Ha Zagloba uram unatkozott Zbarazban, még sokkal jobban unatkozott Wolodyjowski, mert ő különösen áhítozott a háború és a kalandok után. Megtörtént ugyan néha-néha, hogy egy-egy zászlóalj kivonult Zbarazból a Zbrucz mentén gyilkoló és gyújtogató garázda bandák üldözésére, ez azonban csak afféle kis háború, inkább portyázó hadjárat volt, mely a kemény fagyok miatt sok kényelmetlenséggel és fáradalommal, de annál kevesebb dicsőséggel járt.

December vége felé a fagy oly kemény volt, hogy a haramiák garázdálkodásainak is féket vetett. A vidéken békesség honolt. Az egyetlen szórakozást csak a közügyekről szóló hírek nyújtották, melyek olykor Zbaraz szürke falait is elérték.

Beszéltek a koronázásról, a sejmről meg arról, hogy vajon Jeremi herceg megkapja-e a fővezéri buzogányt, mely valamennyi hadvezér közül legelsőbben is őt illeti. Felháborodva hallgatták az olyan beszédet, hogy mivel a Hmelnickijjel való alkudozások ismét megkezdődtek, csakis Kisiel emelkedhetik magasabbra. E viták következményeképpen Wolodyjowski megvívott néhány párviadalt, Zagloba végigivott néhány áldomást, s félő volt, hogy teljesen elrészegesedik, mert már nemcsak a tisztekkel és a nemességgel ivott, hanem azt sem átallotta, hogy a bugrisok közé is eljárjon lakodalmakba meg keresztelőkre, az egekig magasztalván a polgárság mézborát, melyről Zbaraz valóban híres volt.

Wolodyjowski olykor meg is dorgálta ezért, mondván, hogy nem méltó dolog egy nemes úrhoz az alacsony állapotú néppel cimborálni, mert ezt az egész nemesi rend becsülete megsínyli, Zagloba azonban azt felelte, hogy ennek a törvények az okai, amelyek eltűrik, hogy a polgárnép megtollasodjék, s oly jó módra tegyen szert, amilyenben csak a nemesi rendnek szabadna élnie. Meg is jövendölte, hogy az alacsony állapotú népségnek ilyen nagy praerogativáiból[168] semmi jó nem származhatik, de azért csak csinálta a magáét. S ezt bajos lett volna rossz néven venni tőle a komor téli napok unalma és a várakozás közepette.

Lassanként azonban a hercegi zászlóaljak kezdtek egyre nagyobb számban bevonulni Zbarazba, s ebből mindjárt azt jövendölték, hogy tavasszal háború lesz. Egyelőre azonban az általános hangulat kissé megélénkült. Skrzetuski huszárzászlóaljával megérkezett Podbipieta uram is. Ő hozta a hírt, hogy a herceg kegyvesztett lett az udvarnál, valamint, hogy Janusz Tyszkiewicz kijevi vajda meghalt, s utána - az általános hiedelem szerint - Kisiel kapja meg ezt a méltóságot, végezetül ő hozott hírt arról is, hogy Laszcz uram, a királyi őrkapitány Krakkóban súlyos nyavalyába esett.

E hírek és e bizonytalanság közepette telt el az egész február, de immár márciusnak is a közepe felé jártak, s Skrzetuskiról még mindig semmi hír.

Wolodyjowski annál inkább sürgette az indulást.

- Most már nem a knyázkisasszonyt, hanem Skrzetuskit kell keresnünk - mondogatta.

Pedig hát kiderült, hogy mégis Zaglobának volt igaza, mikor az elutazást napról napra halogatta, mert március végén megérkezett a kozák Zachar, s Wolodyjowskinak címzett levelet hozott Kijevből. A kislovag nyomban hivatta Zaglobát, s mikor a hírhozóval együtt bezárkóztak egy külön szobába, feltörte a levél pecsétjét, s a következőket olvasta:

A Dnyeszter mentén, a Jahorlikig semminémű nyomra nem bukkantam. Úgy vélekedvén, hogy talán Kijevben rejtették el, a komiszárosokhoz csatlakoztam, s velük mentem Perejaslawba. Ott Hmelnickijtől váratlanul engedelmet nyervén, Kijevbe jöttem, s mindenütt keresem, amiben maga a metropolita van segítségemre. Sokan bujdosnak itt a mieink közül a városi polgároknál, avagy a monostorokban, de a csőcseléktől való félelmükben nem adnak hírt magukról, s ezért bajos a keresés. Az Isten vezérelt, s nemcsak megőrzött, hanem még Hmelnickijt is irántam való hajlandóságra ihlette, most azért jó reménységben vagyok, hogy a továbbiakban is megsegít, és megkönyörül rajtam. Muchowiecki atyát kérem, mondjon intentiómra[169]szentmisét, ti pedig imádkozzatok értem.

Skrzetuski

- Hála legyen az örökkévaló Istennek! - kiáltott fel Wolodyjowski.

Van itt post scriptum[170] is - jegyezte meg Zagloba a kislovag vállán át a levélbe pillantva.

- Igaz is - helyeselt a kislovag, s tovább olvasott:

E levél átadója, a mirhorodi kozák szállás eszaulja, emberségesen gondomat viselte, mikor a Szicsben fogságban voltam, most Kijevben is segítségemre volt, s ő vállalta, hogy e levelemet egészsége kockáztatásával elviszi, gondod legyen rá, Michal, hogy semmiben szükséget ne lásson.

- No, ez becsületes kozák, legalább egy ilyen is van! - mondta Zagloba kezet nyújtva Zacharnak.

Az öreg minden alázatosság nélkül szorította meg a lovag jobbját.

- Bizonyos lehetsz, hogy jutalmad nem marad el! - vetette közbe a kislovag.

- Sólyom ő, s én nagyon kedvelem - mondta a kozák. - Nem is pénzért jöttem én ide.

- Úgy látom, fantázia is vagyon benned akkora, hogy egy nemes embernek sem válnék szégyenére - ismerte el Zagloba. - No, nem mindenki bestia nálatok, nem! De hát üsse kő! Skrzetuski uram tehát Kijevben van?

- Igen.

- S biztonságban vagyon, mert úgy hallom, a csőcselék garázdálkodik ott?

- Ő Doniec ezredeskapitánynál lakik - felelte a kozák. - Nem lészen semmi bántódása, mert bat'ko Hmelnickij megparancsolta Doniecnek, úgy vigyázzon rá, akár a szeme világára, fejével felel érte.

- Csoda dolgok történnek itt, valóságos csodák! Honnan Hmelnickij ilyetén hajlandósága Skrzetuski iránt?

- Ő már régóta szereti.

- S megmondta neked Skrzetuski úr, hogy mit keres Kijevben?

- Hogyne mondta volna, mikor tudja, hogy én cimborája vagyok? Én vele együtt is meg külön is kerestem, így hát meg kellett mondania, kit keressek.

- Úgy látom, Skrzetuski jó reménységgel vagyon - jegyezte meg Zagloba. - Az Isten megpróbálta, de meg is vigasztalja. S kend régen eljött Kijevből, Zachar?

- Hej, nagyon régen, nagyuram. Akkor, mikor a komiszárosok már hazafelé tartván haladtak el Kijev mellett. Sok lah is velük akart szökni, s úgy futottak a szerencsétlenek, ki hogyan tudott, a havon meg árkon, bokron, erdőkön keresztül igyekeztek Bialogródba, a kozákok pedig utánuk, és vágták őket. Sokan elmenekültek, sokat megöltek, némelyiket pedig Kisiel úr váltotta ki minden pénzéért, amije csak volt.

- Hej, az eblelkek! Kend a komiszárosokkal utazott?

- A komiszárosokkal Huszczáig s onnan Ostrógba. Tovább meg már egyedül.

- Kend tehát régi ismerőse Skrzetuski úrnak?

- A Szicsben ismertem meg, s hogy megsebesült, én vigyáztam rá, aztán úgy megszerettem, akárha édesgyerekem lett volna. Öreg vagyok, s nincs kit szeressek.

Zagloba kiáltott a csatlósnak, mézbort meg sültet hozatott, s asztalhoz ültek.

Zachar jóízűn falatozott, mert fáradt is volt, s meg is éhezett, aztán mohón belemerítette ősz bajuszát a sötét italba, ivott, megízlelte, s így szólt:

- Derék mézbor ez.

- Jobb, mint a vér, amelyet ti isztok - felelte Zagloba. - De úgy vélem, kend mint becsületes ember, ki Skrzetuski urat szereti, nem mégy vissza többé a lázadókhoz, hanem itt maradsz velünk. Itt jó dolgod lesz.

Zachar felvetette fejét.

- A levelet átadtam, így hát el is megyek; kozák vagyok, a kozákoknál a helyem, nem a lahoknál.

- S ütni fogsz bennünket?

- Ütni hát. Én szicsbeli kozák vagyok. Bat'ko Hmelnickijt mi választottuk magunknak hetmanunkká, most pedig a király buzogányt és zászlót küldött neki.

- No, tessék, Michal uram - kapta fel a szót Zagloba -, nem megmondtam, hogy protestálni kell!

- Kend melyik szállásról való?

- A mirhorodiból, de az már nincs.

- Mi történt vele?

- Czarniecki úr huszárjai a Zólte Wody alatt megsemmisítették. Én most Doniecnél vagyok, azokkal egyben, akik még megmaradtak. A Czarniecki úr jeles vitéz, ő most nálunk van fogságban, s a komiszárosok is szót emeltek érette.

- Nekünk is vagynak foglyaink tiközületek.

- Annak úgy is kell lenni. Kijevben azt beszélték, hogy a legjobb molojec a lahok fogságában van, bár mások azt mondják, hogy elesett.

- Ki légyen az?

- Hát Bohun, a híres atamán.

- Bohun párviadalban halálos sebet kapott.

- Ki ölte meg?

- Ez a gavallér, la - felelte Zagloba Wolodyjowskira mutatva.

Zachar e pillanatban hajtotta fel a második kupa mézbort, s most szeme is kidülledt, arca vörös lett, végül orrlikain át egyszerre robbant ki a nevetés és az ital.

- Ez a lovag ölte meg Bohunt? - kérdezte a nevetéstől fuldokolva.

- Ezer ördög és pokol! - kiáltotta Wolodyjowski szemöldökét összerántva. - Sokat megenged magának ez a csatlós.

- Ne haragudj, Michal uram - csitította Zagloba. - Látszik, becsületes ember ő, s hogy a politikához nem ért, hát azért kozák. Egyébként pedig annál nagyobb dicsőségedre válik, hogy ily hitvány emberke létedre mégis oly nagy győzelmeket arattál már életedben. Apró testedben nagy lélek lakozik. Emlékezel, magam is mennyire megnéztelek a párviadal után, holott azt tulajdon szememmel láttam mert hinni sem akartam, hogy egy ilyen vakarcs...

- Hagyja már kegyelmed! - mordult rá Wolodyjowski.

- Nem én vagyok az apád, rám tehát ne haragudj, azt azonban kijelentem, hogy örülnék, ha ilyen fiam volna, s ha akarod, fiammá fogadlak, s minden jószágomat reád iratom, mert nem szégyen az ha kis testben nagy lélek lakozik. A herceg úr nem sokkal nagyobb nálad, s íme, macedóniai Sándor arra sem volna méltó, hogy apródja legyen.

- Engem azonban az háborgat - mondta a kislovag némileg lecsillapodva -, hogy Skrzetuski leveléből semmi jó ki nem tetszik. Mert hogy a Dnyeszternél ő is ott nem hagyta a fogát, azért hálát adunk Istennek, de a knyázkisasszonyt eddigelé nem találta meg s ki kezeskedik érte, hogy ezután megtalálja?

- Bizonyos igaz! De ha az Úristen a mi kezünk által megszabadította őt Bohuntól s annyi veszedelemből, annyi kelepcéből kimentette, s ha Hmelnickij megkövült szívét is iránta való hajlandóságra indította, azt bizonnyal nem azért tette, hogy most a szenvedéstől és bánkódástól megaszalódjék, mint a füstölt oldalas. Ha ebben sem látod a Gondviselés kezét, abból kitetszik, hogy értelmed tompább a szablyádnál, ami helyes is, mert senki sem bővelkedhetik egyszerre minden erénnyel.

- Én ebből csak azt látom - vágott vissza Wolodyjowski, bajuszkáját mozgatva -, hogy nekünk ott semmi keresnivalónk, ennek folytán itt kell vesztegelnünk, amíg végleg meg nem pudvásodunk

- Hamarabb megpudvásodom én, mint te, mert öreg vagyok, azt ugyan tudod, hogy vénségére a retek is megpudvásodik, a szalonna is megavasodik. Inkább köszönjük meg Istennek, hogy minden gondunknak szerencsés végét ígéri. Bizony eleget aggodalmaskodtam én a knyázkisasszonyért, ugyanám többet, mint te, s nem sokkal kevesebbet, mint Skrzetuski, mert ő szerelmetes leánykám nékem, s a tulajdon gyermekemet sem szerethetném jobban. Azt is mondják, hogy úgy hasonlítunk egymáshoz, mint két tojás, de hát én anélkül is szeretem, s sem vidámnak, sem nyugodtnak nem láthatnál, ha nem bíznék benne, hogy balsorsának egykettőre vége szakad. Holnaptól kezdve epithalamiumot[171] szerzek, mert fölöttébb ékes versezeteket tudok írni, csak éppen az utóbbi években Apollót kissé elhanyagoltam Mars kedvéért.

- Mit is beszélünk mostanság Marsról! - felelte Wolodyjowski. - Vinné el az ördög amaz áruló Kisielt minden komiszárosaival és alkudozásaikkal együtt! Tavaszra megcsinálják a békét, olyan igaz, mint kétszerkettő négy. Podbipieta uram is mondta, pedig ő a herceggel beszélt.

- Podbipieta uram annyit ért a közügyekhez, mint a tyúk az ábécéhez. Az udvarnál többet szimatolt ő ama bestiácska után, mint minden más után, s úgy lesett rá, akár az eb a fogolymadárra. Adná Isten, hogy valaki más kaparintaná el az orra elől, de hát, üsse kő. Nem tagadom én, hogy Kisiel áruló, mert ezt az egész Köztársaság bölcsen tudja, hanem ami az alkudozásokat illeti, úgy vélem: kettőn áll a vásár.

Azzal a kozákhoz fordult.

- Hát nálatok mit mondanak, Zachar, háború lesz-e vagy béke?

- Amíg az első fű kizöldül, addig béke leszen, de tavasszal jön a halál, vagy ránk, vagy a lahokra.

- Vigasztalódj, Michal uram, magam is hallottam, hogy az alja nép mindenütt fegyverkezik.

- Lesz olyan háború, amilyen még nem volt - bizonygatta Zachar. - Nálunk azt beszélik, hogy jön a török szultán is meg a kán is az összes hordákkal meg a mi cimboránk: Tuhaj bej is közel vagyon a határhoz, s soha nem is ment haza.

- Vigasztalódj hát, Michal uram - ismételte meg Zagloba -, jövendölés is van már az új királyról, hogy egész uralkodása háborúskodásban telik el, de az még bizonyosabb, hogy az emberfia még sokáig nem dughatja hüvelyébe a kardját. Megérjük még, hogy ez örökös háborúban elnyűvünk, akár a seprű a folytonos sepregetésben, de hát ilyen már ez a mi katonasorsunk. Majd ha verekedésre kerül a sor, igyekezz a közelemben maradni, Michal uram, mert szép dolgoknak lehetsz majd tanúja, s megismered, mi módon verekedtünk mi a régi időkben. Istenem, ma már nem olyanok az emberek, mint valahanapján voltak, te sem vagy olyan, Michal uram, ámbár jeles vitéz vagy, s Bohunt is levágtad.

- Igazán szóltál, nagyuram - helyeselt Zachar. - Ma már nem olyanok az emberek, mint régente...

Azzal megint Wolodyjowskit nézegette, s fejét csóválva hajtogatta:

- De hogy ez a lovag vágta volna le Bohunt! Nono!...

A vén Zachar néhány napi pihenő után visszament Kijevbe, közben pedig híre érkezett, hogy a komiszárosok is visszatérnek, mégpedig minden jobb reménység nélkül, sőt teljes kétségben a béke ügye felől. Csak éppen annyit tudtak elérni, hogy a rutén pünkösdig fegyvernyugvás legyen, azután pedig megkezdődnek ismét az alkudozások, de most már teljes meghatalmazással az egyezség megkötésére. Hmelnickij azonban roppant kemény követeléseket támasztott, ennek folytán senki sem hitte, hogy a Köztársaság azokat elfogadhatná. Mindkét részen megkezdődött hát a lázas fegyverkezés. Hmelnickij egyik követet a másik után menesztette a kánhoz, hogy az összes hordák élen siessen segítségére, de küldött Sztambulba is, ahol a király részéről már hosszabb idő óta ott volt Bieczynski. A Köztársaságban bármely pillanatban várták a közfelkelésre hívó fűzfakoszorút. Híre érkezett, hogy kijelölték az új vezéreket: Ostrorog főpohárnokmestert, Lanckoronskit és Firlejt, Jeremi Wisniowieckit pedig teljesen eltávolítottak a katonai ügyektől, úgyhogy ezentúl csupán saját hadainak élén védhette a hazát. A fővezérek ilyetén kiválasztását nemcsak a herceg katonái és a rutén nemesség fogadták felháborodással, hanem a volt regimentáriusok párthívei is, helyesen azt állítván, hogy ha Wisniowiecki feláldozásának volt is politikai értelme, amíg az alkudozások folytak, most a háború esetére való félreállítása megbocsáthatatlan hiba, mert ő az egyetlen, aki Hmelnickijjel mérkőzhetik, s le is győzheti a lázadók e kiváló vezérét.

Végül a herceg is Zbarazba érkezett, hogy minél több katonát gyűjtsön zászlaja alá, s hadait készenlétbe helyezze a háború határ mezsgyéjén. Bár a fegyvernyugvást megkötötték, ez minduntalan erőtlennek bizonyult. Hmelnickij leüttette ugyan néhány ezredeskapitánya fejét, akik a megegyezés ellenére megengedték maguknak, hogy a várakra essenek, s imitt-amott szétszórtan kvártélyozó zászlóaljakra támadjanak, ámde a csőcselék népen és a minden köteléken kívül álló sok-sok haramiabandán nem bírt uralkodni, ezek pedig vagy nem hallottak, vagy nem akartak hallani az armistitiumról,[172] vagy egyáltalán nem is tudták, mit jelent ez a szó. Minduntalan megtámadták tehát az egyezséggel biztosított határokat, s ezzel megszegték Hmelnickij minden ígéretét. Másfelől a főurak bandériumai meg a fertályos hadak a haramiák üldözése közben a kijevi vajdaságban gyakran átkeltek a Prypecen meg a Horynon, benyomultak a braclawi vajdaság mélyébe, s ott a kozákoktól megtámadtatva valóságos ütközeteket vívtak velük, melyek olykor igen kemények és véresek voltak. Innen aztán a sok panasz lengyel és kozák részről egyaránt az egyezség megsértése miatt, de hiszen csakugyan senkinek sem volt elég ereje ahhoz, hogy az egyezségnek érvényt szerezzen. A fegyvernyugvás tehát csak annyiban állt fenn, hogy maga Hmelnickij meg a király és a hetmanok nem vonultak ki, a valóságban azonban fellobbant a háború, még mielőtt a főhadak kiállottak volna egymás ellen. Az első melegebb tavaszi napsugarak tehát égő falvakat, városokat, várakat, gyilkosságokat és nagy emberi nyomorúságot világítottak meg, csakúgy, mint régebben.

A kislovag egyre bíztatta Zaglobát, hogy vegyen részt kirohanásaikban, mert nagyon megszerette a társaságát, az állhatatos szlachcic azonban minden rábeszélésnek ellenállt, tétlenségét ily szavakkal magyarázva:

- Fölöttébb nagy az én hasam az ilyen zötyögéshez és rángatózáshoz, Michal uram, ezenfelül pedig mindenki más-más dologra születik. Fényes nappal a huszársággal az ellenség sűrűjébe vetni magam, táborokat széjjelzúzni, zászlókat zsákmányolni: az az én mesterségem, engem erre teremtett az Úristen és alkalmassá is tett rá, de a mindenféle bozótokban bujkáló garázda csőcselék éjszakai üldözését neked engedem át, mert vékonyka vagy, akár a tű, s mindenüvé be tudsz furakodni. Régi szabású lovag vagyok én, s jobb szeretem az ellenséget széjjeltépni, mint az oroszlán, hogysem kopó módjára a bozótban nyomozni. Különben is esti fejés után már ágyba kívánkozom, mert ez az én legalkalmatosabb időm.

Wolodyjowski tehát csak magában hadakozott, s magában győzedelmeskedett, egyszer azonban, április vége felé elindulván, csak május közepén tért meg, de oly gondterhelten és szomorúan, mintha vereséget szenvedett s embereit is elvesztegette volna. Így vélekedett mindenki, de kiderült, hogy nem volt igazuk. Ellenkezőleg, a hosszas és fáradságos vállalkozás során eljutott Ostrogon túl, Holowniáig, s ott nem gyülevész népből összeverődött közönséges rablóbandát vert meg, hanem néhány száz lovasból álló zaporozsjei kozák csapatot, melynek felét lekaszabolta, másik felét pedig foglyul ejtette. Annál különösebb volt mélységes szomorúsága, mely mintegy ködbe borította máskor oly derűs ábrázatát. Sokan szerették volna tudni ennek okát, Wolodyjowski azonban egy szót sem szólt róla senkinek, hanem alig szállt le lováról, sietett a herceghez két ismeretlen lovaggal együtt hosszú beszélgetésre, azután meg velük együtt Zaglobához, útközben meg sem állt, holott a kíváncsiak sokan dolmánya ujjánál fogva tartóztatni akarták volna.

Zagloba némi csodálkozással nézte a két óriási férfiút, kiket ennek előtte sosem látott, de aranysujtásos dolmányuk elárulta, hogy a litvániai hadaknál szolgálnak. Wolodyjowski pedig így kezdte a szót:

- Zárja be kegyelmed az ajtót, s parancsold meg, hogy senkit be ne bocsássanak, mert igen fontos dolgokról kell beszélnünk.

Zagloba parancsot adott a legényeknek, aztán nyugtalanul tekingetett a jövevényekre, ábrázatukból látva, hogy ezek ugyan semmi jól nem fognak mondani.

- E férfiak Bulyha-Kurcewicz knyázok: Jur és Andrzej - mutatta be őket Wolodyjowski.

- Helena atyjafiai! - kiáltott fel Zagloba.

A knyázok meghajoltak, s egyszerre felelték:

- Boldogult Helena húgunk atyjafiai.

Zagloba vörös arca egyszerre halványkékké vált; keze a levegőben csapkodott, mintha golyó érte volna, száját kitátotta, mert nem kapott lélegzetet, s szemét kimeresztve mondta, vagyis inkább nyögte:

- Mi módon?

- Hírek érkeztek, hogy a knyázkisasszonyt a "Kegyes Mikola" monostorban meggyilkolták - jelentette ki Wolodyjowski komoran.

- A csőcselék füsttel fojtott meg a cellákban tizenkét leányasszonyi és tíz-egynéhány apácát, s azok között volt a mi húgunk is - tette hozzá Jur knyáz.

Zagloba ezúttal semmit sem felelt, de az imént még kék arca egyszerre oly vörössé vált, hogy a jelenlevők attól féltek, meg találja ütni a guta. Szemhéjai lassan lecsukódtak, majd kezébe temette arcát, s szájából újabb kiáltás tört fel:

- Hej, világ, világ, világ!

Ezután elhallgatott, s sokáig meg sem szólalt.

Kis idő múlva a várban felhangzott a déli harangszó, de oly komoran zengett, mintha temetésre harangoztak volna.

Zagloba kövér testét zokogás rázta, az ifjak sopánkodtak, a harangok zúgtak.

Végül Zagloba lecsillapodott. De mintha más ember lett volna; szemét befutotta a vér, feje lekókadt, alsó ajka álláig lelógott, arcára kiült valami hallatlan, pudvás ügyefogyottság. Valóban azt lehetett látni, hogy az a régi hetyke, joviális Zagloba, a maga túláradó fantáziájával meghalt, s e hajlott korú, fáradt aggastyán maradt itt helyette.

Ekkor a csatlós minden tiltakozása ellenére belépett Podbipieta, újra kezdődött a panasz és sóhajtozás. A litván visszaemlékezett Rozlogira, s arra a pillanatra, mikor először pillantotta meg a gyönyörű, bájos, ifjú knyázkisasszonyt; végül eszébe jutott, hogy íme, van valaki, aki nálánál is boldogtalanabb - Skrzetuski, a vőlegénye, s most már felőle kezdte faggatni a kislovagot.

- Skrzetuski Korecben maradt, Korecki hercegnél, ahova Kijevből érkezett, s betegen fekszik, mit sem tudván Isten világáról - felelte Wolodyjowski.

- Nem volna-e jó elmenni hozzá? - kérdezte a litván.

- Nincs miért odamennünk - felelte Wolodyjowski. - A herceg medikusa kezeskedik felgyógyulásáért. Ott van Suchodolski uram, Dominik herceg ezredeskapitánya, de Skrzetuskinak jó barátja, ott van az öreg Zacwilichowski is, ők mindketten oltalmukba vették, s gondot viselnek rá. Semminek nincsen szűkiben, s hogy a delírium le nem múlik róla, az csak jobb neki.

- A knyázkisasszony tehát a "Kegyes Mikola" monostorban volt?

- Úgy van. Skrzetuski uram az egyik monostorban az ott rejtőző Joachim Jerliczre bukkant, s mivel mindenkitől a knyázkisasszony felől kérdezősködött, őt is megkérdezte, mire Jerlicz uram azt felelte: a kozákok az összes lengyel leányzókat elvitték, csak a "Kegyes Mikola" monostorban maradtak meg tizenketten, akiket azután füstbe fojtottak, s állítólag ezek között volt Kurcewiczówna leányasszony is. Mivel pedig Jerlicz képzelődő férfiú, s a folytonos rémülettől szinte nem is volt eszénél, Skrzetuski nem hitt neki, s nyomban rohant ismét a "Kegyes Mikola" monostorba, hogy újra kérdezősködjék. Szerencsétlenségre az apácák, akik közül hármat ugyanabban a cellában fojtottak meg, nem tudták a leányzók nevét, de mikor Skrzetuski uram elmondta, milyen volt, azt mondták, egy olyan is volt közöttük. Erre Skrzetuski elutazott Kijevből, s nyomban súlyos nyavalyába esett.

- Akkor csak az a csodálatos, hogy még él.

- Bizonnyal meg is halt volna, ha nincs a vén kozák, aki annak idején a Szicsben mint foglyot őrizte, majd levelet hozott ide, s innen visszatérve, tovább segítette a keresésben. Ő vitte el Korecbe is, s adta át Zacwilichowski uramnak.

- Oltalmazza meg az Isten, mert ő ugyan már soha meg nem vigasztalódik - vélte Longinus uram.

- Képzelje kegyelmed - mondta Wolodyjowski néhány nappal későbben Longinusnak -, az az ember egyetlen óra alatt annyira elváltozott, mintha húsz esztendőt vénült volna. Oly vidám, oly beszédes volt, annyi fortély forgott a fejében, hogy magán Ulissesen túltett volna, most pedig szavát sem lehet venni, naphosszat szundikál, és panaszkodik, hogy vénül, s olyan, akár az alvajáró. Tudtam én, hogy szerette a leányasszonyt, dehogy ennyire szeresse, sosem hittem volna.

- Bizony, kimondhatatlan nagy kár érte, mert mégiscsak vitéz lovag ő! Nosza, menjünk el hozzá, Michal uram, szokása volt velem évődni, s szeretett megcsipkedni, hátha most is kedve kerekedik erre. Istenem, mennyire változnak az emberek! Milyen vidám férfiú volt!

- Gyerünk! - helyeselt Wolodyjowski. - Késő van ugyan, s neki a legnehezebb így estennen, mert az egész napot végigszundítván éjjel nem tud aludni.

Így beszélgetve mentek Zagloba kvártélyára. Az öreget a nyitott ablak mellett ülve találták, s fejét tenyerébe támasztotta. Már későre járt az idő, a várban minden mozgás elült, csak a strázsák szólongatták egymást elnyújtott kiáltásukkal, s a várat a várostól elválasztó bozótban énekelték a csalogányok esti dalukat fütyülve, csattogva, trillázva oly áradozó bőséggel, mint a tavaszi záporeső zuhogása. A nyitott ablakon át beáradt a meleg májusi levegő s a hold halvány sugárkévéje, mely megvilágította Zagloba levert ábrázatát és mellére horgasztott kopasz fejét.

- Jó estét! - köszönt a két lovag.

- Jó estét kegyelmeteknek is - felelte Zagloba.

- Mit elmélkedik kegyelmed az ablak mellett, ahelyett, hogy nyugovóra térne? - kérdezte Wolodyjowski.

Zagloba felsóhajtott.

- Mert nem vagyok álmos - felelte vontatott hangon. - Egy évvel ezelőtt, igen, egy esztendeje menekültem vele a Kahamlik partján, akkor is így énekeltek nekünk a csalogányok, s most, íme, hol van szegénykém?

- Isten rendelése - jegyezte meg Wolodyjowski.

- Bánatomra és könnyhullatásomra, Michal uram! Számomra nincs már vigasztalás.

Elhallgattak, csak a nyitott ablakon keresztül hallatszottak be egyre erősebben a csalogányok trillái, mintha az egész világos éj ezzel lett volna tele.

- Ó, Istenem, Istenem! - sóhajtott fel Zagloba. - Akárcsak akkor, a Kahamlik partján!

Longinus uram lerázott egy könnycseppet fakó bajuszáról, a kislovag pedig kisvártatva így szólt:

- Ej no, hagyja kegyelmed a búbánatot, igyunk egy kupa mézbort, annál jobb ír nincs a bánatra. Serlegszónál majd elemlegetjük a régi jó időket!

- Nem bánom! - egyezett bele Zagloba lemondóan.

Wolodyjowski világot meg egy kancsó mézbort hozatott a csatlóssal, s mikor azt körülülték, tudván, hogy a régi emlékek mindennél jobban felüdítik Zaglobát, megkérdezte:

- Már egy éve volna, hogy kegyelmed Rozlogiból menekült a boldogulttal Bohun elől?

- Májusban volt az is, májusban - felelte Zagloba. - Átkeltünk a Kahamlikon, hogy Zlotonosza felé meneküljünk. Hej, de nehéz is az élet ezen a világon!

S keze erőtlenül lehanyatlott:

- Nincs itt vigasztalás, nincs itt vigasztalás, hacsak a sírban nem...

Mielőtt Zagloba az utolsó szót kimondta volna, a pitvarban zaj támadt, valaki be akart menni a szobába, a legény pedig nem engedte, erre hangos ellenkezés hallatszott, Wolodyjowski azonban ismerősnek vélvén a hangot, kiszólt a legénynek, hogy hagyja belépni a jövevényt.

Erre kinyílt az ajtó, s Rzedzian pirospozsgás pufók arca jelent meg a nyílásban. A legényke körülhordozta tekintetét a jelenlevőkön, aztán mélyen meghajolva köszönt:

- Dicsértessék a Jézus Krisztus!

- Mindörökké! - felelte Wolodyjowski. - Ez Rzedzian.

- Én volnék - felelte a legényke -, s alázatosan köszöntöm kegyelmességteket. Hát az én uram hol van?

- Korecben és beteg.

- Ó, Istenem, mit is mond kegyelmességed? S Isten ments... nagyon beteg?

- Nagyon beteg volt, de már jobban van. A medikus azt mondja, meggyógyul.

- Mert én híreket hoztam uramnak a kisasszony felől.

A kislovag mélabúsan csóválta fejét.

- Kár volt sietned, mert Skrzetuski uram már tud a leányasszony haláláról, s mi is keserű könnyeket hullatunk felette.

Rzedzian szeme egyszerre kimeredt.

- Égszakadás, földindulás! Mit hallok, a kisasszony meghalt?

- Nem úgy halt meg, hanem a haramiák gyilkolták meg Kijevben.

- Miféle Kijevben, mit beszél kegyelmességed?

- Miféle Kijevben? Avagy nem ismered Kijevet?

- Az Isten szerelméért, kegyelmességed talán tréfál! Mit keresett volna a kisasszony Kijevben, mikor őt a Waladynka partján, egy szurdékban rejtegetik Raszków közelében. S a boszorkány olyan parancsot kapott, hogy Bohun visszatértéig egy lépést se távozzék onnan. Istenemre, eszét veszti itt az ember, vagy mi?

- Micsoda boszorkány, miről beszélsz?

- Hát Horpyna!... Jól ismerem én azt a haranglábat!

Zagloba hirtelen felkelt, s olyan hadonászásba fogott, mint aki mélységbe zuhan, s csapkod, hogy valamiben megkapaszkodjék.

- Az élő Istenre, hallgasson kegyelmed - kiáltott Wolodyjowskira -, a Krisztus sebeire, hadd kérdezem én!

Zagloba úgy elsápadt, hogy a jelenlevők szinte megrémültek, kopasz fejét belepte a verejték, de azért talpra ugrott, átszökött a lócán megragadta Rzedzian két karját, s rekedt hangon kérdezte:

- Kimondta azt neked, hogy őt... Raszków közelében rejtegetik?

- Ki mondta volna? Bohun!

- Megőrültél, fiú?! - rikoltotta Zagloba, úgy megrázva Rzedziant, mint egy körtefát. - Micsoda Bohun?

- Ó, Istenem! - kiáltotta a legényke. - Mit ráz annyira kegyelmességed? Hagyna békén, hadd szedem össze az eszemet, mert végképp elkábultam... Kegyelmességed egészen felforgatja a fejemet. Hát micsoda Bohunról szólhatok, avagy kegyelmességed nem ismeri őt?

- Beszélj, mert beléd döföm ezt a kést - ordította Zagloba. - Hol láttad Bohunt?

- Wlodawában!... Mit akarnak tőlem kegyelmességtek? - sopánkodott a megrémült legényke. - Mi vagyok én, haramia?

Zaglobát szinte elhagyta józan értelme, elakadt a lélegzete, s nehezen zihálva rogyott a lócára. Michal uram sietett segítségére:

- Mikor láttad Bohunt?

- Három héttel ezelőtt.

- Hát él?

- Mért ne élne?... Ő maga mesélte, hogy kegyelmességed alaposan megszabdalta, de kilábolt belőle...

- S ő mondta, hogy a kisasszony Raszków mellett van?

- Ki más mondta volna?

- Hallod-e, Rzedzian, itt urad és a kisasszony életéről van szó! Maga Bohun mondta neked, hogy a leányasszony nem volt Kijevben?

- Mi módon lehetett volna a leányasszony Kijevben, ha Bohun őt Raszków mellett rejtette el, s Horpynának fejvesztés terhe alatt meghagyta, hogy onnan el ne eressze, most pedig nékem pjernacsot meg gyűrűt adott, hogy menjek el hozzá, mert az ő sebei felszakadtak, s nem tudni, milyen sokáig kell az ágyat nyomnia.

Rzedzian szavait Zagloba szakította meg, mert ismét felugrott a lócáról, s mindkét kezével maradék üstökébe kapva, szinte eszelősen kezdte ordítozni:

- Él az én szerelmetes kislányom, az Úr sebeire, él! Nem őt ölték meg Kijevben! Él, él az én egyetlenem!

S topogott, kacagott, zokogott, végezetül Rzedziant elkapva kebléhez szorította, s oly hevesen csókolgatta, hogy a legényke végleg elvesztette fejét.

- Hagyjon már békében kegyelmességed... mert megfulladok! Persze hogy él... Megadja az Úr, hogy együtt indulunk el érte... Nemzetes uram, no, nemzetes uram!

- Engedje kegyelmed, hadd beszéljen, mert még semmit sem értünk - figyelmeztette Wolodyjowski.

- Beszélj, beszélj! - kiáltotta Zagloba.

- Mondjad elölről, testvérkém - bíztatta Longinus uram, kinek bajuszát szintén sűrűn belepte a harmat.

- Engedjék meg kegyelmességtek, hadd fújom ki magam - könyörgött Rzedzian -, s becsukom az ablakot, mert ezek a gaz csalogányok úgy lármáznak a bokrokban, hogy az ember a saját szavát sem érti.

- Mézbort! - kiáltott Wolodyjowski a csatlósnak.

Rzedzian szokott lassúságával becsukta az ablakot, aztán a jelenlevőkhöz fordulva szólt:

- Engedjék meg kegyelmességtek, hogy én is leüljek, mert igen eltörődtem!

- Ülj le! - felelte Wolodyjowski, s neki is öntött a friss kancsóból. - Igyál velünk, mert a hozott jó hírért megérdemled, csak beszélj minél hamarabb.

- Derék mézbor! - állapította meg a legényke a serleget a világosság felé tartva.

- Vágnának le! Beszélsz tüstént? - dörrent rá Zagloba.

- Kegyelmességed meg mindjárt haragszik! Persze hogy beszélek, ha kegyelmességtek kívánják, mert kegyelmességtek parancsolnak. Én meg szolga lévén, engedelmeskedem. Látom már, hogy elejétől kezdve, akkurátusan el kell mondanom az egészet...

- Kezdd hát az elejétől!

- Emlékeznek kegyelmességtek, mikor híre jött, hogy Bart elfoglalták, akkor már azt hittük, vége a kisasszonynak? Én akkor megtértem Rzedzianyba, édes szüléimhez meg öregapámhoz... aki immár kilencvenesztendős... jól mondom?... nem... kilencvenegy.

- Bánom is én, ha kilencszáz is!... - förmedt rá Zagloba.

- Adjon neki az Isten minél többet! Köszönöm kegyelmességed jókívánságát - hálálkodott Rzedzian. - Én hát hazatértem, hogy szüléimnek elvigyem, amit a haramiák között Isten segítségével összeszedtem. Mert azt már tudják kegyelmetek, hogy tavaly elfogtak a kozákok Czehrynben, s azután a magukénak tartottak, meg hogy a megsebesült Bohunt ápolgattam, s ő nagy bizalmába fogadott, közben pedig egyet-mást, ezüstöt, drágakövet megvásároltam azoktól a zsiványoktól...

- Tudjuk, tudjuk! - sürgette Wolodyjowski.

- Megérkeztem hát szüléimhez, kik nagy örömmel fogadtak, s nem akartak hinni tulajdon szemüknek, mikor mindent megmutogattam, amit összeszedtem. Öregapámnak meg kellett esküdnöm, hogy mindent becsületes úton-módon szereztem. Csak akkor örültek meg nagyon, mert tudniuk kell kegyelmességteknek, hogy ők pereskednek a Jaworskiakkal egy körtefa miatt, amely a két birtok határmezsgyéjén áll, s ágainak fele a Jaworskiak, másik fele a mi földünk fölé nyúlik. Ha tehát a Jaworskiak rázzák, a mi körtéink is lehullanak, s a határmezsgyére is esik belőlük. A Jaworskiak azt mondják, hogy ami a mezsgyére hull, az az övék, mi pedig...

- Meg ne haragíts, paraszt! - förmedt rá Zagloba. - Ne hordj össze hetet-havat, ami nem tartozik a dologhoz...

- Legelsőbben is, kegyelmed engedelmével, nem vagyok paraszt, hanem nemes ember, ha szegény is, és címerem is van, amit Wolodyjowski meg Podbipieta urak, mint Skrzetuski úr ismerősei, szintén bizonyíthatnak, másodszor pedig az a per már ötven esztendeje folyik...

Zagloba összeszorította fogát, s megfogadta, hogy többé egy szót ám szól.

- Jól van, aranyhalacskám - mondta Longinus uram szelíden, - de most Bohunról beszélj, ne a körtefáról.

- Bohunról? - kérdezte Rzedzian. - Jól van, no! Beszélek Bohunról. Hát Bohun úgy véli, nemzetes uram, hogy ámbátor Czehrynben jól megvágott, nincs hűségesebb szolgája és barátja nálam, mert igaz, hogy én jártam körülötte, meg kötöztem is, mikor a Kurcewicz knyázok megszabdalták. Akkor azt hazudtam neki, hogy többé nem akarom az urakat szolgálni, inkább a kozákokhoz állok, mert itt sokkal több a haszon, s ő elhitte.

- Jó, jó, azt is tudjuk - szólt közbe Wolodyjowski. - De most milyen úton-módon találtál rá?

- Hát tetszik tudni, az úgy volt: amikor a Jaworskiakat már a falhoz szorítottuk (koldusbotra is juttatjuk őket, nem lehet másképpen), gondolom magamban: no, itt az ideje megkeresni Bohunt, s megfizetnem neki sérelmemért. Elmondtam szüleimnek titkomat meg öregapámnak is, ő pedig, merthogy mindig nagy fantázia lakozott benne, így szólt: "Ha megesküvél, hát csak menj, mert máskülönben fajankó a neved." Elmentem hát, mert azt is gondoltam magamban, hogy ha Bohunt megtalálom, akkor talán a kisasszonyról is megtudok valamit, ha ugyan él, azután Bohunt lelövöm, s a jó hírrel megtérek uramhoz, bizonnyal el nem marad jutalmam.

- Persze hogy el nem marad, s mi is megjutalmazunk - biztosította Wolodyjowski.

- Én pedig máris adok neked egy lovacskát nyeregszerszámmal egyben - tette hozzá Podbipieta.

- Alázatosan köszönöm kegyelmességteknek - hálálkodott a legényke örvendezve -, mert bizony helyes dolog a jutalom a jó hírért, én pedig amit kapok, el nem iszom...

- Engem immár a guta kerülget! - dohogott Zagloba.

- Elindultál hát hazulról... - adta szájába a szót Wolodyjowski.

- Elindultam hát hazulról - folytatta Rzedzian -, s megint csak azt gondolom: merre menjek? Legjobb Zbarazba, mert oda Bohun sincs messze, s uramról is hamarabb szerzek tudomást. Megyek hát, mendegélek, nemzetes uram, Biala és Wlodawa felé. Wlodawában megállok etetni, mert lovaim már nagyon elfáradtak. Éppen vásár volt, minden fogadó tele nemes urakkal; megyek hát a városi polgárokhoz: ott is nemesség! Egyszerre csak egy zsidó azt mondja: "Volt egy szobám, de azt egy sebesült nemes úr foglalta el."... "Akkor hát jól adódik - mondom -, mert a sebekhez értek, a ti borbélyotok pedig, vásár lévén, bizonnyal nem győzi a munkát." A zsidó még elmondta, hogy az a nemes úr önmaga kötözi sebét, és senkit sem akar látni, aztán bement hozzá, hogy megkérdezze. Úgy látszik azonban, amannak rosszabbra fordulhatott az állapota, mert behivatott. Bemegyek, nézem, ki fekszik az ágyban, hát: Bohun!

- Ez az! - kiáltott Zagloba.

- Keresztet vetek magamra: az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében, mert szörnyen megijedtem, ő pedig nyomban felismert, meg is örült nagyon (mivel jó barátjának tart), s így szól: "Isten küldött hozzám! Most már nem halok meg." Én meg azt kérdem: "Mit mível itt kegyelmed?" Ő azonban szájára teszi az ujját, s csak későbben beszélte el viszontagságait, hogyan küldte el Hmelnickij Zamosc alól a királyhoz, ki akkoron még csak királyfi volt, s hogyan szabdalta őt össze Wolodyjowski százados uram Lipkówban.

- Dicséretesen emlegetett? - érdeklődött a kislovag.

- Nem mondhatok mást kegyelmességednek, mint hogy elég dicséretesen. "Azt hittem - mondta -, hogy valamiféle vakarcs, amolyan kis görcs, de aztán látom, jeles vitéz az, mégpedig a javából, s csepp híja, hogy ketté nem hasított." De mikor Zagloba nemzetes úrról szólt, még jobban csikorgatta a fogát, mint előbb, mondván, hogy kegyelmességed uszította a párviadalra!...

- Világítson neki a hóhér! Most már nem félek tőle! - felelte Zagloba.

- Erre aztán helyreállt közöttünk a régi barátság! - folytatta Rzedzian. - Bah! Még szorosabb is lett. Mindent elmondott nékem, amilyen közel állt a halálhoz, hogyan vitték a lipkówi kastélyba, mert nemes embernek tartották, s ő is azt mondta, hogy Hulewicznek hívják, s podolei földesúr, hogyan gyógyították meg, azután nagy emberséggel bántak véle, amiért örök hálát esküdött nekik.

- S Wlodawában mit mívelt?

- Wolhynia felé tartott volna, ámde Parczewben felszakadtak sebei, mert a szekér felfordult véle, ott kellett hát maradnia, ámbár nagy félelmek közepette, mert ott könnyen kardélre hányhatták volna. Ezt ő maga mondta. "Levelekkel küldtek ide, de most már semmiféle bizonyságom nincsen, csak a pjernacs, s ha megtudnák, ki vagyok, nemcsak a nemesség aprítana össze, hanem az első őrkapitány felakasztatna, még engedelmet sem kérne rá." Emlékszem, mikor ezt elmondta, én így szóltam hozzá: "Jó tudni, hogy kegyelmedet az első őrkapitány felakasztatná." "Hogyan?" - kérdi ő. "Úgy - mondom -, hogy nagy vigyázással kell lenni, s senkinek egy szót sem szólani... ebben pedig magam is segítségére leszek kegyelmednek." Nagyon megköszönte, s hálálkodott mondván, hogy jutalmam el nem marad. "Most - úgymond - nincs pénzem, de ami drágakövem van, azt odaadom, s későbben majd aranyban fürösztelek, csak még egyet nyerjek meg tőled."

- No, most következik majd a knyázkisasszony! - vélte Wolodyjowski.

- Úgy van, kegyelmességed, hadd mondjak el mindent akkurátusan. Mikor megmondta, hogy most nincs pénze, az én szívemben mindjárt elolvadt a barátság, s gondoltam magamban: "Na megállj, majd teszek én néked szolgálatot!" "Beteg vagyok - mondja -, nincs erőm az utazásra, pedig hosszú és veszedelmes út vár rám. Ha Wolhyniába eljutok - mondja -, az pedig közel esik, akkor már az enyéim között leszek, de a Dnyeszterig el nem mehetek, mert ahhoz nincs erőm, s oda ellenséges országon, várak és hadak mellett kell átmenni: menj hát el helyettem." "Hová?" - kérdem én. "Egészen Raszkówig, mert oda rejtettem el őt, Doniec húgánál, Horpyna boszorkánynál." "A knyázkisasszonyt?" - kérdem. "Igen - feleli. - Olyan helyre rejtettem, ahol emberi szem fel nem leli, de ott jó dolga van, s aranyszőttesen alszik, akár Wisniowiecka hercegasszony..."

- Mondjad már gyorsabban, az Istenért! - kiáltotta Zagloba

- Hamar munka ritkán jó! - felelte Rzedzian. - Ahogy ezt hallom, módfelett megörültem, de ez nem látszott meg rajtam. "Bizonyosan ott van a leányasszony - kérdem -, mert már nyilván jó ideje múlott, hogy kegyelmed odavitte." Ő pedig esküdözik, hogy Horpyna neki hűséges kutyája, s ha kell, tíz esztendeig is megóvja a knyázkisasszonyt, amíg ő vissza nem tér, a leányasszony tehát ott van, mint ahogy Isten van az égben, mert oda sem lahok, sem tatárok, sem kozákok el nem juthatnak, Horpyna pedig az ő parancsát meg nem szegi.

Míg Rzedzian ezeket mondotta, Zagloba reszketett, mintha láz gyötörte volna, a kislovag örvendezve bólogatott, Podbipieta pedig az égre emelte szemét.

- Hogy a leányasszony ott van, az bizonyos - folytatta a legényke -, legjobban mutatja az, hogy Bohun engem oda küldött. Én azonban, hogy valamiképpen el ne áruljam magam, eleintén szabódtam, mondván: "Minek menjek én oda?" "Azért - mondja ő -, mert én nem mehetek. Hogyha Wlodawából élve eljutok Wolhyniába - mondja -, akkor elvitetem magam Kijevbe, mert ott már mindenütt a mi kozákjaink az urak, te pedig menj Horpynához, s parancsold meg neki, hogy a leányasszonyt vigye Kijevbe, a »Boldogságos Szűz« monostorába."

- No lám! Tehát mégsem a "Kegyes Mikola" monostorba - robbant ki Zagloba. - Mindjárt megmondtam, hogy Jerlicz képzelődött vagy hazudott.

- A "Boldogságos Szűz" monostorába! - folytatta Rzedzian. - "Odaadom a gyűrűmet, adok pjernacsot meg a késemet is - mondja -, Horpyna már tudni fogja, mit jelent ez, s abból is látszik, hogy téged az Isten küldött, mert Horpyna is ismer, s tudja, hogy legjobb cimborám vagy. Menjetek majd együtt, a kozákoktól ne féljetek, de a tatárokra vigyázzatok, ha valahol a közelben volnának, s kerüljétek el őket, mert azok a pjernacsot kutyába se veszik. Pénz, aranydukát van ott elég beásva a szakadékba, ha úgy adódik, vedd elő. Útközben csak azt mondjátok: »Bohunné asszonyt kísérjük!« - akkor semminek sem lesztek szűkiben. Egyébként - mondja -, a boszorkány majd segít magán, csak te menj, mert kit küldjek el, én szerencsétlen, kiben bízzam meg itt az idegen országban, ellenségeim között?" S úgy könyörgött, higgyék el kegyelmességtek, hogy szinte a könnye is kicsordult, a végén pedig meg is esketett a beste lelke, én pedig megesküdtem, hogy elmegyek, de magamban hozzátettem: "Az én urammal!" Akkor nagyon megörült, s mindjárt ideadta a pjernacsot, a gyűrűt meg a kést, meg ami drágakő volt nála, én pedig elvettem, gondolván, jobb, ha nálam van, hogysem e haramiánál. Búcsúzásul még megmondta, melyik szurdék az a Waladynka partján, hogyan menjek, merre forduljak, de oly akkurátusan, hogy bekötött szemmel is odatalálnék, amit majd meglátnak kegyelmességtek, mert úgy vélem, együtt megyünk.

- Mindjárt holnap! - felelte Wolodyjowski.

- Miért holnap? Már ma hajnalban nyergeltetünk.

Öröm költözött mindnyájuk szívébe, s hol hálaimákat rebegtek az ég felé, hol kezüket dörzsölgették nagy örömükben, hol pedig Rzedziant ostromolták újabb kérdésekkel, melyekre a legényke szokott egykedvűségével felelgetett.

- Az Isten akárhová tegyen - lelkesedett Zagloba. - Derék egy csatlósra tett szert Skrzetuski uram!

- Miért? - kérdezte Rzedzian.

- Mert alighanem aranyba foglaltat.

- Magam is úgy vélem, hogy jutalmam el nem marad, ámbár uramat hűségből szolgálom.

- S Bohunnal mit tettél? - kérdezte Wolodyjowski.

- Mikor immár mindent elmondott, ami mondanivalója volt, s mindent ideadott, amit ide kellett adnia, én is a fejemhez fordultam tudományért. Azt mondom hát magamban: minek járjon-keljen a világban egy ilyen haramia, aki a kisasszonyt is rabságban tartja, s Czehrynben engem is jól helybenhagyott? Hadd pusztuljon, világítson neki a hóhér! Mert arra is gondoltam ám, hogy ha felgyógyul, még utánunk ered kozákjaival. Nem gondolkoztam hát sokat, hanem elmentem Regowski ezredeskapitány úrhoz, ki Wlodawában állt zászlóaljával, s megjelentém neki, hogy Bohun van itt, aki a leggonoszabb a rebellióban. Azóta már bizonnyal fel is kötötték.

Azzal együgyűen elnevette magát, s végignézett a jelenlevőkön, mintha azt várná, hogy helyeseljék szavait. Mekkora volt hát csodálkozása, mikor a lovagok mély hallgatással feleltek. Csak kis idő múlva Zagloba dörmögte elsőnek: "No, üsse kő!" - Wolodyjowski azonban szótlanul ült, Longinus uram pedig csak cuppogott nyelvével, fejét csóválta, majd így szólt:

- No, ez nem volt szép tőled, testvérkém, nem bizony!

- Hogyan, kegyelmességed? - kérdezte Rzedzian ámulva. - Inkább leszúrtam volna?

- Így sem volt szép dolog meg amúgy sem lett volna az, de nem tudom, mi jobb, haramiának avagy júdásnak lenni?

- Mit is beszél kegyelmességed? Júdás egy rebellist árult el? Hiszen ő a király őfelségének meg az egész Köztársaságnak ellensége!

- Igaz, igaz! Mindazonáltal mégsem volt szép dolog. S hogy mondtad, mi a neve ama kapitánynak? He?

- Regowski. Úgy mondták, a keresztneve Jakub.

- Akkor ő az! - dörmögte a litván. - Laszcz uram atyjafia, s Skrzetuskinak ellensége.

Ezt a megjegyzést azonban már nem hallották, mert Zagloba emelt szót:

- Nemes atyámfiai! - kezdte. - Itt nincs halogatni való idő! Megadta az Úr e legényke által, s úgy irányította e dolgot, hogy ezentúl már jobb conditiók közepette kereshetjük őt, mint eddig. Hála legyen érte Istennek! Holnap indulnunk kell. A herceg elutazott, de most már az ő permissiója nélkül is útra kelünk, mert az idő sürget! Elmegyünk Wolodyjowski urammal meg Rzedziannal, kegyelmed pedig, Podbipieta uram, jobb, ha itt marad, mert növésed és egyenes lelked könnyen elárulhatna.

- Nem, testvérkém, én is elmegyek! - felelte a litván.

- Az ő biztonságáért meg kell tenned, hogy itt maradsz. Aki kegyelmedet egyszer látta, soha többé el nem feledi. Igaz, van pjernacsunk, de kegyelmednek pjernaccsal sem hinnének. Ott fojtottad meg Puljant, Krzywonos egész seregének szeme láttára, s ha közöttük akadna egy ilyen komlókaró, azt bizonyára ismernék. Nem lehet az, hogy kegyelmed is velünk jöjjön. Ott a három fejet ugyan meg nem találod, a tiednek pedig vajmi kevés hasznát vehetnénk. Inkább maradj itthon, hogysem az egész dolgot elrontsd.

- Kár - sóhajtott fel a litván.

- Már akár kár, akár nem kár, itthon kell maradnod. Majd ha fészkeket megyünk kiszedni, akkor kegyelmedet is magunkkal visszük, de most nem.

- Csúnya hallgatni!

- Addsza orcádat, mert örvendez az én szívem, de maradj itthon. Csak még egyet, nemes atyámfiai, s ez a legfontosabb: e titok valamiképpen ki ne szivárogjon a katonák közé, hogy általuk a parasztságnak is a fülébe jusson. Egy szót sem, senkinek!

- Bah! Hát a hercegnek?

- A herceg nincs itthon.

- Hát Skrzetuski uramnak, ha megtér?

- Neki különösen egy szót sem, mert azonmódon utánunk rúgtatna. Elég ideje leszen még örvendezni, de az Isten mentse meg egy újabb csalódástól, mert attól eszét vesztené.

Zagloba a Longinus uramtól kölcsönkért pénzen mindenekelőtt öt jól megtermett podolei lovat vásárolt, melyek igen alkalmatosak a hosszú utazásokra, ezért szívesen használta őket a lengyel lovasság meg a kozák főemberek is. E paripák naphosszat űzhették a tatár csikókat, s gyorsaságukkal még a török lovakon is túltettek, sőt azoknál kitartóbbak is voltak az időjárás mindennemű változásaival, a hűvös éjszakákkal és esőkkel szemben. Öt ilyen gyors lábú paripát vásárolt Zagloba, s ezenfelül a maga és társai, valamint a knyázkisasszony számára tisztes kozák gúnyát is. Rzedzian a málhákhoz látott, s mikor mindent megszereztek, s a málhák készen állottak, elindultak, egész vállalkozásukat Istennek és Szent Miklósnak, a leányzók patrónusának kegyeibe ajánlva.

Ily öltözetben könnyen nézhették őket valamiféle kozák atamánoknak, s gyakran előfordult, hogy a Kamieniecig szétszórtan állomásozó lengyel őrcsapatok katonái meg is állították őket, ámde ezek előtt Zagloba könnyűszerrel igazolta magát. Hosszabb ideig biztonságos vidéken jártak, melyet Lanckoronski regimentárius hadai tartottak megszállva, mert a regimentárius lassan vonult Bar felé, hogy az ott gyülekező kozák csapatokat szemmel tartsa. Mindenki tudta már, hogy a megegyezésből nem lesz semmi, az ország fölött ott függött hát a háború veszélye, noha a főhadak még nem mozdultak. A perejaslawi fegyvernyugvás pünkösdkor véget ért, a portyázó háború valójában soha meg nem szűnt, most azonban újabb erőre kapott, s mindkét részen csak a jelszót várták.

Eközben a tavasz teljes pompájában kibontakozott a pusztán. A lovak patáitól összegázolt földet az elesett lovagok holttetemein előburjánzott gyep és virágok szőnyege borította. A csataterek fölött a kéklő magasságban pacsirták lebegtek, s nagy sikongással keringett mindenféle madársereg. A kiáradt vizek tükrét csillogó pikkelyessé borzolta a szellő langyos fuvallata, este pedig a felmelegedett vízben lubickoló békák késő éjszakáig folytatták vidám tereferéjüket.

Mintha maga a természet kívánta volna a sebeket begyógyítani, a fájdalmakat megenyhíteni s a sírdombokat virágok alá rejteni. Ragyogott az ég és a föld, üde, levegős, vidám volt minden, s a sztyepp mintha kifestették volna, tarka színekben pompázott, akár az arany szőttes, a szivárvány vagy a lengyel lovagi öv, melyre egy ügyes kezű fehérnép minden színt gyönyörűen ráhímzett. A sztyepp hangos volt a madárdaltól, s szélesen végigzúgott rajta a szél, mely felszántja a vizeket, s barnára cserzi az emberek arcát.

Ilyenkor örvendezik minden szív, s megtelik reménységgel, aminthogy lovagjaink szívébe is új reménység költözött. Wolodyjowski folyton énekelt, Zagloba nagyokat nyújtózott a lovon, élvezettel tartotta oda hátát a nap sugarainak, s mikor jól átmelegedett, a kislovaghoz fordult:

- Hej, de könnyű is az én lelkem, de igaz is, a mézbor meg a magyar bor után semmi sem jobb az öreg csontoknak, mint a napfény.

- Mindenkinek jó az - felelte Wolodyjowski -, mert gondolja meg kegyelmed, még az oktalan állatok is mennyire szeretnek a napon sütkérezni.

- Nagy szerencse, hogy ilyen időben megyünk a knyázkisasszonyért - folytatta Zagloba -, mert télen, nagy fagyok idején bajos lenne egy leányzóval menekülni.

- Csak egyszer a kezünkbe kapjuk, selyma legyek, ha bárki is elragadja tőlünk.

- Megmondom, Michal uram - mondta erre Zagloba -, csak egy dologtól félek, hogy ha kitör a háború, a tatárok meg ne mozduljanak azon a vidéken, s el ne fogjanak bennünket, mert a kozákokkal magunk is boldogulunk. A pórok előtt egyáltalán nem igazoljuk magunkat, mert megfigyelhetted, főembereknek néznek bennünket, a zaporozsjeiek pedig tiszteletben tartják a pjernacsot, s Bohun neve pajzs leszen számunkra.

- Ismerem én a tatárokat, mert a lubniei birodalomban egész életünk a velük való örökös hadakozásban telt el, s Wierszullnak meg nekem egy megálló percünk sem volt - felelte Wolodyjowski.

- Én is ismerem - erősítette Zagloba. - Hiszen említettem, hány évet töltöttem közöttük, s nagy méltóságokra is juthattam volna, de nem akartam a hitüket felvenni, így aztán mindenről le kellett mondanom, sőt még mártírhalállal akartak megölni, mert legfőbb papjukat az igaz hitre térítettem.

- De hiszen máskor meg azt mondta kegyelmed, hogy ez Galacban történt.

- Galacban az egyik, a Krímben pedig a másik. Mert ha netán azt hinnéd, hogy Galac a világ vége, akkor nyilván nem tudod, miből lesz a cserebogár. Több a Beliál fia ezen a világon, mint a keresztény.

Itt Rzedzian is beleelegyedett a beszélgetésbe.

- Nemcsak a tatároktól kell tartanunk - jegyezte meg -, mert azt még nem mondtam el kegyelmességteknek, amit Bohuntól hallottam, hogy azt a szurdékot tisztátalan hatalmak őrzik. Maga amaz óriás némber is, ki a knyázkisasszonyt vigyázza, nagy hatalmú boszorkány, az ördögökkel cimborál, s ki tudja, azok nem figyelmeztetik-e ránk. Van ugyan egy golyóbisom számára, melyet szentelt búzán öntöttem, mert másféle golyóbis nem fogja, de lidércek is vannak ott regimentszámra, s ezek őrzik a bejáratot. Kegyelmességtek lelke rajta, hogy valamiféle baj ne érjen, mert a jutalmam is odaveszne.

- Hej, a here mindenségedet! - szidta Zagloba. - Éppen az a mi legfőbb gondunk, hogy a te egészségedre vigyázzunk. Nem tekeri ki az ördög a nyakadat, de ha kitekerné is, egykutya, mert nagy kapzsiságod miatt amúgy is elkárhozol. Vénebb róka vagyok én, hogysem lépre csalhatnának, s jól jegyezd meg, hogy ha Horpyna hatalmas boszorkány, én még hatalmasabb boszorkánymester vagyok, mert Perzsiában kitanultam e sötét mesterséget. Ő az ördögöket szolgálja, az ördögök meg engem, s ha akarnám, úgy szánthatnék velük, akár az ökrökkel, de nem akarok, mert lelkem üdvére vagyon gondom. Én leszek az első, aki a pokolba küldelek, ha kiderül, hogy nem tudod jól a helyet.

- Mért ne tudnám? Csak jussunk el a Waladynkához, akkor már bekötött szemmel is odatalálok. A folyó partján megyünk a Dnyeszter felé, s a szurdék jobb kéz felől lesz. Azt pedig arról ismerjük meg, hogy a bejárata be van tömve sziklakövekkel. Első látásra úgy tetszik, mintha semmiképpen be nem lehetne jutni, de a sziklában van egy hasadék, amelyben két ló egymás mellett elfér. Ha egyszer ott leszünk, senki nem menekülhet a kezünkből, mert az az egyetlen be- és kijárat, körös-körül pedig oly magasak a partok, hogy a madár is alig bírja átrepülni. A boszorkány meggyilkolja mindazokat, akik engedelme nélkül akarnak bejutni, s sok emberi csontváz is van ott, de Bohun azt mondta, ügyet se vessek rájuk, csak folyton kiabáljam: "Bohun! Bohun!"... Akkor aztán barátságosan jön ki elibénk. Horpynán kívül van ott egy cseremisz is, aki karabéllyal kitűnően lő. Mind a kettőt meg kell ölnünk.

- Nem mondom, azt a cseremiszt lehet, de a némbert elég lesz megkötözni.

- Dehogyis bírná azt kegyelmességed megkötözni! Olyan erős az, hogy a páncélt úgy szaggatja, akár a vászoninget, a patkó meg csak úgy ropog a kezében. Legfeljebb Podbipieta úr boldogulna vele, de mi nem. Hagyja csak, kegyelmességed, van egy szentelt golyóbisom a számára, hadd jöjjön el rá a fekete óra, máskülönben utánunk repülne a kozákoknak vijjogván, s akkor nemcsak a knyázkisasszonyt veszejtenénk el, hanem a tulajdon fejünket is.

Ilyen beszélgetéssel és tanácskozással telt az idejük útközben. Gyorsan haladtak előre, városkákat, falvakat, tanyákat és szállásokat gondosan elkerülve. Jarmolincének tartottak, Bar iránt, csak onnan kellett rézsút Jampol és a Dnyeszter felé fordulniuk. Átmentek azon a vidéken, ahol Wolodyjowski annak idején megverte Bohunt, s Zaglobát kiszabadította kezéből. Sőt ráakadtak ugyanarra a tanyára is, s meg is szálltak benne éjszakára. Volt úgy is, hogy a sztyeppen a szabad ég alatt kellett éjszakázniuk, s ilyenkor Zagloba uram azzal szórakoztatta társait, hogy kalandjairól beszélt, az átélt viszontagságok között elmondott olyanokat is, amelyek soha meg nem történtek. De legtöbb szó a knyázkisasszonyról esett, meg arról, hogy mi módon fogják kiszabadítani a boszorkány rabságából.

Végre kijutottak arról a vidékről, melyet Lanckoronski zászlóaljai és őrcsapatai tartottak féken, és kozák területre értek, ahol már egyetlen lengyel sem volt, mert aki el nem menekült, azt tűzzel-vassal kiirtották. Május elmúlt, s jött a forró június, ők pedig alig tették meg útjuk harmadát, mert az utazás hosszú volt és terhes. Szerencsére a kozákok részéről semminémű veszedelem nem fenyegette őket. A paraszti csapatok előtt sosem igazolták magukat, mert ezek rendszerint zaporozsjei főembereknek nézték őket. Néha azonban mégiscsak megkérdezték, kifélék, mifélék, ilyenkor Zagloba uram - ha a kérdező nyizsbeli volt - megmutatta neki Bohun pjernacsát, ha pedig csak egyszerű garázdálkodó paraszt, akkor a lóról le sem szállva, egyszerűen mellbe rúgta s fellökte, mire a többiek nyomban utat nyitottak. Zagloba uram átkozta is Bohun nagy vitézi hírét, mert a nyizsbeliek sokat alkalmatlankodtak felőle való érdeklődésükkel, úgyhogy rendszerint vége-hossza nem volt a kérdéseknek: él-e, egészséges-e? Mindent tudni akartak, mert halálának híre már eljutott a Jahorlikig, sőt a sziklatorlaszokig is. Mindez meglehetősen hátráltatta az utazást. Mikor pedig utasaink elmondták, hogy él és szabad, s ők éppen Bohun küldöttei, akkor csókolgatták és kínálgatták őket, megnyílt előttük minden szív, sőt a zsákok is, amit Skrzetuski uram élelmes csatlósa nem késett kihasználni...

Jampolban Burlaj, egy híres, öreg ezredeskapitány fogadta őket, aki a budziaci tatárokra várt itt nyizsbeli hadaival és a parasztnéppel. Burlaj évekkel ezelőtt vitézlő mesterségre tanította Bohunt, vele együtt járta a Fekete-tengert, s az egyik ilyen vállalkozásuk alkalmával Synopát is együtt rabolták ki. Szerette is az ifjút, mint a tulajdon fiát, s küldötteit vendégszeretettel fogadta, semminémű bizalmatlanságot nem mutatva velük szemben, különösen mivel Rzedziant egy évvel előbb Bohunnal látta. Sőt, hallván, hogy Bohun él, és Wolhynia felé tart, nagy örömében lakomát szerzett küldöttei tiszteletére, s azon le is itta magát.

Zagloba félt, hogy a legényke fejébe száll az ital, s valamit vigyázatlanul kifecseg, de kiderült, hogy a minden hájjal megkent siheder igen ügyesen forgolódik, csak akkor mondja az igazat, ha bátorsággal elmondhatja úgy, hogy saját ügyüket kockára nem veti, sőt annál nagyobb bizalmat kelt. Lovagjainknak azonban furcsa volt ezt a félelmetesen őszinte beszédet hallgatniuk, melyben az ő nevük is gyakran elhangzott.

- Hallottuk - mondta Burlaj -, hogy Bohunt párviadalban vágták le. Nem tudjátok, ki terítette le?

- Wolodyjowski, Jarema knyáz tisztje - felelte Rzedzian nyugodtan.

- Hej, ha egyszer a kezembe kerülne, megfizetnék én neki a mi sólymunkért! Elevenen megnyúznám!

Wolodyjowski megmozgatta csepűszínű bajuszkáját, s oly tekintetet vetett Burlajra, mint az agár a farkasra, melyet nem szabad torkon ragadnia. Rzedzian pedig így szólt:

- Ezért mondtam a nevét kegyelmednek.

"Az ördögnek igaz gyönyörűsége telik majd e fickóban!" - gondolta magában Zagloba.

- De - folytatta Rzedzian - ő nem annyira hibás, mert Bohun hívta ki párviadalra. Hanem ott volt egy másik szlachcic, Bohun egyik legádázabb ellensége, aki már egyszer a knyázkisasszonyt is kiragadta a kezéből.

- Ki légyen az?

- Afféle vén korhely, ki Czehrynben belekapaszkodott az atamánba, s igaz cimborájának mutatta magát.

- No, majd lógni fog még őkelme! - kiáltotta Burlaj.

- Jancsi legyek, ha ennek a kölyöknek le nem vágom a fülét - dörmögte Zagloba.

- Úgy megszabdalták - folytatta Rzedzian -, hogy mást azóta már régen a hollók csipkednének, ámde a mi atamánunkban szívós lélek lakik, s kigyógyult, ámbár Wlodawába már csak alig bírta elvonszolni magát, s bizonnyal fel nem gyógyul, ha mi ott nem vagyunk. Mi vittük őt Wolhyniába, ahol már a mieink az urak, minket meg elküldött a leányzóért.

- Még vesztébe viszik azok a kormos szeműek! - dörmögte Burlaj. - De ti jó cimborák vagytok, nem hagytátok el őt nagy bajában - itt Rzedzianhoz fordult -, mégis te vagy a legkülönb mindnyájatok közül, mert én már Czehrynben láttam, mi módon ápolgattad, babusgattad a mi sólymunkat. No, most azért én is cimborátok vagyok. Csak mondjátok meg, mire van szükségetek, molojecekre, lovakra? Tőlem megkapjátok, hogy visszafelé jövet valamiképpen baj ne érjen.

- Molojecekre nincs szükségünk, vitézlő ezredeskapitány uram - felelte Zagloba -, mert saját országunkban, jó barátok között vagyunk, ha pedig Isten ments, valami gonosz találkozásunk akadna, akkor nagy csapattal bajosabb dolgunk lenne, mint kicsivel. Ellenben jóféle, gyors lábú paripák bizony elkelnének.

- Adok én nektek olyanokat, hogy a kán paripái sem érnek a nyomukba.

Rzedzian az alkalmas pillanatot kihasználva megszólalt:

- Még pénzt is keveset adott az atamán, mert neki sem volt, pedig Braclawon túl egy mérő zab egy tallér.

- Akkor jöszte velem a kamarába - hívta Burlaj.

Rzedzian nem mondatta magának kétszer, s az öreg ezredeskapitánnyal együtt eltűnt az ajtóban, mikor pedig visszajött, pufók arcáról öröm sugárzott, s a kék dolmány erősen domborodott a hasán.

- No, menjetek Isten hírével - bíztatta őket a vén kozák -, s ha a leányzót elhozzátok, lépjetek be hozzám, hadd látom én is Bohun madárkáját.

- Nem lehet az, vitézlő ezredeskapitány uram - felelte a legényke bátran -, mert az a lah leányzó szörnyen ijedős, s már egyszer kést döfött magába. Félünk, hogy valami baj érheti. Jobb, ha az atamán bíbelődik vele.

- Majd ellátja az a baját... Tőle nem fog ijedezni. Fehér kezű lah leányzó. Büdös neki a kozák! - mordult fel Burlaj. - Menjetek Isten hírével, már nincs messze!

Jampoltól már nem volt nagyon messze a Waladynka, de az út nehéz volt, vagyis inkább folytonosan úttalan utakon kellett járniuk, mert akkoriban ama vidék még teljes pusztaság volt, csak ritkán akadtak benne lakott s még ritkábban beépített helyek. Jampoltól kissé nyugatra tartottak, eltávolodtak a Dnyesztertől, hogy azután a Waladynka mentén Raszków felé forduljanak, mert csak ezen az úton találhattak el a szurdékhoz. Az ég alján már derengett a hajnal, mert Burlaj lakomája késő éjszakába nyúlt, s Zagloba ki is számította, hogy napenyészet előtt nem találják meg a szurdékot. Ő azonban csak örült ennek, mert Helena kiszabadítása után maga mögött akarta tudni az éjszakát. Közben arról beszélgettek, mi módon kedvezett nekik a szerencse eddigi útjukon, Zagloba pedig Burlaj lakomáját említve így szólt:

- Nézzétek, e testvéri szövetségben élő kozákok hogyan támogatják egymást minden bajban! Nem beszélek az alja népről, amelyet lenéznek és megvetnek, s ha az ördög hozzásegíti őket, hogy uralmunktól megszabaduljanak, ezek még kegyetlenebb urai lesznek, de a testvéri szövetségben élők tűzbe mennének egymásért, nem úgy, mint a mi nemességünk.

- Dehogyis, vitézlő uram - ellenkezett Rzedzian -, sokáig közöttük éltem, s láttam, hogyan marják azok egymást, akár a farkasok, s ha nem volna Hmelnickij, aki hol ököllel, hol politikával tartja őket féken, nyomban egymásnak esnének. Ez a Burlaj azonban igen jeles harcos közöttük, kit maga Hmelnickij is megbecsül.

- Te azonban nyilván nem sokra becsülöd, mert meg hagyta magát fejni. Hej, Rzedzian, Rzedzian, bizony nem halsz te meg természetes halállal!

- Kinek mi vagyon megírva, kegyelmességed! Az ellenséget lóvá tenni dicséretes és Istennek tetsző dolog!

- Nem is azért korhollak én, hanem nagy kapzsiságodért. Nemes emberhez nem méltó paraszti természet az ilyen, s ezért bizonnyal elkárhozol.

- Nem sajnálom én az áldozatot templomi gyertyára, ha sikerül valamit keresnem, hogy az Úristennek is legyen valami haszna belőlem, s áldását adja rám, hogy pedig édesszüleimet segélem, az csak nem bűn.

- Ez aztán a mindenféle hájjal megkent selyma! - kiáltotta Zagloba Wolodyjowskihoz fordulva. - Én már azt hittem, velem együtt fortélyaim is sírba szállanak, de amint látom, ez még nálam is nagyobb kópé. Íme, e siheder ravaszsága folytán szabadítjuk ki knyázkisasszonyunkat Bohun rabságából, az ő engedelmével és Burlaj lovaival! Láttak már valaha ilyet? Színre pedig olyan, hogy fabatkát sem adnál érte.

Ily beszélgetéssel telt el a reggel, de mikor a nap már jó magasra felkúszott az égboltozaton, egyszerre elkomolyodtak, mert néhány óra múlva meg kellett pillantaniuk a Waladynkát. Hosszú utazás után végre célhoz értek, de - mint ilyenkor lenni szokott - természetesen szorongó nyugtalanság lopakodott szívükbe. Él-e még Helena, s ha él, vajon megtalálják-e a szurdékban? Horpyna már elvihette onnan, vagy utolsó pillanatban elrejtheti a szurdék valamelyik ismeretlen vermében, de meg is ölheti. Szívük egyre hevesebben dobogott, s végül, mikor néhány órai lovaglás után a szurdék magas partjáról megpillantották a távolban csillogó patak fényes szalagját, Rzedzian pufók arca kissé elsápadt.

- Amott a Waladynka! - jelentette elfojtott hangon.

- Már? - kérdezte Zagloba ugyancsak halkan. - Ilyen közel vagyunk már?

Nemsokára a folyócska partjához értek, s a víz folyása felé fordították lovaikat. Itt Wolodyjowski egy pillanatra megállította őket, s így szólt:

- Rzedzian vegye a pjernacsot, mert a boszorkány őt ismeri, s indítsa vele a szót, hogy valamiképpen meg ne ijedjen tőlünk, s el ne rejtőzzék a knyázkisasszonnyal valamelyik szakadékban.

- Tegyék kegyelmességtek, amit akarnak, de én előre nem megyek - jelentette ki a legény.

- Akkor hát menj utolsónak, fajankó! - kiáltott rá Wolodyjowski, s azzal előreléptetett, őt követte Zagloba, s a végén kocogott Rzedzian a vezeték lovakkal, nyugtalanul kémlelve mindenfelé. A lovak patái csattogtak a köveken, körös-körül a puszta mély csendje, csak a sáskák és szöcskék cirpeltek vermekbe és sziklahasadékokba rejtőzve, mert nagy volt a meleg, noha a nap már jócskán túlhaladt a delelőn. Lovasaink végül egy felfordított pajzshoz hasonló, kerek magaslathoz értek, mely fölött a nap hevétől elmálló sziklatömbök házak, templomtornyok romjaihoz hasonló alakzatokat öltöttek, mintha valami vár vagy város maradványai volnának, melyet csak tegnap pusztított el az ellenség. Rzedzian odanézett, s meglökte Zaglobát.

- Ez a Gyilkos Parlag - mondta -, megismerem arról, amit Bohun mondott. Erre éjszaka senki elevenen át nem lábolhat.

- Ha nem lábolhat, hát átmehet lóháton - vélte Zagloba. - Piha! Micsoda átkozott vidék! No de legalább jó úton haladunk!

- Most már nincs messze! - jegyezte meg Rzedzian.

- Hála Istennek! - felelte Zagloba, s gondolata a knyázkisasszony felé szállt.

Lelkében furcsa érzések keltek, s látván a Waladynka e vad partjait meg ezt a néma pusztát, szinte el sem hihette, hogy Helena ilyen közel legyen. Helena, akiért annyi viszontagságon és veszedelmen átment, s akit úgy megszeretett, hogy mikor halálhírét hallotta, maga sem tudta, mitévő legyen életével és öregségével. De hiszen az ember még a szerencsétlenséghez is hozzábékél, s Zagloba is oly hosszú idő óta megszokta már a gondolatot, hogy a leányt elrabolták, s igen messze, Bohun hatalmában van. Annyira megalkudott ezzel a tudattal, hogy szinte nem mert így szólni lelkében: íme, vége hát a vágyakozásnak, a kutatásnak, s elközelgett a boldogság és békesség ideje.

Erre Helena szinte elevenen jelent meg szeme előtt, amitől a vén lovag végképp elérzékenyedett, s minden gondolata az volt: mi is lesz itt egy pillanat múlva.

Ekkor Rzedzian hátulról megrántotta dolmánya ujját:

- Nemzetes uram!

- No? - kérdezte Zagloba bosszúsan, hogy megzavarták gondolatainak menetét.

- Látta kegyelmességed? Egy farkas surrant el előttünk.

- Hát aztán?

- De vajon csakugyan farkas volt-e?

- Ej, bánom is én!

E pillanatban Wolodyjowski megállította lovát.

- Nem vétettük el az utat? - kérdezte. - Mert már helyben kellene lennünk.

- Nem! - felelte Rzedzian. - Úgy megyünk, ahogy Bohun mondta. Adná Isten, hogy már túl lennénk rajta.

- Nemsokára túl leszünk, ha jó úton haladunk.

- Még arra akartam kérni kegyelmességteket, hogy míg én a boszorkánnyal beszélek, tartsák szemmel azt a cseremiszt. Azt mondják, förtelmes vakarcs, de a karabélyt igen jól kezeli.

- Ne félj semmit! Előre!

Alig haladtak ötven-hatvan lépést, a lovak hátraszegték fülüket, s horkolni kezdtek. Rzedzian egész teste egyszerre libabőrös lett, mert azt várta, hogy a szikla mögül nyomban felhangzik valami lidérc üvöltése, vagy előbújik valami ismeretlen, utálatos alak, ámde kiderült, a lovak csak azért horkoltak, mert ama farkas odúja mellett kellett elmenniük, amely az imént úgy megfélemlítette a legénykét. Körös-körül csend volt, még a sáskák is abbahagyták a cirpelést, mert már a nap is az égbolt túlsó felére siklott. Rzedzian keresztet vetett magára, s ettől megnyugodott.

Wolodyjowski hirtelen megállította lovát.

- Látom a szurdékot - mondta -, melynek bejáratát sziklák torlaszolják el, s a sziklában hasadék van.

- Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében - suttogta Rzedzian -, az az!

- Utánam! - vezényelte a kislovag lovát arrafelé fordítva.

Kis idő múlva a hasadéknál voltak, s mintegy kőboltozat alatt haladtak át. Mély szurdék tárult elébük, partjait sűrűn benőtte a bozót, s a távolban félkör alakú síksággá szélesedett, melyet mintha óriási kőfalak szegélyeztek volna. Rzedzian torkaszakadtából ordította:

- Bo-hun! Bo-hun! Gyere, boszorkány, gyere! Bo-hun! Bo-hun!

Megállították lovaikat, s egy darabig szótlanul vártak, azután a legényke ismét nagyot kiáltott:

- Bohun! Bohun!

A távolból kutyaugatás hallatszott.

- Bohun! Bohun!...

A szurdék bal partján, melyre a nap arany és vörös sugarai hullottak, megzörrent a sűrű galagonya- és kökénybozót, s kis idő múlva csaknem a part tetején megjelent egy emberi alak, előrehajolt, s kezét ellenzőül szeme fölé tartva, szorgosan kémlelte a jövevényeket.

- Ez Horpyna! - jelentette Rzedzian, s két tenyeréből szája körül tölcsért formálva, harmadszor is nagyot kiáltott:

- Bohun! Bohun!

Horpyna megindult lefelé, s ahogy lépkedett, egyre jobban hátrahajolt, hogy egyensúlyát megtartsa. Gyorsan haladt, s nyomában egy alacsony, zömök emberke, kezében hosszú, török puska. A bozót recsegett a boszorkány hatalmas talpai alatt, a kövek zúgva hullottak lába alól a szurdék fenekére, s amint a nap vörös fényében így hátrahajolva közeledett, valóban természetfölötti óriásnak látszott.

- Kik vagytok? - kiáltotta hangosan a szurdék mélyén megállva.

- Hogy vagy, harangláb? - kérdezte Rzedzian, kinek nyomban visszatért hidegvére, amint látta, hogy emberekkel van dolga, nem pedig szellemekkel.

- Te Bohun szolgája vagy? Megismerlek! Te, kicsi, hát amazok mifélék?

- Bohun cimborái.

- Szemrevaló boszorkány - dörmögte a kislovag bajuszkája alatt.

- Mit kerestek itt?

- Itt a pjernacs, a kés meg a gyűrű. Tudod, mit jelent ez?

Az óriás némber átvette a jeleket, s figyelmesen megvizsgálta, majd így szólt:

- Jól van. A knyázkisasszonyért jöttetek?

- Igen. Egészséges?

- Hogyne. De mért nem jött maga Bohun?

- Mert megsebesült.

- Meg?... Láttam én azt a malomban.

- Ha láttad, miért kérded? Hazudsz, mákvirág! - bizalmaskodott Rzedzian.

A boszorkány elmosolyodott, hogy farkasagyarai kivillantak, s kezét ökölbe szorítva oldalba bökte Rzedziant.

- Te, kicsi, te!

- Elmégy innen?!

- Ne szaladj! Csókot adj! Hu! S mikor viszitek el a kisasszonyt?

- Amint lovaink megpihentek.

- Hát csak vigyétek! Magam is veletek megyek.

- Minek?

- Bátyámnak halál vagyon megírva. A lahok karóba húzzák. Veletek megyek.

Rzedzian kihajolt nyergéből, színleg, hogy jobban beszélgethessen a boszorkánnyal, s keze észrevétlenül pisztolya agyára siklott.

- Cseremisz! Cseremisz! - kiáltotta, hogy társai figyelmét a törpére irányítsa.

- Minek hívod? Ki van vágva a nyelve.

- Nem hívom én, csak a szépségét csodálom. Te őt el nem hagyod, mert a férjed.

- A kutyám.

- S csak ketten vagytok e szurdékban?

- Ketten, a knyázkisasszony a harmadik!

- Akkor jó. Te őt el nem hagyod.

- Mondom, hogy veletek megyek.

- Én meg azt mondom, itt maradsz.

A legény hangjában volt valami, amitől az óriás némber helyben megfordult, arca nyugtalan volt, mert szívében hirtelen gyanú ébredt.

- Mit akarsz? - kérdezte.

- Ezt! - felelte Rzedzian, s a boszorkány melle közepébe sütötte pisztolyát, oly közelről, hogy egy pillanatra teljesen eltakarta a füst.

Horpyna széttárt karokkal hátralépett, szeme kimeredt, torkát valami állati károgás hagyta el, megtántorodott, s egész hosszában hanyatt vágódott.

Abban a pillanatban Zagloba úgy végigvágott szablyájával a cseremisz fején, hogy a penge megcsikordult koponyacsontján. A torz törpe meg sem nyikkant, csak összegömbölyödött, akár egy féreg, és megvonaglott, ujjai pedig hol kinyíltak, hol összecsukódtak, akár a döglődő hiúz karmai.

Zagloba dolmánya szárnyával megtörülte gőzölgő kardját, Rzedzian pedig leugrott lováról, s egy követ felragadva Horpyna mellére helyezte, aztán zsebében keresgélt valamit.

A boszorkány óriási teste még a földet rugdalta, a görcs borzalmasan eltorzította arcát, kivicsorított fogaira véres tajték tapadt, torkából pedig tompa hörgés tört fel.

Közben a legényke előkotort zsebéből egy darab szentelt krétát, keresztet rajzolt vele a kőre, s így szólt:

- No, most már nem kel fel.

Azzal nyeregbe szökött.

- Hajrá! - vezényelte Wolodyjowski.

Elindultak, s mint a vihar száguldottak a szurdék aljában csörgedező patak mentén. Elhaladtak az imitt-amott útjukba kerülő tölgyfák mellett, s egyszerre eléjük tűnt a kunyhó, távolabb a magas malom, melynek nedves kereke, mint valami vörös csillag fénylett a nap sugaraiban. A kunyhó előtt két óriási fekete szelindek rángatta az épület szegletköveibe erősített láncát, veszettül csaholva és vonítva a jövevények felé. Wolodyjowski haladt az élen, s ő is ért oda elsőnek. Leszökött lováról, azután a bejárati ajtóhoz ugrott, s azt lábával berúgva nagy kardcsörtetéssel bukott be a pitvarba.

Jobbra egy nyitott ajtón át tágas szoba látszott, tele forgáccsal, a közepén tűzhely, s az egész szoba csupa füst. A bal oldali ajtó zárva volt.

"Ott kell lennie" - gondolta Wolodyjowski, s az ajtóhoz ugrott.

Megrántotta, felszakította, belépett, de a küszöbön földbe gyökerezett a lába.

A szoba belsejében ott állt Helena Kurcewiczówna, kezével az ágy szélére támaszkodva, sápadtan, vállára és hátára omló kibontott hajjal. Rémült tekintete Wolodyjowskira meredt, mintha azt kérdezte volna: ki vagy, s mit akarsz itt? Ezelőtt ugyanis sosem látta a kislovagot. Michal uram pedig elámult a leány szépsége és e bársonnyal és aranyszőttessel borított szoba láttán. Végül is megjött a szava s ekkor sietve így felelt:

- Ne félj, kisasszonyom, Skrzetuski barátai vagyunk!

Helena térdre vetette magát.

- Mentsetek meg! - kiáltotta kezét összekulcsolva.

De ebben a pillanatban robbant be Zagloba reszketve, lihegve vérvörösen.

- Mi vagyunk! - kiáltotta. - Mi vagyunk, segítségedre!

A knyázkisasszony e szavak hallatára meg az ismerős arc láttán összecsuklott, mint a virág, melyet a kasza ért, keze lehanyatlott bársonyos szempillája ráborult a szemére és - elalélt.

Alig pihentek meg a lovak, oly sietve menekültek onnan, hogy mire a hold a sztyepp fölé siklott, ők már a Waladynkán túl, a Studenka vidékén jártak. Elöl haladt Wolodyjowski figyelmesen nézelődve mindenfelé, nyomában Zagloba, Helena mellett, s a menetet Rzedzian zárta be, kantárszáron vezetve a málhás lovakat, valamint két fölöskezes paripát, melyeket nem késett Horpyna istállójából elkötni. Zaglobának be nem állt a szája, de hát volt is mit mesélnie, hiszen a knyázkisasszony a vad szurdékban elzárva mit sem tudott a nagyvilágról. Elmondta, mi módon keresték elejétől fogva, mi módon ment el Skrzetuski egészen Perejaslawig, hogy Bohunt felkutassa, nem tudván, hogy azt már ők alaposan helybenhagyták, végül, mi módon szedte ki Rzedzian Bohunból Helena rejtekhelyének titkát, s vitte el Zbarazba.

- Irgalmas Isten! - sóhajtott fel Helena, gyönyörű, halvány arcocskáját a holdra emelve. - Hát Skrzetuski uram a Dnyeperentúlra is elment utánam?

- Perejaslawba, amint mondám. S bizonnyal ide is eljött volna velünk együtt, de hát nem volt időnk érte küldeni, mert minél előbb segítségedre akartunk sietni. Ő még mit sem tud szabadulásodról, s naponta imádkozik lelkedért... no de most már ne sajnálkozz rajta. Csak hadd búsuljon még egy kis ideig, ha ekkora jutalom vár rá.

- Én meg már azt hittem, mindenki megfeledkezett rólam, s csak a halálért könyörögtem Istenhez.

- Nemcsak el nem feledkeztünk rólad, hanem egész idő alatt csak azt forgattuk fejünkben, hogyan tudnánk segítségedre sietni. Még elgondolni is csuda, mert hogy én meg Skrzetuski törtük rajta a fejünket, az rendjén van, de hiszen ez a lovag, ki előttünk nyargal, szintén nem kímélte sem munkáját, sem kezét.

- Jutalmazza meg érte az Isten!

Világos éjszaka volt. A hold egyre magasabbra kúszott a ragyogó csillagokkal sűrűn megtűzdelt égbolton, s egyre kisebb, egyre halványabb lett. A fáradt paripák lassították az iramot, de a lovasokat is kezdte gyötörni a fáradtság. Elsőnek Wolodyjowski állította meg lovát.

- Ideje megpihennünk - jelentette ki. - Nemsokára virrad.

- Ideje, bizony! - helyeselt Zagloba. - Olyan álmos vagyok, hogy a lovamnak két fejét látom.

Mielőtt azonban nyugovóra tértek volna, Rzedziannak az estebédre volt gondja: tüzet rakott hát, majd a lovát lemálházva előszedte az elemózsiát, mellyel még Burlajnál, Jampolban ellátta magát. Volt ott kukoricakenyér, hideg sült, sütemény és oláh bor. Zagloba uram meghallván az italtól duzzadó két bőrtömlő bugyborékoló hangját, menten elfeledte álmosságát, de a többiek is szívesen hozzáláttak az ételhez, s jóízűen falatoztak. Jutott mindnyájuknak bőven, s mikor jóllaktak, Zagloba dolmánya szárnyával megtörölte száját, s így szólt:

- Halálomig nem szűnök meg hirdetni: csodálatosak az Úrnak útjai! Íme, szabad vagy, szerelmetes kisasszonyom, mi pedig örvendezve ülünk itt a szabad ég alatt, és Burlaj borát iszogatjuk. Nem mintha a magyar bor nem volna jobb, mert ennek bőrszaga van, de utazás közben ez is megjárja.

- Egy dolgon nem győzök csodálkozni - mondta Helena. - Hogyan állt rá Horpyna oly könnyűszerrel, hogy kegyelmetek elvigyenek?

Zagloba Wolodyjowskira, majd Rzedzianra tekingetett, s erősen pislogott.

- Ráállt, mert mást nem tehetett. Egyébként nincs mit takargatni, mert nem szégyen, mi bizony őt is meg a cseremiszt is eltettük láb alól.

- Hogyan? - kérdezte a knyázkisasszony rémülten.

- Hát nem hallottad a lövést?

- Hallottam, de azt hittem, a cseremisz lőtt.

- Nem a cseremisz volt bíz az, hanem ez a legényke. Egészen keresztüllőtte a boszorkányt. Kétségtelen, hogy ördög lakozik benne, de ezúttal nem tehetett egyebet, mert a boszorkány, nem tudom, sejtett-e valamit, avagy csak éppen hirtelen elhatározásából, de megkötötte magát, hogy velünk jön. Bajos lett volna ráállnunk, mert hamarosan rájött volna, hogy nem Kijev felé megyünk. Hát bizony lelőtte, lelőtte, én meg a cseremiszt nyakaztam le. Igaz afrikai monstrum[173] volt őkelme, s remélem, az Úristen nem rója fel bűnömül. Bizonnyal nagy most az öröm a pokolban is. Mielőtt a szurdékból elindultunk volna, előrenyargalván kissé félrevontam a holttestüket, hogy valamiképpen meg ne ijedj tőlük, vagy rossz jelnek ne vedd.

- Sokkal több megölt embert láttam én már, hozzám közelebb állókat is, hogysem a meggyilkoltak láttán megijedtem volna - felelte Helena. - Mindazonáltal jobb szerettem volna, ha nem hagyok itt vért magam után, hogy az Úristen valamiképpen meg ne büntessen érte.

- Nem is volt az lovaghoz méltó dolog - jegyezte meg Wolodyjowski érdesen -, s magam nem is kívántam ujjamat belemártani.

- Minek ezen deliberálni,[174] viceszázados uram, mikor nem lehetett másképpen - védekezett Rzedzian. - Nem mondom, még ha valami rendes embereket tettünk volna el láb alól, de hiszen az Isten ellenségét megölni nem bűn, márpedig én tulajdon szememmel láttam, hogy az a boszorkány az ördögökkel cimborált. Nem is ezt sajnálom én!

- Hát mit sajnál kelmed, Rzedzian úr? - kérdezte a knyázkisasszony.

- Azt, hogy ott pénz is volt elásva, amiről Bohun szólt is nekem. De kegyelmességtek annyira sürgettek, hogy nem érkeztem kiásni, pedig a helyet a malom mellett igen jól tudtam. Azért is fáj a szívem, hogy annyi minden drágaságot ott kellett hagyni abban a szobában, ahol a kisasszony lakott.

- Jól nézd meg, micsoda cseléded lesz - mondta Zagloba Helenának. - Urát kivéve még az ördögről is lehúzná a bőrt, hogy gallért szabasson magának belőle.

- Megadja az Úr, hogy nem fog őkelme panaszkodni háládatlanságom miatt - felelte Helena.

- Alázatosan köszönöm, nagyságos kisasszonyom! - hálálkodott a legényke kezet csókolva.

Ezalatt Wolodyjowski szótlanul ült közöttük, csak a bort kortyolgatta a kupából, és igen harcias képet vágott. Végül is Zaglobának feltűnt szokatlan szótlansága.

- Michal uram alig-alig ereszt ki egy-egy szót! - jegyezte meg az öreg, majd a knyázkisasszonyhoz fordult: - Nem megmondtam, hogy szépséged vette el eszét és szavát?

- Inkább térne nyugovóra kegyelmed, mielőtt megvirrad! - felelte a lovag nagy zavarában, csak bajuszkáját mozgatta igen erősen, akár a nyúl, ha bátorságot akar önteni szívébe.

Pedig az öreg szlachcicnak igaza volt. A knyázkisasszony rendkívüli szépsége szinte állandó kábulatban tartotta a kislovagot. Csak nézte, nézte, s lelkében azt kérdezte: vajon lehetséges, hogy egy ilyen szépség a sáros földön járjon? Mert hiszen látott ő már sok szép leányzót életében - szép volt Anna és Barbara, a két Zbaraska hercegnő, bámulatosan szép volt Anusia Borzobohata, tüzes szépség Zukówna leányasszony is, akinek Roztworowski uram udvarlott, meg Wierszull Skoropadzka kisasszonya, meg Bohowitynianka leányasszony is, de bizony egyikük sem mérkőzhetett e gyönyörűséges pusztai virágszállal. Azokkal szemben Wolodyjowski uram vidám és beszédes volt, de most, hogy ezt az andalítóan bájos, bársonyos szemet, a selymes szempillákat nézte, melyeknek árnyéka a halvány arcra vetődött, ha jácintvirág finomsággal vállára és hátára omló haját, karcsú, magas termetét, a lélegzéstől enyhén hullámzó, domborodó keblét bámulta, s a belőle áradó édes melegséget érezte, ha e liliomszerű fehérséget, a rózsás pírt, az eperajkakat nézte, bizony elakadt a hangja, s ami a legrosszabb, önmaga is esetlennek, ostobának és főképp kicsinynek, ó, milyen nevetségesen kicsinynek érezte magát. "Ő hercegnő, én meg kisdiák vagyok!" - gondolta magában nem csekély keserűséggel, s bizony örvendett volna, ha valami kalandjuk akad, ha a sötétségből előbukkanna valami óriás, mert csak akkor mutathatná meg szegény Michal uram, hogy bizony nem is olyan parányi ő, amilyennek látszik! Az is bosszantotta, hogy Zagloba - nyilván afeletti örömében, hogy leánykája miként marcangolja a férfiszíveket - minduntalan nagyokat köszörült a torkán, s már évődött is vele erősen pislogva.

Eközben a leányasszony ott ült a tábortűz mellett, a lángok rózsaszínű fényében és a hold fehér világában bájosan, nyugodtan, s egyre szebb és szebb volt.

- Ismerd be, Michal uram - kezdte Zagloba másnap reggel, mikor egy pillanatra magukra maradtak -, hogy nincs több ilyen leányzó az egész Köztársaságban. Ha még egy ilyent mutatsz, megengedem, hogy fajankónak nevezz, és magadnál kevesebbre tarts.

- Ezt magam sem tagadom - felelte a kislovag. - Különleges a leányzó és valódi raritas,[175] amilyent eddigelé még sosem láttam, hiszen még az istennők remekbe faragott, szinte élő márványszobrai a Kazanowski-palotában sem hasonlíthatók hozzá. Most már nem csodálom, hogy a legjelesebb férfiak egymás hajába esnek érette, mert érdemes is.

- Na ugye, na ugye? - lelkesedett Zagloba. - Istenemre, nem tudnám megmondani, mikor szebb, reggel-e vagy estve? Mert szüntelen pompázik, akár a rózsa. Említettem már, hogy fiatal koromban én is rendkívül szép legény voltam, de neki akkor is át kellett volna engednem az elsőbbséget, ámbár mondják, hogy a megszólalásig hasonlít hozzám.

- Menjen a pokolba kegyelmed! - kiáltotta a kislovag.

- Ne haragudj, Michal uram, mert már amúgy is fölöttébb harcias képet vágsz. Úgy pislogsz feléje, akár a kecske a káposztára, s folyton berzenkedsz, még azt hihetné valaki, hogy a vágyak kísértenek, pedig hát nem való parasztba a nyavalya.

- Piha! - botránkozott meg Wolodyjowski. - Hogyan nem sül ki a szeme kegyelmednek vénember létére ily badarságokat beszélni?

- Hát akkor mit berzenkedel?

- Mert kegyelmed azt hiszi, hogy már minden bajon túl vagyunk, minden rossz elrepült, mint a madár, s immár teljes biztonságban vagyunk, pedig még alaposan meg kell hánynunk-vetnünk a dolgot, hogy az egyiket elkerüljük, a másikba bele ne botoljunk. Irgalmatlan hosszú út előtt állunk, s Isten a tudója, mi minden érhet még, mert ama vidékek, amelyek felé tartunk, már bizonnyal tűzben égnek.

- Amikor Rozlogiban elragadtam őt Bohuntól, rosszabb volt a helyzet, mert mögöttünk az üldözők, előttünk pedig a rebellió, s íme, mégis végigjártam vele Ukrajnát, s elvittem egészen Barig. Miért visel az ember fejet a nyakán? A legrosszabb esetben Kamieniec nincs nagyon messze.

- Bah! De a törököknek meg a tatároknak sincs messze.

- Ej, mit is beszél kegyelmed!

- Csak azt, ami igaz, ezen pedig érdemes elgondolkozni. Jobb elkerülnünk Kamieniecet, és Bar felé mennünk, mert a kozákok tiszteletben tartják a pjernacsot, a csőcselékkel pedig elbánunk, de ha egyszer egy tatár szemet vet ránk, akkor vége mindennek! Jól ismerem én őket, a csambul előtt még el tudok siklani, akár a madarak vagy a farkasok, de ha egyenesen belébotlanánk, azon már én sem segíthetnék.

- Akkor hát menjünk Barba, vagy kerüljünk arrafelé; azokat a kamienieci tatárokat meg cseremiszeket pedig fojtsa meg a dögvész a maguk karavánszerájában! Kegyelmed nem tudja, hogy Rzedzian Burlajtól is kapott pjernacsot. A kozákok között mindenütt akár dalolva járhatunk. A legrosszabbon, a pusztaságon már túl vagyunk, most immár emberlakta vidékekre jutunk. Most már arra is ügyelnünk kell, hogy az esti fejés idejében valamiféle tanyát érjünk, mert a leányzó számára illendőbb is meg kényelmesebb is. Én azonban úgy vélem, Michal uram, fölöttébb sötétnek látod e dolgot. Az ördögbe is, hogy, dicsekvés ne essék, három ily szálas legény ne tudna boldogulni a sztyeppen? Kössük össze a mi fortélyainkat a te szablyáddal, aztán rajta! Jobbat úgysem tehetünk. Rzedziannál van Burlaj pjernacsa, s ez a fődolog, mert most Burlaj az egész Podole ura. Csak Barba jussunk el, mert azon túl már ott van Lanckoronski a fertályos zászlóaljakkal. Előre, Michal uram! Ne vesztegessük az időt!

De nem is vesztegették, vágtattak végig a sztyeppen észak és nyugat felé, ahogy csak a lovaktól tellett. Mohylów magasságában már lakottabb vidékre értek, úgyhogy estefelé mindenütt könnyű volt tanyát vagy falut találni, ahol éjszakára megszállhattak, de a piros hajnal hasadása már mindenkor nyeregben és útban találta őket. Szerencsére a nyár száraz és meleg volt, az éjszakák harmatosak, reggelenként pedig az egész sztyepp ezüstösen csillogott, mintha dér borította volna. A vizeket felszárította a szél, a folyók leapadtak, úgyhogy könnyűszerrel átkelhettek rajtuk. Egy darabig a Lozowa folyásával ellentétes irányban haladva, kissé hosszabb pihenőt tartottak Szarogródban, ahol Burlaj egyik kozák ezrede állomásozott. Ott találták Burlaj küldötteit, s közöttük egy Kuna nevű századost, akivel már Jampolban, Burlaj lakomáján is találkoztak. A százados egy kicsit elcsodálkozott, hogy nem Braclaw, Rajgród és Skwira felé mennek Kijevbe, de gyanú nem ébredt benne, különösen mikor Zagloba megmagyarázta, hogy nem mehetnek arra a tatárok miatt, akiknek a Dnyeper felől kell megindulniuk. Kuna elmondta, őt Burlaj azért küldte az ezredhez, hogy előkészítse azt az indulásra, s az összes jampoli hadakkal meg a budziaci tatárokkal egyben ő maga is bármely pillanatban Szarogródba érkezhet, hogy onnan nyomban továbbinduljanak.

Gyors hírhozók érkeztek Burlajhoz Hmelnickijtől a paranccsal, hogy mivel a háború megkezdődött, az összes ezredekkel siessen Wolhyniába. Burlaj már maga is régóta ment volna Bar alá, csak éppen a tatár segédcsapatokat várta, mert Bar körül valahogyan kezdett rosszul menni a rebelliónak. Lanckoronski, a regimentárius ugyanis keményen megvert ott néhány nagyobb csapatot, Bar városát elfoglalta, s a várba őrcsapatot helyezett. Néhány ezer kozák a fűbe harapott, s ezeket akarta az öreg Burlaj megbosszulni, de legalább a várat visszafoglalni. Kuna azonban elmondta, hogy Hmelnickij legutóbbi parancsa szerint Burlajnak Wolhyniába kell mennie, s ez keresztezi tervét, Bart nem is fogják ostrom alá, hacsak a tatárok nem kényszerítik rá.

- No, Michal uram - mondta másnap Zagloba -, előttünk van Bar, s most másodszor is elhelyezhetném ott a knyázkisasszonyt, de hát vigye el az ördög, nem bízom én most már sem Barban sem más erősségben, mióta a haramianépnek több álgyúja van, mint a királyi hadaknak. Csak az az egy nyugtalanít, hogy valahogyan felhők tornyosulnak körülöttünk.

- Nemcsak tornyosulnak - felelte a kislovag -, hanem már nyomunkban a vihar, vagyis a tatár meg Burlaj, ki ha utolérne, ugyan ám elámulna, hogy nem Kijevbe tartunk, hanem éppen ellenkező irányba.

Még gyorsabban nekiiramodtak, hogy a paripák oldalát belepte a tajték, s mint a fehér hópamat hullott a zöld sztyeppre. Átkeltek a Derlán és a Ladawán. Barekben Wolodyjowski új lovakat vásárolt, de a régieket sem hagyták el, mert Burlajtól nemes állatokat kaptak azokat tehát meghagyták fölöskezesnek, s mentek tovább, egyre rövidebbre szabva a pihenőket és az éjszakai nyugalmat. Mindnyájuk egészsége kitűnően szolgált. Helenát fárasztotta ugyan az utazás, mindazonáltal érezte, hogy ereje napról napra gyarapszik. A szurdékban rabéletet élt, úgyszólván el sem hagyta aranyos szobáját, nem akarván Horpynával találkozni s szemérmetlen beszédét és rábeszéléseit hallgatni - most azonban a friss pusztai levegő visszaadta egészségét. Arcán kivirultak a rózsák, bőrét a szél barnára festette, szeme új fényt kapott. Néha pedig, ha a szél összeborzolta homlokán hajfürtjeit, mintha egy cigánylány, egy gyönyörűséges jósnő vagy cigány királylány száguldott volna a széles sztyeppen, útjában virágok, nyomában lovagok...

Bareken és Joltuszkówon túl olyan vidékre értek, melyet csak nemrégen tépett meg a háború foga. Eddigelé betyárbandák garázdálkodtak itt, meg Lanckoronski uram égetett és gyilkolt, mert csak tíz-egynéhány napja húzódott vissza Zbarazba. Utasaink a helybeli lakosságtól megtudták, hogy Hmelnickij meg a kán minden haderejükkel megindultak a lahok, vagyis inkább a regimentáriusok ellen, azoknak a katonái pedig lázonganak, mert csak Wisniowiecki pálcája alatt akarnak szolgálni. Ugyanakkor általános volt a hit, hogy most már kétségtelenül eljön vagy a lahok, vagy a kozákok veszte, mihelyt bat'ko Hmelnickij összetalálkozik Jaremával. Közben mintha lángokban állt volna az egész ország. Mindenki fegyvert ragadott, s vonult észak felé, hogy Hmelnickijhez csatlakozzék. Lentről, a Dnyeszter lapályáról Burlaj zúdult felfelé minden hadával, útközben pedig felkerekedett minden ezred a helyőrségekből, szállásokról, legelőkről, mert mindenüvé kiment a parancs. Vonultak a századok, zászlóaljak, ezredek, s mellettük a cséphadaróval, vasvillával, késsel meg dárdával felfegyverzett parasztnép rendetlen tömegei. A csikósok és csabánok elhagyták ménesüket és karámjaikat, a tanyasiak tanyájukat, a méhészek méheseiket, a vad halászok Dnyeszter-parti nádasaikat, a vadászok az erdőségeket. Falvak, városkák és városok elnéptelenedtek. Három vajdaságban csak asszonyok maradtak az emberi lakóhelyeken, mert még a leányzók is kivonultak a legényekkel a lahok ellen. Ugyanakkor pedig kelet felől vészes viharként közeledett Hmelnickij az egész főhaddal, vaskézzel törve össze az útjába eső várakat és erődöket, s gyilkolva a már korábban megvert hadak menekülő maradványait.

Elhagyták a knyázkisasszony számára borzalmas emlékekkel tele Bart, s kijutottak a Latyczów, Ploskirów és Tarnopol, majd tovább Lwów felé vezető régi országútra. Itt egyre gyakrabban találkoztak hol rendezett szekértáborokkal, hol kozák gyalog- és lovascsapatokkal, hol paraszti osztagokkal vagy porfelhőbe burkolt, végeláthatatlan ökörcsordákkal, melyek a kozák és tatár hadak számára szolgáltak élelmül. Útjuk itt már veszedelmessé vált, mert minduntalan megkérdezték, kik, micsodák, hova mennek, honnan jönnek? Ilyenkor Zagloba a kozák századoknak megmutatta Burlaj pjernacsát, mondván:

- Burlaj küldöttei vagyunk, s Bohunnak visszük e leányzót.

A félelmetes ezredeskapitány pjernacsa láttára rendesen utat nyitottak a kozákok, annyival is inkább, mert mindegyikük tudta, hogy ha Bohun él, akkor már bizonnyal Zbaraz vagy Konstantynów körül serénykedik, a regimentáriusi hadak közelében. Sokkal nehezebb dolguk volt a csőcselékkel, az elvadult, sötét és részeg pásztorokkal, akiknek jóformán fogalmuk sem volt a jelvényekről, melyeket az ezredeskapitányok a szabad átvonulás biztosítására adtak küldötteiknek. Ha Helena ott nincs, Zaglobát, Wolodyjowskit és Rzedziant sajátjuknak, sőt tiszteknek tartották volna, minthogy sokszor így is volt, ámde Helena mindenütt feltűnést keltett, már mint leány is, rendkívüli szépségével is, s innen származtak a veszedelmek, amelyeket nagy körültekintéssel kellett leküzdeniük.

Néha Zagloba mutatta meg a pjernacsot, máskor meg Wolodyjowski a fogát, s ilyenkor bizony nem egy ember holtan maradt ott utánuk. Volt úgy, hogy csak Burlaj gyors lábú paripái mentették meg őket a nagyon is veszedelmes kalandoktól - s a kezdetben oly szerencsés utazás most napról napra nehezebbé vált. Helena bármily bátor leány volt is, egészsége a folytonos rettegés és álmatlanság miatt megingott, s csakugyan olyan volt, mint egy erővel elrabolt szűz, kit akarata ellenére hurcolnak az ellenséges sátrakba. Zagloba szörnyen verejtékezett, s mind újabb és újabb fortélyokat eszelt ki, amelyeket a kislovag legottan meg is valósított, közben pedig vigasztalták a knyázkisasszonyt, ahogyan tudták.

- Csak azon a gyülevész tömegen legyünk túl, mely még előttünk van, s érjük el Zbarazt, mielőtt Hmelnickij tatárjaival elárasztaná a környéket - mondogatta a kislovag.

Útközben ugyanis megtudta, hogy a regimentáriusok Zbarazba vonulnak, hogy ott védekezzenek. Ők is oda igyekeztek hát, mert helyesen úgy vélekedtek, hogy Jeremi herceg is nyilván a regimentáriusokhoz igyekszik a maga hadosztályával, annyival is inkább, mert hadainak számottevő része amúgy is állandóan Zbarazban állomásozott. Ezenközben eljutottak Ploskirówig. Az embertömeg csakugyan ritkulni kezdett az országúton, mert tízmérföldnyire már a királyi zászlóaljak által megszállt vidék következett, a kozák csapatok tehát nem mertek mélyebbre nyomulni, inkább ott a biztos helyen várakoztak egyfelől Burlaj, másfelől Hmelnickij érkezésére.

- Már csak tíz mérföld! Már csak tíz mérföld - hajtogatta Zagloba kezét dörzsölve. - Csak az első zászlóaljat érjük el, akkor már Zbarazba is biztonságban eljutunk.

Wolodyjowski azonban elhatározta, hogy Ploskirówban pihent lovakat vásárol, mert a Barekben szerzettek már használhatatlanok voltak, a Burlajtól kapottakat pedig kímélniük kellett. Erre az óvatosságra feltétlenül szükség is volt, amióta híre terjedt, hogy Hmelnickij már Konstantynów alatt van, a kán pedig összes hordáival együtt száguldva közeledik Pilawce felől.

- Mi a knyázkisasszonnyal a városon kívül maradunk, mert jobb nekünk a piactéren nem mutatkoznunk - mondta a kislovag Zaglobának, mikor megérkeztek a várostól mintegy két futamatnyira levő elhagyott kunyhóba. - Kegyelmed pedig tudakozza meg a polgároktól, hogy nincs-e valakinek eladó, avagy cserélni való lova. Már este van, de azért elindulunk egész éjszakai utazásra.

- Egykettőre visszatérek - jelentette ki Zagloba, és elindult a város felé.

Wolodyjowski meghagyta Rzedziannak, eressze meg kissé a hevedereket, hogy a lovak kifújhassák magukat, s maga pedig bevezette a knyázkisasszonyt a szobába, kérvén, igyék egy kis bort, aztán térjen nyugovóra, hogy új erőt merítsen.

- Szeretném hajnalig megjárni ama tíz mérföldet - mondta -, azután majd mindnyájan kipihenjük magunkat.

Alig hozta azonban elő a borostömlőket meg az ennivalót, a pitvar előtt lódobogás hallatszott. A kislovag kinézett az ablakon.

- Zagloba uram máris megtért - mondta -, nyilván nem kapott lovakat.

E pillanatban kinyílt az ajtó, s Zagloba jelent meg a küszöbön, kékesfakó arccal, verejtékezve és lihegve.

- Lóra! - kiáltotta.

Michal uram sokkal tapasztaltabb katona volt, semhogy ilyen esetekben kérdezősködéssel töltötte volna az időt. Nem is vesztegette még arra sem, hogy a tömlőket megmentse - melyeket azonban Zagloba mégis magához ragadott -, hanem megfogta a knyázkisasszony kezét, kivezette az udvarra, nyeregbe ültette, s még egy utolsó pillantással megvizsgálta, hogy a hevederek jól meg vannak-e húzva, s már hangzott is a vezényszó:

- Előre!

A lovak patái megdobbantak, s lovasok és paripák csakhamar úgy eltűntek a sötétben, mint egy csapat kísértet.

Sokáig vágtattak egy izromban, pihenő nélkül, csak mikor már majd egy mérföldnyire voltak Ploskirówtól, s a hold felkelte előtt olyan sötét volt, hogy minden üldözés lehetetlenné vált, lépett a kislovag Zaglobához, s megkérdezte:

- Mi volt az?

- Várj csak... Michal uram, várj csak! Rettentően kifulladtam, a lábam is majd megbénult... uff!

- De mi volt az?

- Az ördög, tulajdon személyében. Mondom, az ördög vagy a sárkány, melynek, ha a fejét levágod, másik nő helyette.

- Szóljon már kegyelmed értelmesen.

- Bohunt láttam a piactéren.

- Meghibbant kegyelmed?

- Istenemre, a piactéren láttam, s mellette öt vagy hat embert de megszámlálni nem bírtam, mert a lábam is majd megbénult... Fáklyákat tartottak mellette... Én már úgy vélem, valamiféle ördög állja el utunkat, s már reményleni sem merem, hogy e vállalkozásunk szerencsés véget érhet. Halhatatlan az a pokolfajzatja vagy mi? Helenának ne szólj róla... Ó, Istenem! Kegyelmed összekaszabolta, Rzedzian feladta... hiába, ő tovább él, szabad és utunkba áll. Uff! Istenem! Istenem! Mondhatom, Michal uram, inkább találkozzam kísértettel a temetőben, hogysem vele. Az ördögbe is, ilyen az én szerencsém, hogy mindenütt én találkozom vele legelsőbben! Vinné el a kánya az ilyen szerencsét! Avagy más ember nincs a világon? Találkozzanak vele mások! Ne mindig csak én!

- S ő látta kegyelmedet?

- Ha látott volna, akkor már te nem látnál, Michal uram. Még csak az kellett volna!

- Fontos volna tudni, vajon minket üldöz-e, vagy a Waladynka felé, Horpynához igyekszik, azt hívén, hogy ott elkap bennünket - mondta Wolodyjowski.

- Úgy vélem: a Waladynka felé megy.

- Bizonnyal úgy van. Akkor pedig mi egyik irányba megyünk, ő meg a másikba, s immár nem egy, hanem két mérföld vagyon közöttünk, egy óra múlva pedig öt lesz. Mire útközben tudomást szerez rólunk, s megfordul, addigra mi már nem is Zbarazban, hanem Zólkiewben leszünk.

- Úgy véled, Michal uram? Hála Istennek! Mintha hájjal kenegetnél! De monddsza, mi módon lehet, hogy szabadon jár-kél, holott Rzedzian a wlodawai kapitány kezébe adta?

- Egyszerűen megszökött.

- No, az olyan kapitánynak le kellene üttetni a fejét. Rzedzian! Hej, Rzedzian!

- Parancsol, kegyelmességed? - jelentkezett a legényke lovát megállítva.

- Kinek adtad te ki Bohunt?

- Regowski úrnak.

- Ki az a Regowski úr?

- Jeles gavallér, király őfelsége vérteszászlóaljának kapitánya.

- Az ördögbe is! - kiáltotta Wolodyjowski ujjával pattintva.

- Akkor már tudom! Nem emlékszik kegyelmed, mit beszélt nékünk Podbipieta uram a Skrzetuski és Regowski közötti nagy invidiáról? Ő Laszcz őrkapitánynak atyjafia, s a Laszczot ért nagy kudarc miatt haragszik Skrzetuskira.

- Értem már, értem! - kiáltott fel Zagloba. - Nyilván szándékkal engedte szabadon Bohunt! Ámde ez kriminális ügy, s bitószaga van. Magam leszek az első delator.[176]

- Adná Isten, hogy találkozzunk - dörmögte a kislovag -, s bizonnyal nem mennénk ítélőszék elé.

Most lassan haladtak. A hold felkelt, az esti köd felszakadt - s világos éjszaka lett.

- Ezt a vidéket már jól ismerem - jegyezte meg Zagloba. - Ez a fenyves hamarosan véget ér, utána negyed mérföldnyi puszta mező terül el, s azon át vezet a czarny-ostrówi országút, utána pedig megint még nagyobb fenyvesek következnek el, egészen Matczynig. Megadja az Úr, hogy Matczynban már lengyel zászlóaljakat találunk.

- Bizony ideje, hogy jöjjön a megváltás! - dörmögte Wolodyjowski.

Egy darabig szótlanul haladtak a holdvilágos országúton.

- Két farkas vágott át az úton! - mondta Helena hirtelen.

- Láttam - felelte Wolodyjowski. - Íme, ott a harmadik.

Valóban egy szürkés árnyék suhant el a lovak előtt, mintegy százötven-százhatvan lépésnyire.

- Nini, a negyedik! - kiáltotta Helena.

- Nem, az őz; nézd, kisasszonyom: kettő, három!

- Mi az ördög? - csodálkozott Zagloba. - Őzek kergetik a farkasokat?! Látom már, tótágast áll a világ.

- Menjünk csak kissé gyorsabban - mondta Wolodyjowski, s hangjában nyugtalanság rezgett. - Rzedzian, ide gyorsan, aztán előre a kisasszonnyal!

Nekieredtek, de Zagloba vágtatás közben Wolodyjowski füléhez hajolva kérdezte:

- Mi az, Michal uram?

- Baj van - felelte a kislovag. - Látta kegyelmed, a vad felriad álmából, s éjszakának idején menekül a vackából.

- Ó, s mit jelent ez?

- Azt, hogy riasztják.

- Kicsoda?

- Katonaság. Kozákok, avagy tatárok... jobb kéz felől közelednek.

- Hátha a mi zászlóaljaink?

- Nem lehet az, mert a vad kelet felől, Pilawce irányából menekül, nyilván tatárok vonulnak arra széles vonalban.

- Az Isten szerelmére, Michal uram, meneküljünk!

- Más mód nincsen. Hej, ha nem volna itt a knyázkisasszony, majd odalopakodnánk a csambulok mellé, hogy néhányat leszakítsunk közülük, de a leányasszonnyal... ha észrevesznek, bizony nagy baj lehet belőle.

- Michal uram, az Isten szerelmére! Forduljunk be az erdőbe ama farkasok után, vagy mi?

- Nem lehet az, mert ha egyszeriben el nem érnek is, elárasztják előttünk a vidéket, s akkor mi módon jutunk ki?

- A mennydörgős mennykő csapna beléjük! Még csak ez kellett! Ej, Michal uram, nem tévedsz te? A farkasok a csapatok után szoktak menni, nem előle menekülnek.

- Az oldalvást levők a tábor után vonulnak, s mindenfelől összeverődnek, de amelyek előttük vannak, azok felriadva menekülnek. Nézze csak kegyelmed, amott jobbra, a fák között tűzfény látszik.

- Názáreti Jézusom, zsidók királya!

- Csitt, kegyelmed!... Sokáig tart még ez az erdő?

- Mindjárt vége.

- Azután a mező?

- Igen! Ó, Jézusom!

- Csitt, kegyelmed!... A mezőn túl megint erdő?

- Egészen Matczynig.

- Jól van! Csak ama mezőn ránk ne essenek! Ha szerencsésen eljutunk a másik erdőig, akkor már otthon is vagyunk. Most menjünk együtt! A knyázkisasszony meg Rzedzian szerencsére Burlaj lovain ülnek.

Megnógatták lovaikat, s felzárkóztak az elöl haladókhoz.

- Micsoda tűz az ott jobb felől? - kérdezte Helena.

- Kisasszonyom! - felelte a kislovag. - Nincs mit titkolni, azok tatárok lehetnek.

- Jézus Mária!

- Ne félj, kisasszonyom, lelkem rajta, hogy kimenekülünk, Matczynban pedig már a mi zászlóaljaink állanak.

- Az Isten szerelmére, vágtassunk! - ijedezett Rzedzian.

Elhallgattak, s úgy suhantak tovább, akár a kísértetek. A fák ritkulni kezdtek. Az erdő széléhez közeledtek - de a tűz is alábbhagyott kissé. Helena hirtelen a kislovaghoz fordult.

- Nemes uraim! - mondta. - Esküdjetek meg, hogy élve nem jutok a kezükbe!

- Nem jutsz! - felelte Wolodyjowski. - Amíg én élek!

Alig fejezte be, kijutottak a mezőre, vagyis inkább a sztyeppre, mely vagy negyedmérföldnyire terjedt, s túlsó szélénél ismét erdősáv feketéllett. E mindenfelől nyílt, puszta terület most a hold ezüstös fényében úszott, s oly világos volt rajta, mint nappal.

- Ez az út legrosszabb darabja! - suttogta Wolodyjowski Zaglobának. - Mert ha ők Czarny-Ostrówban vannak, akkor erre, az erdők között mennek tovább.

Zagloba nem felelt, csak sarkával jól megszorította lovát.

Már a mező közepénél tartottak, a szemben levő erdő egyre közelebbről, egyre tisztábban látszott, mikor a kislovag hirtelen kinyújtotta kezét kelet felé.

- Nézze kegyelmed - szólt Zaglobának. - Látod?

- Valami bozót és bokrok a távolban.

- Azok a bokrok mozognak! Most rajta, rajta, mert már kétségtelen, hogy észrevesznek!

A menekülők füle mellett süvöltött a szél, s a szabadulást jelentő erdő egyre közeledett.

Egyszerre, a mező jobb széle felől közeledő sötét tömegből a tenger zúgásához hasonló morajlás kelt, s egy pillanattal később szörnyű ordítás reszkettette meg a levegőt.

- Megláttak! - rikoltotta Zagloba. - A selymák, az ebfiak! Ördögök, farkasok, gazemberek!

Az erdő oly közel volt, hogy a menekülők már szinte érezték hűvös, nyers leheletét.

Ámde a tatár felhő is egyre tisztábban látszott. Sötét testéből hosszú hajtások indultak kifelé, mint egy óriási szörnyeteg tapogatói, s hallatlan sebességgel közeledtek a menekülők felé. Wolodyjowski gyakorlott füle már világosan hallotta az "Allah! Allah!" kiáltásokat.

- Megbotlott a lovam! - horkant fel Zagloba.

- Nem tesz semmit! - felelte Wolodyjowski.

Fején azonban mint megannyi villám cikáztak végig a kérdések, mi lesz, ha a lovak nem bírják tovább, mi lesz, ha valamelyik kidől? Derék, kitartó paripák voltak, de immár Ploskirówtól hajszolták őket, s alig kaptak valamicske pihenőt a várostól az első erdőig tartó szörnyű vágtatás után. Igaz, átülhettek volna a fölöskezesekre, de hát azok is fáradtak voltak. "Mi lesz?" - gondolta Wolodyjowski, s szíve megdobbant az aggodalomtól, talán először életében, nem is önmagáért, hanem Helenáért, akit a hosszú utazás alatt úgy megszeretett, mintha tulajdon testvére lett volna. Azt is tudta, hogyha a tatárok egyszer utánuk vetették magukat, akkor egyhamar fel nem hagynak az üldözéssel.

- Hát csak űzzenek, őt úgysem érik utol! - mondta magában fogait összeszorítva.

- Megbotlott a lovam! - kiáltotta Zagloba immár másodszor.

- Sebaj! - ismételte meg Wolodyjowski.

Közben elérték az erdőt. Egyszerre sötétség vette őket körül - ámde az első tatár lovasok már alig néhány százlépésnyire voltak tőlük.

Most azonban a kislovag már tudta, mit kell tennie.

- Rzedzian! - kiáltotta. - A kisasszonnyal fordulj le az országútról az első dűlőútra.

- Igenis! - felelte a fiú.

A kislovag Zaglobához fordult:

- Pisztolyokat elő!

S ugyanakkor kezét Zagloba lovának kantárszárára téve fékezni kezdte annak iramát.

- Mit csinálsz? - kiáltotta a szlachcic.

- Semmit! Fogja vissza kegyelmed a lovát.

A Helenával tovaszáguldó Rzedzian és a közöttük levő távolság egyre növekedett. Végre odaértek, ahol az országút elég élesen Zbaraz felé kanyarodott, egyenesen pedig egy keskeny erdei csapás vezetett, félig lomboktól takarva. Rzedzian letért a csapásra, s egy pillanat alatt Helenával együtt eltűnt a sűrűben.

Közben Wolodyjowski megállította mindkettőjük lovát.

- Az Isten szerelmére, mit mívelsz? - üvöltötte Zagloba.

- Feltartóztatjuk az üldözőket. Nincs más menedék a knyázkisasszony számára.

- Elveszünk!

- Hát elveszünk. Álljon ide kegyelmed az út szélére! Ide, ide!

Mindketten meglapultak a sötétben a fák alatt - a tatár paripák dobogása pedig zúgva közeledett, mint a fergeteg, hogy szinte az egész erdő visszhangzott tőle.

- Megtörtént! - mondta Zagloba, s szájához emelte a borostömlőt.

Csak ivott és ivott, aztán megrázkódott.

- Az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek nevében! - kiáltotta. - Felkészültem a halálra!

- Mindjárt, mindjárt! - felelte Wolodyjowski. - Hárman jönnek elöl, ezt akartam!

A világos országúton csakhamar megjelent három lovas, nyilván az ő lovaik voltak a legjobbak. Ukrajnában ezeket farkasűzőknek nevezik, mert a menekülő farkast is utolérik. Utánuk mintegy kétszáz-háromszáz lépésnyi távolságra még tíz-egynéhányan vágtattak, s még távolabb zúdult az egész horda zárt tömege.

Mikor az első három a kelepcéhez ért, két lövés dördült, s ugyanakkor Wolodyjowski mint egy hiúz ugrott ki az országút közepére, s még mielőtt Zagloba ráeszmélhetett volna, egyetlen szempillantás alatt a harmadik tatár is úgy zuhant a földre, mintha villám sújtotta volna.

- Rajta! - rikkantotta a kislovag.

Zagloba nem mondatta magának kétszer, s úgy suhantak tova az országúton, mint két farkas, melyeket egy falka dühtől tajtékzó eb üldöz. Ezalatt a távolabbi tatárok is odaértek a hullákhoz, s látva, hogy ama farkasok halálosan tudnak marni, kissé visszatartották lovaikat, többi társukat várva.

- Látja kegyelmed? - mondta Wolodyjowski. - Tudtam, hogy megállanak!

Igaz, hogy a menekülők néhány száz lépésnyi egérutat nyertek, ámde az üldözők nem késtek sokáig, csak éppen most már csapatostul követték őket, s egyes lovasok nem ugrattak előre a tömegből.

A menekülők lovai azonban fáradtak voltak a hosszú úttól, s iramuk egyre lanyhult. Ráadásul Zagloba lova megbotlott egyszer, aztán még egyszer a rája nehezedő tetemes súly alatt. A vén szlachcic maradék haja is égnek állt a gondolatra, hogy felbukik.

- Michal uram, drága Michal uram, ne hagyj el! - kiáltotta kétségbeesve.

- Afelől nyugodt lehetsz! - felelte a kislovag.

- Hogy a farkasok ezt a lovat...

Még be sem fejezte, mikor az első nyíl elzúgott füle mellett, s utána a továbbiak zümmögtek, dongtak, mint megannyi bögöly és méh. Az egyik olyan közel füttyentett, hogy tolla szinte a lovag fülét pedzette.

Wolodyjowski hátrafordult, s ismét két lövést adott le az üldözők felé.

Ekkor Zagloba lova annyira megbotlott, hogy orra szinte a földet túrta.

- Szent Isten, felbukik a lovam! - kiáltotta a lovag szívet tépő hangon.

- Leszállni és be az erdőbe! - mennydörögte Wolodyjowski.

Azzal már meg is állította lovát, leugrott a nyeregből, s Zaglobával együtt eltűnt a sötétben.

Ámde a cselfogás nem csalta meg a tatárok ferde vágású szemét; néhány tucat lovas szintén leugrott lováról, s üldözőbe vette a menekülőket.

Egy ág letépte Zagloba fejéről a kalpagot, a gallyak arcát verték, dolmányát tépték, de az öreg nyakába szedte lábát, s úgy rohant, mintha legalábbis harminc évvel megfiatalodott volna. Olykor elesett, de felpattant, s még gyorsabban futott tovább, hangosan szuszogva, mint egy kovácsfújtató. Végül is legurult egy mély gödörbe, s érezte, hogy onnan már ki nem evickél, mert ereje teljesen elhagyta.

- Hol van kegyelmed? - kérdezte Wolodyjowski halkan.

- Itt a gödörben. Nekem már végem. Menekülj, Michal uram.

A kislovag azonban gondolkozás nélkül beugrott a gödörbe, s kezét Zagloba szájára tette.

- Csitt, kegyelmed! Hátha elmennek mellettünk! Különben is védekezni fogunk.

Eközben odaértek a tatárok. Egyesek valóban elhagyták a gödröt, vélvén, hogy a menekülők továbbfutottak, mások azonban lassan haladtak, megtapogatva minden fát, s mindenfelé gondosan széjjelnézve. A lovagok lélegzetüket is visszafojtották.

"Csak essen be ide valamelyik, majd ellátom én a baját!" - gondolta Zagloba kétségbeesésében.

Egyszerre mindenfelé szikraözön áradt. A tatárok tüzet csiholtak...

Fényüknél széles pofacsontú, vad arcokat és duzzadt ajkakat láttak, amint az izzó taplót fújták. Egy darabig ott jártak körbe-körbe ötven-hatvanlépésnyire a gödörtől, mint megannyi baljós erdei lidérc, s egyre közeledtek a gödörhöz.

Kis idő múlva azonban valami furcsa nesz, zúgás és zagyva kiáltozás hangzott az országút felől, felverve az alvó erdő csendjét.

A tatárok abbahagyták a csiholást, s megálltak, mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Wolodyjowski körmeit Zagloba karjába mélyesztette.

A kiáltások erősödtek, egyszerre vörös fények lobbantak, s ugyanakkor megdördült a muskéták sortüze - egy, kettő, három -, azután "Allah!" kiáltások, kardcsattogás, lovak nyihogása, lódobogás s újra összekeveredett kiáltozás. Az országúton dúlt az ütközet.

- A mieink, a mieink! - kiáltotta Wolodyjowski.

- Üsd, vágd! Vágd! Aprítsd! - rikoltotta Zagloba.

Még egy másodperc: a gödör mellett néhány tucat tatár lélekszakadva menekült övéi felé. Wolodyjowski nem bírta ki, utánuk ugrott, s szinte a nyakukon száguldott a bozót sűrű sötétjében.

Zagloba egyedül maradt a gödör fenekén.

Kis idő múlva megpróbált kimászni, de nem bírt. Minden csontja fájt, s alig bírt megállni a lábán.

- Hah, gazemberek! - kiáltotta mindenfelé szétnézve. - Megszöktetek! Kár, hogy valamelyiktek itt nem maradt. Jó társaságra talált volna e gödörben, s megtanítottam volna kesztyűbe dudálni. Hej, pogányok! Majd levagdosnak most benneteket, akár a barmot! Istenem! Egyre nagyobb ott a zaj! Bár maga Jeremi herceg lenne, az fűtene csak be nektek igazán! Csak allahozzatok, allahozzatok, majd allahoznak a farkasok is hulláitok fölött. De ez a Michal uram is hogy így egyedül hagyott. Bah! Nem is csoda! Fiatal, hát mohó. A mostani kaland után már a pokolba is elmennék vele, mert ez nem olyan barát, aki a szükségben faképnél hagyja az embert. Darázs bizony őkelme, mégpedig a javából. Azt a hármat egy pillanat alatt megcsípte. Legalább az a tömlő lenne itt a kezem ügyében, no de azt már alighanem elvitte az ördög... Összetaposták a lovak. Még valami hüllő meg talál marni ebben a gödörben. Michal uram! Michal uram!

Mély csend felelt Zaglobának, csak a fenyves zúgott, s a távolból mind halkabban hangzottak a kiáltások.

- Már alighanem itt hálok... vagy mi? Vigye el az ördög! Hej, Michal uram!

Ámde Zagloba türelmének még nagy próbán kellett átesnie, mert az ég már szürkült, mikor az országútról ismét lódobogás hallatszott, majd fények villantak az erdő homályában.

- Michal uram! Itt vagyok! - kiáltotta a vén szlachcic.

- Másszék hát ki kegyelmed!

- Bah! De ha nem bírok!

A kislovag kezében rőzsecsomóval a gödör peremére lépett, s jobbját Zaglobának nyújtva szólt:

- No, a tatárok már nincsenek sehol. A nyakukon vágtattunk egészen a túlsó erdőig.

- Kijött segítségünkre?

- Kuszel és Roztworowski kétezer lovassal. Az én dragonyosaim is velük vagynak.

- S a pogányok sokan voltak?

- Néhány ezer főnyi könnyű csapat.

- Hála Istennek! Adjatok valamit innom, mert elaléltam.

Két óra múlva Zagloba jóllakottan s szomját is eloltva, kényelmesen nyeregben ült Wolodyjowski dragonyosai között, mellette ügetett a kislovag, s közben így beszélt:

- Most már sose aggodalmaskodjék kegyelmed, mert noha Zbarazba nem megyünk is együtt a knyázkisasszonnyal, sokkal nagyobb baj lett volna, ha a pogányok kezébe kerül.

- Rzedzian Zbarazig még netán visszafordul? - kérdezte Zagloba.

- Azt ő meg nem teszi, az országút tele lesz csapatokkal, az a csambul, amelyet elűztünk, hamarosan visszatér, s a nyomunkba szegődik. Egyébként Burlaj is bármely pillanatban megérkezhet, s hamarabb Zbaraz alatt terem, hogysem Rzedzian odaérhetne. Másfelől Konstantynów irányából közeledik Hmelnickij meg a kán.

- Ó, Istenem, hiszen akkor ő meg a knyázkisasszony egyenesen a hálóba rohannak.

- Rzedzian lelke rajta, hogy Zbaraz és Konstantynów között átsurranjon, amíg nem késő, s ne hagyja, hogy Hmelnickij ezredei avagy a kán csambuljai elfogják őket. Higgye el kegyelmed, nagyon bízom benne, hogy ezt meg tudja tenni.

Zaglobába némi lelket vertek Michal uram szavai, aztán mélyen elgondolkozott.

- Michal uram - szólalt meg kis idő múlva -, nem kérdezted meg Kuszeltől, mi van Skrzetuskival?

- Már Zbarazban van, és Istennek hála, egészséges. Zacwilichowskival érkezett Korecki hercegtől.

- S mit mondunk neki?

- Éppen ez a bökkenő.

- Ő nyilván még mindig azt hiszi, hogy a leányasszonyt Kijevben meggyilkolták.

- Úgy van.

- S megmondtad most Kuszelnek vagy másnak, honnan jövünk?

- Nem én, mert úgy vélem, hogy jobb lesz előbb tanácskoznunk.

- Én legszívesebben az egész dolgot elhallgatnám - vélte Zagloba. - Mert ha a leányzó most, Isten ments, újra kozák vagy tatár kézbe esnék, az Skrzetuskira újabb csapás lenne: mintha valaki immár behegedt sebét szakítaná fel. Jobb lesz már, ha hallgatunk, s mindent Isten akaratára bízunk.

- Legyen hát úgy.

Kuszel is hozzájuk csatlakozott, s most már hármasban mentek tovább - a felkelő nap első sugarainál beszélgetve a közügyekről, arról, hogy a regimentáriusok Jeremi herceg kívánságára Zbarazba mentek. Beszéltek a herceg közeli megérkezéséről és arról, hogy immár elkerülhetetlen a borzalmas leszámolás Hmelnickij összes hadaival.

Wolodyjowski és Zagloba Zbarazban találták az összes királyi hadakat, melyek ott összegyülekezvén az ellenségre vártak. Ott volt a Konstantynów alól érkezett királyi pohárnokmester meg Lanckoronski kamienieci kastellán, aki előbb Bar környékén irtotta az ellenséget, s ott volt a harmadik regimentárius, a dabrowicai Firlej, belzi kastellán, valamint Andrzej Sierakowski királyi secretarius[177], Koniecpolski királyi zászlótartó meg Przyjemski, a pattantyúsok generálisa ki főként a városok bevételében és a védelem megszervezésében volt fölöttébb járatos. Velük együtt tízezer főnyi fertályos had, nem számítva Jeremi herceg néhány zászlóalját, melyek már korábban is Zbarazban állomásoztak.

Przyjemski a város és a vár déli lejtőin, a Gniezna folyó és a két tó mögött hatalmas tábort épített ki, melyet külföldi módszerrel erősített meg. A tábort csak elölről lehetett támadni, mert hátát a tavak a vár és a folyócska fedezték. Ebben a táborban akartak a regimentáriusok Hmelnickijnek ellenállni, s az ellenség áradatát mindaddig feltartóztatni, amíg a király a többi haderővel és az egész nemesi felkeléssel fel nem vonul. De megvalósítható volt-e ez a szándék Hmelnickij hatalmával szemben? Bizony sokan kételkedtek ebben, s fel is sorolták kétségeik helyes okait, egyebek között azt, hogy magában a táborban is rosszul mentek a dolgok. Legelsőbben is a vezérek között titkolt egyenetlenkedés folyt. A regimentáriusok ugyanis akaratuk ellenére, csupán Jeremi herceg követelésére vonultak Zbarazba. Ők kezdetben Konstantynów alatt kívántak védekezni, mikor azonban híre terjedt, hogy Jeremi csak akkor hajlandó saját személyében kiállani, ha Zbarazt jelölik ki a védekezés helyéül, a hadak nyomban kijelentették a királyi vezéreknek, hogy Zbarazba akarnak vonulni, s másutt nem hajlandók verekedni. Nem használt semmiféle rábeszélés, s a regimentáriusok belátták, hogy ha sokáig makacskodnak, a hadak, a legkomolyabb fegyvernemektől, a huszároktól az utolsó külföldi ezredig elhagyják őket, s mind Wisniowiecki zászlaja alá szöknek. Ez is egyike volt a katonai fegyelmezetlenség ama szomorú s abban az időben egyre gyakrabban előforduló eseteinek, amelyeket egyrészt a vezérek ügyefogyottsága, egymás közötti torzsalkodása, a Hmelnickij erejétől való példátlan rettegés és azok a hallatlan vereségek szültek, melyek közül legszégyenletesebb a pilawcei.

Így kellett a regimentáriusoknak Zbarazba vonulniuk, ahol a vezérségnek a királyi kinevezés ellenére, a dolgok rendjénél fogva, Wisniowiecki kezébe kellett kerülnie, mert a katonaság csak neki volt hajlandó engedelmeskedni, s egyedül az ő pálcája alatt akart harcolni, és ha kell, meghalni. Egyelőre azonban ez a valódi vezér még nem volt Zbarazban, a hadak már nyugtalankodni kezdtek, a fegyelem végleg meglazult, s a szívek megolvadtak. Most már köztudomású volt ugyanis, hogy Hmelnickij és vele együtt a kán oly nagy haddal közeledik, amilyent Tamerlan óta emberi szem még nem látott. Mind újabb és újabb hírek, mind újabb és mind félelmetesebb mendemondák keltek szárnyra a táborban, mint megannyi vészjósló madár, s egyre sorvasztották a katonaság bátorságát. Félő volt, hogy a pilawceihez hasonló vakrémület támad, s egyszerre széjjelszéleszti ezt a maroknyi hadat is, amely most még elállta Hmelnickijnek a Köztársaság szívébe vezető útját. A vezérek maguk is fejüket vesztették, ellentmondó rendelkezéseiket senki sem teljesítette, vagy ha teljesítette is, csak ímmel-ámmal. Csakugyan Jeremi herceg volt az egyetlen férfiú, aki a tábort, a hadakat és az országot fenyegető csapást elfordíthatta.

Zagloba és Wolodyjowski, Kuszel zászlóaljaival megérkezvén, egyenesen a katonai örvény közepébe pottyantak. A különböző fegyvernemekből való bajtársak körülfogták őket, egymás szavába vágva kérdezősködtek újabb hírek felől. A tatár foglyok láttán új reménység költözött a kíváncsiak szívébe. "Megszorongatták a tatárokat! Tatár foglyok! Győzelmet adott az Úristen!" - ismételgették egyesek. "A tatárok a kapuk előtt - s Burlaj is velük!" - kiáltozták mások. "Fegyverre, nemes uraim! A sáncokra!" A hír végigrepült a táboron, s Kuszel győzelme útközben alaposan megduzzadt. Egyre több ember gyülekezett a foglyok köré. "Le kell vágni őket! - kiáltozták. - Mit csináljunk itt velük?" Oly sűrűn röpködtek a kérdések, akár a szélben a hó, de Kuszel nem felelt rájuk, hanem a belzi kastellánhoz sietett jelentést tenni. Wolodyjowskit meg Zaglobát addig a rutén zászlóaljakban szolgáló bajtársak köszöntötték, ők pedig igyekeztek kivonni magukat, ahogyan tudták, mert nekik is sürgős volt, hogy Skrzetuskival találkozzanak.

A várban találták meg, vele együtt Zacwilichowskit, két helybeli bernardinus papot meg Podbipietát. Skrzetuski barátait megpillantva kissé elsápadt, s behunyta szemét, mert sokkal több emléket idéztek fel benne, semhogy fájdalom nélkül el bírta volna viselni megjelenésüket. Mindazonáltal nyugodtan, sőt örvendezve köszöntötte őket, megkérdezte, merre jártak, s megelégedett akármilyen válasszal, mert a knyázkisasszonyt halottnak tudván, már semmit sem kívánt, semmit sem remélt, s a legkisebb gyanú sem ébredt benne aziránt, hogy hosszas távollétük bárminémű kapcsolatban lehet vele. Ők pedig egyetlen szóval sem említették vállalkozásukat, noha Longinus uram hol egyikükre, hol másikukra vetett fürkésző pillantásokat, nagyokat sóhajtott és izgett-mozgott helyén, annyira szeretett volna ábrázatukból némi reményt kiolvasni. Ők azonban mindketten Skrzetuskival voltak elfoglalva, Michal uram minduntalan karjába is zárta, annyira ellágyult e régi, hű barát láttán, aki annyit szenvedett, annyit átélt, és annyit vesztett, hogy tulajdonképpen már nem is volt miért élnie.

- Íme, ismét összekerültünk valamennyien, mi régi bajtársak - mondta Skrzetuskinak -, s jó lesz neked itt velünk. Háború is lesz itt olyan, amilyen még nem volt, s vele együtt sok nagy gyönyörűség a vitézi szívek számára. Csak egészséget adjon az Úr, akkor nemegyszer viszed még rohamba huszárjaidat!

- Egészségem már Isten segítségével visszatért - felelte Skrzetuski -, s magam sem kívánok mást, csak hogy szolgálhassak, amíg szükség vagyon rá.

Csakugyan egészséges volt már a lovag, mert ifjúsága és hatalmas ereje legyőzte a betegséget. A gyötrelmek megtépázták lelkét, de testét felőrölni nem bírták. Csak nagyon lesoványodott és megsárgult, annyira, hogy homlokát, arcát és orrát mintha templomi viaszból öntötték volna. Arcának régi acélos keménysége megmaradt, s oly dermedt nyugalom ült rajta, mint a halottakén. Szakállában megszaporodtak az ezüstös szálak, egyébként azonban semmiben sem különbözött a vitézektől, legfeljebb abban, hogy a katonák szokásával ellentétben kerülte a zajos mulatozást és a tumultusokat, inkább a szerzetesek társaságát kereste, olykor mohón hallgatván a szerzetesi meg a túlvilági életről szóló beszédüket. Szolgálatát azonban pontosan elvégezte, s ami a háborút vagy a várható ostromot illeti, azzal éppen úgy foglalkozott, mint a többiek.

A beszélgetés most is csakhamar a háborúra fordult, mert az egész táborban, a várban és a városban mindenkinek az forgott a fejében. Az öreg Zacwilichowski a tatárok és Burlaj felől kérdezősködött, akit régóta ismert.

- Jeles katona őkelme, szinte kár, hogy másokkal együtt a haza ellen lázad. Együtt szolgáltunk Chocim alatt, akkor még ifjú legényke volt, de máris kitetszett, hogy nagy harcos lesz belőle.

- De hiszen ő Dnyeperen túli, s az ottani csapatokat vezérli, hogyan lehet mégis - kérdezte Skrzetuski -, hogy most délről, Kamieniec felől közeledik?

- Hmelnickij nyilván szándékból jelölte ki ott téli szállását - felelte Zacwilichowski -, mert Tuhaj bej a Dnyeper vidékén maradt, s e murza régóta haragosa Burlajnak. Igaz, hogy senki sem tört annyi borsot a tatárok orra alá, mint Burlaj.

- Most pedig szövetségesük leszen!

- Úgy van! - felelte az öreg. - Ilyen időket élünk! Most azonban majd Hmelnickij vigyáz rájuk, hogy egymás hajába ne essenek.

- Hát Hmelnickijt mikorra várják ide, bátyámuram? - kérdezte Wolodyjowski.

- Bármely napon, de hát ki tudhatná azt? A regimentáriusoknak egyik portyát a másik után kellene kibocsátaniuk, de senki sem teszi. Azt is alig bírtam kikönyörögni, hogy Kuszelt küldjék ki délre, Piglowski uraimékat pedig Czolhanski Kamien felé. Magam is menni akartam velük, de hát itt folytonosan csak tanácskozunk és tanácskozunk... Még a királyi secretarius urat is ki akarják küldeni tíz-egynéhány zászlóalj élén. De csak iparkodjanak, hogy valamiképpen el ne késsenek vele. Adná Isten minél előbb hercegünket, mert különben olyan gyalázat ér, mint Pilawce alatt.

- Mi is napok hosszat az ő érkezéséért imádkozunk - szólalt meg az egyik bernardinus.

Az imádságoknak csakhamar meg is volt a foganatjuk, s a lovagok kívánsága teljesült, bár a következő nap még súlyosabb aggodalmakat és vészesebb jövendöléseket hozott. Július nyolcadikán, csütörtökön borzalmas vihar tombolt a város és a frissen hányt sáncok övezte tábor fölött.

Patakokban ömlött az eső. A földhányások egy részét elvitte az ár. A Gniezna és mindkét tó megáradt. Estefelé a villám belevágott Firlej belzi kastellán gyalogzászlóaljába, megölt néhány embert, magát a zászlót pedig pozdorjává törte. Ezt rossz ómennek, az Isten haragja világos jelének tekintették, annyival is inkább, mert Firlej kálvinista volt. Zagloba azt javasolta, küldjenek hozzá deputációt, kérvén, térne meg, "mert nem lehet Isten áldása olyan hadon, amelynek vezére az egek előtt utálatos, tisztátalan tévelygésekben él". Sokan osztoztak e véleményben, s csak a kastellán személyének és a vezéri buzogánynak tekintélye akadályozta meg a deputáció kiküldését. Ámde a szívek annál jobban megolvadtak. A vihar is szakadatlanul tombolt. A sáncokat megerősítették ugyan vesszősövénnyel, kövekkel és karópalánkokkal, mindazonáltal annyira fellágyultak, hogy az ágyúk süppedni kezdtek. Deszkát kellett rakni nemcsak a gránátvetők és mozsarak, hanem az oktávák alá is. A mély sáncárokban embermagasságú víz zúgott. Az éjszaka sem hozta meg a nyugalmat a vihar egyre újabb óriási felhőtömegeket hajtott kelet felé, amelyek egymás hegyén-hátán gomolyogva Zbaraz fölött öntötték ki minden tartalmukat, esőt, mennydörgést, villámot... Csak a cselédség maradt meg a táborbeli sátrakban, ellenben a nemes vitézek, a tisztek, sőt a kamienieci kastellán kivételével a regimentáriusok is a városban kerestek menedéket. Ha Hmelnickij e viharral együtt érkezik, ellenállás nélkül elfoglalhatta volna a tábort.

Másnap már valamivel jobb volt a helyzet, ámbár az eső imitt-amott még mindig esett. Csak délután öt óra tájt űzte el a fellegeket a szél, a tábor fölött kitárult a kék égbolt, s Ó-Zbaraz felől felragyogott a hétszínű szivárvány, melynek hatalmas íve egyik végével Ó-Zbaraz mögött támaszkodott meg, a másik meg mintha a Czarny Lasból szívta volna a vizet - és színjátszó ragyogással tündökölt a futó felhők alkotta háttér előtt.

Erre reménység szállt a szívekbe. A lovasok visszatértek a táborba, s felhágtak a csúszós sáncokra, hogy a szivárvány szépségén legeltessék szemüket. Mindjárt megindult a lármás találgatás, minek az előhírnöke lehet e kedvező jel, amikor Wolodyjowski mások társaságában a sáncárok szélén állván, kezét sasszeme fölé tartva, hirtelen felkiáltott:

- Katonaság!

Nagy mozgás támadt, mintha a vihar hullámoztatta volna az emberek tengerét, aztán hirtelen moraj kelt. Nyílsebesen röpült a sánc egyik végétől a másikig a kiáltás: "Jönnek a hadak!" A katonák tolakodva gomolyogtak, taszigálták egymást. A zaj hol fellobbant, hol elcsendesült, mindenki szeme fölé tartotta tenyerét, minden szem a távolba meredt - a szívek zakatoltak. Így néztek, lélegzetüket is visszafojtva, a bizonytalanság és a reménység között!

Ekkor a hétszínű kapuban felrémlett valami, s egyre tisztábban bukkant ki a távolból, mind jobban közeledett, s egyre pontosabban látszott - végül már feltűntek a lobogók, a zászlós kopják, boncsokok, majd a kopják, s rajtuk az apró zászlócskák egész erdeje, most már a szemek eloszlattak minden kételyt - ez lengyel katonaság,

A legöregebb katonákat is egyszerűen megtébolyította az öröm. Némelyek lerohantak a sáncokról, átgázoltak az árkon, s gyalog futottak a vízzel elárasztott síkságon a közeledő hadak elé. Azt hihette volna az ember, hogy az ostrom már meg is szűnt, Hmelnickijt megverték, nagy győzelmet arattak. Ezalatt a hercegi ezredek egyre közeledtek, úgyhogy már a fegyvernemeket is meg lehetett különböztetni. Elöl jöttek - mint rendesen - a hercegi tatárok, szemenek és oláhok könnyű ezredei, utánuk következett Machnicki külföldi gyalogsága, még hátrább Wurcel ágyúi, a dragonyosok, majd a komoly huszár fegyvernem. A nap sugarai visszaverődtek vértezetükről meg a kopják felfelé meredező acélhegyéről. Így meneteltek csillogva, ragyogva, mintha máris a győzelem dicsfénye övezné őket. Skrzetuski, Longinus uram mellett állván, nyomban felismerte a saját huszárzászlóalját, amelyet Zamoscban hagyott volt, s megsárgult arca kissé kipirult. Néhányszor mélyen fellélegzett, mintha kibírhatatlan tehertől szabadult volna meg - s szemlátomást felvidult. Hiszen elközelgettek már számára az emberfeletti fáradalmak és hősies küzdelmek napjai, amelyek legbiztosabban gyógyítják a sajgó szívet, s a lélek mélyére taszítják a fájó emlékeket. Az ezredek még közelebb jöttek, s már alig ezerlépésnyire voltak a tábortól. Elősietett a felsőbbség is, hogy megtekintse a herceg bevonulását, vagyis a három regimentárius s velük Przyjemski úr, majd a királyi zászlótartó, a krasnostawi sztaroszta, Korf uram és valamennyi tiszt, a lengyel zászlóaljaké és az idegen regimenteké egyaránt. Mindnyájan osztoztak az általános örömben, különösen Lanckoronski regimentárius, ki jelesebb lovag volt, mint vezér, de szerelmese a vitézi hírnévnek.

Vezéri buzogányát a közeledő Jeremi felé nyújtva mondta hangosan, hogy mindenki meghallhatta:

- Íme, ott jön legfőbb vezérünk, és én leszek az első, ki vezéri méltóságomat és tisztemet az ő kezébe teszem.

A hercegi ezredek már befelé vonultak a táborba. Mindössze háromezer harcos volt, de százezren sem gyújthatták volna fel jobban a szíveket, hiszen mindnyájan a pohrebyszczei, niemirówi, machnówkai és konstantynówi győzők közül valók voltak. Jó barátok és ismerősök köszöntötték egymást. A könnyű ezredek után nagy üggyel-bajjal begördültek az ágyúk, Wurcel pattantyúsai is, négy szakállassal, két hatalmas és félelmetes oktávával és hat zsákmányolt seregbontóval. A herceg maga indította az ezredeket Ó-Zbarazból, ő tehát csak estefelé, naplemente után vonult be a táborba. Aki csak élt, összesereglett fogadására. A katonák mécseseket, lámpásokat, fáklyákat, fahasábokat gyújtottak, s úgy körülfogták a herceg paripáját, hogy mozdulni sem bírt. A végén már egy lépést sem haladhatott, ott ült hát fehér paripáján, katonái körében, miként a pásztor juhai között, s vége-hossza nem volt a lelkes kiáltásoknak és éljenzéseknek.

Csendes, derűs este lett. A sötét égen ezernyi csillag gyúlt ki, s nyomban jöttek a kedvező jelek is. Éppen mikor Lanckoronski kezében a buzogánnyal a herceg felé indult, hogy azt neki átadja, az egyik csillag elvált az égbolttól, s hosszú fénycsóvát vonva maga után, nagy zúgással hullott alá Konstantynów felé, ahonnan Hmelnickijt várták, aztán elenyészett. "Az Hmelnickij csillaga! - kiabálták a katonák. - Csoda! Csoda! Világos jel! Vivat Jeremi victor!" - ismételte ezernyi hang, ekkor azonban a kamienieci kastellán odalépett, s kezével intett, hogy szólni akar. A zaj kissé alábbhagyott, ő pedig megszólalt:

- A király nekem adta a vezéri buzogányt, én azonban a te méltóbb kezedbe helyezem azt, győzedelmes hős, s első leszek, ki parancsaidnak engedelmeskedem.

- S mi is vele - csatlakozott a két másik regimentárius... Három vezéri buzogány nyúlt a herceg felé, ő azonban visszahúzta kezét, s így szólt:

- Nem én adtam nagyságotoknak a buzogányt, tehát el sem vehetem.

- Akkor hát légy a három fölött a negyedik! - kérte Firlej.

- Vivat Wisniowiecki! Vivant a regimentáriusok! - kiáltották a lovagok. - Együtt élünk, együtt halunk!

Ez éjjel a táborban senki sem aludt, reggelig hangzottak a kiáltások, s rajzott a sok csillogó mécs- és fáklyafény.

Hajnalban visszatért Czolhanski Kamien alól portyázó csapatával Sierakowski, királyi secretarius, s hírt hozott az ellenség felől, amely a tábortól ötmérföldnyi távolságra állott. A csapat meg is ütközött egy túlerőben levő tatár csapattal. A harcban elesett a két Mankowski testvér, Oleksicz és még néhány jelesebb nemes úr. A behozott foglyok azt vallották, hogy az ő csapatukat nyomon követi a kán és Hmelnickij teljes hadereje. Az egész nap várakozással és a védelmi rendelkezésekkel telt el. A herceg minden vonakodás nélkül átvette a vezérletet, elrendezte a hadakat, mindenkinek kijelölte, hova kell állnia, hogyan védekeznie és másnak segítségül sietnie. A táborban a lehető legjobb szellem lett úrrá, a fegyelem helyreállt, s a régi zűrzavar, a parancsok kereszteződése és a bizonytalanság helyett mindenütt meglátszott a rend és a teljes felkészültség. Délre mindenki kijelölt helyén állt. A tábor előtt szétszórtan felállított őrszemek minduntalan jelentették, mi történik a környéken. A közeli falvakba kiküldött cselédség összeszedte a még fogható élelmet és takarmányt. A sáncokon őrködő katonák vidáman csevegtek és énekelgettek, éjszaka kezüket kardjukon tartva szenderegtek a tábortüzek mellett oly készenlétben, mintha bármely pillanatban kezdődhetett volna a roham.

Hajnalban valóban feketélleni kezdett valami Wisniowiec felől. A városban félreverték a harangokat, a táborban pedig a trombiták siralmasan elnyújtott rivalgása keltette fel a katonák éberségét. A gyalogezredek a sáncokra sereglettek, a közökben pedig felállott a lovasság, készen arra, hogy az első jelre rohamba lendüljön; a töltés egész hosszában vékony füstcsíkok emelkedtek a meggyújtott kanócokból.

Éppen e pillanatban jelent meg a herceg fehér paripáján. Ezüstvértet viselt, de sisak nem volt a fején. Homlokán a legcsekélyebb gond felhője sem látszott, ellenkezőleg, arcáról és szeméből vidámság sugárzott.

- Vendégeink vagynak, nemes uraim! Vendégeink vagynak! - ismételgette a sánc hosszában ellovagolva.

Csend lett, csak a zászlók lobogása hallatszott, amint a lenge szellő hol fellebbentette, hol a rúd köré tekerte őket. Ezenközben az ellenség oly közel jött, hogy már szabad szemmel is látni lehetett.

Ez volt az első hullám, tehát még nem Hmelnickij meg a kán, csupán az előhad harmincezer válogatott tatár harcosa, íjjal, pisztollyal és karddal felfegyverezve. Az élelemért kiküldött mintegy ezerötszáz szolgalegényt elfogva, sűrű tömegben közeledtek Wisniowiec felől, majd hosszú félholddá széthúzódva az ellenkező oldalról, Ó-Zbaraz felé igyekeztek megkörnyékezni a tábort.

Közben azonban a herceg, meggyőződvén róla, hogy csak könnyű előhaddal áll szemben, parancsot adott, hogy a lovasság lépjen ki a sáncokból. Felhangzottak a vezényszavak, az ezredek megmozdultak, s tódultak kifelé a sáncok mögül, akár a méhek a kaptárból. A síkság megtelt emberekkel és lovakkal. A távolban látszottak a századosok buzogánnyal a kezükben, amint a zászlóaljakat körülnyargalva hadirendbe igazgatták azokat. A lovak vidáman prüszköltek, s néha nyerítésük is végigjárta a sorokat. Később e tömegből kivált a hercegi tatárok és szemenek két zászlóalja, s apró ügetéssel indult előre; az íjak himbálóztak hátukon, kalpagjuk csillogott. Szótlanul ügettek, élükön a rőt Wierszull-lal, kinek lova veszettül ágaskodott, mellső lábai minduntalan a levegőben kalimpáltak, mintha el akarná szakítani zabláját, s minél előbb rohanni a sokaság közé.

A kék eget egyetlen felhőcske sem tarkította, a levegő tiszta és átlátszó volt - az ellenséges csapat oly világosan látszott, mintha az ember a tenyerén tartotta volna.

Ebben a pillanatban bukkant fel Ó-Zbaraz felől a herceg kis szekér tábora, mely a derékhaddal már nem tudott bejutni a várba, most lóhalálában igyekezett előre, hogy a horda valamiképpen egyetlen lendülettel el ne fogja. Csakugyan nem is kerülhette el az ellenség figyelmét, s a hosszú félhold vágtatva indult feléje.

Az "Allah!" kiáltások eljutottak a sáncokon felsorakozott gyalogság fülébe, s Wierszull zászlóaljai, mint a vihar száguldottak a bajba jutott szekerek segítségére.

A félhold azonban hamarabb odaért, és egy szempillantás alatt fekete szalagként fogta körül a szekereket, s ugyanakkor néhány ezer főnyi horda állati üvöltéssel fordult Wierszull ellen, hogy őt is bekerítse. Most tetszett ki igazán Wierszull tapasztaltsága s csapatának pompás harci készsége. Látván ugyanis, hogy az ellenség jobbról-balról igyekszik őket bekeríteni, háromfelé oszolva széjjelugrottak, azután négy, majd ismét két részre oszlottak, s az ellenség minden alkalommal kénytelen volt egész arcvonalával megfordulni, mert előtte egyszerre nem volt senki, szárnyai pedig már szakadoztak. Csak negyedszerre csapott össze ember ember ellen, de Wierszull teljes erejével a leggyengébb helyre ütött, s azt kettészakítván máris az ellenség hátában volt.

Ekkor otthagyta, s mint a vihar száguldott a szekérsor felé, mit sem törődve azzal, hogy amazok együttesen vetik utánuk magukat.

A gyakorlott harcosok a sáncokról nézve az ütközetet, vaskesztyűs kezükkel csípőjüket verdesve kiáltozták:

- Hogy az Isten akárhova tegye őket! Így csak a hercegi századosok tudnak csapatot vezetni!

Eközben Wierszull éles ék alakban csapva a tábort környező gyűrűre, egy szempillantás alatt úgy átütötte azt, akár a nyíl az emberi testet, s villámgyorsan a közepén termett. Most aztán a két ütközet helyett egy lobbant fel, de annál hevesebben. Pompás látvány volt! A lapály közepén a kis szekérhad, mint valami mozgó erősség, hosszú füstszalagokat lövellt ki, és tüzet okádott. Körös-körül ott feketéllett a nyüzsgő-bozsgó tömeg veszettül kavarogva, mint egy óriási örvény, a körön kívül gazdátlan paripák száguldoztak, bent a gyűrűben pedig zúgás, ordítozás, puskaropogás hangzott. Ezek egymás hegyén-hátán tolonganak, amazok pedig nem hagyják magukat széjjelszakítani. Miként a körülkerített vadkan dühösen védekezve, villogó agyarával szabdalja a nekivadult szelindekeket, éppoly kétségbeesetten védekezett e tábor is a tatárság áradata közepette, remélve, hogy a várból a Wierszullénál nagyobb segítség érkezik.

S íme, a síkságon csakhamar felvillantak már Kuszel és Wolodyjowski vörös köpönyeges dragonyosai - mint megannyi pirosló virágszirom, melyeket a szél űz maga előtt. Már oda is értek a tatárok tömegéhez, s úgy vetették magukat belé, mint egy sötét erdőbe, s egy pillanat alatt már nem is látszottak, csak az örvény kavargott még hevesebben. Már maguk a katonák is csodálkoztak, hogy a herceg vajon miért nem megy mindjárt elegendő erővel a bajba jutottak segítségére, ő azonban csak halogatta, így akarva megmutatni a hadaknak, milyen erősítést hozott nekik.

A kis szekérhadban azonban halkulni kezdett a tüzelés, nyilván nem volt már idejük a fegyvereket megtölteni, vagy a muskéták csöve hevült fel túlságosan. Ezzel szemben a tatárok ordítozása egyre erősödött, a herceg tehát jelt adott, s erre három huszárzászlóalj indult harcra a táborból: az egyik a herceg saját zászlóalja Skrzetuski vezérlete alatt, a másik a krasnostawi sztarosztáé, a harmadik pedig a királyi zászlóalj Piglowski pálcája alatt. A csatatérhez érve mintegy taglóval sújtottak a tatárok gyűrűjére, azt egy szempillantás alatt kettészakították, kiszorították a síkságról, s nyomták az erdő felé, majd még egyszer széttépték, s elűzték a tábortól negyedmérföldnyi távolságra, a szekérsor pedig teljes biztonságban, örömujjongások és ágyúdörgés közepette vonult be a sáncok közé.

A tatárok azonban érezvén, hogy utánuk jön Hmelnickij meg a kán, nem tűntek el teljesen a szem elől, sőt, csakhamar ismét megjelentek, s "Allah" kiáltásokat hallatva körülszáguldották az egész lengyel tábort, elfoglalva az utakat, országutakat és a közeli falvakat, melyekből csakhamar fekete füstoszlopok emelkedtek a magasba. Rengeteg bajvívójuk indult a sáncok felé, kik ellen egyenként vagy apró csoportokban előugrottak a hercegi meg a fertályos hadak bajvívói is, főként a tatár, oláh és dragonyoszászlóaljakból.

Wierszull nem vehetett részt a párviadalban, mert a szekértábor védelmében hat fejsebet kapott, s most szinte élettelenül feküdt sátrában, ellenben Wolodyjowski, bár már oly vörös volt a vértől, akár a főtt rák, nyilván keveslette még a mulatságot, mert elsőnek ugratott elő. Estvélig folytak a párviadalok, s a sáncárokról a gyalogos és komolyabb fegyvernembeli vitézek úgy nézték, mint valami látványosságot. A küzdő felek egymás elé ugratva, csoportosan vagy egyenként csaptak össze, s igyekeztek foglyokat ejteni. Wolodyjowski valahányszor elkapott és elhurcolt egyet, nyomban visszatért, vörös gúnyája sürgött-forgott a csatatéren, úgy, hogy Skrzetuski mint különleges ritkaságot mutatta meg a távolból Lanckoronskinak, mert valahányszor összeakadt egy tatárral, azt mintha villám sújtotta volna. Zagloba a sáncokról kiabálva biztatgatta, mit sem törődvén azzal, hogy Michal uram nem hallhatta, időnként pedig a körülötte álló vitézekhez fordulva dicsekedett:

- Odanézzenek, kegyelmetek, azt én tanítottam a kardforgatásra! Jól van! Rajta, vágd! Istenemre, még megérem, hogy rajtam is túltesz!

Eközben azonban lement a nap, s a bajvívók lassan visszavonultak a csatamezőről, amelyen most már csak az emberek és lovak hullái maradtak. A városban ismét megkondultak a harangok - Úrangyalára.

Lassanként leszállt az éj, de nem sötétedett be, mert körös-körül világított a tűzvész fénye, égett Zaloscice, Barzynce, Lublanki, Stryjówka, Kretowice, Zarudzie, Wachlówka, s ameddig a szem ellát, az egész környék egyetlen lángtenger volt. Éjjel a füst vörös színt öltött, a csillagok ragyogtak a rózsaszínű égen. Az erdőkből, bozótokból és tavakról a madarak óriási tömegei emelkedtek a magasba, s egetverő sikongással, mint megannyi repkedő lángnyelv keringtek a tűzvésztől megvilágított levegőben. A táborban a szarvasmarha a szokatlan látványtól megriadva bőgött.

- Nem lehet az - mondták egymás között a sáncokon álldogáló öreg harcosok -, nem lehet az, hogy ama tatár előhad ilyen tüzeket gyújtott volna, nyilván maga Hmelnickij közeledik a kozák hadakkal és az egész tatár hordával.

S csakugyan nem voltak ezek afféle üres találgatások, mert Sierakowski már az előző napon hírét hozta, hogy a zaporozsjei hetman meg a kán az előhad nyomában közelednek, most azért biztosra várták már őket. A katonák egytől egyig a sáncokon voltak, a nép pedig a háztetőkön és a tornyokban. Minden szív nyugtalanul dobogott. A fehérnép a templomokban sírva nyújtotta kezét a Szentség felé. A mindennél rosszabb várakozás ólomsúllyal nehezedett a városra, várra és a táborra.

Ez azonban nem tartott sokáig. Még nem is volt egészen éjszaka, mikor a láthatáron megjelentek a kozákok és tatárok első sorai, nyomukban a második, harmadik, tizedik, századik, ezredik. Mintha minden erdő és bozót kiszakította volna gyökerét a földből, s özönlött volna Zbaraz felé. Az emberi szem hiába is kereste volna e sorok végét; ameddig a szem ellát, sűrűn feketéllett az emberek és lovak tömege, s a távoli füstben és tűzfényben enyészett el. Tódultak, miként a fellegek, előttük hullámzott az emberi hangok félelmetes moraja, mint a rengeteg erdő vén fenyőfáinak koronájában zúgó vihar. Azután egy negyedmérföldnyi távolságban megállapodván elhelyezkedtek, s tábortüzeket gyújtottak.

- Látjátok a tüzeket? - suttogták a katonák. - Messzebbre nyúlnak, mint amennyire a ló egy izromban el bír futni.

- Jézus Mária! - mondta Zagloba Skrzetuskinak. - Elhiggye kegyelmed, oroszlán lakozik bennem, s nem érzek félelmet, mindazonáltal szeretném, ha holnapig valamennyit leütné az istennyila. Istenemre, ez már több a soknál! Úgy vélem, Jozafát völgyében sem lesz ennél nagyobb tolongás. Monddsza kegyelmed, tulajdonképpen mit akarnak ezek a zsiványok? Nem jobb volna, ha valamennyi ebfia veszteg megülne otthon, s békességgel végezné robotmunkáját? Mit tehetünk róla, hogy az Úristen minket nemeseknek, őket pedig póroknak teremtette, engedelmességet parancsolván nekik? Piha! Elönt az epe! Szelíd ember vagyok, akár kenyérre is kenhetnek, de meg ne haragítsanak. Fölöttébb sok volt a szabadságuk meg a kenyerük, így aztán elszaporodtak, akár az egerek a csűrben, s most a macska ellen berzenkednek. De megálljatok, megálljatok! Van itt valaki, a neve knyáz Jarema, a másik pedig - Zagloba! Hogyan véli kegyelmed, folytatni fogják az alkudozásokat? Ha töredelmet mutatnának, meg lehetne kegyelmezni nekik... mi? Engem csak az az egy nyugtalanít, hogy vajon elég élelem vagyon-e a táborban?

- Ugyan mit beszél kegyelmed az alkudozásokról - felelte Skrzetuski -, mikor ezek azt hiszik, hogy valamennyien a kezükben vagyunk, s már holnap meg is kapnak bennünket!

- Pedig hát nem kapnak, mi? - kérdezte Zagloba.

- Isten akaratától függ. Minekutána azonban a herceg itt van, egykönnyen nem fog nekik sikerülni.

- No, ez szép vigasztalás! Nem az a fontos, hogy egykönnyen ne sikerüljön, hanem hogy egyáltalán ne sikerüljön.

- Nem csekély vigasz az a katona számára, ha nem adja olcsón az életét.

- Persze, persze!... Az istennyila csapna beléjük, ama ti vigaszotokkal egyben!

E pillanatban léptek oda Podbipieta és Wolodyjowski.

- Azt mondják, a kozákság meg a horda együttesen félmillióra rúg - mondta a litván.

- Száradna el a nyelved - kiáltott fel Zagloba -, hogy ilyen jó híreket hozol!

- Rohamokban könnyebb őket vágni, mint a nyílt mezőn - magyarázta Longinus uram szelíden.

- Ha herceg urunk meg Hmelnickij végre találkoztak, többé szó sem lehet az alkudozásokról - vélte Wolodyjowski. - Dupla vagy semmi! Holnap itt az ítélet napja! - tette hozzá kezeit dörzsölve.

A kislovagnak igaza volt. Ebben az oly hosszúra nyúló háborúban a két legfélelmetesebb oroszlán még sosem került szemtől szembe egymással. Egyik megverte a hetmanokat meg a regimentáriusokat, a másik a hatalmas kozák atamánokat, egyikhez is, másikhoz is hozzá-szegődött a diadal, egyik is, másik is réme volt az ellenségnek, de hogy kettejük találkozásánál a mérleg melyik serpenyője lesz súlyosabb, annak csak most kellett eldőlnie. Wisniowiecki ugyanis a sánc hátáról nézte e kozák-tatár áradatot, de szeme nem bírta felölelni, Hmelnickij a sík mezőről szemlélte a várat meg a tábort, s magában ezt gondolta: "Ímhol az én halálos ellenségem; ha őt is eltiprom, ugyan ki állhat meg előttem?"

Könnyű volt kitalálni, hogy e két ember között hosszú, kemény és kegyetlen lesz a harc, de a kimenetele nem lehetett kétséges. Lubnie és Wisniowiec hercege tizenötezer ember élén állt, beleértve a tábori szolganépet is, viszont azt a parasztvezért követte az Azovi-tengerről és a Dontól a Duna torkolatáig terjedő föld minden népe. Vele jött a kán a krími, bialogródi, nohaji és dobrudzsai hordák élén - vele a Dnyeszter és Dnyeper egész folyamvidékét lakó nép, vele a nyizsiek, a gyülevész nép beláthatatlan tömegei: a sztyeppek, szakadékok, erdőségek, városok, községek, falvak és tanyák lakói, s azok is mindnyájan, akik korábban a főúri meg a királyi zászlóaljakban szolgáltak, vele a cserkeszek, az oláh zsoldos karalasok, szilisztriai meg a ruméliai törökök, sőt egyes szerb és bolgár csapatok is. Mintha valami új népvándorlás indult volna, mikor a népek elhagyva sztyeppbeli komor lakhelyüket, nyugat felé vonulnak, hogy új földet foglaljanak el, új országokat alapítsanak.

A táborban általános volt a hit, hogy másnap megkezdődik a roham. S csakugyan, már hajnalban megindult a fellázadt nép meg a kozákok, tatárok és a Hmelnickijjel felvonult egyéb vad harcosok tömege, s zúdult a sáncok felé, mint a fekete viharfelhő a hegycsúcsra. A katonák már az előző napon is hiába próbálták megszámlálni a tábortüzeket, most azonban megdermedtek az emberi fejek e tengerének láttán. De ez még nem volt igazi roham, inkább csak afféle ismerkedés, a mező, a sáncok, árkok, töltések s általában az egész lengyel tábor megszemlélése. S miként a tenger áradó hulláma, ha a távoli vizekről vágtató szél hajtja, harsogva száguld, feltornyosul, tajtékot hány, zúgva csap le, majd visszahúzódik a messzeségbe, így csaptak le ők is imitt-amott, meg visszaperdültek, aztán megint lecsaptak, mintegy az ellenállást tapogatva, vagy mintha arról akarnának meggyőződni, vajon roppant tömegük puszta megjelenése nem olvasztja-e meg a lelkeket, mielőtt a testeket összezúzhatná.

Most már világos volt, hogy Hmelnickij szekértáborának megérkezésére vár. Egyébként csak egy-két sáncot hányatott az ágyúk számára, annyira bízott benne, hogy az első igazi roham elegendő lesz, más földmunkát nem is végeztetett az ostromlottak megfélemlítésére. A tábor másnap meg is érkezett, s Werniaki és Debina között mérföldnyi hosszúságban ötven-hatvan sorban fel is álltak a szekerek. A szekértáborral együtt új erők is jöttek, mégpedig a török janicsárokkal csaknem egyenértékű pompás zaporozsjei talpasok, kik a rohamozáshoz meg az előcsatározáshoz is sokkalta alkalmatosabbak mind a gyülevész népnél, mind a tatároknál.

Az emlékezetes július tizenharmadika, ez a keddi nap mindkét félnél lázas előkészületekkel telt el. Most már nem volt kérdés abban, hogy roham lesz, mert a kozák táborban reggel óta allárumra harsogtak a trombiták, pufogtak az üstdobok, zengtek a litaurok, a tatároknál pedig mennydörgésszerűen dübörgött a "balt"-nak nevezett szent dob... Csendes, derűs este lett, csak a két tóról és a Gnieznáról emelkedett könnyű ködfátyol - végül felragyogott az égen az első csillag.

E pillanatban hatvan kozák ágyú szólalt meg egyetlen dördüléssel, s beláthatatlan tömegek ordítozva zúdultak a sáncok felé. Megkezdődött a roham.

A hadak kint voltak a sáncokon, s úgy érezték, a föld remeg a talpuk alatt, amihez hasonlóra a legöregebb harcosok sem emlékeztek,

- Jézus Mária! Mi ez? - kérdezte Zagloba, ki Skrzetuski mellett állt a huszárzászlóaljjal a két sánc közötti résben. - Tán nem is emberek, akik itt ránk zúdulnak.

- Jól mondja kegyelmed, hogy nem emberek. Az ellenség ökröket hajt maga előtt, hogy lövéseinket azokra vesztegessük.

A vén szlachcic vörös lett, mint a cékla, szeme kimeredt, a szájából egyetlen szó robbant ki:

- Gazemberek!... - s ebben bennfoglaltatott vad dühe, ijedelme és minden, amit ebben a pillanatban gondolhatott.

Az ökrök veszett bőgéssel, őrült iramban rohantak, mert a félmeztelen, vad csabánok ostorral és égő fáklyákkal kergették őket, így aztán tébolyult rémületükben hol összeverődtek, hol száguldva széjjelszóródtak, hol visszafordultak, de a csabánok rivalgásaitól űzve, tűzzel perzselve, bőrkorbáccsal csapkodva megint csak zúdultak a sáncok felé. Mikor azonban Wurcel ágyúi elkezdtek tüzet és vasat okádni, a füst eltakarta az egész világot, az ég vöröslött, a megrémült állatok széjjelrebbentek, mintha villám csapott volna közéjük, felerészben elhullottak, s hulláikon az ellenség zúdult tovább, előre.

Elöl rohantak a foglyok, mert hátulról dárdákkal szurkálták, tűzzel perzselték, úgy hajtották őket. Mindegyikük homokzsákot cipelt, melyekkel a sáncárkokat kellett betemetniük. Jajveszékelve, sírva rohantak, s kezüket az ég felé nyújtva könyörögtek kegyelemért. Az ember haja szála égnek meredt ettől az üvöltéstől, ámde akkoriban az irgalom kihalt a földről. Egyfelől a kozák lándzsák hatoltak hátukba, másfelől Wurcel golyói zúzták a szerencsétleneket, a kartács tépte darabokra s vágott barázdákat húsukba, rohantak hát vérben ázva, el-elbukva meg felkelve, de csak rohantak tovább, mert nyomta, taszította őket a kozák hullám, a kozákot pedig a török és tatár áradat...

Az árok csakhamar megtelt emberi testekkel, vérrel, homokzsákokkal, végül is a partokkal egyenlő magasságig betelt, s akkor az ellenség üvöltve rohant át rajta.

Az ezredek egymás hegyén-hátán tolongtak előre. Az ágyútűz fényénél látszott, a főtisztek hogyan hajtanak buzogányukkal előre sáncok ellen egyre újabb és újabb tömegeket. A legválogatottabb nép Jeremi csapataira és annak kvártélyaira vetette magát, mert Hmelnickij tudta, hogy ott lesz a legkeményebb az ellenállás. Így nyomult szicsbeli szállások népe, mögöttük a félelmetes perejaslawiak, Lobodával az élükön, azok mögött Woroczenko vezette a czerkasyi ezredet, Kulak a karwowit, Necsaj a braclawit, Stepka a humanit, Mrozowiecki a korsunit, ott voltak a kalnikiak meg a tizenötezer főnyi, hatalmas bialocerkiewi ezred - s ezek után maga Hmelnickij a tűz fényétől vérvörösen, akár a sátán, széles mellét kitárva a golyók előtt, arca mint az oroszláné, szeme akár a sasé, s ebben a nagy zűrzavarban, füstben, kavarodásban, mészárlásban, torlódásban és lángok közepette mindenre ügyelt, mindent ő irányított.

A molojecek nyomában tódultak a vad doni kozákok, azokon túl a késsel hadakozó cserkeszek, nyomban mögöttük Tuhaj bej vezette a válogatott nohajiakat, utánuk Subagazi a bialogródi tatárokat, nyomukban Kurdluk az óriási íjakkal és nyilakkal felfegyverzett, sötét bőrű asztrahaniakat, kiknek egy-egy nyílvesszője kisebbfajta dárdának is elcsúszott volna.

Ki mondhatná, ki énekelhetné meg, hányan estek el, amíg a rabok holttesteivel kitöltött sáncárokig eljutottak! De eljutottak, át is haladtak rajta, s már a sáncok megmászásához készültek. Ekkor azonban a csillagos éj mintha a végítélet éjszakájává változott volna. Az ágyúk az elöl haladókat már nem érték el, s így a távolabbi sorokra ontották a tüzet borzalmas dörgéssel. A gránátok tüzes íveket rajzolva az égboltra, pokoli vijjogással repültek, nappali fényt gyújtva a sötétségben. A német gyalogság, a lengyel mezei talpasok, meg a gyalogosított hercegi dragonyosok szinte egyenesen a molojecek arcába zúdították a tüzet és az ólmot.

Az első sorok már hátráltak volna, de nem bírtak, mert hátulról előrenyomták őket. Mind ott helyben pusztultak el. A nyomukba özönlők talpa alatt cuppogott a vér. A sánc lejtője síkos lett, megcsúszott rajta a felfelé kapaszkodók lába, keze, melle, de ők csak kapaszkodtak, s ha lecsúsztak, újrakezdték, füsttől elborítva, koromtól feketén, dárdák ütötte, kard vágta sebeikkel mit sem törődve, csak rohantak, s kapaszkodtak felfelé. Itt-ott már kézitusa folyt. Voltak, akiknek a düh elvette eszüket, fogukat vicsorgatták, arcuk vérben ázott... Aki még élt, a holtak, elesettek és haldoklók vonagló hulláin gázolva harcolt. A vezényszavak belevesztek az általános, borzalmas ordítozásba, melyben elenyészett minden más hang: puskaropogás, sebesültek hörgése, jajgatás és gránátok süvöltése egyaránt.

S ez az irgalmatlan, borzalmas harc órákig tartott. A sánc körül a halottakból újabb töltés emelkedett, s akadályozta a támadók rohamát.

Az ágyúk elhallgattak, a gránátok már nem világítottak, csak a kézipuskák ropogtak a nyugati sánc egész hosszában. Újra kezdődött a lárma. Végül a puskák is elnémultak. A harcolókra sötétség borult.

Most már semmiféle szem nem láthatta, mi történik, csak mozgott, hánykódott minden a homályban, mintha valami roppant szörnyeteg vergődnék görcsös vonaglásban. Már a kiáltásokból sem lehetett megítélni, vajon a diadal ujjong, vagy a kétségbeesés sír-e bennük. Időnként még az is elcsendesült, s ilyenkor mindenfelől csak egyetlen, irtózatos kiáltás, mint egy jajszó hallatszott a földről, a föld alól és a levegőből, magasról, mind magasabbról, mintha a lelkek is jajgatva keltek volna szárnyra erről a csatatérről.

E szünetek azonban nem tartottak sokáig, s utánuk egyre rekedtebben s még állatibb hangon tört ki az üvöltés és ordítás.

A tó felől, a víz és a sánc közötti résből előnyomult a lovasság, s egy szempillantás alatt elárasztotta a síkság part felőli szélét. A gránátok fényénél tisztán látszottak Skrzetuski és Zacwilichowski óriás huszárzászlóaljai, Wolodyjowski és Kuszel dragonyosai meg Roztworowski hercegi tatárjai. Utánuk nyomultak elő Bychowiec mind újabb és újabb szemen és oláh ezredei. Nemcsak Hmelnickij, hanem a legutolsó kozák tábori szolga is láthatta, hogy a vakmerő vezér, íme, egész lovasságát az ellenség oldalába veti.

A molojecek soraiban csakhamar felharsantak a hátrálót fúvó trombiták. "Arccal a lovasság felé! Arccal a lovasság felé!" - kiáltották a rémült hangok. Ugyanakkor Hmelnickij igyekezett hadainak arcvonalát megváltoztatni, s a lovasság ellen lovassággal védekezni. De erre már nem volt ideje. Mielőtt el tudta volna rendezni a sorokat, a hercegi zászlóaljak nekilódultak, s mintegy szárnyra kelve repültek "Üsd, vágd!" kiáltással, kopjazászlók lobogása, tollak suhogása és vértjeik érces csörtetése közepette. A huszárság kopjáit az ellenség falába vágva, mint az orkán lódult közéje, felöklelve, törve, zúzva mindent, ami útjába akadt. Most már semmiféle emberi hatalom, semmi vezényszó vagy vezér vissza nem tarthatta a gyalogezredeket, amelyeket a huszárság első lendülete ért.

Eközben azonban a vad Tuhaj bej, Subagazi és Urum murza támogatásával, veszett dühvel esett a huszárság áradatára. Nem remélte ő, hogy áttöri soraikat, csak legalább rövid időre fel akarta tartóztatni, hogy addig a szilisztriai és ruméliai janicsárok négyszögeket alkothassanak, a bialocerkiewiek pedig lecsillapodjanak első rémületükből. Egyenesen rájuk rontott hát, ő maga vágtatván az első sorban, nem mint vezér, hanem mint egyszerű tatár, és kaszabolt, életét éppen úgy kockáztatva, mint bárki más. A nogajiak görbe kardja csattogott a vérteken és a sisakokon, s a harcosok üvöltése elnyelt minden más hangot. De nem bírták sokáig. A vaslovagok roppant súlya kivetette őket állásukból, hiszen nyílt mezőn sosem bírtak nekik helytállni, rászorították a janicsárokra, hosszú kardjukkal vágták, kivetették a nyeregből, szúrták, ütötték, összenyomkodták, mint a mérges harapású férgeket, mégis oly ádázul védekeztek, hogy a huszárság lendületét valóban feltartóztatták. Tuhaj bej, mint a pusztító tűz csapott le hol ide, hol oda, s a nogajiak szorosan mellette, mint a hím farkasok a nőstény mellett.

De mégiscsak hátráltak, s egyre sűrűbben hullottak el. Az "Allah!" kiáltások már jelezték, hogy a janicsárok csatarendben állanak, mikor Tuhaj bejhez odaférkőzött Skrzetuski, s nehéz pallosával fejére sújtott. Betegsége után azonban még nem nyerte vissza minden erejét, vagy talán a damaszkuszi láncsisak fogta fel a csapást, elég az hozzá, hogy a penge lapjára fordulva, apró darabokra tört. Tuhaj bej szemét azonban nyomban elborította a sötétség, visszarántotta lovát, s a nogajiak karjába zuhant, azok pedig szörnyű ordítással vitték vezérüket kétoldalt széjjelrebbenve, mint ahogy a hirtelen kitört vihar oszlatja széjjel a ködöt. Most az egész hercegi lovasság a ruméliai és szilisztriai janicsárokkal és a török hódoltsági szerbekkel találta magát szemben, akik a janicsárokkal együtt egyetlen hatalmas négyszöget formálva s arccal az ellenségnek fordulva, lassan hátráltak a szekértábor felé, maguk elé meresztve muskétáikat, hosszú lándzsáik hegyét, dárdát, kopját és handzsárt.

A páncélos-, a szemen és dragonyoszászlóaljak szélsebesen vágtattak feléjük, élükön Skrzetuski hangos csörtetéssel száguldó huszárzászlóaljával. Ő maga vaktában vágtatott az élen, mellette Longinus uram, kezében a félelmetes Zerwikapturral.

Vörös tűzsáv fut végig a négyszög egyik szélétől a másikig, golyók süvítenek a lovasok füle mellett, itt-ott feljajdul egy-egy ember, amott felbukik egy paripa, s a lovasság arcvonala hajladozik, de ők száguldanak tovább, már-már elérik az ellenséget, a janicsárok már hallják a lovak horkolását és lihegő lélegzését - a négyszög még tömörebbre szorul, a dárdák falát lejjebb hajtja, s az izmos kezek erősen a tajtékzó paripáknak szegezik. Ahány dárdavég mered ki e falból, annyi halál fenyegeti a lovakat.

Ekkor egy óriás huszár feltartóztathatatlan lendülettel eléri a négyszög oldalát, egy pillanatig látni az óriási mén levegőben kalimpáló patáit - azután ló és lovagja már bent is van a tolongás sűrűjében, a lándzsákat összemorzsolva, embereket öklelve fel tör, zúz és pusztít.

Miként a sas, ha a hófajdok fehér csapatára támad, s azok ijedten összebújva előtte engedik, hogy karmaival, csőrével tépje, marcangolja őket. Azonképpen Longinus uram is az ellenséges sorok közepébe jutva, szinte őrjöngött borzalmas Zerwikapturjával. Soha a forgószél nem mível akkora pusztítást a sűrű cserjésben, mint ő a janicsárok tolongó soraiban. Félelmetes volt. Alakja emberfeletti méreteket öltött. Kancája valamiféle mesebeli sárkánnyá változva lángot fújtatott orrlikaiból, a Zerwikaptur pedig szinte megháromszorozódott kezében. Most Kislar-Bak, az óriás termetű aga veti rá magát, de már zuhan is a földre. A legerősebb legények hiába nyújtják ki a kezüket, hogy a dárdát maguk elé tartva védekezzenek, úgy hullanak el, mintha villám csapna közéjük. Ő pedig rájuk gázol, a legsűrűbb tömegbe veti magát, s valahányat suhint, hull a nép, akár a vetés a kasza nyomán. Mögötte űr támad s rémült ordítás, jajgatás hallik, csattog a kard, a penge megcsikordul a koponyákon, a pokolbeli kanca fújtat és horkol.

- Div! Div![178] - röpködnek a rémült kiáltások.

E pillanatban a vasba öltözött huszárság áradata Skrzetuskival az élén bezúdul a litván lovag vágta résen. A négyszög falai megrepednek, akár az összeomló házé, a janicsárok tömegei pedig menekülnek a szélrózsa minden irányába.

Ideje is volt, mert Subagazi nogaji harcosai mint megannyi vérszomjas farkas tértek vissza az ütközetbe, másfelől pedig Hmelnickij szedte össze ismét a bialocerkiewieket, s a janicsárok segítségére sietett. Most azonban már minden összekeveredett. Kozákok, tatárok, török hódoltságbeliek, janicsárok, minden ellenállás nélkül, a legnagyobb rendetlenségben és vakrémületben menekültek a szekértábor felé. A lovasság pedig vaktában vagdalkozva szorította őket. Aki az első futamban el nem esett, elesett a másodikban. Az üldözés oly heves volt, hogy a zászlóaljak megelőzték a menekülők hátsó sorait, a vitézeknek már kiállt a kezük a vagdalkozástól. A tömegek eldobálták fegyverüket, zászlóikat, süvegüket, sőt köpönyegüket is. A janicsárok fehér palástjai, mint a hó lepték be a csatamezőt.

A menekülő tömegek csak táboruk szekerei között jutottak lélegzethez, mikor a trombitaszó visszaparancsolta a hercegi lovasságot.

A rohamnak azonban még nem volt vége, mert míg Wisniowiecki visszaverte a tábor jobbszárnya ellen indított rohamokat, a balszárnyon Burlaj kis híja, hogy el nem foglalta a sáncot. A Dnyeperen túli harcosok élén csendben megkörnyékezve a várost és a várat a keleti tónál termett, s teljes erejével lecsapott Firlej szállásaira. Az ott álló magyar talpasok nem bírták ki az ütést, mert a tó mellett a gát még nem volt készen. Elsőnek a zászlótartó futott meg a zászlóval, s példáját követte az egész regiment. Burlaj a tömeg közepébe ugratott, s utánazúdultak a Dnyeperen túliak, mint egy megáradt folyó. A diadalordítás elhatott a tábor túlsó végébe is! A kozákok a menekülő magyarokat üldözve szétvertek egy kisebb lovascsapatot, elfoglaltak néhány ágyút, s már-már elérték a belzi kastellán kvártélyát, mikor segítségül jött Przyjemski néhány német század élén.

Egyetlen szúrással átdöfvén a zászlótartót, megragadta a zászlót, s az ellenségre vetette magát. Nyomában a németek keményen összecsaptak a kozákokkal. Ádáz kézitusa kezdődött, melyben egyfelől Burlaj csapatainak lenyűgöző többsége, másfelől a harmincéves háború veterán oroszlánjai versenyeztek egymással a győzelemért. Burlaj hiába vetette magát minduntalan az ütközet sűrűjébe, mint egy megsebzett bika, sem a molojecek halálmegvető bátorsága, sem szívós kitartása nem állíthatta meg a feltartóztathatatlan németeket, kik körfalként nyomulva előre oly hatalmas ütést mértek az ellenségre, hogy nyomban ki is vetették állásából, nekinyomták a sánc falának, s félórai küzdelem után elűzték a sáncokról. Przyjemski véres arccal, elsőként tűzte ki zászlaját a befejezetlen sánc fokára.

Burlaj most ijedelmes helyzetbe került, mert ugyanazon az úton kellett visszafordulnia, amelyen idejött, mivel azonban Jeremi időközben már összezúzta a jobbszárnyat támadó csapatokat, könnyűszerrel elvághatta Burlaj egész csapatának útját. Segítségére jött ugyan Mrozowiecki a korsuni lovas molojecek élén, de ebben a pillanatban tűnt fel Koniecpolski huszársága Skrzetuskival együtt, ki a janicsárok elleni támadásból visszatérve csatlakozott hozzá, s így együttesen elvágták az eddigelé rendben hátráló Burlaj útját.

Egyetlen rohammal pozdorjává törték, s utána megkezdődött a borzalmas mészárlás. A szekértábor felé vezető út el lévén vágva, a kozákoknak csak a halálba volt szabad útjuk. Egyesek kegyelmet nem kérve, elkeseredetten védekeztek, csoportosan vagy egyenként, mások hiába nyújtották kezüket kegyelemért a csatatéren viharként száguldó lovasok felé. Megkezdődött a vadászat, egymás megelőzése, a párviadalok, és a talaj egyenetlenségeiben meg az omladványok között elrejtőzött ellenséges katonák felkutatása. A sáncokról égő szurokkal telt csöbröket dobáltak le, hogy a csatateret megvilágítsák, s azok mint a tüzes meteorok repültek, maguk után vonva lángsörényüket. E vörös fények világánál kaszabolták le a zaporozsjei harcosok maradványait.

Még segítségükre ugratott Subagazi, aki aznap valóban nagy vitézi tetteket vitt véghez, ámde a híres-nevezetes Marek Sobieski, a krasnostawi sztaroszta nyomban megtorpantotta, mint az oroszlán a vadbivalyt. Burlaj most már látta, hogy sehonnan sem várhat segítséget. De te, Burlaj, kozák híredet életednél is jobban szeretted, ezért nem kerested a menekvést! Mások a sötétség leple alatt kiosontak a csatatérről, elrejtőztek a sziklarésekben, átbújtak a lovak lábai között, de ő még az ellenséget kereste. Ő vágta le Dabeket és Rusieckit meg Aksakot, amaz ifjú oroszlánt, aki Konstantynów alatt halhatatlan dicsőséget szerzett nevének, foglyul ejtette Sawickit, majd két szárnyas huszárt egyszerre terített le az anyaföldre, végül megpillantván egy óriás termetű szlachcicot, ki vadbivalyordítással száguldozott a csatatéren, nyomban megsarkantyúzta lovát, s mint a szikrázó tűz vetette utána magát.

Zagloba uram - mert hiszen ő volt - még nagyobbat rikkantott rémületében, s menekülésre nógatta lovát. Maradék haja égnek meredt, de öntudatát nem vesztette el, sőt ellenkezőleg, fejében villámgyorsan cikáztak a különböző fortélyok, közben pedig torkaszakadtából ordította: "Nemes uraim! Aki Istent ismer..." - s mint a szélvész száguldott egy népesebb lovascsapat felé. Burlaj azonban oldalvást, mintegy az ív húrja irányában elvágta útját. Zagloba behunyta szemét, s agyában ott zúgott a gondolat: "Megdöglöm a bolháimmal együtt!" - maga mögött hallotta a ló horkolását, s látta, senki nem siet segítségére, így hát belátta, hogy semmiképpen nem menekülhet, hacsak önerejéből ki nem szabadul Burlaj keze közül.

Ámde az utolsó pillanatban, már mintegy haldoklás közben, minden kétségbeesése és ijedelme egyszerre vad dühvé változott; minden vadbivalyt megszégyenítő ordítással helyben megfordítván lovát, egyszerre szembefordult ellenfelével.

- Zaglobát kergeted! - rikkantotta felemelt karddal vetve magát Burlajra.

E pillanatban egész raj újabb égő szurkos csöbröt dobtak le a sáncokról. Egyszerre világos lett. Burlaj ránézett s elámult.

Nem a név hallatára ámult el, mert azt soha életében nem hallotta, hanem mert megismerte azt a férfiút, akit nemrégen, mint Bohun barátját látott vendégül Jampolban.

De éppen e szerencsétlen pillanatnyi ámulat volt a molojecek vitéz vezérének veszte, mert mielőtt feleszmélt volna, Zagloba irtózatos vágást mért halántékán végig, s egyetlen csapással ledöntötte lováról.

Ez az összes hadak szeme láttára történt. A huszárok örömujjongására a molojecek rémült ordítással feleltek. Látván a fekete-tengeri vén oroszlán halálát, végleg megolvadt a szívük, s minden ellenállással felhagytak. Akiket Subagazi ki nem ragadott a veszedelemből, azok egy szálig elpusztultak, mert foglyot senki sem ejtett ezen a szörnyű éjszakán.

Subagazi a kozák szekértábor felé menekült szétrebbent csapatával, az utánaeredő krasnostawi sztaroszta és könnyűlovassága elől. A rohamot a sáncok egész hosszában visszaverték, csak a kozák szekér-tábor előtt dolgozott még az üldözésre kiküldött lovasság.

Ezalatt a kán a csatamezőtől egy mérföldnyire volt, s azt sem tudta, mi történik ott. Meleg, csendes éjszaka volt, kint ült hát sátora előtt mullái és agái körében, s a hírekre várakozván datolyát eszegetett a mellette levő ezüsttálkából, néha meg a csillagos égre tekintve dörmögte:

- Mohamed Rosullah...

Ekkor tajtékos lován szinte eléje bukott a vértől szennyes Subagazi. Leszökött lováról, közelebb lépett, s hajlongva várta, hogy kérdezzék.

- Beszélj! - mondta a kán, datolyával tele szájjal.

Subagazi ajkát égették a szavak, mint a tűz, de nem merte a szokásos címek nélkül megszólítani, folytonos hajlongások közepette tehát így kezdte a szót:

- Minden hordák leghatalmasabb kánja, Mohamed unokája, önálló uralkodó, bölcs és boldog úr, a kelettől nyugatig kedvelt virágzó fa ura...

A kán egy kézlegyintéssel megszakította. Látván Subagazi arcán a vért, szemében a panaszos fájdalmat és kétségbeesést, a még meg nem evett datolyát markába köpte, majd átadta az egyik mullának, aki a legmélyebb tisztelet jeleivel fogadta azt, s mindjárt enni is kezdte - ő pedig így szólt:

- Beszélj, Subagazi, gyorsan és okosan, elfoglaltuk-e a hitetlenek táborát?

- Nem adta meg az Úr!

- Egy az Isten - mondta a kán. - Hány igaz hitű harcos ment fel a paradicsomba?

Subagazi felvetette szemét, és kezével a csillagos égre mutatott:

- Ahány csillag ragyog Allah lába előtt - felelte ünnepélyesen.

A kán kövér arcát elöntötte a pír, a düh szinte mellen ragadta.

- Hol az a kutya, aki azt ígérte, hogy ma a várban hálunk? - kérdezte. - Hol az a mérges kígyó, akit az Isten az én lábam által tapos össze? Járuljon elém, s adjon számot förtelmes ígéreteiről.

Néhány murza nyomban Hmelnickijért indult, a kán pedig lassan lecsillapodott, s végezetül így szólt:

- Egy az Isten!

Majd Subagazihoz fordult.

- Subagazi! - szólította meg. - Orcád véres.

- Hitetlenek vére - felelte a murza.

- Mondd el, hogyan ontottad ki, s örvendeztesd meg fülünket az igazhívők vitézségével.

Erre Subagazi sorra elmondta az egész csata lefolyását, magasztalván Tuhaj bej, Galga és Nuraddin bátorságát. Nem hallgatta el Hmelnickijt sem, sőt a többiekkel egyképpen dicsérte, egyedül Isten akaratának és a hitetlenek veszett dühének tulajdonítva a vereséget. Subagazi elbeszélésének egyetlen részlete meglepte a kánt, mégpedig az, hogy az ütközet elején a tatárokra nem lőttek, s a hercegi lovasság csak akkor támadt rájuk, mikor ők útját állták.

- Allah!... Nem akartak velem háborúskodni! - kiáltott fel a kán. - De most már késő!...

Valóban így is volt. Jeremi herceg az ütközet elején megtiltotta, hogy a tatárokra tüzeljenek, így akarván a katonák szívébe oltani a meggyőződést, hogy már alkudozások folynak a kánnal, s az események úgy alakultak, hogy össze kellett csapniuk a tatárokkal is.

A kán e pillanatban fejét csóválva arra gondolt, vajon nem volna-e még most is jobb Hmelnickij ellen fordulni, mikor egyszerre maga a hetman jelent meg előtte. Hmelnickij már nyugodt volt, emelt fővel lépett a kán elé, bátran nézve szemébe. Arcáról ravaszság és bátorság tükröződött.

- Jöjj közelebb, áruló! - szólt rá a kán.

- Nem áruló, hanem a kozák hetman és neked hűséges szövetségesed lép közelebb, kinek nemcsak szerencséjében ígértél segítséget - felelte Hmelnickij.

- Menj, hálj a várban! Menj, fejüknél fogva rángasd ki a lahokat a sáncok mögül, amint megígérted!

- Minden hordák hatalmas kánja! - felelte Hmelnickij érdes hangon. - Hatalmas vagy, s a szultán mellett a leghatalmasabb a földkerekségen! Bölcs vagy és erős, de avagy fellőheted-e a nyiladat a csillagokig, s megmérheted-e tengerek mélységét?

A kán ámulva nézett rá.

- Ezt meg nem teheted - mondta Hmelnickij egyre emeltebb hangon. - Ily módon én sem mérhettem fel Jarema teljes gőgjét és vakmerőségét! Avagy gondolhattam-e, hogy nem ijed meg tőled, nem alázkodik meg orcád előtt, s meg nem hajtja előtted fejét, hanem vakmerő kezét a te személyed ellen is felemeli, hogy harcosaid vérét ontsa, s kigúnyoljon téged, hatalmas monarcha, akárcsak legkisebb murzádat? Ha ezt mertem volna gondolni, téged illettelek volna gyalázattal, akit pedig tisztelek és szeretek.

- Allah! - mondta a kán mindjobban álmélkodva.

- Mindazonáltal azt az egyet megmondom - folytatta Hmelnickij, hangjában és magatartásában egyre nagyobb biztonsággal -, nagy vagy és hatalmas, kelettől nyugatig minden nép és uralkodó fejet hajt előtted, és oroszlánnak nevez, csak az egyetlen Jarema nem borul arcra szakállad előtt. Most azért, ha őt el nem taposod, ha nyakát meg nem hajtod, s az ő hátán nem hágsz nyergedbe, minden hatalmad és minden nagy híred hiábavaló, mert azt mondják majd, íme, egy lah knyáz büntetlenül gyalázhatta a krími császárt, mert hatalmasabb náladnál...

Mély csend lett; a murzák, agák és mullák lélegzetüket visszafojtva nézték a kán arcát, akár a napot, ő pedig szemét behunyta, s gondolkozott...

Hmelnickij csípőjére támasztotta buzogányát, s bátran várt.

- Te mondád - szólalt meg végre a kán -, meghajlítom Jarema nyakát, az ő hátán szállok lóra, hogy valamiképpen azt ne mondják kelettől nyugatig, hogy egyetlen hitetlen kutya meggyalázott engem.

- Allah nagy! - kiáltották a murzák egy emberként.

Hmelnickij szemében megvillant az öröm; egy csapásra elhárította a feje fölött függő veszedelmet, s a kétséges barátot a leghűségesebb szövetségessé változtatta.

Mind a két tábor késő éjszakáig zsongott, akár a méhkas rajzik, ha megsimogatja a tavaszi nap melege. Azalatt pedig a csatatéren örök álmukat aludták a lovagok, akiknek testét kopja, kard vagy golyó járta át. Felkelt a hold, s megkezdte vándorútját a halál birodalmában: bepillantott a megalvadt vértócsák tükrébe, egyre újabb és újabb hulladombokat emelt ki a homályból, egyik holttestet elhagyva, halkan a másikra siklott át, megnézegette magát az élettelen, nyitott szemekben, rávilágított a kékes arcokra, az összetört fegyverek szilánkjaira-, lovak hulláira, s fénye fokozatosan halványodott, mintha megrémült volna attól, amit itt látott. A csatatéren kísérteties alakok suhantak ide-oda egyenként vagy csoportosan: a cselédnép meg a tábori szolgák jártak ott kifosztani a halottakat, mint ahogy a sakálok esnek a lakomára az oroszlánok után... Ámde valami babonás félelem végül őket is elriasztotta a csatatérről. Volt valami borzalmas, valami titokzatos ezen a hullákkal borított mezőn, a nemrég még élő emberi alakok e mozdulatlan nyugalmában, abban a szótlan egyetértésben, ahogyan egymás mellett feküdtek lengyelek, törökök, tatárok és kozákok.

Másnap, mielőtt még a nap aranyos fénye széjjeláradt volna az égen, a lengyel tábor körül már készen volt az új védőgát. A régi sáncok túlságosan nagyok lévén, bajos volt mögöttük védekezni, és egymásnak segítségére sietni. A herceg és Przyjemski elhatározták hát, hogy szűkebb sáncok közé szorítják a hadakat. Egész éjszaka lázasan dolgoztak az új sáncon, s a huszárság is egy sorban dolgozott a többi ezreddel és cselédséggel. Csak éjfél után három órakor csukta le az álom a fáradt vitézek szemét, de a strázsák kivételével aludtak valamennyien, mint a bunda, mert az ellenség is munkálkodott az éjszakán, s még későbben is sokáig nem mozdult a tegnapi vereség után. Abban is reménykedtek, hogy ezen a napon egyáltalán nem kerül sor rohamra.

Skrzetuski, Longinus és Zagloba a sátorban ülve, sajtkockákkal bőségesen ízesített sörlevest ettek, s azzal a jóleső érzéssel beszéltek az elmúlt éjszaka fáradalmairól, ahogyan a katonák új győzelmükről szoktak mesélni.

- Nékem az a szokásom - mondta Zagloba -, hogy esti fejéskor fekszem, s reggeli fejéskor kelek, miként a régiek is tették, de hát háborúban bajos! Alszol, amikor lehet, s felkelsz, amikor költenek. Engem csak az bosszant, hogy ily söpredék nép miatt kell incommodálnunk[179] magunkat. De hát hiába, ilyen idők járnak! Tegnap azonban megfizettünk nekik érte, s ha még egynéhány ilyen leckét kapnak, elmegy a kedvük attól, hogy bennünket költögessenek.

- Nem tudja kegyelmed, sokan estek el a mieink közül? - kérdezte Podbipieta.

- Ej, nem valami sokan; úgy szokott az lenni, hogy az ostromlók közül több pusztul el, mint az ostromlottak közül. Kegyelmed nem tudhatja azt úgy, mint én, mert nem voltál annyi háborúban, de nekünk, öreg praktikusoknak nem kell a hullákat számolgatnunk, mert azt magából az ütközetből is látjuk.

- Kegyelmetek mellett majd megtanulom én is - jegyezte meg Longinus uram szelíden.

- Persze, ha ugyan az értelmed cserben nem hagy, amihez azonban vajmi csekély reménységem vagyon.

- Hagyja el kegyelmed - szólt közbe Skrzetuski. - Nem első háborúja ez Podbipieta uramnak, s adná Isten, hogy a legjelesebb lovagok úgy helytálljanak, miként ő tegnap.

- Megtette az emberfia, amennyit bírt - felelte a litván -, bizony nem annyit, amennyit szeretett volna.

- Hogyne, hogyne! Egészen jól megálltad a helyed - ismerte el Zagloba pártfogó hangon -, s hogy mások túltettek rajtad - itt megpödörintette bajuszát -, arról nem tehetsz.

A litván behunyt szemmel hallgatta, s nagyot sóhajtva gondolt ősére, Stowejkóra meg a három fejre.

Ekkor fellebbent a sátor szárnya, s Michal uram lépett be fürgén, vidáman, akár a tengelice derűs reggelen.

- No, együtt vagyunk! - kiáltott fel Zagloba. - Adjatok neki sört!

A kislovag kezet szorított három bajtársával, s így szólt:

- Ha tudnák kegyelmetek, mennyi golyóbis hever az udvaron! Az emberfia el sem hinné! El nem mehetsz úgy, hogy beléjük ne botolj.

- Magam is láttam - jegyezte meg Zagloba -, mert reggel felkelvén, kisétáltam a táborba. A lwówi járás összes tyúkjai két esztendő alatt nem tojnak annyit. Hej, ha az mind tojás volna, akkor volnánk csak bőviben a rántottának! Mert tudnotok kell, hogy én egy tál rántottáért a legdrágább étket is odaadom. Katonatermészetem van nekem, akárcsak kegyelmeteknek. Szívesen megeszem a jó falatot, csak sok legyen. Azért vagyok szorgalmatosabb a kardforgatásra is, mint a mai fiatalok. Mindmegannyi anyámasszony katonája, akik egy szakajtó vackort sem ehetnek meg, hogy mindjárt a hasukat ne fogják.

- No, tegnap kegyelmed csakugyan jól kitett magáért Burlajjal - ismerte el a kislovag. - Burlajt levágni, hohó! Ezt nem néztem volna ki kegyelmedből, mert hát ő egész Ukrajna- és Törökország-szerte hírneves lovag volt.

- Ugye, he? - felelte Zagloba nagy elégedetten. - Nem újság nekem az ilyesmi, nem újság, Michal uram. Látom már, egy véka mákból válogattak ki bennünket, jól egymáshoz illünk mi négyen, ilyen négyes nem akad több az egész Köztársaságban! Istenemre kegyelmetekkel meg élünkön a herceggel, ötödmagammal elmennék akár Sztambul ellen is. Mert lássuk csak: Skrzetuski uram megölte Burdabutot, tegnap meg Tuhaj bejt...

- Tuhaj bej nem halt meg - vágott közbe az ezredeskapitány -, magam éreztem, hogy pengém lapjára fordult, azután legott szétválasztottak bennünket.

- Egykutya - vélte Zagloba. - Ne vágj közbe, Jan uram. Michal uram Varsóban Bohunt vágta le, a myszkiszki Podbipieta uram megfojtotta Puljant, én pedig Burlajt vágtam le. Azt azonban el nem hallgatom kegyelmetek előtt, hogy azt a hármat mind odaadnám az egy Burlajért, s alighanem nekem volt a legnehezebb dolgom. Nem is kozák volt az tán, hanem maga az ördög, he? Ha volnának törvényes fiaim, szép nevet hagynék reájuk. Kíváncsi vagyok, mit szól majd ehhez a király meg a sejmek, mi módon fognak megjutalmazni bennünket, kik inkább élünk salétrommal meg kénnel, hogysem étellel.

- Akadt mindnyájunknál nagyobb lovag is - jelentette ki Longinus uram. - De a nevét senki sem tudja, nem emlékszik reá.

- No, kíváncsi vagyok, ki légyen az? Hacsak nem az ókorban? - mondta Zagloba sértődötten.

- Nem az ókorban volt az, testvérkém, hanem az, aki Trzcianna alatt Gusztáv Adolfot lovastul felöklelte, s rabul is ejtette - jelentette ki a litván.

- Én meg úgy hallottam, hogy Puck alatt történt e dolog- vetette közbe a kislovag.

- Mindazonáltal a király kitépte magát a kezéből, és elmenekült - igazította ki Skrzetuski.

- Úgy van! Én is tudok erről egyet-mást - dörmögte Zagloba szemét összehunyorítva -, mert akkor éppen Koniecpolski uram, a királyi zászlótartó apja pálcája alatt szolgáltam... mondom, magam is tudok róla egyet-mást! A modestia tiltja ama lovagnak, hogy nevét elárulja, azért nem is tudja azt senki. Ámbár higgyétek el, ha mondom, Gusztáv Adolf jeles harcos volt, csaknem Koniecpolski urammal egyenlő, ámde páros viadalban Burlaj nagyobb munkát adott, ezt én mondom kegyelmeteknek!

- Ez azt jelentené, hogy kegyelmed öklelte fel Gusztáv Adolfot? - kérdezte Wolodyjowski.

- Avagy dicsekedtem én ilyesmivel kegyelmednek, Michal uram?... Az már hadd maradjon a feledés homályában... van nekem mivel dicsekednem ma is, mit emlegessem a régi időket!... Hanem ez a sör szörnyen morgolódik az ember gyomrában... minél több sajt vagyon benne, annál jobban morgolódik. Én már jobb szeretem a borlevest, ámbátor adjunk hálát Istennek ezért is, mert hamarosan ennek is szűkiben lehetünk.

A beszélgetést megzavarta a kívülről beszűrődő zaj. A lovagok kimentek megnézni, mi történt. Igen sok katona álldogált a sáncokon a vidéket kémlelve, mely az éjszaka folyamán alaposan megváltozott, de az átalakulás még mindig szemlátomást folyamatban volt. A kozákok sem lopták a napot az utolsó roham óta, hanem sáncokat hánytak, s ágyúkat vontattak fel rájuk, oly hosszúakat, oly hatalmasokat, amilyenek a lengyel táborban nem voltak, s megkezdték a zegzugosan keresztben haladó futóárkok ásását. Messziről olyanok voltak ezek a földhányások, mint megannyi óriási vakondtúrás. A kissé lejtős síkság egész területét elborították, frissen felhányt föld feketéllett a zöld fű között, s mindenütt nyüzsgött a sok dolgozó ember. Az első sáncokon a molojecek vörös sapkái is meg-megvillantak.

A herceg a sáncon állt, a krasnostawi sztaroszta és Przyjemski társaságában.

Alantabb a belzi kastellán távcsövön szemlélte a kozákok munkáját, s így szólt a királyi pohárnokmesterhez:

- Az ellenség megkezdi a reguláris ostromot. Látom már, abba kell hagynunk a sáncok között való védekezést, s be kell húzódnunk a várba.

Meghallotta ezt Jeremi herceg, s a lentebb álló kastellán fölé hajolva mondta:

- Az Isten mentsen meg minket attól, mert azzal magunk zárnánk magunkat kelepcébe. Itt kell élnünk, avagy meghalnunk.

- Magam is így vélekedem - vetette közbe Zagloba -, még ha mindennap meg kellene is ölnöm egy-egy Burlajt. Az egész had nevében protestálok a belzi kastellán úr őnagysága tanácsa ellen.

- Ez nem a kegyelmed dolga! - szólt rá a herceg.

- Csend, kegyelmed! - súgta Wolodyjowski megrántva az öreg dolmánya ujját.

- Kipiszkáljuk őket odúikból, akár a vakondokokat - mondta Zagloba -, csak azt nyerjem meg hercegi nagyságodtól, hogy bocsásson engem elsőnek kirohanásra. Ismernek ők már engem, de majd még jobban is megismernek.

- Kirohanásra?... - mondta a herceg szemöldökét összeráncolva. - Várjon csak kegyelmed... a kora éjszakák sötétek szoktak lenni...

Azzal a krasnostawi sztarosztához, Przyjemskihez meg a regimentáriusokhoz fordult:

- Tanácskozásra kérem kegyelmességteket - mondta.

Lehágott a sáncról, s példáját követték a főemberek valamennyien.

- Az Isten szerelmére, mit mível kegyelmed? - támadt Zaglobára a kislovag. - Mi az, nem ismered a szolgálatot, a disciplinát, hogy beleszólsz a főemberek tanácskozásába? Kegyes úr a herceg, de háború idején nem ismeri a tréfát.

- Sebaj, Michal uram! - vetette oda Zagloba. - Koniecpolski uram, az atya, igazán zord oroszlán volt, mégis sokszor fogadta meg tanácsomat, s itt tépjenek széjjel a farkasok, ha nem azért verte meg kétszer is Gusztáv Adolfot. Tudok én a nagyurakkal beszélni! Íme most is! Megfigyelted, mi módon obstipuit[180] a herceg, mikor a kirohanást ajánlottam neki? Ha az Isten győzelmet ád, kinek az érdeme lesz... he?... a tied?

E pillanatban lépett hozzájuk Zacwilichowski.

- No lám... Túrnak! Túrnak, akár a disznók! - mondta a mezőre mutatva.

Hmelnickij megkezdte a reguláris ostromot, elvágott minden kivezető utat, elvágta a takarmányt; sáncokat, futóárkokat hányatott, a tábor alá fúratott kolubrinái^[181] számára, de a rohamokkal sem hagyott fel. Elhatározta, hogy nem hagyja békén az ostromlottakat, szakadatlanul fárasztja, félelemben tartja, örökös álmatlanságra kényszeríti, s addig gyötri őket, amíg a fegyver ki nem hull meggémberedett kezükből. Tehát este megint ráesett Wisniowiecki szállásaira, de most sem jobb eredménnyel, mint az előző napon, annyival is inkább, mert most már a molojecek sem rohamoztak olyan lelkesedéssel. Másnap az ágyútűz egy pillanatra meg nem szűnt. A kolubrinák már oly közel voltak, hogy a kézipuska is elvitt a gátakig, a földhányások reggeltől estig füstöltek, akár egy-egy kisebbfajta tűzhányó. Nem volt ez döntő ütközet, hanem szakadatlan lövöldözés. Az ostromlottak olykor-olykor kirohantak a sáncok mögül, s ilyenkor megkezdődött a kézitusa, karddal, cséphadaróval, kaszával és dárdával. De míg irtották ki a molojecek egyik csoportját, a földhányások nyomban megteltek újabb katonákkal.

Július tizenkilencedikét megelőző éjjel a kozákok magas töltést hánytak Wisniowiecki szállásai előtt, amelyről nagy kaliberű ágyúk szakadatlanul okádták a tüzet, mikor pedig a nap lement, s az első csillagok kigyúltak az égen, az emberek tízezrei indultak rohamra. Ugyanakkor néhány tucat félelmetes, toronyszerű machina tűnt fel a távolban, s lassan gurulva közeledett a sáncokhoz. Oldalaikon roppant szárnyakhoz hasonló gyaloghidak meredtek kifelé, hogy majdan ezeket vessék keresztül az árkok fölött; de csúcsaik is füstölögtek, zúgtak, dörögtek az apróbb ágyúk, muskéták és karabélyok lövéseitől. Úgy mozogtak ezek a tornyok az emberek tömegei között, mint a tisztek - hol felvöröslöttek az ágyúk tüzében, hol pedig eltűntek a sötétségben. A vitézek a távolból mutogatták őket egymásnak így suttogva:

- Beluardok! Bennünket akar Hmelnickij megőrleni e szélmalmokban.

- Hallga! Mily dübörgéssel gurulnak, mintha a menny dörögne!

- Álgyúkkal közébük, álgyúkkal! - kiáltoztak mások.

A hercegi pattantyúsok csakugyan golyót golyó után, gránátot gránát után küldtek a félelmetes machinák felé, mivel azonban csak akkor lehetett őket látni, mikor az ágyútűz felszaggatta a sötétséget, a lövések többnyire célt tévesztettek. Eközben a kozákság zárt tömegei egyre közelebb jutottak, mint egy fekete hullám, mely az éj sötétjében hömpölyögve közeledik a tenger végtelen messzeségéből.

- Uff! - nyögött fel Zagloba a lovasság soraiban, Skrzetuski oldalán állva. - Oly melegem van, mint még soha az életben! Annyira párás az éjszaka, hogy csuromvíz rajtam minden. Az ördög hozta ide ezeket a machinákat! Add meg, Istenem, hogy a föld nyíljék meg alattuk, mert én már megcsömörlöttem e gazemberektől, ámen! Sem enni, sem aludni, az ebeknek is jobb sorsuk vagyon, mint nekünk! Uff! Be párás a levegő!

A levegő valóban nehéz és párás volt, s még a hullák bűze is át- meg átjárta, hiszen már néhány nap óta ott porladoztak szerte a harcmezőn. Az eget mélyen szálló felhőburok takarta el. Zbaraz felett a levegőben lógott a vihar. A vitézek testét a páncél alatt belepte a verejték, s mellük erőlködve szedte a lélegzetet.

Ebben a pillanatban megperdültek a dobok a sötétben.

- No, legottan támadnak! - jegyezte meg Skrzetuski. - Hallja kegyelmed? Dobolnak.

- Hallom. Dobolnának rajtuk az ördögök! Tiszta desperatio!

- Koli! Koli! - ordították a tömegek a sáncok felé rohanva.

A töltés egész hosszában fellángolt a harc. Egyszerre ütöttek rá Wisniowieckire, Lanckoronskira, Firlejre és Ostrorogra, hogy egyik a másikának valamiképpen segítségére ne siethessen. A pálinkával leitatott kozákság még vadabbul támadott, mint az előző rohamokban, de annál keményebb ellenállásra talált. A vezér hősi szelleme tüzelte a katonákat is, a mazowszei parasztokból álló félelmetes fertályos gyalogság úgy összecsapott a kozákokkal, hogy teljesen összekeveredett velük. A harc az egész vonalon egyre ádázabbá vált. A muskéták csöve égette a katonák tenyerét, lihegve kapkodták a levegőt, a tisztek berekedtek a vezényszavak kiáltásától. A krasnostawi sztaroszta meg Skrzetuski ismét kirohantak a lovassággal, oldalba kapták a kozákokat, s vérben gázolva egész ezredeket tiportak le.

Egyik óra a másik után telt el, de a roham nem lanyhult, mert Hmelnickij pillanatok alatt újabb erőkkel tömte be a kozákság soraiban támadt borzalmas réseket. Düh düh ellen harcolt, mell mellnek feszült, férfi férfival kapaszkodott össze halálos ölelésben...

Olyan volt ez a harc, mint mikor a háborgó tenger hullámai csapnak össze a sziklaszigettel.

Egyszerre megrendült a föld a harcosok lába alatt, mintha az Isten már nem nézhette volna az emberek szörnytetteit. Borzalmas robbanás nyomta el az emberi ordítozást és az ágyúdörgést. A mennybéli tüzérség kezdett irgalmatlan ágyúharcot. A mennydörgések kelettől nyugatig dübörögtek. Mintha a mennybolt hasadt volna ketté, s fellegeivel együtt omlanék a harcolók fejére. Időnként az egész világ egyetlen lángtengernek látszott, aztán megint minden vak sötétségbe borult, majd ismét cikázó vörös villámlások szaggatták széjjel a fekete bakacsint. A vihar egyszer-kétszer nekilódulva lesodort ezer meg ezer süveget, kopjazászlót, s egy szempillantás alatt szerteszéjjel hordta a csatatéren. Egymás után csaptak le a villámok, azután nagy zűrzavarban keveredett össze mennydörgés, villámlás, vihar, tűz és sötétség - mintha az ég is megháborodott volna, mint az emberek.

Soha nem látott vihar tombolt a város, a vár, a sáncok és a tábor fölött. Az ütközet megszakadt. Végezetül megnyíltak a menny zsilipjei, s nem is sugarakban, hanem patakokban ömlött a víz a földre. E hullám elsötétítette a világot, egyetlen lépésnyire sem lehetett látni. A sáncárokban heverő holttesteket elragadta az ár.

Az eső egyre erősödött, a gyalogosok a táborban otthagyták a sáncokat a sátrakban keresve menedéket, csak a krasnostawi sztaroszta és Skrzetuski lovassága nem kapott parancsot a visszavonulásra. Ott álltak hát egymás mellett valóságos tó közepén, s úgy rázták le magukról a vizet. Közben a vihar lassan továbbhúzódott. Éjfél után végre az eső is elállt. A felhők rongyai között itt-ott kivillantak a csillagok. Elmúlt még egy óra, s a víz kissé lejjebb apadt. Ekkor Skrzetuski zászlóalja előtt váratlanul megjelent a herceg.

- Nemes uraim - mondta -, puskaporotok száraz?

- Száraz, nagyságos herceg úr! - felelte Skrzetuski.

- Akkor jó! Le a lóról, s induljatok a vízen át ama beluárdokhoz, lőport alájuk, aztán meggyújtani. De csendesen! A krasnostawi sztaroszta úr veletek megy.

- Igenis! - felelte Skrzetuski.

Ekkor a herceg megpillantotta a megázott Zaglobát.

- Kegyelmed kirohanásra jelentkezett... no, rajta hát! - mondta.

- Nesze neked! - mordult fel Zagloba. - Még csak ez kellett!

Félórával később két csapat, egyenként mintegy kétszázötven ember karddal a kézben, övig a vízben gázolt a sáncoktól fél futamatnyira sorakozó félelmetes kozák beluárdok felé. Az egyik csapatot a hadak oroszlánja, Marek Sobieski, a krasnostawi sztaroszta vezérlette, ki hallani sem akart arról, hogy ő a sáncok mögött maradjon, a másik csapat vezére Skrzetuski volt. A cselédség vitte a lovagok után a szurkos csöbröket, száraz fáklyákat és a puskaport, ők pedig csendesen haladtak előre, mint a farkasok, ha sötét éjszaka a karám felé lopakodnak.

A kislovag volontérként csatlakozott Skrzetuskihoz, mert életénél is jobban szerette az efféle kirándulásokat! Ott lépdelt hát a vízben, szívében öröm, kezében a kard, mellette haladt Podbipieta, kezében a mezítelen Zerwikapturral, messze kiemelkedve a tömegből, mert a legmagasabbaknál is két fejjel magasabb volt. Közöttük baktatott nagy szuszogva Zagloba, s bosszúságában a herceget utánozva dörmögte:

- "Kellett neked kirohanás... most hát indulj!" Ez jó! A kutyának még lakodalomba sem volna kedve elmenni ilyen vízben. Nem vagyok én kacsa, meg a hasam se csónak. Mindig undorodtam a víztől, hát még az ilyentől, melyben döglött parasztok áznak...

- Csend, kegyelmed! - szólt rá Michal uram.

- Csendben légy magad! Nem vagy nagyobb egy ebihalnál, s úszni is tudsz, hát neked könnyű. Még azt is megmondom, nem valami hálás dolog a hercegtől, hogy még Burlaj levágása után sem hagy békén. Eleget tett már Zagloba, csak mindenki annyit tegyen, mint ő, neki pedig hagyjatok békét, mert mi lesz veletek, ha Zagloba nem lesz többé! Az Istenért! Ha beesem valami gödörbe, húzzanak ki kegyelmetek a fülemnél fogva, mert nyomban elmerülök.

- Csend, kegyelmed! - szólt rá Skrzetuski. - A kozákok ott ülnek ama földhányásokban, még meghallják.

- Hol? Mit beszél kegyelmed?

- Amott la, azokban a buckákban a gyeptéglák alatt.

- No még csak ez kellett! A mennydörgős mennykő üssön bele!

További szavait elfojtotta Michal uram, tenyerét Zagloba szájára szorítva, mert a buckák már alig ötvenlépésnyire voltak. A lovagok szótlanul haladtak ugyan, de a víz csobogott a lábuk alatt, szerencsére az eső újra megeredt, s zúgása elnyomta a léptek zaját.

A földhányások előtt nem voltak strázsák. De ki is gondolhatott volna kirohanásra a roham és e vihar után, mely valóságos tengerrel választotta el egymástól a harcoló feleket.

Michal és Longinus uraimék előresiettek, s elsőkként érték el a buckát. A kislovag kardját leengedte a kardkötőre, két tenyeréből tölcsért formált, s elkezdett kiabálni:

- Hej ludi![182]

- A scso? - hangzott a földhányás belsejéből a molojecek hangja, nyilván abban a meggyőződésben, hogy a kozák tábor felől jön valaki.

- Szlava Bohu! - felelte Wolodyjowski. - Engedjetek be!

- Hát nem tudod, merre a bejárat?

- Tudom már! - kiáltott vissza a kislovag, s kitapogatván a bejáratot, beugrott a fedezékbe.

Longinus néhányad magával a nyomában.

E pillanatban a fedezék belsejét kétségbeesett emberi üvöltés töltötte be. A lovagok ugyanekkor nagy csataordítással vetették magukat a többi földhányásra. A sötétben jajgatás, kardok csattogása hallatszott, imitt-amott elsuhant egy-egy sötét árnyék, mások a földre zuhantak, olykor lövés dördült, de minden együttvéve sem tartott tovább egy negyedóránál. A nagyrészt mély álmukban meglepett molojecek nem is védekeztek, s valamennyiüket elnyomták, mielőtt fegyvert ragadhattak volna.

- A beluárdokhoz! A beluárdokhoz! - kiáltotta a krasnostawi sztaroszta.

A lovagok rohantak a tornyok felé.

- Belülről meggyújtani, mert kívül nedvesek! - mennydörögte Skrzetuski.

Ámde a parancsot nem volt könnyű teljesíteni. A fenyőgerendákból összerótt tornyokon nem volt ajtó, sem semmiféle nyílás. A kozák lövészek lajtorjákon másztak fel rájuk, az ágyúkat pedig, mivel csak kisebbek számára volt hely, köteleken vontatták fel. A lovagok egy darabig szaladgáltak körülöttük, hiába vagdalva kardjukkal és ráncigálva a szegletgerendákat.

Szerencsére a cselédségnél voltak fejszék; azokkal kezdték hát vágni. A krasnostawi sztaroszta a tornyok alá rakatta a puskaporos dobozokat is, amelyeket erre a célra készítettek elő. Meggyújtották a kátrányos csöbröket meg a fáklyákat, s a lángnyelvek máris nyaldosni kezdték a vizes, de gyantával telített gerendákat.

Mielőtt azonban a gerendák tüzet fogtak s a puskapor felrobbant volna, Longinus uram lehajolt, s felemelt egy óriási sziklatömböt, melyet a kozákok ástak ki a földből.

A nép közül a négy legerősebb vasgyúró sem bírta volna megmozdítani, ő azonban meglóbálta hatalmas kezeiben, s csak a szurkos csöbrök világánál látszott, hogy a vér arcába szökött. A lovagok elnémultak az ámulattól.

- Ez aztán a Herkules, az Isten akárhová tegye! - kiáltozták kezüket magasra emelve.

Eközben Longinus uram a még fel nem gyújtott beluárdhoz lépett hátrahajolt, s a követ a fal kellős közepébe hajította.

A jelenlevők félrekapták a fejüket, úgy süvöltött a kő. Az ütéstől nyomban széjjelszakadtak az eresztékek, nagy reccsenés hallatszott, s a torony szétnyílt, mint egy betört kapu, majd nagy zajjal omlott a földre.

A farakást leöntözték szurokkal, s egy szempillantás alatt meggyújtották.

Kis idő múlva már számos hatalmas tűz világította meg a síkságot. Az eső szakadatlanul esett, de a tűz úrrá lett fölötte és "lángoltak a beluárdok mindkét had ámulatára, mert nagyon nedves idő volt".

A kozák táborból Stepka, Kulak meg Mrozowiecki, mindegyik néhány ezer ember élén rohant segítségül, megpróbáltak oltani, de hiába! A lángnyelvek és a vörös füstoszlopok egyre magasabbra törtek az ég felé, visszaverődve a tó és a pocsolyák tükrében, melyeket a vihar rögtönzött a csatatér egész területén.

Ismét új sáncokat kellett hányatni a tábor körül, hogy a kozákok immár elvégzett földmunkái veszendőbe menjenek, s kisebb erőkkel lehessen védekezni. A roham után tehát egész éjjel ástak. De ezalatt a kozákok sem tétlenkedtek. A keddről szerdára virradó sötét éjjel közel lopóztak a táborhoz, s újabb, magasabb töltést emeltek körülötte. Innen aztán hajnal hasadtával, amint felneszeltek, nyomban lövöldözni kezdtek, s így tartott ez négy napon és négy éjszakán át. Kölcsönösen sok kárt tettek egymásnak, mert mindkét táborból a legjobb lövészek keltek versenyre.

Időnként a kozákok és a parasztok tömegei rohamra lendültek, de nem nyomultak a sáncokig, csak éppen a lövöldözés lett egyre erősebb. Az ellenségnek hatalmas erői voltak, tehát váltogatta a csapatokat, az egyiket pihenőre küldte, s a frisseket vetette a harcba. A lengyel táborban azonban nem volt tartalékhad, mely a harcolókat felváltotta volna; egy és ugyanazon embereknek kellett lövöldözniük s a sáncokat védeniük, ha rohamok fenyegették veszedelemmel, nekik kellett a holtakat eltemetniük, kutakat ásniuk, s a sáncokat magasabbra hányniuk, hogy jobb védelmet nyújtsanak. Ott aludtak, vagy inkább szundítottak a sáncokon, s közben oly sűrűn röpködtek a golyók, hogy minden reggel bátran össze lehetett söprögetni őket az udvaron. Négy napig senki sem vetette le ruháját, mely rajtuk ázott az esőben, megszáradt a napon, nappal égette testüket, éjjel dideregtek benne - négy napig senkinek a szájában nem volt egyetlen meleg falat. Itták a pálinkát, puskaport kevertek bele, hogy annál erősebb legyen, rágcsálták a kétszersültet, fogukkal marcangolták a száraz, füstölt lóhúst, s mindezt a nagy füstben, a lövések, a golyók fütyülése és ágyúk dörgése közepette.

Napok napok után teltek. A kozák futóárkok egyre szűkebb gyűrűvel fogták körül a tábort, s úgy vágódtak bele, mint ék a fába. Már oly közelről lövöldöztek, hogy a rohamokat nem is számítva, naponta tíz ember esett el zászlóaljanként. A papok már nem győzték a kenetet feladni a haldoklóknak. Az ostromlottak szekerek, sátorok, állatbőrök és kiteregetett ruhák mögé rejtőztek; éjszaka eltemették a halottakat, ahol éppen elestek, de az élők annál ádázabbul harcoltak tegnap még élő bajtársaik sírhalmán.

Sok egyszerű lovag halhatatlan hírt-nevet szerzett ez emlékezetes zbarazi sáncok között, de a lantok legelsőbben is Longinus Podbipieta uram nevét fogják zengeni nagy vitézi tetteiért, melyekkel legfeljebb szerénysége kelhetett volna versenyre.

Komor, sötét, nedves éjszaka volt, a sáncok vigyázásától elcsigázott vitéz fegyverére támaszkodva szendergett. Újabb tíznapi lövöldözés és rohamok után most először volt csend és nyugalom. A közeli, alig harminclépésnyire húzódó kozák sáncokból nem hallatszott kiáltozás, káromkodás, sem a megszokott zsivaj. Azt lehetett hinni, hogy az ellenség, ki akarván fárasztani az ostromlottakat, végül is maga merült ki. Csak itt-ott villant fel a gyeptéglák alá rejtett tüzek halvány fénye; valahonnan egy kozák lantjának halkított, szelíd hangja szűrődött ki. Messze a tatár gyepűn lovak nyerítettek, a sáncokon pedig időnként a strázsák kiáltása hangzott.

A hercegi vértes zászlóaljak ezen az éjszakán gyalogszolgálatot teljesítettek a táborban. Skrzetuski, Podbipieta, a kislovag és Zagloba tehát a sáncon álldogálva, suttogva beszélgettek, ha pedig a beszélgetés abbamaradt, hallgatták, hogyan csobog az eső az árok vizében. Skrzetuski megszólalt:

- Furcsállom én ezt a csendet. Fülünk úgy megszokta a zajt és lármát, hogy e nagy csendtől szinte megcsendül. Csak valamiféle árulás ne húzódjék meg in hoc silentio.[183]

- Amióta félkoszton vagyok, nekem már minden mindegy! - dörmögte Zagloba komoran. - Az én bátorságomnak három dologra vagyon szüksége: jó ételre, jó italra és jó alvásra. A legjobb szíj is összeszárad és megrepedezik, ha nem kenik. Hát még ha ráadásul ázik is, akár a kender az áztatóban? Az eső áztat, a kozákok pedig tilolnak, hogyan ne szállna hát belőlünk a pozdorja? Kedves conditio: a zsemle immár egy forintba kerül, egy fertály pálinka pedig ötbe. Ám e bűzös vizet a kutya se venné a szájába, mert már a kutakba is bevette magát a hullaszag, én pedig éppúgy ihatnám, mint a csizmám, mely immár úgy tátog, akár a hal.

- Kegyelmed csizmája azonban megissza a vizet is, nem válogatós - jegyezte meg Wolodyjowski.

- Hallgatnál inkább, Michal uram. Nem vagy nagyobb egy cinegénél, így hát kölesmaggal is jóllakol, s gyűszűből oltod el a szomjadat. Én azonban áldom az Urat, hogy nem vagyok oly hitványka, mint kegyelmed, mert nem a tyúk kapart ki a homokból, hanem asszonyember hozott a világra. Nekem hát ember módra kell ennem és innom, nem pedig cserebogár módra. Mivel pedig dél óta nyálnál egyéb nem volt a számban, így hát tréfáid sincsenek ínyemre.

Zagloba haragosan fújtatva fejezte be, Wolodyjowski pedig kezét csípőjére téve szólt:

- Van ám itt az oldalamon egy kisded kulacs, melyet ma egy kozáktól ragadtam el, mivel azonban engem csak tyúk kapart ki homokból, úgy vélem, ily hitvány perszónától a pálinka sem ízlenék kegyelmednek. Igyál, Jan! - fordult Skrzetuskihoz.

- Addsza, mert hideg van! - kapott rajta Skrzetuski.

- Igyál Longinus urammal.

- Nagy kópé vagy, Michal uram! - mondta Zagloba. - Mindazonáltal derék legény, s az megvan benned, hogy magadtól megvonod, s másnak adod, amid van. Szenteltessenek meg azok a tyúkok, melyek ilyen vitézeket kapirgálnak ki a homokból, de úgy vélem, ilyenek nincsenek is a világon, s nem is rád gondoltam én.

- Akkor hát vegyed át Podbipieta uramtól, nem akarlak én megrövidíteni - felelte a kislovag.

- Mit mível kegyelmed?... Hagyj nekem is! - kiáltotta Zagloba ijedten szemlélve az ivó litvánt. - Mit emeled oly magasra a fejedet? Bár maradna úgy! Fene hosszú a béled, nem töltöd meg egyhamar. Iszik, mint a gödény! Vágnának le!

- Alig hajtottam meg - védekezett a litván átadva a kulacsot.

Zagloba jobban meghajtotta, s egy cseppig kiitta, aztán nagyokat krákogva szólt:

- Minden vigasztalásunk abban vagyon, hogy ha vége lesz e nyomorúságoknak, s megengedi az Úr, hogy egészségben vigyük ki fejünket e bajokból, minden dologban kárpótoljuk majd magunkat.

- Csend! - intette Skrzetuski. - Valaki közeledik az udvar felől.

Elhallgattak, s ekkor egy sötét alak állt meg mellettük, s halkan kérdezte:

- Őrködtök?

- Igenis, nagyságos herceg úr - felelte Skrzetuski kihúzva magát.

- Jól ügyeljetek. Nem tetszik nekem e nagy csend.

Azzal továbbment azt vizsgálván, vajon az álom el nem nyomta-e a katonákat valahol.

Mindnyájan szemüket megerőltetve meredtek a sötétségbe, de semmit sem láttak. A kozák sáncon csend volt. Az utolsó fények is kialudtak rajtuk.

- Meg lehetne őket lepni álmukban, akár a mormotákat - dörmögte Wolodyjowski.

- Ki tudja? - kételkedett Skrzetuski.

- Úgy kerülget az álom - mondta Zagloba -, hogy a szemem szinte a koponyám alá csúszott, s íme, nem szabad aludni. Kíváncsi vagyok, mikor szabad majd? Akár lőnek, akár nem, te csak állj fegyverrel a kezedben, s lógj a fáradtságtól, akár a zsidó sábeszkor. Ebnek való szolgálat ez!

Wolodyjowski hirtelen megszorította Skrzetuski karját, s suttogva szólt:

- Csitt csak!...

Azután a sánc szélére ugrott, s feszülten figyelt.

- Nem hallok semmit - mondta Zagloba.

- Pszt... elnyomja az eső! - felelte Skrzetuski.

Wolodyjowski kezével integetett, hogy ne zavarják, s még egy darabig feszülten hallgatózott, végül bajtársaihoz lépett.

- Jönnek - súgta.

- Jelentsd a hercegnek, Ostrorog szállásai felé ment - válaszolta Skrzetuski súgva. - Mi pedig futunk a katonákat figyelmeztetni.

S mindjárt meg is indultak a sánc mentén, útközben meg-megállva odasúgták a strázsáló katonáknak:

- Jönnek! Jönnek!...

A szavak, mint a csendes villámlás cikáztak szájról szájra. Negyedóra múlva megjelent a herceg, most már lóháton, s kiadta a parancsokat a tiszteknek. Mivel az ellenség nyilván tétlen álmában akarta meglepni a tábort, a herceg utasítást adott, hogy tartsák meg tévhitében. A katonáknak a legnagyobb csendben kellett maradniuk, s felengedni a rohamozókat a sáncokra, csak mikor az ágyúlövés jelt ad, akkor ütni rájuk váratlanul.

A vitézek résen voltak, csak a muskéták csövét kellett zajtalanul lejjebb ereszteniük, aztán néma csend lett. Skrzetuski, Podbipieta és Wolodyjowski egymás mellett lihegtek. Zagloba is velük maradt, mert tapasztalatból tudta, hogy a legtöbb ágyúgolyó az udvar közepére hull, a sáncokon pedig három ilyen szablya közelében a lehető legbiztonságosabb. Csak kissé a lovagok mögé húzódott, hogy az első lendület ne ott érje. Podbipieta kicsit távolabb, oldalvást ereszkedett térdre, kezében a Zerwikapturral, Wolodyjowski pedig közvetlenül Skrzetuski mellett guggolva súgta a lovag fülébe:

- Jönnek, biztosan...

- Ütemes lépésben.

- Ez nem csőcselék, ezek tatárok.

- Zaporozsjei gyalogság.

- Vagy janicsárok; azok jól menetelnek. Lóhátról többet le lehetne vágni belőlük!

- Ahhoz ma nagyon sötét van.

- Most hallod?

- Csitt, csitt!...

A tábor mintha a legmélyebb álomba merült volna. Sehol a legkisebb mozgás, sehol semmi világosság, mindenütt a legmélyebb csend, melyet csak az apró, szitáló eső nesze zavart meg. Lassanként azonban ebben a neszben egy másik, halkabb nesz kelt, de ezt könnyebb volt meghallani, mert ütemesen egyre közelebb jött, egyre tisztábban hangzott, s végül, az ároktól tíz-egynéhány lépésnyire feltűnt az elnyújtott, zárt tömeg, mely csak annyiban látszott, amennyiben sötétebb volt az éjszakánál - aztán egy helyben megállt.

A katonák lélegzetüket is visszafojtották, csak a kislovag csipkedte Skrzetuski lábszárát, mintha így akarná közölni vele örömét.

Közben a támadók közelebb értek az árokhoz, lajtorjákat eregettek bele, azokon maguk is leszálltak, aztán a lajtorjákat a sánchoz támasztották.

A sánc néma volt, mintha rajta és mögötte minden kihalt volna - halálos csend.

Itt-ott a létrafokok, a felfelé mászók minden óvatossága ellenére, recsegtek és ropogtak.

"Majd megtanítanak itt benneteket!" - gondolta Zagloba.

Wolodyjowski már nem csipkedte Skrzetuskit, Longinus uram pedig megszorítván a Zerwikaptur markolatát, mereven előrenézett, mert ő lévén legközelebb a sánchoz, remélte, hogy ő mérheti rájuk az első csapást.

Ekkor három pár kéz jelent meg a sánc peremén, erősen megkapaszkodva, s utánuk lassan, óvatosan bukkant fel három láncsisak csúcsa, s emelkedett egyre feljebb, egyre magasabbra...

"Törökök!" - gondolta magában Longinus uram.

Ebben a pillanatban néhány ezer muskéta éles dördülése szaggatta szét a csendet. Olyan világos lett, mint nappal. Mielőtt azonban e fény kialudt volna, Longinus uram szörnyű lendülettel akkorát suhintott a levegőbe, hogy pengéje felsüvöltött.

Három test zuhant az árokba, s három láncsisakos fej gördült a térdeplő lovag lába elé.

Ekkor, noha a földön maga a pokol forrongott, a lovag fölött megnyílt az ég, vállán szárnyak nőttek, keblében angyalok karának éneke zendült, a hetedik mennyországban érezte magát, mintegy álmában harcolt, s pallosának minden csapása mintha megannyi hálaadó imádság lett volna.

A rég elhalt Podbipieták pedig Stowejko ősükkel az élükön, megörvendeztek az égben, hogy íme, ilyen lovag a Zerwikaptur-Podbipieták utolsó sarja.

A rohamot, melyben az ellenség részéről főként a ruméliai és szilisztriai török segédcsapatok ezredei meg a kán janicsárgárdája vettek részt, az eddigieknél is véresebben visszavetették, ami borzalmas vihart vont Hmelnickij fejére. Ő ugyanis előzőleg kezeskedett érte, hogy a lengyelek a törökök ellen nem fognak oly keményen harcolni, s ha felhasználhatja e csapatokat, a tábort elfoglalja. Most hát ki kellett engesztelnie s ajándékokkal megszelídítenie a kánt is meg a dühöngő murzákat is. A kánnak tízezer tallért, Tuhaj bejnek, Korza agának, Subagazinak, Nuraddinnak és Galdának pedig két-kétezret ajándékozott.

A katonák reggelig pihentek, mert most már bizonyos volt, hogy a roham nem ismétlődik meg. Aludtak is mint a bunda, kivévén az őrzászlóaljakat és Longinus Podbipieta uramat, aki egész éjjel arcra borulva, széttárt karokkal, keresztként feküdt pallosán, hálát adva Istennek, hogy megengedte esküjét teljesíteni, s ezzel oly nagy dicsőséget szereznie, hogy nevét szájról szájra adták a táborban és a városban egyaránt. Másnap a hercegvajda hívatta magához, s nagyon megdicsérte, a vitézek pedig tömegesen tódultak hozzá szerencsét kívánni s megnézni a három fejet, amelyeket a cselédek a lovag sátra elé raktak, de azok már meg is feketedtek a levegőn. Volt nagy csodálkozás és irigykedés, egyesek nem akartak hinni tulajdon szemüknek, mert a három fej oly egyenesen volt levágva a láncsisak hálójával egyben, mintha ollóval szabták volna körül.

- Félelmetes hóhér kegyelmed! - mondták a nemes urak. - Tudtuk mi, hogy jeles gavallér vagy, de ezt a vágást őseink is megirigyelhetnék, s egy derék bakónak is becsületére válnék.

- A szél nem szedi úgy le a sapkákat, mint ahogy kegyelmed a fejeket leszedte! - mondták mások.

Mindenki Longinus uram kezét szorongatta, ő pedig csak állt lesütött szemmel, sugárzó, nyájas arccal, szemérmesen, akár egy menyasszony a nász előtt, s mintegy mentegetőzve mondta:

- Jól felálltak...

Próbálgatták aztán pallosát, de az amolyan kétkezes szerszám lévén, amilyent a keresztes lovagok használtak, senki sem bírta könnyedén kezelni, még Zablowski tisztelendő sem, pedig ő a patkót úgy tördelte, akár a nádszálat.

A sátor körül egyre nagyobb volt a zaj, Zagloba, Skrzetuski és Wolodyjowski töltötték be a házigazdák tisztét, elbeszélésekkel tartván jól az érkezőket, mert más kínálnivaló nem akadt, hiszen a táborban már az utolsó kétszersülteket morzsolgatták, füstölt lóhúsnál egyéb húsféle pedig már régen nem volt. De hát a vitézi szellem felért minden étellel és itallal. A vendégség vége felé, mikor a többiek már oszladoztak, érkezett Marek Sobieski, a krasnostawi sztaroszta vicekapitányával, Stepowskival együtt. Longinus uram elébe sietett, ő pedig nyájasan köszöntötte, s így szólt:

- Kegyelmeteknél hát ünnep van ma.

- Hogyne volna, mikor barátunk fogadalmát teljesítette.

- Hála Istennek! - felelte a sztaroszta. - Akkor hát maholnap vőlegényként is köszönthetünk, testvérkém?... S van-e már kiszemelt választottad?

Podbipieta fülig pirult szörnyű zavarában, a sztaroszta pedig így folytatta:

- Zavarodból úgy látom, van. Szent kötelességetek gondoskodni róla, hogy egy ilyen jeles nemzetség ki ne haljon. Adná Isten, hogy minden bokorban olyan vitézek teremjenek, amilyenek kegyelmetek négyen.

Azzal megszorongatta Podbipieta, Skrzetuski, Zagloba és a kislovag kezét, azok pedig szívből örvendeztek, hogy ily férfiútól hallnak dicséretet, mert a krasnostawi sztaroszta a bátorságnak, becsületességnek és mindennemű lovagi erénynek példaképe volt. Megtestesült Mars, bőségesen áradt reá Isten minden áldása, hiszen férfiúi szépségével öccsét, Jant, a későbbi királyt is felülmúlta, vagyona és jószága a legelsőbbekéhez volt hasonlatos, katonai képességeit pedig még a nagy Jeremi is az egekig magasztalta. Csodálatos csillag lett volna ő a Köztársaság egén, de Isten rendelése folytán fényét öccse, Jan öltötte magára, ő pedig bizony időnap előtt kihunyt a csapás napján.

A lovagok tehát igen örvendeztek a hős dicséretének, sztaroszta uram azonban egyáltalán nem elégedett meg ennyivel, hanem így folytatta:

- Sokat hallottam én kegyelmetek felől magától a hercegvajdától, aki mindenki másnál jobban kedvel benneteket. Nem csodálom, hogy őt szolgáljátok, mit sem törődvén az előmenetellel, amely a királyi zászlóaljaknál bizonnyal könnyebb lenne.

Skrzetuski erre így felelt:

- Mi éppen hogy valamennyien a királyi, huszárzászlóaljnál vagyunk bejegyezve, kivévén Zagloba uramat, aki mint volontér, saját resolutiójától indíttatva állt hozzánk. S hogy a hercegvajdánál szolgálunk, az legelsőbben is azért vagyon, mert őt személy szerint szeretjük, másodszor pedig, hogy minél több háborúban részelhessünk.

- Ha ez volt kívánságtok, akkor helyesen cselekedtetek. Podbipieta uram bizonnyal senki más pálcája alatt ily könnyen meg nem találta volna a maga három fejét - vélte a sztaroszta. - Ami azonban a háborút illeti, e mai időkben mindnyájan torkig vagyunk már vele.

- Inkább, hogysem egy és más dolgokkal - felelte Zagloba. - Reggel óta jártak ide dicsérő szavakkal, de ha valamelyik meghívott volna némi harapnivalóra meg egy korty pálinkára, az lett volna számunkra a legjobb jutalom.

E szavak után Zagloba erősen a krasnostawi sztaroszta szemébe nézett, s nyugtalanul pislogott hozzá, amaz pedig elmosolyodva így szólt:

- Tegnap dél óta egy falat nem volt a számban, de egy korty pálinka talán akad valamelyik ládában, legyen hát szerencsém kegyelmetekhez.

Skrzetuski, Podbipieta és Wolodyjowski azonban erősen szabódtak, s korholták Zaglobát, a vén lovag pedig mentegetőzött, ahogyan lehetett, s magyarázkodott, ahogyan tudott.

- Nem célozgattam én, mert jobb szeretek a magaméból adni, hogysem a másét fogyasztani, mindazonáltal ily jeles személyiség hívásának nagy gorombaság volna eleget nem tenni!

- Egyszóval eljösztök! - döntött a sztaroszta. - Nékem is kedves dolog jó kompániában elüldögélni, s amíg nem lőnek, van is időnk. Falatozásra nem invitállak, mert immár lóhús is csak csínján akad, s ami lovunk elesik az udvaron, száz kéz is utánanyúl, pálinka azonban van még vagy két üveggel, s azokat bizonnyal nem magamnak tartogatom.

Amazok még egy darabig szabódtak, vonakodtak, de hogy a sztaroszta nagyon erőltette, elindultak. Stepowski uram előrefutott, s úgy sürgött-forgott, hogy a végén néhány kétszersült meg egy kevés lóhús is akadt a pálinkához harapnivalónak. Zaglobának nyomban jobb kedve támadt.

- Megadja az Úr - mondta -, hogy ha király urunk kiszabadít ebből az ostromzárból, legottan a közfelkelők szekereihez látunk. Hej, sok jóféle nyalánkságot hordanak azok magukkal, s mindegyik jobban őrzi tulajdon hasát, mint a Köztársaságot.

A sztaroszta elkomolyodott.

- Mi esküvéssel fogadtuk, hogy halomra hullva itt halunk meg, de meg nem adjunk magunkat, hát úgy is lesz. Fel kell készülnünk, hogy egyre súlyosabb napok következnek ránk. Élelmünk már jóformán nincs is, de ami nagyobb baj, puskaporunk is fogytán van. Másnak ezt el nem mondanám, de kegyelmetek tudhatják.

- Mi már áldozatul szántuk magunkat - jegyezte meg Skrzetuski.

- Hátha valamiképpen hírt adnánk a királynak? - vetette fel Zagloba.

- Ha akadna oly derék ember - vélte a sztaroszta -, aki vállalkoznék rá, hogy átlopózik, az már életében dicsőséges hírt-nevet szerezne magának, az egész had megmentője lenne, s nagy csapást hárítana el a hazáról. Még ha a közfelkelés nem állana is mindenestül készen, talán maga a király közelsége is széjjelrebbentené a lázadókat. De ki megyen át? Ki vállalkoznék erre, mikor Hmelnickij úgy elállta az összes utakat és átjárókat, hogy egy egér sem surranhatna ki e táborból? Kétségtelen, biztos halál az ilyen vállalkozás!

- Hát a fortély mire való? - kérdezte Zagloba. - Máris az eszemben forog egy.

- Halljuk, halljuk! - sürgette a sztaroszta.

- Íme, naponta ejtünk egy-egy maroknyi foglyot. Hátha valamelyiket megvesztegetnénk? Hadd színlelné, hogy tőlünk szökött meg, aztán szökne tovább, a királyhoz.

- Erről szólnom kell a herceggel - felelte a sztaroszta.

Longinus uram mélyen elgondolkozott, hogy homloka is ráncokba húzódott, s egész idő alatt hallgatott. Egyszerre felkapta fejét, s szokott nyájasságával szólt:

- Én vállalom!

A lovagok e beszéd hallatára ámulva ugráltak fel ültükből, Zagloba eltátotta száját, Wolodyjowski bajuszkáját mozgatta, Skrzetuski elsápadt, a krasnostawi sztaroszta pedig combjára csapva felkiáltott:

- Kegyelmed kész volna erre?

- Megfontolta kegyelmed, mit beszél? - kérdezte Skrzetuski.

- Régen megfontoltam már - felelte a litván -, hiszen régóta járja a szóbeszéd a lovagok között, hogy értesíteni kell király őfelségét helyzetünkről. Én pedig ezt hallván, azt gondoltam szívemben; ha az Úr megengedné, hogy fogadalmamat teljesítsem, mindjárt elmennék. Gyarló ember vagyok, mit számítok, s minémű kár származnék abból, ha útközben megölnének is?

- Meg is ölnének minden bizonnyal! - kiáltotta Zagloba. - Hallotta kegyelmed, a sztaroszta úr is mondta, hogy biztos halál!

- Hát aztán, testvérkém? - felelte Longinus uram. - Ha az Úr akar, átvezet, ha meg nem, megjutalmaz a mennyben.

- De előbb megragadván, kínvallatásra fognak, s irtózatos halállal gyilkolnak meg. Eszedet vesztetted, ember? - intette Zagloba.

- Én mégis elmegyek, testvérkém - makacskodott a litván nagy nyájasan.

- Egy madár át nem juthat, mert nyíllal lőnék le. Úgy körülsáncoltak itt bennünket, akár a borzot a lyukában.

- Mégis elmegyek - ismételte a litván. - Hálával tartozom Istennek, hogy fogadalmamat teljesíthettem.

- Nem, nem, nem mégy egyedül, mert én is veled tartok - jelentette ki Skrzetuski.

- Meg én is - tette hozzá Wolodyjowski kardjára ütve.

- Lőnének agyon benneteket! - kiáltotta Zagloba fejéhez kapva. - Lőnének agyon ezzel az "én is, én is" hősködésetekkel, ezzel a fene elszántságotokkal. Még mindig kevés nekik a vérontás. Kevés a veszedelem, kevés a golyóbis! Nem elég nekik, ami itt végbemegy: ők biztosabban ki akarják törni a nyakukat! Menjetek hát a pokolba, és nekem hagyjatok békét! Vágnának le benneteket...

Azzal nekilódulva, körbe-körbe rótta a sátort, mintha megkergült volna.

- Megvert az Isten, hogy ilyen tűzfejűekkel adtam össze magam, ahelyett, hogy megállapodott férfiak tisztes kompániáját kerestem volna. Úgy kell nekem!

Egy darabig még körbejárt a sátorban, végezetül megállt Skrzetuski előtt, kezét hátratette, s a lovag szemébe nézve, vészjóslón szuszogott.

- Mit ártottam én kegyelmeteknek, hogy így üldöztök?

- Isten mentsen meg ettől! - felelte a lovag. - Hogyan?

- Mert hogy Podbipieta uram süt ki ilyen dolgokat, azon nem csodálkozom! Neki mindig öklében volt az értelme, s amióta levágta a három legostobább török fejét, maga lett a negyedik...

- Csúnya hallgatni... - vágott közbe a litván.

- Őrajta sem csodálkozom - folytatta Zagloba Wolodyjowskira mutatva -, mert őkelme bebúvik valamelyik kozák csizmaszárába vagy belekapaszkodik a bugyogójába, akár a kullancs a kutya farkába, s legkönnyebben átbúvik mindnyájunk közül. Őket kettejüket a Szentlélek nem világította meg, de hogy még kegyelmed is, ahelyett, hogy igyekeznél őket ettől az eszeveszett dologtól eltéríteni, még ösztökéled azzal, hogy magad is velük tartasz, s mind a négyünket a biztos halálra és kínszenvedésre akarsz vetni... az már mégis mindent felülhalad!

- Miért négyünket? - kérdezte Skrzetuski csodálkozva. - Netán kegyelmed is?...

- Úgy van! - kiabálta Zagloba öklével verve mellét. - Én is megyek. Ha bármelyitek megmozdul, vagy mindnyájan együtt: én is megyek. Szálljon a vérem fejetekre! Legalább jó leckét kapok, hogy a jövőben kivel barátkozzam.

- Az Isten akárhova tegye kegyelmedet! - felelte Skrzetuski.

A három lovag egyike a másikától kapta ölelő karjába az öreget, de ő csakugyan haragudott és fújtatott, majd könyökével taszigálva el őket, tovább kiabált:

- Menjetek a pokolba! Semmi szükségem júdáscsókjaitokra!

Ekkor a sáncokon felhangzottak az ágyú- és muskétalövések. Zagloba megállt.

- Nesztek, nesztek, nesztek! - kiáltotta.

- Ez közönséges lövöldözés! - jegyezte meg Skrzetuski.

- Közönséges lövöldözés! - utánozta Zagloba. - No tessék! Ez nekik nem elég. Hadaink fele ettől a közönséges lövöldözéstől olvad el, de ők már orrukat fintorgatják rá.

- Legyen kegyelmed jó reménységgel - mondta Podbipieta.

- Hallgatnál inkább, répalevél! - dörrentett rá Zagloba. - Mert te vagy a legbűnösebb mind között. Kegyelmed sütötte ki ezt a vállalkozást, mely ha nem ostoba, akkor én vagyok az!

- És mégis elmegyek, testvérkém! - felelte Longinus uram.

- El hát, tudom is, miért! Csak ne nagyon híreskedj, mert ismerlek. Eladó ártatlanságod vagyon, s sürgetős minél hamarabb kivinned innen a sáncok közül, legalávalóbb vagy a lovagok között, nem a legkülönb, közönséges kerítő vagy, ki erényeddel kufárkodol! Piha, istenkáromlás! Ez az! Nem a királyhoz sürgetős néked, hanem már nyeríthetnél végig a falvakon, akár a csődör a legelőn. Nézzétek, íme a lovag, kinek eladó szüzessége vagyon! Botránkozás, tiszta szín botránkozás! Istenemre!

- Csúnya hallgatni - botránkozott meg Longinus uram bedugva fülét.

- Hagyjátok a veszekedést! - intette őket Skrzetuski. - Inkább beszéljünk a dologról, gondolkozzunk!

- Istenemre! - mondta a krasnostawi sztaroszta, aki ez ideig álmélkodva hallgatta Zagloba beszédét. - Nagy dolog ez, de a herceg nélkül semmit el nem végezhetünk. Nincs itt mit vetélkedni. Kegyelmetek szolgálatban vannak, s a parancsot teljesítenetek kell. A hercegnek szállásán kell lennie. Elmegyünk hozzá, hadd halljuk, mit szól kegyelmetek készségéhez.

- Azt, amit én! - kapott a szón Zagloba, s a remény felderítette ábrázatát. - Menjünk csak minél előbb.

Kiléptek a házból, s végigmentek az udvaron, ahova már hullottak a golyóbisok a kozák töltésről. A katonák a sáncokon voltak, melyek a távolból olyanoknak látszottak, mint a vásári árubódék, teleaggatva tarkabarka ócska ruhákkal, ködmönökkel. Töméntelen szekér, sátorrongy s mindennemű limlom volt rajtuk felhalmozva, ami csak valamelyes védelmet nyújthatott a lövöldözés ellen, mert az olykor hetekig folyt szakadatlanul, éjjel és nappal. Íme most is hosszú, kékes füstcsík húzódott ama felaggatott rongyok fölött, előttük pedig a hason fekvő, vörös és sárga ruházatú katonák sorai látszottak, amint serényen munkálkodtak a legközelebbi ellenséges sáncok ellen. Maga az udvar mintha egyetlen romhalmaz lett volna, melyet felszántottak, vagy lovak tiportak össze, egyetlen fűszál sem zöldellett rajta. Itt-ott halmokban állt az új kutakból meg sírokból kiásott föld, másutt összezúzott szekerek, ágyúk, hordók maradványai, avagy lerágott s a napon kifehéredett csontok garmadái hevertek. Széltében-hosszában egyetlen lóhulla sem látszott, mert az elesett lovakat nyomban elvitték a katonaságnak eleségül, ellenben mindenütt csomókban álltak a rozsdától vörös, vas ágyúgolyók, amelyekkel az ellenség naponta elárasztotta ezt a darab földet. Minden lépten-nyomon meglátszott a háború és az éhség súlya. Lovagjaink útjukban kisebb-nagyobb katonacsoportokat láttak, amint sebesülteket vagy halottakat hordtak, avagy a sáncokra siettek, hogy elcsigázott bajtársaiknak segítsenek. Arca valamennyinek feketére cserzett, beesett, borostás, szemük szilajon égett, ruházatuk kifakult, rongyos, fejükön kucsma és sisak helyett gyakran szennyes rongyok, fegyverzetük törött. S önkéntelenül felvetődött a kérdés, mi lesz ezzel az eddigelé győzedelmes maroknyi emberrel, ha így telik el még vagy két hét?...

- Nézzék kegyelmetek! - mondta a sztaroszta. - Ideje, bizony ideje hírül vinni a királynak.

- A nyomorúság immár fogát vicsorítja, akár a szelindek - jegyezte meg a kislovag.

- S mi lesz, ha a lovakat is megettük? - kérdezte Skrzetuski.

Így beszélgetve jutottak el a sáncok jobb felén sorakozó hercegi sátrakig. Előttük tíz-egynéhány szolgálattevő lovas állt, kik a parancsokat hordták széjjel a táborban.

- A herceg a sátorban van? - kérdezte a sztaroszta az egyiktől.

- Igen, Przyjemski úr van nála - felelte egy bandériumbeli lovas.

A sztaroszta lépett be elsőnek, anélkül, hogy bejelentette volna magát, a négy lovag pedig a sátor előtt várakozott. Kis idő múlva azonban az ajtó függönye fellebbent, s Przyjemski dugta ki rajta a fejét.

- A herceg sürgősen beszélni kíván kegyelmetekkel - mondta.

Zagloba jó reménységgel lépett a sátorba, vélvén, hogy a herceg nem akarja majd legkiválóbb vitézeit veszedelemre vetni, ámde tévedett, mert még mielőtt meghajolhattak volna, így szólt:

- A sztaroszta úr jelentette nekem, hogy kegyelmetek készek titkon kisurranni a táborból, s én e jó szándékotokat elfogadom. A hazáért semmiféle áldozat nem túl sok.

- Csak azért jöttünk, hogy erre hercegséged engedelmét kikérjük - mondta Skrzetuski -, mert hercegi nagyságod életünk sáfárja.

- Egyszóval négyesben kívántok kimenni?

- Nagyságos herceg úr! - emelt szót Zagloba. - Ők akarnak kimenni, de én nem. Isten a tanúm, nem dicsekedni jöttem én ide, sem pedig, hogy érdemeimet hánytorgassam, s ha róluk beszélek, az csak azért van, hogy valamiképpen gyávasággal ne vádoljanak. Jeles gavallérok ők, Skrzetuski, Wolodyjowski és a myszykiszki Podbipieta, ámde Burlaj, ki az én kezemtől esett el, hogy egyéb haditetteimről ne is szóljak, szintén jeles katona volt, felért Burdabuttal, Bohunnal meg a három janicsár fejével... most azért úgy vélem, a lovagi dolgokban én sem vagyok másoknál alábbvaló. Mindazonáltal más dolog a bátorság, s megint más az eszeveszettség. Szárnyunk nincsen, a földön pedig ki nem jutunk, az már bizonyos.

- Kegyelmed tehát nem megy? - kérdezte a herceg.

- Azt mondtam, nem akarok menni, de nem azt, hogy nem megyek. Ha az Isten megbüntetett azzal, hogy az ő kompániájukhoz tartozom, akkor már halálomig ki kell tartanom mellettük. Ha bajba jutunk, Zagloba kardja nem válik kárunkra, csak azt nem tudom, mire volna jó négyünk halála, s bízom benne, hogy hercegi nagyságod elfordítja azt tőlünk, s nem ad engedelmet az eszeveszett vállalkozásra.

- Hűséges bajtárs kegyelmed - felelte a herceg -, igazán derék dolog, hogy bajtársaidat nem akarod elhagyni, de irántam való bizalmadban csalatkozol, mert íme, én elfogadom áldozatotokat.

- Megette a fene! - dörmögte Zagloba, s keze lehanyatlott.

E pillanatban Firlej, a belzi kastellán lépett a sátorba.

- Nagyságos herceg úr - kezdte -, embereim egy kozákot fogtak, ki azt mondja, hogy ma éjjel rohamra készülnek.

- Már nékem is jelentették - felelte a herceg. - Minden készen van, csak az új sáncok hányásával siessenek.

- Már azok is csaknem készen vannak.

- Akkor jó! - nyugodott meg a herceg. - Estvélig átköltözünk rájuk.

Azzal a négy lovaghoz fordult.

- A roham után, ha az éj sötét lesz, az a legjobb idő a kisurranásra.

- Hogyan? - kérdezte a belzi kastellán. - Hercegséged kirohanást készít?

- A kirohanás a maga rendén meglesz, majd magam vezetem, de most másról van szó. Őkegyelmeik vállalkoznak arra, hogy átlopakodnak az ellenség gyűrűjén, s hírt visznek a királynak itteni sorsunkról.

A kastellán elámult, szemét kerekre nyitotta, s egymás után végignézett a lovagokon. A herceg megelégedetten mosolygott, mert megvolt benne az a hiúság, hogy örült, ha katonáit csodálták.

- Szent Isten! - kiáltott fel a kastellán. - Hát vannak még ilyen szívek a világon? Istenemre, én nem fogom kegyelmeteket lebeszélni e kockázatos játékról...

Zagloba vörös volt a dühtől, de már nem szólt semmit, csak fújtatott, mint egy medve, a herceg pedig egy darabig gondolkozott, azután így szólt:

- Nem kívánok azonban könnyelműen sáfárkodni a kegyelmetek vérével, abba hát nem egyezem bele, hogy mind a négyen egyszerre menjetek. Elsőbben kimegy az egyik, ha ezt megölik, nyilván eldicsekednek véle, mint ahogyan az én szolgám halálával is eldicsekedtek, akit még Lwów alatt fogtak el. Ha tehát az elsőt megölik, kimegy a második, azután, szükség esetén, a harmadik meg a negyedik. De lehetséges, hogy már az első szerencsével jár, akkor pedig a többieket nem kívánom hiábavaló módon halálos veszedelembe vetni.

- Nagyságos herceg úr... - szólalt meg Skrzetuski.

- Ez akaratom és parancsom - mondta Jeremi nyomatékkal.

- Hogy pedig megegyezzetek, azt mondom, az indul elsőnek, aki elsőnek ajánlkozott.

- Én! - jelentkezett Longinus uram sugárzó arccal.

- Ma este roham után, ha sötét lesz az éjszaka - tette hozzá a herceg. - Levelet nem írok a királynak, amit lát kegyelmed, azt mondod el. Csak pecsétgyűrűmet viszed el bizonyságul.

Podbipieta átvette a gyűrűt, s meghajolt a herceg előtt, az pedig két kezébe fogta a lovag fejét, egy darabig így tartotta, aztán többször megcsókolta.

- A történelem megörökíti kegyelmed nevét! - mondta a belzi kastellán.

A lovagok távoztak a sátorból.

- Piha, valami megragadta a nyeldeklőmet, s a szám oly keserű, akárha ürmöt nyeltem volna - morgolódott Zagloba. - Amazok meg folyvást lövöldöznek. Csapna belétek a mennydörgős mennykő! - tette hozzá a füstölgő kozák sáncokra mutatva. - Hej, de nehéz is az élet ezen a világon! Longinus uram, most már bizonyosan kimegy kegyelmed?... Nincsen már segítség! Őrizzenek meg az angyalok... A dögvész pusztítaná el a büdös parasztokat!

- Búcsúznom kell kegyelmetektől - jelentette ki Longinus uram.

- Hogyan? Hova mégy? - kérdezte Zagloba.

- Muchowiecki atyához gyónni, testvérkém, hogy bűnös lelkemet megtisztogassam.

Azzal a lovag gyors léptekkel elindult a vár felé, a többiek pedig a sáncok felé vették útjukat. Skrzetuski és Wolodyjowski hallgattak, mintha mérget nyeltek volna, Zagloba pedig így dohogott:

- Valami folyton szorongatja a nyeldeklőmet. Nem hittem volna, hogy ennyire tudom sajnálni, de hát ő a legerényesebb férfiú ezen a világon!... Ha valaki tagadni merné, pofon vágom. Ó, Istenem, Istenem! Azt hittem, a belzi kastellán fékezni fogja a dolgot, az meg még jobban sarkallta. Az ördög hozta oda azt az eretneket! "A történelem megörökíti kegyelmedet" - mondta. Örökítené meg őt, de ne Longinus uram bőrén! Mért nem megy ő maga? Néki, mint kálvinistának hat ujja van egy-egy lábán, hát még járnia is könnyebb. Mondhatom kegyelmeteknek, mind rosszabb és rosszabb az élet ezen a világon, s bizonnyal igaz, amit Zabkowski tisztelendő jövendöl, hogy elközelgett a világ vége. Kicsinyég itt maradunk a sáncokon, azután menjünk a várba, hogy legalább estig örvendezzünk barátunk társaságának.

Podbipieta uram azonban a gyónás és áldozás után minden idejét imádkozással töltötte, csak este jelent meg, a rohamkor, amely a legborzalmasabbak egyike volt, mert a kozákok éppen akkor támadtak, mikor a hadak, az ágyúk és a szekerek átköltözőben voltak az újonnan hányt sáncokra. Egy darabig úgy látszott, a csekély lengyel erők megtörnek a kétszázezer főnyi ellenség áradata előtt. A lengyel zászlóaljak annyira összekeveredtek az ellenséges csapatokkal, hogy egyik a másikat nem ismerte meg. S háromszor csaptak így össze. Hmelnickij minden erőit latba vetette, mert a kán is, de saját ezredeskapitányai is kijelentették, hogy ez lesz az utolsó roham, s ezentúl már csak éhséggel fogják ostromolni a védőket. Három óra leforgása után azonban minden roham vissza volt verve.

Az éjszaka meleg, de felhős volt. Négy sötét alak osont lassan, óvatosan a sánc keleti vége felé. E négy alak: Longinus uram, Zagloba, Skrzetuski és Wolodyjowski.

- A pisztolyokat jól takard be, hogy a por valamiképpen át ne nedvesedjék - súgta Skrzetuski. - Két zászlóalj egész éjszaka készenlétben fog állani. Ha lövéssel jelt adsz, segítségedre ugratunk.

- Olyan sötét van, akár a pokolban - jegyezte meg Zagloba.

- Annál jobb - vélte Longinus uram.

- Csitt csak! - vágott közbe Wolodyjowski. - Valamit hallok.

- Valami haldokló hörög... semmi, semmi!...

- Csak a tölgyesig eljuss...

- Ó, Istenem, Istenem! - sóhajtotta Zagloba mintegy lázban reszketve.

- Három óra múlva virrad.

- Akkor hát ideje! - vélte Longinus.

- Isten veletek, testvérek, s ha kinek vétettem, bocsásson meg érte.

- Te vétettél volna? Ó, Istenem! - tiltakozott Zagloba, s a lovag nyakába borult.

Aztán Skrzetuski, majd Wolodyjowski ölelte meg. S eljött a pillanat, hogy elfojtott zokogás rázta meg e lovagi kebleket. Egyedül Longinus uram volt nyugodt, bár ő is elérzékenyedett.

- Isten veletek! - ismételte meg.

Azzal a sánc peremére lépve leereszkedett az árokba, s csakhamar ott sötétlett a túlsó parton. Még egyszer búcsút intett a bajtársainak, aztán eltűnt a sötétben.

A Zaloscice felé vezető dűlőút és a wisniowieci országút között keresztbe futó keskeny rétekkel megszaggatott tölgyes terült el, mely egy Zaloscicén túl terjedő óriási fenyveshez csatlakozott - ebbe a tölgyesbe igyekezett Podbipieta.

Nagyon veszélyes volt ez az út, mert ahhoz, hogy a tölgyeshez eljusson, végig kellett haladnia az egész kozák tábor mentén. Longinus uram azonban szándékosan választotta ezt, mert a szekértábor körül jött-ment egész éjjel a legtöbb ember, s az őrség itt fordított legkevesebb figyelmet a járókelőkre. Egyébként a többi utakat, szakadékokat, bozótokat és ösvényeket őrszemek vigyázták, amelyeket állandóan ellenőriztek az eszaulok, a századosok, ezredesek, sőt maga Hmelnickij is. A réteken át és a Gniezna mentén vezető útról álmodni sem lehetett, mert ott alkonyattól hajnalig őrködtek a csikósok lovaik mellett.

Az éjszaka meleg, felhős és oly sötét volt, hogy tízlépésnyire sem lehetett látni, nemcsak embert, de még fát sem. Ez Longinus uramra nézve kedvező körülmény volt, viszont ő is csak lassan haladhatott, hogy bele ne essék ama valamelyik gödörbe vagy árokba, amelyek akár lengyel, akár kozák kezek munkája nyomán behálózták az egész csatateret.

Ily módon jutott el a második lengyel sánchoz, amelyet éppen az este ürítettek ki. Leereszkedett az árokba, s azon átkelvén, kétrét hajolva ment tovább a kozák sáncok és futóárkok felé. E földhányások lejtőin és tetején számos holttest hevert. Longinus uram minduntalan megbotlott egy-egy hullában, de átlépte, és ment tovább. Időnként egy-egy elhaló nyögés vagy elröppenő halk sóhaj jelezte, hogy egyik-másik ott heverő testben még élet van.

A sáncokon túl elterülő tágas térség, mely még a regimentáriusok emelte első sáncokig húzódott, szintén tele volt holttestekkel. Itt még több volt a gödör és az árok, s minden ötven-hatvan lépésnyire ott feketéllettek a sötétben a boglyáknak látszó, buckaszerű földfedezékek, de ezek is üresek voltak. Mindenütt mély csend uralkodott, az egész hajdani táborudvaron sehol egy tábortűz, sehol egyetlen ember, csak hulla és hulla.

Longinus uram belekezdett a holtakért szóló könyörgésbe, s továbbment. A lengyel sánc zaja elkísérte a második sáncvonalig, azután egyre gyengült, beleolvadt a távolba, míg végül teljesen elhalt. Longinus uram megállt, s még egyszer utoljára visszanézett.

Jóformán semmit sem látott már, mert a táborban nem volt világ; csak a várban villant meg néha egy kis ablak halvány fénye, mint a csillag, melyet a felhő hol eltakar, hol ismét felfed, vagy a szentJános-bogárka, mely hol megcsillan, hol ismét eltűnik.

"Testvérek, vajon látlak-e még valaha az életben?" - gondolta magában.

S szívére úgy ránehezedett a sóvárgás, mint egy óriási szikla. Lélegzeni is alig bírt. Ahol az a halvány világ pislákol, ott vannak az övéi, a testvérei: Jeremi herceg, Skrzetuski, Wolodyjowski, Zagloba, Muchowiecki atya - ott szeretik őt, s örömest megvédelmeznék - itt pedig csak éjszaka, pusztaság, sötétség, lába alatt a hullák, a lelkek valóságos karavánja - a távolban pedig az irgalmatlan, ádáz ellenség tábora.

A vágyakozás sziklája oly nehéz lett, hogy még ez az óriás is alig bírta. Lelke megingott.

A sötétben odaröppent eléje a halvány nyugtalanság, s fülébe suttogta: "Nem jutsz át, lehetetlenség! Fordulj vissza, míg nem késő. Süsd el pisztolyodat, s az egész zászlóalj vágtatva jön segítségedre a szekértáboron, e vad népen senki át nem jut."

A naponta golyózáporral elárasztott, hullaszagú, kiéheztetett, halódó lengyel tábort most csendes, biztonságos révnek látta.

Barátai nem vennék rossz néven, ha visszatérne. Megmondja nekik, hogy e vállalkozás meghaladja az emberi erőt, akkor a többiek már meg sem kísérlik, s másokat sem küldenek ki, hanem várnak tovább isten és a király irgalmára. De hátha Skrzetuski nekivág és elpusztul?

"Az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében! A sátán kísértget engem - gondolta Longinus uram. - A halálra elkészültem, s annál rosszabb nem érhet. A sátán ijesztgeti az esendő lelket e pusztasággal, hullákkal, sötétséggel, mert az mindent kihasznál."

Ő lovag létére gyalázatba döntse magát? Elveszítse dicsőségét, bemocskolja nevét - ne mentse meg a hadakat, s lemondjon a mennyei koronáról? Soha!

S kezét maga elé nyújtva továbbindult.

Most ismét neszt hallott, de nem a lengyel, hanem az ellenkező táborból. Még nem tisztán, csak valami félelmetes, tompa nesz formájában, mint mikor a medve kezd váratlanul dörmögni a sötét erdőben A nyugtalanság azonban már elhagyta Longinus uramat, a vágyakozás nem nyomta már lelkét, csak átváltozott szelíd emlékezéssé. Egyszerre, mintha a szekértábor felől feléje hangzó fenyegetésre felelne, lelkében még egyszer megismételte:

- Mégis elmegyek.

Kis idő múlva eljutott arra a csatatérre, ahol a hercegi lovasság az első roham napján szétverte a kozák és janicsár csapatokat. Itt már simább volt az út, kevesebb az árok, a gödör, a fedezék és jóformán semmi hulla, mert akik a régebbi harcokban elestek, azokat a kozákok már eltakarították. Itt valamivel világosabb is volt, mert semmiféle akadály nem takarta el a térséget. A terep dél felé lejtősödött, Longinus uram azonban mindjárt oldalvást fordult, mert a nyugati tó és a szekértábor között akart átsiklani.

Most akadályba nem ütközött, tehát gyorsan haladt előre, s úgy vélte, már-már eléri a szekértábor vonalát, amikor újabb nesz keltette fel figyelmét.

Azonnal megállt, s negyedórai várakozás után közeledő lódobogást és prüszkölést hallott.

"Kozák őrjárat!" - gondolta.

Erre emberi hangok jutottak fülébe, sietve oldalt ugrott hát, s lábával kitaposta a talajban az első mélyedést, belevetette magát, s mozdulatlanul nyúlt el, egyik kezében a pisztollyal, másikban pallosával.

Eközben a lovasok közelebb értek, s már teljesen egy vonalban voltak vele. Oly sötét volt, hogy nem számolhatta meg őket, de minden szavukat hallotta.

- Nekik nehéz, de bizony nekünk se könnyű! - mondta egy álmatag hang. - Hány derék molojec a fűbe harapott már!

- Hej, a Szicsben most bezzeg aludnál, itt pedig törd magad ebben a sötétségben, mint valami kísértet.

- Nyilván lézengenek itt kísértetek, mert a lovak igen horkolnak.

A hangok egyre távolodtak, végül teljesen elenyésztek. Longinus uram felkelt s továbbindult.

Ködszerű, apró eső kezdett szitálni, s ettől még sötétebb lett.

Longinus uramtól bal felé, a távolban felvillant egy kis fény, azután a másik, a harmadik, a tizedik. Most már bizonyos volt felőle, hogy egy vonalban van a szekértáborral.

Csak kevés ilyen fénypont volt, s mind bágyadtak, nyilván aludtak már a táborban, csak itt-ott ittak talán, vagy a másnapi ételt főzték.

- Hála Istennek, hogy a roham után indultam el - mondta magában Podbipieta. - Bizonyára halálosan fáradtak.

Alig mondta ki e szavakat, a távolból ismét lódobogást hallott - megint őrjárat közeledett.

Itt azonban a talaj jobban össze volt repedezve, tehát elrejtőznie is könnyebb volt. Az őrjárat olyan közel haladt el, hogy csaknem rátaposott a lovagra. A lovak szerencsére megszokták a földön heverő testeket, s nem ijedtek meg. Longinus uram továbbment.

Ezerlépésnyi területen még két őrjáratra bukkant. Ebből kitetszett, hogy a szekértábort övező egész földsávot őrizték, mint a szemük világát. A lovag csak annak örült, hogy nem találkozott gyalogos őrjáratokkal, amilyeneket a táborok előtt szoktak felállítani, hogy a lovas őrjáratokkal közöljék a híreket.

Ámde öröme nem sokáig tartott. Alig haladt ismét egy futamatnyira, mikor nem messzebb, mint tízlépésnyire egy fekete alak rémlett fel előtte. Longinus uram rettenthetetlen lovag volt ugyan, de most mintha reszketés futott volna végig a hátán. Visszahúzódni és kikerülni már késő lett volna. Az alak megmozdult, nyilván észrevette.

Rövid tétovázás következett, de csak egy pillanatig tartott. Egyszerre elfojtott hang hallatszott.

- Te vagy, Wasyl?

- Én - felelte Longinus halkan.

- Pálinkád van?

- Van.

Longinus uram közelebb lépett az alakhoz.

- Mitől vagy olyan magas? - kérdezte ugyanaz a hang, de már ijedtség rezgett benne.

Valami örvénylett a sötétben. Ugyanakkor egy rövid, elfojtott "Hosp!..." kiáltás tört fel a strázsa ajkáról, majd mintegy csontok ropogása és halk hörgés hallatszott, s az egyik alak a földre zuhant.

Longinus uram továbbment.

Az előbbi vonalról azonban letért, mert az kétségtelenül az őrszemek vonala volt. Még közelebb húzódott a táborhoz, s úgy tervezte, hogy az előőrsök és a szekérsor között fog elsurranni. Ha második sor őrszem nincs, akkor Longinus uram legfeljebb csak azokkal találkozhatott, akik a táborból indultak társaik felváltására. Lovas járőröknek itt nem volt mit csinálniuk.

Kis idő múlva kiderült, hogy második sor őrszem nincs. A szekértábor azonban nem volt messzebb, mint két nyíllövésnyire, és csodálatos - mintha egyre közelebb és közelebb lett volna, holott Longinus uram a szekérsorral párhuzamosan igyekezett haladni.

Az is kiderült, hogy a táborban nem aludt mindenki. Az itt-ott pislákoló őrtüzek mellett ülő alakokat lehetett látni. Egy helyen nagyobb őrtűz égett, olyannyira, hogy fénye csaknem Longinus uramra is ráesett, neki tehát ismét az őrvonal felé kellett húzódnia, ha nem akart az őrtűz fénykörén áthaladni. Longinus uram a távolból is látta, hogy a tűz közelében kereszt alakú oszlopokon ökrök lógnak, amelyeket akkor nyúztak a mészárosok. Népes csoportok bámulták ezt a munkát. Egyesek halkan játszottak sípjukon a mészárosok gyönyörködtetésére. Ez a szekértábornak az a része volt, ahol a csabánok helyezkedtek el. A további szekérsorokat sötétség takarta.

A szekértábornak az őrtüzek bágyadt fényétől megvilágított oldala azonban mintha megint közelebb lett volna Longinushoz. Kezdetben csak jobb kéz felől látta, most észrevette, hogy előtte is ez húzódik.

Ekkor megállt s gondolkozott, mit tegyen. Körül volt kerítve. A szekértábor, a tatár gyepű meg a köznép táborai gyűrűként fogták körül egész Zbarazt. E gyűrű közepében álltak az őrszemek, s szakadatlanul cirkáltak az őrjáratok, hogy a gyűrűn senki át ne juthasson.

Longinus uram kétségbeejtő helyzetbe került. Most két dolog között választhatott: vagy a szekerek között surran át, vagy más kiutat keres a kozákság és a tatár gyepű között. Különben hajnalig keringhet e körben, vagy megpróbálhat visszahúzódni Zbarazba, de még így is az őrszemek kezébe eshet. Eszébe vette azonban, hogy már maga a talaj formája sem engedi, hogy a szekerek szorosan egymás mellett álljanak. A szekérsorokban réseknek, mégpedig széles réseknek kellett lenniük, már csak azért is, hogy közlekedni lehessen, különösen pedig, hogy a lovasságnak szabad útja legyen. Longinus uram elhatározta, hogy egy ilyen rést keres, tehát még közelebb húzódott a szekerekhez. Az itt-ott még pislogó őrtüzek fénye elárulhatta ugyan, de másrészt hasznukat is vette, mert nélkülük nem látta volna sem a szekereket, sem a réseket.

Negyedórai keresgélés után csakugyan megtalálta az utat, s könnyen fel is ismerte, mert mintegy fekete sávként húzódott a szekerek között. A résben nem égtek őrtüzek, nyilván kozákok sem voltak ott, hiszen erre járt át a lovasság. Longinus uram hasra feküdt, s úgy kúszott a fekete sáv felé, mint a kígyó a fészkébe.

Elmúlt egy negyedóra, majd egy félóra, s ő csak kúszott kitartóan. Mindkét oldalon teljes volt a nyugalom. Ember nem mozdult, kutya nem ugatott, ló nem horkolt. Longinus uramnak sikerült átjutnia. Most már cserje és bokrok sora feketéllett előtte, azon túl a tölgyes, majd a fenyves húzódik, el egész Toporówig, a fenyvesen túl pedig a király, a szabadulás, a hírnév és az érdem Isten és ember előtt. Mi volt a három levágott fej ehhez a cselekedethez képest, melyhez több kellett, mint acélos kéz.

A szekereken túl már nem voltak őrszemek, vagy ha voltak is, ritkábban, úgyhogy könnyebben ki lehetett őket kerülni. Közben erősödött az eső, s a bozót zizegése elnyomta a lovag lépteinek zaját. Longinus uram most szabadjára engedte hosszú lábait, s ment, mint valami óriás, úgyhogy egyetlen lépése más öt lépésével is felért. A szekerek egyre távolabb, a tölgyes egyre közelebb - a menekülés egyre közelebb.

Íme a tölgyfák! Alattuk oly sötét éjszaka honol, akár a föld alatt.

A lengyel sáncoktól már vagy másfél mérföldnyire eltávolodott. Homlokáról szakad a verejték, mert a levegő párássá válik, mintha vihar készülne, ő azonban mit sem törődik a viharral, hiszen szívében angyalok énekelnek. A tölgyes ritkul. Nyilván itt az első tisztás. A fák most hangosabban susognak, mintha őt intenék: "Megállj, itt közöttünk biztonságban vagy!" - a lovagnak azonban nincs ideje, s kilép a nyílt tisztásra. Csak egyetlen tölgyfa áll a közepén, de ez terebélyesebb a többinél. Longinus uram e tölgy felé igyekszik.

Egyszerre, mikor már alig tíz-egynéhány lépésnyire van, a terebélyes ágak alól mintegy húsz fekete alak bukkan elő, s futva közeledik feléje.

- Ki vagy? Ki vagy?

Nyelvüket nem érti, kucsmájuk hegyes - tatár csikósok, s az eső elől menekültek ide.

E pillanatban vörös villám cikázása világítja meg a rétet, a tölgyfát, a vad tatárokat és az óriás lovagot. Rettenetes kiáltás rázza meg a levegőt, s abban a pillanatban fellángol a harc.

A tatárok Longinus uramra vetik magukat, akár a farkasok a szarvasra, s izmos kezükkel megragadják, de ő csak megrázkódik, s ellenfelei úgy hullanak le róla, akár az érett gyümölcs a fáról. Egyszerre megcsörren hüvelyében a félelmetes Zerwikaptur, s már kiáltások, nyögések hallatszanak, üvöltözés, "segítség" kiáltozás, a szablya süvölt a levegőben, sebesültek hörögnek, a megrémült lovak nyerítenek, s csattognak a darabokra törő tatár kardok. A csendes rét megtelik mindenféle vad hanggal, amit csak emberi torok kiadhat.

A tatárok még egyszer meg harmadszor is csapatostul rohannak a lovagra, ő azonban hátát már a tölgyfa törzsének veti, elölről pedig pallosának örvénylő suhogásával védi magát, s üt, vág irgalmatlanul. Lába előtt már hullák feketéllenek - a többiek vak rémülettel húzódnak vissza.

- Div! Div! - hangzik vad kiáltozásuk.

Ez az üvöltözés azonban nem marad visszhang nélkül. Egy félóra sem telik bele, s az egész rét hemzseg a gyalogos és lovas alakoktól. Futva jönnek a kozákok és tatárok, kaszákkal, fütykösökkel, íjakkal, égő csóvákkal. Lázas kérdések keresztezik egymást, s röpködnek szájról szájra:

- Mi az? Mi történt?

- Csoda! - felelik a csikósok.

- Csoda! - ismétli meg a tömeg. - Lah! Csuda!

- Üsd! Élve, élve!

Longinus uram kétszer is elsütötte pisztolyát, e lövéseket azonban bajtársai már nem hallhatták a sáncon.

Eközben a tömeg félkörben közeledett hozzá, ő pedig ott állt a homályban - óriás testével a fa törzséhez támaszkodva, s pallosával a kezében várt.

A tömeg egyre közelebb nyomult. Végül felhangzott a vezényszó:

- Fogd meg!

Aki élt, nyomult előre. A kiáltások elhallgattak. Akik nem bírtak odanyomakodni, azok világítottak a támadóknak. Az örvénylő tömeg gomolyogva fetrengett a fa alatt. Az örvénylésből csak jajszavak hallatszottak, sokáig semmit sem lehetett látni. Egyszerre rémült üvöltés tört fel a támadók torkából. A tömeg egy pillanat alatt szétrebbent.

Csak Longinus uram maradt a fa alatt, s lába előtt halomban hevertek a még remegve vonagló haldoklók.

- Kötelet! Kötelet! - kiáltotta egy hang.

A lovasok nyomban kötélért ugrottak, s egy szempillantás alatt már hozták is. Ekkor tíz-egynéhány tagbaszakadt legény megragadta a kötél két végét, hogy a lovagot a fához kötözze.

Ő azonban egyet suhintott pallosával, s a legények kétoldalt hanyatt estek. Később a tatárok próbálkoztak, de az eredmény ugyanez volt.

Látván, hogy a túlságosan nagy tömeg egymást akadályozza, a nogajiak közül a legbátrabb tíz-egynéhány legény még egyszer megkísérelte, hogy élve elfogja az óriást, de az úgy szaggatta széjjel őket, mint a felbőszült bika a tajtékzó szelindekeket. A két törzsből összeforrt tölgy három oldalról megvédte a lovagot, aki pedig elölről kard-távolságnyira merészkedett, az meghalt, mielőtt egyetlen jajszót kiadhatott volna. Podbipieta emberfölötti ereje mintha percről percre fokozódott volna.

A nekivadult horda ezt látva, elkergette a kozákokat, s körös-körül hangzottak a kiáltások:

- Nyíllal! Nyíllal!...

Az íjak és a tegezekből lábuk elé szórt nyilak láttára Podbipieta is eszébe vette, hogy elközelgett halála órája, rákezdett hát a Szent Szűzhöz szóló litániára.

Csend lett. A tömeg lélegzet visszafojtva várta, mi következik.

Az első nyíl akkor süvített fel, s halántékát horzsolta, mikor Longinus uram éppen ezt mondta: "Megváltóm Anyja!"

Longinus uram folytatta: "Dicsőséges Szűz!" - Ekkor süvöltött a második nyíl, s karjába fúródott.

A litánia szavai összekeveredtek a nyilak süvöltésével.

S mikor Longinus uram kimondta: "Hajnalcsillagom!" - akkor már nyilak álltak ki karjaiból, oldalából, lábszárából... A halántékából kicsorduló vér elborította szemét, s most már csak mintegy ködön át látta a rétet, a tatárokat. A nyilak süvöltését már nem hallotta. Érezte, hogy gyengül, lábai rogyadoznak, feje mellére kókad... végül is térdre rogyott.

Ezután félig már sóhajtva mondta: "Angyali Királynőm!" - s ezek voltak utolsó szavai a földön.

Wolodyjowski és Zagloba másnap reggel a sáncon álltak a katonák között, s szorgosan kémleltek a szekértábor felé, ahonnan paraszti tömegek közeledtek. Skrzetuski haditanácsban volt a hercegnél, ők pedig felhasználván a pillanatnyi nyugalmat, a tegnapi napról meg az ellenséges táborban megindult mozgolódásról beszélgettek.

- Ez semmi jót nem jósol - vélte Zagloba a felhőként gomolyogva közeledő tömegre mutatva. - Bizonnyal megint roham lesz, pedig az emberfiának már a keze is alig mozog eresztékeiben.

- Dehogyis lesz roham fényes nappal, ebben az órában! - ellenkezett a kislovag. - Nem tesznek azok mást, mint elfoglalják tegnapi sáncainkat, s újra elkezdenek árkokat ásni új sáncunk felé, meg lövöldöznek reggeltől estig.

- Most alaposan el lehetne őket riasztani az álgyúkkal.

Wolodyjowski halkította hangját.

- Kevés a puskaporunk - mondta. - Ha ily iramban fogyasztjuk, hat napra is alig futja. No de addig bizonnyal megjön a király.

- Jönne már, aminek jönnie kell. Csak szegény Longinus uram jusson át szerencsésen! Egész éjjel nem bírtam aludni, mindig reá gondolván, s amint elszundítottam, mindjárt őt láttam igen nagy bajban, s akkora szánalom fogott el, hogy a verejték is kivert. Ő a legjobb ember, akit e Köztársaságban találni lehet, keresnéd bár három esztendeig és hat hétig lámpással a kezedben.

- Akkor hát miért bántotta kegyelmed mindig?

- Mert a szájam ocsmányabb a szívemnél. De most már ne vérezd meg te is, Michal uram, hiszen amúgy is mardos a lelkiismeret. Isten ne adja, hogy valami baj érje, mert halálomig sem nyernék nyugodalmat.

- No már annyira csak ne eméssze magát kegyelmed. Nem haragudott ő rád soha, s magam is hallottam, mikor mondta: "A szája csúnya, de a szíve arany!"

- Tartsa meg az Úr egészségben derék barátunkat! Sosem tudott őkelme emberül beszélni, ámde e gyarlóságát százszorta pótolta szép erényeivel. Mit gondolsz, Michal uram, átjutott-e szerencsésen?

- Az éjszaka sötét volt, s az emberek a nagy vereség után szörnyen fatigati. Nálunk sem volt valami éber az őrség, hát még náluk!

- Akkor hát hála Istennek! Megmondtam Longinus uramnak, hogy szorgosan tudakoljon szegény knyázkisasszonyunk felől, mert úgy vélem, Rzedziannak át kellett jutnia a királyi hadakhoz.

- Sokszor gondoltam már, nem volna-e jobb mindent elmondani Skrzetuskinak, de mindig visszafogott, hogy ő maga soha, egyetlen szót sem szólt róla, ha pedig néha napján csak pedzette valaki, legottan összerezzent, mintha szíven szúrták volna.

- No csak mondd el neki, szaggasd fel a háború tüzében beforrt sebét, pedig meglehet, hogy a leányasszonyt azóta már valamiféle tatár a hajánál fogva hajtja Perekopon át. Szemem menten szikrát szór, ha erre gondolok. Ideje meghalni, nem lehet másképpen, mert e világon csak kínszenvedés a részünk, semmi más. Csak legalább Longinus uram jutna át szerencsésen!

- Ő nyilván nagyobb kegyben van az égiek előtt, mint mások, mert fölöttébb erényes lélek. Oda nézzen csak kegyelmed, tegnapi sáncainkat hányják széjjel.

- Nem megmondtam, hogy roham lesz? Gyerünk innen, Michal uram, elég volt az ácsorgásból.

- Nem azért ásnak ők, hogy okvetlenül rohamra induljanak, hanem szabad utat akarnak a visszavonulásra, meg aztán ezen tolják majd át a machinákat, amelyekben lövészeik ülnek. Nézze csak kegyelmed, az ásók csak úgy csattognak, már vagy negyvenlépésnyire széthányták.

Zagloba tenyeréből ellenzőt formált szeme fölé, s úgy nézett. E pillanatban a sáncba vágott résen át betódult a pórnép tömege, s egy szempillantás alatt elárasztotta a sáncok közötti üres területet. Egyesek nyomban lövöldözni kezdtek, mások ásóikkal a földet vágva újabb sáncot hánytak, hogy immár a harmadik gyűrűvel is körülfogják a lengyel tábort.

- Ohó! - kiáltotta Wolodyjowski. - Nem megmondtam? Már tolják is befelé a machinákat!

- No, akkor már biztosan roham lészen. Gyerünk innen - sürgette Zagloba.

- Nem, ezek másféle beluárdok - vélte a kislovag.

A résben megjelent machinák csakugyan másképpen voltak felépítve, mint a rendes beluárdok, falaik ugyanis kapcsokkal összefogott lajtorjákból álltak, a lajtorjákat ruhákkal és bőrökkel borították be, amelyek mögül a beluárdok közepétől a csúcsáig elhelyezkedő legkitűnőbb lövészek pusztították az ellenséget.

- Gyerünk, az ebek tépnék széjjel őket! - ismételte meg Zagloba.

- Várjon kegyelmed - vonakodott Wolodyjowski.

Azzal a machinák számlálásához fogott, ahogyan mindig újabb és újabb jelent meg a résben.

- Egy, kettő, három... nyilván van belőlük elég... négy, öt, hat... egyre nagyobbak jönnek elő... hét, nyolc... e tornyokból minden kutyát megölnek az udvarunkon, mert ott nyilván a legjelesebb lövészeik ülnek... kilenc, tíz... oly tisztán látni őket mintha az ember a tenyerén tartaná, mert a nap éppen reásüt... tizenegy...

Michal uram hirtelen abbahagyta a számlálást.

- Mi az? - kérdezte furcsa hangon.

- Hol?

- Amott, a legmagasabb machinán... egy ember lóg!

Zagloba merően odaszegezte tekintetét. A legmagasabb beluárd tetején csakugyan egy mezítelen emberi hulla himbálózott kötélen a machina mozgása szerint, mint valami roppant inga.

- Úgy van - hagyta helyben Zagloba.

Wolodyjowski egyszerre fehér lett, mint a fal, s irtózatos hangon kiáltotta:

- Mindenható Isten!... Az Podbipieta!

A sáncokon moraj támadt, mint mikor szél borzolja a fák lombját. Zagloba félrehajtotta fejét, szemét öklével bedugta, s elkékülő ajka jajgatva suttogta:

- Jézus Mária! Jézus Mária!...

Közben a zaj összekeveredő szavak morajává, majd a háborgó hullámok zúgásává erősödött. A sáncokon a katonák felismerték, hogy azon a gyalázatos kötélen az ő bajtársuk, a szeplőtelen lovag függ, mindnyájan megismerték Longinus Podbipietát, s rettenetes düh borzolta fel üstöküket.

Zagloba végre elvette tenyerét szemöldökétől. Borzalom volt ránézni: szája tajtékzott, arca elkékült, szeme kidülledt.

- Vért! Vért! - rikácsolta oly borzalmas hangon, hogy a közelében állókon végigfutott a hideg.

Azzal beugrott az árokba. Utánatódult minden élő lélek a sáncokról. Semmiféle erő, még a herceg parancsa sem bírta volna megfékezni ezt a dühkitörést. Az árokból egymás vállán kúsztak felfelé, körmükkel és fogukkal kapaszkodtak a sáncárok partjába - aki pedig kiugrott, vakon rohant előre, mit sem törődve azzal, hogy követi-e valaki. A beluárdok füstbe borultak, akár a szurokfőzők, s megremegtek a puskák dörrenésétől, de ez sem használt semmit. Zagloba rohant elöl, feje fölé emelt karddal, vad dühvel, akár egy nekivadult bika. Erre a kozákok is előugrottak cséphadarókkal, kaszákkal, s úgy roppantak egymásba, mintha két fal ütközött volna össze rettenetes dörrenéssel. Ámde a jóllakott szelindekek nem védekezhetnek sokáig a kiéhezett farkasok ellen. A kozákok kiszorultak helyükből, kardélre kerültek, körömmel és foggal is tépték, marcangolták, ütötték, zúzták őket. De nem is bírták sokáig a tébolyult rohamot, csakhamar összekavarodtak, majd széjjelrebbentek, s rohantak vissza a rés felé. Zagloba tombolt, a tömeg sűrűjébe vetette magát, mint a nőstény oroszlán, ha elrabolják kölykeit; hörgött, krákogott, vagdalkozott, gyilkolt, taposott! Előtte pusztaság támadt, s mellette haladt a másik pusztító tűz - Wolodyjowski, akár egy megsebesült hiúz.

A beluárdokban ülő lövészeket az utolsó emberig lekaszabolták, a többit pedig a sáncba vágott résig kergették. Ezután a vitézek felhágtak a beluárdra, s Longinus uram holttestét leakasztva óvatosan leeresztették.

Zagloba a holttestre borult...

Wolodyjowski szíve is megtört, s szeme könnyben ázott a holt bajtárs láttán. Könnyű volt kitalálni, mily halállal halt meg Podbipieta, mert egész teste tele volt a nyíl ütötte sebek apró foltjaival. Csak arcát nem rútították el lövések, egyet kivéve, amely hosszú karcolást hagyott halántékán. Arcán megalvadt néhány vércsepp, szeme behunyva, halvány ábrázatján derűs mosoly. Ha ez az arc nem lett volna olyan kékes, ha vonásaiban ott nincs a halál fagyos lehelete azt lehetett volna hinni, hogy nyugodtan alszik. A bajtársak vállukra emelték, s elvitték a sánc mögé, onnan pedig a várkápolnába.

Estére összerótták a koporsót, s éjszaka végbement a temetés a zbarazi temetőben. Ott volt az egész zbarazi lelkészi kar, Zabkowski tisztelendő kivételével, aki az utolsó roham alkalmával deréksebet kapott, s most a halállal vívódott. Ott volt a herceg, aki a vezérletet a krasnostawi sztarosztára bízta, kivonultak a regimentáriusok, a királyi zászlótartó, a nowogródi zászlótartó, Przyjemski, Skrzetuski, Wolodyjowski, Zagloba meg ama zászlóalj vitézei, melyben a boldogult szolgált.

Mikor a koporsót a kötelekre helyezték, Zaglobát alig bírták elvonszolni tőle, mintha testvére vagy atyja halt volna meg. Végül Skrzetuski és Wolodyjowski mégiscsak eltávolították. A herceg a sírhoz lépve felvett egy marék földet, s mikor a pap rákezdte: "Anima eius" - a kötelek végigsúrlódtak a koporsón, hullani kezdett a föld, szórták kézzel, sisakokkal, Longinus Podbipieta hamvai fölött csakhamar jókora halom domborult, s megvilágította a hold szomorú, halvány fénye.

A három jó barát elindult a városból a tábor udvara felé, ahonnan folytonosan hallatszott a lövések dördülése. Szótlanul lépkedtek, mert egyikük sem akarta az első szót kimondani. Más csoportokban azonban folyt a beszéd a boldogultról, s egyként magasztalták erényeit

- Oly tisztes temetése volt - jegyezte meg egy vitéz Skrzetuski mellett elhaladva -, hogy még Sierakowski secretarius uramnak sem szereztek különbet.

- Mert meg is érdemlette - vélte a másik. - Ugyan ki vállalta volna még, hogy átszökik a királyhoz?

- Én pedig hallottam, hogy a Wisniowiecki-vitézek között akadt még néhány volontér, ámde e borzalmas példa után nyilván mindnyájuknak elment a kedvük tőle.

- Mert hát lehetetlen is. Egy kígyó át nem csúszhatnék!

- Istenemre, merő őrültség lenne!

A tisztek elhaladtak. Ismét pillanatnyi csend lett. Egyszerre csak Wolodyjowski szólalt meg:

- Hallottad, Jan?

- Hallottam - felelte Skrzetuski. - Ma rajtam a sor.

- Jan! - mondta Wolodyjowski komolyan. - Régóta ismersz, s tudod, nem szívesen hátrálok meg a kockázat elől, de a biztos öngyilkosság az más.

- Te mondod ezt, Michal?

- Én, mert barátod vagyok.

- Én is barátod vagyok, most azért add lovagi paroládat, hogy ha én elesem, te harmadiknak nem mégy ki.

- Ó, nem lehet az! - kiáltotta Wolodyjowski.

- No látod, Michal! Mi módon kívánhatod tőlem, amit magad meg nem tennél? Legyen meg Isten akarata!

- Akkor engedd meg, hogy együtt menjünk!

- Nem én tiltom, hanem a herceg, neked pedig, katona lévén, engedelmeskedned kell.

Michal uram elhallgatott, mert elsősorban csakugyan katona volt, csak bajuszkája mozgott hevesen a holdfényben, végül így szólt:

- Nagyon világos az éjszaka, ne menj ma.

- Jobb szeretném, ha sötétebb volna, de késlekedni nem szabad. Amint látod, huzamos jó idő mutatkozik, puskaporunknak, élelmünknek pedig vége felé járunk. A katonák már a táborudvaron kapargálnak gyökereket keresvén, másoknak meg az ínyük rohad a sok ocsmányságtól, amit megesznek. Bizony ma megyek, mégpedig tüstént, a hercegtől már el is búcsúztam.

- Látom már, végképp halálra szántad magad.

Skrzetuski szomorúan elmosolyodott.

- Az Isten áldjon meg, Michal. Bizonyos igaz, hogy nem ülök nyakig az élvezetekben, de azért a halált sem fogom szándékból keresni, mert legelsőbben is bűn, azután pedig nem az a fő, hogy elessem, hanem hogy eljussak a királyhoz, s a tábor megmeneküljön.

Wolodyjowskit egyszerre elfogta a vágy, hogy mindent elmondjon a knyázkisasszonyról, már a száját is kinyitotta; de mégis visszafogta a szót: "E hírtől még megzavarodik a feje - gondolta -, s annál könnyebben elfogják." Nyelvébe harapott hát, s elhallgatott, de később megkérdezte:

- Merre mégy ki?

- Úgy mondtam a hercegnek, hogy a tavon át, azután meg a folyón, amíg jó messzire el nem jutok a tábortól. A herceg azt mondta, ez jobb út, mint bármelyik másik.

- Látom, itt már nincs segítség - felelte Wolodyjowski. - Az emberfiának amúgy is halál vagyon megírva, s jobb a dicsőség mezején, hogysem az ágyban. Isten vezéreljen! Isten vezéreljen, Jan! Ha ezen a világon már nem látjuk egymást, majd találkozunk a másikon, s az én szívem bizonnyal hűséges marad hozzád.

- Miként az enyém is hozzád. Isten fizessen meg neked minden jóságodért. Ide hallgass, Michal, ha elpusztulok, ők talán az én holttestemet nem mutatják be, miként Longinus uramét, mert alapos leckét kaptak, de valamiképpen csak eldicsekednek vele. Akkor az öreg Zacwilichowski menjen el Hmelnickijhez a holttestemért, mert nem akarnám, hogy halálom után az ebek hurcoljanak táboruk udvarán.

- Efelől biztos lehetsz - felelte Wolodyjowski.

Zagloba eleintén félig öntudatlanul hallgatta e beszédet, végül azonban mégis megértette, miről van szó, de arra már nem volt ereje, hogy lebeszélje vagy visszatartsa, csak tompán nyögdécselt:

- Tegnap amaz, ma ez... Istenem! Istenem! Istenem!...

- Bízzék kegyelmed - bíztatta Wolodyjowski.

- Jan uram!... - kezdte Zagloba.

De szólni nem bírt, csak ősz fejét szorította a lovag mellére, s úgy bújt hozzá, mint egy tehetetlen gyermek.

Egy órával későbben Skrzetuski leereszkedett a nyugati tó vizébe.

Az éjszaka nagyon világos volt, a tó közepe fénylett, akár egy ezüstpajzs, de Skrzetuski nyomban eltűnt, mert a partot belepte a nád, sás és káka. Távolabb, ahol ritkább volt a nád, bőséggel burjánzott a sárkányfű, békaliliom meg a moszat. A széles és keskeny levelek, csúszós indák és kígyózó hajtások e szövevénye, mely körülfonta a lovag lábát és derekát, fölöttébb megnehezítette mozgását, de legalább eltakarta a strázsák szeme elől. Arra gondolni sem lehetett, hogy a tó megvilágított közepén ússzék át, mert azon minden sötétebb foltot nyomban észrevettek volna. Skrzetuski tehát elhatározta, hogy a part mentén gázolva kerüli meg az egész tavat a túloldalon levő kis mocsárig, amelyen át egy folyócska torkollik a tóba. Ott valószínűleg kozák vagy tatár őrszemek voltak, de a partokat sűrű nádas borította, melynek csak széleit kaszálták le lombsátraknak a pórnép számára. Ha eljut a mocsárig, azon át akár nappal is továbbgázolhat, hacsak az ingovány nem bizonyul túlságosan mélynek. De ez az út is borzalmas volt. A víz a part mentén nem volt mélyebb egy lábnál, ámde e szunnyadó tükör alatt singnyi vagy még mélyebb iszap húzódott meg. Skrzetuski minden lépése nyomán töméntelen buborék szállt a felszínre, melyeknek bugyborékolása jól hallatszott a mély csendben. Ezenfelül bármily lassan mozgott is a lovag, minden mozdulata gyűrűket vert a víz tükrén, s azok egyre távolodván eljutottak a nádassal be nem nőtt víztükörhöz is, s ott a hold sugarai megtörtek rajtuk. Esős időkben Skrzetuski egyszerűen átúszta volna a tavat, s legfeljebb egy félóra alatt eljutott volna a kis mocsárhoz, de hát az égen egyetlen felhőcske sem volt. Dús sugárkévékben áradt a tóra a zöldes fény, a békaliliom leveleit csillogó pajzsokká, a nád kalászát pedig ezüstös bojtokká varázsolva. Szél nem fújt, de szerencsére a sortüzek ropogása elnyomta a buborékok neszét. Skrzetuski észrevette ezt, és csak akkor mozdult előre, ha a sáncokon a sortüzek élénkebbé váltak. Ez a csendes, nyugodt éjszaka azonban még egy nehézséget okozott. Íme, a nádasból a szúnyogok egész raja emelkedett a magasba, ülepedtek le a lovag arcára, szemeire, s érzékenyen összevissza szurkálták, fülébe döngve-zsongva bánatos esti zsolozsmájukat. Skrzetuski ezt az utat választván egyáltalán nem áltatta magát a reá váró nehézségek tekintetében, de mindent nem látott előre. Így például nem látta előre az út rémeit. Éjszakának idején még a legjobban ismert víz mélysége is bizonyos félelmetes titkokat rejteget magában, s akaratlanul is felveti a kérdést: mi lehet lent a fenekén? Ez a zbarazi tó pedig különösen is borzalmas volt. Vize mintha sűrűbb lett volna a közönséges víznél, s hullaszagot árasztott, hiszen száz meg száz kozák és tatár holttest rothadt benne. Igaz, hogy mindkét fél kihalászta a holttesteket, de hányat rejthetett a nádas, a sárkányfű és a sűrű moszat? Skrzetuski teste a hűvös vízben ázott, homlokát pedig verejték borította. Mi lesz, ha egyszerre csúszós karok ölelik át, vagy egy zöld szempár tekint rá a vízililiomok alól? A tavirózsa hosszú indái térdére tekeredtek, neki pedig már égnek állt a haja, mert azt hitte, hátha valami alámerült hulla öleli át, hogy többé el ne eressze. "Jézus Mária! Jézus Mária!" - suttogta szakadatlanul, s haladt tovább. Néha feltekintett a magasba, s a hold, a csillagok és a nyugodt mennybolt láttán kissé megkönnyebbült. "Van Isten!" - ismételgette félhangon, de úgy, hogy ő maga is hallja. Máskor kitekintett a partra, s úgy érezte, mintha a sár, a sötét mélység, a halovány holdfény, a kísértetek, hullák és éjszakák elátkozott, földöntúli világából nézne ki Isten szép világára - s erre olyan sóvárgás fogta el, hogy azonnal ment volna kifelé a nádas e szövevényéből.

Mindazonáltal ment tovább a part mentén, s már annyira eltávolodott a tábortól, hogy Isten ama szép világán lovas tatárt pillantott meg, ott állt a parttól ötven-hatvan lépésnyire. Megállt hát ő is, s nézte azt az alakot, amint egyöntetűen a ló nyaka felé hajlongott, amiből arra következtetett, hogy bóbiskol.

Furcsa látvány volt. A tatár szakadatlanul hajlongott, mintha Skrzetuskinak köszöngetne némán, az pedig a szemét le nem vette róla. Volt ebben valami ijesztő, Skrzetuski azonban megkönnyebbülve lélegzett fel, mert e valóságos ijedelem elriasztotta a sokkalta kibírhatatlanabb képzelt rémeket. A kísértetek világa eltűnt, s a lovag hidegvére egyszerre visszatért: agyába csak ilyen kérdések tolultak: alszik-e, vagy sem? Továbbmenjek-e, avagy várjak?

Végül is továbbment, de most még óvatosabban, még csendesebben haladt, mint útja kezdetén. Már az út felénél tartott a kis mocsár és a folyócska felé, mikor egyszerre meglendült a könnyű szellő első fuvallata. A nádas azonnal hullámzani kezdett, s a nádszálak egymáshoz ütődve elég hangos neszt keltettek. Skrzetuski nagyon megörült ennek, mert minden óvatossága ellenére, s noha egy-egy lépés megtételére olykor néhány percet kellett vesztegetnie, egy önkéntelen mozdulat, botlás, a víz csobbanása bármely pillanatban elárulhatta. Most bátrabban haladt a zizegő nádasban, mert ettől hangzott már az egész tó, körös-körül minden megszólalt, még a víz is csobogni kezdett, amint hullámzó habjai a partot nyaldosták.

Ez a mozgás azonban nyilván nemcsak a parti növényzetet ébresztette fel, mert egyszerre egy fekete tárgy jelent meg a lovag szeme előtt, s feléje himbálózott, mintha ugrásra készülődnék. Skrzetuski csaknem felkiáltott az első pillanatban, a rémület és undor azonban torkára fojtotta a szót, s ugyanakkor borzalmas bűz kezdte fojtogatni.

Ámde egy pillanat múlva szertefoszlott az a riadalma, hogy íme egy vízbe fúlt ember szándékosan állja útját, s már csak az undor maradt meg benne. Továbbindult. A nádas csevegése szakadatlanul tovább folyt, s egyre hangosabb lett. A hajladozó kalászok között Skrzetuski megpillantotta a második, majd a harmadik tatár őrszemet. Elhaladt mellettük, majd a negyedik mellett is. "Már a fél tavat bizonnyal megkerültem" - gondolta, s kissé kiemelkedett a nádasból, hogy lássa, hol van. Ekkor valami meglökte a lábát, szétnézett, s térdénél egy emberi arcot pillantott meg.

"Ez már a második!" - gondolta.

Ezúttal nem rémült meg, mert e második hulla hanyatt feküdt a vízben, s tétlenségében semmi jele nem volt az életnek vagy a mozgásnak. Skrzetuski csak gyorsította lépteit, hogy el ne szédüljön. A nádas egyre sűrűbb lett, ami egyfelől jobb rejtekhelyet nyújtott, másfelől azonban rendkívül megnehezítette a járást. Elmúlt még egy félóra, majd egy óra, s ő csak ment folyton, de egyre fáradtabb volt. A víz egyes helyeken oly sekély volt, hogy lábikráig sem ért, másutt viszont övig lemerült. Az is rendkívül fárasztó volt, hogy lábát minden lépésnél lassan kellett kihúznia az iszapból. Homlokát elborította a verejték, de testét időnként feje búbjától a lábáig végigborzongatta a hideg.

"Mi ez? - gondolta rémült szívvel. - Netán a hagymáz kerülget? Az a kis mocsár valahogyan nem látszik. Hátha nem ismertem fel a helyet a nádasból, s már el is hagytam."

Nagy veszedelem lett volna ez, mert így egész éjjel keringhetett volna, hogy reggelre virradva ott találja magát, ahonnan elindult, vagy más útra téved, s úgy esik a kozákok kezébe.

"Rossz utat választottam - gondolta tovatűnő reménnyel -, a tavon át nem lehet. Visszatérek, s holnap újra elindulok azon az úton, amelyiken Longinus uram ment. Holnapig kipihenhetem magam."

Mindazonáltal ment tovább előre, mert tudta, önmagát csalja azzal, hogy vissza akar térni, pihenőt ígérve magának. Arra is rájött, hogy ily lassan haladva s minduntalan meg-megállva még nem is juthatott el a kis mocsárig. A pihenő gondolata azonban mindinkább erőt vett rajta. Olykor kedve lett volna ledűlni valahol a sárban, hogy legalább kicsinyég kifújja magát. Így tusakodott saját gondolataival, s közben imádkozott. Egyre sűrűbben rázta a hideg, s egyre nehezebb volt lábát kihúznia az iszapból. A tatár őrszemek látása kijózanította, ámde érezte, hogy a feje is éppen úgy fárad, mint a teste, s a hagymáz kerülgeti.

Ismét eltelt egy félóra, de a kis mocsár csak nem mutatkozott.

Ellenben egyre sűrűbben bukkant emberi hullákra. Az éjszaka, a rémek, a hullák, a nádas zúgása, a fáradtság és álmatlanság összezavarták gondolatait. Látomások tolultak elébe. Íme Helena Kudakban van, ő Rzedziannal együtt gályán ereszkedik lefelé a Dnyeperen. A nádas zúg, ő pedig hallja a dalt: "Ej tone pili pilili!... ne tumani ustavali." Muchowiecki atya várja a stólával, s Krzysztof Grodzicki helyettesíti édesapját. A leányzó minden este a várfalról lesi a folyót, már-már összecsapja kezét, s felkiált: "Jön! Jön!"

- Vitéz kapitány uram! - mondja Rzedzian dolmánya ujját megrántva. - Amott áll a kisasszony...

Skrzetuski felserken. Az összefonódott nád akasztotta meg útjában. A látomás eltűnik. Öntudata visszatér. Most már nem érez akkora fáradtságot, mert a láz fokozza erejét.

Hej, mégiscsak itt a kis mocsár?

Ámde körülötte ott van ugyanaz a nádas, mintha el sem mozdult volna helyéből. A folyó mellett nyílt víznek kell lennie, ez tehát még nem a mocsár.

A lovag továbbmegy, de gondolata kérlelhetetlen makacssággal visszatér a kedves látomáshoz. Hiába védekezik ellene, hiába kezdi rá: "Ó, szentséges hajlék", hiába igyekszik megőrizni teljes öntudatát, újra itt a Dnyeper, a bárkák, a sajkák, Kudak, a Szics - csak éppen a látomás nem olyan rendezett. Igen sok benne a személy: Helena mellett a herceg, meg Hmelnickij, meg a főatamán, Longinus, Zagloba, Bohun meg Wolodyjowski - valamennyien ünnepi öltözetben jöttek az ő esküvőjére, de hol lesz ez az esküvő? Valami ismeretlen helyen vannak, nem Lubnie ez, sem Rozlogi, sem a Szics, sem Kudak... íme, folyók, s bennük holttestek úsznak...

Skrzetuski másodszor is felserken, vagy inkább felserkenti a hangos nesz, mely arról jön, amerre ő megy, tehát megáll és hallgatózik.

A nesz közeledik, valami súrlódás, csobogás hallatszik - csónak.

Már látni is a nádason át. Két molojec ül benne - az egyik az evezővel taszítja, a másik hosszú karót tart kezében, mely messziről fénylik, mint az ezüst, s azzal hárítja széjjel a vízi növényzetet.

Skrzetuski nyakig a vízbe merül, csak feje látszik ki a sás közül, és néz.

"Közönséges őrszem-é ez, vagy már nyomomban vannak?" - gondolja.

A molojecek hanyag, nyugodt mozdulataiból azonban csakhamar rájön, hogy csak közönséges őrszem lehet. A vízen bizonnyal egynél több csónak volt, ha tehát nyomában lettek volna, kétségtelenül összeverődött volna tíz-egynéhány csónak és egy csapatnyi ember.

Közben eleveztek mellette, a nádas zúgása elnyomta szavaikat, Skrzetuski füle a beszélgetésből csak ilyen töredékeket bírt elkapkodni:

- Vitte volna el őket az ördög, íme ezt a büdös vizet őriztetik velünk!

A csónak a nádas zsombékok mögé siklott, csak az orrában álló kozák csapkodta karójával ütemesen a vízi növényzetet, mintha a halakat akarná riogatni.

Skrzetuski továbbindult.

Kis idő múlva ismét tatár őrszemet látott közvetlenül a parton. A holdfény egyenesen a kutyafejű nogaji tatár arcára esett. Skrzetuski azonban most már kevésbé félt ezektől az őrszemektől, mint attól, hogy eszméletét veszti. Minden akaraterejét összeszedte hát, hogy világosan számot adjon magának arról, hol van, és hova igyekszik. E küzdelem azonban csak fáradtságát növelte, s hamarosan rájött, hogy mindent kétszeresen, háromszorosan lát, s néha a tavat a táborudvarnak, a zsombékokat pedig sátraknak látja. Ilyenkor kiáltani akart Wolodyjowskinak, hogy tartson vele, de még volt annyi öntudata, hogy megtartóztatta magát.

- Ne kiálts! Ne kiálts! - hajtogatta magában. - Ez vesztedet okozná.

Ámde az önmagával való tusakodás egyre nehezebbé vált. Zbarazból rettentően kiéhezve s oly gyötrő álmatlanságtól elkínzottan indult el, amely miatt ott már sokan meghaltak. Ez az éjszakai út, a hideg fürdő, a hullaszagú víz, a sárban való botorkálás, a sűrű növényzet gyökereivel való huzakodás végképp elgyengítette. Ehhez járult a sok ijedelem izgalma s a szúnyogcsípések okozta fájdalom, hiszen annyira összeszurkálták, hogy egész arca véres volt. Úgy érezte hát, ha még sokáig el nem éri a mocsarat, kilép a partra, hogy minél előbb történjék, aminek történnie kell, vagy itt a nádasban összeroskad és megfullad.

A kis mocsarat és a folyócska torkolatát most a menekülés révének érezte, pedig valójában ott újabb nehézségek és veszedelmek vártak rá.

Védekezett a láz ellen, s ment tovább, de óvatossága egyre alábbhagyott. Szerencsére a nád folyton zúgott. E zúgásban Skrzetuski emberi hangokat, beszédet hallott, s úgy érezte, őróla beszél a tó. Eléri-e vajon a mocsarat, vagy sem? Kijut-e a vízből, vagy sem? A szúnyogok vékonyka hangja egyre gyászosabban zenélt fölötte. A víz mélyült. Nemsokára már övig, majd melléig ért. Arra gondolt, hogy ha úsznia kell, belebonyolódik ebbe a vad szövevénybe, és megfullad.

Most ismét lebírhatatlan vágya támadt, hogy Wolodyjowskit segítségül hívja. Már kürtöt formált kezéből szája körül, hogy belekiáltsa: "Michal, Michal!"

Szerencsére egy irgalmas nádszál arcába csapta harmatos bojtját. Magához tért - s apró, bágyadt fényt pillantott meg maga előtt, de kissé jobbra.

Most már nem vette le szemét e fényről, s egy darabig kitartóan arrafelé ment.

Egyszerre megállt, keresztbe haladó tiszta vízsávot pillantott meg maga előtt. Fellélegzett. A folyócska volt, s kétoldalt a kis mocsár.

"Most már nem kerülgetem tovább a part mentén, hanem egyenest beereszkedem ebbe az ékbe" - gondolta.

Az ék mindkét oldalán nádas sáv húzódott, a lovag behatolt abba, amelyet éppen elért. Kis idő múlva látta, hogy helyes úton jár. Szétnézett: a tó már mögötte volt, ő pedig egy keskeny sávban haladt előre, amely nem lehetett más, mint a folyó.

Itt a víz is hidegebb volt.

Egy idő múlva azonban rettenetes fáradtság vett rajta erőt. Lába remegett, s szeme előtt mintha fekete felhő terjengett volna. "Kimegyek a partra, és lefekszem. Nem lehet másképpen - gondolta -, nem megyek tovább, megpihenek."

Erre térdre rogyott, s kezével kitapogatott egy mohával borított, száraz zsombékot. Olyan volt, mint egy kis sziget a nádasban. Leült a zsombékra, s lihegve törülgette véres arcát.

Kis idő múlva füstszag ütötte meg orrát. A part felé fordult, mintegy százlépésnyire megpillantott egy őrtüzet s körülötte egy csomó embert.

Egy vonalban volt az őrtűzzel, s ha a szél széjjelhajtotta a nádat, mindent tisztán látott. Az első szempillantásra megismerte a tatár csikósokat. A tűz körül ülve falatoztak.

Ekkor benne is megszólalt a szörnyű éhség. A legutóbbi reggelen megevett egy darabka lóhúst, amelytől egy kéthónapos farkaskölyök sem lakott volna jól. Azóta egy falat sem volt a szájában.

Tépkedni kezdte hát a mellette zöldellő békaliliom kerek hajtásait, s mohón szívta ki levüket. Ezzel nemcsak éhét, hanem kínzó szomjúságát is eloltotta.

Közben szüntelenül a tüzet nézte, mely egyre halványodott, lankadt. A tűz körül ülő embereket mintha köd takarta volna el, s mindinkább eltávolodtak.

"Aha! Elnyom az álom! Elalszom ezen a zsombékon!" - gondolta magában.

Az őrtűz mellett azonban mozgás támadt. A csikósok felkeltek. Skrzetuski fülébe csakhamar eljutott a "Los! Los!" kiáltás, amire rövid nyerítés volt a válasz. A tűz környéke elnéptelenedett, s maga a tűz kialudt. Kis idő múlva a lovag még fütyülést hallott, majd tompa lódobogást a nedves réten.

Skrzetuski nem tudta megérteni, mért mennek el a csikósok. Ekkor észrevette, hogy a nád bojtja és a tavirózsa levelei mintha sápadtak volnának, a víz is egészen másképp csillog, mint a holdvilágban, a levegőt pedig könnyű köd homályosítja el.

Körülnézett - virradt.

Az egész éjszaka eltelt azzal, hogy körüljárta a tavat, míg elérte a kis mocsarat és a folyót.

Még alighogy útja kezdetén tartott. Most már a folyó mentén kellett továbbmennie, s nappal átlopakodnia a szekértáboron.

A levegőt mind jobban átjárta a hajnal fénye. Keleten az ég halványkék színt öltött.

Skrzetuski leszállt a zsombékról, ismét beleereszkedett a tóba, hamarosan eljutott a parthoz, s ott kidugta fejét a nád közül.

Mintegy ötszáz lépésnyire tatár őrszemet látott, a rét egyébként üres volt, csupán egy őrtűz pislákoló parazsa világított egy közeli száraz helyen. A lovag elhatározta, hogy arrafelé kúszik a sással elegy magas fűben.

Odaérve szorgosan körülkémlelt, vajon nem találna-e valamiféle ételmaradékot. S valóban talált frissen lerágott birkacsontokat, rajtuk még némi inakkal és zsírral, meg néhány sült répát eldobálva a még meleg hamuban. Egy kiéhezett vadállat mohóságával esett az ételeknek, s evett mindaddig, amíg észre nem vette, hogy a part mentén felállított tatár őrszemek, akik mellett elhaladt, ugyanezen a réten át visszafelé jönnek a szekértáborba, s feléje közelednek.

Erre ő is visszahúzódott, s néhány perc múlva eltűnt a sűrű nádasban. Előbbi zsombékját megtalálva nesztelenül elhelyezkedett rajta. Közben az őrszemek elhaladtak. Skrzetuski nyomban előszedte a magával hozott csontokat, hozzájuk látott, s vígan ropogtatta farkaséhoz hasonló hatalmas állkapcsa között. Lerágta az inakat, a zsírt, kiszívta a csontokból a velőt, s most már a csontokat kezdte fogai között őrölni - ezzel vervén el első éhét. Zbarazban régen nem volt része ilyen reggeli lakomában.

Most már erősebbnek érezte magát. Nemcsak az étel, hanem a felkelő nap is új erővel töltötte el. Egyre világosabb lett, az égbolt keleti szélének zöldes színe aranyló rózsaszínt öltött; a hajnali hideg kínozta ugyan a lovagot, de vigasztalta a gondolat, hogy a nap nemsokára felmelegíti elcsigázott tagjait. Széjjelnézett, hogy pontosan megállapítsa, hol jár. A zsombék elég nagy volt, kerekségénél fogva kissé rövid ugyan, de olyan széles, hogy két ember könnyűszerrel elfekhetett rajta. A nádas mintegy falként fogta körül, s teljesen eltakarta az emberi szemek elől.

"Itt rám nem bukkannak - gondolta Skrzetuski -, legfeljebb, ha a nádasba jönnek halászni, márpedig hal nincsen, mert a sok dögtől elpusztultak. Itt kipihenem magam, s fontolóra veszem, mit tegyek tovább."

S gondolkozni kezdett, vajon továbbmenjen-e a folyó mentén, vagy sem. Végül is úgy határozott, hogy ha újra megindul a szél, s meghullámoztatja a nádast, továbbmegy, ellenkező esetben a mozgás meg a nesz elárulhatná, annál is inkább, mert alighanem a szekértábor közelében kell elhaladnia.

- Hála neked Istenem, hogy még élek! - suttogta halkan.

Szemét az égre emelte, s azután gondolatai a lengyel sáncok felé szálltak. A zsombékról jól látszott a vár, különösen, hogy a felkelő nap sugarai megaranyozták. Ott a toronyból valaki talán figyelmesen kémleli a tavakat meg a nádast, de Wolodyjowski meg Zagloba bizonyára egész nap nézelődnek a sáncokról, hogy vajon nem látják-e meg valamelyik beluárd tetején lógni.

"Hát nem látnak meg!" - gondolta magában, s lelkét a megmenekülés boldog érzése dagasztotta.

- Nem, nem látnak meg! - ismételte meg néhányszor. - Kevés utat tettem meg, de meg kellett tenni. Isten megsegít továbbra is.

Erre képzelete szemével már a szekértáboron túl látta magát az erdőben, amely mögött már ott állanak a királyi hadak, az egész ország közfelkelése, a huszárság, a gyalogság meg az idegen regimentek, hogy a föld csak úgy nyög a temérdek ember, ló és ágyú alatt, s e sokaság között maga király őfelsége...

Azután látta a roppant csatát, az összezúzott szekértáborokat - a herceget, amint az egész lovasság élén vágtat hullahegyeken át, s látta, amint a hadak köszöntik egymást.

Fájó, dagadt szeme lecsukódott a nagy világosságtól, feje lekókadt gomolygó gondolatainak súlyától. Valami boldog erőtlenség szállta meg, végül egész hosszában elnyúlt a zsombékon, s elaludt.

A nádas zúgott. A nap már magasan járt az égen, s forró tekintetével melengette a lovagot, kiszárította ruháját - ő pedig csak aludt, mélyen, mozdulatlanul. Ha valaki e zsombékon fekve így, véres arccal látta volna, hullának hihette volna, melyet a víz vetett ki. Órák múltak el, s ő folyton aludt. A nap elérte az égbolt zenitjét, már átsiklott a delelőn - de ő még mindig aludt. Csak a réten egymást harapdáló lovak nyihogása és a csikósok kiáltozása ébresztette fel, amint ostorral csapkodták a ménesbeli csikókat.

Megdörzsölte szemét, szétnézett, ráeszmélt, hogy hol is van. Felpillantott a magasba: a még ki nem hunyt alkonypírtól vöröslő égbolton már megvillantak a csillagok - átaludta az egész napot.

Mindazonáltal sem pihentnek, sem erősebbnek nem érezte magát, sőt minden csontja fájt. Arra gondolt azonban, hogy az új fáradalmak hátha visszaadják teste rugalmasságát, s lábát a vízbe eresztvén, halogatás nélkül továbbindult.

Most a tiszta vízben gázolt szorosan a nádas mellett, hogy a nád zizegtetésével el ne árulja magát a parton legeltető csikósoknak. Az alkonypír utolsó fényei is kialudtak, s elég sötét lett, mert még a hold nem kelt fel az erdők mögül. A víz olyan mély volt, hogy a lovag olykor elvesztette a talajt lába alól, s úsznia kellett, ami elég nehezére esett, mert ruha volt rajta, s ezenfelül ár ellen úszott, mely elég lassú volt ugyan, de mégiscsak visszafelé sodorta a tavak irányában. De legalább annyi haszna volt helyzetéből, hogy a legélesebb tatár szem sem vehette észre a fejét, mely a nádas sötét fala előtt siklott lassan felfelé.

Elég bátran haladt tehát, időnként úszva, de leginkább hol övig, hol hónaljig érő vízben gázolva, míg végül olyan helyre ért, ahonnan mindkét parton ezer meg ezer fényt pillantott meg.

"Itt a szekértábor - gondolta. - Istenem, most segíts meg!"

Aztán hallgatózott.

Összekeveredett szavak moraja jutott fülébe. Igen, a szekértábor volt. Az ár irányában haladva a bal parton volt a kozák tábor, a maga ezer meg ezer szekerével meg sátrával - a jobb parton a tatár gyepű, mindkettő zajos, lármás, tele emberi beszéddel, a sípok és dobok zenebonájával, marha- és tevebőgéssel, nyerítéssel és kiáltozással. A folyó választotta el őket egymástól, s egyúttal meggátolta a veszekedéseket és gyilkosságokat is, mert a tatárok nem bírtak veszteg meglenni a kozákok mellett. E helyen szélesebb is volt, vagy talán szándékosan szélesítették ki. Ámde egyfelől a sátrak, másfelől a nádkalibák lenyúltak a partra, alig néhány tucat lépésnyire a víztől, a part szélén pedig biztosan strázsák álltak.

A nád és a sás ritkult - a táborhellyel szemben nyilván kavicsos volt a part. Skrzetuski még hatvan-hetven lépést ment, aztán megállt. Valami félelmetes erő áramlott feléje amaz emberi hangyabolyok felől.

E pillanatban úgy érezte, e sok-sok ezer ember minden ébersége és ádáz gyűlölete ellene irányul, s ő maga teljesen tehetetlen, teljesen védtelen velük szemben - egyedül, magára hagyatva.

"Erre senki át nem juthat!" - gondolta magában.

Mindazonáltal még előbbre ment, mert valami fékezhetetlen, fájdalmas kíváncsiság gyötörte. Közelebbről akarta látni ezt a félelmetes erőt.

Egyszerre megállt. A sűrű nádas oly hirtelen véget ért, mintha késsel vágták volna el. Lehet, hogy a nádkalibák építéséhez vágták ki. Távolabb a tiszta víz vöröslött a benne tükröződő tábortüzektől. Két hatalmas, fényes tűz égett közvetlenül a part mentén. Az egyiknél lovas tatár, a másik mellett molojec állt, kezében hosszú dárdával. Mindketten egymást meg a vizet nézték. A távolban más őrszemek is látszottak, akik hasonlóképpen figyelve őrködtek.

A lángok fénye mintegy égő hidat vert a folyó fölött. A partok tövében sok apró csónak volt, amilyeneket a tavi őrségek használnak.

- Lehetetlen! - dörmögte Skrzetuski.

Egyszerre elfogta a kétségbeesés. Sem továbbmenni, sem visszatérni. Íme, egy napot eltöltött azzal, hogy sárban és pocsolyákban evickélt, rothadt levegőt lélegzett be, és vízben ázott, csak azért, hogy ideérve e táborokhoz, amelyeken ígérete szerint át kell mennie - most belássa, hogy ez lehetetlen.

Ámde a visszatérés is lehetetlen volt. Skrzetuski érezte, arra talál még magában erőt, hogy továbbmenjen, de hogy visszaforduljon arra semmiképpen. Kétségbeesésébe tehetetlen düh is vegyült. Az első pillanatban ki akart lépni a vízből, megfojtani az őrszemet, aztán a tömegre vetni magát és meghalni.

A szél ismét furcsa nesszel kezdett zúgni a nádasban, s magával hozta a zbarazi harangok szavát. Skrzetuski a mellét verve buzgó imádságba fogott, s ugyanakkor a vízbe fulladó ember erejével és kétségbeesett hitével hívta segítségül a mennyei hatalmakat. Ő imádkozott, a gyepű meg a tábor pedig vészjóslóan zúgott, mintha az imádságra felelne. A tűz fényétől vörös meg fekete alakok jöttek-mentek, akár az ördögök a pokolban; az őrszemek mozdulatlanul álltak - a folyó véresen hömpölygött tova.

"Ha beáll a sötét éjszaka, majd eloltják az őrtüzeket is" - gondolta Skrzetuski, és várt.

Elmúlt egy óra, azután a másik. A zaj alábbhagyott, s valóban, a tüzek is kialvófélben voltak - kivéve a két nagy őrtüzet, amelyek egyre erősebben lángoltak.

Az őröket felváltották, s most már bizonyos volt, hogy így fognak állani reggelig.

Skrzetuskinak az a gondolata támadt, hogy nappal talán könnyebben átlopakodhatnék - de csakhamar elvetette ezt a gondolatot. Nappal vizet hordanak, a szarvasmarhát itatják, fürödnek, tehát a folyó bizonyára tele van emberekkel.

A lovag tekintete egyszerre a csónakokra esett. Mindkét parton néhány tucat csónak sorakozott hosszan egymás mellett, s a tatár parton a nádas egészen az első csónakokig benyúlt.

Skrzetuski nyakig a vízbe merült, s lassan gázolt a csónakok felé, tekintetét le nem véve a tatár őrszemről.

Félóra múlva elérte az első csónakot. Terve egyszerű volt. A csónakok fara magasan kiállt a vízből, mintegy bolthajtást alkotva fölötte, amely alatt egy emberi fej könnyen átcsúszhatott. Hogyha minden csónak az oldalával simult a másikhoz, akkor a tatár őrszem nem láthatja meg az alattuk átlopakodó fejét. Veszedelmesebb a kozák őrszem, de netán az sem láthat odáig, mert a csónakok fara alatt a szemben levő őrtűz ellenére sötét homály honol.

De különben sem volt más út.

Skrzetuski nem habozott sokáig, s csakhamar a csónakok fara alatt volt.

Négykézláb mászott, vagy inkább csúszott, mert a víz nagyon csekély volt. Oly közel jutott a parton álló tatárhoz, hogy a ló prüszkölését is hallotta. Egy darabig állt és hallgatózott. Szerencsére a csónakok oldalukkal simultak egymáshoz. Szemét most a tisztán látható kozák őrszemre függesztette. Az azonban a tatár gyepűt bámulta. A lovag elhaladt vagy tizenöt csónak alatt, mikor egyszerre lépéseket és emberi beszédet hallott. Nyomban lelapult és hallgatózott. Krími útja alkalmával megtanult tatárul, s most egész testében megremegett, mikor a parancsot hallotta:

- Beülni és előre!

Hiába állt a vízben, egyszerre melege lett. Ha ezek az emberek abba a csónakba ülnek, amelyik alatt ő áll, akkor elveszett, ha az előtte állók valamelyikébe ülnek, akkor is elveszett, mert ott jól megvilágított rés támad.

Minden másodperc mintha órákig tartott volna. Egyszerre már a deszkán koppantak a lépések - a tatárok a mögötte levő negyedik vagy ötödik csónakba ültek, betaszították a vízbe, s elindultak a tó felé.

E művelet azonban a csónakokra irányította a kozák őrszem figyelmét. Skrzetuski mintegy félóra hosszat meg sem moccant. Csak akkor indult tovább, mikor az őrt leváltották.

Így jutott el a csónaksor végéig. Az utolsó csónakon túl ismét sás kezdődött, azután meg nádas.

Most valamivel bátrabban haladt tovább, felhasználva minden fuvallatot, mely zizegéssel, zúgással töltötte meg a partokat. Időnként hátra-hátranézett. Az őrtüzek távolodtak, elhomályosodtak, pislogtak, gyengültek. A sás- és nádassávok egyre sötétebbekké, sűrűbbekké váltak, mert a partok mocsarasabbak voltak. Az őrszemek nem állhattak olyan közel, a tábor zaja is halkult. Valami emberfeletti hatalom új erőt öntött a lovag tagjaiba. Keresztültört a nádason, a zsombékokon, belesüppedt az ingoványba, lemerült, úszott, s ismét kievickélt. Még nem mert kimenni a partra, de már úgy érezte, mintha megmenekült volna. Maga sem tudta, mily sokáig tört, gázolt így előre, de mikor ismét körülnézett, az őrtüzeket csak távoli, fénylő pontoknak látta, s néhány száz lépés után teljesen elenyésztek. A hold lenyugodott, körös-körül csend volt. Ekkor a nád zizegésénél erősebb zúgást hallott. Csaknem felkiáltott örömében: a folyó két partján erdő sötétlett.

Ekkor a part felé indult, s kilépett a nádasból. A fenyőerdő közvetlenül a sás és a nádas után kezdődött. Orrát megütötte a gyantaszag. A bozótban itt-ott ezüstösen fénylett a páfrány.

Megmenekült.

Az erdő megnyílt előtte, s betakargatta árnyékába.

A toporówi udvarház társalgójában három úr ült titkos tanácskozásra bezárkózva. Az asztalon néhány gyertya égett a környéket ábrázoló térképek mellett, s ugyancsak ott hevert egy fekete tollas, magas kalap, egy kard, gyöngyház markolatára dobott csipkés keszkenővel, és egy pár szarvasbőr kesztyű. Az asztal mellett, magas támlájú karszékben ült egy negyven év körüli, elég apró növésű, de erős testalkatú férfiú. Barna arca sárgás és fáradt, szeme fekete, úgyszintén svéd parókája is, melynek tincsei csigákban omlottak vállára és hátára. Két végén felfelé fésült, ritkás fekete bajusz díszítette felső ajkát, míg alsó ajka és álla erősen előreállt, ami az egész arcnak az oroszláni bátorság, büszkeség és makacsság kifejezését adta. Nem volt ez szép arc, de annál rendkívülibb. A testi gyönyörök iránti hajlandóságot eláruló érzéki vonás furcsán vegyült benne bizonyos álmatag élettelenséggel és hűvösséggel. Szeme kissé réveteg, de könnyű volt elképzelni, hogy a vidámság vagy harag hevületében tudott villámokat is szórni, melyeket nem minden tekintet bírt ki. Ugyanakkor azonban jóság és szelídség is sugárzott belőle.

Fekete öltözéke, az atlaszköntös és a csipkegallér, amely alól aranylánc kandikált ki, még növelte e rendkívüli alak méltóságát. Általában az arcáról lerívó gondok és szomorúság közepette volt benne valami felséges. Mert valóban maga a király volt az: Jan Kazimierz Waza, csaknem egy esztendő óta utódja bátyjának, Wladyslawnak.

Kissé hátrább, a félhomályban ült Hieronim Radziejowski, a lomzai sztaroszta, egy alacsony, vaskos férfiú, pirospozsgás, kövér, arcátlan udvarnok, átellenben pedig az asztalnál a harmadik úr könyökére támaszkodva nézte a környéket ábrázoló térképet, s időnként a királyra emelte tekintetét.

Arcában talán kevesebb volt a fenség, de a hivatali méltóság netán még több, mint a királyéban. E gondoktól szántott, gondolatokba merülő hűvös és értelmes államférfiúi arc szigorúsága semmit sem ártott rendkívüli szépségének. Kék szeme átható tekintetű, arcbőre - kora ellenére - üde. Pompás lengyel öltözéke, nyírott svéd szakálla s homloka fölött a magas üstök még csak növelte mintegy kőből faragott, szabályos vonásainak szenátori komolyságát.

E férfiú Jerzy Ossolinski, királyi kancellár és német birodalmi herceg, az európai fejedelmi udvarokban csodálattal emlegetett szónok és diplomata, Jeremi Wisniowiecki herceg híres ellenfele.

Rendkívüli képességei korán feléje fordították a korábbi uralkodók figyelmét, s korán emelték a legmagasabb hivatalokba, hogy az egész ország hajóját igazgassa, mely e pillanatban közel volt a teljes pusztuláshoz.

Pedig hát a kancellár szinte arra volt teremtve, hogy az ország hajójának kormányosa legyen. Szorgalmas és kitartó, eszes és távolba látó férfiú lévén, ki mindig hosszú évekre vet számadást, biztos és nyugodt kezével e Köztársaság kivételével bizonnyal minden más országot a békés révbe vezérelt volna, belső erőt és hosszú évekig tartó hatalmat biztosítván neki... ha olyan uralkodónak lett volna a teljhatalmú minisztere, mint például a francia vagy a spanyol király.

Hazájától távol, külföldön nevelkedvén, idegen példákat tartott szeme előtt, s vele született éles értelme és hosszú gyakorlata ellenére sem bírt hozzászokni e Köztársaság erőtlen kormányához, egész életén át nem tanult meg ezzel számolni, noha ez volt az a szikla, amelyen minden terve, szándéka és erőfeszítése összezúzódott. Pedig éppen e gyengeség miatt már most látta a jövőben a szakadékot és a romokat, s éppen e gyengeség miatt később kétségbeesett szívvel halt meg.

Lángeszű teoretikus volt, de nem bírt lángeszű gyakorlati férfiúvá válni, s így oly útvesztőbe keveredett, amelyből nem volt kivezető út. Ha olyan gondolata támadt, mely a jövőben jó gyümölcsöket ígért, a megszállott ember makacsságával haladt megvalósítása felé, mit sem törődve azzal, hogy egy gondolat a teóriában lehet üdvös, ugyanakkor azonban a fennálló körülmények miatt a gyakorlatban szörnyű csapásokhoz vezethet.

Hmelnickij felkelt a pusztában, s óriássá növekedett. A Köztársaságra rázúdult a Zólte Wody-i, korsuni és pilawcei csapás. Ugyanez a Hmelnickij már első lépésével az ellenséges krími hatalommal kötött szövetséget. Egyik villámcsapás a másikat érte - nem maradt más, csak háború és háború.

A dolog ereje összezúzta teóriáit. Pillanatról pillanatra mind világosabban kitetszett, hogy a kancellár törekvéseinek eredménye éppen az ellenkezője annak, amit várt tőlük. Végül bekövetkezett Zbaraz, s végérvényesen bebizonyította ezt.

A kancellár a sok gond, keserűség és az általános gyűlölet súlya alatt roskadozott.

Azt tette hát, amit a kudarcok és csapások idején azok tesznek, akiknek önbizalma erősebb minden csapásnál: kereste a bűnösöket.

Bűnös volt az egész Köztársaság, valamennyi rend, egész múltja és államformája, ámde aki a hegy lejtőjén levő sziklát - attól való félelmében, hogy az le talál zuhanni a mélységbe - fel akarja görgetni a csúcsra, nem számolván erőivel, az csak sietteti a lezuhanását.

Míg tehát ő a bűnösöket kereste, minden más szem reáirányult, mint a háború, a csapások, a szerencsétlenség előidézőjére.

A király azonban még hitt neki, annyival is inkább, mert a közvélemény, a király tekintélyét sem kímélve, a kancellárral egyben őt is okolta.

Ott vesztegeltek tehát Toporówban gondterhelten, szomorúan, nem tudván, mihez fogjanak, mert a királynak csak huszonötezer főnyi hadereje volt. A közfelkelést fegyverbe szólító fűzfakoszorút későn küldték széjjel, s eddig a nemességnek csak csekély része vonult táborba. Ki volt e késedelem okozója, s nem volt-e ez is a kancellár makacs politikájának eggyel több hibája - a király és minisztere titka maradt. Elég az hozzá, hogy most mind a ketten védtelennek érezték magukat Hmelnickij hatalmával szemben.

De ami még fontosabb - nem volt felőle biztos hírük. A királyi táborban még azt sem tudták, vajon a kán teljes haderejével Hmelnickijjel van-e, avagy csak Tuhaj bej van ott néhány ezer főnyi hordával. Pedig ez valóságos élet-halál fontosságú kérdés volt. Magával Hmelnickijjel még szerencsét próbálhatott volna a király, noha a lázadó hetman egymaga is tízszeresen nagyobb haddal rendelkezett, mint ő. A király nevének varázsa sokat számított a kozákok szemében, talán még többet, mint a ki nem képezett nemesség idétlen közfelkelése - ámde, ha a kán is Hmelnickijjel van, ekkora túlerővel szembeszállni képtelenség.

Eközben a legkülönbözőbb hírek érkeztek az ellenség felől, de pontosat senki sem tudott. Az előrelátó Hmelnickij bezárkózott, nem bocsátott ki egyetlen kozák vagy tatár portyát sem, hogy a király valamiképpen hírhozóhoz ne jusson. A lázadó hetmannak más volt a szándéka - hadainak egy részével bezárva tartani a már haldokló Zbarazt, hogy ő maga az egész tatár és kozák erővel váratlanul a király előtt teremjen, minden hadaival egyben körülkerítse, s a kán kezébe adja.

Nem ok nélkül volt hát felhős a király arca, hiszen a fölség számára nincsen nagyobb fájdalom az erőtlenségnél. Jan Kazimierz a karszék magas támlájára dőlt, kezét hanyagul az asztalra tette, s a térképre mutatva szólt:

- Nem ér ez semmit, semmit! Szerezzetek nekem hírhozót!

- Magam sem kívánok egyebet - felelte Ossolinski.

- A portyázók visszatértek?

- Vissza, de nem hoztak semmit.

- Egyetlen foglyot sem?

- Csupán környékbeli pórokat, akik semmit sem tudnak.

- S Pelka uram megtért? Ő híres vadász.

- Felséges uram! - szólalt meg a király széke mögül a lomzai sztaroszta. - Pelka uram nem tért meg, és nem is tér meg többé, mert elesett.

Pillanatnyi csend lett. A király a gyertya lángjára szegezte komor tekintetét, s ujjaival dobolt az asztal lapján.

- Nincs hát semminő tanácsotok? - kérdezte végre.

- Várni! - felelte a kancellár komolyan.

Jan Kazimierz összeráncolta homlokát.

- Várni? - ismételte meg. - S közben Wisniowiecki meg a regimentáriusok elpusztulnak ott Zbarazban.

- Még egy ideig kibírják - jegyezte meg Radziejowski hanyagul.

- Hallgatnál inkább sztaroszta uram, ha jobbat nem szólhatsz.

- Éppenséggel van egy jó tanácsom, felséges uram.

- Mi legyen az?

- Valakit kiküldeni Zbaraz alá, mintegy Hmelnickijjel való alkudozásra. A követ megtudja, vajon ott van-e a kán tulajdon személyében, s visszatérvén megjelenti.

- Nem lehet az - vélte a király. - Most, amikor Hmelnickijt lázadónak nyilvánítottuk, s díjat tűztünk ki fejére, a zaporozsjei hetmani buzogányt pedig Zabuskinak adtuk, nem volna méltóságunkhoz illendő dolog alkudozásokba bocsátkozni véle.

- Akkor hát küldjünk a kánhoz - felelte a sztaroszta.

A király kérdő tekintetet vetett a kancellárra, az pedig ráemelte kék szemét, s némi gondolkozás után így szólt:

- A tanács nem volna rossz, ámde Hmelnickij kétségtelenül fogva tartaná a küldöttet, s így az egész dolog mit sem ér.

Jan Kazimierz legyintett.

- Látjuk, hogy semmit sem tudtok kimódolni, így hát megmondom én a magam gondolatát. Íme, a trombitásokkal indulást fúvatok, s az egész haddal megyek Zbaraz alá. Legyen meg Isten akarata! Ott majd megtudom, ott vagyon-e a kán, avagy nincs.

A kancellár ismerte a király rettenthetetlen bátorságát, s nem kételkedett benne, hogy amit elvégzett magában, azt meg is teszi. Másfelől tapasztalatból tudta, hogy ha a király feltett magában valamit, s a vállalkozás felől megköti magát, attól semminémű rábeszélés el nem fordítja. Nem kezdte hát mindjárt az ellenkezéssel, sőt magasztalta a gondolatot, de nem tanácsolta a sietséget. Magyarázgatta a királynak, hogy amit akar, azt véghez lehet vinni holnap vagy holnapután, s közben jöhetnek kedvező hírek. Minden nap csak növelni fogja a lazulást a Zbaraz alatt elszenvedett vereségek és a király jövetelének hírétől megfélemlített pórnép körében. A lázadás úgy elolvadhat a felség fényétől, akár a hó a nap sugaraitól - de ehhez időt kell neki adni. A király az egész Köztársaság megmentésének terhét viseli vállán, s Isten és utódai előtt felelős érte. Nem szabad hát a kudarcot kockáztatnia, már csak azért sem, mert szerencsétlenség esetén a Zbarazban levő hadak menthetetlenül elvesznek. A kancellár hosszan és meggyőzően beszélt, mintha ékesszólását akarta volna csillogtatni. Végül is meggyőzte a királyt, de egyszersmind ki is fárasztotta. Jan Kazimierz ismét a szék támlájához dűlt, s türelmetlenül dörmögte:

- Tegyétek, amit akartok, de holnapra legyen hírhozóm!

Erre ismét pillanatnyi csend következett. Az ablakon át látszott a hold óriási arany korongja, de a szobában félhomály volt, mert a gyertyák kanóca gombássá égett.

- Hány óra? - kérdezte a király.

- Éjfél felé jár - felelte Radziejowski.

- Ez éjjel nem alszom. Bejárom a tábort. Jertek ti is velem. Ubald és Arciszewski hol vannak?

- A táborban. Elmegyek, megmondom, hogy vezessék elő a lovakat - jelentette a sztaroszta.

Az ajtó felé indult, de e pillanatban a pitvarban zaj támadt; egy darabig élénk szóváltás, majd gyors léptek zaja hallatszott, végül kitárult az ajtó, s lihegve toppant be Tyzenhauz, a király belső udvarnoka.

- Felséges uram! - kiáltotta. - Egy bajtárs érkezett Zbarazból!

A király felugrott karszékéből, a kancellár szintén felállt, s egyszerre tört fel ajkukról a kiáltás:

- Lehetetlen!

- Pedig úgy van! Kint vár a pitvarban.

- Ide vele! - kiáltotta a király tenyerébe csapva. - Hadd oszlassa el gondjainkat. Ide vele, a Boldogságos Szűzre!

Tyzenhauz eltűnt az ajtónyílásban, s egy pillanat múlva helyette egy magas, ismeretlen alak jelent meg ugyanott.

- Jöszte közelebb, nemes atyámfia! Jöszte közelebb! - bíztatta a király. - Örömmel látunk!

A lovag az asztalhoz lépett, s láttára a király, a kancellár és a lomzai sztaroszta ámulva húzódtak hátrább. Egy rémes alak, inkább kísértet állt előttük; cafatokban lógó rongyai alig takarták lesoványodott testét; kékülő arcát vér és sár mocskolta be, szeme lázas fényben csillogott, bozontos fekete szakálla a mellét verte, a hullabűz csak úgy áradt belőle, s lába annyira remegett, hogy meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében.

A király és a két úr tágra nyílt szemmel bámult reá. E pillanatban kinyílt az ajtó, s betódultak rajta a katonai és polgári méltóságok: Ubald és Arciszewski generálisok, Sapieha litvániai alkancellár, a rzeczycei sztaroszta, a sandomierzi úr. Valamennyien a király mögé állva bámulták a jövevényt, a király pedig megkérdezte:

- Ki vagy te?

A nyomorult kinyitotta száját, de állkapcsait görcs rántotta össze, álla remegett, s csak ennyit bírt kinyögni:

- Zba...razból!

- Bort neki! - szólt egy hang.

Egy szempillantás alatt már nyújtották feléje a telt serleget. A jövevény nagy erőlködéssel kiitta. Ezalatt a kancellár levette pompás mentéjét, s a jövevény vállára terítette.

- Most már bírsz beszélni? - kérdezte a király kis idő múlva.

- Bírok - felelte a lovag, most már szilárdabb hangon.

- Ki vagy?

- Jan Skrzetuski, ezredeskapitány a huszárságnál...

- Kinek a szolgálatában?

- A rutén vajdáéban.

A teremben nesz támadt.

- Mi újság nálatok? Mi újság? - kérdezte a király lázasan.

- Nyomor... éhség... egyetlen sírhalom...

A király eltakarta szemét.

- Názáreti Jézusom! Názáreti Jézusom! - suttogta halkan.

Majd tovább faggatta:

- Sokáig tarthatjátok még magatokat?

- Nincs puskapor. Az ellenség a sáncok között...

- Sokan vannak?

- Hmelnickij... A kán, valamennyi hordájával.

- A kán ott van?

- Ott...

Tompa csend következett. A jelenlevők egymásra néztek, minden arcról bizonytalanság tükröződött.

- Hogyan bírtátok ki? - kérdezte a kancellár, hangjában némi kétkedéssel.

E szavakra Skrzetuski felkapta fejét, mintha új erő töltötte volna el, arcán végigfutott a büszkeség villáma, s nem várt erős hangon felelte:

- Húsz rohamot visszavertünk, tizenhat nyílt csatában győztünk, hetvenöt kirohanást intéztünk...

Ismét csend lett.

Erre a király felegyenesedett, megrázta parókáját, miként az oroszlán a sörényét, sárgás arcát elöntötte a pír, szeme égett.

- Istenemre! - kiáltotta. - Elég volt a tanácsokból, az ácsorgásból, a késedelmezésből! Akár ott a kán, akár nincs, akár bevonul a közfelkelés, akár nem, Istenemre, nekem elég volt ebből! Még ma indulunk Zbarazba!

Mit sem törődve a lovag visszataszító külsejével, két keze közé fogta fejét, s így szólt:

- Kedvesebb vagy szívemnek, mint mások selyemben, bársonyban. A Boldogságos Szűzre, náladnál kisebbeket jutalmaznak sztarosztaságokkal, de amit te míveltél, annak sem marad el jutalma!... Ne ellenkezz! Adósod vagyok!

A király példájára a többiek is nyomban felbuzdultak.

- Nem volt még ennél nagyobb lovag!

- Ez még a zbaraziak közül is a legjelesebb!

- Halhatatlan dicsőséget szereztél nevednek!

- Mi módon jutottál át a kozákokon és tatárokon?... - kiáltozták.

- Mocsárban bujkálva, nádasokban rejtőzködve, erdőben botorkálva... el-eltévedve... étlen-szomjan...

- Adjatok ennie! - kiáltotta a király.

- Enni! - ismételték mások is.

- Ruhát neki!

- Holnap adjanak neked lovat és köntöst - parancsolta a király - Semminek sem leszel szűkiben.

A jelenlevők a király példáját követve egymáson tettek túl a lovag magasztalásában. Mindjárt újabb kérdésekkel halmozták el, melyekre Skrzetuski csak nagy erőlködéssel felelgetett, mert egyre nagyobb gyengeség vett rajta erőt, s már csak félig volt öntudatánál.

Békesség ömlött el Jan Kazimierz eddig gondterhelt arcán, csak szeméből sugárzott szokatlan fény. A jelenlevők sokan még most is kételkedtek abban, hogy a király nyomban elindulhat, ő pedig fogta kardját, s intett Tyzenhauznak, hogy csatolja oldalára.

- Mikor kíván indulni királyi felséged? - kérdezte a kancellár.

- Az Úr derűs éjszakát adott, a lovak ki sem melegszenek. Nemes őrkapitány uram - tette hozzá a főemberekhez fordulva - add ki a parancsot a trombitásoknak, fújjanak indulást.

Az őrkapitány nyomban távozott a szobából. Ossolinski kancellár halkan megjegyezte, hogy nincsen mindenki készen, s a szekerek nem indulhatnak el hajnal előtt, a király azonban nyomban visszavágott:

- Akinek kedvesebbek a szekerek, hogysem a haza és a király, az maradjon.

A terem kezdett kiürülni. Mindenki zászlóaljához sietett, hogy azt "talpra állítsa", s a hadjárathoz elrendezze. Tyzenhauz karon fogta Skrzetuskit, s eltávoztak. A pitvarban találkoztak a rzeczycei sztarosztával, aki a másik oldalról fogta karon az ingadozó lovagot. Az éjszaka világos, csendes és meleg volt. A hold hatalmas arany korongja úgy úszott Toporów fölött az égbolton, mint egy hajó. A tábor udvaráról emberi beszélgetés zaja, szekerek csikorgása és az ébresztőt fúvó trombiták harsogása hallatszott. A távolban a hold fényében úszó templom előtt már lovas és gyalogos katonák csoportjai látszottak. A faluban nyerítettek a lovak. A szekerek csikorgásához lánccsörgés és az ágyúk tompa dübörgése járult.

Skrzetuski már nem tudta, hol van, és mi történt vele. Csak a zajt, a lódobogást, a szekerek nyikorgását, a gyalogság dübörgő menetelését, a katonák kiáltozását és a trombiták harsogását hallotta - s mindez egyetlen, óriási zúgássá olvadt össze fülében... "Mennek, mennek"- dörmögte magában... Közben a zúgás távolodott, gyengült, olvadozott... végül teljes csend borult Toporówra.

Több napot átaludt, de felébredése után sem hagyta el a gonosz láz. Még sokáig félrebeszélt, mesélt Zbarazról, a hercegről, a krasnostawi sztarosztáról, beszélgetett Michal urammal meg Zaglobával, kiáltozott Longinus Podbipieta után, hogy "Nem arra!" - csak éppen Helenát nem említette soha. Látszott, hogy amaz emberfeletti erő, amellyel a knyázkisasszony emlékét szívébe zárta, még ily gyenge és beteg állapotában sem hagyja el. Ellenben mintha Rzedzian pufók arcát látta volna maga fölött, éppen úgy, mint akkor, mikor a herceg a konstantynówi csata után kiküldte őt a zászlóaljakkal Zaslaw alá, hogy ott irtsa a garázdálkodó bandákat, s Rzedzian váratlanul megjelent szállásán. Ez az arc összezavarta gondolatait, mert lázas állapotában úgy vélte, hogy az idő megállott, s semmi sem változott azóta. Íme, most is a Chomór partján van, ott alszik a kunyhóban, s ha felébred, indul Tarnopolba a zászlóaljakkal... Krzywonos Konstantynów alatt vereséget szenvedett, s elmenekült Hmelnickijhez... Rzedzian megérkezett Huszczából, s most itt ül ágya mellett... Skrzetuski szólni szeretne, megparancsolni a legénynek, hogy nyergeltesse a lovakat, de nem bír... S íme rájön, hogy nem a Chomór partján van, hiszen azóta történt az is, hogy Bart elfoglalták. E gondolatnál belenyilallik a fájdalom, s boldogtalan feje megint sötétségbe borul. Már semmit sem tud, semmit sem lát, de kis idő múlva ebből az éjszakából kibontakozik - Zbaraz... az ostrom... Akkor hát nem a Chomór partján van? Rzedzian azonban mégis itt ül mellette, s föléje hajlik. Az ablaktáblákba vágott szíveken át keskeny fénykéve hatol a szobába, s jól megvilágítja a legény arcát, amint gondterhelten, szánakozva hajlik föléje...

- Rzedzian! - szólt Skrzetuski hirtelen.

- Ó, vitéz ezredeskapitány uram, hogy végre meg tetszett ismerni - kiáltja a legényke ura lábához borulva. - Már azt hittem, soha fel nem ébred kegyelmességed...

Pillanatnyi csend lett - csak a legényke zokogása hallatszott, amint folyton ura lábát ölelgette.

- Hol vagyok? - kérdi Skrzetuski.

- Toporówban... Zbarazból jött kegyelmességed király őfelségéhez... Hála Istennek! Hála Istennek!

- A király hol van?

- Elment a hadakkal a hercegvajda felmentésére.

Ismét pillanatnyi csend lett. Rzedzian arcán végigcsorogtak az örömkönnyek, s kis idő múlva elfojtott hangon ismételgette:

- Hej, hogy mégiscsak láthatom kegyelmességedet...

Aztán felkelt, kinyitotta az ablaktáblákat s velük együtt az ablakot is.

Elárasztotta a szobát a friss hajnali levegő, s a nappali világosság.

E fény meghozta Skrzetuski teljes öntudatát...

Rzedzian leült az ágy lábánál...

- Én tehát Zbarazból jöttem? - kérdezte a lovag.

- Igenis. Senki meg nem bírta tenni, amit kegyelmességed, ezredeskapitány uram, hogy a király segítségül sietett.

- Podbipieta uram próbálkozott előttem, de elesett...

- Ó, Istenem! Podbipieta úr elesett? Oly bőkezű és oly erényes úr... Még a lélegzetem is elakadt... Hogyan is birkóztak meg egy ilyen vasgyúróval...

- Nyilakkal lövöldöztek rá...

- Hát Wolodyjowski úr meg Zagloba úr?

- Mikor eljöttem, egészségben voltak.

- Hála Istennek. Igen jó barátai ők kegyelmességednek... de hát a pap megtiltotta, hogy beszéljek...

Rzedzian elhallgatott, s kis ideig keményen törte a fejét, ami tisztán meg is látszott pufók ábrázatán. Majd így szólt:

- Vitézlő ezredeskapitány uram!

- No?

- Ugyan mi lesz Podbipieta úr jószágaival? Azt mondják, annyi ott a falu és minden egyéb gazdagság, hogy se szeri, se száma... Nem írt valamit barátaira? Mert úgy hallom, családja nem volt.

Skrzetuski nem felelt, s Rzedzian megértette, hogy e kérdés nincs ínyére. Most tehát így fordította a szót:

- De hála Istennek, hogy Zagloba úr meg Wolodyjowski úr egészséges; azt hittem, netán elfogták őket a tatárok... sok nyomorúságon átmentünk mi együtt, de hát a tisztelendő úr megtiltotta, hogy beszéljek... Hej, higgye el kegyelmességed, már abban voltam, hogy sosem látom őket többé, mert úgy megszorított a tatár, hogy már semmiféle mentség sem volt.

- Hát te Wolodyjowski meg Zagloba uraimékkal jártál valahol? Ők mit sem szóltak nekem erről.

- Mert ők sem tudhatták, megmenekültem-e, elvesztem-e...

- Hol szorított meg annyira a horda?

- Ploskirówon túl, útban Zbaraz felé. Mert hát messze jártunk mi, még Jampolon is túl... de hát Cieciszowski tisztelendő úr megtiltotta, hogy beszéljek...

Pillanatnyi csend lett.

- Isten fizessen meg minden jó szándékotokért és fáradalmatokért - mondta Skrzetuski -, mert már tudom, mi végett jártatok arra. Én is jártam ott még előttetek... de hiába...

- Hej, kegyelmességed, ha a tisztelendő úr meg nem til... De hát azt mondta: "Nekem Zbarazba kell mennem király őfelségével, most azért - azt mondja - te vigyázz uradra, de egy szót se szólj neki, mert menten kiszáll belőle a lélek."

Skrzetuski már annyira letett minden reménységéről, hogy még Rzedzian e szavai sem szították fel benne annak legkisebb szikráját sem... Egy darabig mozdulatlanul feküdt, majd megkérdezte:

- Hogy kerülsz te ide Cieciszowski atyához meg a hadakhoz?

- A sandomierzi kastellánné, Witowska asszony küldött engem Zamoscból üzenettel a kastellán úrhoz, hogy itt, Toporówban fog vele találkozni... Bátor asszonyság az, s mindenáron a hadaknál akar maradni, hogy kastellán úrtól valamiképpen el ne kellessék válnia... Én tehát egy nappal előbb érkeztem ide, mint kegyelmességed. A sandomierzi úrasszony bármely pillanatban megjöhet... már itt kellene lennie... de hát a kastellán úr meg elment a királlyal!...

- Nem értem, mi módon lehettél te Zamoscban, ha Wolodyjowski meg Zagloba uraimékkal Jampolban jártál. Mi okból nem mentél velük Zbarazba?

- Mert hát tudja kegyelmességed, mikor a horda megszorított, már nem volt semminémű segítség, akkor ők ketten az egész csambulnak útját állták, én pedig elmenekültem, s meg sem álltam Zamoscig.

- Szerencse, hogy el nem vesztek - jegyezte meg Skrzetuski -, de téged derekabb legénynek tartottalak. Avagy méltó dolog volt-e ily nagy bajban elhagynod őket?

- Ej, kegyelmességed, hiszen ha hármasban lettünk volna, semmiképpen el nem hagytam volna, mert így is majd megszakadt a szívem, de négyesben voltunk... azért hát ők a hordára vetették magukat, nékem meg megparancsolták, hogy... mentsem... hej, ha bizonyos lehetnék felőle, hogy az öröm meg nem öli kegyelmességedet... mert tetszik tudni, mi Jampolon túl... megtaláltuk... de hát a tisztelendő úr...

Skrzetuski most már úgy nézett és hunyorgott a legényre, mint aki álmából ébredezik, egyszerre mintha megszakadt volna benne valami, félelmetesen elsápadt, felült az ágyban, s mennydörögve kiáltotta:

- Ki volt veled?

- Kegyelmességed! Hej, kegyelmességed! - kiáltotta a legény megrémülve a lovag arcán végbement változástól.

- Ki volt veled? - kiáltotta Skrzetuski, s Rzedziant karjánál fogva megrázta, de ő maga is remegett, mintha a hideg lelte volna, közben pedig vasmarkával gyömöszölte a fiút.

- No, már megmondom! - kiáltotta a legény. - Tegyen velem a tisztelendő úr, amit akar: a kisasszony volt velünk, most pedig Witowska úrasszonynál van.

Skrzetuski megmerevedett, szemét behunyta, s feje súlyosan hanyatlott a párnákra.

- Segítség! - ordította Rzedzian. - Az én uram nyilván kiadta azt a maradék lelkét! Jaj, mit míveltem!... Bár hallgattam volna! Ó, Istenem, drága jó uram, szólaljon meg kegyelmességed!... Istenem... igaza volt a tisztelendő úrnak, hogy megtiltotta... Ezredeskapitány uram! Nagy jó uram!...

- Sebaj! - szólalt meg végre Skrzetuski. - Hol van ő?

- Hála Istennek, hogy meg tetszett éledni... Most már inkább nem szólok egy szót sem. A sandomierzi kastellánné asszonnyal van... minden pillanatban itt lehetnek... Hála Istennek!... De most már meg ne haljon kegyelmességed... hamarosan itt lehetnek... Mi Zamoscba menekültünk... s ott a pap átadta a kisasszonyt Witowska úrasszonynak... az illendőség okából... mert hát a hadaknál vagynak garázda emberek... Bohun megkímélte ugyan, de hát némi viszontagság könnyen akadhat... Volt ám sok bajom miatta, de a katonáknak mindig csak azt mondtam: "Jeremi herceg rokona!..." Így aztán megtisztelték... Sok pénzt is költöttem az úton...

Skrzetuski ismét mozdulatlanul feküdt, de szeme nyitva volt, s a mennyezetet nézte, arca pedig nagyon komoly. Nyilván imádkozott. Mikor befejezte, felült, s nagyot kiáltott:

- Ide a ruhámat, s nyergeltess lovakat!

- Hova akar menni kegyelmességed?

- Ide a ruhámat szaporán!

- Mintha csak tudná kegyelmességed, hogy mindenféle szernek bőviben vagyunk, mert király őfelsége is adatott elutazása előtt, meg a többi urak is. Meg három formás paripa is vagyon az istállóban. Ha nekem csak egy ilyen lovacskám lenne!... De jobb volna kegyelmességednek még feküdnie s pihennie egy kicsit, mert alig van erő a csontjaiban.

- Semmi bajom. A lóra felülhetek. Az élő Istenre, siess hát!

- Tudom én, hogy kegyelmességed tagjai vasból vagynak... hát hadd legyen. Csak aztán megvédjen kegyelmességed Cieciszowski tisztelendő úr előtt... Íme a köntös... ennél jobbat az örmény kalmároknál sem kapni... Tessék öltözködni, én meg addig megmondom, hogy hozzák a borlevest, mert már magamnak is főzettem a pap szolgálójával.

Rzedzian az étel körül sürgölődött, Skrzetuski pedig sietve öltötte magára a királytól és az uraktól ajándékba kapott ruhákat. De minduntalan karjába kapta a legényt, s boldogságtól duzzadó melléhez szorongatta, a legényke pedig elbeszélt mindent ab ovo, hogyan találkozott Wlodawában Bohunnal, akit Michal uram megszabdalt, de időközben már gyógyulóban volt, hogyan tudott meg tőle mindent a knyázkisasszonyról, s még pjernacsot is kapott. Hogyan mentek aztán Michal és Zagloba uraimékkal a Waladynka melletti szakadékhoz, s a boszorkányt meg a cseremiszt megölve hogyan vitték magukkal a knyázkisasszonyt, s később micsoda nagy veszedelmekbe kerültek, mikor Burlaj hadai elől menekültek.

- Burlajt Zagloba uram levágta - vetette közbe Skrzetuski lázasan.

- Vitéz férfiú ő - felelte Rzedzian -, én még olyat nem is láttam, mert úgy van az, hogy az egyik ékes beszédű, a másik vitéz, a harmadik meg ravasz, de őkelmében mindez megvan. De a leggonoszabb mégis az volt, mikor Ploskirówon túl, amaz erdőségben megszorított a horda. Wolodyjowski meg Zagloba úr ott maradtak, hogy a hordát magukra vonják, s az üldözést feltartsák, én pediglen oldalvást fordulva Konstantynów felé iramodtam Zbarazt elkerülvén, mert úgy gondolkoztam, hogy ha a kislovag urat meg Zagloba urat megölik, biztosan Zbaraz felé fognak bennünket üldözni. Nem is tudom, hogyan szabadította meg az Úristen a maga irgalmasságában a kislovag urat meg Zagloba urat... Én azt hittem, összekaszabolják őket. Mi addig a kisasszonnyal Konstantynów és Zbaraz között menekültünk, mert Konstantynów felől közeledett Hmelnickij, a tatárok pedig Zbaraz alá vonultak.

- Nem mentek azok mindjárt oda, mert Kuszel uram megszorította őket, de csak mondd tovább szaporán!

- Hiszen, ha tudtam volna, de hát nem tudtam, s így aztán a kisasszonnyal együtt a tatárok és kozákok között csúsztunk át, mint valami szurdékban. Szerencsére a vidék üres volt, úgyhogy sehol egy árva lélekkel sem találkoztunk, sem a falvakban, sem a városokban, mert mindenki menekült a tatárok elől, ki hova tudott. Nekem azonban még a szívem is reszketett a félelemből, hogy még el találnak fogni, amit végül sem kerülhettem el.

Skrzetuski abbahagyta az öltözködést, s megkérdezte:

- Hogyan?

- Tudja kegyelmességed, az úgy volt, hogy Doniec kozák portyázó csapatába botlottam. Ez a Doniec testvérbátyja Horpynának, aki a kisasszonyt őrizte a szurdékban. Szerencsére jól ismertem, mert Bohunnál sokszor látott. Átadtam néki húga üdvözletét, megmutattam Bohun pjernacsát, elmesélvén, miként küldött el az atamán a kisasszonyért, s hogy Wlodawában vár rám. Mivel pedig ő Bohunnak barátja, s tudta, hogy húga a kisasszonyt őrzi, hát elhitte. Reméltem, elbocsát, s még jól el is lát az útra, de ő így szólt: "Ott - azt mondja - a közfelkelés szedelőzködik, még netán a lahok kezébe kerülsz, maradj itt - azt mondja -, elmegyünk Hmelnickijhez, a táborban lesz a leányzó a legjobb biztonságban, mert ott maga Hmelnickij fogja őt őrizni Bohun számára." Szörnyen elszomorodtam e beszéden, mert mit is felelhettem volna? Azt mondtam, Bohun ott vár a leányzóra, s a fejemmel felelek érte, hogy késedelem nélkül oda viszem. De ő megint csak fújja a magáét, hogy: "No, akkor majd hírt adunk Bohunnak, de te ne menj, mert ott lahok vannak." Én ellenkeztem, meg ő is velem, de a végén már azt mondta: "Furcsa ez nékem, hogy annyira félsz a kozákok közé menni... ej, nem vagy te áruló?!" Erre már láttam, hogy nincs más mód, éjszaka kell megszöknünk, mert Doniec immár gyanút fogott. Bizony kivert a verejték, kegyelmességed. Mindent elkészítettem már az útra, mikor éjjel ránk esett Pelka úr a királyi hadakkal.

- Pelka úr? - szólt Skrzetuski lélegzetét is visszafojtva.

- Hogyne. Híres vadász volt Pelka úr, ki legutóbb elesett... az örök világosság fényeskedjék neki. Nem tudom, akad-e, aki nála jobban ért a portyázáshoz meg ahhoz, hogy miként kell az ellenség elől bujkálni, hacsak Wolodyjowski úr nem. Ott termett hát Pelka úr, mondom, Doniec csapatát úgy összezúzta, hogy hírmondó sem maradt belőle, magát Doniecet pedig foglyul vitte. Alig néhány hete, hogy ökrökkel húzatták karóba, de úgy kell neki! Különben Pelka úrral is volt elég bajom, mert az meg ugyanám éhes volt a fehérnép erényére... Az örök világosság fényeskedjék néki! Már attól féltem, hogy a kisasszony, a kozákok gonoszságát elkerülvén, a mieinktől még nagyobb gonoszságot szenved... Végül is azt mondtam Pelka úrnak, hogy a kisasszony herceg urunk rokona. Azt pedig tudnia kell kegyelmességednek, hogy Pelka úr valahányszor herceg urunk nevét említette, mindenkor levette süvegét, s egyre hozzá készülődött, hogy szolgálatába álljon... Attól kezdve már nagyon megtisztelte a kisasszonyt, úgyhogy egészen Zamoscig kísért bennünket, ahol Cieciszowski tisztelendő úr vett minket pártfogásába; fölöttébb szent pap ő, tudja kegyelmességed, s a kisasszonyt Witowska kastellánné asszony oltalmába helyezte.

Skrzetuski mélyen fellélegzett, majd Rzedzian nyakába borult.

- Barátom, testvérem leszel, nem szolgám - mondta -, de most már menjünk. Mikor kellett volna a kastellánné asszonynak megérkezni?

- Egy héttel én utánam, annak pedig már tíz napja... mert kegyelmességed nyolc napig feküdt lélektelenül.

- Gyerünk, gyerünk - ismételte Skrzetuski -, mert megöl az öröm.

Ámde mielőtt befejezte volna, lódobogás hallatszott az udvaron, s az ablakok hirtelen elsötétültek a lovaktól és emberektől. Skrzetuski az ablakon át megpillantotta az öreg Cieciszowski atyát, mellette pedig Zagloba, Wolodyjowski és Kuszel lesoványodott arcát, valamint a többi ismerőst a hercegi vörös dragonyosok között. Örvendező kiáltás hallatszott, s egy pillanat múlva a lovagok egész raja tódult a szobába, a pappal az élén.

- Zborówban megkötötték a békét, az ostromzárat feloldották! - kiáltotta a pap.

Skrzetuski azonban ezt az első pillanatban tudta, amint zbarazi bajtársait megpillantotta, most pedig már hol Zagloba, hol Wolodyjowski ölelő karjaiban volt, akik egymástól igyekeztek őt elkapkodni.

- Mondták, hogy élsz - lelkendezett Zagloba -, de annál nagyobb öröm nekünk, hogy jó egészségben láthatunk! Szándékkal jöttünk ide érted... Nem is tudod, Jan, mekkora dicsőséget szereztél nevednek, s micsoda jutalom vár reád!

- A király megjutalmazott - mondta a pap -, de a királyok királya nagyobb jutalomról gondoskodott.

- Tudom - felelte Skrzetuski. - Rzedzian mindent bevallott.

- S nem ölt meg az öröm? Annál jobb! Vivat Skrzetuski! Vivat a knyázkisasszony! - kiáltotta Zagloba. - S mi egy árva szót sem szóltunk róla, igaz-e, Jan, mert nem tudhattuk, él-e, hal-e? Ám e legényke ügyesen forgolódhatott vele. Hej, a vulpes astuta![184] A herceg vár mindkettőtöket... Hej, a Jahorlikig elmentünk érte. Megöltem a pokoli monstrumot, aki őrizte. Szöktek ám előletek ama tizenkét fiak, de most utoléritek, sőt netán el is hagyjátok őket. Unokáim lesznek, nemes atyámfiai! Rzedzian, mondjad csak, akadtak-e nagyobb bajok utatokban? Úgy gondold meg, hogy az egész hordát feltartottuk, Michal urammal kettesben! Elsőnek vetettem magam az egész csambulra! A gödrökben bujkáltak előlünk, de hiába! Michal uram is kitett magáért! Hol az én kislányom? Ide a kislányommal!

- Isten adjon neked boldogságot, Jan! Isten áldjon meg! - mondta a kislovag ismét karjába kapva Skrzetuskit.

- Isten fizessen meg nektek mindenért, amit értem tettetek! Nem találok szavakat. Életemmel, véremmel nem bírnám meghálálni! - felelte Skrzetuski.

- Üsse kő! - mondta Zagloba. - Megkötötték a békét! Gonosz béke ez, nemes atyámfiai, de hiába. Jó, hogy otthagyhattuk azt a dögvészes Zbarazt! Most már béke leszen, nemes atyámfiai. A mi munkánk ez, meg az enyém, mert ha Burlaj élne, hiába lett volna minden alkudozás. Megyünk a lakodalomba. Előre, Jan! Aztán keményen tartsd magad!

- Éppen lóra akartam ülni, hogy a sandomierzi úrasszony elé siessek - mondta Skrzetuski. - Induljunk, induljunk, mert eszemet vesztem!

- Rajta, nemes atyámfiai! Menjünk vele! Rajta! Ne töltsük az időt!

- A sandomierzi úrasszony már nem lehet messze - vélte a pap.

- Rajta! - tette hozzá Michal uram.

Skrzetuski azonban már kint is volt, s oly könnyedén szökött nyeregbe, mintha nem is csak az imént kelt volna fel a szenvedések ágyából. Rzedzian ura mellé szegődött, mert jobbnak látta, ha nem marad a pappal négyszemközt. Michal uram és Zagloba hozzájuk csatlakoztak, s lóhalálában vágtattak a nemes urakból meg a vörös dragonyosokból álló csapat élén, mely úgy száguldott Toporów utcáin végig, akár egy csomó pipacsszirom, melyet felkap a szél, s a vihar szárnyán visz magával.

- Rajta! - rikoltotta Zagloba lovát sarkantyúzva.

Így röpültek vagy tíz futamatnyit, míg végül az út kanyarulatánál közvetlenül maguk előtt láttak egy csomó szekeret meg egy hintót, melyet ötven-hatvan hajdú kísért. A hajdúk közül néhányan megpillantván a fegyveres népet, nyomban odaugrattak megkérdezni, mifélék.

- Jó barátok! A királyi hadaktól - kiáltotta Zagloba. - Hát ti kit kísértek?

- A sandomierzi kastellánné asszonyt - hangzott a válasz.

Skrzetuskin akkora megindultság vett erőt, hogy szinte öntudatlanul lecsúszott a lováról, s tántorogva állt meg az út szélén. Kucsmáját levette, s halántékáról bőségesen csorgott a verejték. Úgy állt ott, egész testében reszketve a boldogságtól, Michal uram szintén leugrott lováról, s átölelte elgyengült barátját.

Mindnyájan levett kucsmával álltak mögéjük, s közben odaért a szekerek és hintók sora, s kezdett elvonulni előttük. Witowska asszonyt tíz-egynéhány hölgy kísérte, s mindnyájan csodálkozva nézték a lovagokat, mert nem tudták, mit jelent ez a katonai processio[185] itt az országúton.

Végül a kíséret közepette feltűnt egy, a többinél díszesebb hintó, melynek nyitott ablakain át a lovagok megpillantották egy idős hölgy komoly ábrázatát, mellette pedig Kurcewiczówna leányasszony gyönyörű, bájos arcocskáját.

- Kislányom! - rikoltotta Zagloba vaktában rohanva a hintóhoz - Kislányom! Skrzetuski itt van velünk!... Kislányom!

A kíséretben kiáltások hangzottak: "Állj! Állj!"- erre mozgás, zűrzavar támadt, közben pedig Wolodyjowski és Kuszel a hintó felé vezették, vagy inkább vitték Skrzetuskit, ki most már minden erejét elvesztve, mindjobban barátai karjára nehezedett. Feje mellére csuklott, már menni sem bírt, s a hintó lépcsője előtt térdre rogyott.

Egy pillanattal később azonban már Kurcewiczówna leányasszony gyöngéd, de erős karja tartotta a lovag elgyengült, elkínzott fejét.

Zagloba pedig a sandomierzi úrnő csodálkozását látva megszólalt:

- Ez Skrzetuski, a zbarazi hős! Ő tört át az ellenséges hadakon, ő mentette meg a hadakat, a herceget, az egész Köztársaságot! Az Isten áldja meg és éltesse őket!

- Éljenek! Vivant, vivant! - kiáltozták a nemes urak.

- Éljenek! - ismételték meg a hercegi dragonyosok, s kiáltásuk csak úgy dörgött a toporówi mezőkön.

- Előre Tarnopolba, a herceghez, a lakodalomba! - kiáltozta Zagloba. - No, kislányom? Véget ért kegyetlen balsorsod!...

Skrzetuskit beültették a hintóba a knyázkisasszony mellé, s a kíséret továbbindult. Gyönyörű, derűs nap volt, a tölgyes meg a mező napfényben úszott. Alant az ugarokon, feljebb a földek fölött s még feljebb a kéklő levegőben már az ökörnyál vékony szálacskái lebegtek, melyek később, ősszel, mintegy hóval borítják a mezőket. Körös-körül csend és nyugalom honolt, csak a lovak prüszköltek vidáman a kíséretben.

- Michal uram! - kezdte Zagloba kengyelével megérintve Wolodyjowski kengyelét. - Valami megint megragadta a nyeldeklőmet, s úgy fojtogat, mint akkor, mikor Podbipieta, örök nyugodalmat, elindult Zbarazból, de ha elgondolom, hogy ez a kettő végre egymásra talált, egyszerre olyan könnyű lesz a szívem, mintha egy fertály petercimentet[186] egy szuszra megittam volna! Ha téged is el nem ér a házasság viszontagsága, akkor vénségünkre az ő gyerekeiket fogjuk pesztrálni. Mindenki más-más hivatásra születik, Michal uram, mi ketten alighanem alkalmatosabbak vagyunk a hadakozásra, hogysem a házasságra.

A kislovag nem felelt, csak bajuszkaját mozgatta a rendesnél erősebben.

Toporów felé tartottak, hogy onnan Tarnopolba menjenek. Ott kellett találkozniuk Jeremi herceggel, s aztán az ő zászlóaljaival együtt indulni Lwówba, a menyegzőre. Útközben Zagloba elmesélte a sandomierzi úrasszonynak, ami az utóbbi időben történt. Így tudta meg, hogy a király Zborów alatt az eldöntetlen gyilkos csata után egyezséget kötött a kánnal, nem valami szerencséset ugyan, de amely mégis legalább egy időre biztosítja a Köztársaság békéjét. Hmelnickij továbbra is hetman maradt, s a pórnép roppant tömegeiből kiválogathatott magának negyvenezer lajstromozott kozákot, de e kedvezményekért hűséget esküdött a királynak és a rendeknek.

A távolban feltűnt Grabowa, ahol meg is álltak első pihenőre. Tömérdek katonát találtak ott, akik Zborów alól tértek vissza. Megérkezett Witowski sandomierzi kastellán is, ki ezrede élén jött, hogy feleségével találkozzék, meg a krasnostawi sztaroszta, meg Przyjemski uram s rajtuk kívül még rengeteg nemes úr a közfelkelésből, kiknek éppen erre vezetett útjuk hazafelé. A grabowai udvarháznak csak üszkös romjai voltak meg, mint minden egyéb épületnek is, mivel azonban gyönyörű, csendes, meleg nap volt, a szabad ég alatt helyezkedtek el a tölgyesben. Élelmet és italt is hoztak bőven, a cselédség tehát serényen hozzáfogott az estebéd elkészítéséhez. A sandomierzi kastellán a tölgyesben tíz-egynéhány sátrat veretett a hölgyek meg a főemberek számára, úgyhogy valóságos tábor keletkezett. A lovagok a sátrak elé gyülekeztek, hogy megnézhessék a knyázkisasszonyt meg Skrzetuskit, mások az elmúlt háborúról beszélgettek; akik nem voltak Zbarazban, hanem Zborów alól jöttek, a hercegi vitézeket faggatták az ostrom részletei felől. Nagy volt hát a zaj meg a vidámság, különösen, mivel az Úristen ily csodaszép időt adott.

Zagloba vitte a szót, s Zbaraz ostromáról beszélt azoknak, akik csak Zborów alatt voltak. Mindnyájan lélegzetvisszafojtva hallgatták, az arcok színe is elváltozott az izgalomtól, s akik nem voltak ott, sajnálták, hogy nem vehettek részt benne. Jan uram leült Helena mellé, kezét kezébe vette, majd ajkához szorította, aztán vállaikkal egymáshoz simulva, szótlanul ültek. A nap már lefelé hanyatlott az égen, lassanként alkonyodott. Skrzetuski szintén úgy elmerült a történet hallgatásában, mintha valami újságot hallana. Zagloba üstökét törülgette, s hangja egyre ércesebben csengett... A lovagoknak a friss visszaemlékezés vagy a képzelet szemük elé varázsolta a véres történeteket: maguk előtt látták a sáncot mintegy tengertől övezve, a vad rohamokat, hallották az ordítozást, üvöltözést, az ágyúk dörgését és a puskák ropogását, látták a herceget ezüstpáncéljában a sáncon, golyózápor közepette... Aztán a nyomort, az éhínséget, azokat a vérvörös éjszakákat, melyeken hatalmas madárként keringett a sáncok fölött a halál... látták Podbipieta, majd Skrzetuski indulását... s mindnyájan hallgattak, szemüket olykor az égre vetették, vagy kardjuk markolatához kapkodtak, Zagloba pedig imígyen fejezte be:

- Zbaraz most egyetlen sírhalom, egyetlen hatalmas sírdomb, s hogy nem nyugszik alatta az egész Köztársaság tisztes híre és a lovagvilág dísze, virága meg a herceg, meg én, meg mi mindnyájan, akiket maguk a kozákok is zbarazi oroszlánoknak neveznek: az az ő műve!

És Skrzetuskira mutatott.

- Istenemre, igaz! - kiáltotta Marek Sobieski, meg Przyjemski.

- Dicsőség neki! Tisztelet és köszönet! - dörgött a lovagok hangja. - Vivat Skrzetuski! Vivat az ifjú pár! Éljen a hős! - kiabálták egyre hangosabban.

Az összes jelenlevőket elfogta a lelkesedés. Némelyek serlegekért siettek, mások kucsmájukat hajigálták fel. A katonák kardjukat csörtették - s csakhamar egyetlen hatalmas, érces kiáltás hallatszott:

- Dicsőség! Dicsőség! Éljen! Éljen!

Skrzetuski, igaz keresztény lovaghoz méltóan, lehajtotta fejét, de Helena felállt, megrázta hajfonatait, arcán kivirult a pír, szeméből büszkeség sugárzott, hiszen e lovag az ő jövendő férje, márpedig a férj dicsősége a feleséget is besugározza, akár a nap fénye a földet.

Késő éjszaka volt már, mikor az egybegyűltek két irányban eloszlottak. Witowskiék, Przyjemski meg a krasnostawi sztaroszta Toporów felé indultak, Skrzetuski pedig a knyázkisasszonnyal meg Wolodyjowski zászlóaljával Tarnopolba. Az éjszaka éppen olyan derűs volt, mint a nappal. Az égen temérdek csillag ragyogott. Felkelt a hold is; s megvilágította az ökörnyállal belepett földet. A katonák nótára gyújtottak. Későbben fehér köd szállt fel a rétekről, s az egész vidéket egyetlen tengerré változtatta, melyet megvilágított a hold fehér fénye.

Ilyen éjjelen indult el Skrzetuski Zbarazból, s íme, ilyen éjjelen érezte most Helena szíve dobogását a magáé mellett.

A történelmi tragédia azonban nem ért véget sem Zbaraznál, sem Zborównál, sőt első felvonása sem zárult le ott. Két évvel később ismét az egész kozákság felkelt a Köztársaság elleni harcra. Felkelt Hmelnickij nagyobb erővel, mint valaha. Vele volt a kán valamennyi hordája élén, s ott voltak összes vezérei, akik már Zbaraz alatt is együtt harcoltak vele, vagyis Tuhaj bej, Urum murza, Artim-Girej, Nuraddin, Galka, Amurat meg Subagazi. Lángoszlopok és emberek jajkiáltása jártak előttük, a harcosok ezrei borították a mezőket és erdőket, félmillió száj harsogta a csatakiáltásokat - s az emberek azt hitték, elközelgett a Köztársaság végórája.

Ámde a Köztársaság is felserkent dermedtségéből, szakított a kancellár hajdani politikájával, az alkudozásokkal, a paktálással. Immár nyilvánvaló volt, hogy csak a kard biztosíthat tartósabb békét, s mikor a király elindult az ellenséges áradat ellen, százezer vitéz és nemesi felkelő vonult utána a cselédségen és a töméntelen szolganépen kívül.

E történet szereplői közül egyik sem hiányzott. Ott volt Jeremi Wisniowiecki herceg mind egész hadosztályával, a régi módon most is ott szolgált Skrzetuski meg Wolodyjowski s mint volontér, Zagloba is, ott volt mind a két hetman: Potocki és Kalinowski, kiket ekkorra már kiváltottak a tatár rabságból, ott volt Stefan Czarniecki ezredeskapitány, későbben Károly Gusztáv svéd király legyőzője. Ott volt Przyjemski, valamennyi pattantyúsezred vezére, Ubald meg Arciszewski generálisok, a krasnostawi sztaroszta meg testvéröccse, a jaworówi sztaroszta, a későbbi III. János király, Ludwik Weyher, a pomorzei vajda meg Jakub, malborgi vajda, Koniecpolski királyi zászlótartó, Dominik Zaslawski herceg, ott voltak a püspökök, a királyi méltóságok és szenátorok - tehát az egész Köztársaság, s élén fővezére, a király.

Végül Beresteczko mezején találkoztak e százezres seregek, s ott is vívták meg a világtörténelem egyik legnagyobb csatáját, melynek hírétől visszhangzott az egész akkori Európa.

A csata három napig tartott. A két első napon ingadozott a szerencse, a harmadikon volt a végső ütközet, mely el is döntötte a csata sorsát. E harcot Jeremi herceg kezdte meg.

Ott látták őt az egész balszárny élén, amint páncél nélkül, hajadonfőtt, viharként vágtatott végig a csatamezőn, s vetette magát a beláthatatlan ellenséges hadra. Együtt volt e hadban valamennyi zaporozsjei lovas molojec, a krími, nogaji, bialogródi tatárok, a szilisztriai és ruméliai törökök, az urumbalok, a janicsárok, a szerbek, oláhok, perierek és egyéb vad harcosok, akiket az Ural, a Kaspi-tenger meg a Meoti mocsarak vidékétől a Dunáig össze tudtak szedni.

S miként a folyó vize eltűnik a szem elől a tenger habjai között, úgy tűntek el a hercegi ezredek az ellenség tengerében. Akkora porfelhő keletkezett a harcmezőn, mintha forgószél verte volna fel, s eltakarta a harcoló feleket...

Ugyanakkor a másik oldalról a királyi hadak hátába került az egész kétszázezer főnyi kozák tábor, töméntelen ágyújával, melyek okádták a tüzet, akár a sárkány, mikor lassan tolja kifelé az erdőből testének óriási gyűrűit.

Mielőtt azonban gyűrűinek egész tömkelege kimászott volna a porfelhőből, melyben Wisniowiecki ezredei eltűntek, máris kezdtek előbukkanni a lovasok, előbb egyesével, majd tízesével, százasával, ezresével, később meg már tízezresével, s vágtattak ama magaslat felé, ahol a kán állt, válogatott gárdahadai közepette.

A vad tömegek eszeveszett rémületben, nagy rendetlenségben menekültek - a lengyel ezredek pedig utánuk.

A molojecek és tatárok ezrei borították a csatateret, közöttük pallossal kettészelve a lengyelség ádáz ellensége, a kozákok hűséges szövetségese, a vad és bátor Tuhaj bej.

A félelmetes herceg diadalmaskodott.

A király hadvezéri szeme látván a herceg diadalát, elhatározta, hogy összezúzza a hordát, mielőtt a kozákok megérkeznének.

Előrelódult az egész had, megdördült minden ágyú halált és kavarodást hintve, csakhamar golyótól szíven találva, holtan terült el a csatatéren a kán öccse, a dicső Amurat. A hordák fájdalmasan feljajdultak. A kán már az ütközet elején megsebesült, s most rémülten tekintett a csatatérre. A távolból az ágyúk tüzében közeledett Przyjemski s maga a király is a lovassággal, oldalvást pedig döngött a föld a harcba induló huszárság súlya alatt.

Erre megrendült Islam-Girej - s nem bírván helytállani, szétrebbent. Utána - akár a felhő a vihar elől - nagy rendetlenségben oszlottak szét az összes hordák, oláhok, urumbalok, a zaporozsjei lovas molojecek, a szilisztriai törökök és a szerbek.

A kétségbeesett Hmelnickij a menekülőket utolérve könyörögni akart a kánnak, hogy térjen vissza a csatába, az azonban a hetman láttára felüvöltött, dühében megparancsolta a tatároknak, hogy fogják el, lovához kötöztette és elhurcolta.

Most már csak a kozák szekértábor maradt.

A tábor kapitánya, Dziedziala, a kropiwnai ezredeskapitány nem tudta, mi történt Hmelnickijjel, de látva a vereséget és a hordák szégyenteljes menekülését, megállította a menetet, s a szekértáborral visszahúzódva megállapodott a Pleszowa ágainak mocsaras világában.

Eközben odafent kitört a vihar, s kimeríthetetlen patakokban zúdult alá a zápor.

Az eső néhány napig tartott, s néhány napig pihentek az előző harcokban kifáradt királyi hadak; ezalatt a szekértábor köré gátakat emeltek, s óriási mozgó erősséggé alakították át. Amint kiderült, megkezdődött az ostrom - a legfurcsább, amilyent a világ valaha is látott.

A százezer főnyi királyi haderő ostromolta Dziedziala kétszázezres táborát.

Ámde a királyi hadakat maga a király vezérlette - a kozák táborból pedig hiányzott Hmelnickij.

A királyi hadakat lelkesítette az új győzelem - a kozákok önbizalma megrendült.

Eltelt néhány nap - a kán és Hmelnickij visszatértébe vetett reménység szertefoszlott.

Erre megkezdődtek az alkudozások. Közben folytak a harcok, a kétségbeesett kirohanások, s bőségesen omlott a lengyel és kozák vér.

Dziedziala hajlott a megegyezés felé, s saját fejét is feláldozta volna, csak a hadakat és a népet megmentse.

Az ütközetektől meg-megszaggatva lomhán folytak az alkudozások, ellenben a kozák táborban egyre sűrűbben került sor zavargásokra. Az egyik ilyen zavargás alkalmával Dziedzialát letették a vezérségről, s új vezért választottak.

Az új vezér neve új bátorságot öntött a kozákok megolvadt szívébe, s a királyi táborban hatalmas visszhangot keltve, néhány lovagban ismét felébresztette a régi fájdalmak és szenvedések immár elhomályosult emlékét.

Az új vezér - Bohun volt.

Már korábban is tanácsban és harcban egyaránt fontos szerepet töltött be a kozákság körében. A közvélemény benne látta Hmelnickij majdani utódját, akin a lahok iránti gyűlöletben még túl is tett.

Az ifjú vezér valóban hallani sem akart az alkudozásokról - ő harcot és vérontást kívánt, még ha neki magának is a kiontott vér tengerébe kell fulladnia.

Hamarosan meggyőződött azonban róla, hogy ezzel a haddal, fegyveres kézzel már semmiképpen át nem gázolhat a királyi hadak tetemein, ennélfogva más módhoz folyamodott.

A történelem megörökítette ama példátlan erőfeszítések emlékét, amelyeket a mai ember óriásokhoz méltónak tarthatna, s amelyek megmenthették volna a hadakat és a pórnépet.

Bohun elhatározta, hogy a Pleszowa feneketlen ingoványain kelnek át, illetve oly hidat veret a mocsarak fölött, amelyen az összes ostromlottak átkelhetnek.

Egész erdők dőltek le a kozákok fejszecsapásaitól, s merültek el a sárban. Beledobáltak szekereket, sátrakat, bundákat, köpönyegeket - s a híd napról napra hosszabb lett.

Úgy látszott, e vezér nem ismer lehetetlenséget.

1651. július hetedike, hétfő volt. Halványan, mintegy ijedten hasadt a hajnal, az ég keleten vérszínt öltött, a nap beteges, vörös színben kelt fel, a vizeket és erdőket is vérvörös fény világította meg.

Bohun a főemberek kíséretében kilovagolt, hogy a munkát megtekintse

A lengyel táborból legelőre hajtották a lovakat; a kozák tábor zúgott a felserkent emberek hangjától. Meggyújtották a tábortüzeket, s reggelit készítettek az embereknek. Mindenki látta Bohun kivonulását, kíséretét és az utána haladó lovasságot, mellyel a vezér a braclawi vajdát akarta elűzni, aki a tábor hátában foglalván helyet ágyúival rongálta a kozákság munkáját.

A kozák táborban a pórnép nyugodtan, sőt reménykedő szívvel nézte a vezér kivonulását. Ezer meg ezer szem kísérte el az ifjú hőst s ezer meg ezer ajak kiáltotta utána:

- Isten áldjon meg, sólyom!

A vezér, kísérete és a lovasság a táborból lassan eltávolodva eljutott az erdő széléig, még egyszer megvillantak a reggeli napfényben, s behatoltak a bozót közé.

Ekkor egy kétségbeesett, rémült hang kiáltotta, vagy inkább üvöltötte a tábor kapujában:

- Emberek, meneküljetek!

- Szöknek a főemberek! - ordította egyszerre tíz-egynéhány hang.

- Szöknek a főemberek! - ismételte meg száz és ezer ember.

A zúgás végigszáguldott a tömegen, mint mikor a vihar lecsap az erdőre - s egyszerre borzalmas, állati üvöltés szakadt fel kétszázezer torokból. "Meneküljetek! Meneküljetek! Jönnek a lahok! A főemberek szöknek!" Az embertömeg egyszerre megáradt, akár a fékevesztett folyó. Összetaposták a tüzeket, felborogatták a szekereket, a sátrakat, kidöntögették a karóbástyákat; egymást szorongatták, fojtogatták. A borzalmas pánik megtébolyított mindenkit. A tömeg kitódult a tábor udvaráról, fel a hídra, onnan taszigálták egymást a mocsárba, a fuldoklók görcsösen kapaszkodtak egymásba, az ég felé üvöltöztek irgalomért, s el-elmerültek az ingovány sarában. A hídon valóságos ütközet és mészárlás folyt a helyekért. A Pleszowa vize megtelt emberi testekkel. A történelmi nemezis borzalmasan megfizetett Pilawcéért - Beresteczkóval...

A szörnyű ordítozás csakhamar az ifjú vezér fülébe jutott, s Bohun nyomban megértette, mi történt. De hiába fordult vissza azonnal, hiába vágtatott a tömeg elé, égre emelve kezét. Hangja elenyészett az ezrek üvöltésében - a menekülők irgalmatlan árja magával ragadta lovával, kíséretével és az egész lovassággal együtt.

A királyi hadak elámultak e látványon, amelyet kezdetben sokan kétségbeesett rohamnak véltek, de bajos volt nem hinniük tulajdon szemüknek.

Néhány perccel utóbb, mikor a csodálkozás elmúlt, parancsra nem várva valamennyi zászlóalj megindult az ellenségre, s elöl száguldott, mint a vihar a dragonyoszászlóalj, élén a kis ezredeskapitány feje fölé emelt kardjával.

S íme, elérkezett a harag, a csapás és ítélet napja... Akit agyon nem tapostak, vagy a mocsárba nem fulladt, azt kardélre hányták. A folyók olyan vörösek lettek, hogy nem lehetett tudni, víz avagy vér folyik-e bennük. Az irgalom elröppent a szívekből, késő éjszakáig tartott a kegyetlen mészárlás, amilyenre a legöregebb harcosok sem emlékeztek, s később, ha visszagondoltak rá, hajuk szála is égnek meredt.

Bohun azonban innen is kivágta magát.

A következő háborúkban gyakran felmerült a neve a legjelesebb kozák vezérek között. Néhány évvel később valamely bosszúálló kéztől lövés érte, de még az sem okozta halálát. Wisniowiecki herceg halála után, kit a háborús fáradalmak öltek meg, mihelyt a lubniei birodalom levált a Köztársaság testéről, annak tetemes részét Bohun kerítette hatalmába. Azt beszélték, hogy a végén már Hmelnickijt sem akarta maga fölött elismerni. Hmelnickij szomszédos országok támogatását kereste, a büszke Bohun azonban elutasított minden oltalmat, s kész volt kardjával védelmezni kozák szabadságát.

Azt is beszélték, hogy mosoly sosem jelent meg e különös férfiú ajkán. Nem Lubniében élt, hanem egy falucskában, melyet üszkös romjaiból építtetett fel. A falu neve - Rozlogi. A hír szerint ott is halt meg.

A polgárháborúk túlélték, s még sokáig elhúzódtak. Azután jött a ragály meg a svédek. A tatárok csaknem állandó vendégek voltak Ukrajnában, tömegesen hajtván rabságba a népet. Elnéptelenedett a Köztársaság, de elnéptelenedett Ukrajna is. Farkasok üvöltöztek a hajdani városok üszkei fölött, s a hajdan virágzó ország olyan volt, mint egy nagy temető. A gyűlölet gyökeret vert a szívekben, s megmérgezte a testvéri vért.

168. Előjog. (latin) ^[VISSZA]

176. Feljelentő. (latin) ^[VISSZA]

186. Fűszeres spanyol óbor. ^[VISSZA]

---