy kihordja a csetreszt. De boldog. Ez a háziasszonyi estje is sikerült. Valóban, Zsuzsa a kapun túl az utcán külön is ad egy ölelést, hálásat.

Június 29.

Uszoda, jó gyaloglás után. A folyosón Boldizsár segít a méretzkedésnél; 81 kiló vagyok. "Ennyi kell rád." (180 centi magassághoz.)

Valóban az Aczél megtámadását kommentálja az egész város.

Majd Románia. A szászok még a székelyeknél is jobban háborognak. Tarifája van a kivándorlásnak: százezer nyugatnémet márka családonként. De a befizetés után újabb és újabb zsarolás, és ez a bonniak szemében nem fair.

*

Ika vizsgálatokon. Ki kell venni a manduláját.

Délután Csicsery-Rónay István lánya - Erzsébet - és fia - István. Az előbbi most jött Magyarországra, az utóbbi most megy el, Amerikába, vissza.

A menyasszonyáról beszél, keresve, hogy szóba hozhassa. A beszéd egy New York-i református papra fordul, tán Hamzára. Mindenki ismeri. Ő is, bár csak közvetve.

- Ő eskette a menyasszonyomat.

- Már elvetted?

- Az első urával.

Rokonszenvesek, oly ártatlanok - annyi világjárás után. Albérletben laknak, külön szobában, de együtt főznek.

- Mit?

- Ezt, azt.

Főleg konzervet.

Erzsébet a Corvinánál lesz fordító; angolra. Eszik a szendvicset, később a virslit, a csörögét - nyilván vacsora helyett. Becézik a kisgyereket. S készülnek még görög és lengyel útra is.

Június 30.

Irodalmi közlönyök közül különösen a hetenként megjelenők tudnak olyanná válni, hogy elolvasásuk után műveletlenebbnek érezzük magunkat, mint azelőtt. Eszmék dolgában pedig züllöttebbnek. Ami pedig az esztétikumot, a szép-tant illeti: ízlés meg "publikum" az újkortól kezdve mind erősebben más terület. Így alakul egy különös alexandrinizmus. Az írástudók azért zárkóznak el, mert túlságosan sok (és kelendő) az írásmű. Elefántcsonttornyok azért épülnek korszerű megtévesztésül kukoricaszárból.

 

1977

Sütő András nagy úton

A nagy írókban hovatovább a tehetséget tiszteljük legkevésbé. Mert hisz mihelyt egy író bizonyságát adta, hogy tehetséges, rögtön azt várjuk, sőt azt várjuk el, mit mívelsz azzal a talentommal.

Ma már annyi a segédeszköz, hogy a tehetség nemcsak utánozható, hanem elsajátítható. Annyi hozzá a készen kapható elem is! S annyi hozzá a fogyasztói igénytelenséggel párosult rendelői igény, hogy a tehetségnek akár tömeges hamisítása sem nagy mesterség. Visszaélni a tehetséggel, az volna voltaképpen e tárgykörben a meggondolandó s végül egyszer komoly megbeszélendő, magunk közt persze.

Minden tulajdonsága és kelléke közt így aztán az írónak a tehetségére kell ugyancsak ügyelnie. Az lehet legártóbb ellensége; ha rosszul kezeli - akár csak "szabadjára" engedve - annak révén fenyegetheti, hogy még jelentékeny alkotó se legyen; csak ilyen vagy olyan rangú tollkezelő.

Amilyen mértékben kinyílt Sütő András előtt a pálya, olyan mértékben néztük megkönnyebbülve, hova tart a tehetségével.

Fémjelét, maligánfokát az írásmű - keserves, de így van - nem az út kínálta jó alkalmak, hanem a föladatok kérte próbákon kapja meg. Az okos - az ösztönösen jól számító író tehát nemcsak vállalja a föladatokat, hanem keresi. Ami másnak siker, az neki teljesítmény, és edzés további - no de végül milyen vizsgára is? Hogy tudtál-e valamit alakítani az időn is. Nos: a sorson!

A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András. Azt lehetne hinni, hogy bizonyos lévén a karátban, most már könnyen kezeli az anyagot, az ércet. Egyre szigorúbban; igényes ösztönével a mind keményebb kőzetet keresve.

Ünnepelni tehetséges írót akkor érdemes, amikor még hasznát látja. Amikor ez nemcsak megnyugtatja, hogy lám csinált valamit, hanem nyugtalanítja, mert ösztökéli, hogyan csinálja tovább?

Őszinte szorongással küldöm ölelésemet az ötvenéves Sütő Andrásnak. Hovatovább egy világ nézi kezed munkáját. De csak így tovább! Köszönjük az eddigieket. Itt az a tréfaszó járta: irigyelhetjük az elváróidat: tehetséged igénylőit. Mert aztán a nagyság másik rangja: nagy igényeket teljesíteni.

 

Július 1.

Keserves nap. Hajnali kettőkor ébredés fájdalomra. Izmok, gyomor, fej. Csitításul az "összes" versek kefelevonata, a vége felé. Itt javul, de aztán megint mennyi önkelletés - szorgalom! Vagyis erőfeszítés, taplóból szikrát. Okvetlenül megcsinálni a már majd "kész" kötetből azt a válogatást, melyet vállalhatok, ma még. Mert jövőre tán még annak is csak fele marad.

Szédülés, hányinger. Kísérletezés az alvással, amitől csak fáradtabb, álmatlanabb leszek.

És: Flóra is csüggedten, hogy annyi ember csak hitegeti (a gyógypedagógiai építkezéssel). Hideg is van. És: menjünk, ne menjünk Tihanyba? Ez a se itt se ott külön elcsigáz már mindnyájunkat.

Czímer egy percre, csak a műsorfüzetbe írt bevezetőért. "Kitűnő" - ezt mondta rá Flóra is. De újra olvasni sincs erőm. Hallom a beszédet, de csak fülemmel. Az agy nem fogad.

Július 2.

Változatos tervek után, hogyan is menjünk le Tihanyba, végül is Czímer szíves meghívását fogadjuk el. Amúgy is megy Hévízre, franciaországi testvérbátyjával találkozni, s a kocsiban kívülünk csak Erzsébet (Zsarnay) lesz. Déltájt végre forog a kerék. Kellemes utazás. Ikáék tanácsára a Cuhavölgyi malomvendéglőben ebéd, pocsék, méregdrága. A pincérek lábán betyárcsizma gumiból.

Este Liptákéknál nagy Gábor születésnap, köröm közüli nagy vacsora, pezsgő is. (Mi két üveg 1965-ös tokajival kívántuk a szerencsét.) Topolánszky Évi jött értünk, Józsa hozott haza, már kilenc felé. Déryék (Tibor fáradtan, "elanyátlanodva"), Borsosék, Vasék, rengeteg fiatal, még lengyelek is, egy tatárarcú fiatal nő kivágott blúza nyílásán arany Dávid-csillag.

Július 3.

Szopkóéknál kondoleálni. (A temetésen Flóra és Ikáék ott voltak.) Kató (az özvegy) most jött meg nagyobbik fiától Németországból.

Tüzetesen, higgadtan mondja el, hogyan következett be végül is "szép halál": Jenő semmit nem szenvedett. Jókor kórházba vitték, állandóan figyelték, kezelték, de a semminek tetsző infarktus pontosan ott jelentkezett, ahol évekkel ezelőtt, átszakította a hártyaszerű benövést.

Aztán a gond. A kis nyaraló és telek (125 négyszögöl) fele Katóra mint örökség száll, igen nagy örökségi illetékkel.

Két kiállítást is megnézünk. Udvardi Erzsébetét a pártházban (a tömegtől szinte a képek elé sem jutunk a kis termekben), aztán Bernáth Aurélét. Ezt zavartalan megrendüléssel: árad a művekből az emberség. A művészet és erkölcs egy mérleg két tányérján, ahogy a századelő képzelgette.

*

Az Udvardi kiállítás után Uzsoki a Balatoni Bizottság titkára (?), és az elnökasszony fölinvitál a tanácsházba, egyszerű fogadásra.

Innen Mészáros István hoz haza, a sümegi kórház igazgatója, Máriával. Váratlan vendégként itt marasztaljuk ebédre őket - szinte Simon István emlékezetére. Főzelékünket osztjuk meg, a húst és két üveg alján maradt bort. István mint kórházvezető (s mert népi származék) jól belát a parasztság tényleges életébe. Igen, óriási a változás. A főbb pontok: 1. nincs fagyoskodás, 2. mindenki kellőképp eszik, 3. az idegállapot csendesül: kevesebb a családi veszekedés, 4. aki arra törekszik, jólétet is elérhet. Vannak húsz-egynéhány éves bányászok (Ajkán), akik autót szereztek, mások lakást. A kérdésnek, hogy a jólétnek semmi kapcsolata a közösségi tudattal, a műveltséggel, az igényesebb emberiességgel. A "felső" szellemi életnek semmi kapcsolata a falvakkal.

Július 4.

Mariska egy mondatban kétszer is: mostandék. Később aztándék (vagy dég mégis?)

A hosszas panasza, hogy kedvére kidicsekedhesse magát: tizenöt ember ette tegnap a főztjét, mert a Magdusék meglepetésül - főnökeiket is magukkal hozták.

És pótlék Bélay úr halálához. Szívroham ez is. Olyan dísztáviratot adtak össze, hogy csak Mariskára 22 forint jutott. Pedig itt senki nem szerette. Bélay úr önző és hatalmaskodó ember volt. Sándort is ő küldte nyugdíjba, noha a vezetőség engedett volna neki még egy évet (hogy magasabb legyen a nyugdíj összege).

Mikor a halászmesternek megvitték a hírt, ezt mondta, hogy megtörje a percnyi csöndet:

- Na és. Nyugodjék békében.

A többiek bajusz alatt mosolyogtak. Nem a kegyetlenség, hanem a merész szólás miatt.

Mariska is ilyenféle lelkiállapotban adta meg a 22 forintot: Mégis csak mi voltunk a kebelbeliek. És sose lehet tudni, mi mire megy.

Hogy még arra a kis összegű nyugdíjára (a havi 1240 forintra) is ügyelnie kell.

*

Föl Pestre az Írószövetség kocsiján, Garai Gáborén. Hatalmas Volga, Lukácsy úr remekül vezet (huszonöt éve ismerjük egymást). A kényelmes kocsiban fejezzük be a verskötet korrigálását (Flórával), és a Beatrice új fejezeteiét. Itthon épp nagytakarítás. Váratlanul egy vidéki tanárnő, Szakállas Ilona: beszéljek a 46-os időkről, arról ír doktori értekezést. Az udvaron állva felelgetek.

Bálint mekkorát nőtt!

Július 7.

Ika bement a kórházba. Flóra, Gyuszi kísérték be. Én késve értem haza, nem búcsúztunk el.

Mert majdnem egy fél órát vártam az autóbuszra; ahelyett hogy taxit fogtam volna.

Délután Urhegyi Klári telefonja. Édesanyjáról lemondtak az orvosok, már csak az infúzió tartja életben. De mégis: hagyja el a kórházat. De otthon infúzió nélkül a - halál. A főorvos Strausz Imre. Nem volna-e szavunk hozzá?

Flóra telefonál a feleségének, azután magával a főorvossal beszél. Persze hogy lehetetlen a helyzet - de... ha úgysem él soká?! Tehát mégis bent tartja. Nagy "öröm" a családban.

Ilyen megoldások is vannak.

Évek óta most szombaton véletlenül egymás mellé kerültünk Liptákéknál ...-vel. A "mi újság" - "mi újság" után rögtön: Nincs ápolónő. Pénzért sem! Be fogjuk csukni a kórházakat. S ami mégis akad...!

- Kár volt mégis szélnek ereszteni az apácákat.

Meglepő ingerültséggel ő:

- Csak fontoskodni tudtak! Meg ijesztgetni a betegeket a túlvilágukkal!

- A semminél is kevesebbet? - akartam tréfálni, de - szinte tüzelt benne valami - nyilván vitára alkalmatlan - szenvedély.

Július 8.

Ika mandulaműtéte - jól folyt le. Flóra ott volt, Gyuszi is. Fájdalma van, de a műtőből kijövet az orvos első szava a dicséret volt, egy hangot nem ejtett Ika.

Délután Jancsi az új francia feleségével, azaz még csak élettársával s annak tizenöt éves kislányával.

Az asszony - Jeannine - tipikus párisi asszony, negyvenöt éves, gépírónő, három gyermek anyja, friss beszédű és elméjű, nyoma se rajta a festéknek vagy tetszelgésnek: őszinte s jóakaratú. Ez az első óra benyomása. Lánya Nathalie - félbreton, nagydarab ártatlanság, már ugyancsak kidomborodó idomokkal, de nyitva felejtett szájjal figyel, és - a Luna-parkba szeretne elmenni, akár délelőtt is.

Együtt mentünk el - Jancsi nagy kocsiján - előbb Klárikához, (a volt Zsidókórházba) az OTKI-ba. Fél oldala megbénulva, a vérkeringés is akadozik, nehezen lélegzik, napjai meg vannak számlálva. De fájdalma semmi, aggódása sem. A hazamenetelről beszél (különös mély hangon, kevés összefüggéssel). Odagyűlik az egész család, Karcsi, a felesége, kis Klári, a gyerekek.

Búcsúzáskor a franciák is jobbról-balról megcsókolják a bizony elriasztó beteg arcot.

Aztán Ikához, a János-kórházba.

Torkán a kötés, elhomályosított szoba: mindez különösen széppé teszi, ahogy az ágyban fekszik. Nem beszélhet, füzetbe ír. Nem panaszkodik.

Mosolygó jelenet a franciák bemutatkozásánál, azok beszélnek, Ika mosolyokkal válaszol, de azokon is francia akcentussal.

Eljövet vad zivatar, jégverés. Esik tyúktojás nagyságú is.

Ilyet a franciák se láttak még.

Itthon whisky, aztán gyorsan elkészített vacsora. Flóra még meleget is rögtönöz.

Jeannine egyre rokonszenvesebb az egyszerűségével s mégis gyors mozgású arcával. Apja, nagyapja kommunista, azaz szocialista volt. Féltestvérei - mérnökök - is. Ő is az, de már nem "militál".

- Mais pour m'exprimer, non?!

Jó hangulatban folyik le az este. Jancsi már műhelyfőnök, de csábítják másfelé is.

Földvárra campingbe mennek, mert úgy olcsóbb. Akkora sátruk van, hogy föl lehet állni benne, s még - fűthető is. Asztal, székek, ágyak.

Július 9.

Ikus jobban van: halkan ugyan, de már beszél.

Este kilenckor fölhívom Pátzayt. - Dehogy van baj, örömhír sem, egy-két dolgot elevenítenék föl az 1920-as évekből.

- Fáradt vagyok, négy óra hosszat álltam a létrán. Ilyen megbecsülés sem ért. Parasztok, Tolna megyei parasztok rendeltek lovas szobrot, látták a fehérvári meg a pécsi lovamat. Zsennye község, Tolna megye.

És újra hosszan, frissen a további részletek.

- Nyolcvanegy éves vagyok, de több lovat már nem vállalok.

A hajkefeügyből csak annyira emlékszik, hogy pénzért járt valami Landerernéhoz, s azt Ferenczy Noémihez vitte; Noémi rejtegette Sinkó Ervint: amíg csak nem szöktette Bécsbe hajófenékben.

- Hány évre is ítélték?

- Engem? Landererné megmondta a nevem, de én nem adtam ki Noémit.

- Lédererné volt Révai édesanyja.

- Orgazdaságért ítélték el, mert állami pénz volt.

- Mennyire ítélték el?

- Két hónap?

- Két évre ítélték el.

- Üljünk majd össze. Beszélgessünk már egyszer azokról az időkről.

Július 10., vasárnap

Ika állapotában visszaesés. Fájdalmai vannak, fáradt. Visszasoványodott a régi ruháiba.

Este Juhász Ferenc Molnár Piroskával. Kaposváron színésznő, de Pesten lakik. Rokonszenves, egyszerű; szerény, de ötletes. Kilencéves kisfiáról beszél.

Az utcafordulónál várom őket, Dezsőék vidéken vannak, nincs, aki kaput nyisson.

A telkeken fölburjánzó gazokban gyönyörködtem. Mennyi merész, modern alak. Annyira plebejus vagyok, hogy a kerti virágoknál jobban becsülöm őket, kivált azokat, melyeknek még a szokott csúnyácska virágjuk sincs. De még hármasban is csak a bogáncsot, a szamártövist ismerjük (s én a kásavirágot).

Július 11.

Hajnali, még derengés előtti ébredés.

Jó iramú munka. Uszoda, három és félszer a medence hossza. Igen közepes ebéd. (Vízben főtt marhahús, egy szem félhideg krumpli.)

Flóra oly "földobottan" jön (késő délután) haza, s beszéli el a napját, hogy - kezét simogatva csitítom, csillapodjék. Végre két nagy eredmény. Szembeszállt végre erélyesen a mindent hátráltató párttitkárukkal. Beszélt az új építési miniszterrel a gyógypedagógiai építkezés dolgában. A titkár meghátrált, a miniszter mindent megígért, meggyőzve. Szent neki is a gyógypedagógiai munka. Flóra jelenlétében telefonált az építési vállalat vezetőjéhez. Rokonszenves ember (Ábrahám Kálmán), jó szakember és szervező. Az elődjének azért kellett mennie (ezt beszélik), mert hatlakásos házat építtetett a nagy családjának. Éjjel dolgoztak rajta kiskatonák.

Július 13.

A tv épületében az Ünnepelt tv-változatának bemutatása. Útközben Juhász Ferencet is fölvesszük.

Egy-két torokmarkoló pillanat, de különben lassú röptű didaktika.

Utána - mert az Ady-filmet is meg akarjuk nézni - bevásárlás hármasban a Váci utca környékén. Ferenc szívélyessége, fürgesége, barátkozása a kiszolgálókkal. Vettünk Flórának végre egy pontos órát, Doxa.

Az Ady-film. Megrázó és leleplező az érmindszenti ház és környezet. A szülőház! Hiszen még parasztfiúnak se volt módos a gyermek Ady. Nyilvánvaló: parasztszármazék. A nemesség - milyen jellemző kényszer - az ő találmánya. Erről egyszer bővebbet. Épp azért, mert ezt senki soha föl nem - nem "fedte" - hanem mutatta.

Este Illés Endre Krétarajza rólam. A Tű foka első fölvonása. De hisz ez valódi dráma! - ebben a szereposztásban.

Július 14.

Hétkor indulás Aczél személyes kocsiján Tihanyba. Mercedes. Először éreztem, mi a különbség közepes és kitűnő kocsi között. Semmi fáradtság a kilépésnél.

A sofőr rokonszenves, magas, szőke, művelt arcú ember: egy skandináv diplomata karcsúságával és disztingváltságával...

Kötél a terasz kövezetét szélesíti.

Rövid fürdés.

De a munka még nem megy.

Július 15.

Tüneményes, zsúfolt nap. Nyolckor Pestről Juhász. Tíz felé ki Kötéllel és Ferenccel a pincébe bort fejteni. Húsz litert hazahozunk, közrefogva a nagy demizsont. Épp nekiültem a munkának (kész leírandóval): Dörnyei. Aczél kocsijával van lent a parton, menjünk át Elláékhoz, Aczél Zsuzsa ott vár bennünket. Ott van Magdi Nórával, Ucó, Gigi gyerekeikkel és még néhány fiatal német. Jó hangulatú beszélgetés a napsütötte teraszon. Bor, sajt, túrós lepény. És ráadásul két órakor az elkészült ebéd, töltött paprika.

Ez a béke - erről én, hogy miért nem érzékelhető úgy, mint a háború.

Aczélék hazahoznak a felső útig. Gyalog be (Ferivel) hármasban a dűlőúton. Jó délutáni alvás. Némi munka, vacsora együtt.

*

Aczél állapota. Arcán és testtartásán ott a depresszió. Mert rövidesen hatvanéves lesz? Ferencen át azt kéri: írjunk a könyvéről Illés Endre, én, Juhász. Keményen szorítják, ellenséges gyűrűben van.

A szünetekben Flóra sűrű telefonjai Pesttel. Ika javulóban, a kis Bálint már önállóan megáll a lábán. Klárikáról Kun Miklós (a sebész) is csak az eddigit mondja: agytrombózis, menthetetlen. Telefon Pécsről: Nógrádi és Czímer öt-hat nap múlva jönnének ide, asszonyostól.

Július 17.

Gratulációk a Jogaink-hoz. (A Látóhatár is újból közli.) "Egy a rabság: nem lenni boldog. Száműzött vagyok s fölkelő. Ide mindent, míg van idő. Míg kegyet oszt a trónjafosztott!" "Olyan erővel mondtad ki az öreg ember tobzódó önzését, mint Sz. L. a szerelmi önzést a Semmiért egészen-ben." Most merült föl bennem a kétely: saját maga önzését mondta ki oly megragadóan Lőrinc? Mert én ugyancsak nem a magamét. Egy általános érzés kifejezése volt a gondom. Művészi tehát teljesen, és nem exhibicionista. Semmiféle olyan jogot saját magamnak én nem kívánok; személy szerint tán soha nem éltem ilyen harmonikus viszonyban az élettől követelhető jogok dolgában.

Július 18., vasárnap

Kora reggel nagy csigaszedő körséta csaknem az egész Kopasz-hegyen. Kevés van, de majdnem kisgyerek-ökölnyi.

Elég jól haladó munka (apám, mint katona Pesten), miközben Flóra rendületlenül takarít, Ferenc meg a ház előtt a nyugszékben olvas.

Aztán a kasza nem veszélytelen fenése után a terasz alatti gyep lecsapkodása. A leterjedő futónövényt Juhász szedi le.

Öttől csaknem tízig Király Károly Marosvásárhelyről Sütő András levelével. Ami most ajánlólevél is.

Nagydarab ember. Tán túlságosra is nyúlt családi körülményeinek és politikusi pályájának részletezésével. De igen jó körképet nyújt a romániai helyzetről. Tárgyalt magával Ceauşescuval is.

Később beállít Józsa, a félszékely, félolasz.

Az erdélyi magyarság az utóbbi tizenegy évben mindössze 60 000 lélekkel szaporodott.

Az idei román népszámlálás 1 786 000 magyart és 1 060 székelyt mutat föl.

Este tűz a kandallóban. Ferenc és Mariska szétfűrészelték a lehozott teljes sonkát. Békebeli íze van. De a bornak is, a lobogó tobozoknak is.

Július 19.

Jancsi és Jeannine a földvári campingben. Sátrukban - még ha esik is - jól elvannak. Enni a restaurantba járnak: "Kitűnő, olcsó!" A Szabó-Urhegyi család egy közeli üdülőben. Sajnos franciául az egész táborban, egész Földváron senki nem tud s így Nathalie csak mutogatással érteti meg magát, de így is jól elszórakozik Zsuzsával.

Odette sorsa. A két fia meglátogatta. Férjnél volt, egy napszámosnál, hét gyereke volt. Közönyösen hallgatott hajdani életéről. "Nem vették föl a kapcsolatot."

Aztán Jancsi leventekatonasága, fogságba esése. Ahogy kimentettük a miskolci orosz fogolytáborból (kórházból).

Jancsi az orosz fogolyvonaton. Betegen, harmincöt kilósan feküdt. A magyar parasztok s asszonyok az ablakon át még tejet is adtak nekik; társai vele akarták megitatni, két csöppet benyelt, hányt. Egy állomáson két magyar katona megszökött. Az őrök a vasúti alkalmazottak közül tettek be kettőt a vagonba, hogy meglegyen a létszám.

*

Délután Aczél kocsija Juhászért. Jókora kézirat Flórának, nézze át azonnal.

Föl a szomszédék építkezéséhez. Chasse aux escargots avec les Français. (Csigavadászat a franciákkal. - A szerk.)

Fürdés is volt, rövid úszás, Ferenccel.

*

Késő délután kaszálás (a maradék füvet), ugyancsak sok fenés közben, hogy a kifúlást magam előtt is titkoljam.

Egy szakállas fiatalember lentről. Épp csak egy levelet adna át, közvetlenül Erdélyből. Járjak közbe (lehetőleg rögtön), hogy a hozzánk települni vágyókat a magyar hatóságok engedjék be, mert a szándékuk bejelentése után azok helyzete a román hatóságok keze közt - elgondolható. Sokan vannak ilyenek, tehát -! Ha a rádió ügyét (hogy székelyföldön is hallják) már elintéztem (nem én intéztem el, csak én is sürgettem), ez is nyilván eredményes lesz - és más szívfájdító dolgok...

Este Tivadar Pécselyről. Megható kiáltványterv a világ összes nemzeti kisebbségben élő népéhez, hogy egyesüljenek. Adjanak hangot legalább a jogaiknak s fájdalmuknak. De hisz - annyira el vannak nyomva, hogy még a jajdulási jogot is elvették tőlük.

Július 20.

Este van, és semmi lejegyeznivaló. Pihenő nap tehát, ünnep. Egy közönséges szép hétköznap, mely napfénnyel jött, napfénnyel ment el. Kaszáltam.

Július 21.

Pestről, eléggé megkésve - 10 helyett 3/412-kor - autón a Nemzetitől Benedek András, Marton Endre, Bodnár Sándor a Különc bemutatása ügyében. A tréfámra, hogy: "a centenárium alkalmából?" - Marton: becsületszavamra, eszembe se jutott, amikor a tavaszi dátum helyett ezt az őszit választottam. Én emlegetem a darab színi fogyatékosságait, rendre megcáfolják. Bodnárt épp a nehézségek megoldása "izgatja", azoktól vár sikert is, nemcsak rendezői föladatot.

A színészekről. Sinkovits nem túlságosan nagy termetű? Meg tud jeleníteni cingár, idegkínozta embert is. Orczynéra nem jó Törőcsik: nem illik Sinkovitshoz (alacsony hozzá), ők Váradi Hédit gondolták. Ki van még? Ronyecz, Kohut? Ők még kevésbé. De Váradi négy év óta nem kapott nagyobb szerepet, "telítődve van", hogy megoldjon valami nagyobbat is.

Ebédre hal csak keszeg van. Kitűnő. És palacsinta.

Július 22.

Vasárnap, jó munkanap. A terasz maradék füvének lekaszálása. Gyors befejezése a Kacér Hölgy című fejezetnek.

Délben Kurucz János, az egykori sárospataki Népfőiskola emlékeivel, amikor ő ott 1946 telén tanítvány volt, én meg tanár.

Most Mogyoródon a tsz nagy szöllészetét vezeti. Tapintatból a feleségét nem hozta föl, mi megyünk le érte.

Meghívást hozott: augusztus 14-15-én az anyanyelvi konferencia résztvevői kimennek Mogyoródra, Fótra. Értem jönnének, visszahoznának. De az így is három nap! Hát akkor ők jönnének ide, 25-30-án.

Július 23.

A még tavalyról megmaradt csontszáraz szilvából, ahogy a pohár vízbe teszem, kimászik egy jókora kukac. Átvészelt mennyi veszélyt. Micsoda föltámadás! Lázárként mozog a víz színén, kapaszkodva a pohár szélébe. Milyen undorító a hősi erőfeszítése, csak azért, mert olyan öreg: hullafehér.

Tíz órakor Czímer Pestről, valamivel később Nógrádi Pécsről, ő autóbusszal.

A ház elé telepszünk, én nyugszékbe, fekve. A kettős monodráma címe mégse Csak az igazat! legyen, hanem Lélekmentés.

A szereposztásról. Az utolsó jelenet megmagyarázása mondatonként, mert túl tömör. De ha szöveget bővítek: ki kell szóval is mondani, ami ma csak félreértés lehetne. (Hogy az ostobaság vezette tömeg tagjának lenni is föloldódás az egyén nyomasztó elzártságából, szabadság tehát.)

Közben a posta a Beatrice kefelevonatát hozza; a Felelősek fejezetét a szerkesztőség valóban félti; azaz engem félt a fejezet megjelenésétől. De - azért íródott csaknem minden fejezet.

Július 25.

Írógörcsöm van.

A kaszálástól.

Erős fájdalom a jobb csuklóban. Valóban találgathatom, a toll túl sok forgatásától vagy a kasza (annyi idő óta történt) első forgatásától.

Késő délután Flóra egyik főiskolai helyettesítője, Lányiné legkisebb fiával és két fitestvérével. Az egyik Kanadáig szakadt, 1947-ben (törve beszél magyarul), a másik Lengyelországba 1956-ban.

Kefelevonat a Beatrice Felelősek fejezetéről; az ajánlott kihagyások problémája. Még mindig a hóhérokat kell kímélni. Nyugtalanítaná őket az emlékeztetés. És mert "N. náluk annyi, mint nálunk József Attila!" Csak említeni is együtt a kettőt! Az utóbbi költő egyenes úton; az előbbi törekvő versíró, igen csavaros utakon, hogy miképp érvényesüljön, bár a politika posványosain át. Árulását a magyarsággal szemben nem viseli el írói képessége.

Július 26.

Józsával Veszprémbe Tiborhoz, a kórházba. Arca jó állapotot mutat. Bal karja az infúziós tűtől itt-ott fekete. Keveset, halkan beszél, de tréfálkozva, régi hangmodorunkon. A padlón csúszott el, - Böbe részletes elmondása szerint, amikor épp a WC-re készült (gyomrában a sürgető hashajtóval). Iszik a mi saját termésünkből, ez ízlik csak neki.

Közben, fölhasználva Józsa kocsiját - veszprémi bevásárlás. Nekem egy kék munkásruha (258 Ft), egy világos nyári nadrág, egy vászontarisznya, bevásárlásra, kéziratnak. Flóra gyümölcsöt vesz.

El Pécselyre, Tótvázsonyon át, Panninak névnapja van.

A hajdani cecei Anna-napok. (Mindkét nagyanyám Anna volt.) Józsáék - boldog család. Három sikerült gyermek, jó hivatás, egészséges öregedés.

A vő, Gábor, velünk jön. Finnugor nyelvész, a vogul mondatszerkesztés a külön szakja, lelkessé teszi. Hátha még eljuthatna a lapp földre! Van rá reménye.

Le a pincébe hármasban a Déryéknek ígért régi kályhacserepekért.

*

A megbocsátás. Még az is jog. Még azt sem gyakorolhatja bárki. Legkevésbé mások nevében. Amit a környező államok vezetői a magyar népi kisebbségek ellen elkövettek, azt mi, a szemtanúk, nem bocsáthatjuk meg. Tán egy következő nemzedék.

Július 27.

Délfelé végre a tea s a törkölyös fekete ("nesz")-kávé nógatására vánszorogni kezdenek a mondatok a fájó csuklóból (melyből írógörcsöt hozott elő mégiscsak a kaszálás).

Vendég. A pontot sem tehetem le, nyitva hagyott mondatot hagyva mögöttem megyek le a ház elé.

Szeretem is, becsülöm is Tóth Kálmánt; fejem szerinti építész, a műegyetem díszdoktora.

Szóáradat, de tele gondolattal.

A nyitva hagyott mondat bezárja a számat (kezdetben a fülemet is), alig ejtek szót - másfél órán át.

Örülök, hogy nem kell dolgoznom s gyötrődnöm; hogy nem folytathatom a dolgom. Oldja a kettősséget, hogy jól táplálkozik az agyam. Azzal, amit Kálmán okosan, de már-már gátlástalansággal ont magából, s buzgón traktál. Látva, mi minden tápláléktól szűkölködik a - lelkem.

Két tálból is mer.

Hogy kik újították meg a vitorlázást; csupa műkedvelő. Mert vitorlázni (negyven éve lakik nyaranta feleségestől egy kis hajón), az olyan ösztönfejlesztő (a meglevő ösztön jó működtetése), akár az építészet: helyes küzdelem a természettel, hogy ne szembeszálljunk vakon vele, hanem okosan alkalmazkodjunk az ő erőihez, akár vak akaratához.

A másik elmetápláló tál tartalma: az istenhit a kétkedő Kanttól Heisenbergig, Einsteinig. Mi minden mélyet mondtak azok még félúton is a hit felé. S mit hallott ő, Kálmán, egykor egy székely paraszttól:

Ha nincs Isten, semmi baj; akkor van baj, ha van, s mégis ilyen világ van.

Mire én a hagyományos citátumommal:

Isten nincs, de hiszünk benne.

*

Este Aczél telefonon. Hanglemezt csinálnak harminc percre (vagy harminc versre), színészek is szavalnának. Rosszul hallom, Flóra veszi át, s vállalja a válogatást.

Kornél bácsi megjött Craiovából, Ika lehozza.

Július 28.

Délben Ika és Juliette Clancier, Kozmutza Kornél bácsi és persze Bálint. Jócskán nőtt, s most még élénkebb. De megnyerő, jó mosolyú. Úgy nevelte Ika, hogy ha megüti magát, nem siránkozva vigasztalják, hanem nevetve azt mondják neki: hopp! Csimpaszkodik rögtön Flórára. Később nekem is megcsinálja azt a prr-hangot (a külső ajkakkal), amire pólyásként tanítottam.

Kornél bácsi nyolcvannégy évesen egymagában jött el Craiovából, holnap már utazik is vissza magára hagyott feleségéhez. Dán származású, Kazánban volt nagy üzemük, Kornél bácsi ott ismerte meg. Mint orvost kiengedték a táborból - Anatole France közbenjárására; praktizált, jól keresett. A háború után (I. világháború) - öt év múlva - visszament a lányért.

Hosszan beszél - jó magyarsággal, de igen halkan - az életéről, Itókáról (az édesanyjáról), édesapjáról (tábornokként halt meg az olasz fronton). Alacsony ember, picire összement, de szívós.

- Ceauşescu a fővárost Alba Juliába akarja áthelyezni - hogy mondják magyarul? Gyulafehérváron lesz Bukarest. Mert úgy leroncsolódott, és veszélyes.

- Mintha a haldoklót még föl is pofoznák.

Juliette az apjáról. Keveset dolgozik, a francia Pen elnöke, minden idejét arra áldozza.

Ika szebb, mint valaha. Karcsú, magas, friss mozgású, jókedvű, türelmes, főleg anyai működésében.

Az ebédnél rövid megbeszélés Kornél bácsi ügyéről. Bölöni a második feleségére (élettársára) hagyta Itóka értékeit, bútorait, levelezését (Adyval főleg). Ezt az asszony - S.-né - eladta a Petőfi Múzeumnak. Kornél bácsi legalább az anyai emlékeket szerette volna visszakapni: ő az örökös. A bíróság neki is ítélte, de S.-né azt "igazolta" Hatvanyval, hogy Bölöni azt - írásban ugyan nem, de szóban - neki ajándékozta. A megtárgyalandó most: jogos volt-e a döntés, illetve az eladás? A Petőfi Múzeum azzal érvel, hogy S.-né (közben meghalt) nem tudta, hogy Itókának van fia s így jogos örököse. De ha igaz, hogy Bölöni őt nevezte meg örököséül: akkor ő csalt, mert hisz tudta, hogy van örököse, és hogy Itóka személyes dolgai (így levelezése) azt illetik. Az ékszer, amit neki juttattak: egy kis bross, egy kis gyémántfejű tű s tán még valami apróság.

*

Ikáék távozása perceiben vendégek - Amerikából. Hámos Ottó és felesége, fia s menye. Hosszan az ottani mozgalomról Erdély érdekében. Rokonszenves, önzetlen emberek. Józanul, tehát világosan látják a tennivalót, s így eredményesen csinálják.

Este: kísérletezés, hogyan ne füstöljön a szerény, kicsi - de nagy füstre képes - kandalló.

Július 29.

Kezdődik az évi kínzó szorongás: közeledik Segesvár évfordulója, Petőfi vérben az Ispán-kútnál.

Befejezve a cikk Grandpierre kérésére.

Délben még a "Mély víz!" táblánál úszunk, valaki integet a partról. Ki lehet? S nekünk köszönget lengő karral?

Wessely Bandi. Egyedül. Laci olyan fokban veszti a tüdő hólyagjait, hogy ha négyet-ötöt lép, fuldokol. Ki van mellette? A telefonkészülék s két lépésre a kórház a kipróbált jó orvosokkal - ápolónőkkel.

Elvette volna a kedves - tragikus sorsú - tehetséges költőnőt, de...

Flóra Böbével telefon. Tibornál szívgyöngeség. A veszprémiek eltanácsolják a füredi kórházba. Nem vesz be más táplálékot, de az üveg (saját termésű) borunkból, amit vittünk, már csak félig az üveg. "A minősége miatt, vagy ami lelkileg hozzá fűzi?" - így Böbe.

Ki a pincébe hát, borért, Flóra, Bandi, én, négy demizsonnal. A kőasztalhoz odaül mellénk József. "Viszki - a szaga se szájba való, Illés úr." De még egy pohár vörös, és még egy pohár, hogy bizony ingadozva viszi a cementes vödröt üresen is.

Július 30.

Rossz éjszaka: én mérem Flóra vérnyomását: 170-180. Délelőtt véletlen szerencseként beállít Tivadar. Az ő készülékén is 180 körül. Tanács, recept: jódcseppek. Meghozta az ötven kiló cementet, visszaadhatjuk Kereszteséknek a kölcsönzést. Beviszi Flórát a faluba, vissza is hozza.

Délután Wessely Bandi. A ház előtt ezúttal teázás. Később lekísérem a partra, a védfalon kuporogva várjuk a füredi autóbuszt, jó egy óra hosszat. A francia helyzetről ő. Az ország gazdag, a jólét általános, így tehát, ha a baloldal győz - szerinte az fog győzni -, a szocialisták megnyerik a hadsereget is, nem lesz baj.

Szereti a vaskos kifejezéseket, franciául jönnek a nyelvére. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér, Nantes-ban így hangzik: "il ne faut pas peter plus hant que son cul". A démon du midi: a nemi szenvedély, mely 50-55 között lepi meg a férfiakat, a fiatal nők iránt. Erről az ő személyes tapasztalatai.

Július 31.

1849. július 31!

Ahogy öregszem, percről percre van bennem önkínzó vágy végigélni emlékezetemben azt a segesvári napot.

Halhatatlan halál.

*

Sütő András levele a Tiszatáj-i üdvözlésre. "Nagy ember évfordulóját addig érdemes ünnepelni, amíg hasznát veszi: biztonságot nyer s munkakedvet."

Nagy embert az évfordulóján addig érdemes ünnepelni, amíg hasznát vesszük; mert attól még tovább dolgozik értünk.

Augusztus 1.

Mariska unokája (Magdus fia) megnősült, huszonegy évesen, érdi szomszédjuk ("paraszti népek") tizenkilenc éves lányát vette el. Nagy lakodalom volt, harminc vendég (tíz gyermek), ott volt a "jegyző" (nyilván a tanácstitkár) is, együtt ült a pappal (aki a szertartás előtt a fiatalok elé ment néhány lépéssel az orgonazúgásos templomból). Négy tyúkból főztek levest, huszonegyet megsütöttek. A menyasszonytánc 17 500 forint. (Mariska küldött 500-at.) A menyasszony nagyapja a menyasszonytánc fejében egy huszonöt kilós malacot adott, maga vezette be, magyaros gatyában, szájában régies pipával. Külön jövedelmező játék volt itt, hogy a vőfélyek eldugták a menyasszony egyik cipőjét, azt is ki kellett váltani, ha táncolni hívták később is. A fiatalok még másnap nászút helyett Fehérvárra mentek, hogy a menyasszony pénzén minél előbb megvegyék a bútort. Részeg nem volt senki, pedig ugyancsak nagy volt az örvendezés.

*

De.: Czobel Olga, finnugor tanárnő-asszisztens a müncheni egyetemen. Az Anyanyelvi Konferenciára jött haza - nem emigráns. Némethez ment férjhez (ötéves kislánya jól beszél magyarul).

Amerikában (Louisiániában?) 250 magyar család két magyar tanárt keres, hogy gyermekeiket magyarra tanítsa.

Ő járt itt tavaly Csonka Pál amerikai egyetemi tanárral, Erdélyből jövet.

Alakulóban van - a svéd miniszterelnök vezetésével - a nemzeti kisebbségek világszövetsége.

Du.: Hosszú kaszálás után szaggató fájdalom a jobb csuklóban, majd alsó karban. Fél éjszaka ébren. Beáztattam egy törölköző felét, a másik fele lett a burkolás. Kétszer is. Semmi csitulás. Igaz, kint 15 fok erősen hideg idő.

Augusztus 2.

A Fáklyaláng átigazítása. Hogy a "Bánk bán mellett álljon" stb. Kezdettől fogva élt bennem az elégedetlenség. Most mintha a régóta útra készülő elé egy paripát vezetnének: ülj rá, csak a kantárt kell tartanod, s biztos a cél.

Délben Vas Zoltán. Most tette le a kagylót: Böbe már csak sírni tudott a beszélgetésük végén; Tibor állapota romlott; a fő baj: nem ragaszkodik az élethez. Nem akar enni, mozdulni, nézni; azt sem akarták, hogy áthozzák Füredre.

Aztán Józsa. Három orvos jött Pestről, konzultálni, itt a válság. De hogy önteni életet bele, ha ő - semmit nem akar.

*

Topolánszky Iván második feleségével. A híre - nyilván a füredi rokoni berkekből -: démon, három gyermekesen! Íme: egyszerű, szép, de megkínzott arc, aki szomorúan viseli a szenvedélyét. A három gyermekkel is fiatalosan sudár termet. Szerény, okos beszéd. Boldogok? Ivánnak két fölnőtt fia van. Lehet ilyen háttérrel harmonikus élet? És ha csak így lehet - ilyen küzdelem (és lelkifurdalás) végén?

Flóra Böbével. Tibor jobban van. Minden azon fordul meg, legyőzheti-e a tüdőgyulladást.

Önző fölszabadulás részemről. Nem kell gyászbeszédet mondanom!

Megvolt a konzultáció! Itt volt Zsuzsa (Aczélné) is. Tanácsa Böbéhez: legyen minél több időt Tiborral.

Augusztus 3.

József (Kötél) miközben irtja a kerítésen túl fölnőtt bokrokat, számomra ismeretlen vagy homályos értelmű szavakat fűz beszédébe, oly sűrűn, hogy röstellem megállítani, mit is mond. "Válykó" vagy "vájkós", - mondja valami gödrös (hosszúkásan behorpadt) rétrészre. A cserjetövet jókora mélyre erősített kisded, de ugyancsak vaskos sarlóval nyesi, rántogatva rajta. "Vennék én is egy ilyet." "Csakhogy ilyet már a kovács se csinál." "Ez a »gyalázka«; erdőirtásnál használták." "Ha eldobná egyszer, adja inkább nekem." "Ezt? Szolgál ez engem sohanapjáig."

*

Ella és Móricz Virág, tele hírekkel Tiborról. Veszprémből először Pestre akarták küldeni, de Pestig nem bírta volna ki az utat! "Labdáznak vele ide-oda, egyik kórház sem akarja, hogy nála haljon meg" - így Ella. Füreden most épp nincs szívspecialista. Pauser Lóránt az egyetlen körorvosnak is. És a veszprémiek! Mikor Tibor vergődésében ledobta magát az ágyról, s összetörte magát: szerencse volt, akkor tért vissza a ragaszkodása az élethez, ott, a földön, az alatt a két óra alatt, mert hisz vissza akart kerülni az ágyba. Aczél (vagy Aczélné?) keményen összeszidta a felelősöket.

Ella Erdélyről. Bulgáriáról. Váradon a Pestről érkező autóbuszt valósággal megrohanták: "nincs egy kis kávéjuk, orvosszerül kell!" A három kiló szalámiból Ella ott helyben szétosztott két kilót, darabokra vágva. Sepsiszentgyörgyön a magyarok már nem kívánkoznak ide sem. "Elfeledtek bennünket! Itt legalább idegenek közt vagyunk másodfokúak. Duplán fájna, ha a magyarok is így kezelnének bennünket."

Virág! Összehasonlítva, mikor Zsiga bácsi először elhozta közénk a Centrálba: "Mustráljátok meg!" Berlinből jött, friss doktorátussal, királylánynak.

Augusztus 4.

A 45-ben fölröppentett jelmondat, hogy Magyarország Hitler utolsó csatlósa, akkor is erélyesen megcáfolandó, mert végzetesen lélekromboló és tudatzavaró volt, ha kintről röppentik föl. De bentről dörrentették el (a "béke"-kötés idején), s dörrentgették aztán sorozatosan a jogos nemzeti érzés visszafojtására. "Utolsó" - nincs tehát helye (mintegy erkölcsileg sem) a jogegyenlőség kívánói sorában. Holott első hely illette volna, hisz őt érte a legnagyobb jogfosztás.

Délután Tánya (Voronkina) a lányával, Helénével és egy kísérő férfival. Elhozta az Inosztrannaja Literatura két számát, melyben a Kháron megjelent, Fedorenko 12 lapnyi bevezetőjével, hatszázezer példányban.

Kedves, kellemes, művelt asszony. Lánya is kezd magyarul tanulni. Most készülnek a könyvben való megjelentetésre. Egy-két mondatról van kérdeznivalója. "Ki volt a nagy öreg író?" "Én!" - nagy nevetés és tiltakozás.

Augusztus 5.

Ikáék Bálinttal, Maricival. A kisfiú még kedvesebb (értelmesebb). Az új környezet fokozza persze az érdeklődését, de a - mosolykészségét is.

Posta - Pest! Boldogtalan dilettánsok, hogy a nyári "pihenő" alatt - az ő reménytelen ügyeiket intézzem el: mik a legjobb fogásai a versírásnak és az - érvényesülésnek.

Délután Baylacék Párisból, autón.

Este Kodolányi Istvánkáék a hat gyerekük közül a négy picivel. Lekésték a gyorsot, a személlyel továbbutaztak. Gyalog jöttek Földvártól Szántódig, a révtől idáig este tíz után. Gyuszi viszi őket autón Káptalanfüredre; vagy Akaliba. S ha ott se lesz hely, vissza ide. Mindenesetre megvacsoráztatjuk őket, s próbáljuk tartóztatni. De nem; bíznak, mennek. Vallásosak; annyi gyerekük lesz még, amennyit az Úr ad. Ez a belenyugvás könnyebben viselteti el velük még az úti váratlanságokat is. Isten percenként - állomásonként - gondol velük.

Augusztus 7.

Szorongás, nyomott hangulatú indulás (délután 5 órakor) Vas Zoltánékhoz. Első alkalom, hogy Tibor hiányzik a szokott együttesből. Nem Böbe jön értünk, hanem Pongrácz Zsuzsa, férjével, Baló Lászlóval. Rajtuk kívül Király Istvánék, Pethő Tiborék. Déry állapotáról újabbat senki sem tud; úgy tetszik, az orvosok sem. Azt hiszem, hogy a hiányuk miatti növekvő nyugtalanság (csaknem bűntudat) leküzdéséért kezdtem rögtön az adagomnál többet inni, előbb viszkit majd vegyesen bort és viszkit. (Remélem, csak Flóra vette észre, az est vége felé; el-elvette előlem, tapintatosan, a poharat. ) A nyitott teraszon ott, helyben sütött máj és cigánypecsenye.

Félrevonulás Pethővel az erdélyiek ügyében; (még ide se írom, ki, hogy kinek levele alapján.) Aztán Aczélról, közelgő 60. születésnapjáról. A lapok egyöntetűen - nem fognak megemlékezni róla.

Aztán tartalmas és élénk vita Király Istvánnal. Szinte szemináriumi okfejtéssel mondja el (nyilván először): a kelet-európai népek szellemi világa örök skizofréniában él; nyugat-európainak hiszi magát (és fejleszti magát), s meg se látja, hogy ahol él, az ugyancsak kelet, a nyomorával, a nép elmaradottságával. De hisz van ilyen távolság akár a francia vagy angol szellemi élet és "népélet" közt. Nem maga a "fehér" kultúra harcol inkább területtől is függetlenül (mert hisz mindenütt) a "barbár" rendszerekkel? István túl tüzesen, Pethő túl tárgyilagosan beszél.

Edit hoz bennünket haza, Szénásiékig; onnan gyalog. Flóra "feddései" a szesz kettős ártalma miatt; a szív és a gyomorfekély! De ami miatt nehezen alszom el, a szégyenérzet. Észrevették valóban, hogy túl sűrűn nyomtam a poharamba a "szódavizet"? Reggel valóban enyhe másnaposság. Tehát - igen, máskor jobban ügyelek.

Augusztus 8.

Nehéz nap, rosszulléttel; igaz, túl sok teljesítmény után. Már ebéd előtt Józsa, újabb kedves szívességtétellel; hozott egy bádoglapot, amit majd fölszerelhetek a kandalló elé. Ugyanakkor Polgár István, az USA-ban élő, már angolul közlő író és szerkesztő, hozza az American Poetry Rewiev számát (magyar versekkel), Bodor Ferenc vele, Erdélyből jövet. Ők ebédre is, mert délután magnointerjú lesz a fenti Rewiev számára. Közben még egy ismeretlen: Tóth Károly Nagyváradról. Őt megkérjük, jöjjön vissza délután. Így Mojzer Zoltánt - fényképezni akar. Még egy határon túli magyar: nézhetjük-e másként, mint reménytelenül a magyar kisebbség sorsát - nem lenne-e kötelesség a Chartát megismételni, sőt a baszk módszert? Ebéd után erőgyűjtésül félórai fekvés, alvás nélkül. Kétórai magnobeszéd, roppant idegzaklató körülmények közt, mert nem lehet elkerülni, hogy valaki át ne járjon a verandán. Utána szó szerinti összeomlás - félórára. Mert erdélyi ügyben is - valósággal prédikálnom kell a reményt. Aztán Mojzer vesz kezelésbe, csattog az utált fényképezőgép, s ő szegény mentegetődzik. De hát: munkát teljesít, ezért utazott le, megbízásból.

Aztán ismét prédikálás a türelemről, a békéről, a reményről, a szükséges hitről - egyre hitetlenebbül, mert hisz ugyanazt a gondolatmenetet kell ismételgetnem, már oly szabványszerűen, hogy nívótlannak érzem az igazat is. Pusztán azért, mert (bensőleg már) szajkózva fejezem ki. Föl a szobába végre: fejgörcs a kimerítő önfegyelmezéstől, hogy leküzdjem a sírógörcsrohamokat. Flóra nyugtatót hoz, kezem fogja, ebből merítek erőt, hogy fegyelmezzem a teljesen föllázadt idegzetet.

Augusztus 10.

Csupa kedvezőtlen kilátásból szerencsésen összerendeződött nap. Zivatar, szél, de a fürdés idejére egyszerre kánikulai napsütés. Úsztunk hát egy jót a hűvös, de meleg levegő simítgatta vízben. Kelletlenül nekiültem a hetek óta fölgyűlt fárasztó posta elintézésének. (Engedély tíz sor újraközléséhez, rossz versek reménytelen szerzőjének válasz stb.) Közben tán egy nem is rossz - vagy könnyen jóvá faragható - vers marad az asztalon. Ebéd? Csak maradékok. De a tegnapi húsleves egy kis beleaprított zöldpaprikával kitűnő. A benne főtt falatnyi marhahús éppúgy. Hozzá a kertből az első, már édes paradicsom. A nagy ponty maradéka remek. Mariska hozott a saját földjükről ("úgyis ellopják") olyan gyenge kukoricát, amit a Ritzben is dicsőség volna fölszolgálni. Hozzá az ugyancsak maradék sajt éppen au point lett.

Este Veress Péter párisi követ a feleségével.

Augusztus 12.

Reggel Kötél Józsi, megbeszélendő a vízvezetékaknát. Így köszön be az ajtón: - Dicsértessék a szocializmus!

Vagyis tréfás kedvében van, s érdemesnek tart arra is, hogy megértsük a szellemességét. Azt szikráztatja össze, hogy se a plébános, se a párttitkár nem tekintély előtte. A maga útján jár. S engem is arra invitál.

Tibor állapota javul. Az asszonyok (Flóra, Ella, Edit, Pulcsi, Buba) afféle ügyeletet tartanak. Egy nap csak egyikük telefonál Böbének (akit rengetegen fölcsengetnek), s az adja tovább a többinek a hírt.

Nem megyünk le úszni, mert mára ígérték a homokot, s valakinek itt kell lennie az átvételre, Flóra pedig éppúgy nem enged le engem egyedül a mély vízbe, ahogy én sem őt.

*

Délelőtt Moldvay Győző - írjak én bevezetőt a Hevesi Szemle Borsos Miklósról készülő különszámába a képzőművészeti kritika méltó megkritizálása céljából stb.

Délben váratlanul Czímer és Zsarnay Erzsébet. Ebéd, csiga és maradékok összekaparásával igen sikerült, a rendkívüli jó (bár egy helyen már poshadó) dinnye folytán.

Ugyancsak váratlanul - a faluból telefonálva - Molnár Edit. Fényképezés, elfárasztóan, de kitartóan: Edit jó jellem, jó mesterember. Jó társalgó - rengeteg adattal. Kondor Béláról például.

Bibóékat, tegnapról, följegyeztem? Ugyancsak váratlanul ebédre, de szintén jól sikerülten. Tisztázása még tavaszi összecsapásunknak, Erdély megítélése során.

És ugyancsak tegnap - éppoly váratlan vendégként Gellért Gyöngyi.

Augusztus 14., vasárnap

Somogyszentpálról - illetve Fenyvesről - a két parasztasszony, akik tán már negyedik éve megjönnek a népi szőttesekkel. Flóra - jó az emberi kapcsolat velük - annyit vesz, amennyire csak pénz van a háznál.

- Biz nem volna szép, ha panaszkodnánk. Csak mi lesz, ha kiöregszenek még az öregek is a téesz-ből?

Egy hold "belsőség"-ük van. A lányuk eljár dolgozni.

Épp fürödni indultunk, eltelt, elborult közben az idő.

Ebéd után fürdőnadrágban a ház előtt a nyugszékben. Vadász Gyula és Ili. Félórát várták az ébredésem. "Aki ennyit alszik a napon, semmi baja nem lehet."

Este Józsa, hidegvacsorán kint, a kőasztalon. Elfogy egy liter bor is.

Augusztus 15.

Oly zsúfolt nap, hogy - egy nap is kevés lenne leírni. Reggel nyolckor Kurucz János kocsival értünk Tihanyba (hajnali négy előtt indulván Mogyoródról). Rövid megállás Pesten. Rövid ebéd náluk, Mogyoródon - a kedves, mosolygós (nyilván egy életnyi jó házasság nyomaként) Irénke és a kétrét járón is elégedetten szorgoskodó nyolcvankét éves mama jó főztjéből. Két órakor a fóti iskolában rendezett társasebéd harminc-negyven, főleg Amerikából az Anyanyelvi Konferenciára jött vendégek közt. Látogatás a helyreállított Fáy-féle présházban. Aztán Csáder Dezsőéknél az emeletes ház nagy földszintes termében feketekávé és bor.

S e közben olyan színvonalas megbeszélés a határon túli magyarok helyzetéről, ami tudós társaságban is példaszerű lett volna. Sorra mindenki fölállt, bemutatkozott. Tornai kezdte az állam és a nemzet ellentéteiről. Én aztán jó félórát a nemzeti kisebbségek történelmi kialakulásáról, mai helyzetéről.

Csoóri, Kósa, Tóth Lajos, Nagy Károly, Hamza András, Vajda Benő, S. Hegedüs László és még sokan mások számoltak be személyes élményeikről. Részletes kép az amerikai magyar fiatalok mozgalmáról az erdélyi kisebbségek védelmében indított mozgalmáról.

Világos, okos előadások; tárgyilagos - szenvedélymentes latolgatása a teendőknek.

Aztán autókon, autóbuszon az Arany János téesz nagy borospincéjébe. A kétoldalt sorakozó hordók hosszán álltunk. Irénke krumplis pogácsát kínált, János bort. Itt már csoportosan folyt az ismerkedés.

Nem tudom az amerikai magyar szociológiai tanár nevét, aki hazahozott bennünket. Dunakeszin elütöttünk egy nagy kutyát; kikerülhetetlen volt, a sötétből ugrott a kocsi elé. A lökhárító behajolt, de két ismeretlen is segített kigörbíteni.

Itthon Ika, gyógyultan már a meghűlésből, büszkén, hogy a kis Bálint már széktől székig tipeg.

Augusztus 16.

Elveszett nap: tiblábolás, várakozás, hosszú telefonkísérletezés. Tartalmatlan fáradtság végül.

Pethő Tiborhoz végre eljutott a cikk (a békülésről), kitűnőnek találja. A közlést fontosnak. Tehát egy nappal a születésnap előtt.

Domokos Mátyással is végre; M. rajzairól neki is rossz volt a véleménye, de E. ragaszkodott hozzájuk. És most? Kínos is. Hisz föltűnő lesz már az, hogy én egyáltalán látni szeretném, milyen illusztráció kerül a versek közé. Versillusztráció! Maga a műfaj képtelenség. (A versektől független szép rajzok - az merőben más! A hátborzongató Ady-rajzok!)

Siklós Olga - lejönne Dömölkyvel az Ebéd dramatizálása ügyében.

Este vacsorán nálunk Czigány Loránt Londonból, a kis - tizennyolc éves - bájosan hallgatag, de nálam is magasabb lányával. Nyelvészet. Hiszi, hogy az avaroknak s magyaroknak mély származási kapcsolatuk volt.

Éjfél után borzongás. Az országban (enyhe lefolyású) influenzajárvány van. De csak egykor kerülök ágyba, s akkor is nehezen megy az elalvás.

Augusztus 17.

Influenza, enyhébbnek ígérkezik.

Siklós Olga az Ebéd tv-játékának kéziratával. Elalvás előtt már - átdolgozhatom? A kapunál Iván, bejön, megvizsgál. A fájdalmak nem a szívre vallanak. Aczéltól meghívás szombat délutánra a tihanyi vadászházba.

Indulás 4-kor Tihanyba, jól fölpuloverezetten. Különösebb krákogások nélkül (visszafojtva) jó út. Rögtön ágyba, orvossággal.

Augusztus 18.

Hajnalban verejtékes ing.

De ne engedjünk annyit se a betegségnek, hogy lázt mérjek.

Korán ki a ház elé, mert a sárgarigók - öt-hat egyszerre - úgy köröznek a fügefa körül, akárha tánczenére csinálnák.

Idősebb - nálam tíz-tizenöt évvel fiatalabb - férfi hordja a pécselyi terméskövet a felső kertből az alsóba.

Bognár István. Nyugállományba kényszerült (szilikózis miatt) bányász Nógrádból, ahogy palócos szóejtése is megvallja. Nyugdíja 3 200 forint havonta. "Megvagyunk belőle" - de: 44-45-ben mint katona itt szolgált a Balaton északi partján, a front alatt úgy összebarátkozott a szállásbeliekkel, hogy megígérte nekik: megnézi még őket! Most aztán itt vállalt 12-től esti 10-ig munkát, mert olyan örvendetes volt a viszontlátás. De délelőtt - unatkozik! Ezért áll be itt is, ott is valami reggeli tennivalóba.

A bemutatkozó kézfogásnál, amikor a nevére azt mondom, örvendek:

- Én örvendek, hogy természetben látom az író urat. Olvastam én, de hány írását kezembe adták! No, de ez is öröm, hogy természetben látom.

Kilenckor Aczél hivatala Flórát keresi. Átadom neki a kagylót. A közömbösnek tetsző mondatokból is megértem: Tibor meghalt.

Ma hajnalban, szenvedés nélkül; elaludt. Az ápolónő mellette ült.

Böbe kívánsága, ne menjünk föl.

*

Délután Hamza András (a New York-i református pap) feleségével, lányával és az Amerikából egyévi ösztöndíjas tartózkodása után hazatért Kovách Attila, fiatal református lelkésszel.

Mondataiban a "mi" (gyakran használja) mindig az amerikaiakat jelenti, a "ti" meg minket. Ebből a zavar.

De okosan lát, és hasznosan beszél.

Lánya - Deborah - igen szép. De már jobbadán csak mosolyaival vesz részt a társalgásban. Amerikai a férje. Titkárnő egy pénzügyi hatalmasságnál.

Itt vannak Ikáék is.

Közben én állandóan: Tibor.

Élete: a choix. De stílusa is mondatonként választékos. Megbecsülte az olvasót, a magasfokú igényességével. Felelősség és bátorság.

Két távirat is: írjak én róla. Nem. Már csak azért sem, mert ez nem alkalom. (Az ellentétek eltemetésére.)

Augusztus 19.

Ebédre Papp Gézáék. Róma tán legelőkelőbb fogorvosa. Filmszínésznők, arisztokraták kényes ízlését elégíti ki, világhírűen. Cs. Szabó osztálytársa volt a Lónyay utcai református gimnáziumban, innen az ismeretség, de rögtön oly meghitten: ők vittek le hármunkat (Ikával) annak idején Rómából Nápolyba egy napra, s Mária még elutazásunk előtti félórában is beszaladgálta a fél várost, hogy szerezzen nekünk valami ajándékot.

Okos, szellemes, nagytársasági. 1933 óta él lent, 1938-ban járt utoljára itthon. El van ragadtatva Pesttől, a Hilton szállótól, ott laknak.

Arca - noha székely származás - jellegzetesen római; a tökéletes olasz szóejtés külsőleg is átgyúrta arcizmait.

Augusztus 21.

Árvasági érzés. Szüleim halálakor még nem éreztem (csaknem egy időben haltak meg) ilyen körvonalazottan: nő az egyedüliség. Igaz, akkor fiatal voltam. Most Tibor halála úgy fokozza, hogy este, mikor Aczél karon fog és róla kezd beszélni (miért is nem fényképeztük le utolsó együttlétünkkor), azért nem tudok válaszolni, mert sírás kerülget.

Családi találkozásféle itt, a tihanyi vadászházban: Ika, Flóra, Zsuzsa, Anna, Ági, a két titkárnő (Sárika és Irénke), Tőkésék és a hozzájuk tartozó férfiak.

Szabad tűzön fővő halászlé, utána egy-egy pisztráng, tihanyi vörösbor (de csopaki fehér is). Ilyen jó halászlét még nem ettünk.

Az a sofőr hoz haza bennünket, aki értünk jött (Zsuzsával). Elváláskor még mellette ülve zsebébe nyomnék többször összehajtogatott százforintost. Udvarias mosollyal elhárítja. A szokásos - általában sikeres - mondatokkal erőszakolom. "Nem magának adom, egy tábla csokoládéra a gyermekeinek." - "Nincsenek." - "Akkor a feleségének, egy kis megemlékezésül." - "Nőtlen vagyok." - "De van valakije, aki örülne a meglepetésnek." - "Van, de..." Nem erőszakoltam tovább. Meleg kézfogás, de mégiscsak nehezen jelentkező elalvás.

Az árvasági érzés csökkentéséül pedig a gondolatsor: akármennyit szenvedett is az utolsó héten, végül Tibor "jó halált" kapott. Hajnaltájt elaludt, oly észrevétlenül, mintha saját maga sem vette volna észre. Vagy az utolsó tanú - az ápolónő aludt? Meglehet, sőt valószínű. De a kínos halálküzdelemre nyilván fölébredt volna. Vagy már későn ébredt föl? De mit tehetett volna akkor is? Még egy injekcióval hátráltatni azt, amit - Aczél szerint - Tibor már sürgősen kívánt?

Augusztus 22.

Hajnalban indulunk föl Pestre Paliékkal.

"Álmatlan hánykolódás egész éjszaka" - mondanám élményszerűen, ha nem súlyosbítaná a rossz élménysort egy-két kínzó álomfoszlány is. A fájdalom (alsó testemben) az bizonyos, egy percre sem szünetelt, sőt növekedett. Főképp tegnaphoz hasonlítva. Ez történt az autóút alatt is: bizonysága, egy főbólintással sem vettem részt a beszélgetésben Flóra és Pali közt; nagyrészt Hédi vezetett.

De a házhoz ismét Pali. Rögtöni telefonálási kísérletek a kórházba - én közben lefeküdtem. Csodák csodája, Flóra kitartásának és páratlan idegkoncentráltságának eredménye is lett: egy óra múlva Noszkay vizsgálószékén kotorászott bennem ő is, Wabrosch is. Igen előzékenyen, alaposan, de - tán sose tapasztalt fájdalmat okozva. (Gyógyszerek, későbbi alaposabb kivizsgálás.)

Otthon épp csak annyi fekvés, hogy erőt szedjek a föltápászkodáshoz. Vasék jöttek értünk, ők vittek ki a temetőbe.

A kapuban rögtön ismerősök; szívbeli összeölelkezés Szabó Magdával. Dehogy sértődött meg, hogy tatár boszorkányról - Kállay dédmamáról szólva - írva őt is mint típust emlegettem. Büszkesége!

Aczél vezet föl a lépcsőn. Nyilván Flóra szólt neki - rögtön ülőhelyet akar szerezni. De egyelőre jól megvagyok a botként használt esernyővel.

De aztán mégis ülve kell végighallgatnom a szertartást.

De aztán elgyalogolni a sírhoz, az esernyő ismét jól ellátja a bot szolgálatát, pedig elég gyengén vagyok, a testi fájdalom alig oldódik.

Aczél szól: menjünk néhányan rögtön Böbéhez. Szép s hasznos gondolat. Mire mi odajutunk Juhász Ferenc alkalmi kocsiján, már Zsuzsa, Anna, Buba, Gigi s egy látomásból ismert asszony, akiről én sem tudom, kicsoda. Terike előkészített süteményes tálakat hoz be a röviditalokhoz.

Juhász Ferenc alkalmi kocsija visz előbb a lakásra, aztán a ruhacsere után le, Tihanyba. Vas Zoltánék kocsija is kényelmes volt, de ez a minisztériumi Mercedes - még kevésbé fárasztó. Először állapítottam meg a saját testem mércéjén a különbséget a jó autómárkák közt.

Tihanyban gyors vacsora Ferenccel s a kedves sofőrrel.

*

Tibor két nagy meleg szeme. Ez lesz a portréja az emlékezetem múzeumfalán.

Miért járunk temetésre?

Vigasztalni a hátramaradókat, s bátorítani; a támasz kidőltekor higgyék el: lesz támaszuk.

De hát Böbének nem kell támasz. S elég az esze is, hogy kételkedjék az odagyűltek zömének segítőkészségében.

Szerepelni megyünk ki a temetőbe. Magunkat egy közösség előtt nemes szerepben megmutatni. A ravatal színpaddá teszi a helyet, ahol fölállítják. Hatásos díszletük közt mozgunk, s ez tetszik a májunknak. Aminek itt sok egyéb is kimondhatlanul (a szó betű szerinti értelmében) tetszik.

Tibor koporsója mögött a gyászmenet. Kísérjük ki a föld alá, az életből, néma fegyelemben, példásan egyenes, csaknem katonás sorokban.

A ravatal szétszedésénél az egyik koszorúcipelő gyászhuszár ingujjban volt. A cigarettát az utolsó percben dobta el, mint a kulisszák mögül a színpadra lépő színészek.

Sírt valaki a szertartás alatt? Végül is úgy hiányzott, mint az egyházi ima. Kodály földolgozást énekelt (produkcióként) az operai kórus. Kellemesen ringatta a gyászt. Peregtek a filmfölvevő gépek. Ettől is: színpad.

Augusztus 23.

Szédülés, hányinger - ágyon szenderegve csaknem egész délelőtt (de azért tele verskezdetekkel), nyilván a gyógyszerektől. De fájdalom semmi.

Délután telefon: "Itt vagyunk a Révnél, fölmehetünk-e egy félórára?" Ritka öröm, Vajda Benő és Patricia. Annak idején Washingtonban ők adtak valóságos Garden-partyt, hogy találkozzunk Szegedi-Maszákékkal, Nagy Ferenccel - tán húszan-harmincan is összegyűltek.

S most öröm nézni: milyen ép a romantikus házasságuk. (Valamelyik gyarmaton ismerkedtek s házasodtak össze mint orvos és ápolónő. Amerikába költözve derült ki, milyen előkelő [s gazdag] származék Patricia - aki aztán magyarul is megtanult.)

De - Erdélyből jöttek, az ottani gondot hozták.

Münchenben lakóautót vettek, haza is viszik Amerikába (mert ott ilyen nincs) a debreceni félévük után.

És honmentés a begyújtott (de füstölgő) kandallónál. Menjek ki Amerikába - mert milyen jó hatása volt az akkori ottlétnek is. A New York-i előadás alatt "a nyilasok is sírtak".

Még tegnap, ahogy Vajdáékkal a ház előtt ülünk, oldalvást gyors villanás: egy pele szalad föl a nagyobbik fenyőfán. Boldogan figyelmeztetem őket a szép látványra. De hiába állnak még a fa alá is: az állat eltűnt.

Ma reggel meg, ahogy kilépek a házból. - Ne hordjon le már több követ, Bognár bácsi, a felső kertből. Nem marad a vízcsap köré!

- Itt van? Azt mondta, négy napig nem jön.

- Ha megint hajnal óta dolgozik, már alig marad kő.

- Majd megnézem.

Később: - Nincs sehol. A kő se hiányzik.

- Itt ment az előbb a fenyő alatt. A kék munkásruhájában. Még a ruhán a porra is emlékszem.

Mindkettő hallucináció volt? Vagy egy-egy pillanatnyi fényvillanás?

Semmi nem nyugtalanít. Ilyen is lehet. Épp csak az enyhe hányinger. És a nyelvészeti cikk javítópéldányával többet küszködöm, mint a megírásával.

Dél felé Józsa; beviszi Flórát Füredre. Mert most lehet drótkerítést kapni.

Józsa is megvizsgál. Aztán fekszem vissza az ágyra, hogy csituljon a hányinger és a fejfájás.

*

Szopkó Jenőné (Kató) búcsúzni fiával, Csabival. Szeptemberig akartak maradni, de megy már mindenki a telepről. Csak ebből a felső házsorból hárman haltak meg (három férfi) az idén. A negyedik jóformán már járni sem tud (agyérelmeszesedés). Ez a kétszer hetes, két kaszás esztendő! Egy pohár bor, történetek, milyen jó sebész Csabi.

Átjön Tomi, az idősebb testvér (Németországban mérnök 1956 óta) Csabit orvosszerért keresi az alsó szomszéd, V., az operaénekes. Készülődés.

- Mit adhat neki Csabi? - így Kató. Tegnapelőtt a rendőrséget verte föl. Hogy jöjjenek ki, négy akasztott ember függ az erdőben.

(Valami különleges, ritka betegsége van, nem gyógyítható.)

- S ha holnap hozzánk kopogtat be? A múlt héten beszélgettünk vele itt, a telek aljában. Ebédet vitt az ételhordóban az Uvaterv üdülőből. Részletesen ajánlotta - a hatalmas termetűek szokásos halk nyájasságával, hogy miért érdemes: mennyivel olcsóbb, mint a vendéglő vagy a főzés.

Augusztus 25.

Siklós Olga, Dömölky János. Az Ebéd a kastélyban tv-játékának forgatókönyvéről. Nemcsak tv lesz, hanem mozifilm is, széles vásznú, színes! De hisz még semmi igazi terv nincs rá. A könyv - elsősorban stílusteljesítmény. Hogyan szerkeszteni abba cselekményt? Mégpedig - ne propagandát a földosztás mellett!?

De Dömölky hamarosan ráérez a kifogásaimra is, a lehetőségre is.

Flórának Olga segít ki-be járni a konyhába, végül afféle ucsora.

Korai lefekvés.

Éjjel telefon, Ika, Pestről.

Klárika meghalt.

Észrevétlenül szinte. Tegnap késő délutánig Kisklára bent volt nála, beszélgettek, evett. Egy idő múlva szobatársai vették észre, hogy már nem él.

*

Bajos elalvás, nehéz éjszaka persze. Déry halála után ez a második villám még közelebb csapott le. Nem riadalom, csak csüggedés. És depressziós tünetek, vagyis voltaképp a test reagál. Flóra levertebb. Jobban ismerte Klárikát, igen jó véleménye volt mindig róla, ahogy az egész ozorai ágról. Szorgalmasak és főleg becsületesek. És ahogy a pusztai tíz szoba után talpra álltak a pesti - nekik átengedett szobában - nálunk. Feri szerényen a sok szakismeretével, ahogy a vitéz rangja ellenére bizalmat és szeretetet szerzett. S a gyerekek, de még a vő, Béla, és a meny, Erzsók is.

Augusztus 26.

A hetvenhárom éves Mariska már oly kicsi, fél kar alatt el lehetne vinni. Keze, lába, nyelve, agya egyre könnyebben, súlytalanabbul működik.

Depressziós éjjel - Klárika halála miatt - Flórának hajnalban föl kell mennie Pestre; Mariskára bíz. Mariska tízpercenként hozzám fölösleges utasításért. Mennyi köménymagot tegyen a levesbe, mert volt Siófokon egy pap, akinek mozsárban meg kellett törni a köményt - és hosszú történet a siófoki rokonságról.

Józsa benéz (ugyancsak Flóra szervezése folytán). Mariska lefoglalja, rögtön. Nagyon jót tesznek neki az injekciók. Megerősödik, megfrissül tőlük. Főleg amit Tivadar adott neki. - De nem mondtam meg Detreházy doktor úrnak, hogy a doktor úrtól kaptam, azt mondtam neki, Siófokon kaptam.

- De miért nem mondta meg neki?

- Hogy aztán még megharagudjon, és ne olyat adjon. Siófokon meg a doktor a főutcán ott lakik, ahol a mi házunk volt. Félmillióért adták el a testvérek, de...

Ott áll az ajtóban, kezében a félig megvagdalt uborkával.

Később Czímer.

De akkor már szinte ledönt a depresszió. Menjek le kedden Pécsre, a színészek, Nógrádi attól "kapnának ihletet".

Lefekvés. De ajánlott levél. Vadász Gyula kedves értesítése, kik fogják játszani a Különc-öt.

A kandallóvas visszacementezése.

És délután a feszültség - a nyugtatók ellenére is -, mert Flóra csak nyolckor érkezik vissza. Mariska szünetlen jelentkezéseivel, hogy most mit csináljon, söpörje-e föl az udvart is, vagy - tegyen-e el még kovászos uborkát, mert... Gyula (a sógora) már szüretre készülődik, a zöldszilvánival stb. Kötél nem kötözte föl a mi otellóinkat stb.

Végre - Flóra!

Augusztus 28. Vasárnap

Regényfejezet: csigavacsora. Eredetileg Józsáékat hívtuk este 6-ra, a maradék 40-50 csigára (bár Panni nem eszi). De jöttek Vas Zoltánék is, majd Józsáékkal Ella.

Rögtön: mit csináljon Böbe a nagy füredi házzal? Épp bontják a belsejét, szigetelni kell. De ki veszi meg azt? Vagy a pesti házat adja el? Neki öt szoba föltétlenül kell, mert édesanyját és öccsét is odaveszi, és Terikét sem nélkülözheti. De megkapja-e a takarékbetéteket? És a jogdíj? Elmenne Ellával Isztriába, de csak a Terikével és a kutyával. Azt meg autóbuszon nem engedik be. "De Aczél csak elintézi!?" (Még azt is!) A két gyakorlati nő a szóvivő: Ella, Edit.

Vas Zoltán egy jó órás előadása, hogyan lett a művelt európai - "gyilkos!" - "mert én annak tartom".

Aczél küzdelmeiről. Kardos György - lemond a Fejes-ügy folyományaként. A Magyar Nemzet-ben megjelent a cikk - használ-e?


A békéről és a békítésről

Levél egy hatvanadik születésnap alkalmából

Békéről írni bajosabb, mint háborúról. Nyugalmat ábrázolni összehasonlíthatatlanul nehezebb, mint zűrzavart és kavargást. Őrjöngő óceánt és hajótörést a festők százszorta többet örökítettek meg, mint lapos vízen derűsen futó vitorlást. Hány csatajelenetre esik vajon egy szántási jelenet? Déli fa tövén alvó aratóra hány hóban holtan heverő katona?

Az irodalom is jobban kedveli a csitt-csattot a nyugalomnál, még a szerelemről szólva is. Ismerjük a remeklő regénykezdést: "A boldog házasságok hasonlítanak egymásra, a boldogtalan mind a maga módján az." A gyönyörködtető olvasmányok zöme tehát azokról szól, azt lehet mondani, csak azokról. A művészet oly mértékben helyezi előtérbe életünk tragikus színeit, vonásait, jeleneteit, hogy megfordulhatna fejünkben, vajon ez a látásmód nem hatott-e vissza magára az életre. Vajon a könnyebben kezelhető stílus nem nehezíti-e sorsunkat? Mintha Zolának és a naturalista iskola jeleseinek - oly hatásos nyomorábrázolásaiból még maguk a nyomorgók is tanulhattak volna - ha nem lettek volna örömtudatlanságuk tetejébe még olvasástudatlanok is. Nem ők tanultak, hanem azok, akik ösztönösen amúgy is tudták - az altamirai barlangok legősibb "díszítői"-től fogva, hogy e téren a megrázó a ringató?

A háború "kitör", a béke besompolyog; még jóval a megkötése után is léptenként tér vissza, lábujjhegyen, alig észrevehetően.

Fal mellett, lopakodva hozza vissza, amit a vulkánként vagy árvízként ránk tört háború elsodort vagy szerteszórt.

Egészséges ember az, aki egy tagját sem érzi, egyetlen szervének egyetlen részecskéjét sem. A béke is ilyenformán észlelhetetlen. Olyannyira, hogy országosan meg lehetne hirdetni: nyújtsa föl a kezét, aki érzi a békét. Ismerjük az arcátlan szólást: a béke nem más, mint átmenet két háború közt. De melyik kettő közt vajon? A két világháború közt is béke volt. De béke volt az, valóságos? Az idősebb korosztálybeliek nem dőltek be neki. Számukra a valódi béke az 1914 előtti volt. Ezt külön kifejezés is jelölte. Ez volt a béke-béke, a mély-béke. A satnya, korcs, zavaros béke előtt a jó öreg békebeli béke, a "hamisítatlan", nem műanyag, a tartós. A kaukázusi legendás százötven évesek viszont a Napóleon előtti évekre tették a megbízható, a béke-béke korszakát. A Biblia a hálatüzet külön-külön gyújtó testvérpár, Káin és Ábel összetűzését megelőző poszt-édeni időkre.

A cinikus szemlélet, hogy a békének sose volt állapota, csak átmenete, most van változás alatt. Ha a moralisták, a diplomaták nem is, az atomfizikusok bevégződhetőnek látják a történelemnek ezt a szinte zeneileg kétütemű folyamatát. Szerintük a mi békeállapotunk vagy örökös lesz, vagy semmiféle emberi állapot nem lesz többé a földön. Elkövetkezik hát végre - végre! - az utolsó háború. Ha nem is éppen az, amelyről pacifisták ábrándoztunk, amely után nem marad fegyverforgató. Megáll - meg végre! - a történelem.

Hogy az a nagyatyaian békebeli, az a mély béke, számomra mikor szűnt meg, azt én véletlenül percre meg tudom mondani. Egy Tolna megyei község szentháromságszobrának és öreg várának útközepén álltam föl, még olyan ifjan, hogy mezétlábasan a forró nyári porból, s nyargaltam társaimmal a dobolásra kész kisbíró felé: szokatlanul nagy csoport asszonytól és öreg férfitól követve kanyarodott ki a szobor elé. Papírról, rossz okulán át olvasta föl, hogy kiknek - milyen korosztályúaknak - kell a fiatal férfiak közül másnap otthonukat elhagyniok. Az a fajta nyomasztó csönd támadt, mint mikor valami fontos dolgot úgy értünk meg, hogy mégse tudjuk elképzelni. Mint mikor gyanútlan emberrel közlik, hogy oda az egészsége.

Az a fájdalom - egy község, egy világ fájdalma - már azon a téren is hamarosan jelentkezett. Néhány asszony azonnal sírt. Az idősebbje közülük jajveszékelt. A férfiak, az érintettek, a mezőn voltak. Estére már mindenki érezte a fájdalmat. Észlelte valaminek a megszűntét. És a kezdetét? Egyre többen jajveszékeltek, végig már egész Európán.

Az a vérontásos hangos jajveszék aztán valamikor úgy-ahogy földrészünkön megszűnt. És mi újra és újra érzékelni próbálhatjuk a fájdalommentességet, az egészségesedést.

És azt szeretnénk, ha mások is érzékelnék ennek jeleit. Úgy tetszik, hogy a mi egészségérzetünk csak másokkal közösben teljesedhet. De hogyan tudatosítani, hogy béke van? Bármennyire bajosabb zivatar helyett szélcsendet ábrázolni, a béke állapotának szellemi fölfogását, szinte testi megérzékelését volna kívánatos terjeszteni. Mert ez az állapot kötelességet is ró ránk. Hisz nemrég voltunk még lábadozók.

Itt kezdődhetne voltaképp valódi mondandónk a békéről. Hogyan is érzékelni mégis? Most már abból a célból, hogy elöntsön bennünket, belénk költözzék. Kiüsse belőlünk a háborús feszültség maradványait, a jól ismert stresszeket.

Bölcselők és mesteremberek egyaránt azt hangoztatják: valaminek lényegét legbehatóbban annak gyakorlásával sajátíthatjuk el. Az asztalos a tizedik, a századik asztal elkészítése után érez rá igazán, hogy mi az asztal, nemcsak mint használati tárgy és megoldandó föladat, hanem még - így mondhatjuk - lényeg, mint létcél. Vagyis akár filozófiai entitás!

Így kerül ilyen viszonyba a kertész azzal a fával, melyet nyes, permetez: nevel. Hogy béke van, ilyen módon észleli, érzékeli, élvezi - fordítja benső gazdagodására is - az, aki csinálja, gyakorlatilag, vagyis faragja, gyalulja, illesztgeti egybe a darabkáit.

Aki maga is békít; a maga hatáskörében is szolgálja a megnyugvást. Bizakodva építeni a békét, tégláról téglára teremt eredményt, remélve, hogy a téglák egykor hatalmas alkotássá állnak össze: azt hiszem, kötelességnek és lerovandó hálának, hogy háború még sincs.

Hogy a világbéke sorsát hovatovább olyan erők intézik, melyek működésébe már csak szakképzettségünk és tájékozottságunknál fogva sincs belelátásunk? Ez semmi alól nem ment föl bennünket. Semmi alól, egy percre sem. Hiszen az igazi - a tevékeny - erkölcs területe épp az aprómunka. De ezt kívánja akár az aprólékos hasznosság is; a magunk napi nyugalma, futó perceink békessége. Mert noha a béke alapja sokféle anyagot számlál (még hadianyagot is ama bizonyos nyugalmi állapot egyensúlyához), de a legfontosabb alap a lelkek hajlama az összebékülésre. Az a fajta tevékeny és építő béke, melyet a népek mindenkori szelleme sugározhat. Közelebbről a népek szellemi élete.

Az országok ezen át jutnak oda, hogy a népek úgy észleljék, érzékeljék: úgy higgyék el a békét, hogy higgyenek is benne.

*

Ezeken tűnődtem el, kedves Uram, midőn már kikészítve a papirost, fogalmazni készültem én is azt a néhány soros táviratot, melyhez hasonlót most, hatvanadik születése napján bizonyára irattáskaszámra vihetne haza hivatalából a Szent-István-negyedi bérház családi asztalára, hogy felesége, gyermekei és unokái lássák: volt láttatja, amiért oly keveset töltött körükben, s még ott sem magánügy, hanem mindig közügy csöngettette a telefont. Táviratstílusban ezt vagyok képes közölni, miért van oka úgy néznie a mindenki számára kétes öregség elé, hogy hátrapillantva, valamiféle egyensúlyt érezzen: eddigi életének értelme: munkásságának eredményessége nem kétes. Olyan ügyekben volt alkalma közreműködni, melyek a béke helyreállítását nem föltételek láncolata végén képzeli el, hanem napi teendőnek, percenkénti munkának. Amely a béke eszméjének terjesztésével egyidejűleg a béke megidézésén munkál, egy nyugalmi állapotnak olyan érzékeltetésén, mely a kötelesség érzetét is fölkelti. Aminek egykor ugyancsak nem örültem, ma az juttat - kezdeti szemben állásunk, sőt kemény véleménycserénk után - ahhoz a szerencsés helyzethez, tárgyilagos nézőponthoz hogy az elmúlt évtizedek eredményeire elfogulatlanul tekintsek vissza. Szellemi életünknek azokra az eredményeire, melyek elválaszthatatlanok az Ön közreműködésétől. Erre az időre esik a béke ügyének olyan szolgálata, melyet az elmondottak folytatásaként mint a béketeremtés, a megbékítés, az összebékítés, a gyakorlati békemegteremtés idejét periodizálhatja az irodalomtörténet. A korszak nagy képességű költőinek, színpadi szerzőinek, két legnagyobb regényírójának világirodalmi alkotásai születtek meg ebben a periódusban. A múzsák nemcsak a fegyvercsattogástól rezzennek s hallgatnak el; a börtönajtó csapódásától még inkább. A légkör termékenyítő lett.

A szellem embereit nem azért kívánatos összebékíteni - azaz külön-külön is megbékíteni -, hogy nyugalom legyen köztük. Az irodalomnak kiválólag nem a béke az eleme. Hanem a pezsgés, a sistergés, a forrongás, a levegőt recsegtető fortyogás, mely távolról néha még veszekvésnek is hat. De ha még veszekvés is! Csak olyanok cívódása legyen, akik egymásnak izzón ellentmondva is egyet mívelnek. Ellentmondástalan békét; építésre való nyugalmat. Ön azon munkálkodott, hogy így legyen.

A táviratnál valamivel hosszabb lett. Úgy érzem, hogy elköltözött és - hogy így mondjam - költözködés előtt álló barátaim nevében is beszélhettem. Avégből, tudjuk észlelni-érezni a békét, úgy hogy legyen érzékünk a kötelezettségre is. Használjuk a lehetőségeket: építsük a magunk erejéből aprólékosan is, téglákként úgy a békét, mintha végre most már örökké tartana. Ez az alap, hogy valóban a józan emberi számítás örök idejéig tarthasson.

Tihany, 1977. VIII.

 

Augusztus 29.

Idő kell, hogy csak két-három napi elcsatangolás után is az ember visszaszelidüljön a szellemi munkához. Az íráshoz meg - "az ihlethez!" - mint ahogy Sámán bepörgeti magát.

Szily András feleségével, négyéves kisfiával Hamburgból. Akaliban töltöttek egy hetet - a présház üdítő primitívségében: se víz, se villany, se tv! Az asszony német, de töri a magyart.

Cikk, "írói gond" az anyanyelvről. A vallás, a fajta (a bőrszín) nyomán az lesz a legvégső - diszkriminációs ürügy. Elhagyása hovatovább morális kérdés. De miért is? Még ha idegenben élő házaspár "fosztja" meg gyerekeit az örökölt nyelvtől? Mennyi kibontani való lélektani kérdés is!

Végre elkészült a levél, mely napok óta Flóra feszítő gondja, kettőnknek is beszédtárgya: elkészült az "aide-mémoire" Aczélnak a gyógypedagógiai építkezés segítéséről. Az irodalomtörténet hajszolja a magánleveleket, hogy belásson a lelkek mély titkáig. Semmi nem fedi föl Flóra (valóban túlzottan tartózkodó) lelkületét, mint ez a közügyien is mégis magánlevél.

Lukács György is végül oly kicsi és vékony volt, hogy fél karral a hónunk alatt vihettük volna. De nyolcvanan túl is asztal alá ivott volna bennünket, akár borral, akár pálinkával; és hajnalig ki nem került szájából a szivar. De olyan folyamatos füsttel, mint a gyárkémény.

*

Józsitól (Kötél, az öreg) új szó. Beleesett a maga csinálta vízaknába (alig volt, hogy kikecmergettem), mert a keresztbe tett deszka, amelyre ráállt, eltört. Mert a túlsó felén korhatagpuha volt a felülete alatt: meg volt "rökkenve". (Tehát olyasféleképp árnyaltan rokkanva, ahogy itt a csemete és csimota közt is van árnyalat. És a böszme és buszma közt!)

Augusztus 30.

Reggel 8-kor Czímer és Mányoki Pestről. Együtt - Flóra is jön - Pécsre, át a réven. Tündöklő időben végig a legszívem-szerintibb tájon, Felső-Somogyon. Igalon közelebbről is megnézve Baumgartnerék házát, a fenyők közt. De hisz ez valóságos kastély, ez a körorvosi kúria, ahova Lőrinc annyiszor visszamenekült.

A színházban a szokásos olvasópróba helyett színvonalas elemzés. Faludy László olyan okos aggályokkal, hogy nyilván semmi ok az aggódásra: jól meg fogja csinálni ő is a dolgát. A többiek is. Az alkalmi vita közben maradandó érvényű dramaturgiai meglátások. Annál jobb a társadalmi dráma, minél általánosabb a félreértés valaki körül. A monodráma sem egyszemélyes: a hősnek oda kell képzelnie a kulisszák mögé az ellenlábasait; azoknak beszéljen, s véletlenül sem a közönségnek.

Hazafelé megállás Dombóváron. Hát itt állt a Rothermer ház, a vaskereskedés. A László-féle papírkereskedés. A Petőfi utcában a ház, ahol Katica nénémnél az első hónapot töltöttem. Megindultam nagyapám háza felé, de valaki - ismeretlenül - tétován rám köszönt. Olyan csüggedés fogott el, hogy nem mentem tovább. Nézzem meg, ahova első gimnazistaként jártam: erre is belső bénultság lepett meg - nem. Állongtam az autó mellett, vártam, míg Flóra bevásárol a világvárosi szintű nagyboltban.

Imre megvette a Kortárs legújabb számát. Csüggedés fogott el arra a gondolatra is, hogy a Beatrice új folytatásába belenézzek. Azaz egy-két sort mégis elolvastam. Emlékezés? Oly színtelen és mégis keresett, hogy - egész múltamat hazugnak éreztem.

Augusztus 31.

A vörösfenyőfa, melyet Flóra édesanyja az emeletes nyári ház sarkától alig két méterre ültetett, ugyancsak hatalmasra nőtt az eltelt ötven év alatt. Messze túlhaladta a ház tetejét is. Külön fának is beillő ágai közül kettő évek óta úgy súrolja a palát, hogy - egy kis vihar, és lesöpri seregestől. Van ág a házba vezető villanydrót fölött is. Másik a jótermő körtefát nyomorította csenevésszé. Minden tavasz meghozta az egyre sürgetőbb kérdést: hogyan levágni azokat a romboló ágakat. Állványt építeni abba a kétemeletes magasságba? Mert olyan hosszú létra nincs.

Bognár úr, a bányász. "Tessék csak rám bízni, író úr. Csak egy jó fűrészem legyen."

Egymagában mégsem mertük rábízni a dolgot. De ma idejött a villanyóra átszerelésére a Hotel szerelője, Papp Zoli bácsi. A felső megmaradt ágcsonkján egy perc alatt fölhágott Bognár úr a kellő magasságba. Bal kezében a fűrésszel, csontjaiban az ötvenhat évével.

Lefűrészelni az ágakat csak az első része volt a föladatnak. De hogyan juttatni a földre azokat a félmázsás lombokat úgy, hogy ne törjék be az ablakokat, ne szakítsák le a villanyvezetéket, ne zúzzák tönkre a törpe körtefát?

Évtizedes lélektani tételem igazolása folyt le az alatt a másfél óra alatt. Hogy milyen megtévesztők az értelmi képesség vizsgálatai merőben elvont - elméleti - kérdésekkel, akár az első, a Binet-Simon, akár a későbbi tesztek fogalmi kérdéseivel. Az a két öregedő fizikai munkás (akik hétszámra nem olvasnak tán újságot sem) a gyakorlat kínálta kérdésekre adott olyan friss, fordulatos választ, hogy azáltal elmebeli képességüket bátran lehet - a maga nemében - olyan szintűnek jelölni, akár két egyetemi tanárét.

Bognár úr a fa tetején egyensúlyozta magát, Zoli bácsi a fa alatt állt, s így mérlegelték a percenként adódó tennivalót. A fa alatt álltam magam is, mozzanatról mozzanatra ámulva, hogy miként találták meg ők azokat az egyszerű megoldásokat, melyeket az én (fogalmak kezelésébe belebonyolult) agyam alig lelt volna meg.

Először is valami jó erős zsineg vagy kötél kellett. Zoli bácsi egy-egy jó rántással állapította meg, hogy elég tartósak lesznek-e azok a zsinegdarabok, melyeket duplára véve összecsomózott a házban lelhető zsinegekből. De jöjjön le érte most Bognár úr? Azon a majomügyességet kívánó úton? Zoli bácsi pillanat alatt meglelte azt a hosszú póznát, amelynek végére erősítve a zsineget fölnyújthatta.

A levágandó ágakat előbb meg kellett kötni, hogy ne a maguk irányán zuhanjanak, hanem az emberi számítás szerint lassacskán csússzanak. Egy ág így is nyergesen a villanydrót fölé került. Miképp átbillenteni, hogy ne nehezüljön a vezetékre. Újabb zsinegkötés. Lentről az előbbi póznával az ág egyik felének fölnyomása, hogy a másik a zsineggel fölemelhető legyen. De ez csak úgy ment, hogy az ág egyik mellékágát Bognár úr a talpával egy szomszédos ághoz rögzíti. Így már bizonyosnak tetszett az egyensúly. Annak is bizonyult.

Végül mindketten - mindhárman - térdig jártunk a fa alatt a kívánt rendben heverő fénylő lombok közt. "Volt olyan izma, Bognár úr, amelyik nem feszült? - Dolgozott, író úr, az mind, ahogy parancsoltatott. - És a feje nem fáradt ki a gondolkodásban? - Kinek kellett itt gondolkodni, kérem?"

A kőasztal is tele volt ággal. Helyet söpörtünk a poharaknak. A vadászok isznak úgy a zsákmány fölött, ahogy Bognár úr fölhajtotta a második vizespoharas bort is. - Hát ez jó helyre ment, mert nicsak, bele is izzadtam.

*

Délben Ucó Bay Zoltánnéval értünk. Ebéd Elláéknál. Bay Zoltán gyulavári papivadék, abban a parókiában nevelkedett, ahol Kállay Sámuel is lelkészkedett. Ezt Amerikában fedezte föl - egy szavalóesten.

Erdélyben jártak.

A "leírhatatlan" adatok: mert ha bárki leírná őket: ma is zaklatás, sőt börtön az "adatszolgáltatónak".

Az amerikai helyzet. Carter kísérlete, hogy az USA-nak más külpolitikai (s így belügyi) gondja is legyen, mint az arab-izraeli viszály. Ez hova mérgesedhet.

Duci szerint Washingtonban a magyarok már testvéri egyetértésben érintkeznek. Minden magyarnak nyitott ajtó a vendégszobában akár hetekig.

Szeptember 1.

Délután Lukácsy úrral - az Írószövetség kocsijával - Pestre, másfél óra alatt, vagyis 100-120-as sebességgel, kényelmes kocsiban, törődöttség nélkül, de fokozódó fogfájással, a két algopyrin ellenére is. Az "öregúr" már értelmes szavakat mond; bár erősen dülöngélve, de szívós akarattal végigmegy a szobán. Pillanatonként élvezi az erőfeszítése győzelmét, közben mosolyog. Idegfeszültség bennem a depresszió leküzdésére. S vita: elmenjünk még kora reggel a kórházba (a fájó-lüktető állkapoccsal).

A testvérek közül már csak én vagyok itt - ez lep meg lefekvéskor az ágyban. De ez mégsem az az árvasági érzés, amit Péter, László s most Tibor halála olt belém.

Szeptember 2.

Álmatlan éj, szorongásos hajnal. Reggel mégis a kórház, szerencse: Koch már megjött a szabadságáról. Röntgen. Egyelőre próbatömés, hátha meg lehet úszni a híd levételét s mindazt, ami annak híján járna.

Korai ebéd, feketébe öltözés, kánikulában.

Klárika temetése a megyeri temetőben, túl Újpesten.

Derék asszony volt, itt is látszik: legmegrendültebben Béla, a veje könnyezi és Kisklára. A megfogyatkozott, megöregedett rokonság. Hadfy Béla (az ifjabb), akit iskoláskora óta most látok viszont - megzömökösödve, őszülőben: Némediben lett kántortanító - Csaba most hol lehet?

A megszégyenítő érzés, hogy - mivel én vittem legtöbbre a családban - afféle központ vagyok, s ez megint a szereplés feszélyezettsége: néznek, "viselkednem" kell. Ika, Flóra segít, a végehosszatlan összecsókolódzással.

A szánalmas pap, a hangsúlyozásával, a jó hangú kántor. Magyar szöveggel a circumdederunt; senkit sem hat meg.

Épp csak átöltözés, vissza, le, Tihanyba. Sötéttel érünk a ház elé. Lebontva végig a kerítés, de a kerítésnek a dúcai sincsenek leverve. Végül is ez sodor az idegkimerülés szélére; ehhez kell legtöbb erő, hogy visszafojtsam a többi mellé.

A depresszió itt a sarkamban. Ha nem fogom be magam holnap akármi firkálásba, leteper, ki tudja, mennyi időre. De teljesen kizökkentem a sínről, hogy értelmeset tudjak papírra vetni.

Szeptember 3.

Czigány György telefon (Pestről), tv-vel Járdányi Pálról, Lajtha Lászlóról.

Képet és szobrot lehet magányosan is nézni. Sőt, gyakran úgy a jobb.

A színdarabok közül a tragédia alig veszít hatásából, ha a nézőtéren csak egy ember ül. A vígjáték tömegnyi közönséget kíván; anélkül nedves a puskapor; jó, ha sistereg.

A zene is szólhat magányosnak. Sőt, sokszor hat fokozottabban a magányosra.

Bartókék vívmánya, hogy teremtettek ismét valamiféle - újkori - zenét. Földolgozásaik hallgatásakor magamban is egy néppel ülök egy teremben. Egyedül sem vagyok egyedül. A húrok alatt egy ország a hangszekrény, s a külön varázs, hogy rész vagyok ebben is.

Szeptember 4., vasárnap

Aczélék két unokával, Ágival s az ifjabb vővel. A féléves kicsi: csöppentett kínai. Ha Kínában vagy kínai megszállás alatt születik, Ágit senki nem menti föl a félrelépés gyanúja alól.

Aczél levert, mindvégig. Csak nem heveri ki a születésnapját (a 60.-at). A vigaszra, amit néhány mondatban nyújtok, csak legyintése van. Az embernek teste-lelke az élet során 3-4-szer átrendeződik valamiféle nyugalomra: a pubertás után, a férfikor "delelőjére", az öregkor "pubertása" után.

A cikkem meglepte, a hosszan tartó ölelés is azt fejezte ki. Kádár hívta föl, az első elolvasása után. A fölköszöntő beszédében kétszer is megemlítette.

A küzdelem folyik, nehéz szakaszban. Fölbuzdult az ellentámadás. Ő, Aczél, az üdvözlésekre adott válaszban "majd elmondom, hogy milyen" keményen kommentálta.

*

Este Erzsike, Szitás. Magával hozta az új Kortárs-at. Megkarikázta a helyeket, melyek "elragadták és föllelkesítették". A politikai (vagyis nem művészi) teljesítmény által.

A ház előtt ülünk. De hiába szedek - 22-23 fok melegben - újabb s újabb ruhát, be kell mennem. Didergés, fájdalmak. A déli fürdés - a néhány karcsapásnyi úszás - miatt? Vagy mégis a gyógyszerek, amit az orvosok szerint mégis szednem kell? Ingerültség Flórával (s utána töredelem), hogy még este is takarítja a szobát.

Szeptember 5.

Alkonyatkor, pontosan a sötétedés kezdetekor - ismét didergés; ahogy a maláriát leírják. A hőmérő 24 fokot mutat, rajtam pedig: alsó ing, ing, pulóver, vastag daróc zeke (még Lőrinc sógornőjétől vettük) és vastag fürdőköpeny. Így is ágyba kívánkozom. Lázcsillapító helyett (mert hisz lázat nem érzek) nyugtató. (Flóra orvost konzultál.) Szorongás, zavaros álmok. De semmi fájó tünet deréktól lefelé. A gyógyszer használ? Az éjszaka mégis pihenést hozott.

Szeptember 6.

Üdvözlet Tihanyból.

- Csak belemegy Illyés úr a vízbe?

- Maga hányszor volt már benne?

- Nem is egyszer.

- Nocsak.

- Mikor letettem a révészvizsgát. Megúsztam, ami köllött, mint a hal.

- S aztán, József?

- Amikor mint halászt vizsgáztattak meg, már öregen. Kiúsztam én a próbát akkor is. Dicsérettel!

- S azután, mikor beleesett, mi?

- Kihúztak valahányszor. De még a jegeséből is.

- A bárkások persze.

- Utánam dobták a hálót, a nagyot. Kifogtak a pajtások, mint a csukát.

- Így aztán nincs reuma.

- Csak hátban nekem, meg vállban.

Szeptember 7.

József (Kötél) a szalonnasütőt építi, olyan zsaluzással, hogy mesterember sem különben. Bognár úr, a nógrádi bányász a drótkerítés körül irtja a "rebeceket", Pap Zoltán (a nyugdíjas gépész és villanyszerelő) a kandallót rakja át samottozással. Hol ide nézek, hol oda, bámulva a két kézzel nyújtott szellemi tesztet. A kandallónál én vagyok a "culáger" - én hordom a téglát, a melencében a vízüveget, majd tartom a lámpát. Mesteri fogások sorát tanulom (hogy miként kell huzatosra készíteni a tűzteret), s ráadásul azt, hogy a tűzben nem a fa ég, hanem a fából a hő hatására származó gáz, miután oxigénnel vegyült. Ez azért fontos, mert a tűzhely kiképzésénél nem a füst útjával (és tulajdonságával) kell számolni, hanem a gázéval.

*

Kimúlt a fájdalom a kaszálással megrándult jobb csuklómból. De mihelyt csak egy téglát fölemelek, a fájdalom azonnal föltámad, megzavart kígyóként ugrik ki a forgócsontok rejtekéből.

Bognár úr nem úgy rakta egybe a felső kertben a szétszórt terméskő darabokat, ahogy elmagyaráztam neki, igaz, már egy hete. Mutatom, hova rakja most tehát újra, segítenék is neki. De a csuklóból most is még dühödten szisszen ki a kígyó.

Így csak állok, s bal kézzel jelölgetem, hogyan is képzelem a kövek sorba rakását.

S egy perc múlva mit élek át, mosoly tompította meghökkenéssel. Hétezer év távolából azt a fensőbbséges érzést, ahogy egy-egy fáraó a rabszolgáját - a rabszolgatáborát - vezényelgette; miképp szorgoskodjanak a gúlaépítés során. Az érzés kezd olyan isteni lenni (nyilván mert a fáraók istenek is voltak), hogy elkullogok a színtérről, a felsőkertből vissza, ide a ház elé a jelen időbe.

*

Eltávolodási vagy megújulási érzet? Néhány napja. Egyre idegenebb számomra - a múltam? Az, aki voltam, aki azt a múltat ott valahol messze összehordta, összeeszkábálta tervtelenül, felelőtlenül!

Persze hogy természetes visszahatás! Annyit beszéltek, sőt értekeztek, még susogtak is (titkokat) a fülembe ifjúkoromról, hogy kezd kijönni a könyökömön.

*

Lángelmék teljesítményei után hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy amibe oly önzetlenül belekezdtek (s hányszor belehaltak), az kész: ott már nincs tennivaló. A dicsőségérzetet, melyet hálánk sugall, megtoldhatjuk jóleső lustasággal.

Bartók és Kodály célja több volt, mint népdalt gyűjteni, európai szinten magyarul zenélni. Ezzel együtt (hangoztatván, hogy másképp az előbbi sem megy) Kodály azt akarta (egyebek közt), hogy tudjon ez a nemzet és ez a nép világszinten dalolni. Bartók meg (egyebek közt ugyancsak), hogy tudatosítsuk, mit jelenthet világszinten magyarnak lenni.

Kodály sziszifuszi erőfeszítését rengetegen megértették és segítették. De hogy mennyi még a teendő: nyissuk ki a hazai s a külföldi magyar rádióadások közönség kívánta dalait: mit dúdolnának egymás fülébe az egymástól messze került szerelmesek és családtagok. Ez a közvélemény-kutatás statisztikája éppoly megdöbbentő, akár a nívótlan dzsessz-számok, melyekkel a rádió és televízió az ifjúság állítólagos többségének állítólagos kívánságát szolgálja. Népünk dalolóképességéről szólva pedig, vessük össze, hogy más szintű ez már, mint az, amiről egykor Veres Péter maga olyan keserű képet adott. Személyes tapasztalatát mondta el. Mint katona, mint fogoly, mint politikus gyakran volt magyar csapat tagjaként nemzetközi seregletben. Ismerjük ezek szokásos baráti dalversenyét. A szlávok és germánok önként összeálló szép karéneke után a mi bemutatkozásunk csüggesztő kornyikálásba torkollt. Bor melletti vigadozásainkban ki a jó daloló?! Aki a leghangosabb. Ha nincs segítségül zeneeszköz vagy tanult kántor, hibátlanul végigénekelni a himnuszt még az a négy-öt magyar sem tudja, aki oly együttérzően összehajol.

Bartók és Kodály zsenialitásának többlete: ösztönükben volt a művészet közösségteremtő - hivatása? Lehetősége? Csonttörő megrázkódtatása, és hogy oly hirtelenjében váltotta művelődése korait és korszakait: a magyar nyelvű etnikumnak nem erős oldala a látható folytonosság. Holott egy nép jellegmeghatározói közt a jelen és a múlt elszakíthatatlan kapcsolat. Bartókék nagy ráadás teljesítménye: népünk érzelmi folytonosságának ez ideig sehonnan nem került elő annyi "látható" szála, mint a népzenéből. A nevezetes kérdésre, hogy "mi a magyar", vagyis mi volt úgy, hogy ezt jövőjében is használhatja: a zenekutatás tárt tágabb határt. Szabolcsi Bence a kínai falig elmenően fedezett föl bugyogó forrást.

Bartók s Kodály teljesítménye tehát óriási. De mi ennek a folytatása? Annak a célnak irányában, amelyre nekik ösztönük és buzgalmuk volt?

*

Ezt írtam le gyorsan az értesítés után, hogy Czigány György ma 10-re jön a tv körkérdést fölvenni.

Zsebemben volt a kézirat az előzetes megbeszélés alatt: amit élőszóval elmondtam, hogy mivel kezdeném Járdányiról és Lajtháról az emlékezést. A leírtak csontváza került ki élőszóval a nyelvemről.

Amit aztán a felvevőgép előtt elmondtam: a csontváznak is a váza. Összehasonlításul ott van a hangszalag; bizonyítandó, mi a különbség egy dolog két kifejezése közt.

Este megint "maláriás" hidegrázás, fáradtság. Józsa volt itt, meghívással szombatra. Be kellett jönnöm ismét, a huszonhat fokos meleg estből, noha ezúttal is: pulóverek, fürdőköpeny, vánkos a hátamnál is.

*

Tünet (újabb) az idegzet romlásáról. A tévé-sek jó másfél órát késtek - a várakozás semmittevésével feszítve a lelkületet. Meglepődtem, milyen fokon fegyelmeztem (titkoltam) a robbanékonyságot. Viszkit kínáltam, túlságosan is előzékenyen beszéltem. Bejött (az alsó szobába, ott tárgyaltunk Czigánnyal) egy kedves fiatal lány, dobozokkal lépve hozzám, hogy kifest, mert színes fölvétel lesz. Az elhárítás még udvarias volt, de (nyilván annak emlékéül, hogy a párisi tv-ben mindenképpen ki akartak "sminkelni") a mondat, hogy "inkább magát fesse ki, kedves kisasszony" mintha már telítődve lett volna keménységgel. Aztán rögtön rá a lelkifurdalás, hogy épp a legártatlanabb személyre sült ki a villám. Hiába kértem meg Czigányt is, a rendezőt is, hogy - kérjenek tőle nevemben ők is bocsánatot.

Szeptember 9.

Jön a postás, szorul a szívem, olyan mértékben, ahogy közeledik. A frissülés milyen levegőjét hozta még Cecén is a postás! Most a világból afféle rossz légvonat, mint mikor rossz szagú udvarra nyitunk ablakot. Leírtam már az egyre szaporodó levelek statisztikáját? Nyolcvan százalék kérés, teljesíthetetlen, hosszas fogalmazással (sokszor elég olvashatatlan kézírással), tíz százalék elmebeteg (gyakori gyalázkodással), tíz százalék: lépjek közbe vers vagy könyv kiadása végett.

Ma végre fehér holló. Pethő levele, hozzá a külügyi államtitkár (Rácz Pál) értesítése: az erdélyi család, akinek érdekében Kiss Jenő írt, már Pesten is van, s a többi ötnek is elintézik az áttelepülését. De még ebben is egy perc múlva ott a keserűség: nem írhatom meg az örömhírt se Kissnek, se a többinek: a román rendőrség rájuk esne, s az egésznek gátat vetne. De Pethő még: 28-án közölt cikkednek igen széles körű s igen kedvező a hatása. Mennyi idő múlva lesz ebben is keserű mag? Hogy kegykeresésből csináltam - ezt is?

*

Egy szájjal hideget is mond, meleget is, mint a hőmérő.

*

Évfordulónk. A percekre, a félórákra pontosan emlékszem. A hónapra, az évszakra is. De hogy melyik évben volt? Fejem emlékezete szerint húsz év előtt éppúgy lehetett volna, mint harminc előtt. Negyven éve volt. Azaz harminckilenc. Vagy csak harmincnyolc?

*

Még egy öregségi tünet. Csak kisöpört, kitakarított, rendbe tett szobában van kedvem írni.

*

Ijedelem: Flóra fügeszedés közben megbotlott a csaknem merőleges rézsőn, megütötte zuhantában a fejét is. De az első rémület elmúltával, az első csitító-vigasztaló szavak után még nekem is a hagyományos ostobaságú mondat kívánkozik a nyelvemre: pedig, ugye, kínáltam az ágak lehúzására az ügyes faágat, amit nyestem, és kampóra faragtam.

*

Nyilván volt tudat alatti számítás is abban, hogy jómódú, sőt gazdag emberekkel is szívesen barátkoztam, noha környezetük feszélyezett. Életem során ezeknek is tettem rengeteg szívességet, ezekre is áldoztam, még anyagiakat, pénzt is. Mennyit is kölcsönöztem Dérynek? Kártyás korában fizetésemből is előleget vettem föl. (Hogy ne anyjától kelljen kérnie.) Füst Milánnak odaadtam egy ritka kiadású Berzsenyimet (mert célzott rá, hogy az a legszebb). A szegények összehasonlíthatatlanul készségesebben nyújtanak ajándékot a gazdagoknak, mint fordítva. Az egész környezetemben ezt tapasztaltam.

*

Öregségi tünet. Abbahagytam, hogy arcomra pillantást is vessek a tükörben. De - szedett-vedett holmikba öltözködvén - oda-odaállok a tükrös szekrény elé: összeillik-e a pulóver és a nadrág? Az ing meg a harisnya? S ha látogatóba kell menni: milyen nyakkendőt kössek, Flórikám hogy ne kiabáljon? Kilencvenedikje felé apósom válogatottan tarka házisipkákat és "otthonká"-kat varratott a lányaival. (Ő, a hajdani tekintélyes-feszes bíró.)

Szeptember 10.

Birkapörkölt vacsora Pécselyen Tivadaréknál; noha egész nap meleg tömlővel az ölemben ültem. Vászontarisznyába tettem a víz melegítette tömlőt, azt a vállra, ülés közben az ölbe vonva az asztal alatt, föltűnés nélkül, ott is. Farkas Editék, Borsosék, egy Edit szervezte műemlékmentő, önmívelő, füred-vidéki körről. A vita nívótlan, főleg X. önhitt, hangos szenvedélyessége miatt, de végül Miklós egy ajánlatára (évkönyv) eljut valahová. Korán haza, a didergés miatt.

Szeptember 11., vasárnap

Gyengeség, hazaköltözés Pestre - Ika jön értünk. Várakozás ellenére elég szerencsés út, én hátul, csaknem fekve. Itthon - a gyerek, az "én jó öreg barátom". Már gügyög. A posta. No, ez a levél mégis kerüljön ide, koradat, miket kaptam én hordalékul:

[A levél elkallódott. - A szerk.]

Este a rokonszenves Tóth Lajos a felvidékről, Oláh Gyulával - keserű beszámoló, megvalósíthatatlan kísérletek a szlovákosítás ellen.

Szeptember 12.

Hajnalban, ébresztőül hirtelen, hatalmas, tőrdöfésszerű fájdalom a mell alá, hogy a lélegzet eláll. Nitromint nem hat, látom, VI. 30. a tubuson a hatékonyság ideje. Flóra az első szólításra fölébred. Gyuszi autón le a hídi patikába. Ez a nitromint se hat. Flóra telefonál: Egedy - a kitűnő szívszakorvos - beteg. Noszkay, Korányi nem érhető el. Iván - végre fölveszik a kagylót - rögtön, reggeli s borotválkozás nélkül jön. Pulzus, vérnyomás jó. Injekciók vénába, izomba. Valami csitulás. Iván elmegy, hogy megfürödjön. Hirtelen kemény görcs a lábba is, most nemcsak a lábfejbe, hanem térdig. A másik lábba is. Hát ez megkönnyeztet. Hosszú telefonálás Noszkayval. Iván újra jön, idehozza a kardiogram készüléket az sem mutat rendkívülit. Közben: Flórának ma van az évnyitó ünnepélye, a szokásos avató kézfogások osztásával; lemondja. És estére a Tihanyból hozott csigákból a vacsora Aczélékkal, Illés Endrével, Juhász Ferenccel. Lemondva, elhalasztva - mikorra? A fájdalom kemény utóvédharcokkal vissza-visszatér, aztán a vállakba, a karokba fészkeli be magát. S egyszerre - máris sötétedik. A gyötrelem is így gyorsítja az időt? A Karamazov testvérek-et, ahányszor elkezdtem, félretettem. Most tartósan ráhajolok fájdalom csikorította foggal, kín megdolgozta elmével.

Szeptember 14.

Ágyban tegnap is, ma is, egész nap, a fájdalmak hátráló (vissza-visszacsapó) harcaival.

Kós Károly, Urbach, Hajnal Anna halála, Klárikáé, Déryé után. Mintha a cirkuszi késdobáló deszkája előtt állnék, úgy csattognak közelítve a kések.

Belülről érzem, hogy lépésrakásom öregedik. Már mikor állok is. De valahányszor (enyhén) megszédülök, türelmes mosolygással várom, múljék el ez a percnyi átmenet. Mert fegyelmezem magam, el is múlik; attól, hogy még össze tudom szedni magam, azt hiszem, nem bennem van a hiba, hanem az útban, tehát folytatható, végtelenül.

Telefonál Flóra persze orvosokkal ma is, Topolánszkyval, Noszkayval; de hát a fúrógépet nem lehet házhoz hozni, ki kell mozdulnom.

Szeptember 15.

Ágyban egész nap. Gyengeség - fokozódó gyengülés, a fekvés folytán. Késő délután Sinkovits, majd később Gombos Kati. Sikerült házasság! Két jó jellem és jó tehetség, még szerencsével is a gyermekeikben - már unokában. A Különc-ről, "legjobb darabod, Gyula bátyám; micsoda helyzetek, milyen lélekfestés! Orczynét Kohut Magda játssza; kitűnő lesz!" Aztán: egy-két mondat értelmezése, hogy helyesen fogta-e föl Imre. És én először érzem, hogy az agyam is fáradékony lett. Keresnem kell a szavakat a pontos megfogalmazáshoz. Fárasztanak a mondatok. Igaz, rekedt is vagyok. S a fejemtől a bokámig mindenütt fájdalom lappang, időközi kitörésekkel jelezve, hogy fogoly vagyok. Legkínosabb a fog (most már az alsó állkapocs mindkét részén) és a legnyugtalanítóbb, hogy - őszfelé mindig szokott - a gyomorfekély is megnyilall. Nyolc utánra jár, mikor Imréék - vidáman, fiatalon - elmennek. Az algopyrin szerencsére tud hatni.

Szeptember 16.

Kaparnom kell odúm elé a faleveleket, halomba a hegyi medveodúm elé. Kezet nyújt a tükörből, akihez még folyamodtam valami útirányért.

*

A középkori várakban és városokban donjon - magyarul: öregtorony - az a legbensőbb és legmagasabb erődépítmény volt, amelyet az utolsó szál kardnak is védenie kellett: eleve odamenekítették az asszonyokat és gyermekeket, a kincseket és kegytárgyakat. Nem volt rossz eltervezés. Az utolsó hely megsokszorozza ugyanazt az erőt, főképp kétségbeesett helyzetben. Nem egy ilyen öregtorony bevehetetlennek bizonyult. Úgy verte vissza az ellenség ostromát, hogy megtörte magát a sereget is: szétszórta és elűzte.

Szeptember 17.

Ösztön és akarat, ezzel a két lóval kezdett indulni az én életem fogata is. Ahogy öregszem, különösképpen az ösztön bizonyul nívósabbnak.

Kitűnő megfogalmazás Gramsci vigaszmondata: az értelem mindig pesszimista, az akarat mindig optimista. Én - most - még pontosabban mondanám: az értelem mindig pesszimista, az ösztön legyőzhetetlenül optimista. Még az úgynevezett halálösztön is.

Szeptember 18.

Elveszett napok. Környékező, "földerítő" fájdalmak, ahogy egy szulimáni had előőrsei körülnyargalnak egy esendő várat, s máris gyújtogatnak, gyilkolnak, amit lehet. S csak nem sikerül belebújnom a munka lelki páncélzatába.

A helyváltoztatás miatt? Mikor még összebarátkozásunk elején lent voltunk tíz napra Nagyháton, kényelmes ("kastély"-szerű szobában és koszton) én merő tisztességből "dolgozni" akartam. Kari hozzá se nyúlt a tollhoz. Útközben mondta, képtelen termő képzeletre indítani az agyát. Ahhoz még helybe érkezés után is az állandóság melege és nyugalma kell (ezt érzem most én is), mint a fészek melege a költő madárnak.

Szeptember 19.

Izgatott telefonálás hajnalban Párisból Kiskláráékhoz. Egyedül van a lakásban, nem tud franciául, és Jeannine franciául is csak zokog, majd csak Jeanot nevét ismételgeti. Flóra erre fölhívja Jancsi párisi telefonját. Nem veszik föl a kagylót, senki sincs otthon. Aztán többször is, hiába.

Este: Jancsi meghalt. Kocsijával kiment a város szélére, elzárta a kipufogócsövet, s így a kocsiba ömlő gázzal ölte meg magát, még pénteken - tegnap találták meg, ennyit tudott elmondani a nyugtatóktól kábult Jeannine, mikor végre sikerült hozzá kapcsolást kapni. Jancsi keserűen ment el hazulról. Összevesztek, mert Lise-től még mindig nem tudott elválni, és azzal is összezördült. Három felesége volt, két gyermeket tartott el, s végül sehol nem lelt menedéket a magányból. De miért éppen most? Klárika temetésén, összehasonlítva a kisírt arcú családdal (még a beházasodott vővel, Bélával és mennyel, Erzsókkal is), szinte mosolygós volt. Mosolya mindig gyermeki maradt. Sebezhetőség jeleként? Visszagondolva: volt mindvégig benne valami hiány vagy többlet; akár francia anyjában, Odette-ben, akinek szemét, száját, de még mimikáját is örökölte. S kedvezően illett mindezekhez a friss esze, a jó termete, forgása - tekintélye a munkások közt. Jobban hat rám a halála, mint hittem volna. Szinte testileg, benső részeimben hat rám. Képtelen vagyok beszélni, részt venni Flóra s Ika tanácskozásában, hogy mi lehet még a mi teendőnk. Hagyott hátra levelet, magyar nyelvűt, a rendőrség ezt a még törvényes feleségnek, Lise-nek adta. Depresszió alattam, mint a még hajló jég. A szófukar nyelv viselkedése a csendesen, szinte óvatosan mozgó lábban is.

Szeptember 21.

Szünetlen telefonálás, telefonálási kísérlet Párissal. Jeannine maga is öngyilkos akar lenni, Ika és Flóra már alig változó (imaszerű) szavakkal vigasztalják, mert zokogásában ő is egyre gépszerűen ismétli a szavakat, már amik meghallhatók. Lise a válás megtagadását arra kapcsolja át, hogy a holttest átadását is megtagadja: ő, a törvény szerinti feleség fogja eltemettetni a boulogne-i temetőben. Legalább holtan tarthassa meg Jean-t. Így nem hamvasztás lesz, Jancsi nem kerül nevelő (édesszüleinél is jobb) szülei mellé, a már-már családi kriptává alakuló Urhegyi sírba. A gyerekek (Karcsi, Klárika) ezt kívánják, de hasztalan a próbálkozás, hogy mi (Flóra és Ika) beszéljük rá Lise-t; öt-hat kísérlet után kapcsol is Páris, a csengetés eredménytelen, úgy tetszik, szándékosan: nem veszik föl a kagylót, vagy kihúzták a dugót. Végül táviratot küldünk.

*

És közben a feszültségben iderekesztve s föl-alá járva a padlástérben két nap alatt öt vers, igaz, úgy, hogy kedvem sincs újra olvasni, azaz kisilabizálni a gyors (ideiglenesnek szánt) krikszkrakszot. És szárazvillámként sorjázó tervek (emlékek is) az Apródok folytatására. Kovács Sándor Iván (a Kortárs szerkesztője) még tegnapelőtti keltezéssel: "A Beatrice körül csapkod a mennykő, de jó visszhangokról is beszámolhatok; mellékelek még leveleket is." Komlós Aladár múlt heti meghökkentő levele azt hagyta bennem: kár volt megírni is, elolvasni is, azaz a többi ilyet kezelje csak (és osztályozza) Flóra, gyógypedagógusi türelemmel. De ha Kovácsnak azt felelem, ne küldje ide, ami véleményt összegyűjt: megint egy félremagyarázási alkalom. Komlós téves álláspontja, hogy a két háború közti zavart lehet nemcsak a csehek, hanem (végre egyszer) a magyarok oldaláról világítgatni. Hogy az üldözött üldözőinek üldözőit is lássa jól.

Szeptember 22.

Öregségi tüneteim kezdenek öregségi bogarakként jelentkezni. A legszebb selyemgubó is csúszómászót rejt.

Hajnali ébredés után látom mindig legtárgyilagosabban saját tulajdonságaimat. Megidézve, afféle állatseregletként vonulnak el engedelmesen előttem. Mit érnek? - csaknem úgy mustrálom, mintha eladhatnám őket.

De - képzelgéseim is ilyenkor a legszárnyalóbbak.

Délben - mert süt a nap - elindulok a hagyományos útra, a postahivatalig, hogy föladjak egy levelet. Csak a Kilátóig tizenöt-húszszor megálltam. Noha cikcakkban mentem kezdettől fölfelé. Visszajövet kedvem lett volna leülni a Vérhalom tér valamelyik padjára. De csak álltam, azzal a szesszel, hogy a homokozó gyerekeket nézem.

A rokonsági érzés, a vérségi kapcsolat alig-alig jelentkezett bennem, ez volt az önmegfigyelés. Anyám váratlan halálának másnapját élénk baráti társaságban töltöttem. De - Flóra emlegeti (Klárikától tudva), hogy tíz kilót olyan gyorsan lefogytam, hogy vérző gyomorfekélyem támadt.

Jancsit magamtól alig emlegetem. Jól végzem a tennivalókat, de - hogy még egy tünetet ide írjak. Fogorvoshoz kellene mennem, de oly megbízhatatlanul rossz a veseműködés, hogy tűröm az enyhe fájást, halasztva a jelentkezést. Délután ujjal próbálom meglelni a sajgás helyét. Az alsó bal oldali állkapcson a néhány hete föltett híd a közepén el van törve. Tehát ismét a (számomra) idegrázó fájdalom elleni injekciók várnak, a két korona átfűrészelése, lefeszítése. Ez megy át a fejemen; a test szinte függetlenül ettől, szinte állat módra összehúzódik, össze kell szednem az erejét, hogy ne törjön rám síróroham. Majdnem kívülálló személyként érzem, hogy a könnyem mégis szivárog, némán. Csak később - már arcomat letörölve - jut eszembe: nem Jancsit sirattam meg? Mert gyászhangulat egész nap.

Szeptember 23.

Délben Tivadar (Józsa) egyenest Erdélyből. Itt ebédel s pihen is le, kialudni magát; egyvégtében vezetett Sepsiszentgyörgytől.

Este Csoóri, majd Kósa Ferenc, Szervátiusz Tibor. Fényképek, mintegy dokumentációs erővel, hogy Király Károly nem hihetetlent mondott a nyáron, hogy milyen utak bejártával érkezett mai merész mondandóihoz, azok nyílt hangoztatásához. A fényképek: egy vadászaton a többiektől külön haladnak ő és Ceauşescu; baráti együttes Maurerral; ünnepi szónok előkelőségekkel tömött díszemelvényen.

...a románok nacionalizmusának megállíthatatlan következményeiről. A köznép - a sorban állók is - értik, miért a nélkülözés, az értelmiségiek is, hogy miért a vezéri komédiázás: nagyhatalmat építeni, világpolitikai tényezőként. Erejük: egységes nép, hódító asszimilálás.

Erre mi már nem leszünk képesek, elsősorban az asszimiláció tökéletlensége miatt: nincs magyar összetartó erő. A nemzet szó itt, a szellemi életben nem beszívó, hanem kirekesztő értelmű.

*

V. betegesen őrzi egyéniségét, s nem érti meg, hogy épp ezzel vész el a tömegben, lesz egy tömegízlés, korhangulat rabja: hisz mindenki egyéniségét félti. A rossz írók kísértetiesen a maguk módján rosszak, mondom neki. A nagyok éppoly kísértetiesen hasonlítanak. Nem lepődnék meg, ha Petőfi versei közt egy Baudelaire-szonettra akadnék, akár franciául. Álmomból fölverve könnyen meggyőzhetnének arról, hogy a Karácsonyi Ének-et Tolsztoj, Iljics Iván halálá-t viszont Dickens írta. De a Hamlet-ot még álmomban sem tenném Ohnet művei mellé. Valóban úgy formádzik, mintha a tökéletes írásműnek is volna platóni képe: szükségszerűen hasonlítanak egymásra, akik azt megközelítik. Aki nagyot akar, az tehát alázatosan arra néz, és nem magára. V. dühösen néz reám, azt hiszi, hogy ez is egyéni ötlet, az enyém. Csak ezért nem fogja követni, százezer kartársával egyetemben.


Zoscsenko: Méhek és emberek

Ehhez a novellához személyes közöm van. A szerzőjéhez is némi módon.

Kész forgatókönyv ez a kis történet. Kész drámavázlat. Használható operalibrettónak is. Az olvasó mondatról mondatra színpadot szemlél, frissen pergő jeleneteket követ, hús-vér alakok jellegzetesen hű mozdulatait fogadja élménnyé; még szájuktátását, szemük kerekülését is.

Amikor a novellát először olvastam, már-már a papiros is asztalomon volt, hogy írni kezdjem a magam absztrakt drámáját.

Az absztrakt szó a latin "abstrahere" igéből származik; eltávolodtatni, valaminek lényegét kivonni, ezt jelenti visszahatóan. Absztrakt az a művészet, mely a természeti formáknak csak valami lényegi képletét keresi, e jelképek önálló összefüggését ábrázolja, ám mégis csak természeti jelenségekkel.

A szervezetlenség, az őrület előszobájáig a felelőtlen önkény a nyolcadik egyiptomi csapás: ez volt az én alapeszmém, a drámai tartalom. A forma pedig, a hús-vér cselekmény, hogy egy éhező városba végre megérkeznek az élelmiszer-szállítmányok, de az elosztást az ügyintézés addig adminisztrálja, míg a húsból, lisztből, tejtermékből dandárokban másznak ki a kukacok; elözönlik az utcákat, a tornyokat, szétáradnak az országban, fölzabálnak minden készletet. A végzet olyan csapásaként, mint az antik drámában, és Sartre első színművében a legyek, mint Camus regényében a patkányok. De ellenükben itt nem támad már Hős, csak az a kerge idea, hogy éljen hát a vegetáriánizmus, de abban is a következetesség felsőfoka, a fűevés... Elolvasván Zoscsenko kis remekét, a dráma kész jegyzeteit és a fogalmazópapír-lapokat visszacsúsztattam a fiókba.

Mindezt a képtelenséget - a lázas ügybuzgalom vakságát, korszakunknak sok lényeges vonása közt ezt a tán leglényegesebbét, melyet jelképszerűen - sőt képletszerűen - én a fenti cselekménnyel akartam tudatosítani, Zoscsenko úgy ábrázolta, hogy mindvégig a földön maradt. A legköznapibb logika törvényrendszerében. A gyémánt nem más, mint a szénnek szabályos rendszerben kristályosodó változata, elvben tehát a szénből is absztrahálható. Első olvasásra ez a novella szememben a legkeményebb ásvány szép és kegyetlen fényét villantotta.

Egy ártatlanul és öntudatlanul elgépiesedett állomásfőnök kapkodásában "emberietlenül" kezel egy vad természettel teli vagont, s ezzel a maga kis világára szabadít tizenhat kaptár gyilkos fullánkú méhet. Ennyi az egész novella; ha akarom, élclapba illő humoreszkötlet, friss lelemény: trouvaille.

Ahogy a gyémánt is.

De ha mérete nem is, anyaga a sorstragédiák tüzes-jeges villogásával pukkaszt és rettent. Realitása a telitalálatával absztrakt.

*

Szellemeknek lehet színpadi szerepet írni, állatoknak nem. Idomítás nélkül anarchiává, idomítva cirkusszá teszik a színházat. A méhek, lám, kivételek. Elég kicsinyek ahhoz, hogy a nézőtér ne igényelje látásukat. De Zoscsenkónak van olyan láttató ereje, hogy áldozataik viselkedésével főszerepben mozogtassa őket. Hisz a méheknek is szervezett társadalmuk van; már-már a tudatosság jeleivel.

Átfutott annak idején a fejemen, emberi kötelesség volna üzenni Zoscsenkónak: szánja el magát, amihez én nem éreztem tudást és erőt (és tárgyismeretet), és írjon legalább egy tévéjátékot ebből az arisztophánészi trouvaille-ból. A harmincas évek derekán dekameront készítettem a legjobbnak vélt modern orosz írók műveiből.

A könyv Babellel nyílt és vele, Zoscsenkóval zárult. A munkában Gellért Hugo és Szemjon Mirnij támogatott. Tőlük tudtam, Zoscsenkónak nem esett rosszul ez a besorolás; akkor ő már az orosz irodalom első nagy szatirikusa, félig kegyvesztett volt; Zsdanov nem kedvelte. Művelt nemesi család fiaként Poltaván 1895-ben született, Pétervárott volt diák. A világháború kezdetén önként jelentkezett a hadseregbe; a polgárháború kezdetén a vörös hadseregbe jelentkezett önként; mindkét hadseregben nemegyszer megsebesült. 1959-ben halt meg, már ismét megbecsülésben; noha az ideig Zsdanov nyilvánosan is kiűzte az irodalomból.

Mi családilag is meggyászoltuk. Minden családnak vannak idiomatizmusai, olyan sajátos szófordulatai, melyeknek csak ott van jelentésük, a szomszéd házban már fordítást igényelnek. A jóhiszeműsége folytán szünetlenül falhoz állítható ember neve nálunk: buta finn. Buta finn vagyok, annak születtem, vallja mentségül a családfő, valahányszor szamárként jégre viszik. A szó etimologikus - eredetkutató - jelentése fölásható Zoscsenkónak magyarul a fent említett dekameron lapjain közölt Tolvajok című novellájában.

Itt is, akár a Méhek és emberek-ben: meztelen kard suhanású, tündöklő mondatok; csehovian könyörtelen-könyörületes bajvívás a rossz ellen. Minél öregebb lett Zoscsenko, stílusa annál tisztább, már-már népmeseszerű. Kacagtatni akar. De sehol egy olcsó fintor, sehol egy fölösleges szó. Lévén szó a legnagyobbról: az ember megemberesedéséről, sorsunk leglényegéről.

 

Szeptember 24.

La vie est toujours ailleurs.

Aminek magyar fordítása még kifejezőbben hangzik: az élet mindig másutt zajlik.

Páris! Anglia!

De még New York és Rio de Janeiro! is.

Fiatalok beszélnek félhomályban. Nyilván ha látnám is, szemmel akkor sem látnám, amit a hangsúly után így is szinte szemmel látok a lelkükben: ott lehetséges az élet.

De más az úti vágy s a máshol élés vágya.

Közgazdászokkal tudnám kiszámíttatni, költségvetési adatként pénzben kifejezni, mi anyagi veszteséget jelent ma egy népben a nemzeti tudat hiánya, ha - szinte függetlenül a körülményektől - jól működik, az otthonosság melegét adja a nemzethez tartozás érzése.

Más világot látni és világgá menni.

Más tapasztalatot szerezni és lehetőséget nézni.

Más el- és kiutazni.

Azaz, hogy úgy megyünk-e el, hogy visszatérünk, mert van hova visszatérni.

Mindezt a legújabb francia, svájci és nyugatnémet kimutatáshoz a vándormunkásokról. Hogy kik milyen országok gazdasági mérlegét befolyásolják a keresetükkel. Magyarán: hol költik el a bérüket? Még magyarabban: hol épít jövőt az egyén; magának is, valamely közösségnek is.

Az utóbbi évtizedben Párisban minden háztartási alkalmazott spanyol és portugál. A köztisztasági munkás arab.

Szinte hetente menesztik haza a keresetet. Míg aztán maguk is hazatérhetnek egy kis újonnan épült házacskába, egy kis frissen vásárolt földdarabra. Hogy azon a természetileg (s gyakran bizony másként is) mostoha tájon rendezzék el a sorsukat - a lábuk előtt fekvő douce France - Páris helyett.

Vagyis nem úgy, ahogy az a bizonyos hárommillió, mely Magyarországból "kitántorgott Amerikába". Mert azok alig-alig lépdeltek haza. Azaz egykori tömegükből - ujjként elénk meredő adat - épp a magyar anyanyelvű volt a legkevesebb visszavágyakozó. Szemben például a szlovák s ruthén anyanyelvűekkel. Román s délszláv tömegkivándorlás alig lévén.

Miért?

Termelési, sőt termelékenységi tényezőként az etnikai tudat?

Íme még egy jelenség, melynek alapos kibontása iránt figyelmet én személyesen szellemi életünknek közgazdasági rétegéből tapasztalok, ugyancsak megszívlelendő adatként.

Szeptember 25.

Délután az Urhegyi család: Karcsi, Kisklári, Erzsók. Elhozták Jeannine nekik írt francia nyelvű levelét, hogy ők is értsék. Jeannine hangja hitelesen földúlt, kétszer is benne van, hogy a kiút számára is az öngyilkosság: "le rejoindre le plus vite". (Valóban megtette: Jancsi halálának pontosan egyéves évfordulóján megölte magát. - A szerk.) Hogyan állítsuk talpra? Flóra fölhívja Párist, végre jelentkezik a Pellaux lakás, de csak Nathalie (a tizenöt éves lány) van otthon: Jeannine kórházban van; s az orvosok legalább két hétig ott tartják. Összeesett, "elle est tombée dans les pommes" a temetésen, ahol különben igen sokan voltak. Mit lehetne még a vigasztalására tenni? - így Klárikáék. Milyen emberiek: megbízhatóak és értékesek, - így Flóra a távozásuk után. A legkisebb Klári tanítónő lesz. Évi (Karcsi lánya) röntgenes nővér, lelkesen. "Nem vetted észre, anyu, hogy két hónap óta milyen örömmel indulok a kórházba?" - idézi szavát boldog büszkeséggel Erzsók.

Szeptember 27.

Délelőtt az utolsó főpróba előtti próba, a Különc. Flóra jó néhányszor könnyét törölgette, de még maga a szerző is.

Ferenc Józsefet annak a Szacsvaynak a dédunokája játssza - merő véletlenségből - akit Ferenc József fölakasztatott csupán azért, mert a detronizációnyilatkozatkor ő volt az ülés jegyzője.

*

Délután a győri színház igazgatója és a tanács művelődési osztályvezetője: az új színházat a Fáklyaláng-gal szeretnék megnyitni, ismét erről volt szó.

Szeptember 28.

Háromnapi, nemcsak elmemunka, hanem gyalázatos idegpróbák után elkészült a Népszabadság ismételt kérésére írt cikk, a "Kinek ajánlja?" rovatuk megnyitásául. Leközlik? Nem? Az utóbbi lesz tán nagyobb kudarc számukra.

Este - csak egy percre - Csoóri Sándor. Végül úgy tágul a megtárgyalandó, hogy itt marad vacsorára.

*

Üzenet a Népszabadság-tól - Rényitől Flórának - közlik a kért cikket, küldik is rögtön a kefelevonatot; már betördelve: némi kihagyással.

Ha nem is magvát hagyták el, de a fogát, a harapósat (a lényegre). De hát most vonjam vissza az egészet (mert vita már a betördelés után nem lehet) vagy elégedjek meg, hogy legalább ennyi megjelenhet, s majd ha könyvben kerül kiadásra? A szokásos helyzet tehát.

Ugyanakkor a lap újabb baklövése - úgy értve, hogy valóban nemes állatba lő - a nemzeti érzületről.

*

Lise értesítése: holnap érkezik Párisból.

Jeannine is írt - hosszú levelet -, mikor jöhet föl vele ismét a család.

Közben a fő gond: a kis Bálint beteg: a láz konokan 38,5.

S ahogy szótlanul - ő, a mindig csacsogó - mozdulatlanul - a szüntelenül futkosó - fekszik a rácsos ágyában.

Délelőtt folyik a nyilvános főpróba, az első vizsga tehát, mi lesz a darab sorsa.

Fejfájás persze mindehhez, idegfeszültség, nyugtatók.


Mi ajánlható?

Nehéz fogalmazás elé állítja ezzel a "Kinek ajánlja?" kérdéssel a szerkesztőség a bemutató idején az írót. Hogyan elkerülni a szemérmetes magunk-kelletését? A menyasszonyságba szikkadt nő önszépítését, riszálkodását? Nézzünk tán a szokásosnál elszántabban a szívesség nyújtotta tükörbe, használva egyben hátrapillantóul is.

Különc című darabomat tíz-egynéhány éve írtam. Már akkor a Nemzeti Színházra gondolva. Jellegzetesen nemzeti darabnak szántam, mint előtte s utána mindazokat, melyekhez akkortájt jobbadán a művészi erkölcs vezetett, a művészet területén látszólag távol eső kérdések érintéséhez. Olyan közösségi, anyanyelvi közösségünk olyan kérdéseihez, melyek föltárásához sem a tanulmányban, de még versben sem remélhettem, hogy így mondjam: oratio rectá-t, vagyis mai szóval: egy az egyben való beszédet. Így jutottam el a gondolathoz, hogy történelmünk sorsfordító pillanatairól, sorskérdéseink forrásáról a magam módján drámasorozatot írjak. Akár a magam nemegyszer szenvedélyes - lírikustól elvárható - meggyőződésével.

Nem színpadi mű, amelynek nincs áttételes hangja is; mélyebb értelmű a füllel hallhatónál. Az oratio obliqua ott is azt jelenti, hogy nem idézőjel közt, hanem sajátunkként közlünk akár szokatlan, de általunk megcáfolhatatlannak vélt mondandókat.

Teleki László egyénisége, pályafutása oly szokatlan, hogy kortársai méltán nézhették különcnek. A maguk látószögéből. Holott ő volt a szabályos, az egyenes, a logikus, a követendő - róla ez volt a mondandóm, művészileg s morálisan egyaránt, sőt még a történetkutató fölfogásával is. Korszaka volt tele illogikussággal, Zápolya korának harácsolhatnékjával. Telekinek pályatársai voltak hozzá képest (majd az idő ítélete szerint) felhőjárók: mert hisz maguk alatt fűrészelték a fát. Azaz a nemzet még eleven ágait. Teleki volt a jövő embere, messzebbnézően egyben-másban Kossuthnál is. Főleg a duna-völgyi népek együttműködésének dolgában.

Keresve se találhattam volna méltóbb múltbeli alakot jelen gondjaink kellő megértésére.

Ha Horvátország azt az óhaját nyilvánítja, hogy elszakadni óhajt tőlünk, ennek én nem mondhatok ellent - ezt a véleményt fejezte ki emelt hangon Teleki László; már az 1848 őszének országgyűlésén döbbent csöndet keltve, vagyis nem tiltakozást. Nem először, nem is utolszor beszélt így nyilvánosan is. Még a Batthyány-kormány nevezte ki ügyvivőnek Párisba. Hogy ott beszéljen, működjön.

Tizenhárom évig beszélt s működött Párisban, Genfben, Európa csaknem minden fővárosában, s majd rövid ideig ismét Pesten úgy, hogy végül kézbe vehette volna az ország sorsát. S tán az egész Duna-medencéét, hiszen kint most a cseh, román, lengyel száműzöttekkel, Bratianuval, Czartoryskivel szövi az együttműködés, az összebékülés szálait, tekintéllyel köztük: hisz már 49 tavaszán teljes egyenjogúságot követelt a magyarországi nem magyar anyanyelvű népek számára európai fórumokon is.

Az 1861. év májusa a négy-öt legvégzetesebb magyar sorsfordulatok egyike. Megvolt a fegyver, de a puskapor nem robbanva, hanem csövön kívül égve adta ki erejét. Mi hiányzott hát?

Megvolt a vezér is. Egyáltalában nem az a "fantaszta", aminek öngyilkossága után - öngyilkosságát is bizonyságul emlegetve - rögtön ábrázolni kezdték.

Ez a "különc" egyáltalán nem szokatlan jelenség. Közelebbről megnézve: típus; benne áll abban a hosszú és nem ritkás sorban, melynek tagjai Wesselényitől Adyig úgy voltak a magyar függetlenség szabadságharcosai, hogy az akkori nemzetiségek jogaiért megkülönböztetetten is éles harcot vívtak.

Egy darabomnak sem kívántam oly sürgős előadást és olyan visszhangot, mint ennek. Főképp formálódása idején, tíz-tizenkét éve.

Mert még ezen túl is közöl néhány dolgot Teleki László nyelve.

*

Hogy ez a "különc" mire volt még megrázó példa: félig már azt el is mondtam.

Citálva Kossuthnak egy-két alkotmányjogi - korában megmagyarázható - kijelentését a nemzetiségi kívánalmakról, nem egy külhoni történetírásban, az egész magyar 48-at hovatovább reakciós mozgalomként plántálta magyar milliók fejébe is. A szabadságharc alaptörekvése más népfajok elnyomása volt, hirdették még azok is, akik ismerték Marx és Engels értelmezését, és például azt a tényt, hogy a zsidók egyenjogúságát - jó húsz évvel megelőzve a Rajnán inneni Európa minden népét - épp a magyar iktatta törvénybe.

Amennyi felületes bírálat érte már rangos szellemi életünkben Kossuthot - s rajta át 48-at -, annyira kezdett hódítani Deák bölcsességének - s azon át 67-nek mint szükséges útnak - méltatása. Itt arról feledkezve meg, mibe is torkollt a bölcsen megnyitott út. Itt benn a feudalizmus és a finánctőke félelmes összetársulása folytán milliók földönfutása, világgá özönlése, "morbus hungaricus"-a, az írói erkölcs posványba süllyedése, szolgabíró uralom, de fajra s népre való tekintet nélkül. Kint pedig a magyar nép hírének máig tartó szégyenbe keverése második mohácsi végzetének, így anyagi romlásának is könnyelmű előkészítése.

Kovács Endrének ez évben megjelent Szemben a történelemmel című kitűnő könyve tudósi alapossággal tárja föl, hány szálból állt össze az az eredő - az az elkerülhetetlen rezultáns - mely a múlt század végére az egész magyar nemzetet, mintegy magát a népet is mint Európa egyik párját ritkító nemzetiségi elnyomóját ábrázolta. S ez a legfontosabb "ténykörülmény" nemzedékeket sújt gazdaságilag is.

Ismerjük a már világot járt, tehát világhelyzetismerő Kossuth félelmes Kasszandra-jóslatát. Teleki, az angol-franciás műveltségű s látókörű, még félelmesebbet jósolt: ha sorsunkat nem a köröttünk élő népekéhez, hanem a Habsburg-német, majd teljesen a nagynémet törekvésekhez kötjük. Szívének golyó fakasztotta vérével pecsételte meg ezt a testamentumot, melyben, hányadszor, ezek a szavak merülnek föl, mint e behódolás következményei: úrhatnámság, árulás, felelőtlenség, bomlás, szétszóratás, nemzeti katasztrófa. És mint legbaljósabb: kompromittálódunk a szabad népek előtt.

Így lett. De az a kép hamis, hogy Magyarország, mely 1861-ben Deákkal szemben szavazatát (törvényesen is) Teleki Lászlóra adta, Európa jogtipró országává cserélődött; hogy Petőfi és Kossuth népe ily végzetesen kifordult önnönmagából - mindössze harminc év alatt! Mert hisz-tudjuk - e korszak alatt is, de még inkább azután, Ady idejében állt ki védeni a sokféle jogok közt kiemelten a nemzetiségi jogokat annyi kitűnő közszereplő, lám, még lírikus is, hogy... bár egy tizedüknek hallanánk haló hangját ma a magyar diaszpórák területéről.

Vagy akár saját szellemi életünkből.

Az a nemzetközien oly gyászos századfordulói ábrázolásunk különös tüneteket keltve szívódott be sokunk tudatába is. Ötven éve fordult úgy, hogy a mi diaszpóránk - hogy ezt a szót használjuk - sérelmeire kellene meghalló fül. Emlékszünk a történelmi közelmúlt elhárító válaszaira: Ne feledjük, mit míveltünk mi! (Az alatt a harminc-egynéhány év alatt.) Majd: ne nehezítsük szomszéd eszmebarátaink dolgát. Ha pedig most fogalmazódna kasszandrai jóslat - nem, elég volt ebből a sok sötét szóból -, hogy sorskérdés, hazafibú, népsiratás, kohézióhiány, oldódó kéve, azaz honveszély és nemzethalál. Kérdem is, nem keltek-e már ennyivel ónos unalmat. Okkal kérdem. Arra gondolva, kinek is ajánljam az én Különc-öm nyugtalan töprengéseit.

*

Nem vagyok pesti szerző. Színműveim jelentékeny része Gellért Endre halála után nem került pesti színre. Rengeteg ennek a jó oldala is. Petőfi képviselői bukásáról írt darabom berlini bemutatójának fényképein Petőfi és Jókai nadrág fölé eresztett, oldalgombolós ukrán inget, rubaskát visel, Jókai nemezcsizmát, valenkint, a szabadszállási bíró pedig frakkot és csokros lakkcipőt. Csak egy percig tartott mindig kész mosolyom. Képzeletem szülte alakjaim jó néhánya a pesti színen bensejükben kaptak ilyen köntöst. Hogy milyen díszletek érzékeltethetik jól halálos harcai végén egy kis nép utolsó védvárát, arra az albigensekről írt tragédiám lengyel előadásainak beszámolói adtak mintát.

Hogy milyen érzelemmel várom most a Különc holnaputáni bemutatóját?

Kényelmes gárdájú szerkesztők terjedő szokása az évfordulójukhoz érkező költőket saját magukkal ünnepeltetni meg, ez alkalomra előkotort vagy beküldésre kért versük apropószerű közzétételével. Író ne méltassa saját alkotását. Nem e bűnt súrolva írom le, színpadilag legsikerültebb művemnek a Különc-öt érzem. Hanem arra gondolva, kiért is szikkadt annyi ideig a lagzira kész menyasszonyok módjára?

A benne oratio obliquaként kifejezett magyar sorskérdés, egy létében annyiszor fenyegetett nép ábrázolásának szokatlansága miatt? Másrészt a nemzethalál veszélyének hovatovább kedélyrontásig ismételt idézgetése miatt? Nyilván. Hogy szokatlanság és unalom egymásnak ellentmond? Vagyis eszerint más oka is lehetett a közönségre hárított fanyarkodásnak, a nem is titkolt közönynek, majd kioktatásnak: nem mai téma, "nem a mi témánk!"-nak, de még a könnyed bon mot-nak: ez az író a nemzetet saját halottjának tekinti.

Így hát mégis kinek ajánljam a most bemutatandó Különc-öt? Akikben e gondolatok mégis visszhangot lelnek. Volna indok és magyarázat. Hiedelem nincs az ajánlás sikerében, s így kedv sem a még mindig valami általános magyarázathoz. Hovatovább reménytelen kegykeresésként hatna. Ha a helyzetkép nem volna stílustörés, ma mindezt is azzal a bizonyos, mindig kész mosollyal lehetne már méltóképp fölidézni. De tán a komolyabb szó sem árt még.

A népe új Mohácsát átélt író, akit féltő aggodalmaiért élete első felében a nemzetgyalázás vádjának sarával vertek arcba, aztán életének második felében annak a gondnak megszólaltatása miatt azzal, hogy elfogult nemzetieskedő, majd tévelygő nacionalista, sőt - még a rosszakarat meghökkentéseképp - eltévedt misztikus, életét összegezvén, ide is, oda is végül is azt hagyná feleletül: beszéljenek helyettünk majd a művek. Már azok helyett, akik ilyet is kovácsoltak.

Tehát a Különc amúgy sem igazi bemutató. Pesti eljátszása nem a premierek pezsdítő szorongásával töltött el; a kegyeleti aktusok udvarias fegyelmével. Bemutató, frissen írt darabbal, néhány hét múlva Pécsett vár rám.

Alig tükrözi valami úgy szellemi élet közösségi hatását, mit vél előadhatónak a színház. Hűvös nézőtér befagyasztja a legbuzgóbb színészi vénát. Ha tehát mondandóimnak szándékom ellenére éle köszörülődött, semmiképpen sem a Nemzeti együttesére villan. Egyik utolsó próba után írom ezeket a sorokat. Marton rendezői fölfogása kitűnő. Sinkovits Imrére, Kohut Magdára s mind a többi szereplőre teljesítményükért máris hálával gondolok. De hogy képességükből a terem bemelegítése végett külön is kell erőt csiholniok, azzal számolhatnak.

(Népszabadság, 1977. szept.)

 

Szeptember 30.

Délelőtt öt vers rendbe tevése, akár közlésre is.

Délután Évi Jeannine második levelével: a fájdalom és lelkifurdalás hiteles - primitív - hangján, a párisi munkásnegyedek szavaival. Már vádolja Jancsit, hogy tehetett ilyet vele. Mert ez elviselhetetlen. És ismét csak - öngyilkosság. Hiába viszik kórházba, ő már tudja, hogy azután is ez lesz az egyetlen akarata: "le rejoindre".

Este a Különc "bemutató"-ja. A közönség csupa intellektuel, gyakorló - abból élő - betűértő. Megértik, ami a darabban oratio obliqua? Vagyis egy második Mohács fölfogása, idegekkel inkább, mint értelemmel.

A taps persze a bemutatók szokványos sűrű tapsa, szándékosan magam szakítom meg, lejöttem a helyemre, hiába fogta Sinkovits úgy a kezem, hogy mosolyogva - csaknem küszködtünk.

De itthon igazi örömhír: Bálintnak elmúlt a láza.

Összeütött hidegvacsora (töltött csirke), bejöttek Vasék, Józsáék és Juhász Ferenc is.

1977. szeptember 3.

Kedves Illyés Gyula,

felkértek, hogy az Egyesült Államok képviseletében vegyek részt a Neustadt Nemzetközi Irodalmi Díj (Neustadt International Prize of Literature) bírálóbizottságában, amelyet egy folyóirat, a World Literature Today (azelőtt Books Abroad) kétévente oszt Normanban (Oklahoma). A díjat, mely egy ezüst sastollból és 10 000 dollárból áll, körülbelül egy hónappal a bírálóbizottság döntése után adják át a díjazottnak. A bizottság minden tagjának jogában áll megnevezni egy-egy jelöltet; van szerencsém közölni, hogy én Önt javasoltam. Levelemhez csatolom az Ön rövid jellemzését, melyet a bizottság többi tagjának is elküldtem.

Bizonyára hallott már a díjról, hiszen néhány évvel ezelőtt Karinthy Önt jelölte. Mint tudja, a díj elfogadása azzal a feltétellel jár együtt, hogy a díjazottnak személyesen kell eljönnie Normanbe, hogy átvegye a kitüntetést. Rendkívül lekötelezne, ha tudatná velem, hogy amennyiben Önt tüntetnék ki, hajlandó-e eljönni az Egyesült Államokba?

Magyarországot Gergely Ágnes képviseli, aki is Pilinszky Jánost javasolta, de az a benyomásom, hogy a szavazás utolsó menetében meg fogja változtatni véleményét. Nagyon remélem, hogy a díjat Ön kapja, s így alkalmunk nyílik ismét találkozni itt, 1978 márciusában.

Az, hogy kedvezően nyilatkozott verseimről, melyeket Várady fordított magyarra, igen nagy örömöt szerzett. Mint értesültem, a fordítások kitűnően sikerültek.

Szonjával azt tervezzük, hogy a jövő év szeptemberében vagy októberében ismét Budapestre megyünk két hétre. Remélem, hogy találkozni fogunk, de számítunk rá, hogy már előbb is fogadhatjuk itt, mint a Neustadt Díj kitüntetettjét.

Kérem, adja át üdvözletemet feleségének, és fogadja, kedves Illyés Gyula, odaadó, baráti üdvözletemet.

William Jay Smith

[Fordítás franciából. - A szerk.]

Illyés Gyula

A költészet az a műfaja az irodalomnak, amelyben a magyarok már rég kitűntek, de minthogy egy bonyolult, finn-ugor eredetű nyelvből bajos fordítani, a magyar költészetet csak a legutóbbi időkben kezdték más nyelvekre átültetni, szépsége jószerivel csak újabban hozzáférhető. Magyarországnak gazdag és változatos tehetségű költői vannak, mint Weöres Sándor, Vas István, Juhász Ferenc, Nagy László, akik mind méltók az említésre, ám én személy szerint a magyar költők doyenjét, Illyés Gyulát ajánlom a Nemzetközi Neustadt Irodalmi Díjra.

Illyés Gyula, aki 1977 novemberében lesz 75 éves, lírai költő; mint magáról mondja, "mindig is a mindennapi valóság érdekelt, konokul abba kapaszkodtam". A Puszták népé-ben a rabszolgasorhoz hasonló helyzetben tengődő parasztok közt eltöltött gyermekkorát beszéli el. Ezt a könyvet, melyet klasszikus műnek tekintenek és több nyelvre is lefordítottak, Illyés Gyula azzal az intenzitással és mesteri tudással alkotta meg, mely egész életművét jellemzi, verseit csakúgy, mint esszéit, elbeszéléseit, életrajzait vagy drámáit.

Természetesen tisztában vagyok azzal a nehézséggel, hogy olyan költőt ajánlok figyelmükbe, akinek nyelvét nem ismerem, de olyan versek, mint az Egy mondat a zsarnokságról, melyet Vernon Watkins kiválóan fordított angolra, Jean Follain pedig hasonlóképpen franciára, valamint a Lemez-zene közben, Bartók, A kacsalábon forgó vár, a Koszorú, hogy csak néhány költeményét említsem, meggyőzött róla, hogy Illyés nagyszabású, nemzetközi jelentőségű költő.

William Jay Smith

[Fordítás franciából. - A szerk.]

Budapest, 1977. IX. 16.

Kedves Barátom,

rendkívül meghatott baráti gesztusa, nem is tudnám - ezért meg sem kísérlem - kifejezni, mennyire hálás vagyok érte. Az volna a legjobb, ha megihatnánk együtt egy pohár bort - a mi termésünkből -, mint amikor utoljára nálunk járt.

Ennek ellenére kedves ajánlatára kénytelen vagyok nemet mondani. Karinthytól tavaly már hallottam a díjról. Mostanában már nem örülök a kitüntetéseknek. De igazi okom az, hogy nagyon szeretem és sokra becsülöm Pilinszky Jánost. Csaknem húsz évvel fiatalabb nálam. Több ideje marad, mint nekem, hogy élvezze a kitüntetést. Kérem tehát, vonja vissza jelölésemet és támogassa az övét.

Annak reményében, hogy minél előbb meglátogat bennünket, mindketten nagy szeretettel üdvözöljük mindkettőjüket.

Illyés Gyula

[Fordítás franciából. - A szerk.]


A béke rendje

Hogy milyen magas a Mont-Blanc, azt a síkságról, a kis halmok vidékéről észleli a szem, messziről. Vannak történelmi dátumok is, melyek ilyenformán kapják meg rangjuk.

Mikor először a Szovjetunióban jártam, az az év, 1934, a reménynek, az eleve boldogító várakozásnak kora volt. Akkor bocsátották országos vitára az új alkotmány tervezetét.

Akkoriban fejeződött be a polgárháború következményeinek fölszámolása, akkor indult a nagyipar és a mezőgazdasági nagyüzemek működésbe helyezése. A bizalom és a lelkesedés ideje a már szocialista jogrendben és törvényességben. Sokan az 1917-18-as, a forradalmat lezáró évek pezsgéséhez hasonlították.

Gorkij még élt. Egészségesen, tele hittel és munkakedvvel hirdette meg, mint az Írószövetség első elnöke a szocialista-realista irodalomnak alapelveit a szovjet íróknak azon a kongresszusán, melyre külföldi vendégként magam is meghívást kaptam. Az Andersen Nexö tiszteletére rendezett szerény banketten Paszternak és Malraux mellett ülhettem. Malraux mindig úgy volt bőbeszédű, hogy magvas és szikrázó s jövőt fürkésző. A francia forradalmat Napóleon zárta le európai mintájú alkotmánnyal. A lenini forradalmat törvényesítő, tehát szükségszerűen lenini alkotmányt európai mintának tekintette; nem győzte világméretűségét elemezni, tele ugyancsak hittel és várakozással. Gyászos esemény zavarta meg mindezt, még ugyanabban az évben.

A dátum, amely az idők folyamán szemünkben mind kiemelkedőbbé nőtt, s végül afféle világtörténelmi vízválasztó lett: 1934. december 1. Ezen a napon halt meg merénylet áldozataként Szergej Kirov, a leningrádi területi titkár s egyben a Központi Bizottságnak frissen megválasztott titkára.

Ezzel kezdődött, tán nem csupán az én egyéni történetszemléletem szerint egy újabb korszak; melyben már nem az új alkotmány lett első sorú vitatárgy. Ami ezután következett, voltaképpen már a háborús korszak körébe esett; jó időre még a háború után is.

Noha rengeteg emberrel érintkeztem, s óriási utakat tettem meg, aránylag igen rövid időt töltöttem a Szovjetunióban, annak az 1934-es évnek a nyarán. De bennem - nyilván azért is, mert hamarosan visszajöttem onnan - annak a reménykedő várakozásnak a légköre élt. A véres külső és belső harcok, a kifosztottság és nélkülözés, a testi-lelki veszélyeztetettség után itt lesz végre a munka, a békés szóértés, a jólét korszaka!

Nem sokkal azután.

Holott az a lövés, mely Kirov életét kioltotta, már annak a feszültségnek volt nyitánya, amelyet aztán a fenyegető háború fokozott. Aztán megkezdődött az a világméretű fegyverropogás, mely 1945. május 9-én szakadt meg.

Megszakadt a mi kontinensünkön. Vagyis úgy szakadt meg, hogy idegzetünknek mégsem hozta meg azt a megnyugvást, amit általában a fegyverek nyugvása után vár az ember.

Szerencsésnek tartom, hogy körkérdésével a szerkesztőség azt akarja tudatosítani, "hogyan él Október hatása mai életünkben, gondolatainkban, elképzeléseinkben, távlatainkban; mit szűrhetünk le hasznosíthatóan a forradalom szelleméből, emlékéből"?

Holmi tanúvallomási szándékkal idéztem föl azt az 1934-es alkotmányvárás légkörét. Mindazt a reményt és várakozást, amelynek aztán elsősorban a háború veszélye vetett történelmi akadályt; mert hisz mindaz a remény és bizalom a békére épült.

Október emlékéről tehát én azt szűrném le, hogyan kellene folytatnunk a forradalom szellemének megvalósítását ma, egy időben a béke védelmével. Azaz hogyan kell egy időben építenünk ezt is, azt is: a békét is, az új társadalmat is.

Az ünnepi 1977-es év az új szovjet alkotmány megtárgyalásának éve is. Nemcsak a Szovjetunió népeinek szellemi élete mérlegeli azokat a "mélyreható változásokat, amelyek az 1936 óta érvényben levő alaptörvény elfogadása óta az országban és a nemzetközi színtéren végbementek, és szükségessé tették az új alkotmány kidolgozását". A Pravda hozzászólást nyitó vezércikkéből van ez az idézet.

A világ minden népének haladóképes szellemi élete figyeli - csaknem azzal a hajdani várakozással - az új alkotmány fölépítését és hatályos működését. Természetszerűen különös a figyelem azoknak a népeknek a részéről, amelyek a változatlan érvényű lenini vezérelvektől várják változatlanul a világbéke valamiféle alkotmányának is korszerű kidolgozását. A fokozódó nemzeti, a változatlanul növekvő nemzetiségi feszültségek föloldását, az értelem és a jogtisztelet útján. Óriási várakozás, óriási végeznivaló egyszerre két irányban is.

A népek önrendelkezési jogának védelmét és érvényesítését, ahogy azt Lenin meghirdette, a Szovjetunió, az osztályharc első harcosa vállalta. Természetes tehát, hogy a hetedik évtizedébe lépő Szovjetunió magatartása a példakép. De a lustaság és felelősségkerülés vigasztalan figurái azok, akik csupán csak a példaképtől várják egyben a munka elvégzését is, sőt szinte elvárják. Ásatag igazság, hogy csaknem minden háború tojását rossz béke fészke költi ki. Rossz béke korszakát éljük, félelmes tojásokat melenget a fészek, melyben közös a helyünk. Sokat várunk a hetvenedik évtizedébe lépő Szovjetuniótól. De a Szovjetunió épp annyit várhat el tőlünk. Hogy sajátos problémáinkat: történelmi, földrajzi, etnikai helyzetünkből ránk maradt föladatainkra mi fordítsunk fokozott figyelmet és munkát. Megfelelőbbnek érzem, hogy azt, amit tegnap békeharcnak neveztünk, annak a neve ma: békeépítés. Minden téglát, mielőtt odanyomták volna a malterba, gyerekkorom falusi kőmívesei megkopogtatták, megfordították. Ilyenféle munkát kell elvégeznünk a ránk háruló részföladatokkal, ilyenféleképpen kell megvizsgálnunk azokat a sajátos kérdéseket is, melyeket mi, magyarok mint sorsproblémákat örököltünk; így nyújtunk szilárd és megbízható anyagot azoknak, akik a békét gyakorlatilag, felelősen, rendet követve építik.

 

Október 1.

Lise megjött - repülőn - Párisból, talpig gyászban. Egész délután vele és a teljes számú Urhegyi családdal.

Jancsi halálának körülményei:

Péntek este Jeannine durva szavai után elment. Szombat este Orléans-ban fölkereste a repülőtér klubjában régi barátait. Szótlan volt, de mosolygós. Hiába kínálták, hogy igyon valamit velük, nem fogadta el. Az Orléans-i repülőtér egyik távolabbi helyén parkolt. Beragasztotta belülről a kocsi ajtaját, minden nyílást, amelyen levegő hatolhatott be. Két levelet írt. A rendőrségtől bocsánatot kért, hogy ilyen munkát ad nekik. "Je pars sans amertume". Ezt írta a magyar levélben is (műegyetemi?) diáktársának, Miklós Ferinek.

Lise a rendőrség értesítése után kétszer - majd még egyszer - lement Orléans-ba, utoljára Jancsi két barátjával, hogy azonosítsák a tetemet. Csak a kezén volt horzsolás, az utolsó pillanat már reflexszerű mozdulatai folytán.

Zelda a temetésre sem ment el. A lányok is - egy ibolyacsokrot sem vive a koporsóra - csak azért, hogy bejelentsék igényüket az örökségre. A csekkszámlán 60-70 ezer frank van.

Lise keresetlen, őszinte. Kettős sírt rendelt a Clamart-i temetőben, maga is oda akar temetkezni.

Hosszú emlékezgetés, magyarázkodás persze, Lise öt-hat percig beszél, aztán Ika fordít. Ámulok a fiatal agy tökéletes működésén. Egy kis részletet sem hagy ki, azon sorrendben adja vissza még a mellékmondatokat is.

A temetés négyezer dollárba került. Fölkínáljuk: részesedünk benne. Lise csorgó könnyekkel hárítja el. Ez az ő gyásza.

Október 2.

Este alkalmi összeverődésből vacsorán Csoóri, Kósa, Szervátiusz, Ikáék. Fél héttől tizenegy utánig komoly dolgokról hellyel-közzel, mégis általános tanulságok kiszűrésével. Hogyan megcsitítani azokat a forrásokat, melyek akkor buzogják föl igazánból ellenséges hevüket, amikor a magyar szellem mivoltát kellene mélyebben tisztázni.

Október 4.

A. J. telefonja. Felelt ő is a Népszabadság cikkére, mely mindenkit, aki fölteszi, hogy magyar lelkület is van - fajvédőnek, (J. szerint) fasisztának minősít. Válaszát az Élet és Irodalom elutasította, noha ő belső munkatárs.

Az Új Magyar Lexikon szerkesztő bizottságát az Akadémiai Kiadó állította össze hazai marxistáink legkiválóbbjaiból. A nemzet címszó alatt tudományos meghatározásul a lexikon szó szerint ezt közli: "A nemzet az emberek történelmileg kialakult tartós közössége, amely a nyelvnek, a területnek, a gazdasági életnek és a kultúra közösségében megnyilvánuló lelki alkatnak közössége alapján keletkezett."

A lelkület és a lélek a köznyelvben rokon értelmű szó.

A Népszabadság 1977. szeptemberi 29-i számában ezt közli, elítélvén Alföldi Jenő egy mondatát, amelyben Utassy József költészetét azért is dicsérendőnek tartja, mert garantált tisztasággal érzékelhetjük benne "a magyar lélek jelenlétét". Bizonyítéka az, hogy rosszra vezetett már "...Bartók esetében... hogy kortársai között akadtak, akik ugyancsak nem tudták »tudományosan meghatározni« »a magyar lélek jelenlétét«, viszont e valóban meghatározhatatlan fogalmat kisajátítva, teljesen elfogadhatatlan értékrendet állítottak fel". A cikk szerzője szerint ez "végzetesen irracionalista követelményrendszer". Majd: Alföldy Jenő egy rejtélyes és meghatározhatatlan, ám mégis "garantáltan tiszta" "magyar lélek"-fogalom beiktatásával ugyancsak Utassy költészetét fokozta le.

A cikk szerzője - E. Fehér Pál - helyes érzékkel és mélyre-, sőt előrelátással megvédte Utassy költészetét azoktól, akik úgy vitatkoznak, hogy "e vitákban azokat az elfogultságokat érhetjük tetten, amelyek idestova fél évszázada osztják meg a magyar irodalmat".

Még mindig megosztják? Igen, így van. Utassy könyvének helytelen megvitatása is ezt bizonyítja. Ahol a fogalmak nincsenek kellőképp tisztázva, ott az indulatok mégoly sok elsimítás után is fölhorgadnak. Fájdalmasan észlelem magam is, nem egy vonatkozásban. Hogy a magyar nép lelkületének vagy lelkének, azaz etnikai sajátosságának már puszta jogát, megnyilvánulási lehetőségét diaszpóráinkban hány helyen gátolja körülmény, erről tán más alkalommal. De mindenképpen sürgetően hasznosnak vélem, hogy a nemzeti jelleg természetét - vagyis azt, hogy az emberi szabadságjogok rendszere történelmi, tehát ésszerű eszköz-e, vagy "végzetesen irracionalista követelményrendszer" - türelmesen és tárgyilagosan megvilágítsuk. Mégpedig nemcsak akadémiai körök gyakran túl bonyolult fogalmazásával, hanem egyszerű, közvetlen beszéddel, olyan népes hallgatóság előtt, amilyenre a Népszabadság fóruma figyel.

Október 5.

Kora reggel előbb a Kútvölgyi (fogászat), aztán a János-kórház, Noszkay. Vért vettek, röntgen.

Október 6.

Kínlódás a Monde-nak ígért Ady-cikkel.

Le a Lukács uszodába, gyalog. Tíz perc úszás, de - taxival haza, oly fáradttá tett.

Este Czímer és Erzsi, Görögországból.

S beszámoló a tegnap látott Különc-ről s az eddigi kritikákról. Ez is, az is kedvezőtlen.

Az Esti Újság-ban Fencsik Flóra ("pedig szeret téged") magát az írásművet tartja rossznak. Nem logikus, hogy Orczyné Pestre akarja vinni Teleki-t - ő is a halálba? (Nem látja, mármint Fencsik F., hogy a politikáról akarja lebeszélni?)

Czímer szerint is hiba, hogy Orczyné nincs "beépítve" a drámába, holott remek szerep. A közönség művelt része sem ért rengeteg vonatkozást. Hogy mit jelent Orsova, Kehida. És a honvédtiszti ruha viselése 1861-ben.

Vastaps is volt ugyan, de a terem nem "gyúlt be". Háromnegyedes ház.

De az előadás fogyatékosságát ő is rossz helyen keresi. Nem ott, hogy Ferenc Józsefnek (nagy veszélyben) keményen kellene sakkoznia Telekivel - itt merev bábfigura, s hogy Batthyánynét Marton is félrejátszatta.

Még Katona Imre sem fogta föl a darab lényegét. (Kehidát, Orsovát ő sem értette.)

Hideg fogadtatást várhatok hát a pesti szellemi élet részéről. Igazolni fogja, hogy nem tekint pesti szerzőnek. Az urbánus-népi vita elevenedik meg a darab körül.

Flóra ezek után még jobban tart a pécsi bemutatótól. Hisz Juhász is megmondta: Lőrinc "rehabilitását" nem engedik fölvetni sem.

A Különc azért nem kell, mert a Kiegyezés ellen szól. Holott Pest fölvirágzását a Kiegyezés hozta. S ezért?

Október 8.

Kormos István meghalt, ő is.

Töredékét adta ki annak, ami benne volt. Húsz évig egy sort sem írt. S mikor újra kezdte - mintha közben tevékenyen folytatódott volna? Max Jacob? Magyar paraszti múlttal.

Váci, Simon, B. Nagy, az erdélyi Horváth, Domokos - Flóra első szava: a parasztfiúk nem bírják!

Meteorológiai jelentés: az évszaknak megfelelőnél melegebb idő. Délben - vakító napsütés alatt - le, gyalog, a Lukácsba.

Az újságárus bódé előtt egy kis pöccintés az idegzeten. Itt szoktam megvenni a hetilapokat egy-egy bemutatóm idején. Ott függnek most is az üveg mögött. Egypercnyi tűnődés: megvegyem legalább Flóra gyűjteménye számára? Egyet sem. S ez mi? Jobban érzem magam, hogy el tudom hessenteni a kíváncsiság árnyékát is, hogy elolvassam (de csak meghallgassam is) a véleményeket rólam. Félelmesen suhint meg, milyen idegen számomra mai "szellemi életünk". Belém hidegül a tudat, hogy a tényleges vezérkar lelkük mélyén minek és mire néznek nemcsak engem, hanem mindenkit, aki szívbelien mer, ha mer, jó szót ejteni rólam. (Nemcsak többet, de mást, mint a lapos hivatalos szólam.)

Október 9.

A hírek közt, miket a világból Flóra esténként hazahoz s kommentál, két éve az első s legtöbb helyet a gyógypedagógiai diákkollégium, gyakorló iskola stb. építkezése foglalja el. Hány helyen kilincselt - miniszterekig, s még följebb -, hogy megszavazzák, megtervezzék, elkezdjék. Hogy sürgessék.

Most derült ki: az építkezést egy évvel elhalasztották. Csúnya félrevezetésekkel. A liftet a vállalat csak 1980-ra rendelte meg - ez födte föl a dolgot. Könnyekig feszülő levertség. Nyugtatók. Hosszú vigasztalások.

Október 11.

A reggeli vigasz - most részemről Flórának. Menjünk el legalább egy negyedévre valami kis francia faluba, hegyek közé. Tán Saint Jeannet-ba. Már az eltervezés is nyugtat. Csak a lakásra kellene költség, magunk főznénk, dolgoznánk - hazai munkán. És semmi hír hazulról. De Flóra: hogy hagyja most ott az építkezést?

*

Délután a nemzetközi költőtalálkozó az 1780-90-es évek szép házában. Kornidesz, a Központi Bizottság egyik vezető tagja ül mellettem. "Mibe kerül ez a fölösleges cécó az országnak. Hány lakást lehetne építeni ebből?" - Legfeljebb kettőt. De a bolgárok építettek egy olyan luxusszállót a tengerparton, amibe hétszáz - vagy hétezer? - munkáslakás költségeit rakták bele.

Október 12.

Egész napos körúton Flórával, Földes Annával, Rédner Mártával végig a "szülőföld"-ön. Nyilván riport céljából. Cece, Simontornya, Ozora. Cecén, az utca elején, ahol nagyapámék laktak, az egyik házból kifordul egy lelkes néni.

- Kállayékat tetszik keresni? (A házat? Már nincs meg.)

- Miről gondolja?

- Megismertem a Kállay néni hangját. Ahogy itt magyarázza az elvtársnőknek azt a régi iskolát!

- Nagyanyámat negyvenhárom éve temettük el. Akkor jártam ebben az utcában úgy, hogy idegenekkel is beszéltem.

- Hány éves volt maga, kedvesem, amikor nagyanyám meghalt?

- De mennyi mézet elhordtam én onnan!

Vagyis még nagyapám életében.

Akit 1924-ben temettek el ebből az utcából.

Én akkor Párisban voltam.

Október 14.

Dömölky, Nemeskürty, Békés Tamás és még egy tv vezető az Ebéd a kastélyban megfilmesítéséről úgy, hogy az egyben tv-film is legyen.

Épp az előszobába érnek, amikor átjön Ika: Itt van Cs. Szabó könyvével és üzeneteivel - kicsoda is? Harmincas nő. Így először is hozzá, bocsánatot kérve emezektől a megvárakoztatásért.

De mikor visszajövök - hosszan Cs.-ről és általában az emigrációról: szinte bemutatkozásul, ne legyen félreértés, ki vagyok.

Merik vállalni ezt a témát, úgy, ahogy én szeretném. Hogy egy ujjal sem - megtaposni azokat, akik lent vannak?

Dömölkyt épp ez lelkesíti. És képet adni arról a korszakról - mennyi ígéret volt abban!

Még a Dunai Konföderáció is. Dimitrov, Tito, Groza már csak a magyar partnert várták. De az - Rákosi volt. S az - denunciált? Sztálin legnagyobb történelmi bűne ennek a tervnek a szétrobbantása.

Újra és újra: mennyi pénzt kereshetek - tán 100 000 forintot is. Nem visz rá a lélek megmondani hogy nem érdekel a pénzetek, mert - hülyének tartanának.

Végül: jogom lesz a már kész filmeket is letiltani, ha méltatlannak érzem.

Dömölky változatlanul lelkes.

Október 15.

Ablakkeret festés, jó két óra hosszat. Szédülés.

Október 17.

Uszoda.

Az autóbuszon a kanyar hirtelen fordulata csaknem arcomba vág egy idegen arcot. Ugyanabba a vasrúdba kapaszkodtunk.

- Megismertelek! Csak nem akartam szólni!

Régi osztálytársam. Utoljára 42-ben találkoztunk, épp ilyenformán, a balatoni vonaton. A sógoromékhoz mentem. Keszthelyen volt saját villájuk. - És most? - Idemegyek az öcsémékhez. A Szemlőhegyen laknak, szép kertes villában. - A sajátjuk? -

Október 19.

Napsütésben az esztendő most adja vissza, amit a nyáron elvett.

Uszoda. Egy kis katonai térképtáskába gyömöszölöm a fürdőnadrágot, sapkát (mert ez is kötelező), egy tenyérnyi lábtörlőt, a fürdőpapucsot. Köpenyt már rég nem használok, nagyobb törölközőt sem. Az úszás után forró, majd hideg tus, és a kabinban addig tornázom, míg úgy meg nem száradok, hogy az inggel, alsónadrággal teljes szárazra simítom magam.

Délután a filmesek. A híradóban lesz néhány perc, s a többit elteszik a "filmanyag"-ba.

- Hogy legyen majd a temetésemkor mit elővenni. - Csöndes mosoly.

- Valószínűleg.

- Ha még akkor is megünneplendő leszek. Ha igen, értesítsétek majd a feleségemet, beleegyezik-e.

Valóságos színdarabszöveggel jönnek. Mozgásban, életben akarnak ábrázolni.

Vagyis, amikor épp alkotok. Tán ott, a hintaszékben!

Kitérek a színjátszás elől.

Ha tegnap jönnek, épp festettem az ablakkereteket, kifordított nadrágban, kabátban.

Művészi tevékenység kell.

Legalább a kapun jöjjek be, hogy az egész alak is legyen.

Akad még két fölbontatlan levél is. Várjak! Így, a gép előtt vágjam föl.

De ezt is röstellem.

Domokos Mátyás kérdez. Ez még megy valahogy.

Október 20.

Ika legépelte a Monde-nak szánt (tőlük kért) cikket Adyról. (Lásd: Adyról franciáknak. In: Szellem és erőszak. - A szerk.) A Fauvet-nak írt levélen egy vonás javítást nem tett, holott én azért írtam olyan gyorsan és könnyedén franciául, mert számítottam: majd tökéletesíti.

Este vacsorán Szemlérék, Csoóri és Julcsi, Nagy László és Szécsi Margit; majd Ikáék. Julcsi szülnapi székely fölköszöntőt énekel, az ottani szokásként itatja végig a társaságot ugyanabból a flaskából pálinkával.

Erdély persze s a Fölvidék. S hogy - miért kell először is itt bent kierőszakolni a tisztességes hangot.

Október 21.

Nagy kerülővel az uszodába (mert a postát is útba ejtve). A Szemlőhegyi utca sarkán Jékely fordul ki a Bolyai utcából. Hónapokig nem látjuk egymást (akkor is véletlenül), s most egymás után két nap is. Már távolról úgy mutatok a karórámra, mint ki neheztel a randevúra megkésetten érkezőre.

Megölel. Tegnap előadást - verseket is - hallott tőlem a rádióban, s így tudta meg, hogy születésnap fenyeget. Írni akart. De hát így most, az alkalommal élve: "egy ország miatt élj soká". - Hogy van tisztesség is ebben az országban? - Ezen a földön.

Délben telefon, Márta, Tompa második (öregkori) felesége. Kálmán igen rosszul van. Testileg is, a legutóbbi bajt, a hat-hetes tüdőgyulladást most se heverte még ki. De lelkileg még lentebb van. Nem lehetne-e szólnom Aczélnak, válassza Pécs Kálmánt díszpolgárrá a közelgő 80. születésnapjára. Nagyon nagy jót tenne neki.

Elmondom, milyen meleg szeretettel kért már Illés Endre Aczéltól valami kitüntetést Kálmánnak arra az alkalomra (mint példás orvosnak), s hogyan társult ehhez rögtön Flóra is, és milyen gyorsan mondta Aczél: meglesz s írta föl máris Kálmán nevét.

Márta elcsukló hangja.

Milyen kitűnő asszony. Mennyi asszony válik még kitűnőbbé az öregedés során.

Én majd a pécsieknek szólok. Legyen meg mindkettő Kálmánnak.

- Mondjuk meg neki azonnal? Oly jól esne már ez is neki!

- No, mert hátha történik mégis valami. És nehogy csalódás is növelje még a mellőzöttség érzését.

S aztán hosszú szóáradat részemről Kálmánnak, mintha én magamtól hívtam volna föl! Le lehetett volna jegyezni, mint a jóbarát nemes törődését az elesett barátjával, olyan - tartalmas volt. Épp azért, mert hisz figyelmeztetésre történt. A röstelkedés változott át meleg vigasszá.

*

"Kierőszakolni a tisztességes hangot."

Öt felé Boldizsár Iván és Josette. Rögtön a témára, amiért én is akartam a találkozást (az ő többszöri telefonbeszélgetése után). Kettő a megtanácskozandó. A Romániából Amerikába kikerültek (szinte váltságdíj fejében) szinte elbocsátó föltételként kapják (sok hozzátartozójuk otthon marad), hogy Romániában a nemzetiségek helyzete eszményien jó - tehát hogy ellensúlyozzák a morogni kezdő magyarok hangját. Hogyan lehetne mármost ez ellen tenni valamit? (Úgy, ahogy Fóton beszéltem.) Semlegesíteni az ellenünk keltett hangulatot; sőt - ez volna az eredmény - megnyerni a kinti magyar eredetű zsidóság rokon érzését.

- Miért? - Ez az első kérdése Boldizsárnak.

Tehát lényegében nem érti a kérdést. A részletezés első lépésénél kiderül, hogy felét sem tudja annak, amiről én közvetve (az amerikai magyarok révén) tudok.

A második megbeszélendő: hogyan vethetném én föl a Penben (nem mint magyar, hanem mint nemzetközi alelnök) a nemzeti kisebbségek védelmének ügyét. Mint az anyanyelvi irodalom (olvasótábor) létjogát stb.

Ekörül is annyit kellene magyaráznom, hogy - buzgalmát, látom, nem kelthetem föl.

Flóra csitít rendületlenül.

*

Boldizsárt úgy tekintették sokan, mint ki a két "tábor" közt van s közvetítő lehet. Most - országos bemutatkozásán - a legjellegzetesebb magyarságkisebbítővel lép elő, s annak a nevével pecsételteti le a magáét.

Udvarias vacsora mégis, Josette miatt főleg. S mert a szlovén Pen elnöke Pestre jön, s ellátogatna hozzánk is, és azzal lehet tán a Pennél fölvetetendő tárgyról beszélni.

Október 22.

Gách Marianne az itt feledett szemüvegéért, s hogy megmutassa a közlendő interjút. - Hova adj a az írást? - A Film-Színház-Muzsiká-ba. - Ez lesz az első hír a Különc-ről? - Nem, Illés Jenő már írt; küldjem el?

- Nem, köszönöm.

Sivatagi érzés - nem érdekel, mit írnak rólam. Az interjú sem jellemző rám, de menjen az is.

Mindez a tegnapi érzelemkitörés böjtje? Soká fog tartani. Röstellem, hogy Boldizsárnak annyit is mondtam.

A Beatrice új fejezeteinek - A kacér hölgy és a Mű helye - nyomdába készítése. Kiábrándítóan, szívhidegítően rossz. Hagyjam abba az egészet?

S a versek is! (Amit Csányi kért Szekszárdra.)

Október 24.

Két telefon is Dobozytól. Mikor jöhetnek föl, ő s az Írószövetség egy-két embere, hogy meggratuláljanak.

Megérti, sértődés nélkül, hogy semmikor.

Aztán Flórával és Ivánnal (Topolánszkyval), hogy miért is csüggeszt el minden ilyen külsőséges "tiszteletadás".

S: hova utazhatnék el erre a hétre?

De hisz afféle tüntetés volna: kerüli, tehát elvárta ez az alak az ünneplést. Jobb hát szerényen átesni rajta (ha lesz), fegyelmezetten.

Vigasz: a délelőtt úgy elsuhant, mint egy perc a Gyermek és a tornyok megírásával.

Testileg is belefáradtam - oly jól esett délben nagy kerülővel lemenni az uszodába.

Most aztán ismét a tegnapi olvasmány: Tacitus, Tiberius kora. Remekel az árnyalatos ábrázolásban. De nekem még mindig túlságosan tömör. Kétnyelvű kiadás, így a jobb oldali lap - a latin szöveg - élvezetéhez jó puskaként hozzásegít a fordítás. Latinul már nem tömör. Mert oly feszes.

*

Veress Bulcsu, Amerikából; Csoórival, Bodor Ferenccel.

S hírek is frissen Erdélyből.

Nagyváradi történet a múlt hétről: a diákok Ady-ünnepet tartottak. Tizet közülük bevittek a szigurancára, szó nélkül összeverték, de éppúgy szó nélkül reggel kidobták őket.

Ugyanott. Egy embert beidéztek a szokásos heti kihallgatásra a rendőrségre. Kijövet a feleségével találja szembe magát. Az is kihallgatásra ment, de úgy betartva, hogy arról senkivel nem beszélhet: a férjének se merte megmondani. Ahogy a férj sem neki, mert neki is azt parancsolták.

Október 27.

Az Institut előadótermében az ajtóhoz közel rögtön Sőtér mellé ülünk le, majd a directeur előre vezet. Itt szabad szék épp Pierre Mootgart előtt van (aki tegnap telefonált, hogy vasárnap följön hozzánk). Hátranézve a teremben: Szabolcsi, Nagy Péter, Bajomi Lázár, Radó György, Boldizsárék. Mootgart ismeri Barre feleségét, "avant même M. Barre lui - même!"[1] Bejövet Barre-né valóban régi ismerősként nyújt kezet Mootgart-nak. Vékony, gyors mozgású asszony, fölismerhetetlen korú arccal. (Lánynéven Hegedüs Éva.) Barre kedélyes, már-már testes, de magas és gyermekien nyílt arc. Rövid - jól megszerkesztett - beszédét olvassa, okos tartalmáról talán maga is most értesül? Pozsgay szabadon beszél, igen jó benyomást tesz már ezzel is; igen okosan, nívósan. Visszaülve a miniszterelnök mellé, szót váltanak - milyen nyelven?

A követ értünk jön, mihelyt a pezsgőt körbehordják, és Barre-ékhoz vezet.

Szokásos udvariassági frázisok. Örül, hogy személyesen is megismerheti a - mindenki más által is úgy ismert költőt stb.

"Ce n'est pas en ma qualité de poète ou littérateur que je profite de l'occasion... mais en homme qui fait la politique à sa manière indépendante"[2]... stb.

S bocsánatot kérve, hogy a nyilván teletömött fejébe én még anyagot erőltetek, a már szokásos leckét mondom el, épp azért elég folyékonyan és árnyaltan a Duna-medencében élő tizenötmillió magyarról, akikből csak tízmillió él a jelenlegi határok közt.

Tájékozottan kérdez, s így kiderül, hogy nemcsak a románok gyötrik a maguk kétmillió magyarjukat, hanem a szlovákok is.

És hogy a különben "tolérant" magyarok közt is már milyen veszélyesen plántálódhat amonnan izzó nacionalizmus.

Flóra mellettem állva vesz csak részt az okos bólintgatásával. S beszélget külön is Barre-néval.

Aztán egyébről is szó esik. Harmadszor jár Magyarországon, egyszer kerek három hetet töltött itt magánutasként. Bejárta már akkor ugyancsak Pestet. "Avec ma belle mère".[3] És így tovább

Szerény kör alakult körénk, de csak ketten cseréltünk valami gondolatot is. Egy-két embert - Farkas Ferencet - én mutattam be neki.

*

Később Mootgart-ral: mikor De Gaulle-nak bemutatták Mme Barre-t, az első elnöki mondat ez volt: "J'aime votre accent lyonnais."

- Mais je suis Hongroise, mon Général! - mondta Hegedüs Éva.

- Raison de plus![4] - felelt De Gaulle.

De azért Mootgart szerint: "...Monsieur Barre avait eu des difficultés de la faire accepter".[5]

Elvált asszonyként vette feleségül. Két fiuk van, huszonegy és tizennyolc évesek.

Boldizsárék hoztak haza.

Itthon az Új Tükör új száma.

És sült gesztenye vacsorára.

*

A bordeaux-i egyetemen a szemeszter (cours) elején be kellett mutatnunk leckekönyvünket (livre d'étudiant) a katedrán ülő tanárnak. "Magyar?" - kapta föl fejét az enyémbe lapozva. "Fáradjon be óra után a tanári szobába (à mon cabinet de travail)."

Itt rögtön átölelt, nevetve. Saját megilletődöttségét nevette. "Baszk vagyok!" - kiáltotta. "Tudom, hogy rengeteg meglepő hasonlóság ellenére a baszk és a magyar nem rokon nyelvek. De boldogult atyám egy életet áldozott rá, hogy rokonságot bizonyítson! Engedje, hogy meghívjam családom körébe, mint két lábon járó összehasonlító nyelvészeti-etimológiai tényt."

A magyar, noha a többes számot éppúgy k-val képezi, s éppúgy nem ismeri a (mire is jó?) nyelvtani nem-et, s éppoly agglutináló nyelv, akár a baszk, valóban csak árvaság dolgában rokona az előbbinek: rá is azt mondják, hogy egyedüli, és nehéz elsajátítani.

Hogy egy nyelv nehéz-e vagy könnyű, abban sajnálatosan mindmáig nem érvényesült a demokratikus szemlélet. London és Tokió között nyilván nem nagyobb a távolság, mint Tokió és London között. Az egymástól messze eső nyelvek egyike se mondhatja, hogy számára bajosabb a másik megközelítése.

Hogy nyelvük egyedüli Európában, ebből a magyarok merítenek annyi büszkeséget, mint amennyi hátrányt vallanak miatta. Nemcsak azért, mert ami kevés számú és kvalitásos, azt az ékszerészet a karát, a sznobok pedig az arisztokratizmus fokával mérik. Azért sem, mert remek dolog anyanyelvünket akár a szalonokban diákkorunk titkos nyelveként használnunk.

Hatalmas és gazdag nagybácsikkal kérkedő unokaöcstől mit kérdezünk magunkban óhatatlanul? "Hát te magad magaddal mire vitted? Mivel ékeskednél a kölcsöntollak nélkül?" A magyarok szerényen, az öntudatos self-made-menek módjára rátartiak nyelvükre, nyelvi kultúrájukra. Őseiket, rokonaikat úgy vonultatják föl a maguk díszéül, ahogy nagy rangra jutott hadvezérek és írók az egyszerű parasztszüleiket.

No, azért nem is olyan lebecsülendő ez a família. A magyarok legközelebbi nyelvrokonai Európában a finnek és az észtek, hogy csak azokat említsük, akik a történelem folyamán saját államiságot szereztek. Az eredetek nyomait végig Ázsián kisebb-nagyobb népek mutatják, el egész - Japánig. Van japán tankönyv, amely a magyar nyelvet is számon tartja, mint még az idők kezdetén némileg messzire nyúlt hajszálgyökeret.

De azért mennyiségre nézve sem olyan elárvult a magyar nyelv; a világon mintegy 16 millió ember vallja anyanyelvéül. A Duna-medencében mintegy tizennégy millió. Mindebből az ország határain belül azonban csak alig tízmillió él, vállalva a történelmi föladatot, hogy a magyar nyelv egységét és civilizációját fönntartsa. Nem kedvező körülmények között.

Igen kedvezőtlen körülmények között.

A jakobinusok téves állameszméje, hogy az egységes vám-, jog-, mértékrendszer példájára az ország nyelve is egy legyen, olyan mértékben bódította el századunkban a kis nemzeteket, amilyenben kezdi észretéríteni a nagyokat.

Hogy egy nép büszkeségét - és magához való hűségét - mennyire nevelheti a mostoha helyzet (hogy erősebb szót ne mondjunk), arra a zsidó nép sorsa a példa. A magyar anyanyelvűek diaszpórája alig hányattatottabb, mint a Mózes-vallásúaké. Gottfried Herder valamikor 1791-ben az "Über Ursprung der Sprache" című művében borúsnak látta a magyar nyelv s ezzel együtt a magyarság jövőjét. Ha pusztán a történelmi eseményektől függ, a jóslatot valóság követi. Nem így történt. S egyre másképpen történik. A létükben fenyegetett népek világszerte szembeszállnak a sorssal. Nem sokkal Herder tevékenysége előtt terjedt el Montesquieu szava: La nation, c'est la langue. Ma, amikor nyelvüket rég elfeledett népeket támaszt nemzeti sérelmeiknek az emléke, Montesquieu ezt mondaná: La langue, c'est la nation. Az a menedék.

Épp szétdaraboltságuk érzete fejlesztette ki a magyar anyanyelvűek összetartozásának tudatát. Hazájuktól ezer meg ezer kilométerre élő magyarok munkálnak azon, hogy behatóan megismerkedjék a világ egy ősien eredeti s ugyanakkor európaian modern civilizációval, melynek értékeit eddig jóformán csak a zene nyelve közvetítette Liszt, Bartók, Kodály zsenijének jóvoltából.

Október 28.

Rossz éjszaka; álmatlanság ellen nyugtató, annak hatására viszont egész délelőtt álmosság.

Sürgős, fölösleges telefonok miatt újra le és le az alsó szobába.

Egykor a parlamenti kocsi. Fölösleges izgalom: hol a meghívó? S ha nem engednek be nélküle? De hisz onnan jön a kocsi, a sofőr majd csak fölkísér.

Várni kell. Dobozy van épp bent. Kijön Losonczi, ő tart szóval, míg nyilván - az asztalt átrendezik.

Aczél, Óvári, Cseterki és a fényképészek hada. Losonczi néhány szava. A zászlórend a babérággal. Nem tűnik föl, dobozban adják át. Aczél megölel.

Szokvány beszélgetés. Számítgatom, mikor kelhetünk föl udvariatlanság nélkül.

Ebéd után zaklatott - alvás.

*

Ika visz el bennünket négyre Molnár Edit nagy kiállítására.

Érdemes volt többször is végigjárni a termeket. Kisugárzik az egységes szemlélet, a művészi szem. A fényképezőgép minél tökéletesebb, vagyis minél jobban szolgálja a gép a mesterét, az eredmény csak számszerűen nő.

Onnan Újpest északi részében, a Szabó József térre, a Déryné Színház írásaimból összeszerkesztett estjére, melyre több helyről is kaptam meghívólevelet (több aláírással) és fényképes programot.

Sietve érkezünk - elsőnek. Összesen harmincan ha vannak, fotelekben; a színészi gárda, a rendezők s egyebek nyilván többen vannak. Mibe kerülhet ez az adminisztráció szülte mutatvány? Tízezer forint, vagy még több? A program "nívós", de épp ezért hatástalan a szunyókáló nagymamáknak. (Országot járnak ezzel a műsorral, ez most a "főpróba".) Az első részt hallgatjuk végig. Meleg ünneplés így is, mindenki meghatódik, hogy eljöttünk. Autogramok a fényképes csontpapír műsorra. Többet kérnek jóval, mint ahányan a teremben ülnek - hazaviszik.

Itthon a rádióban a Siklós Olga összeállította hosszú műsor. A gyerekkorról - csupa lázító vers. (Ahogy az imént Újpesten is.) Nekem: aulikussá vált: kifutott belőle az akkor valóban forradalmi levegő.

De a Tükör-ben Benjamin jól megírt kis cikke s rengeteg jól elrendezett fénykép.

A Nők Lapjá-ban a cecei-ozorai-simontornyai út képei, Földes Anna írása. Mind jó.

Október 29.

Uszoda.

Haza a tömött autóbuszon. A jegylukasztóhoz nyomakodva úgy kapaszkodom meg a kapaszkodó vasrúdnál, hogy épp két beszélgető férfit választok szét. Arcuk jobbról-balról csaknem érinti az arcom. Nem hagyják abba elég meghitt beszélgetésüket, így valósággal rokonukká válok, annyit tudok meg egy Teri néniről.

Délután Kronstein (?) az MTI-től, interjú s végül sem értem, milyen külföldi sajtószervek számára.

Közben Ferenczy Zsuzsika és Miklós, születésnapi jókívánságokkal. Elhoznak egy ügyes kis kalapácsot - épp ilyenre van régtől szükségem -, apám kovácsolta apjuknak, mikor az Vajszlóra került.

Még ittlétük alatt Fazekas János felesége (Erzsike) és fia, György. Még a kis Bálintnak is hoznak ajándékba egy kis cseréptányért. Öttől fél kilencig maradnak - élénk, okos, tanulságos beszélgetés az erdélyi helyzetről, a románok viselkedéséről. Fazekas a román belkereskedelmi miniszter s egyben miniszterelnök-helyettes. Székely származék, tanító volt, és - maradt meg annak, ami ifjú eszményhívő korában volt. Amikor mozgalmi fölöttese Ceauşescu volt. Ez az oka, hogy annyi dologban szót emelhet; bár eredménytelenül.

Annyi könyv - az ajándék viszonzásául -, hogy a szép szál okos fiú (négy nyelven beszél) melléhez szorítva viszi ki a kocsihoz. (A nagyobbik fiú nem tudott eljönni - ő is hasonló gondolkodású.)

A rádióadást így elmulasztottuk.

De késő este az Élet és Irodalom-ban K. Dezső verse. Ahogy öregszik, egyre jobbat ír. Nekem kellene gratulálnom őneki. Ezt is teszem, amikor fölhív.

Október 30., vasárnap

Alig megyek föl a padlásszobába, telefon, s le. S jönnek a táviratok. Mindez mintha valaki idegennek szólna, aki mellett nekem kell segédkeznem afféle lakájként. Aki mindent tud a gazdájáról, s így fájdalmasan is, fölényesen is mosolyog.

Nincs mámor másnaposság nélkül. Ezt kell fokozottan tudnunk, amikor úgy hat ránk a "dicsőség", hogy kezd a fejünkbe szállni. Józan ember számára minden ünneplés alapjában túlzott.

Délután fejszellőztetésül (a "méltató" cikkek olvasása után) a kapu előtt sétálva várom Pierre Moortgart-t, a Cahiers Européens szerkesztőjét. Régi ismerős, még a Nouvelle Revue de Hongrie idejéből; a gödöllei gimnáziumban tanított. Éppoly régi ismerőse Mme Barre-nak is (ahogy már nemrégiben is említettem). Mindkét fia Barre-tól van. Igen erős a befolyása férjére; nélküle az tán nem emelkedett volna ilyen gyorsan, s nem tartaná ilyen szívósan a helyét. Hithű katolikusok, a gyerekeket is így nevelték.

Aztán a románokról - ezúttal is. Moortgart igen rossz véleménnyel van róluk. De ez már az európai tapasztalat is. "Etat policier." Mi viszont "une nation à morale". Nekem kell védenem az - igazságot. Milyen jól esik! (Aztán Boldizsár Herder-díja érdekében írt levelemről: az idén nem megy, de jövőre - mondta az elnök.)

Aztán: külön magyar szám lesz, tőlem várják a bevezető cikket. És verseket és fényképeket. Ezzel telik az idő, még aztán Boldizsár megérkezése után is. Másfél üveg cirfandlival végzünk Pierre s én.

Október 31.

Pozsgay emberi - hitelesen meleg - levele.

Telefonok, táviratok jókívánságokkal. Czímer a pécsi próbáról. Mészáros Ági dadogó, el-elnémuló hangon: infarktusa volt. Epstein Erzsi a Különc-ről.

Délután a jófejű taxisofőrrel Flórát a Főiskolára, aztán a Szovjet Kultúra házába, a Semmelweis utcába. Bernát Rózsa és férje s a Szovjetben járt filmesek. Összehasonlító dokumentációs film. Megnéztek néhány helyet, ahol 1934-ben jártam, s azok mostani állapotát filmezték le, színesen, a főszereplő Rozsgyesztvenszkijjel. Aztán rádiófölvétel egy moszkvai adás számára.

Este Szántó Tiborék, két bibliofil kiadással. A Könny közt remény és az Újszülött 40 példányban, két fényképpel és az Ifjúság Juhász bevezetőjével, 150 példányban; egyik sem kerül könyvárusi forgalomba.

És az ő gondjaik a kiadások körül.


A szó tisztaságáért, a szellem szabadságáért - cenzúrával?

A dugig telt vasúti fülkében a fiatal kismama visszafojtottan köhécsel, kisbabája arcára kendőt terít. Kínos mosolya lenne a bocsánatkérő figyelmeztetés a pöfékelő útitárs irányában. De az íme, a második rágyújtásnál hölgyismerősét is füstölnivalóval kínálja. A kisbaba nyögdécselése kell ahhoz, hogy az ablaknál ülő férfi megkopogtassa a lecsapható asztalkát, és fölmutasson a zománc föliratra: "Nem dohányosoknak."

A fülünk sértő szóáradat tud előbb olyan ingerlő, majd kínzó lenni, mint a szemet, tüdőt gyötrő füst. Gyakran feszengek a rádió és a televízió előtt. De hol végezzek egy kis kocogtatást, hogy velem együtt millióknak kellemetlen ez a - minek is nevezzem, hogy milliók érzékszerveit csípi ez az udvariatlanság.

Temetésen vagyunk, a megrendítő halotti ének után vigaszra szomjúhozva várjuk az ifjú búcsúztató szavait. Szeretném befogni a száját. A gyászeset megrendítő, s erre ő újra és újra az idegingerlésig elburjánzott kifejezést használja, henyén, azt, hogy sor került rá. "Amikor a tragikus eseményre sor került." Majd a "kiváltó" szótól nem tud szabadulni. "A szerencsétlenséget kiváltó baljós körülmény", a hír, mely a szomorúságot "kiváltotta". Barátomat temetik, de nekem fejemben csaknem humorkeltően forognak a képzavarok, a stilisztikai képtelenségek. Sort arra kerítünk, amit elterveztünk. A tragikus esemény - az autószerencsétlenség - tehát tervszerű volt? A "kiváltani" alján valami német vegyészeti szó lappang, de az én nyelvi szemléletem az, ahogy rabot vált ki fogságból az ember, vagy zaciból télikabátot. És mindez még csak az egyik fele, amiért képtelen vagyok megilletődni. A gyanútlan búcsúzó itt, a koporsó előtt az öröklét nagy igéit is a strandokról és a tánchelyiségekből az utóbbi években szétáradt hangsúly szerint ejti. Nyelvünkben a mondat végén fölemelt vagy megnyújtott szó kérdést érzékeltet. A mondat farkának ez a nyugati nyelvek mintájára való megdallamosítsa - a mondandót föltételes érvényűvé teszi. Én mindannyiszor a felkiáltó jel helyett voltaire-i kérdőjelet érzékelek. Mérlegelem magamban ennek az egy szájjal igazat és nemet mondó, tartalmatlan, ám így is pontatlan szavú ember teljesítményének hatását; és azt állapítom meg, hogy értelmemet, érzelmemet annyit sem mozgatja, mintha a halotti beszédet mondta volna el, korabeli szóejtéssel, de akár ahogy mi bevágtuk, még Pais Dezső olvasata előtt.

E különös hangsúlyozás folytán a művészi értekezlet szakállas fölszólalójának vagy a körkérdés során bájosan csevegő diáklánynak, de még koszorús tudósnak, hivatásos előadónak ajkáról ömlő szó épp ilyen hatású. Nem rám. Azon az úton vagyunk, hogy az ország egyik fele nem érti meg jól a másikat.

Nem érti meg hovatovább a másféle beszédmód következtében. Van elmélet, hogy a franciák raccsolása - az r-hang sajátos ejtése - az arisztokrácia előkelősködése nyomán vált általánossá. Jó egypár nyelvjárásunk dallamos. Hogy köznyelvünk akár ezeknél erősebben dallamos legyen, dobhártyámnak megfelelően, ilyen alakulás ellen ki emelne szót? S hogy nyelvtanunknak a fejlődés még több árnyalatot adjon? A nyelvi demokráciának, a közértelemnek azonban nálunk mások a kedvezőtlen tünetei.

*

A nyelvvédelem területén mindinkább ez a szakasz lesz a nehezebb. A dobhártyán át ránk rontó barbárság. A neveletlen írást a második modortalan lap után félredobhatjuk. Elképzelhető, hogy némi ideig még hasznunkra is lehetett egy-egy akadémikus, közíró, bölcselő, azaz karátosan fémjelzett írástudó magyar írástudatlansága. Másodszorta már bajosan erőltetheti az agyunkat, hogy értelmi fokra kaparjuk ki azt a kevés közlendőt, mely zavaros és homályos - ráadásul szükségtelen idegen szavakkal is telemocskolt - kifejezéseik alatt lapult, s így rengeteg idő takarítható meg. Ekként a szemen át agyromboló pollution-t már másodrangú veszélynek érzékelhetjük. De nem azért, mert csökkent. Azért, mert a másik úgy megnövekedett, hogy nem üthetjük le azokat, akik ellene a tájvédelemhez hasonló intézkedést sürgetnek.

Kolozsvári Grandpierre Emil tanulmánya együtt említi a veszedelemnek azt a két ágát, mely nyelvünket - s ezen át szerinte is népünket - a herderi sötét jóslat beteljesedésével fenyegeti.

Az egyik baljós fertőzet tehát az, amely anyanyelvünk belső szerkezetét támadja, a (röviden szólva) grammatikai, stilisztikai részt. Nyelvünknek azt a benső rendjét, amely egyben fejlődési törvényt is őriz. A változóban azt a változatlannak tetsző sajátosságot, amelyet helyes magyarságnak szokás nevezni; amely megőrzésére, erősítésére a klasszikus magyar nyelvvédelem kialakult; a nyelvtisztítók frontja. Főleg olvasmányként hat, néma betűkön át.

A másik pusztító kór, Grandpierre szerint is az élő beszédbe lopta be magát, soha nem tapasztalt mértékben.

A tollforgatókkal - a néma betű kezelőivel - szemben ez ideig úgy-ahogy érintetlenül állt a szájbeli nyelv forgatóinak tábora, őrizvén egyfajta törvényt és hagyományt, egy nép lelkületét, egy közösségi sajátosságot. Az innen fenyegető veszedelem óriásira nő az előbbi mellett. Az olvasás útján való gondolatközlés félelmesen törpül a hallás útján történőhöz viszonyítva.

Nemcsak az etimológia, hanem a néplélektan is egyre több adatot sorol föl, hogy a langue és a language - a nyelv és a nyelvezet - után milyen fokban letéteményese egy közösség sajátosságának a parler is: a beszéd. Szemlélhetővé téve a kétfelől fenyegető veszedelmet: az egyik szakasz védelmében Lőrincze Lajos és éppoly népszerűségre érdemes munkatársai tartották az utóbbi évtizedekben a frontot; a másik szakaszon Péchy Blanka és Gáti József, alig valami hátvéddel.

Kövessük Grandpierre gondolatmenetét.

A nyelv belső megóvásának elvei és gyakorlati módjai eléggé tisztázottak. Amit részletes indokolással szerintem egyszer még hozzájuk tehetnénk: a változtatásnak és az alakításnak az a joga, melyet az ifjúság és a költészet (a prózaíró is lehet költő) igényelhet magának. Ezek még szabályt sértve is újíthatnak, ha van, ami újításukat hitelesíti, és a nyelv ízlésével elfogadtatja. Ugyanígy újíthat, sőt másíthat egy-egy munkaközösségi és tevékenységi kör.

A beszélt nyelv magyar voltának védelme kezdetlegesebb és égetőbb.

*

Alig van ország, ahol annyi szépíró műveiből ne lehetne külön könyvet vagy könyvecskét összeállítani ilyen címmel: Anyanyelvemről. (Tehát nem a nyelv általános, különösen Saussure nyomán vizsgált kérdéseiről.) Könyvvé nyilván már soha nem kerekedő jegyzeteim közt egy vastag iratgyűjtő ezt a címkét viseli: Eltűnt nép. Tanulmányának elején Grandpierre kiindulásul idézi Herdernek sokat emlegetett, de szó szerint ritkán idézett jóslatát: "a mások közé ékelt, kisszámú magyaroknak századok múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni". Nyomtatásban ez 1791-ben jelent meg. Hamarosan két százada tehát. A magyarok közt kezdetben tomboló tiltakozást keltett. De hamarosan döbbent önvizsgálatot. Hátha úgy lesz? Mi már - elfojtva érzelmeinket - tárgyilagosan szembe tudunk nézni a gyászos jóslattal. Hiszen azóta az meg is szigorodott. A nemzet a nyelvében él; Montesquieu világvisszhangos mondása szerint a magyar nyelv eltűnését a magyar nemzet, sőt a magyar nép eltűnésével kellett azonosítani.

A nemzetek s a népek nem egyszerre, nem csapásszerűen tűnnek el. Nem egyik napról a másikra, olyanféle ünnepélyes sírbatétellel s látványos elhantolással, ahogy Vörösmarty romantikus képzelete Delacroix színeivel tudatunkba festette. Ha mást nem is, saját magunkat könnyekre csábítva. S ugyanakkor ugyancsak félrevezetve bennünket: mindaddig nincs, de még veszély sem, amíg nem látjuk mi magunk is azt a megnyílt sírt.

Még csak nem is a gyökérférgek rágta dió- és tölgyfák módjára tűnnek el a népek. Mert azok sárguló levele előbb-utóbb csak meghökkenti a kertészt. Amiket én láttam pusztuló népet, azok szemre sértetlenül álltak: mint a termeszek meglepte afrikai telepek faházai. Még lakni is lehetett bennük évekig. Mígnem egy nem is különösebben erős szél már kártyavárként végzett velük.

Balassi Bálint és Losonczy Anna meghitt csevegését, de még a csattogó pörlekedését a figyelem egy kis megerőltetésével mi magunk is megértenénk, négy évszázad távolából. Ők a mienket nehezebben. Egy Duna-parti ifjú pár összekapásának vagy összeédesedésének okát jobbadán az arcjátékból találgatnák. A rádió és a tv ilyenféle páros jeleneteit sem fogadná be a fülük. Petőfi lapjait úgy értjük, mintha előttünk rótta volna papírra. Ő a mienket ugyancsak homlokráncolva és fülét irányítgatva. Az éter hullámain szálló hangképződmények pedig, ha úgy-ahogy elméjébe hatolnának is, kimerítenék, majd fölingerelnék. Azaz ő is, elődei is a leírt mondatokkal még megbirkóznának, az ismeretlen fogalmak jelentését megfejtenék; a mondatok és szavak ejtési módjára mondanák azt: magyar beszéd ez?

Nem; e tekintetben a magyar nyelv eltűnőben van. Mégpedig Herder értelmezése szerint?

Mert viszi-e vajon magát a népet is abba a Szózat-beli ünnepi sírba? A nagyszerű, tudjuk, Vörösmarty korában nem fönségeset jelentett, hanem csak nagyméretűt. Ha tehát nem is ilyen "nagyszerű halál" fenyeget is, de a termeszek már végzetesen eszik az épületfákat?

Nézzük tovább tárgyilagos szigorral.

Egy nyelvnek a mégoly mélyreható változása korántsem jelenti az elpusztulását. A délnémet paraszt nem érti jól az északit. De mi történik még, ha a délnémet beolvad a schwitzer-be? Az írásbeliség már nem engedi eltűnni a népet.

A kérdés afféle tesztkérdés volt. A magyar nyelv alakulására a válasz nem ilyen egyszerű. A magyar nyelvnek nincs hova hátrálnia: testvértelen ága nemének, itt, Európa közepén.

A kérdés valójában egy még mélyebb kérdést rejt: mi hát maga a magyar nép? A lényege? A szelleme, melyet védeni kell? Benne az a maradandó, ami nélkül nincs folyamatosság? Megszakad az összeköttetés Petőfivel, Balassival? De holnap már Adyval, Móriczcal, hogy tovább ne feszítsük a fonalat.

Fölösleges is. Oly területre jutnánk, melyet sokan éreznek kényesnek, homályosnak; noha csak tisztázatlan.

Nem kell Petőfit és Balassit citálnunk ebben a pörben. Bármily végzetes veszély fenyegeti írott és főleg beszélt nyelvünket, van még annyi érzékeny góc, amely szembeszegülhet az ártalomnak. Annál inkább, mert ezt a szellemi pusztítást még ma is elenyésző kis csoportok mívelik, méghozzá nagyrészt öntudatlanul. Ennek folytán a remény is, hogy így mondjam, kétágú. A gondolatközlés a legnagyobb értékű köztulajdon. Ha ennek összetörői és szétszórói működésükben öntudatlanok, a puszta figyelmeztetés nyilván észre téríti őket. Ha pedig erre nem hajlandók, vagy nem képesek, végezhetnek más területen igen értékes tevékenységet. E sorokat szélsőséges szabadságpárti ember írja. A szellemi életnek erről a részéről ezeket a szabadság elve alapján kell távol tartani. Egy mind félelmesebb kisebbség egyeduralmát nyögjük ugyanis világszerte. A nyelvdemokrácia terén a túlzott technika mindenütt dermesztő szellemi tatárjárást hozhat. Nálunk kiváltképp.

*

Szócsere dolgában századunk második fele befogta az emberiség eleven száját. Ténylegesen fogta be; beszélő hangját vette el, némaságra kárhoztatta. Épp azokban az órákban - a munka utáni pihenés rövidebb-hosszabb ideje alatt -, amidőn hajdan az emberek érzelmeik és gondolataik kimondására s megtárgyalására fordítottak, ma a föld két sarka közt milliók és tízmilliók, mondhatni, fölpöckölt szájjal, torkukba nyomott gombóccal, szobájuk egy-egy pontjára bámulnak, s veszik be a két legfontosabb érzékszervükön át mindazt, amit agyukba tölt - hány százaléka is országuknak? Ezrelékben is bajos kifejezni.

Hogy az eleven szónak ezek az egyeduralkodói mit közölnek velünk - arról (ezredszerte is) máskor. Kolozsvári Grandpierre elsődleges gondja: hogyan közlik.

Mekkora lehet vajon azok száma, akik élő hangszálaik és nyelvük útján naponta a tíz-egynéhány millió magyarhoz közlendővel fordulnak? Száz, ötszáz? Ide sorolva természetesen nemcsak a hivatásos bemondókat és műsorvezetőket, hanem a tudományos és művészi fölolvasókat, a körkérdések résztvevőit, a nyilatkozatra fölkérteket. Mindazokat tehát, akik a nagy nyilvánosság elé lépnek. De azonközben - gondolva, vagy nem gondolva rá - olyan módon hatolnak az én szobámba, mint annak a kismamának a fülkéjébe azok a fesztelen utasok, akiket végül szelíd asztalkopogtatással kellett figyelmeztetni egy több nyelvű föliratra s arra, hogy nincsenek magukban.

Ha a velünk szemközt beszélő egy-egy mondata végén fölszippantja az orrát, vagy ránk böffent némi alkoholbűzt - hány mondatának végét várjuk meg idegrándulás nélkül? Négy-öt percnyi önuralom után ilyenféle rándulásokat kell észlelnünk, ha folyamatosan történik a mondataink végének az a fajta fölpöndörítése, mely ellen Gáti József a Színművészeti Főiskolán oly kitartóan küzd, a magyar mondathangsúly és a helyes lélegzés gyakoroltatásával. Módszeresen kell már leszoktatnia őket az úgynevezett éneklő beszédről. A főiskola elhagyása után - mondja Kolozsvári Grandpierre - egyiküket-másikukat ismét elragadja a dallam. Mintha ezek nagyrészt a rádióhoz és a képernyőhöz kerülnének. Hol az az asztal, amelyen kopogni lehetne, s hol a figyelmeztető táblácska, melyre fölmutatva figyelmeztetni lehetne őket arra, hogy ők is csak utasok. Ilyen kopogtatásra nincs mód, a képernyőnek nincs dobhártyája, csak hangszálai vannak. És egyre szabadabban töltheti kedvét. A sötét szoba némája pedig legföljebb egy kapcsolót fordíthat át, néha már azon gondolkodva, ne örökre tegye-e. Hisz mind kevesebb a biztonságérzete, vajon azok az orrszívást és böfögést idéző fesztelenségek meddig folytatódnak, a - jogunk van megszorítani a tollat - szellentésig?

A ragacsos, kásás hangejtést tehát méltán sorolja Grandpierre nyelvünk első vonalú rontói közé. Szabó T. Attila tétele is mindnyájunk számára szent: a Duna-völgy tán legnagyobb nyelvkutatója mondja: A magyar a hangokat tisztán, világosan, határozottan ejti ki. Nem lehet tehát a magyarban hangokat, szótagokat elnyelni, mint az angolban vagy a franciában.

Petőfi emiatt nem értené, csak fülét-agyát erőltetve korunknak azt a lekváros, csámcsogós, hadarós, elnyelős magyar szóejtését, amely a beszédegyeduralkodók felelőtlensége folytán terjed. Ez a ragály nemcsak a gondolatközvetítés eszközét pusztítja; a nyelvében élő népet is. Petőfihez mint ítéletmondóhoz visszanyúlni a magyar lényeg megőrzése dolgában, gondolom, ez megvilágítja azt is, mi a különbség a megmaradás és a kínálkozó vád: a maradiság között.

*

Mindez a panasz eléggé közismert, s nemcsak a nyelvet szakszerűen gondozó tudósok és e nyelvet művészi eszközül használó írók közt. Fokozottan visszhangozzák ezt a nyelv hétköznapi - így mondhatjuk - fogyasztórétegei is. Lőrincze Lajos kifogyhatatlanul ötletes elmetorna-gyakorlatait várja olyan hű tábor, mint a testi torna leckéit.

Kolozsvári Grandpierre Emillel a levélváltásunk, majd peripatetikus eszmecserénk nem ezeket a panaszokat akarta szaporítani. Ő, a sikeres regényíró, gyakorlati lépésekre szánta el magát, s akarta rábírni néhány írótársát. Azt ajánlotta, hogy sebeink mutogatása és sirámkiáltványaink helyett foglaljuk pontokba a nyelvvédelem legfontosabb kívánalmait, valamiféle küldöttségbe összeállván tegyük le azt az illetékes miniszterelnök-helyettes asztalára, tanácsot kérendő, milyen még illetékesebb fórumon vagy fórumokon kellene megjelennünk, már nem kérelem, hanem sürgető igény teljesítése végett. Első mondatától fogva bólintottam, helyeseltem, majd bővítettem gondolatát.

Nem félve még saját humorérzékünk mosolyaitól sem: mi, hétpróbás voltaire-iánusok, afféle mit kíván a magyar nemzet göngyölegével a markunkban! Vasvári hanghordozásával nem a szabad szólás ellen csördítve kardot! Azaz még a százszor komoly szónoklat közben is önnön nevethetnékünk nyelve vissza a helyzet fonáksága miatt. Cenzúrát követelünk, igenis, cenzúrát, mi, éppen minden vaskalap horpasztói! Először is tehát intézkedést, avégett is, hogy később - módot lelve rá - mondhassuk el, hogy a szabadszólás itt szabad szájalás.


Nincs olyan jó ügy, amit ne üdvösen támogatna a humor. Követeléseink jogosságából semmit nem von le, ha akár mosolyra számítva adjuk elő. Sőt. Ekként kivédve, hogy akár a vaskalap, akár a nevetség árnyékot vessen ránk, teljes komolysággal léphetünk elő ajánlatunkkal.

Grandpierre anyanyelvünk oktatásának szükséges reformját sürgeti, diákjaink és tanáraink anyanyelvi kiképzésének legalább hajdani szintjét. Ez, ha rögtön megindul is, hosszú folyamat. Elkerülhetetlen, mutatkozzék eredmény bár csak évtizedek múlva. Itt azonban már árvízszerű partszakadásról van szó; holnapi katasztrófa elkerüléséről.

Dicséretes és fokozandó, ha a levegő szennyeződése ellen fákat ültetünk. De a fuldokló városok megmentésére az intézkedés már a gyárkéményeken a füstszűrő, a gépkocsikon a kipufogócső megrendszabályozása. A csecsemők úti fülkéiből eltávolíthatók a szenvedélyüket korlátozni képtelen dohányzók. Nem sok ideje múlt, hogy az őket fegyelmező táblácskák mellett ott függött még ez a szövegű is: Tilos a köpködés. Ez utóbbi napjainkban s a legtöbb földrészen fölöslegesnek, a közízlés tehát alakíthatónak tetszik.

S ha mégsem?

Operai karban nem nyithat ajkat botfülű. Színpadra nem léphet beszédhibás. Vezénylő katonatiszt sem képzelhető nem szabályos szóejtéssel. Bármennyire szenved tőle az egyenlőségi elv, vannak foglalkozások, sőt helyek és helyzetek, melyek e tekintetben kegyetlenül szűrik még a szenvedélyesen odakívánkozókat is. Valamikor (s némely szellemileg fejlettebb országban) ilyen igényű volt a közügyi szószék és legalább az egyetemi rangú katedra. Az élő beszéd, amely mindezekből a közösség fülébe eljut, mint a csermelycsörgés a Niagarában, úgy viszonylik a mass-media, a gépi hangadókhoz, elsősorban a rádióhoz és a televízióhoz.

A megoldás, mégpedig a rögtöni és halaszthatatlan ott lebeg mindnyájunk ajkán.

*

Ha a "kásás" és "ragacsos" kínzóan zavaró kiejtés a nyafkán előkelősködő (mert idegen nyelv hanghordozását utánzó) beszédmód a tv és a rádió révén most már anyanyelv- és nemzetpusztítóan terjed, mi sem egyszerűbb: össztüzet ezek felelősei ellen: a fészkükön kezdve.

Mielőtt magam is teljes szívvel beálltam volna a rohammegoldások afféle tüzérségi irányítói közé, még egyszer ellenőrizni akartam, melyek az ellenfél legártóbb hadpontjai. Próbát tettem, s meglepő tapasztalatot nyertem.

A televízió és a rádió központilag alkalmazott bemondóinak, riportereinek és fölolvasóinak, tehát a legbelsőbb "hangadók"-nak zöme nemcsak kifogástalanul, hanem példamutatóan ejti a magyar mondatot. Van kivétel; még a vetélkedők vezetői közt is akadt, aki hasztalan küzdvén ritmusérzékével, tudom, hogy nemcsak engem magamat késztetett arra, hogy benyomjam az elhallgattató piros gombot. De amit ez a - s még néhány - kivétel is csak erősít: a többinek szófűzése szépen, értelmesen tagolt; mondatlejtésük kellemes a fülnek. Az alkalmi riporterek közt vannak a félelmesek s még inkább a riportalanyok, a vetélkedők, a különféle előadások és beszámolók szereplői. A nyilatkozók, a szakértők, a nap valamiféle hősei, kiváltképp a szellemi és tudományos élet jelesei, akik bár jó tudnivalóval együtt fokozott hatással - tekintéllyel - terjesztik a rosszat.

Meg kell nyomnunk a tollat.

Közúti kocsiba részeget, aki ott elhányhatja magát, nemcsak a törvény nem enged föl; mi magunk letessékeljük. A kép durva. Enyhítsük olyannyira, hogy jó néhányunk fakadna, már-már naponként, egy-egy külső előadó, meginterjúvolt szakbarbár, esélyes vetélkedő hallatán ilyen szavakra: megbecsülhetnétek egy ország ünnepi figyelmét annyira, hogy ne ilyen ócska pongyolában mutatkozzatok előtte, kócosan, borostásan, papucsban botladozva a hálószoba s a mellékhelyiség között, ahogy lényeteket mi hallásunkkal érzékelni kényszerülünk. Külföldön a matrózlebujt megtisztelitek egy kis előzetes nyelvleckével. Ha még nem ismeritek megfelelően a mi nyelvünket, vegyetek legalább közszerepléstek idejére némi leckét a helyes szóejtésből; ez esetben ez a helyes modor leckéje is. És valamiféle erkölcsé. Hangotokat határainkon túl is milliók hallgathatják. Előttük ti képviselitek a magyar szellemet. A szétszórt népek összetartó eszköze és ereje világszerte mindjobban a mass-media.

Ha panaszait hálórendszerbe foglaljuk, Grandpierre ebben a cikkében is ilyenféle intézkedéseket sürget - a herderi jóslat bekövetkezésének elhárításául. Okkal figurázza ki az érthetetlen rendeletfogalmazót, a nagyképű akadémikust, a tudálékos tudort, a már félműveltségére is arisztokratikusan büszke plebejus újdondászt; még a vasárnapi nyelvtisztítókat is. A körkérdés hasznos iránya lenne: kik állíthatók még a bábuk közé, akik a gúnyhoz mesterien értő Grandpierre nyilaihoz hasonlókat érdemelnének: az egészség védelmére jól kihegyezett nyilakat. Fejtegetései vonalán ritka érdekességű vita kínálkozik. Miként legyünk mi, a korlátot nem ismerő szellem emberei perzekutorok úgy, hogy a szabadságot könyörtelenül védjük.

November 1.

Erőfeszítés árral szemben: hogy tudjak valamit dolgozni ezekben az ünneplés zaklatotta napokban is.

Hosszú telefon Hidastól. Moszkvában megoperálták a szemét. Olvasni még ma sem tud, de látni annyit mégis, hogy - igen nagy betűkkel - írni tud. De csak verset, mert azt voltaképp előzőleg megcsinálja a fejében. El is mond egyet.

A Nemzeti Színház titkárnője s még egy tisztviselője, ajándékul Sinkovits és Kohut együttes fényképét hozza, a Különc egyik jelenetében. Egy méter-szer egy méter.

Lapok, folyóiratok. A Nagyvilág-ban Somlyó tartalmas, melegen baráti emlékezése. De benne olyan mondat, hogy Párisban megízleltetve vele az osztrigát, azt én fagyott takonynak neveztem. Kísérletet teszek, s megkérdem Flórát, kimondhattam-e én valaha így ezt a szót? - Nem, soha.

Négy órakor Ika kivisz bennünket a temetőbe, előbb anyám sírjához, aztán Flóra szüleiéhez.

Fél hat tájban Kányádi Sándor.

A nemzeti kisebbségi sors igazi átkairól nem is esik szó. Kolozsváron hetvenezer magyar van. De magyar orvost oda nem neveznek ki. Így a lakosság orvosi ellátottsága voltaképp afrikai szintű. Betegségünkről igazán csak anyanyelvünkön tudunk értekezni.

Közben a bolgár követség múltkori két embere. Most friss, szellemes gondolatcsere, a bejelentett öt perc helyett már fél óráig. Ők viszik le a városba Kányádit.

Fél tízkor a tv műsora. A versek kiválogatása megint erősen egyoldalú. A színészek most is: mintha csak egy erdei sétájukon saját élvezetükre suttognák az emlékezetükből fölidézett verseket.

November 2.

Este az Irodalmi Színpad kocsija nagy késéssel értünk, a torlódás - a dugók - miatt. Ella már az utcán vár bennünket.

Az előadás első része: kevésbé ismert versek - úgy-ahogy - előadása. A második legalább húsztagú kórussal Az Éden elvesztése amúgy is hosszú és verstöredékekkel tele tűzdelve még vontatottabb előadása. S., K. Gy., B. sem űzi a homályt s így az unalmat. (Vagy tévedek?) Mert a végén mégis taps a kis s így agyonzsúfolt teremben oly hosszan, hogy újra s újra fölállok, leülök a nézőtéren. Sok ismerős.

November 3.

Kocsin hajnalban Mányoki Imrével, Czímerrel, Flórával Pécsre. Rögtön a színházba. Az első rész, az Egyiptomi íródeák - iszonyú. Tehetséges színész - Huszár László - félreértett rendezésében. A másik rész Győry Emillel kitűnő. Levert ebéd - rossz hangulat: milyen lesz a bemutató.

Délután Czímer kettesben a színházi állapotról. Hanyagság, kényelem, el akar menni.

Este a második rendezés próbája. Itt az Egyiptomi íródeák is jó - Faludy Laci bácsi betegen is (egy élet mellőztetése után) kivágta a rezet. A szünetben Czímer kínos - de tiszteletre méltó - jelenete Nógrádival. A bemutatón a hatvanöt éves Faludy bácsi lép föl.

Utána éjfélig megbeszélés az igazgatói szobában.

November 4.

Délelőtt 11-kor a volt Vármegyeházában a Janus Pannonius emlékérem átadása. Rövid, azaz nem is nagyon rövid, hanem egyszerű, világos üdvözlő beszéd; a vármegyei tanács elnöke - a régi rangban: főispán - mondja. Ott van Nagy József is, a megyei Pártbizottság Ozoráról odaszármazott titkára. És Pécs város vezetői. Eddig - tizenöt év alatt - csak négyszer adták ki ezt a kitüntetést. Négy-öt percben feleltem, egyszerűen ugyancsak. Utána körbeszélgetés.

Majd gyalog - gyerekruhát venni Bálintnak. Az utcán 2-3 ismeretlen is megszólított, gratulált, nem is autogramért.

Du. ki Zengővárkonyba.

A Fülep-emlékszobában. Majd a lapos tetején - emlékezgetés. Aztán a papéknál.

Majd a szomszédban, nagy tál gesztenyét sütnek a fogyás arányában. Murci hozzá.

*

A bemutató - jobban sikerült, mint gondoltuk. A taps legalább ezt igazolja.

Fogadás az emeleti nagy társalgóban. Faludy bácsi meghatott, Győri Emil - szerénysége is a tehetségét árasztja.

November 5.

Haza, nyolc órai indulással, Tihanyon át. A komp épp előttünk szedi föl a horgonyt. Gyönyörű idő.

Víztelenítés. Még a fölsőkerti túlságosan mély vízaknába is könnyen le, majd némi erőfeszítéssel, magamtól, segítség nélkül föl.

Itthon rengeteg levél. Távirat, újság, folyóirat. S a sok meghívás.

November 6.

Estefelé Flórával gyalog le (át a Margithídon) Pestre, szicíliai enyhe időben. Villamoson végig a Duna-parton az Erzsébet hídig, kitekintve a Dunára, az ízlésesen megvilágított Várra.

Vacsora Magyar Bálintéknál, Olga nevezetes sóletje. Szemes Mari, Dömölky János. Jó hangulat, születésnapi pótünneplés - Szemes Mari - és János - egy kis Szentcsalád-cserepet ad emlékül, igen tapintatos barátsággal.

Megnézünk egy jelenetet a könyvem alapján készült oroszországi dokumentumfilmből. Éjfélig együtt, Dömölky hoz haza.

November 7.

Hosszú interjú a belgrádi Nin-nek, Sztevan Stanic kérdéseire. Valóságos előadás a magnetofonba, szívesen elkérném a szövegét. Abban (a nyilván naiv) hiedelemben, hogy végre egy szomszédos állam szellemi életének beszélhetek, igen világosan elmondtam az ő hibáikat is; főleg felelősségüket. Mert hisz most már ők is cselekvők.

Közben szünetlen fényképezés.

Kikísérve őket, pihentető séta a Szemlőhegy utcán Juhász Ferenc elé. Úgy közeledik a homályban (úgy válik ki ismerős alakja) mintha egyenest Amerikából jönne.

A vacsorán Ikáék is. Tartalmas, okos gondolatcsere.

November 8.

Délben ismét a belgrádiak - a kertben is fényképezés! Munka közben is! Nem kapálnék egy kicsit? De legalább szakítsak le egy fügét a fáról. Aztán ismét a lakásban. Itt ketten vagyunk a különben kedves és jó mosolyú fényképésszel, s mivel nem értjük egymást, engedelmeskedem (jól nevelt gyermekként) a mutogatásainak is. Még a juhászbotokon függő birkabillogokat is leveszi a falról, s magam elé tartatva kattingatja a gépét. Karszékben ülve könyvbe mélyedek, az írógép mellett jegyzetre tartom a tollat. Tehát mint egy báb. S mégis ebből lehet "életszerű". (Évtizedek óta nem gépelek, mindent Flóra ír.)

Délután Czímer - a pécsi színház bajaival. Lazaság, részegeskedés, tervnélküliség. Nógrádi becsületes, szorgalmas ember, de agyonnyomja a környezet, s hogy sokat vállal. Mi lehet hát a teendő? Hagyja ott József Pécset? Így semmiképp sem csinálja tovább.

November 9.

Topolánszky Iván, vizsgálat. Flórát holnap a rendelőbe kéri (szívvizsgálatra).

Este vacsorán Böbe, Ella, Aczél, Juhász, Ika.

Esik az eső. Esernyővel állok a kapuban, ne ázzanak meg az érkezők átmenetükben a kerten. Aczél csomagokkal száll ki.

Zsuzsa beteg, fekszik. Aczél - megható szavak közben - egy üveg konyakot tesz le az előszoba asztalára, és egy teveszőr pulóvert.

Ezt persze rögtön föl is kell vennem.

Kellemes társalgás, jó hírcserékkel. A fenyegető háború, ha Tito meghal. Jovánka valóban en disgrâce: a horvát tábornokok orosz párti "túlsúlyt" készítettek elő.

Böbe lassan oldódik. (Ez az első alkalom a haláleset óta, hogy társaságba megy.) A szót persze Ella viszi, szabad elmével, szellemesen (sőt hatást keresve), mint mindig.

Aczél élénk, szellemes. Kétszer is megállapodunk ebben: a kegyetlenség forrása a gyengeség. Aztán Barre-ról.

Még az éjjel Aczél (hálókocsiban) vidékre utazik. Kikísérem a kapu elé. Kocsijára várva igen komoly szavak - annak kapcsán, amit Juhász (rövid) közvetlen születésnapi fölköszöntőjében mondott (hogy a nyugdíjkoron túli munkára s helytállásra volnék példa), nagyon is vigyáznom kell arra: álljak sokáig, jó erőben ezen a helyen, amelyet (a nehéz próbák közben is) "kivívtál", mert nehéz idők jöhetnek.

Aztán a depresszió leküzdéséről.

Czímert szívesen látja hosszabb beszélgetésre is.

November 10.

Délben az uszodába menet a szűk Kavics lépcsőn őszülő, ismeretlen asszony állja el az utam:

- Az Isten áldja meg magát! Külön a magyarok Istene is.

- Kihez van szerencsém?...

- Az Úr követéhez! - s megy fölfelé mosolyogva tovább.

Délután Csicsery-Rónay István "kis"-lánya, Erzsébet: Babu. Stockholm, Oslo, Hamburg, Páris volt mostani visszajövetelén az állomása. Erős angol akcentussal beszél még mindig magyarul. Fordít, nyelvleckéket ad. Itt akar élni, merő lelkesedésből. És jól is érzi magát itt, ugyancsak lelkesedésből? Oly jóhiszeműen tiszta, hogy - aggodalommal nézem a folyton mosolygó arcát.

November 11.

Kosarat púpoz a levél, a képes levelezőlap, a díszirat, a távirat, már Amerikából is: 75, 75, 75. Végül még elhiszem.

*

Hogy a semmiből jöttem, és hogy "teljesítményem" maradandóbb, nem röpkébb, mint egy tücsöké, most kezdem észlelni, hogy velem magammal is el akarják hitetni a fontosságomat. Hogy bedőljek súlyosságomnak.

Le-ledőltem volna, igaz. De nem a magasztos tehertől, hanem a gáncstól.

*

Este Bánk bán a Tháliában. Czímer jön értünk, s majd hoz haza. Zsúfolt terem, pissztelen figyelem, főleg fiatalok. Bessenyei "bemutatója". "Vagy negyvenszer játszottam s buktam meg vele, ez lesz az utolsó kísérlet."

Sikerült! - ezzel ölel át az előadás végén. Bohóckodik, mint mindig, ha őszinte lényét akarja adni, vagyis fedezésül. "A mostani, az örök meráninak egy kis lecke." Kazimir szobájában, itt van Szinetár is, a két fiával. Pezsgőt töltenek.

Hazafelé Czímer örvendetesen jól emlékezget Kazimir viselkedéséről, a nehéz időkben is. Kiállt mellette. Nagy Attilát ő mentette meg az akasztófától 1957-ben. Ennek már csak azért is örülünk, mert Nagy Attila volt ma este "a legjobb Biberach az eddigi valamennyi közt".

Kazimir megismételte nekem is az ajánlatot, melyről Czímernek már többször beszélt: színdarabot a Hunok Párisban-ról. Ha darabot csak a leendő sikeréért írnék, vállalnám; befejezhetném -

November 12.

Újabb tünet: fogytán az időm, jól használni az időt, takarékoskodni az idővel? Hogy "szellemem tovább éljen?" Hogy öt-tíz évvel kevesebb ideig legyen semmi a föld alatt?

Este hétkor Szekér Gyulát hozza be Dezső a házba; fölismerte a tv-ben tegnap is szerepelt "miniszter ur"-at. Csak értünk jött, hogy átvigyen a szomszéd utcába a fiatal fia vezette kocsival.

Világos, tágas, tiszta szép lakás a Sarolta utcában, láthatóan úgy berendezve, hogy külföldi kollégáit is megfelelő szinten fogadhassa. Éva maga hordozza be a maga készítette pompás vacsorát. A bor: az a somlai, amelyet egykor patikában árultak. Igaz a mondat, igaz a szándék s mégis groteszkül hangzik, amikor az ország állapotáról szólva megegyezünk abban, hogy (nemzeti) végeznivalónkhoz mérten túl jól élünk. Tárgyilagos szavak a románokról. Ceauşescu veszedelmes, de - gazdasági eredményei nem egy téren fölülmúlják a mieinket. Az építkezés, a földművelés, az iskoláztatás (persze csak a román nyelvű) lendületesebb, mint nálunk. Tartalmas beszélgetés, jól éreztük magunkat.

November 13., vasárnap

Vacsorán Bibóék, Juhász Ferenc. Laci (Weszely) az utolsó órában lemondott: alig kap levegőt a már csak fél tüdeje. Később Ikáék.

Boriska története (Bálintnak s általában a kisgyermekeknek értelmi fejlődéséről szólva). Iskolába még nem járt, de vasárnaponként a templomba, a kolozsváriba el-elvitte apja (Ravasz László), hogy meghallgassa a prédikációt. Otthon meg-megvizsgáztatták, miről beszélt az édesapja. "Kígyóról" - volt az első határozott válasza.

Apja elcsodálkozott. Eszébe se volt semmiféle kígyó. Végre a faggatás fényt derített. A prédikáció e mondata révén: "Miként a magas hegyre kígyózó ösvény..."

November 14.

A második világháborút a nemzeti kisebbségek okozták - Benes állította föl és hangoztatta, sugalmazta ezt a tételt már jóval a béketervezetek előtt. Megoldásul minden nemzeti kisebbség gyökeres fölszámolása mellett kardoskodott, növekvő hévvel. Lehetetlenné kell tenni, hogy a nemzeti kisebbségek valaha is a jövőben sérelmeikkel kelthessenek nemcsak zavart, hanem csak nyugtalanságot bármely fórumon. Ne essék szó tehát még jogvédelmükről sem - minden erejét latba vetette, hogy ez érvényesüljön a második világháborút lezáró békeszerződésekben is. Az előzőekben erről ugyanis külön cikkelyek szóltak.

Hogy a második világháború nem hozott megnyugtató békekorszakot, az logikusan abból következik, hogy a Benes által meghatározott kórokozó nem szűnt meg. Benes gyógymódja véglegesen elmérgesítette a helyzetet: ez ma már kiáltóan kinyilvánult. Ha van háborús veszély, az okozza, hogy a kisebbségek helyzetét a világ a mai napig ilyen rövidlátóan nézi.

November 15.

Leclerc, az Institut Français igazgatója. Telefon, előbb Flóra, aztán én. Kijönne némileg sürgető ügyben, vous concernant et nous concernant.[6] Fél ötkor.

Barre "különösen is" érdeklődést tanúsított személyem s irodalmi tevékenységem iránt. Bressier úr megszerezte a Ceux des Pusztas új kiadását (a Gallimard-nak Du Monde Entier sorozatában), s szeretné dedikációmmal, autogramommal juttatni el hozzá, még a mai postával. Miközben fogy a cirfandli és a Leclerc úr számára hirtelen sütött sós pogácsa, ez kerül a könyv belső címlapjára:

"Pour Monsieur Raymond Barre en souvenir de son voyage en Hongrie[7] et en le remerciant de tout ce qu'il fera pour ce peuple, hommage de Gy. Illyés! Nem kerülte el Leclerc figyelmét sem, hogy fera.

Aztán még azt hozza szóba: van Párisban a Société France-Hongrie (melyet Wurmserné vezet, Babiac, Cassou húga), nem lehetne-e itt, Pesten Société Hongrie-France-ot alapítani, "en tête avec des personnages éminants tel que vous?"[8] Elhárítva az éminent jelzőt: - "Vous pouvez compter sur moi."[9]

November 17.

Egyetlen látogató (hozzám) se tegnap, se ma, most délután négyig. Tehát nincs följegyeznivaló (az Egér fogai alá)? Változtatnom kell, hogy csak a velem külsőleg történt (kintről jövő) eseményekre használjam (depresszióűzőül) a tollam. S ha mégis, akkor sem Gide útját, hanem Montaigne-ét.

A hírnél, amit az ajtón kopogó vendég hoz a világból - nem hoz tanulságosabbat, hitelesebbet e könyv, mint amit a postás benyújt?

Napok óta a megrendítő találkozásom a külvilággal Janics Kálmán könyve, a Hontalanság évei. Kézirat még arról az 1945-1949 közti állapotról, midőn a felvidéki magyarságtól a csehszlovák kormány az állampolgári jogot is megvonta, iskoláit, még az óvodáit is bezárta, konkvisztádor módra kezelte, utolsó szálig való kiűzésén munkált, sőt hitleri módon deportált is, tízezerszámra. Egyetlen példány van Magyarországon, nehezen kibetűzhető gépiratból. Kiadják. A magam költségére is vállalnám.

November 18.

Ady fő fogyatékossága. Nem tudta jól viselni a nagyságát. Bedőlt neki!

*

Este le a szerzői estre a Kossuth-klubba. Juhász Ferencet útközben vesszük föl. Ika vezet, szokásától eltérően szédületes sebességgel; ő volt diáktársai találkozójára siet.

A kapunál már gyülekezet: nincs elég hely. Mi libasorban megyünk be. Egy fiatal nő mosolyogva közénk lopja magát, de a rendezők még őt sem engedik be. (A jegyeinket átadjuk.)

A "házigazda": Bata Imre. Néhány szavas bevezetője után Juhász olvassa föl a voltaképpeni bevezetőt. Sinkovits, Horváth Ferenc, Bánffy György szaval és az Erdélyből most átköltözött Geréb Attila.

*

Az íróvilágból és "tout Budapest"-ből csak Béládi és Bárány Tamás. De annál több a rég nem látott (s alig fölismert) volt népfőiskolás tanítványom (Kurucz János is), meg volt parasztpártiak (az egri földosztó és Erdei volt titkára), és rengeteg fiatal.

És Bihari József.

Meleg est. De fárasztó, végehosszatlan dedikációosztás, illetve csak névbeírás régi, becsületesen agyonolvasott kötetekbe.

Este Bánffy kocsiján, édesanyja - a hajdani jó színésznő, Pápay Klára - és Juhász Ferenc velünk.

Itthon - éjfél felé - gesztenyét sütünk vacsorára, azaz már igazán souper-ra.

Visszatekintve az estre: nemcsak "meleg" volt, hanem - szerényen is kifejezve - "forró". Lesz még ilyenben részem?

November 19.

A. Gy. elküldte a nyugaton megjelenő Nemzetőr egyik számát. Cs. Szabó írására hivatkoznak benne: Cs. Szabó véleménye a magyar írókkal való interjúiról, és az anyanyelvi konferenciáról (általában és a legutóbbiról).


Rejtvény és költemény

A rejtvény és a költemény, ha nem is egy anyaméh gyermekei, de ugyancsak közeli vérrokonok. A szenvedélyes rejtvényfejtőt csak egy lépés választja el a szenvedélyes versolvasótól. Főleg a legmodernebb vers kedvelőitől.

Amiben már oly mértékben nyüzsögnek a költői képek, hogy szinte összetörik egymást. Hogy ugyancsak friss elme kell a boldogító fölismerésükhöz s ezáltal ahhoz a különös örömhöz, amit a versek megértése, átérzése, röviden: magunkba fogadása jelent.

Minden ország népköltészete - főleg gyermekek csinálta költészete - tele van ilyen találós kérdéssel, ilyen megfejtendő szólással: Ha földobom, fehér, ha leesik, sárga - mi ez?

Hogy tojás, minden kisiskolás kitalálja.

És ez: öreg juhász fél lábon áll, többet őriz ezer juhnál?

Ez a diófa. Se ajtaja, se ablaka, mégis négy jóbarát lakja.

És az óriási szúnyog, mely a vért azért szívja, hogy a szomjunk csillapítsa?

A választ Arany verséből ismerjük:

Ösztövér kutágas hórihorgas gémmel
Mélyen néz a kútba s benne vizet kémlel.

És ez már költemény.

Azért, mert ez már igényes ritmusba és rímbe van foglalva?

Nemcsak azért.

A rejtvényfejtők tán maguk sem sejtik, hogy midőn valamit kitalálnak, azt a szellemi gyönyört próbálgatják, mint mikor a költők valamire rátalálnak.

Mi lehet mégis a kettő közt a különbség?

Nagyjából az, hogy a rejtvény titkát, a kitalálnivalót mi tesszük a feladványba. A költők pedig különös titkokat emelnek ki a világból; rejtelmes addig nem észlelt hasonlóságokat tudatosítanak: észlelnek és éreznek meg.

Balassa Bálint egyik első versét kezdte ezzel:

Jelentem versben mesimet
De elrejtem értelmemet.
Kérem édes szeretőmet
Fejtse meg nekem ezeket.

Minap én úton jártomban
Láték két hattyút egy tóban
Hogy volna csendes úszásban
Együtt lassú ballagásban.

Az a két hattyú: ő és a szerelmese, a boldogság tavában.

Ilyenfajta aenigmá-val ősidők óta éltek a költők. Gondolatot rejteni, verset költeni, s ezt is, azt is megérteni: mindkettő a szellem szabad szárnyaltatása.

A legújabb idők költészetének egyik fő eleme a költői képek már-már rejtvényszerű villogtatása. Első látásra csak játék. Közelebbről megnézve a lélek és a világ rejtelmeinek föltárása is.

Már a népművészet tréfás rejtvényei közt is akad olyan, amely költészetnek beillik:

Csontkürttel kürtölnek,
Aranydeszkák hasadnak,
Földi férgek mozognak.

A hajnal ilyen tömör fejtésére bármely költő büszke lehetne. Holott első hallásra e szépen zengő sorok játszi értelme csak az, hogy a csontkürt a kakas torka, az arany deszkák a napsugarak, a földi férgek meg a házakból kisiető emberek.

Még az ifjú Kodály Zoltán közreműködésével gyűjtötték össze annak idején (1914-ben) Nagyszalonta vidékének népművészeti szövegeit. Pusztán ebben csaknem hatszáz ilyen, hol tréfásan fölszínesnek tetsző, hol hirtelen mélyreható rejtvényszólás van. Országosan ezerszámra lehetne még ma is összeszedegetni.

Hát még világszerte.

*

Rögtönözzek ide magyar fordításban csak a francia devinette-ekből egy kis csokornyit:

Kerek mint a karika,
Gyorsabb, mint a paripa.
(A szem.)

Ringy-rongy
minden darabja.
Hol a tű, hogy összevarrja?
(A bárányfelhős ég.)

Táncol, nevet lemenet,
Könnye csorog fölmenet.
(Vödör a kútban.)

Csip, csip, csip, ha szádat éri,
Van szakálla, mégse férfi.
(Fokhagyma.)

Hegyen-völgyön végigszáll,
Árnyékot mégse csinál.
(Harangszó.)

Röpdös a falombban,
De levél se moccan.
(Napsugár.)

Nem látni a lábait.
De mindenkit föltaszít.
(Az idő.)

Kerek, kerek, szita mégse,
Hosszú, Hosszú, de kötél se.
Tátja száját a nagy égre.
(Kút.)

Mint az egér farka; pici.
De a királyt öltözteti,
Minden szép lány hálás neki.
(Tű.)

Ismerjük ennek a legutóbbinak magyar változatát. A magyar gyermekeknek ilyen rejtvényt költöttek a tűről:

Elől megyen fényeske,
Utána a fehérke,
Meg van a farka kötve.

Az igazi költemény több, mint efféle játék rímmel és ritmussal. Több, mint külsőség; több, mint mesterség; több, mint forma, ahogy az esztétikusok nevezik. Az igazi nagy költeményekben ilyen rejtélyes képek villámolnak, ilyen homályosan is kápráztató kérdések a létezés talányának megvilágítására:

Mi zokog, mint malom a pokolban?

Nos, mi?

 

November 20.

Iskoláskönyvek Romániából, Szlovákiából, magyar nyelvűek. Ezekből is, azokból is kicseng, amivel a gyermekfejeket láthatóan elsőként akarják megtölteni, a nemzeti fölény. Ami bizony innen, távolabbról szemlélve fölényeskedés. Itt a román, ott a szlovák kultúra nyomós felsőbbsége a magyarral szemben. (A történelemkönyvek még sértő kifejezésektől sem tartózkodnak: "a barbár magyarok"; "az ideözönlő ázsiai nép"; stb.) Árpád - sőt Attila - leszármazottaival szemben a tengernyi szláv vagy latin eredetűekhez tartozni: már ez is magasabb kultúráltságban való részesedés jele. Nagyobb hajlam a civilizációra.

S ha megfordítjuk ezt a logikát?

Ha csak a védtelen megalázottak megmosolyogtatása végett?

Nagybácsik jóvoltából, sőt némi pedigré törzskönyvi lapjaival, emlegethető gyerekszobából kikerülve jutni akár szellemi polcra: sok mindent bizonyíthat. De ha ugyanolyan emelkedést akár parasztviskó szülöttjeként mutat föl valaki: az nyilván összehasonlíthatatlanul nagyobb észbeli képesség és fejlődési rátermettség mellett tanúskodik.

Csak mellékesen említve, hogy Árpád "nomádjai" jól ismerték a földmívelést, már "ázsiai" őshazájukban (a Volga-könyöknél).

És külön a szlovák taniratok szofizmusára. Hogy melyik nép volt már a Duna-völgyben ősibb települő. Az avar uralom után idejött morvák uralmát a hunokkal azonos magyarok döntötték meg! "Akiknek itt már száz évekkel előbb uralmuk volt."

Ha ugyan nem voltak már az avarok is - ahogy László Gyula ásatásaiból föltételezik - elő-magyarok.

*

Délután Völgyesi András, a sepsiszentgyörgyi színház rendezője (egy pesti orvossal, aki kocsin hozta). Majd Sylvester Lajos, az igazgató. Hasznos beszélgetés a Bánk bán ottani előadásáról, nagy sikerrel játsszák. Átadják a szép műsorfüzetet, a plakátot.

A színházi szezon beszámoló füzetét: több román darabot játszanak (magyar fordításban), mint magyart.

Este Szántó Tiborék az ígért kéziratért, de közben vacsorára Juhász, Ikáék.

Arany kapcsos-könyvének formahű kiadása. Csaknem húszezer példány, ára 190 forint. Ha ez elfogy - mégse olyan alacsony a műveltségi színvonal.

Bizonyos, hogy máris, előjegyzésben elfogy.

November 22.

A torokfájáshoz hideglelés, nátha, kifogyhatatlan zsebkendőhalommal, szédülés: ebhangulat.

És túlzsúfolt teendő, amikor beszélni sem enged a rekedtség, eldugul a dobhártya, percenkint tüsszentek a megfelelő orrfintorgás után.

Plugor Sándor (Sepsiszentgyörgyről) jelentkezik be; sose láttuk egymást, e nélkül nem megy haza.

Közben váratlanul Buda Ferenc a feleségével; gyermeknevelési problémákkal. Hosszú konzultáció Flórával. A konyhában öltözöm át, mezétláb a hideg cementen.

De ugyanannál a rövid lábú kis asztalnál Plugor a maga kérdéseivel. Beszámolója Amerikáról, Ady plakátjának története.

Autón félórával előbb az Ady-ünnepségre. Elmenjek ilyen tüsszentésrohamokkal is?

Aczél, Pozsgay. Kerülöm K.-t, de szinte tüntetőleg kanyarodik felém, nyújt afféle fejedelmi parolát. Hogy fátyolt a múltra, ez az élet! Azaz a politika, ahogy a szegény idétlen (áll nélküli) fejével s pocakjával (mely még alacsonyabbá teszi) képzeli.

Felvezetnek bennünket a színpadra. A díszelnökség első sorainak közepén Apró, Óvári, Kállai stb. mint Ady történelmi helytartói.

Ünnepi beszédek egyetlen új gondolat nélkül, hatvanévi taglalás után. Egyetlen régi gondolat sem.

Haza gyorsan, a beszédek után. Forralt bor mellett nézzük a tv-ből a műsor második részét. A szavalt vers mind politikai és öntetszelgő. Harsogó taps: A nagy Óceánt mégis elérem!

Ha még elérte volna.

Altató ellenére hánytorgás az ágyban. Lázat mérni mégsem, mert akkor - az aztán végleg leverne a lábamról.

*

Olyan korszakban vitt tovább a betűszomj az iskolai könyveken túl, amikor Európában még előfizetéses kölcsönkönyvtárak is működtek. Egy-egy újdonságukat még hirdették is az újságban, kerítésre szögelt cédulán.

A kis városokban ezek a könyvtárak elég nyomorúságos kis butikok voltak. De volt belőlük a külterületeken is. Dombóváron egy trafik mélyén állt egy terhétől dületeg könyvszekrény. Simontornyán a rokkant újságárus tartott a tolószéke alatt egy köteg füzetes regényt kölcsönzésre.

Teljesítettek könyvtárosi szolgálatot vándor, vagyis házról házra járó regényterjesztők is.

Anyagiak miatt mindezek működését jobbadán távolról szemléltem, kezdettől fogva sóvár szemmel.

Volt tudomásom azonban teljesen ingyenes forrásokról is.

Számon tartottam, hogy a rokoni házaknál hol van szabad prédájú könyv. Úgy értve, hogy látogatásaink elején hol vettek le a szekrény tetejéről vagy a gerendáról egy-egy Rákóczi-albumot, Képes Szabadságharc Történetet, Sobri kalandjait, Afrika fölfedezését, a Juhtenyésztők kézikönyvét. A felnőttek társalgásának idejére kiültettek vele a tornácra. E házakat szívesen látogattam. Ahol a padlásról került le akár egy öreg zsoltároskönyv, vagy Szentek élete, ott magam másztam meg a házvégi létrát, s kúsztam be a rag aljára.

Református templom legközelebb Pálfán volt. Nagyszüleim mégis Sárszentlőrincre jártak; az evangélikusok ottani jó szónok lelkésze, a költői hírnévnek is örvendő Sántha Károly félretette számukra a szépirodalmi, egyházi, és - mert méhészkedett is - a méhészeti közlönyöket. A fehérneműs szekrénybe, ahol a visszaadásig az ingeknél is tisztábban őriztettek, bejárásom lett rövidesen nekem is.

Méhészeti vonalon haladtam tovább a betűk egyre táguló, egyre áhítottabb birodalmába. Cecén az egyik kisebb, de még régi hangzású "tekintetes" uraságnak (Molnár nevűnek) terjedelmes méhészetét nagyapám kezelte, heti két-háromszori odagyaloglással. Még a Boczonády-féle kaptárak hátsó, kiemelhető oldalát is tanácsos újságpapírossal bélelni. Molnár uraság össszegyűjtetett minden nyomtatványt, ami csak dohos, mert öreg (mert valóságosan is süllyedő) udvarházába érkezett, s azt évtizedek óta az üdítően viaszillatú, a naponta ragyogó szárazra söpört, emelt padozatú méhesbe hordatta. Embermagasságú oszlop állt belőlük kettő is, a szakadozott vásznú, de drága porcelángombos kanapé mögött. Nem matathatott nagyapám akár naphosszat annyit a lépkeretek kicserélésével, óvatos megszagolgatásával, hogy elmém nem szívta volna kéjjel Majtényi Flóra, Szana Tamás beszélyeit, a mi Madarász Józsefünk dörgedelmeit Tisza Kálmán ellen, még a bihari pontok szögre akasztása miatt, vagy hogy miért nem tűztek fekete lobogót Kossuth temetésekor a vasútállomásokra (amerre a gyászvonat elhaladt)!

*

Simontornyán közelébe jutottam két könyvtárnak is. Azaz két könyvszekrénynek. Két közönséges fehérneműs szekrénynek, melynek polcain könyvek sorakoztak. Mivel egy időben voltak hasznomra, összehasonlíthatom őket, ha jól megerőltetem, mi is ragadt meg belőlük a tíz-tizenkét éves koponyámban.

Az egyik a Sió jobb partján, a pincehelyi úton az iparoskör olvasó- (és kártya) termében tárta ki kettős ajtaját a minden vasárnap délelőtt odaszállingózóknak. Valahányszor a nagymise hagyott rá időt, odaloholtam, már csak azért is, hogy apámmal térhessek haza, ebédre. Egyik itt kapott olvasmányomat ma is nyomozom, hasztalan. Tolna vármegye története volt, de oly vaskos kötet, hogy minden kis pusztának (Rácegresnek is) múltját elém tárta. A könyvtárban főleg történelmi és földrajzi (csillagászati) munkák voltak, orvosi, gazdasági, jogi tanácsadók. Regény alig, verskötet semmi. Vagyis a könyveket férfiak forgatták, nem - vagy csak alig - nők.

Ugyanakkor a nagyvendéglő emeleti kaszinótermében az itt már üveges szekrényben regény és regény, képekkel dúsított album. Erzsébet királynéról, Küry Kláráról, Blaha Lujzáról, Napóleonról, a cigányprímásról, aki Chimay hercegnét megszöktette. A regények - versenyt Jókaival - megyénk nagy szülöttének, Vas Gerebennek művei. Hozzátéve még a Pray-féle párbajkódexet, a teniszszabályok kézikönyvét, a híres versenyparipák családfáit (egész oldalas képekkel), kész tán a tükör az olvasók összetételéről.

Ozorán két szekrény is állt a nagykocsma fehér abroszos szobájában. Ezekbe szabad bejárásom volt, lévén a kulcs a kocsmában letéve, lévén a kocsma családunk birtoka. Petőfi első ízben e kocsmában lépett föl mint színész, verset is írt róla. Petőfiről szóló könyvemet részben e kocsmában, részben egy közeli pusztán írtam. Mert írtam a szőlőhegyen is, elhagytam valahol a zsebbe tehető kis Petőfi összesemet. Szöveghű citátumok kellettek. Ekkor néztem át apróra a könyvtárt. Megyénk másik nagy szülöttének, Garay Jánosnak művein kívül vers itt sem. Az iskolában, az esperesi parókián sem volt Petőfi. Nem Némedin, Pincehelyen, Igaron. Most már tréfából áttelefonáltam Cecére. Ott sem volt. Az ugyancsak szomszédos Szilasbalhást Németh László gyerekkorára tekintettel hagytam ki.

A középiskolával már az iskolai könyvtárak és a kötelező olvasmányok anyaga szakadt rám és - elém. Az előbbiek híg levében magam is elégedetten lubickoltam Gárdonyi, Göre Gábor és Gracza György jóvoltából. Az utóbbiak zord tengerén a néhány lapnyi tartalmi kivonatok és agyonnyűtt puskák lapátjaival eveztem át, én is. Erről tehát fölösleges képet nyújtanom.

Olyan könyvtár, amelyben azonhelyt olvasnom is adatott, kettő él hálás emlékezetemben. A Sorbonne könyvtára és a Sainte-Geneviève! Ez este tízig tartott nyitva. Négy éven át jegyezgettem kísérletül diákfüzeteimbe hovatovább már magam is olvasnivalót. Még most is megesik velem, belefáradva-kábulva az éjszakai írásba: attól várom, hogy letehessem a tollat, rögtön fülembe csendül: Messieurs, on va bientôt fermer! Majd kisvártatva - az utolsó mondat gyors lekörmölése után - hogyan verik a tízet a Pantheon tér felől a tornyok.

Bárhol, életem minden pontján, boldogan vállaltam volna megélhetésül a könyvtárosságot.

*

Németh László évtizedekig kapta (s még mindig kapja) a dühödt nyilat, amiért "harmadik utat" mert elképzelni. (A kommunizmus és a kapitalizmus, azaz akkor Sztálin és Hitler között.)

Háromszáz út is elképzelhető; háromezer.

Ha két tábor közt egy harmadik alakulgat, azt természetszerűen mindkét részről dezertálók gyülekezésének minősíti a politika.

De a szellemi élet?

Ritkán szolgálta ki szellemi élet oly vakon a politikát, mint a magyar, épp a legtöbb éleslátást kívánó időben. Hagyján. De hogy ily konokan ragaszkodjék a vakságához? Csak egy a magyarázat: se magyar nem volt, se szellemi.

November 24.

Reggel expressz levélben a belgrádi Nin friss száma, színes fotókkal, az elég hosszú riporttal. Vuicsics csak a címet fordította le; "Az a bizonyos ágyú"... - melyet akárhol sütnek el Európában, a mi házunk tetejét viszi le.

A "szolgalmi jogú hazugságok" méltatása - benne van vajon?

Délben Veronika (Charaire-né) légiposta levele. Ebből tudom meg - rögtön kedvem vesztve -, hogy a Monde leközölte az Adyról írt cikket. A versfordítást is, amiben Ika sem lelt javítanivalót. V. már az első sorban javítja a különben kétszer is szépnek mondott írást. Nem franciás már ez sem: "Croyons-nous connaître Dante? Détrompons nous"... mert francia csakis így írná: "Si nous croyons connaître Dante, nous nous trompons",[10] csak ilyen laposan, feszítés nélkül? Éppígy: "son baccalauréat brillamment passé" helyett "après avoir brillamment passé son baccalauréat"...[11] A mondat ritmusa itt is szándékolt. De az igaz, hogy nombreux[12] előtt az au courant-t többesbe kellett volna tennem. A többi megjegyzés azonban megint csupán az író stílusát bírálja, s nem a francia nyelvét védi.

Délben napok óta először újra ki a házból. A postaszekrényig csak; de visszajövet onnan is megtántorodom egyszer (egy kicsit).

November 26.

Este - kocsonyavacsorán - Böbe, Ella, Vas Zoltánék.

Zoltán - Kun Béláék mentségéül, hogy miért hagyták ott külön-vonaton a forradalmat: Az Bőhm műve volt. Ő tárgyalta azt ki a nyugatiakkal. Hogy az ő szocdem uralmukat ne zavarja Kunék jelenléte.

De ki állította össze a vonatbeliek névsorát?

"Hősöket hagytak itt" - folytatni illegalitásban a pártot. - Augusztus elején? Akkor még Peidl-Haubrich-Ágoston rezsim volt.

- De az egy század román a miniszterelnökség előtt?

- És a százezer szakszervezeti tag?

És így folytatódott tovább két sínpáron.

Aztán Böbe áradozva Boldizsár tv-szerepléséről: Akart őszinte lenni! Majd Horváth Zoltánt dicséri. Addig, míg szándékom ellenére kitör belőlem, mit is csináltak a szocdem intellektuel vezetők ellenünk.

Zoltán is teszi hozzá a magáét. Majd a nevezetes éjszakai tanácskozásról (45-ben), ahol Rákosi, Gerő, Lukács, Révai és ő, Vas, "értesültek" (tőlem), mi következménye lehet, ha a "nemzeti-népi" szellemiséget letartóztatják.

- A fő-fő hóhér Rákosi. De én is vádolhatom magam.

Így Vas, nem először.

Aztán családi ügyek. Ella elmondja, kitűnő előadásban a sikeres anekdotáját az ékszert megőrző rabbiról.

Böbe meg, hogyan járt első ízben Vas Zoltánnál még 44 végén Bárdos Artúrral, mint színésznő.

November 27.

De jó, hogy ma senki nem jön.

Egyre többször mondjuk.

B. T. emlékezései meghatott s így szépítgető emlékezései Nagy Lajosról (a Népszabadság-ban). Illetve saját magáról.

Persze hogy a színigazság van a tollán. De hát nem ő vezeti, hanem az örök kérkedhetnék.

Az hazudik, de mint a vízfolyás.

Csak egy jelenetet sorról sorra. (Flóra kívánságára.)

Az Internacionálé éneklése a Duna-parti matrózcsárdában.

A szűk helyiségben csak két asztalnál ültünk, elég népesen. Hogy valaki azért jött hozzám, mert Barabás hangosan szólítgatott a nevemen?

Meg is mondta: Egy újságbeli fényképem után.

Kapatos volt, át is akart ölelni, az Oroszországról szóló cikksorozatért. Helyére ment, onnan emelgette felém áhítattal a poharát.

Üdvözlésképpen magam is a poharat föl-fölemelve jelzem neki, hogy Föl-föl, ti rabjai a földnek.

Viszonzásul a maga poharát ismét fölnyújtva énekelte ő: Föl-föl, te éhes proletár.

A kapatosok büszkeségével, mert dehogyis voltunk éhesek, annyi boros- és söröspohár fölött.

Így váltottunk még egy-két sort.

Hogy B. T.-ék is velünk énekeltek?

Déry - akkor? Nagy Lajos - akkor? (Amikor a kommunisták pergőtüze alatt állt?)

Rémülten csitítottak. Sándor Kálmán csaknem habogva: Miattunk nem lehet! Ha bejönnek igazoltatni, s minket bevisznek...

*

Rossz tehetséggel együtt megjelenni egy lapban éppúgy árthat a jóhírünknek, akár egy asztalnál.

November 30.

Ki az influenzából - ki rögtön a házból. Flórával le a volt Japán kávéház helyiségében működő nagy könyvkereskedésbe, az Írók Boltjába, szétküldeni végre a Különös testamentum példányait. Flóra készített listát de van itt is könyvecske az írótársadalom jeleseiről. Régi, sok téves lakcím, irányítószám nélkül. Így a munka lassan halad. Könyvet adni, küldeni számomra ma is - mintha tolakodnék. Kifogy hamar a fegyelemtartalék, már a toll is meg-megráng. Százötvenszer írtam le: szeretettel.

Délután a holland-amerikai publicista. Nagydarab ember, fokozottan hat tehát, hogy egy kicsit "eszelős".

A Journal des poètes magyar száma. Rólam: afféle magyar Hugo. Volt vöröskatona, majd fölkínálkoztam Gömbösnek, majd... Flóra csak nem nyugszik meg... Valóban se Szabó Lőrinc, se Juhász nincs benne.

*

Aki messze földön utazik, az saját lelkét is bejárja. Ez a ráadás a fontosabb. Valahányszor átmegyek Európán, tulajdonképpen lelki vizsgálatot tartok. A Keletin úgy foglalok helyet a fülkében, mint egykor a gyóntatószék rácsa előtt. A vonat még áll, de belül már érzem az emelkedést az önmegismerés Alpesei felé.

*

Öreg gyóntatószék a templom sarkában. Mi minden úszhatott át a pataktisztítóhoz hasonló rácsain, gyerekvétkek micsoda villogó apróhal raja, megtért aggastyánok bűneinek milyen hosszú bajszú, hízott harcsái, százkilós pontyai és bálnái. A térdeplőfáját papírvékonyra koptatta a teher, nem bírna el talán már egy valamirevaló szemérem elleni merényletet vagy özvegykiforgatást sem. De a rács hibátlan, időérlelten, szinte megnemesedten ragyog.

December 1.

Fülep jól tudta igényelni a helyes magyar írásművészetet. Gyakorolni nem.

Délután interjúra Mátyás István, a Szabad Föld számára. Ilyen művelt, ilyen jó szándékú és csak újságíró? Németh László új két kötetének az életrajzi írások végén rövid táblázat sorolja el Németh pályafutásának "állomás"-ait. Elkerülte a figyelmemet. De - így igaz - átsuhanni is rajta: képzeletelállító. A magyar szellemi élet tablójaként.

December 2.

Kínos, szorongató álom. (Roppant ritkán álmodom.) Üldöztek, lovasok; magam is lóháton. Kettős félelem: valami becstelenséget követtem el, annak kell most megadnom az árát. Elérnek, lasszóval lerántanak fölébredek.

Az este olvastam át a Csak az igazat azon frissen az Új Írás-ban. Este végignéztem a bécsi spanyol lovas iskoláról egy tetszésem ellen való filmet. (Tudom, milyen ronda kínzással idomítják szép lépésekre azokat a lipicaiakat. )

*

Fél hatkor... Kassáról. Tíz év előtti szabású kopott ruha, ormótlan cipő, nyakkendő nélkül. Nem helyeselte a Csemadok irányát - állásából is elbocsátották. Négy hónapi munkanélküliség után most anyagbeszerző. Szívesen csinálja, többet van levegőn. Utazás közben olvas: finnugor tézisét befejezi. Felesége tanárnői képesítéssel elemiben tanít, harminc kilométerre "ingáz". Hajnalban kelnek, akkor főznek, elviszik a gyereket az óvodába, sötéttel térnek vissza. Bizony nélkülöznek.

Ha az asszony Miskolcra járhatna tanítani a gimnáziumba? Az ugyan nyolcvan kilométer. De akkor érdemes volna szobát bérelni, és hét közben ott lakni - vasárnap azért ellátná a családot.

Én kérdem meg: igaz a ligetfalusi szörnyűség? (Ahol 45-ben kilencven magyar leventét végeztek ki s dobáltak közös sírba.) Látom, kényeset kérdeztem. Nem mer egyenesen felelni. "Azt mondják még" stb. És hogy a kivégzőosztag parancsnoka egy cseh - ... hadnagy volt - később hadügyi főember.

December 3.

Déry meghalt. Ettől én is elhallgatok. Nem sarkall, hogy ő dolgozik (kedvvel s eredménnyel), én meg nem.

Karácsonyi cikk a Magyar Nemzet-nek. Azért nem lesz meg, mert máris könyvnyi terjedelemre írom.

December 3-4.

József Attila halálának évfordulója. Negyven éve!

Úgy tudom érzékeltetni az idő múlását, hogy elképzelem, mi volt a távolság 1825, az ifjú Széchenyi föllépte, és 1877, Ady születése közt.

Este a tv-ben Simon Signoret-nek egy régi - rossz - filmje. Öngyilkossággal végződik, ez is.

A Tükör megemlékezésül részleteket közöl az újságcikkekből, melyek annak idején József Attila halálát hírül adták és méltatták. Z. rögtön ezt is Babits gyalázására fordítja. Stílusának megfelelően ilyenféle képpel: a mozdony vasöklei tettek véres koszorút a költő tiszta homlokára. Aki Babits vétkéből halt nyomorhalált. (Z. havi jövedelme akkor kb. annyi volt, mint a Baumgarten-díj évi összegének a fele. És a Hatvanyaké, mint az alap százezerszerese. Igaz, H. Bertalan adott is.)

December 7.

A módos házakban is csak egy-egy szobát fűtöttek. Még a Szluha Aladár (nagybirtokos) uraság is csak akkor rakatta meg a maga szobájában a kályhát, amikor délután oda ment be.

Ha akkoriban nem fáztam volna annyit (mint Bonyhádon és az internátusban), nem lépdelnék ilyen világhódító fejedelmi lépésrakással ebben a felső (könyvtár) szobában, valahányszor följövök. Nem múlik ki belőle a nyár. Nagy Sándor-i gőgöt hoz a havazás; Grönlandtól Szumátráig enyém a világ.

*

Isten, mikor a világ megteremtésére készülődött:

- Fiat mundus, pereat justitia.

December 8.

Szívhidegítő rémület egy kurta mondattól, ahogy reggel lemegyek az előszobába: Bálintnak 40 fokos láza van.

Mit adnék, hogy csak ez a kockázat ne legyen.

Az orvos nem tud kijönni. Ikáék viszik be a klinikára.

Délben pedig:

Weszely orvosa a Svábhegyi Szanatóriumból: Weszely kéreti Flórát, menjen ki hozzá a kórházba.

Sikerül végre visszahívni.

- Igen, már csak 40 kiló. A pulzusa 200.

Így megy a nap.

Bálintot visszahozzák: tüszős mandulagyulladás.

Megjön Flóra is. Weszely azt mondta az orvosnak, akkor hívja ki Flórát, ha ő nagyon rosszul lesz. Neki akar rendelkezni...

*

Este Csepregi Béla, a sárszentlőrinci evangélikus pap, a növendék fiával. Összesen nyolc gyermeke van. "Ez az élet értelme" - de valóban kiegyensúlyozottnak látszik.

Szerzői est Lőrincen (Sárszentlőrinc). Czine és Horváth Ferenc megy le. Én az itt fölvett magnóbeszélgetéssel szereplek.

Magamat is meglep, hány hajdani lőrinciről tudok beszélni: Sánta Károly, Miszlaiék, Gyalogék.

December 9.

Csepregi Béla (még tegnap). Olvasták egy újságban, hogy láttam szülőházam utolsó törmelékeként - Rácegresen, a csalánban, sárban azt a malomkövet, amely hajdan a konyhánk előtt állt. "Megszervezik", hogy azt fölhozzák nekem Pestre. "Díszküldöttségben"! - ilyesmit éreztetett a hangsúlya. Tiltakozásomra, hogy tegyék csak föl egy alkalmi teherautóra: "annál többre becsüli Rácegres a híres fiát"! (Akinek oly boldogan szedték szét a szülőházát.)

*

Évi Füredről jövet visszahozta a 25 000 forintot, amit még a nyáron kölcsönadtunk L.-éknak. Harmadszor is kéri: számoljuk meg. De Flóra húzódozik - röstellné is nyilván.

*

"Munkavacsorán" Pátzayéknál. Írtam neki, elküldtem a Beatrice egy fejezetét, melyben róla is szó esik. Mondaná el, úgy van-e? Mire emlékszik ő abból a korból?

Gyermekkorát mondja el. Apjának, anyjának történetét. Nagyapja feleségestől, kocsistól beszakadt a jeges Fertő-tóba, úgy haltak meg. És micsoda szöllejük volt Pannonhalmán! Hogyan csapták ki a harmadik gimnáziumból.

Révai apjáról azonban: bankigazgató volt.

- Úgy tudom, ügynök.

- A Fabank igazgatója volt.

Később emlékszik: járt a Szövetség utcai proliházban, ahol a bankigazgatóék laktak. "Igen rendetlen lakás volt."

Korvin Ottó volt a Fabankban; de ő is csak osztályvezető.

A műteremben az állványon egy kész portré. Simogatja a portré fejét. "Okos, okos bácsika."

Herta - a volt tanítvány - anyáskodó segítése.

December 10.

Pátzay tegnapi emlékezgetéseiből. A fehérvári szobra ellen sok volt a kifogás: huszáremlékmű meztelen lovassal, kard helyett égig nyúló pallossal! A főispán, Széchenyi Viktor (Zsigmond apja) is leszólta, éppen Kozmával vitázva. "Bízzuk ezt a művészre, szamarak vagyunk mi ehhez, Viktor!" Széchenyi ezért párbajra hívta, meg is verekedtek.

Csoóri, Julcsi, Karikás Péter a (volt balett-táncosnő) feleségével (most egy kisfiú büszke anyjával) hidegvacsorán, de "frissforró"-ra sütött gesztenyével. Julcsi fölolvas egy Erdélyből jött - magyar helyesírás-tudatlan - levelet: a szamosújvári zsúfolt református templomban a prédikáció végén a lelkész fölolvasta a A reformáció genfi emlékműve előtt-et, s a gyülekezet értem imádkozott. "Nagyon megható volt nekünk is, nagyon megkönnyeztünk."

Aztán persze megint a szokottakról. Itthon az első tudatnivaló: a románok is, a szlovákok is mélyen lenéznek bennünket, csonttalan cigánynépségnek tartanak. Karikásné példája: Bukarestben egy boltban a kiszolgálólány arra, hogy Karikásné megköszönte a szívélyességét, azt felelte: "Látom pedig, hogy magyar. A pesti boltokban meg velem senki sem akart románul beszélni." Őszintén hitte, hogy a román egész Bécsig az államnyelv.

Mit lehet ilyen fokú kiszolgáltatottság ellen tenni? Kifelé erélyt mutatni a megalázók figyelmeztetéséül; befelé őszinte helyzetismertetést a sovinizmus fölgyújtása nélkül, vagyis fölénnyel helyére tenni az ilyen dölyföt.

Vacsora előtt kétszer is olyan feszültség az agyban, hogy - kimegyek, vizes ruhával törölgetem a tarkóm. S visszamenve hallgatok, s mikor ez sem használ: beszéljünk másról. Sándor két kötetet is készít, prózait s versest. Rábeszél, gyűjtsem össze s adjam ki gyorsan (tehát a Magvetőnél) az én utóbbi "tudat-tisztító" írásaimat. A legújabbról (ami már Pethőnél van), nem teszek említést. Megjelenhet egyáltalán?

December 11. Vasárnap

Juhász, Ikáék, Kiss Károly vacsorán; Flóra nem csügged bele, hogy - noha rámegy a pihenőnapja - ne lásson az asztalunknál (asztalánál), akit csak kell. Mégpedig jól ellátva, mert még erre is fűl benne a buzgalom.

Kiss Károly híre: januárban itt lesz a korona, Carterné és Vance személyesen hozza. Egy pillanatra átsuhan rajtunk: mégiscsak leszünk valamiféle közösség, ezen az agyonüldözött nyelven is.

Kiss Károly 1958-ban került börtönbe, két évre (Méreiékkel). A könyvtárt kezelte. Farkas Mihály Camus-től is kért, eredetiben. Németül, franciául, olaszul is tudott, az oroszon kívül. Fiával együtt külön koszton voltak, szabad séta, korlátlan levelezés és látogatófogadás. A többi fogoly ellen voltak védőőrizetben.

December 14.

Újra - hány hét óta is - a Lukácsban. Csípős hideg, gyorsítja a lépésrakást. A kövérkés, kedves kabinosasszony:

- Hol tetszett ilyen sokáig elmaradni?!

- Vidéken voltam.

Mert röstelltem volna még azt is, még itt is, még az ő anyáskodó érdeklődésének bevallani, hogy beteg voltam.

Mert hisz itt, náluk hűltem meg.

*

Jönnek a köszönő levelek azoktól, akiknek verskötetet küldtem. Ha a szokásos dicséret során, melyet persze senki nem vehet komolyan, külön megemlítenek egy-egy verset: még aznap elolvasom; s dicsérem magamban annak az esztétikai érzékét, aki magam által is közepesnek tartott verset emel ki; mint például Péchy Blanka a Talajtalanul-t.

*

A maga helyén édes egy kis kergeség - Apollinaire még nem mondta ki szóval, de ösztönösen gyakorolta. A verse attól lett modern, hogy írója jól ismerte a latinokat, jól bátorodott tőlük. Vergilius tanácsától: dulce est desipere in loco. Mert hisz még az életben is!

Este a nyugatnémet kulturális attasé - Hölscher - vacsoráján a Herder-díjasokkal. Keresztury - nagy cikket írt a Különc-ről a Színház-ba. Ebből az alkalomból a Kritika levágó cikkéről, amely a Különc-öt azon az alapon vágja le, de ugyancsak, hogy helyes volt a 67-es kiegyezés. Fölháborodott szavai Cs. "cikk"-éről a Nemzetőr-ben.

A vacsora rossz, német módra ízetlen, de a fölszolgálást két inas végzi.

December 17.

Akkora (papírba kötött) csomag, tele erdélyieknek szánt ruhával, hogy magamhoz ölelve viszem le az autóhoz, mintha embert cipelnék. A kocsiból aztán - mert síkos az utcakő - Ika viszi föl, vállon, Csoóriék lakásába, az Apostol utcában. "Mintha Dobozra utaznánk." Mire Flóra: De akkor vettünk is ruhákat. Az volt egymásnak a karácsonyi ajándékunk.

A szellemesen megfelelővé szerelt szűk lakásban egy székely paraszt házaspár; az asszony Kallós Zoltán unokatestvére.

Rövid fejtegetésem, hogy a helyzet javulóban van, a válasz végül, mintha szeget két-három kalapácsütés ver be a fába: Tíz év óta nekünk egyre rosszabb.

Onnan kocsin át Borsosékhoz. Illés Endre már ott van. A vacsorát "munkavacsorává" alakítja át, hogy komoly dolgokról folyik komolyan a szó. Nem szégyenkezem magának Illés Endrének is elmondani, okadatoltan: amit lassan negyven éve a magyar könyvkiadással végez, hatás dolgában ér annyit, mintha egy Nyugat-szerű folyóiratot szerkesztett volna: nemzedékek szellemiségét táplálja és irányítja. Mint a század végén a millenniumi üres harsogás közben az az Ambrus-Voinovich szerkesztette könyvsorozat, az Akadémia fordítási vállalkozása. Mikor olvastam volna anélkül Flaubert-t, Dosztojevszkijt, Macaulay-t?

Az étel szellemesen volt kitűnő; a csopaki bor (Gorkáék pincéjéből) azzal vizsgázott a kvalitásából, hogy itatta magát ártalom nélkül.

Öregségi veszély: élvezetei apadtával a jó étel a vént gourmand-dá teheti, a jó ital alkoholistává. Aztán csak a zabálhatnék és az ihatnék marad, amíg legalább az belefér a gyomorba, a szikesedő testbe.

December 18.

Bánffy György telefonon - Flóra közvetíti: Az Irodalmi Színpadék (akik eddig úgy ragaszkodtak a két monodrámához) azt ajánlják: adják elő csak az első részt, az Egyiptomi íródeák-ot s a második helyett legyen válogatás a verseimből stb. Vagyis elhárítják (szépen mondva) a keményebb, az 1945-öt idéző részt. Működik tehát a pesti "hideg terem" (amelyre hivatkozva a Kritika oly szépen levágta a Különc-öt.)

Akkor ezt se adják elő Pesten, ez lesz a válasz.

Este Hidas, Kun Ágnes, Juhász Ferenc hidegvacsorára. Vontatott társalgás, ki-ki az egyéni (főleg egészségi) gondjairól. Ágnes heves kitörése: meg kell védeni Ferenczy Erzsikét, depresszió fenyegeti. Amiatt, hogy Bénit "kezelik". Ilyen kínozta az ő édesanyját is, amiatt, hogy "Bélához hogyan viszonyult az ország". Erzsike két hónapi utazása után (Miami, Kanada, New York) szenved, a gyomra is tönkrement.

Közben Szekér Gyula váratlanul a fiával: Csongrád megyéből jön, vadászatról. Két fácánt hoz és receptet hozzá, hogyan kell elkészíteni.

Hidasék most azt hihetik, azért nem érintkezünk velük úgy, mint azelőtt, mert a Szekér-rangúakkal járunk össze.

Gyula szemét Moszkvában szerencsésen megoperálták - mintha arcán, termetén is fiatalító műtétet hajtottak volna végre.

Moszkvában rossz az ellátás, de az emberek sokkal szociálisabbak, kedvesebbek, mint nálunk. Az élet tehát mégis jobb.

December 19.

Úgy élünk - úgy megy az élet -, mintha békevilág volna. Baráti vacsora ma is, Böbénél. (Már nem úgy mondjuk: Déryéknél.) Zsuzsa oly soványan, hogy megbánom, amikor célzást teszek rá: nem riasztom meg? Nem komoly a "nem is tudjuk, mi van" betegsége? Ella életkedvűen a hangjában is. Aczél hosszú - jó szemre valló - beszámolása az angolai útjáról. Keresztury, elkésve. - Nincs nap legalább két köztevékenysége nélkül. Most van elemében - egyre jobban belefiatalodva.

Vacsora után ismét Aczél (olyan jó előadó, hogy maga is élvezi), ezúttal megint Rákosiról. Kitűnő Macaulay-szerű esszét tudna írni róla: úgy ítéli el, hogy látja a képességeit. Gyilkosnak tartja, de baleknak is. Azt expiálta keménységgel, hogy 25-ben a rendőrségen néhány napra megingott: kiadta az Internacionálé nemzetközi titkait. Sztálin kegyét akarta visszaszerezni a túlzott stréberségével. Azért ölt, hogy lássák, milyen - jó fiú.

December 20.

Minden naplóírás, függetlenül a körmölőjének jellemétől vagy szándékától, nagyképűséget áraszt: íme, ezt hagyom (hagyományozom) az utókorra. Ilyen fontos személyiségnek tartom magam. Olyan képességűnek, aki lám, dacol az elmúlással, az Idővel.

De az egy-két év előtti firkálmányok olvasásába magam is úgy ragadok bele, hogy - tanulságosnak tetszik az élvezet. Saját titkaim kilesése? A harc az Idővel - gilisztahősködéssel (nagyképűséggel) is.

Semmit nem gépel olyan jó szórakozással (pihenéssel is) Flóra, és semminek az elkészítését nem sürgeti úgy, mint ezekét a henye rögtönzésekét. A nagyképűség elkerülését a lustaságom segíti. Mintha írásról szólva, a természetességhez köze lehetne a figyelmetlenségnek és fegyelmezetlenségnek. Mintha a gondatlanság, a szabatosság elvetése, a hányavetiség nem vallhatna nagyképűségre.

Mivel nyer a napló mégis ügyet? Azzal, hogy az igazság mindig a részletekben van; a lényeget még a mestermű nagy regények is az apró mozzanatokon át árasztják.

*

Délután Böbe és Ella kocsin értünk. A filmklubba. Kósa Ferenc vár (s egy kedves chicagói házaspár) a Küldetés című film leforgatására. Itt van a fő-, illetve úgyszólván egyetlen szereplő, az öttusázó világbajnok, Balczó. A mozikban sok közbetapsolás ünnepelte. Itt - mindössze heten nézzük - jobban kitűnik a siker csontozata. A mellőzött érdem beszél a közösségről ("Azt éreztem, mindenkinek futok"), hitelesen. Aztán - éppígy - a vallás erkölcséről; a béketűrésről, tiszta, egyenes beszéd; fölháborító a közöny, az érdem lebecsülése.

December 22.

Telefonálás után Vladimir Dolihin, a szovjet követség másod- vagy harmadkulturális fiatal attaséja - kitűnően beszél magyarul - elhozza az orosz Írószövetség első titkárát, Jurij Verscsenkót, "rövid időre" épp csak "egy ajándék átadására". Ez egy szép grúz fatál, egyéni, de szériában készült munka. Hol mondjam el a magyarság (a kisebbségek) sorsát, ha nem az írók főtitkárának? Tetteti, vagy szívéből bocsátja azt a sok közhelyet? Azt hitte, 12 millió magyar van, s az mind Magyarországon él. Mi szüntethetné meg azt, hogy az orosz szellemi életnek - már a költészetnek is - olyan rossz a sajtója Nyugaton? Válasza: egy kelet-szibériai kis nép melynek nyelvét mindössze hatszáz ember beszéli - nagy regényírót küldött. A sok szovjetbeli fordítás után most már Amerikában is kiadják. Koccintunk jócskán. A kapuban a kézfogásból összeölelkezés lesz, majd kétoldali arcérintés.

December 23.

Mínusz öt, sietve megyek le a Lukácsba (magam mögött hagyva a Bálinttal sétálni indult Ikát), hogy kellően kimelegedjem. A meredek Gül Baba utca ezúttal is majdnem zergeszökdelésre kényszerít. A kabin előtt, melybe lépni készülök, Abody Béla. Hogy-vagy, hogy-vagy során ő: súlyos depressziós. Érdeklődik, én milyen orvosságokat szedtem, szedek? Ha azt én tudnám! Ha kimondani is, vagy Flóra után csak elismételni tudnám a nevüket. Ő újra: - Nem látszik meg a műveiden: "Mi mindent hogy megcsinálsz". - Hát ha még nem volnék beteg - jön ki a számon, s - gyötör aztán most estig, hogy micsoda olcsó kérkedésbe estem, esem még mindig! Fejemben volt, de azt mégsem említettem meg neki, hogyan követhetett el olyat (Böbe panaszolta): cikkben kiírni Tibor magántelefonját, lakáscímét. Annyian tárcsázták azután azt a számot, hogy Böbe a megváltoztatását kérte. Meg is kapta egy hét alatt.

*

Pista - Bibó - a szokásos karácsony előtti jókívánságokkal, "rövid időre". Azt persze hosszan elhallgatom (az ő részéről), ahogy a Beatricé-ben megírtakat dicséri. Ajándékcsere is történik; ő egy ómagyar szövegű lemezt hoz.

December 24.

Szenteste; teljes bolondokháza. Legalább negyven csomag ment ki eddig tegnapelőtt óta, de még mindig kupacba rakott ajándékok, tetejükben a fenyőgally, az aranyszalag. A gyomorfájáshoz szédelegtető fejfájás. A kebelbarátaimnak is utáltam könyvet dedikálni - rájuk tukmálni, bizalmukba tolakodni, hogy olvassák is el, ami szégyenlenivalót mégiscsak leírtam magamról. De most ismeretlen vagy félig ismerős pedagógusoknak, orvosoknak kell ajánlgatni magam. Rokonoknak figyelmét fölhívni, hogy megtudják, milyen aljas és gyáva indulatok laknak bennem, s hogy ellenőrizzék, úgy, ott és akkor volt-e valóban egy-egy eseménye az életemnek vagy a családnak! Délben a három unokatestvér is megérkezett, Marici szobájába zsúfolódnak; a konyhában a teafőzésemet végigbeszélgetjük. S most még a látogatás az Úrhegyiékhez - mert nem lehet megszakítani a szokást pusztán azért, mert Klárika nincs többé. És elvinni egy kis fenyőfát (és egy dedikálandó könyvet) Ferenczy Béninének is, vigaszul, hogy úgy agyonfárasztotta magát a nyugati s amerikai utakon, s főképp Béni hazai mellőztetéséért. (Emiatt a depresszió.)

Fél hat felé Ikával, Flórával oda is megyünk, Erzsikéhez, átadni a karácsonyiakat. Beteg, panaszkodik, elégedetlen, szomorú. Vontatott társalgás, épp ezért halasztódik a távozás, mintha valóban volna végeznivalónk. Az érdekes szobahőmérőt majdnem magammal viszem, abban a hitben, hogy mikor a mi ajándékunkat átadjuk, ő ezt teszi elénk.

Onnan Úrhegyiékhez, azaz most már Szabó Béláékhoz. Meleg, kedélyes otthon. Harmonikusan élő házaspár, három szép, életrevaló, jó kedélyű gyerek. Karcsiék nincsenek itt. Évinek megvolt az eljegyzése: vele egykorú gyerekkori pajtása veszi el, vagyis az is húszéves; állatorvos vagy erdész szeretne lenni, most "majomápoló" - állatkerti alkalmazott. Megörököli nagyanyja kis lakását, négyezer forint lesz kettejük keresete.

December 28.

Nincs látogató, nincs följegyeznivaló - már hányadik napja is? Mintha az esemény életünkben az volna, hogy találkozunk-e valakivel, s hogyan úsztuk meg. (A legtöbb látogató eleve elcsüggeszt: pazarlódik az idő, gondolatcsere helyett locsogás, s végül valami gazdagodás helyett a kifosztottság érzete. Hogy ki jár hozzám ilyen módon, azt egy vendégkönyv is pótolná. Vagy megannyi itt hagyott névjegy.)

Maradandóságra méltó esemény? Ella lelkesült, hosszú telefonja Flórának. "Olyan cikk negyven éve nem volt, mint amilyen Gyuláé a Magyar Nemzet-ben! A legszebb karácsonyi ajándékom! Legalább húsz helyre telefonáltam már: ezt olvassátok! Kiküldtem a vőmnek Amerikába! Vigasztalódjanak!" Stb. (Válasz Herdernek és Adynak. In: Szellem és erőszak. - A szerk. )

*

Pusztítóan - de számomra tartalmatlanul nehéz nap; "közszolgálatban" 4-től 11-ig. Szőts István Bécsből: filmtémával, 1849 augusztusából, de most Bem és Petőfi párbeszédével. Eleve látom, hogy ezt Száraz Györgynek kellene megírnia (őt is ajánlom majd), de míg idáig jutunk. Közben már - ha ugyan nem előzően - Bay Zoltán unokahúga két tubus amerikai ízesítő átadásával és kosárnyi dedikálandó könyvvel. Épp csak elmennek (férjével): Molnár Edit, komoly nagy problémájával: elmenjen-e a MTI-től, de hová? S beszéljen-e erről Pozsgayval. Ugyanakkor Dávid László. És sürgető levél Frénaud-tól: azonnali választ vár a Centre Pompidou-ban rendezendő "manifestation" ügyében. S hozzá a dél óta tartó - fokozódó - fejfájás. S betetőzésül az álmatlanság a kimerültség következményeként. Nem; ezen már változtatni kell.

December 29.

Reggel nyolckor a Szalay utcai vetítőben Csoóri-Sára filmje: A nyolcvan huszár. Ika, Flóra és Juhász s persze Csoóri és Sára is. Kitűnő, megrázó. Rövid vita Fábrival. S a minisztériumi emberekkel.

*

Du. Papp István, Kanadából, 47 óta először s most utoljára! Kertész, csaknem teljesen vak, s még most, hatvanhét éves korában is dolgozik tapintással. Az egyetem parkjában rábízták a pázsitföld rendbetételét. Gereblyézte s talpával érzékelte (a cipőn át), hol van bár két centis gödör. "Olvas" - Kanadában jól fölszerelt vakkönyvtárak vannak: lemezeken az egész angol nyelvű irodalom. Évente 100-150 könyvet "elolvas" a különleges lehallgatóján, s közben gyomlál - szemez! Emlékszik, mikor 47-ben itt járt búcsúzni (mint volt parasztpárti képviselő), s én azt mondtam neki: "egy elvet ne hagyj el, Pista, soha: hogy kertész vagy, kertésznek nevelt az apád: a kezed mindig megment." A pesti lánya hozta ide, autóján - de a Csejtei utca alsó, Pusztaszeri úti végéhez, onnan botladoztak föl a meredek, síkos köveken. Nézem, ahogy eltávolodnak a sűrű ködben, szorosan összekarolódva.

Négy óra felé telefon a francia követségről. Tehetné-e a tiszteletét néhány percre Pascal Gallet úr, a követség kulturális attaséja, s mikor. - Akár rögtön. - Máris indul.

De itt, a házban ajtót téveszt, betéved a garázsba, s onnan a mosóteknőbe ütközve végre Rózsika elé kerül. Az vezeti föl a lakásba, az alagsori pincén át.

Rokonszenves, okos fiatalember, jellegzetes párisi (arcra is), filozófiát végzett.

No, nemcsak újévi jókívánságot tolmácsol. A miniszterelnök úr, Raymond Barre levelét hozza, ebben a nagy borítékban. Abban egy kisebb boríték. Kézzel írt levél. Lehetséges, hogy a miniszterelnök maga vetette papírra? Il parait.[13] Most, a választási harcok melegében?

Barre úr pesti útja után a követ megkért, "Barre úr érdeklődésére" ők szeretnék eljuttatni neki emlékül egyik könyvemet. De akkor már írjam is be a nevem. Ezt köszöni az a néhány soros levél. Nem tudom elképzelni, hogy mégis az ő kézírása. Nyilván valaki úgy tudja utánozni a főnök kézírását, hogy annak legfeljebb csak a nevét kell alákanyarítania. De hány ilyet kell aláírnia így is naponta.

A "néhány perc"-ből jó másfél óra lett. Lévén bőven közös beszédtárgy. Még az is: nem érné-e meg a franciáknak Pesten is fölállítani francia nyelvű gimnáziumot. A pillanat kedvező, s a percnyi eredmény tartós lehet.

Majd az annak idején Ravensbrückből Magyarországra szökött francia hadifoglyokról. Egyik közülük képviselő lett, s eljött megnézni azt a parasztcsaládot, ahol annak idején dolgozott. Megható - már-már romantikusan hihetetlen - szép volt a viszontlátás. Még a kutyát is ugyanúgy hívták.

Nem jutunk ki a franciából. Kora reggel Czímer, telefonon. Itt járt egy francia filmrendező, a Hunok Párisban-t szeretné filmre vinni. Két napja láttuk a tv-ben az 1900-1914-es évek francia életének dokumentumsorozatát, korabeli filmhíradókból összenyesve. Kiváló volt. Az 1920-30-as évek épp ilyen érdeklődésre számíthatnának. Ha Czímer vállalja az átmintálást - a forgatókönyvet -, még én is nekibuzdulnék. Este Elláékhoz megyünk.

*

December 31.

Ella ragaszkodik (többszörös telefon), hogy Ikáékat is vigyük magunkkal a szilveszterünkre. Ika fáradt, kimerült - ne. Ettől Flóra is lehangolódik mindenből - minden jóból - kivonja magát, mi lesz ezzel a gyerekkel? Már készülünk az útra. A kis Bálint hosszan, élesen sír, ontja a könnyét, ahogy még soha. Hiába babusgatják, hordják karban ide-oda. A füle tisztítása közben megrántotta a fejét. Az fáj neki. "Fáj, fáj" - tegnapelőtt óta ismeri ezt a szót is (Marici leforrázta a - saját - lábát, óriási vízhólyaggal sántikál: innen tudja Bálint a szót.) Közben telefon Juhásznak, hogy a megbeszélés szerint jöjjön ki a Szemlőhegyi útra. De telefonál Flóra egy gyermek fülspecialistának is. Az megnyugtat: ha nincs vérzés, nagyobb bajt nem okozhatott az a kis vattapamacs. De Bálint csak sír, sír. Mégis indulnunk kell. Ferenc jó darabon elénk jött az úton.

*

A csillárok közt színes papírszalagok. Az egymásba nyitott két szoba közt a különböző íróasztalokból összetolt, hosszú, díszesen - virágokkal megterített asztal.

Bibóék, Borsosék, majd Sinkovitsék, Cziniék, Keresztury, Juhász Ferenc, Juhász Pálné (aztán majd Gigiék, Ucóék, Csilláék). Ella "mozdulni sem tud", Juhász Pálné segít majd tálalni az irodalomtisztelő szakácsnőnek és lányának.

Betáplált vidámság és hiány. Se Laci, se Déry. (S Böbe, úgy látszik, otthon szilveszterezik.)

Képtelen történetek. Bukarestben székelyek és románok munkaversenyben dolgoztak házépítésen. Mivel a székelyek már a harmadik emeletnél tartottak, amikor a románok még csak az elsőnél, ezek elfűrészelték azok alatt az állványt, sok sebesült, két ember meghalt. Mire a székelyek szekercével két román munkást megöltek. A további viszont-megtorlást pedig az - oroszok akadályozták meg. - De hisz nincs ott orosz hadsereg. - Elég azoknak egy telefon is a követségről. Aztán éppígy képtelenséget súrolva: hogyan fakulnak ki a színek a rossz anyagú festményekről, rajzokról.

Czine meg: Horváth István temetésén G. "kényszerhelyzetben" azt mondta róla a gyászbeszédében: magyar nyelvű román író. - De hisz ezt már Darvas visszautasította, mi volt hát a kényszer? - Az Írószövetség kiküldöttje volt. - Ez még nem kényszer. - Hivatalos kiküldött volt. - Hát ne vállalta volna. Nagy László miért nem kényszerült ilyenre Szilágyi Domokos temetésén.

Aztán az én "Herder-Ady"-cikkemről. De már sűrűbben ürítgetve a pezsgőspoharat.

Telefon, aztán haza. Bálint jobban van, alszik és csak azonközben sírja el-el magát.


Jegyzetek

1. "előbb, mint maga Barre!" [VISSZA]

2. "Nem költői vagy írói minőségemben élek az alkalommal... hanem mint olyan ember, aki a maga független módján politizál" [VISSZA]

3. "Az anyósommal." [VISSZA]

4. Kedvelem a lyoni kiejtését. [VISSZA]

5. "...Barre úr nem tudta egykönnyen elfogadtatni" [VISSZA]

6. "amely Önt illeti és bennünket illet." [VISSZA]

7. "Rajmond Barre úrnak, magyarországi útja emlékére, megköszönve mindazt, amit ezért a népért tenni fog. Tisztelettel Gy. I." [VISSZA]

8. "olyan kiváló személyiségek vezetésével, mint Ön?" [VISSZA]

9. "Számíthat rám." [VISSZA]

10. "Ha azt hisszük, hogy ismerjük Dantét, tévedünk." [VISSZA]

11. "Miután kiváló eredménnyel leérettségizett..." [VISSZA]

12. számos [VISSZA]

13. Úgy látszik [VISSZA]




Kezdőlap Előre