1978


 

Január 1.

Vas Zoltánék beugrottak, hogy épp csak letegyék az uszoda-bérletjegyeket. Vacsora lett belőle, méghozzá igen ízletes és kedélyes a hideg maradékokból (étvágygerjesztően tálalva). Most olvasták a M.N.-beli cikket, kettős álmélkodással: 1. hogy ilyet meg lehet írni, 2. hogy ilyen helyzetben van a magyar nép. A bukaresti magyarok sem tudnak ilyesmiről semmit, régen "együtt vannak" a románokkal: mostanában jártak ott. Egy rokoni családnál. Másoknál nem? - Nekünk az is elég volt.

Kínos helyzet: rögtön izgatottság fog el, hogy csak valami képet adjak a "helyzet"-ről, hogy Flóra végül (a csitításai tetejébe) három szem nyugtatót is hoz. Észrevétlenül nyomja a markomba, észrevétlenül sikerül "egyből" lenyelnem mind a hármat.

Január 2.

Mire jutna ez a hon, ha népünket még tisztességre is kényszeríthetné a törvény?

*

Az uszodában - napsütés - minden kabin foglalt. De Kertész László már öltözködik, beenged. De még a folyosón gratulál a M. N.-cikkekhez. - Mit nem tud meg az ember!

Egy görnyedt kis öreg odajön, les fölfelé az értelmes kutyatekintetével. Mikor Kertész magamra hagy, megszólal, kezét nyújtja:

- Én ahhoz kívánok jót, hogy meg merte írni, elsőül, most. Végre valaki!

S mivel majdnem könnyet pislog:

- Ne rémítsen meg, hogy bátor vagyok!

Nem érti meg a tréfát.

- Pedig nekem semmi közöm hozzájuk.

- Nekem sincs. Én se vagyok se erdélyi, se fölvidéki.

Zavartan keresi a szót.

- Nem arra mondtam. Hanem hogy... Bár azt mondják, volt szombatos rokonságunk.

Január 3.

Délután Czímer. Tanulmánya Molnárról - mielőtt közölné, olvassam el, ahogy ő az én színházi írásaimat. Aztán a Hunok Párisban megfilmesítésének terve. Hernádi Gyula lelkesen megírná a forgatókönyvet, ő, Czímer, vállalná a dramaturgoskodást. - És a M. N.-beli cikkek, másról sem hall.

Ő visz el kocsin Tompa Kálmánékhoz. Ijesztően megkarmolta arcát a nyolcvan év, de az ünneplés megfrissítette. Az egykor oly délceg termet emlékszik, hogyan volt mindig központ.

A rendelőben ott a kitüntetés, a pécsiek díszpolgári oklevele, az emlékérem. Márta boldog (nem győz hálálkodni - titokban - az A. Gy.-nél való és a pécsi segítségért), Kálmánt megmelegíti a fény.

Illés Endre nincs itt. Beteg.

Különben rengeteg ember, válogatottan intellektuelek, hasonló gondolkodásúak. Vas István is, Piroskával, Nagy Lászlóék, Jékely, Szokolayék, Nemes Nagy Ágnesék, Juhász - vagyunk legalább ötvenen, Féja, Boócz, Szőts.

Itt is persze a M. N. cikkei. "Évtizedek óta nem volt ilyen - írói politikai tett." "Milyen jó, hogy valaki megmondhatja." Aztán: "Hogy neked megengedik!" "Változnak az idők!"

S így tovább. Gyáva föltevés, hogy nyilván megbeszéltem a kormánybeliekkel. Ha ugyan nem az ő rendeletükre írtam. Még Lengyel Balázsék is kételkednek, hogy Pethőn kívül senki nem tudott róla. "Szerencsére" szinte: itt van Ruffy s őneki már el kell hinnie annak, aki - elhiszi.

Kálmán - ülve - hosszan megköszöni az együttesnek a baráti kívánságokat. S bámulatos emlékezőképességgel fölsorolja, kiket látna még szívesen itt, Áprilytól Simon Istvánig.

Márta előzően már megkért, válaszoljak én Kálmán beszédére.

*

Gorombán sérteni támadt ingerem, amikor már negyedszer-ötödször hallottam: Ezt csak te írhattad meg! Ezt csak tőled viselik el!

Ez a század gyávaságának törzsmondata, a minden alól való kibúvásnak, fűbe-lapulhatnékának tesztfelelete (arra, mi a becsület).

Hallottam (szemtől szembe) még ilyet is: kivel beszélted meg? (Ami mögött ez volt: kik bíztak meg, fölülről persze.)

Tekintélyem így nem attól nő, hogy tisztességesen viselkedtem, hanem attól, hogy a fejesek szolgája vagyok. Az a bérelt inas, amivé ők vágynak avanzsálni.

Január 4.

Napsütés, uszoda. Már az indulás becsap. A hegyről lefelé kell mennem a Duna-partra, lépteimet könnyítő súlyom (79 kg), s ez a segítés fiatalnak hazudja az izomzatot. Rendszerint déli 12-kor indulok, a néptelen Szemlőhegyi úton megeszek egy almát (a hámozása kipihenteti agyamból a munkát), a Vérhalom utcán a lejtő már egész testemet gyorsításra frissíti; a meredek és csupa lépcső Gül Baba utca meg zergeszökdelésre biztat. A "népszerűség" zavar (színházteremben, kiállításon) de itt, a kabinok folyosóján jólesik. Egyik kabinos - kabinasszony - nevét nem ismerem, gondolom, ők sem az enyémet, de megszoktak, s mosolyogva viszonozzák a meghajlással kísért "kezét csókolom"-omat, és kedvesen mentegetőznek, ha várakoznom kell. Elmenet a szokásos két forint borravaló helyett hármat teszek a markukba, ezt kedvesen cinkos hunyorítással köszönik meg: nem fogják terjeszteni a pénzpocsékolásomat.

Este Juhász s valamivel előbb Váciné Juhász Marika. Kedves, virágot, tokajit hozott, s még egy kis mackót is (Bálintnak). De kiment a fejemből, hogy noha ő mindig magázott, én tegezni szoktam, s így feszesen indul a beszéd, a sok év utáni viszontlátás. De annál melegebb lesz aztán a hangulat. Főleg, mikor Ika bevonul a fiával, aki aztán mellére szorítva szaladgál ezzel az új mackójával. Holott az előbbiekkel alig törődött. Hangulatos vacsora is. Flóra érdeméből. Marika egy kicsit elvadult a világtól - bányászlány voltában is igen művelt, s így idegen a csupa középosztálybeli "műveltek" közt, nyilván gyermekének büszke vállalása mögött is van gyanakvás. Flóra aztán mindezt feloldja, azt lehetne mondani, a "pedagógus ösztönével", holott az eredendően jó emberiességével.

Január 5.

Miért komikus a nagyon öreg öregek túlzott mozgékonysága? Mert gépszerű. Mintha az a fürgeség már nem szellemük (lelkük, akaratuk) műve lenne. Hanem a bábué; pusztán a testüké (a tagjaiké). Aminek öröklétet követelünk.

*

A kései ebéd (fárasztó nap) után nem sikerül az alvás. Ki akarom kísérni én is Ikát a repülőtérre. De visszanyom, s végül csak az előszobáig kísérhetem ki. Összecsókolózunk, leszalad az egyszerű zöld köpenyében a piros szőnyeges lépcsőn. A visszafekvés a díványra már csak spekulálás: hogyan folytassam a délelőtti penzumot. Alig hagyom abba, az előszobából emelt hangok. Kimegyek. Flóra átadja a telefonkagylót és: "Én beszélek, Ika." Charaire-éknál vacsorál Párisban, aki az imént leszaladt a lépcsőn. Mit esztek? - Osztrigát. Közben el nem fordul a szemem az előszobaajtótól. Azért ez is valami.

Január 6.

Délelőtt: újabb tapasztalat, hogy írás közben már milyen színes utazás lehet egy-egy szürkén induló fejezetből. Az emlékezet szürke vonalait milyen színekkel tudja megtölteni az igény, hogy ne szürke mű kerüljön ki a kezünk alól. "A munka teremt" - olyan értelemben, hogy bármily ihlettelenül kezdünk "alkotás"-ba, az a puszta tény, hogy "dolgozunk", szárnyat ad az "ihlet"-nek.

Délután Ferenccel le a Korona visszaadásának ünnepélyére. Aczél szobájában kívülünk még Gyurkó, Marczali, Illés (?). Vita a M. N.-cikkről. Aczél szerint tompítani kellett volna egy-két mondatot. Egy mondatomra elismerő nevetés: Olyan pesszimista vagyok, hogy már optimista lehetek! (Vagy optimizmust hirdethetek?)

A felelőtlenség, ahogy a románok ilyen végveszélyes magyarelnyomásra Ceauşescu kigúnyolásával felelünk. Eszelősség is tud erő lenni - Hitler mi mást példáz?

A kupola alá késve érkezünk, de engem az első sorba tessékelnek az írók-művészek csoportjából. De hátranézve Sárikát a tömegbe fojtva látom. Kézen fogva kell magam elé húznom. A miniszterek elénk sorakoznak. De őt, Kodálynét ezek közé is oda tolom: legyen egy szép fiatal nő is annyi öreg miniszter között. Így Vance és felesége kezet nyújt Sárikának is, különösen vidám mosollyal, hogy ilyen üdítő mosolyú arcot is látnak. Jön Szentgyörgyi is az amerikaiak közt. Ahogy meglát, megáll, a fejek közt rázunk kezet.

A beszédek.

És újra és újra a gratulációk a M. N.-cikkért.

S a reménytelen vita Rényivel.

Majd ismét Aczél szobájában.

*

Fél hétre haza, lepihenés, cipő nélkül, de csak egy órára, mert nyolcra ismét a Parlamentben a díszvacsorán.

Petrás Endre mellett; a belgrádi konferencián ő képviseli Magyarországot. Nem közölték a lapok a fölszólalását. Mert a románok megsértődötten fogadták.

Azt fejtette ki ugyanis - rájuk célozva -, hogy az "asszimiláció természetes folyamat, és ezért nem szabad gyorsítani, mert az már sérelmeket okozhat"!!

Különben igen értelmes, nyájas ember, "Gyula bátyám" elveinek mindenben igazat ad. Szemben velem Szentgyörgyi; elég sűrűn emeli felém a poharat: "csak így, édes Gyulám!" Oldalt szemben Esztergályos, a washingtoni magyar követ. Az ő koccintási módja is - helyeslés az "elveim"-re.

Bognár József akar hazahozni a kocsiján, de a ruhatárban Apró Antalné lép hozzám: "szomszédok vagyunk, csak velünk jön". Így elbúcsúzom Bognártól s az ő kocsijukba ülök.

Itthon aztán: mégiscsak jelentős nap ez. Emeli az ország hitét önmagában.

Január 7.

A Korona Pestre hozatalakor (tegnap) a Parlamentben a miniszterek sorfalával szemben a fényképészeknek és filmeseknek a félvilágból idegyűlt csapata kapott helyet, kifeszített kötél mögött. Mindenki díszfeketében volt, ők viseltes pulóverban, farmerzubbonyban, bőrmellényben, szülőhonukat idéző tarkaságban. Készülékeiket a bejárat felé szögezve, úgy várták az amerikaiakat - élükön Vance külügyminisztert s a feleségét -, akár egy különleges kivégzőosztag. Az első sor guggolt, a második térdelt, a többi egymás fölé ágaskodva állt. Egyszerre arcukhoz kapták a masinákat, s egyik szemüket behunyva, pontosan úgy céloztak, akár a lövésre kész katonák.

Január 8.

A jobboldali emigráns magyar sajtó erősen küzdött a Korona visszaadása ellen. Kudarcként számolt be arról, hogy nem sikerült megakadályozni. Flóra sógornőjének nevelőanyja megküldte a Kanadai Magyarság 1977. dec. 10-i számát. Így is valóban "véletlenül" került kezembe (a postában turkálva), mert Flóra eldugta, fejzúgásomtól tartva. Frey András veti föl, mennyiben vagyunk felelősek a Korona kiszolgáltatásáért, majd szóról szóra ennek kapcsán végül rám puskáz, Ferdinándy Mihály és Mikes György vádjait is idézve. Az előbbi szerint én felelek még azért is, hogy Babits válogatott verseiből egyet-kettőt kihagyott a kiadó.

Ez eddig egyenes. Akadt azonban védelmezőm is, őszintén jó szándékú. A tisztára mosás így hangzik: "Illyés mindig a »Puszták Népe« okos, ravasz, vigyázó fia volt..." Ravasz tehát, ismét, hányadszor! Még a megbecsülés szerint is fondorlatos, kígyómozgású a küzdelemben - széttört csontjaimmal, széttépett idegzetemmel, húszévi súlyos depressziómmal. Mi kellene hát mind a kibicnek, hogy... ne számító rókának nézzék (onnan alulról) még Dugovics Tituszt is: csak azért osont föl (lapulva) a bástyára, hogy merő mesterkedésből rántsa magával a kontyost a lófarokkal.

*

Czímert, Juhászt várjuk vacsorára (ma Zsarnay Erzsébet nem jöhet), amikor Takács József és Tóth Csanád telefonál (Boldizsár társaságából), mikor találkozhatnánk? Jöjjenek föl rögtön vacsorára, Flóra oda tud csapni néhány szem krumplit ahhoz, amit a konyhaasztalhoz invitáltaknak szán.

Héttől tizenegyig folyt tréfálkozva is az igen komoly beszélgetés. Tóth Csanád az amerikai külügyminisztériumban államtitkár (felesége képviselő). Takács az Amerika Hangja osztályvezetője. Tájékozottak, jóakaratúak. "Jó magyarok", de jó amerikaiak is (Takács: nekem az amerikai himnusz hallatán szorul össze a torkom), mert jó jogtisztelők, jó emberségpártiak. Boldizsárnak gipszben a lába (ismét), le-lefekszik, hogy a bokáját pihentesse. Czímer kitűnően illik a társalgásba az amerikai műveltségével, hű magyar érzésvilágával, proletár múltjával. Így minden jelenség és személy megkapta a magáét: jót, rosszat egyaránt. Néha már-már meghatott pillanatok az igazság közelítgetése során. Hogy mit lehet az igazi békéért összebékülésért - tenni.

"Virtigli" magyar nacionalistaként halt meg Teleki Pál - N. N. Népszabadság-ban közölt novellája első mondatában. Mire jó a tragikus, a becsületüket halállal is bizonyító hősöket így leköpni, amiért - no miért is? S a továbbiakban éppily gúnnyal emlegetni a "csodá"-kat, hogy az elszakított magyar néptömegek visszatérhettek! Amikor az a "csoda" természetes folyamat volt. És épp akkor közölni ilyet, amikor az ország csaknem egyöntetűen remél, hacsak sugárnyi fényt is, a határontúliak helyzetére.

Január 12.

Mert zúg a fejem, csak azt értem ki a telefonkagylóból, hogy aki beszél: kolozsvári. Oly halk a szó, mintha az illető Kolozsvárról beszélne. Nem, mielőbb találkozni akar velem. - "Sürgős?"

- Igen, mert már csak tíz napig lesz Pesten. - "Fontos, nagyon?"

- Fontos. Flóra, szédelegve az egész napi vizsgáztatástól, bort készít s egy tányér süteményt. Szerény, rokonszenves, egyszerű nő a látogató. Átfázott; nem akart a megjelölt idő előtt becsengetni, jó félórát a ház körül kószált. Ötvenegy éves, jó házasságban él: eddig is kapott már biztatást, de most már valakivel el kell döntenie, a költészetnek áldozza-e az életét. Itt vannak a szatyorban a versei. Küldött egy kötetnyit két éve a bukaresti Kriterionnak is, de a lektor néhány kifogással visszajuttatta, noha egy-egy sort később a saját verseibe is átvett.

*

Délután Csoóri - Kardos György helyett is (mert beteg). A Szellem és erőszak gyors megjelentetéséről - amíg a M. N.-cikk hatása tart, és erre a kérdésre van élénkebb figyelem. És Janics Kálmán könyve, ami még az enyémnél is fontosabb: tudományos.

Aztán: miért nem állt össze nemzedékké az ő táboruk? Juhász és Nagy közönye miatt? Hogy lehetne mégis az akadályokat félretolni? Hogy folytatódjék az a nép (azaz most magyarság)-védelem, amit a mi nemzedékünk föladatul vállalt (úgy-ahogy is). Ha találkoznék most egy - Sárközi!

Séta együtt a Szemlőhegyi úton.

Január 14.

Magát kiáltó ellentmondás.

Január 16.

Ika érkezése Londonból. Kinti élményei. Találkozása Cigányékkal, Cs.-vel, Sárközi Matyival, Szabó Zoltánnal.

Este 7-kor vacsorára Ellához. Gigi háziasszonykodik. Illés Endre és Nagy Péterék.

Már a vacsoraasztalnál elég éles véleménykoccanás Nagy Péterrel Cs. Szabó ügyében akörül, hogyan is rekedt ő kint Rómában Bóka úrhatnámoskodó sürgönyére.

Aztán majdnem ilyen éles szócsere Ceauşescu-ról szólva. Nagyidai cigányoskodás, ahogy Romániát lebecsülgetjük, holott - 300 millió dolláros kölcsönt a német kancellár személyesen vitt épp most Bukarestbe, a békedíjat neki adják stb.

Aztán ismét Cs. ügye. Cáfolja meg valahogy (akárhol): a Nemzetőr-beli cikk önkényes montázs stb.

És ismét Erdély, meg az én "nacionalizmus"-om. Tévtannal is lehet népet óriási erőkifejtésre, rendíthetetlen tömörülésre bírni. Itt van Hitler példája. Tömeglélektani csoda, amit a németséggel mívelt? A mi puhányságunkért nem kis részben a szellemi élet felel. Nem is észleli, mitől szenved lelkileg "szellemileg!" - az ország. A románok nélkülözni tudnak a nemzeti céljaikért. Mi ezt nézzük le?

Kínos pillanat.

Aztán megint Cs. Szabó ügye és a kinti íróké. "Megbénítja a tollam, ha nem szabad versenyben forgathatom." Mi gazdagodnánk, ha itthon a versenyben akár lemaradnánk mögöttük. Nyomás múlna el itthon, ha bejárhatnának.

Január 21.

Erzsike, Ardayné szokásos bőszavú levele Flórához. Sírt, amikor - hacsak a tv-ben is - megpillantotta a Szent Koronát. Özvegy vidéki jegyzőné. S külön akkor, amikor Szent-Györgyi kifordulva az amerikai küldöttségből, kezet nyújtott nekem! Főhajtva! Átölelt! "Micsoda jelkép!"

Január 22.

Maller Sándorék (sárospataki kalauzunk) és Csoóriék, szerény, de sokatmondó vacsorán: kínai csirke, jázmintea, gesztenyepüré, sajt.

S megint csak: a tartalmas beszélgetés a "súlyos" beszédtárggyal is könnyeddé teszi az "időtöltést"; a szellemesség akkor is üdítően csillog, ha tragikust boncol és tár föl.

Még mindig a M. N.-cikk "országos" és főleg határon túli hatásáról.

Ez a cikk némítja el valóban a nacionalizmussal vádaskodókat? "Nacionalistá"-nak mindig a magyarság népjogainak hangoztatásáért bélyegeztek. Most - amikor legélesebben emlegethetnék - csönd.

Megindulhat a teljes igazság győzelméért végre a frontális - harcvonaláttörő - küzdelem, oly tiszta fegyverekkel, ahogy mindig föltételül szabtuk.

De a "tiszta fegyver" is a lesipuskás kezében?

Kardos György felesége rákgyanúval kórházban.

Január 23.

Munka, munka, munka; reggeltől estig Flóra is, én is már (s főleg) idegzetünkkel szaladva, hogy utolérjük - magunkat. Ettől, hogy mégse érjük utol egyéni magunkat, ettől éljük a halál gondja nélkül, tehát elnyűtt csontokkal is fiatalosan az életet: emberidőtlenül; egy fajta örökkévalóságban.

Január 25.

A tegnapi, tegnapelőtti állhatatos telefonok után - hogy ha angolul nem értjük is meg egymást, ő tud magyarul - ma délután pontosan 5-kor Hardy, az USA kulturális attaséja. Öles, sovány, szőke, gyermekarcúan sem fiatal. Törve magyarul kezd beszélni, aztán mégis áttérünk a franciára. Flóra is itt van, épp csak a sült sajtos, sonkás szendvicsért, cirfandliért jár ki a konyhába. (A bor el is fogy.) Kimerítő beszéd, mert franciául is szájba kell rágni - köztudott dolgokat. A rokonszenves diplomata, aki szellemi (sőt erkölcsi) fölénynek veszi, hogy tudja, mi megoldhatatlan kérdés. Így a magyar kisebbségek ügyének emberi és logikus rendezése. De "jól veszi", mikor szépen elsorolom, mi mulasztást, szószegést és így bűnt követett el az USA a magyarsággal szemben. Romániába készül, örülne, ha előzőleg kimerítően beszélhetne erről a kérdésről. Ha elmennénk hozzájuk vacsorázni - felesége ugyan csak néhány szót tud magyarul. Meglepődik, hogy nem kapunk a szíves ajánlaton. De elég rosszul beszél - és főleg halkan - franciául is. Fél nyolcig marad - igen fáradtan kísérem ki -, itt már szinte megilletődött gyermekiességgel mentegetőzik. De aztán - mégiscsak uralkodó nagy nép fia, ahogy a jó fél liter erős borral a fejében beül a hatalmas autójába, és a hegyen fölfelé - a tilos irányban (mert föl se nézve az irányt jelző táblára) - elrobog, rögtön erős sebességgel, de kedvesen integetve a kocsiból.

Január 26.

Értünk jön Kis József - tán a nekem egyik legjobban tetsző filmes. Hogy unom a még sikeres filmek tárgyait is! Mind kitalálás, s ennek a tv-ben, a moziban csüggesztő a hatása: butító, a lényegtől eltérítő.

Flórával együtt ki a Népliget mellé (amerre 1938 fagyos hónapjaiban annyit jártunk F-val), egy tízszemélyes magánvetítőbe. Hat "rövid" film, milyen kimeríthetetlen értékkel. A budavári torzók, egy karcagi - fiatal - gerencsér népművész, a Hortobágy, a Víz a természetben, Bakfark muzsikája.

Az asszony, Kisné épp olyan szerénységbe húzódott érték, mint a férje.

Lelkesült tervezések hazafelé a taxiban. Így kellene történelmet, földrajzot tanítani az iskolásoknak is. Én magam ma láttam először délibábot, közelről túzokot - darvat!

Január 27.

Iszonyatos éj... Borzongás, didergés. Négy felé szólok Flórának. Rám terít még egy takarót, aztán még egyet. Hőpalackot - gumizsákocskát - tölt meg meleg vízzel. Fájdalmak vállban, combban, derékban. Így várni a virradást! Hőmérséklet 38,9.

Orvosok - elérhetetlenek. Iván (Topolánszky) telefonja nem felel, a János Kórházba nincs kapcsolás. Wabrosch szabadságon van, Noszkay otthon sincs, de még nem is ért be. Végre - Flóra hány és hány le-föl rohanása után (mert itt fekszem a könyvtárszobában) Iván mégis. Később a Kórházból a rokonszenves Szabó József adjunktus. Altatók, nyugtatók, lázcsökkentők - egész nap félkábulat. Nem influenza, hanem katasztrofális áthűlés - nyilván tegnap a Lukácsban; pedig csak háromszor úsztam föl-le. Már ezt se többé?

Február 1.

Elveszett hét, a pokol jött föl látogatóba (ha az értelmetlen szenvedés a pokol). Máig rejtelmes fájdalmak, fogvacogtató hidegrázás, ulcusos gyötörtetés, álmatlanság. Őszi légyszerű fáradtság, tompa agy. Nagy László váratlan halála! - mintha egy más (szörnyű) bolygó szállta volna meg a világot. Ami csak Flórát nem hátráltatta meg. Sőt!

Tegnap János Kórház. Azelőtt már Topolánszky is amellett, feküdjem be. Ő is készített EKG-t (idehozta a gépet, ez rendben). A kórházban a röntgenesek már-már öleléssel fogadnak, örvendezve a viszontlátásnak. Közben jó ideig csurgatják a jobb karomból a vért.

Aztán tanácskozás Noszkay szobájában: ő, Wabrosch, Szabó József. Milyen megbízhatóak, okosak! De: már kész is a szoba, maradjak ott, Flóra is velem lakhat.

Végre - az ilyen vitát szeretem - mégis hazajöhetek: idáig szervezik az ellenőrzést. A láz kitartóan 37,8, hasztalan minden gyógyszer.

Leselkedő fájdalom, tompa kedély, s mindenekfölött Nagy László halála: amivel szembenézni még gyönge vagyok. (Szívroham hajnalban. Percek alatt vége volt.) Szerettem (személyében is), nagyra becsültem; annak arányában nő a fájdalom, ahogy ez át-átcsap rajtam.

Február 4.

Csúnya fájdalmak rohamszerűen, de így is folyamatosan. Olyan szellemi levertség, hogy - napok óta azért nincs egy betű sem - arra is kevés a testi-lelki erő.

S közben Nádasdi Juliska is meghalt; nyolcvanévesen. S ha akkor megy el, amikor Péter? Mennyivel könnyebb lett volna neki - és még kerekebb az a szép kettős élet.

És pesszimizmus.

Je suis pessimiste et à tel point que - pour ne pas vous désespérer - je balbutie en optimiste[14].


Nehéz órák, alig kihagyásos fájdalmak, háromféle csillapító ellenére is. Reggel Czímer telefonja közben hirtelen oly fáradtság, hogy - az agyamat érte.

Délután Csoóri - újabb hírekkel Király Károlyról. Közben Sára Sándor megtérve Párisból Véronique üzenetével s kérdéseivel a programról.

És a vidéki orvos feleségével, aki személyesen kell hogy átadjon egy erdélyi levelet; egy nyolcvanéves bácsi elmedivalgációit a személyi kultusz kihatásairól a gépállomások dolgozóinak bérrendezésére. - Előttük vettem be a Nitromintot, Flóra megmondta nekik, milyen állapotban vagyok - de ők csak ezen a hangon tovább. De miért jöttek ide (vidékről)? A férfi semmit nem tud a M. N.-beli cikkekről - szívesen venné, ha elmondanám a tartalmukat, kész a megbeszélésre.

Formális leszédülés, mire elmennek, egy könyvet azért még dedikáltatva a kislányuknak. Jól jön, hogy Juhász - telefonál - nem jön. Ma Sütőék sem; sok nehézség után úgy-ahogy fapados kocsiban vergődtek föl Pestre - Nagy László temetésére.

A BBC adását nem sikerül fogni.

Telefonálás a Times belgrádi tudósítójának. Király Károly ügyében: már kétszer "behívták", hogy vonja vissza állításait.

Február 5.

Rossz éjszaka, már reggel két Nitromint, fájdalomcsillapító. Czímer telefonja, részletesen, lelkesen a BBC tegnapi előadásáról, Erdély ügyében. Elég hosszan két lapvéleményt ismertettek, az Economist-ét és a Financial Times-ét. Az alap Király nyílt levele Vernet-hez és az én két cikkem. Mintha világméretben megmozdulna a "kérdés". Óriási máris a figyelem. A rádiókat Erdélyben is hallgatják. Hitem szerint csak jó eredményük lehet. A magyarok legalább néhány vigaszcsöppet kapnak, a román őrjöngők eddig sötétben fojtogató ujjaira legalább zseblámpafény vetül.

Február 6.

Elromlott a kazán (öt évvel ezelőtt vettük!), hideg az egész ház, kint dől a hó; fagyos fürdőfülkében zuhanyozok. S reggeli torlódás, a telefonálás, szakember-kérdés-keresés, mindez Flóra vállán. S Dezső - máris részegen? - a képtelen históriájával, hogy valaki a házban szántszándékkal eresztette le a fűtőtestekből a vizet. S Ika kapkodása, hogy hivatalba menet még rendbe tegye az UNESCO-nak - M. Métraux-nak - visszaküldendő copie-t a népművészet magyar sajátosságáról (40 lap). S a kisgyerek föl-alá szaladgálása, mert végül is énrám hárul, hogy vigyázzak rá. S mindezzel az idegpróbával tíz felé mégis úgy-ahogy megindul - két hét múltán - kezemben a toll, a Beatricé-re s Lacinak (Weszelynek) levélre a kórházba.

Telefon Örkénynek, megköszönni, hogy elküldte a Monde cikkét a M. N.-cikkről és Király Károly nyílt leveléről. Hosszasabban telefonon - mert hisz szívvel is írta a helyzetet - ahogy a Jelenkor-beli mondata is jelezte. ("Olyan népnek írok, melynek egyharmada a határon kívül él.") A kérdésről neki Aczéllal csaknem vitája volt. Lelkesen említette neki a Herder-Ady válasz lélekfölszabadító hatását, Aczél azonban: "Csak ne csináljatok kampányt belőle!"

Délután Szőts István Bécsből. Filmre veszik a József nádor sírkamráinak most föltárult "döbbenetes" titkait. A sorozatos politikai gyilkosságokat a Habsburg-házban.

Még mindig fájdalmak, gyengeség. Elmenjünk mégis - ilyen állapotban - Párisba?

De Flóra szorgoskodik, már az útlevélügyben telefonál, a párisi magyar intézet igazgatójával is beszél. De közben Csoórinéval, Gombos Katival, Kun Ágnessel megy Nagy László, Nádasdi Juliska temetésére. Meg Szécsi Margittal gondolnak-e? A temetésen beszélt vele: fölajánlotta segítségét.

Valamikor volt a kirakatokban kicsiny reklám műcsacsi. A finom rugóra szerelt feje álló nap bólogatott. Köztünk Flórával most az a tréfa, veszek egy ilyet, de térden állót, s holmi imamalomként fejezze az ki az állandó bámulatomat és szeretetemet.

Február 8.

Sütő András és Éva, és Kósa Ferenc vacsorán. Őszinte kép. Az oly fojtó reménytelenség, hogy - erőltetnem kell a beszéd fonalát.

Az embert a végzett cselekedete szerint lehet csak és kell föltétlenül megítélni.

Iszonyú éjszaka. Görcsök, Nitromint, No-spa, Algopyrin, álmatlanság.

Február 9.

Délelőtt fekvés. Orvosi vizsgálat (Iván), elmehetek-e az ebédre, az amerikai követségre. No-spa és Algopyrin-injekció előre? Tegyek pilulákat a zsebbe. Lemondani kínos volna: mindössze hárman leszünk magyar meghívottak (Juhász és Boldizsár).


Igen kitűnően ment minden, az orvosság úgy hatott: vettem mindenből, nem tűnt föl, hogy alig eszem, inni pedig semmi szeszt.

Philipp Kayser a nagykövet, mellette volt a helyem, s mivel kettőnk közül nekem volt könnyebb a francia, még a beszélgetés is kitűnően folyt. Erdélyről is persze, olvasta fordításban a M. N.-beli cikkeket; de azért ugyancsak sok dolog újdonság volt neki. Aztán a Korona hazahozatalának körülményei, küzdelme a terv kinti magyar ellenzőivel. (Állítólag állását kötötte hozzá, hogy hazahozzák, mondta később Boldizsár.) Másik oldalamon Mr. Eisenstadt, író. Szemben egy írónő. Flóra a nagykövet Kaysernéval, ugyancsak nyelvoldó fölényben a franciát illetően. Az ebéd egyszerű. Jó leves, paprikás csirke, fagylalt.

A feketénél is tartóztattak. De - óvatosan a lehetséges fájdalommal - igyekeztem haza. - Boldizsár hozott a házig. A népi-urbánus ellentétek jelentkezéséről, azt hiszem, túlozva - ez volt a téma. És hogy Nagy László sírjánál miért kezdte énekelni Szécsi Margit a Himnuszt? "Provokáció"-nak hatott! És ha László végrendelete volt?

Február 10.

Fájdalmak és feledtetőül: munka. A legnehezebb rész a Beatricé-ből: a magyar etnikum szétszaggatása, kinti-benti beleegyezéssel, sőt helyesléssel. De miképp úgy megírni, hogy közölhető - sőt bevehető - legyen? Regénybe iktatva még ez is megy; valóban megújítható forma még a klasszikus regény is. Tájfestés helyett korfestés.

Délben - 11-től 1/22-ig Pethő. A M. N.-beli cikkek hatása. Húsz-harminc éve nem végzett ilyen független munkát ilyen eredményesen a sajtó. Elhozza az Économiste-ot. De a felső hely: "semmi további kampány". Holott most már lehetne hivatalos lépés is - a belső feszültségre hivatkozva. De itt - megvan a rettegés, hogy minden "magyar" ügy végül soviniszta lesz.

Mi hát a teendő? Mégis folytatni, úgy, hogy ezeket a meredélyeket messze elkerüljük. Írjak én? Nem. Ő? És ha Örkényt vagy Vas Istvánt szólaltatnánk meg?

Ebéd után is fájdalmak, orvosság, nyugtató.

Józsa Tivadar Pécselyről. Pusztán azért jött föl (vonaton, mert síkosak az utak), hogy - mi lehet a lépés, ha Király Károlyt baj éri?

Aztán megint munka, 10-ig, fájdalmakkal. No-spa és Algopyrin újabb adaggal, és Noxyron, hogy legalább az alvás gyógyítson.

Február 11.

Munka, fájdalom.

Délelőtt Gyuszival egy órára ki Budakeszire a tüdőszanatóriumba, Csoórihoz. Idegbénulás a jobb lábán.

A New York Times-ban Király levelének teljes szövege.

Később Sára, Julcsi (Csoóriné), Szécsi Margit.

Később Levendel, az orvos. Rokonszenves, okos - még a Nékosz ünnepélyéről ismerjük egymást.

Este vacsora együtt Ikáékkal, Juhász Ferenccel.

Fájdalom, alig ehetek valamit.

Rossz közérzet.

Február 12. Vasárnap

Erős fájdalmak, álmatlan éjszaka s a tehetetlen düh, hogy semmi orvosság nem használ.

Reggel Flóra újra idetelefonálja Ivánt. Bízik a tapogató ujjaiban: nem fekély, hanem a tetrán (?) tette tönkre a gyomrot, a "bélflórát". Orvosság? Új fájdalomcsillapítókat is ad. És álljak mégis újból röntgen elé.

Munkaképtelenség. Holott a párisi út előtt rengeteg az elvégeznivaló. Levertség emiatt s depresszióig menő kétely: lehet-e valami a Beatricé-ből? Nem eldobandó-e máris? Kimondani csak felét is az 1919-20-as magyar "tragédiá"-nak, nem ez lesz-e a korona a "nacionalizmusom"-ra?

Február 13.

Olyan fájdalmak, hogy éjjel fél kettőkor, mivel az addig bevett csillapítók nem hatottak, végül nem röstelltük (Flórával) megkérni Gyuszit, menjen le a városba az első éjjel is ügyeletes patikába, s hozza föl a legújabban fölírt orvosságot.

Ez már nem fájdalmat csitított, hanem agyat kábított. Olyanféleképp váltam el a saját fájdalmamtól, mint a lélek a testtől: lent volt a kín, fönt az alaktalan tudat.

S reggel az angyali Kis Marianne (Bognárné), a János Kórház röntgenológusa, régi jó barátunk. A frissen röpdöső kecses kunsági tündér a tudásával, szakszerűségével.

Csattogtak a röntgenfölvételek a mellkas és a gyomor előtt. Ittam a bizmutkását - még az is csitította a görcsöket. És bent a sötétben Flóra, kint a folyosón Ika: megnyugtatásul - mi történhet, ha a legrosszabbat mutatja is a fölvétel?

De nem a gyomorfekély kiújulása. Tetrán-mérgezés? A gyomorflóra erősen kipusztult, a le nem kötött levegő a szívet nyomja, innen a fájdalom.

Haza tehát üdvözülten, mint akit a purgatóriumból fognak kiereszteni. Ég a seb, de komoly baj nincs, megvan a gyógyulás útja, a visszatérés az elvesztett, fájdalommentes létbe, a paradicsomba.

S már tréfálkozás Flórával. Hogy megforr a szerelem a szívben, valahányszor megmenti az életemet; - kiment a szenvedés poklából!

Február 14.

Fájdalmak, szívósan. Új orvos, Márton István - Wabrosch kezelőorvosa. Hosszú vizsgálat. Egyetlen szervnek sincs baja. Szombatig enyhülni fog.

De most annál jobban gyötör.

Este Iván, Topolánszky és Amerikában élő Ádám fiának egyetemi tanára: Tőkés Rudolf. Kellemes, okos ember, és szívesen beszél is, így jól lezajlott az este - a sok eleve bevett orvossággal.

De aztán, távozásuk után ismét. Meleg tömlő - már csak Flóra tudja, hányféle orvosság. Végre a legerősebb fájdalomcsillapító, az ópiumos kúp.

Február 17.

Délután néhány percre Tóth Lajos Vágsellyéről. A Csemadok rosszhiszeműsége. Janics Kálmán könyve.

Február 18.

Hajszolt munka, hogy elkészüljek az indulásig.

Este váratlanul Wessel Bandi Nantes-ból a fiával, François-val. Laci: "rechute" grave. Itt maradnak vacsorára - Czímer jött még föl, Epstein Erzsi és Juhász. De Ikáék is velünk esznek. Flóra egész nap "rohanva" gépelt, s most még ez is. De szívesen csinálja.

Laciról.

Nyomott hangulat. Bandiék át Grandpierre-hez. Szorongás az úttól.

Február 20.

Görcsös fájdalom... A gyógyszerektől? Vagy mert nem használtak?

Nyolckor a Kútvölgyi fogászatán.

Várakozás közben Tömpe István ül mellém. A karácsonyi, újévi cikkekkel mindenki egyetért, de összefüggésbe hozzák velük, hogy nemcsak Nagy László, de Szemes Piroska temetéséri is a gyászolók elénekelték a Himnuszt. Ez veszedelmes. Nincs köztünk tisztázódás: miért veszedelmes

Onnan gyalog a Jánosba.

Valóságos konzílium: Noszkay, Wabrosch, Márton, Topolánszky. Vizsgálat, kínos. A vizeletvizsgálat alapján: még ma be kell feküdnöm. Tíz nap alatt így talpra állítanak talán úgy, hogy két hetet kibírjak Párisban. Mert csak itt tudnak jól injekciózni.

Iván hoz bennünket haza.

Összekészíteni gyorsan a Beatrice folytatásait. Csomagolás a kórházba.

Négykor Ika hoz be bennünket. Külön szoba, közönségesen tán négy ágy is elférne benne. Nincs kisebb? Hogy Flóra is itt éjszakázzon, őt is betegként kellene fölvenni. De - hazudjon tehát a Főiskolán? Sok munkája van ott is. Majd elintézik másképp.

Egymás után az ápolók. Kényelmetlen ágy, közös WC, messze, a folyosó végén; el nem különíthető zuhanyozó.

Nagy nehezen belemerülök a Temps Retrouvé 1916-os párisi arisztokrata-, milliomos-, zsidó világába. Bőbeszédű, igaz, de milyen - igazán realista! És a Goncourt-naplórészlet.

Vacsora egy tányér híg spenót, kitűnő.

Február 21.

Kórház. Nyomorúság, elsősorban lelkileg talán. Kizökkenve a megszokott életvitelből, rien ne va. Reggeli kilenc felé. Visszérgyulladás is. Holnap erre sebész jön. Egyelőre borogatásba csavarják. Ha Flóra nincs - nem kellene az élet.

Proust, Le Temps Retrouvé.

Délután Wessel Bandi. Már az a gond, ki vállalja Laci temetését. Hogyan lehet megoldani, hogy Bandi mégis itt legyen.

Iszonyodás a párisi úttól. Ha volna elég önzésem, vagyis nem félnék megbántani azokat, akik annyit fáradtak - Frénaud, Seghers, Moreau, Clancier, hogy "sikerüljön" -, lemondanám.

Február 22.

Leghűbb élettársunk a testünk. Minél megbízhatóbban - vagyis minél egészségesebben - szolgál bennünket, annál végzetesebb a hatása, ha csalni kezd, ha el-elárulja a hivatását.

Hogy minden bajom tetejébe még visszérgyulladás is kínozni kezd (a jobb oldali lábikrában) - máskor tán azt juttatja eszembe, kiheverem együtt a többivel. De most hajnal előtt, hogy erre szisszenek föl: aránytalan kétségbeesés fog el: sántikálva, még ezt a kínt is cipelve megjárnom Párist?! Utoljára nyilván. Nem. Semmiképp se kelek útra. Elég volt. Öreg vagyok, fordulok a sutba, összegémberedve várom - de legalább itthon! - a halált. Oly dühöngő - önpusztító - bosszúállással, mint egy elhagyott szerelmes.

*

Elbizakodottan feketekávé reggel is, és - mert olyan jól fölfrissített - ebéd után is. És félórára rá a tetrán (?) - gyötrelmek legmutatványosabb jelenetei. Görcs, újabb görcs; az Algopyrin sem enyhíti. Nagy sokára a tej és a keksz csillapítja.

Napok óta nem látok - nem is kívánok - hírlapot. De Flóra behozza a postát. Egy szabályos őrült, hogy milyen gyalázat Veres Pálné utcát írni ki, mikor az helyesen Veres Péter, és egy nyolcvankét éves aggastyán verse válaszul a M.N.-beli cikkekre. És Makkai Ádám Amerikából, ugyancsak a M.N.-cikk, illetve Erdély sorsa kapcsán igen hosszan, hogy járjak ki Édesanyjának - Ignácz Rózsának - Kossuth-díjat s kitüntetést - amit meg is érdemelne valóban sokak előtt -, mert hetvenéves lesz. Mindez teljesen pótolja a hírlapokat.

Proust - bámulatos, miket tud kihozni M. de Charlus-ből.

Február 24.

Szobánk elég tágas, de csak annyiban "külön", hogy a nagyobb "postoperatív" teremtől csak egy (most kulccsal bezárt) ajtó választja el; a betegek nyögése áthallik.

Flóra naponta megjárja a Főiskolát, a lakást. Valamit mégis pihen, mert ide telefon nincs. (Az irodába jár le, ha telefonálnia kell.) Egymás mellett a két kórházi ágy; ő is lefekszik, s olvas órák hosszat estefelé, akár én.

Németh Homályból homályba címmel összegyűjtött emlékezéseit olvassa. Nem győzve ámulni Laci őszinteségén és igazmondásán; újra s újra kifakadva: mennyit szenvedett! Mi is csak most, naplóit olvasva tudjuk meg, mennyit szenvedett!

Mivel én még a Temps Retrouvé-t olvasom, megjegyzést fűzök az őszinteség és az igazmondás viszonyáról. Föltárva minden titkunkat, azzal még nem az igazságokat tárjuk föl. Minél "őszintébb", voltaképpen annál egocentrikusabb vagyok, annál igazságtalanabb tehát nemcsak másokkal, de a valósággal szemben is. Az elszánt kitárulkozókban rendszerint alig van humor. Vagyis fölény magukkal szemben is.

De még a szenvedés is! Valóban, Laci fájdalmasan összekülönbözött rengeteg olyan emberrel is, akik láthatóan a javát akarták. Tehát - érvényesítette a saját természetét, másokat is ugyancsak meggyötörve. Itt tehát mérlegelni kell a sajnálkozást. Más képe a dolognak, amikor pusztán a tehetségének a kiárasztása miatt támadtak rá, és kínozták embertelenül, kínozták volna a keresztre feszítésig. Ahelyett hogy ápolták, nyesték, permetezték és trágyázták volna azt a századcsodája termőfát, kaszabolták, gazosították. Ahelyett hogy a gyönyörű gyümölcseit szedték volna, a rügyeit tépték, a virágait taposták.

Február 26.

Naponta négy injekció - kettő a vénába - egy hét után az ismétlődés folytán kezd kínos lenni. De mintha eredménye mutatkoznék.

A bezártság is már a fullasztást közelítgeti. Noha jó háromnegyed órát ma is járkáltunk föl-alá a Sebészet előtt - ahol Béni is, Márta is meghalt. Milyen közeli ez is azáltal, hogy teljesen a múlt birodalma már.

De - olvasásra jó volt ez a börtön. Föloldott a lelkiismeret-furdalás alól, ami nálam mindig megrontja a csak "művészi élményként" vállalt olvasást.

Németh Homályból homályba-ja tanulság is lett. Az igazmondásnak akadálya lehet az őszinteség.

És Proust Prisonnière-je, Fugitive-je is - teherként hordja a túl közeli őszinteséget.

Február 27.

Vizsgálatok, injekciók, majd Noszkay, Wabrosch, Szabó tanácskozása. De csak állhatatoskodásomra bocsátanak haza már ma. (Már csak "nyomok"-ban van a vizeletben fehérje, genny; idejövetelemkor "teljesen telített" volt. Otthon még tovább kezelnek.)

Szorongás - csaknem a klausztrofóbiáig. S az ingerlékenység ugyanakkor, hogy bárki bármikor benyithat kopogás nélkül a szobába.

Két órára érkezünk haza. Itthon megnyugtatóbb. Holott a központi fűtés a padláson befagyott, s így 26 fok van az alsó szobában, hogy a csövek kiolvadjanak.

Február 28.

Elvesztegetett nap - az úti előkészületek zavarodottságában.

Délben Flóra is, Ika is megjön, s megyünk - én elég erős gyomor- és hátfájdalmakkal - ruhát, inget venni. A Rákóczi úton négy állongó, kövér főnök felügyelő tekintete alatt egy fürge, kis termetű eladó túlságosan is mai (tegnapi) divatú öltönyre beszél rá bennünket - 2400 forintért. (Száz forint borravaló neki.) S aztán még egy olcsó - 800 forintos - japán felöltőre is. Azért csábulok rá, mert japán.

*

A telefon változatlanul rossz.

Este Juhász, hiába kísérletezve a telefonnal, átjött, összeütött maradék vacsorán itt is maradt.

Március 1.

Délután ötkor Aczél, egyedül.

Először is: Weszelyről. Tegyen meg mindent, ha Ika telefonál. (Már az esetleges temetés dolgában is.) Alig tudok beszélni, a könny az orromba szalad, ahogy Laci emberségét, bátorságát, tehetségét emlegetem. S el is akad a szavam, amikor anyjáról is beszélek: ő volt az én magányos anyám egyetlen barátnője.

Nagy Ferencről aztán. Elkéri a levelet, de csak részleteket olvasok föl.

Aztán, hogyan is beszélhetek én Párisban? "Mintha a kormányt és a pártot képviselnéd" - mondja tréfásan, de mégiscsak komolyra kell fordítanom a szót. Hány évig lehet egyáltalán még szavam? Kettő, három? ("Tizenöt!") Úgy kell végeznem legalább, ahogy kezdettől csinálni szerettem volna.

A nemzet kétkerekű taliga. Az egyik kerék a politika, a másik a szellemi élet. Ez az utóbbi aztán igazán gyalázatosan döcögött, rángatta az alkotmányt. Függetlenül kell működnie, de mégis összhangban - a mát tekintve.

A románokról.

S megint csak az én álláspontom: Dörömbölni kell.

Igen szívélyes elválás, a kapuban. "Én nem váltottam se lakást, se feleséget se barátot." - Számíts engem is azok közé.

Március 3.

Szakértői rémtörténet - az indulás előtti napok idegfeszültségének növelésére. Három hete megállt lakásunkban a fűtés. Hosszas utánajárás, szomszédból való telefonálások után (mert a mienk még mindig nem működik) megjelennek a mérnökök, külön autókon, hármas bizottság. A csövek befagytak, azért nincs cirkuláció. Napokig tehát 60-70-80 fokos melegre kell fűteni a kazánt, a csöveket hősugárzókkal melegíteni. Semmi eredmény, csak újabb kiszállás és tanácskozások. Flóra végre megnyeri a szomszédos Moska - Mosco, mert olasz eredet - urat, nézze meg ő is.

Átfordít a kazánon egy csapot - megy máris a forró víz. Szó sem volt fagyásról. Az egyik mérnök vagy másvalaki a sok közül még az elején hibásan nyúlt hozzá.

Délelőtt Czímer - búcsúzni, mert hiába hívott telefonon.

Tavaszi idő. De én mint az ablakba előmászó aggastyán légy a keserves kitelelés után.

Március 5.

Némi döccenők után mégis Párisban. A hivatalok rosszul tudták, hogy Pestről van közvetlen kocsi Párisba. Az utolsó percben, az állomáson a hordártól tudtuk meg a tényt, ilyen közvetlen hálókocsi Bukarestből jön, ha - jön. Rendszerint annyit késik, hogy csak a délutáni vonathoz csatolhatják. Halasszuk hát estére az indulást? Amikor Párisban már vasárnap hajnalra várnak? Fölszálltunk egy I. osztályú fülkébe - útitársul a kedves Gách Mariannt kaptuk, Bécsig. Ott a Westbahnhofon a bécsi Magyar Intézet igazgatója - Pamlényi Ervin - várt. Át kellett szállni, volt másfél óra. Körbesétáltuk a Stephans-dómot.

Köröm közül ebédeltünk a vonaton, a hazai sült csirkéből. Altató, fájdalomcsillapító - tűrhető éj. A Gare de l' Est-en Klein Márton, a párisi Magyar Intézet igazgatója és - helyettese? - Nemes Tibor várt. Hozott el a követ, Veress Péter lakására. Baráti, meleg légkör. Meleg reggeli, pótmosakodás és alvás. Séta ki a Pont de Neuilly-ig, mert Neuilly-ben laknak. Ebéd épp ilyen jó hangulatban. Az istentelen hideg miatt Péter kölcsönadta a vastag pulóverét.

Az Odéon szállóban, a rue de l'Odéonban vettek ki nekünk szobát. Pihentünk, s lementünk a Notre Dame-ig. Páris - hányadszori viszontlátásra? - nem adta most a szemnek azt az örömet, mint máskor. Igaz, dermesztő a szél, vacogva igyekeztünk vissza a szállodába.

Frénaud-val már beszéltünk, telefonon. Charaire-ék levelet hagytak, hogy estére várnak.

Vasárnap van, de az első benyomás - hol a párisi elegancia? A fiatalok itt is lomposak s noha kedvesen udvariasak: vidámságuk nem a régi.

A szállodában mintha egyedüli vendégek volnánk. Ódon épület túlmodernizálva. A gerendamánia a lépcsőház korlátjai helyére is 3-400 éves poutre-okat rakott. Az ablakok bedeszkázva, mécsesszerű lámpák. Ostromemlék. A mennyezet festése viszont leleményes: az alacsony szobát igen magasnak láttatja a sötét tükröztetéssel.

A vágó hideg szélben este 8-ra Charaire-ékhoz. Georges a régi, noha anyagi bajai vannak. A híres Atelier - eladására kényszerül. Véronique asztala tele fordítással.

Hirtelen sült jó vacsora, de én csak krumplipürét és avokadót eszem, egy körömnyi hússal. Így is fájdalmak.

Eljön Jean-Luc Moreau - finnugor nyelvész. Nagy szakáll, s valóban a szakállának beszél igen gyorsan. (Je suis dur d'oreille, c'est incontestable[15].) A háromnapos programokról. Mme Barre - azt ígérte, eljön, ha "a helyzet úgy alakulhat" (a választások miatt).

Terv, hogy menjünk le néhány hétre Saint Jeannet-be. A néptelen utcán Moreau kísér bennünket haza - most magyarul beszélünk. Szerény, kitűnő tudós.

Március 6.

Délig a szállodában - hogyan is alakuljon a győrieknek szánt Fáklyaláng első fölvonása. Aztán Nemes Tiborral, Klein Mártonnal a hallban, hogy ne szerezzünk-e olcsóbb szállodát, már csak az állam számára takarékoskodva. De ide száll meg csaknem minden magyar, és - csak azért olyan drága, mert minden iszonyúan megdrágult.

Ebédre Nemes Tibornál. Felesége - Diána - éppoly erős, egészséges, mint Tibor. Kevés leves, krumplipüré. Háromra már itthon is vagyunk.

Itthon viszont rosszullét, olyannyira: tétovázunk, elmenjünk-e Veronikával a Fondation Lévy-gyűjtemény kiállításra. Végül mégis igen.

Az 1900-1930-as évek modernjei. De a közönség! Csupa öreg, de nyüzsögve, telve érdeklődéssel.

Utána a rue de la Grande Chaumière-be, a Gauguin-műterembe, ahol oly sokszor laktunk, főztünk - fáztunk. Georges képei - és ártatlan hiszékenysége. Véronique és Georges életének alakulása.

Este nyolckor rue du Dragon. Tea és egy vékony szelet sonka a vacsora. Még bővebben Georges múltja és jövője. Már az apja, mint fils à papa verte el ( mint dilettáns festő) a híres Charaire-vagyont. Most már a hajótörés maradékai fogynak el.

Húsz perc a tv-ben a választási agitációból. Minden párt jelöltje beszélhet.

Az utcán egy percre eltévesztem a legközelebbi utat haza. Megkérdezem a legelső szembejövőtől, jól megyünk-e a Bd. St. Germain felé. Megmagyarázza, aztán: Nem lengyel maga? Magyar vagyok. Erre kedvesen törve a magyart: Jó estét kívánok. És persze: Polski venger dva bratanski - és meleg kézrázás.

Fölidézni oly elevenen (hogy magam is benne elevenen mozogjak) 1849. augusztus 10-ének éjszakáját, a vitát Kossuth és Görgey közt, itt a rue de l'Odéon kis szobájában: mégiscsak nehezen megy. De mégiscsak ebből a távolságból látom most már világosabban a Fáklyaláng igazi témáját. A munka maga nehezen indul.

Délelőtt 11-kor végig a rue de Monsieur le Prince-en át (ahol egykor Pascal Istennel találkozott), a Presse Universitaire-be. Kétórai topogás, séta az új könyvek között. (Flóra gyógypedagógiát keres.) Egyet sem veszek meg - annyi otthon is, amit még nem olvastam el, s amire már sarkallna az idő.

Fél egykor Dauphin. Meleg összeölelkezés a szálló halljában. Oly hangon ismétli "mon cher petit frère", hogy az irodabeliek is idenéznek. Előkelő vendéglőbe akar vinni, de mi - mert moule-t kívánunk - a szemben levő "brasserie"-be kormányozzuk: annak étlapján is ott a hajdani - legolcsóbb - táplálékunk, a fekete tengeri kagyló.

Se bor, se apéro, se kávé. Ő beszél. Kebelezi be a tucat osztrigát - Flóra épp csak egyet vesz át tőle -, a báránysültet, az almáslepény óriási adagját, a nagy üveg "vin d'Alsace"-t. Fél háromig önti a tudását, a francia élet titkait, a világhelyzet híreit, az ifjúság problémáit. "Doyen de la Faculté" - mindenfelől kitűnő az értesültsége, és megalapozott a pesszimizmusa. A világháború elkerülhetetlen, az amerikaiak műveletlensége, kamaszos önhittsége fogja kirobbantani. Magyarországról szinte elragadtan beszél, nemcsak ifjúsági emlékeinek hatása alatt (járt velem és Else-zel Ozorán, sőt Gyánton is). A keletiek vallásossága hódít.

Épp csak pihenünk, máris telefon Frénaud-val. Gyalog megyünk el a rue de la Bourgogne 52.-be, jó háromnegyed órás sietős séta. Páris - most lesz ismét rokonszenvesebb, szebb.

Monique egyszerűsége. Rögtön az összecsókolózás után olyan közvetlenség, mintha azóta ismernénk, amióta André először emlegette. Jó kapocs persze, hogy Ikáról ő is, André is lelkesen beszél. Csak túl szerény, túl zárkózott!

Aztán a program. André fölolvassa a holnaputáni bevezetőjét, a fordításait. Aztán elejétől végig szinte színészi teljesítménnyel az Egy mondat a zsarnokságról-t. Mi lenne, ha az ünnepi esten is azt szavalná el. (S utána én magyarul!) Komolyan gondolja, az asszonyok persze rémülten tiltakoznak. Majd: menjünk le hozzájuk Bussy-le-Grand-ba (Burgundiába) néhány napra! Ha érdekel még a francia parasztság alakulása, arra a falu mintahely. Romlatlan még a turistajárástól.

Magunk kímélése végett kerekedünk föl. Meleg összeölelkezések lent az utcán is, mielőtt taxiba ülnénk.

Éppoly kamaszosan tiszta ő is, akár Charaire. Csak hát benne ez a tisztaság azon elevenen - egyenesben - működtette a rendkívüli tehetséget.

Nála látjuk a második "meglepetés"-t, a szép plakettet, amit Moreau állított össze az új versfordításokból, és látott el szellemesen közvetlen előszóval. "C'est la première fois qu'un poète hongrois reçoit un prix français" után "...vous appartenez à une nation meurtrie souvent, contrainte toujours à lutter pour son indépendance".[16]

És Frénaud is, Dauphin-Meunier is kit dicsér? Kádárt, Aczélt. Noha az egyik a két franciából "socialiste acharné," a másik "en principe catholique fervent".

Március 8.

Nem is annyira az altató adott jó éjszakát, hanem a párisi friss (tengeri) levegő - még tisztább, mint diákkoromban.

Reggel épp csak próbálgattam a munkát: meghagyjam-e az aradi 1849-es tanácskozásban Szemerét.

Negyed tizenegykor idejött előzékenyen Klein Márton. Lehet-e azt mondani nőnek: Madame la Présidente (a szokásos "madame le président" helyett). Nem nyilall-e ebben célzás Baudelaire kétes hírű présidente-jára. Nem. De azért kerülni fogom a megszólítást. Egyáltalán a beszédet.

Valamivel korábban érkezünk a Faubourg St. Honoré-ba, az Hôtel Normandy elé. Megkerüljük az épületet. De már gyülekeznek is az emberek. A követ, Veress Péter, feleségével, pesti és itteni sajtó- és tv-emberek. A külön díszhelyiségben már nyüzsgés. Híre fut: itt lesz a miniszterelnök Raymond Barre felesége is. Most, a választási harc közepén.

Igen fárasztó: harminc-negyven év előtti arcoktól kapok csókot s hozzá ölelést is. És: "Tu me reconnais, n'est-ce pas?" A percnyi megfeszített agymunka, míg beugrik a kép. Hogyne! Persze! Bien sûr! - Roger Richard a legmeghatóbb (most a rádió irodalmi osztályát vezeti). De - a legtöbb arc rögtön vissza is merül a negyven év előtti homályba.

Megjön valóban Barre-né, frissen, természetesen, vidáman; feleannyi se rajta a festék, mint Pesten. (Mintha ott lovagi rostélyként viselte volna a túlzottan fölrakott párisi színeket.) Flórát keresi. De persze Flóra most is valahol hátrahúzódott a legszerényebbek közé: Yvonne-nal beszélget.

Mozigép, fényképezőgépek villogása. A pesti és két párisi televízió. Sugár András, Havel József; egy ismeretlen francia a készülékbe beszéltet, kapásból.

Jó félóra múlva végre Madame Fleury - a présidente - megnyit, beszél, méltat, meglepő szókészséggel, szabadon, épp csak egy cédulácskába pillantgatva.

Ez jó egy órát eltart. Átadja a szót Jean-Luc Moreau-nak - díszbe vágta magát, s ez fokozottan hat a torzonborz szakálla alatt. Ez is lett vagy félóra. Szöveget olvas; nyilván megkapjuk majd.

*

Jean-Luc Moreau beszéde a következő volt:

Kedves Illyés Gyula, kedves Gyula bácsi, kedves barátaim.

A Francia Költők Társasága, személy szerint annak elnöke, Marthe-Claire Fleury olyan feladatot bízott rám, melynek nagy megindultsággal teszek eleget. Az esemény, mely Ön köré gyűjtött ma bennünket, emlékezetes esemény marad: tudomásom szerint ez az első eset, amikor egy magyar költőt francia díjjal jutalmaznak. Egyfelől azok, akik ismerik vagy ismertetik a magyar költészet káprázatos gazdagságát, másfelől azok, akik emlékeznek Batsányi sorára: Vigyázó szemetek..., akik tudják, hogy milyen példák iskolájába járatta forradalmi múzsáját Petőfi, akik emlékeznek az Önök költői által leírt és számunkra oly megindító párisi földrajzra: Páris az én Bakonyom, Denfert-Rochereau úgy hangzik, mint egy átok, nem is szólva a rue Budé 9-ről és a boulevard Bourdon-ról, amelyek Önöknek hála a költészet szentélyeivé lettek - igen, tapasztalatból mondhatom, hogy mindezek az emberek, akik némileg restellik annak a szeretetnek egyoldalúságát, amellyel legjobb íróik mindig is viseltettek Franciaország iránt, s akik őszintén szenvednek az értetlenségnek vagy közönynek attól a falától, amelybe Önök többnyire nyelvi okokból beleütköznek, a díjban, amellyel ma jutalmazzák, új bizonyítékát látják annak, hogy valami csakugyan megváltozott nálunk.

Azt hiszem nem árulok el titkot, ha megvallom, hogy a Francia Költők Társasága egyhangúan és lelkesedéssel szavazta meg Önnek e díjat, melyet alapszabályaink szerint egy francophone idegen költőnek szoktunk odaítélni, akinek műve dicsőségére válik irodalmunknak. Francophone: ez a szó talán megmosolyogtatja, ha ugyan hallatán nem húzza föl a szemöldökét. Megnyugtatására azonban hadd jegyezzem meg, hogy nem vagyunk annyira imperialisták, mint amilyennek olykor látszunk. A francophone szó azt jelenti: "aki franciául beszél", tehát azt is jelentheti: "aki franciául is beszél". S ha e díjjal természetesen gyakorta olyan költőket jutalmaztak, akik nyelvtestvéreink is - mint Léopold Sedar Senghort, Franz Hellenst vagy Marcel Thiryt -, első kitüntetettjei között volt Lionello Fiumi, T. S. Eliot, Pä r Lagerkvist majd utóbb többek között olyan költők követték őket, mint Jorge Carrera Andrade vagy Jórgosz Szeferisz. Hogy egy szép napon az Ön nevének kellett következnie nevük után, nyilvánvaló volt előttünk.

Ön Magyarországon klasszikus író, sőt - olyan jelzőt használok amelyet élő költőre nem szoktak alkalmazni ám az Ön esetében ez az igazság - nemzeti költő.

Ön a puszták népének szószólója - ezt a nagyszerű könyvet kétszer is lefordították franciára, s ebben az esztendőben bekerült a párizsi egyetem magyar tanszékének anyagába.

Ön Petőfi ihletett életrajzírója.

Ön esszéíró; alkalomadtán szenvedélyes pamfletek szerzője.

Ön elsőrangú drámaíró amit egyébként a franciáknak alkalmuk volt megtapasztalni néhány évvel ezelőtt, amikor a Vieux-Colombier színházban előadták A kegyenc-et.

Ön - kell-e mondanom? - a magyar irodalom egyik legnagyobb költői életművének szerzője, olyan életműé, melyet a francia közönség jól ismer, hiszen költeményeinek több válogatása is rendelkezésünkre áll: 1956-ban jelent meg az első, Pierre Serghers és Gara László gondozásában, 1963-ban a brüsszeli Maison du Poète tiszteletadása, melyben több belga és francia költő is közreműködött abból az alkalomból, hogy a Knokke-le-Zoute-i nemzetközi biennále nagydíjával tüntették ki. Végül - bár nem végül, de jósolni nem akarok - 1966-ban egy Illyés-kötet jelent meg a Poètes d' aujourd' hui sorozatban. Egyébként igaza van közmondásunknak, mely szerint sokat igazít a véletlen, hiszen Önt éppen akkor "koszorúzzák" (ahogyan az irodalom köztársaságában mondják), amikor egyik legodaadóbb fordítóját, Luc Estang-t.

Hadd mondjam el azt is - mert dicsőségére válik -, hogy hazájában - jól ismerem Magyarországot, tanúsíthatom tehát - olyan erkölcsi tekintély, amilyenhez hasonló tekintélynek nálunk csak Lamartine örvendett a maga idejében, és talán Victor Hugo. Tekintélyét bizonnyal annak köszönheti, hogy gerincét sohasem hajtotta meg a zsarnokság előtt, bármilyen zsarnokság volt is az, hogy mindig védelmébe vette honfitársait, bárhol éltek is, hogy mindig határozottan védelmezte azokat a nemzeti és nemzetközi értékeket, amelyekhez Ön és egész népe oly szorosan kapcsolódik.

Nagy megtiszteltetés nagy szerencse számunkra, hogy egy ilyen kivételes férfi egyszersmind Franciaország barátja!

Mert jóbarátja Franciaországnak: hogyan is felejthetnénk el, milyen ajánlással látta el nagyszerű munkáját, A francia irodalom kincsesházá-t, melyet 1942-ben adott ki, midőn mély szakadékba zuhant hazánk, s az Öné, ne vegye zokon, ha ezt mondom, ugyancsak zsákutcába jutott, mint rá is mutatott, mielőtt még túl késő lett volna: "Hálánk jeléül szeretném felmutatni ezt a tisztelgés-gyűjteményt a francia népnek, sorsa nehéz pillanatában" - írta. A mi Jules Supervielle-ünk, amikor szívének indíttatására egy alkalommal az Ön népéhez akart szólni, költeményét Önhöz intézte.

Emlékeztessünk-e arra a fiatalemberre, aki már dunántúli falujában francia folyóiratokat olvasott, melyekben Francis Jammes méhei zümmögtek, Claudel sorai hömpölyögtek, Vildrac nemes humanizmusa, Jules Romains unanimista kollektivitása zengett? Szükséges-e újra elmondanunk a hunok párizsi eposzát? Emlékeztetni rá, hogy baráti kapcsolat fűzte Max Jacobhoz és Bretonhoz, Éluard-hoz és Cocteau-hoz, Crevelhez és Tzarához? Megemlíteni hogy mindig is rajongott Ruteboeufért és d'Aubignéért, csodálta Gionót? Idézni, mit felelt, amikor Kosztolányi megkérdezte, hogy kitől tanult írni? - "Jules Renard-tól" - mondta. Hivatkozni Malraux-val folytatott beszélgetéseire? Nem is szólva mind az élőkről, kiknek nevét igencsak hosszadalmas volna felsorolni.

Minthogy olyan nép fia, amelyet gyakorta sebeztek meg, amely minduntalan harcra kényszerül függetlenségéért, ellenállásra identitásának megoltalmazásáért, nem tévesztette meg ama bizonyos párizsi szellem délibábja. Kevesen értették meg oly mélyen a hatszögű Franciaország izgalmas változatosságát, kulturális hagyományunk felemelő és olykor tragikus bonyolultságát, mint Ön. Szent Lajos szigetének hajdani polgáraként olykor francia verseket is írt, máskor pedig arról ábrándozott, hogy hazaérkezik egy kis pireneusi tanyára, ahol katalán nyelven fogadják, persze, vagy baszkul, ezen a gyönyörű és elszigeteltségében az Önök nyelvére emlékeztető nyelven, melyet a legenda makacsul és régóta rokon nyelvüknek tart. Magyarra fordította az oïl nyelvű irodalom remekeit, az Iszalag-ot és A fösvény-t, Racine-t és Beaumarchais-t, a Tengeri szél-t és A Beauce-vidék felajánlása a Chartres-i Boldogasszonynak-ot, s Montségurben népére gondolva áhítatosan elmerengett; és idézte De Coster nevezetes mondását: "Mindenemet elrabolták, még nyelvemet is".

Vajon azok, akik azt hiszik, hogy kedvünkben járnak, ha azt mondják, hogy francia költővé kellett volna válnia, hogyan gondolhatják egy pillanatra is, hogy hagyta volna elrabolni anyanyelvét?

Ebből a meséből nem kérünk.

De micsoda öröm, büszkeség és tisztesség a francia költők számára, hogy azt mondhatják: "Illyés, a magyar költő, a barátunk..."

Jean-Luc Moreau

A "díj": a plakett, hátlapjára vésve az esemény. Egy sèvres-i váza. Egy díszkiadású francia versantológia.

Sikerül elhárítanom, hogy összefüggően beszéljek (külön-külön annál többet kell). De van, aki vállalkozik - a franciák imádnak - és tudnak szónokolni.

Aztán a díszebéd. Szavakkal elérhető asztaltársak: szemben velem Champson ("le frère calviniste" akadémikus), Veress Péterné, madame Fleury, bal oldalamon Jules Romains özvegye (szerencsére csaknem kiáltva beszél), jobbomon Raymond Barre-né (Hegedüs Éva), aztán Veress Péter. Hosszadalmas kiszolgálás - ahogy már szokásos, hogy legyen idő az eszmecserére (akkor is, ha közhely). Barre-néval elvétve magyarul folyik köztünk a szó. Rokonszenvesen egyszerű, nyílt - bár azt mondják, tud erős is lenni a férje támogatására. Még történeteket is mond. Hogy mennyi fáradságába került, míg hibátlan lett a francia kiejtése. Bár de Gaulle az első találkozásukkor azt kérdezte: "Vous ètes de Lyon?" - "Un peu plus loin, mon général." - "Où donc?" - "Je suis née à Budapest." Barre-nénak valamivel előbb el kellett menni. De nem találja az esernyőjét. "Pedig magammal hoztam, ide tettem mögém a székre." Elvesszük a széket, s ő maga guggol le, térdelve szinte a földre, hogy az asztal alá lásson. A pincérek vitték el rögtön az érkezéskor.

Aztán - mi sem várjuk meg a feketét és - a toasztok idejét. Madame Fleury tartóztatása és - "et votre discours promis?" - ellenére szépen - csak vállal érintve búcsúzóul az ottmaradókat, elmentünk.

Még egy órai pihenés.

Mert elígérkeztünk a követségen tartandó nőnapi ünnepélyre. Itt megtartottam az ígéretet, beszéltem húsz percig is - az eljövendő matriarchátus előnyeiről, tréfásan.

Utána Patkó Imre vitt el bennünket a lakására - miután a tervezett moules-vacsorát lemondtuk. (Flóra sem tud enni, a keddi moule nem volt friss, megártott.)

Okos - hosszas beszélgetés a várható francia választásokról. Erdélyről, a hazai szellemi élet "kihagyásairól", hogy másképp ne mondjam.

Tizenegy óra felé végre itthon. Meleg fürdő hogy legalább az izmaimból kimosódjék a fáradtság.

Március 9.

A kedvező - naposabb - idő könnyít valamit a szorongató kedélyen: még mindig szereplés vár. Gyalog föl az Odéonhoz, aztán a rue de Vaugirard-on a rue de Rennes-ig, harisnyát venni, mert azokon, amiket Flóra hozott, leszaladt a szem. A Monoprix bezárva, átalakítás. Tovább gyalog hát le a Raspail-on a Bon Marchéba. Nézelődés, járkálás, egyre égőbb talpakon. Kis cipő Bálintnak, egy marék gemkapocs, húsz képeslap. Üldögélés a Bon Marché előtti kertben, aztán gyalog haza. Alig van kifestett nő az utcán. De a divat éppoly bolond: világos, könnyű, térden aluli vászonszoknyák, a cipők hatalmas sarokkal - néha sarkantyúutánzattal - és felül rövid bunda. De a fiatalok változatlanul nyíltak, kedvesek. Dél van - rengetegen esznek papírból, menet közben. A St Sulpice téren a palacsintasütő előtt sorban állnak. (A kertben is evett zacskóból mellettünk egy nem is szegényesen öltözött asszony.) No és mi is úgy hozzuk be a hálószerű szatyrot hogy a portás ne lássa meg benne a tejesdobozt, a kenyeret, sonkát. Az ágyon ülve ebédezünk igen jó hangulatban - lábunk elé terítve a Figaro vezércikkét - Barre óriási fényképét -, hogy a morzsa ne a szőnyegre hulljon, áruló jelként. A munka, amiért voltaképpen kijöttem? Eszembe se juthat. Flóra gondja is, átvarrni a gombokat a még Pesten vett ingek túl bő nyakán.

Hat óra felé az Intézet kocsiján a "Beaubourg"-ba (Centre Georges Pompidou). A pincék pincéjébe: ott kell parkolni. Külön kaland mire "föl"-érünk abba a souterrainbe, ahol az előadóterem vár ránk, egyelőre az igazgatóval - Gautier-val és a rendezőkkel. De itt van Frénaud, Seghers, Clancier is. Hamarosan megtelik a terem úgy, hogy oldalt is hármas sorban állnak.

Ismerősök serege itt is, a múltból tolongva, mint a rajzásból megtérő méhek. Dária! Jacqueline és Fejtőtől Nyékiig az emigránsok. Külön csoport - Batsányi-kör - rögtön találkozásra hív. Magyarul, franciául vegyest kell gyorsan válaszolnom, nem is látva, kinél van hangfelvevő mikrofon.

Pontosan kezdődik a "Revue parlée". Gautier vezeti be. André lelkes szónokként elmondja, amit tegnapelőtt fölolvasott, aztán Clancier beszél jegyzetekből. S átadja nekem a szót, illetve: olvassak föl magyarul valamit. Rövid bevezető után, hogy milyen nyelv is a magyar nyelv, "langue orpheline, mais parlée par quinze millions d'hommes, dont seulement dix entre les frontières actuelles du pays, les autres en dehors dans des circonstances peu favorables"[17] - a Koszorú című verset olvastam föl. A szokatlan nagy tapsban persze része van az udvariasságnak. (Bár a magyarok közül később jöttek azzal is, hogy sírtak.)

Közben surrogtak a tv-fölvevők, kattantak a fényképezőgépek.

Egy kitűnő (mondják, igen neves) színész, Negroni kezdte a szavalást. Igen jól, ismétlem ezt is, mások véleménye szerint.

Ekkor suhant be a terembe Barre-né; fölismerték, rögtön a követhez vezették. Egy ideig a színpad alján álltak, míg Veressné át nem adta a neki járó - miniszterelnök feleségének járó - díszhelyet. Fejbólintással üdvözölték egymást.

André, Pierre, Clancier és Negroni most fölváltva mondta a verseket. "Érthetően?" - kérdeztem később. A sorozatos tapsok azt bizonyították, hogy igen.


André Frénaud beszéde a Centre Georges Pompidou-ban.

Üdvözlet Illyésnek

Szabad-e beszélnünk egy költőről, ha ily kevéssé, ily fogyatékosan ismerjük művét? A csodálat és barátság, amit Illyés Gyula iránt érzek, annyit mindenképp megenged hogy üdvözöljem itt, Párizsban, Franciaországban, közös földgolyónk egy városában, országában... Hadd köszöntsem először olyanként, amilyennek látom, azt az embert, aki a szélben és a szenvedésben fölmagasodik a roppant paraszti világból; a férfit, aki a valósággal való kapcsolatában szüli újjá erejét, akárcsak a harcban Herkules.

Eredetéből, szüntelenül vissza- és visszanyúlva az első tápláló erőkhöz, a sorscsapások és az álmok mély televényéből mint bőségszaruból ömlik elénk a hatalmas, gazdag termés. A test és a lélek elemi realitásai, a szerelem valamennyi alakzata, a halál ellenállhatatlan erővel hömpölygő folyama mind ott van költészetében. Illyés Gyula teljes költő, akinek szemében semmi sem olyan jelentéktelen, hogy meg ne énekelné az ember benne rejlő fájdalmait és örömeit; nem tartja méltatlan feladatnak, hogy kifaggassa az embert egy krumpliföldről, avagy megszólaltassa a regrutákat, amikor bevonulnak vagy a háborúba indulnak.

Páratlanul sokszínű költő, hol heves, hol gúnyos, a mélyről feltörő fantazmákat csakúgy ismeri, mint az érzékiség minden árnyalatát. Olyan költő, aki a történelemben él; aki tudja, milyen gyáva olykor az ember, és hogy mennyi bátorságra van szükségünk a továbbéléshez; aki sohasem csapja be magát; aki vállalja ellentmondásait, és aki nem enged büszkeségéből. Aki ismeri a múltat; aki vallatja a jövőt; aki népének fia; népének fénye. Felelős költő a törékeny világban.

*

Miért kellett bekövetkeznie, hogy a költő efféle képzete Nyugaton szinte különösnek tűnjék? Mert nálunk összezsugorodott a költészet birodalma. Durván egyszerűsítve: Baudelaire, vagy ha úgy tetszik, Mallarmé és Rimbaud óta "egészen a szürrealizmusig" és tovább a költészet legérvényesebb áramlata, ha nem az egész költészet arra törekedett és arra törekszik ma is, hogy feltárja a legmélyebb erőforrásokat, munkába állítsa a nyelvet, ahogyan az működik. Az Ellenállás költészetének nem volt folytatása, 68 májusának nemes lendülete pedig nem hagyott jelentékeny költői nyomokat. De költészetünkben nem csak a nép reményei nem találnak kifejezésre, hanem az ember leggyakoribb helyzetei és érzelmei sem. A költők ma már nem éneklik meg "a munkákat és a napokat". Senki sem meri megénekelni az apai szeretetet, amelyről Illyés olyan komolyan és finoman énekel. De "a nem oly súlyos vágyakat, nem oly szép arcokat" sem éneklik meg, ahogy Fargue mondta. A mélység fölperzseli ürügyét. A szeretet elemészti tárgyát. Ami marad, nem egyéb, mint a patetikus megismerés eszköze, az ontológiai poroszkálás lábnyoma.

Az ilyennyire zárt művészetnek kevés az olvasója, s ezek az olvasók mind értelmiségiek. Sőt, vannak, akik azt mondják, hogy csupa egyetemi tanár, nyelvész. A költő, akinek immár nincs széles olvasóközönsége, s aki nem könnyen viseli ezt el, bár legalább a kifejezés szabadságát biztosítva látja, napjaink társadalmában egyre kisebb visszhangra talál.

Illyés hazájában merőben más a helyzet: széles közönség vágyik költészetre, széles közönség figyel rá. A népi demokráciákban megalkotott terv, nevezetesen az, hogy vonják be a műveltségbe a tömegeket, szükségképpen arra az igényre ösztönzi a költőt, hogy minél többen meghallják a szavát. Hogy is ne vágyna rá? Csakhogy a gyanakvó, vagy túlontúl is jószándékú állam közbelép, követeli, hogy "a költő mondja azt, amit mondania kell", vagyis az emberek valóságos vagy feltételezett érzelmeit fejezze ki, ahelyett hogy a benne megbúvó homályos világnak adna hangot és alakot. És a költészet terén, akárcsak más területeken is, a történelmileg többé-kevésbé igazolható törekvés olyan kényszerrel társul, mely néha inkább "a hatalom szédületé"-ben gyökeredzik, mint az ember iránti gondoskodásból. Ez történt Illyés hazájában is, ahol most már hivatalosan is elismerték Rákosi zsarnokságának kártékony hatását.

De a magyar költészet, hála Istennek, évtizedek óta megtalálta annak lehetőségét, hogy különböző irányokban szabadabban fejlődjék. Szélesebbre tárva kapuit a máshonnan érkező hangok előtt, mint amennyire az előző korszakban tehette, de megőrizve eredetiségének jegyeit, a magyar költészet igencsak változatos jellegű műveket hozott létre és hoz létre; megvan a helye az európai költészetek körében és magára hívja figyelmünket.

Illyés, aki a hazájában legismertebb magyar könyv, a Puszták népe szerzője, amely a nagybirtok korszakában élő parasztok helyzetét tárja fel, ifjúkorát Párizsban töltötte, barátja volt a vele egykorú francia költőknek, köztük a szürrealistáknak, mielőtt hazatérve a Nyugat-ot szerkesztette; ez a folyóirat a századelő magyar költészetének, elsősorban Ady Endrének nevéhez kapcsolódó újjászületését mozdította elő. Illyés Gyula ily módon a magyar irodalom két legfőbb áramlatának kereszteződési pontjában áll. Ezért is, hogy a magyar írók, a magyar nép egyöntetű odaadással ünnepelték meg idén hetvenötödik születésnapját.

A francia írók nem felejtették el, milyen szerepet vállalt Illyés Gyula irodalmunk magyarországi megismertetésében; akadnak közöttünk, akik kezükbe vehették A francia irodalom kincsesháza a középkortól napjainkig című hatalmas gyűjteményét, melyet Illyés a háború éveiben szerkesztett, mely 1942-ben jelent meg, s azóta többször újranyomtatták. A francia költők örömmel csatlakoznak ma este a tisztelgéshez.

*

Hadd térjek vissza arra a kérdésre, hogy mi a költészet helyzete a szabadság és a felelősség kapcsolatában, már csak azért is, mert Illyés többször is foglalkozott ezzel a tárggyal. Szabad legyen így folytatnom: a költészetnek nem az a dolga, hogy kövessen vagy hogy egyetértsen. Nem az a feladata, hogy élvezkedjék az egyszer már kimondott igazságban. A költészet egy élet összeütközéseiből és reménységeiből kiindulva közvetlenül teremti meg a kiapadhatatlan szót... Hogy várták-e ezt a szót, vagy sem, mindegy, mert megesik, hogy a költő megelőzi az elvárás kérelmét, a kifejezés olyan igényével összhangban, amelyet még nem fogalmaztak meg, a közönség azonban fokozatosan felismeri a maga igényét a jövőt megelőlegező tükörben, melyet kezébe ad a költő. Illyés mélyebben gyökeredzik népében, hogysem ne érezné át és ne előlegezné meg örömeit, keserveit reményeit. Sokkal régebbi útitársa a szocializmusnak, régebbi barátja Lukács Györgynek és Déry Tibornak, erősebben él benne a demokratikus és egalitariánus reménység, hogysem ne követelne igen sokat a szocializmustól. Egy felelős ember költészete, mondottam, egy tisztafejű, éber, szenvedélyes ember költészete. Drámaírói és esszéírói munkásságával párhuzamosan költészete csodálatos termékenységgel újul meg újra és újra, mindig azzal az igénnyel, hogy az ember mellett tegyen tanúbizonyságot és elmondja, miért kell élnünk és reménykednünk.

*

Minden bizonnyal egyszerűsítettem a francia költészet törekvéseit és túlhangsúlyoztam azt, amiben szemben áll azokkal a törekvésekkel, amelyeknek Illyés a nagyszerű képviselője. De hogy is ne éreznénk nosztalgiát egy olyan író iránt, aki ennyire benne él népében, ennyire bízik benne? Igen, költészetünk birodalma összezsugorodott. Mit is veszítettünk el voltaképpen? Talán azt, hogy nyitva legyen a szemünk arra, ami a legláthatóbb. Nem kevés ez, s azt hiszem, sok tanulnivalónk van attól a költészettől, mely nyitottabb, mint a mienk.

Íme, ilyennek igyekeztem jellemezni Illyést. Ha nem sikerült, kérem magyar és francia barátaimat, kérem magát Illyést, nézze el. Célom az volt, hogy nagy szeretettel legalább felvázoljam egy példamutató költő arcképét.

[Fordítás franciából. - A szerk.]

Utána hosszú ismerkedő nyüzsgés, álldogálás, szünetlen ölelkezés. Aztán a mozgólépcsőkön föl a nem mindennapi vas hangyaboly legfelső emeletére, frissítőre, néhány szem száraz süteményre. Itt is állandóan cserélődő beszélgetések. "Itt van Vasarely is - mondta valaki -, hozom ide". De nem ismertem, nem tudom, kezet szorítottunk-e a forgatagban. Madame Barre végig állt és társalgott (igen élénken váltva a magyart és a franciát), itt is jó másfél órát. Velem a versfordítás nehézségeiről folyt a szó - mintha ebben elég kevés tapasztalata lett volna. Azaz én mondtam el tán - Gautier szomszédsága miatt franciául -, hogy a franciák már a 13. században úgy tudtak rímelni, mint nálunk Csokonai, ezért érkeztek Mallarmé után szinte légüres térbe a klasszikus prozódiát illetően.

Fél tizenegy után értünk el Véronique-ékhoz, egy-egy szelet sonkára és sajtra, illetve Flórát illetően csak egy korty teára (a moule óta nem tud enni). Én meg tán fél liter grapefruit levet is beittam a cserepes szájam csitítására.

Március 10.

Délelőtt ismét a Presse Universitaire könyvespolcai közt. Kocsin a követségre, a bejelentett díszebédre, a tegnapi est francia szereplőinek köszöntéséül, Frénaud, Clancier, Rousselot, Moreau, Seghers, Madame Siefert, a plakett kiadásának végrehajtója (a kis könyv kiadója R. Richard) és Mód Péterék, Veronika.

Flóra egyszerre rosszul lett, olyan fehéren, mint ez a papíros, otthagyta az ünnepi asztalt. Módné támogatta. Én is rögtön utána. Váratlan szédülés fogta el. Magas vérnyomás, vagy gyomormérgezés? Vagy kimerültség? Napok óta alig evett valamit.

A megható ápolás, segítőkészség. Az egyik szalonban lefektették, Módné tíz ujjával dörzsölte-ütögette a homlokát.

Közben az ebédnek folynia kellett; nem lehetett mást mondani, hogy "jelentéktelen rosszullét, rögtön elmúlik".

Veress fegyelmezetten úgy is beszélt, franciául, sőt - amikor Flóra harmadszor visszaküldött maga mellől az ebédlőbe - még én válaszoltam ugyancsak franciául. De mentem ki azonnal Flóra mellé. Javult az állapota, némi erőfeszítéssel még az asztalhoz is visszatért, nagy örömére az ottlevőknek.


"Elnökasszony, kedves Mester, kedves Gyula bácsi, Hölgyeim és uraim, nincs feladat, mely megtisztelőbb volna egy magyar nagykövet számára, mint a francia szellemi élet ily sok értékes személyiségét fogadnia abból az alkalomból, hogy Illyés Gyulát, a magyar irodalom kiváló képviselőjét díjjal tüntették ki.

Szeretném megköszönni a Francia Költők Társaságának és Illyés Gyulának, hogy alkalmat adott ennek a nagyszerű találkozásnak megszervezésére. Nagy megtiszteltetés számomra az is, hogy közöttünk üdvözölhetem hűséges társát és kiváló segítőjét, Illyés Flóra asszonyt.

Ékesszólás tekintetében sajnos nem versenyezhetem Jean-Luc Moreau úrral, annyit azonban el merek mondani, hogy kevesen vannak, akik annyit tettek a magyar és francia szellemi élet kölcsönös megismeréséért és közeledéséért, mint Illyés Gyula.

Tiszta szívből gratulálunk magas kitüntetéséhez, és hosszú, cselekvő és gazdag életet kívánunk neki.

Engedjék meg, hogy egy személyes emlékemről szóljak.

Mielőtt Párizsba jöttem, meglátogattam Illyés mestert; biztató szavai rendkívül meghatottak, s gyakran eszembe jutnak. Azóta titokban mindig azt a reményt tápláltam magamban, hogy egyszer Párizsban fogadhatom és üdvözölhetem. Reményem beteljesedett: megérthetik tehát örömömet!

Amikor utoljára találkoztak, André Malraux nagyrabecsüléssel beszélt a nőkről Illyés Gyulának, s csodálattal említette, milyen szerepet játszanak nemzetük soraiban. Nemrég, a Nemzetközi Nőnapon eszembe jutott ez az emlék.

Engedjék meg tehát, Hölgyeim, hogy ezen a napon kifejezzem Önöknek tiszteletemet és legjobb kívánságaimat.

Kérem, emeljük poharunkat a jelenlevő hölgyek, Illyés Gyula, valamennyi vendégünk egészségére és a francia-magyar kapcsolatok fejlődésére."


[Magyarország párizsi nagykövetének, Veress Péternek a beszéde. Fordítás franciából. - A szerk.]

*

A feketekávét külön szobában szolgálták föl. Mi hárman, Flóra, Veress Péter, én, visszamentünk megbeszélni, kik-mik azok, akik interjút, rádió- és tv-szereplést kérnek tőlem. Senkit nem hárítok el, de azt a tanácsot megfogadom, hogy ellenőrzöm, mit közölnek nyilvánosan a szavaimból. Legutóbb Puja Frigyes külügyminisztert keverték a Chaine France 3 emberei kínos ügybe: meghamisításig eltorzították az interjúját.

A közhatározat: elvisszük hazamenet Flórát egy orvoshoz, a követség egészségügyi tanácsosához, Réti doktorhoz.

A vérnyomás magas, 185, a gyomormérgezés nem valószínű. És az ételundor napok óta? - A fő tünet? -?

Itthon üres tea mindkettőnk vacsorája. És heverés, pihenés már vacsora előtt.

Március 11.

Reggel tízkor ki, Versailles-ba, illetve Trianonba. A már most őrjöngő forgalomban Klein Márton pompásan vezet, szinte annak hatása alatt, hogy közben beszélni is igen nyugodtan beszél, még a mellékmondatok kanyarjaiban is.

Nem volt indokolatlan ellenkezésem a versailles-i Kastéllyal szemben. Változatlanul hideg. Sehol egy körömnyi zöld (a főhomlokzat terében); lélektelen - még most is azt merném mondani: ugyanaz a lélektelen dölyf és biztonság a falakban, amely a parasztok agyonnyomorításával kisajtolta az épület (és az állam) fölrakásának költségeit.

Belülről szebb. De itt meg: mibe kerülhetett az a mesterséges domb, amit a nép akkor valóságosan a zsebkendőjének a négy sarkában hordott össze.

Át Trianonba. Ez meg mint egy klasszikus kurszalon. De a liget szép, üde. Már pattognak a rügyek, a levegő arkádiai. Benézünk az ablakon, ahol azt a békét aláírták. Azt az asztalt állítólag kicserélték, annyiszor maradt rajta köpésnyom.

Aztán a hameau, a "paraszt tanyácska", a már akkor mű vízimalommal, ahova Mária Antoinette állítólag szeretkezni járt, s ahova az utolsó éjszakán elbújt, már a tömeg bosszúja elől, hasztalan, szegény.

Tompított motorral biciklista rendőr suhan, s figyelmeztet egy angol hölgyet, hogy az öklömnyi kutyácskát is pórázon kell vezetnie.

Ebéd Kleinék meghívására Horváth Józseféknél (Sándoréknál?), mert annak (bájos) felesége érti a moules marinières igazi elkészítését. Elragadó gyereksereg; köztük a legbeszédesebb a kis Klein Andris. De Lena is, Klein bolgár felesége. Ragyog róla a tisztaság; azt a tekintetet emeli rád, ami előtt képtelen hazugságra mozdulni a nyelv. Leningrádban diákként ismerkedtek össze. Oly szerény, hogy hangját is - nyilván, mert tökéletesnek tán mégse hiszi a magyar beszédét - szerényre tompítja.

Pihentető jó hangulat tehát, már csak azért is, hogy Flóra végre mer enni valamicskét.

Elég hosszú az út haza, épp csak fekszünk egy órát, Rudnyánszky István csenget föl, most hozzájuk mennénk, illetve egy hozzájuk közeli kínai vendéglőbe, de előbb még, mert korán van, járkálás egy szerény külvárosi Prixunicben: cipőt nézni Bálintnak. Én egy ötletes ouvre-boite-ot (konzervdoboznyitót) vettem, még magam sem tudom, ki számára párisi ajándékul.

A kínai menű részemről: cápauszonyleves, bambusznáddal. Mindnégyen mást-mást rendelünk, és megharmadoljuk az adagokat (Flóra csak belekóstol), hogy minél többféle étellel ismerkedjünk.

Sietnünk kell, mert Giscard d'Estaing 8-kor beszél, és Rudnyánszkynak rögtön telefontudósítást kell küldenie Pestre.

Az Elnök értelmesen, megnyerően röviden és - papír nélkül - beszél. Akármi lesz a döntés, respektálni fogja a nép akaratát, a demokrácia elveit.

Aztán Rudnyánszky múzeumba illő (s egy termet bőven betöltő) gyűjteményének végignézése, kérdezése. Afrikai faszobrok, arab cserepek, szőttesek, spanyol és sváb népi üvegfestmények.

Utána - Gara története: öngyilkosságának útja. Alig beszélek öt percig róla, hirtelen, mintha valaki más akarna sírni a mellemben! Elsőül még mosolyognék is, de könny fut a szemembe, kínzó torokszorulás, hiába szégyenkezem, nyugtatót kell kérnem (Flórától), de ezt is már csak nyeldekelve.

Fájdalmas, de mégis tartalmas és így "kellemes" este. Éjfél felé kerülünk ágyba.

Munka persze - amiért voltaképpen ráálltam az utazásra - ma sem, egy sor sem.

Március 12.

Vasárnap, délelőtt, indulás nagymise időben s majdnem afféle hangulatban ki Gros Bois-ba, azaz Yerres-be, a hajdani kolostor helyére ahol Rákóczi 1715-től 1717-ig élt, Páris napkirályos fényétől és zajától már visszahúzódva; a távolság alig húsz-huszonöt kilométer. A térképen bajosan leljük meg a helyet, a név hibás nyomtatása miatt: Rakocay van írva, ami franciául [olvashatatlan]-nak olvasandó. De az utcatábla kék zománcán hibátlan a fölirat: rue François Rákóczi. Lejtős, új település. Az útfordulóban ott az egyszerű, 1937-ben emelt emlékoszlop, magyar s francia fölirattal. Mögötte magas kőkerítés, régies udvarházra lát, aki az emlékmű alsó lépcsejére föláll. A kolostort a forradalom alatt földúlták, lerombolták. Rákóczinak - a végrendelkezés szerint - csak a szívét hozták ide Rodostóból. Drágakövekkel kirakott aranyszelencében. Ha rablók a szelencét már helyben, itt föltörték, benne még nagyobb drágaságot sejtvén, az elporladt szív valószínűleg ezen a helyen szóródott szét. Vagyok olyan öreg, hogy ne röstelljem a megilletődöttséget. Tégladarabok, tört faágak, szétszórt konzervdobozok közt ez a sovány talaj őrzi hát kamaszkorom egyik férfi eszményképe legnemesebb testrészének földi maradványait. Arrébb még beépítetlen grund, az aszfaltos járdán két kislány és egy kisfiú görkorcsolyázik. Mindez - az elhanyagolt telek, a beomlott kőkerítés, a görkorcsolyázó gyerekek vidám kiáltozása, a kavicsos útkanyar és az én meghatott álldogálásom a hős szétszórt porának tetthelyén valamiféle jelképpé ugrik össze. A kép elemei ugyancsak elütőek, de "értelmük" valami szürrealista fokon így szinte annál beszédesebb.

Ebéd Veresséknél, előzékenységük változatlan. Sajnos, az ebéd bármily gondos, nem szünteti meg a gyomorfájdalmat. Mióta kint vagyok, egy csöpp bort nem ittam, egy korty kávét sem.

A délutáni alvásból Gastembide, a volt magyarországi francia követ telefonja ébreszt. Ő az, a baszk! Magyarul vagy franciául lesz-e a holnapi szavalóest? Mert jönne örömmel.

Hat órakor Csernusékhoz, kocsijukon hozzájuk, át a megújított Marais-n, a Place des Vosges-on Follain lakása előtt. Tibor kevés képet tud mutatni - azokat is nehezen. Április 15-én nyílik meg a legújabb kiállítása több mint harminc képpel a Claude Bernard galériában. Szendvics, tea náluk, hosszú beszélgetés a jövőjükről: hazajöjjenek-e, itt ragadjanak-e végleg, vagy kétlakian éljenek, hol Párisban, hol Pesten, mint Czóbel bácsi. És a neorealizmusról néhány szó; merészebb irányzat ma, mint a szürrealizmus, az bizonyos.

Este Charaire-éknál a tv előtt a választási harc menetének szónokai példás demokrata fegyelmezettséggel.

Március 13.

Reggel telefon Pestről, Ika beszámolója. Flóra intézkedik még innen is, de még a fűtőkazán javításáról is.

Roselyne Chenu.

A Szaharát járja, mihelyt csak két hétre is fölszabadul a Fondation-beli munkájából. Az a fölszabadulás, az érintkezés - még érző emberekkel. A legkisebb karavánok is, bármily messziről veszik észre egymást, egymáshoz igyekeznek: nincs-e valami baj. A boldog élmény, ha csak egy csöpp zöld kisarjad a kövek közül. Hát ha még egy teljes fa! Egy oázis!

És a szikla - homok - sivatag döbbenetes szépsége, a teljes magány!

Et la vie sentimentale? Meglepő - megkönnyítő - nyíltság. J'ai un ami! mais ayant quarantequatre ans - je n'ose plus penser à avoir d'enfants. Boire du thé ensemble et parler vaut mieux que de faire l'amour. [18] Kislányos, tiszta mosolyok és - gondolatok. És segítőkészség - mindenkivel szemben. Dédapja magyar származék, és ő bármennyire törzsfrancia, boldogan jönne újra látogatóba Pestre.

Hosszú, mindvégig meghitt beszélgetés, még Emmanuelről is.

Délelőtt Lehóczky Gergely-interjú a francia rádió számára, merőben irodalmi dolgokról. De a tizenötmillió magyar sorsát itt is szóba tudtam keríteni. Közben a kávéházban - a Luxembourg-ban - fölöttünk villanyreklámot szereltek föl, kézbeli és villanykalapáccsal - percenként gépfegyverkattogás törte meg a beszélgetést.

Fáradtan, ebédezésről ma is lemondva gyalogoltunk el ismét a Presse Universitaire-be - hogy Flóra jegyezze ki a további gyógypedagógiai anyagot.

Otthon egy pohár gyógytea, két darab keksz és két szelet csokoládé az ebéd (Flóra még ennyit sem eszik).

S végre egyórai nyugodt heverés.

Jóval hat óra előtt Veronique kocsival, benne Passuth Krisztina és az a francia orvos, aki Ikát azon az estén vizsgálta, amikor oly rosszul lett.

Az Institut-ben már gyűlt a közönség. A régi barátok ismét - most már Guillevic is kedélyesebben-morcosabban, mint valaha. És Jacqueline - és újból (harmadszor immár) Madame Barre, a férje unokahúgával. (Akinek a neve - mert neki is kellett könyvet dedikálnom - szintén Barre. )

És feleségestől egy kedves De Gerandó leszármazott, akinek ereiben Teleki-vér folyik - nagyanyja Teleki Blanka unokahúga volt, és madame Paule de Rotalier, aki - magyarországi Szent Erzsébet tán huszadfokú unokája(?).

És Gastembide, akinek ma is oly megnyerően szép a felesége, lelkületre is, hogy nem állhattam meg, hogy meg ne simogassam a finom arcát.

Hogy látogassunk el az ő vidéki házukba is.

És Kárászék és Konrád és Sipos... nem tudom ideírni (most a szállodai ágy szélén kuporogva) mind a régi ismerőst. És Étienne Hajdu, akit ugyan románnak ismernek, mert erdélyi, de íme, a magyarok közé eljár.

Az estély - mások tanúsítsák - igen jól sikerült. Jean Rousselot közvetlenül, szellemesen beszélt, vezette be és konferálta végig az előadást. A megnyitót Klein Márton azzal kezdte: Flóra et Gyula Illyés, Madame Raymond Barre, messieurs les ambassadeurs, Mesdames et Messieurs... Utána a büfé termeiben itt is oly forgatag, hogy rövidesen megint már-már veszélyesen kezdett forogni velem a világ. A gyomromban is föléledt a fájás (csak egy fájdalomcsillapítót vettem be előzően); enni sem tudtam, mert olyan szoros gyűrűben kellett folyton állnom; a frissítő, amit hoztak: citromlé volt, ami csak növelte a fájdalmat. Végre kíméletből (nyilván arcom színe változását látva) vezettek le a kocsihoz.

Itthon aztán a vacsora megint csak a hársfa-keverékű gyógytea. Fürdő, hosszan, jó meleg vízben; ez, úgy-ahogy elálmosított.

Március 14.

A rokonszenves, baráti arcú asszony, akivel Mme Barre társaságában beszélgettem, nem unokahúga Barre-nak, hanem a sógornője; az öccsének a felesége.

Reggel a szokásos álldogálás a könyvkereskedés ingyen olvasópolcai között.

Aztán gyalog le a Bon Marchéhoz. Dél van, vettünk egy félkarhosszú kenyeret, egy szelet sonkát - hat-nyolc dekát - s ott helyben a többi köröm közül falatozók között ettük meg, egy üres pénztárpulthoz támaszkodva. Gyalog haza, zuhogó esőben.

Fél ötkor Nemesékkel ki, Etang-la-Ville-be, Rousselot-ékhoz. A házban semmi változás, még a képek is ugyanazok a szobában, ahol valaha laktunk.

Hosszú beszélgetés Jeannal a kis dolgozószobájában. A francia költészetből őt is már csak a teóriák érdeklik - hevítik is néha -, de nem az alkotások.

Vacsoraidőre kijön a szüleihez Anne-Marie. Külön lakása van - igen előkelő negyedben - az Ile Saint Louis-n. Beérkezett, nagy nő lett, sokat keres - divatos öltözete vaskos fekete csizma, pehelykönnyű tarka szoknya, viseltes pulóver, szemébe lógó csupa göndör haj.

Rögtön utána Auty-ék; Anne beszédesebb - jellegzetesebben francia művelt asszony, mint Pesten, mint Tihanyban. Auty szerényen, de beszédében már franciás könnyedséggel, most a párisi angol kulturális szervezeteket vezeti.

Meghitt - pörgő nyelvű vita, tréfálkozás, a példásan hagyományos francia dîner alatt - mely hideg hallal kezdődött, és meleg sült után fagylalttal végződött - a fehér- és vörösbor után még pezsgővel is (és rengeteg nevetéssel).

Nemesék jól bírják a pörgő francia beszélgetést, én belefáradok a figyelésbe; de azért vagy félórát rám is kiosztódik a szó: a külföldet átjáró franciák jóhiszemű tájékozatlanságának illusztrálására; Éluard és a Leclerc házaspár tihanyi kalandjaira.

Éjfél után egy órakor kerülünk ágyba.

Március 15.

Zuhog az eső. A chatou-i kirándulás tehát elmosva.

Tízkor Jean-Luc Moreau-val és Klein Mártonnal (s Flórával) a Rádióhoz. A France culture irodalmi adásában sugároznak 20-25 percet. Az ügyintéző Rubin Menik, a költő - húsz év előtti ismerős. Akkor is itt találkoztunk, ugyanilyen ügyben; bizony nem emlékszem, mi is volt akkor a szerepem a mikrofon előtt.

Megjön ingujjban, baráti közvetlenséggel, aki majd a bevezetőt mondja, s az adást vezeti, nevét nem értem, de nem is kell, hogy értsem. Louis Guilloux régi híve (tanítványa), olvasta annak a rólam írt "étude fraternelle"-ét, s így csaknem átölel.

Egy gépelt oldalnyit olvas be, aztán engem kérdezget, a szokásos szabály szerint, hogy közben abból jellemképet is kapjon a hallgató. Még dicséri is a kiejtésemet - a concordance des temps-ot pedig már ő sem tudja betartani! Aztán Menik beszél a Kháron ladikján-nak francia kiadásáról - a fordítást kitűnőnek mondva. Aztán igen hosszan és barátian Moreau; végül a kedves francia unszolására még egy verset is fölolvas.

Aztán az én összekötő hivatásomról. Mit is képviseltem hazatérve annak idején. A magyar nyelv különlegességéről, különállásáról. S persze itt is a fő magyar sorskérdésről: peuple menacé, kinek a tizenöt millió emberéből csak tízmillió élhet saját országában; Moreau még a nemzethalál fogalmát is igyekszik megértetni a franciákkal. Ez volt, ami miatt mégis nem veszett kárba a fáradság - mert eléggé belefáradtam a vállalt föladatba.

Délben Rudnyánszkyék háza elé. István a ház előtt vár. Rövid vita után mégis fölmegyünk egy kis gyors ebédre - ami persze rendes ebédeltetéssé bővül. Közben a nap kiküzdte magát a felhők közül. Ki tehát mégis Chatou-ba.

Megilletődés persze, ahogy átmegyünk a Szajna-hídon, a híres sziget fölött. Mennyit kószáltam itt, amikor itt laktam a svájci-angliai "kommuná"-ban. Angélique, Vacher; Bella, Charles angol felesége!

Mire a bolhapiacra érünk, ismét szakad az eső. De van fedett rész is. Sok tétovázás után kiválasztok egy állítólag valódi image d'Épinal-t; 50 frank.

De az igazi szerzemény: hogy megbecsüljem az otthoni semmibe vett holmikat - régi szerszámokat, edényeket -, amikből én is akár egész üzletet gyűjthettem volna.

Este: Flóra megjegyzése a rádióelőadáshoz. Ne hangoztassam nyilvánosan, hogy nem érint, lefordítják-e dolgaimat vagy nem, mert ez sértheti azokat, akik oly odaadóan foglalkoznak a fordításokkal.

*

Este 8-kor Neuillyben (49 Bd. Victor Hugo) Veronikával Fejtőéknél vacsorán. Kende Péterék jönnek még oda. A világhelyzetről - ugyancsak pesszimisták. Fejtő - negyvenévi ittlét után - már akkor is franciául fogalmaz, ha magyarok számára ír, mással fordíttatja le. A franciákról: Fejtőné - Rózsi - igen jó társaságbeli asszonnyal beszélt, aki azt sem tudta, hogy az izraeliek zsidók. "Ça m'a enlevé des illusions que c'étaient des juifs qui nous font tant de mal."[19]

Didergek itt is, nyilván a kimerültség miatt, mert hisz a szoba húsz fokra van fűtve.

Március 16.

Omlik. Egy percre kitűz egy pengevékony napsugár, aztán zuhog újra. Telefonok összevissza ugyancsak. Fél tízkor Nemes Tibor a Grand Palais-ba, a fiatal magyar képzőművészek kiállításának megnyitójára, a kubizmus hetvenedik évfordulójára rendezett fölvonulás keretében. A meghívón ott van Chirac, a polgármester neve, de mégsem ő üdvözli a harminc körüli magyar festőt és szobrászt, s a követet. Jóhangú kiállításvezető magyarázza végig a Cézanne-nal kezdődött ábrázolási "forradalom" híres képeit.

A magyar termek indítóan mozgatják a francia közönség agyát. Csupa absztrakt kép - nem ezt várták a "zsdanovizmus" világából. Együtt a fiatalokkal. Itt van Farkas Ádám néhány szobra is, őt magát hiába keressük. Üdítő az erre az alkalomra kiutaztatott harminc fiatal boldog nyüzsgése is.

Utána Veressné Erzsivel a Galeries Lafayette-be, megvenni az ajándékokat. Két ceruzahegyezővel, három iratgyűjtővel lepem meg magam.

Itthon "ebédelünk"; esszük meg a reggeliből félretett két zsömlét, körömnyi vajat, lekvárt, három alma közül az egyiket.

Két órakor Keresztes Zsuzsa és öccse, az Amerikából átrándult Szabolcs. Az erdélyi magyarok helyzetéről. Közben telefonon Belgrádból Andelmann(?), a New York Times tudósítója: mikor leszünk Pesten, hogy ott találkozhassunk.

Rövid pihenés, alvás nélkül. Máris itt van Jean-Luc, hogy induljunk a finnugor intézetbe. Taxi - ígérik, de nem jön. De a ház elé fordul Nemes Tibor.

Le a Mont-Rouge tájékára (ahol valaha Déry lakott még Olgával) a modern intézetbe, melynek üvegajtaján hatalmasra festett betűkkel: Vive le roi!

A tanterem zsúfolásig. Ki miért tanul magyarul? Még egy néger diáklány is ott szorong a hatalmas - hat-hét méter hosszú - asztal köré zsúfolódott fiatalok közt. Van egy finn lány is, ezzel összecsókolózunk, nevetést keltve. Legyőzve a fáradtságot, elég hosszan beszélek, s felelek aztán az elég naiv kérdésekre. (Hogyan lettem író, mi a művész dolga a társadalomban, miben más az elkötelezett író, hogyan élnek - boldogulnak - nálunk a fiatal költők.) Sajnos, a mellettem ülő... folyton közbeszól - pour se faire valoir. Már-már "pszichotikus" szokása, hogy harsogva ejt minden szót, arcközelből, a fülem reszket belé. Mikor Perrot (a vezető tanár) a művészet és a népművészet magyarországi viszonyáról kérdez, és én a válasz során, mint "nemzeti operánk"-at Kodály Háry János-át említem, a hallgatóknak perceken át arról kell értesülniök, hogy hol fekszik Szekszárd és - miért nem közismertebb a decsi néprajzi múzeum. Így idő előtt fejezem be a különösen jól indult, de állandóan mellékútra terelt beszélgetést. Kibontjuk a sok Coca-Colát, narancsszörpöt. A "pironkodó" (mosolyával szerénykedő) néger lánnyal külön koccintok. Megindul a dedikálás, a csoportonkénti gondolatcsere, a meghitt, a föloldott gondolatcsere, az ölelkezéssel végződő búcsúzkodás. Gara okos, szerény unokaöccse.

Tombolva ömlik a fagyos eső. Szegény Tibor messze parkolt, nehezen találja meg, hol is hagyta a kocsit, bőrig ázva jön vissza.

Fölsegítik a szobába a vásárolt holmit (egy gyümölcsdaráló gép eltört s Pesten nem kapható üvegburájának a mását). Megvan az árammal tölthető kis villanylámpa is! (Rögtön kifaragtam a műanyag burkot, hogy a pótkörte is beleférjen.)

Meleg fürdő, kiszívatni a csontjaimból a fáradtságot, s hogy átmelegedjek. Szemhunyás sincs - a telefont az ágy fejéhez, a fejünktől tíz centire szerelték a falra. S Flóra máris csomagol, - hogyan mentse haza, hogyan helyezze el a puha bőröndben a "zutyulógép" két törékeny üvegburáját.

Az őrzőangyal Veronique! Két fogát is kihúzták ma délelőtt. Vízözöni őrjöngéssel esik a jégkorszaki eső. Teljes estélyi díszben szalad a messzebbre hagyott kocsiból ide, értünk. Pulóvereket is hozott.

Egy percre föl Frénaud-hoz, hogy elmagyarázza az útirányt a burgundiai falujába. Már le is rajzolta, ötletes térképet szerkesztve.

A díszvacsora az itteni Intercontinental Napoleon termében. Mintha a pesti Parlament fogadócsarnokát alakították volna át főúri vendéglátóvá. Vastag vörösbársony szőnyegek, aranyozott falak, estélyi ruhás dámák és csavargónak öltözött ifjú pénzmágnások.

Valéry lánya - még arcon is csókol bennünket a viszontlátás udvariasságából. Hetvenéves és - neki is meg kell mondanom, milyen szép. És - a "moi aussi cathare"! És André Chamson - és Gandon özvegye, az édesen ropogó olasz kiejtésével. Az ültetés rendjének rangfokozata szerint ő ül a bal oldalamon. Jobbomon madame la duchesse de Rochefoucauld.

Már közeledtekor is királynői termet, lépésrakás és főbiccentés. Van mivel: emelten hordva arca közepén a hagyományos, klasszikusan ívelt francia orrt Racine arcmásairól való nemességgel. Üde szőke hajkorona.

Ifjúkora óta foglalkoztatja az irodalom és az irodalmi élet. Nem először találkozunk. Vannak - s főképp voltak - közös barátaink. Elsősorban a megboldogult Jean Follain.

- Most min dolgozik? - kérdem.

- Huszonhat könyvet bocsátottam közre. De rengeteg a kéziratom.

Kettévágja a petit pain-t, vajat ken rá. A pincérek megjelenéséig is eszik valamit. A franciák szokása szerint mindent megeszik, amit csak maga előtt lel.

Járt Magyarországon. Mégpedig nászúton.

- Még mindig tart határvillongásuk a bolgárokkal?

- Azokkal nincs bajunk.

- Szófia gyönyörű város. A városban nekünk hozták oda a legjobb gumikerekű fiákert. Budapest is igen szép volt. Most is szép bizonnyal.

- Egy kicsit megviselt.

- Cirill betűk vannak ott is?

- Nem, latin betűk.

- Habsburg Ottó igen nyájas barátom. Ezért Horthyt sose szenvedhettem. Mi történt vele?

- Meghalt.

- Jóban volt Pilsudszkival?

- Nem tudom.

- És a lengyelekkel a határviszályok?

- Elmúltak.

Kihozzák a kinyomtatott díszes Menu első fogását, a Croustades d'oeufs brouillés Portugaise-t. Közönséges rántotta, pirított kenyérfélén.

Elfogy, gyorsan.

- A Comtesse de Noailles a hazájába utazva kelt át a tengeren?

- Ha a szárazföldet választotta, meglehet, hogy Magyarországon.

- Ismertem egyik bátyját, Brancovan herceget. Bukarestnek egy utcája mintha csak Neuillyben lett volna.

Kezdik hordani a Canard Nantais rôti et flambé à l'Armagnac-ot s hozzá a Fonds d'artichauds Vieille France-t meg a Pommes gaufrettes-et.

Egy összetöppedt fogás. A kacsát megkezdeni sem lehet, olyan kemény.

- Vegye le okvetlenül a bőrét.

- Köszönöm a figyelmeztetést, hercegnő.

De ő is csak körömnyi darabot tud lefűrészelni a sziklaszerű combból.

- Szegény Follain. Írtam róla a legutóbbi kötetemben. Ha érdekli, elküldöm.

- Köszönöm. Tessék a névkártyám a budapesti címmel. Oda kérem.

- Az a vasfüggöny mögött van?

- Igen.

- És még mindig szocialista állam? Mint a szomszédos Bulgária?

- Olyasféle.

- Kényelmes volt az út Budapestről Szófiáig. Férjem tudott érintkezni az idegenekkel.

Clancier üdvözlő beszéde:


Paris, le 16 mars 1978
Hôtel Intercontinental,
Diner du PEN Club"


"Ezen a hűvös tavaszelőn Párizs örömmel üdvözli vendégét, Illyés Gyulát, Franciaország lelkes barátját, a híres magyar költőt, akit Jean-Luc Moreau javaslatára szerencsés volt díjjal koszorúzni. És ha Párizs örül ennek a látogatásnak, gondolhatják, milyen boldog a francia PEN és az Önök alázatos szolgája, hogy ma este asztalunknál üdvözölhetjük Önt, kedves Illyés Gyula, és bájos feleségét, Flórát, Önt, Illyést, a nagyszerű testvérköltőt, akinek személyét és művét egyaránt szeretjük, Önt, aki egyszersmind a nemzetközi PEN Club alelnöke is.

Láthatja, kedves Illyés Gyula, a PEN Clubnak milyen kiválóságai gyűltek össze tiszteletére ma este, hiszen örömmel köszönthetem itt Madame Gandont, aki a francia PEN Club hosszú évekig oly hűséges és tevékeny elnökének, a kedves és fájón nélkülözött Yves Gandonnak emlékezetét idézi fel körünkben; itt üdvözölhetem továbbá honfitársát Boldizsár Ivánt, a magyar PEN Club elnökét, aki ugyancsak lelkes barátja Franciaországnak és a francia irodalomnak, végül díszelnökünket, André Chamsont, a nagy írót és humanistát, a Francia Akadémia tagját, aki hasonlóképpen alelnöke a nemzetközi PEN-nek.

Nevükben, a francia PEN valamennyi tagjának és baráti körének nevében, valamint e baráti társaság elnökének, Mme Andrée Martinnek nevében hadd mondjam meg, mennyire csodáljuk nagyszerű költészetét és milyen meleg barátságot érzünk a bátor és alkotószellemű Magyarország iránt, melynek életéből erejét meríti az Ön munkássága.

Életével és írásaival eleven példája annak a szenvedélynek, melyet az Ön népe a költészet, az igazság és a szabadság iránt táplál. Ön nagyszerű tanítással fordult hozzánk, amikor ezt írta:

A lét tegyen rendet, ne a halál!

Jogot tehát az árnyalatnak,
melyben a holnap rajza áll
s a kivételnek
mely holnapra talán szabály;
jogot - hogy hadd kísérletezzék -
a költőnek, a legfőbb kutatónak.

André Chamson egyik írása e szavakkal kezdődik:
"A szabadság napjának írok."

Az igazi költők, az igazi írók, mint André Chamson, mint Ön, Illyés Gyula, mindig a szabadság napjának írnak.

Kérem vendégeinket, emeljék poharukat velem együtt az Ön és Illyés Flóra egészségére, az Ön dicsőségére és a kultúráinkat összekötő barátságra."

Georges-Emmanuel Clancier

[Fordítás franciából. - A szerk.]

*

Ezek az útonálló tükrök. A családi otthon tükrei már, mint a háziállattá szelídített vadak, kímélnek bennünket, velünk öregedve apránként tudatják velünk, mire kényszeríti őket ellenünk az idő. Utazás közben, főleg külföldön, ahány új tükör, annyi véreb ugrik elő a fürdőszobák sarkaiból, annyi vicsorgó tigris a lépcsőfordulók álló tükreiből: csámcsogva falta be az otthoni arcomat. De most már a termetemet is. Az Hôtel Intercontinental fejedelmi szőnyegén az aranyozott tükörben az öreg Kállay Lajos lépdel felém.

Március 17.

Pilisy, a filmrendező, reggel tízkor. Kössük össze a Hunok Párisban megfilmesítésének, azaz már forgatókönyvének megbeszélését múzeumlátogatással. De először patikakeresés, hol van a hazaihoz hasonló gyógyszer. Sehol. Hol lehet beváltani a csekket. Csak a negyedik bankban. Álldogálás közben az Avenue de l'Opérán, épp a rue des Petits Champs-mal szemben, ahol valaha mint könyvkötő dolgoztam. Ez itt a rue Saint Anne, ahova ebédezni jártunk. A Comédie, ahol a déli ebédidőt elüldögéltem.

Végre a Louvre, tisztelgés Le Nain, Michelangelo, Vermeer előtt. Kipróbáljuk a két római nagy vázát: ma is lehet rajtuk telefonálni.

Aztán le a Beaubourg-hoz. De hisz ez az én ötletem, hogy a lépcsőházakat a homlokzaton kívülre kell építeni. Az épület így mozgásban van, akár egy egészséges bélrendszer. S milyen jól illik ide akár a Notre-Dame is mint háttér.

És egyszerre csak - Lili, Sarkadi Imréné!

Beül ő is a kocsiba: a még kötelező tisztelgésre a Szent Lajos-szigetre. Itt az Hôtel Pimodan, a Czartoryski kastély, ahova Teleki László járt; a rue Budé. A kapu fölött, amelyen akkor kétes erkölcsű nők jártak ki-be, most: Les Muses. Osztályon felüli vendéglő? De a Szajna-part, a Quai d'Orléans a régi. S egy-egy pillanatra bennem is az a hajdani idő az igazi, a tartós.

Ebéd a Royer Collard utcai kínai vendéglőben; nem messze a szállodától, ahol diáklányként Flóra lakott.

Március 18.

Nemes Tibor nyelve francia hajlékonysággal, tehát finomsággal pereg. Különösen társul ebbe a Toldi Miklós-i termet és izomzat. Ő jön lesegíteni a csomagokat az utcára. Charaire-ék műtermébe megyünk erre az egy napra (hogy megtakarítsuk a szállodai szoba árát), de előbb még megnézünk két André-boltot is, és több ilyen nagy cipőkereskedést a rue du Commerce-ban: de téli csizma már nincs sehol (az unokának). Lerakodunk az egykori Gauguin-Modigliani műteremben, kimegyünk két szelet sonkáért, a zsömléket magunkkal hoztuk a szállodából. Háromtájban Patkó Imre és Biró Lívia, elvégezték kedvesen Flóra helyett a bevásárlásokat, a fűszereket a kínai főzéshez.

Öt órakor Clancier, egy kedves asszonnyal, aki már járt Magyarországon és ötödágon huguenotte fière! Később Juliette Clancier és - megkésve Clancier-né, a pszichológusnő, freudista, analizatrisz. Magnetofon, hosszú - részemről is jól gördülő - beszélgetés a Quinzaine Littéraire-be szánt interjú alapanyagául.

Hét után Cécile (Guillevic nevelt lánya) a hallgatag, hosszú férjével, Mercier-vel. Kocsin a rue Grégoire de Tours 13.-ba; Jacqueline már készíti a vacsorát. Tőle tudunk meg esztendők előtti pesti pletykákat, Somlyóék különválását, egyebeket; sok pesti száll meg itt. A francia almás torta készítési módját a különös kerek tepsiben. Vissza a késő este is zajos-vidám rue de Bucin.

Éjszaka a jéghideg műteremben. A csöppnyi, alacsony menyezetű konyhában a gázrezsónál melegszünk. Az ágyba forró bouillotte-ot teszünk, kettőt is. Telefon Pestről, Ika.

*

Ez a "mindennap feledni egy nótát" az el-elfeledt szavaknak ez a nyomorult bújósdi játéka (ez a méltatlan öregkori cache-cache) eddig engem még mindig jobbadán csak szórakoztatott. Itt, most feszélyez, megzavar. A hiúságomnál fogva! Az nyilall egyszerre az agyamba, hogyan is mondjuk magyarul azt az ujjunkat, amelyik a többi néggyel szemben működik? Amely az egész emberi műveltség megteremtője! Franciául rögtön beugrik: pouce! De magyarul - hiába mozgatom, görbítgetem! Végül is Flórától kell megkérdeznem. Hüvelyk, persze hogy a hüvelykmatyi! De ettől a francia beszédben való biztonságom rendül meg. Micsoda cache-cache - bújócska - készül ellenem aztán ezen a területen. Csaknem szavam szegi, ha tükör-kifejezéseken kapom rajta magamat. Mint tegnapelőtt is a rádióban az a dans cette situation a dans ces circonstances helyett. A játék - noha a halál vezeti - nem riaszt ma sem, de már unom. Nagyon jól megleszek egy csöndes sarokban egy könyvvel, egy tollal, papírral - méltósággal bevárva a késlő szavakat.

Március 19.

Didergő ébredés, pedig a hagyományos kettős ágy közös takarójára a felöltőmet és a ruhámat is ráraktuk. Némi meleg ismét a konyha gázlángja mellett. De kimegyünk még az útra egy-két szelet sonkát venni. Minden zárva.

A Boulevard Montparnasse-on végig az utcaárusok a teli kosaraikból örökzöldet árulnak. A templomba - a Notre Dame des Champs-ba - igyekvő híveknek. Virágvasárnap van: dimanche des rameaux. Benézünk a templomba, máris háromnegyedig tele, noha a misére csak most gyújtogatják a gyertyákat. Nem várhatjuk meg, az indulásig még csomagolnivaló van.

Fontainebleau felé megyünk 120-150 kilométeres gyorsasággal. Lyonig négyszáz kilométer; Veronique-nak ötkor van találkozója. De egy feketére mégis megállunk az egyik úti bisztrónál. Moulineaux les Mines - Frénaud szülőfaluja - szomszédságában már rügyek a fán. Lavallonnál virágzó mandulafa. Beaujolais-nál még egy. Lekanyarodunk Tournus-be: a legmagasabb és legszebb román bazilika - és kolostor - amit valaha láttam. Építeni kezdték, amikor mi Etelközből cihelődni kezdtünk erre, nyugat felé: a 9. században. Ebéd: egy kemény tojás.

Lyonban a szálló ablakából - az Hôtel d'Angleterre-ből - kinézve a place Carnot-ra, a gyerekek ingujjban görkorcsolyáznak, forog a kivilágított körhinta, gőzölög a játéktér nyitott uszodája. Forró fürdő, hogy helytálljak a vacsorán, ami Besançonéknál vár.

*

Lyon. Jártunk itt hajdan Flórával (vonaton érkezve, a városban gyalog közlekedve), mikor a gyerek Ikának francia internátust-liceumot kerestünk, Gara László egyik ajánlatára. A város - most autón beszáguldozva, Bourdet vezet - még inkább Pest-Budára emlékeztet, ahogy a kereskedő és történelmi felével a Rhône-ra fekszik.

A szállóban üzenet vár Bartócz Kláritól - madame François Besançontól - hogy nyolckor vacsorára. Jellegzetes haute-bourgeoise lakás. Ölelkezés a tihanyi napok melegével. A kisfiúval is, aki akkor, háromévesként, végül nálunk jutott bilihez. Emlékek 56-ból, hogyan keltek át december végén a határon - anyjuk fehér köpenyt, csuklyát oszt nekik, a tizenhét éves Klárának, a tizennégy éves Ilinek. Nyelvészet, irodalom, nemzeti érzés a beszéd fonala, hol magyarul, hol franciául, a türelmes és jó kedélyű ifjú férj kedvéért. Sylvie - a hajdani pécsi diáklány is magyar. Klárinak - mióta tökéletes kiejtéssel beszéli a franciát - semmi lelki gond sem, hogy két hazája van. "Bár lenne akár húsz!" De fia, bár igen törve és ezért félénken beszél magyarul, még most, az érettségi előtt is konokul, hivatalos papírokra is magyar nemzetiségűnek vallja magát. Szobája tele magyar nemzeti hősök képével, magyar tájképekkel, nemzetiszínű szalaggal. A nagy vacsora után a tv-ben a választások eredménye. Tanulságos összehasonlítás, ahogy tegnap este Guillevic volt családjában kommunista véleményt és most a polgári véleményt halljuk, sőt hallottuk idejövet a vezető melletti ülésben a jellegzetes szocialista álláspontot: Bourdet-ét, aki minden gazdagságával (apja a hajdani író - híres drámaíró -) szocialista jelölt volt, épp itt, a környéken, eredménytelenül.

Megint csak éjfél felé ágyba.

Március 20.

Zuhogó, hideg eső, záporrohamokkal. Szó sem lehet Lyon városnézéséről. Mivel az indulás csak 11-kor, bőven lehetne idő, hogy előszedjem - e tágas, világos szállodai szobában a színdarabot. Fejemben az írnivaló terve, de - Pap Károly szava jut eszembe. A húszas évek végén Basch leküldött kettőnket a nagyháti pusztájára - Tiszaföldvár és Őzhalma! - mellé, két hét gondtalan vakáció, koszt, kvártély az üres "kastély"-ban! Körül az egyforma - befelé fordító - síkság. Becsületből még csak megpróbálkoztam a versírással; Kari látni se bírt se papírt, se tollat (annál több leánybokát). Tapasztalata és vallomása: hazulról kimozdulva csak hónapok múlva mozdul meg - kellő (nem zavaró) körülmények közt az alkotó képesség. "Firkálni lehet, de írni nem." (Legfeljebb útijegyzetet, verstervet. Önbravúrból helyzetverset.) Szentül hiszem, hogy a Falu végén kurta kocsmá-t, és a Tiszá-t Petőfi ott, a helyszínen csak úgy-ahogy leskiccelte; alkotás abból jóval később lett, megállapodott helyen. Mozgó helyzetben nemcsak testileg nem lehet tollat, ecsetet, vésőt kezelni; lelkileg sem. A napló tehát semmiképp nem irodalom.

Ömlő esőben a Vieux Lyon. A legrégibb városrészben gyalog a zegzugos utcákban; elhanyagolt, de a piszok alól is szépséggel sugárzó reneszánsz lakóház.

Végig a Rhône-völgyön csapó záporban, le délnek. A fák száz kilométerenként zöldebbek, tarkábbak, hozzák elénk a tavaszt az esőben is. Jobbról a Massif Central - amelyről egykor oly lelkesen olvastam Daniel Halévy szociológiai könyvét, s beszéltem vele személyesen is Pesten, a harmincas évek derekán.

*

Pont Saint Esprit-nél át a Rhône jobb partjára. La porte des Cévennes: Alès. Az első kálvinista templom. Át a Galdonon Anduzba. Már jellegzetes provence-i házak és - kiejtés, a kis bisztróban, ahol ebéd gyanánt megeszünk egy-egy kemény tojást a fél pohár vörösbor alá. Az útmenti táblákon mosolygó asszonyarc, alatta nagy betűkkel Adrienne Horvath, őrá szavazzatok. Választási plakát tehát s Adrienne Horváth eszerint képviselőjelölt, mégpedig kommunista. (Megválasztották.) Innen már csak húsz kilométer az en lacets - csavarósan emelkedő - (még itt is pompás aszfaltúton) Saint Felix de Pallières-be, azaz még azon is túl a Coumessas-i régi udvarházba, amely most Kárászéké, öt hold szöllő fölött és hét hold erdő s gyümölcsös alatt. Egykori középbirtok tiszti háza, melyben a század elején selyemgubót neveltek. Ízlésesen újjáalakítva. Az ebédlőben futballozni lehetne, a hét hatalmas gerendájú mennyezet alatt; a fedett, széles folyosó versenyfutásra is megfelelne. S az emeletre még csak most vár az átalakítás. Itt él feleségével (Évával) Artur, a Parasztpárt egykori gazdasági szakpolitikusa, a Nemzeti Bank első demokratikus elnöke, majd 49 után világszervezetek gazdasági tanácsadója Brazíliától Indokínán át Törökországig. A hatalmas társalgóban még hűvös a levegő, de a konyhában már melegebb, a gulyásleves vacsora és a saját termésű vörösbor hatása alatt. A vidéken már alig él paraszt, sőt bennszülött is oly kevés, hogy nemcsak az iskolát zárták be, hanem a postahivatalt is. A világ híreit a rádió hozza. Most persze a választások kommentálását. Anyagul ahhoz: mi is lesz hát ebből a világból. Ő, a nyugdíjas világszakértő sem tud sokkal többet mondani a kitűnő agyával, mint én az ösztönömmel. Őrület felé tart a világ, s ha nem akad józan útra terelő mozgalom: előbb-utóbb robbanás vagy összeomlás sorozata.

Minél beljebb (és feljebb) hatol az ember a Cévennes-be, a már-már alpesi tájban a még művelt földeken, annál szívemelőbb az emberi erőfeszítés jele (a meredekek teraszos kertgazdálkodása) és annál sötétebb színűek a nemes építkezésű paraszttanyák. Ez az évszázados protestáns ellenállás máig szívós vidéke. Uzès: Gide családjának fészke. Erről írja André Chamson a protestáns regényeit. Az Herault-völgyön haladunk fölfelé. Át a vízválasztón, végig aztán a hegygerincen. A völgyben induláskor ragyogó napsütés volt (az éjszakai tramontana után), de itt oly sűrű hóförgeteg, hogy ugyancsak van dolga az ablaktörölgetőnek. Szép református templomok. Saint André de Valban elfog a kíváncsiság, s ha megvárnánk az istentisztelet idejét? Valakitől azt hallottam (olvastam?), hogy itt a "Mint a szép híves patakra" dallamát (Bourgeois muzsikáját) éppoly vontatottan éneklik, akár a - cecei templomban. Saint-Jean du Gard-ban megállunk, a Monde mellé itt vesszük meg az Esprit legújabb számát. Már a címlap messze kiáltja a cikkegyüttest, melyről Fejtő beszélt: Les Hongrois de Transylvanie. Itt olvasom el - megfosztva szememet a táj tanulságos látványától. A hegység hágójában a kis falu neve: Le Pompidou.

Március 21.

Búcsú Coumessas-tól.

A teniszpályára is elég szalonnak abban a sarkában aludtunk, ahol Pierre-Albert Birot-né (a híres kálvinista és provanszálpárti családból származó) Lafont Arlette a világra jött. Ismét (újból megcsodálva) Anduze, aztán Avignon. Épp csak körbejárjuk a városfalat. Aztán Cavaillon után föl Gordes felé. Nevezetes a vár is, de még inkább a kőlapokból ügyesen, asztagszerűen fölrakott sok hajdani hegyi juhászkunyhó: a tető is menetes magát egyensúlyozó kő, nem ázik be. Az elegáns vendéglő olcsóbb helyiségéből finoman eltanácsolnak, csak igen sokára kaphatnánk egy tál ételt. A - "Vasarely" - Vásárhelyi "múzeum" (a várban) épp ebédszünetet tart. Vissza Cavaillet-ba. Két óra elmúlt, a munkásoknak is való vendéglőben rántottát sem sütnének. "Nincs kenyér." (Bár a pék a szomszéd házban.) Szerencsére van nálunk kenyér, így kapunk - igen kedvesen - egy-egy assiette froide!-ot, vagyis néhány sonkaszeletet, pâté-darabot; vörösbort hozzá. Néhány óra múlva bejutunk a mimózaerdőkbe: épp teljes virágzásban állnak. Föltűnnek az első ernyős fenyőfák. Az autó köhög (mintegy a déli levegőtől, virágillattól). Cagne után egy kapaszkodón megáll a kocsi. A kuplung égett ki. (?) Szerencsére van a közelben autójavító. Kijön szerszámos gépkocsival egy jó arcú szerelő: a bemondás után megállapítja a bajt, és vontató kötélre veszi a mi Citroënünket. A műhelyben alku, tárgyalás, mikorra tudják megjavítani, keddre-e, vagy már szombatra. Közben telefon Saint Jeannet-ba. Georges szerencsére otthon van, de maga helyett a régi ismerőst - az akkor még tizenöt éves - Michelt küldi értünk. A saját kis kocsijával jön, s ráadásul a menyasszonyát (szemüveg, tartózkodó mosoly, de szabad szóhasználat) is magával hozza, nem sejtve, hogy hárman vagyunk, rengeteg csomaggal. A vezető mellé kerülök, s annyi bőröndöt, kosarat, kabátot, takarót kapok a térdemre, hogy alig látok magam elé. A hajdan oly veszélyesen kanyargó út most biztonságosabb, Michel a ház kapujáig vezeti a kocsit, föl a meredek, itt már lépcsőzetesre kiképzett szűk utcán. Georges ismét épített egy házat, de ezt már tán részleges eladásra. Kilenc szoba van benne, s minden kis zug ötletesen kihasználva, ízlésesen, megműtárgyazva. A ház belül spanyolosan fehér. A teraszokról jobbról a tengert is látni, balról az Alpes Maritimes havas tetőit. Hosszú, kölcsönös beszámolók végre. Georges-nak itt is van műterme, tele ugyancsak a képeivel. (A hentes is vett tőle, természetben való letörlesztésre.) Este a tv-ben Giscard d'Estaing beszéde. Fegyelmezetten taktikus, a szocialisták és kommunisták jogát is tisztelettel emlegeti. Georges véleménye. Ötletes beszámolója, mit beszélt madame Barre-ral a szerzői est után. Vacsorára egészben sütött birkacomb: Flóra szerint is a legízletesebb hús, amit eddig ettünk. Miért nem birkaszagú itt a birkahús? Mert már a hentes tesz rá valami jó kis fűszert. Miért nem köztáplálék ez nálunk, amikor a birkahús nem kis hányada tőlünk (és Skóciából) kerül ide? Korai lefekvés.

Március 22.

Hajnalban ébredek. Szorongás. Oly enyhe az idő, hogy ingujjban megyek ki a tágas erkélyre. Alattunk az egyik függőkertben tetejéig virággal mimózafa, a másikban egy sor narancsfa, pirosodik még rajta a rengeteg gyümölcs. A szorongás növekedik. Ozorán a Tükörcsösről is le lehet látni az éppily emeletesen, lépcsőzetesen fölrakott házakra, sivár és szemetes udvarokra, fátlan kertekre. Teleki László itt is töltött emigráns éveket. Valamivel jobban megértem most, hogy az abonyi választókerület bejárása után miért bocsátott golyót a szívébe.

Nyolckor telefon Pestről; Ika számol be röviden, de annál megnyugtatóbban, hogy nincs semmi baj. Olyan mértékben múlik rólam a szorongás, ahogy a tenger látványa kimossa a fejemből a pesti, még fontos - Erdélyre vonatkozó - híreket is. Az Esprit három tanulmányának újraolvasása után "európailag" tudom látni a kelet-európai viszonyok jövőjét is; mert a múltját is (innen) egyben látom; főképp a Coumessas-ban olvasott tanulmány után, hogy még Károlyitól is a "bölcs filozófus"-nak emlegetett Masaryk sem tudott másképp érezni a magyarok iránt (a döntő 1918-as években), mint eszeveszett fajgyűlölőként. Magam gyártotta bon-mot-ként említettem (kinek is?) Párisban: "Je suis tellement pessimiste que je parle en optimiste pour ne pas désespérer ceux, qui m'écoutent."[20] Így van. Süt a nap, viszem ki az erkélyre a nyugszéket s ölembe a papírjaimat (a Fáklyaláng átigazításának tervét).

Március 23. Nagypéntek

Végre néhány óra, rögtön a magunk készítette reggeli után a munkára, ami miatt voltaképpen elcsábultam, messze a már túlságos nagy hazai zaklatottságból. A miniszterek közül Csányin és Vukovicson kívül Szemerét is meg kellett hagynom; időlegesen? Mert hisz Vukovics is jó ellenlábasa lehetne Józsáéknak. Amíg süt a nap az erkélyen, térden írom.

Délután a magunkra rótt vállalkozásként le Nizzába, megnézni a híres pornófilmet: L'Odyssée d'Extase. A legalább négyszáz személyes teremben mindössze tizennégy néző, igaz, az első délutáni előadáson, de öt után! Fiatal egy se; a legtöbbje ötvenen fölül. Nő csak egy kövérkés, őszes nagymama. A film annyira a "lényegre" megy, hogy monotonná válik hamarosan, majd - mert durván leleplezi a célzatosságát - elriasztóvá épp a nemi gyakorlattól.

Séta az utcákon. Aztán Georges egyik hajdani festőművész tanítványához: M. Danielle-hez. Pompázatos, orosz nagyhercegeknek készült szállóban lakik: az épületet magánlakásokká alakították át (mint annyi mást): nincs elég gazdag vendég.

Pizzavacsora egy tengerparti vendéglőben: a "Cheval sur le Plage"-ban. Kong még vagy már ez is. Rajtunk kívül csak nyolc-tíz vendég. Tíz fele haza. Telehold, a körén kívül csillagok: holnapra napos idő ígérkezik.

Március 24.

Felhőtlen ég, hatalmas napkorong, munka (az "átigazítás") egész délelőtt az olaj- és narancsfák (meg a tenger) végtelenje fölött a teraszon alsónadrágban, mert fürdőnadrágot mégsem hoztunk magunkkal. Egyszerű ebéd, a tegnapelőtti (kitűnő) birkacombból. Délután Ma vie Trockijtól, melyet egykor Babits úgy dicsért (a stílusa miatt). Majd Konrád György új könyve, még kéziratban (Veronique-nak kell referálnia róla). A két könyv összecsengése: a hiedelmek előtt és után. És a száraz stílus meg az (újból) énközpontú.

Estefelé föl a faluba. Tiszták az utcái, kirakatai, akár egy tündöklő építőművészeti kiállítás, holott az 1300-1400 lakosságából a 90% még most is "paraszt": a völgyi virág- és üvegházi kertészetbe jár le napszámra, vagy a magáéba, a saját autóikon persze. A hentes, a pék boltja olyan gazdag választékot kínál, akár Párisban. A főtéren összeismerkedés a maire-rel. A már szépen földíszített templomban délután ötkor két öregasszony imádkozik, térden, főt lehajtva. Áradnak ki az iskolások zajongva, szökdécselve, mint a birkanyáj. Itt vesszük meg Bálintnak az ígért gumicsizmát, itt még lehet a kis üzletekben téli árut kapni.

Este Károlyi Judit telefonja. Mi nem mehetünk le, mert a kocsi "en panne". Följön hát majd hozzánk ő. De a műhelyt is látni szeretnénk. Vasárnapra talán megjavítják Charaire-ék autóját, s akkor mégis mi megyünk le. Aztán Gachot. Megvannak, Irène fájdítja a hátát, de máris csinálná a vendéglátó ebédet, holnapra akár. Majd visszatértünkkor Párisban ejtjük útba. Este a kéziratos "dráma" olvasása a "szalámi"-politika esztendeiről. Majd végre hosszabb újságolvasás (lapozás inkább) a francia helyzetről. Meg 1968 okairól, következményéről: most van tizedik esztendeje a nagy robbanásnak, amely végül is - innen nézve - a történelemben csak pukkanásnak bizonyult. De amiről még ma is több szó folyik, mint a húsz év előtti (az akkor világot rázó) dörrenésről, az 1956-osról.

Március 25.

Lent, tízemeletnyi mélységben, a terasz alatti kertben - ahol olyan szépen sorakoznak az érett gyümölccsel teli narancsfák, egy fiú ingujjban öntözi - öntözőcsővel - a füvet, melynek színe éppoly harsogóan zöld, amilyen harsogóan kék messze lent a tenger, és fehérek a hófödte Alpok. A munka vége felé be kellett jönnöm, nehogy megégessen a nap.

Már tizenegykor úton Georges ásatag, öreg kocsiján a cagne-i garázsba. Egyfogásos ebéd a közeli bisztróban. Aztán át Antibes-ba.

Kószálás a még Vauban építette tengerparti erődben, napozás a kikötő hullámtörőjének hatalmas sziklatömbjein.

A Picasso-múzeumba. Mintha már a festő ihlete is a jó lendületű karjában, a gyorsfénykép-villanású szemében élne. Egy ötlet: egy kép, hogy ha nem egy sorozat kép és rajz. Valóban nem mert megállni egy napra (egy órára) sem a munkában - sine die sine linea?

A szűk utcák bélrendszereiben egy Charaire-ékéhoz hasonlóan túl modernre átalakított, évszázados öreg ház. Fönt a teraszon már-már perzselő napsütés.

Éluard unokája ikreket szült; alusznak. Claire, az anya, halkra fogja a szót, távol a gyermekeitől is. Arca akár a nagyapja - sokszor mondhatták neki, de még tőlem hallva is, kellemes megelégedettség ejt egyet a művileg is meghosszabbított szempillákon.

A koromfekete pillák hosszan lelógó alumíniumfehér hajfüggöny mögött mozognak, gyermeki ártatlansággal. Viselőjüket legfeljebb húszévesnek nézném - harminc lesz. Harmadszor van férjnél. Termete is a nagyapjáé. A beszélgetés - az olasz emberrablásokról lassan fordul Éluard-ra, majd Galára, a nagyanyára; ez, madame Salvador Dali, nem nyer rokonszenves szavakat.

Az autót itt is garázsban kellett hagyni, olajtöltés miatt. Sok már a gyaloglás: a jó idő már hőségnek tetszik, bár az árnyékban fagyosat lehel ránk a Mistral. Flórának elszakadt a karóraszíja. Patikaszerű a bolt, ahova bemegyünk, a segédek fehér köpenyben, halk hangon adják a tanácsot, csatolják föl az új szíjjal az órát; 25 frank, annyi, amennyi Pesten forintban.

Idő előtt haza, Saint Jeannet-ba. Ez az utolsó utam Franciaországban. A búcsúzó tekintet még tisztábbá teszi a tenger kékjét, a havasok fehérjét, a mimózafák sárga aranyát. Vége számomra valaminek, nem szomorít el, a lélek csaknem derűsebb tőle, de megengedem magamnak, hogy fájdítsam a lábamat: hogy aggastyánként vonszoljam magam a Saint Jeannet-i emelkedőn. Tehát főzök, jólesik; a második csésze is; vigasztalja a lelket is frissülő testen át.

*

Szoros csoportban elszánt tüntetők:
tíz ciprus áll a hegyi ház előtt.
Citrom-, mimóza-, narancsfa a táj.
Ők: "halál!" bőgik a kék égre: "halál!"

*

A földszinti konyhaebédlőből följön a galambdúcszerű ház felső emeletére a fővő andív illata, éppoly lélekvigasztaló készséggel. Flóra terít, segít Veronique-nak.

Köznapi bútorok, tányérok, megszokott cigarettafüst, földön járó gondolatcserék közt (hogy lehet-e magról nevelni árticsókát) a halott költő eleven arca itt még valóságosabban, mint délután. Cécile jobban hasonlít az apjára, Éluard-ra, akár az unoka, Claire. Még a homlokból egyenest eredő orr enyhe aszimmetrikussága is ott van az arcán. S a mosoly, a tekintet még elevenebben: meghökkentőbben és meghatóbban. Mellettem ül, ő szed a tányéromba, tölt a poharamba: varázslatos és félelmetes: szelíden kísérteties. Férje viszi a szót, olasz kiejtéssel, idetelepült Milánó környéki parasztok leszármazottja. Gyerekkorában - a harmincas évek derekán - olyan volt a napszámosok életnívója, hogy a kenyeret kulcsra zárt szekrényben tartották. A gyerekek a történelem gyűjtögető korszakának módjára szedtek össze a réteken minden ehetőt. A csigát is ették, de hogy, csemegeként. Parázsba dobták, s mihelyt sistergett egyet, már piszkálták közvetlenül a szájba. De azon nyersen is, meggörbített szöggel. Kiderült, hogy nem a nálunk honos csigáról van szó. Ezek az övéik aprók. Csíkozottak? (Mert olyan van nálunk is kicsiben.) Nem, ezek csaknem feketék. A nagy csiga nyersen való megevésének gondolatától még Cécile is összeborzad - hát még a heves arcjátékú férje. A "limaçon", a fekete házatlan csiga említésére még ki is köp, azaz köpést utánoz.

Először történik meg, hogy - az egész napi csatangolástól, múzeumjárástól fáradtan asztalnál elalszom egy szemhunyásnyira. Éjfél előtt bocsánatot kérve fölállunk, de még álltunkban is hallgatjuk az idegen akcentussal is motollaként szóöntő hatalmas termetű olasz lelkes magyarázatát, ezúttal Marchais szónoki képességéről. (Akinek mondatait Georges, a tanár, még fogalmazási fogyatékosságok miatt is el-elítéli.)

Március 26.

Húsvétvasárnap. Semmi ünnepiesség, harangszó egy foszlány sem, a lenti tágas völgyekből. (Csak tegnap a falu táncteremnyi főterén állt meg előttem egy kisfiú, s szorongatott (festetlen) tojást. Rácegrest idézve: milyen nap volt ez akkor, milyen boldog köszöntgetés, öltözködés, még rongyokból is templomiasra! A nap küszködve lövellgeti sugarait az Alpok mögül. Melegre fordítom a fűtőtestet.

Ika telefonja hazulról. Semmi baj. A hosszú beszélgetés arról folyik, hol lelheti meg Flóra szekrényében (a családi iratok közt) sürgősen az indexét. Ledoktorál, noha most már - újra - filozófiából is kell vizsgáznia.

Az ég lassan kiderül, s egyszeriben itt a meleg kikelet, magyar bőrnek a nyárelő. A falu olyan szerencsésen fekszik a sziklahegy magas hónaljában, hogy a Mistral alig éri, lenti tombolása is csak szellőlengés. Megint félmeztelenül hát a déli órákban a teraszon. Napszúrástól tartva kénytet be a szobába Flóra. Ha hevenyészett firkálással is, de az "átigazítás" befejezve. Az eddigi első és második fölvonásból egy lett (az iram így tán nem szakad meg), s pótlódott egy befejező új jelenettel. De a turini képhez nem tudtam hozzányúlni. A szerkezetből csak formailag esik ki; valójában szoros része a mondandónak, s ez a jó dramaturgiai törvény.

Fájdalmak, étundorral. Délutáni heverés, álmatlanul. Menjek el így is hazulról?

*

Károlyi Juditnál.

Tourettes-sur-Loup is hegyi falu, a nizzai öböl fölött, Nizzától valamivel távolabb, mint St. Jeannet; balkézre Vence-tól, ahol az édesanyja él.

A három-négy emeletes parasztházak közt a kitárt karnál alig nem szélesebb utcákon arcvörösítően süvölt az alkonyati Mistral. (Délelőtt még majdnem meztelenül napoztunk.) Ha nem ilyen szorosan rakják a házakat, a szél és a hőség nem enged itt emberi tanyát.

A községháza környékén már kézzel - tussal - írt mutató táblák: J. de Károlyi céramiste. Parasztház, többemeletes, de nem tágasabb, mint egy polgári bérház lépcsőháza; létraszerűen meredek benne az évszázadok koptatta lépcső.

A földszinti bolt sem tágasabb, mint egy vidéki konyha. Valamikor az is lehetett, ahogy a szabad tűzhely megmaradt füstfogója jelzi. Körben polcok, zománcosan fénylő ablakocskák, edények, virágvázák és jó konstruktivista kompozíciók.

A szapora szavúan boldog átölelkezés alapja, hogy Juditot az utóbbi évek - a megtalált munka nyilván - kiegyensúlyozottá tették, valóban boldoggá. Sudár magas, arca üdébb, fiatalosabb, mint utolsó találkozásunkkor. Fia állapota is javult. Intézetben van, Angliában, de ott már dolgozni, sőt keresni is képes, egyedül ide utazik, bár beszédképtelenségét nem tudták meggyógyítani.

Szó esik Zoltánról - ő érdeklődik -, sőt Zsuzsáról.

Katinka jól van - mentsen ki majd nála bennünket. Nem kell igazolnom az állapotomat; az üres teából is csak csöppeket kortyolok, arcomon is meglátható tán, ha egy-egy fájdalomroham átmegy a mellkasban, a gyomorban.

Fölmegyünk a tetőteraszra is, valósággal a Mistral söpör bennünket a lépcsőföljárathoz.

A szobrocskáknak keletjük van. A kis boltban egymást váltják a vásárlók. Nagyrészt turisták, angolok (Judit angolul is úgy beszél, mint franciául). Emléktárgyaknak veszik meg a kis kerámiákat, de bárkinek viszik: nincs okuk restelkedni, ízléses (szerényen beszélő) művészi tárgy az ajándék. És "je gagne ma vie avec".[21]

A kutya itt is az ölében ül. "Emlékszik rá?" Tizenöt éves hű társ tehát, e minőségében kövéríti olyan lomhára az idő és az anyás babusgatás.

A másik társ egy ugyancsak öreg, de ettől agársovány angol állampolgárságú orosz nő. Az ő föladata a kiszolgálás. Szakszerűen csomagolja a megvett holmikat.

Ő mondja el: meg-megesik, hogy a vásárlók rácsodálkoznak a boltajtó tábláján a szokatlan, de mégiscsak ismerős névre. Néha csak ezért jönnek be: "A Károlyi családból származik?" Van, aki magyarra terelné a szót, de azon már Judit sem beszél (csak ért, ha tagoltan ejtik).

Március 27.

Még tegnapelőttről:

- Moi, je bois point d'alcool. Pas une goutte!

- Et pour les repas?

- Du vin.[22]

*

Aztán az Esprit erdélyi beszámolójáról beszélve.

Kossuth mondta, valóban? Hol lappangott ez a mondat a fejemben, s miért épp most világlik meg betű szerint: a nép értelmiség nélkül olyan, mint a vak óriás: megy sírja felé tántorogva.

*

A legnagyobb veszély itt a Côte d'Azur fölötti Alpokban újabban az erdőtűz. Soká keresték az okát, a turistákra gyanakodva. Csak részben ők a felelősek. Az üvegpalackokat, a bádogdobozokat a parasztok is el-eldobálják. Egy fémkupak, egy pohárcserép, ha soká süti a vad nap, oly parázslóra tüzesedik, hogy hegyoldalakat lobbant lángra, és pörköl hamuvá.

*

Különben már kora reggel oly üde napsütés, oly tág körbelátás (háttérben az égre ezüst tükörként feleselő tengerrel), hogy - az édenkert fehér havasok alján, tél végén is üdvösség világa lehetett, az ember természetes hona. Még olyan éhen tartott (görcsbe rándulgató) gyomorral is, mint most - napok óta - az enyém.

*

Katinka telefonja. A hangjából is - a nyolcvanhárom éves nyelvéről is - árad az életerő (élethelyeslés) szinte férfias hanghordozással s így már férfiasan öblösen.

Rögtön édesen nyájas és erélyes. Máris olvasta, amit férjéről legutóbb is (a Kortárs-ban) írtam; árnyalt finomsággal dicséri. De hogy az életrajzból egész passzusokat kihagytak, az ellen őrmesteri egyenességgel kel ki. Dörögve szinte az édes riviérai légen át Vence és Saint Jeannet között.

Nevet a táj, a ciprusok magas
fölkiáltó-jeleit mily sötét
tudat rakta memento-mori-képp
épp oda, hol a puszta lét: vigasz?

Március 27. Húsvéthétfő

Napfény, tenger, fecskefészekfalvak, és csönd, földön-égen. Nem olyan mégsem, mint a Balaton fölött. Mi is hiányzik hát belőle? Nemcsak a harangszó. A váratlan szuperszonikus robbanások, a zeuszi erők dühkitörései. Noha húzzák-rángatják a repülők itt is-ott is a csíkot az ég tág kékjére, könnyeden s mégis rejtelmesen: mirói ecsettel, picassói fehér színes ceruzával.

*

Telefon Frénaud-val; csak csütörtökön érkezünk. Addigra fejezd be, miért érdemes nem öngyilkosnak lenni. (Azt értettem ki eddig a filozófiai fejtegetéséből, azaz a készülő könyvből, amelytől korszak datálódhat, ha megértik. )

És Gachot telefonja.

És Claire-é. Nem jöhet, mert az éjszaka kiszúrták a kocsijának két kerekét. (Georges autójából a múlt hónapban az áramfejlesztőt lopták ki.) Tehát még itt is, az édenkertben.

*

A délután - rögtön ebéd után - az olvasásé. Flóra végre pihenhetne: de a Párisban vásárolt gyógypedagógiai könyveit jegyzeteli nem kis büszkeséggel, hogy a magyar gyógypedagógia néhol szinte még fölébe is emelkedik az itteninek. A pihenése, hogy nem rohan el (hányszor reggeli nélkül) hazulról, s csak öt fele tér haza, hogy - valamit azért ebédeljen is. Közben úgy meghallgatni a vakság vagy elmebaj fenyegette gyerekek anyját, hogy együtt érez velük, úgy vigasztalva őket: mit lehet mégis tenni. Ez folyik - gyógypedagógia - otthon, a folyton csengő telefonon át is.

Korán kell bevonulnom az édenkertre nyíló erkélyről: a délután a vizit-visszaadásoké, a falvak viszontlátásáé.

A sziklacsúcsra települt Saint-Jean de Vence körül az épen maradt hatalmas várfalak magyarázzák, miért lettek erődítmények is ezek a parasztközségek. Több emeletnyi házaikba, bélként csavarodó szűk utcáikba annyi nép zsúfolódott össze, hogy kisebb hadseregnek is ellenállhatott. Főleg, ha még donzsont is kapott a környék urától (az adó s a robot fejében).

Saint-Jean már csak kívülről őrzi azon szépen a múltat. Bent egyetlen paraszt se, unokáik se. Amire a hajdani ellenségek képtelenek voltak, az újabbak könyörtelenül elvégezték. A házak fölső emeleteit és teraszait a szupergazdag honi és külhoni polgárság szállta meg, s a jövedelme miatt is világhírű művészvilág. (Yves Montand is itt látható két filmje közt ingujjban és papucsban.)

A földszint mindenütt pazar és még pazarabban megvilágított a kirakat. Drága és még drágább emléktárgyak, tökéletesre hamisított műtárgyak: a milliomosok bolhapiaca, világigényű zsibvására. Két-két képeslapot vásárolunk. S kenyeret, félkarnyi fantaiseie-t, hogy legyen mit csipegetni jártomban és a mellfájdalmak ellen. (Ha azok fészke mégis tán a napok óta üres gyomor.) Mialatt átgördülünk Cagnes-ba, nem a fürdőhelyre, hanem a faluba.

Cécile Éluard negyedik (de nyilván utolsó) férje cipész. (Ahogy lányáé, Claire-é asztalos - asztalosművész.) Az utcára nyíló kicsiny műhely szél zörgette bádogcégére szerint bottier, azaz csizmadia. Egyedül dolgozik, s kedve szerint. Csizmákat (s most ugyancsak divatos) női csizmákat csinál méretre. A műhely mennyezetéről ezernyi kaptafa lóg: rendelőinek zöme eszerint állandó. Körül a falon sárga, barna, ezüst és aranyszínű bőrök, üdítő illattal töltve ezt a kis helyiséget. A suszterszék, a bakli, a csirízes tál fölött - szürrealista montázsok és olyan festmények, mint a mi valóban tehetséges őstehetségeinké. Angel Boaretto fest is. Bár csizmadiaként jobban érvényesülhetne, csak annyi munkát vállal, hogy a havi kétezer meglegyen, hogy mindenképpen kedvére éljen. Itt is és arrébb, abban a kívülről szerény házban, melynek ajtaján az övé mellett ott van az is, hogy Cécile Éluard. Ez utóbbinak van cégér rendeltetése. Cécile a párisi antikváriumát föladta, a ritka (s régi) könyvekért itt is fölkeresik a félévente kiadott (s szerteküldött) jegyzékek alapján.

Belülről a ház - már csak a szép környékkel, Picasso korabeli műtárgyakkal: meleg otthon és személyes múzeum. Falra szögezve egy hatalmas vászon, avantgárd idők hírességeinek kézjegyeivel. Köztük nagy betűkkel: Ady. Az egyik akkori nagyság kedvesének beceneve. Itt a régi idők emlékei közt Cécile arca még élőbben az apjáé. És anyja, madame Salvador Dali? Ő sem mond hálásabbat róla, mint Claire, az unoka. Nuscht tekinti anyjának, az nevelte. A völgybe nyúló kertben citrom- és narancsfák, későn érő - túlérett - gyümölccsel. Szüretük karácsonykor volt.

*

Haut de Cagnes egyik szép terének szép háza falán odaillő kőtábla, József Attila profiljával. Itt élt - Korda Vince meghívására - pesti visszatérte előtt annak az évnek a nyarán, melynek őszén összeismerkedtünk (már a Körút és a Népszínház utca sarkán).

Este ismét Trockij önéletrajza. Mit dicsért rajta annak idején Babits? A második felébe mélyedtem bele; ez nem önéletrajz, hanem önvédelem: önhibák elhallgatása vagy szépítése, az ellenfelek - különösen Zinovjev és Kamenov - meglepő (mert Sztálinnál is csípősebb) kipellengérezésével. Az első rész a jobb, különösen a gyermekkor; az apai középbirtok életének leírása Tolsztoj Ifjúságom-át idézi, írói igényével is.

*

Este étvágytalanul, fájó gyomorral sem háríthatjuk el a megrendelt vacsorát. A biztatás, hogy a vacsora nem kerül pénzbe: a tulajdonos étkezések fejében vette meg Georges egyik képét. Ott függ most is az előkelő vendéglő termében. Georges több olyan festménye közt - az ilyen helyen is szokásos kiállítás keretében -, melyet nem ismerünk.

Jóval fönt a falu fölött, már zergéknek való sziklák alján fekszik ez a "Brouette", messzire világító kerti lámpák s egy valóságos talicska mutatja az utat, majd a nem veszélytelen ösvényt.

A tulajdonos a pincér, a felesége a szakácsnő, a választékosan - és drágán, mert eredeti provansz bútorokkal berendezett - vendéglőben, ahonnan szinte a tenger túlpartjáig látni (most csak a fényeket). Kik járnak ide? Akik már egyszer itt voltak, főleg a környék művészei, diplomatái és - skandinávok. A házaspár dán. A férfi deli viking harcos, az asszony - mintha Oféliának sikerült volna a szerelem: északi szempár, de déliesen csevegő száj. A francia konyhát ügybuzgalomból úgy sajátították el, hogy nevezetesen fölülmúlták. A pástétom, a lazac, a pisztráng, amit elénk tálalnak, anyagára olyan, mint másutt. Itt az elkészítés módja qui fait la musique. Ilyen szinten, azt hiszem, sose etettek bennünket még a jó evésnek ezen a klasszikus földjén sem. Flóra nem engedte, hogy neki is rendeljenek, az én (fájdalmat is feledtető) adagomból vett át villahegynyi mennyiséget. A bor is sose ismert: pezsgő, erjesztés előtti. A házaspár csak este nyitja meg az üzemet. Charaire-ékkal tegeződő, ölelkező viszonyban vannak. Vacsora után (az üres teremben) az asztalunkhoz ültek, a befejező pohár pálinkát (s nekem az itteni termésű - kitűnő - vörösbort) már barátsági alapon szolgálva föl.

Csillagtalan ég alatt botorkáltunk le odáig, ameddig a kocsi még följöhetett. Megállt a Mistral. Sok ártalma mellett itt, a Côte d'Azur-ön ez jót is hoz: elűzi a felhőket. Holnap tehát zuhogni fog jegesen is tán: a holdtalan éj ezt jósolja. Füstbe megy hát a terv, hogy érdemes volt megtoldani az itt-tartózkodást.

Március 28.

Már hajnalban ragyogóbb ég, mint bármikor eddig. Gyönyörű nap ígérkezik, épp azért nyilván, mert borulatra - didergésre - voltunk fölkészülve. A tenger - már az ágyból nézve - fényözönben, vigasztalóan, biztatóan.

Rám fér. Az éj nagy része: álmatlanság, szívnyomasztó forgolódás. Este, fölkészülve a sziklalépcsők közti botorkálásra, zseblámpát vettem volna magamhoz én is. A Párisban vásárolt (már Pestről tervbe vett) kis lámpát szedtem elő; azt a fajtát, amelyet a villanykapcsoló áramából lehet föltölteni, két-három órás világításra. Az első nyomásra kilobbant. Megcseréltük Georges-zsal a körtéjét: úgy sem működött. A belső szerkezetben van tehát a hiba. A kár jelentéktelen; nem 41 frankot, amiért a lámpa birtokomba került (N. Tibor szíves utánjárásával), de a dupláját megadtam volna, hogy - ne csak elalhassak, de elűzhessem az éjszakai kétségbeesést, hogy az idegzet ennyi pihentetés után sem javult egy jottányit sem. Nem uralkodom nemcsak a homlok alatti részeimen, de nem parancsolok a tönkrenyűtt agyamon sem. Úgy van, ahogy esztendők óta tudom: a férfihoz (öregedő férfihoz) méltó ügyért talán már nyugodtan ontatnék vért is magamból; egy bolha földúlhat a fogcsikorgatásig. Már-már arra kellett fegyelmeznem magam, hogy ne keljek ki az ágyból, ne keressem ki a bőröndből a lámpát, ne hajítsam ki az erkélyről a tenger kellős közepéig.

Lassacskán mégis megbékélt munka a napfényes teraszon.

Déltájban hirtelen mégis itt a megjósolt beborulás, a fagyos szél dühödtangyalként kerget be a terasz iménti édes napsütéséből. Ebéd után dideregve vonom még a felöltőmet is magamra az ágyon.

Négykor le a tengerpartra, bevásárolni hazai ajándékokat. Vissza - fölnézve a völgyből, a Saint Jeannet fölötti csúcs, (a Baou) már tiszta fekete felhőgomolyban. Rögtön ráomlik a falura.

*

Biot-ban vagyunk, részemről - először is a kézművesség győztes visszamerészkedésének, részdiadalának bámulatára. A hatalmas üvegfúvóban körszínpadi megrendezettséggel folyik a szemlenyűgöző munka. A "rivalda" fölött Brecht-ötletű föliratok és színes rajzok magyarázzák a cselekmény folyamatát. Az elválasztó széles polcon kész gyártmányok művészi ábrái.

Csak ebből nyílik a még hatalmasabb üzlethelyiség. Könyvtárszerű. Az emeletig nyúló állványokon a kézzel (tüdővel és légfúvóval) készült remeklések gazdag változata, háztartási és dísztárgyak. Zsúfolt közönség, élénk vásárlás, noha egy-egy pohár is - 15-től 100 frank. Apor Péter az Erdélyi Változások-ban megrója azokat az úrhatnám módosokat, akiknek a hagyományos ezüst- és aranyserleg sem jó: glázliból isznak. Ilyen szemlélet hozza vissza a glázlit? Vagy ősibb összetartozás igénye. A gyári pohár azért is hideg, mert nem érintette emberi kéz, lehelet? Nem hoz tapintással érzékelhető emberközösségi élményt a - léleknek?

Kijövet ismét tündöklő ég. De amarra ismét fenyegető borulat. Szemléltető lecke, mi a része az éghajlatnak abban, hogy az arcokon is könnyedén, belső törés nélkül cserélődik a nevetés meg a zokogás.

*

Nizza legnagyobb ABC-áruháza, a vásárcsarnok kiterjedésű Supermarché messze a városon kívül van: itt lehet már csak parkolni. A csordányi autótömeg, bent a földszinten, emeleteken méhkasnyüzsgéssel forgó vásárlótömeg vallja a fölismerés gyakorlati igazát. Minden van, olcsóbban, mint Párisban. (Nizza mindig olcsó város volt a - kisembereknek?) Még egy pár cipő az unokának, a szívós női válogatás, tárgyalás után. És még három (most már kis formátumú) dosszié, ötletes gumirögzítővel.

S újabb adat: évtizedek idegromlását nem enyhíti egyhamar (most már nyilván soha) mégoly simogatóan békés környezet sem. A "villanylámpa bolhacsípése" után az összeomláskészség következő adata. A Supermarchéban a meleg levettette velem a pulóvert. Flóra épp fizetett, a baszk sapkát és a sálat a mellettem ülő Véronique térdére tettem. Ők aztán az élelmiszerosztályba mentek (már útravalókért), én meg a könyvosztályba. Hirtelen szinte fizikai szúrás a szívbe: nem maradt ott a gyermekcipőknél a baszk sapka? Visszamentem, a pihenőpadon már mások ültek. De ha elveszett is a baszk sapka? Egy-két lépés, hogy másikért vegyek elő pénzt a tárcámból. A rövidzárlat csak jó egy óra múlva ért (úgy-ahogy) véget, amikor a kijárat megbeszélt helyén összetalálkoztunk, és első türelmetlen kérdésemre Veronique azt felelte (mosolyogva, mert tán zsugoriságnak vélte az izgatottságom alapját): - Tessék, tedd föl.

*

Hét után Gachot-éknál. A csöndességével (s szép pálmafájával) kicsiny, (de így is nagypolgárian szép) utcában tágas szobáival és jó festményeivel, válogatottan értékes bútoraival megnyugtatóan csöndes lakásban rögtön hazai lárma, hangos ölelkezés és - noha most Georges is velünk van - a viszontlátás magyar üdvrivalgásaival. François még jobban beszél magyarul, mint annak idején, 1924-től 1949-ig Magyarországon (beleértve Ozorát, sőt Gyánt-pusztát is). S mi megnyugtatóbb, kedvderítőbb egy hiú írónak, mint a tizenöt éves viszontlátás első mondataiban a legújabb művének a dicsérete. Az a mostani vers az Új Írás e havi számában! "Európában, de Amerikában sem írtak manapság olyat!" - És a kozmoszban?! "Irène olvasta, berontva adta a kezembe: olvassam el nyomban." Mit mível erre a hála? Azt a képet veti ki az emlékezet fényképtárából, amikor az esti pinceszeren, a Tükörcsös présház előtti malomkőre is föllebbentette Irène-t az egyik fiatal gazdatiszt (Apáthy Géza?), s ott forgatta ozorai gyors csárdásba. Irène arra emlékszik, mintha egy véka rántott csirkét rakott ki volna testvérnéném a pince előtti kis terasz másik asztalára. A présház homlokán hosszú papírszalagon: Soyez les bienvenus. Ozorán senki nem értett franciául, öcséim Tamásiba mentek át, az ottani patikussegéd szótározta össze a szöveget. Jancsi a saját anyja nevét sem tudta helyesen kiejteni, kimondta az e-t, az s-t is az Odette Trinquecostes-ban. Hazatérőben Diemer kocsijának dudája elromlott, váltva hajoltunk ki az ablakon, hogy a klaxont a saját hangunkkal pótoljuk. Másnap Gyánton a két Klárit (vasárnap volt) a mezőkövesdi summáslányok beöltöztették a népviseleti ruháikba. Megvannak még a fényképek is - "igen, a nyárra »átrendezett« istállóban éltek, úgy, ahogy a Ceux des Pusztas-ban leírtad".

Aztán a pesti emlékek. François kiutasítása Pestről, csaknem az egész francia szellemi kolóniával együtt a Rajk-pör idején. (Mert "hamis" nyilatkozatot adott.)

Most itt, Nizzában tanít (az egyetemen franciát) Csécsy Magda is. De már későn volna telefonon értesíteni; mindnyájan sajnáljuk.

Március 29.

Az eddigieknél is korábbi fölkelés. Csomagolás és utolsó fényfürdő a teraszon. A nap mintha azért ontaná (dacból szinte) a meleget, mert északról máris hömpölyög az Alpokból a köd, a tenger felét már maga alá hengerelte. A munka utolsó szakaszaként: nézzük, mit is ér, amit papírra vetettem, nagyrészt a lelkifurdalás ellen, hogy ennyit heverek (s hol!). Sajnos, oly kusza betűkkel írtam (írtam át a már legépelt s kinyomtatott szöveget), hogy időpocsékoló silabizálás lenne a szokott segítség nélkül. A napilapok izgalmas tudósításai és kommentárjai előttem, a belga multimilliomos elrablásának s meglelésének körülményeiről - átfussam? Izgalmasabb a Trockij életregénye gyors elolvasása, ha már véletlenül belekezdtem. Mennyi önhittség! S mégis épp abból mennyi "érvényesülés": elért szerep. Huszonhat éves, mikor (1905-ben) a pétervári munkástanács, a forradalom vezetője! Így volt valóban? S mégis mennyi tévedés, épp az önhittség következtében. Érti az írás (a "szépírás") lényegét, de a felesége még jobban, egész addig, amíg ő is, az asszony is nem olyanféle "mentséget" írnak, mint Misztótfalusi. És jóslatai, történelmi fejtegetései - milyen kongóvá váltak; épp az önhittség miatt ugyancsak.

Georges szabad parázs fölött halat süt, sole-t; ez a búcsúebéd.

Aztán, hol derűs, hol borús ég alatt: Vence, Cannes... át a Provence-on, Giono, majd Cézanne világán.

Megpihenőre - mert Nizzától Párisig egyfolytában olyan kitűnő autóvezető sem bírja, mint Véronique - Chanas-nál le az autóútról a Clairefontaine kétcsillagos szállóba (a hajdani kastélyba), ahol tíz éve is voltunk. Nehezen találjuk meg; már szürkül. Közben végig egy végehosszatlan, már nem Provence-falun: Peage de Roussillon; összeépített szomorú házak, akár a bányatelepülések. Sehol semmi csín vagy lakályosság. De a kirakatokat itt is ragyogóvá - csábítóan tündöklőre - világítja ki az - üzlet. Már a haszonkeresés törvénye és ízlése tehát, és nem a népé.

Vacsora Clairefontaine-ben. Nem is olyan előkelő, mint emlékezetem őrizte. Az étteremben savanyú kispolgárok; egyetlen fiatal lány a fölszolgáló személyzet, de ő aztán villámgyorsan hordozza már klasszikusan franciás (tehát nem occitan) arcélét, a molière-i ívelt orrot, a mosolyra szoktatott szájat. Korai lefekvés. A szobában csak zuhany, a cabinet az egész ház számára a két emelet közt.

Március 30.

Borús idő, szél hajlongatta fák, a síkságon nagy darabban mívelt szántók és vetések. Az alacsony hegykoszorú nagy távolságban. Ez már Veszprém megye is lehetne; csak a fű világosabb zöld, no meg azért egy pálma is bólong. S a távoli dűlőutakon úgy futkároznak az autók, akár eső előtt a bogarak.

Az autóút megkerüli Lyont, de a külvárosát úgy érinti: átlátni az egész várost. A Saône völgyében árvíz, de úgy, hogy az erdő fáit is jó derékig hullám mossa. Azután is órákon át belvíz a gáton futó autóút két oldalán. Megannyi sziget a sok végső veszély fenyegette tanya. Macon után hatalmas tábla: Vous êtes en Bourgogne. Zuhog az eső, alig látni ki a szélvédőn, hiába jár az ablaktisztító. Működik a kocsifűtő is, de már-már az is kevés. Aztán hirtelen szétszélednek a felhők, de az útszélre nyúlt pocsolya, meg ahogy a kerekek még fröccsentik a vizet: dúlt erre is az országos felhőszakadás.

Térdemre terítem a baráti kéz rajzolta térképet. Poully-en-Auxois után Bierre les Semurs-nél kell letérni az autóútról.

Semur: mintha Buda úgy maradt volna meg, ahogy Mátyás hátrahagyta. Les Launes-el az állomás előtt, Baigneu-les-Juifs-en át Grésignybe.

A táj, mint Bonyhád és Pécs között: üdezöld rétek, csörgő patakok. A hegyoldalakban a sövénnyel elkerített legelőkön már ott vannak a tehenek, pásztor nélkül. A földmívelés a dombtetőkön. Szöllő csak a házak végében.

Az egyik nagyobb magaslat tetején ott a keresett falu, Bussy-le-Grand. Nem azért nagy, mert van belőle egy kicsi is, hanem mert - a többi faluhoz képest nagy: 380 a lakosa az emeletes, csupa kő házakban. Elkanyarodunk az első látásra is szép, 12. századi templom előtt. Fönt, a felső végénél kétszer is elgördülünk Frénaud-ék magántérképen jelzett háza előtt: úgy beleolvad az a többi parasztház közé. Terjedelmes porta széles kapuján ma is oly jellegzetes parasztudvar közepén állunk meg a hatalmas csűr és istálló előtt, mintha épp csak a tél tüntette volna el onnan a paraszti háznépet.


Mai költő mai falun

Naplójegyzetek egy kirándulásról Burgundiába s a történelembe

"Az utókorok szeretik párban látni nagyjaikat a halhatatlanság nem veszélytelen útjain: Goethe és Schiller, Arany és Petőfi, Baudelaire és Verlaine." A huszadik század francia költői közül Guillevicet és Frénaud-t párosítja így az, aki az előbbi idézetet egykor leírta.

Annak idején, midőn - jövőt vizsgáló szemmel már-már (vagy még-még) francia földön is jártam a falvakat - a Beauce-vidéki parasztság életéhez Eugène Guillevic jóvoltából sikerült közel jutnom. Az ő baráti kalauzolásával látogatván végig portákat és tanyákat, abban a La Forêt Sainte Croix nevű kicsiny, de jellegzetesen síkvidéki községben ahol akkor oly otthonos volt, hogy a község ügyeiben is részt vett.

André Frénaud-nak Burgundia egy kis falujában van otthona és ilyenféle viszonya a községbeliekkel.

A jóformán csak egy utcából álló Bussy-le-Grand-t még az is nehezen találja meg, aki térdén a házigazda maga rajzolta térképével tér le a paris-lyon-i autoroute-ról, Semur irányában.

Semur-en-Auxois a francia városok rangjában afféle Tolna-Tamási. Járási székhely, háromezer-egynéhány lélekkel de Vajda-Hunyad-szerűen fekvő várral és olyan templomi remekkel a 13. századból akár a többi száz és száz település errefelé. Vagyis török, tatár idáig nem nyomult, de angol és szaracén sem. (A kalandozások korabeli magyarok is itt panasz és kártevés nélkül.) Az európai műveltség ősi szívében járunk. Kihagyás nélkül dobogott, már a vandál idők óta. Lévén, hogy a burgund, mint tudjuk, vandál leszármazott. Itt szelídültek meg. Csak körül kell tekinteni, minek a hatására? (Hol is van még ilyen szelíd vidék? Oda lehet látogatni útlevél nélkül. A Dél-dunántúlon Szekszárd és Pécs között, a Völgység és az Ormánság dombvidékén.)

Les Laumes után Baigneux-les-Juif az útirány. Jobbkézt marad el a dombok közt Alésie-Sainte-Reine. Az az Alésia ez, ahol Caesar mégis megverte végül Vercingetorixot? Ez az. Aztán - a vasútvonalon át - Grésigny. Majd Château de Bussy-Rabutin. Lekanyarodás a járási útról is. A tovább is járdasimára kibetonozott dűlőút bélcsavarodással kanyarog újabb dombtetőre. Az a házcsoport ott: Bussy-le-Grand. A rét: világos, angolzöld pázsit, az élő sövényekkel bekerített parcellákon hármasával-négyesével nagy hasú tehenek hevernek, mintegy félkönyéken, vagy harapják álltukban helyeslő bólingatásokkal a kora tavaszi tejnekvalót. Békén, az Isten háta mögött. Páristól mindössze 235 kilométerre. Gyorsvonaton két óra, autoroute-on annyi sem, "az életveszély vállalása szerint".

*

Épségben s épp ebédre érkezünk, sajátos burgund fogásokra, noha elkészítője, a háziasszony úgy is művész, hogy jellegzetes iparművészeti - könyvkötői - műveivel vívott ki rangot Párisban -: napszámosleves, házi sonka, borban főtt házi nyúl, kertből tépett galambsaláta, sajtok, házi almás torta. Nem több s nem kevesebb, mint amit a szomszédos házak konyhaasztalain vonnak maguk elé kérges kezek. Mindez - akár ifjúkori francia falujárásaim idején - csaknem egy tányérból. A kenyeret azért sütik oly jellegzetes alakúvá, hogy hosszában széttörve ki-ki maga törölje tisztára a tányérját, az evőeszközét a következő fogás elé. A háziasszonynak így is kijár a lovagiasság.

Ebéd után rögtön - no mi maradt meg máig valódi a paraszti életformából? A tökéletesen aszfaltozott utcán kakas üldözte tyúk szalad át. A következő porta udvarából - szinte tisztelgő jelentésre - meleg istállószag, azaz tejillat. Az utána sorakozó parasztház emeleti ablakai között alig olvasható márványtábla: itt született (parasztfiúként tehát?) Junot, aki Napóleon alatt őrmesterségig, tábornokságig vitte olyan gyorsan, hogy végül megülhette (egy évig) a portugál trónt is. A következő házban számomra a helyes haladás alig kevésbé meglepő bizonyítéka. Az istálló ajtaja is, ablaka is közvetlenül a járdára nyílik. Ám a tehenek az istállóban nem úgy állnak, ahogy világéletemben bárhol láttam: nem fejjel a falnak, és háttal a világosságnak, hanem megfordítva. Hogy a tejet adó kérődző négylábú igen kíváncsi teremtmény, arról minden nyelvben ott a szólásmondás (a franciában a borjú bámulta új kaput a robogó vonat helyettesíti). Bussy-le-Grand főutcája forgalmát a bocik és riskák az istállókban a világosság felé állva szemlélik - nyilván be nem telő derűvel.

A nemesen, tiszta eredetűen szép - a helyhez képest meglepően nagy - román templom, kell-e mondanom? akkor épült, amikor a mi kultúra felé haladó, fényszomjas eleink első ízben már mégis a Bodrog táján ütötték föl a jurtát, rakták le a szekerekről a faekét.

Az idősöcske plébánossal a latinon kívül akár görögül is beszélhetnénk. E nyelvek tanáraként vonult nyugdíjba és Isten kétségbe nem vonhatóan igaz szívű szolgálatába; a papság itt abból él és akként, amit maguktól a hívektől kap, merőben azok kedve szerint.

Az egymást soha meg nem győző, de egymással mégis szívélyesen érintkező vitafelek mosolyával siet elő Frénaud üdvözlésére, nem takarítván meg ezúttal sem egy derűs megjegyzést az ateisták tévelygő öröklét-kereséséről. Mert nincs-e vajon még az ilyen kövekbe burkolt szépség hatóerejében is valami öröklétsugalló?

Hősi emlékművük csak az első világháborúban elesetteknek van, a főtéren, szemben - ahogy szokás - a falu központi bisztrójával. Meglep a sűrű sorban vésett rengeteg név; Bussy-le-Grand-nak mindössze 360 lakosa van. A családnevek alig változtak, mióta anyakönyvekbe rótták őket, vagyis négyszáz évre visszamenően.

Az udvarokon ekék, boronák, szénagyűjtők, valamennyi gépesítve. A kocsiszínben traktor és autó. Ahogy Guillevic falujában, az istállók és ólak környékét itt sem söprűvel tartják tisztán: gumicsövek vízsugarával. Az embereken, akikkel szót váltunk, semmi - hajdan oly sok magától értetődő - falusias lomposság vagy paraszti munkaszenny. A kezelést nem előzi meg kéztörlés a pantallóban.

Az elavult paraszti életforma kérdése világszerte már így vitatódik: a vidéki életforma megoldása. Ennek az iránya? S föltételei?

*

Turista ide még alig tette be a lábát; Bussy-le-Grand nem látványos hely, hanem olyan, amilyen; egy a sok közül. - Frénaud-ékat elsősorban ez vonzotta épp ide, ez tartja itt. Zökkenéstelenül beékelődtek egy hiteles közösségbe, amelyet becsülnek; amely becsüli őket.

Házuk a falu felső végén van. A gyümölcsössel, a kerttel együtt a belsőség teraszosan lenyúlik egész a völgybe.

Franciaországban is emeletmagasra rakják az asztagokat és kazlakat, de nem az isten szabad ege, hanem tető alá. A csűr magassága így a házéval vetekszik. Az istálló is több száz esztendős. Szellős, tágas; építtetői gondoltak annyit az egészségügyi követelményekkel, mint a lakóház megtervezésénél.

Az éppúgy terméskőből rakott lakóházak és a gazdasági épületek stílusát az őrizte meg ilyen örvendetes épségben, hogy utolsó gazdáikat, a paraszti nagycsaládot évtizedek előtt már a falusi életforma csődje olyanformán űzte ki innen, mint Pompeji népeit a Vezúv lávája. Lakatlanul állt, úgy szedte magára kívül-belül a tartósító port. Voltaképpen csak ezt kellett letörölni - majd a múlt század vakolásait, belső falazásait eltüntetni -, hogy minden úgy álljon, ahogy egy jómódú parasztudvarház állt és élt annak a Racine-nak korában, aki ilyenbe kívánt elvonulni az udvarból, amikor megidősödvén összekapott a királlyal, a néppártisága sugallatára.

De a jókora séta után már megint itt ülünk a tartós hasznosságával és időálló szépségével megnyugtató házban. Megnyugtató az is - hogy míg mi, férfiak, az ősi kandallóhoz nyújtjuk a lábunk - az asszonyok köcsögöt mosnak, és boldogan, hogy minden szellemi grádusuk birtokában még átsiethetnek a szomszédba, egyenest az istállóba, hogy közvetlenül a tőgyről fröcsköltessék az edényekbe a tejet, azazhogy mégis fejőgépen át.

A mások számára végül használhatatlan ház ára annak idején "egy harapás kenyér" volt - une bouchée de pain. Fokozatos rendbe tevése annál több ilyen jelképes harapás árába került, ahogy már lenni szokott.

*

A vacsora a franciák hagyományos esti levese, a háziasszony kettősen művészi elkészítésében, majd - ugyancsak a vidéki franciák hagyományaként - a maradék nyúl, a torta, a sajt. Majd a napközi eszmecserék maradéka, már csak a helyi termésű közepes (de hát mégiscsak eredeti burgundi) bor mellett.

Arany János sok szép népi hagyományunkat tartósította. Ám sajnos van olyan, amely kárunkra hangzik illemszabályként, már kora gyermekkorunkban. ("Fogd be a szád, és egyél!") Nemigen beszélni, valamíg eszünk, ezt a természetünket ideje volna megfranciásítani. Már csak hagyományos nemzeti borúlátásunk orvoslataképp. Miért ne épp akkor forogjon az elme, szikrázzék fényt a szellem, amikor örömét találja a test, és a maga részéről derűt lát.

Nemcsak azt nevezem vitának, ha gondolataink egymással kardot csattogtatnak. Azt is, amikor úgy űzik egymást a magasba, mint nyári délben a pillangópárok. Voltaképpen ezek a valamire vezető viták. Amikor az igazságok már azt keresik, hogy kiegészítsék egymást, s az eszmék azért horzsolódnak, hogy simán egymásra épüljenek. Azokkal jó vitázni, szabadon a rendet keresni, akikkel ekként akár szertelenek lehetünk.

Végül odáig csapongtunk, hogy Frénaud fölbontotta a már amúgy is keze ügyébe készített iratgyűjtőt. Készülő könyve anyagát. Már párisi-pesti levélváltásunkban ez volt a mag, amiért "ideje volna az élőbeszédes viszontlátás".

*

A falusi életforma elavultságának kérdése napjainkra különös mérlegjátékba jutott a városi életforma csődjének kérdéseivel. Ha valami eltűnőben van, az pusztán magában még nem ment föl az alól, hogy ne álljunk ellen, ha vesztünk is vele. Maga az élet állandó eltűnést mutat. És azt is megtanulhattuk, hogy ami újként jelentkezik, végzetes következménye lehet egykor helyesléssel fogadott jelenségeknek. Bizonyos, hogy vidéken élni már sokaknak hátrányos. Ahogy a világ alakul, egyre bizonyosabb, hogy még többeknek lesz káros városban élni. A szólásmondás a fürdővízzel kiöntött gyerekről ritkán idézhető annyi igazsággal, mint akik a parasztság, helyesebben a vidéken élt kétkeziek által teremtett kultúrának oly ingerültséggel fordítanak hátat, hogy nem kívánják látni e kultúra fennmaradt tárgyi emlékeit sem. Mintha Pheidiasz és Michelangelo alkotásainak: egy másik kultúra emlékeinek látványa elől kapnák el a szemüket, megtagadva azok értékének is máig ható erejét.

Végigmegyek egy jó képkiállításon, és - és vajon miben fürödtem meg, hogy megtisztulva, megbátorodva lépek ki belőle? Akinek jó szeme van, így újul meg a száz év előtti kovácsok, faragó béresek kalapálta és faragta tárgyaktól. Ki ne tudná, hogy rejtelmesen széppé alakul, ami egykor ötletesen megfelelt egy célnak, azaz: érdekkel is tetszett? A jól alakított ház jó szellemet is őriz: századok múlva is nevel, alakítja a fogékony lelkű lakóját.

Ez az én hozzájárulásom a vacsorához, a vacsora frissítette eszmecseréhez.

Amit a házigazda az iratgyűjtőből kiemel, és ízelítőül fölolvas -, oly figyelemigényesen, mintha egyetemi katedrán ülne (hisz ült is) -, egyszerre filozófia és gyermekkoridézés. Az első fejezetek eszmemenete: minden alkotás alapfajsúlya a hitelesség. Ha van új esztétika, mérőeszközeivel mindenekelőtt ezt kell keresnie és minősítenie. Hiteles-e a vers, a gondolat, az életforma. Ez teremthet kapcsolatot a szépség és az alkalmazhatóság, vagyis a hasznosság, azaz még a Kant kizárta érdekkel is. Miért ritka a hitelesség a mai műalkotásokban? Mert a mai életformák nem hitelesek, hisz az egyénnek - a hitelesség legfőbb letéteményesének - már csak szolgai köze van hozzájuk. Az utolsó hiteles életforma Frénaud tétele szerint a kétkeziek világa volt: elsőül a parasztoké, a kézmíveseké. Hitelességüknél fogva ezért szemrevalóak ma is ezeknek nemcsak művészi igényű - népművészeti - "termékei", hanem mindenfajta használati tárgyai, házi és mezei szerszámai. És mindenfajta épületei. Ezeket az utóbbiakat ma is hasznosítani úgy, hogy a civilizáció tartozékait belevigyük - a ma embere számára kínál valamiféle utat; a saját hitelessége, a neki való életforma felé.

Fölösleges részleteznem. Talán majd ősszel, a könyv akkor jelenik meg, a Gallimard-nál. A fejezetek eredetileg a rádióban hangzottak el, irodalmi és filozófiai interjúként: a beszélő társ mint bölcselő faggatta a költőt, miért vonultak vissza - mindazonáltal fönntartva párisi lakását is - ide, gyermekkora világába. Mert itt volt számára is az a szinte teremtéskori Egy Világ, amikor - hogyan is fejeződött ki a magyar versben? "A tengertől még nem váltam külön - nem voltam sziget."

Még csak tíz óra. Kint égnek az utcalámpák. De a faluban teljes csönd, csak innen-onnan hallik állati neszezés. Körben már óceáni terjedelmű nyugalom; fönt pedig a csillagoké. A vendégszoba az emeleten; fürdőszoba is természetesen, beépítve ötletesen a padlásra vezető nagy lépcső alá.

*

Francia szóra magyart kezdőként ide, Burgundiába küldenék. Olyan tagoltan beszélnek, mint mi; a legrejtelmesebb francia hangot, az r-t úgy ropogtatják, akár a debreceniek. Így beszél Frénaud is; szülőfaluja néhány óra járás.

Odáig nem terjesztjük ki a vidéklátogatás körét. De a közvetlen környéken sorra veszünk mindent, amin szem okulhat.

Életmód dolgában még a külsőre egymástól elütő falvak közt sincs különbség. A gépesítés mindenütt egyszintű. Volt elvándorlás, de most mintha szűnőben volna. Sőt visszafordulóban. Mint a homokóra: hol talppal, hol fejjel fölfelé: így váltogat irányt (jobbadán csak vágyaiban) itt is a civilizálódó világ.

Fehér gombatelepekként itt is, ott is, új házak. Újak s máris ráncosodó fallal, tíz-húszévesen is öregedők. És minden faluban a nyolc-kilencszáz évet zömöken megálló román templomok. Megkaparom a kövek közét: mi tartja össze őket ilyen rendíthetetlenül? "Lószőrrel keverték a habarcsot." Nos, azt bajos volna utánacsinálni.

S még egy magyarázat. Ahol nincs buján termő talaj, ott erdőnyi a tölgy, az ezer évig szilárd épületfa, és magasra nyúlik az a fajta mészkő, mely csak a vésőnek enged könnyen, de nem az időjárásnak s az Időnek.

Van magyarázat hát arra, hogy azok a hajdani jó mestertudók miért építettek különben jeltelen kis községekben is olyan templomokat, hogy csak egy-egy ilyennel mint katedrálissal díszelegnének török-tatár látogatta tájak egész egyházmegyéi. Igen, műemlék mind, hivatalos megbecsülés folytán, s nem tegnaptól: Viollet-le-Duc mozgalmáig visszamenően. A kultúrának ez a múltba néző fejlődése azért előzi meg Európa más tájait, mert itt láthatóan az apró falvakban rengeteg parasztház ugyanúgy művédelem alatt áll, mégpedig már magán megbecsülés - egyéni helyreállítás és jó ízlésű hasznosítás - folytán.

Így a múlt nemcsak az épületek terén vegyül egyre elevenebben a jelennel. A jellegzetes francia konyha falun ma jobb, mint a városokban ezt már a külföldi országjárók is tudják -, és veszélyeztetik a bennszülötti igényt. Szerencsére vannak egész provinciák, ahol a hagyománytisztelet nemcsak a már klasszikusan régi asztalokra és lábasokra, tálakra terjed ki, hanem arra is, ami az asztalokra és a tálakra kerül.

Megbámultuk Flavigny szép templomát, benne a hiányzó fél arca ellenére (vagy épp amiatt) csodálatosan mosolygó Hírhozó Angyalt. Megrajongtuk annak a régi háznak nemes vonalait, amelyben most egy afféle munkás-paraszt vendéglő működik. Utunkat Frénaud remek emlékezőképessége kanyarogtatta errefelé. Osztályellenes - osztályfeletti - izgatás lenne, ha részletesen leírnám, mit hordott a szavaival és mozdulataival egyaránt jó kedélyű kiszolgálónő nemcsak a mi asztalunkra, hanem éppúgy azéra a sáros bakancsú nyolc-tíz fiatalemberére, akik mellettünk látnak neki a beveendőknek. A köztudatból s a történelemből csak azért maradt ki, hogy a franciák főleg ebédre rengeteget esznek, mert sokfélét és sokáig, miközben a zamatos, de könnyű boraikból is többfélét fogyasztgatnak, korlátlanul áldozva időfeledtető cseveghetnékjüknek. A kétórai ebédidő náluk azt jelenti, hogy két órát asztalnál ülnek, néha a gyári kantinokban is.

Itt, Flavigny környékén a puszta mező is műemlék. Egy rövid kanyar Alise Sainte Reine, azaz Alisia felé, hogy elénk táruljon a műveletlenül hagyott domb, a hajdani földvár, ahol a gallok utolsó fejedelmét, Vercingetorixot végül Caesar térdre kényszerítette modern fegyvereivel, csodamívű kőhajítóival.

És a teuton lovasságával. Meg az árulókkal. A katalaunumi nagy római-hun mérkőzést, amikor még a holtak is folytatták éjszaka a harcot, végül a hun íjászok döntötték el: az utolsó napon átálltak; addig tűrték, hogy Attila körül csupa teuton nyüzsgött.

Kölcsönös lehetett a biztatás: fátylat a múltra, ez a békés táj elfeledtet minden régi rosszat. Caesar hosszú láncon futtatta diadalszekere mögött Rómában Vercingetorixot, jó tíz évig tartotta pincebörtönben, amíg végül megfojtatta. A franciák nem emeltek Caesarnak szobrot; de Vercingetorixnak végül még egy tizenegy métereset is, a régi csatatér közepén. Noha hol is vannak minden fájdalmukkal - eltűnt panaszszavaikkal - a gallok?

De azért a hajdani tetthely utcáin olyanféle tisztelgő csöndben lépdelünk, álldogálunk, amilyennel gyülekezetek áldoznak egy-két percnyi néma fölállással a meggyászolandóknak. Petőfi klasszikus - berzsenyies - költőként is óriásit alkotott volna. Igen, a gallok is "eltüntenek ők, valamint - Két város, amelyet - A tengerek árja benyel, Csak tornyaik orma maradt ki a vízből..." Eltűnhetnek, mert el is tűntek még nagy népek is úgy, hogy egy tornyuk se mered ki.

No de nézzük csak a tájat, a feledtetőt. Nézzük s keressük, amit a katedrálisok után következett civilizációkból nekünk van még módunk megmenteni.

*

Frénaud-nak van szeme, hogy meglássa az értékest a paraszti és kézművesi múltnak akár tenyérnyi hiteles emlékeiben. Ilyenféle műemlékkel van tele az általa megmutatott ház, a csűr, a pajta, az istálló, és minden szögletében a hatalmas udvar, melyet kövecsesre koptattak a valamikori szekerek. "Ide meg majd pázsit kerül?" Tagadó fejzárás. "C'est bourgeois." Azaz, úgy már nem lenne hiteles. Ahogy az istállóban a jászol, és a fahám, a fészerben meg az eke, a rosta, de még egy század eleji kezdetleges cséplőgép is: őriz hű tanúként minden darab itt, mit is vajon? Mintegy borostyánkőbe fagyva az emberi erőfeszítés, jobbra törés egy előttünk elmerülő világát. Mert ezek a tárgyak nemcsak kegyeletiek. Nemcsak a történelem vizsgálhatja s értékelheti őket, hanem a művészettörténet is. A kézmívest, a földmívest csak addig foglalkoztatja a maga készítette eszköz, amíg napi hasznát látja, azután félreveti. Még jó, ha csak a sutba. Mert onnan előbb-utóbb még szeme elé kerül azoknak, akik meglátják bennük épp a használat által fémjelzett maradandó értéket. Érezni vélik azokon a kérges markok csiszolta szerszámnyeleken a kihűlt tenyerek melegét is. S kapnak esztétikán túli élményt.

A kézzel emelhető műemlékek a lakásban kapnak helyet, ott, ahol épp helyet találnak, a költő íróasztalán is. A kovácsmesterség képviseletében itt sarlók, szöllőkések kínálják kézbe, mintegy ismerkedő parolára magukat, amott különleges balták, kezdetleges kerti- és gyapjúnyíró ollók, majd egész kis szerkezetek, melyeken el kell tűnődni, mire is használhatták; és lakatok és kilincsek gazdag változata. Idegen vagyok itt, de tenyerem mégsem idegen.

Nekem nincs vidéki házam, de ahol annyi jó és rossz időt tölthettem, a rokoni hegyi lak külső oldalfalát kisajátíthattam; ilyenféle eszközökből egy kis szómúzeumot szögeztem föl oda. Író barátaim vizsgáztatására, azaz fölényem fitogtatására. "Öreg csoroszlyát láttál már valóságosat is? Hát odasüss, emeld le. És rakoncát? Ösztökét? Kipróbálhatod, hogyan esett valamikor az igavonó ökörnek. Az meg az a nevezetes kilincs, aminek madzag a húzója."

Spanyol földről elég messze elterjedt a szokás, hogy amit a vendég megdicsér, arra a házigazda azt mondja: "Az öné!" Nem kellett sok vágyakozó pillantást pazarolnom, hogy a házigazda is föl ne kínálja úton-útfélen összeszedett gyűjteményének szememben legkedvesebb darabját; a tóra néző szómúzeum kincsei közé, ha ugyan nem egy valóságos múzeum számára.

Az ómagyar szóanyag mindmáig értékes bánya lehet a francia nyelvalakulás tudósainak. Lakat szavunk a franciák loquet-jének ősi alakját őrzi, amikor még ők is kiejtették a szóvégi t-betűt. Eszerint nyelvünkbe még a magyar-francia érintkezések első nagy idején, az 1100-1200-as években került, s tőlünk tovább a románba és a szerbhorvátba. A kilincs útja hasonló. A franciák eredetileg clinche-nek írták, a szóvégi ch-t cs-nek ejtve. A lakat és a kilincs voltaképpen egy zár tartozéka. Ajándéka tetejébe Frénaud-tól szíves magyarázatot is kapok, hogy a kisded szómúzeum látogatóinak e szerkezet ismeretét is előadhassam. Működésének elve a mi öreg istállóajtóinkon itt-ott még ma is föllelhető fakallantyúé, és a madzagra járó fakilincsé.

*

Aztán elkövetkezett a nap, hogy sötétedés előtt még egyszer körbetekintsünk a szép halmaival tengervégtelenséget idéző tájon. Kerüljenek a történelem nagyobb viharai továbbra is, édeni sziget, Belle Bourgogne, üde Burgundia! Neked köszönhetjük a burgonya szót is; nyelvemet hálából erre szoktatom majd, erre az eleddig tévesen úribbnak tartott kifejezésre, szemben a német eredetű Grundbirnének, azaz Grumpirnnak a krumplitól a kolompérig, krumpélyig, sőt kolontérig és kompéláig terjedő válozataival...

A lehunyó nap fényében még otthonibbnak, embernek-valóbbnak tetszett a vidék. A jó költők idegenvezetőknek is jók: tárgyilagos a szárnyalásuk is. Nem volt kérdésem, amire ne kaptam volna, néhány szóval is világító választ. Egy kérdést egyelőre magamba nyeltem: Hogyan keveredhetett el mégis hozzánk az a burgonya szó, mégpedig először is tájszónak, Baranyába? S miért épp az lett a hivatalok s étlapok kifejezése? Magam előtt is röstelkedtem már, hogy lám, igaz a szemrehányás, jussak bármi messze a nagyvilágba, csak elém villan valami hazai vonatkozás; jó még, ha nem a szűkebb szülőföldről.

Az alkony párájában már kéklőn zöldelltek a dombok. A sövény kerítette legelőparcellákról hazafelé ingatták magukat a megtelt tehenek. Ürült a táj, s gazdagodott: a látnivaló most egy kastély lett.

Amerre csak fordul a fej: színpadszerűen harmonikus a táj: domb domb mögött, kéken-zölden tengeri a végtelenségig. Távolabb oly szabványszerű az a 17. századi kastély, hogy azonmód operadíszlet lehetne. A Sévigné-Rabutin család fészke. Sévigné asszony unokatestvére birtokolta, de megpihent benne a nagy írónő is.

- És Rabutin?

- Benősült nyilván.

A szerencsés házú Rabutin nevét honfitársai Rábüten-nek ejtik, a szó végét oly kecsesen megkanyarítva, akár egy bókoló térdhajtást. Elsuhan némi idő, amíg fölidéződik bennem, hogyan is olvastuk mi még kisdiákként, fennhangon történetkönyvünknek egyik leggyűlöltebb nevét. Nyelvünk törvénye szerint az első szótagot nyomtuk meg, úgy lökve légbe, mint a rabot; a szó végét pedig már-már mint a Rasputyint.

Caraffával vetekedő kurucirtó volt, ahova csak küldték.

Jean-Louis Rabutin de Bussy gróf 1642-ben Párisban született. Negyvenévesen lépett át a Habsburgok szolgálatába. Már mint tábornagy kapja feladatul Erdély osztrák védelmét, 1704-ben. Éget és pusztít. A szokásosnál is több kegyetlenséget mívelve jut szerephez egy olyan nemzet életében, amely történelmi fordulóit nem csupán hősei, hanem jobbadán hóhérai nevével örökíti. Erdélyből kiszorulva, Váradot, Szolnokot dúlja a gróf, majd Miskolc hamuvátétele után Kassára támad, 1706-ban. A kurucok már itt megtépázzák seregét is, hírnevét is, de nem annyira, hogy ne kapjon új hadat s új föladatot, most a Dunántúl. Fehérvárott még biztos gőggel és ölhetnékkel diktál, de aztán - hol fizet rá vajon véglegesen a dölyfére és a szadizmusára? Simontornyánál. Onnan már sánta kutyaként vonult vissza a védtelen Tapolca és Pápa emlékezetes érintésével Sopronba, majd még egy erdélyi kísérlet és kudarc után a nyugállományba, és hadvezérként a teljes feledésbe. Magyarországról magányában bőven beszélhetett. Keresztül-kasul bejárta.

- Ne nézzük meg közelebbről a kastélyt?

Még ahelyett is parasztházakat néztünk, épületesebb műemlékeket.

*

Aztán a vacsora megint több, mint táplálkozás. "Munkaebéd" - milyenre is sikerülhet az? Kitalálói tán a franciák fehér asztal körüli könnyed eszmecseréikre gondoltak, de munka és ebéd olykor kelletlenül hangzik egybe. A mi négyesünké jól sikerült eszmecsere-vacsora volt. Elég messze elcsapongva a nagy és kis műemlékek, vagyis a civilizáció jövőjétől. Egész az emberiség jövőjéig.

Franciaország földrajzilag is több, mint amekkorának a területe látszik, kívülről. A Zenit és Nadír közt járhat, aki az ilyenféle ország szülötte; egy kis sarokkört éppúgy ízlelhet benne - a Mont-Blanc magasán -, akár egy kis Afrikát - a déli narancs- és pálmaligetek közt. Voltaire neveltjei nem veszik szívükre a fullánkos mondást, hogy a francia az a Monsieur, akinek gomblyukában szerény rendjel, de fejében semmi földrajz. Mikor a saját földrajzuk és történelmük megismerésére sem elég egy élet! Határaikon kívül úgy-ahogy azt az országot ismerik, amelynek fiai a nyakukra járnak.

Az egykori angol s a mai német mintájára a világjáró francia alakja torz rajzban sem képzelhető el. Házigazdánk kivételesen sok földet látott, nemcsak mint egyetemi lektor, hanem mint katona, illetve hadifogoly, majd nemzetközi konferenciák, szellemi találkozók első helyre ültetett meghívottja. S lám, itt is kevés a siker, hogy utolsó esténk beszélgetését a messzi, az innen oly messzinek tetsző nagyvilágra tereljem. Hogy emeljünk ebből a békés faluból is egy-két pillantást annak oly ritkán békés állapotára. Az lett az érzésem, üvegfalon át beszélek. Mivel elég terjedelmes historico-politico szemlélet épületét raktam föl, mentsem legalább ide az állványzatát. Az első világháború közvetlen kirobbantó oka a nemzetiségi kérdés megoldatlansága volt, Boszniában ezért sütött pisztolyt az a szerb diák a Habsburg trónörökösre. A második világháború kirobbantására ugyanilyen kérdések megoldhatatlanságát dobta oda szörnyű ürügyül a nácizmus. Ezek a kérdések ma is megoldatlanul izzanak, de itt, nyugaton nincs írástudó, társadalombölcsész, államférfi, aki annyi orvosszert ajánlana rá, mint a század elején Lenin és Jaurès. Olyan nyugalomban járkáltunk kertszerű tájaitokon, békés falvaitokban, mintha már nem látnátok a szabvány emlékműnek nevetekkel zsúfoltra tömött oszlopait.

Bár csengett ezekben a fejtegetésekben néha jóslat is, a kontinens e felén ritkán ébresztettem méltó visszhangot Rajnán vagy Pireneusokon túli kérdésekkel. Ezt a tapasztalatot írhatom újabb nyugat-európai körültekintéseim végére is. Legfeljebb jóakaratú bólingatást kaptam, kettős jelentésű mosolyt. A dada szó első jelentése franciául: vesszőparipa. Hovatovább már nem is álltam elő vele. Mint egy kötőféken vezetem is majd haza, arrafelé a haza felé, ahova az öreg Bence kocogott el - gondoltam a Bussy-le-Grand-i széles parasztágyban.

S nem olcsó vigaszként foglalom össze már nemcsak ennek a vándorlásnak a tanulságát. Gomolyulhat fölöttünk bármiképp a múlt s a jelen, sorsunk a mi kezünkben van. A mi két kezünkben: otthon, vagyis hát mindenütt, ahol a mi szavainkkal értjük meg egymást; tisztázunk tervet, és gyorsítunk munkát.

A laumes-i kis vasútállomáson szálltunk föl a lyon-párisi személyvonatra, miután kutyafuttában Grésignyt is megnéztük.


Bussy-le-Grand, 1978. márc. 30.-ápr. 1.

 

Április 1.

Ismét Páris.

Kora reggeli telefon Pesttel: Ika első mondata: Flóra feleletéből értem meg, még félálomban - Laci, Weszely, meghalt, tegnap hajnalban. Hideg áramlik a szívembe. Azzal védekezem, hogy nem is akarok teljesen fölébredni. Tizennégy-tizenöt éves korunktól fogva ismertük egymást. Én voltam az idősebb, s mégis ő - a városi, a frissebben tájékozott s tájékozódó, a gyorsabban haladó, az eszmék (világvárosias) terén is. Legtartalmasabb éveinket itt Párisban éltük. Itt járok, épp a Montparnasse utcában, ahol még éjente is annyit kószáltunk, kezdetben itt is ő volt a vezető (a Rotonde s a Dôme világhírességekkel nyüzsgő teraszain), s most - megint csak előttem járóként - ő fekszik a budai Szabadság-hegy tetején, ahol még utoljára, nem is régen oly elevenen folyt köztünk a szó; a hajdani pajtási hang sosem változott közvetlenségével, örök tréfálkozásaival. Rengeteg "történelmi" figurát láthattam testközelből is. Ő a világ felől nézve a nagy történelmi tablókon sose állt az első sorban: hátrahúzódott, még ha oda tuszkoltuk is. De még a Rembrandtok megörökítette történelmi csoportképek alakjait idő teltével csaknem úgy lépeti előrébb vagy hátrább az élet, akár az iskolai közös fényképek gyerekarcait: évtizedek múlva kap világosságot a rejtekező érdem. Aki egy-egy kor hősi szereplőinek tulajdonságaihoz odaszámítja a szerénységet (vagyis az ösztönös idegenkedést a látványos szerepléstől), aki azokat a kiválóságokat becsüli, akik utolsó gondukként sem kiválni akartak, hanem csak feladatot vállalni: az őróla vehetett megmintázandó alakot. Ilyenként próbáltam én modellként használni az ő személyét. Csak vázlatrajzot tudtam nyújtani róla, eddigi leghosszabb regényemben. Ha módom lett volna befejezni is (a kezdő Körkép után) a Hunok Párisban-t, azon a történelmi freskón az ő alakja kapja tán a legtöbb színt. Ezek most itt volnának a tollamban. Ezt gondolom még becsukott szemmel, félálomban vigasztalva magam, hogy ne kelljen szembenéznem a vigasztalhatatlan valósággal.

A rue de la Grande Chaumière, ahol ismét lakunk, felső végén egyenest a Rotonde-ra nyílik.

A deszkacsomói mellett vékonyra koptatott szűk és meredek falépcső, melyen Gauguin és Modigliani is botladozott, fagyasztó szélbe lök ki a házból. Dideregve megyünk el Flórával a hajdani kávéházi asztalok előtt, melyek elődjei körül Picasso és Max Jacob, később meg Károlyi és Tihanyi tervezte a jövőt.

Voltaképp tisztelgésféleképp szedjük szél harapta bokáinkat a rue de Rennes-i könyvpalota felé. Párisnak ez lehetne ma a világraszóló újdonsága. Egy supermarché áruház, amelynek óriási földszintjén és két emeletén árusító asztalokon hever, és zsúfolt polcokon sorakozik gyors kézbevételre és akár órányi ízlelésre ami könyvet csak piacra dobott az utolsó években a francia könyvkiadás. Olyan nyüzsgésben és tolakvásban, akár egy boldog piacon, árad föl és le a nép: csupa fiatal.

Hazajövet egyre vacogva (s már a meghűlés krákogásával, szipogásával) egy szelet sonka, egy összmarék sült krumpli, könyöknyi kenyér az ebédül tervezett és áhított tejes tea mellé.

*

Torokfájás, fejfájás. A kedélynek meg a világ fáj. Lefekvés, összehúzódzkodás, embrióként - de sajnos, semmi alvás. De amúgy is: telefon, telefon. Búcsúzkodás (már-már szertartásosan), akik jövet üdvözöltek.

Délután Szépfalusi, evangélikus tanácskozáson járt erre. Vesztett a megszokott derűjéből az izgatottságig. Történt valami más is vele azóta, hogy - visszautasították a magyar vízumkérését? A Keresztury versének ügye. Cs. elnéző, de most meg Molnár az Új Látóhatár-ban már Kereszturyn túl Béládi, sőt Lőrinc ellen. Elcsüggesztő mindez; oly mélyen elszomorító, hogy már-már bénító. Körül az árvíz, és a "szekértáborok"-ban cigányveszekvés. Népjogfosztó pörök idején - csirkepörökre az erő. És az igény, hogy ne legyen a világ gondja is.

Április 2.

Kuporgás a kis villanykályha mellett. Délben pálfai földim, Vámos (követségi sofőr), aki az évtizedes diplomáciai sofőrködés alatt történettudóssá képezte magát a gazdáira való várakozás óráiban. Ankarától Londonig. De nagy horgász is, és így a valódi szenvedélyes beszédtárgy köztünk: miért ereszthet a simontornyai bőrgyár annyi rossz folyadékot a Sióba, hogy már Pálfánál sincs hal?

Ebéd - meghitten most is - Veress Péteréknél. De a meghűlés kerget mielőbb haza. Lekísérnek, néhány gyógyteadoboz az útra való ajándék.

Rémült - szívszorító - félóra. A műteremajtó előtt fedezzük föl, Flóra elhagyta a kézitáskáját. Úgy belesápad, hogy csitítgatni kell, ölelgetéssel: útlevél, pénz (a Pesten hivatalosan visszaadandó 3000 franknyi el nem költött maradék), kézirat, kulcsok a táskában. A kocsiban maradt? Flóra attól fél, a kocsiból kilépve ejtette le. El a Rotonde-ba telefonálni Veressékhez, hol találhatjuk meg Vámost? Míg ő a készülékkel küszködik, a jó ötletem visszairányít a szemben levő rue de la Grande Chaumière felé: hátha észrevette Vámos a háta mögött a kocsi ülésén a táskát. Úgy volt, valóban! Olyan - csodaszerű - megkönnyebbülés, hogy összeölelkezünk, majd összeölelkezünk pálfai földimmel.

Némi - alvástalan - heverés után ötkor Nyéki Lajosék. A régebbről tervezett Beaubourg-terepszemle. Lajos az Alliance Française-ben tanít - franciát, Mimi a Beaubourg könyvtárának egyik osztályát vezeti.

*

A népművelésre szánt "kultúrházak" sehol sem sikerültek. Nem a Malraux által oly lelkesen fölépíttetett francia "Maisons de la Culture"-ok se. Bourges-ban annak idején, még a Déry és Nagy László társaságában tartott magyar szerzői estén mi magunk is megtapasztaltuk.

A mesék megszelídítendő paripáját hiába próbálták márványoszlopos, aranyajtós istállóba csalogatni. Abba a szénatetős, falombos ólba tért be, melyet a legkisebbik fiú, az árva bojtár készített a számára.

Ilyenformán sikerült ez a legújabban fölépített, de máris világhírű Közművelődési Központ, Páris legdivatosabb látni- és megtapasztalnivalója. Közhasználatú nevén: Beaubourg. Így hívták egyikét azoknak az utcáknak, amelyek helyén s részben a hajdani Vásárcsarnok telkein fölépítették. A Halles-t annak idején Zola keresztelte el Páris Gyomrá-nak. Regényt a Beaubourgról ilyen címmel lehetne írni: Páris Agya.

Csupa ellenőrizetlen egészséges tápot kínál a Beaubourg. Könyv-, lemez-, diapozitív-kiállítás váltakozik a hatalmas csarnokok zegzugos állványain és polcain, többholdnyi területen, az emeletek szintjeit is beleszámítva.

Az újítás, hogy nincs látható könyvtáros. Ki-ki azt a könyvet veszi le a polcról, azt a készüléket indítja meg, amelyiket akarja. A bizalomra alapozott buszutazás és bevásárlás után - lám, ez is bevált. Valami kis ellenőrzés van, de a használat után a gyűjtőhelyen hagyott könyveket csaknem azonmód rakja vissza esténként a személyzet.

Az épületben sehol egy darab kő: acélból húzták föl, mint egykor az Eiffel-tornyot. Kezdetben a párisiak ellene is éppúgy berzenkedtek, akár annak idején az Eiffel merész - ízlést is kihívó - műve ellen. Nemcsak benne hullámzik a kíváncsiskodók tömege. Körülötte is. A jól megformált téren utcai énekesek és akrobaták, tűz- és kardnyelők, mint a középkorban.

Nyékiék vezetnek, s magyarázzák az eredményt kint is, bent is. Didergek, láz megint? Hatalmas tüsszentések nyomorítják a helyeslésemet, a gratulációmat.

Aztán autón hozzájuk, vacsorára. Azaz a pohár forralt borok hörpöléséhez, amit a falatok helyett is újra és újra kérek és kapok, szíves részvéttel. Kislányuk - a tizenkilenc éves Kati - ha szőke volna, Renoir híres modelljének megelevenülése volna; így feketén, mint egy szemérmes tatár királylány.

Április 3.

Ködpárás pillák, borzongás; úgy éget, hogy szinte látom is, milyen vörös a torkom; percenkénti orrfúvás. Hideg műterem, Gauguin Tahitiig látott a szemközti mocskos tűzfalon. Hiába ülök itt Páris közepén, a Montparnasse tetején; mint a beteg bányaló várom, hogy múljanak az órák.

Ebédre mégis ki, sőt gyalog Veronikához. Meleg vörösbor. Míg az asszonyok lemennek a Prisunicbe, rövid alvás. Van hőmérő a házban: 37,6 (később 8).

Haza autóbuszon. Ostoba vidékiekként ott akarunk fölszállni, ahol csak leszállni szabad, itt, középen. Leszálláskor viszont nem tudunk a kijárathoz tülekedni, a kocsi tovább visz. Gyalog kell visszatérnünk; a Café des Arts előtt bandukolunk el, a montparnasse-i temető ideszögellő sarkán, ahol egykor annyit vitáztam-vergődtem, a Bd Edgar-Quinet-n való föl-alá járkálásomban.

Április 4.

Rossz idő változatlanul, krákogás, torokfájás, mert kár volt mégis a rue du Dragonban "ráfázni".

Délután még Nyéki barátai - mit tehetnének az erdélyi s általában a határon kívüli magyarok érdekében. Nézzék a lapokat, s valahányszor hamis hír jelenik meg rólunk, küldjenek kiigazító sorokat a szerkesztőségnek, igen udvarias hangon, és igen pontos adatokkal. Még ha nem közlik is, a szerkesztőség tagjai lassankint kapnak valami képet a Duna-vidékről.

Este búcsúvacsora Kleinéknél. Irigylésre méltó család, mert - lám, a kisfiú is átvette a szülei mosolyát. Korán haza, mielőbb az ágyba. Milyen jó volna, ha már a hazai ágy és szoba várna!

Április 5.

Csomagolás. Le a rue Vavinba, illetve a rue Bréába útravalót venni. Gyalog le a rue du Dragonba, Veronique már vár a kapu előtt. Kínai vendéglő - zsúfolva. A földszinten egy négyszemélyes asztalnál magányos hindu. Udvariasan helyet ad. Néhány udvarias mondat után magyarul beszélünk. "Hadd találjam ki, milyen nyelven beszélnek - ne mondják meg." Nagy sokára: "Jugoszláv". - De hisz olyan nyelv nincs is. Újabb fülelés után: "magyar!" Honnan jött rá? Volt magyar ismerőse: Tibor Mende.

Föl a rue du Dragonba, Flóráék még néznek valamit, én hanyatt fekve a Le Monde-ot olvasnám, de már az átlapozás közben fölfedezem a néhány soros hírt: "Paul Ignotus écrivain et journaliste hongrois est mort à l'âge de 77 ans." Letettem az újságot, a délutáni álom helyett féltudati tűnődés. Lelkifurdalás aztán. Hányszor is akartam írni: József Attilának egy állandó és megbízható mecénása volt: Pali; a kitartó szeretetével. A Káplár utcai együttlétük.

Kocsin előbb a Presse Universitaire-be, aztán haza. Veronika idejön, mert Osternak van a szomszédban valami díjkiosztása. Végleges csomagolás, papírskatulyába, madzaggal.

Flóra telefonjai, befejező isten hozzád-ok Jacqueline-nek, Yvonne-nak, Frénaud-éknak, akiket épp otthon talál.

Szépfalusi telefonja Bécsből. Kiadnák a Felvidékről szóló könyvet, ha én előszót írnék elébe. Természetesen.

Tíz óra előtt váratlanul Veress Péter és Erzsébet - még ezt a tisztelgést is megadták, úgy érződik: nemcsak hivatalos minőségükben. Korholás, miért nem laktunk náluk, miért ebben a nemes múltú, de influenzát árasztó műteremben, ahol - ők is dideregnek.

Klein Márton és a készséges sofőr (akinek nevét nem tudom). Csomagkihordás, hét darab van, a papírdobozok a legnehezebbek: a könyvektől.

Beszállás, a csomagok is jól beférnek. Aggodalom: meghosszabbítják-e valóban Bécsben a jegyet, hogy ne kelljen mégis más vagonba cipekednünk.

Baráti kézszorítás. A vonat pontosan indult. Vettünk - altatóul - egy liter (műanyagba töltött) olcsó (3 frs) bort. Ezt kortyoltam, miközben - kéz-kézben - összegezünk: utoljára jártunk Párisban, és: volt-e valóban haszna?

Flóra szerint volt: sok!

Föltornázom magam a felső ágyba, a két és fél pohár jó altatónak bizonyul.

Miközben én már azt is összegezhetném: mi haszna volt (s mi hasznom), hogy egyáltalán kijöttem valaha Párisba. Második hazám?

Április 6.

Nem tudjuk, merre járunk, mikor csaknem együtt a nap fölkeltével fölébredünk. Végre: Ulm.

És így végig Németországon, Ausztrián. Bámészkodva, irigyelve, ami szemünk előtt elsuhan.

Háromkor Bécs. Az állomáson ismét Pamlényi Ervin és a fiatal helyettese (nevét röstelltem másodszor is megkérdezni), Bonyhádon végzett, börzsönyi. Idézgettük a közös táj más-más időből való emlékeit.

Olvasás a határig.

Első magyar mondat a vonatfolyosón, első helyazonosító kitekintés a mosatlan ablakon. Az agyban még a burgundiai, a provanszi tájak s a szemben már a magyarországiak. Reterátaikkal mintegy feneküket mutatva a kíváncsiskodónak. S az első (írói) összefoglalás: a még oly magas (tehát nyugatinak tetsző) tehetséget is, mint Krúdyé, tévedés Prousttal - kortársával - rokonítani. Gogol a vér s idő szerinti testvér. Szindbád nem Szemerének, hanem Csicsikovnak társaként utazgat. A tekintet érzékenysége s élessége akár a Temps retrouvés írójáé; de a tükrözendő világ a Holt lelkek-é.

Nyilván ez fészkelődik majd a tollamba, átlépve a határt. Most írom le (most engedem ki a tollamból), most van időm rá.

*

S a fölkészülés: csináljunk szemünkből, agyunkból tárgyilagos fölvevőgépet, lemérni a különbséget aközt, amihez egy hónapig hozzászoktunk, s aközt, ami most újdonságként hat majd ránk.

Elcsüggesztő, megszégyenítő; micsoda utak, leprás házak, nehéz járású emberek; aztán a kétségbeesés végén: ezt kell mégis vállalni. "Emelni!", "javítani!" Együtt kínlódni vele!

Órákig erről. Alkonyodott, besötétedett, az éjszaka foncsornak simult az ablaküvegre, a tájból legtöbbször a saját képem tükröződött vissza.

A Keletiben Ika és Gyuszi. Majd a Kultúrkapcsolatok hivatalnoka két virágcsokorral is. Az egyik Aczéltól, a másik a Kultúrkapcsolatok Intézetének elnökétől, Rónai Rudolftól. Szabadkozunk, hogy a gyerekek Volkswagenjébe is beleférünk a csomagokkal, de végül mégiscsak a hivatal nagy, fekete batárjába ülünk. Ika így már az úton beszámolhat arról, hogy bennünket közelről érintően nincs változás.

Laci végső napjairól. Fokonként gyengült, érzéstelenítették, kábították a fuldoklás fájdalmai ellen. Magánál volt, de már csak az apróságok foglalkoztatták; hogy gyűrött-e a lepedő, megkapja-e az injekciót; ülve aludt el; aludt el benne az élet.

Ikát rögtön kihívták, vegye át az értékeit. Aczél beváltotta ígéretét: a kiadó saját halottjának tekinti. A farkasréti temetőben kap ingyen sírhelyet, az itt kialakuló díszparcellában. Amelynek közelében Németh "van", s ahol tán én is "leszek".

Itthon: a meleg, világos, tágas, megszokott - testhez és lélekhez álló - lakás. Bálint még fönt volt. Nagyot nőtt, egész mondatokat mond.

Vacsora a konyhában. Olvasás éjfél után kettőig: a saját munkám új fejezetét, hogy kinyomtatásban - s ilyen távolságból milyen. S fogadkozás, hogy nem visszasüllyedni abba, az irodalomnak "irodalompolitikai" világába, amiből oly egészséges érzés volt kívül lennem.

Április 8., szombat

"Nem merülni" - s máris nyakig benne. Csak a fölgyülemlett posta egy ruháskosárnyi. S a félretett folyóiratok, képeslapok, hetilapok. Külön polcra teszem a Párisból hozott könyveket: hogy csak azt olvasom, naponta megteremtem a gátat a szenny ellen. De kinyitva lelem asztalomon az Élet és Irodalom új számát. És söpör a teveürülékes homok.

Délután Csoóri és a felvidékről Tóth Lajos. Aztán telefonon is Janics Kálmán ügye. Könyvét a pozsonyi Madách nem hogy nem adta ki, de egyik tanulmánya miatt Janicsot máris elbocsátották az állásából, bűnper fenyegeti. Mi a teendő hát, hogy védelmet találjon?

És újságírók jelentkezése a hétnek csaknem minden napjára.

És a sürgős válaszok, kefelevonatok.

Április 9., vasárnap

Az egy hónapi "levelezés". Egy-két erősítő jel az együttérzésről. A többi szívességkérés, sőt követelés azon az alapon is, hogy együtt éreztek velem egyben-másban.

Délután Iván, Topolánszky. Orvosi vizsgálat. De hogy dél óta milyen gyomorfájdalmaim vannak, nem említem, részint lustaságból, illetve fáradtságból, részint félelemből: kórházi vizsgálatra beszél rá.

Utoljára mondja el a hírt: meghalt Rónay György. Ő is!

Este vacsorára Wessel Bandi. A holnapi temetésről, Laci rendelkezéséről.

Közben, tíz óra felé telefon, Flóra beszél, zűrzavarban. Először alig érti, ki is keres bennünket. Jánosi Ferencné, Nagy Imre leánya, Zsóka. Édesanyja meghalt, sokat emlegettek engem az utóbbi időkben. Sürgősen szeretne eljönni hozzánk. De - így van, tébolyítóan! - a hét minden napjára be van már jegyezve egy vagy két sürgős látogatás. Így mégis holnapután délben. Mert hisz holnap Laci temetése és utána a svéd újságíró. De órákra nyugtalanság: hátha igazán sürgős volt Jánosiné ügye, s mi a telefonját sem tudjuk. Jó, hogy még én is átvettem a kagylót. Kimerültség, kín, görcsösen.

Április 10.

Hajnali ébredés, de fáradt fölkelés, mintha darabonként kellene összeraknom a sajgó csontokat.

Oly zaklatottság, hogy két gondolatot se tudok összefűzni. Védekezésül az összeomlás ellen, mégis megírom a gyászbeszédet. (Amire Bandi célzott.)

*

Laci temetése. Mintegy összetartó páncélul a kifogástalan fekete ruha (még nyakkendő és harisnya is).

Aczél beváltotta a szavát. Zenekar, díszőrség, párnán a kitüntetések. Bandi az összeölelkezésnél megint zokog. A törpére öregedett unokatestvér is.

Erős napsütés, de erős hideg is.

Leültettek, hogy legyen erőm majd állni.

Úgy olvastam föl a rövid búcsúztatót, hogy föl se néztem. De az utolsó bekezdésnél fölmerült az emlék, olvastam én így kéziratot magának Lacinak is. Elcsuklott a hangom, megálltam, hogy visszanyeljem a zokogást és a szégyent a gyöngeségem miatt.

A Farkasréti temetőben 1978. április 10-én.

Köszönet Weszely Lászlónak

Rendkívüli szellemi képesség; rendkívüli munkabírás; rendkívüli, mindig merészséggel határos bátorság; és mindezek járulékaként teljes hiánya annak, hogy mindezekért jutalmat kapjon: Weszely László az úgynevezett hősök rendkívüli példánya volt; Párisban a Sorbonne tanárainak kedvence, Belgiumban keresett tervező mérnök, Moszkvában példás üzemszervező, száműzetése éveiben kórházvezető, majd végül még orvos is; aztán itthon nagyra becsült fordító és munkairányító: Weszely László mindenütt úgy nézte s végezte a társadalmi tennivalót, hogy abban teljes személyiségével föloldódott. Úgy pedig, hogy önfeláldozásában maga is örömét lelte.

Minden dolgában alapos szakember, csillogó szavú vitatárs, élete nehéz pillanataiban is könnyed mosolyú, kifogyhatatlan kedélyű társalgó és széptevő. Nyitott szem, nyitott szív, nyitott erszény: ilyennek ismertem meg én őt, mint még kamaszkori barátja, ilyenként szerettük meg mindnyájan, akik most igazánból nem kegyeletből, hanem hálából búcsúztatjuk. Rendkívülinek tartottuk őt, s mégis példaképnek. Mert hisz ifjúkora óta elszánt harcos volt, és mégis derűsen kiegyensúlyozott lélek. Mintha máris abban a jövőben élt volna, amelyről álmodott; annak emberei közt.

Egy-egy korszak nagy szereplőiről a történetírás olyanféle csoportképet készítget, aminőt a fényképészek egy-egy közös vállalkozás - iskola vagy kirándulás - résztvevőiről. De a történeti tablók alakjai nem maradnak mozdulatlanok: nemcsak arcukat, hanem helyüket is változtatják, ez előbbre, az hátrább. Hogy kinek mi volt az érdeme, arra mindig a holnap, a holnapután vet - magától értetődően - tartósabb fényt.

Weszely annak a mindmáig kellőképpen nem ábrázolt emberfajtának volt típusa, amely az emberiség nagy vállalkozásait, igaz forradalmait diadalra viszi; ha rendkívüliségében is kellő teret kap, kellő számban.

Kedves legrégibb barátom, szellemi életünkben nem az én tollam az egyedüli, amely alakodnak méltó emlékmű alapjait rakja le. Te igazán a szívekben fogsz élni. Mindent köszönve ezzel búcsúzom el tőled, hazai és külföldi barátaid nevében s külön annak a párisi asszonynak, diákkorod óta kitartó élet- és harcostársadnak nevében, aki általam tesz virágot a sírodra.

*

A menetben az idősebb Leipnik még belém is karol, hogy részletesen elmondja, hányszor és hol voltunk együtt Párisban.

A sírnál még egy rokonszenves fiatalember, mosolyogva, elsőül nyújtva kezet. "Kiss Ferenc, a költő fia vagyok." - "Üdvözlöm az édesapját" - az utolsó pillanatban fogja vissza a nyelvemet a fölismerés; szegény Feri már tán tizenöt éve halott.

Az Internacionálé alatt kijönnek a könnyeim. Mi minden szállt le ebbe a sírba is!

Kevesen vagyunk. De tízezres hivatalos tömegben sem esne annyi könny, mint itt.

Nagy, sáros telken állunk. A talajsimító gép még ott van az útnál. Elköszönnek tisztelegve a sírásók. Árokásó gépek már vannak. Miért nincsenek még sírásó gépek?

Hazamenet Lacival ilyenekkel tréfálkoztunk volna.

Merva Máriát vesszük föl egy darab útra. Marilit köszöntjük a kocsiból kezet nyújtva. (Saját kocsin megy.)

Se Aurél nem jött ki, se Pátzay.

Estefelé a Svenska Dagbladet bécsi "redaktőr"-je, Richard Svartz (fekete délvidéki kék szemű) a feleségével (nála egy fejjel magasabb szőke északi), Erdélybe készülnek. Jó kétórás fárasztó beszélgetés, mert a fogyatékos nyelvtudást (franciát) ő is az elnyelt szavakkal, halk beszéddel menti. De barátságosak, jó szándékúak.

Április 11.

Hajnali ébredéskor aprólékos eltervezése ("megélése") korrajzszerű hosszabb írásnak: Mikes "édes nénje" válaszol a rodostói levelekre. Kommentálja őket, s maga is beszámol: mi történt közben Zágonban, Erdélyben - a szabadság lehanyatlása után. S mit várnak ők a jövőtől? A kész régies nyelv és az éppúgy kész legmaibb helyzet: sistergő összevegyüléssel.

*

Egész délelőtt szellemi tiblábolás: régibb félbehagyott kéziratok rakosgatása, lapozása, hogy tán rákap valamire az agy.

Aztán lent a hegy másik lejtőjén bevásárolni menet egy percre be a nyugdíjas kőmíves Lázár István szépen ápolt kertjébe. Igen, szereti a rendet. Mikor még kőműveskedett, külön embert tartott, hogy az építkezés telepén a holmikat állandóan összerendezze. Még az is bántotta a szemét, ha az egyforma deszkák nem együtt hevertek.

Elültettük a Saint Jeannet-ból hozott egy szem krumplit. A kerítés mellé rakta, hogy arra jártomban mindig lássam a "gyerekünk" növekedését.

*

Két órakor Jánosi Ferencné; meghalt az édesanyja, Nagy Imre özvegye. Bátran, panasz nélkül vállalta az utolsó szenvedést is; hódmezővásárhelyi származék, lányneve nem Beszédes Katica (ahogy én mindig hittem milyen alapon is?), hanem Égető Mária. Jánosiné éppolyan szívós. Magas, sudár termet, jól tagolt beszéd. Tanácsért jön, milyen legyen a temetés? Ott leszek-e? És milyen hírt közöltessen a lapokban. Jól van öltözve - ezen mérem, milyen lehet az anyagi helyzete. Meg is kérdem. Aztán: nem nagy teher-e a temetési költség? A sír megvan, Jánosinak annak idején még Aczél szerzett díszsírhelyet a Farkasrétiben.

Kikísérem a kapuig, nekivág, bár szemetel az eső. Ma sem tudja, hol van apja eltemetve. Nem volt orvos sem, "konstatálni a bekövetkezett halált".

*

Este vacsorán nálunk Aczélék, Böbe, Ella. Egyszerre jöttek, nemigen lett alkalom Aczéllal külön is jól megbeszélni sem a párisi utat (ő igen kedvező jelentést kapott: "évtizedek óta nem volt ilyen hiteles francia-magyar kulturális esemény") sem - mi is következzék itthon az én tapasztalataimból. (Senkire nem számíthatunk. Eredményünk csak az lehet, amit mi itthon kivívunk a nép és a szellemi élet megerősítésével. Ami ebből a határon túlra kihat, az lehet még nemzetközi siker is.)

Szépen megterített asztal. De valamelyik (vendégek hozta) virágcsokorból kimászva hangyáknál nagyobb bogarak futnak át újra és újra a tálak között: a tavasz üzeneteiként ezek is.

Vacsora után mégis külön ülünk, a díványra, Ika, Aczél s én, a másik heverőre az asszonyok.

Takarékosság és a szellem helyes működtetése.

Ika Siklós Istvánné levelét adja át: anyja nem kapott látogatási vízumot.

Később az asszonyok is oda. Ella fölolvasná az Élet és Irodalom új számában megjelent "Németh László vásárhelyi idillje" című cikket - de a lapot Ika már eldobta. Így Ella maga adja elő az egész históriát, nevetve, fölénnyel, nagy kacagásokat keltve.

Április 12.

Mr. David Andelman, a New York Times-tól. Járt Erdélyben, a Zsil-völgyi bányászokat le is fényképezte. Akarok-e írni a New York Times-be?

Ragaszkodik a franciához. Jóakaratú, de tájékozatlan: amerikai szempontú. Tagolva kell - órák hosszat - tanítóként magyarázni az európai - a közép-európai - helyzet alapfogalmait. Képtelen megérteni, hogy "si nous nous réjouissons de quelques liberté, nous ne pouvons pas en abuser"[23]. Felelősség jár annak, aki felelősséget vállalva bíz rám valamit, - bármily kis mértékben is, például szabadszólást.

Közben fél talppal ki-kibújik a cipőjéből, otthonosan érzi magát. Végre ráébred - mosolyogva - az amerikaiak vakságára. A szabadság jegyében támogattak egy zsarnoki uralmat csak azért, mert az packáz az ő ellenlábasukkal avégett, hogy szabadon gyötörhessen egy szabadságra törő népet.

Április 13.

Végre egy versféle legalább en esquisse.[24] De változatlan testi gyöngeség. Magam viszem el a föladandó leveleket a postára, de majdnem leültem feleúton jövet-menet is egy utcai, illetve játszótéri - padra.

Délután, azaz pontosan 4-től 10-ig aztán "közszolgálat". Előbb Manuel Lucbert, a Le Monde bécsi tudósítója. Értelmes, franciásan (humort ismerően) nyílt fej. Folyékonyan értjük egymást, nemcsak a szavakkal (végre), hanem a fogalmakkal is.

Jegyez. De mi lesz az én mondandómból az ő fogalmazásában?

Aztán, utána Dobbs, az angol újságíró, aki Belgrádból kiindulva elhatolt Karánsebesig, Király Károly házába. Ő a BBC-nek, aztán a Washington Post-nak a Guardian-nak készít - egyelőre ugyancsak rengeteg jegyzetet. Ez is könnyebben megy; nem kell az agyamnak azt a kettős munkát végezni, hogy egyszerre hibátlan fogalmakat és hibátlan mondatokat gyártson, gépi gyorsasággal. Csoóri van még jelen és Sára Sándor (egy meleg kézfogás csak, hogy Kossuth-díjat kapott).

Vita még a magyarjainkkal is: kifejezhetem-e olyan élesen a pesszimizmusomat, ahogy - érzem (s érzik velem a többiek is)? Mert a külföldiek örök kérdése: miben látja ön a "megoldást"? Semmi megoldást nem látok. A megoldás önökre tartozik, akik fölteszik a kérdést. Mert hisz alapjában a bajt önök, a nyugatiak hozták ránk - Wilsontól, Clémanceau-tól, Churchilig, Rooseveltig. A "teendő" elsősorban erkölcsi fölismerés. Képviselni a lehető igazságot lehetetlen helyzetben is. Védeni, építeni azt a szigetet (az emberiesség nagy princípiumainak cölöpeire) ami a halálra gyötört magyar nép számára megmarad. Ezt aztán végképp nem értik. Mit fog továbbadni ez a jámbor nézésű angol is?

Április 14.

A középrendű kritikusok mindig egy embert mutatnak be; saját magukat.

A költők igazánból mindig mást ábrázolnak magukról szólva is; ezért hatnak oly mélyen s előremutatóan.

Hajnal van. Ha nincs kezem ügyében ez a toll meg ez a papír, tovább szendergek. Pedig tán ezek a hajnali gondolatfoszlányok lehetnének a nap "legtartalmasabb" alkotásai; ha nem volna mégis kellemesebb visszaszenderegni, már a kíséretükben.

Délután megint a Svenska Dagbladet bécsi házaspárja (Richard, Suzanne Svartz). Végre könnyebben megy. Németül mondják el a kérdést, Flóra magyarra fordítja, s én franciául felelhetek, már értve világosan, miről is kell beszélnem.

Április 15.

Névtelen figyelmeztetés: fogok kapni egy erdélyi köztisztviselőtől tiltakozó levelet a magyar kisebbségekről írt cikkeim ellen. A levél írója maga kér, ne haragudjak rá, ne vegyem saját véleményének a szavait. Behívták a szigurancára, ott kényszerítették a levél megírására. A levelet személyesen hozza el hozzám valaki, egy fizetett spicli, úgy beszéljek majd azzal.

Érdemes volna idemásolni a tegnap postán jött levelet, pontosan ilyen tiltakozással. Egy olyan magyar gimnáziumigazgató kézírásával, aki azt a szót, hogy aggodalom egy g-vel írja, nevemet pedig egy l-lel. Bizonyságául, hogy ő sem saját elhatározásából vette kezébe a tollat.

Ma meg a nagyváradi levél. Épp ilyen nívón, épp ilyen hibákkal. (A bátyám-ot ez meg két t-vel írja.)

Szándékosak a hibák, hogy ezzel adjanak jelet a kényszerhelyzetről?

Ezt kell hinnem.

Mindkét levél félretéve. De még hagyatékomban meglelve sem közölhető, amíg a román hatóságok ilyen eszközökkel dolgoznak.

*

Ötkor Filipp Géza (orvos, saját klinikája van Karlsruhéban) - akadémiai orvoskongresszuson van Pesten - és hajdani iskolatársam, Szálka Imre (tekintélyes ügyvéd, jogász) az erdélyi kérdésről. Beajánlás és jó pont: Filipp személyesen csak most ismerte meg Tompa Kálmánt, s máris vinné saját kezelésébe a nyolcvanéves és valószínűleg gyógyíthatatlan beteget. Épp mert tán még nem fölösleges, duplán is dicsérem Kálmánt, noha feleannyit sem érzékeltethetek az érdeméből: egy életen át valóságos lélegzetvesztő szaktudással gyógyított, akit csak tudott, testi és lelki beteget.

Hogy mit lehet mégis tenni az Erdélyben dühöngő téboly ellen? Legalább részleteiben csitítani. A zsarnok hiú. Bármily megszállott, érzékeny arra, hogy fényben álljon. Bocsássuk rá hát a valóság fényeit.

Alakulhat valamiféle nemzetközi fórum (Tribunal des minorités opprimés vagy hasonló), ahol a panaszok legalább nemzetközi nyilvánosságot kapnának?

Románia hatvan év alatt bizonyságát adta, hogy alkalmatlan kisebbségi jogok érvényesítésére. Önkormányzatot hát a kisebbségeknek. Kapjon az erdélyi magyarság pontosan olyan autonómiát, mint a Szovjetben, Moldaviában a románok?

Április 16., vasárnap

Végre 8-10 lap a Beatricé-ből, elég folyamatosan. Mialatt a kis Bálint a szokásosnál is nagyobb hévvel robog (itt, a padlásteremben) föl-alá s tologatja libasorba a székeket. Anélkül hogy még látott volna vonatot - huszonkét hónapos - pontosan azt játssza, amit mi gyerekkorunkban vonatosdinak neveztünk.

Délben Sidney Wieland, a Reuter bécsi tudósítója.

Fönt, az imént még Varjasról írtam. Mintha Varjas ülne előttem. Telt, zömök test; rövid, vékony láb. Szájában állandóan vékony, félretartott, hosszú szivar, miközben jobbjával szorgalmasan jegyez a baljával szétfeszített, vastag kis zsebnaptárjába.

- És végül is: marxista ön?

- Nem másként, mint Marx; midőn azt mondta, hogy ő nem marxista.

- Mit kell ezen ma mégis érteni?

- Hogy nem ismerem eléggé - nincs módom megismerni a mai állását.

- És ha megismerné?

- Hogy juthatnék végére annak az óriási vitaanyagnak a hetvenhat évemmel? Versenyben a vitaanyag fokozódó növekedésével.

*

Este Juhász Ferenc. Szőke - már-már fehéren szőke - fiatal orvosnő társaságában. Tartózkodóan - rokonszenvesen - hallgatag. Csak mosolyai tudatják műveltsége és irodalmi tájékozottsága fokait. Gutai Magda húga; Katinak tegezzük.

Persze Párisról. Ferenc is oda készül, két hétre.

Aztán Csernusékról: hazajöjjenek-e? És Hantaiékról.

Április 17.

Esős, hűvös idő. De legalább kikeletszagú. A növények is benne vannak már a levegőben. A föld is: dolgozik.

Négykor Czímer. Indul Amerikába; de megmarad Pécsett. Megmutatom, amit a Fáklyaláng "átigazítására" a Saint Jeannet-i erkélyen (a napon) egy példány margójára odajegyzeteltem. Jó félóra az egész átalakítási munka megtárgyalása.

Este hétkor vacsorán Illés Jenő a feleségével és - ők hozzák őket ide kocsin - Gálfalvi Zsolt a feleségével, kislányával.

Kétségbeejtő témáról is olyan beható s így oly élénk-szellemes, hogy élvezetes, már-már derűs gondolatcsere. Így kell ezekhez a fejtegetnivalókhoz "hozzányúlni", még ha az akasztófahumort közelítgetjük is. Van áldásosabb (erősebb, szükségesebb) humor épp a végsőkig vigasztaló (és emberiesítő) akasztófahumornál? Ez a szellem utolsó kenete.

Amely még üdvösséget is hozhat. Másvilágot.

Az ENSZ 53 tagállama közül 29-nek kevesebb a lakossága, mint az erdélyi magyaroké.

Elválasztani a határkérdéstől a kisebbségek jogának kérdését.

A sovinizmusra (a fajgyűlöletre) nem lehet ésszel hatni (fejtegetem én). Hisz nagy műveltségű emberek (nagy bölcselők, költők, tudósok) is voltak s lehetnek türelmetlenül elfogultak a saját népük védelmében, istenítésében; más népek rovására is. Ez a magatartás ugyanis nem gondolati, hanem pszichikai: atavisztikusan ősi agresszivitás a forrása. Azt a forrást pedig még a legbékéltetőbb vallások, legtürelmesebb orvosok sem tudták elapasztani; se tartósan analizálni. Erőt tehát az erő ellen? Vagy - gyógypedagógiát?

*

D. telefon. Kölcsönös gratulálkodás. Kossuth-díj, párisi díj.

- És én meg még a termékenységedhez is.

- Semmi az eddigi! Most adtam be már a legújabb verseskötet anyagát is a Magvetőhöz.

Aztán a valódi ok. Reped szét az irodalom. Az a tüntetés, ami Nagy László sírjánál történt.

- Mi?

- Az történt, hogy elénekelték a Himnuszt.

- S abban mi a baj?

- Szemes Piroska sírjánál is elénekelték!

- És ha akár mindenki sírjánál elénekelnék?

- Persze, a Himnusznak nem árt. Csak hát...

- Te letiltanád, hogy a sírodnál elénekeljék?

- Nem.

*

Erdélyből magyarok írta levelek.

Nem kell hozzá Sherlock Holmes-i detektívelme, hogy bepillantson száz és száz kilométer távolságból is egy rendőrállam titkos gépezetébe.

A Romániára is vonatkoztatható cikk január 1-jén jelent meg. Három és fél hónapig a hatás odaátról egy-egy meghatott és őszintén megható levél névtelenül. Vagy virágnyelven és a határon átcsempészve. Közvetített telefonok, könnyes hangon.

S aztán egyszerre - három és fél hónap múltán - csak ezen a héten négy fölháborodott - bár tisztelettel - elítélő levél, kézírással, magyarok nevével, lakcímével.

Valahol egy központban ennyi idő után indította meg egy elhatározás, hogy az ismert szervek magyarokat a magyar közérdekek ellen ilyen "spontán akció"-ra fogjanak be. Sajátos, de nyilvánvaló eszközökkel.

(Tán Ceauşescu amerikai látogatásának kellemetlenségei?)

*

Lőrincze Lajos fél hatkor. Még rajta az amerikai út - a kanadai látogatás - úti pora. Kapott port a szemébe, de majdnemhogy köpést is. Még a pusztuló magyar nyelv védelmezője is, ha magyar útlevéllel érkezik, csak a hivatalos kormánynézet ügynöke lehet: Moszkva-bérenc. De azért négyszázan is begyűltek arra az előadásra, melyet csak a tagok szavazása után engedélyeztek neki. "Megmutassam az újságcikkeket, amik téged is ilyen világításban ábrázolnak?" - Ne mutasd meg.

A negyedóra helyett jó háromnegyed óra, hogy - "mosd ki agyadból azt a szennyport. Csináld tovább". - "Menjek vissza még egyszer Kanadába? Vannak, akik hívnak. Téged is. Tőlem várják a válaszod. Írd meg, ha valakivel, veled megyek el."

*

Kimerültre beszéltem magam. Az autóban lélegzettem egyet, miközben Pozsgayékhoz vitt bennünket Ika.

Itt rajtam volt a sor beszámolót adni, a mi külföldi négy hetünkről.

S hogy mi annak az összefoglalója.

Hogy senkire az égvilágon (és a bolygón) nem számíthatunk. Csak az lesz az erőnk, amit mi kifejtünk. Gazdaságilag is, szellemileg is.

Fáradt voltam, de van egy pillanat, amelytől fogva a fáradtság föloldottabban forgatja a nyelvet: leveti a belső kontrollt; utat ad az őszinteségnek és közvetlenségnek. Végül még arról is tehát, milyen veszéllyel járhat, hogy az irodalom egyetlen hatékony orgánuma, a hetente megjelenő lap nem vetve le a múlt örökségét, változatlanul provokálja a jogos nemzeti érzést is.

Április 19.

Rendezgető szöszmötölés a papírok közt délig. Ahogy összeraknám az eldobandókat: mégis egy kész vers a firkák alján, a "Semmi baj".

Délután Veress Péter Párisból. Holnap megy vissza, autón. Oda is, vissza is egy nap Vámos vezetésével.

Meghozzák a sèvres-i vázát; a díj járulékát. Oly "eredeti" (s így értékes), hogy - hova is tegyük, hogy ne törjék össze?

Jól forgó fej Veress; és így is nyílt, tisztességes.

Egész párisi karrierje alatt nem volt olyan magyar siker, mint velünk kapcsolatban - ezt hozza ajándékul. "Mindig számíthatnak rám!" - mondta neki Barre-né, a harmadszori megjelenése után.

Az Institut termei annak az estének sikerétől melegedtek be - társadalmilag.

Este vacsora után Szegedy-Maszák Aladár feleségével Amerikából.

Vita az emigránsok harciasságáról (ellenünkben), végül tréfásan.

- Magyarország tehát az a hadszíntér, ahol minden gyáva helyben maradt, és minden hős elmenekült.

S akik elestek?

Április 20.

Telefon. Mr. Dobbs előadást tartott a londoni rádióban ( BBC-ben) a feszültségről, mely az erdélyi magyarok helyzete folytán a magyar szellemi életben keletkezett. A tiltakozást a M.N. cikke indította meg, az írók annak szerzőjére hallgatnak.

Mr. Andelman beszélt mint a hivatalos magyar képviselővel, Hajdú Jánossal. "Nem fog még egy olyan cikk megjelenni" - mondta az.

*

"Leesett benne a zseton." Ilyenféleképpen esett le emlékezetemben jó ötvenévnyi út végén, hogy az Éjjelben győzni versem címe eredetileg: E jelben győzni. Szürrealista kísérletből hagytam meg a sajtóhibát. Sejtelmesebb is - "költőibb" - a szándékoltnál. Maradjon tehát a sors fogalmazása.

Április 21.

Ferenczy Sándor (első unokatestvérem) és Bibsi. Tizenhat éve nem láttuk egymást (Jani Lajoséknál szoktunk találkozni). Félelem, kikkel fogok összeölelkezni.

A kedély ugyanaz. Így rögtön háttérbe szorul Bibsi korosodása, Sanyi nagy hasa. Igazolásra van szükségük, hogy 44 őszén náluk (is) rejtőzködtem (valóban), mert van egy lefoglalt háromszáz négyszögöles telkük; de föloldható, ha ellenállási éremfélét szereznek. Lesz abból egy kosár is, mert sok zsidót is bújtattak (igen alkalmas helyen, a zugligeti lakásukban és szomszédságában), de az én írásom lehet a legnyomósabb. Ezt hallották azok, akik olvasták, mit írtam erről, mit beszéltem még a tv-ben is.

A család, Marika, a lányuk, egy japán orvoshoz ment férjhez Amerikában (maga is orvos); fiuk, Pitykó, egy francia nőt vett el Kanadában, ő is orvos lett. Négy unoka. Szigligeten vettek s rendeztek be egy parasztházat, odajárnak nyaranta, még a japánbeli rokonok is.

Ők maguk már tán hatszor is voltak (repülőn) a gyerekeknél, hol New Yorkban (a város mellett), hol Montreálban.

Az unokáknak tetszett meg Szigliget, Magyarország. Imádnak visszajárni.

- De hát mivel jobb itt - faggatózott Bibsi -, a magyar parasztok közt?

- Mert itt mindenki oly szegény!

Egyszerű, kapával, kaszával dolgozó, ezt értette rajta a féljapán unoka. És van tehén, van disznó.

S az emberek szűken laknak. Így mindig beszélgetnek egymás közt és így velük is. Odaát négyholdas parkban játszhatnának.

Járt itt a japán násztárs is. Annak meg az tetszik, hogy senkivel nem kell szót váltania. Előkelő család, büszkeségből hallgatag. Igaz, a japánon kívül semmi mást nem beszél. Így Sanyinak is a legjobb társasági társa. Órákig ülnek, ballagnak együtt teljes pihenésben. Hang köztük csak az, ha rá-rászól az unokákra. Ez japánul, az magyarul.

Semmi ok félelemre. Semmit nem olvastak abból, amit (kedvezőtlent) a családról írtam (évtizedek óta). Sanyi egyáltalán nem, semmi nyelven nem tud; Bibsi meg angolul, franciául olvas. Oly fokon, hogy tanít is.

Április 22.

Kodolányi János, a Néprajzi Múzeum igazgatója, a (négy fiút szült) feleségével. Először járnak itt, de mivel a kis Bálinttal vérrokonok, köztünk is másnak kell lenni még a kézfogásnak is.

Bonyolult ügyben: a múzeum anyaga nem fér el az új helyiségében (a volt Kúriában), de a régi helyén semmit nem hagyhat, mert oda a növénytár költözik a vadászmúzeummá alakítandó Vajdahunyadból - hol lehetne ezt a nyilván felülről jött utasítást legalább elhalasztatni. Azért tekervényes, mert a népi szocialista vezetőségek Castrótól Titóig mindenütt vadásznak, kötelezően szinte, s ki-kiállítanák trófeáikat.

Én még meghatva olvastam, Lenin Szibériában Krupszkaja hústalan konyhája számára kószált néha puskával.

De hagyomány - hagyomány. Révainak, Horváth Mártonnak is teljes vadászfölszerelése volt - csizma, öltöny is - már 1945-ben. Rajknak is, és Péter Gábornak. És Biró Ferenc vadásztábláján a fegyverek!

Levelezést kell átnéznem (zúgó fejjel), tanácsokon töprengenem.

Aztán színes vetítés, finnországi táj- és városképek.

Hogy-hogy oda még soha el nem jutottam? Aki annyit írtam róluk.

Délelőtt megint egy levél erdélyi magyar tollból. Árasztva most már penetránsan, hogy az eddigi is mind zsarnoki tollbamondás szüleménye, diktatúrai - diktátum.

Ahogy X. mondja, százával, ezrével kapnak ilyen szívből szökkent megnyilatkozást, ócsárlót vagy hízelgőt, amerikai szenátorok is, ahányszor csak megnyilatkoznak ők maguk is, Romániát érintő ügyben. Manipulation de l'echo - külföldön már neve is van annak a külső szervnek, mióta kitűnt, hogy működése - eredményes: nem visszhangtalan. És a román - szellemi élet. Abban a visszhang erre? A minden tudás elnéző mosolya, ha csak fölemlítjük. Tehetnek mást, mint mindezek fölött állván - falazni?

Április 23.

Vasárnapi szép nap, mennek a téli felhők, árad ingujjban a füstös völgyből a napsütésbe a nép, mint tégla alól a bogarak.

Este Szabó Magda tv-darabja közben telefon. A londoni rádió jelzi, hogy a következő műsorszám: az erdélyi magyarokról Budapesten. Már folyik, mire sikerül a hullámhosszra rákapcsolni. Dobbs előadása ezúttal magyarul. Egy írói csoport foglalt tiltakozó állást az erdélyi magyarok elnyomása ügyében; hogy a szocializmus örve alatt folyjék nemzetirtás.

Csoport? Van író, aki nem így foglalna állást ebben az ügyben? Az adás ki-kihagy. A kormány kerüli a konfliktust egy másik szocialista kormánnyal, de tagjai közt is van, aki a "csoport"-tal érez.

Átveszik ezt az angol lapok is? Ceauşescu most készül - Carter után - az angol királynőhöz. Nyilván csak azért, hogy ott is megmutassa magát. Kap legalább egy-két fintort? A zsarnokokat, ha egyáltalán lehet, valóban a hiúságukat érintve lehet észre téríteni.

*

Fölösleges az íróknak tartózkodniok attól, hogy társaságban elmondjanak olyan eseteket, eszméket, hasonlatokat, vagy bon mot-kat, melyeket könyveikben megörökítettek úgynevezett művészi formában. Senki nem emlékszik azokra. Pályájukat tehát újra kezdhetik.

*

Kórházban feküdtem, négy hétig külföldön voltam. Egy levéllel nem jött kevesebb szívességkérő, majd sürgető levél. A művészi népszerűséget az méri, hogy haláluk után még meddig érkeznek számukra elbírálandó s elhelyezendő kéziratok, föllebbezések olyan ügyekben, mikben az Isten sem tudna különbséget tenni.

Április 25.

A Nyelvművelők ülésén. Lőrincze jön az Akadémia (egyik) kocsiján, hogy legalább egyszer elnököljek a Bizottságban, amelynek elnöke vagyok. Rögtönözve kellett beszélnem, - a diaszpóráról mondtam legtöbbet.

Előzően Ruffy Péter. Minisztertanács is foglalkozott a M.N.-beli cikkekkel. Aztán több sajtóértekezlet, illetve újságíró-tájékoztató. Az Erdély okozta hangulat ellen foglaltak állást; ellenem is, nevem említése nélkül.

Este Paule de Rotalier és Pista (Bibó) Boriskával. Most is persze: hogyan is leszármazottja Paule Magyarországi Szent Erzsébetnek. Majd: a radikális szocializmus kezdetben maga hívott ki maga ellen táborokat: a kis vagyonúakat, parasztokat, hívőket - úgy is fölöslegesen, hogy meghátrált előttük.

Akkora fáradtság - nyilván mert a délutáni pihenés helyett lent voltam a városban, hogy 11 felé pislogni kezdtem, épp Paule felé fordulva. Elmentek, de vidáman, sértődés nélkül.

*

Aki nem tud föltűnés nélkül, vagyis elfogadhatóan magában beszélni, vagyis verset költeni, az megbolondul. Csak a költők a józanok tehát, a normálisak: kiadják magukból a világot, idején, a tébolyt.

Április 26.

Többet kell dolgoznom. Minél tovább élek, annál többet. Elcsitítani a lelkifurdalást, hogy még mindig a talaj fölött vagyok, amikor már annyian alatta. Hogy megszolgáljam az élőknek az eltartást.

Henyélni, élősdien heverni - még a sírban sem.

Halál? Elmúlni már kész vagyok? Csak még az átjutással járó kínokra nem. A megváltó kínokra. A visszaszületés testi megrázkódtatására.

*

A rágalmak azok megmaradnak. Ravasz - paraszt - ezt elsőül H. mondta rám. Ezzel "védenek" most a kinti nyilasok ellenében - még az "értőim" is. Kétszínű arrivista - ezt (Zs.-ék jelzőjét) ismétlik F. A.-ék Kanadában. Hogy hova is akarok "arriválni"? Ezt máig nem nézték meg közelebbről.

*

Robot ez az írás. Önként vállalt, de mégis kényszerre végzett - kinek is a parancsára? A könyörtelen hatalmasság: az Isten (hogy elűzze a depressziót) vagy a földesúr (hogy adjon földet) bennem lakik. Tehát? (Ki adta Flóra szájába a szót?)

Tömörebben, rövidebben. Tömörebben, tömörebben, akár hosszabban is.


Levél Aczél Györgyhöz


Kedves Barátom,

Nagy Ferenc, volt miniszterelnöktől levelet kaptam: hetvenöt éves, szeretné viszontlátni szülőföldjét. Megírván neki a tőled nyert fölvilágosítást, hogy a washingtoni magyar követségen bármikor kérheti a beutazási vízumot, válaszlevelében egyebek közt az alábbiakat írta:

"... nem vagyok amerikai állampolgár, hontalan vagyok. Avval, hogy állampolgárságomtól odahaza megfosztottak, nem tudtak népemtől és hazámtól elszakítani. Más állampolgárság felvételével azonban magam adtam volna fel - legalábbis hivatalosan - az otthonnal szemben való lojalitást. Erre képtelen voltam és vagyok.

Az elégtétel szót azért nem írtam le, mert én nem erre tartok igényt. Amit elvárhatok - így érzem -, az egy harminc éve fennálló igazságtalanság megszűntetése. Mellékelem annak a minisztertanácsi határozatnak a szövegét, amellyel állampolgárságomtól megfosztottak. Ezt a határozatot egy újabb minisztertanácsi határozattal helyezzék hatályon kívül. Elvégre, ha hazalátogatnék, nem mozoghatnék barátaim és népem között mint egy állampolgárságától megfosztott személy, aki nem tartozik közéjük. Egyébként a határozat indoklása primitív hazugság.

...én nem gondolok előadásra szóló meghívásra, semmiféle nyilvános szereplés sem lenne helyénvaló."

Majd leírja, hogy hazalátogatása problémáját megbeszélte a progresszív, demokratikus emigrációt képviselő barátaival is, mint Bay Zoltán, Kiss Sándor, Szegedy-Maszák és mások. Ők elismerik az itteni eredményeket, és szívesen veszik a megbékélést. Ők támogatták a korona ügyében vállalt kongresszusi és televíziós szerepléseit is. Véleményük szerint az 1947-es minisztertanácsi határozatot hatályon kívül kell helyezni. Legszerencsésebbnek azt a megjelölést találnák, ha őt Illyés Gyula hívná meg. Majd így folytatja:

"- én ezt csak azért írom le, mert a barátaim gondolata volt. Én ezt tőled kérni sohasem mertem volna. De ha már leírtam ezt, hadd adjam hozzá a következőket is: én a te meghívásodat - noha tudom, hogy ezt meg nem érdemlem - a legnagyobb megtiszteltetésnek venném, és - feltéve, hogy a korábban említett akadály közben elhárul - boldogan elfogadnám. Ha ezt, bármi okból, nem tehetnéd: irántad való nagyrabecsülésemen és szeretetemen semmit nem változtatna.

Nem utasítanám el a Világszövetség meghívását sem. -

A meghívásra eddig érdemleges választ nem adtam, mert március 1-jén egy autóbalesetben voltam, amelyből bordatöréssel és több fogam elvesztésével kerültem ki, s amely nemcsak fizikai, de szellemi tevékenységemben is akadályozott.

Igazad van: a megbékélés valóban szükséges. Magyarország egy történelmi helyzetbe ágyazódott be, amely nemzedékeken át változatlan maradhat. Nem lenne helyes a lelki elkülönülést nemzedékről nemzedékre örököltetni."

A csatolt fényképmásolat szerint az állampolgárság megfosztásáról a határozat a Magyar Közlöny 1947. október 17. számában jelent meg. Tőled kérek ismét fölvilágosítást, mit közölhetek Nagy Ferenccel tájékoztatásul. Közben Szegedy-Maszák Aladár Pesten jártakor engem is meglátogatott, és Nagy Ferencről igen kedvezően beszélt. Kora és súlyos balesete ellenére friss a szellemi ereje, a magyarság ügyében a művelt és felelős ember módján mond véleményt s tanúsít magatartást.

Várva szíves válaszodat,

a régi barátsággal köszönt

Budapest, 1978. április 26.

(Illyés Gyula)


Öt előtt Aczél sofőrje. A bárkanagy kocsi. Bárkaként is úszik a városon. Öregedve már jólesik a kényelem. A széthúzódó csontoknak. Kényeskedik a sírba tartó test.

A sofőr vezet föl a néptelen és rideg Parlamentben. Tág folyosóival is zegzugos.

(Zsuzsa széken állt, úgy esett hanyatt, enyhe agyrázkódás.)

Nagy Ferenc ügye. Felolvasom leveléből a részleteket, ahol az állampolgárságtól való megfosztás törlését kéri. Másolatban ezt juttassam el ide, hogy legyen mivel a minisztertanács elé terjeszteni.

Aztán Erdély. Ő - Aczél - tud még az enyéimnél is elszomorítóbb adatokat. De Carter szemtől szembe most is nagy államférfinak nevezte Ceauşescut.

Ideadja a Reuter tudósítója, Sedney Weiland (?) a BBC-ben fölolvasott interjújáról fölvett gépiratot (fényképmásolatban), "Beszélgetés Illyés Gyulával".

Elkéri a három hónap után Erdélyből egyszerre csomóban érkezett leveleket. Kap ilyet bőven ő is. Mind megfélemlítés alatt íródott, a szigurancán. Oda hívják be a kiszemelteket. Már csütörtökön kiviszik nekik a hétfőre szóló megidézést.

Aztán hogyan teremthet vezetőréteg élő kontaktust a tömegekkel. Mint Hitler? De hisz lehetne működtetni nem aljas ösztönöket is. A közösségi kohézió egészséges formáit. Mint a helyes nemzeti tudatot. Mert ha nem, és egy veszélyes pillanatban a politikai kalandorság működteti ennek valami ersatzát? A sovinizmust, a faji türelmetlenséget, az antiszemitizmust?

Egy szó sem esett, amiről Ruffy komoran beszámolt: a sajtókonferenciákon, pártértekezleteken ismertetett kormányálláspontról, az "erdélyi kampány" leállításáról. (Hogy még a folyóiratok se írjanak róla.) Így jó. Én még suggestiont se kaptam. Rám van bízva. Igaz, a kockázat is.

Április 28.

Bár minden, amikor ide nem jut bejegyzés, azt jelenthetné, máshova rovódtak sorok. Naplójegyzetnek is azok az igaziak. Már amikor kiderül, hogy sikerült velük is a munka (s a gondfeledtetés föladata). De ez csak mikor derül ki? Alig előbb száz évnél. Amikor már mindenképpen kapnak valami értéket az időtől? Hasonlóan a legigénytelenebb naplójegyzethez?

*

Írjam ide kartársaim nevét - hosszú lista! -, akik, mihelyt lelépnek a pályáról, sírjuk gyepére, pálmafájuk tövébe honfikönny helyett öntözést legföljebb kutyáktól kapnak? Holott ugyanazért, amit tettek, megfordítva is lehetetlen volna (hogy legyen a consecutio temporum is akadémikus), hisz csupán arra kellett volna ügyelniök, hogy e pálya magyar szakaszán ahány lépés esztétikai, legalább annyi etikai.

*

Érvényesülésellenes nevelést kaptam! Mit sulykoltak belém, a formálható fejembe? Hogy az esetleges érdememet is betegesen rejtsem: mert - ne kérkedjek! Ez volt anyám fölfogása, egész Cecéé! Még ha jót találok tenni: egy szót se róla, még a pajtásodnak se, még neki (anyámnak) se. Még a gyónásban se. (Hisz ezért nincs fülbe gyónásuk!) Mert hogy számíthatok akkor a túlvilági jutalomra, ha már itt, a földön elvárom; a dicsekvéssel, a "hálá"-val.

Tehát a hálátlanság a dolgok isteni rendje! A megérdemelt büntetés.

A művész pedig mi más, mint örök kérkedő, fitogtató?

És nálunk legjobban tán a protestánsok. Ady. (Szemben a szemérmes Babitscsal.) Szabó Lőrinc!

Németh olyan erejű alkotó, hogy ahányszor olvasom, elkápráztat.

De hányszor elismétli, ezt tettem, azt tettem, és a világ csak bántott. Ezt ontják ezek az Új Írás-beli Naplói. Ez a strindbergi (még egy protestáns!) megdöbbentő kitárulkozása, lenyűgöző, végül is ezzel győz.

Április 29.

Ella, Czímer, Zsarnay Erzsi és D. vacsorára. Búcsúvacsora Czímertől (mert megy Amerikába) és látogatóvacsora D. tiszteletére: tegnap érkezett Sepsiszentgyörgyből, holnapután megy Regensburgba, Cs. Szabóék református találkozójára. Okvetlenül látnia kell engem. Ella közvetíti, hogy a többiek 7 órája helyett már 1/26-kor itt lesz.

Kapatosan érkezik, túl hangosan, 7 órakor, kiskabátban, kalap nélkül. "Eltévedt". Ő vagy a sofőr? - nem értem meg.

Tegnap éjfélig Ellánál volt, de utána még a Hungáriába várták. Ma épp csak megborotválkozott.

Egymás után két pohár ásványvíz. S a cigaretták is szinte kihagyás nélkül.

Megérkeznek Czímerék. "Hát mi újság Erdélyben?"

- Feszültség, nagy feszültség. Ezt kár volt.

Nehezen lehet érteni, hol is a feszültség. Úgy tetszik, Bukarestben. "De eredmény is, eredmény."

Az eredmény is kár. Elismerték, hogy a magyar írók magyar etnikumú írók. Évente eddig a hat előadott író közül kettőnek románnak kellett lennie. Most mind magyar etnikumú lehet. A baj, hogy ez az eredmény évi 16 erdélyi magyar bemutatót rendel el. Honnan lehet évente 16 ilyent előteremteni. Ez azért van, mert Romániában van jiddis színház is. Egyedül egész Európában.

- Lengyelországban is van szól közbe Czímer.

- Magán jiddis színház.

- Szovjetben is van.

- Ott is magán.

- Se itt, se ott a szocializmusban nincs magánszínház.

- Iaşi-ban működik.

Kiderül, hogy csak ötven nézőhely van benne. Több a színész, mint a közönség.

A cigányok száma 1 600 000; az Erdélyben mind magyarul beszél. Szembeköpnék, aki azt mondaná, hogy ők nem magyarok. Erre ő maga is fölemeli a hangját.

Így a többi téma is.

Szívfacsaró látvány. Aztán a konyhában is, a vacsoraasztalnál. Alig eszik. (Pedig igen jó vacsorát készítettünk, a kedvéért.) Félig vízzel töltöm meg a poharát, kiissza, s aztán ő maga csordítja tele borral, háromszor is.

Azt mégse kellett volna írnom abban a cikkben, hogy apartheid. Magasztal a kiállásomért, de közben - az amerikai magyarok Ceauşescu-ellenes tüntetésére kapcsolva - ne ugasson senki a mi ügyünkbe. Megveregeti a főzelékes tálat, azon mutatva, hogy akik ilyen pokolban égnek, azokhoz ne beszéljenek kívülről. A szobába visszamenet is ölelgetés és csók. És megrendült összepillantások.

Április 30.

Hidegvacsora, Vadász Gyula (orvos) és Ili (a Nemzeti dramaturgja). Gyula: csupa adat, értesülés; jó kombináció, humor; biztonság és óvatosság.

Nem lesz háború, hacsak a kínaiak nem támadnak. Kitörése (de szívből) - a határon kívüli magyarok mellett.

Biszku azért ment, mert csavarni akart a társadalmi fegyelmezés dolgában. A legfelső réteg becsületes, de alatta korrupció és összejátszás. Az elmúlt fél évben 16 fegyveres rablást követtek el a cseh és lengyel bűnözők Pesten, megfoghatatlanul, mert a tett után rögtön elutaznak. A máig kiderítetlen OTP-rablók is ilyenek voltak.

Véletlenül épp huszonöt éve, hogy Ili kérésére följöttem Pestre, beszéltem Farkas Mihállyal, eredményesen: Gyulát kiengedték.

Farkas: kegyetlen, műveletlen volt, de roppant okos.

Ugyanígy Gerő, de neki tárgyi tudása is rengeteg. Húsz éve súlyos depressziós, és teljesen vak.

Farkas szívinfarktusban halt meg.

Hárommilliárd dollár a külföldi adósságunk. De hitelünk egyre van, noha csak a kamatokat tudjuk fizetni.

Május 1.

Váltógazdálkodással a munka reggeltől: egy vers (Poète comme Prophète), átnézni a cikket a Tükör-nek (17 oldal), a Beatrice folytatása (a Szt.-Lélek karavánjá-nak kezdete). Az hagyatja abba, hogy abroncs feszül a fejre, s lehív: itt a vacsoravendég, Bartalis lánya Erdélyből. Nem ismerjük. Tegezzem? "De hisz már nagyanya."

Élénk, ízes beszédű, jó valóságlátó. Hidegvacsora, növekvő fejfájással. Amiatt is, működjék majd jól az agy, ha rátér, miért áldozta ránk ezt az utolsó estjét, azonkívül, hogy átadja János válogatott verseinek tavaly megjelent kis kötetét. Nem, semmi. Gyermekeinek, vőinek sorsát ismerjük meg, igen szemléletes, jó előadásban. Miközben a tv is beszél, mert két napig nem volt újság. Pattogó koponya, ágyban is alig csitul. Ilyen tünet még nem volt - de a fáradtság csitítja a riadalmat.

Május 2.

Babits Esztergomban

Babits Mihály nem szeretett emeleten lakni. Így szekszárdi saját szülőházát is kényelmetlennek érezte; emeletes volt, bár vidékiesen vakolt és fehérre meszelt. Az építtető őse helyében ő úgy tervezte volna meg - hiszen hely volt rá bőven -, hogy minden helyiségébe egyenest az udvarból és kertből lehessen belépni. Ahogy a parasztházakba, a falusi kúriákba.

Viszont szeretett magasban lenni és élni, tág tájon széttekinteni. Ez pihentette a betűk fárasztotta szemét, az eszméken és verseken szüntelen forgó agyát. Ezért vándorolt föl, könyvekkel a hónaljában, már diákként oly gyakran a présházba a szekszárdi szöllőhegyen.

Ahhoz hasonló tanyára és tájra vágyott, amikor élete úgy alakult, hogy kora tavasztól késő őszig akár vidéken is élhetett. Semmi nem kötötte a városhoz; úgy pedig, hogy semmi állása, helyhez kötött megélhetése nem volt.

Pénze sem volt. Így egy hegyi présháznál nagyobbra nem gondolhatott.

Eredetileg az esztergomi hegyi tanya sem volt sokkal több, mint egy présház. Kocsiút sem vezetett oda. Egy szűk szurdékcsapásból kellett hozzá fölkapaszkodni, lépcsős ösvényen.

Ehhez is segítő baráti buzgalom és kölcsön juttatta. Lakályossá tétele esztendőkre elhúzódik, ha a Baumgarten-alapítvány mennyből lehulló jövedelme nem ad rá módot.

Kegyetlen meredek volt az a följáró, megpihegtette úgy az embert, mint nem tudom, hány emelet. De a házba mégis a kertből egyenest lehetett belépni. Kilépve meg a csöpp szobából közvetlenül eleven talajt, gyepet, homokos utat taposhatott a láb.

Állhattam Babits oldalán a szekszárdi szöllőhegy présháza előtt. Lent a Sió széles lapálya azt a kort idézte, amikor a Sió és a Duna ott egyesült. Egy kicsit följebb haladva, a városra láttunk, ahol hajdan a római kis város, Alisca feküdt. Akkor már egyre-másra harangszó szállt föl belőle, a légiók kürtjelei helyett. Álltam Babits mellett az esztergomi hegyen is; magyarázat nélkül nézhettem a lenti tájat. Lent lapály volt itt is, messze csillogó Duna, s a prímási város szinte szünet nélkül küldte a harangszót.

Amikor először tölthettem időt az esztergomi Előhegyen, naponta leereszkedtünk a városba; úsztunk egyet, bevásároltunk, cipeltük föl a friss főzeléktől duzzadó irattáskákat.

Ez az idő gyorsan elmúlt. A betegség, amelyet kezdetben asztmaként emlegettek, egyre többször kifullasztotta feleúton a költőt; végül teljesen odarögzítette a hegyre. Afféle toronyba zárta. A város is, de aztán az ország is úgy tekintett föl rá, az igényes és magányos költőre, mint aki kedvére él a maga elefántcsonttornyában.

Kevés művészi magányt látott, aki Babits hegyi házára is elefántcsonttornyot mondott. Az elefántcsont drága anyag, ára az ókorban az aranyéval vetekedett. Tornyot abból legfeljebb asztali díszül csináltatott, akinek volt módja még olyannal is ékeskedni.

Babits elefántcsonttornyába alulról beszivárgott, fölülről becsepegett a víz, a vakolat megpúposodott, és lehullt a falról, a költő házaspár maga kente rá az olajfestéket. A szél meghasaltatta a gyertyalángot, éjjelente megemelgette a függönyöket, a könnyebb takarót. Az esztergomi elefántcsonttorony olyan volt, mint általában a nem az érvényesülésre, hanem a mesterségükre adó művészeké.

Babits igényes volt, nem szerette a magányt. A félreértést az szülte, hogy aki szenvedéllyel szavalja a horatiusi procul negotiis-t, az vallja is.

Nyájas magasságban csüng dombtetőn a ház,
de én zordan ülök benne, mint Jeremiás.

Ám ő nem elvonuló próféta. Nemcsak siránkozó nézője a lenti világnak Őrszem inkább - a műveltség, az emberi világ magas figyelőpontján,

egy írógéppel, mint tört vitéz egy rozzant
gépfegyverrel -

A lenti közösség szívós tagjaként így ült ő, így feküdt aztán, amíg csak le nem vitték hordágyon. Néhány nappal azelőtt, hogy sírba eresztették azt az

agyongyötört testét, melyben

a végsőkig lobogott a lélek: az olthatatlan remény, hogy érdemes a küzdelem a társakért.


Budapest, 1978. V. 3.

Kedves Uram,

Kórházból mentem hosszabb külföldi útra. Betegen jöttem meg. A fölgyűlt sok küldemény közt képtelen vagyok a visszaigényelt versét fölkutatni. Ha meglesz, elküldöm.

A lapkivágás itt megy.

Bocsánatát kérve

üdvözli

Illyés Gyula

Csak mutatóul. Ilyen a levelezésem java. A levelek érkezésükkor földúlnak, s a válasz végül azért készül el, mert éjszaka is fölébreszt a gondja.

*

Igen, átok a nemzeti vetélkedésre. Az egyén joga mindenekfölött. Mindenütt egyformán.

De ha én, az egyén, pontosan csak annyi jogot kaphatok, amennyit a közösségem - vagyis ma a nemzetem - biztosít?

Egyszerű logika tehát: aki a saját nemzetének jogát alább teszi, mint egy másikét, nemzetáruló.

Ezt aztán lehet váltogatni, hogy mikor az emberiség árulója, és mikor már klasszikusan hazaáruló!

Május 4.

Este a Mafirt műtermében Vitézy László rövidfilmje, hogy melyik módszer jobb az olvasás megtanítására az iskolákban: a globális-e, vagy a mai tagoló. De hisz ennek nem is az a tárgya, hanem a mindenkori adminisztráció konzervativizmusa. Csoóri is ott van. Utána hozzánk jön vacsorára. A Magyar Hírlap cikke. Miért kell ilyen szolgaian még nekünk is arcul köpnünk magunkat. Itt megint ugyanis a "gyászlobogó", meg hogy nacionalizmus. Ki ez a Varga József, a szerző? De türelem, fegyelem - mondom épp jó magam, a leköpdösött. És - különös - valóban türelemre hajlok. Épp azért, mert a cikk - az állásfoglalás, a hivatalos - nem hat rám. Tovább tehát úgy, ahogy tudjuk.

Május 5.

Délután ötkor (némi 1-2 perces késéssel) Hardy, az USA pesti kultúrattaséja. Enyhén őszül - de kamaszosan nyurga magas. Fárasztó vele a beszéd: szívósan ragaszkodik, hogy magyarul folyjon köztünk a szó. A húsz év előtti filmek férfi eszményképe, szőke lehetett, egy kicsit még fitos is. Jó ivó, jól ropogtatja az egy kicsit keményre sikerült croque-monsieur-t. Erdélyről, Ceauşescu amerikai látogatásáról. Ilyen ott naponta öt is megesik. A New York-i tüntetés, Ceauşescu idegrohama, a polgármester magyar-rokonszenve igaz. Egy bécsi lap hetvenoldalas beadványról tud: Fazekas, Takács, Sütő adták be állítólag. Én erről nem tudok, nem tarthatom valószínűnek, mert csak eljutott volna hozzánk is a híre.

Este végre valami olvasás. A szekszárdi Dunatáj. De hisz vetekszik akármelyik pesti folyóirattal. Csak ezer példány. Csányi tanulmánya kitűnően, gondosan van megírva, de - ha nem rólam szólna, meggyőzne. De így csak az elfogultságait látom.

*

Kötetnyi kiigazítást fűzhetnék Németh Lászlónak ehhez a mondatához (a Tiszatáj mostani számában): "Illyés Gyula joggal inthette a fiatal írókat, hogy a párválasztást tekintsék komoly dolognak - az ő szerencsés életének legnagyobb szerencséje vagy tán érdeme az ő párválasztása volt." A mondat második része meleget lövellt a szívembe az igazságával. Így volt; és most bizonyul napról napra: összekerülésünk Flórával olyan szigetre evezett hajótöröttek szerencséje volt, akik sose hagynák el azt az áldott szigetet. Az első fele a mondatnak az irodalmi közvakság. Aki nem fitogtatja állandóan a kapott ütések nyomait, az csakis boldog lehet. Életem a szerencsétlenségek sorozata volt, s én bele is rokkantam volna, ha nem társulunk össze Flórával, hogy kölcsönösen talpon tartjuk egymást. Ő néma természet volna, én meg tán még nála is jobban. Minden kortársamnál többet szenvedtem, már csak azért is, mert a könnyítő panasztól is elütött a hiúság? Az illemtudás. A művészek világában különben is csak egy méri a szerencsét: sikerült-e a vállalt (vagy a kiszabott) művet megalkotni. Nem művész, aki kereszthalált nem vállalna (legalább eltökéltség dolgában, de hát ez a döntő), hogy megigazuljon: hogy magához emelje Az, akinek fiául szegődve a világbíró hatalmát hirdette.

Május 6.

Az utolsó - a harmadik vagy ötödik - fölvonásnak is túl a közepén. A "kifejletet" ilyenkor már nemcsak a nézőnek kell éreznie. A levegő megsűrűsödik, a cselekmény megfeszül.

Én, a protagonista, semmit nem érzek. Hacsak azt nem, hogy a szabványok és "elvárások" szerint már föl kellene fognom valamit. Hisz a saját életemről van szó: a "kifejlett", a drámai és a valóságos vég, a tanulság, a katarzis stb. példájára.

Azt érzem egyelőre, hogy ripacskodó ünnepieskedés lenne az ilyen érzésnek csak befogadása is. Minden kintről diktáltatik. A szerző velem is játszik. Azaz játszani akar. De eleve - pusztán a "műfaj" hatására megadni magam? Nézőnek lenni inkább, még így is. Sőt: itt főképp.

Május 7., Vasárnap

Délelőtt. Az ablakból, ahogy Bálint - huszonkét hónapos - a kis gereblyéjével szívós akarattal gereblyézi apja után a füvet, amit a fűnyíró géppel levágott.

Délután Csáder Dezsőéknél Fóton. Harminc-negyven felvidéki magyar, nagyrészt pedagógusok. Az itteniek közül Csoóri, Szervátiuszék, Kiss Ferenc, Tornai József. Panaszáradat. Az ottani magyarság jobban meg van törve - már gerincében is -, mint az erdélyi.

De okos, higgadt beszédek.

S bennem egész idő alatt az a melegség, ami hajdan a munkásmozgalom félig vagy egészen magánvállalkozása gyűlésein töltött el. Önfeláldozás és föloldódás mások szenvedésében, jobbra törekvésében.

(Flóra vérnyomása a nyugtatók ellenére is föl-fölszökik. Én mérem, illetve ketten mérjük, elég ügyetlenül a tavaly vett készüléken. Háromszor is megismételjük, mert egyszer 200 fölött van; aztán közvetlenül utána 160.)

Május 8.

Idegnyüvő, nyomott nap. Felhőszakadás.

A Csak az igazat első (s nyilván utolsó) előadása a Madách Kamaraszínházban. Minden jegy elkelt, de foghíjas széksorok. Huszár István a feleségével a növendék (ugyancsak sudárrá nőtt) lányával. Domokosék, Csoóri, Tornaiék, Ika.

Az Egyiptomi íródeák-ban Faludy László bámulatos erőkifejtése, de túl zajosan naturalista-romantikus. Milyen kínálkozó alkalom volt az egyiptomi szobrok stílusát hozni be a mozgásba, a beszédbe is. Az lett volna félelmes.

A szünetben Nógrádi. Félve néz a másik monodráma elé. Azt írták róla (nyilván akkor, amikor mi Párisban voltunk, mert nem olvastam), hogy a darab "cenzura után kiált". - De hát miért?

Ezért nem jelentkezik tehát Bánffy György sem, noha elkérte még turnézásra is a darabot.

Hát ez nehéz tanulság.

Győry Emil kitűnő. Annál inkább bőszíti tehát azokat, akik ma is Lőrinc akkori ellenségeit tüzelnék.

Ika szerint rövidíteni kellene. Kihagyni azokat a részeket is, ahol a munkásszármazékok nevében tör ki a főhős, és elveszejtőire még azt is kimondja: raccsolnak.

De hát ez valóban így volt. Sz. S. (és társai) az egész marxizmust kompromittálóan beszélte förtelmesen a magyart.

No de - ilyenek döntik el, hogy milyen egy színdarab?

Ide tartozik, hogy kitörő taps fogadta. Sopronban két nap alatt három előadás.

De pesti szerző nem leszek.

Május 9.

Délben Váciné Juhász Marika. Hasztalan telefonált, így ő maga hozza el Miska végre megjelent szatíráját a bürokrácia ellen. Fönt kopogtat be a padlásteremben.

Kiegyensúlyozott - kiegyensúlyozottabb -, mióta van valakije: a szépen növő fia.

Komoly, okos, méltán húzódik el az "irodalmi élet"-től.

De ide érdemes volt kijönnie. Itt olvassa el Németh megemlékezését róla (és Mihályról) a szilasi ünnepségről írt naplójegyzetben.

Váratlan dísztávirat: Szeretettel üdvözlünk Üszdegpusztáról: Dr. Nagy József, Cser László, Bócz József, Gyenis Pál, Aczél Györgyék, Ihászné, Takácsné.

Cser László másodunokaöcsém, tsz-vezető Bikal-pusztán. Aczélék nyilván náluk vannak. De - miért a dísztávirat, milyen alkalomból?

Jeladás - Aczél részéről - hogy ha nem helyesli is az erdélyi bonyodalmat, mégsem ítél el, ő, személy szerint?

Zsuzsa beteg, ő nála tölti a szabadságát. Megkapja ott is a pesti-erdélyi híreket? Hogy - állítólag - Ceauşescu is beszélt ismét ellenem.

Május 10.

Nagy Imréné temetése a Farkasréten. Böbe jön értünk. Két csokrot is kötöttünk, mi az orgonát tartjuk meg, ő elkéri a gyöngyvirágost. Szeles, napsütéses idő.

Ki jött el, ki "mert eljönni", s ki nem: a gyülekezők ezzel szemlélik egymást. Vásárhelyi, Haraszti, Somogyi Loli, Rajkné, Donáth Ferenc, Bozóky Éva, Eörsi, még néhányan és mi hárman: Ella, Böbe s én, Flórával.

Sok koszorú, de - Ella megfigyelése - vezetéknév sehol a szalagokon, csak keresztnév.

"Szegény Maca - Égető Mária - azzal erősítette Imrét, hogy egy kukkot sem értett a politikából!"

És Ella: Mikor maga (rólam van szó) bemutatott Aurél kiállításán Nagy Imrének, ezt mondta: "Mondja meg Németh Lászlónak, most jön el az ő ideje és az enyém." Ella: Eljött! - Igenis, el.

Csupa öreg arc. Ezek egykor ezerféle viszonyban voltak egymással, még nemi érdeklődésben is. Most deszexualizálódott levegő.

Magnóról előbb túl halk, majd túl hangosra igazított zene: magyar népdalok.

Mindenki eljön a sírig.

Gyengén állok a lábamon, a nők kituszkolnak a napfényre. Leülök a járda szélére, Kuczka Péter guggol mellém: tegnapelőtt a Szabad Európa rádió bemondta, hogy Ceauşescu legutóbbi beszédében kétszer is kiejtette a nevemet.

Ismét - a sírnál is - a megviselt arcok. Milyenek lennének ugyanezek, ha nem bizonyul délibábnak az az 56 nyarán-őszén ragyogó fény.

Akkor állítólag ötszázan is összegyűltek Nagy Imre névnapján. Én nem voltam ott, törleszkedésnek éreztem már azt a hittevést is.

Most - úgy nézem - én vagyok itt a legnagyobb tekintély: nem tudom megelőzni a köszönéseket.

Az özvegyek posztumusz gondoskodása: ahogy Ella és Böbe megtárgyalja a sírápolás, a síremlék dolgát. Böbe lehozatta - "persze hogy protekcióval!" - Tibort ide, a főútvonal mellé. Ellát az elkeseredésig foglalkoztatja, hogy Laci feketemárvány sírkövének csaknem szomszédjaként ugyanoly sírkő van.

*

Zsúfolt nap. S túlterhelt idegzet, amely már egyformán reagál a kis és nagy érintésre. Mint az alkoholista, akivel már egy pohár bor is végez.

A temetőből hozott hír, hogy a román írószövetség lapjában egy bukaresti akadémikus hosszú hasábokon átkoz és fenyegetőzik, és hogy maga Ceauşescu beszélt ellenem, és hozatott határozatot (igaz lehet?) a megbélyegzésemre: igaz. Vargyas Lajos másról írt levelében is egy fél mondattal megemlíti. Közben föl kell készülnöm, mit mondok majd a bécsi újságírónak, aki angol feleségével Erdélybe indul holnap. Így állíttat föl kapkodva kanalazott leves mellől valaki, hogy ideküldött a hetekben egy kérdő cikket, hogyan folyt le 1947(?)-ben a kiskőrösi Petőfi-ünnep, mert egy tudósítás szerint én is ott voltam. Nem tudom, nem emlékszem semmi említésre méltó részletre. De ő csak beszél, fölmondaná Révai akkori cikkét. Mikor végre megérti, hogy nincs mondandóm: küldjem neki vissza azt az ő (géppel írt) levelét, vagy kérdő cikkét. Épp mert túlzott udvarias voltam, ömlik túl a pohár, s elhárítom ezt a ráadás-kérést azzal, nyilván van arról a gépiratról másolat, s azzal, nem várva meg a válaszát, letettem a kagylót.

És még most hajnalban is ez ébresztett.

*

Meghozták Rácegresről a malomkövet is, - ez meg mint a trójai faló. Hat mázsa, az ideküldött három ember le se tudja venni a teherautóról. Ez volt valóban a rácegresi konyha előtt? Nehezen képzelhető el, nem valószínű. (Ezt alaposan átcementezték, dupla súlya lett.) Végre - hosszas tanácskozás után - a szomszéd utcában folyó építkezésről idekérjük a harapógépet. A tervezett helyére ez sem tudja odaemelni a követ, hanem épp csak a kapun belül, de ezt is úgy, hogy összeroppantja a kocsi a kapu egyik szárnyát. Mentegetőzés, a fiatal gépkezelőt a 200 Ft borravaló sem vigasztalja meg. És a kínos helyzet, a rácegresiek szinte szökdelnek a nekik szánt borravaló elől, végül is a sofőr inge alá nyomom a 600 forintot.

Így aztán a 1/26-tól 9-ig tartó beszélgetést a bécsi újságíróval az teszi lehetővé, hogy főleg ő beszél igen okosan, tárgyszerűen. (Lendvai Pál). Ő hagyja itt a Luceafarul cikkének francia fordítását.

És közben az egész városrészben kialszik a villany, gyertyafénynél vacsorázunk. És még Flóra aggodalma is. Nemcsak az egészségemért hadakozik, de - ezek után - az utcára sem engedne ki egyedül.

Május 11.

Délelőtt Dobozy körülményes telefonja az Igaz Szó huszonöt éves jubileumáról. Írok-e én is a számba. Ő készül le. Apránként derül ki, hogy tud a Luceafarul cikkéről, Ceauşescu beszédéről - de örül, hogy az én véleményemet is hallja. "Magánbeszélgetésből" - ismétlem. Mert csak úgy remélem, hogy a Magyar Írószövetség nem engedi el a füle mellett a román írószövetség hivatalos lapjának kitételeit, és hogy a mi Luceafarul-unk, az Élet és Irodalom, ezúttal megteszi azt, hogy nem engem gyaláz le mint nacionalistát. Ahogy az egész magyar bértollnok "szellemi élet" húsz év óta mívelte velem.

De délben már erős szúrás előbb a mellkasban, aztán a hátban. Hát biz ez, amitől Egedy és Korányi óvott: a szívroham előfutára. Nitromint, fekvés. Hogy legalább addigra talpon legyek, mire Flóra megjön a Főiskoláról.

A tönkrezúzott kapu megjavítására persze nem jön az én 200 forint borravalós emberem. És izgató elem ez a félrevezetés - csalódás - is.

Délután telefonálás Takács Lajos (kolozsvári egyetemi tanár) beadványáért.

Négy óra felé Karikás a feleségével, kisfiával. A gyermeklármában a hirtelen rosszabbodó fülemmel alig értem, miket mond az erdélyi helyzetről. Bukarestben magyar sajtóattasé volt.

Fél hatkor a Frankfurter Rundschau újságírója. Bemutatkozás Karikáséknak, s már kezdődik is a két és fél órás interjú. Meg-meg kell állnom, hogy leküzdjem a fejfájást. A mellből szerencsére kiáll a szúrás. Hosszú történelmi és néppszichológiai előadás. Hogy lehet-e a 20. században a "nemzeti" állam más, mint kisebbségirtó. Románia "ereje", hogy minden mai állam a cinkosa.

*

Csoóri kilenc felé, az Írószövetségből. Óvári Miklós tartott jó háromórás tájékoztatót, de Erdélyről a szokásos mondatok: mindezt a szocializmus fogja megoldani. Szégyenkezés tehát, amit az unalom enyhít. Óriási haladás mégis, hogy nem támadt - ellenem.

*

Csoóri beszélt Kardossal. Könyvem tíz nap óta a nyomdában - Dabason - hever 30 000 példányban. Kornidesz az egyetlen pesti példányt magához vette. Tanácskozás, engedjék-e az árusítását, nem fogják-e a bukarestiek rossz néven venni.

Nem kérek magamnak csak 50 példányt. Nem lehet.

Május 12.

Mégsem olyan nehéz megtanulni ezt a nyelvet. A még nem is kétéves Bálint mai mondata egyszeri hallás után: bebugyoláltalak, bebugyoláltalak!

*

A zsarnok rettenetes. De ugyanakkor nevetséges is. Fordított arányként: történelmileg minél kisebb a zsarnok, annál nagyobb nevetséget kelt, és így annál jobban dühöng. A nagy hatalmú zsarnokot a hiúság már-már a felhőkbe emeli; ilyenkor még atyáskodik is: ha kellőképp imádják.

Május 13.

Délután végre elolvashattam Barta Antal tanulmányát a dákóromán elméletről, illetve arról, hogy a románok a római légiók ideje óta egyfolytában őslakói Erdélynek, s így a magyarok ott csak később mint barbár benyomulók jelentek meg. Barta cáfolata meggyőző, alapos.

*

Öt felé Makkai László és Benda Kálmán. A bukaresti Előre csaknem egész hasábos fölsorolása, mit míveltek a Horthy-csapatok Észak-Erdélyben. Láthatóan a mostani magyarok megfélemlítésére szolgál, önmagát cáfolva a végén, mert éppoly lendülettel állítja, hogy a mostani erdélyi vezetők szívvel-lélekkel Ceauşescu elveit vallják.

Este Aczél telefonja. Olvasta a Luceafarul cikkét, a "fasiszta förmedvény"-t, de helyteleníti a gondolatát is, hogy én fölvegyem a kesztyűt.

Május 14. Vasárnap

Este 7-re az újpest-rákospalotai Kassák-körbe.

De hisz ez olyan, mint a párisi Beaubourg! Sőt lényegében majdnem különb (de csak énekre-táncra). "Maison de la Culture", melybe árad a fiatalság.

Itt van Juhász Ferenc is és Szécsi Margit.

Zsúfolt terem. Csupa fiatal - és ragyogó arc.

A dobogóra előbb öttagú zenekar, csupa népi hangszerrel, Sebő Ferenc karnagyoskodásával és egy kis énekesnő, Sebestyén Márta. S milyen jó érzelemmel és értelemmel telítődő levegő, csupán azért, mert jó, amit előadnak.

Aztán Czakó Gábor engem vezet föl a dobogóra. Mindegyikőnk előtt mikrofon, s így fejfájásom és rekedtségem ellenére is úgy sikerül minden, hogy még szívesen is csinálom. Okos kérdések, jól figyelő közönség, fel-felcsattanó taps. Virágcsokor, ajándék hanglemez.

De fárasztó, hosszas dedikálások.

Aztán hozzánk, kései - hideg - vacsorára. Czakó Gábor is velünk és az orvosnő Kati (Kilián).

Üdítő - mert tartalmas és tréfás - beszélgetés, még az iménti szereplés szintjén és közvetlenségével. A külföldi rádiók részletesen ismertették a Luceafarul támadását ellenem, elítélően.

Sajnos, vacsora közben egyszerre űr a fogaim közt, és egy váratlan csont a nyelvemen. Kitört az egyik metszőfogam. Ügyesen veszem ki, hogy senkinek ne tűnjék föl. Felső ajkam emelése nélkül beszélek, valóságos produkcióként magamnak, s ez még meg is vigasztal.

*

Mégis ide kell írnom. Este a Kassák-klubban három erdélyi magyar (intellektuel, orvos) jött hozzám az előadás szünetében. Csak ezért a közlendőért jöttek el az estre is. "Kérve kérnek" az otthoniak nevében, ne hagyjam abba, amit a Magyar Nemzet-ben elkezdtem. Rosszabb a mai otthoni helyzetnél nem lehet. A bukaresti soviniszták máris megtorpantak, de ha itt mi megállunk, ők annál tajtékzóbban fognak előretörni.

*

Befejezve a Luceafarul-nak szánt válasz. Flórának nem tetszik; csak úgy-ahogy az eleje. Nem érti tán, hogy a túl-európai, a szinte megalázkodásig menő fogalmazás az egyedül lehetséges, és aki megérzi annak hátterét, az mélyebben látja az igazat, mintha fölemelném a hangom.

*

Legtöbb háború a szellem egy-egy bukása. Mert utólag mi derül ki. Hogy ha kezdet kezdetén nyúlnak hozzá, az ellentét szép szóval is megoldható. Úgy pedig egyáltalán nem.

*

Pethő telefonja. Halasszuk el a találkozást akkorra, midőn már Flóra legépelte a válaszomat. Én azt csak neki adom. Esetleg később, nyugodtan, az igazság erejével bensőmben mondhassam: részemről előzőleg nem volt tudomása róla a vezetőknek; nem volt "támogatás" vagy "egyetértés". Ő, Pethő, már azt teszi, amit az ő helyzete kíván. Megmondta: figyelmeztették, máskor ne adjon le a saját szakállára ilyen "kényes" anyagot.

Elég meggyötörten beszéltem. Reggel Flóra elvitt Koch doktorhoz a kitört fogammal. Ki kellett kaparni a maradék gyökeret. Elöl, a felső szájpadlásba adott érzéstelenítő injekció már magában igen fájdalmas volt, csorgott végig az arcomon a könny. A kihúzás éppoly meggyötörtető: háromszor-négyszer lepattant a csonkról a fogó, oly mélyen be kellett nyomni az íny alá, hogy fulladhattam volna a vértől a torkomban. Aztán az érzéstelenítő leverő, butító hatása egész nap, de közben azért fájdalom is, hogy Demalgonra is kértünk receptet.

Délután Iván, véletlenül, de azért megvizsgál. Vérnyomás, pulzus kitűnő: 120, 62.

*

Telefon. A bukarestiek következő cikke lesz: rám olvassák az Élet és Irodalom cikkeit, különösen F.V.-ét, amelyekben "gondolataim"-ról szólva fajvédésről beszélek, a magyar diaszpórát pedig azzal bagatellizálta, hogy az olaszoknak és lengyeleknek még több van, s azok azt természetesnek tartják, érte senki ellen nem izgatnak. Állítólag fogok kapni - ha így folytatom - személyes fenyegetést is.

Este Flóra aggódása: mi bajom? (A vérzésről, egyebekről nem szóltam neki. ) Még az ételem is "pempővé" tenné abban a hiszemben, hogy a fogam fő baj. Kedvesen, szinte már-már karral is segítve biztat, hogy menjek föl mielőbb, ágyba.

Persze, itt van ráadásnak az álmatlanság is. De ha altatót veszek be, még butább és nyámnyámabb leszek.

Május 16.

Még csak szürkül, hajnali három. Nyilván nem fogják engedni, hogy a válaszom megjelenjék. És akkor? Odaát azt hiszik majd, sikerült elnémítaniok a durva legyalázással. A magyarok pedig? Hogy ennyi gerinc sincs már a közösségükben.

A Szabad Európa fölolvasta egy magyar író (ki lehet következtetni: Eörsi) nyílt levelét Pozsgay ellen. (Ha jobban megírja a kifogását, itthon is közölhető lett volna.)

Azt értsem, nehogy én is ezt az utat válasszam, ha itthon nem kapok nyilvánosságot? Pozsgayt, de Aczélt is ilyen módon támadni, hibás lépés. Az ő gyöngítésük a demokratikus irány gyöngítése. No de hát, ha az én hallgatásom - elhallgattatásom vállalása - az erdélyiek gyöngítése?

Még mindig csak fél négy. Altató most már késő. A szemhéj égése olyan, mintha álmosságot jelezne: úgy éget, hogy - nyitnám föl újra.

Nem könnyű nap. Gyöngeség, a menésben is. Mennyi lehet hátra? Nem foglalkoztat. Minél többször ki az erkélyre - milyen szerencse, hogy Flóra olyan hosszúra csináltatta.

Délután ő - Flóra is - kimerülten jött meg a munkából, öt óra felé. De ő - mosolyogva. Soha egy kérkedő szó nem hagyta el még a száját, de most mégiscsak lányos elégedettséggel engedi, hogy kihúzzam belőle, miképp is fogadták a lemondása hírét a főiskolán.

Este - számomra váratlanul, mert hisz kétszer is megmondtam, hogy álljunk el a tervtől - nagyobb csoport nyugatnémet televíziós. Végül is mert csak két percet kérnek - a vakító fényözönbe ülök s elmondom itt is, hogy a tizenötmilliós magyarságból csak tízmillió él a saját államában, s ennek mi a következménye. A nemzeti államok "történelmi" szükség szerint igyekeznek egynyelvűek lenni. Ez pedig az ottani kisebbségek szellemi rétegét fosztja meg először is az anyanyelvtől.

*

Megkértem Ikát, fussa át a Clancier-nek írt levelem, nem maradt-e benne helyesírási hiba. Épp Bálintot fürdeti. Nem tud elolvasni egy szót, magam is nehezen (a saját kaparásomat), többször is találgatjuk: interview?

Enterju, enterju - visszhangozza olyan örömmel a meztelenül ugráló, a még mindig kétéves sincs Bálint, mintha ő jött volna rá.

Május 17.

Most merül föl, mi is volt a Kassák-kör legmegragadóbb élménye. Ahogy a fiatalok maguktól táncra kerekedtek. Nem párosával, hanem hol négyesével, hol hatalmas gyűrűben, szabályosan körben forogva, de más-más figurát mutatva - találva ki - ugyanarra a népdalra. Karjukat lengették, bokájukat ütötték, mintha csizmán verték volna ki a ritmust. Köztük egy szakállas, szemüveges fiú, belefeledkezve teljesen a közös jókedvbe. A pásztor- és katonatáncok ritmusára úgy szökellt a lábuk, mintha sarkantyút hordtak volna.

*

Pethő, telefon. Ide küld a válaszcikkért (a Luceafarul-nak). És ha nem közlik? Flóra találkozott Boldizsárral az uszodában. A választ először magának a Luceafarul-nak kellene elküldeni. Ha azok elutasítják, akkor a külföldi lapok nyilván kapnak rajta. De ez túl hosszú, túl diplomatikus is. Boldizsár szerint különben Kádár beszédet mondott a politikai bizottságban: a kisebbségi ügyekben semmit nem tehetünk, de ha hazai "tekintélyek véleményt mondanak, azt nem tilthatjuk meg".

A Fáklyaláng átjavítása.

Öt óra felé Pethő, telefonon: "Hatalmas. Azzal, hogy magas szintű. De a végét hagyjuk el."

De mikor épp abban van a mag. A többi szinte előkészítés.

Te nem sértődhetsz meg stb.

Nem rólam van szó a cikkben. Az én becsületem védelme csak egy porszem abban a becsületsértés-, emberalázás-sorozatban, amit a Luceafarul-ék képviselnek. Az erdélyiek lelkiállapotáról van szó. Ők kénytelenek némán tűrni a megalázást. De ha soha senki nem emel a módszer ellen szót, most fogják csak gyötörni őket. Aztán: elképzelhető, hogy lesz ellentéte a Szovjetnek is Bukaresttel, s ebben ránk is hárul persze állásfoglalás. Senki nem hiszi el, hogy nem pusztán Moszkva "parancsára" lépünk föl. Ez a viszály lehet alibi, hogy igenis, magunktól is szemben állunk a tébollyal stb.

Holnap feljön Pethő.

Május 18.

A Fáklyaláng átigazításának átvezetése a győriek példányára.

Fél négykor már ki a ház elé, a vihar épp elvonult, hatalmas szivárvány Pest fölött. Az eső utáni friss levegőben Pethővel már a ház előtt is. Mennyire fontos, hogy a cikk már vasárnap megjelenjék. A. egy hét óta szándékolt részegségben. Mihelyt a "rábeszélők" megjelennek, hogy vonja vissza a beadványát, lenyel fél liter pálinkát, s aztán is iszik és iszik, hogy tárgyalóképtelen legyen.

Pethőnek jó kétórai munka egy-két apróság kijavítása s némi enyhítő betoldás: Reménykedő. Terve az volt, hogy most vasárnap közöl kilenc gépelt oldalt Laksin tanulmányából rólam (az Inosztrannaja Literatura legújabb számából) s a következő vasárnap az én már nem "Békülékenyen és fegyelmezetten", hanem csak "Fegyelmezetten" című cikkemet. Egy teljes üveg cirfandli emeli a bizakodást, milyen jó hatása lesz. Itthon is. Egy csoport - Rényi, Ungvári stb. - beadványt adott be a Pártközpontba, fékezzék a M.N.-ben lábra kapott nacionalizmust. Az én nevemet csak taktikából nem említették meg, de a "te irányzatod"-at gáncsolja.

Vidám hangulatban válunk el. De mégis idegfeszültség, sikerül-e. Egy példánya a cikknek már Aczélnál van, ha még ma válaszol, vasárnap jön a cikk, és Laksiné majd a jövő héten.

Fél kilenc felé telefon Pethőtől. Sem az egyik, sem a másik cikk nem közölhető. A tizenegyes politikai bizottságot összehívták keddre. Az fogja megtárgyalni, mit tehetek - én.

Hirtelen, a napok óta tartó idegfeszültség robban, némán. Olyan fizikai fáradtság is, hogy szólni sem tudok. Flórának adtam át a másik telefonkagylót; vigasztalni próbál: mentünk át már különbeken is. Ilyenen ritkán.

*

Három vastag levél a postámban, ismeretlenektől. Érdemes volna mind a hármat idemásolni: mit tudnak a "lelkes olvasók" az író gondjairól, minek a gyors elintézését várják tőle annak a már-már jogi alapján, hogy jó írónak ismerték meg. Hallottak áldásos működéséről. Egy paksaméta rossz vers, mert van bennük egy Erdély egykori nagyságáról. Ha a többit nem is, ezt okvetlenül helyezzem el, illetve végezzem el rajta azt a szükséges idomítást, ami esetleg a közléshez kell.

Május 19.

A csontom fáj a fáradtságtól, aztán az álmatlan hánykolódástól. Két órakor dupla altató. Fél hatig tart, de - fölébredve is (égő szemhéjjal is ) az álmosság butasága az agyban. S a szívben a változatlan szorítás. Beszélhetek ezek után Aczéllal? Bárkivel? Még J. is amellett volt, nem szabad ilyen förmedvényre válaszolnom. Ő sem érti, hogy nem a személyem megvédéséről van szó, hanem - hogy kap-e végre egy kis ojtást az öntudatra ez az "anyanyelvű közösség"? Hallgatni persze számukra kényelmesebb. "Nem tehetnek mást, mint hogy semmit ne tegyenek." De hisz ez is brutális cselekvés.

*

Nehéz nap. Kimerítő postamunka is (a Fáklyaláng súgópéldányát is elkészíteni a győri színháznak), de a feszültség is. 1. Megjelent-e a Luceafarul ócsárlására a válasz? 2. Megjelenhet-e könyvpiacon is a Szellem és erőszak című könyv? 3. Megjelenhet-e majd a Kortárs-ban a trianoni szerződést is szóba ejtő regényrészlet, vagyis befejeződhet-e az egész regény első (s így már kiadható) része?

Fél ötkor Kardos György és Csoóri.

Kardos az első találkozásunkkor Flórának is rokonszenves volt, úgy, mint nekem. Halk egyszerűség, noha fitogtatni is érdemes műveltség és szocialista múlt, aztán forradalmi bátorság és szinte úrifiús finomság.

Először is: felesége talpra állt. Röntgen- és orvosi vizsgálat állapította meg a kiirthatatlan rákot és - két kilót hízott mégis, máris.

Az a kis csomag a vendég kezében: a kinyomott, de zárolt Szellem és erőszak öt példánya. A dabasi nyomda igazgatója nyugdíjaztatás előtt áll. Ez adta neki a tréfás bátorságot, hogy átlépje a törvényt, és kiengedje azt az öt példányt. "Mi lehet a büntetésem? Legfeljebb nyugdíjaznak."

Kardos maga hallani sem akar arról: és ha őt előveszik?

Hát ez nagy öröm - de feszíti az idegzetet már az öröm is. Úgy pedig, hogy szinte fájdalmas.

Bizonyos: első könyveimnek örültem úgy, mint most ennek. Mint akkor, most is tudatnivalóm volt, s lám, megkapta a lehetőséget.

Bor, pogácsa, és négyen az asztal körül. Már könnyebben - igen, vidáman - megtárgyalni a nehézséget: miként is lehetne ténylegesen is kiadni a könyvemet. Az öt könyvből egy rögtön Kardoshoz, egy Csoórihoz térül vissza.

Levenni a borítékot, s az újra azt írni: a szerző kiadása? Vagy magyarázó papírnyelvet tenni minden példányba, hogy ez csak egy dokumentumsorozat része?

Megértő találgatás: miképp nem hozni kényes helyzetbe Aczélt. Akinek a jövő héten kell felelnie az eddigiekért is a Politikai Bizottság előtt.

Nem tartanám egyenesnek, hogy ne mondjam el ezek után az én külön ügyemet a Politikai Bizottsággal. Vagyis azt, hogy megírtam a Luceafarul-nak a választ. A Bizottság (és Aczél szava) előtt nem akartam említést tenni róla, de most - előkeressük az én példányomat, és Flóra fölolvassa.

A rákövetkező némaság a nemtetszés vagy az elgondolkodás jele-e, nem tudom. Tőlük is kedvezőtlen bírálatot várok.

De nem. Kitűnő. Áttételes ugyan a hang, de annál hatásosabb. Főleg arra, aki belegondol.

És valóban: nem fejezi be az ügyet, utat készít, hogy az erdélyi ügy a világ színe elé kerüljön.

Erről aztán igen hosszan.

Üdítő pezsgéssel működnek a koponyák, túl a vacsoraidőn.

S örülök külön, hogy ilyen körülmények közt erősödik egy barátság.

De az este mégis újabb próbát hoz: telefon Stockholmból. Csatlós beszél, s beszélteti Flórát igen hosszan, hogy miért nem vagyunk Boldizsár, Karinthy, Vasék, Nagy Péter, Kéry társaságában.

Én bent a szobában azt sem tudom, hogy az előszobában kivel beszél Flóra. Búcsúzásul hív a készülékhez. Megismétlem, hogy betegségem miatt nem megyek. De közben Flóra integet valamit. Ez úgy feldúl - a nagyothallók szokásaként -, hogy leteszem búcsú nélkül a kagylót. Flórának kell még egy-két mondatot mondania.

Ő ugyanis célzást tett Csatlósnak, hogy igazánból "más körülmények" is gátolják az utat. Csatlós lefordított egy sereg verset, közvetítette egy egyetemi tanár vacsorameghívását, Svartz cikke nyomán mindenki eseménynek tartotta az én utazásomat stb. S én az utolsó pillanatban mondtam le.

Ez meg már Flóra idegzetét feszítette úgy túl, hogy vacsora helyett is idegnyugtatókat nyelt az üres teájához, és - az egész este arra ment, hogy ne magunkat vádoljuk a jelenetért.

Utólag. Tanácskozásunk közben telefonált Pethő. A Politikai Bizottság nem kedden ül össze, mert néhányuk a 14-ből (s nem 11-ből) vidéken van. Viszont a fordulat, hogy Laksin cikkét vasárnap mégis közzéteszik.

Május 20.

Délben Ika sietve föl a padláskönyvtárba. Telefon, Svédország.

Mire leérek, szétkapcsolás. De aztán mégis. Rossz kiejtésű, de hibátlan nyelvtani mondatokkal - Hadfy Csaba. Mintha a szomszéd szobában volna. - Svédországból beszélsz?

Igen; mond egy városnevet, Malmö és Stockholm között. Hívna oda bennünket: most olvasta az újságban, ott leszünk a PEN-kongresszuson. Hát akkor majd máskor! Három lánya van, a felesége tanítónő - biztosítási üzletszerző.

- A másodunokatestvéreddel váltottál szót az imént, mondom Ikának.

*

Mélypont, ismét. Flóra is nyugtatókkal aludt el - amennyit aludt -, nyugtatókkal indult el a munkájába. Én meg - nos, ha lesz pszichológiai vizsgálat kézírásból megállapítani, hogy írója hány pohár viszkit ivott: ez a kéziratpapír jó vizsgálati alap lehet. Az üveg már félig áll.

Közben a le-leeső fővel a Beatrice kefelevonatának átnézése, a váci börtönkerti jelenetről.

És bizonytalan léptű séta az erkélyen.

És: milyen verseket bocsátana világgá egy "szabadnyelvű" lírikus arról a csapdáról, amelyben vagyok. Hány zengő Ady és Petőfi önpanasz! De milyen hazugság lenne mégis - színészkedés! De hát: hol a köz a költészet és a színészet között?

Végeredményben pontosan abban a hadihelyzetben vagyok, mint V.D. is itt nálunk a múltkor.

Gépfegyver kattog, s aki tud, a földre lapul.

Az igazi vizsga mégis: azt hittem, hogy ez az utolsó előtti fejezet menthetetlenül rossz. Olvasóként olvastam és - adott képet az akkori időkről. Olyant, aminőt más nem adott még.

Szellőzködő séta az erkélyen. De úgy, hogy időnként meg kell fognom a rácsot. S őrködni - de hol, milyen ponton is -, hogy le ne vessem magam.

Holott elégedett lehetnék. Mégiscsak állom a - sarat. Valami ponton mégiscsak hűségesen ellátom, amit - rám bíztak? Amit vállaltam.

De a legfőbb áldás: bírja a gyomrom ezt az italt. Hagyom abba: látom az utcán, Flóra jön.

Május 21. Vasárnap

Hajnali ébredés: teljes súlyával itt a depresszió. Súlyosbítva a még világosan (mintegy a mély sodrás előtt) konstatált rémülettel: mi lesz, ha nem tudok ellenállni. Alkoholizmus? De a tegnapi fél üveg viszkitől is itt vannak a gyomorfekély előfájdalmai.

Most tehát összeszedni magam. Már csak Flóráért is.

És a sírógörcs-előrohamok. Engedjek a zokogásnak (akár a néma rángatódzásnak is), vagy fojtsam vissza? Kiadjak-e hőt, vagy tartsam magamban még pusztítóbb erjedésre.

S mennyi munka várna.

Aczél fölhívta Flórát. Két hét kell, hogy valami választ kapjak.

Azaz itt van kinyomtatva pályám tán legközéletibb - legfontosabb - könyve, s nem jelenhet meg. Itt egy heti kemény munkám, a válasz a Luceafarul-nak, ami megint csak közügy (s nem az én személyes védelmem), s az sem jelenhet meg.

Ez taszít valóban az örvénybe, ha belekerülök, s nem az, hogy az egészségem nem engedett ki (s még más sem) Stockholmba. (Nem hiszem, hogy ott tehettem volna valamit az erdélyiekért.)

Közben - fél öt - szünetlen hányinger.

Május 22.

A baj, ha egyszer talajt talált, mint a gomba, sarjad teleppé. Flóra a sok nyugtatótól pilláját erőltetve tudja csak fél magasságban tartani. Velem jön ismét a kórházba. A kitört metszőfog helyén a napok óta villámló (az agyig, a fülig sugárzó) fájdalom: csontgyulladás. A megkocogtatásra, mint óljából a fölingerelt kutya.

A kórházfolyosón várakozva: Cseterki Lajos.

Ceauşescu el fogja veszíteni az intelligencia legjobbjait, - ez a jóslata s a - reménye. S ha éppenséggel megnyeri? Hogyan is volt annak idején Hitlerrel a német értelmiség nem zsidószármazású vagy eleve a zsidósághoz társult részén kívül? Biz leverően kevés állt ellen a felsőbbrendűsége mítoszának.

A patikában a Demalgon (a fogfájáscsitító) mellé a kisasszony recept nélkül ad altatót. "Bízom benne, hogy elfeledte azt a régi cikkét, hogy nagyon nyugodt ember, de ha rájön a tiltakozás, haragjában nyomban öngyilkos szeretne lenni."

Flóra tegnap tudta meg, hogy állítólag azért kell elhalasztani a Szellem és erőszak terjesztésének meg a Luceafarul-nak írt válasz közölhetőségének az ügyét két hétre, mert itt az iráni sah! A PB tagjai közül néhánynak a díszdoktori avatáson is lesz protokollkötelezettsége.

És ha közben valóban túlcsitítjuk magunkat, A. az alkohollal, én az altatóval? És az a 3-4 millió ember, akinek minden nap túlfeszített húr?

Laksinnak hívják az Inosztrannaja Literatura cikke szerzőjét.

Május 23.

Délután váratlanul Józsa Tivadar. Megoperálták. Ez az első útja Pestre. De még vonaton. Panni nem engedi, hogy vezessen; még gyenge.

A szép tanulmányát hozza (távozása után rögtön elolvastam), hogyan újul meg Pécselyen a falu. A tsz-be és a gyárba járás ad időt a háztáji szöllőre. S mivel egy helyen - a Nyáló-hegyen - a tsz-elnök és a falu vezetői vagy húsz holdon újrakezdték a telepítést (és trágyát, permetező anyagot, kapálógépet tudnak szerezni), aki csak tudja, utánozza őket.

S ha megnézném egyszer, hogyan is "tökéletesült", mint jobb lehetőség, a jobbágyság? (A 13. században.)

*

Borsos Miklós, telefon, s rögtön át, vacsorára.

Hírei Erdélyből. Föllélegzés, az emberek megvigasztalódnak, végre egy hang mellettük.

A vélemény: folytatni kell. Ez az egyetlen módszer. Akkor is, ha a kormány a népet izgatja föl a magyarok ellen?

Akkor is.

Minden színdarabomat rögtön levették a műsorról. Egyetlen könyvem nem kapható. Elkobozták a magyar mesegyűjteményt is, amelyben nekem egy meseátírásom volt.

Éjszaka mégis nyomott hangulat: szabad-e folytatni? Nem ártunk már azzal is, ha csak célzunk az igazságtalanságokra?

Túszok vannak odaát, az egész erdélyi magyarság egyetlen túsztábor.

Mivel izgathatnak ők "retorzióképpen"? A Horthyék kegyetlenségeivel. De azt mi is elítéljük! Ahogy nekik is el kell ítélniök a királyság kori román kegyetlenségeket és igazságtalanságokat.

De merőben más a szocialisták hibáinak föltárása. Hisz azok most elvtársakat szenvedtetnek meg!

Ezt mi mint szocialisták nem engedhetjük.

Ne engedjék hát ők sem, ha szocialisták.

És én itt mint író, mint egyén beszélek; emelek szót.

Ők meg mint állam és párt emelnek rögtön sújtó kart.

*

Adrian Paunescu - így hívják Ceauşescu udvari költőjét. Megszállt gárdával jár városról városra; ő szavalta-szavalja a verset, hogy a természetes román határt a Tiszáig kell előretolni.

Újabb lelki vívódás tehát még az ő szerepeltetése miatt is?

Mi lehet a válasz erre a tisztességtelen vitamódra?

Hogyan lépjünk előre ismét a logika vonalán. Tagadja meg mindkét fél a múlt bűneit magára vonatkoztatva. Mi azt, hogy mit és miért csináltak Horthyék 39-ben. S ők, hogy mit miért csináltak nemcsak Magyarország ellen, hanem a szocializmus ellen.

Borítékban Bécsből egy magyar nyelvű képes brosúra a Horthy-hadsereg 1940-es erdélyi kegyetlenkedéséről. Öt nyelven adták ki nyomda és kiadó megjelölése nélkül. Durva, célzatos hamisítás és ferdítés özöne.

Ez hát onnan a válasz.

Délután Pethő telefonja. Járt Aczélnál. Teljesen velünk vannak, csak a módját keresik, mi legyen - mi lehet - a helyes visszavágás.

Hétkor - telefon után - Aczél hozzánk. Papírt vesz elő, fölírta a gondolatmenetét.

Az engem gyalázó cikk eredete voltaképpen román belügyi helyzetben van. Bukarest semmit nem tehet Király, Fazekas, Takács és Sütő ellen magas állású, közismert emberek, világbotrány lenne a letartóztatásuk.

Amit rájuk tudnának mondani gyalázkodást, ezért árasztják rám. Diplomáciai fogás tehát. Bizonyos, hogy Ceauşescu tudtával történt, ha ugyan nem az ő utasítása szerint. A cikk szerzője nyilván nem Georghiu; bent a kamarilla készítette.

Tele van másfajta gyalázkodással és denunciálással is. Az Odüsszeusz, aki megengedi, hogy egy felelőtlen társa kiengedje a szeleket: Kádár.

Az eljárás tehát részünkről valószínűleg ez lesz: jegyzék Bukarestbe, hogy ezt Pest magyar belügyekbe való beavatkozásnak tekinti. Ha a válasz erre nem lesz kielégítő, vagy nem jön, küldjem el én az én cikkemet a Luceafarul-nak mint helyreigazítást. Ha nem közlik, akkor jelenjék meg itt, Pesten. Bár akkor is jobb lenne, ha nem én felelnék, hanem valami "nyomós" valaki, mert az élesebben írhatna, s jobban fölsorolhatná, ki is lettem én a magyar közéletben stb.

Közben egy elvétett mondat, hogy a raktárban a tiltott könyv - a Szellem és erőszak - megjelenhet. Később, mikor rákérdezek: megbeszéljük, hogy megjelenhessék.

Barátságos, igen közvetlen hang.

De hisz így ment, amikor legutóbb a népi-urbánus összekapáskor engednem kellett, hogy ne lépjek föl az Élet és Irodalom rágalmazói ellen, mert "nem méltók", hogy erőt pazaroljak rájuk, mert az én súlyom agyonnyomná őket, halálosan.

Tehát - halasztás. És csitítás. Leszerelés.

És valóban, nem tudhatom, mi a helyes. Mi a háttér? És tehetünk-e bármit is úgy, hogy eredménye legyen?

Kint a kocsinál, még egyszer előhozom a könyv megjelenését. Számomra az éppoly lényeges, mint a Luceafarul-nak a válasz.

"Meglátjuk, megbeszéljük, természetesen, persze."

Két világszemlélet tehát. Hogy mit érne az én cikkem a világpolitikában: cselekedne-e másképp Giscard, ha bárhogy mellém állna a francia szellemi élet, és - milyen hatása lenne, milyen eredménye tehát az erdélyi és a hazai öntudat alakításában. Tehát mert Giscard-t nem befolyásolhatom, hagyjam el a magyar anyanyelvűek védelmét is.

Május 26.

Újság, rádió, tévé: könyvnap. Cikk, beszéd, reklám: a könyv a legbiztosabb fegyver, lámpa és vigasz.

Csak estefelé, Juhász előadó estjén nyilall a gondolataim közé, a mindenhonnan (külföldről is) összegyűltek között: az én könyvem, amely valóban fegyver és vigasz lehetne, Dabason, becsomagolva mind a harmincezer példány. A vigaszra és védelemre szorulók még csak nem is sejtik, hogy ilyen is készült.

Ferenc versei. Itt a szavalat lendülete viszi őket, hosszasan is, nemcsak a merész víziók zuhataga. Meleg siker.

A végén, az oszló tömegben Huszár Sándor Bukarestből: eljutott-e hozzám az a csúnya támadás? És?

- Szégyenlem magam.

- Az nem rád hoz szégyent.

- Az emberi faj nevében szégyenlem magam.

- Az a lap mindössze hatezer példányban jelenik meg...

- Vigyázzatok magatokra, de úgy, hogy közben vidámak is legyetek.

Balogh Edgár messzibb a tömegben, tartózkodóan. Én megyek oda hozzá. Mosolytalan, de jó színben.

- Fölmehetnék hozzád öt percre?

- Vasárnap vacsorára.

Pozsgayék hoznak haza. Az autóban rögtön tréfás hang, vidámság tehát, részemről, ahogy már magam is elvárom magamtól. De a könyvről, se a cikkről véletlen célzás sem. Mert: melyikőnk tudhat róluk többet?

Mégis: egyetértés levegője, pusztán azért, mert egyszerűek, rokonszenvesek. Együttérzés tehát, érzéscsere nélkül.

Május 27.

Délelőtt csak egyszer kelve föl a székről: a Szentlélek karavánja második fejezete. De jó-e? Hogy az időrend helyett a lelkek fejlődésének a rendje.

Ötkor a bejelentkezett történészek: Hanák, Perjés, Makkai, Benda, Szabad, Für s Csoóri. Vigasztaló értelem és fegyelmezettség. (Litván nem tudott jönni.) Hogyan kifejezni és elfogadtatni álláspontjukat? Végre is: szakbizottság legyen a Magyar Történelem irányelveinek tisztázására, s hívják meg erre Aczélt, Pozsgayt is. Így talán az elveik felé hajol Pach Zsigmond is.

Súlyos témák, könnyed kifejezés, sokszor vidám hang.

Benda többször is fölvetett gondolatát, hogy a Luceafarul állításával szemben, hogy én vagyok a magyar szellemi életben fasiszta, elfogultságommal, lépjenek ki ők, mert ők is úgy gondolkodnak, mint én, és utasítsák vissza a rágalmakat. Ezt én ellenzem elsőként. Ezt vitatva alakult ki, hogy merőben a tudomány terén maradjanak. Ott azonban már határozottabban "tisztázva" a magyar felfogást.

Ingerültség az Élet és Irodalom szelleme ellen.

Csoóri még marad. Ő már: hogyan lehetne hetilapot az igazi irodalomnak. Mint az Írószövetség lapjának? Ugyanaz lenne az eredmény. De - ezt mondtam én - a költség? Kidobni milliókat, mert nem lehet kitenni egy-két tehetségtelen embert a legfontosabb szellemi irányító helyről; egy szerkesztőségből. De ha a külső ellenség az ő "érveiket" fegyverül használja, és ők ontják az ilyen érveket?

Május 28., Vasárnap

Akár egy hajdani vidéki házban vasárnap délután, a vizitek idején. Váratlanul Hamza András New Yorkból. A Ceauşescu-ellenes tüntetés története hitelesen, de az akkori lapok beszámolója szerint. Aztán ugyancsak még öt körül - Végel László Újvidékről, Csoórival. S végül Balogh Edgár, megkésve. Tárgyilagos, de nem reménytelen tényközlések. Edgár higgadtsága, aulikus megfogalmazásban szilárdság. Kedvező jellemkép csaknem minden erdélyi magyar vezetőről. Nekem okvetlenül felelnem kell a támadásra, a magyarság tekintélyvesztése volna, ha nem.

Itt vannak Juhászék is. Ikáék elmennek Végelékkel máshova vacsorázni. Hozzánk Juhászék jönnek át.

Edgár: bízni kell, az emberek megváltoznak. Méliusz, aki egykor még Pétert, Némethet, engem is úgy támadott, hogy le sem közölték, most ellenáll. Vincze azt telefonálta neki, hogy a főnök őt említette, hogy feleljen az én cikkemre. Ott a telefonkészüléknél elájult, mentők vitték kórházba, négy nap múlva adott választ, de ő abba belehal. Erre Vincze: ő csak másodszájból tudja Ceauşescu kívánságát, tán nem is hiteles a közlés.

A vacsoránál Juhász kérdése Baloghhoz: nem volna-e szerencsés, ha három-három pesti, erdélyi magyar és román író együttesen föllépne Kolozsvárt, Bukarestben s másutt még. Aczél és Pozsgay is helyeselné. De Edgár: meglepetve -: csak akkor, ha már a Sütőék által kérteket teljesítik. Kínos pillanatok az én véleményem után. Végzetes volna a hatás a magyarok közt ott is, itt is. Nyomasztó hangulat elég hosszú ideig. (Flóra próbálja enyhíteni.)

Aztán külön Edgárral. Diplomatikus okossággal hű a hajdani elvéhez. Bízik a román értelmiség jobbjaiban. Bár most a sovinizmus terjed.

*

Már a harmadik fordításban a Luceafarul cikke, fényképmásolatról. Kerenghet belőle tehát már száz példány is. A helyzet különössége: az én válaszomat terjeszteni: büntetendő cselekmény lenne.

S itt végre egy példány is magából a Luceafarul-ból. Igen, itt kinyomtatva, eredetiben is a leköpdösésem. No, küzdjek még itt is a hiúságom ellen! Úgy tudtam, a cikk - a lap legelső oldalán, a homlokán jelent meg. Az első oldalon, igen, de nem első cikk gyanánt. Lent, oldalt.

Újra csákányozás a felső kapunál, hogy árkot vájjak (a kövek közt) a víz lefolyásának, eltereljem a kert felől. De minden harmadik nekilendülés elfullaszt. Állok egy ideig, a magam vigasztalására. De mégiscsak bekullogok.

Május 30.

Semmi hír az ígéretek felől. Hogy legalább a könyvem terjesztését megengedik. Ha csak száz példányt kapok. Ha csak huszat. Körém raknám, legalább én higgyem, hogy mégis megjelent, nem vagyok cenzúra alatt. De a feszültség - s nyomán a depresszió - csak nő. Kint zajlik a könyvnap; minden újságban: melyik író hol dedikál (nyilvánosan), az utcai sátorokban, szabadon bámultatva magát.

Aki fegyelmezi magát, azt fegyelmezik, végül arcpirítóan is.

De még egy - verem. Ha közzéteszem, hogy a román megaláztatás után itthon is megaláznak, hogy a kormány lefogja a tollam: elvenném a kintieknek azt a kis vigaszát is, azt a hiedelmüket, hogy a magyar kormány tesz végre, ha csak kisujjnyit is, a védelmükre. Egyet tehetek: szellemi éhségsztrájk; de úgy, hogy senki se tudjon róla. Csak én tudjam, hogy miért nem publikálok. Mert azt kell tennem, ha talpon akarom tartani magam, saját magam előtt.

Vita Ikával már kora délelőtt. Ellenkezik, hogy eljöjjön velünk Kósáékhoz, Sinike (a japán feleség) kínai vacsorájára. "Segíts ki majd, ha elakadok a franciában." A francia követ lesz még ott, s az Institut igazgatója, feleségestől ugyancsak, és Sárika (Kodályné). Dolgoznia kell, s ha éjfélkor fekszik le, másnap fél erő. Áldozd rá (majd tréfásan) már csak a karriered érdekében. Az ajtóból szól vissza: Nem akarok karriert csinálni!

Mindez - Flóra szerint részben azért - mert csak az iskolatársaitól tudta meg, hogy nem hivatalnok vagyok (ahogy mondtuk neki s írtuk is minden hivatalos papírra), hanem... Nem neveltük rá fokozatosan arra, amit a tankönyvekből egyszerre - "sokkszerűen" tudott meg. Nem hiszem, hogy ez az ok. (Igaz, hogy a gyerekkel éjszakánként néhány órát fönt van.)

*

Este Kósáéknál. Az előszobában két japán nő - egykorúak? Mivel, úgy tudom, hogy Sinike édesanyja Pesten van, az olcsó szellemességem, mondják meg, melyik a másik. Nem, a másik Leclerc felesége. A követ egyszerű, a felesége még jobban. Occitánok, illetve az asszony csak félig. De a férfi nagyszülei még provanszálul beszéltek otthon. Unokatestvérei ma is.

Kodályné mellettem, mert csak ért franciául, nem beszél. Befejezte a berlini konzervatóriumot, már föl is lépett Németországban. Itt, Szombathelyen fogja kezdeni. Milyen okos, hogy külföldre húzódott az itthoni állandó fényképezés elől!

Egy vastálca az asztal közepén, villany melegíti. Erre rakják a hússzeleteket, gombát, babot, krumplit, crevette-et és rengeteg vöröshagymát. Fapálcákkal eszik, aki tud. Ki-ki maga sütheti a magáét. Egy kis színház. Attól, hogy a szem is kap táplálékot, a száj háromszorosan eszik. Tányér, tál, evőeszköz, minden eredeti japán.

Aztán Sinike jósol, pusztán annak alapján, hogy ki mikor született. Feri: tűz, Sárika: arany, én és Leclerc: víz. A folyó év veszélyes számomra, vigyázni kell az egészségre, de a következő év kedvező lesz.

Tartóztatnak erősen, de indulunk fél tizenkettőkor. Sárika hoz haza. A többiek még együtt. A követék két hetet töltöttek Erdélyben. Ez lehetett volna a beszédtárgy. De a részletezést elhárítottam - mintha tudnák, hogy a könyvem, válaszom még mindig tilalom alatt.


Jegyzetek

14. "Olyannyira pesszimista vagyok, hogy mivel nem akarom elkeseríteni Önt, optimistaként dadogok." [VISSZA]

15. Rosszul hallok, nem kétséges. [VISSZA]

16. "Első ízben történik, hogy egy magyar költő francia díjat kap... ""...ön olyan nemzet fia, amelyet gyakran meggyötörtek, amely mindig arra kényszerült, hogy harcoljon függetlenségéért". [VISSZA]

17. "árva nyelv, melyet azonban tizenötmillió ember beszél, de csak tízmillióan élnek az ország jelenlegi határai között, a többiek kívül rekedtek, kedvezőtlen körülmények között" [VISSZA]

18. És a magánélete?... - Van egy barátom! de minthogy negyvennégy éves vagyok, arra gondolni sem merek, hogy gyerekem legyen. Kettesben teázni és beszélgetni többet ér, mint szeretkezni. [VISSZA]

19. Kiábrándított, hogy a zsidók okoztak nekünk annyi bajt. [VISSZA]

20. Annyira pesszimista vagyok, hogy optimista módjára beszélek, nehogy kétségbeejtsem azokat, akik hallgatják, mit mondok. [VISSZA]

21. "ezzel keresem a kenyerem". [VISSZA]

22. - Én nem iszom szeszt. Egy csöppet se!
      - És étkezéskor?
      - Bort. [VISSZA]

23. "...ha élvezünk némi szabadságot, nem élhetünk vissza vele". [VISSZA]

24. vázlatban [VISSZA]




Hátra Kezdőlap Előre