I. FEJEZET

Egy derűs éjjel tizenöt-húsz emberből álló lovascsapat haladt a Waladynka jobb partján a Dnyeszter felé.

Nagyon lassan, szinte lépésben haladtak. Ötven-hatvan lépéssel a többiek előtt, mintegy előőrsként két lovas haladt, de nyilván nem volt okuk az éber őrködésre, mert ahelyett, hogy a vidéket kémlelték volna, egész idő alatt beszélgettek - minduntalan meg is állították lovukat visszanézegetve a mögöttük léptető csapatra, s ilyenkor az egyik mindig hátrakiáltott:

- Csak lassan, lassan!

Erre azok még jobban lassítottak, úgyhogy már alig haladtak előre.

Végül a csapat kijutván a domb mögül, amely eddig eltakarta, holdvilágos térségre ért, s most már érthetővé vált a nagy óvatosság; íme, a karaván közepén két egymás mellett baktató ló közé bölcső volt kötve, melyben egy emberi alak feküdt.

Az ezüst sugarak megvilágították halvány arcát és behunyt szemét.

A bölcsőt tíz fegyveres ember kísérte. Lándzsáikon nem volt zászlócska, s ez elárulta, hogy kozákok. Egyesek felmálházott lovakat vezettek, mások csoportban lovagoltak, de míg az élen haladó két lovas látszólag ügyet sem vetett a környékre, addig ezek nyugtalanul, félénken kémleltek mindenfelé.

A környék azonban mintha üres pusztaság lett volna.

A csendet csak a lovak patáinak dobogása meg az élen haladó két lovas egyikének kiáltásai zavarták meg, aki időnként megismételte a figyelmeztetést:

- Lassan! Vigyázva!

Végül társához fordult:

- Messze még, Horpyna? - kérdezte.

A Horpynának nevezett útitárs, ki a valóságban kozáknak öltözött, óriás termetű leányzó volt, e kérdésre felnézett a csillagos égre:

- Már nem - hangzott a válasz. - Éjfél előtt odaérünk. Elhagyjuk a Gyilkos Parlagot, a Tatár Tisztást, s azután már ott is az Ördögszurdék. Hej, félelmetes lenne éjfél után, kakasszó előtt arra járni! Én megtehetem, de nektek bizony félelmetes volna! - Az első lovas vállat vont.

- Tudom én - mondta -, hogy néked az ördög édestestvéred, de azért ellene is akad orvosság.

- Már akár ördög, akár nem, de orvosság nincs ellene - felelte Horpyna. - Tudd meg, sólyom, az egész világon is hiába keresnél ennél különb rejteket a knyázkisasszonyod számára. Éjfél után mán erre sem megyen át egyetlen élő lélek, hacsak velem nem, ama szurdékot pedig eleven ember lába még nem taposta... Ha ki jövendöltetni akar, megáll a szurdék előtt, s ott vár, amíg kijövök... Ne félj oda be nem megy sem lah, sem tatár, sem senki a világon. Félelmetes hely az Ördögszurdék, majd meglátod magad is.

- Akármilyen félelmetes, tudd meg, én mégis bemegyek, ahányszor csak akarok.

- De csak nappal.

- Amikor kedvem tartja. Ha pedig az ördög utamat állja, megragadom a szarvát.

- Ej, Bohun, Bohun!

- Ej, Doncówna, Doncówna! Miattam ne fájjon a fejed. Hogy engem elvisz-e az ördög, vagy sem, az nem a te dolgod, azt azonban megmondom, boldogulj az ördögeiddel, ahogy akarsz, csak a knyázkisasszonyt valamiképpen baj ne érje, mert ha bármi történnék vele, téged semmiféle ördög vagy lidérc ki nem szabadít a kezemből.

- Egyszer már a vízbe akartak fojtani, amikor még a Don mellett laktunk bátyámmal, máskor pedig Jampolban a hóhér már a fejemet is megborotválta, s mégis itt vagyok. No de ez más dolog. Én jó barátságból vigyázok reá, hogy a szellemek miatt valamiképpen a haja szála meg ne görbüljön, az emberektől pedig itt nálam biztonságban vagyon. Most már el nem illan előled.

- Hej, a kuvik mindenedet! Ha most így beszélsz, akkor mi okból jövendöltél vesztemre, mi okból huhogtad a fülembe: "Lah áll mellette! Lah áll mellette!?"

- Nem én mondtam azt, hanem a szellemek. De netán megváltozott. Majd holnap jövendölök neked a vízből a malomkeréknél. A vízben mindent jól látni, csak sokáig kell nézni. Magad is megláthatod. De te veszett eb vagy, ha az ember gyereke megmondja neked az igazat, mindjárt berzenkedel, s a fokos után kapkodsz...

A beszélgetés megszakadt, csak a lovak patái csattogtak a köveken, meg a folyó felől hallatszott valami nesz, mint a szöcskék cirpelése.

Bohun ügyet sem vetett e hangokra, pedig éjszakának idején méltán feltűnést kelthettek - ő azonban szemét a hold felé emelte, s mélyen elgondolkozott.

- Horpyna! - szólt kis idő múlva.

- No?

- Te boszorkány vagy, tudnod kell, igaz-e, hogy van olyan ír, amelyből ha valaki iszik, menten tüzet fog a szíve? Szívvirágnak hívják, vagy hogyan?

- Szívvirág. De a te bajodon az sem segít. Mert ha a knyázkisasszony nem szeretne mást, akkor csak meg kellene vele itatni, de ha mást szeret, akkor tudod, mi történik?

- Mi?

- Akkor azt a másikat még jobban megszereti.

- Vessz meg a szívvirágoddal egyben! Te csak kuvikolni tudsz, de tanácsolni nem.

- Ide figyelj! Tudok én egy másnemű írt, amely a földben terem. Aki abból iszik, két nap, két éjjel úgy fekszik, akár a tuskó, s mit sem tud e világról. Megitatom én ezzel az írral, s akkor aztán...

A kozák megremegett nyergében, aztán az éjben csillogó szemét a boszorkányra szegezte.

- Mit károgsz te itt? - kérdezte.

- Taj hodi! - kiáltotta a boszorkány, s felröhögött, mintha kanca nyerített volna.

A kacagás baljós visszhangja végigjárta a szurdék omladékait.

- Szuka! - sziszegte a kozák.

Szemének tüze lassanként lelohadt, ismét gondolataiba merült, végül megszólalt, mintha önmagához beszélne:

- Nem, nem! Mikor Bart elfoglaltuk, elsőnek rohantam a kolostorba, hogy a részegektől megvédjem, s mindenkinek bezúztam a fejét, aki hozzányúlna, ő pedig kést döfött mellébe, s most itt fekszik, mit sem tudván Isten világáról. Ha csak egy ujjal illetném, megint kést döfne szívébe, avagy a folyóba vetné magát, s meg nem őrzöd, ha a lelked teszed is ki!

- Lah vagy te már a szívedben, nem kozák, ha nem akarod kozák módra megejteni...

- Hiszen ha lah volnék! - kiáltotta Bohun. - Ha lah volnék!

S mindkét kezével fejéhez kapott, mert e szó néki is a szívébe nyilallott.

- Alighanem megbabonázott ez a lah leányzó - dörmögte Horpyna.

- Alighanem megbabonázott! - hagyta helyben amaz fájdalmasan. - Bár az első golyó el ne kerülne, bár karón fejezném be kutya életemet... Egyért epekedem ezen a világon, s az az egy nem akar engem!

- Bolond! - kiáltotta Horpyna dühösen. - Hisz a kezedben vagyon!

- Fogd be a szád! - ripakodott rá a kozák. - S ha elemészti magát, akkor mi lesz? Széttéplek téged, széttépem magamat is, fejemet a sziklába verem, s marhatom az embereket, akár a kutya! Én a lelkemet is, a kozák híremet is odaadnám érte, elszöknék vele a Jahorlikon is túl, el az ezredektől messzire, csak vele lehessek, vele élhessek, mellette dögölhessek meg... Nohát! Ő meg kést döfött magába! S mi okból? Énmiattam! Kést döfött magába! Hallod?

- Nem lesz semmi baja. Nem hal meg.

- Ha meghalna, szegekkel veretnélek az ajtóhoz!

- Nincsen rajta semmi hatalmad.

- Nincsen, nincsen. Jobb szerettem volna, ha belém döfi a kést. Ölt volna meg engem, jobb lett volna.

- Bolond lah fehérnép! Ahelyett, hogy jó lélekkel hozzád szelídülne. Hol talál náladnál különbet?

- Ha ezt eléred, egy csupor dukátot szórok eléd, ráadásul még egy csupor igazgyöngyöt. Szedtünk Barban elég prédát, meg már annak előtte is.

- Gazdag vagy te, akár knyáz Jarema... meg híres is. Azt mondják, tőled még Krzywonos is fél.

A kozák legyintett.

- Mit használ az nekem, ha a szívem meg fáj...

Ismét elhallgattak. A folyó partja egyre vadabb, egyre kopárabb lett. Csakhamar a Gyilkos Parlagra értek. Lapos fennsík volt ez közvetlenül a folyó mellett, alacsony és tágas, mint egy földön fekvő kerek pajzs. A hold teljesen elárasztotta fényével, megvilágítva rajta a szanaszét heverő fehér köveket. Néhol egyesével, másutt csomókban hevertek azok, mint valamiféle épület, lerombolt vár vagy templom maradványai. Helyenként kőlapok álltak ki a földből, élükkel a földbe szúrva, mint megannyi régi, temetői sírkő. Az egész fennsík egyetlen óriási romhalmazhoz hasonlított.

Alig kapaszkodott fel a csapat a hegyoldal közepéig, az eddigi enyhe szellő valóságos viharrá erősödött, amely komor, baljós zúgással seperte végig a fennsíkot. Ilyenkor a legények úgy hallották, mintha ama romhalmazok közül mély sóhajok, mintegy összesajtolt mellekből fakadó panaszos nyögések szakadnának fel, melyekre aztán kacagás, sírás, csecsemők sivalkodása felelgetett.

- Boszorkányok? - kérdezte súgva egy ifjú kozák legény az öreg eszaulhoz fordulva.

- Nem, lidércek - felelte amaz még halkabban.

- Ó! Hospodi pomiluj! - kiáltották mások rémülten emelve meg süvegüket, s kegyesen keresztet vetettek.

A lovak fülüket lesunyva horkoltak. Horpyna a csapat élén haladva, félhangon érthetetlen szavakat, valami ördögi imádságfélét mormogott. Csak már a hegyhát túlsó végén fordult vissza, s így szólt:

- No, vége. Itt már jó. Varázsigével kellett visszafogni őket, mert igen éhesek.

Mindenki megkönnyebbülten lélegzett fel.

- Ha Horpyna itt nincs, át nem jutottunk volna - vélte az egyik.

- Derék egy boszorkány.

- A mi atamánunk az ördögtől sem fél. Sem látott, sem hallott, egyre csak a maga leányzóját bámulta.

- S ki az erősebb, bátya, a lidérc-e, avagy az ördög?

- Az ördög erősebb, de a lidérc szívósabb. Az ördögöt, ha meg tudod nyergelni, még szolgáddá is teheted, de a lidérc semmire sem való, az örökösen csak vér után szimatol. Azért mégiscsak az ördög az atamán fölöttük.

- De Horpyna még az ördögöknek is regimentáriusa.

- Az mán igaz. Amíg él, ő a regimentárius. Ha nem volna hatalma fölöttük, az atamán rá se bízná a maga madárkáját.

- Én pedig szánom őt, bátya - jegyezte meg egy ifjú kozák. - Mikor a bölcsőbe emeltük, csak összetette kezét, s egyre csak könyörgött, hogy aszongya: "Ölj meg, ne veszejts el engem, szerencsétlent!"

- Nem lesz neki rossz dolga.

A beszélgetést Horpyna közeledése szakította meg.

- Hej, molojecek - kiáltotta. - Ez a Tatár Tisztás, de ne féljetek mert itt minden évben csak egy éjszaka félelmetes, az Ördögszurdék pedig, az én tanyám, mindjárt ezen túl vagyon.

Csakugyan, hamarosan kutyaugatás hallatszott. A csapat átlépte a folyóra merőlegesen haladó szurdék bejáratát. Az út oly szűk volt, hogy négy lovas alig fért el egymás mellett. A szurdék mélyén, a holdfényben, csillogó patak csörgedezett, s sebesen kúszott a folyó felé, mint a kígyó. Ahogy a csapat előrehaladt, a szurdék meredek, szakadékos partjai mindjobban kiszélesedtek, lankásan emelkedő, tágas tisztást alkotva, melyet minden oldalról sziklaszirtek zártak be. Itt már nem fújt a szél. A fák hosszú fekete árnyakat vetettek a földre, a holdfényben úszó térségen pedig gömbölyű és hosszúkás tárgyak fehérlettek, élesen kiütközve a sötétségből. A legények rémülten állapították meg, hogy azok emberi koponyák és lábszárcsontok. Bizalmatlanul nézegettek körül, s időnként keresztet vetettek magukra. Ekkor a távolból a fák között kis fény villant fel, s ugyanakkor két kutya rohant hozzájuk. Óriási fekete ebek voltak, szemük villogott, s vészesen ugattak és vonítottak az emberek és lovak láttán. Horpyna szavára végül elcsendesedtek, de közben morogva és fáradtan zihálva futkosták körül a lovakat.

- Hej, de furcsa dögök - suttogták a legények.

- Nem kutyák ezek - dörmögte a vén Owsiwuj, s hangjában mély meggyőződés rezgett.

Ezenközben a fák mögül előtűnt a kunyhó meg az istálló, s távolabb és magasabban még egy sötét épület. A kunyhó rendesnek és tágasnak látszott, s ablakaiban világ égett.

- Ez az én tanyám - mondta Horpyna Bohunnak -, amaz pedig a malom, mely gabonát nem őröl, csak a mienket, de én javasasszony vagyok, s a kerékre ömlő vízből nézem ki a jövendőt. Jövendölök én neked is. A leányasszony a tisztaszobában fog lakni, de ha a falakat fel akarod díszíteni, akkor őt addigra át kell vinni a ház másik felébe. Álljatok meg, és szálljatok le a lóról!

A csapat megállt, Horpyna pedig kiáltozni kezdett:

- Cseremisz! Huku! Huku! Cseremisz!

Egy alak jött ki a kunyhó elé, kezében égő rőzsecsomóval, s a tüzet magasra tartva, szótlanul vette szemügyre a jövevényeket.

Förtelmesen rút, kicsiny, csaknem törpe vénember volt, arca négyszegletes és lapos, résszerűen szűk, ferde szemekkel.

- Hát te miféle ördög vagy? - kérdezte Bohun.

- Ne kérdezz tőle semmit - figyelmeztette az óriás némber -, ki van vágva a nyelve.

- Gyere csak közelebb!

- Hallod-e - folytatta a boszorkány -, ne vigyük a leányasszonyt a malomba? A legények a tisztaszobát fogják díszíteni, szegeket vernek a falba, s attól felserkenhet.

A kozákok leszálltak a lóról, s óvatosan kezdték leoldozni a bölcsőt. Maga Bohun a legnagyobb gonddal ügyelt mindenre, a bölcsőt is maga tartotta fejtől, mikor átvitték a malomba. A törpe előrement, s világított a csóvával. A knyázkisasszonyt Horpyna megitatta altató főzettel, úgyhogy nem ébredt fel, csak éppen szemhéja remegett kissé a csóva fényétől. Arca élénk színt öltött a vörös fénytől. Nyilván gyönyörű álma lehetett, mert édesdeden mosolygott, holott a menet inkább temetéshez hasonlított. Bohun csak nézte, s úgy érezte, hogy szíve menten szétveti a mellét. "Én édesem, én drága madárkám!" - suttogta halkan, de egyben fenyegetően is, bár szép arca megszelídült, s csak úgy lángolt a szívét eltöltő szerelemtől, amely egyre jobban elhatalmasodott rajta, mint ahogy elhatalmasodik a tűz, ha a vándor feledékenységből otthagyja a vad sztyeppen.

Horpyna mellette haladván megjegyezte:

- Ha ez álmából felébred, egészséges lesz. A sebe már gyógyul, egészséges lesz...

- Szlava Bohu! Szlava Bohu! - felelte a legény.

Ezenközben a molojecek a kunyhó előtt kezdték leszedni a hat málhás lóról a terjedelmes batyukat, s kirakni a Barban zsákmányolt szőtteseket, szőnyegeket és egyéb drágaságokat. A szobában hatalmas tüzet raktak, s míg némelyek egyre újabb szőnyegeket hordtak be, mások felszegezték azokat a szoba deszkafalaira. Bohun nemcsak arról gondoskodott, hogy madárkájának biztos kalitkája legyen, hanem fel is díszítette, hogy a rabságot ne érezze elviselhetetlennek. Csakhamar vissza is tért a malomból, s ő maga vigyázta a munkát. Az éjszaka múlófélben volt, s a hold már fel is szedte halvány fényét a sziklacsúcsokról, de a szobából még mindig kihallatszott a kalapácsok fojtott kopácsolása. Az egyszerű paraszti szoba mindjobban hasonlított egy nagyúri lakás szobájához. Végül, mikor a falak már be voltak borítva, a nyoszolya pedig kipárnázva, visszahozták az alvó knyázkisasszonyt, s letették a puha párnákra.

Aztán minden elcsendesült. Csak az istállóból hallatszott még egy darabig a fel-felrobbanó, nyerítésszerű kacagás. A fiatal boszorkány mulatozott ott, s a legényekkel a szénán henteregve osztogatta ököl csapásait és csókjait.

A nap már magasan járt az égen, mikor másnap a knyázkisasszony álmából felserkenve kinyitotta szemét.

Tekintete először is a mennyezetre esett, ott hosszan megpihent, azután körüljárta az egész szobát. Visszatérő öntudata egy darabig még birkózott az álom és ábrándképek maradványaival. Arcán csodálkozás és nyugtalanság tükröződött. Hol van? Honnan került ide s kinek a hatalmában van? Vajon álmodik még, avagy ez már valóság? Mit jelent ez a pompa itt körülötte? Mi történt vele eddig? Ekkor hirtelen megelevenedtek előtte Bar elfoglalásának borzalmas jelenetei. Bohun megjelenése és az ő elraboltatása. Az is eszébe jutott, hogy kétségbeesése pillanatában miként dőlt önkezével mellének szegezett késébe. Hideg verejték verte ki halántékát. A kés nyilván lecsúszott válláról, mert csak enyhe fájdalmat érez, de egyúttal érzi, hogy él, hogy ereje, egészsége visszatér, végül emlékszik, hogy sokáig, nagyon sokáig hurcolták a bölcsőben. De hol van most? Netán valamelyik várban, kiszabadították, megmentették volna, s most biztonságban van? S tekintete ismét végigjárta a szobát. Ablakai kicsinyek, mint egy parasztházé, aprók és négyszögletesek, s Isten világát nem látni rajtuk, mert üveg helyett fehér hártya borítja a kereteket. Vajon csakugyan parasztház ez? Lehetetlen, ennek ellene mond ez a pompa itt belül. A mennyezet helyett egyetlen óriási kárpit függ a feje fölött bíborselyemből, arany csillagokkal és holdakkal kivarrva, a falak nem valami nagyok, de teljesen eltakarják a szőnyegek, a földön tarka szőnyeg, mintha élő virágok borítanák. A tűzhely füstfogója perzsa varrottassal bevonva, mindenütt aranyrojtok, selymek, bársonyok, a falaktól és a mennyezettől a feje alatt levő párnákig. A nappali világosság az ablakok hólyagjain beszűrődve megvilágítja a szoba belsejét, de el is vész e bársonyok bíborában, sötétlila és kék színeiben, azokkal együtt valamiféle varázslatos, szivárványos félhomállyá tompul. A knyázkisasszony csak ámul, s nem hisz tulajdon szemének. Varázslat ez?

Ekkor a nehéz, aranyszőttes függönyön át egy teorbán távoli hangjai hallatszottak, s ugyanakkor egy hang a jól ismert dalocskát dúdolta:

A szerelem, hű szerelem,
Kórnál nagyobb veszedelem:
Betegségem kiheverem,
Egészségem visszanyerem,
De a hűséges szerelmet,
Soha, soha nem feledem.

Helena felült ágyában, de ahogy az éneket hallotta, szeme egyre tágabbra nyílt a rémülettől, végül velőtrázóan felsikoltott, s mintegy holtan hanyatlott vissza párnáira.

Megismerte Bohun hangját.

Sikoltása azonban nyilván szintén áthallatszott a szoba falán, mert kis idő múlva meglebbent a nehéz függöny, s maga a kozák vezér jelent meg az ajtóban.

A knyázkisasszony szemét eltakarta kezével, s elfehéredő, remegő ajka mintegy lázálomban ismételgette:

- Jézus Mária! Jézus Mária!

Pedig a látvány, mely annyira megrémítette, bizony sok leányzót megörvendeztetett volna, mert a dalia arca és öltözéke káprázatos fényben úszott... Dolmányának gyémántgombjai ragyogtak, akár a csillagok az égen, kése és kardja csillogott a drágakövektől, ezüstszövet dolmánya és bíbor mentéje kiemelte barna arcának szépségét.

Így állt előtte ez a magas, karcsú alak, nyalka szépségében, ívelő fekete szemöldökével mint Ukrajna legszebb daliája.

Szeme azonban fátyolos volt, mint a felhő borította csillag, szinte, alázatosan tekintett a leányra, s látván, hogy a rémület nem távozik el az arcáról, mély, szomorú hangon szólt:

- Ne félj tőlem, knyázkisasszony!

- Hol vagyok? Hol vagyok? - kérdezte Helena ujjai közül nézve rá.

- Biztonságos helyen, messze a háborútól. Ne félj tőlem, én édes lelkem. Barból hoztalak ide, hogy valamiképpen bajod ne essék emberek kezétől vagy a háborútól. Barban a kozákok senkit életben nem hagytak, te vagy az egyetlen, aki élve menekültél.

- Mit keres itt kegyelmed? Mi okból üldöz engem?

- Én üldözlek-é? Édes Istenem! - azzal kezét széttárta, s fejét ingatta, mint akit igazságtalanság ért.

- Rettenetesen félek kegyelmedtől.

- De miért félsz? Ha akarod, el nem mozdulok az ajtóból. Rabszolgád vagyok. Jó nekem itt a küszöbön is, ha szemedbe nézhetek. Nem kívánok én neked rosszat, mi okból gyűlölsz hát? Hej, én édes Istenem! Te Barban kést döftél magadba, mikor megláttál, ámbár régóta ismersz, s tudod, hogy menteni akarlak. Hiszen nem vagyok én neked idegen, hanem szívbéli jó barát, s te mégis kést döftél magadba!

Helena halvány arcát egyszerre belepte a pír.

- Mert jobb nekem a halál, hogysem a gyalázat! - felelte. - S esküszöm, ha meg nem kímélsz, megölöm magam, ha lelkemet kell is elveszejtenem.

A kozák nem felelt semmit, csak néhány lépést tett az ablak felé, ott leült az aranyszőttessel borított lócára, s lehorgasztotta fejét.

Egy darabig csend volt.

- Légy nyugodt - mondotta -, amíg józan vagyok, amíg pálinka-anyám lángra nem lobbantja értelmemet, addig olyan vagy nekem, mint a templomi kép. Mióta pedig Barban reád akadtam, elhagytam az ivást. De addig ittam, minden nyomorúságomat pálinka-anyámba fojtottam. Mert mit tehettem egyebet? Most azonban az én számat már nem illeti sem édes bor, sem pálinka.

Helena hallgatott.

- Kicsinyég elnézlek - folytatta Bohun -, szemem elgyönyörködik édes arcodon, aztán elmegyek.

- Add vissza szabadságomat - felelte a leány.

- Hát rab vagy te? Itt te vagy az úrnő. S hova akarnál visszatérni? A Kurcewiczek elpusztultak, a falvakat és várakat tűz emésztette meg, a herceg nincs már Lubniében, mert elindult Hmelnickij ellen, Hmelnickij meg őellene. Mindenütt háború dúl, folyik a vér, mindenütt kozákok, tatárok, katonák. Kicsoda kímél meg téged? Ki könyörül meg rajtad, ki oltalmaz meg, ha nem én?

Helena az égre emelte tekintetét, mert eszébe jutott, hogy bizony van valaki ezen a világon, aki magához ölelné, meg is szánná, meg is oltalmazná, de nem akarta kimondani nevét, hogy a vad oroszlánt valamiképpen fel ne ingerelje -, ám ugyanakkor mélységes bánat szorította össze szívét. Vajon él-e még, aki után lelke epekedik? Barban még tudta, hogy él, mert alig Zagloba távozása után a félelmetes herceg diadalainak hírével együtt Skrzetuski neve is fülébe jutott. De hány nap és hány éjjel telt el azóta, hány ütközet folyhatott le, hány szerencsétlenség érhette! Most már csak Bohuntól hallhatott róla hírt, őt azonban nem akarta és nem merte kérdezni.

Feje tehát a párnára hanyatlott.

- Akkor hát rabként kell itt maradnom? - kérdezte sóhajtva. - Mit vétettem kegyelmednek, hogy úgy jársz utánam, mint a balsors?

A kozák felvetette fejét, beszélni kezdett, de olyan halkan, hogy alig lehetett hallani:

- Hogy mit vétettél, nem tudom, de azt tudom, hogy ha én neked balsors vagyok, te is az vagy nekem. Ha meg nem szeretlek, most szabad volnék, mint a pusztai szél, a szívem, a lelkem könnyű, s olyan híres volnék, akár Konasewics Szahajdacsni maga. A te édes arcod az én balsorsom, a szemed a boldogtalanságom, nem kedves nékem sem a szabadság, sem a kozák hírnév! Hej, de nehéz, hej, de szomorú az én szívem. Veled nem élhetek, nélküled nem bírok, sem közel, sem távol, sem hegyen, sem völgyben, én édes galambom, szerelmetes szívem! Bocsásd már meg, hogy amúgy kozák módra, amúgy karddal és tűzzel törtem Rozlogira, de hát részeg voltam az atyádfiai elleni haragomtól, s egész úton ittam a pálinkát... én szerencsétlen haramia.

Abbahagyta, mert a szó torkába szakadt, s szinte jajgatássá torzult. Helena arca pedig hol elpirult, hol elsápadt. Minél hevesebb, minél forróbb szerelem izzott Bohun szavaiban, annál szélesebb, annál mélyebb szakadék nyílt meg a leány előtt, s a menekülés minden reményét elnyelte.

A kozák pedig kissé megpihent, erőt vett magán, aztán így folytatta:

- Kérj, amit akarsz. Nézd, hogy felékesítettem e szobát. Ez mind az enyém, mind Barban zsákmányoltam, s hat lovon hoztam ide neked... kérj, amit akarsz... sáraranyat, csillogó köntöst, ragyogó drágaköveket, alázatos rabokat. Gazdag vagyok, magamnak is van elég kincsem, de Hmelnickij sem meg Krzywonos sem fogja sajnálni tőlem a jutalmat, olyan leszel te, mint Wisniowiecka hercegasszony, várakat foglalok el neked, neked adom fél Ukrajnát, mert ámbár nem vagyok nemes úr, csak afféle kozák, de atamán, boncsokos atamán, tízezer vitéz jár mögöttem, több, mint Wisniowiecki knyáz mögött. Kérj, amit akarsz, csak szökni ne akarnál... csak velem maradnál, csak megszeretnél, én édes galambfiókám!

Helena felemelkedett párnáiról.

- Ha válaszomat várod, hát tudd meg - mondta -, ha egy évszázadon át kellene is rabságodban sínylődnöm, soha, soha meg nem szeretlek. Isten engem úgy segéljen!

Bohun egy darabig önmagával viaskodott.

- Ne szólj így vélem! - kiáltotta rekedt hangon.

- Te pedig szerelmedről ne beszélj nekem, mert az nékem szégyen, sérelem és harag! Nem vagyok hozzád való!

A kozák felállt.

- Hát kihez való vagy, Kurcewiczówna knyázkisasszony? Vajon ki lettél volna Barban, ha ott nem vagyok?

- Megölt volna a tulajdon késem, te csavartad ki a kezemből!

- S nem is adom vissza, mert enyém leszel! - robbant ki a kozák.

- Soha! Inkább meghalok!

- Meg kell lennie, és meg is lesz!

- Soha!

- Ne volnál csak sebesült, azok után, amiket nékem mondtál, még ma elküldeném molojeceimet Raszkówba, nyakánál fogva hurcoltatnék ide egy barátot, s holnap már hites urad lennék. Akkor aztán a férjet nem szeretni, és hozzá nem simulni: bűn! Hej, nagyságos kisasszonyom, neked egy kozák szerelme sérelem és harag? S ki vagy te, hogy engem parasztnak nézel? Hol vagynak váraid, bojárjaid meg hadaid? Miért harag, miért sérelem az neked? Hadban fogtalak el, rabom vagy. Hiszen ha paraszt volnék, fehér hátadat korbácsolva tanítanálak meg móresre, s pap nélkül is jóllaknék szépségeddel... ha paraszt volnék, és nem lovag!

- Mennyei angyalok, mentsetek meg! - suttogta a leány.

Közben pedig a kozák arcán mindjobban meggyülemlett a harag, s haját tépte dühében.

- Jól tudom én, miért sérelem az neked, tudom, miért szabódol annyira tőlem. Másnak tartogatod szűzi szemérmedet... de nem lesz abból semmi, amíg én élek, amíg kozák a nevem. Sehonnai bitang nemes! Galád lah! Halál reá! Alig nézett rá, alig fordult vele egyet, s már mindenestül fogva megvette a szívét, te pedig, szegény kozák, szenvedj, verd a fejedet a falba! No de a kezembe kerül még őkelme, elevenen nyúzatom meg, szegekkel veretem tele. Tudd meg, hogy Hmelnickij megy már a lahok ellen, s én is vele, a föld alatt is megtalálom madárkádat, s ha megtérek, az országúton vetem lábad elé a gyalázatos fejét.

Helena már nem hallotta az atamán utolsó szavait. A fájdalom, a rémület, a sebek, a megindultság és az ijedelem elvette erejét - végtelen gyengeség áradt szét csontjain, szeme megüvegesedett, gondolatai megdermedtek -, s ájultan hanyatlott párnáira.

A kozák egy darabig még ott állt dühtől sápadtan, majd látván az élettelenül hátrahanyatló fejet, szinte nem is emberi üvöltés szakadt fel szájából:

- Vége! Horpyna! Horpyna! Horpyna! - és elvágódott a földön.

Az óriás némber lélekszakadva robbant be a szobába.

- Scso z toboju?

- Mentsd meg! Mentsd meg! - kiáltozta Bohun. - Megöltem, a lelkemet, életemet!

- Megbolondultál?

- Megöltem, megöltem! - jajgatott a kozák, kezét feje fölött tördelve.

Horpyna azonban a knyázkisasszonyhoz lépve nyomban látta, hogy ez nem halál, hanem csak súlyos aléltság, s Bohunt kituszkolva a leány mentéséhez fogott.

Helena kis idő múlva kinyitotta szemét.

- No, kisasszony, nincs semmi bajod - vigasztalta a boszorkány. - Nyilván megijedtél tőle, s rád jött a sötétség, de az elmúlik, az egészséged pedig visszatér. Olyan vagy te, akár a rózsa, neked még élned kell, s sok boldogságot kóstolnod.

- Ki vagy te? - kérdezte a knyázkisasszony halkan.

- A te szolgálóleányod, mert ő úgy parancsolta.

- Hol vagyok?

- Az Ördögszurdékban. Merő pusztaság ez, itt ugyan senkit sem látsz rajta kívül.

- Te is itt lakol?

- Ez a mi tanyánk. Én Doncówna vagyok, bátyám Bohun pálcája alatt szolgál és ezredes, derék kozák legényeket vezérel, én meg itt lakom, s terád vigyázok majd ebben az aranyos szobában. A kunyhóból palota lett, hogy csak úgy tündöklik a fénye. S ő mindezt neked hozta ide.

Helena a leányzó üde arcára nézett, s úgy látta, arról teljes őszinteség sugárzik.

- S jó leszel-e hozzám?

A fiatal asszonyleány elmosolyodott, s fehér foga megvillant.

- Jó hát, hogyne lennék! - felelte. - De te is légy jó az atamánhoz. Sólyom ő, és híres levente, ő téged...

Azzal Helena füléhez hajolt, s valamit suttogott bele, aztán hangosan felkacagott.

- Takarodj! - kiáltotta a knyázkisasszony.

Két nappal később, hajnalban Doncówna és Bohun a fűzfa alatt ültek a malomkerék mellett, s belebámultak a tajtékzó vízbe.

- Vigyázol rá, óvod, rajta legyen a szemed, hogy a szurdékból soha ki ne mozduljon - mondta Bohun.

- A szurdéknak a folyó felé szűk torka van, itt pedig tágas a hely. Rakasd be kővel a szorost, s úgy leszünk itt, mint egy fazék fenekén, ha pedig én akarok kimenni, majd megtalálom a módját.

- Miből éltek ti itt?

- Cseremisz a sziklák tövében kukoricát termel, szőlőt is nevel, s léppel madarat fogdos. Avval, amit hoztál, semminek sem lesz szűkiben, hacsak a kakastejnek nem. Ne aggodalmaskodj miatta, a szurdékból ugyan ki nem megyen, s senki meg nem tudja, hogy itt van, hacsak a te embereidnek el nem jár a szájuk.

- Esküjüket vettem. Hűséges molojecek ők, ki nem fecsegik, ha szíjat hasogatnának is a hátukból. Te azonban magad mondtad, hogy járnak ide hozzád emberek jövendőt mondatni.

- Jönnek néha Raszkówból, de ha híremet hallják, még Isten tudja, honnan is. Azok azonban kint maradnak a folyónál, a szurdékba félnek belépni. Magad is láttad ama csontokat. Akadtak, akik be akartak jutni, azoknak a csontjai hevernek ott.

- Te gyilkoltad meg őket?

- Én-e vagy más, egykutya! Ha valaki jövendöltetni akar, megvár a szurdék szájánál, én pedig kimegyek a kerékhez. Amit a vízben látok, elmegyek s megjelentem. Neked is jövendölök legottan, de nem tudom, látok-e valamit, mert nem mindig mutatkozik.

- Csak valami rosszat ne láss.

- Ha rossz lesz, nem mégy el. Jobb is lenne, ha nem mennél.

- Mennem kell. Hmelnickij levelet küldött nekem Barba, hogy térjek vissza, s Krzywonos is meghagyta. A lahok nagy hadakkal jönnek reánk, hát nekünk is egybe kell gyülekeznünk.

- S mikor jössz vissza?

- Nem tudom. Nagy csata készül, amilyen még sosem volt. Vagy mi veszünk oda, vagy a lahok. Ha megvernek, itt húzom meg magam, ha pedig mi győzünk, eljövök az én madárkámért, s elviszem Kijevbe.

- És ha elesel?

A kozákfő komor gondolatokba merült.

- Ha elesem, mondd meg neki, hogy bocsásson meg nekem.

- Hej, hálátlan lah leányzó, hogy ekkora szerelemre sem indul meg. Hej, ha velem tennél így, bezzeg nem ellenkeznék... huhu!

Azzal kétszer oldalba bökte a kozákot, s úgy rámosolygott, hogy valamennyi foga kilátszott.

- Menj a pokolba! - mordult rá Bohun.

- Nono, tudom én, hogy nem vagyok hozzád való.

Bohun úgy belebámult a keréken tajtékzó vízbe, mintha önmagának akarna jövendölni.

- Horpyna! - szólt kis idő múlva.

- Mi az?

- Ha elmegyek, fog-e utánam bánkódni?

- Ha nem akarod kozák módra megejteni, jobb is, ha elmégy.

Doncówna közelebb lépett a mederhez, s megnyitotta a forrást elzáró második zsilipet. Csakhamar kettőzött sebességgel rohant a víz a mederben, a malomkerék gyorsabb iramban kezdett forogni, míg végül elborította a porrá zúzott áradat, s a péppé tömörült tajték ott gomolygott a kerék alatt, mint a víz, mikor forr.

A boszorkány fekete szemét a tajtékba meresztette, s hajfonatát füle mellett megkapva kiáltotta:

- Huku! Huku! Jöjj elő! Tölgyfa keréken, fehér tajtékban, fényes ködben, ha gonosz, ha jó: jöjj elő!

Bohun közelebb lépett, s leült a leány mellé. Arcán félelem és lázas kíváncsiság ült.

- Látom! - kiáltotta a boszorkány.

- Mit látsz?

- Bátyám halálát. Két ökör húzza karóba Doniecet.

- Ördög vigye bátyádat! - mordult rá Bohun, mert mást akart hallani.

Egy darabig csak a kerék zúgása hallatszott, mely mintha vad dühvel forgott volna.

- Kék a feje bátyámnak, egészen kék, s hollók csipegetik - folytatta a boszorkány.

- Mit látsz még?

- Semmit... Jaj, milyen kék! Huku, huku! Tölgyfa keréken, fehér tajtékban, fényes ködben, jöjj elő!... Látom.

- Mit?

- Csata! A lahok menekülnek a molojecek elől.

- S én üldözöm őket?

- Téged is látlak. Most a kislovaggal verekszel. Hurr, hurr, hurr! Őrizkedj a kislovagtól.

- Hát a knyázkisasszony?

- Őt nem látom. Megint látlak, s valaki áll melletted, aki elárul. Hamis cimborád...

Bohun szinte falta szemével hol a tajtékot, hol Horpynát, s ugyan megerőltette agyát, hogy segítse a jövendölést.

- Miféle cimborám?

- Nem látom. Nem tudom, öreg-e, fiatal-e?

- Öreg, bizonnyal öreg!

- Lehet, hogy öreg.

- Akkor tudom, ki az. Már egyszer elárult. Vén nemes, a szakálla ősz, a szeme fehér. Halál reá! De ő nem cimborám.

- Vadászik reád. Megint látom. Várj csak! Megvan, és a knyázkisasszony is. Fején koszorú, fehér ruha van rajta, s feje fölött vércse.

- Az én vagyok.

- Lehet, hogy te vagy. Vércse... avagy sólyom? Vércse!

- Én vagyok.

- Várj! Már nem látni... Tölgyfa keréken, fehér tajtékban... ó, rengeteg katona, rengeteg molojec, akár a fa az erdőn vagy bogáncs a sztyeppen, s mindnyájuk fölött te vezérkedek, három boncsokot visznek előtted.

- S a knyázkisasszony mellettem?

- Nincs, te táborban vagy.

Ismét csend lett. A kerék úgy zúgott, hogy az egész malom reszketett belé.

- Hej, mennyi vér, mennyi vér! Mennyi hulla, farkasok, hullák!... Döghalál. Csupa hulla, csupa hulla, végig, végig csupa hulla. Csak vért látni, semmi mást!

Egy szélfuvallat egyszerre elfújta a kerékről a tajtékot, s ugyanakkor megjelent a malom mellett a torz Cseremisz, hátán rőzsecsomóval.

- Cseremisz, zárd le a zsilipet! - kiáltotta a leány.

Azzal elment, hogy kezét és arcát megmossa a patakban, közben pedig a törpe elzárta a vizet. Bohun elgondolkozva ült ott, csak Horpyna visszatérte serkentette fel álmodozásából.

- Semmi mást nem láttál? - kérdezte a kozák.

- Ami megmutatkozott, azt láttam, egyebet már nem látok.

- Nem hazudsz?

- Bátyám fejére mondom, az igazat szóltam. Őt karóba húzzák, ökrökkel húzatják karóba, lábánál fogva. Nagyon sajnálom. Hej, nem ő az egyetlen, akinek halál vagyon megírva. Mennyi hulla volt ott! Sosem láttam annyit! Nagy háború lészen a világon. Mégiscsak elmégy?

- Hmel parancsolja, meg Krzywonos parancsolja. Azt jól láttad, hogy nagy háború lészen, mert azt magam is olvastam Barban, Hmel leveléből.

Bohun nem tudott ugyan olvasni, de nem akarván parasztnak látszani, szégyenlette volna bevallani.

- Hát csak menj! - mondta a boszorkány. - Te boldog vagy... hetman lesz belőled: úgy láttam fölötted a három boncsokot, akár ezt a három ujjamat!

Este a lovak készen állottak az útra, ámde a kozákfő nemigen sietett az indulással. Ott ült a tisztaszobában egy csomó szőnyegen, kezében teorbánnal, s csak nézte a maga knyázkisasszonyát, aki már felkelt az ágyból, de a szoba túlsó szegletébe húzódva morzsolgatta rózsafüzérjét, ügyet sem vetve a kozákra, mintha csak ott sem lett volna. Ezzel szemben a férfi a fal tövéből figyelte a leány minden mozdulatát, elkapta minden sóhajtását - s maga sem tudta, mitévő legyen. Száját minduntalan megnyitotta, hogy beszélgetést kezdjen, de a szó torkán akadt. Bátortalanná tette ez a halvány, hallgatag arc, s szemöldökének és szájának kemény vonala. Ezt a kifejezést Bohun ezelőtt sohasem látta rajta. Erre önkéntelenül eszébe jutottak a hasonló esték Rozlogiban, élénken visszaemlékezett, miképpen ülték körül a tölgyfa asztalt ő meg a Kurcewiczek. Az öreg knyázné napraforgómagot morzsolt, a knyázok kockáztak - ő pedig ezalatt a gyönyörű knyázkisasszonyt bámulta, éppen úgy, mint most. De akkor boldog volt, akkoriban harci vállalkozásairól beszélt, melyeket a szicsbeliekkel hajtott végre - a leányasszony hallgatta, fekete szeme néha meg is pihent az arcán, s széjjelnyíló eperajkai tanúsították, mily odaadással figyel a szavaira. Most pedig, íme, rá sem néz. Régebben, amikor ő a teorbánon játszott, a leányasszony hallgatta is, meg rá is nézett, őneki meg a szíve olvadozott. S íme, csodák csodája, hiszen ő most ura ennek a leánynak, mert fegyveres kézzel ragadta el, foglyul ejtette, rabszolgája, akinek parancsolgathat, s mégis, akkoron rendje szerint is sokkal közelebb állott hozzá! A Kurcewiczek neki testvérei, a leányasszony pedig azoknak húga, tehát így neki is nemcsak arany-madara, sólyma, kedves, éjszemű galambja, hanem mintegy rokona is. Most pedig egy büszke, borús, hallgatag úrnő ül itt előtte, kinek szívében nincsen irgalom. Hej, forr is benne a méreg! Megmutatná ő ennek a leányzónak, mit jelent egy kozákot megalázni - de hát ő ezt az úrnőt szereti, vérét ontaná érte, s valahányszor lelkét elfogja a düh, egy láthatatlan kéz üstökön ragadja, s fülébe kiáltja: "Állj!"

Az idő múlik, a ház elől behallik a molojecek beszélgetése, kik már bizonnyal nyeregben ülnek, s atamánjukat várják, az pedig odabent kínokban gyötrődik. A tűz fehér fénye ráesik arcára, pompás mentéjére, és a teorbánra. Ó, legalább egyszer tekintene rá a leány is! Az atamán keserűséget és haragot érez, epekedik is, meg félszeg is egyszerre. Szeretne érzelmesen elbúcsúzni, ámde fél, hogy a búcsú nem olyan lesz, amilyenre lelke vágyik, fél, hogy szívében keserűséggel, haraggal és fájdalommal fog távozni.

Hej, hiszen ha nem Helena knyázkisasszonyról volna szó, Helenáról, aki tulajdon életére tört, aki kést döfött magába, aki édes, aki kedves, s minél kegyetlenebb és büszkébb, annál kedvesebb!...

Egy ló felnyerít az ablak alatt.

A kozák összeszedi bátorságát.

- Kisasszonyom - mondja -, ideje indulnom.

Helena nem felel.

- Azt sem mondod: "Isten veled"?

- Menjen kegyelmed Isten hírével! - mondja a leány komolyan.

A kozák szíve összeszorul. Íme, a leány megmondta, amit ő akart, de ő másképpen akarta volna hallani.

- No, tudom én - mondta -, hogy haragszol rám, hogy gyűlölsz, de tudd meg, hogy bárki más rosszabb volna hozzád, mint én. Ide hoztalak, mert nem tehettem másképpen, de mit vétettem ellened? Nem illendően bántam-e veled, akár egy királykisasszonnyal? Mondd meg magad. Avagy olyan haramia vagyok én már, hogy egyetlen jó szavad sincs hozzám? Pedig hát a kezemben vagy!

- Én Isten kezében vagyok - jelentette ki Helena ugyanolyan komolysággal, mint az imént -, mindazonáltal köszönöm kegyelmednek, hogy fékezed magad előttem.

- No, megyek már, akár ily búcsúszóval is. Talán megszánsz, még netán vágyódol is majd utánam!

Helena hallgatott.

- Sajnállak itt hagyni egyedül - mondta Bohun -, sajnálok elmenni, de hát meg kell lenni. Könnyebb lenne, ha legalább elmosolyodnál, ha jó szívvel keresztet is adnál az útra. Mit tegyek, hogy magam felé hajlítsam a szívedet?

- Add vissza szabadságomat, s Isten mindent megbocsát neked, magam is megbocsátok, s áldani foglak.

- No, talán még meg is teszem - mondta a kozák -, talán még meg is bánom, hogy ily kegyetlen voltam hozzád.

Bohun meg akarta vásárolni a búcsú pillanatát, még valami ígéretfélén is, melyet teljesíteni nem is akart - s el is érte célját, mert íme, Helena szemében felvillant a remény, s arcáról eltűnt a szigor. Kezét összekulcsolta keblén, s nyájas tekintetét az ifjúra függesztette.

- Te netán kész volnál...

- No, nem tudom... - felelte a kozák halkan, mert a szégyen és a szánalom egyszerre összeszorította torkát. - Most nem bírom, nem bírom... a horda a Vad Mezőkön táboroz, a csambulok szertekószálnak... Raszków felől a dobrudzsai tatárok közelednek... nem tehetem, mert félelmetes, de ha visszatérek. Én melletted állok, detina. Tehetsz velem, amit akarsz. Nem tudom!... Nem tudom!...

- Indítson meg az Úristen! Indítson meg a Boldogságos Szűz!... Menj hát Isten hírével!

S feléje nyújtotta kezét. Bohun odaugrott, s ajkát a kinyújtott kézre tapasztotta - de egyszerre felkapta fejét, tekintete találkozott a leány komoly szemével, s elengedte kezét. Mindazonáltal, amint kifelé hátrált, kozák módra mélyen hajlongott még az ajtóban is, aztán eltűnt a függöny mögött.

Az ablakon át csakhamar hangosabb beszélgetés, majd fegyvercsörgés hallatszott be, végül egy dal szövege, tíz-egynéhány torokból:

Dicső híre lészen
A kozák nemzetnek,
Bajtársi nemzetnek
Sok-sok esztendőkig,
Idők végeztéig...

Az ének és a lódobogás egyre távolodott, s mindinkább elcsendesült.

- Az Úristen már egyszer valóságos csodát tett véle - mondta Zagloba Wolodyjowskinak és Podbipietának Skrzetuski kvártélyán. - Mondom, valóságos csoda, hogy kiszabadíthattam ama kezekből, s megőrizhettem az egész úton. Bízzunk, hogy ismét irgalmat gyakorol vele meg velünk is. Csak életben legyen. S nékem valami azt súgja, hogy megint Bohun ragadta el. Mert el ne felejtsék kegyelmetek, amit a foglyok vallottak, hogy Puljan után ő Krzywonos második alvezére... vinné el az ördög! Bar elfoglalásánál tehát ott kellett lennie. Nem lehet másképpen, mint hogy kimentette a mészárlásból, s valahova elvitte.

- Ha segítség nincs is, kötelességünk őt megbosszulni - felelte Wolodyjowski.

- Adná meg az Úr minél hamarabb a döntő csatát - sóhajtott fel Longinus uram. - Azt beszélik, a tatárok már átkeltek, s a Vad Mezőkön szálltak táborba.

- Nem lehet az - kiáltott fel Zagloba -, hogy magára hagyjuk szegénykét, megmentésére semmit sem cselekedvén. Eleget zötyögtettem már öreg csontjaimat szerte a világon, bizony jobb volna már nékem valami pékműhelyben a jó melegben meghúzódnom, ámde e szegénykéért elmegyek akár Sztambulba is, még ha ismét koldusgúnyát kellene is öltenem, és teorbánt fognom, melyre undorodás nélkül gondolni sem tudok.

- Kegyelmed fölöttébb bővelkedik fortélyokban, módolj hát ki valamit - mondta Podbipieta.

- Sokféle mód megfordult már a fejemben. Ha Dominik hercegnek csak félannyi lenne, Hmelnickij már kibelezve lógna hátsó lábánál fogva az akasztófán. Szóltam már erről Skrzetuskival is, de hát vele manapság semmi felől nem lehet szót érteni. Megáporodott benne a fájdalom, s jobban gyötri, mint bármilyen nyavalya. Vigyázzatok rá, hogy valamiképpen az értelme meg ne zavarodjék. Gyakorta van úgy, hogy a nagy szomorúságtól forrni kezd az ember értelme, akár a bor, s a végén megecetesedik.

- Abbizony igaz! - helyeselt Longinus uram.

Wolodyjowski türelmetlen mozdulattal kérdezte:

- Mit módolt hát ki kegyelmed?

- Hogy mit? Hát legelsőbben is azt kell megtudakolnunk, hogy ama szegény drága lélek, őrizzék meg az angyalok minden bajtól, él-e még. Ezt pedig kétféle módon tudhatjuk meg: vagy találunk a hercegi kozákok között hűséges, megbízható embereket, akik készek színből átszökni a kozákokhoz, ott elvegyülni Bohun emberei között, hogy tőlük megtudjanak valamit...

- Nékem vagynak rutén dragonyosaim - vágott közbe Wolodyjowski. - Találok én olyan embereket.

- Várjon csak kegyelmed... talán hírmondókat csípni ama haramiák közül, akik Bart elfoglalták, s kiszedni belőlük, hogy nem tudnak-e valamit. Azok mind úgy bámulják Bohunt, akár a szivárványt, mert tetszik nekik ördögi kurázsija; énekeket is dalolnak róla, gennyedne el a torkuk!... S egymásnak mesélik, mit tett, mit nem tett. Most azért, ha ő ragadta el szegénykénket, az nem maradhatott titokban előttük.

- Úgy van.

E pillanatban nyílt az ajtó, s Skrzetuski lépett be. Arcvonásait mintha a fájdalom véste volna kőbe, olyan fagyos nyugalom áradt róluk.

Különös volt látni ezt az ifjú s mégis oly kemény és komoly arcot, melyen mintha mosoly soha át nem suhant volna. Ezen már a halál kaszája is alig változtathatna valamit. Szakálla melle közepéig ért már, s a hollófekete szálak közé itt-ott már ezüstösek is vegyültek.

Bajtársai és barátai inkább csak sejtették nagy fájdalmát, mert ő ugyan el nem árulta. Egyébként teljes öntudatánál lévén, látszólag nyugodt is volt, katonai szolgálatában - ha lehetséges - még szorgalmatosabb, mint annak előtte, s egész valóját a közeli háború foglalta le.

- Éppen kegyelmed balsorsáról beszéltünk, mely egyúttal a miénk is - mondta Zagloba -, mert Isten a tanúnk, semmiképpen meg nem tudunk vigasztalódni. De hát meddő szeretet volna az, ha kegyelmednek csak könnye hullatásában volnánk segítségére, most azért elvégeztük magunkban, vérünket is kiontjuk szegénykéért, hogy rabságából kiszabadítsuk, ha ugyan életben van még.

- Isten fizesse meg kegyelmeteknek - köszönte Skrzetuski.

- Elmegyünk veled akár Hmelnickij táborába - ajánlkozott Wolodyjowski nyugtalanul tekingetve barátjára.

- Isten fizess - ismételte Jan uram.

- Tudjuk - jelentette ki Zagloba -, kegyelmed esküvéssel fogadta, hogy megkeresed élve avagy halva, most azért készen vagyunk, akár ma...

Skrzetuski leült a lócára, szemét a földre szegezte, s nem felelt, úgyhogy Zagloba dühbe gurult: "Nem arra gondol-e ez, hogy magára hagyja őt? - háborgott magában. - Ha így állunk, akkor szekundáljon neki az Úristen! Úgy látom én, nincs e világon sem hála, sem emlékezés. Ámde akadnak még, akik mégis mentésére sietnek, hacsak utolsó párámat előbb ki nem lehelem!"

A szobában mély csend lett, melyet csak Longinus uram sóhajtozása szaggatott meg. Közben a kis Wolodyjowski Skrzetuskihoz lépett, s megbökte karját:

- Honnan jössz? - kérdezte.

- A hercegtől.

- Mi újság?

- Éjszaka portyára indulok.

- Messzire?

- Egészen Jarmolincéig, ha szabad lesz az út.

Wolodyjowski Zaglobára pillantott, s egyszerre megértették egymást.

- Bar felé vagyon az? - mormogta Zagloba.

- Veled megyünk.

- Permissiót[129] kell kérned, megkérdezvén a herceget, nem szánt-e neked egyéb feladatot.

- Akkor hát menjünk együtt. Én még egyebet is meg akarok kérdezni.

- Mi is veletek tartunk - csatlakozott Zagloba.

Felkeltek s mentek. A herceg kvártélya elég messze, a tábor túlsó végén volt. Az első szoba tele volt különféle zászlóaljbeli tisztekkel, mert mindenfelől érkeztek hadak Czolhanski Kamienbe, s a tisztek siettek a herceghez szolgálatukat felajánlani. Wolodyjowskinak elég sokáig kellett várnia, míg Podbipietával együtt a herceg elé járulhatott, viszont a herceg nemcsak abba egyezett bele, hogy ők is Skrzetuskival mehessenek, hanem abba is, hogy rutén dragonyosokat bocsássanak ki előre, akik szökést színlelve, Bohun kozákjai közé keverednének, s a knyázkisasszony felől érdeklődnének. Wolodyjowskihoz pedig így szólt:

- Szándékkal keresek különböző funkciókat Skrzetuskinak, mert látom, hogy a fájdalom megrekedt benne, s végképp megemészti, pedig fölöttébb szánom őt. Nektek nem szólt semmit a leányzóról?

- Vajmi keveset. Az első percben felugrott, hogy vaktában rohanjon a kozákokra, de belátta, hogy a zászlóaljak most nemine excepto készen állanak, s nekünk, a haza szolgálatában lévén, azon kell mindenekelőtt segítenünk. Ezért nem is járult hercegséged elé. Csak Isten a tudója, mi megyen végbe benne.

- Tartsa szemmel őt kegyelmed, mert látom, hű barátja vagy.

Wolodyjowski mélyen meghajolt és távozott, mert ebben a pillanatban lépett be a herceghez a kijevi vajda a stobnicei sztarosztával, Denhof úrral, a sokali sztarosztával és még néhány katonai főemberrel.

- Mit mondott? - kérdezte Skrzetuski.

- Veled megyek, csak előbb zászlóaljamhoz kell sietnem, hogy kiválogassak néhány embert, kiket el kell küldenem valahova.

- Menjünk együtt.

Kimentek, s velük együtt Zagloba, Podbipieta és az öreg Zacwilichowski, aki zászlóaljához igyekezett. Nem messze Wolodyjowski dragonyosainak sátraitól találkoztak Laszcz úrral, ki tíz-egynéhány nemes úrral közeledett, illetőleg támolygott, mert valamennyien teljesen ittasak voltak. E látványra Zagloba uram felsóhajtott. Ők ugyanis a királyi őrkapitánnyal már Konstantynów alatt megszerették egymást, mégpedig azért, mert bizonyos tekintetben úgy hasonlított a természetük egymáshoz, mint két tojás. Laszcz uram, bár félelmetes lovag, s a pogányságnak sokkal fenyegetőbb réme, mint bárki más, amellett hírhedett korhely, lakomázó és kötekedő is volt, s mikor a hadakozás, imádság és verekedés le nem foglalta, szerette az olyan emberek társaságát, mint Zagloba uram, szívesen ivott velük életre-halálra, és hallgatta tréfáikat. Félelmetes duhaj lévén, annyit vétett a törvények ellen, s annyi nyugtalanságot keltett, hogy minden más országban már fejével fizetett volna viselt dolgaiért. Nyomta is a lelkiismeretét nem egy kondemnata[130] azonban ezekkel még békeidőben is vajmi keveset törődött, most háborúnak idején pedig már végképp feledésbe mentek. Már Rosolowcénál csatlakozott a herceghez, s Konstantynów alatt nem csekély érdemeket szerzett, ámde a pihenés idején Zbarazban szinte elviselhetetlenné vált örökös csendháborításával. Annyi bizonyos, hogy senki össze nem számlálná, mennyi bort ivott meg nála Zagloba uram, s mennyit beszélt, vendéglátó gazdája nagy gyönyörűségére, aki naponta meg is invitálta magához.

Bar elfoglalásának híre óta azonban Zagloba uram komor volt, elvesztette humorát, beszélő-kedvét, s az őrkapitány urat sem kereste fel többé. Laszcz uram már azt hitte, hogy e joviális nemes úr valahogyan elkerült a hadaktól, s íme, most egyszerre maga előtt látta. Kezét feléje nyújtva mindjárt rá is szólt:

- Üdv neked, nemes testvérem. Mért kerülsz engem? Mit mívelsz?

- Skrzetuski urammal vagyok - felelte Zagloba komoran.

Az őrkapitány nem szerette Skrzetuskit nagy komolysága miatt, el is nevezte túzoknak, de tudott az őt ért nagy szerencsétlenségről, hiszen ott volt Zbarazban azon a lakomán, mikor Bar elestének híre érkezett. Ámde természeténél fogva zabolátlan férfiú s ráadásul jelenleg részeg is lévén, nem tisztelte az emberi fájdalmat, s elkapva Skrzetuski dolmányának gombját, megkérdezte:

- Ama leányzó után rí kegyelmed?... És szép volt a szentem?... He?

- Engedjen kegyelmességed! - szólt rá Skrzetuski.

- Várj csak!

- Szolgálatban lévén, nem teljesíthetem kegyelmességed parancsait.

- Várj egy kicsit! - ismételte meg Laszcz a részeg ember makacsságával. - Te vagy szolgálatban, nem én. Nekem itt senki sem parancsol.

Azután hangját leeresztve, megismételte a kérdést:

- S szemrevaló volt?... He?

A vicekapitány szemöldöke összerándult.

- Annyit mondok kegyelmességednek, nem tanácsos mások fájdalmát piszkálni.

- Nem tanácsos? No, ne félj, ha szemrevaló volt, akkor életben van.

Skrzetuski arca halálosan elsápadt, de megfékezte magát, s így szólt:

- Ügyeljen kegyelmességed, hogy el ne felejtsem, kivel beszélek...

Laszcz kimeresztette szemét.

- Mi az? Kend fenyeget? Kend, engem?... Egy ringyó miatt?

- Menjen útjára kegyelmességed, őrkapitány uram! - rivallt rá az öreg Zacwilichowski dühtől reszketve.

- Hej, bocskorosok, kurtanemesek, szolganépség! - ordítozott az őrkapitány. - Elő a kardot, nemes uraim!

Sajátját már ki is rántva Skrzetuskira rohant, e pillanatban azonban Jan uram kardja is megvillant, s az őrkapitány szablyája süvöltve röpült a levegőbe, ő maga pedig a lendülettől meginogva teljes hosszában elterült a földön.

Skrzetuski nem döfte át, hanem halálsápadtan, szótlanul, szinte kábultan állt meg, közben pedig nagy tumultus támadt. Odarohantak az őrkapitány katonái, másfelől Wolodyjowski dragonyosai tódultak elő, akár a méhek a kaptárból. Felhangzott a kiáltozás: "Üsd, vágd!" Sokan összecsődültek, nem tudván, mi történt. Már csattogtak a kardok, s a kavarodás bármely pillanatban véres összecsapássá fajulhatott. Szerencsére Laszcz cimborái, látván, hogy a Wisniowiecki-vitézek egyre gyülekeznek, hirtelen kijózanodtak a rémülettől, s elkapván Laszczot, igyekeztek vele mihamarabb visszavonulni.

Ha őrkapitány uramnak kevésbé fegyelmezett katonákkal lett volna dolga, bizonnyal rongyokká kaszabolták volna, de így az öreg Zacwilichowski csak egyet kiáltott: "Állj!", s a kardok nyomban hüvelyükbe csúsztak.

Mindazonáltal az egész táborban nagy volt a felzúdulás, s a tumultus zaja eljutott a herceg fülébe is, különösen, hogy a szolgálatot tevő Kuszel berohanván a szobába, ahol a herceg a kijevi vajdával, a stobnicei sztarosztával meg Denhoffal tanácskozott, harsányan jelentette:

- Nagyságos herceg úr, a katonák karddal vagdalkoznak!

E pillanatban mint a bomba robbant be a királyi őrkapitány, halálsápadtan a dühtől, önkívületben, de már józanon.

- Nagyságos herceg úr, tégy igazságot! - kiáltotta. - E táborban sem a születésnek, sem a méltóságnak nincs becsülete, akár Hmelnickijnél! Kardélre hányják az ország főurait! Ha hercegi nagyságod nékem igazságot nem szolgáltat, s a vakmerőt fővételre nem ítéli, magam veszek magamnak igazságot.

A herceg felugrott helyéről.

- Mi történt? Ki támadta meg kegyelmességedet?

- Nagyságod tisztje: Skrzetuski.

A herceg arcán őszinte csodálkozás tükröződött.

- Skrzetuski?

Egyszerre kinyílt az ajtó, s Zacwilichowski lépett be.

- Nagyságos herceg úr, én tanúja voltam! - jelentette.

- Én nem számot adni jöttem ide, hanem büntetést követelni! - kiáltotta Laszcz.

A herceg feléje fordult, s keményen ránézett.

- Lassan, lassan! - mondta halkan, de nyomatékkal.

Tekintetében és elfojtott hangjában volt valami olyan félelmetes, hogy az őrkapitány, hírhedt vakmerősége ellenére, úgy elhallgatott, mintha megnémult volna, az urak pedig szinte elsápadtak.

- Szóljon kegyelmed! - fordult a herceg Zacwilichowskihoz.

A vén harcos elmondta az egész esetet, hogy az őrkapitány milyen durva, nemcsak egy főméltósághoz, de egyszerű nemes emberhez sem méltó módon gúnyolta Skrzetuski fájdalmát, majd kardot rántva rohant reája, mire a vicekapitány valóban korát meghazudtoló önuralmat tanúsított, beérvén azzal, hogy támadója kezéből kiütötte a kardot. Majd így fejezte be:

- S miként hercegséged ismer engem arról, hogy hetven esztendőt megélvén, hazugság soha be nem mocskolta ajkamat, s amíg élek, ezután sem mocskolja be, akként esküvéssel erősítem meg, hogy jelentésemnek egyetlen szavát is meg nem másíthatom.

A herceg tudta, hogy Zacwilichowski szava színarany, s ráadásul Laszczot is jól ismerte. Egyelőre azonban nem szólt semmit, hanem vette a tollat és írt.

Az írást befejezvén az őrkapitányra emelte tekintetét:

- Kegyelmességed megkapja, ami megilleti - mondotta.

Laszcz kinyitotta száját, hogy mondjon valamit, de a szó valahogyan a torkán akadt, így hát csak csípőre vágta kezét, meghajolt, s büszkén távozott a szobából.

- Zelenski! - kiáltotta a herceg. - Ezt az írást átadod Skrzetuski úrnak.

Wolodyjowski egy tapodtat sem hagyta el Skrzetuskit, s most a belépő hercegi csatlóst megpillantván kissé aggódott, mert bizonyos volt felőle, hogy nyomban a herceg színe elé kell állniuk. A csatlós azonban otthagyta a levelet, s szótlanul távozott, Skrzetuski pedig miután elolvasta, átadta barátjának.

- Olvasd - mondta.

Wolodyjowski átfutotta a levelet, s felkiáltott:

- Kinevezés ezredeskapitánnyá!

Azzal Skrzetuski nyakát átölelve, mindkét felől arcon csókolta. A huszárzászlóaljnál a teljes ezredeskapitányi rang már vezető katonai méltóságszámba ment. Skrzetuski zászlóaljának főkapitánya maga a herceg volt, cím szerinti kapitánya pedig a sienczai Suffczynski úr, egy élemedett férfiú, ki régen kivált már a valóságos katonai szolgálatból. Jan uram már hosszú idő óta maga látta el mind a két tisztséget, ami gyakran előfordult az olyan zászlóaljaknál, ahol a két legfőbb rang csak névleges méltóság volt. A királyi zászlóalj főkapitánya maga a király, a prímásinak a prímás volt, a kapitányi rangot mind a kettőben előkelő udvari méltóságok viselték - viszont a valóságban e zászlóaljakat a vicekapitányok vezérelték, akiket éppen ezért közönségesen kapitánynak vagy ezredeskapitánynak neveztek. Ilyen valóságos kapitány vel[131] ezredeskapitány volt Jan uram is. Mindazonáltal igen nagy különbség volt aközött, hogy valakit csak a közönséges nyelvhasználatban neveztek-e ezredeskapitánynak, mert a valóságban ő vezérelte a zászlóaljat, vagy pedig magát a méltóságot is ő viselte-e. Most e kinevezés erejénél fogva Jan uram a rutén hercegvajda legelső tisztjeinek egyikévé vált.

Míg azonban barátai szinte az örömtől olvadozva kívántak neki szerencsét újabb méltóságához, az ő arca egy pillanatra sem változott meg, megtartotta szigorú keménységét, hiszen nem volt olyan méltósága a világnak, amely ezt az arcot felderíthette volna.

Mégis felkelt, s a herceghez sietett a kinevezést megköszönni, azalatt pedig a kis Wolodyjowski kezeit dörzsölve járkált fel s alá barátja kvártélyán.

- Nono! - mondta. - Kinevezett ezredeskapitány a huszárzászlóaljnál! Ezt eddigelé aligha érte meg valaki ilyen fiatalon!

- Csak az Isten adná vissza boldogságát! - sóhajtott fel Zagloba.

- Nyilván szívesen lemondana e tisztességről - vélte Longinus uram.

- Vajon ki lesz a vicekapitány? A zászlós még tejfelesszájú, s csak Konstantynów óta látja el e tisztet.

E kérdés egyelőre eldöntetlen maradt, de a feleletet meghozta rá maga Skrzetuski ezredeskapitány.

- Vitézlő Podbipieta uram! - fordult hozzá. - A herceg úr kegyelmedet tette meg vicekapitánnyá.

- Ó, Istenem! Istenem! - sóhajtott fel Longinus uram kezét mintegy imádságra kulcsolva.

- Éppen úgy kinevezhette volna Podbipieta uram livóniai kancáját is - dörmögte Zagloba.

- Hát a portyázás? - kérdezte Wolodyjowski.

- Késedelem nélkül indulunk - felelte Skrzetuski.

- Sok embert vigyünk? Mit mondott a herceg?

- Egy kozák meg egy oláh zászlóaljat, összesen ötszáz embert.

- Hej, ez már nem is portya, hanem hadjárat, de ha így vagyon, ideje indulnunk.

- Induljunk, induljunk! - ismételte meg Zagloba. - Netán megadja az Úr, hogy szerzünk némi híreket.

Két órával későbben, éppen naplementekor útnak indult a négy jó barát Czolhanski Kamienből dél felé, s ugyanakkor hagyta el a tábort embereivel együtt a királyi őrkapitány is. A különb-különbféle zászlóaljakból számos lovag nézte végig ezt a kivonulást. Nem fukarkodtak a gúnyos megjegyzésekkel és kiáltozással, a tisztek pedig Kuszel köré gyülekezve hallgatták, mi okból űzte ki a herceg az őrkapitányt, s hogyan történt e dolog.

- Én vittem meg néki a herceg parancsát - mondta Kuszel -, s higgyék el kegyelmetek, veszedelmes küldetés volt ez, mert mikor elolvasta, oly veszett ordítozást mívelt, akár az ökör, mikor a bélyeget ráütik. Reám kardot is rántott, s csoda, hogy meg nem ütött, de úgy vélem, az ablakon át megpillantotta Korycki uram németjeit, kik kvártélyát körülfogták, meg az én dragonyosaimat is a bandolettel[132] kezükben. Csak akkor kezdett ordítozni: "Jól van, jól! Elmegyek, ha kiűznek! Elmegyek Dominik herceghez, ki bizonnyal illendőbben fogad! Nem szolgálok - mondja - koldusokkal, de bosszút állok - ordítja -, olyan igaz, ahogy Laszcz a nevem! Ahogy Laszcz a nevem! De amaz éhenkórászon megkeresem az igazságomat!" Azt hittem, elönti az epe, az asztalt meg egyre vagdosta kardjával. S azt is megmondom kegyelmeteknek, semmiképpen sem vagyok bizonyos afelől, hogy nem éri-e valami baj Skrzetuski uramat, mert az őrkapitánnyal tengelyt akasztani nem tréfadolog. Gyűlölködő férfiú őkelme, és veszettül büszke, aki még egyetlen sértést sem engedett el szárazon, bátor is, s a tetejébe főember.

- Ugyan mi érhetné Skrzetuski uramat a herceg úr tutelája[133] alatt - kérdezte az egyik tiszt. - Az őrkapitány bár mindenre kész férfiú, a herceggel mégiscsak számolni fog.

Eközben az ezredeskapitány, mit sem tudván az őrkapitány ellene tett fogadalmairól, csapata élén egyre jobban eltávolodott a tábortól, s Boh és Medwiedówka iránt, Ozygówce felé vette útját. Bár a szeptember már megsárgította a fák leveleit, az éjszaka derűs és meleg volt, akár júliusban, mert olyan volt ez az egész esztendő. Úgyszólván nem is volt tél, s tavasszal minden kivirágzott, olyankor, amikor más esztendőkben még magas hó borította a pusztát. A meglehetősen nedves nyár után az ősz első hónapjai szárazak és enyhék, a nappalok bágyadtak, az éjszakák pedig holdvilágosak voltak. Útjuk tehát könnyű volt, nem is vigyáztak valami nagyon, hiszen még sokkal közelebb voltak a táborhoz, hogysem bármiféle támadástól kellett volna tartaniuk; gyorsan haladtak előre, az ezredeskapitány tíz-egynéhány lovassal elöl, utána pedig Wolodyjowski, Zagloba és Longinus uram.

Skrzetuski uram úgy vezette csapatát, hogy nappal pihent az erdőkben és szakadékokban, gondosan kiállítva az őrszemeket, s csak éjszaka haladtak tovább. Ha faluhoz közeledtek, rendszerint körülfogták úgy, hogy egyetlen élő lélek ki ne surranhasson, élelmet és takarmányt szedtek a lovak számára, mindenekelőtt azonban híreket az ellenség felől, azután a lakosságot semmi rosszal nem illetvén távoztak. De a faluból kijutva, hirtelen megváltoztatták útjukat, hogy az ellenség a faluban meg ne tudja, mely irányban távozott a portyázó csapat. Küldetésük célja az volt, hogy kifürkésszék, vajon Krzywonos negyvenezer harcosával még mindig ostromolja-e Kamieniecet, vagy felhagyott-e a meddő ostrommal, hogy Hmelnickij segítségére sietve vele egyesüljön, s együtt vegyék fel a döntő ütközetet. Továbbá meg kell tudniuk, mit mívelnek a dobrudzsai tatárok, vajon átkeltek-e már a Dnyeszteren, s egyesültek-e Krzywonossal, avagy még mindig a túlsó parton táboroznak-e? Fontos hírek voltak ezek a lengyel tábor számára, s maguknak a regimentáriusoknak kellett volna megszerzésükről gondoskodniuk, mivel azonban nekik nem volt annyi tapasztalatuk, hogy megtették volna, a rutén hercegvajda vállalta magára e terhet. Ha ugyanis kiderül, hogy Krzywonos a bialogródi és dobrudzsai hordákkal együtt lemondott a be nem vett vár ostromáról, és Hmelnickijhez igyekszik, minél előbb meg kellett volna támadniuk az utóbbit, még mielőtt nagy hatalmassággá növi ki magát. A fő regimentárius, Dominik Zaslawski-Ostrogski herceg azonban egy cseppet sem sietett, s csak két nappal Skrzetuski távozása után várták a táborba. Nyilván - szokása szerint - sűrűn lakomázott az úton, s jól érezte magát, közben pedig elszalasztották a legjobb alkalmat Hmelnickij hatalmának megtörésére. Jeremi herceg kétségbeesett arra a gondolatra, hogy ha a háborút tovább is így vezetik, akkor nemcsak Krzywonos és a Dnyeperen túli hordák jutnak el idejében Hmelnickijhez, hanem maga a kán is, minden perekopi, nohaji és azovi erőinek élén.

Valóban érkeztek is hírek a táborba, hogy a kán már átkelt a Dnyeperen, s kétszázezer lovasával éjjel-nappal nyugat felé nyomul. Dominik herceg pedig csak nem jött, és nem jött.

Mind valószínűbbé vált az is, hogy a Czolhanski Kamien alatt táborozó haderő kénytelen lesz döntő csatába bocsátkozni az ötszörös túlerővel, s a regimentáriusok veresége esetén semmi meg nem akadályozhatja már Hmelnickijt abban, hogy a Köztársaság szívébe, Krakkó és Varsó alá nyomuljon.

Krzywonos annál is veszélyesebb volt, mert ha a regimentáriusok Ukrajna belsejébe akartak volna nyomulni, ő Kamieniectől egyenest északnak haladva egészen Konstantynówig elvághatta a regimentáriusok visszavonulási útját, s akkor azok legalábbis két tűz közé kerültek volna. Éppen ezért Skrzetuski elhatározta, hogy nemcsak híreket szerez Krzywonostól, hanem fel is tartóztatja. Feladatának fontosságától áthatva - mert hiszen részben ennek teljesítésétől függött az egész haderő sorsa - Skrzetuski szívesen kockára vetette mind saját, mind katonái életét. Mindazonáltal eszeveszett vállalkozásszámba ment volna, ha az ifjú lovag a maga ötszáz harcosával támadó harcban akarja feltartóztatni Krzywonos negyvenezer főnyi hadseregét, melyet még a bialogródi és dobrudzsai tatár horda is támogat. Skrzetuski azonban sokkal tapasztaltabb harcos volt, semhogy eszeveszett vállalkozásra vetemedjék, hiszen jól tudta, hogy ha megütközik, az ellenséges áradat egy óra leforgása alatt keresztülgázol az ő és bajtársai holttestén - tehát más eszközökhöz folyamodott. Íme, hírét hintette legelsőbben is saját katonái körében, hogy ők csak előőrsei a félelmetes herceg egész hadosztályának, mely nyomon követi őket, s ugyanezt a hírt elterjesztette minden útjába eső tanyán és városkában is.

S a hír valódiságát senki sem vonta kétségbe. A regimentáriusok megtámadják Hmelt, Jarema pedig Krzywonost - ez volt hát a dolgok rendje. Maga Krzywonos is elhitte, s keze lehanyatlott. Mitévő legyen? A herceg ellen forduljon? Hiszen Konstantynównál jobb volt a hadak szelleme, többen is voltak, s íme, mégis megverték, megtizedelték őket. Elhatározta hát, hogy kelet felé, egészen Braclaw alá igyekszik, hogy elkerülje ezt a rossz szellemét, s mihamarabb csatlakozhassék Hmelnickijhez.

Ekkor azonban újabb hírek érkeztek, hogy Hmelnickijt már megverték. Ezeket is Skrzetuski röppentette fel szándékosan, éppen úgy, mint az előbbieket, most azonban a szerencsétlen kozák már igazán nem tudta, mitévő legyen. Széjjelnézett hát ezredeskapitányai között, hogy melyiket találná mindenre késznek és megbízhatónak, akit kiküldhetne kémszemlére, hogy hírhozót szerezzen.

Egy éjszaka magához hivatta Bohunt, s így szólt hozzá:

- Hallod-e, Jurek, én hűséges barátom! Jarema jön reánk nagy hatalommal, mindnyájan elveszünk, mi szerencsétlenek!

- Hallottam én is, hogy jön. Mi már beszéltünk is erről, bat'ku! De mi okból kellene elvesznünk?

- Nem bírunk vele. Mással boldogulnánk, de Jaremával nem. A molojecek félnek tőle.

- No, én nem félek! A Dnyeperentúlon, Wasilówkában egy egész ezredét lekaszaboltam.

- Tudom, hogy te nem félsz. A te kozák levente híred felér az ő hercegi nevével, de én ütközetbe nem bocsátkozhatom véle, mert legényeim nem akarnak...

- Akkor hát menjünk Hmelhez.

- Azt beszélik, hogy Hmelt már megverték a regimentáriusok.

- Nem hiszem én azt, Makszim bátya. Nagy róka Hmel, ő a tatárok nélkül rá nem üt a lahokra.

- Magam is úgy vélem, de azért meg kell tudni. Akkor aztán azt a fene Jaremát megkerülnénk, s Hmelhez csatlakoznánk, de hát biztosat kell tudni. Hej, ha akadna, aki nem fél Jaremától, s portyázó csapattal a közelébe férkőzvén hírhozó foglyot ejtene, annak én egy süveg vörös aranyat adatnék.

- Elmegyek én, Makszim bátya, nem azért a vörös aranyért, hanem hogy kozák levente hírnevemet gyarapítsam.

- Énutánam te vagy itt a második atamán, s te mennél? No, leszel te még első atamán is a derék leventék fölött, mert nem félsz Jaremától. Hát csak menj, sólyom, aztán majd kérj, amit akarsz, mert azt megmondom, ha te nem mennél, elmennék én magam, de hát nekem nem lehet.

- Nem bizony, mert ha kend elmenne, bátya, a molojecek nyomban összeröffennének, mondván, hogy a bőrödet mented! S világgá futnának, de ha én megyek, attól csak új erő költözik a szívükbe.

- Nagy hadat adjak?

- Nem viszek sokat. Csekély csapattal könnyebb megbújni, és közelebb lopakodni, de azért ötszáz jó legényt adj, bátya, aztán az én fejem rajta, hogy foglyokat hozok, nem is afféle bandériumi népet, hanem nemes urakat, akiktől mindent megtudhatunk.

- No, máris indulj! Kamieniecben már ágyúznak nagy örömükben a lahok szabadulására, s nekünk, ártatlanoknak, vesztünkre.

Bohun távozott, s nyomban készülődött is az útra.

Közben Skrzetuski már Jarmolincéig jutott, ott ellenállásra akadva véres tűzkeresztséget szerzett a város lakosainak, s miután bejelentette, hogy másnap megérkezik Jarema knyáz, pihenőt rendelt fáradt lovainak és embereinek.

Ezek után bajtársait egybegyűjtötte tanácskozásra, s így szólt hozzájuk:

- Eddig megsegített az Úristen. A pórnép rémületéből úgy látom, ezek bennünket csakugyan a herceg előőrsének tekintenek, s hiszik, hogy az egész had nyomon követ bennünket. Ámde gondolnunk kell arra is, hogy valamiképpen észbe ne kapjanak, látván, hogy mindenütt egyazon csapat mutatkozik.

- Sokáig akarunk így jönni-menni? - kérdezte Zagloba.

- Ameddig meg nem tudjuk, mit határozott Krzywonos.

- Bah! Akkor netán az ütközetig nem is jutunk vissza a táborba.

- Az bizony meglehet! - felelte Skrzetuski.

- Semmiképpen sem örvendek én ennek, nemes atyámfiai! - vágott vissza az öreg. - Konstantynów alatt már kicsinyég belekóstolt a kezem a latrokkal való harcba, egyet-mást zsákmányolt is az emberfia. De hát az a fél fogamra sem elég, viszket a tenyerem...

- Itt kegyelmed netán több harcot kóstol, mintsem gondolná - felelte Skrzetuski komolyan.

- Nono! Aztán quo modo? - kérdezte Zagloba elég nyugtalanul.

- Mert bármely napon belébotolhatunk az ellenségbe, s noha nem azért jöttünk, hogy fegyveresen álljuk el útját, mégiscsak úgy fordulhat, hogy védekeznünk kell. Ámde térjünk a mi dolgunkra: nagyobb területet kell megszállnunk, hogy egyazon időben több helyen is megmutatkozzunk. Imitt-amott le is kaszaboljuk az ellenállókat, hogy rémületet keltsünk, közben pedig mindenütt híreket kell hintenünk. Most azért úgy vélem, szét kell osztanunk a csapatot.

- Magam is úgy vélem - jegyezte meg Wolodyjowski -, megsokszorozódunk a szemükben, s akik Krzywonoshoz szöknek, már százezrekről fognak beszélni.

- Ezredeskapitány uram, kegyelmed itt a vezér, rendelkezz hát - mondta Podbipieta.

- Én Zinkównak, Solodkowcéba megyek, s ha lehet, még tovább is - jelentette ki Skrzetuski. - Kegyelmed, nemes Podbipieta vicekapitány uram, induljon egyenest lefelé, Tatarzyski iránt; te, Michal, menj Kupin alá, Zagloba uram pedig igyekezzék Satanów mellett elérni a Zbruczot.

- Én? - hördült fel Zagloba.

- Úgy van. Kegyelmed fortélyokban bővelkedő, szemfüles férfiú, úgy véltem hát, szívesen vállalod e dolgot, de ha nem, akkor a negyedik csapatot Kosmacz strázsamester veszi át.

- Veszi ám, de az én vezérletem alatt! - kiáltotta Zagloba, kit hirtelen elkápráztatott a gondolat, hogy egy külön csapat vezére lesz.

- Ha kérdeztem is, az csak azért volt, mert fájlalom, hogy el kell szakadnom kegyelmetektől.

- De vagynak-e kegyelmednek tapasztalatai hadi dolgokban is? - aggodalmaskodott Wolodyjowski.

- Hogy vagynak-e? Még ama gólya sem volt a világon, melynek eszébe jutott volna, hogy kegyelmedet ajándékba vigye szülőanyjának meg édesatyjának, mikor én már nagyobb portyázó csapatokat vezérlettem, mint ez itten, az egész együtt! Életem javát vitézi szolgálatban töltöttem, s még bizonnyal most is szolgálnék, ha meg nem esik velem, hogy egyszer, mikor penészes kétszersültet adtak, az úgy megfeküdte a gyomromat, hogy három évig kínzott. Galatába kellett mennem hashajtóért, de a vándorlásomról majd annak idején részletesen beszámolok kegyelmeteknek, mert most sietős az utam.

- Induljon hát kegyelmed, s hintse hírét mindenfelé, hogy Hmelnickijt már megvertük, s a herceg elhagyta Ploskirówot - emlékeztette Skrzetuski. - Mindenféle szedett-vedett foglyokat ne ejts, de ha Kamieniectől jövő portyázókkal találkoznál, igyekezz olyan foglyokat ejteni, akiktől hírt hallhatnánk Krzywonos felől, mert akiket eddig elfogtunk, egymás szavát ütik agyon.

- Bárcsak magával Krzywonosszal akadnék össze, ha ugyan van kurázsi benne portyázásra indulni, majd megtanítanám én móresre! Ne féljenek kegyelmetek, megtanítom én a bitangot kesztyűbe dudálni, de még táncolni is!

- Három nap múlva ismét Jarmolincében találkozunk, most pedig induljunk, ki-ki a maga útjára! - adta ki a parancsot Skrzetuski. - Az emberekkel pedig takarékoskodjunk.

- Három nap múlva Jarmolincében! - ismételte meg Zagloba, Wolodyjowski és Podbipieta.

Zagloba uram tehát magára maradt csapata élén, de ez sehogy sem volt szája íze szerint, sőt egyenesen ijedelmesnek találta, s sokért nem adta volna, ha maga mellett tudhatná Skrzetuskit, Wolodyjowskit vagy Longinus uramat, mert leginkább őket csodálta szívében, oly vakon hitt talpraesettségükben, hogy velük teljes biztonságban érezte magát.

Eleinte elég komor ábrázattal baktatott hát csapata élén, s gyanakodva tekingetett mindenfelé, tudva, mily nagy veszedelmekkel találkozhatik, s közben így dörmögött magában:

- Mégiscsak jobb volna, ha valamelyikük itt volna mellettem. Kinek mit rendelt az Úr, arra teremtette, de e háromnak bögöllyé kellett volna születnie, annyira szeretnek a vérre telepedni. Ezek úgy érzik magukat a háborúban, mint más emberfia a kancsó mellett, vagy a hal a vízben. Ez kell nekik!

Zagloba uram oly elhagyatottnak érezte magát e világon, hogy ő maga is megindult nagy árvaságán.

- Így van ez, így! - dörmögte. - Mindenkinek van kire tekintsen, én pedig... Sem társam, sem apám, sem anyám. Árva vagyok, árva!

E pillanatban Kosmacz strázsamester lépett hozzá:

- Vitéz kapitány uram, hova megyünk?

- Hogy hova megyünk? - ismételte meg Zagloba, - He?

Egyszerre felegyenesedett nyergében, s megpödörte bajuszát.

- Ha úgy akarom, akár Kamieniecbe! Érti-e kend, strázsamester?

A strázsamester meghajolt, s szótlanul tért vissza a csapathoz, nem bírván felfogni, miért haragudott meg a kapitány. Zagloba uram pedig még néhány vészjósló pillantást vetett körös-körül, majd megnyugodva tovább dörmögött:

- Verjenek a talpamra száz botot török módi szerint, ha Kamieniecbe megyek! Piha, piha! Ha amazok közül valamelyik itt volna, hej, bizony több volna bennem a kurázsi. Mihez fogjak e száz emberrel? Inkább lennék egyedül, mert akkor az ember fortélyaiban bízhatik. Így azonban ahhoz sokan vagyunk, hogy fortélyokkal hadakozzunk, ahhoz pedig kevesen, hogy megvédjük magunkat. Fölöttébb szerencsétlen gondolat volt Skrzetuskitól, hogy így felosztotta a csapatot. Most hova menjek? Hogy mögöttem mi van, azt tudom, de vajon ki mondja meg, mi vagyon előttem, s hogy az ördög nem állított-e valamiféle kelepcét? Krzywonos és Bohun! Derék társaság! Az ördög csépelné ki őket! Legalább Bohuntól mentene meg az Isten. Skrzetuski szeretne vele találkozni, Uram, hallgasd meg kérését! Szívből kívánom neki, amit önmagának kíván, mert barátja vagyok, ámen! Elmegyek a Zbruczig, aztán visszatérek Jarmolincébe, hírmondót pedig többet viszek, mint amennyit maguk is kívánnának. Ez ugyan nem nagy dolog!

Ismét Kosmacz lépett hozzá:

- Vitéz kapitány uram, amott a hegy mögött valamiféle lovasokat látni.

- Menjenek a pokolba! Hol? Hol?

- Amott la, a hegy mögött. Láttam a zászlókat.

- Katonák?

- Úgy vélem, azok.

- Kutya egye a májukat. Sokan vagynak?

- Nem lehet tudni e nagy messzeség miatt. Ha itt elbújnánk ama sziklák mögé, váratlanul rájuk eshetnénk, mert erre visz az útjuk. Ha igen sokan volnának is, Wolodyjowski úr nincs messze, a lövöldözés zajára bizonnyal segítségünkre sietne.

Zagloba uramnak egyszerre úgy a fejébe szökött a bátorság, akár a bor. Lehetséges, hogy a kétségbeesés tette ily tettre késszé, vagy tán a reménység, hogy Wolodyjowski még nincsen messze, elég az hozzá, hogy kivont kardját megvillantva, rettenetes villámló tekintettel nézett körül, majd felkiáltott:

- Elrejtőzni a sziklák mögé! Váratlanul esünk rájuk! Majd megmutatjuk a bitangoknak!...

A gyakorlott hercegi katonák egyszerre megfordultak, s a váratlan rajtaütésre hadirendbe sorakozva bújtak meg a sziklák mögött.

Eltelt egy óra, végre hallatszott már a közeledő emberek lármája, a visszhang a vidám nótákat, kis idő múlva pedig a hegedű-, duda- és dobszót is elhozta a sziklák mögött meghúzódó katonák fülébe. A strázsamester ismét Zaglobához lépve így szólt.

- Nem katonaság ez, kapitány uram, nem kozákok, hanem lakodalom.

- Lakodalom? - horkant fel Zagloba. - No, majd muzsikálok én nekik, várjanak csak!

Azzal előreléptetett, nyomában megindultak a katonák is, s felsorakoztak az úton.

- Utánam! - vezényelte Zagloba fenyegető hangon. A sor ügetve megindult, majd vágtába ugratott, s a sziklát körülnyargalva, hirtelen ott termett a váratlan látványtól megrémült, megzavarodott csoport előtt.

- Állj! Állj! - kiáltozták mindkét részről.

Csakugyan parasztlakodalom volt. Elöl lovagolt a dudás, a teorbános, a hegedűs és két dobos, s kissé már kapatosan húzták a tüzes kolomijkákat.^[134] Utánuk a menyasszony, egy tűzrőlpattant leányzó sötét köntösben, vállára omló hajjal. Körülötte vidáman nótázva a koszorúslányok, karjukra fűzött koszorúkkal, valamennyien cifra ruhában, mezei virágokkal díszítve, férfi módra ülték meg a lovat, úgyhogy messziről olyanok voltak, mint egy tarka kozák csapat. A második sorban tüzes paripán a vőlegény, vőfélyek között, kik dárdaszerű hosszú botokon koszorúkat tartottak. A menetet a fiatal pár szülei és a vendégek zárták be, valamennyien lóháton. Csak a pálinkás-, mézboros és söröshordókat vitték szalmával kibélelt, könnyű szekéren, úgyhogy a hordók tartalma ínycsiklandóan locsogott az egyenetlen, köves úton.

- Állj! Állj! - kiáltották mindkét részen, s a lakodalmas menet összekavarodott. A fehérnép éktelen sivalkodással hátrahúzódott, a legények pedig meg a násznagyok előreugrattak, hogy testükkel fedezzék a fehérnépet a váratlan támadás ellen.

Zagloba uram szorosan a nép elé ugratott, s hadonászva villogtatta kardját a megrémült pórnép szeme előtt, majd ordítozni kezdett:

- Hej, gazemberek, ebadta lázadói! A rebellióhoz igyekeztek, mi? Krzywonosszal tartotok, ugye, bitangok? Kémszemlére indultatok? A katonaság útját torlaszoljátok el? A nemességre emelitek kezeteket? Majd adok én nektek, beste lelkek! Kalodába záratlak, karóba húzatlak, selymák, pogányok! Most megfizetek minden gazságotokért!

A galambősz, agg násznagy leugrott lováról, Zagloba elé lépett, kengyelét alázatosan megérintette, s mélyen hajlongva így könyörgött:

- Könyörülj, kegyelmes lovag uram! Ne veszejtsd el e szegény népet. Isten a tanúnk, ártatlanok vagyunk. Nem a lázadókhoz megyünk mi, hanem Husiatynból, a templomból jövünk, ahol atyánkfiát, Dymitr kovácsot adtuk össze a bodnárék Kszeniájával. Onnan jövünk lakodalmi kaláccsal.

- Ezek ártatlan emberek, uram! - súgta a strázsamester.

- Félre! Ezek bitangok! Krzywonostól jöttek lakodalmat tartani! - mennydörögte Zagloba.

- Pusztítaná el őt a dögvész! - kiáltotta az aggastyán. - Mi még a színét se láttuk. Szegény emberek vagyunk. Irgalmazz kegyelmes urunk, hadd menjünk utunkra, nem ártunk mi a légynek se, s tudjuk, mi a kötelességünk.

- Megkötözve mentek Jarmolincébe!...

- Elmegyünk, uram, ahova parancsolod! Tiétek a parancsolgatás, miénk az engedelmeskedés! De kegyelmezz, méltóságos lovag úr, parancsold meg a vitéz uraknak, hogy semmi gonoszságot ne míveljenek, s te is bocsáss meg nekünk, szegény parasztoknak, íme, alázattal megkövetünk, koccints velünk az ifjú pár boldogságára... Tegye meg kegyelmességed az egyszerű nép örömére, az Úristen és a Szent Evangélium parancsa szerint!

- No, csak azt ne higgyétek, hogy megenyhültem, ha iszom is! - mondta Zagloba szigorúan.

- Dehogy, uram! - kiáltotta az aggastyán nagy örömmel. - Nem gondolunk mi semmit! Hej, muzsika! - rikkantott a zenészeknek. - Húzzátok rá a méltóságos lovag úrnak, mert a méltóságos lovag úr jó, ti pedig, legények, ugorjatok a mézborért, az édesből hozzatok a méltóságos lovag úrnak. Nem bántja ő a szegény népet. Íziben, legények, íziben! Alázatosan köszönjük, nagy jó uram!

A legények hanyatt-homlok ugrottak a hordókhoz, közben pedig megperdültek a dobok, megnyikkant a hegedű, a dudás felfújta pofazacskóit, s már nyomorgatta is a dudát hóna alatt, a vőfélyek pedig a hosszú botok végén megrázták koszorúikat. A katonák ezt látva egyre közelebb húzódtak, s bajuszukat pödörgetve, mosolyogva kacsingattak a legények válla fölött a leányzókra. Ismét felhangzott a nóta, s a félelem elmúlt, sőt imitt-amott máris felröppent egy-egy örvendező "U-ha! U-ha!" kurjantás.

Ámde Zagloba nem enyhült meg egyhamar - már a kezében tartott egy icce mézbort, de még akkor is halkan dörmögte: "Hej, selymák, ti gazemberek!" Sőt, mikor bajusza már belemerült az ital sötét tükrébe, szemöldöke még akkor sem enyhült meg, fejét felemelte, szemét behunyta, s ajkával cuppogva ízlelte az italt, azután csodálkozás s egyúttal felháborodás tükröződött ábrázatáról.

- Hej, micsoda idők! - mordult fel. - Hogy pórok ilyen mézbort igyanak! Istenem, te látod ezt, s nem hengergetsz mennyköveket?

Azzal felhajtotta a kupát, s egy cseppig kiürítette.

Eközben odajárultak a felbátorodott lakodalmasok, s kérték ne bántsa őket, engedje szabadon elmenni. A többiekkel együtt odajárult a menyasszony is, a bátortalan, remegő Kszenia, szeme könnyben ázott, arca lángolt, gyönyörű volt, mint a hajnal. A lovag elé lépve összetett kézzel könyörgött: "Pomilujte, pane!",^[135] s megcsókolta Zagloba uram sárga csizmáját. A lovag szíve egyszerre meglágyult, mint a viasz.

Bőrövét megeresztve kutatni kezdett benne, s előkaparva a herceg ajándékából maradt utolsó vörös aranyat, így szólt Kszeniához:

- Nesze! S áldjon meg az Isten téged is, mint minden ártatlanságot.

A megindultságtól nem bírt többet szólni, mert e magas, karcsú Kszenia Helena knyázkisasszonyt juttatta eszébe, akit Zagloba uram szintén szeretett a maga módján. "Hol lehet most az én szegénykém, vajon őrködnek-e fölötte a szent angyalok?" - gondolta, s már végképpen ellágyult, úgyhogy kész lett volna mindenkivel ölelkezni, csókolózni.

A lakodalmasok pedig e bőkezűség láttán nagyokat kurjantottak örömükben, s tódultak feléje, hogy mentéje szárnyát csókolhassák. A vén bodnár - nyilván nyúlszívű ember volt - ez ideig távol tartotta magát, most azonban előlépett, s feleségével, a bodnárnéval, a vőlegény anyjával együtt mélyen meghajolva invitálták Zagloba uramat tanyájukra, a lakodalomba, mondván, hogy nagy tisztesség nekik ilyen vendéget látni, és szerencsés jel is a fiataloknak - mit ha a jó nagyúr elutasítana, bizony nagy sérelem lenne számukra. Példájukra meghajolt a vőlegény is meg a fekete szemöldökű Kszenia, ki egyszerű parasztlány létére is nyomban eszébe vette, hogy az ő kérése tehet itt a legtöbbet. A vőfélyek erősködtek, hogy a tanya nincs messze, útba is esik, s a vén bodnár gazdag ember lévén, ennél különb mézbort üttet csapra. Zagloba végignézett a katonákon, kik valamennyien mozgatták már bajuszukat, akár a nyulak, mindenféle élvezetet remélve táncban és italban. Így tehát - ámbár a katonák nem merték kérni - Zagloba uram megszánta őket, úgyhogy ő, a vőfélyek, a leányzók és katonák csakhamar a legjobb egyetértésben indultak el a tanya felé.

A tanya csakugyan közel volt, a vén bodnár, gazdag ember lévén, zajos lagzit csapott. Alaposan fel is öntöttek a garatra valamennyien, s Zagloba úgy nekivadult, hogy mindenben ő járt elöl. Most aztán furcsa szertartás kezdődött. A vénasszonyok bevitték Kszeniát a benyílóba, s ott bezárkóztak vele; sokáig maradtak, majd előjövén kinyilvánították, hogy a hajadon - akár a galamb, akár a liliom! Erre nagy öröm és hangos kiáltozás támadt a gyülekezetben: "Na szlavu! Na scsasztje!"[136] Az asszonyok tapsolva hajtogatták: "Na ugye, megmondtuk!" A legények pedig, kezükben kupával, mindegyikük külön-külön topogva táncolt el a benyíló ajtajáig, s ott "Na szlavu!" kiáltással felhajtotta a kupát. Ugyanezt mívelte Zagloba is, mindössze azzal a különbséggel, hogy ő nem fertályos, hanem félmesszelynyi kupát ürített ki az oldalszoba ajtajában, így adván kifejezést méltóságának. Ezután a bodnárné meg a kovácsné vezették be a vőlegényt a benyílóba, mivel azonban az ifjú Dymitr apja már nem élt, így hát Zagloba uram előtt hajtottak fejet, kérve, hogy helyettesítse az atyát, amibe ő bele is egyezett, s mindjárt csatlakozott is hozzájuk. Eközben odabent csend volt, csak az udvaron iddogáló katonák allahoztak hangosan tatár módra, s bandolettjeiket sütögették el. Ám a legnagyobb öröm és mulatság csak akkor kezdődött, mikor a szülők ismét megjelentek a vendégek körében. Az öreg bodnár a kovácsnét szorongatta örömében, a legények a bodnárnéhoz járultak, s lábát ölelgették, a leányzók pedig magasztalták, hogy oly híven megőrizte leánykáját, akár a szeme világát, tisztán, mint egy galambot, mint egy liliomszálat.^[137] Ezek után Zagloba táncba vitte az örömanyát. Úgy ropták, egymással szemben tipegve, Zagloba össze-összeütötte tenyerét, a guggolónál ő is guggolt, s akkorákat ugrott, s patkójával akkorákat rúgott, hogy a forgács csak úgy szállt a padlóból, homlokáról pedig bőven csurgott a verejték. Példájukat követték a többiek; aki tehette, a szobában, aki ott nem fért el, az udvaron, a leányzók a legényekkel és a vitézekkel. A bodnár egyre újabb hordókat guríttatott elő. Végezetül az egész lakodalmas nép kitódult az udvarra máglyákat raktak száraz kóróból és hasábfából, mert sötét éjszaka lett, s a mulatság vad korhelykedéssé fajult. A katonák úgy lövöldöztek a bandolettekből és muskétákból, mint valami ütközetben.

Zagloba vöröslő arccal, izzadtan, tántorogva nem tudta, mi történik vele, és hol van, az üstökéből felszálló borgőzön átlátta ugyan a lakmározók arcát, de ha karóba húzták volna, sem tudta volna megmondani, kik ezek. Arra emlékezett, hogy lakodalomban van, de kiében? Hah! Bizonyára Skrzetuski és a knyázkisasszony lakodalmán! Ezt a gondolatot találta a legvalószínűbbnek, s éppen ezért úgy meggyökerezett fejében, mintha szeget ütöttek volna bele, s akkora örömmel töltötte el szívét, hogy ordítozni kezdett, mint egy megszállott: "Éljenek! Nemes atyámfiai, szeressük egymást! - s egyre újabb félmesszelyes kupákat töltetett magának. - Egészségedre, nemes atyámfia! Éljen herceg urunk! Hogy jól menjen sorsunk e földön! Bár elmúlnék ez a vihar a haza egéről!" Erre sírva fakadt, s amint a hordó felé igyekezett, meg is botlott, ami egyébként egyre gyakrabban ismétlődött, mert a földön már több mozdulatlan test hevert, akár a csatatéren. "Istenem! - sóhajtotta Zagloba. - Nincsen már virtus e Köztársaságban! Az egyetlen Laszcz uram tud inni, a másik meg Zagloba... de a többi! Istenem, Istenem!" - s szemét panaszosan emelte az égre. Ekkor észrevette, hogy az égitestek már nem világítanak nyugodtan az ég boltozatán, aranyszegek képében, hanem némelyek reszketnek, mintha ki akarnának ugrani foglalatukból, mások köröket írnak le, megint mások egymással szemben járják a kozákot.^[138] Zagloba uram szörnyen elámult ezen, s ígyen szólt ámuló lelkéhez:

- Úgy nézem, csak egymagam vagyok józan in universo.[139]

Egyszerre azonban a csillagok példájára a föld is rettentő örvénylésbe fogott, s Zagloba uram teljes hosszában elvágódott.

Csakhamar ijedelmes álom szállt rá. Úgy érezte, hogy valamiféle lidércek nehezednek mellére, a földhöz nyomják, szorítják, s kezét-lábát gúzsba kötik. Ugyanakkor ordítozás és muskétalövések zaja hatolt a fülébe; valami vakító világosság suhant át behunyt szeme előtt s kibírhatatlan fény kápráztatta el a szemét. Fel akart ébredni, ki akarta nyitni szemét, de nem bírta. Érezte, hogy valami rendkívüli történik vele, feje hátrahanyatlik, mintha kezénél, lábánál fogva cipelnék... Aztán borzalmas rémület vett erőt rajta, nagyon rosszul érezte magát, végtelen nehéz lett a szíve. Félig-meddig visszatért öntudata, de nagyon furcsa öntudat volt ez, mert oly gyengeséggel járt együtt, amilyent soha életében nem érzett. Még egyszer megkísérelte, hogy megmozduljon, de míg ezen hasztalan erőlködött, jobban felocsúdott s kinyitotta a szemét.

Egy mohón reámeredő szempárt pillantott meg. Oly baljós, fekete szempár volt ez, hogy most már teljesen felébredt, s az első pillanatban azt hitte, az ördög tekint le rá. Erre újra behunyta szemét, majd megint kinyitotta. Ama szempár még mindig, makacsul reámeredt. Az arc mintha ismerős volna. Zagloba egyszerre egész testében megremegett a csontig ható rémülettől, elöntötte a hideg verejték, s hátán mintha ezer hangya szaladgált volna végig.

Felismerte Bohunt.

Zagloba uram saját kardjához gúzsba kötve hevert ugyanabban a szobában, amelyben a lakodalom folyt, a rettenetes kozák pedig a közelben ült egy zsámolyon, s szemét a fogoly kétségbeesett arcán legeltette.

- Jó estét kegyelmednek - mondotta, látván, hogy áldozata kinyitja szemét.

Zagloba nem felelt, de egyetlen szempillantás alatt úgy kijózanodott, mintha egy csepp bort sem ivott volna, csak a hangyák fordultak meg a sarka végéhez érve, s mentek felfelé a fejéig, csontjában pedig szinte jéggé fagyott a velő. Azt mondják, hogy a vízbe fúló ember utolsó pillanatában tisztán látja egész múltját - minden eszébe jut, s tisztában van azzal is, hogy mi történik vele. Ily világos látása s tiszta emlékezete volt e pillanatban Zagloba uramnak is, s e világos látásnak utolsó szava a ki nem mondott, halk kiáltás volt: "No, ez most ellátja a bajomat!"

A kozákfő pedig nyugodtan megismételte:

- Jó estét kegyelmednek.

"Brr! - gondolta magában Zagloba. - Jobb szeretném, ha dühöngene!"

- Nem ismersz, szlachcic[140] uram?

- Jó estét, jó estét! Hogymint szolgál kedves egészséged?

- Nem a legrosszabbul. A kegyelmedéről meg majd magam gondoskodom.

- Én ugyan nem kértem az Úristentől ilyen medikust, s kétlem is, hogy orvosságodat meg tudnám emészteni, ámde legyen meg Isten akarata.

- Te már ápoltál engem egyszer, most majd én hálálom meg jóságodat. Régi jó cimborák vagyunk. Emlékezel, mi módon pólyáltad be fejemet Rozlogiban... mi?

Bohun szeme már úgy ragyogott, mint két karbunkulus, bajuszának vonala pedig borzalmas mosolyban hosszabbodott meg.

- Emlékszem, hogy leszúrhattalak volna, és nem tettem meg - mondta Zagloba.

- Én talán leszúrtalak, vagy csak gondolok is ilyesmire? Dehogy! Te szerelmetes cimborám vagy, s én úgy fogok rád vigyázni, akár a szemem fényére.

- Mindig mondtam én, hogy derék gavallér vagy - felelte Zagloba, színlelvén, hogy készpénznek veszi Bohun szavait, s ugyanakkor egy gondolat villant át az agyán: "Látom már, valami különlegeset eszelt ki számomra. Nem halok meg valami egyszerű módon!"

- Igazán szóltál - folytatta Bohun. - Te is derék gavallér vagy. Így hát megkerestük, és meg is találtuk egymást.

- Én ugyan nem kerestelek, de hát köszönöm a szíves szót.

- Majd még jobban is megköszönöd te nemsokára, mint ahogy én is neked, hogy a leányasszonyt Rozlogiból elszöktetvén tőlem, Barba vitted. Ott meg is leltem, s íme, most lakodalomra hívnálak, de hát az még nem ma, meg nem is holnap leszen. Most háború van, s te, öregember lévén, netán meg sem éred.

Zagloba borzalmas helyzetben volt ugyan, mindazonáltal jól megfigyelt minden szót.

- Lakodalomba? - mormogta.

- Hát mit gondoltál? - kérdezte amaz. - Paraszt vagyok én, hogy pópa nélkül ejtsem meg, avagy nem engedhetem meg magamnak, hogy Kijevben tartsam esküvőmet? Nem parasztlegény számára vitted te őt Barba, hanem egy atamán, egy hetman számára...

"Jól van már!" - gondolta Zagloba.

Aztán fejét Bohun felé fordította:

- Oldoztass el - mondta.

- Csak feküdj, feküdj, nagy útra indulsz, s öreg lévén, pihenned kell előtte.

- Hová akarsz vinni?

- Te barátom vagy, így hát elviszlek a másik barátomhoz, Krzywonoshoz. Mi ketten majd gondoskodunk róla, hogy ott jó dolgod legyen.

- Hűh, de melegem lesz! - dörmögte Zagloba, s a hangyák ismét végigjárták a hátát.

Végül megszólalt:

- Tudom én, hogy neheztelsz rám, pedig hát nincs igazad, nincs igazad!... Isten a tanúm. Együtt éltünk mi Czehrynben is, s nem egy kanta bort megittunk együtt, mert atyai érzelmeket tápláltam irántad lovagi kurázsid miatt is, melynél különbet egész Ukrajnában nem találni. Nohát! Mivel keresztezném én utadat? Ha akkoron el nem megyek veled Rozlogiba, mind e mai napig a legjobb egyetértésben élnénk, de mi késztetett veled menni, ha nem az irántad való hajlandóság? S ha te meg nem veszekedel, s le nem gyilkolod azokat a szerencsétleneket, Isten látja lelkemet, soha utadba nem álltam volna. Minek ütném én orromat a mások dolgába? Én inkább neked szánnám ama leányzót, hogysem másnak. Ámde a te tatár pitvarlásodra megmozdult a lelkiismeretem, mert az mégiscsak nemesi porta volt, magad sem cselekedtél volna másképpen. Hiszen ha eltakarítalak erről az árnyékvilágról, több hasznom lett volna belőle, s íme, mégsem tettem? Mert nemes ember vagyok, s szégyenlettem volna. Elszégyellhetnéd magad te is, mert tudom, hogy kínjaimban akarsz gyönyörködni. A leányzó úgyis a kezedben van, mit akarsz hát tőlem? Avagy nem vigyáztam-e rá, a te kincsedre, mint a szemem világára? Megkímélted őt, s ebből látom, hogy benned is van lovagi becsület, s van lelkiismereted is, de hogyan nyújtod feléje kezedet, ha azt az én ártatlan vérembe mártottad? Mi módon mondod neki, hogy: "Ama férfiút, aki téged a pórnép és a tatárok kezéből kimentett, én kínhalálra adtam?" Szégyelld el magad, és bocsáss szabadon e kötelékeimből, és rabságomból, melybe árulás útján jutottam. Ifjú lévén, nem tudhatod, mi vár még reád, az én halálomért pedig az Isten azzal büntet majd meg, ami legdrágább szívednek.

Bohun dühtől sápadtan kelt fel a zsámolyról, s Zaglobához lépve, haragtól elfulladó hangon sziszegte:

- Hallod-e, te szennyes kani! Szíjat hasíttatok a hátadból, lassú tűzön süttetlek meg, szegekkel veretem tele testedet, és ronggyá szaggatlak!

S tébolyult dühében megragadta övén lógó kését - egy darabig görcsösen szorongatta markában -, a penge már-már megvillant Zagloba szeme előtt, a kozákfő azonban erőt vett magán, a kést visszadugta hüvelyébe, s kikiáltott:

- Legények!

Hat zaporozsjei legény rohant a szobába.

- Fogjátok e lah dögöt, vessétek a disznóólba, de vigyázzatok rá, mint a szemetek világára.

A kozákok felkapták Zaglobát, ketten kezénél és lábánál, egy pedig hátul üstökénél fogva, s kivitték a szobából, végigcipelték az egész udvaron, végül a közeli disznóólban a trágyára dobták. Ezután becsukódott az ajtó, s a rabot teljes sötétség vette körül - csupán a gerendák közötti réseken meg a zsúptető varratain át szivárgott be némi bágyadt, éjszakai világosság. Zagloba uram szeme azonban csakhamar megszokta a sötétséget. Körülnézett s megállapította, hogy az ólban sem disznók, sem molojecek nincsenek. Ez utóbbiak beszélgetése egyébként tisztán beszűrődött hozzá mind a négy falon keresztül. Nyilván sűrűn körülfogták az egész épületet, Zagloba uram azonban e nagy őrizet ellenére is mélyen fellélegzett.

Legelsőbben is - élt. Mikor Bohun megvillantotta fölötte kését, már bizonyos volt felőle, hogy ütött az utolsó órája - s Istennek ajánlotta lelkét, igaz ugyan, hogy a legszörnyűbb rettegések közepette. Bohun azonban nyilván sokkal válogatottabb halált tartogatott számára. Nemcsak halálát kívánta, de jól is akart lakni a bosszúval, hiszen ez a férfiú ragadta el tőle a leányt, levente hírét megnyirbálta, s őt magát nevetségre adta azzal, hogy bepólyálta, mint egy gyereket. Így tehát szomorú kilátás volt ez Zagloba uram számára, egyelőre azonban vigasztalta a gondolat, hogy még él, valószínűleg Krzywonoshoz viszik, s csak ott fogják majd vallatóra - így tehát van még néhány vagy netán több napja is. Most pedig itt fekszik a disznóólban magára hagyva, s az éjszaka csendjében fortélyokon forgathatja a fejét.

Ez volt a dolog egyik kedvező oldala, de ha a kedvezőtlenekre gondolt, ismét mintha ezer meg ezer hangya futkározott volna a hátán.

Fortélyok!...

- Ha egy kan avagy koca heverne ebben az ólban - dörmögte Zagloba -, annak hamarabb jutna eszébe valami fortély, mert azt nem kötöznék gúzsba a saját kardjához. Bölcs Salamont kötözték volna meg így, bizonnyal nem lett volna bölcsebb tulajdon plundrájánál vagy az én csizmám talpánál. Ó, Istenem, Istenem, miért büntetsz ennyire! Annyi ember él e világon, s én mind közül ezt az egy bitangot akartam leginkább elkerülni, s íme, ilyen az én szerencsém, éppen ezt nem kerülhettem el. Hej, kikészítik a bőrömet, akár a swiebodzini posztót. Ha más fogott volna el, kijelenteném, hogy csatlakozom a rebellióhoz, s aztán kereket oldanék. De hát ezt más sem hinné el, hát még ez! Érzem, hogy elhal a szívem. Az ördög hozott engem ide! Ó, Istenem, Istenem, sem kezemet, sem lábamat nem mozdíthatom... Ó, Istenem, Istenem!

Kis idő múlva azonban Zagloba rájött, hogy ha a keze meg a lába szabad volna, könnyebben jutna eszébe valamiféle fortély. Hátha megpróbálná? Csak a kardot bírná kitolni a térde alól, a többi már könnyebben menne. De hogyan tolja ki? Oldalvást fordult: rossz... Erre mélyen elgondolkozott.

Ezután mind gyorsabban és gyorsabban ringatózni kezdett a hátán, s minden ilyen mozdulatnál félhüvelyknyivel előbbre csúszott. Kimelegedett, üstöke izzadt, jobban, mint tánc közben, néha meg-megállt és pihent, máskor meg azért hagyta abba a munkát, mert úgy hallotta, mintha valamelyik molojec az ajtóhoz közelednék. Aztán ismét újult hévvel látott munkához, s végre a falhoz ért.

Most már nem fejétől a lába felé, hanem jobbról balra kezdett himbálózni, így minden mozdulattal könnyedén odaütötte a kard végét a falhoz, úgy, hogy az lassan kifelé tolódott térde alól, s mindjobban az ól belseje, vagyis a markolat felé csúszott.

Zagloba uram szíve pörölyként kalapált, mert megértette, hogy munkája eredményes lehet.

S dolgozott tovább, vigyázva, hogy a kard a lehető leghalkabban koppanjon, és csak olyankor, mikor a molojecek beszélgetése elnyomja a halk koppanást. Végre elérkezett a pillanat, mikor a hüvely vége a könyökével és térdével egy vonalba került s a további ilyen ringatózás már nem tolhatta ki jobban.

Igen ám, de a másik oldalon ott lógott már a kard túlnyomó és súlyosabb része, különösen, mivel arrafelé volt a markolat is.

A markolat kereszt alakú volt, mint az ilyen szablyáké általában, s Zagloba uram éppen e keresztre számított.

Immár harmadszor is himbálózni kezdett, de munkájának célja most az volt, hogy lábbal a fal felé forduljon. Mikor ezt is elérte, most már a fal mentén kezdett továbbkúszni. A kard még ott volt térde és könyökei között, ámde a markolat minduntalan beleakadt a talaj egyenetlenségeibe, egyszerre a kereszt erősebben megakadt - Zagloba uram még egy utolsót lendített magán, s egy pillanatra megbénította az öröm.

A kard teljesen kicsúszott.

A lovag most felemelte kezét a térdéről, s jóllehet két keze még össze volt kötözve, ismét felkapta a kardot. A hüvelyt lábával lefogta, s kivonta a pengét.

Lábának kötelékeit elvágni most már egy pillanat műve volt.

Nehezebb volt a kezét kiszabadítania. A kardot le kellett tennie a trágyára fokával lefelé, úgy, hogy éle felfelé legyen, s az élén addig huzigálni a köteléket, amíg az teljesen elvágja.

Mikor ezt is elvégezte, már nemcsak kötelékeitől szabadult meg, hanem fegyver is volt a kezében.

Mélyen fel is lélegzett, aztán keresztet vetett magára, s imában adott hálát Istennek.

Ámde a kötelék széjjelvágásától még hosszú volt az út a Bohuntól való megszabadulásig.

- Mi lesz tovább? - tette fel a kérdést önmagának.

Kérdésére azonban nem kapott feleletet. Az ólat körülállták a molojecek, lehettek vagy százan, úgyhogy egy egér sem surranhatott volna ki észrevétlenül, hát még egy olyan testes férfiú, mint ő!

- Látom már, hogy zsákutcába jutottam, s az eszem annyit ér, hogy legfeljebb a csizmámat kenhetném vele, ámbár csizmazsírt is jobbat kapni a magyaroknál országos vásáron. Ha az Úr nem küld valamiféle menekvést, akkor varjak pecsenyéje lesz belőlem, de ha küld, felajánlom, hogy szüzességben élek, mint Longinus uram.

A molojecek hangosabban kezdtek beszélni odakint, s ez megzavarta Zagloba uram elmélkedését. Odaugrott a falhoz, s a gerendák közötti réshez szorította fülét.

A száraz fenyőfa gerendák úgy verték vissza a hangot, akár a teorbán doboza: a szavakat tehát tisztán lehetett hallani.

- Innen hova megyünk, Owsiwuj bátya? - kérdezte az egyik hang.

- Tudom is én, alighanem Kamieniecbe - hangzott a válasz.

- Bah! A lovak alig lézengenek, nem jutnak el odáig.

- Azért állunk most itt, reggelig kipihenik magukat.

Pillanatnyi csend lett, majd az első hang ismét megszólalt, de az iméntinél halkabban:

- Én pedig úgy vélem, bátya, hogy az atamán Kamieniecből továbbmegy, Jampolon is túl.

Zagloba lélegzetét is visszafojtotta.

- Hallgass, ha kedves az a fiatal fejed! - szólt rá a másik.

Most megint csend lett, csak a többi fal felől szűrődött be suttogás.

- Mindenütt ott vannak, mindenütt vigyáznak - dörmögte Zagloba, s átment az átelleni falhoz.

Egyszerre valami keménybe ütötte a fejét: megtapogatta - létra. Nem disznóól volt ez, hanem bivalyistálló, melynek fél terjedelmében padlás is volt, ahol szénát és szalmát tartottak. Zagloba gondolkozás nélkül felmászott a létrán.

Ezután leült, kipihente magát, aztán lassan felhúzta maga után a létrát.

- No, most már erősségben vagyok! - dörmögte. - Még ha találnának is más lajtorját, ide egyhamar fel nem jutnak. Ha az első fejet, mely itt felbukkan, ketté nem hasítom, akkor megfüstölhetnek oldalassá. Ó, az ördögbe is - mondta hirtelen -, való igaz, hogy itt nemcsak megfüstölhetnek, hanem meg is süthetnek, s ki is olvaszthatnak faggyúvá. De hát oda se neki! Ha fel akarják gyújtani az ólat, csak rajta, annál kevésbé jutok élve a kezükbe, nekem meg már egykutya, hogy a hollók nyersen esznek-e meg vagy sült állapotban. Csak e haramia kezéből szabaduljak, a többivel nem törődöm, s jó reménységem vagyon, hogy majd csak lesz valahogy.

Ebből is kitetszik, hogy Zagloba uram a legvégső kétségbeesésből könnyen átcsapott a reménykedésbe. S valóban, váratlanul akkora bizalom költözött beléje, mintha már legalábbis Jeremi herceg táborában lett volna. Pedig hát helyzete vajmi keveset javult, fent ült a padláson, s kezében kard lévén, valóban sokáig védelmezhette a feljáratot. De hát a padlástól a szabadulásig még nagyon hosszú az út, s a tetejébe odalent a falak tövében leselkedő molojecek kardja és dárdája várt reá.

- Majd csak lesz valahogy! - dörmögte Zagloba, s a tetőhöz lépve, lassan kezdte bontogatni s a zsúpok varratait emelgetni, hogy valami kilátást nyisson magának a külső világba.

Ez elég könnyen ment, mert a molojecek a fal tövében beszélgetéssel igyekeztek elűzni a strázsálás unalmát, ráadásul pedig még szél is indult, s a közeli fák zúgása elnyomta a zsúpok emelgetésének neszét.

Kis idő múlva készen volt a nyílás - Zagloba belenyomta fejét, körülnézett.

Az éjszaka már múlófélben volt, s a keleti ég alján feltűnt a hajnal első fénysávja, Zagloba uram tehát látta az egész udvart, tele lovakkal, a ház előtt alvó molojecek sorait, kik úgy nyúltak el a földön, mint megannyi homályos, hosszú vonal, távolabb a gémeskutat meg a vályút, melyben víz csillogott, mellette pedig ismét egy sor alvó embert, és tíz-egynéhány molojecet, kik kivont karddal kezükben járkáltak e sorok mellett.

- Ezek az én összekötözött embereim - dörmögte Zagloba. - Az ám! - tette hozzá kis idő múlva. - Még ha ez enyéim volnának, de a hercegéi!... No hiszen, derék vezérük voltam, szó se róla! Bevittem őket egyenesen a kutya torkába! Szégyen lesz az emberek szeme elé kerülnöm, ha az Isten visszaadja szabadságomat. S mindennek ki az oka? A szerelem meg az ital. Mi közöm is volt nekem ahhoz, hogy a pórok házasodnak? Annyi közöm volt e lakodalomhoz, akár az ebekéhez. Megtagadom én az olyan áruló mézbort, amely az emberfiának nem a fejébe, hanem a lábába száll. Mindennek a korhelykedés az oka, mert ha józan állapotomban estek volna reám, kétségtelenül én lettem volna a győztes, s én zártam volna Bohunt az ólba.

Ezenközben egyre világosabb lett. A kunyhó környéke egyre jobban kibontakozott a homályból, s tetejét mintha ezüsttel vonták volna be. Zagloba most már világosan megkülönböztette az egyes csoportokat az udvaron, már látta a kút körül heverő embereinek vörös ruháját, meg a bárányprém ködmönöket is, amelyek alatt a molojecek aludtak a ház körül.

Egyszerre egy alak felállt az alvók sorában, s lassú léptekkel elindult az udvaron, itt-ott meg-megállt a lovak és emberek mellett, egy kicsit beszélgetett a foglyokat strázsáló molojecekkel, s végül elindult az ól felé. Zagloba az első pillanatban azt hitte, Bohun, mert látta, hogy a molojecek és strázsák úgy beszélnek vele, mint alantasok elöljárójukkal.

- Hej - morogta -, volna csak karabély a kezemben, majd megtanítanálak kesztyűbe dudálni.

Ekkor amaz alak felnézett, s arcára ráesett a hajnal halvány fénye. Nem Bohun volt, hanem Holody százados. Zagloba nyomban felismerte, mert gyakran látta Czehrynben, mikor még Bohunnal tartotta a cimboraságot.

- Nem alusztok, fiúk? - kérdezte Holody.

- Nem, bat'ku, ámbár igen alhatnánk. Ideje volna leváltani bennünket.

- Legottan leváltanak. Az a pokolfajzatja nem szökött meg?

- Hej, hej! Hacsak a lélek meg nem szökött belőle, mert meg sem moccant.

- Ravasz róka őkelme. Nézzétek csak meg, mi van vele, mert az kész akár a föld alá süllyedni.

- Megyünk! - felelte néhány molojec az ól ajtajához lépve.

- Szénát is dobjatok le a padlásról. Meg kell csutakolni a lovakat! Hajnalban indulunk.

- Meglesz, bat'ku!

Zagloba sietve elhagyta a tetőbe vájt lyuknál elfoglalt helyét, s a padlásfeljáróhoz kúszott. Ugyanakkor meghallotta a faretesz zördülését, s nyomban utána a szalma zizegését a molojecek lába alatt. Szíve kalapált, mint a pöröly, keze kardja markolatát szorította, míg lelkében megismételte esküvését, hogy inkább szecskává apríttatja vagy élve megégetteti magát az óllal együtt, hogysem elevenen kezükbe kerüljön. Számított rá, hogy a molojecek hamarosan egetverő lármát csapnak, de tévedett. Egy darabig hallatszott, hogy gyors léptekkel jönnek-mennek az ólban, végül az egyik megszólalt:

- Micsoda ördög! Nem bírom kitapintani! Hiszen ide löktük, la!

- Boszorkányság ez, vagy mi? Csiholj csak tüzet, Wasyl, olyan sötét van itt, akár az erdőben.

Egy darabig csend volt. Wasyl nyilván tapló és kova után kutatott, a másik pedig halkan szólongatni kezdte Zaglobát:

- Szlachcic uram, szólalj meg!

- Kutya fülét! - dörmögte Zagloba.

Ekkor az acél csattant a kován, szikrakéve zúdult szerteszét, megvilágítva az ól sötét belsejét meg a molojecek kámzsás fejét, azután megint még sűrűbb sötétség lett.

- Nincs és nincs! - hangzottak a lázas szavak.

Ekkor az egyik molojec az ajtóhoz ugrott.

- Bat'ku Holody! Bat'ku Holody!

- Mi az? - kérdezte a százados az ajtóban megjelenve.

- A lah eltűnt!

- Hogyan?

- A föld alá süllyedt! Nincs sehol. Ó, Hospodi pomiluj! Már tüzet is csiholtunk... és nincs!

- Nem lehet az! Hej, lenne is haddelhadd az atamántól! Elszökött, vagy mi? Elaludtatok?

- Nem, bat'ku, nem aludtunk. Mifelénk nem jött ki az ólból.

- Csendesen, fel ne keltsétek az atamánt!... Ha nem ment ki, akkor valahol itt kell lennie. Mindenütt kerestétek?

- Mindenütt.

- A padláson is?

- Hogyan mászhatott volna a padlásra, holott gúzsba volt kötve?

- Buta vagy! Ha ki nem oldozta volna magát, akkor itt volna. Keressétek a padláson. Csiholjatok tüzet!

Ismét zúdult a szikra. A hír csakhamar végigfutott az egész őrségen. Már tolongtak is az ólba lázasan, ahogyan az ilyenkor lenni szokott. Gyors léptek, gyors kérdések, s még gyorsabb feleletek hallatszottak.

A jó tanácsok úgy keresztezték egymást, akár a kardok a harcban.

- Fel a padlásra! Fel a padlásra!

- Vigyázzatok ott kívül!

- Az atamánt fel ne költsétek, mert baj lesz!

- Nincs meg a lajtorja!

- Hozzatok egy másikat!

- Nincsen sehol!

- Ugorjatok csak a házba, talán ott találtok.

- Hej, átkozott lahja!

- Fel a szegletgerendákon a tetőre, s onnan a padlásra!

- Nem lehet, mert kiállanak, s alá vannak deszkázva.

- Hozzatok dárdákat. Azokon felmászunk. Hej, az ebadta, felhúzta a lajtorját!

- Hozzátok a dárdákat! - hangzott Holody parancsa.

A molojecek ugrottak a dárdákért, mások meg a fejüket forgatták a padlás felé. A derengő világosság a nyitott ajtón át már behatolt az ólba is, s bizonytalan fényénél már látszott a padlás sötét és néma négyszögű nyílása.

Lentről békülékeny hangok hallatszottak:

- No, szlachcic uram, ereszd le azt a lajtorját, s gyere le. Úgysem szabadulsz, minek fárasztani az embereket. Gyere, no, gyere!

Csend.

- Te okos ember vagy! Ha valami hasznát látnád, bizonnyal fent maradnál, de mivel mit sem használ, nyilván le is jössz, jószántadból... jó ember vagy te!

Semmi válasz.

- Hallod-e, ha le nem jössz, lehúzzuk a bőrt a fejedről, s fejjel lefelé dobunk a ganéjba.

Zagloba uramnál a fenyegetések éppoly süket fülekre találtak, mint a hízelkedés, csak ült a sötétben, akár a borz az odújában, s készült az ádáz védekezésre. Csak kardját szorongatta egyre görcsösebben, egy kicsit szuszogott is, lélekben pedig suttogva imádkozott.

Ezenközben előhozták a dárdákat, hármat egy csomóba kötöztek, s hegyüket a nyílásnak szegezték. Zagloba uramnak átvillant az agyán a gondolat, hogy a dárdákat megragadván, ne húzza-e fel, ámde az is eszébe jutott, hogy a tető netán nem elég magas, s nem bírná a dárdákat egészen felhúzni. Egyébként mindjárt hoztak volna másokat.

Ezalatt az egész ól megtelt molojecekkel. Egyesek rőzsével világítottak, mások mindenféle dorongokat és szekér lajtorjákat hordtak össze, de azok rövideknek bizonyultak, tehát egy pillanat alatt összetoldották őket szíjakkal, mert a dárdanyeleken valóban bajos volt felkapaszkodni. Mégis akadtak buzgó vállalkozók.

- Megyek én! - kiáltotta néhány hang.

- Várni, míg lajtorját hoznak! - adta ki a parancsot Holody

- Mit árt az, bat'ku, ha megpróbáljuk a dárdákon?

- Wasyl felmászik, olyan az, akár a macska.

- Hát csak próbáld.

Némelyek mindjárt tréfálkozni kezdtek:

- Csak vigyázz, az öregnek kardja van, még levágja a fejedet.

Wasyl azonban nem ijedt meg.

- Tudja ő, hogy ha csak egy ujjával illet is, az atamán kifordítja a bőrét, meg ti is, testvérek.

E figyelmeztetés Zaglobának szólt, de ő csak ült csendben, szisszenés nélkül.

A legények azonban, mint katonáknál lenni szokott, már jókedvre derültek, mert az eset most már mulattatta őket. Ösztökélni kezdték hát Wasylt:

- Egy bolonddal kevesebb lesz e szép világon.

- Hohó! Garabonciás az. Ördög tudja, mivé változott már azóta. Varázsló az! Mit tudod te, kit találsz ott a sötétben.

Wasyl már markába köpve ölelte át a dárdákat, de most hirtelen megállt.

- A lahra rámegyek - mondta -, de az ördögre nem.

Eközben azonban összekötözték a létrákat, s nekitámasztották a nyílásnak. Így is bajos volt rajtuk felkapaszkodni, mert a kötésnél nyomban meghajoltak, s a vékony fokok is recsegtek, amint próbaképpen ráléptek a legalsókra. Most azonban maga Holody indult felfelé, s közben így szólt:

- Most már látod, szlachcic uram, hogy nem tréfálunk. Ha elvégezted magadban, hogy fent maradsz, hát csak ülj ott, de ne védekezz, mert úgyis elnyomunk, ha az egész ólat szét kellene is szednünk. Térj hát eszedre!

Végül feje elérte a nyílást, s lassan eltűnt benne. Ekkor hirtelen felsüvöltött a szablya, a kozák irtózatosat ordított, megingott, s kettéhasított fejjel zuhant a molojecek közé.

- Koli! Koli! - ordították odalent.

Az ólban szörnyű kavarodás támadt, hívó kiáltások hangzottak, amelyeket azonban elnyomott Zagloba dörgő hangja.

- Hej, zsiványok, emberevők, bitangok, egy lábig kiírtalak benneteket, rühös kutyák! Ismerjétek meg a lovagi kezet. Éjszakának idején törni rá tisztességes emberekre, nemesembert az ólba zárni, megálljatok, latrok! Csak egyesével, vagy akár kettesével is! Gyertek csak, gyertek, de a fejeteket hagyjátok lent a ganéjban, mert egytől egyig levagdalom, úgy segítsen az Isten!

- Koli! Koli! - üvöltöttek a molojecek.

- Felgyújtjuk az ólat!

- Majd felgyújtom én magam, büdös parasztok, de veletek együtt!

- Többen, többen egyszerre! - kiáltotta egy vén kozák. - Fogjátok a lajtorjákat, dárdákkal támogassátok alá, kévéket a fejetekre, és rajta!... Meg kell fognunk!

Zagloba ordított, mint a bivaly, s csak úgy ontotta a kacskaringós káromkodásokat, amelyektől bizonnyal a vér is megfagyott volna a molojecek ereiben, ha a düh végképpen hatalmába nem kerítette volna őket. Egyesek dárdáikkal döfködték a mennyezetet, mások a lajtorján kapaszkodtak felfelé, bár tudták, hogy a nyílásban a biztos halál vár rájuk. Egyszerre nagy kiáltozás támadt az ajtóban, s az ólba berobbant Bohun.

Süveg nem volt rajta, testén csak salavári és ing, kezében mezítelen kardja, szemében tűz.

- A tetőn át, ebadták - kiáltotta -, le a zsúpokkal, s élve elfogni.

Zagloba megpillantotta, s felüvöltött:

- Gyere no, büdös paraszt. Csak orrodat és füledet vágom le, nyakadat nem bántom, mert az a hóhér jussa. No, inadba szállt a bátorságod? Félsz, te híres béreslegény? Kötözzétek meg a bitangot, s kegyelmet kaptok. No, akasztófa virága, no, zsidók csatlósa! Gyere, no, dugd fel a fejedet a padláslyukon! Gyere, no, szívesen látlak, s úgy jól tartalak, hogy menten eszedbe jut ördög apád meg az a ringyó anyád!

Ezalatt a tetőn recsegni kezdtek a szarufák. Nyilván a molojecek jártak már odafent, s most a zsúpot tépték lefelé.

Zagloba meghallotta, de az ijedelem nem vette el erejét. Mintha csak megittasult volna a harctól és vértől.

"Beugrom a szegletbe, s ott halok meg" - gondolta.

Ekkor azonban az egész udvaron lövöldözés kezdődött, s ugyanakkor tíz-egynéhány molojec rohant az ólba.

- Bátya, bátya! Gyere! - ordítoztak egetverő lármával.

Zagloba uram az első pillanatban nem tudta, mi történt - s elámult. Lenéz a nyíláson át, s látja, hogy ott már egy lélek sincs. A tetőn sem recsegnek már a szarufák.

- Mi ez? Mi történt? - kiáltja hangosan. - Hah, értem már. Fel akarják gyújtani az ólat, s pisztollyal lövöldöznek a tetőre.

Eközben odakint egyre rémítőbb emberi kiáltozás és lódobogás hallatszott. A lövések összevegyültek az emberi üvöltéssel és a vas csattogásával. "Istenem! Ez netán ütközet!" - tűnődött Zagloba, s odaugrott a tetőbe vájt kémlelőlyukhoz.

Kinézett, s lába megingott alatta nagy örömében.

Az udvaron ütközet dúlt, vagyis inkább Bohun molojeceinek szörnyű vereségét látta. A váratlan rajtaütéstől, mellüknek, fejüknek szegzett pisztolycsövek lövéseitől megfélemlítve, a párkányhoz, a ház és csűr falához szorítva, kard élével kaszabolva, lovak szügyétől taszigálva, patáiktól gázolva, szinte ellenállás nélkül pusztultak el. A vörös gúnyás katonák sorai eszeveszetten vagdalkozva szorították vissza a menekülni akarókat, nem engedvén őket sem hadirendbe sorakozni, sem kardot rántani, sem lóra ülni.

Zagloba végre megpillantotta Wolodyjowskit, amint tíz-egynéhány lovas élén a kapunál állva, szóval és buzogánnyal adta ki parancsait a többieknek, néha pej lován maga is belevetette magát a forgatagba, s ilyenkor alig készült neki, alig fordult meg, máris hullott az ellen, egyetlen jajszót sem hallatva.

Zagloba uram ezt látva olyat toppantott, hogy a padlásdeszkákból valóságos porfelhő emelkedett, aztán tapsolt, kurjongatott:

- Üsd az ebfiakat! Üsd, vágd! Nyúzzad, aprítsd! Üsd, vágd! Rajta, rajta! Kardélre velük, hírmondó se maradjon!

Így kiabált Zagloba uram, s ide-oda ugorván szeme vérbe borult az erőlködéstől, s egy időre látását is elvesztette, de mikor ismét visszanyerte, még szebb látvány tárult szeme elé. Íme, ötven-hatvan molojec között menekült Bohun vágtatva, mint a villám, hajadonfőtt, csak ingben és salaváriban, sarkában pedig vitézei élén a kis Wolodyjowski.

- Üsd! - ordította Zagloba. - Az Bohun! - de hangja nem jutott el odáig.

Közben Bohun és legényei átugrattak a kerítésen, Wolodyjowski a nyomukban, egyesek elmaradtak, másoknak lova botlott meg ugratás közben. Zagloba odapillant: Bohun már a sík téren nyargal, Wolodyjowski szintén. Csakhamar a kozákok is széjjelszóródtak menekülés közben, meg a vitézek is a nyomukban, s megkezdődött az egyéni üldözés. Zagloba lélegzete is elakadt, a szeme is majd kiugrott gödréből, mert mit látott?

Íme, Wolodyjowski már a Bohun nyakán, mint az agár a vadén, a kozákfő visszanéz, felemeli kardját!...

- Párviadal! - kiáltja Zagloba.

Még egy pillanat, s Bohun lovával együtt felbukik, Wolodyjowski pedig végiggázolva rajta, a többiek után nyomul.

Bohun azonban él, mert íme, felszökik a földről, s a bozóttal borított szirtek felé száguld.

- Fogjad! Fogjad! - üvölti Zagloba. - Az Bohun!

Ekkor új molojec csapat vágtat elő, mely eddig a sziklák túlsó oldalán próbált kereket oldani, most azonban felfedeztetvén, más utat keres a menekülésre. Utánuk fél futamatnyi távolságban száguldanak a katonák. A kozák csapat beéri Bohunt, elfedezi, elsodorja, s viszi magával.

Végezetül eltűnik szem elől a szakadék kanyarulataiban, s nyomukban eltűnnek a katonák is.

Az udvaron csend és pusztaság, mert Zagloba kiszabadított katonái is felkaptak a molojecek lovaira, s a többiekkel együtt vágtattak a szétszórt ellenség után.

Zagloba leeresztette a létrát, leszállt a padlásról, s az udvarra lépvén így szólt:

- Szabad vagyok...

Azzal gondosan körülnézett. Az udvaron számos zaporozsjei és néhány hercegi katona holtteste hevert. A lovag lassan lépkedett közöttük, mindegyiket figyelmesen szemügyre vette, végül az egyik mellé letérdelt.

Csakhamar bádogkulaccsal a kezében állt fel.

- Tele van - dörmögte.

A szájához emelve hátrahajtotta fejét.

- Megjárja!

Ismét körültekintett, aztán megismételte, de most már sokkal erőteljesebben:

- Szabad vagyok.

Ezután belépett a házba, melynek küszöbénél a vén bodnár hullájába botlott, akit a molojecek gyilkoltak meg, aztán eltűnt a ház belsejében. Mikor kilépett, dolmánya derekán Bohun arannyal átszőtt öve díszelgett, s az öv mögött egy kés, markolatában hatalmas rubinkővel.

- Az Úr megjutalmazta a bátorságot - mormogta -, mert e kisded erszény is jól tele van. Hah! Az alávaló zsivány! Reménylem, nem menekül meg!

Eközben a távoli síkságon feltűntek az üldözésből visszatérő katonák, élükön Wolodyjowskival. A kislovag Zaglobát megpillantva gyorsította az iramot, majd leugrott lováról, s gyalog sietett feléje.

- Kegyelmedet látják még szemeim? - kérdezte messziről.

- Engem, tulajdon személyemben - felelte Zagloba. - Isten fizesse meg a jó segítséget.

- Istennek hála, hogy idejében érkezett - felelte a kislovag, örömmel szorítva meg Zagloba kezét.

- De honnan tudta meg kegyelmed, hogy ily bajba jutottam?

- Idevalósi parasztok jelentették meg.

- Nocsak! Én meg azt hittem, ők árultak el!

- Dehogy, ezek jó emberek. Alig menekült meg a legény meg a leányzó, de hogy a többi lakodalmas néppel mi lett, nem tudják.

- Ha nem árulók, akkor a kozákok gyilkolták meg őket. A gazda ott fekszik a ház előtt. De üsse kő. Monddsza kegyelmed, Bohun életben maradt? Elmenekült?

- Hát Bohun volt?

- Az, aki hajadonfőtt, ingujjban és salaváriban volt, s kegyelmed lovastul fellökte.

- A kezét vágtam meg! Ördögadta! Hogy nem ismertem fel!... De kegyelmed, kegyelmed, Zagloba uram, mit mívelt?

- Nem alkalmatos idő ez a magyarázkodásra, Michal uram - vélte a lovag. - Inkább köszönjük meg Istennek, hogy ma mindkettőnknek ily nagy győzelmet adott, melynek emléke nem múlik el egyhamar az emberek között.

Wolodyjowski megütközve tekintett Zaglobára, mert eddigelé valahogyan úgy vélte, hogy egyedül ő aratta azt a diadalt, melyben most Zagloba uram, íme, osztozni kíván vele.

De csak ránézett az öregre, megcsóválta fejét, s így szólt:

- No, legyen hát úgy.

Egy órával későbben a két jó barát egyesített csapattal indult útnak Jarmolince felé.

Zagloba emberei közül úgyszólván egy sem hiányzott, mert éjszaka lepetvén meg, egyik sem védekezett, Bohun pedig senkit sem engedett megölni, hiszen az ő feladata főleg az volt, hogy hírmondókat szerezzen.

Bohun bármily bátor és körültekintő vezér volt is, e vállalkozásában, mellyel Jeremi herceg állítólagos hadosztályát akarta megközelíteni, sehogyan sem szolgált neki a szerencse. Ellenben megszilárdult ama meggyőződésében, hogy Jeremi herceg teljes hadával elindult Krzywonos ellen, mert ezt vallották Zagloba elfogott katonái, akik maguk is szentül hitték, hogy a herceg nyomon követi őket. A szerencsétlen atamán számára tehát nem maradt más hátra, mint sietve visszavonulni Krzywonoshoz, ámde ez sem volt könnyű feladat. Csak harmadnapra verődött össze köréje mintegy kétszáz és egynéhány főnyi csapat, a többiek vagy elhullottak az ütközetben, vagy megsebesültek, vagy még mindig ott bolyongtak valahol a szakadékokban és nádasokban, nem tudván, mitévők legyenek, hová forduljanak, merre menjenek.

Pedig hát Bohunt semmiféle mulasztás nem terheli, ő megtett mindent, amit egy vezérnek meg kellett tennie, a tanya körül a közelben felállíttatta a strázsákat, s csak azért pihent meg, mert Kamieniecből megállás nélkül meneteltek, s lovaik teljesen alkalmatlanok voltak a további útra. Wolodyjowski ifjú élete azonban hadi cselvetésekben, tatárok vadászásában telt el, most is úgy lopakodott éjjel a kozák csapat közelébe, akár a farkas, a strázsákat elfogdosta, mielőtt egyetlen puskát elsüthettek avagy kiálthattak volna, s úgy tört rájuk, hogy íme, ő, Bohun is csak ingujjban és salaváriban menekülhetett el. Mikor a kozákfő erre gondolt, szeme előtt elsötétült a világ, feje szédült, s a kétségbeesés mardosta lelkét, mint egy veszett eb. Ő, aki a Fekete-tengeren török gályákat támadott meg, aki a tatárokat űzve Perekopig nyomult előre, s égő uluszokkal világított a kán szemébe, ő, aki a herceg keze ügyében, szinte Lubnie határában, Wasilówkában kaszabolta le a félelmetes knyáz egyik ezredét - most ingujjban, hajadonfőtt, kard nélkül volt kénytelen menekülni, mert a kislovaggal való találkozásában kardját is elvesztette.

Mintha a föld csúszott volna ki az atamán talpa alól, mert ezzel még nem volt vége balszerencséjének. A további üldözéstől tartva nem akart egyenesen dél felé menekülni, másrészt úgy vélte, hogy Krzywonos netán már felhagyott Kamieniec ostromával, kelet felé vette útját, s összeakadt Podbipieta csapatával. Ámde Longinus uram éber volt, akár a daru, s nem hagyta magát meglepni, hanem ő támadt elsőnek a kozákfőre, s annyival is könnyebben szétszórta csapatát, mert a molojecek nem akartak verekedni, így hát Longinus uram Skrzetuski karjaiba kergette őket, aki aztán alaposan szétverte, úgyhogy Bohun, miután sokáig kóborolt a sztyeppen, alig tíz-egynéhány lovassal, hír és dicsőség nélkül, molojecek, zsákmány és foglyok nélkül jutott el végre Krzywonoshoz.

A vad Krzywonos azonban, máskor bármily kegyetlen volt balszerencsével járt alantasaival szemben, most egyáltalán nem gurult dühbe. Saját tapasztalataiból tudta, hogy mit jelent Jeremivel összeakadni, most hát meg is ölelte Bohunt, s még ő vigasztalta és csillapította, s mikor az atamán súlyos lázba esett, parancsot adott, hogy gyógyítsák, s vigyázzanak rá, mint a szemük világára.

Eközben a négy hercegi lovag a tartományt rémült ijedelembe ejtvén, szerencsésen visszaérkezett Jarmolincébe, s ott néhány napig időztek, hogy emberek és lovak kipihenhessék magukat. Közös kvártélyba szálltak, és sorban mindegyikőjük számot adott Skrzetuskinak arról, hogy mi történt vele, s mit mívelt, majd leültek a kancsó mellé, hogy baráti beszélgetés közepette könnyítsenek szívükön, s elégítsék ki kölcsönös kíváncsiságukat.

Ekkor azonban Zaglobától alig jutott szóhoz valaki. Ő senkire sem volt kíváncsi, csak azt akarta, hogy őt hallgassák, de ki is derült, hogy neki van a legtöbb mondanivalója.

- Nemes uraim! - mondotta. - Igaz, hogy fogságba estem, ámde Fortuna kereke forgandó. Bohun egész életében másokat vert, s íme, most mi vertük meg őt. Ez már így szokott lenni a háborúban! Ma neked, holnap nekem. Bohunt azonban azért büntette meg az Isten, mert úgy támadt ránk, hogy jóízűen aludtuk az igazak álmát, s oly gyalázatos módon riasztott fel. Hohó! Azt hitte, megijeszt a fertelmes nyelvével, de mondhatom, mikor megszorítottam, legottan elhagyta a kurázsi, belezavarodott, s kifecsegett mindent, még azt is, amit nem akart. Száz szónak is egy a vége, ha fogságba nem esem, Michal urammal együtt nem arathattunk volna rajta ekkora győzelmet. De halljátok tovább okoskodásomat: ha Michal urammal meg nem verjük, akkor Podbipieta s őutána Skrzetuski sem kötötte volna hátra a sarkát. Továbbá, ha mi össze nem törjük, ő tört volna össze bennünket, ami, hogy meg nem történt, kinek köszönhető?

- Mert kegyelmed, akár a róka, itt farkával legyint, amott fordul egyet, s mindig kicsűri-csavarja magát.

- Ostoba agár az, amely a farka után fut, mert el nem éri, s semmi okos dolgot ki nem szimatol ott, sőt, ráadásul el is veszíti a nyomot. Hány embert vesztegetett el kegyelmed?

- Hát összevissza mintegy tizenkettőt és néhány sebesültet; mert hát nem szorítottak meg valami nagyon.

- Hát kegyelmed, Michal uram?

- Vagy harmincat, mert készületlenül leptem meg őket.

- Hát kegyelmed, ezredeskapitány uram?

- Ahányat Longinus uram.

- Én meg kettőt. Ki hát a jobb vezér? Mondjátok meg magatok! Nohát! Minek jöttünk mi ide, hogy a herceg parancsára Krzywonos felől híreket szerezzünk, most hát megmondom kegyelmeteknek, hogy én hallottam hírt felőle először, s a legbiztosabb szájból, mert Bohuntól tudom, hogy Kamieniec alatt áll, de az ostromzár feladására gondol, mert inába szállt a bátorság. Ezt tudom de publicis,[141]ámde tudok még egyet-mást, amitől nagy öröm költözik kegyelmetek szívébe, s amiről eddig nem beszéltem, hogy együttesen hányjuk-vessük meg a dolgot. Eddig nem is voltam egészséges, mert a nehéz fáradalmak levertek lábamról, s a gyalázatos gúzsbakötéstől minden belső részem lázadozott. Azt hittem, megüt a guta.

- Mondja már kegyelmed, az Isten szerelmére! - kiáltotta Wolodyjowski. - Ama szegénykénkről hallottál valamit?

- Úgy van, az Isten áldja meg őt - felelte Zagloba.

Skrzetuski egész magasságában kiegyenesedett, aztán nyomban leült megint. Erre olyan csend lett, hogy az ablakot verdeső szúnyog zümmögése is hallatszott. Végül ismét Zagloba szólalt meg:

- Él, s biztosan tudom, hogy Bohun kezében van. Félelmetes kezek az övéi, nemes uraim, ámde az Úr nem engedte meg, hogy szegénykét bárminő baj vagy gyalázat érje. Ezt maga Bohun mondta nekem pedig ő szívesebben kérkedett volna egyéb dologgal.

- Hogy lehet az, hogyan lehet az? - kérdezte Skrzetuski lázasan.

- Üssön belém a mennykő, ha hazudok - jelentette ki Zagloba komolyan -, mert ez szent dolog. Figyelmezzenek kegyelmetek, hogyan gúnyolódott velem Bohun, még mielőtt végképpen belezavartam volna: "Mit gondolsz - mondta -, paraszt számára vitted őt Barba? Avagy paraszt vagyok én, hogy erővel ejtsem meg? Nem engedhetem én meg magamnak, hogy Kijevben a templomban eskessenek össze vele, közben a nép zsolozsmát énekeljen, és háromszáz gyertyát égessenek... nekem, az atamánnak, a hetmannak?" S csak úgy topogott, meg a késével fenyegetett, vélvén, hogy megijeszt, de megmondtam neki, hogy ijesztgesse a kutyáit.

Skrzetuski már erőt vett magán, csak szerzetesi arca derült fel, s ismét fellángolt rajta az aggodalom, a remény és a bizonytalanság.

- De hol van? Hol van? - kérdezte lázasan. - Ha ezt is megtudta kegyelmed, akkor valóban az égből pottyantál alá.

- Azt ugyan meg nem mondta, de hát kevés szóból ért az okos ember. Ne feledjék kegyelmetek, hogy szakadatlanul gúnyolódott velem, amíg végképp bele nem zavartam, s így folytatta: "Legelsőbben is elviszlek Krzywonoshoz - mondja -, azután meginvitállak a lakodalmamra, de hát most háború vagyon, az tehát még nem lesz valami hamar." Figyelik kegyelmetek: "Még nem lesz valami hamar!"... tehát időnk van! Azt is jól értsétek meg: előbb Krzywonoshoz, azután a lakodalomba, így hát a leányasszony semmi esetre sincs Krzywonosnál, hanem valahol messze, ahova a háború nem jutott el.

- Aranyember kegyelmed - kiáltotta Wolodyjowski.

- Eleintén azt hittem - felelte Zagloba az elismerésnek örvendezve -, netán Kijevbe küldte, de nem, mert hiszen azt mondta, hogy a lakodalomra Kijevbe viszi, ha pedig oda viszi, az azt jelenti, hogy most nincs ott. S okosan is tette, hogy nem vitte oda, mert ha Hmelnickij a Czerwona Rus felé indul, akkor Kijev könnyen a litvániai hadak kezébe kerülhet.

- Igaz a! - kiáltott fel Longinus uram. - Istenemre, kegyelmeddel nem akárki emberfia állhatna ki, hogy értelmet cseréljen!

- De én sem cserélnék akárki emberfiával, attól való félelmemben, hogy értelem helyett netán répalevelet kapnék cserébe, ami litvánok körében könnyen megeshetik.

- Már megint fújja a magáét - fakadt ki Longinus uram.

- Hagyja kegyelmed, hadd fejezze be. Ennél fogva nincs Krzywonosnál, és nincs Kijevben. De hát akkor hol van?

- Éppen ez a bökkenő!

- Ha sejti kegyelmed, mondjad szaporán, mert engem a tűz éget! - sürgette Skrzetuski.

- Jampolon túl! - jelentette ki Zagloba, s diadalmasan tekintett körül.

- Honnan tudja kegyelmed? - kérdezte Wolodyjowski.

- Hogy honnan? Hát innen: ott ültem az ólban, mert ama haramia az ólba záratott, falnák fel érte a kanok, körös-körül pedig a kozákok beszélgettek. A falhoz szorítottam hát a fülemet, s íme, mit hallok? Az egyik azt mondja: "Most az atamán alighanem elmegy Jampolon túl." A másik meg erre: "Hallgass, ha kedves az a fiatal fejed..." Én hát a nyakamat teszem rá, hogy Jampolon túl van.

- Istenemre! - kiáltotta Wolodyjowski.

- A Vad Mezőkre csak el nem vitte, így hát az én fejem szerint valahol Jampol és Jahorlik között kellett elrejtenie. Jártam én arra, mikor a királyi bírák Jahorlikban tanácskoztak, mert tudják kegyelmetek, hogy a határ menti jószágelhajtási ügyeket ott tárgyalják, s ilyen ügyek mindig akadnak. Ott a Dnyeszter mentén rengeteg a szakadék és a rejtett zegzug meg a mindenféle bozót, amelyekben olyan emberek élnek tanyáikon, akik semmiféle felsőbbséget nem ismernek, hiszen pusztaságban lakván, embereket sosem látnak. Bizonnyal ilyen vad pusztai népnél rejtette el a leányasszonyt, mert hiszen azt vélhette a legbiztosabbnak.

- Bah! De hogyan lehet mostanság odajutni, ha Krzywonos elzárja az utat? - aggodalmaskodott Longinus uram. - Jampol, amint hallom, szintén valóságos haramiafészek.

- Ha tízszer kellene is kockára vetnem a nyakamat - jelentette ki Skrzetuski -, akkor is mentésére megyek. Álöltözetben is elmegyek, hogy felkutassam... megsegít az Isten, s megtalálom.

- Én veled tartok, Jan! - kiáltotta Wolodyjowski.

- Én is, koldus képében, teorbánnal. Higgyék el kegyelmetek, nekem van mindnyájunk között a legtöbb tapasztalatom, mivel azonban a teorbánt végleg megutáltam, most majd dudát viszek magammal.

- Akkor netán nekem is veszítek némi hasznomat, testvérkéim? - szerénykedett Longinus uram.

- Így már igazán nem marad más hátra - szólt rövid hallgatás után Skrzetuski -, mint a zászlóaljat visszavinni herceg urunknak, aztán kegyelmetekkel együtt útnak indulni. A Dnyeszter mentén megyünk Jampolnak, egészen Jahorlikig, s mindenütt keresni fogjuk. Minekutána pedig úgy vélem, Hmelnickijt máris leverték, vagy mire a herceghez érünk, leverik, tehát a haza ügye sem állhat utunkba. A zászlóaljak bizonnyal Ukrajnába mennek, hogy a lázadás fészkeit is elnyomják, de ott már meglesznek nélkülünk is.

- Holnapig maradnunk kell - jegyezte meg Wolodyjowski -, különben rendelkezzék Skrzetuski, ő a vezér, de azt megmondom, ha ma indulunk, lovaink mind elhullanak.

- Tudom én, hogy az lehetetlen - hagyta helyben Skrzetuski -, mégis úgy vélem, jó abrakolás után holnap indulhatunk.

Másnap el is indultak. A herceg utasítása szerint Zbarazba kellett visszatérniük, s ott bevárniuk a további parancsot. Kuzmin felé vették hát útjukat, Felsztyntől oldalvást Woloczyski iránt, ahonnan Chlebanówka felé vezetett az országút Zbarazba. Útjuk nehéz volt az esőzések miatt, de nyugodt, csak a századmagával elöl haladó Longinus uram szórt szét néhány garázdálkodó csapatot, melyek a regimentáriusi hadak háta mögött verődtek össze. Csak Woloczyskiben álltak meg ismét éjszakai pihenőre.

Alig merültek azonban édes álomba, riadó verte fel őket, s a strázsák jelentették, hogy valamiféle lovascsapat közeledik. Csakhamar híre érkezett azonban, hogy nem ellenség az, hanem Wierszull tatár zászlóalja. Zagloba, Longinus és a kis Wolodyjowski nyomban Skrzetuski szállására siettek, ahova csakhamar sárosan, fáradtan szinte bebukott a könnyűlovasság egyik tisztje. Skrzetuski rápillantva felkiáltott:

- Wierszull!

- Én... vagyok! - mondta a jövevény alig jutva lélegzethez.

- A hercegtől?

- Igen!... Levegőt, levegőt!

- Minő hírrel? Hmelnickijnek vége?

- Vége... a... Köztársaságnak!

- Krisztus sebeire! Mit beszél kegyelmed? Vereség?

- Vereség, szégyen, gyalázat!... Ütközet nélkül... Fejvesztett menekülés!... Ó, ó!

- Nem hiszek tulajdon fülemnek! Beszélj hát, beszélj az Isten szerelmére!... A regimentáriusok?...

- Megszöktek.

- Herceg urunk hol van?

- Menekül, hadak nélkül... A hercegtől jövök... parancs... nyomban Lwówba... nyomunkban vagynak.

- Kicsoda? Wierszull, Wierszull! Térj magadhoz! Kicsoda?

- Hmelnickij, a tatárok!

- Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében! - kiáltotta Zagloba. - Megnyílik a föld.

Skrzetuski azonban már értette, miről van szó.

- Hagyjuk a kérdéseket máskorra - kiáltotta. - Most lóra!

- Lóra! Lóra!

Wierszull tatárjai alatt már az ablak előtt dobogtak a lovak. A csapat érkezése felverte a város lakosait, s most lámpással és fáklyával a kezükben tódultak kifelé házaikból. A hír villámgyorsan terjedt el az egész városban. Csakhamar félreverték a harangokat. Az imént még csendes városkát megtöltötte a lódobogás, a fel-felröppenő vezényszavak meg a zsidóság jajveszékelése. A lakosok a katonasággal együtt akartak menekülni, befogták a lovakat a szekerekbe, felrakták rájuk a gyerekeket, asszonyokat, ágyneműt, a polgármester néhány polgár élén Skrzetuski előtt megjelenvén könyörgött, hogy ne menjen el addig, amíg a lakosságot el nem kíséri legalább Tarnopolig. Skrzetuski azonban meg sem akarta hallgatni, mert határozott parancsa volt a hercegtől, hogy lóhalálában induljon Lwówba.

Így hát elindultak. Wierszull csak útközben csillapult le, s akkor elmondta, hogyan és miként történt e dolog.

- Mióta a Köztársaság fennáll - mondotta -, soha nem érte ekkora csapás. Cecora, Zólte Wody, Korsun, mind semmi ehhez képest!

Skrzetuski, Wolodyjowski és Longinus pedig hol a lovak nyakára dűltek, hol a fejükhöz kapkodtak, hol égre emelték a kezüket.

- Emberi értelemmel fel nem fogható! - mondották. - A herceg hol volt?

- Mindenkitől elhagyatva, szándékosan félreállítva, még tulajdon hadosztályával sem rendelkezett.

- Ki volt a vezér?

- Senki és mindenki. Régi katona vagyok, életem háborúkban telt el, de ilyen hadakat és ilyen vezéreket még nem láttam.

Zagloba nem nagyon szerette Wierszullt, nem is ismerte eléggé, így hát csak fejét csóválva cuppogott. Végül azonban megszólalt:

- Nem a kegyelmed szeme káprázott csupán, nemes atyámfia, hogy egy particularis[142] vereséget néztél az egész had vesztének, mert amit mondasz, az felülhaladja az emberi értelmet.

- Hogy felülhaladja, azt elhiszem, s még azt is megmondom kegyelmednek, hogy örömmel levágatnám a nyakamat, ha kiderülne, hogy tévedtem.

- Mi módon került kegyelmed e vereség után elsőnek Woloczyskibe? Mert azt nem akarnám feltételezni, hogy te voltál az első, aki kereket oldott? Hol vannak a hadak, merre menekülnek? Mi történt velük? S ha menekülnek, hogyan nem előzték meg kegyelmedet?

Wierszull minden más esetben nem hagyta volna ennyiben a kérdéseket, most azonban nem bírt másra gondolni, mint a vereségre, tehát így felelt:

- Azért jutottam el elsőnek Woloczyskibe, mert a többiek Ozygowcének menekülnek, de engem a herceg szándékosan küldött errefelé, ahol kegyelmeteket sejti, hogy az áradat valamiképpen el ne sodorjon, ha netán későn vennétek a veszedelem hírét, egyébként pedig veletek levő ötszáz lovas e pillanatban nem csekély vigasztalás számára, mert a hadosztály jórészt elpusztult vagy széjjelszóródott.

Wierszull elhallgatott, mintha erőt gyűjtene, egy darabig nem hallatszott más, csak a paták cuppogása a sárban, mert esett az eső. Még nagyon sötét, mély éjszaka volt, mert az ég felhőbe borult, s e sötétségben és esőben különös baljóslatúan hangzottak Wierszull szavai, midőn így folytatta:

- Az Úr jó szerencsét adott e háború kezdetén. A herceg Czolhansi Kamienben igazságot nyervén Laszcz urammal szemben, minden mást elfelejtett, s megbékélt Dominik herceggel. Mindnyájan örvendeztünk ennek az egyetértésnek, nem is maradt el Isten áldása. A herceg másodszor is diadalmas volt Konstantynów alatt, s magát a várost is elfoglalta, mert az ellenség azt az első roham után elhagyta. Azután elindultunk Pilawce felé, noha a herceg nem tanácsolta, hogy oda menjünk. Ámde már útközben meglátszottak az ellene szőtt mindennemű fondorkodások, a kelletlenség, gyűlölködés és szemmel látható mesterkedések. A tanácsokban nem hallgattak rá, szavára ügyet sem vetettek s legelsőbben is igyekeztek hadosztályát széjjeldarabolni, hogy valamiképpen az egész a herceg kezében ne maradjon. Ha ellenkezik, az egész vereséget az ő nyakába varrták volna, így hát hallgatott, tűrt, mindent elviselt. Így aztán a könnyűlovasság a főregimentárius rendeletére Konstantynówban maradt Wurcellel, az álgyúkkal és Machnicki óbesterrel egyben; leválasztották Osinski litvániai tábormestert meg Korycki ezredét, úgyhogy a hercegnél csak a huszárság maradt Zacwilichowski vezérlete alatt, két regiment dragonyos meg én, zászlóaljam egy részével. Az egész nem volt több kétezer lovasnál. Akkor aztán már nem sokba vették, s magam hallottam, amint Dominik herceg kliensei mondották: "No, most a győzedelem után majd nem híreskedhetnek, hogy mindez Wisniowieckinek köszönhető." Azt is hangoztatták, hogy ha a herceg hírneve oly mérhetetlenül megnövekednék, netán az electión is az ő kandidátusa győzne, márpedig ők Kazimierzt akarják. Úgy megfertőzték az egész hadat pártoskodással, hogy egyes csoportokban megindultak a viták, akár a sejmben, meg delegátusok küldözgetése, mert mindenre gondoltak, csak a csatára nem, mintha az ellenség már meg volna semmisítve. Hátha még elkezdeném felsorolni azokat a lakomákat, vivátozásokat és a fényűzést, bizonnyal hitelre nem találnék kegyelmetek füle előtt. Pyrrhus összes hadai elbújhattak volna amaz aranytól és drágakövektől ragyogó, strucctollas hadak mellett. Hiszen kétszázezer cseléd és a szekerek egész raja követte őket, a lovak roskadoztak az aranyszőttesek és a selyemsátrak alatt, a szekerek töredeztek a sok asztalnemű és házi holmi súlyától. Azt hihette volna valaki, hogy az egész világot megyünk meghódítani. A közfelkelő nemesség egész napon át pattogtatta az ostorokat, mondván: "Íme, ezzel csendesítjük le a pórnépet, kardunkat ki sem vonva hüvelyéből." Mi pedig, öreg katonák, megszoktuk, hogy verekedjünk, ne pedig a szót szaporítsuk, s így már e hallatlan gőg láttára is rosszat sejtettünk. Majd zajongani kezdtek Kisiel uram ellen, hogy áruló, mások meg mellette, hogy derék szenátor. Részegen karddal vagdalták egymást, tábori őrség pedig nem volt. A rendre senki sem ügyelt, a vezérletet senki kezébe nem vette, mindenki azt tette, amit akart, oda ment, oda állt, ahova akart, a cselédség nagy lármákat csapott; ó, könyörületes Isten, hiszen ez valóságos kulig,[143] nem pedig hadjárat, melyen salutem Respublicae[144] táncolták, itták, kuligozták el, s végezetül kerítők kezére adták!

- De mi még élünk! - kiáltotta Wolodyjowski.

- S Isten is vagyon az égben! - tette hozzá Skrzetuski.

Ismét pillanatnyi csend állt be, majd Wierszull folytatta:

- Totaliter[145] elpusztulunk, hacsak az Isten csodát nem mível, hogy bűneinkért nem korbácsol tovább, s érdemtelenül kegyelmet gyakorol velünk. Van úgy, hogy magam sem hiszem, amit tulajdon szememmel láttam, s úgy érzem, mintha lidércnyomás kínzott volna álmomban...

- Mondja kegyelmed tovább - nógatta Zagloba. - Eljutottatok Pilawce alá, s hát aztán?

- S ott megálltunk. Miről tanácskoztak ott a regimentáriusok, nem tudom, majd a végítéletnél felelnek érte, mert ha nyomban ráütünk Hmelnickijre, amint Isten vagyon az égben, ha nem volt is vezérünk, azonmódon szétszórtuk volna minden rendetlenség, tumultus ellenére. Herceg urunk sátortól sátorig nyargalt, kérlelt, könyörgött, fenyegetőzött: "Üssünk rájuk, mielőtt a tatárok feljönnének, üssünk rájuk!", s a haját tépte, ott pedig egyik a másikától várta a rendelkezést... és sehol semmi! Csak ittak és gyűléseztek... Jöttek a hírek: közelednek a tatárok, a kán kétszázezer lovassal... ők pedig egyre csak tanácskoztak. A herceg bezárkózott sátorába, mert őt teljesen háttérbe szorították. A hadak körében felröppent a hír: a kancellár megtiltotta Dominik hercegnek, hogy csatába bocsátkozzék, mert folynak az alkudozások. Erre még nagyobb lett a rendetlenség. Végezetül megérkeztek a tatárok, de az Úr megsegített az első napon. A herceg meg Osinski uram ütköztek meg, de Laszcz uram is derekasan helytállt, elűzték a hordát a csatatérről, alaposan meg is szabdalták, azután pedig...

Wierszull hangja elakadt.

- Aztán? - kérdezte Zagloba.

- Jött a borzalmas, érthetetlen éjszaka. Emlékszem, a folyó mentén tartottam a strázsát embereimmel, egyszerre csak hallom, a kozák táborban mintha vivátra lőnének az álgyúkból, s a kiáltozást is hallani. Akkor jutott csak eszembe, mit beszéltek az előző napon a táborban, hogy még nem jött meg az egész tatár erő, csak Tuhaj bej a hadak egy részével. Gondoltam, ha vivátoznak, bizonnyal megjött a kán is saját személyében. Egyszerre csak a mi táborunkban is tumultus támad. Magam ugrottam oda néhány emberrel: mi történt? Azt kiabálják felénk: "Megszöktek a regimentáriusok!" Rohanok Dominik herceghez: nincs! A pohárnokmesterhez: nincs! A királyi zászlótartóhoz: nincs! Názáreti Jézusom! A katonák az udvaron futkosnak, kiáltozás, ordítozás, zaj, fáklyákkal világítanak: hol vannak a regimentáriusok? Hol vannak a regimentáriusok? Sokan azt ordítják: "Lovat, lovat!", mások meg: "Nemes atyámfiai, meneküljetek, árulás! árulás!" Kezüket felemelik, arcuk tébolyult, szemük kimeresztve, tolonganak, egymást tiporják, fojtogatják, lóra kapnak, vagy gyalogszerrel rohannak vaktában. Kezdik elhányni a sisakot, vértet, fegyvert, sátort! Egyszerre csak jön a herceg a huszárság élén, ezüstvértjében, hat fáklyát visznek körülötte, ő pedig felemelkedik kengyelében, s úgy kiáltja: "Nemes uraim, én itt maradtam, ide hozzám, csapatba!" Ej, dehogyis! Nem hallják, nem látják, rohannak a huszárságra, összezavarják sorait, fellökdösik az embereket, a lovakat, magát a herceget is alig bírtuk megmenteni. Az utcán az összetaposott tábortüzek fölött a sötétben vad rémületben zúdul az egész had kifelé a táborból, akár a megáradt patak vagy folyó, széjjelszóródik, menekül, pusztul... Nincs már haderő, nincsenek vezérek, nincs Köztársaság, csak gyalázat, le nem mosott gyalázat, s a kozákság lába a nyakunkon...

Itt Wierszull feljajdul, lovát rángatja, mert megszállja a kétségbeesés tébolya. E téboly átterjed másokra is, s mint az eszelősök mennek egymás mellett az éjszakában.

Sokáig meneteltek így. Legelsőbben Zagloba szólalt meg:

- Kardcsapás nélkül... a selymák, az ebfiak! Emlékeztek-e, mi módon kérkedtek Zbarazban, mi módon ígérgették, hogy sótlan, borsozatlan falják fel Hmelnickijt? Hej, a selymák!

Közben hajnalodott, s a távolban feltűntek Tarnopol falai.

A pilawcei veszedelem első menekültjei szeptember 26-án jutottak el Lwówba, s amint a kapukat megnyitották, villámgyorsan terjedt el a hír az egész városban, s némelyek hitetlenkedve fogadták, másokban fejetlenséget és rémületet keltett, ismét másokat pedig kétségbeesett védekezésre serkentett. Skrzetuski két nappal később érkezett meg csapatával, mikor a város már zsúfolásig megtelt menekült katonákkal, nemességgel és felfegyverzett polgársággal. Máris védekezésre gondoltak, mert minden pillanatban várták a tatárokat, azt azonban még nem tudták, ki áll a védősereg élére, s hogyan kezd hozzá. Így aztán általános volt a rendetlenség és a pánik. Egyesek menekültek a városból, magukkal hurcolva családjukat és vagyonukat, a környékbeli lakosok pedig a városban kerestek menedéket: a ki- és beözönlők eltorlaszolták az utcákat, s nagy veszekedéseket csaptak az áthaladásért. Minden tele volt szekerekkel, ládákkal, batyukkal és lovakkal, mindenféle fegyvernembeli katonákkal, minden arc bizonytalanságot, lázas várakozást, kétségbeesést vagy lemondást tükrözött. Minduntalan rémület szállt a szívekbe, váratlanul csapott le, akár a forgószél, s röpködtek a kiáltások: "Jönnek! Jönnek!" A tömegek már zúdultak is a rémülettől űzve, mint a hullám, s néha vaktában rohantak orruk irányában, amíg ki nem derült, hogy ismét csapatba verődött, saját, szétszórt katonák közelednek. Egyre több ilyen csapat verődött össze, de mily siralmas látványt nyújtottak e katonák, kik még nemrégen aranytól csillogva, tollbokrétásan, büszkén énekelve készültek a "pór-néppel való leszámolásra". Ma rongyosan, kiéhezetten, lesoványodva, sárosan, leromlott lovakon, arcukon a gyalázat kifejezésével inkább koldusokhoz, mint lovagokhoz hasonlítottak. Bizony csak szánalmat kelthettek volna a szívekben, ha ugyan lett volna idő a szánakozásra ebben a városban, amelynek falaira hamarosan rázúdulhat az ellenség egész hadereje. S e meggyalázott lovagok mindegyike csak azzal vigasztalhatta magát, hogy olyan sok, annyi ezer társa osztozik vele a szégyenben. Az első órában mindnyájan igyekeztek elbújni, de csakhamar magukhoz térve panaszkodni, siránkozni kezdtek, átkozódtak és fenyegetőztek, az utcán csavarogtak, kocsmaszerte tivornyáztak, s mindezzel csak a rendetlenséget és rémületet növelték.

Mindegyikük szajkó módra hajtogatta: "A tatárok minden percben itt lehetnek!" Egyesek égő falvakat láttak maguk mögött, mások minden szentségre esküdöztek, hogy csak fegyverrel sikerült elszakadniuk az üldöző tatár csapatoktól. A katonák köré gyülekező polgárok feszült figyelemmel hallgatták e híreket. A háztetők és templomtornyok tele voltak kíváncsiakkal, a harangok egyre zúgták a riadót, a fehérnép és gyermekek tömegei pedig bent szorongtak a templomokban, ahol égő gyertyák között ragyogott a szentség.

Skrzetuski a Halicsi Kapun át lassan nyomult előre csapata élén, a lovak, szekerek, katonák zárt sorain, a zászlójuk alatt álldogáló városi céheken és a köznép tömegein. Mindenki ámulva nézte e csapatot, mely nem szétszórtan, hanem zárt rendben vonult be a városba. Mindjárt szárnyra kelt a hír, hogy segélycsapat érkezett, mire ismét merőben indokolatlan öröm töltötte meg a csőcseléket, mely már tódult is, hogy Skrzetuski uram kengyelét érinthesse. Összefutottak a katonák is, hangosan kiáltozva: "Wisniowiecki-vitézek! Éljen Jeremi herceg!" Egyszerre akkora lett a tolongás, hogy a zászlóalj csak lassú lépésben haladhatott előre.

Ekkor átellenben megjelent egy dragonyoscsapat, tiszttel az élén. A katonák széjjelszórták a tömeget, a tiszt pedig egyre kiáltozott: "Félre az útból! Félre az útból!", s már kardlapozta is, aki nem tűnt el elég gyorsan előle.

Skrzetuski felismerte Kuszelt.

Az ifjú tiszt boldogan köszöntötte ismerőseit.

- Micsoda idők, micsoda idők! - hajtogatta.

- Hol a herceg? - kérdezte Skrzetuski.

- Megölték volna a gondok, ha még sokáig késtél volna. Nagyon nehezen várt már téged is meg embereidet is. E pillanatban a Bernardinusok templomában van, engem azért küldtek, hogy csináljak rendet a városban, de Grozwajer már hozzálátott. Megyek veled a templomba. Ott folyik a tanácskozás.

- A templomban?

- Úgy van. A hercegnek akarják felajánlani a vezéri buzogányt, mert a katonák kijelentették, hogy más vezér alatt nem védik a várost.

- Menjünk hát! Magam is sietek a herceghez!

Az egyesített csapat megindult. Útközben Skrzetuski mindenfelől kérdezősködött, mi történt Lwówban, s elhatározták-e már a város védelmét.

- Éppen most van mérlegen e dolog - felelte Kuszel.

- A polgárok védekezni akarnak. Micsoda idők! Az alantas rendű emberekben nagyobb lélek lakozik, mint a nemességben és a katonákban.

- Hát a regimentáriusok? Mi történt velük? Itt vagynak a városban? Vajon nem fognak akadályokat gördíteni a herceg útjába?

- Csak ő maga ne gördítsen! Volt alkalmatos idő a vezéri buzogány átadására, most már késő. A regimentáriusok mutatkozni sem mernek. Dominik herceg csak henyélt az érseki palotában, s nyomban elhordta magát, de jól is tette, mert el nem hiszed, mennyire gyűlölik a katonák őkelmét. Már itt sincs, s még mindig azt kiáltozzák: "Ide vele, majd ellátjuk mi a baját!" Semmiképpen meg nem úszta volna némi baleset nélkül. A királyi pohárnokmester úr volt az első, aki ide érkezett, sőt eleintén még kígyót-békát beszélt a herceg úrra, most azonban már csendben van, mert ellene is fenekednek a tömegek. Fejéhez verdesik minden bűnét, ő meg csak nyeli a könnyeit. Általában szörnyűség, hogy mi megy végbe, milyen idők következtek reánk! Mondom, örülj, hogy nem voltál Pilawce alatt, s nem kellett onnan menekülnöd, mert isteni csoda, hogy nekünk, akik ott voltunk, értelmünk végképp meg nem zavarodott.

- Hát hadosztályunk?

- Olyan már nincsen. Alig maradt valami belőle. Wurcel nincs, Machnicki nincs, Zacwilichowski nincs. Wurcel és Machnicki nem voltak Pilawcében, mert ők Konstantynówban maradtak. Ama Belzebub Dominik herceg azért hagyta ott őket, hogy herceg urunk hatalmát gyöngítse. Most nem tudni, elmenekültek-e, avagy az ellenség kezébe kerültek? A vén Zacwilichowski úgy eltűnt, akár a vízbe dobott kő. Adná Isten, hogy ne veszett volna el.

- S itt sok katona verődött össze?

- Van elég, de mi haszon belőlük. Legfeljebb a herceg boldogulna velük, ha elfogadná a vezéri buzogányt, mert másra nem hallgatnak. A herceg szörnyen aggódott miattad meg katonáid miatt. Hiszen ez az egyetlen teljes zászlóalj. Mi már el is sirattunk.

- Most az a boldog, akit elsiratnak.

Egy darabig szótlanul haladtak, nézték a tömegeket, s hallgatták a kiáltozást: "Tatárok, tatárok!" Egy helyen borzalmas látvány tárult szemük elé, a tömeg széjjeltépett egy embert, akit kémkedéssel gyanúsítottak. A harangok egyre zúgtak.

- A horda hamarosan ideér? - kérdezte Zagloba.

- Ördög tudja, talán még ma! Ez a város nem fog sokáig védekezni, mert nem bírja. Hmelnickij kétszázezer kozákkal közeledik a tatárokon kívül.

- Vége! - felelte Zagloba. - Jobb lett volna, ha árkon-bokron át továbbmegyünk! Minek is arattunk annyi győzelmet?

- Kin?

- Krzywonoson, Bohunon meg az ördög tudja, kin!

- Ejha! - csodálkozott Kuszel, majd Skrzetuskihoz fordult, s halkan megkérdezte:

- S téged, Jan, nem vigasztalt meg az Úr valamivel? Nem találtad meg, amit kerestél? Vagy legalább nem tudtál meg valamit?

- Nem arra való idő ez, hogy ezen elmélkedjünk! - kiáltotta a lovag. - Mit számítok én, meg az én dolgaim ahhoz képest, ami itt történt? Minden, minden hiábavalóság, s a végén: a halál.

- Magam is úgy vélem, hogy hamarosan az egész világ elpusztul - jegyezte meg Kuszel.

Eközben eljutottak a Bernardinusok templomához, melynek a hajója ragyogó fényben úszott. Végeláthatatlan tömegek ácsorogtak a templom előtt, de nem juthattak be, mert alabárdos sorfal állta el a kapukat, s csak a jelesebb személyiségeket meg az előkelőbb tiszteket engedte be.

Skrzetuski másik sorfalat vonatott embereivel.

- Menjünk be! - mondta Kuszel. - A fél Köztársaság ott van e templomban.

Beléptek. Kuszel nem sokat túlzott. Aki jelesebb személyiség akadt a városban vagy a hadaknál, az mind sietett a tanácsba. Ott voltak a vajdák, kastellánok, ezredesek, kapitányok, a külföldi ezredek tisztjei, a lelkészi kar, s annyi nemes úr, amennyit a templom befogadhatott, számos alacsonyabb állapotú katona s néhány városi tanácsúr élükön Grozwajerrel, aki a polgárság vezéréül volt kiszemelve. Jelen volt a herceg meg a királyi pohárnokmester mint a regimentáriusok egyike, meg a kijevi vajda, a stobnicei sztaroszta, Wessel és Arciszewski, a litvániai tábormester - ezek a főoltár előtt ültek, hogy a közönség láthassa őket. Sietve, lázasan tanácskoztak, mint ilyen esetekben szokás, a szónokok felugrottak a pad tetejére, s úgy könyörögtek a vezetőknek, hogy ne adják a várost ellenség kezére védelem nélkül. Ha el kellene is pusztulniuk, a város kibírja az ellenség ostromát s közben a Köztársaság magához tér. Mi hiányzik a védekezéshez? Várfalak vannak, katonaság van, determinatio[146] van, csak vezér kell. Amint így beszéltek, a tömegben moraj kelt, mely hangos kiáltozássá erősödött - a gyülekezetet elfogta a lelkesedés.

- Jeremi herceg! Jeremi herceg! Éljen! Éljen és győzzön!

Megvillant ezernyi kard, minden szem a hercegre tapadt, ő pedig nyugodtan felállt, csak szemöldökét húzta össze. Nyomban olyan csend lett, hogy a légy zümmögését is hallani lehetett.

- Nemes uraim! - kezdte a herceg érces hangján, amely a csendben a templom minden zugába elhatott. - Mikor a cimberek és teutonok megtámadták a római köztársaságot, senki sem futott a konzuli méltóság után, míg végül Marius fogadta el. Ámde Marius elfogadhatta, mert a szenátus által kinevezett vezérek nem voltak... E nagy veszedelemben én sem vonnám meg magam e méltóság viselésétől, hiszen édes hazámat életemmel is szolgálni akarom, de a vezéri buzogányt el nem fogadhatom, mert hazámat, a szenátust és a felsőbbséget csúfolnám meg vele, bitorló vezér pedig nem akarok lenni. Itt van közöttünk, akinek a Köztársaság tette kezébe a vezéri buzogányt: itt a királyi pohárnokmester úr...

A herceg nem beszélhetett tovább, mert alig mondta ki a pohárnokmester nevét, rettenetes zaj, kiabálás, kardcsörtetés támadt, a tömeg hullámzani kezdett, s kirobbant, miként a puskapor, ha szikra éri. "Le vele! Halál reá! Pereat!"[147] - ordított a tömeg. "Pereat, pereat!" - hangzott egyre hatalmasabb erővel. A pohárnokmester felugrott, arca sápadt volt, mint a fal, homlokára kiült a hideg verejték, közben pedig vészjósló alakok közeledtek a stallumok, az oltár felé, s már hallatszott a baljós "Ide vele!" kiáltás. A herceg látván, mi készül, felállt, s kinyújtotta jobbját.

A tömeg megállt, s vélvén, hogy szólni akar, egy pillanat alatt csend lett.

Ő azonban csak a vihar és a tumultus kitörését akarta elkerülni s a templomban a vérontást megakadályozni, látván tehát, hogy a legveszedelmesebb pillanat elmúlt, visszaült a helyére.

Két székkel odább ült a szerencsétlen pohárnokmester, úgy, hogy csak a kijevi vajda választotta el a hercegtől, ősz fejét mellére horgasztotta, két karja lehanyatlott, s szájából sírástól elcsukló hangok törtek elő:

- Öreg vagyok, szerencsétlen és nyomorult. Jussom vagyon hozzá, hogy levegyem vállamról ama terhet, mely erőimet meghaladja, s átrakjam azt fiatalabb vállakra. Most azért, íme, a megfeszített Krisztus és az egész lovagság színe előtt néked adom át a vezéri buzogányt: vegyed.

S átnyújtotta a jelvényt Wisniowieckinek. Egy pillanatra olyan csend lett, hogy a légyzümmögés is hallatszott. Végezetül Jeremi hangja csendült fel ünnepélyesen:

- Bűneimért... elfogadom.

Erre tébolyult öröm lett úrrá a gyülekezeten. A tömeg áttörte a stallumot, s Wisniowiecki lábához borulva dobálta eléje drágaságait és pénzét. A hír villámgyorsan terjedt el városszerte: a katonák szinte eszüket vesztették örömükben, s nagy rivalgással máris rohantak volna Hmelnickijre, a tatárokra, a szultánra. A polgárok már nem gondoltak a megadásra, hanem készek voltak utolsó csepp vérükig védekezni. Az örmények jószántukból hordták fel pénzüket a városházára, még mielőtt szó lett volna a becslésről; a zsidók hálaadó lamentálást csaptak zsinagógájukban, a sáncokon pedig az ágyúk nagy dörgéssel vitték szerte az örvendetes hírt, az utcákon puskákat, karabélyokat és pisztolyokat sütögettek el. Egész éjszakán át hangzott az éljenzés. Aki a dolgokat nem ismerte, azt hihette volna, hogy a város valami nagy győzelmet aratott, vagy ünnepet ül.

Egy héttel később, október 6-án reggel villámként cikázott végig Lwów városán a váratlan s egyben borzalmas hír, hogy Jeremi herceg a hadak túlnyomó részével titkon elhagyta a várost, s nem tudni, hova ment.

A tömeg az érseki palota elé gyülekezett. Eleinte nem akarták elhinni. A katonák erősködtek, hogy ha a herceg elment, akkor kétségtelenül erős portyázó csapat élén vonult ki, hogy a környéket kikémlelje. Kiderült, mondották, hogy a menekültek hamis híreket terjesztettek, mondván, hogy Hmelnickij és a tatárok bármely pillanatban itt lehetnek, mert íme, szeptember 26-ától már tíz nap elmúlt, s az ellenségnek még nyoma sincs. A herceg nyilván tulajdon szemével akart meggyőződni a veszedelemről, s amint e dolgot megvizsgálta, kétségtelenül visszatér. Különben is itt hagyott néhány ezredet, s a védelemre minden készen áll.

S valóban úgy is volt. Minden rendelkezést kiadtak, mindenkinek a helyét kijelölték, az ágyúkat felvontatták a sáncokra. Estefelé megérkezett Cichocki százados ötven dragonyosa élén. Nyomban körülfogták a kíváncsiak, de ő nem volt hajlandó a tömeggel szóba állni, hanem egyenesen Arciszewski generálishoz ment, mindketten maguk elé idézték Grozwajert, s minekutána együtt meghányták-vetették a dolgokat, a városházára mentek. Ott Cichocki kijelentette a megrémült tanácsuraknak, hogy a herceg többé nem tér vissza.

Az első pillanatban mindenkinek lehanyatlott a keze, s egy vakmerő száj már ki is mondta a szót: "Áruló!" Ekkor azonban felállt Arciszewski, a vén hadvezér, ki Hollandiában nagy vitézi hírnevet szerzett haditetteivel, s ily szavakat intézett a katonákhoz és városatyákhoz:

- Hallottam a káromló szót, bár ki ne mondta volna senki, mert a cselekedetét még a desperatio sem menti. A herceg eltávozott, és nem tér vissza, úgy van! De milyen jusson követelhetitek a vezértől, kinek vállát az egész haza megmentésének terhe nyomja, hogy csupán a ti városotokat védelmezze? Mi lenne, ha itt a Köztársaság utolsó erőit körülfogná az ellenség? Sem eleség, sem hadiszer nincs itt oly temérdek had számára. Ő a menekvés egyetlen útját választotta, mert ha kiéheztetik, s itt pusztul el a hadakkal együtt, akkor az ellenséget már senki fel nem tartóztatná, úgy, hogy az elmenne Krakkó meg Varsó alá, s sehol ellenállásra nem találván elárasztaná az egész hazát. Most azért a zúgolódás helyett siessetek a sáncokra, s védelmezzétek meg magatokat, gyermekeiteket, városotokat és a Köztársaságot.

- A sáncokra, a sáncokra! - kiáltotta néhány bátrabb hang.

Most az erélyes és bátor Grozwajer szólalt meg:

- Örvendezem én kegyelmetek elszántságán, s tudjátok meg, hogy a herceg nem úgy távozott, hogy a védelemre ne gondolt volna. Itt mindenki tudja, mi a teendője, s csak az történt, aminek történnie kellett. A védelem a kezemben vagyon, s védekezni is fogok mindhalálig.

A terem kiürült. Kis idő múlva ágyúdörgés reszkettette meg a város falait, hirdetvén a vár, a külvárosok és a közeli falvak lakosainak, hogy itt az ellenség.

A keleti ég alja, ameddig a szem ellát, piros volt, mintha tűzvész tengere hömpölyögne a város felé.

Eközben a herceg Zamoscba sietett. A természettől fogva is erős vár kijavításával és felszerelésével volt foglalatos, s hamarosan bevehetetlen erősséggé tette azt. Skrzetuski Longinus urammal és a zászlóalj egy részével a várban maradt Weyher, walecki sztaroszta pálcája alatt, a herceg pedig Varsóba ment, hogy a sejmtől megkapja az új hadak toborzásához szükséges pénzt, és részt vegyen a királyválasztáson. Ha ugyanis Karol királyfit választják királlyá, akkor a háborús párt kerekedik felül, s a herceg kapja meg a Köztársaság összes hadainak fővezérségét, ami azt jelenti, hogy feltétlenül sor kerül az életre-halálra való leszámolásra Hmelnickij és a Köztársaság között. Ezzel szemben Kazimierz királyfit - noha nagy bátorságú és eléggé harcias férfiú is volt - teljes joggal tartották Ossolinski kancellár politikája hívének, mint aki hajlandó lett volna a kozákokkal alkudozásba bocsátkozni, s nekik tetemes engedményeket tenni. A két testvér egyike sem fukarkodott az ígéretekkel, s kölcsönösen nagy erőfeszítéseket tettek, hogy híveket szerezzenek maguknak, így aztán - a két párt körülbelül egyforma erős lévén - senki sem tudhatta, mi lesz a választás eredménye. A kancellár párthívei attól tartottak, hogy Wisniowiecki egyre növekvő hírneve és a lovagvilág, valamint a nemesség körében egyre fokozódó népszerűsége révén Karol felé hajlíthatja a szíveket, a herceg pedig éppen e célból személyesen kívánta támogatni jelöltjét. Ezért sietett gyors meneteléssel Varsóba, bizonyos lévén afelől, hogy Zamosc hosszú ideig fel tudja tartóztatni Hmelnickij és a Krím egész hatalmát. Lwówot már megmentettnek lehetett tekinteni, mivel Hmelnickij nem bajmolhatott sokáig e város elfoglalásával, előtte lévén a sokkal erősebb Zamosc, mely elzárta előle a Köztársaság szívébe vezető utat.

A herceg most már bizonyos volt afelől, hogy ha Kazimierz királyfit választanák is meg, a háború elkerülhetetlen, s a borzalmas rebelliónak vérbe kell fulladnia. Reménylette, hogy a Köztársaság még egyszer hatalmas haderőt állít talpra, mert az alkudozások is csak akkor kecsegtethettek eredménnyel, ha azokat erős hadsereg támogatja.

Ily gondolatoktól ringatva igyekezett a herceg Varsó felé néhány zászlóalj kíséretében, s vele volt Zagloba meg Wolodyjowski. Az előbbi égre-földre esküdözött, hogy keresztülviszi Karol herceg megválasztását, mert tud a nemes atyafiak nyelvén beszélni, s fel tudja őket használni, az utóbbi pedig a herceg kíséretét vezérlette. Siennicában váratlanul kedves meglepetés érte a herceget: Gryzelda hercegasszonnyal találkozott, aki biztonság okából igyekezett Brzesc Litewskiből Varsóba, remélvén, hogy a herceg is oda megy. Nagy szeretettel köszöntötték egymást a hosszas távollét után. A hercegasszony könnyein keresztül szemlélte e napbarnította, lesoványodott arcot, e magasztos homlokot, melybe mély barázdákat szántottak a gondok és fáradalmak, meg az álmatlanságtól vöröslő szemet, s újra meg újra könnyekre fakadt, s vele együtt zokogott túláradó szívvel az egész hölgykíséret. A hercegi pár lassan lecsillapodva átment a tágas plébániára, ott azután vége-hossza nem volt a barátok, az udvari emberek és a lovagok felől való kérdezősködésnek, akik mintegy a családhoz tartozván, teljesen összeforrtak Lubnie emlékével. A herceg mindenekelőtt Skrzetuski felől nyugtatta meg hitvesének gondoskodó aggodalmát, mondván, hogy csak azért maradt Zamoscban, mert az Istentől reámért nagy megpróbáltatások közepette nem akart belemerülni a főváros zajába, hanem inkább a kemény katonai szolgálattal és munkával kívánta gyógyítani szíve sebeit. Azután bemutatta a hercegasszonynak Zaglobát, s tetteiről e szavakkal emlékezett meg: "Vir incomparabilis"[148] őkelme, aki, nem elég, hogy Kurcewiczówna leányasszonyt kiragadta Bohun kezéből, hanem Hmelnickij és a tatárok táborának kellős közepéből ki is szabadította, azután pedig velünk együtt harcolván, Konstantynów alatt fölöttébb dicséretes vitézséggel állta meg helyét, nagy dicsőséget szerezvén nevének. A hercegasszony a szavak hallatára nem fukarkodott a dicséretekkel, s többször is csókra nyújtotta kezét Zagloba uramnak, ígérve, hogy alkalmatosabb időben nyomósabban is kifejezést ad elismerésének. A vir incomparabilis pedig hősiességét szerénységgel takargatván hajlongott, majd meg hetykén kacsingatott a palotáskisasszonyok felé, mert ámbár öregember létére nem sok sikerre tartott számot a fehérnépnél, mégis kedves volt szívének, hogy bátorságáról annyi szépet hallottak. Mindazonáltal ürömcsöppek is bőven vegyültek ez örvendetes találkozás édességébe, mert - a hazát ért nehéz napokról nem is szólva - hányszor volt úgy, hogy mikor a hercegasszony a kedves ismerősök felől kérdezősködött, a hercegnek így kellett felelnie: "Elesett... elesett... eltűnt..." Ilyenkor a palotáskisasszonyok is fel-felzokogtak, mert az elesettek felsorolásánál bizony nem egy nekik drága név is elhangzott.

Így vegyült öröm a bánattal, könny a mosollyal. Ám legjobban a kis Wolodyjowski borongott, mert hiába tekingetett körül, s fürkészett mindenfelé - Barbara hercegkisasszony nem volt sehol. Igaz ugyan, hogy a háborús fáradalmak, a folytonos csaták és ütközetek, az örökös hadjáratok közepette már kissé el is feledkezett a hercegkisasszonyról, mert amilyen szerelmes természetű volt, annyira állhatatlan is, ámde most, hogy a hölgykíséretet meglátta, eszébe jutott a lubniei élet, s elképzelte, mily kedves dolog volna a pihenés perceiben egy kicsit sóhajtozni, s szívét is újra foglalkoztatni. Most tehát, hogy az be nem következett, érzelmei viszont - szinte bosszantására - újra feléledtek, Wolodyjowski uram nagyon elbúsulta magát, s olyan volt, mintha leforrázták volna. Fejét lehorgasztotta, bajuszkája lekonyult, pedig rendszerint oly hetykén felpödörte, hogy két hegye orrcimpájánál is magasabbra nyúlt, akár a cserebogáré, fitos orra megnyúlt, arcáról eltűnt a szokásos derű, szótlanságba merült, s még akkor sem mozdult meg, mikor a herceg, kíséretét sorra véve, most már az ő vitézségét és hőstetteit magasztalta. Mert mit jelenthetett számára minden dicséret, ha ő nem hallhatja.

Végül is Anusia Borzobohata szánta meg, s noha sokat huzakodtak egymással, elhatározta, hogy megvigasztalja. E célból, a hercegasszony felé sandítva, észrevétlenül egyre közelebb húzódott a lovaghoz, míg végül egészen mellé került.

- Jó napot kívánok - mondotta. - Régen nem láttuk egymást.

- Ó, Anna kisasszony! - felelte Michal uram mélabúsan. - Bizony sok víz elfolyt azóta, s íme, most is milyen szomorú időkben találkozunk, és nem is mindnyájan.

- Bizony, nem mindnyájan, annyi sok lovag elesett!

Anusia felsóhajtott, s kis idő múlva így folytatta:

- Mi sem vagyunk teljes számban, mert Sieniutówna leányasszony férjhez ment, Barbara hercegkisasszony pedig a wilnai vajdáné asszonynál maradt.

- S bizonnyal ő is férjhez megy?

- Nem, nem is gondol ilyesmire. De mi okból tudakolja kegyelmed annyira?

Azzal összehunyorította fekete szemecskéjét, úgy, hogy csak keskeny rés látszott belőle, s szemhéja alól oldalvást villantott a lovagra.

- A család iránti hajlandóságomból - felelte Michal uram.

- Ez helyes is - vélte Anusia -, mert kegyelmednek is őszinte jóakarója a hercegkisasszony. Gyakran el is kérdezgette: "Hol van amaz én lovagom, ki Lubniében a harci játékokon a legtöbb török fejet ütötte le, amiért jutalmat is adtam neki? Mit mível? Remélem, él még, s gondol néha ránk?"

Michal uram hálásan pillantott Anusiára, s mindenekelőtt megörült, azután pedig észrevette, hogy nagyon megszépült.

- Valóban ezt mondta Barbara hercegkisasszony? - kérdezte.

- Istenemre! S azt is emlegette, mi módon ugratott át kegyelmed az árkon az ő kedvéért, mikor a vízbe is estél.

Wolodyjowski immár másodszor pillantott Anusiára, s most már nem bírta tovább.

- Te pedig annyira megszépültél, kisasszonyom, hogy a szeme káprázik az emberfiának, ha rád néz.

A leány bájosan elmosolyodott.

- Kegyelmed ezt csak azért mondja, hogy megnyerje hajlandóságomat.

- Annak idején szerettem volna - felelte a lovag vállat vonva -, Isten látja a lelkemet, szerettem volna, de nem bírtam, most pedig Podbipieta uramnak kívánok boldogságot.

- Hol van Podbipieta uram? - kérdezte Anusia halkan, szemét lesütve.

- Zamoscban maradt Skrzetuskival. Közben már ő lett a zászlóalj vicekapitánya, néki tehát a szolgálatot kell vigyáznia, de ha tudta volna, kit lát itt, Istenemre, permissiót kérvén, hétmérföldes léptekkel jött volna velünk. Állhatatos gavallér őkelme, bizony minden kegyre méltó.

- S a háborúban nem érte-é valamiféle baj?

- Úgy vélem én, nem erre vagy kíváncsi, kisasszonyom, hanem hogy ama három fejet levágta-e?

- Nem hiszem én, hogy ő valóban ilyen szándékkal volna.

- Pedig csak hidd el, kisasszonyom, mert anélkül nem lesz semmi, ő maga igen serényen keresi az alkalmat.

- Találja meg ki-ki, amit keres! - mondta Anusia nagyot sóhajtva.

Utána felsóhajtott Wolodyjowski is, s tekintetét felvetve egyszerre ámulva nézett a szoba egyik szegletébe.

E szegletből egy izgékony, haragos arc tekintett feléje, hatalmas orral és szalmacsutakhoz hasonló, torzonborz bajusszal, mely utóbbi sebesen mozgott, mintha az elfojtott düh mozgatná. Wolodyjowski eddigelé nem ismerte ezt az ábrázatot.

Ijedelmes volt ez az orr, e szempár meg a bajusz, ámde Wolodyjowski nem volt ijedős természetű, így hát - amint mondám - csak elámult, s Anusiához fordulva megkérdezte:

- Minémű figura az ott a szegletben, mely úgy néz rám, mintha mindenestül fogva el akarna nyelni, s bajuszát úgy mozgatja, akár egy vén kandúr?

- Az? - felelte Anusia fogait kivillantva. - Az Charlamp úr.

- Aztán miféle pogány őkelme?

- Egyáltalán nem pogány, hanem százados a wilnai vajda petyhorski zászlóaljánál. Varsóig ő kísér el bennünket, s ott bevárja a vajda urat. Jó lesz, Michal uram, ha nemigen kerül kegyelmed a szája felől, mert nagy emberevő őkelme.

- Azt magam is látom. Ha azonban emberevő, vannak itt nálamnál kövérebb falatok, miért feni hát éppen rám a fogát?

- Mert... - kezdte Anusia, s halkan felkuncogott.

- Mert?

- Mert szerelmes belém, s ő maga mondta, hogy aki közelembe lép, azt darabokra aprítja. Higgye el kegyelmed, most is csak a herceg úrék jelenléte tartóztatja, másképp nyomban megkeresné az alkalmat, hogy beléd kössön.

- Nesze neked! - kiáltotta a kislovag vidáman. - Így állunk hát, kisasszonyom? Hej, látom már, nemhiába énekelgettük: "Mint a tatár a híveket, ragadozod a szíveket!" Emlékezel, kisasszonyom? Már te meg sem mozdulhatsz, hogy valaki nyomban beléd ne szeressen!

- Ez már a balsorsom! - felelte Anusia szemét lesütve.

- Nagy farizeus vagy, kisasszonyom, de mit szól majd ehhez Longinus uram?

- Mit tehetek én róla, hogy Charlamp uram üldöz? Én ki nem állhatom, még látni sem szeretem őkelmét.

- Nono! Podbipieta akár egy falat kenyér, de a szívbéli dolgok kérdésében nem jó vele tréfálni.

- Hát vágja le a fülét, én csak örülnék neki.

Azzal megperdült, mint a csiga, s elrebbent a szoba túlsó végébe, Carboni őkegyelméhez, a hercegasszony medikusához. Mindjárt élénk suttogásba és beszélgetésbe merültek, s az olasz a mennyezetbe fúrta tekintetét, mintha valami elragadtatás kerítette volna hatalmába.

Eközben Zagloba lépett Wolodyjowskihoz, s egészséges szemével hamiskásan ráhunyorított.

- Hát ez meg miféle legénycsábító, Michal uram? - kérdezte.

- Anna Borzobohata-Krasienska leányasszony, a hercegasszony kedvelt palotáskisasszonya.

- Szemrevaló kis betyár, a szeme akár a kökény, orcája, mint a festett kép, nyaka pedig... uff!

- Megjárja! Megjárja!

- Jó szerencsét kívánok kegyelmednek!

- Hagyja el kegyelmed, ő Podbipieta uram menyasszonya, vagy mondjuk, majdnem menyasszonya.

- Podbipieta uramé, az Isten szent szerelmére, hiszen ő szüzességet fogadott. Azután meg olyan közöttük a proportio,[149]hogy legfeljebb a dolmánya zsebében hordhatná! Avagy a bajuszán ugrálhatna, akár a légy! De ilyet!

- Nono, majd ráncba szedi őkelmét e leányzó. Herkules erősebb volt nála, s mégis egy fehérnép nyergelte meg.

- Bah! De nézze kegyelmed ama hollót, akivel a leányzó beszélget, micsoda ördög az?

- Carboni, a hercegasszony olasz medikusa.

- Nézd csak, Michal uram, hogyan felderült a fizimiskája, a vaksi szemeit pedig úgy forgatja, mintha delíriumban volna. Hej, bajok vagynak itt Longinus uram körül! Értek én kicsinyég az ilyesmihez, mert ifjúkoromban megértem egyet-mást. Majd jobb alkalommal elmondom kegyelmednek, mi mindenben részeltem, vagy, ha van kedved hozzá, akár most mindjárt meghallgathatod.

Zagloba valamit suttogni kezdett a kislovag fülébe, s közben a szokottnál jobban hunyorgott, ezalatt azonban elérkezett az indulás ideje. A herceg beült az üveges hintóba a hercegasszony mellé, hogy a hosszas távollét után útközben kedvükre kibeszélgethessék magukat, a palotáskisasszonyok helyet foglaltak a nyitott hintókban, a lovagok lóra szálltak, s a menet elindult. Elöl haladt az udvar, a hadak pedig távolabb, hátul, mert hiszen a vidék nyugalmas volt, a zászlóaljakra nem a biztonság, hanem a pompa okából volt szükség. Így vonultak Siennicából Minskbe, onnan pedig Varsóba, útközben az akkori szokás szerint sűrű pihenőket tartván. Az országút annyira tömve volt, hogy csak lépésről lépésre lehetett haladni. Mindenki az electióra sietett, a közeli környékről és a távoli Litvániából egyaránt. Imitt-amott főúri kíséretekkel, az aranyos, üveges hintók egész soraival találkoztak, melyeket hajdúk és óriási török testőrök kísértek, utánuk haladtak a magyar, német, janicsár avagy kozák udvari csapatok, végül a hasonlíthatatlan lengyel lovasság komoly fegyvernemei. A jelesebb főurak mindegyike minél pompásabban és a lehető legnagyobb számú kísérettel kívánt megjelenni. A számos mágnás bandériumai mellett a járási és falusi méltóságok szerényebb kíséretei is elvonultak. A porfelhőből minduntalan kibukkant egy-egy fekete bőrrel bevont nemesi batár az elébe fogott egy avagy két pár lóval, mindegyikben bent ült az előkelő nemes úr, nyakában selyemszalagon a feszülettel vagy a Boldogságos Szűz képével. Mindnyájan felfegyverkezve, egyik oldalt a muskéta, a másikon a szablya, s a volt vagy jelenlegi katonáknál még kopja is meredt az ülés mögött két singnyi magasságban. A batárok körül vizslák vagy agarak sündörögtek, nem mintha uraik vadászatra készültek volna, csak amúgy úri kedvtelésből vitték őket magukkal. Hátul szolgalegények haladtak a vezeték lovakkal, azokon pokróc, melyekkel az értékes üléseket védték esőtől, portól. Még hátrább nyikorgó szekerek következtek, kerekeik fűzfagallyakkal befonva, rajtuk a sátrak és az élelem az urak és a szolganép számára. Ha a szél időnként elfújta a porfelhőt az útról a földekre, az egész menet egyszerre láthatóvá vált, s csak úgy tarkállott, mint egy száz színű kígyó vagy egy művészies szövésű, aranyos selyemszalag. Az út vonalán itt-ott tüzes olasz vagy janicsár zenekarok játszottak, különösen a királyi vagy litvániai komput zászlóaljak előtt, amelyek e tömegből szintén nem hiányozhattak, mert a főurakat el kellett kísérniük. S minden tele kiabálással, zajjal, hívogatással, veszekedéssel, ha egyik a másikának nem akart kitérni.

A herceg kíséretéhez is minduntalan odaugrattak lovas katonák vagy cselédek, kiabálva, hogy térjenek ki, mert ez vagy amaz a főember közeledik, avagy azt tudakolva, hogy kinek az emberei. Mikor azonban hallották a választ: "A rutén vajdáé", nyomban jelentették uraiknak, akik azonmódon szabaddá tették az utat, ha pedig elöl voltak, letértek, hogy lássák az elvonuló kíséretet. Az etetőhelyeken nemesek és katonák csoportokba verődtek, hogy láthassák a Köztársaság legnagyobb hadvezérét. Nem volt hiány éljenzésben sem, melyeket a herceg kegyesen megköszönt, egyrészt már vele született emberségéből, másrészt azért is, hogy ez emberies érzésével szerezzen párthíveket Karol királyfinak, aminthogy már puszta megjelenésével is szerzett eleget.

Ugyancsak kíváncsian szemlélték a hercegi zászlóaljakat, ama "ruténeket" is, amint őket nevezték. Most már bezzeg nem voltak olyan rongyosak és nyomorultak, mint a konstantynówi csata után, mert a herceg Zamoscban új ruhát adatott nekik, mégis úgy néztek rájuk, mint valami tengerentúli lényekre, mert a környék lakóinak képzelete szerint a világ végéről jöttek. Csodálatos dolgokat meséltek ama titokzatos pusztákról és fenyvesekről, ahol ilyen lovagok teremnek, s megcsodálták a Fekete-tenger viharaitól kicserzett, marcona arcukat, kemény tekintetüket és a szomszéd népektől átvett szilaj magatartásukat.

A herceg után a legtöbb szem Zagloba felé fordult, aki látván, mily ámulatot kelt, büszkén, keményen nézett széjjel, s oly félelmesen forgatta szemét, hogy a tömegben máris suttogás kelt: "Nyilván ez a legjelesebb lovag közöttük!" Mások meg azt mondták: "Ez bizonnyal sokak lelkét kiugrasztotta már testükből, amilyen dühös sárkánynak látszik!" Az ily szavak hallatára Zaglobának csak az volt a gondja, hogy belső elégedettségét még szilajabb arckifejezéssel palástolja.

Néha oda-odaszólt a tömegnek, máskor gúnyolódott, de főleg a litván komput zászlóaljakkal, ahol a komolyabb fegyvernemek arany-, a könnyebbek pedig ezüstpaszományból készült kis hurkot viseltek vállukon: "Ott a kutya, fogd hurokra!" - kiáltotta Zagloba uram e kis hurkok láttán. Erre egyik-másik bajtárs nagyot fújt, a fogát csikorgatta, kardjához is kapott, ámde meggondolván, hogy a rutén vajda vitéze enged meg magának ily tréfákat, csak köpött egyet, s annyiban hagyta a dolgot.

Varsó közelében már oly sűrű lett a tömeg, hogy csak lépésben haladhattak előre. Az electio a szokottnál népesebbnek ígérkezett, mert a távolabbi rutén és litván vajdaságok nemessége, mely a királyválasztás végett ugyan el nem jött volna, most saját biztonsága kedvéért mégis Varsóba sereglett. Pedig a választás napja még messze volt, hiszen alig kezdődtek meg a sejm első ülései. Mindazonáltal már egy, sőt két hónappal korábban is felsereglettek, hogy a városban kvártélyt találjanak, ennek vagy annak eszébe juttassák magukat, saját érdekükben imitt-amott szétnézzenek, az úri udvaroknál evés-ivásban részeljenek, végül hogy aratás után némi szórakozást találjanak.

A herceg hintaja ablakán át szomorúan szemlélte a lovagok, katonák és a nemesség e tömegeit, e pompás, gazdag öltözékeket, s elgondolta, mily erőt lehetne ezekből kiállítani, mekkora hadsereget felszerelni! Hiszen ez a Köztársaság oly erős, népes és gazdag, tele derék lovagsággal, de hát akkor miért oly lanyha, hogy az egyetlen Hmelnickijjel meg a vad tatár hordákkal nem tud megbirkózni? Hmelnickij százezreivel százezreket lehetne szembeállítani, ha ez a nemesség, ez a katonaság, e nagy gazdagság és fényűzés, ezek az ezredek és zászlóaljak úgy akarnák szolgálni az országot, mint ahogyan saját érdekeiket szolgálják. "Pusztul az erény e Köztársaságban! - gondolta a herceg. - E nagy test, íme, romolni kezd, az ősi dicsőség kivész, s a katonaság meg a nemesség nem a háborúban és fáradalmakban, hanem az édes semmittevésben leli kedvét!" A hercegnek némiképpen igaza volt, ámde a Köztársaság hiányosságait csak a harcos és hadvezér szemével nézte, aki minden emberből katonát akarna faragni, hogy harcba vesse az ellenség ellen. Bátorságot bizony lehetett itt találni, s találtak is, mikor hamarosan százszorta nagyobb háborúk fenyegették a Köztársaságot. Valami nagyobb dolog hiányzott itt, amit e katona-herceg e pillanatban nem látott meg, ellenben jól látta azt ellenfele, a királyi kancellár, aki Jereminél jobb politikus volt.

Íme, azonban a kékes távolban felrémlettek Varsó karcsú tornyai, a herceg gondolatai tehát szétrebbentek, ellenben nyomban kiadta a parancsokat, melyeket a szolgálattevő tiszt azonnal továbbított Wolodyjowskinak, a kíséret kapitányának. Így hát Michal uram legottan elvágtatott Anusia hintaja mellől, ahol eddig lovagolt, s jóval hátrább menetelő zászlóaljához sietett, hogy azt hadirendbe állítsa, s ezentúl már úgy haladjanak tovább. Ám alig tett néhány lépést, mikor meghallotta, hogy valaki utánavágtat. Szétnézett - Charlamp volt, a wilnai vajda könnyű fegyvernemének századosa és Anusia imádója.

Wolodyjowski visszatartotta lovát, mert sejtette, hogy ebből lesz valami, márpedig Michal uram igen szerette az effajta dolgokat. Charlamp pedig odaérve eleintén egy szót sem szólt, csak szuszogott, s bajuszát mozgatta vészjóslóan, szemlátomást kereste a szavakat, amíg végre megszólalt:

- Alázatos a szolga, dragonyos uram!

- Alázatos, csatlós uram!

- Hogy merészelsz engem csatlósnak nevezni? He? - kérdezte Charlamp fogát csikorgatva. - Engem, aki tiszt és százados vagyok?

Wolodyjowski erre kezében tartott fokosát kezdte a levegőbe dobálni, s látszólag minden figyelme oda irányult, hogy azt ismét nyelénél fogva kapja el - közben pedig csak úgy félvállról vetette oda:

- Mert arról a hurokról nem ismerem fel rangodat.

- Kelmed egész tiszti rendünket sérti, melyhez magad nem is vagy méltó.

- Mégpedig miért? - kérdezte Wolodyjowski együgyű képpel.

- Mert idegen fegyvernemnél szolgálsz.

- Csillapodjék kegyelmed - felelte a kislovag -, jóllehet a dragonyosoknál szolgálok, mindazonáltal lengyel tiszt vagyok, mégpedig nem könnyű, hanem komoly fegyvernemnél, a vajda úr szolgálatában. Most azért beszélhet velem kegyelmed, mint egyenlővel, vagy akár magadnál jobbal.

Charlamp uram észbe kapott, látván, hogy nem amolyan senkiházi legénykével van dolga, mint gondolta, fogát mindazonáltal tovább csikorgatta, mert Wolodyjowski hidegvére még fokozta dühét, azért hát így szólt:

- Hogyan merészel kegyelmed utamba állni?

- Ej, látom, belém akarsz kötni?

- Netán úgy is van, s még azt is megmondom - itt Wolodyjowski füléhez hajolt, s halk hangon tette hozzá -, hogy levágom a füledet, ha Anna leányasszony körül sokat taposod a sarat...

Wolodyjowski erre ismét igen szorgalmasan kezdte felhajigálni fokosát, mintha éppen ez volna az effajta szórakozás ideje, s rábeszélő hangon felelte:

- Ej, kegyes jótevőm, ne bánts, hagyj élnem még egy darabig!

- Nem! Szó sem lehet róla! Nem menekülsz! - jelentette ki Charlamp a kislovag dolmánya ujját megragadva.

- No, nem is nagyon akarok én menekülni - szabadkozott Michal uram szelíden -, de szolgálatban vagyok, herceg uram parancsát viszem. Engedje el kegyelmed dolmányom ujját, szépen kérlek, engedd el, mert máskülönben mit tehetne szegény fejem?... Hacsak azt nem, hogy e kisded fokossal fejbe váglak, s kivetlek a nyeregből.

De a kislovag hangja most már olyan mérgesen sziszegett, hogy Charlamp önkéntelenül is ámulva pillantott rá, s elengedte dolmánya ujját.

- No mindegy! - mondotta. - Varsóban helyt kell állanod! Gondom lesz rá!

A komolyabb fegyvernemek tisztjeit nem lehetett az idegen csapatok tisztjeinek, még tábornokának sem alárendelni, sőt ellenkezőleg, gyakran előfordult, hogy idegen fegyvernemek tábornokát rendelték az ilyen tiszt parancsnoksága alá. Ezt az esetet elkerülendő, az idegen ezredek tábornokai és tisztjei arra törekedtek, hogy egyúttal lengyel ezredek tisztjei is legyenek. Ilyen tiszt volt Wolodyjowski is.

- Én ugyan el nem rejtőzöm, mindazonáltal nem tudom, hogyan verekedjünk meg Varsóban? Légy szíves, taníts meg rá! Egyszerű katona lévén, életemben sem jártam még Varsóban, de hallottam valamit a Marsalli Ítélőszékekről, amelyek halállal büntetik azt, aki a király avagy az interrex közelségében kardot mer rántani.

- Meglátszik, hogy nem járt kegyelmed Varsóban, és hogy faragatlan fickó vagy, ha a Marsalli Ítélőszéktől félsz, mert nem tudod, hogy interregnum idején a kaptur^[150] bíráskodik, amellyel könnyebb a dolog. Attól pedig semmiképp se félj, hogy füleidért a fejemet veszik.

- Köszönöm az oktatást, s máskor is bátorsággal kérem majd utasításodat, mert látom, hogy kegyelmed nem mindennapi praktikus és tanult férfiú, én pedig, minekutána csupán a legalsóbb klasszist jártam ki, csak éppen azt tudom, hogyan kell adjectivumot cum substantivo[151] összeegyeztetni, s ha kegyelmedet, Isten ments, ostobának akarnám nevezni, így kellene mondanom: stultus, nem pedig stultu avagy stultum.[152]

Ezután ismét fokosát kezdte felhajigálni, Charlamp pedig elámult, arcába szökött a vér, s kardot rántott. A kislovag egy szempillantás alatt térde alá csúsztatta fokosát, s máris megvillant kirántott kardja. Egy pillanatig szikrázó szemmel és táguló orrcimpákkal álltak szemben egymással, mint két felbőszült bika - de Charlamp uram kapott észbe először, megértvén, hogy a herceggel gyűlnék meg a baja, ha egyik tisztjére támadna, aki parancsát viszi - így hát elsőnek dugta hüvelyébe kardját.

- Hej, megtalállak, ebadta! - mordult fel.

- Meg, meg, répalevél! - felelte a kislovag.

Azzal elváltak egymástól, egyikük a bandériumhoz, másikuk a zászlóaljhoz indult, amely ezalatt már annyira közel ért, hogy a porfelhőből kihallatszott a lódobogás az országút kemény felületén. Michal uram hamarosan felvonulási rendbe szedte a lovasságot is meg a gyalogságot is, s az élre nyargalt. Kis idő múlva Zagloba kocogott hozzá.

- Mit akart tőled az a tengeri vadállat? - kérdezte.

- Charlamp? Ej, semmit, kihívott párviadalra.

- Nesze neked! - mordult fel Zagloba. - Egyszeriben keresztüldöf az orrával. Vigyázz, Michal uram, hogy ha majd szemben álltok egymással, valamiképpen le ne vágd a Köztársaság legnagyobb orrát, mert annak külön sírdombot kellene hányni. Szerencsés ember a wilnai vajda, másoknak portyázó csapatokat kell kémszemlére bocsátaniuk, ez pedig ormányával messziről kiszimatolja az ellenséget. S mi okból hívott ki?

- Amért Anna Borzobohata leányasszony hintaja mellett lovagoltam.

- Bah! Meg kellett volna mondanod, hogy menjen Zamoscba Longinus uramhoz. Az majd alaposan ellátta volna a baját. Jól beleválasztott az a répalevél, úgy látom, nagyobb az orra, mint a szerencséje.

- Nem szóltam neki semmit Podbipieta uramról - felelte Wolodyjowski -, mert akkor netán békén hagyott volna. Most már csak azért is kétszeres hévvel udvarolok majd Anusia leányasszonynak, hadd legyen nekem is némi mulatságom, mert ugyan mi jobb tennivalónk lesz Varsóban?

- Majd csak találunk, találunk, Michal uram! - bíztatta Zagloba hunyorgatva. - Amikor fiatal éveimben zászlóaljam exactiós deputatusa[153] voltam, bejártam az egész országot, de olyan életet sehol nem láttam, mint Varsóban.

- Úgy véli kegyelmed, másmilyen ott az élet, mint nálunk a Dnyeperentúlon?

- Ej, kár arról beszélni is!

- No, erre kíváncsi vagyok - felelte Michal uram, s kis idő múlva hozzátette: - Azért ama répalevél bajuszát kicsinyég mégiscsak megnyesem, mert túlságos hosszú!

Eltelt néhány hét. A nemesség egyre nagyobb számban gyülekezett össze az electióra. A város lakosainak száma megtízszereződött, mert a nemesség tömegeivel együtt ezrével érkeztek kalmárok és bazárosok is a világ minden részéből; a távoli Perzsiából éppen úgy, mint a tengeren túli Angliából. Wolán pajtát építettek a szenátus számára, körös-körül pedig már ezer meg ezer sátor fehérlett, teljesen megtöltve a határtalan rónát. Egyelőre senki sem tudta volna megmondani, hogy a két jelölt, a bíboros Kazimierz királyfi avagy a plocki püspök, Karol Ferdynand királyfi közül melyiket választják meg királlyá. Mind a két jelölt erejét megfeszítve dolgozott. Ezrével terjesztették világszerte a jelöltek erényeit magasztaló vagy hibáit feltáró iratokat, s mindkét félnek bőven voltak hatalmas párthívei. Köztudomás szerint Karolt támogatta Jeremi herceg, aki ellenfélnek annál is veszélyesebb volt, mert valószínű, hogy magával vonja a személyéhez ragaszkodó nemességet, márpedig végeredményben minden e nemességtől függött. Ámde Kazimierz sem volt szűkiben a hathatós párthíveknek. Mellette szólt az, hogy ő volt az elsőszülött, az ő érdekében vetette latba befolyását a kancellár, mintha a prímás is feléje hajlott volna, mellette állt a mágnások nagyobb része s mindegyiknek számos kliense, de őt pártfogolta maga Dominik Zaslawski-Ostrogski herceg is, a sandomierzi vajda, akinek Pilawce után "fölöttébb megocsúsodott érdeme", sőt ítélőszékkel is fenyegették, mindazonáltal ő volt a legnagyobb úr a Köztársaságban, sőt egész Európában, s mérhetetlen gazdagságát bármely pillanatban jelöltje mellett vethette a mérleg serpenyőjébe.

Kazimierz párthíveinek azért mégis gyakran támadhattak keserves kételyeik, mert - amint mondám - minden a nemességtől függött, mely már október negyedike óta tömegesen táborozott Varsó határában, s még mindig ezrével érkezett a Köztársaság minden részéből, s túlnyomó többségében Karol herceg mellett tört lándzsát, mert megigézte Wisniowiecki nevének varázsa, valamint az, hogy a királyfi oly bőkezűen áldozott közcélokra. A takarékos és gazdag Karol ugyanis e pillanatban habozás nélkül hatalmas összegeket költött új ezredek talpra állítására, melyeket azután Wisniowiecki herceg vezérlete alá kívánt rendelni. Ebben bizonnyal szívesen követte volna példáját Kazimierz királyfi is, és semmi esetre sem a fukarság tartotta vissza ettől, hanem éppen túlzott bőkezűsége, melynek közvetlen következménye a szükség volt, mert a pénzesláda állandóan kongott az ürességtől. Közben pedig a két testvér élénk alkudozásokat folytatott egymással. Jablonna és Nieporet között naponta egymást váltották a küldöttek. Kazimierz első szülöttségi jogra és a testvéri szeretetre hivatkozva, kérve kérte öccsét, lépjen vissza, a püspök viszont makacsul kitartott, azt válaszolván, hogy nem volna méltó dolog elutasítania a szerencsét, mely e Köztársaságban in liberis suffragiis[154]annak jut osztályrészül, akinek Isten rendelte - közben pedig múlt az idő, közeledett a hathetes terminus, s vele együtt a kozák veszedelem, mert hírek érkeztek, hogy Hmelnickij felhagyott Lwów ostromával, mely néhány roham után váltságdíjjal szabadult, s Zamosc alá vonulván, most éjjel-nappal ostromolja a Köztársaság ez utolsó védőbástyáját.

Azt is beszélték, hogy ama követeken kívül, akiket Hmelnickij küldött Varsóba azzal a nyilatkozatával, hogy mint lengyel nemes Kazimierzre adja szavazatát, a nemesség tömegei között még a városban is számos kozák főember rejtőzködik álöltözetben, akiket senki fel nem ismerhet, mert mint tisztes és gazdag nemes urak érkeztek, és a többi elektortól semmiben, a ruténföldiektől pedig még nyelvükben sem különböztek. Amint mondták, ezek közül egyesek csak kíváncsiságból jöttek, hogy Varsót és az electiót lássák, mások kémkedni, hogy híreket szerezzenek arról, mit beszélnek itt a jövendő háborúról, mekkora hadat kíván a Köztársaság talpra állatni, s mily költségeket a toborzásra fordítani. Lehetett abban sok igazság, amit e vendégekről beszéltek, mert a zaporozsjei főemberek között számos elkozákosodott lengyel nemes volt, akik a deák nyelvhez is konyítottak valamit, s így semmiről sem lehetett őket felismerni. Egyébként a távoli sztyeppen általában nem virágzott a latin nyelv, így például a Kurcewicz knyázok éppen úgy nem beszéltek deákul, mint Bohun avagy a többi atamán.

Az effajta szóbeszédekkel, valamint a Hmelnickij előnyomulásáról, meg állítólag már a Visztuláig eljutott kozák-tatár portyázó csapatairól szóló hírekkel tele volt a város is meg a választási mező is, s mindezek nyugtalansággal és félelemmel töltötték el az emberek szívét, s gyakran vakrémületet és tumultusokat keltettek. Az egybegyűlt nemesség körében elég volt azzal gyanúsítani valakit, hogy álöltözetet viselő zaporozsjei, s nyomban felkoncolták, még mielőtt ideje lett volna igazolnia magát. Ily módon gyakran ártatlan emberek is elpusztulhattak, amivel csak a tanácskozások komolysága szenvedett csorbát, különösen, mivel az akkori szokás szerint a józanságra sem nagyon ügyeltek. A propter securitatem loci[155]életre hívott kaptur nem bírt boldogulni a folytonos duhajkodásokkal, melyekben minden igazi ok nélkül egymást kaszabolták össze az emberek. A haza javát és békéjét szívükön viselő tisztes férfiakat gondokba merítették a tumultusok, veszekedések és garázdálkodások, mert a fenyegető veszedelmet mindenáron el akarták hárítani, addig a széllelbélelt, duhaj népség szinte elemében érezte magát, úgy vélekedvén, hogy eljött az ő aratásuknak az ideje - s annál bátrabban engedtek meg maguknak mindenféle csendháborítást.

Mondani sem kell, hogy ezek között Zagloba uram vitte a vezető szerepet. E hegemóniát biztosította számára mindenekelőtt jeles lovagi hírneve, kielégíthetetlen szomjúsága, egybekötve az ivás korlátlan lehetőségével, s oly helyénvaló nyelve, mellyel senki nem vetekedhetett, végül hallatlan, megingathatatlan öntudata. Időnként mégis el fogta a mélabú - ilyenkor bezárkózott szobájába, avagy sátrába, s ha kiment is, minden civódásra, sőt verekedésre is hajlamos, harapós kedvében volt. Megtörtént, hogy ilyen borongós kedélyállapotában alaposan megszabdalta a rawai Dunczewski urat csak azért, mert az, mellette elhaladván, beleakadt kardjába. Ilyenkor csak Wolodyjowski társaságát bírta el, s neki is panaszkodott, hogy szörnyen emészti a vágyakozás Skrzetuski és "ama szegényke" után. "Elhagytuk őt, Michal uram - mondta -, Júdás módra elhagytuk, s istentelen kezekbe adtuk, sose védekezzetek azzal a ti nemine exceptótokkal! Mondd meg, Michal uram, mi történhetik vele?"

Hiába magyarázgatta Wolodyjowski, hogy ha Pilawce közbe nem jön, most keresnék "ama szegénykét", de ma, amikor Hmelnickij egész hatalma választja el őket egymástól, ez lehetetlen dolog. Zagloba vigasztalhatatlan volt, csak még jobban dühöngött, káromkodott, mint a záporeső, s szidta azt a bizonyos közismert "dunyhát, deákságot és gyerekességet".

E borús pillanatok azonban csak rövid ideig tartottak. Utánuk Zagloba uram, mintha csak kárpótolni akarta volna magát az elvesztegetett időért, rendszerint még többet ivott és mulatozott, mint máskor. Idejét a kocsmákban töltötte a leghíresebb iszóskanták és fővárosi rimák társaságában, amiben a kislovag híven kitartott mellette.

Michal uram jeles katona és kiváló tiszt volt, de egy szemernyi sem volt benne ama komoly méltóságból, melyet például Skrzetuskiban annyira kifejlesztett a sok csapás és szenvedés. Ő a Köztársaság iránti kötelességét úgy értelmezte, hogy ütötte, akit parancsoltak, egyébbel nem törődött, a közügyekhez nem értett; a katonai vereségeken mindenkor kész volt könnyeit hullatni, de az még csak eszébe sem jutott, hogy a duhajkodás és csendháborítás éppen úgy ártalmára van a közügyeknek, mint a katonai vereségek. Egyszóval szeles, fiatal legényke volt, aki bekerülvén a főváros zajába, abba nyakig belemerült, s úgy belekapaszkodott Zaglobába, akár a tönköly a földbe, mert ő volt mestere a féktelenségekben. Vele járt-kelt a nemesség körében, melynek Zagloba pohárcsengés közepett képtelen dolgokat mesélt, amivel mindjárt párthíveket is szerzett Karol királyfinak, vele ivott, s szükség esetén kardjával fedezte, mind a ketten úgy sündörögtek-forogtak az electiós mezőn és városban, akár a légy a forró vízben, s nem volt olyan zug, ahova be ne bújtak volna. Michal uramnak viszketett fiatal tenyere, ki akart tenni magáért, s egyben megmutatni, hogy az ukrajnai nemesség különb, mint a másféle, a hercegi vitézek pedig minden hadak fölött állanak. Szándékosan eljártak hát kalandokra vadászni a kardvívásban leggyakorlottabb leczycaiakhoz, de különösen Dominik Zaslawski herceg párthíveit keresték fel, akiket mindketten különösképpen gyűlöltek. Csak a megalapozott hírű, legfélelmetesebb kardforgatókba kötöttek bele, s előre kitervelték a dolgot: "Kegyelmed beleköt valamelyikbe - mondta Michal uram -, azután majd én kiállok." Zagloba kitűnő bajvívó volt, s a nemes atyafiakkal minden félelem nélkül, szívesen kiállt, így nem is mindig egyezett bele a helyettesítésbe, különösen ha Zaslawski herceg híveiről volt szó, ellenben, ha valamelyik leczycai mesterrel akadt dolguk, megelégedett azzal, hogy ő tengelyt akasztott, s ha az illető már kardja után kapkodott, s bajra hívta, ő csak így szólt: "Nono, barátocskám, azt már mégsem engedné a lelkiismeretem, hogy a magam személyében kiállván a biztos halálba küldjelek, íme, próbálkozz fiacskámmal és tanítványommal, mert nem tudom, vele is boldogulsz-e?" E szavak után előállott Wolodyjowski uram együgyű képpel, hetyke bajuszkájával és fitos orrával, s akár elfogadták, akár nem, már be is állt a táncba, s minekutána valóban mesterek mestere volt, egy-két összecsapás után le is terítette ellenfelét. Ilyen mulatságot találtak maguknak, amitől a nyughatatlan lelkek és a nemesség körében hírük-nevük nőttön-nőtt, kiváltképpen pedig Zagloba uramé, mert az emberek így vélekedtek: "Ha a tanítvány ilyen, milyen lehet a mester!" Csak éppen Charlampot nem tudta Wolodyjowski sokáig megtalálni, s már arra is gondolt, hogy netán visszaküldték Litvániába valamilyen feladattal...

Ily módon telt el csaknem hat hét, s ezalatt a közügyek is jelentősen előbbre jutottak. A két testvér megfeszített küzdelme, párthíveiknek buzgó fáradozása, a lázas tevékenység és a szenvedélyek felszítása szinte nyomtalanul elmúlt, s emlékük sem maradt fenn. Most mint köztudomású volt, hogy Jan Kazimierzt választják meg, mert Karol királyfi bátyja kérésének engedve önként visszalépett. Furcsa, hogy ebben a pillanatban sokat nyomott a latban Hmelnickij szavazata, mert általában abban reménykedtek, hogy elismeri a király felsőbbségét, különösen azét a királyét, akinek megválasztása neki is kedve szerint való. S e remények nagyrészt valóra is váltak. Ezzel szemben Wisniowieckire nézve újabb csapást jelentett a dolgok ilyetén fordulása, hiszen ő - akár hajdanában Cato - nem szűnt meg követelni, hogy ama zaporozsjei Karthágó leromboltassék. Most már a dolgok rendje szerint alkudozásoknak kellett következniük. A herceg világosan látta, hogy ezek az alkudozások vagy már kezdetben kudarcot vallanak, vagy pedig a megkötött egyezséget maguk az események bontják fel, s tisztán látta a jövendő háborút is, de nyugtalanság töltötte el a gondolatra, hogy milyen lesz e háború kimenetele. A megegyezés után a törvény által elismert Hmelnickij még erősebb, a Köztársaság pedig még gyengébb lesz... S ki vezérli majd a hadakat az oly nagy hadvezéri hírnévre emelkedett Hmelnickij ellen? Avagy nem jönnek-e újabb csapások, újabb vereségek, amelyek a végsőkig kimerítik a Köztársaság erőit? A herceg ugyanis nem áltatta magát, s tudta, hogy neki, Karol királyfi legodaadóbb párthívének, bizonnyal nem adják kezébe a fővezéri buzogányt. Kazimierz megígérte ugyan öccsének, hogy párthíveit éppen úgy fogja szeretni, mint sajátjait, s Kazimierz nagylelkű férfiú volt, de mégiscsak a kancellár politikáját támogatta - a nagyhetmani buzogányt tehát nem a herceg kapja, hanem más, s jaj a Köztársaságnak, ha az a más nem lesz Hmelnickijnél jobb hadvezér! E gondolatra kétszeres fájdalom szorította össze Jeremi szívét - egyrészt a haza sorsa miatti aggodalom, másrészt az olyan ember elviselhetetlen érzése, aki tudja, hogy érdemeit mellőzni fogják, nem szolgáltatnak neki igazságot, s mások emelkednek majd a feje fölé. Hiszen nem lett volna Jeremi Wisniowiecki, ha nem lett volna büszke. Ő érezte magában az erőt a fővezéri buzogány viselésére - meg is érdemelte azt -, így hát kétszeresen szenvedett.

A tisztek körében már azt is beszélték, hogy a herceg, be sem várva a választás végét, elhagyja Varsót, de ez nem volt igaz. Jeremi nemcsak el nem utazott Varsóból, hanem meg is látogatta Kazimierz királyfit Nieporetben, aki őt rendkívül kegyesen fogadta, azután hosszabb időre visszatért a városba, mert a katonai ügyek megkívánták ottlétét. Arról volt szó, hogy a hadsereg céljaira megfelelő összegek álljanak rendelkezésre - amit a herceg nem győzött eléggé sürgetni. Emellett Karol királyfi pénzén új gyalog- és dragonyosezredeket állítottak fel. Egy részüket már ki is küldték a rutén vajdaságba, a többit még rendbe kellett szedni. E célból a herceg a hadak szervezésében járatos tiszteket küldött ki mindenfelé, megbízván őket azzal, hogy amaz ezredeket helyezzék a megkívánt állapotba. Előbb Kuszelt és Wierszullt küldte ki, majd sor került Wolodyjowskira is.

Egy napon a herceg színe elé hívták, aki a következő parancsot adta neki:

- Kegyelmed elmegy Babice és Lipków felé, Zaborówba, ahol a regimentnek szánt lovak már készen várnak, ott azokat megszemléled, kiválogatod és kifizeted Trzaskowski uramnak, majd elhozod őket a hadak számára. Pénzt itt Varsóban a fizetőmestertől kap kegyelmed emez írásomra.

Wolodyjowski serényen munkához látott, felvette a pénzt, s még aznap útnak is indult Zaborówba Zaglobával és tizedmagával, valamint egy szekérrel, mely a pénzt vitte. Lassan haladtak előre, mert arrafelé az egész környék hemzsegett a nemességtől, cselédségtől, szekerektől és lovaktól. A falvak egészen Babicéig annyira zsúfolva voltak, hogy minden parasztházban vendégek laktak. A különb-különbféle hangulatú emberek ily tömegében könnyen akadhattak kalandok is, aminthogy a két jó barát sem kerülhette el azokat, bárhogyan igyekeztek is szerényen viselkedni.

Babicébe érve a kocsma előtt tíz-egynéhány nemes urat pillantottak meg, amint éppen lóra ültek, hogy útjukra menjenek. A két csapat a kölcsönös köszöntés után éppen el akart haladni egymás mellett mikor az egyik lovas Wolodyjowskira pillantván, szó nélkül megfordította lovát, s ügetve feléje indult.

- Itt vagy hát, testvérkém! - kiáltotta. - Bujkáltál előlem, de megtaláltalak!... Most már nem menekülsz a kezemből! Hej, nemes uraim! - kiáltott társai után. - Várjatok csak egy kicsinyég! A tisztecskének van némi mondanivalóm, s szeretném, ha tanúi volnátok szavaimnak.

Wolodyjowski elégedetten mosolyodott el, mert felismerte Charlampot.

- Isten a tanúm, nem bujkáltam, sőt magam is kerestem kegyelmedet, hogy megkérdezzelek, vajon nem párolgott-e még el irántam való haragod, de hát nem találkozhattunk.

- Michal uram - súgta oda Zagloba -, szolgálatban vagy!

- Tudom! - dörmögte a kislovag.

- Állj ki a gyepre! - ordítozott Charlamp. - Nemes uraim! Megígértem e tejfelesszájú suhancnak, hogy levágom a fülét, és le is vágom, amint Charlamp a nevem! Mind a kettőt, amint Charlamp a nevem! Legyenek tanúim kegyelmetek, te, ifiúr, pedig állj ki a gyepre!

- Nem lehet, Istenemre, nem lehet! - felelte Wolodyjowski. - Legalább pár napig legyen türelemmel kegyelmed!

- Miért nem lehet? Inadba szállt a bátorságod? Ha nyomban ki nem állsz, úgy megkardlapozlak, hogy nagyapa korodban is megemlegeted! Hej, ebadta darazsa, átkozott mérges kígyója! Utamba állani tudsz! Tolakodni tudsz! Nyelvelni tudsz! De ha kardra kerül a sor, nem vagy sehol!

Erre már Zagloba is beleavatkozott a dologba.

- Úgy nézem én, hamis nyomon jár kegyelmed - mondta Charlampnak. - S meglásd, hogy e darázs csakugyan meg ne szúrjon, mert az ellen nem használ semmiféle flastrom. Piha, az ördögbe nem látod, hogy e tiszt úr szolgálatban van? Nézd, ama szekér pénzzel vagyon rakva, melyet a regimentnek szállítunk, s az ördögbe is, vedd eszedbe, hogy e tiszt a pénzes ládát őrzi, tehát nem rendelkezik tulajdon személyével, s nem állhat ki veled. Aki ezt meg nem érti, az fajankó, de nem katona! A rutén vajda pálcája alatt szolgálunk s nem olyan legényeket vagdaltunk már meg, mint kegyelmed, de ma nem lehet, különben is, ami késik, nem múlik!

- Szent igaz, hogy ha pénzt szállítanak, nem tehetik - jegyezte meg Charlamp egyik társa.

- Mi közöm nékem a pénzükhöz! - ordítozott a fékezhetetlen Charlamp. - Álljon ki, vagy megkardlapozom.

- Ma nem állhatok ki, de lovagi parolámat adom - felelte Michal uram -, hogy három vagy négy nap múlva kiállok, ahol kegyelmed kívánja, csak a szolgálatomat elvégezzem. Ha pedig kegyelmetek ez ígéretemmel be nem érik, nyomban meghúzatom a ravaszokat, látván, hogy nem nemes urakkal vagy katonákkal, hanem haramiákkal van dolgom. Válasszatok hát, az ördögbe, mert nincs időm itt állni!

E szavak hallatára a szekeret kísérő dragonyosok menten a támadóknak szegezték a muskéták csövét, s e mozdulat, valamint Michal uram erélyes fellépése szemlátomást nagy hatást keltett Charlamp társaiban.

"Engedj már nekik - mondották -, hisz magad is katona vagy, tudod, mi a szolgálat, s bizonnyal megkapod, ami téged illet, mert úgy látszik, bátor legény őkelme, mint egyébként a rutén zászlóaljakból valamennyien. Fékezd hát magad, amíg szépen kérünk."

Charlamp még egy darabig toporzékolt, de végül is belátta, hogy vagy magára haragítja társait, vagy a dragonyosokkal való bizonytalan kimenetelű harcra kényszeríti őket, tehát Wolodyjowskihoz fordulva így szólt:

- Tehát parolát rá, hogy kiállsz?

- Magam kereslek meg, már csak azért is, mert ily dolgot kétszer kérdezel. Négy nap múlva kiállok, ma szerda vagyon, legyen hát szombaton délután két órakor. Monddsza a helyet.

- Itt Babicében sok a vendég, még némi impedimentum támadhatna - mondta Charlamp. - Legyen hát itt a közelben, Lipkówban, az már nyugodalmasabb hely, s nékem közel is esik, mert Babicében kvártélyozunk.

- S kegyelmetek ugyane népes kompániával lesznek, mint ma? - kérdezte a körültekintő Zagloba.

- Eh, nem kell! - felelte Charlamp. - Csak magam jövök meg Sielicki uraimék, akik atyámfiai. Reménylem, kegyelmetek is a dragonyosok nélkül jösztök.

- Tinálatok talán szokás katonai asszisztenciával párviadalhoz állani, de nálunk ez nem divat - vágott vissza Michal uram.

- Akkor hát négy nap múlva szombaton, Lipkówban? - ismételte meg Charlamp. - A csárda előtt találkozunk, most pedig Isten hírével!

- Isten hírével! - felelte Wolodyjowski és Zagloba.

Az ellenfelek békésen váltak el egymástól. Michal uram örvendezett a közeli mulatságnak, s előre számított rá, hogy Podbipietát megajándékozza Charlamp levágott bajuszával.

Boldogan kocogott tehát Zaborówba. Ott találta Kazimierz királyfit is, aki vadászatra érkezett oda. Michal uram azonban csak messziről láthatta jövendő urát, mert nagyon sietett. Két nap alatt elvégezte dolgát, megtekintette a lovakat, kifizette Trzaskowski uramat, visszatért Varsóba, s pontosan, sőt egy órával korábban megjelent Lipkówban a helyszínen Zaglobával és Kuszellel, akit második tanúnak kért fel.

A zsidó árendás csárdája elé érve betértek az ivóba, hogy torkukat kissé megöblítsék mézborral, s koccintgatás közben elbeszélgettek.

- Zsidó! Az uraság itthon van? - kérdezte Zagloba a csaplárost.

- A városban van.

- Sok nemes úr kvártélyoz Lipkówban?

- Nincs itt senki. Csak egy szállt meg itt nálam, s itt van a benyílóban; gazdag úr lehet, cselédséggel és lovakkal érkezett.

- S mért nem szállt a kastélyba?

- Mert urunkat nyilván nem ismeri. Egyébként a kastély egy hónap óta zárva van.

- Az netán Charlamp lesz - vélte Zagloba.

- Nem lehet a' - ellenkezett Wolodyjowski.

- Ej, Michal uram, úgy érzem én, mégiscsak ő lesz.

- Honnan veszi kegyelmed?

- Elmegyek, megnézem. Hé, zsidó, régen itt van már az az úr?

- Csak ma érkezett, nincs két órája.

- S nem tudod, hova való?

- Nem, de alighanem messziről jött, mert lovai nagyon elcsigázottak; emberei pedig azt mondták, hogy a Visztulán túlról jöttek.

- Akkor mi okból szállt meg ilyen messze, Lipkówban?

- Ördög tudja!

- Elmegyek, megnézem - ismételte meg Zagloba -, hátha valami ismerős.

A benyíló bezárt ajtajához lépve bekopogott kardja markolatával majd beszólt:

- Szabad bemenni, nemes atyámfia?

- Ki az? - kérdezte egy hang belülről.

- Jó barát - felelte Zagloba az ajtót kinyitva. - Megkövetem, ha netán alkalmatlan időben - tette hozzá fejét bedugva az ajtónyílásba.

De hirtelen visszahúzódott, s becsapta az ajtót, mintha a halált pillantotta volna meg. Arcáról a legnagyobb ámulattal vegyes ijedelem tükröződött, száját eltátotta, s eszelős tekintettel bámult Wolodyjowskira és Kuszelre.

- Mi van kegyelmeddel? - kérdezte Wolodyjowski.

- A Krisztus sebeire, csendesen! - suttogta Zagloba. - Bohun!...

- Kicsoda? Mi lelte kegyelmedet?

- Bohun van odabent!...

A két tiszt talpra ugrott.

- Eszét vesztette kegyelmed? Térj magadhoz! Kicsoda?

- Bohun! Bohun!

- Nem lehet az!

- Lovagi szavamra! Amint itt állok előttetek! Istenre és minden szentjeire esküszöm!

- Mitől ijedt meg úgy kegyelmed? - kérdezte Wolodyjowski. - Ha ő van ott, akkor az Isten kezünkbe adta. Csillapodjék kegyelmed. Bizonyos vagy felőle, hogy ő az?

- Mint ahogy kegyelmeddel beszélek. Láttam. Ruhát vált.

- S ő látta kegyelmedet?

- Nem tudom. Aligha.

Wolodyjowski szeme szikrázott, mint a parázs.

- Zsidó! - súgta lázasan integetve feléje. - Gyere csak! Van más kijárás is a benyílóból?

- Nincs, csak e szobán által.

- Kuszel! Az ablak alá! - súgta Michal uram. - No, most már nem menekül a kezünkből!

Kuszel szótlanul kisietett a szobából.

- Térjen magához kegyelmed - mondta Wolodyjowski. - Nem a kegyelmed nyakán a veszedelem, hanem az övén. Mit tehet ő veled? Semmit.

- Hiszen csak a csodálkozástól nem bírok magamhoz térni! - felelte Zagloba, s magában ezt gondolta: "Igaz is! Mitől féljek? Michal uram itt van mellettem. Féljen Bohun!"

Azzal szörnyen nekifenekedve ragadta meg kardja markolatát.

- Michal uram, most már nem szabad kibújnia a kezünk közül!

- De vajon csakugyan ő-e az, mert valahogyan hinni sem akarom. Mit keresne ő itt?

- Hmelnickij küldte spionkodni. Ez már bizonyos. Várj csak, Michal uram. Megfogjuk, s elébe adjuk a dolgot: vagy nékünk engedi a knyázkisasszonyt, vagy az ítélőszék kezébe adjuk.

- Csak adná vissza a knyázkisasszonyt, aztán üsse kő!

- Bah! De vajon nem vagyunk-e kevesen? Ketten, s Kuszel a harmadik. Amaz veszettül fog védekezni, s néhány embere is van

- Charlamp is hoz magával kettőt, így hatan leszünk. Az elég!.. Csitt!

E pillanatban kinyílt az ajtó, s Bohun lépett a szobába.

Az imént nyilván nem ismerte fel Zaglobát, mikor az benézett hozzá, mert most, hogy megpillantotta, összerezzent, s mintha tűz cikázott volna végig az arcán, keze pedig villámgyorsan kardja markolatára siklott - ámde mindez csak egy pillanatig tartott. Ama tűz csakhamar kialudt az arcán, s kissé el is sápadt.

Zagloba csak nézte, s nem szólt semmit, az atamán szintén szótlanul állt ott. A szobában a légy zümmögése is meghallatszott volna, s az a két férfiú, kiknek sorsa ily különösen összebonyolódott, e pillanatban úgy tett, mintha nem ismerné egymást.

Ez elég sokáig tartott. Michal uram úgy érezte, hogy évszázadok múlnak el.

- Zsidó - szólalt meg Bohun hirtelen -, messze van ide Zaborów?

- Nem - felelte a csapláros. - Kegyelmességed mindjárt indul?

- Igen - felelte Bohun, s a pitvarba nyíló ajtó felé indult.

- Engedelmeddel! - dördült meg Zagloba hangja.

A kozákfő nyomban megállt, mintha lába a földbe gyökerezett volna, s félelmetes tekintetét egyenesen Zaglobába fúrta.

- Mit kíván kegyelmed? - kérdezte kurtán.

- Ej no, úgy nézem, valahonnan ismerjük egymást. Avagy nem a rutén vajdaságban találkoztunk-e egy tanyasi lakodalomban?

- Igaz a'! - felelte a kozákfő keményen, kezét ismét kardja markolatára nyugtatva.

- Hogymint szolgál kedves egészséged? - érdeklődött Zagloba. - Mert kegyelmed akkoron valahogyan oly hirtelen távozott a tanyáról, hogy el sem búcsúzhattam tőled.

- S kegyelmed sajnálta ezt?

- De sajnáltam ám, mert eljárhattunk volna egy táncot, a kompánia megnövekedett - itt Zagloba Wolodyjowskira mutatott. - Íme, e gavallér érkezett oda, ki közelebbről is szívesen megismerkedett volna kegyelmeddel.

- Elég volt - kiáltotta Michal uram hirtelen felállva. - Foglyom vagy, áruló!

- Mégpedig micsoda jusson? - kérdezte az atamán fejét büszkén felvetve.

- Mert lázadó vagy, a Köztársaság ellensége, s spionkodni jöttél ide.

- Kicsoda kegyelmed?

- Nem magyarázkodom előtted, de nem szabadulsz a kezem közül!

- Majd elválik! - felelte Bohun. - Én sem magyarázkodnék kegyelmed előtt, ha katona módjára bajvívásra hívtál volna, mivel azonban fogsággal fenyegetsz, hát íme, itt a levél, melyet a zaporozsjei hetmantól viszek Kazimierz királyfinak, kit nem találván Nieporetben, utána kell mennem Zaborówba. No, most mi módon vetsz börtönbe?

Azzal büszkén és gúnyosan mérte végig Wolodyjowskit, Michal uram pedig szörnyű zavarba esett, mint az agár, ha megérzi, hogy a vad kisiklott karma közül, s nem tudván, mit tegyen, Zaglobára tekintett. Pillanatnyi nyomasztó csend állt be.

- Hah! - kiáltott fel Zagloba. - Hiába! Levéllel küldtek, tehát börtönbe nem vethetünk, de e gavallér előtt ne igen kérkedj kardoddal, mert már egyszer úgy inaltál előle, hogy a föld is nyögött belé.

Bohun arca bíborvörös lett, mert e pillanatban felismerte Wolodyjowskit. A szégyen és a sértett büszkeség egyszerre pezsdült fel a rettenthetetlen kozákfőben. Ám a menekülés emléke égette, miként a tűz. Kozák levente hírének ez volt egyetlen le nem törölt szégyenfoltja, pedig e hírnevét életénél és mindennél jobban szerette.

A könyörtelen Zagloba pedig hidegvérrel folytatta tovább:

- Kis híján a bugyogódat is elvesztetted volna, míg végül is e gavallér könyörülvén rajtad, megkegyelmezett életednek. Piha, molojec uram, leányos ábrázatod vagyon, de a szíved is, akár a fehérnépé. Nagylegény voltál az öreg knyázné asszonnyal meg tejfelesszájú fiával szemben, de az első lovag láttán bezzeg kereket oldottál! Levelet hordani, leányt rabolni, az való neked, nem a háború. Isten a tanúm tulajdon szememmel láttam, mi módon füstölgött a bugyogód. Piha, piha! Íme, most is azért beszélsz kardról, mert levelet viszel. Mi módon vívjunk meg veled, holott e levéllel takarózol? Homokot akarsz-e hinteni a szemünkbe, molojec uram? Hmel jeles katona meg Krzywonos is, de sok gyászvitéz is akad a kozákság között!

Bohun hirtelen Zaglobához lépett, Zagloba uram ugyanolyan gyorsan húzódott Wolodyjowski háta mögé, úgyhogy a két ifjú lovag most szemtől szembe került egymással.

- Nem félelmemben menekültem én kegyelmed elől, hanem hogy embereimet megmentsem - mondta Bohun.

- Nem tudom én, mi okból történt, de annyi bizonyos, hogy menekültél - vágta oda Wolodyjowski.

- Mindenütt kiállok kegyelmeddel, akár itt, mindjárt.

- Párviadalra hívsz? - kérdezte Wolodyjowski szemét összehunyorítva.

-^: Elvetted jó kozák híremet, meggyaláztál, most hát véredet követelem!

- Legyen hát! - felelte a kislovag.

- Volenti non fit iniuria[156] - tette hozzá Zagloba. - De ki viszi el a levelet a királyfinak?

- Ne fájjon attól a ti fejetek, az az én gondom!

- Akkor hát verekedjetek meg, ha már nem lehet másképpen - egyezett bele Zagloba. - De tudd meg, kozák uram, ha e gavallérral kedvezne is neked a szerencse, utána én állok ki ellened. Most pedig Michal uram, gyere ki velem a pitvar elé, mert sürgetős mondanivalóm vagyon.

A két jó barát kiment, s előhíván Kuszelt is az ablak alól, Zagloba így szólt:

- Rosszul áll a mi ügyünk, nemes uraim. Ő valóban levelet visz a királyfinak, ha megöljük, tömlöcbe jutunk. Vegyétek eszetekbe, hogy a kaptur propter securitatem loci az electiós mezőtől kétmérföldnyi körben ítélkezik, ez pedig quasi még az electiós mező. Nehéz ügy ez! Utána valahol el kell rejtőznünk, vagy talán a herceg védelmez meg bennünket, másképpen baj lehet. Ha pedig futni hagyjuk, az még rosszabb. Ez az egyetlen módja, hogy szegénykénket kiszabadítsuk. Ha ez nem lesz a világon, őt is könnyebben felkutatjuk. Nyilván az Úristen is szegénykénknek meg Skrzetuskinak kíván segítségére tenni. Tanácskozzunk hát, nemes uraim!

- Kegyelmed csak kifundál valamit! - vélte Kuszel.

- Az már az én fortélyom érdeme, hogy ő maga hívott ki bennünket. De tanúk is kellenek, idegen férfiak. Én úgy vélem, legjobb, ha bevárjuk Charlampot. Vállalom, hogy az elsőbbséget átengedi, ha szükség lenne rá, bizonyságot is tesz, hogy minket hívtak ki, védekeznünk kellett... Még Bohunból is jobban ki kell tapogatnunk, hol rejtette el a knyázkisasszonyt. Ha el kell vesznie, úgy sincs haszna belőle, hátha megmondja, ha minden szentekre kérjük. De ha nem mondaná, úgy is jobb, ha nem él. Mindent jól megfontolva és körültekintéssel kell véghezvinnünk. Fejem hasadozik, nemes uraim.

- Ki vív meg vele? - kérdezte Kuszel.

- Előbb Michal uram, utána pedig én - felelte Zagloba.

- S én leszek a harmadik.

- Nem lehet az! - vágott közbe a kislovag. - Én magam verekszem, s azzal vége. Ha leterít, az ő szerencséje, menjen útjára.

- Én már megmondtam néki - aggályoskodott Zagloba -, de ha kegyelmetek így végezték el, ám legyen, én visszalépek.

- Hát döntse el ő, hogy kegyelmeddel is meg akar-e verekedni, de senki mással.

- Akkor hát menjünk hozzá.

- Gyerünk!

Bementek, s Bohunt az ivóban találták mézbor mellett. A kozákfő most már teljesen nyugodt volt.

- Hallgasson csak ide kegyelmed - kezdte Zagloba -, mert fontos dologról kívánunk beszélni veled. Te párviadalra hívtad e gavallért; rendben van, de tudnod kell, hogy minekutána követségben jársz, törvény védelme alatt állasz, mert politikus nemzethez jöttél, nem pedig valamiféle vadállatok közé. Most azért másképpen ki nem állhatunk veled, csak úgy, ha tanúk előtt kijelented, hogy a magad szabad akaratából hívtál ki bennünket. Ide jön néhány nemes úr, akikkel meg kell verekednünk, azok előtt kijelented ezt, mi pedig lovagi parolánkat adjuk, hogy ha Wolodyjowski urammal szerencsével jársz, szabadon elmehetsz, s ebben senki bántásodra nem lesz hacsak magad nem kívánsz még velem is megmérkőzni.

- Elfogadom - jelentette ki Bohun. - Megmondom ezt ama nemes urak előtt, s megmondom embereimnek is, hogy ha elesnék, a levelet vigyék el, s Hmelnickijnek is jelentsék meg, hogy én hívtalak ki párviadalra, ha pedig az Úr megengedi, hogy jó kozák híremet visszanyerjem, akkor még kegyelmedet is megkérem egy szál kardra.

Azzal Zagloba szemébe nézett, a lovag pedig kissé megzavarodva köhintett, köpött egyet, majd így szólt:

- Elfogadom. Ha e tanítványommal megpróbálkoztál, tudni fogod, minő dolgod lesz velem. De hát, üsse kő... A másik feltételünk az előbbinél fontosabb, s ebben már lelkiismeretedre apellálunk, mert noha kozák vagy, mint gavallérral kívánunk bánni veled. Kegyelmed elrabolta Helena Kurcewiczówna knyázkisasszonyt, bajtársunk és barátunk menyasszonyát, s elrejtve tartod őt. Tudd meg, hogy ha ezért ítélőszék elé állítanánk, mit sem segítene rajtad, hogy Hmelnickij követe vagy, mert ez raptus puellae, főbenjáró bűn, amelyben nyomban itt ítélkeznének. Mivel azonban háborúba készülsz, s ott eleshetsz szállj magadba, s gondold meg, mi történhetik azzal a szegény leányzóval, ha te elpusztulsz! Talán a sérelmét és vesztét kívánod te, aki állítólag szereted? Avagy meg akarod őt fosztani minden oltalomtól s gyalázatra és balsorsra vetni? Még holtod után is hóhérja akarsz lenni?

Itt Zagloba hangja szokatlan komolysággal csengett, Bohun pedig elsápadva kérdezte:

- Mit akartok tőlem?

- Mondd meg, hol tartod rabságban, hogy ha meghalnál, feltalálhassuk, s visszaadhassuk vőlegényének. Az Isten irgalmas lesz lelkedhez, ha megteszed.

A kozákfő tenyerébe hajtotta fejét, s mélyen elgondolkozott, a bajtársak pedig szorgosan figyelték, milyen változások mennek végbe e mozgékony arcon, amely egyszerre oly érzelmes bánatba borult mintha szívében sosem támadt volna sem harag, sem düh, sem semmiféle pogány érzelem, s mintha ez a férfiú csak a szerelemre és a vágyakozásra volna teremtve. Hosszú ideig tartott a szótlan csend, amelyet végül is Zagloba szakított meg, s remegve mondta:

- Ha pedig már gyalázatba ejtetted volna, kárhoztasson el érte az Isten, s ő legalább a kolostorban találjon menedéket...

Bohun felvetette epedő, könnyes szemét, s így szólt:

- Hogy én meggyaláztam-e? Hej, nem tudom, ti nemes urak, lovagok és gavallérok mi módon szerettek, de én, a kozák, Barban a halálból és gyalázatból mentettem ki őt, aztán elvittem a pusztába, s ott úgy vigyáztam reá, mint a szemem világára, ujjamat sem emeltem fel rá.

- Ezt Isten a végítéletnél javadra tudja be! - mondta Zagloba mélyen fellélegezve. - De avagy biztonságban vagyon ő ott? Ott van Krzywonos, ott a tatárok!

- Krzywonos Kamieniec előtt vesztegel, s engem Hmelnickijhez küldött megkérdezni, ne menjen-e Kudakba; s már bizonnyal ott is van. Ahol pedig a leányasszony van, ott nincsenek sem kozákok, sem lahok, sem tatárok, ő biztonságban vagyon.

- Hol van hát?

- Idehallgassatok hát, lah urak! Legyen kedvetek szerint, én megmondom, hol van ő, s meg is hagyom, hogy adják ki nektek, de ti adjátok lovagi parolátokat, hogy ha az Úristen nékem ad szerencsét, többé nem keresitek. Ha ezt a magatok meg Skrzetuski úr nevében is megígéritek, akkor én is megmondom.

A három jó barát egymásra nézett.

- Ezt mi meg nem tehetjük! - jelentette ki Zagloba.

- Istenemre, nem! - kiáltotta Kuszel és Wolodyjowski egyszerre.

- Így van hát? - horkant fel Bohun szemöldökét összehúzva, s szeme már szikrát szórt. - Aztán mi okból nem tehetitek meg, lah urak?

- Mert Skrzetuski uram nincs jelen, meg aztán tudd meg azt is, hogy egyikünk is meg nem szűnik őt keresni, még ha a föld alá rejtetted is.

- Ti tehát ilyen alkut kötnétek velem: te kozák, add ide a lelkedet, mi meg majd karddal fizetünk! De azt ugyan meg nem éritek! Mit gondoltok, az én kozák kardomat nem acélból kovácsolták, hogy már hollók módjára károgtok fölöttem? Mért vesszek el én és nem ti? Ti az én véremet szomjúhozzátok, én meg a tieteket! Majd elválik, melyik kapja meg a másikáét.

- Tehát nem mondod meg?

- Minek mondanám? Halál reátok!

- Halál reád! Megérdemelnéd, hogy kardélre hányjunk.

- Próbáljátok meg! - kiáltotta a kozákfő hirtelen felállva.

Kuszel és Wolodyjowski szintén felugrottak.

Baljós pillantások keresztezték egymást, a haragtól feszülő mellek hevesebben kezdtek lélegzeni, s bizony nem tudni, mivé fejlődött volna e dolog, ha Zagloba az ablakra pillantva fel nem kiált:

- Megjött Charlamp a tanúkkal!

Kisvártatva csakugyan belépett a petyhorski százados két bajtársával, a Sielicki testvérekkel. A kölcsönös köszöntések után Zagloba félrevonta őket, s magyarázni kezdte a dolgot.

Szerencsére segítségére siettek a Sielickiek, mind a ketten értelmes, komoly férfiak, úgyhogy a csökönyös litván végre engedett, s beleegyezett a halasztásba.

Ezenközben Bohun elment embereihez, majd Eliaszenko eszaullal tért vissza, kinek már előre elmondta, hogy két nemes urat kihívott párviadalra. Ugyanezt hangosan is megismételte Charlamp és a Sielickiek előtt.

- Mi pedig kijelentjük - mondta Wolodyjowski -, hogy ha a velem való küzdelemből győzelmesen kerülsz ki, már csak a te dolgod lesz, vajon Zagloba urammal is meg akarsz-e verekedni, vagy sem, de téged más semmi esetre ki nem hív, sem csapatostul rád nem esik, s szabadon mehetsz, amerre akarsz. Erre íme, lovagi parolánkat adjuk, s kegyelmeteket, kik most érkeztetek, szintén kérjük, hogy ugyanezt ígérjétek meg.

- Megígérjük - mondta ünnepélyesen Charlamp és a két Sielicki.

Erre Bohun Hmelnickijnek a királyfihoz intézett levelét átadta Eliaszenkónak, s így szólt:

- Ezt a levelet átadod a királyfinak, s ha én elesem, megmondod neki meg Hmelnickijnek is, hogy magam vagyok az oka, s nem hitszegő módra öltek meg.

Zagloba mindent szemmel tartott, s megfigyelte azt is, hogy Eliaszenko komor arcán a nyugtalanságnak legkisebb nyoma sem látszott - nyilván egészen bizonyos volt atamánja dolgában.

Közben Bohun büszkén fordult a nemes urakhoz.

- No, kinek mi vagyon megírva - mondta -, indulhatunk.

- Ideje, ideje! - helyeseltek mindannyian, azzal dolmányuk szárnyát övük mellé tűrték, s kardjukat hónuk alá fogták.

Kiléptek a csárda elé, s a folyócska felé vették útjukat, mely a galagonya, vadrózsa, boróka és fenyőbozót között csörgedezett. A november már lekopasztotta ugyan a bokrokat, mindazonáltal a bozót oly sűrű volt, hogy mint valami gyászszalag feketéllett a puszta mezőkön át, egészen az erdőig. Az idő bágyadt volt ugyan, de tiszta, telve az ősz édesbús derűjével. A nap szelíden bearanyozta a fák tar gallyait, s fénnyel árasztotta el a folyócska jobb partján kissé távolabb húzódó sárgás homokbuckákat. Az ellenfelek és tanúk éppen a homokbuckák felé tartottak.

- Amott megállunk! - mondta Zagloba.

- Helyes - egyeztek bele mindnyájan.

Zagloba egyre nyugtalanabbá lett, végül Wolodyjowskihoz lépve odasúgta:

- Michal uram...

- No?

- Az Isten szerelmére, Michal uram, szedd össze magad! A te kezedben van most Skrzetuski sorsa, a knyázkisasszony szabadsága, a magad élete meg az enyém is, mert, ne adja az Isten, ha bajod történnék, én ugyan el nem bánok ezzel a haramiával!

- Akkor minek hívta ki kegyelmed?

- Az már megtörtént. Megbíztam benned, Michal uram, de én már öreg vagyok, rövid a lélegzetem, el-elakad, az a sima képű suhanc pedig úgy forog, akár a csiga. Kemény legény az, Michal uram.

- Álljunk meg! - kiáltotta hirtelen Bohun.

- Álljunk! Álljunk!

Megálltak. A nemes urak félkörben, Bohun és Wolodyjowski egymással szemben.

Wolodyjowski fiatal volt ugyan, de az ilyen dolgokban fölöttébb járatos, előbb tehát a homokot tapogatta meg lábával, hogy kemény-e, majd körülnézett, mintha a talaj minden egyenetlenségét meg akarná ismerni - s látszott, hogy egyáltalán nem veszi tréfára a dolgot. Hiszen mégiscsak Ukrajna leghíresebb leventéjével volt dolga, akiről a nép énekeket zengett, s nevét az egész Ruténföldön el egészen a Krímig mindenki ismerte. Michal uram egyszerű viceszázados a dragonyoszászlóaljnál, sok reménységgel állt ki, abban a tudatban, hogy vagy dicső halállal hal meg, vagy ugyanolyan dicső győzelmet arat, semmit el nem hanyagolt hát, hogy egy ilyen ellenfélhez méltónak mutatkozzék.

Zagloba ezt látva, szinte megijedt. "Elhagyta a kurázsi - gondolta -, akkor pedig vége, s ennélfogva nekem is!"

Eközben Wolodyjowski, miután a porondot alaposan megvizsgálta, bekecsét kezdte kigombolni.

- Hűvös van - mondta -, de majd kimelegszünk.

Bohun követte példáját, s mindketten ledobták felsőruhájukat, úgyhogy csak salaváriban és ingujjban maradtak, ezután jobb karjukon még ingük ujját is felgyűrték.

Ó, mily satnya legénykének látszott Michal uram a szálas, erős atamánhoz képest! Szinte nem is látszott. A tanúk nyugtalanul tekingettek a kozák domború mellére s felgyűrt ingujja alatt duzzadó, hatalmas izmaira. Olyan volt ez, mintha egy kis kakas kelne itt harcra a hatalmas pusztai ölyvvel. Bohun orrcimpái kitágultak, mintha már jó előre vért szimatolna, arca rövidebbé vált, úgyhogy homlokába hulló fekete fürtjei szinte szemöldökét érték. Kardja remegett a kezében, hiúz tekintetét ellenfelébe fúrta, s várta a vezényszót.

Wolodyjowski pedig a napfény felé tartva kardját még megvizsgálta az élét, megmozgatta sárga bajuszkáját, aztán állásba helyezkedett.

- Valóságos mészárszék lesz ez itt! - dörmögte Charlamp Sielickinek.

Ekkor felhangzott Zagloba kissé remegő hangja:

- Isten nevében, rajta!

Megsuhant a két penge, s éleik összecsendültek. A porond csakhamar megváltozott, mert Bohun oly veszett lendülettel támadott, hogy Wolodyjowski kénytelen volt néhány lépést hátrább szökni, s a tanúknak is vissza kellett húzódniuk. Bohun kardja oly villámgyorsan cikázott, hogy az ott levők rémült szeme nem bírta követni, úgy látták, a kislovagot teljesen eltakarják, beborítják e villámlások, s legfeljebb az Úristen szabadíthatja ki a mennykövek ily szörnyű özönéből. A csapások egyetlen, meg nem szűnő süvöltéssé folytak össze, a felkavart levegő áramlata az arcokba csapott. Bohun dühe nőttön-nőtt, úrrá lett rajta a vad harci láz, s tomboló orkán módjára űzte maga előtt Wolodyjowskit, az pedig folytonosan hátrált, és csak védekezett. Ki-nyújtott jobbja alig mozdult, csak keze feje írt le szakadatlanul apró, de villámgyors félköröket, azokkal fogva fel Bohun eszeveszett csapásait! A pengét pengével keresztezte, tekintetét a kozák szemébe fúrta, s a kardok cikázó villámlása közepette egészen nyugodtnak látszott, csak orcájára ültek ki a vörös foltok.

Zagloba behunyta szemét, s csak az egymást követő csapásokat a kardok csattogását hallotta. "Még védekezik!" - gondolta.

- Még védekezik! - suttogták a Sielickiek és Charlamp.

- Már odaszorította a homokbuckához - tette hozzá Kuszel halkan.

Zagloba ismét kinyitotta szemét, és odanézett.

Wolodyjowski háta már csaknem a buckát érte, ám úgy látszott, még nem sebesült meg, csak a vörös foltok lettek sötétebbek az arcán, a homlokára ült ki néhány csepp verejték.

Zagloba szívét megdobbantotta a reménység.

"Azért Michal uram is igazi mester - gondolta magában -, egyszer csak elfárad amaz is."

Bohun arca valóban elsápadt, homlokán verejték gyöngyözött, de az ellenállás csak fokozta vad dühét.

Wolodyjowski le nem vette róla szemét, s folyton védekezett.

Egyszerre, megérezvén háta mögött a buckát, összeszedte erejét - a nézők már azt hitték, elesett, ő azonban csak lehajolt, összehúzódott, leguggolt, s egész testével a kozák mellének vetette magát, mint egy elhajított kő.

- Támad! - kiáltotta Zagloba.

- Támad! - ismételték meg a többiek is.

S valóban úgy is volt. Most már a kozákfő hátrált, a kislovag pedig megismervén ellenfele egész erejét, oly gyorsan támadott, hogy akik látták, lélegzetük is elakadt. Szemlátomást kezdett nekimelegedni, apró szemei szikráztak, leguggolt, majd felpattant, szempillantás alatt váltogatta helyzetét, köröket írt le Bohun körül, s kényszerítette, hogy helyben forogjon utána.

- Hej, micsoda mester, micsoda mester! - lelkesedett Zagloba.

- Véged! - szólalt meg egyszerre Bohun.

- Véged! - vágott vissza Wolodyjowski, mint a visszhang.

Ekkor a kozák egy mesterfogással, melyet csak a legkiválóbb bajvívók ismernek, kardját jobbjából bal kezébe dobta át, s egy irtózatos balkezes vágást irányzott Michal uramnak, mire a kislovag, mintha a villám sújtotta volna, egyszerre a földre zuhant.

- Jézus, Mária! - hördült fel Zagloba.

Wolodyjowski azonban szándékosan vágódott el, s Bohun szablyája éppen ezért csak a levegőt érte, a kislovag pedig, a vadmacska fürgeségével felszökvén, szinte kardja egész hosszúságával irtózatos vágást mért a kozák fedezetlen mellére.

Bohun megingott, még egy lépést tett előre, végső erőfeszítésével még egy utolsót döfött, melyet Wolodyjowski könnyűszerrel elhárított, s a kozákfő lehorgasztott fejére sújtott. Erre a kard kihullott Bohun elernyedt kezéből, ő maga pedig arccal a homokra zuhant, melyet csakhamar pirosra festett a hatalmas vértócsa.

A küzdelemnél jelenlevő Eliaszenko atamánja testére vetette magát.

A tanúk egy ideig egyetlen szót sem bírtak szólni, Michal uram szintén hallgatott, s mindkét kezével apró kardjára támaszkodva, nehezen lihegett.

Elsőnek Zagloba törte meg a csendet:

- Jer karjaimba, Michal uram! - kiáltotta megindultan.

Erre mindnyájan köréje sereglettek:

- Kegyelmed aztán a mester, az Isten akárhová tegyen! - álmélkodtak a Sielickiek.

- Kicsiny a bors, de erős! - jegyezte meg Charlamp. - Kiállok kegyelmeddel, hogy azt ne mondják, meghátráltam, de még ha így megszabdalnál is, sok szerencsét kívánok!

- Ej, hagynák el kegyelmetek az egészet, mert igazán szólva, nincs is miért verekednetek - ajánlotta Zagloba.

- Nem lehet az, mert itt az én reputatiómról[157] vagyon szó, melyért szívesen ontom véremet - tiltakozott Charlamp.

- Kell is nekem a kegyelmed vére, inkább hagyjuk békén egymást - ajánlotta Wolodyjowski is -, mert igazán szólva ott, ahol gondolod, nem is álltam utadba. Majd odaáll más, nálamnál különb legény, de én nem.

- Hogyan?

- Lovagi parolámra!

- Akkor már igazán hagyjátok békén egymást - kiáltotta a két Sielicki meg Kuszel.

- Legyen hát - egyezett bele Charlamp karját ölelésre tárva.

Wolodyjowski uram a kitárt karokba borult, s megcsókolták egymást, hogy a buckák csak úgy visszhangzottak, Charlamp pedig így szólt:

- Hogy sikerült kegyelmednek ennyire összekaszabolni egy ilyen óriást? Pedig ugyanám jól forgatta a kardot.

- Magam sem hittem volna, hogy ilyen mester! De honnan is tanulhatta?

Erre a figyelem ismét a földön fekvő kozák felé fordult, akit közben Eliaszenko hátára fordított, s könnyei között kereste benne az élet jeleit. Bohun arca felismerhetetlenné vált a megalvadt vércsomóktól, mert fejsebeiből dűlt a vér, s nyomban meg is dermedt a hűvös levegőn. Inge is csupa vér volt a mellén, de azért még adott életjelt. Nyilván a halál előtti rángások jöttek rá, mert lába remegett, s karmokká görbített ujjaival a homokot tépte. Zagloba ránézett és legyintett.

- Ennek már elég! - jegyezte meg. - Ez már búcsúzik a világtól.

- Ejha! - mondta az egyik Sielicki Bohunra pillantva. - Ez már hulla!

- Bah! Csaknem két darabban van.

- Nem mindennapi lovag volt - dörmögte Wolodyjowski fejcsóválva.

Jeremi herceg elég egykedvűen fogadta a Bohun összekaszabolásáról szóló hírt, különösen, mikor hallotta, hogy vannak idegen zászlóaljakból való férfiak, akik hajlandók tanúbizonyságot tenni, hogy Bohun hívta ki Wolodyjowskit. Ha a dolog nem néhány nappal Jan Kazimierz megválasztásának kihirdetése előtt történik, hanem akkor, amikor a jelöltek között még folyt a küzdelem, Jeremi herceg ellenfelei, élükön a kancellárral és Dominik herceggel, minden tanúbizonyság ellenére nem késtek volna fegyvert kovácsolni ellene.

Karol herceg visszalépése után azonban egyéb gondok foglalkoztatták az elméket, s könnyű volt kitalálni, hogy az egész dolog feledésbe megy.

Wolodyjowski szorongó szívvel indult a herceg színe elé, mert noha nem volt félénk természetű, a vajda szemöldökének minden összerándulásától úgy félt, mint a tűztől. Mekkora volt hát csodálkozása és öröme, mikor a herceg, meghallgatván a jelentést, kis ideig elgondolkozott a történteken, aztán levont ujjáról egy értékes gyűrűt, s így szólt:

- Dicsérem kegyelmetek moderatióját,[158] hogy elsőként rá nem estetek, mert abból nagy és káros lárma keletkezhetett volna a sejmben. Ámde, ha a knyázkisasszony megkerül, Skrzetuski sírig tartó hálával lesz adósotok. Hallottam hírét, vitéz Wolodyjowski uram, hogy miként mások nyelvüket, azonképpen te kisded szablyádat nem bírod féken tartani, amiért viszont büntetést érdemelnél. Mivel azonban barátod érdekében álltál ki, s zászlóaljaink reputatióját ily neves leventével szemben is megőrizted, most már vedd e gyűrűt, hadd legyen némi emléked e napról. Tudtam én azt, hogy jó vitéz vagy, s a kardot is jelesen forgatod, ámde amint hallom, a mesterek között is mester vagy te.

- Ő? - szólalt meg Zagloba. - A harmadik összecsapásra az ördögnek is levágná a szarvát. Ha hercegi nagyságod valamikor netán fejemet akarná vétetni, csak azt kérem, ne mással, hanem ővele csapasd le, mert így legalább egyszerre megyek a másvilágra. Bohunt is úgy mellen vágta, hogy majd két darabba esett, aztán még a fején is kétszer végigvágott.

A herceg szerelmese volt a lovagi dolgoknak, meg a jó katonáknak, megelégedve mosolyodott hát el, s megkérdezte:

- Találtál-e valaki magadhoz méltó kardforgatót?

- Csak Skrzetuski vágott meg egyszer, de én is őt, akkor, mikor hercegi nagyságod mindkettőnket a toronyba csukatott... a többiek közül meg netán Podbipieta uram, mert irgalmatlan ereje vagyon, azután még Kuszel, ha jobb szeme volna.

- Ne higgyen neki hercegi nagyságod - szólt közbe Zagloba -, néki senki helyt nem állana.

- S Bohun sokáig védekezett?

- Nehéz dolgom volt vele - felelte Wolodyjowski -, még a bal kézbe való átdobást is tudta.

- Bohun maga mondta nékem - szólt közbe Zagloba ismét -, hogy a Kurcewiczekkel a gyakorlat végett napok hosszat vagdalkozott, s magam láttam, hogy Czehrynben másokkal ugyanezt mívelte.

- Tudod mit, vitéz Wolodyjowski uram - szólt a herceg tettetett komolysággal -, menj Zamosc alá, hívd ki Hmelnickijt egy szál kardra, s egy csapásra szabadítsd meg a Köztársaságot minden bajtól.

- Hercegi nagyságod parancsára elmegyek, csak aztán Hmelnickij hajlandó legyen kiállni velem - felelte Wolodyjowski.

- Mi itt tréfálkozunk - mondta a herceg -, a világ pedig pusztul! Ámde Zamoscba valóban el kell menniük kegyelmeteknek. Híreim vagynak a kozák táborból, hogy amint a király megválasztását promulgálják, Hmelnickij felhagy az ostrommal, s a király őfelsége iránt érzett valódi vagy tettetett hajlandóságból visszavonul a Ruténföldre, de lehet, hogy ezt csak azért míveli, mert Zamosc alatt könnyen megtörhetnék a hatalma. Akkor el kell mennetek, hogy elmondjátok Skrzetuskinak, mi történt itt, hadd siessen a knyázkisasszony keresésére. Mondjátok meg neki, hogy a walecki sztarosztánál állomásozó zászlóaljaimból válasszon ki magának annyi embert kíséretül, amennyire ehhez az úthoz szüksége lesz. Egyébként elviszitek neki levelemet és a permissiót, mert boldogsága nagyon a szívemen fekszik.

- No, ezt megúsztuk! - lélegzett fel Zagloba, mikor Wolodyjowskival együtt elhagyta a herceg szállását. - Michal uram, bizonyos lehetsz promotiód[159] felől. Mutasd csak azt a gyűrűt. Istenemre, megér vagy száz vörös aranyat, mert a köve igen szép. Kérdezd csak meg holnap valamelyik örménytől a bazárban. Ennyi pénzen nyakig úszhatnánk a jó falatokban meg az italban. Mit gondolsz, Michal uram? Katonák szólásmondása: "Ma vidáman élek, holnap rág a féreg!", ennek értelme pedig az, hogy nem érdemes a holnappal törődni. Rövid az ember élete, rövid bizony, Michal uram. A legfontosabb, hogy a herceg ezentúl már a szívén viseli sorsodat. Tízszer annyit is adott volna érte, hogy Skrzetuskit megajándékozza Bohunnal, s íme, te ezt megtetted. Hidd el, ha mondom, nagy kegyben lesz részed, elkészülhetsz rá. Avagy kevés falvat engedett át a herceg vitézeinek életfogytiglani élvezetre, sőt netán örökre is? Mi az, egy ilyen gyűrű! Alighanem terád is valami ilyen intrata[160] vár, de még az is lehet, hogy valamelyik rokonával összeházasít.

A kislovag szinte felugrott.

- Honnan tudja kegyelmed, hogy...

- Hogy mi?

- Akarom mondani, mi jut kegyelmed eszébe? Hogyan eshetnék meg az ilyesmi?

- Avagy sosem volt még ilyen dolog? Nem vagy te nemes ember? Avagy nem minden nemes egyenlő-e? Mindnyájan testvérek s egymásnak atyafiai vagyunk, Michal uram, ha egymást szolgáljuk is, mert valamennyien Jáfettől származunk, az egész különbség csak a vagyonban meg a méltóságokban van, amelyeket azonban minden nemes ember elérhet. Amint mondják, másutt nagy különbségek vagynak nemes és nemes között, de hát olyan nemesség is az! Értem én a különbséget az ebek között, mert vannak vizslák, vékonydongájú agarak, hanggal hajtó kopók, de vedd eszedbe, Michal uram, a nemességgel nem lehet így, mert akkor ebfiak volnánk, nem nemesek, márpedig ilyen gyalázatba ne vesse az Úr e tisztes rendet!

- Bölcsen beszél kegyelmed - ismerte el Wolodyjowski -, de hát a Wisniowieckiek csaknem királyi vér.

- Hát téged, Michal uram, vajon nem választhatnak-e meg királlyá? Ha megkötném magam, én lennék az első, aki rád adnám szavazatomat, mint ahogy Zygmunt Skarszewski uram is esküdözik, hogy ő bizony önmagára adja le a rovását, hacsak éppen kockázással nem lesz foglalatos. Nálunk, Istennek hála, minden in liberis suffragiis történik, s nem is a születés áll utunkban, hanem szegénységünk.

- No, ez az! - sóhajtott fel Michal uram.

Így beszélgetve jutottak el az Óvárosba, s betértek egy bormérésbe, mely előtt tíz-egynéhány szolgalegény vigyázott a kocsmában iddogáló nemes urak köpenyegeire és subáira. Ott asztalhoz ülvén egy kanta bort adattak maguknak, s tanácskozni kezdtek, mitévők legyenek most, hogy Bohuntól megszabadultak.

- Ha valónak bizonyul, hogy Hmelnickij eltakarodik Zamosc alól, s meglesz a béke, akkor a knyázkisasszony már a miénk - vélte Zagloba.

- Minél előbb indulnunk kellene Skrzetuskihoz. Most már aztán el sem hagyjuk, amíg a leányasszony meg nem kerül.

- Persze hogy együtt megyünk. De most nincs rá mód, hogy Zamoscba jussunk.

- Az már mindegy, csak legalább későbben segítsen meg az Isten.

Zagloba felhajtott egy kupa bort.

- Megsegít, megsegít! - mondta. - Tudod-e, Michal uram, mit mondok?

- No?

- Bohunt megölted!

Wolodyjowski ámulva nézett rá:

- Bah! Ki az, aki ezt jobban tudja, mint én?

- Szenteljék meg a kezedet, Michal uram! Te is tudod meg én is, láttalak benneteket verekedni, s íme, mégis, minduntalan ismételnem kell magam előtt, mert néha úgy vélem, csak álom volt az egész. Micsoda gondtól szabadultunk meg! Nincs már Bohun, se híre, se hamva, vége, vége, mindörökké, ámen!

Azzal ölelni, csókolni kezdte a kislovagot, ki végleg elérzékenyedett, mintha csak Bohunt sajnálná. Végül is kibontakozott Zagloba öleléséből, s így szólt:

- Nem láttuk őt meghalni, s amilyen kemény legény, még kivakarózik belőle.

- Az Isten szerelmére, mit beszél kegyelmed! - hördült fel Zagloba. - Nem, nem lehet az! Hiszen már hörgött, mikor eljöttünk. Nem, semmiképpen nem lehet! Hiszen úgy kibelezted, akár egy nyulat. Sietnünk kell Skrzetuskihoz, hogy minél hamarabb segítségére legyünk, s megvigasztaljuk, mert belepusztul a gyötrelmekbe.

- Vagy elmegy szerzetesnek; ő maga mondta.

- S csoda lenne? Az ő helyében magam is azt tenném. Nem ismerek nálánál tisztesebb gavallért, de boldogtalanabbat sem. Hej, de nagyon megpróbálta az Úristen, de nagyon megpróbálta!

- Hagyná már kegyelmed - mondta Wolodyjowski kissé ittasan -, mert nem bírom visszafogni könnyeimet.

- Én talán bírom? - felelte Zagloba. - Egy ily jeles gavallér s ilyen katona... meg az a leányzó is! Kegyelmed nem ismeri... olyan kedves kis bogárka!

Erre Zagloba uram már el is bődült mély basszusán, hiszen csakugyan nagyon szerette Helenát, Wolodyjowski pedig kissé vékonyabban kísérte, s itták a könnyűkkel elegy bort. Azután fejüket mellükre horgasztva, komoran ültek még egy darabig, míg végül Zagloba öklével az asztalra csapott.

- Miért sírunk mi, Michal uram? Bohun nem él!

- Igaz a'! - felelte Wolodyjowski.

- Inkább örvendeznünk kellene. Fajankó a nevünk, ha most már meg nem találjuk.

- Gyerünk! - mondta a kislovag felállva.

- Igyunk! - javította ki Zagloba. - Megadja az Úr, hogy majd még mi tartjuk keresztvíz alá gyerekcséiket, s mindez azért, mert íme, Bohunt összeaprítottuk.

- Úgy kell neki! - fejezte be Wolodyjowski észre sem véve, hogy Zagloba már osztozik vele Bohun megölésének dicsőségében.

Végre felzendült a Te Deum a varsói székesegyházban s "a király beült méltóságába". Dörögtek az ágyúk, zúgtak a harangok, s új reménység költözött a szívekbe. Hiszen elmúlt az interregnum, a párt villongások és békétlenségek ideje, amely annyival is rémesebb volt, mert a nagy csapások idejére esett. Akik reszkettek a fenyegető veszedelmektől, most, hogy a királyválasztás ily bámulatos egyetértésben folyt le, megkönnyebbülve lélegzettek fel. Miként annak idején a pilawcei vereség előtt - a háború, azonképpen most a béke forgott a közszájon. Általános volt a reménykedés, hogy a Köztársaság annyi csapás után fellélegzik, s az új uralkodó alatt minden sebéből felgyógyul.

Végre Smiarowski elindult a király levelével Hmelnickijhez, s csakhamar elterjedt az örvendetes hír, hogy a kozákok eltakarodnak Zamosc alól, visszahúzódnak Ukrajnába, s ott veszteg bevárják a király parancsait meg a commissiót, mely azért megyen ki, hogy sérelmeiket megvizsgálja. Azt lehetett hinni, hogy a vihar után megcsillant az ország egén a hétszínű szivárvány, mint a csend és békesség előhírnöke.

Voltak ugyan kedvezőtlen hírek és jövendölések is, de ezekkel a kedvező valóság közepette nem sokat törődtek. A király elment Czestochowába, hogy legelsőbben is hálát adjon a Boldogságos Szűznek szerencsés megválasztásáért, s magát továbbra is oltalmába ajánlja, onnan meg Krakkóba a koronázásra. Vele mentek az ország főméltóságai is, Varsó tehát kiürült, nem maradt ott más, mint a ruténföldi menekültek, akik vagy nem mertek még visszatérni elpusztított birtokaikra, vagy nem volt miért visszatérniük.

Jeremi hercegnek, mint szenátornak a királlyal kellett mennie, Wolodyjowski és Zagloba pedig egy dragonyoszászlóalj élén erőltetett iramban Zamoscba igyekeztek, hogy Skrzetuskinak megvigyék az örvendetes hírt Bohun esetéről, s azután vele együtt induljanak a knyázkisasszony felkutatására.

Zagloba bizony sajnálkozott kissé, hogy Varsót el kell hagynia, mert a nemességnek ily tömeges gyülekezetében az electio zsivajában, a Wolodyjowskival együttesen mívelt folytonos mulatozás és botrányok közepette oly jól érezte magát, mint a hal a vízben. Ámde megvigasztalta a gondolat, hogy íme visszatér a tevékeny életbe a kutatásokhoz, kalandokhoz és fortélyokhoz, remélvén, hogy ezeknek nem lesz szűkiben, de egyébként megvolt a véleménye a székváros veszedelmeiről is, s azt a következőképpen fejtette ki Wolodyjowski előtt:

- Szent igaz, Michal uram - mondotta -, hogy nagy dolgokat vittünk véghez Varsóban, ámde Isten mentsen meg attól, hogy huzamosabban itt kelljen tartózkodnunk, mert a végén úgy elpuhulnánk, mint ama hírhedt karthágói férfiú, akit a capuai aura édessége végleg debilitált.[161] De a legrosszabb minden veszedelem közül a fehérnép. Azok mindenkit vesztébe visznek, mert el ne feledd, hogy nincs a világon csalárdabb lény a nőnél. Az emberfia megöregszik, s ők még mindig izgatják...

- Ej, hagyná el kegyelmed! - vágott közbe Wolodyjowski.

- Magamnak is mindétig ismételgetem ezt, mert bizony ideje volna már lehiggadni... de hát a vérem még nagyon forró. Tebenned több a flegma, bennem meg minden csupa epe. De üsse kő! Most majd más életet kezdünk. Bizony volt már úgy, hogy eluntam magam háború híján. Kisded zászlóaljunk jó módjával fel vagyon szerelve, s Zamosc alatt még mindig rakoncátlankodnak a duhaj bandák, így hát a knyázkisasszonyért menet majd eljátszadozunk vélek. Meglátjuk Skrzetuski uramat meg amaz óriást, ama litván kútgémet vagy komlókarót, Longinus uramat, mert már emberemlékezet óta nem láttuk.

- Kegyelmed vágyakozik utána, s ha együtt vagytok, sosem hagyod békén.

- Mert valahányszor megszólal, mindig olyan, mint mikor a te lovad a farkát mozdítja, s minden szót úgy meghúz, akár a csizmadia a fonalat. Nála minden erővé válik, de értelemmé semmi. Akit megölel, annak a bordáit kinyomja a bőre fölé, de azért nincsen a Köztársaságban olyan gyerek, aki könnyűszerrel a falhoz ne állíthatná. Nem hallatlan dolog az, hogy egy ilyen gazdag férfiú ilyen együgyű legyen?

- Valóban olyan gazdag volna?

- Ő? Mikor megismerkedtem vele, az erszénye olyan degesz volt, hogy az övét be nem bírta miatta kapcsolni, s úgy hordta, mint a füstölt kolbászt. Úgy lehetett vele hadonászni, akár egy fütykössel, meg sem hajlott. Ő maga mesélte, hány falva van: Myszykiszki, Psikiszki, Pigwiszki, Syruciani, Ciapuciany, Kapusciany (inkább Káposzta - akár a feje), Baltupie... de ki emlékeznék valamennyi pogány névre. Legalább a fél járás az ő birtoka. Nagy nemzetség ama répalevél népség között a Podbipieta család.

- S nem fújja fel kegyelmed kissé azokat a birtokokat?

- Nem én, csak azt mondom, amit tőle hallottam, ő pedig mióta él, sosem hazudott, mert még ahhoz is buta.

- No, akkor Anusia felkap az ugorkafára! De amit kegyelmed mond róla, hogy buta, azt semmiképpen el nem hiszem. Megállapodott férfiú ő és körültekintő, a veszedelemben senki jobb tanácsot nem ád, mint ő, s hogy nem hangoskodó és agyafúrt, arról nem tehet. Nem mindenkinek adott az Úristen oly fürge nyelvet, mint kegyelmednek. Egy szó, mint száz, jeles lovag ő, és a legtisztesebb férfiú, bizonyság erre, hogy kegyelmed is szereti, s örülsz, ha láthatod.

- Isten büntetése! - dohogott Zagloba. - Csak azért örülök, hogy majd megcsipkedhetem Anusia leányasszonnyal.

Zagloba e kívánsága hamarabb beteljesedett, mintsem gondolta volna. Konskowolát elérvén Wolodyjowski elhatározta, hogy megpihennek, mert a lovak nagyon fáradtak voltak. Ki írhatná le a két jó barát csodálkozását, mikor a fogadó sötét pitvarába belépve, az első nemes úrban, akivel összeakadtak, Podbipietát ismerték fel.

- Hogy van kegyelmed? Száz éve, száz éve! - kiáltotta Zagloba. - Nem vágták le a kozákok Zamoscban?

Podbipieta egymás után karjába zárta a két jövevényt, s megcsókolgatta arcukat.

- Íme, mégiscsak találkoztunk, mi? - hajtogatta örvendezve.

- Mi járatban vagy? - kérdezte Wolodyjowski.

- Varsóba megyek a herceg úrhoz.

- A herceg nincs Varsóban, Krakkóba ment király őfelségével, aki előtt az ország almáját viszi majd a koronázáson.

- Engem pedig Weyher uram Varsóba küldött levéllel, meg hogy megkérdezném, hova menjenek a hercegi regimentek, mert Istennek hála, Zamoscban már nincs szükség rájuk.

- Akkor hát nem is kell továbbmenned, mert nálunk a parancs.

Longinus uramnak megnyúlt az arca, mert igen szeretett volna eljutni a herceghez, meglátni az udvart s abban főleg egy apró kis leányzót. Zagloba sokatmondóan hunyorgott Wolodyjowski felé.

- Én mégiscsak elmegyek Krakkóba - mondta a litván némi gondolkozás után. - Nekem azt mondták, adjam át a levelet, hát átadom.

- Menjünk az ivóba, forraltatunk magunknak egy kis sört - ajánlotta Zagloba.

- S ti hova igyekeztek? - kérdezte Longinus uram.

- Zamoscba, Skrzetuskihoz.

- Az ezredeskapitány nincs Zamoscban.

- Nesze neked! Hát hol van?

- Valahol Choroszczyn körül pusztítja a garázdálkodó bandákat.

Közben beléptek az ivóba. Zagloba három kanta sört forraltatott, aztán az asztalhoz lépve, melynél Wolodyjowski meg Podbipieta már elhelyezkedtek, így szólt:

- Podbipieta uram, kegyelmed még nem hallotta a legújabb és fölöttébb örvendetes hírt, hogy mi ketten, Wolodyjowski meg én, halálra kaszaboltuk Bohunt.

A litván szinte felugrott helyéről.

- Én édes testvérkéim, lehetséges ez?

- Aminthogy elevenen itt látsz magad előtt.

- S ti ketten vágtátok le?

- Úgy van.

- Ez aztán az újság! Ó, Istenem, Istenem! - örvendezett a litván tenyerét összecsapva. - Azt mondja kegyelmed, ketten, de mi módon?

- Mert legelsőbben is én kergettem bele nagy fortélyosan, hogy párviadalra hívjon, érti-e kegyelmed? Azután Michal elsőnek állván ki, úgy összevagdalta, mint a húsvéti malacot, majd feltrancsírozta, akár egy sült kappant... érted már?

- Akkor kegyelmed másodiknak már ki sem állt?

- No tessék! - förmedt fel Zagloba. - Látom már, kegyelmed eret vágatott magán, s a gyengeségtől meghibbant az értelmed. Azt hitted talán, hogy egy hullával kiállok, vagy minekutána leterítették, én adom meg neki a kegyelemdöfést?

- Mert kegyelmed azt mondta, hogy kettesben vágtátok le.

Zagloba vállat vont.

- Angyali türelem kelletik ehhez az emberhez! Michal uram, nem mindkettőnket kihívott-e Bohun?

- De igen - felelte Wolodyjowski.

- Most már érti kegyelmed?

- Legyen hát úgy - hagyta helyben Longinus. - Skrzetuski uram Zamosc alatt kereste Bohunt, s ő már akkor nem volt ott.

- Hogyan kereste őt Skrzetuski?

- Látom már, hogy ab ovo mindent el kell mondanom kegyelmeteknek, úgy, amint volt - jelentette ki Longinus uram. - Amint tudják kegyelmetek, mi Zamoscban maradtunk, ti meg elmentetek Varsóba. A kozákokra nem kellett valami sokáig várnunk. Beláthatatlan tömegekben özönlöttek Lwów alól, hogy a falakról nem tudtuk őket áttekinteni. Ámde hercegünk úgy megerősítette Zamoscot, hogy akár két esztendeig is vesztegelhettek volna előtte. Azt hittük, nem fognak rohamozni, s emiatt nagy volt a szomorúság közöttünk, mert mindegyikünk nagy gyönyörűséggel előre örült vereségüknek, minekutána pedig tatárok is voltak velük, magam is remélhettem, hogy a könyörületes Úristen nekem is megadja ama három fejet...

- Csak egyet kérjen tőle kegyelmed, csak egyet, de jót - vágott közbe Zagloba.

- Kegyelmed mindig csak a régi!... Csúnya hallgatni - panaszkodott a litván. - Mi tehát úgy véltük, nem fognak rohamozni, ezenközben pedig ők, keménységükben eszüket vesztve, nyomban machinák[162] építéséhez fogtak, azután pedig rajta, rohamra! Kiderült, hogy ezt maga Hmelnickij sem akarta, de Czarnota, a főatamán rátámadt, hogy nyilván inába szállt a bátorsága, meg hogy a lahokkal akar barátkozni, erre aztán Hmelnickij beleegyezett, s elsőnek Czarnotát küldte rohamba. Hogy mi történt, testvérkéim, azt én kegyelmeteknek el nem mondhatom. A világot nem lehetett látni a füsttől s a tűztől. Kezdetben igen bátran nekilódultak, behányták az árkot, már a falakra kapaszkodtak, de erre úgy befűtöttünk nekik, hogy nemcsak a falaktól, hanem tulajdon machináiktól is elfutottak. Akkor aztán négy zászlóaljjal utánuk eredtünk, s úgy vágtuk őket, mint a birkát.

Wolodyjowski kezét dörzsölte.

- Uhh! De sajnálom, hogy ott nem lehettem azon a mulatságon! - kiáltotta lelkesedve.

- Magam is elkeltem volna ott - mondta nyugodt öntudattal Zagloba.

- Akkor aztán leginkább Skrzetuski és Jakub Regowski uraimék tettek ki magukért - folytatta a litván -, mindketten jeles gavallérok, de sehogyan sem szívelhetik egymást. Főként Regowski uram nézte sanda szemmel Skrzetuskit, s nyilván bele is kötött volna, ámde Weyher uram fővétel terhe alatt megtiltotta a párviadalt. Eleintén nem tudtuk, mi baja Regowskinak, míg végül kiderült, hogy Laszcz uramnak atyjafia, akit, mint tudjátok, a herceg Skrzetuski miatt kiűzött a táborból. Innen a harag Regowski szívében a herceg meg mindnyájunk ellen, de legfőképpen az ezredeskapitány ellen, s innen a versengés közöttük, így azután ez ostrom alatt mindketten nagy becsületes hírt-nevet nyertek, mert egyik a másikát akarta felülmúlni.

- Mondja meg kegyelmed - kérdezte Zagloba -, hol találjuk meg Skrzetuskit, mert nyomban hozzá kell mennünk, hogy vele együtt induljunk a leányasszonyért.

- Zamoscon túl könnyű megtudakolni, mert ott igen nagy híre vagyon. Kalina kozák ezredest Regowski urammal egymás kezébe adván, végképp felmorzsolták. Későbben Skrzetuski a saját szakállára két tatár csambult is szétvert, Burlaj seregét szétszórta, s néhány bandát is megfutamított.

- De hogy Hmelnickij ezt tűri?

- Hmelnickij megtagadja őket, mondván, hogy tilalma ellenére rabolnak. Másképpen senki hitelt nem adna annak, hogy hű és engedelmes híve király őfelségének.

- Hej, de hitvány sört mérnek Konskowolában! - jegyezte meg Zagloba.

- Lublinon túl már elpusztított vidékre jutnak kegyelmetek - mondta a litván -, mert a portyázó csapatok Lublinon túl is behatoltak, s a tatárok mindenütt foglyokat szedtek, de hogy Zamosc és Hrubieszów vidékén mennyi népet hajtottak el, azt csak az Úristen tudja. Skrzetuski néhány ezer foglyot máris kiszabadított, s elküldte a várba.

- Római lélek lakozik benne, szó se róla! - ismerte el Zagloba.

- Példát vehetnénk róla.

- Különösen kegyelmed, Podbipieta uram, aki a háborúban nem a haza javát, hanem ama három fejet keresed.

- Isten látja lelkemet! - felelte Longinus uram, szemét az égre emelve.

- Skrzetuskit már megjutalmazta az Úristen Bohun halálával - vélte Zagloba -, meg azzal, hogy pillanatnyi nyugtot adott a Köztársaságnak, mert most itt az ideje, hogy megkeresse, amit elvesztett.

- Kegyelmetek vele mennek? - kérdezte a litván.

- S kegyelmed talán nem?

- Örömest mennék én is, szívvel-lélekkel, de mi lesz a levelekkel? Az egyiket a walecki sztaroszta írta király őfelségének, a másikat a hercegnek, a harmadikat pedig maga Skrzetuski uram a hercegnek melyben permissiót kér.

- A permissiót mi már visszük is neki.

- Bah, de a levelek, azokat ne adjam át?

- El kell menned Krakkóba, nem lehet másképpen. Egyébként őszintén megvallom, kedves dolog volna számomra e vállalkozásunk alatt olyan öklöt tudni magam mögött, mint a kegyelmedé, de más dolgokban semmi hasznodat nem vennénk. Ott szimulálni kelletik s bizonnyal kozák gúnyát is öltünk majd póroknak adván ki magunkat... kegyelmed azonban mindenkinek szemet szúrna hórihorgas alakjával, s mindjárt azt kérdeznék, ki ez a pózna, honnan e behemót kozák? Ezenfelül kegyelmed a nyelvüket sem tudja elég jól. Nem, nem! Kegyelmed csak menjen Krakkóba, mi majd csak boldogulunk valahogyan nélküled is.

- Hogyan találjátok meg?

- Azt bízza kegyelmed az én fejemre! - kérkedett Zagloba. Megbirkóztam én már fogasabb kérdésekkel is. Most csak az a fontos, hogy minél hamarabb eljussunk Skrzetuskihoz.

- Tudakoljátok meg Zamoscban. Weyher uramnak tudnia kell, mert Skrzetuskival leveleket vált, s az ezredeskapitány foglyokat küldöz neki. Isten áldjon meg!

- Isten áldja kegyelmedet is - felelte Zagloba. - Ha Krakkóban leszel a hercegnél, köszöntsd nevünkben Charlamp urat.

- Ki légyen az?

- Egy fölöttébb szemrevaló litván ifjú, aki már a hercegasszony valamennyi palotáskisasszonyának elcsavarta a fejét.

Longinus uram megremegett.

- Csak tréfálsz, ugye, testvérkém?

- Ég veled! Gyalázatos silány sört mérnek itt Konskowolában - fejezte be Zagloba Wolodyjowskira hunyorítva.

Longinus uram tehát megsebzett szívvel indult Krakkó felé, a kegyetlen Zagloba pedig Wolodyjowskival együtt Zamoscba, ahol azonban csak egyetlen napot töltöttek, mert a várkapitány, a walecki sztaroszta közölte velük, hogy régen nem kapott hírt Skrzetuski felől, úgy véli azonban, a pálcája alatt kivonult regimentek Zbarazba mennek őrcsapatnak, hogy az ottani vidéket megvédjék a garázdálkodó bandáktól. Ez annyival is valószínűbb volt, mert Zbaraz mint a Wisniowieckiek birtoka különösképpen céltáblája volt a herceg halálos ellenségeinek. Zagloba és Wolodyjowski tehát hosszú, nehéz út előtt álltak, mivel azonban a knyázkisasszony keresésére menvén amúgy is meg kellett járniuk, mindegy volt nekik, hogy ez előbb avagy utóbb történik-e meg. Késedelem nélkül nekivágtak hát, csak éppen annyi pihenőt tartva, amennyi feltétlenül szükséges volt ahhoz, hogy emberek és állatok némileg összeszedjék magukat, meg hogy az itt-ott még garázdálkodó bandákat szétverjék.

Annyira elpusztított vidéken jártak, hogy olykor napok hosszat egyetlen élő lélekkel sem találkoztak. Wolodyjowski kénytelen volt lovait fakéreggel vagy a volt csűrök üszkei közül előkapart, félig égett gabonával etetni. Mindazonáltal gyorsan haladtak előre, főképpen arra az élelemre utalva, amelyet a haramiacsapatoktól szedtek el. Már november vége felé járt az idő, s míg a tavalyi tél az emberek nagy ámulatára hó, fagy és jég nélkül múlt el, mintha a világ rendje teljesen megváltozott volna, a mostani annál keményebbnek ígérkezett. A föld már átfagyott, a mezőket hó takarta, s a folyó partjait reggelenként üvegszerű, áttetsző jégkéreg szegélyezte. Az idő száraz volt, s a nap bágyadt sugarai a déli órákban is csak alig melegítették fel a levegőt; ellenben reggelenként és esténként élénk pír borította az eget, ami kétségtelenül a korai, kemény tél előhírnöke.

A háború és éhínség után most a nyomorult emberiség harmadik nagy ellensége, a fagy fenyegette az országot, s íme, az emberek mégis vágyva vágytak rá, mert ez minden egyezségnél biztosabb gátja volt a háborúnak. Wolodyjowski tapasztalt férfiú, s amellett Ukrajnának is alapos ismerője lévén, remélte, hogy most már kétségtelenül sor kerül a knyázkisasszony felkutatására, mert a háború nem egyhamar fogja útjukat állni.

- Nem bízom én Hmelnickij őszinteségében, s el nem hiszem, hogy a király őfelsége iránti hajlandóságából vonul vissza Ukrajnába, de ravasz róka őkelme, s tudván tudja, hogy a kozákoknak, ha körül nem sáncolhatják magukat, semmi hasznukat nem veszi, mert nyílt téren ötszörös túlerőben sem állhatnak meg a mi zászlóaljaink előtt. Most majd téli táboraikba húzódnak, barmaikat pedig kiverik a havas legelőkre. A tatárok is haza akarják vinni foglyaikat. Ha kemény telünk lesz, akkor békében hagynak, amíg a fű meg nem zsendül.

- Netán még tovább is, mert azért király őfelsége iránt mégiscsak tisztelettel adóznak. No de nékünk még ennyi időre sincs szükségünk. Megadja az Úr, hogy farsangra megtarthatjuk Skrzetuski uram lakodalmát.

Hosszú és fáradságos utazás után jó reménységgel érkezett meg a két jó barát Zbarazba, s a várban jelentkezvén nyomban a kapitányhoz siettek, akiben - nem csekély ámulatukra - Wierszullt ismerték fel.

- Skrzetuski hol van? - kérdezte Zagloba a kölcsönös köszöntések után.

- Nincs itt - felelte Wierszull.

- Kegyelmed az őrcsapat kapitánya?

- Úgy van. Skrzetuski volt, de elmenvén, reám bízta az őrcsapatot, amíg visszatér.

- S mikorra ígérte visszatérését?

- Nem ígért semmit, mert maga sem tudta, csak éppen annyit mondott, mikor elindult: "Ha valaki hozzám érkeznék, mondd meg neki, hogy itt várjon be."

Zagloba és Wolodyjowski egymásra néztek.

- Mikor ment el? - kérdezte Wolodyjowski.

- Tíz napja.

- Michal uram - szólalt meg Zagloba -, Wierszull uram adasson nekünk estebédet, mert nem jó dolog üres gyomorral tanácskozni, falatozás közben majd beszélgetünk.

- Jó szívvel szolgálok kegyelmeteknek, mert magam is éppen asztalhoz akartam ülni. Egyébként Wolodyjowski uram mint idősebb tiszt átveszi a kapitányságot, így tehát én vagyok az ő vendége, nem ő az enyém.

- Tartsd csak meg a kapitányságot, Krzysztof uram, mert korra idősebb vagy nálam, s nekem alighanem amúgy is tovább kell mennem.

Kis idő múlva készen volt az estebéd. Leülvén hozzáláttak, s mikor Zagloba két tál vérlevessel első éhét elverte, így szólt Wierszullhoz:

- Nem sejti kegyelmed, hova mehetett Skrzetuski?

Wierszull kiküldte a felszolgáló legényeket, majd rövid gondolkozás után így felelt:

- Sejtem én, de Skrzetuski uramnak igen fontos a titoktartás, így hát a cselédek előtt nem akartam szólni. Kihasználván az alkalmatos időt, mert hiszen alighanem tavaszig itt maradunk, az én eszem szerint a knyázkisasszony keresésére indult, aki Bohun kezében vagyon.

- Bohun már nincs e világon - vágott közbe Zagloba.

- Hogyan?

Zagloba immár harmad- vagy negyedízben mondta el töviről hegyire, mi módon történt e dolog, mert erről mindenkor szívesen beszélt, s miként annak idején Podbipieta, most Wierszull sem győzött csodálkozni a történteken, s végül megszólalt:

- Akkor hát Skrzetuskinak könnyebb dolga leszen.

- Csak az a kérdés, megtalálja-e? S vitt embereket magával?

- Senkit, egymaga ment, egyetlen rutén csatlósával és három lóval.

- Azt ugyan okosan tette, mert ott csak fortélyokkal lehet valamit elérni. Kamieniecig még el lehetne jutni egy zászlóaljjal, de Uszycában meg Mohylówban már bizonnyal kozákok állomásoznak, mert ott jó telelő táborok vannak, Jampol pedig a fő fészkük, oda már vagy egész hadosztállyal vagy egymagában menjen az emberfia.

- Honnan tudja kegyelmed, hogy éppen arrafelé ment? - kérdezte Wierszull.

- Mert Bohun Jampolon túl rejtette el a knyázkisasszonyt, s ezt Skrzetuski tudta, de ott annyi a szurdék, szakadék meg egyéb, hogy annak is nehéz eligazodni, aki ismeri a helyet, hát még aki nem ismeri. Jártam én Jahorlikban lovakért meg az ítélőszéken, hát tudom. Ha vele volnánk, talán könnyebb volna, de így egymagában... kétlem, kétlem, hacsak valami véletlen meg nem mutatja az utat, mert még nem is kérdezősködhetik felőle.

- Kegyelmetek tehát vele akartak menni?

- Ha pihentünk vagy három napot, hogy testünk-lelkünk felfrissüljön.

A két jó barát már másnap hozzá is fogott az úti készülődéshez, egyszerre csak, indulásuk előestéjén, váratlanul megérkezett Skrzetuski legénye, egy Cyga nevű ifjú kozák, s levelet és híreket hozott Wierszullnak. Zagloba és Wolodyjowski ezt hallván nyomban a kapitány szállására siettek, s ott a következőket olvasták:

Kamieniecben vagyok, ahova Satanówon át biztonságos az út. Jahorlikba megyek örmény kalmárokkal, akiket Bukowski uram ajánlott! Ezeknek kozák és tatár glitjeik vagynak, melyekkel szabadon utazhatnak egészen Akermanig. Uszyca, Mohylów és Jampol felé megyünk kelmékkel, mindenütt megállván, ahol csak emberek laknak; majd csak megsegít az Isten, s megtaláljuk, amit keresünk. Bajtársaimnak, Wolodyjowskinak és Zagloba uramnak mondd meg Krzysztof uram, hogy ha egyéb feladatuk nincsen, várjanak rám Zbarazban, mert ezen az úton, amelyen én járok, nagyobb csapatban nem mehetnénk a kozákok gyanakvása miatt, akik Jampolban telelnek, s lovaikat a havas mezőkön tartják a Dnyeszter mentén, egészen Jahorlikig. Amit magam el nem érek, azt hármasban sem érhetnénk el, s én könnyebben elcsúszom örménynek. Jó szándékukat, melyet életem végéig el nem felejtek, szívem, lelkem szerint köszönd meg nekik nevemben, Krzysztof uram, de nem várhattam reájuk, mert napjaim kínszenvedésben teltek, s azt sem tudhattam jönnek-e, márpedig itt a legalkalmasabb idő, amikor a kalmárok édességekért és kelmékért indulnak. Hűséges csatlósomat, íme, visszaküldöm, viseld gondját, mert itt semmi hasznát nem vehetem, s félek fiatalságától, hogy még el talál járni a szája. Bukowski uram kezeskedik ama kalmárok becsületességéért, de magam is megbízom bennük, tudván, hogy minden a magasságos Isten kezében vagyon, aki, ha akarja, könyörületességét reánk kiterjesztvén szenvedésünk idejét megrövidíti, ámen.

Zagloba befejezte a levél olvasását, s társaira nézett, azok azonban hallgattak, míg végül Wierszull szólalt meg:

- Tudtam, hogy oda ment.

- Most hát mit tegyünk? - kérdezte Wolodyjowski.

- Hát mit? - felelte Zagloba kezeit széttárva. - Most már nincs miért mennünk. Jó dolog, hogy kalmárokkal utazik, mert így mindenüvé betekinthet, és senkinek sem szúr szemet. Most minden parasztházban, minden tanyán van mit vásárolni, hiszen ők a fél Köztársaságot összerabolták. Nekünk bajos volna, Michal uram, Jampolon túl eljutnunk. Skrzetuski fekete, akár egy oláh, s könnyen elcsúszik örménynek, téged azonban csepűszínű bajuszkádról nyomban felismernének. Még paraszti gúnyában is bajos volna... Isten legyen segítségére! Nekünk ott semmi hasznunkat sem látná, meg kell mondanom, ámbátor nagyon sajnálom, hogy szegényke kiszabadításához nem nyújthatunk segítő kezet. Mindazonáltal nagy szolgálatot tettünk Skrzetuskinak azzal, hogy Bohunt megöltük, mert ha ő élne, bizony nem kezeskedném Jan uram épségéről.

Wolodyjowski nagyon elégedetlen volt, mert remélte, hogy az utazás során bőségesen lesz része kalandokban, s íme, Zbarazban kell vesztegelnie hosszas, unalmas várakozásban.

Másnap a két jó barát számára csakugyan megkezdődtek a várakozás egyhangú napjai, amelyeket sem a korhelykedés, sem a kockajáték nem tehetett változatosabbá, s folytak végeláthatatlanul. Ezenközben beállt a kegyetlen tél. A hó singnyi vastag lepellel borította a zbarazi vár falait meg a földeket. A mezei vad meg a sok madár közelebb húzódott az emberlakta helyekhez. Napok hosszat hallatszott a varjak és hollók végeláthatatlan csapatainak károgása. Elmúlt az egész december, utána a január és február is - s Skrzetuskinak se híre, se hamva.

Wolodyjowski Tarnopolba járt kalandok után, Zagloba komoran jött-ment, s kijelentette, hogy öregszik.

A komiszárosok, kiket a Köztársaság a Hmelnickijjel való alkudozásokra küldött ki, végre a legnagyobb nehézségek árán eljutottak Nowosiólkiba, s ott megállapodván várták a győzedelmes hetman válaszát, aki ezalatt Czehrynben tartózkodott. Gondterhelten, szomorúan várakoztak, mert egész útjukon mindenütt halálos veszedelem fenyegette őket, s a nehézségek lépten-nyomon szaporodtak. Éjjel-nappal a háborútól és gyilkosságoktól végképp elvadult csőcselék fogta körül a szállásukat, s üvöltve követelte halálukat. Minduntalan találkoztak haramiákból és vad csabánokból összeverődött, senkitől nem függő bandákkal, melyeknek fogalmuk sem volt a népjogról, de annál jobban szomjúhoztak a vérre és zsákmányra. Volt ugyan száz lovasból álló kíséretük Bryszowski uram vezérlete alatt, s ezenfelül maga Hmelnickij is - előre látván, mi minden érheti őket - kiküldött Doniec ezredeskapitány vezérlete alatt négyszáz lovast, ámde ez a védelem könnyen elégtelennek bizonyulhatott, mert a vad tömegek óráról órára növekedtek, s egyre fenyegetőbb magatartást tanúsítottak. Így teltek el napok, hetek, míg végül Nowosiólkiban, az éjjeli szálláson már azt hitték, elérkezett utolsó órájuk. A dragonyos kíséret meg Doniec kozákjai alkonyat óta valóságos csatát vívtak a komiszárosok életéért, míg azok a haldoklók imáját rebegve ajánlották lelküket az Istennek.

Borzalmas volt ez a hosszú, téli éjszaka. Kisiel vajda már órák óta ült mozdulatlanul, fejét tenyerébe hajtva. Nem a haláltól félt ő, mert mióta Huszczából elindult, már annyira megfáradott, s kimerült az álmatlanságtól, hogy szívesen nyújtotta volna kezét a halálnak - de a lelkét rettenetes kétségbeesés emésztette. Hiszen mint ízig-vérig rutén ember elsőként vállalta a pacificator[163] szerepét e példátlan háborúban - szenátusban és sejmben, mindenütt ő állott ki mint a megegyezés leglelkesebb híve, ő támogatta a kancellár meg a prímás politikáját, s ő kárhoztatta legkeményebben Jeremi herceget. Tette pedig mindezt jó szándékkal, a kozákság és a Köztársaság érdekében, s forró lelke minden erejével hitte, hogy az egyezség, az engedmények mindent kiegyenlítenek, megbékéltetnek, egybegyűjtenek, s íme, most, éppen mikor a hetmani buzogányt viszi Hmelnickijnek és a kedvezményeket a kozákoknak, most fogja el a kétkedés minden iránt - most látja csak minden erőfeszítésének hiábavalóságát s lába alatt a szakadékot, az űrt.

Közben már elmúlt éjfél. Az ordítozás és lövöldözés kissé alábbhagyott, de a vihar süvöltése annál jobban erősödött, odakint hófúvás volt; a fáradt tömegek nyilván kezdtek hazaszállingózni; a komiszárosok szívében remény ébredt.

Wojciech Miaskowski, lwówi kamarás felkelt helyéről, kissé hallgatózott a hólepte ablaknál, majd így szólt:

- Úgy látom, a holnapot, Isten kegyelméből, még megérjük.

- Talán Hmelnickijt is küld erősebb kíséretet, mert ezzel ugyan oda nem érünk - vélte Smiarowski.

- Gyakran jártam követségben a tatároknál is, de ilyen követséget, mióta élek, meg nem értem - jelentette ki a nowogródi zászlós. - Nagyobb bántalom éri a Köztársaságot a mi személyünkön által, mint Korsun és Pilawce alatt. Azt mondom kegyelmeteknek, forduljunk vissza, mert itt megegyezésre gondolni sem lehet.

- Forduljunk vissza - ismételte meg visszhang módjára Brzozowski kijevi kastellán. - Ha nem állhat helyre a béke, legyen háború.

Kisiel kinyitotta szemét, s üveges tekintetét a kastellánra meresztette.

- Zólte Wody, Korsun, Pilawce - mondta tompán.

Azzal elhallgatott, s vele együtt elhallgattak a többiek is, csak Kulczynski, a kijevi kincstartó mormolta hangosan a rózsafüzért, Krzetowski fővadászmester pedig fejét két keze közé fogva, hangosan hajtogatta:

- Micsoda idők, micsoda idők! Uram, irgalmazz nékünk!

Ekkor kinyílt az ajtó, s Bryszowski, a poznani püspök dragonyosainak vezére, most pedig a kísérő csapat kapitánya lépett a szobába.

- Nagyságos vajda uram - mondotta -, egy kozák kíván beszélni a komiszáros urakkal.

- Jól van - felelte Kisiel -, a csőcselék széjjeloszlott?

- Elmentek, de megmondták, hogy holnap visszatérnek.

- Nagyon erőszakoskodtak?

- Rettentően, Doniec kozákjai megöltek belőlük tíz-egynéhányat, de megígérték, hogy holnap reánk gyújtják a házat.

- Jól van. Jöjjön be az a kozák.

Kisvártatva kinyílt az ajtó, s egy magas, fekete szakállas alak állt meg a szoba küszöbén.

- Ki vagy? - kérdezte Kisiel.

- Jan Skrzetuski, a rutén hercegvajda huszárzászlóaljának ezredeskapitánya.

Brzozowski kastellán, Kulczynski és Krzetowski fővadászmester felugrottak helyükről. Az utóbbi esztendőben mindnyájan a herceggel együtt szolgáltak Machnówka és Konstantynów alatt, s Jan uramat jól ismerték, sőt Krzetowski sógorság révén távoli atyjafia is volt.

- Igaz, igaz! Ez Skrzetuski! - ismételték meg mind a hárman.

- Mit mívelsz itt? Hogyan jutottál el hozzánk? - kérdezte Krzetowski, karjaiba zárva a lovagot.

- Paraszti gúnyában, amint láthatják kegyelmetek - felelte Skrzetuski.

- Nagyságos vajda uram - kiáltotta Brzozowski kastellán -, ez a legjelesebb lovag a rutén vajda zászlóaljában, s nagy vitézi hírét ismeri az egész katonaság.

- Szívből köszöntöm is őt - felelte Kisiel -, s látom, nagyon elszánt gavallér lehet, ha át tudott jutni hozzánk.

Aztán Skrzetuskihoz fordult:

- Mit kívánsz tőlünk?

- Engedjék meg nagyságotok, hogy veletek menjek tovább.

- Velünk a sárkány torkába mégy, de ha kegyelmednek ez a kívánsága, mi nem ellenkezünk.

Skrzetuski szótlanul meghajolt.

Kisiel ámulva nézett rá.

Meglepte az ifjú lovag szigorú arcáról sugárzó komolyság és fájdalom.

- Mondja meg kegyelmed - folytatta -, miféle okok kényszerítenek ama pokolba, ahova senki sem megy szabad akaratából?

- A boldogtalanság, nagyságos vajda uram!

- Feleslegesen kérdeztem - jegyezte meg Kisiel. - Nyilván elvesztettél valakit, ki szívedhez közel áll, s most azt keresed?

- Igenis.

- S régen történt e dolog?

- Tavaly tavasszal.

- Hogyan, és kegyelmed csak most indul keresésére? Hiszen annak már majd egy esztendeje! Mit mívelt kegyelmed mostanáig?

- A rutén vajda pálcája alatt harcoltam.

- S a herceg, az a jó nagyúr nem adott volna kegyelmednek permissiót?

- Magam nem akartam.

Kisiel ismét az ifjú lovagra tekintett, aztán csend állt be, melyet végül a kijevi kastellán tört meg.

- Mi, akik a herceggel szolgáltunk, mindnyájan ismerjük a szerencsétlenséget, mely e lovagot érte, s nem egy keserű könnyet ontottunk fölötte.

- Ha megmutatkoznék, hogy szavam ér valamit Hmelnickijnél, higgye el kegyelmed, nem fogok takarékoskodni véle kegyelmed érdekében - ígérte Kisiel.

Skrzetuski ismét meghajolt.

- Most már menj, s térj nyugovóra - mondta a vajda kegyesen -, mert nyilván te is fölöttébb eltörődtél, mint mi mindnyájan, kiknek pillanatnyi nyugtunk sincsen.

- Én magammal viszem szállásomra, hiszen atyámfia - jelentette a Krzetowski fővadászmester.

- Térjünk nyugovóra mi is; ki tudja, holnap éjszaka aludhatunk-e! - javasolta Brzozowski.

- Netán örök álommal - fejezte be a vajda.

Azzal belépett a benyílóba, amelynek ajtajában már ott várta csatlósa, s utána mindnyájan eltávoztak. Krzetowski fővadászmester saját kvártélyára vitte Skrzetuskit, mely néhány házzal távolabb volt. A csatlós ment előttük a lámpással.

- Micsoda sötét éjszaka, s a hófúvás egyre erősödik! - jegyezte meg a fővadászmester. - Hej, Jan uram, micsoda perceket éltünk át ma, már azt hittem, elközelgett az utolsó ítélet. A csőcselék szinte torkunkon tartotta a kést. Bryszowskinak a keze is elzsibbadt, s mi már búcsúztunk is egymástól.

- Ott voltam a csőcselék között - felelte Skrzetuski. - Holnap estvére új haramiacsapatot várnak, melynek ma hírt vittek felőletek.

- Holnap mindenáron tovább kell menni innen. Kijevbe igyekeztek?

- Az Hmelnickij válaszától függ, melyért Czetwertynski knyáz ment el. Íme, az én szállásom, lépj be, Jan uram. Forraltattam bort, kissé megerősítjük magunkat lefekvés előtt.

Beléptek a szobába, odabent a kandallóban hatalmas tűz lobogott. A gőzölgő bor már ott állt az asztalon. Skrzetuski mohón kapott a serleg után.

- Tegnap óta egy falat sem volt a számban - mondta.

- Kegyetlenül le vagy soványodva. Látszik, a fájdalom meg a fáradság egyaránt emésztett. De beszélj magadról, hiszen ismerem dolgodat, a knyázkisasszonyt tehát ott akarod keresni ezek között?

- Vagy őt találom meg, vagy a halált - felelte a lovag.

- Hamarabb a halált. Honnan tudod, hogy a leányasszony ott lehet? - faggatta tovább a fővadászmester.

- Mert másutt már mindenütt kerestem.

- Hol?

- A Dnyeszter mentén, mind Jahorlikig. Örmény kalmárokkal jártam, mert olyan jelek voltak, hogy ott rejtették el; voltam már mindenütt, s most Kijevbe megyek, mert Bohunnak az volt a szándéka, hogy odaviszi.

Alig mondta ki az ezredeskapitány Bohun nevét, a fővadászmester fejéhez kapott.

- Szent Isten! - kiáltotta. - Hiszen éppen a legfontosabb dolgot nem mondtam meg neked. Úgy hallottam, Bohun nem él.

Skrzetuski elsápadt.

- Hogyan? - kérdezte. - Ki mondta?

- Ama szlachcic, aki a knyázkisasszonyt már egyszer megmentette, s aki Konstantynów alatt annyi hőstettet hajtott végre. Mikor találkoztam vele, éppen Zamosc felé tartott. Egymás mellett haladtunk el az úton. Csak éppen hogy megkérdeztem: "Mi újság?" azt felelte: "Bohun nem él." Kérdem: "Ki ölte meg?" - azt mondja: "Én!"... Azzal el is váltunk egymástól.

Skrzetuski arcán a hirtelen fellángolt tűz egyszerre kialudt.

- Az a szlachcic szívesen füllentget - jegyezte meg. - Az ő szavainak nem lehet hitelt adni. Nem! Nem! Ő nem bírná megölni Bohunt!

- S te nem találkoztál vele, Jan uram? Mert arra is emlékszem, azt mondta, hozzád igyekszik Zamoscba.

- Zamoscban nem vártam be, neki most Zbarazban kell lennie, de nekem sürgetős volt, hogy a komiszárosokat beérjem, ezért Kamieniecből nem Zbaraznak tértem vissza, s így nem találkoztam vele.

- Akkor hát mi okból mégy Kijevbe?

Skrzetuski hallgatott. Egy darabig csak a szélvész süvöltése és zúgása hallatszott.

- Mert... - folytatta a fővadászmester, ujját homlokára illesztve - mert ha Bohunt meg nem ölték, akkor könnyen a kezébe kerülhetsz.

- Éppen azért megyek, hogy megtaláljam - felelte Skrzetuski tompán.

Csend lett. Csak az ablakon át hallatszottak be odakintről a dragonyosok elnyújtott "werdo"^[164] kiáltásai.

A komiszárosok s velük együtt Skrzetuski is másnap reggel elhagyták Nowosiólkit. Bizony siralmas utazás volt ez, mert minden pihenőn, minden városkában halálos veszedelem fenyegette őket, s mindenütt részük volt a halálnál is gonoszabb gyalázatban és megaláztatásban, mely annyival is keservesebb volt, mert személyükben a Köztársaság tekintélyét és méltóságát érte. Tizennyolc ilyen nap telt el, míg végre megjött Hmelnickij válasza, melyben közölte, hogy Kijevbe nem hajlandó elmenni, ellenben Perejaslawban várja a vajdát és a komiszárosokat.

Fellélegzettek hát a szerencsétlen küldöttek, remélve, hogy kínszenvedésük ezzel véget ért; azután Trypolénál átkelve a Dnyeperen, éjszakára Woronkówba mentek, amely már csak hatmérföldnyire volt Perejaslawtól. Hmelnickij egy félmérföldnyire eléjük ment, így akarván kimutatni a királyi követség iránti tiszteletét, de mennyire megváltozott amaz idők óta, amikor még sérelmeit panaszolta.

Néhány tucat lovas, az ezredeskapitányok és eszaulok kíséretében lovagolt ugyanis ki, zeneszóval és vezéri jelvényekkel, boncsokkal és bíborszínű zászlóval, mint valami uralkodó herceg. A komiszárosok kísérete nyomban megállt, ő pedig odaugratván a vezérszánhoz, amelyben a vajda ült, kalpagját kissé megemelvén így szólt:

- Üdv néktek, komiszáros urak és neked is, vajda uram. Jobb lett volna hamarabb alkudozásba fognotok velem, mikor még kisebb voltam, s tulajdon erőimet nem ismertem, mivel azonban a király küldött hozzám, én tehát jó szívvel fogadlak földemen.

- Üdv neked is, hetman uram! - felelte Kisiel. - Király őfelsége azért küldött bennünket, hogy ajánljuk fel neked kegyelmét, és szerezzünk néked igazságot.

- A kegyelmet köszönöm, igazságot pedig magam szereztem már, a nyakatokon, ezzel la! - s e szavaknál kardjára ütött. - S ezentúl is megszerzem, ha meg nem adjátok, ami megillet.

- Nem valami kedvesen fogadsz bennünket, zaporozsjei hetman uram, holott a király küldöttei vagyunk.

- Itt a fagyon nem beszélek, lészen arra alkalmatosabb idő - felelte Hmelnickij érdesen.

A lovak elindultak a város felé, ahol huszonnégy ágyú dörgött és minden harang zúgott. Hmelnickij attól tartván, hogy a komiszárosok netán készek mindezt az ő személyüket illető tiszteletadásnak venni, így szólt a vajdához:

- Nemcsak titeket fogadlak így, hanem minden követet, akit hozzám küldenek.

S nem is hazudott, mert valóban küldöztek már hozzá követeket, mint valami uralkodó herceghez.

A külföldi követjárás hallgatólagos elismerése volt szuverenitásának és hatalmának. A tatárokkal állandó szövetséget kötött, melyet a zsákmány oroszlánrészével és a szerencsétlen foglyok ezreivel kellett ugyan megfizetnie, viszont e szövetség támogatást ígért neki mindennemű ellenség ellen. Ez tette, hogy Hmelnickij, holott Zamosc alatt még elismerte a király felsőbbségét, s tiszteletben tartotta akaratát, most saját erejének tudatában s a Köztársaságban dúló rendetlenség és a vezérek tehetetlenségének ismeretében, kész lett volna magára a királyra is kezet emelni.

Ukrajna urának érezte magát. A Zaporozsje mellette állt. E természetétől fogva vad nép hozzá sereglett, mert míg a mazowszei vagy wielkopolskai paraszt zúgolódás nélkül hordozta a hatalom és elnyomás ama terheit, amelyek Európa-szerte reá nehezedtek "Cham ivadékaira", az ukrajnai a sztyepp levegőjével együtt szívta magába azt a szabadságszeretetet, mely korlátlan, vad és szilaj volt, mint maga a sztyepp. Avagy kívánhatott-e az uraság ekéje után járni, mikor tekintete nem az uraság, hanem az Isten pusztáját mérhette fel, mikor a zaporozsjei Szics így kiáltott neki: "Hagyd ott az uraságot, s jöjj a szabadságba!" - mikor a vad tatár megtanította harcolni, szemét hozzászoktatta a tűzvészhez meg a gyilkossághoz, kezét pedig a fegyverhez? Avagy nem kedvesebb volt-é néki Hmel oldalán kalandozni és paniu rizati,[165] hogysem kemény hátának a tiszttartók előtt hajlongani?...

A komiszárosok lehorgasztott fővel vonultak az oroszlán barlangjába, s a remény foszlányai is kivesztek szívükből. Skrzetuski pedig, a szánok második sora mögött haladván ezalatt szorgosan kémlelte a Hmelnickijjel érkezett ezredeskapitányok arcát, hogy nem ismerné-e fel közöttük Bohunt. Miután a Dnyeszter mentén, egészen Jahorlikig hiába kereste szerelmesét, szívében mint utolsó és egyetlen megoldás, régóta megérlelődött a szándék, hogy felkeresi Bohunt, és kihívja halálos párviadalra. Tudta ugyan a boldogtalan lovag, hogy e kockázatos játékban Bohun harc nélkül is elpusztíthatja, vagy odaadhatja a tatároknak, de ő jobb véleménnyel volt róla: ismerte férfias bátorságát és eszeveszett vakmerőségét, s csaknem bizonyos volt felőle, hogy ha választása van, kiáll párviadalra a knyázkisasszonyért. Szakadozó lelkében egyre szövögette hát a tervet, hogy esküvel kötelezi Bohunt rá, ha a párviadalban életét veszítené, Helenát szabadon bocsáttatja. Önmagára már nem is gondolt, s feltételezvén, hogy Bohun majd azt mondja: "Ha meghalok, se az enyém, se a tied ne legyen!" - erre is kész volt ráállni, csak e gonosz kezekből kiszabadíthassa. Hadd keresné meg azután a kolostorban további élete békességét, minthogy ő maga is előbb a hadban, ha pedig elesnie nem adatnék meg, ugyancsak a csuhában keresne menedéket. Hiszen ezt tette akkoriban minden fájdalmas lélek. Skrzetuski egyenes és világos útnak látta ezt, s mikor Zamosc alatt egyszer megvillantották előtte a Bohunnal való párviadal gondolatát - ezt ismerte el az egyedüli helyes útnak. Ezért vágtatott a Dnyesztertől pihenés nélkül, egy iramban a komiszárosokhoz, abban reménykedvén, hogy vagy Hmelnickij környezetében, vagy Kijevben megtalálja, annyival is inkább, mert azok szerint, amit Jarmolincében Zaglobától hallott, Bohun Kijevbe készült, hogy ott tartsa meg esküvőjét háromszáz gyertya fényében.

Ámde ezúttal hiába kereste az ezredeskapitányok között. Helyette azonban talált sokakat, akiket még a régi békés időkből ismert, így Dziedzialát, akivel Czehrynben sokszor találkozott, azután Jaszewskit, aki a Szicsből követségben járt a hercegnél, meg Jaroszt, a herceg hajdani századosát, Naokolopalecet, Hruszát és másokat, elhatározta hát, hogy tőlük kérdezősködik utána.

- Mi régi ismerősök volnánk - mondta Jaszewskihez lépve.

- Én Lubniéből ismerlek, te Jarema knyáz lovagja vagy - felelte az ezredeskapitány. - Lubniében sokat ittunk és mulattunk együtt. Knyázod mit mível?

- Egészséges.

- No, majd tavasszal nem lesz egészséges. Ők Hmelnickijjel még nem akadtak össze, de összeakadnak, s az egyikőjüknek a halála lészen.

- Akinek az Isten rendeli.

- No, az Isten igen kegyes a mi Hmelünkhöz. Knyázod többé vissza nem tér a Dnyeperentúlra, az ő tatár partjára. Hmelnickijnek tömérdek legénye vagyon, a knyáznak pedig? Jeles katona ő, de a mi bat'ko Hmelünk se kutya. Te már nem a knyáz zászlóaljánál szolgálsz?

- A komiszárosokat kísérem.

- No, örülök neki, hogy régi ismerősöm vagy.

- Ha örülsz, csak egy dolgot nyerjek meg tőled, s hálás leszek érte.

- Mi légyen az?

- Mondd meg nekem, hol van Bohun, ama híres atamán, ki korábban a perejaslawi ezrednél szolgált, de ma már bizonnyal nagyobb méltóságban vagyon.

- Hallgass! - felelte Jaszewski vészjóslóan. - Szerencséd, hogy régi ismerősök vagyunk, s sokat ittam veled, mert máskülönben már le is ütöttelek volna ezzel a buzogánnyal, la.

Skrzetuski ámulva nézett rá, mivel azonban gyors elhatározású férfiú volt, megszorította markában a buzogányt.

- Eszedet vesztetted?

- Nem vesztettem én, meg nem is akarlak fenyegetni, de oly parancsolatot kaptunk Hmeltől, hogy ha közületek csak egy, akár a komiszárosok is, kérdeznek valamit, nyomban üssük agyon. Ha én meg nem teszem, megteszi más, azért intelek hát, jó barátságból.

- Én a magam privát dolgában kérdezlek.

- Egykutya. Hmel így szólt hozzánk, ezredeskapitányokhoz, azzal, hogy adjuk tovább a többieknek is: "Ha valaki akár csak egy hasáb fa felől, vagy egyéb dolog felől kérdezősködnék, agyonütni! Add tovább ezt a tieidnek.

- Köszönöm a jó tanácsot - felelte Skrzetuski.

- Téged megintettelek, ámde minden más lahot nyomban leütnék.

Elhallgattak. A kíséret már el is érte a város kapuját. Az út mindkét szélén nyüzsgött a csőcselék és a fegyveres kozákság, akik Hmelnickij jelenlétében nem mertek szitkokat szórni a komiszárosokra, sem hórögökkel megdobálni a szánokat, de kezüket ökölbe szorítva vagy kardjuk markolatához kapkodva fenyegető pillantásokat vetettek feléjük

Skrzetuski a dragonyosokat négyes sorokba rendezve, emelt fejjel büszkén, de nyugodtan vonult tova a széles utcán. Ügyet sem vetett a tömegek baljós pillantásaira, csak lelkében támadtak oly gondolatok, hogy mennyi önmegtartóztatásra, hidegvérre és keresztényi türelemre lesz szüksége ahhoz, hogy amit elvégzett magában, azt véghez vihesse, s már az első lépésnél meg ne torpanjon, s el ne merüljön a gyűlöletnek e tengerében.

Másnap a komiszárosok hosszasan tanácskoztak egymás között azon, vajon mindjárt átadják-e Hmelnickijnek a király ajándékait, vagy inkább várjanak, amíg valamicske alázatot vagy némi megbánást mutat. Végül is elhatározták, hogy a király hajlandóságának és kegyének jeleivel fegyverzik le, bejelentették hát az ajándék átadását, ami másnap ünnepélyesen meg is történt. Kora reggeltől zúgtak a harangok, s dörögtek az ágyúk. Hmelnickij ott állt udvarháza előtt, ezredeskapitányai meg a főemberek kíséretében, a kozákok és a köznép tömegeitől körülvéve, mert azt akarta, hogy az egész nép lássa, mily tisztelettel övezi őt maga a király is. Az emelvényen foglalt helyet, a vezéri jelvények és a boncsok alatt, cobolyprémes, bíborszínű bársonypalástban, körülötte a szomszédos követek. A vezér láttán az összesereglett nép körében minduntalan magasztaló és örvendező moraj kelt, mert ez a nép mindennél többre becsülte az erőt, s éppen vezérében látta az erő megtestesítőjét. A népi lélek ugyanis csak így tudta elképzelni a maga legyőzhetetlen bajnokát, a hetmanok, hercegek, a nemesség s általában a lahok legyőzőjét, akiket ők Hmelnickij fellépéséig legyőzhetetleneknek tartottak.

Hmelnickij e háborús esztendő alatt kissé megöregedett, de meg nem görnyedt, hatalmas válla elárulta, hogy elegendő erő lakozik benne ahhoz, hogy államokat döntsön meg, s újakat alkosson; az italok túlzott élvezésétől vöröslő arca hajthatatlan akaraterőt, fékezhetetlen büszkeséget és vakmerő önbizalmat sugárzott, s valóban e tulajdonságai juttatták eddigi győzelmeihez. A félelmetes harag ott szunnyadt vonásaiban, s könnyű volt felismerni, hogy ha felébred, a nép úgy hajlik borzalmas lehelete előtt, akár az erdő a vihar csapásaitól.

Végre feltűnt a komiszárosokat kísérő menet. Az élen lépkedtek a dobosok üstdobjaikat püfölve, majd a trombitások, szájukhoz emelt trombitával, felfújt pofazacskókkal. Hosszas, siralmas hangokat csaltak ki a réz hangszerekből, mintha a Köztársaság dicsőségének és méltóságának temetésén fújnák. E zenekar mögött lépkedett Krzetowski fővadászmester, bársonypárnán hozva a buzogányt, Kulczynski a kijevi kincstartó a vörös zászlót a felirattal - távolabb pedig egyedül lépdelt Kisiel magas, karcsú alakja, mellére omló fehér szakállával arisztokratikus arcán a szenvedés kifejezése, lelkében feneketlen fájdalom. Néhány lépéssel a vajda mögött a többi komiszáros, s a menetet a Bryszowski-féle dragonyoscsapat zárta be Skrzetuski vezérlete alatt.

Kisiel lassan lépkedett, mert íme, e pillanatban látta meg világosan hogy az összetépett egyezségek rongyai mögül, a királyi kegy és megbocsátás felajánlásának látszata alól előkandikál valami más, a meztelen igazság, amelyet a vak is lát, a süket is hall, mert így kiabál "Ó, Kisiel, te nem kegyet felajánlani, hanem kegyért könyörögni mégy, megvásárolni azt a hetmani buzogányért meg a zászlóért, íme te, a szenátor, a vajda, gyalog járulsz e parasztvezér lábaihoz, a egész Köztársaság nevében."

Kisiel az élre lépett, aztán néhány lépést közelített, míg az emelvényhez ért. A dobosok abbahagyták a dobolást, a trombitások a trombitálást, s mély csend lett a tömegek között, csak a fagyos szellő lobogtatta a bíborszínű zászlót Kulczynski kezében.

A csendet egyszerre a kétségbeesés kimondhatatlan erejével csengő, senkivel és semmivel nem számoló, parancsoló, érces vezényszó törte meg.

- Dragonyosok, hátra arc! Utánam!

Skrzetuski hangja volt.

Minden fej feléje fordult. Maga Hmelnickij is felemelkedett kissé székéből, hogy lássa, mi történik; a komiszárosok arcából kifutott a vér. Skrzetuski nyergében felemelkedve, sápadtan, szikrázó szemmel, kezében a kivont karddal, egyenesen állt, s félig a dragonyosokhoz fordulva ismételte meg a vezényszót:

- Utánam!...

A mély csendben a lovak patái megkoppantak az út félresepert rögein. A gyakorlott dragonyosok helyben megfordították a lovakul, az ezredeskapitány élükre állt, kardjával megadta a jelt, s a csapat lassan elindult vissza, a komiszárosok szállásai felé.

Minden arcra kiült a csodálkozás és bizonytalanság, s ez alól Hmelnickij sem volt kivétel, mert az ezredeskapitány hangjában volt valami rendkívüli, és senki sem tudta biztosan, vajon a kíséret ily hirtelen távozása nem tartozott-e az ünnepségek szertartásaihoz. Egyedül Kisiel értett meg mindent, egyedül ő volt tisztában vele, hogy az alkudozások sorsa, a komiszárosok és az egész kíséret élete egy hajszálon függ, fellépett hát az emelvényre, s mielőtt Hmelnickij végiggondolhatta volna, mi történt, beszélni kezdett. Azzal kezdte, hogy felajánlotta a király kegyelmét Hmelnickijnek az egész Zaporozsjének, szavait azonban csakhamar újabb esemény szakította meg, mely legalább arra volt jó, hogy teljesen elfordította a figyelmet az előbbiről. Íme, Dziedziala, a Hmelnickij mellett álló öreg ezredeskapitány buzogányát a vajda felé rázva kiabálta:

- Ne beszélj mán, Kisiel! A király hagyján, de ti, kiskirályok, knyázok, nemes urak, ti kevertétek a bajt. Íme, te is, Kisiel, ámbár vérünkből való vér vagy, elszakadtál tőlünk, s a lahokkal fújsz egy követ. Elég volt e beszédekből, amire szükségünk van, megszerezzük karddal.

A vajda megbotránkozva nézett Hmelnickij szemébe.

- Így tartod-e kordában ezredeskapitányaidat, hetman?

- Dziedziala, hallgass?! - kiáltotta a hetman.

- Hallgass, hallgass! Részeg ez, pedig még reggel van! - kiabáltak az ezredeskapitányok. - Elmenj innen, mert fejednél fogva dobunk ki!

Dziedziala még tovább lármázott volna, de csakugyan nyakon ragadták, s kilökdösték a körből.

A vajda ékes, szelíd szavakkal beszélt tovább, megmagyarázván Hmelnickijnek, mily értékes ajándék a hatalom e törvényes jele, amelyet eddig csak bitorolt. A király, noha büntethetne, inkább megbocsát, s teszi ezt amaz engedelmességért, amit a hetman Zamosc alatt mutatott meg, mert előző bűnös cselekedeteit nem az ő uralkodása alatt követte el. Most azért derék dolog volna, ha Hmelnickij korábbi sok bűneiért kegyelmet nyervén, e nagylelkűségért hálából felhagyna a vérontással, a népet megbékítené, s nyomban megkezdené az egyezkedést a komiszárosokkal.

Hmelnickij szótlanul vette át a hetmani buzogányt meg a zászlót, amelyet legottan ki is bontatott maga fölött. A köznép éktelen üdvrivalgásban tört ki, úgyhogy egy darabig semmit sem lehetett hallani.

A hetman arcán bizonyos megelégedettség tükröződött, még egy kicsit várt, aztán beszélni kezdett:

- Alázatosan megköszönöm király őfelsége nagy kegyét, melyet kegyelmetek által gyakorol vélem, hogy a hadak fölötti hatalmat kezembe adta, s korábbi bűneimet is megbocsátotta. Mindig mondtam én, hogy a király velem tart, ti, gonosz hercegek és kiskirályok ellen, aminek legjobb bizonysága, hogy íme, megjutalmaz engem, amért nyakatokat elvágtam, s tovább is így vágom el, ha a királynak és nekem mindenben nem engedelmeskedtek.

Hmelnickij szemöldökét összevonva korholó, emelt hangon mondta ez utolsó szavakat. A komiszárosok megdermedtek a válasz ilyetén fordulatától, Kisiel pedig így szólt:

- A király azt parancsolja neked, hetman uram, hogy a vérontást hagyd abba, s kezdjed meg velünk az egyezkedést.

- Nem én ontom a vért, hanem a litvániai hadak - vágott vissza a hetman érdesen. - Híreim érkeztek, hogy Radziwill Mozyrt és Turówot egy szálig kipusztította. Ha ez igaznak bizonyul, van elég foglyom, jelesebb férfiak is, menten levágatom a fejüket. Az egyezkedést pedig most el nem kezdem. A comissio bajosan kezdődhetnék meg, mert hadaim nincsenek együtt, csak néhány ezredeskapitány a többiek téli szálláson vannak, anélkül pedig el nem kezdhetem. Egyébként mit beszéljünk itt kint a fagyon? Amit át kellett adnotok átadtátok, mindenki látta, hogy immár a király akaratából is hetman vagyok, most pedig jertek hozzám némi pálinkára meg ebédre, mert ehetném.

Azzal el is indult az udvarház felé. A komiszárosok meg az ezredeskapitányok követték. A középső, tágas szobában a terített asztal csak úgy roskadozott a zsákmányolt ezüsttől, melyek között Kisiel vajda netán sajátjából is talált volna, hiszen egy éve rabolták ki huszczai kastélyát. Az asztalon tornyosan állt a tálakban a disznó- meg marhahús meg a tatár piláf, s az egész szobát átjárta az ezüstkantákban illatozó kölespálinka szaga. Hmelnickij leült, jobbja felől helyet mutatott Kisielnek, balja felől Brzozowski kastellánnak, s a pálinkára mutatva így szólt:

- Varsóban azt beszélik, hogy én lah vért iszom, pedig hát jobb szeretem én a pálinkát, amazt a kutyáknak hagyom.

Az ezredeskapitányok hahotára fakadtak, hogy csak úgy rengett a szoba fala.

Ilyen étvágygerjesztővel szolgált Hmelnickij ebéd előtt a komiszárosoknak, azok pedig szó nélkül lenyelték, hogy - amint a lwówi kamarás írta - "a bestiát fel ne ingereljék".

Csak Kisiel sápadt arcát harmatozták be a dús verejtékcseppek.

Megkezdődött a kínálgatás. Az ezredeskapitányok kézzel szedték ki a tálból a húsdarabokat, Kisielnek meg Brzozowskinak a tányérját maga a hetman rakta meg, s az ebéd első része csendben folyt le, mert mindenki igyekezett éhét elverni. A csendben csak a csontok ropogtak a lakmározók fogai között, vagy az ivók hangos nyeldeklése hallatszott, csak itt-ott ejtett el valaki egy-egy szót, de az is visszhang nélkül maradt. Mikor aztán Hmelnickij jóllakott, s felhajtott néhány kupica kölespálinkát, egyszerre Kisielhez fordult, s megkérdezte:

- Ki vezérlette a konvojt nálatok?

Kisiel arcára kiült a nyugtalanság.

- Skrzetuski, jeles gavallér - felelte.

- Ismerem - mondta Hmelnickij. - Aztán mért nem akart őkelme ott lenni, mikor átadtátok nekem az ajándékokat?

- Mert nem tisztesség okából, hanem biztonságunkra rendelték mellénk, s az volt a parancsa.

- S ki adott neki ily parancsot?

- Én - felelte a vajda. - Mert nem véltem méltó dolognak, hogy az ajándékok átadásánál ott álljanak a dragonyosok a nyakunk meg a ti nyakatok fölött.

- Én meg mást gondoltam, mert tudom, hogy keménynyakú ember őkelme.

Erre Jaszewski is beleavatkozott a beszédbe.

- Nem félünk mi a dragonyosoktól - jelentette ki. - Régebben a lahok fegyverei voltak ellenünk, de Pilawce alatt kitetszett, hogy nem ama török-, tatár- meg németverő lahok ők már...

- Nem a Zamojskiak, Zólkiewskiek, Chodkiewiczek, Chmieleckiek meg Koniecpolskiak - vágott közbe Hmelnickij. - Hanem Gyávásiak meg Nyulasiak, vasba öltözött gyerekek. Elolvadt a szívük a félelemtől, amint megláttak, és nyomban kereket oldottak, pedig kezdetben nem is volt velünk háromezernél több tatár...

Kisiel már néhány nap óta betegeskedvén sápadt volt, akár a fal, Brzozowski arca pedig olyan vörös, hogy attól lehetett tartani, nyomban elönti a vér.

Végül is türelmét vesztve kirobbant.

- Ebédre avagy gyalázatunkra jöttünk-e ide?

Mire Hmelnickij így felelt:

- Ti alkudozni jöttetek, közben pedig a litvániai hadak gyilkolnak és égetnek. Mozyrt és Turówot kardélre hányták...

- Mi a kívánságod, hetman uram, mikorra üljön össze a comissio - kérdezte Kisiel, más mederbe akarván terelni a szót.

- Majd még holnap beszélünk a dologról, mert most részeg vagyok! Mit szónokoltok itt nekem comissióról, enni és inni sem hagyván az embert! Torkig vagyok már ezzel!

Kezébe kapott egy kupa pálinkát.

- Király őfelsége egészségére! - kiáltotta.

- Egészségére és dicsőségére! - ismételték meg az ezredeskapitányok.

A komiszárosok kínpadon érezték magukat. A pálinkabűzös paraszti leheletek elárasztották az előkelő nemes urak arcát, kik számára az izzadt kezek szorítása éppen olyan elviselhetetlen volt, akár a gyalázkodás.

A szobában kibírhatatlan volt a bűz és a meleg, a hús- és kenyér maradékokkal borított, pálinkával és mézborral összelocsolt asztal undorító látványt nyújtott. Kisiel közel volt az ájuláshoz.

- Köszönjük, hetman, a lakomát, s búcsúzunk! - mondta gyenge hangon.

- Holnap hozzád megyek ebédelni, Kisiel - felelte Hmelnickij -, no, most menjetek. Doniec kozákjaival hazakísér, hogy a csőcselék valamiképpen kárt ne tegyen bennetek.

A komiszárosok meghajoltak s távoztak. Doniec csakugyan az udvaron várt molojecei élén.

- Istenem, Istenem, Istenem! - suttogta halkan Kisiel, arcát kezébe temetve.

A csapat szótlanul indult meg a komiszárosok kijelölt szállása fel. Ámde kiderült, hogy már nem laknak egymás közelében. Hmelnickij szándékosan új szállásokat jelölt ki számukra a város különböző részeiben, hogy egykönnyen össze ne ülhessenek tanácskozásra. Kisiel vajda a fáradtságtól és kimerültségtől alig állt a lábán, nyomban ágyba is feküdt, s másnapig senkit sem akart látni, csak délelőtt hivatta magához Skrzetuskit.

- Mit mívelt kegyelmed? - kérdezte. - Mit tettél? Kockára vetetted a magad életét meg a mienket is.

- Nagyságos vajda úr, mea culpa - felelte a lovag -, de elfogott a kétségbeesés, s inkább választottam volna a halált, hogysem ily dolgokat lássak.

- Hmelnickij felismerte szándékodat. Alig bírtam az efferatam bestiam[166] lecsendesíteni s cselekedetedet kimagyarázni. De ő ma itt lesz nálam, s bizonnyal megkérdez téged. Te azt feleld neki, hogy az én parancsomra vezényelted el a katonákat.

- Mától fogva Bryszowski veszi át a vezérletet, mert jobban van.

- Annál jobb. Kegyelmednek túl kemény a nyaka a mai időkhöz. Bajos dolog az ilyen cselekedetekben mást korholnunk, mint a vigyázatlanságot, de látszik, ifjú vagy, s kebled nem bírja a fájdalmat.

- A fájdalomhoz hozzászoktam, nagyságos vajda uram, de a gyalázatot nem bírom.

Kisiel halkan felszisszent, mint a beteg, ha fájó sebét érintik, majd bánatosan, lemondással elmosolyodott, s így szólt:

- Nekem már mindennapi kenyerem az ilyen szó, amelyet régebben a keserű könnyeimmel öntöztem, de most már könnyem sincs elég.

Skrzetuski hallgatott, Kisiel pedig néma imádsággal emelte az égre szemét, aztán így folytatta:

- Én rutén vagyok, ízig-vérig rutén. A Swiatoldczyk hercegek hamvai e földben nyugosznak, szerettem hát e földet és istenadta népét, melyet emlőin táplál. Láttam mindkét fél sérelmeit, láttam a Zaporozsje vad önkényeskedését, de láttam azoknak elviselhetetlen gőgjét is, akik ezt a katonanépet jobbágysorba akarták taszítani - mit tehettem hát én, a rutén, ki egyszersmind e Köztársaságnak hűséges fia és szenátora vagyok? Íme, azokhoz csatlakoztam, akik azt mondták: Pax vobiscum!,[167] mert ezt parancsolta vérem és szívem, mert ezek között volt boldogult királyunk és atyánk s vele együtt a kancellár, a prímás és sokan mások; mert láttam, hogy a meghasonlás mindkét fél számára pusztulást jelent. Életem végéig, utolsó leheletemig a békességet akartam munkálni, s mikor már folyt a vér, azt gondoltam, én leszek a békéltető angyal. És elmentem, dolgoztam, még ma is dolgozom, ha fájdalom, kínok, gyalázat... és kétségek között is, melyek mindennél fájdalmasabbak. Mert, az Isten szerelmére, nem tudom, vajon a ti hercegetek ragadott-e kardot időnap előtt, avagy én jöttem-e későn a béke olajágával, csak azt látom, hogy szakadozik az én munkám, erőm elfogy, s hiába verem fejem a falba a sír szélén állva, csak sötétséget és pusztulást látok magam előtt, Ó, mindenható Isten... mindenütt pusztulást!

- Az Úr majd ád menekülést.

- Ó, bár küldene egy sugárkát még halálom előtt, hogy ne kétségbeesés közepette szállanék a sírba!... Akkor még minden fájdalmamért is hálát adnék Neki, ama keresztért, melyet életemben hordozok, azért, hogy e csőcselék fejemet követeli, s a sejmeken árulónak neveznek, hálát adnék elrabolt javaimért s a gyalázatért is, melyben élek, meg ama keserű jutalomért is, melyet mindkét részről kaptam!

Azzal sovány karját az ég felé kitárva, két kövér könnycsepp csordult ki a szeméből, talán csakugyan az utolsók életében.

Skrzetuski nem bírta tovább, térdre borult a vajda előtt, elkapta kezét, s a nagy megindultságtól szaggatott hangon szólt:

- Katona vagyok, s más utakon járok, de az érdemnek és fájdalomnak tisztelettel adózom.

Azzal e nemes lovag, Wisniowiecki egyik zászlóaljának vitéze ajkához szorította e rutén férfiú kezét, kit alig néhány hónappal ezelőtt, másokkal együtt maga is árulónak nevezett.

Kisiel pedig mindkét kezét az ifjú fejére tette.

- Fiam - mondta halkan -, Isten vigasztaljon meg, vezéreljen és áldjon meg, amint én is megáldalak.

Az alkudozások taposómalma még aznap elkezdődött. Hmelnickij elég későn s a lehető legrosszabb kedélyállapotban érkezett Kisiel ebédjére.

Csak mikor egy kis pálinkával és a kiváló huszczai mézborral felöntött a garatra, kerekedett vidámabb kedve, de akkor meg hallani sem akart a közügyekről, mondván: "Ha inni akarunk, hát igyunk, holnap majd beszélünk a comissióról, különben elmegyek!" Éjfél után három órakor megkötötte magát, hogy átmegy a vajda ágyasházába. Kisiel ezt mindenféle ürüggyel igyekezett megakadályozni, mert oda zárta be Skrzetuskit, attól tartva, hogy ha ez a hajlíthatatlan vitéz Hmelnickijjel találkozik, abból még valami baj kerekedhetik, s az végzetessé válhat az ezredeskapitányra nézve. Hmelnickij azonban hajthatatlan maradt, s egyszerűen bement, Kisiel követte. Mekkora volt a vajda csodálkozása, mikor Hmelnickij a lovagot megpillantván fejével feléje biccentett, s felkiáltott:

- Skrzetuski! Hát te miért nem iszol velünk?

S barátságosan kezet nyújtott neki.

- Mert beteg vagyok - felelte az ifjú meghajtva magát.

- Tegnap is elillantál. De nélküled nem is tellett kedvem a lakomában.

- Az volt a parancsa - sietett beavatkozni Kisiel.

- Nekem beszélhetsz, vajda. Ismerem én őkelmét, s tudom, hogy nem akarta megnézni, mi módon adtok nekem tisztességet. Hej, nagy imposztor őkelme, de amit más el nem vinne szárazon, azt ő megússza, mert szeretem, mert ő szerelmetes cimborám nékem.

Kisiel tágra nyitotta szemét ámulatában, a hetman pedig hirtelen Skrzetuskihoz fordult:

- Tudod-e, miért szeretlek?

Skrzetuski megrázta fejét.

- Te netán azt hiszed, azért, mivel akkor az Omelnik partján elvágtad a pányvát, mikor én még nyomorult emberke voltam, s úgy hajszoltak, akár az erdők vadját? No, hát nem azért. Én akkor egy gyűrűt adtam neked, Krisztus poraival. Te azonban, mint afféle keménynyakú legény, nem mutattad meg nekem a gyűrűt, mikor a kezembe kerültél, no de mégis elengedtelek: kvittek vagyunk. Most azonban nem ezért szeretlek. Más szolgálatot tettél te nekem, amiért szerelmetes bajtársam vagy, s amiért hálával tartozom neked.

Most már Skrzetuski nézett elámulva Hmelnickijre.

- Látod-e, hogy csodálkoznak? - mondta Hmelnickij, mintha beszélne valakivel. - No, majd eszedbe juttatom, mit mondtak nekem Czehrynben, mikor Tuhaj bejjel jártam ott Bazawlukból. Mindenütt tudakoltam ellenségem, Czaplinski felől, de nem bírtam megtalálni, s akkor mondták, mit míveltél vele, minekutána először találkoztunk egymással, hogyan kaptad el nyakánál és salavárijánál fogva, kiütötted vele az ajtót, s összevérezted, akár egy kutyát, hah!

- Valóban ezt tettem - felelte Skrzetuski.

- Hej, derekasan, igen okosan mívelted! No, majd megkapom még én őkelmét, másképpen fabatkát sem ér az egyezség meg a comissio, s eljátszadozom vele a magam módján... de te is jól elláttad a baját.

Azzal Kisielhez fordult, s megint elkezdte:

- Nyakánál és plundrájánál fogva ragadta meg, felemelte, mint egy rókakölyköt, s kiütvén vele az ajtót, kihajította az utcára.

Azzal olyat kacagott, hogy visszhangja a benyílón át az ebédlőszobába is behallatszott.

- Nemes vajda uram, adass mézbort, hadd igyam e lovag úr s nekem szerelmetes cimborám egészségére.

Kisiel kinyitotta az ajtót, s kikiáltott a legénynek, aki legottan hozta a három serleg huszczai mézbort.

Hmelnickij a vajdával és Skrzetuskival koccintott, és felhajtotta a serléget, hogy az üstöke is füstölgött belé, arca mosolyra húzódott, nagy jókedv szállott szívébe, s az ezredeskapitányhoz fordulva szólt:

- Kérj tőlem, amit akarsz!

Skrzetuski sápadt arcát belepte a pír. Pillanatnyi csend lett.

- Ne félj - bíztatta Hmelnickij. - Az én szavam nem levegő; kérj, amit akarsz, csak olyasvalamit ne, ami a Kisiel dolga.

Hmelnickij még részegen sem tagadta meg magát.

- Ha szabad irántam való hajlandóságodat felhasználnom, nemes hetman uram, akkor kérem, tégy igazságot. Egyik ezredeskapitányod sérelmemre volt...

- Ki légyen az?

- Bohun.

Hmelnickij pislogni kezdett, majd homlokára ütött.

- Bohun? - kérdezte. - Bohunt megölték. Nékem a király írta, hogy párviadalban levágták.

Skrzetuski elámult. Tehát Zagloba igazat mondott.

- S mit mívelt veled Bohun? - kérdezte Hmelnickij.

Erre Skrzetuski arca még pirosabb lett. Félt a knyázkisasszonyról beszélni a félig részeg hetman előtt, hogy valamiképpen megbocsáthatatlan káromlást ne halljon tőle.

Kisiel segítette ki a bajból.

- Komoly dolog ez - mondta. - Brzozowski kastellán szólott nekem róla. Bohun elragadta e gavallér menyasszonyát, s elrejtette valahol, de nem tudni, hol.

- Akkor hát keresd - mondta Hmelnickij.

- Kerestem a Dnyeszter mentén, mert ott rejtette el, de nem találtam. Azt is hallottam, hogy Kijevbe akarta vinni, s maga is oda készült, hogy ott tartsa meg esküvőjét. Adj nékem engedelmet, hetman uram, hogy Kijevben kereshessem őt, egyebet nem kérek.

- Te cimborám vagy, összetörted Czaplinskit... Most azért nemcsak engedelmet adok arra, hogy Kijevbe menj, és mindenütt keresd, ahol akarod, hanem meg is parancsolom, hogy akinél van, adja ki a te kezedbe. Adok pjernacsot is az utazáshoz meg levelet a metropolitához, hogy a monostorokban is keressék az apácák között. Az én szavam nem levegő!

Azzal kinyitotta az ajtót, s Wyhowskinak kiáltott, hogy írja meg a parancsot meg a levelet. Noha már éjfél után négy óra volt, Czarnotának futnia kellett a pecsétekért, Dziedziala elhozta a pjernacsot, Doniec pedig parancsot kapott, hogy kétszáz lovassal kísérje el Skrzetuskit Kijevbe és tovább is, egészen az első lengyel előőrsökig.

Skrzetuski másnap reggel elhagyta Perejaslawot.

132. Rövid csövű puska. Hajdan a lengyel lovasság lőfegyvere. (francia) ^[VISSZA]

136. Dicsőségére! Boldogságára! (ukrán) ^[VISSZA]

137. Az akkori parasztlakodalmat egy szemtanú: Beauplan írta le. (A szerző jegyzete) ^[VISSZA]

141. A közügyekről. (latin) ^[VISSZA]

143. Lengyel farsangi szórakozás, szánkirándulás, melynél legfontosabb a minél sebesebb hajtás, ennélfogva sérülések, sőt halálesetek is előfordulhatnak. ^[VISSZA]

150. Lengyelországban 1534-től kezdve a trónszünet idejére, a nemesi gyűléseken létre jött konföderációk. ^[VISSZA]

151. Jelzős főnév. (latin) ^[VISSZA]

152. Ostoba hím-, nő- és semlegesnemben. (latin) ^[VISSZA]

159. Előléptetés. (latin) ^[VISSZA]

163. Békeszerző. (latin) ^[VISSZA]

164. Ki vagy? (németből) ^[VISSZA]

165. Az urakat gyilkolni. (ukrán) ^[VISSZA]

166. Nekivadult vadállatot. (latin) ^[VISSZA]

167. Béke veletek. (latin) ^[VISSZA]

---