1907.

Krisztiáninét röviden de velősen jellemeztem a Szegény magyarok II. kötetében.[1] (...) Utolsó leánya, Vilma, szelídebb is, butácskább is volt a nénjeinél, de kellemesen csiklandó gömbölyű teste volt. Mi tagadás: nekem jól esett meg-megszorongatnom; s a kis lány, kivált ha az anyja nem látta, állotta. (...) Január elején, jó kedvem volt, egy kis rózsaszínű levelet küldtem a cseléddel Vilma címére, amelyben bolondozva szerelemre hívom őket Gizellával. Nem volt a dologban semmi sértő; csakhogy valami marha theologus lógott akkor éppen náluk, aki kikapta Vilma kezéből a levelet, s elolvasta. Hallatlan megdöbbent arcot vágott az Isten legkisebbik (és legszamarabbik) szolgája s magából kikelve: kárhoztatta Krisztiániék előtt az én istentelenségemet és jellemtelenségemet: Krisztiániék, hogy valamiképp finomtalanabb erkölcsösségűeknek ne lássanak, mint a derék theologus: nosza, éleszteni kezdték a gyűlölet és kárhoztatás őrlángját. Bizony, hullott árva fejemre minden jó. Vissza is üzentek a lovagi szerepet játszó theologussal, hogy: "ők nem olyanfajta némberek". Megállt az eszem: nem tudtam még igazolni sem magamat, csak másnap, mikor az émelygős lelkű papjelölt eltűnt. Bocsánatot kértem és próbáltam velük megértetni, hogy az a levél éppoly tréfa, mint azok a szóbeli csipkedések, amelyeket a drága mama jelenlétében is folytattunk Vilma őnagyságával. Na, valahogy rendbe verődött a dolog. Hanem én nem mentem be többet hozzájuk.

Különös nőhódító hírében állhattam, ami igazán érthetetlen, mert a leggyámoltalanabb hímnemű voltam teljes életemben. Debrecen városában elterjedt az a pletyka, hogy én egy ismert színésznőnek a szeretője vagyok, többek közt! Ez a színésznő a szőke hajú, fehérbőrű, molett testű Hahnel Aranka, a debr. színház drámai és vígjátéki "szendé"-je, vagyis naivája. A pletyka abból támadhatott, hogy én, a zord színi kritikus sokszor megdicsértem játékáért Hahnelt, sőt egy párszor tárcacikkben elemezgettem egy-egy sikerültebb alakítását, csak úgy gyakorlat kedvéért. Nem volt rossz színésznő. De szeretője volt. Csakhogy azt nem O.G.-nak, hanem Zádor Ervinnek hívják. Ez a hátgerinc sorvadásos beteg fiú később törvényesen feleségül is vette Hahnelt; s rá egy pár évre hirtelen összerogyott, meghalt; a szőke szép színésznő pedig örökölt utána egy pár ezer koronácskát. Hahnel okos nő lehetett, tudta, hova kösse magát.[2] Azt hiszem, ha szerelemmel közeledtem volna hozzá, kinevetett volna, mert én nemhogy gazdag nem voltam, de még jóképű sem. Hanem Debrecennek tetszett összeboronálni bennünket. Először szégyelltem és haragudtam érte, később pedig bizonyos büszkeséggel viseltem ennek a gyanúnak nem éppen aranyos ködét. (...)

Beköltöztem szüleim Kar-utcai kis házába.

1907. április

(...) A nyomorult Krisztiáninétól igazán gyalázatos volt az elválásom. (...) Egy hónapig szívhártyagyulladásos betegségben vergődve, felkelek, s hogy minden izgalomtól óvjam magamat, ez a lehetetlen, cigány, kofaszájú szépség a lelkem lelkéig megsért, megvág, megtapos szavakkal. Ó, nincs undorítóbb, mint szidalmat hallani vén asszony szájából! Ez az elválás esztendőkkel rövidítette meg az életemet. (...)[3]

Ennek a hónapnak a legelején fogtam egy hosszabbrendűnek szánt, görögös folyású költeménybe. Olyasféle vallomás. Egyéni nézeteim a világról, az emberekről. Ennek egy részét "Fajok harca" címen leírtam szépen, s elküldtem egy levél kíséretében a nagy Jászai Marinak, hogy ha kedve tartja, járja be vele az országot, szavalgassa. Olyan páthosz lobog benne, amilyet csak ez a mélykongású hang, ez a sajátságos Jászai-hang bírna kifejezni.[4] Kíváncsi vagyok, mit szól rá. Én Ausztriától való, mentől hamarabbi elszakadásunk útjának egyengetésére szántam. - Az egésznek a címe: Gondolatok felhőfutása. - Költemény prózában.[5] (...)

15-én Géresi Kálmán, a kormány kiküldöttje, iskolalátogatóban volt a gimnáziumban. Hozzám is bejött az öreg, a III.a osztályba, magyarra. Érdekes incidens történt. Géresi nagy mameluk, a Tisza István nevelője, tudja minden ember. Na már most, egy Csanak Pista nevű, lobogó lelkű kisfiútól azt kérdezném: mondjon céltjelölő, időhatározó mellékmondatot.

Csanak (kivágja keményen:)
Magyarország addig boldog nem lesz, míg Habsburgok uralkodnak rajta.
Én:
Jól van... (Karai igazgatóra villantom pápaszememet, aki hátul áll az osztályterem középső padsora közt; ő rám mosolyog, én is bajuszom alá mosolyintok; egy ideig csend.)
Géresi (toporzékol, azután felindulva odamegy a kis Csanakhoz, megfogja ujjasát, s azt kérdi:)
Hát tudod te azt, ki uralkodik most Magyarországon?
Csanak (igen természetesen):
Tudom. I. Ferenc József.
Géres:
Hát azt tudod, melyik családból való?
Csanak:
A Habsburgokból.
Géresi (elképedve):
Hát akkor, hogy mondhattál ilyet?
Csanak: (magyarázni akarja, hogy mondhatott ilyet, de Géresi úr lefüleli)
Géresi:
Ilyet mondani egy mai uralkodóról! Ez, ha nem bűn, illetlenség! (Mérgesen otthagyja a bátor kis Csanakot, előrántja noteszét, s dühösen jegyzi fel loyalis dorgatoriumát Oláh úr és osztálya ellen.)

Én csak azért is elmondattam egy másik fiúval az Ocskay-balladát, megátkoztattam minden hazáját és vérét eladót (értsen róla Géresi uram!),[6] s aztán a Nagyidai cigányokat kezdtük fejtegetni. Jó, hogy csengettek, mert a levegő már villannyal volt tele. Estére már színes legendák kerengtek az egész kollégiumban a III.á-ban esett dolgokról.(...)

Ma (18-án) beszállítottam Hunyadi László színművemet Zilahy Gyula színigazgatóhoz. A titkárja is ott volt, s igen savanyú örömmel fogadták a meglepetést. Zilahy megígérte, hogy ezzel kezdi meg a jövő évet. Köszöntem, de nem hittem. Azután kölcsönösen egymás jóindulatába ajánlottuk magunkat, s nem valami nehezen elváltunk. Az újságokra, vagyis csak egyre panaszkodott Zsűl úr, mert nem akarja elismerni társulatának nagyszerű voltát. Hm; Szakács Andoron kívül csiribiri zsidólegényekből és zsidórűfkékből áll a gárda! Hogy néztek erre le a mennyekből Egressy, Szentpéteri, Megyeri, Déryné, Laborfalvi Róza, meg ti többi magyarok?? (...)

Az aljasnyelvű Kr.-ék mégsem nyugszanak, levelekben fenyegetnek, hogy vonjam vissza azt az igazságot: Kr.-né őnagysága nem óhajtott volna engemet megszerezni vejének! Persze, hogy nekem az ő kedves kis műveletlen leánykája nem kellett, óriási asszonyi düh öntötte el epéjöket. S micsoda nyelven írnak és beszélnek ezek az alakok, akik pöffeszkedve "úri" népnek címezik magokat! S még ők szólják le az én fajtámat! Nyomorultak. Még ők akarnak engem testiséggel vádolni, ők! A kedves leányka, mikor mellette ültem esténkint, le-lehajtotta a fejét, tenyerével eltakarta arcát, s úgy nézett... hogy hova? azt megírnom tiltja a jóérzés. Papírból kivágta lerajzolt arcképemet, sunyi szemmel ott csókolgatta előttem, anyja előtt, egy leánypajtása előtt! Egyszer, betoppanva, azon érem, hogy "Vénusz" c. versemet[7] szavalják nagy vígan, bizonyosan titkos célzásokkal, utánagondolásokkal. (...) K.V. kisasszonynak tegnap küldött levelére ma (22-én) válaszoltam a következőt: "Alávaló levelét tegnap visszaküldtem. (Először tanuljon meg helyesen írni!) Ma pedig ezt izenem: Megundorodva, és megcsömörlve nem emberi szószátyárkodásuktól, türelmem végeszakadtán annyit mondok: ha még egyszer levelet mernek hozzám írni, vagy ha az én és családom tisztes nevét tehetetlen dühökben asszonyi pletykaságok piszkosságába belevonják, s engemet, szívbajos embert, akit minden izgalomtól kímélniök kellene (ezt jól tudják!), szántszándékkal bosszantanak, háborgatnak, olyan megtorlást veszek magamnak, hogy még a sírjokban sem lesz nyugodalmuk! Akit én pennám hegyére veszek: az megvan ölve. (...)

Azt pedig egyszersmindenkorra tudja meg, hogy sem teste, sem lelke (ha ugyan van!) nem kellett soha nekem! Állok olyan fokán a műveltségnek, hogy megkívánhatom magamnak: az, akit szeretni akarok, legalább is művelt lelkű lány legyen. Amit versekben írtam: nagyon sajnálom, mert egy pillanatnyi ellágyulás eredménye volt. Az volt a bajom, hogy mindig jobb voltam önökhöz, mint érdemelték. Most prózában, ridegen minden gyöngédséget visszavonok. Én sajnálattal megvetem önöket." - Ez nyers, inkább beszélés, mint írás, de lehet-e másképp felelni olyan levélre, mely fajtámat kofálkodónak, engemet jellemtelennek mond, s felpofoztatással fenyeget?! Verje meg az Isten a sok szívtelen, cudar népét!(...)

*

Jászai Mari írt! piros tulipán van a levél balsarkán, fekete keserűség levelének minden sorában. Ezeket írja:

"Mélyen tisztelt hazámfia, velem együtt szegény Oláh Gábor úr! Csudálatos ország ez a mienk: vagy lángot, vagy buta, undorító indolentiát terem! Széchenyi, Petőfi, Teleki a halálba ugranak érte és miatta, mi, egynéhány nyomorult, a fogainkat vicsorgatjuk és méreg-keserű könnyeinket nyeljük tehetetlenségünkben, égető fájdalmunkban; az ország vezetői pedig csecsebecséket, ordókat fogadnak el, tűznek a mellükre olyan kézből, melyből nekem a kenyér, a boldogság sem kellene! Azt mondtam most Aradon egy embernek, aki a vesztőhelyhez kikísért: Ha tudnám, hogy a húsom és csontomból olyan hazafiak teremnének, amilyen én vagyok, tízezer darabra vágatnám magamat elevenen. De a világ szeme láttára már nem tombolok érte. Olyan nevetséges egy átkozódó, tehetetlen vén asszony. Ma már csak, legfőlebb, csak csúfolódom, Vörösmarty "Sors és a magyar ember"-ével; több nem telik, sem testi erőmtől, sem ízlésemtől. Levelét köszönöm; két súlyos, keserű könnycsepp hullott belőle a szívemre. Végtelenül sajnálom azokat, akik úgy szenvednek, mint magam. És néha egy rém kezd kísérteni, mely megfogyasztja vigyorgásával a véremet, mert azt mondja, hogy "késő" és hiába minden gyötrődés. A magyarnak nincs többé erkölcsi ereje és fölfalja és elnyeli a bűn. Erkölcstelen nép nem lehet szabaddá, nemhogy naggyá! Isten velünk! Csak azt kérjük a sorstól, hogy legalább kultúrnép faljon föl bennünket, ne az orosz! - Ugyebár szükségtelen megjegyeznem, hogy ez a levél Önnek, nem az újságoknak szól. Jászai."[8]

Az ilyen asszony előtt leveszem kalapomat - és sírok keservesen. (...)

*

Április 28. vasárnap. Ma lepleztük le az oratoriumi emléktáblát. A Nagytemplomban, ahol Kossuthék kimondták a függetlenségi nyilatkozatot, az izzó lelkű, keményfejű, ideális Jánosi Zoltán tartott hatalmas prédikációt; inkább politikai beszéd volt ez, mint egyházi szónoklat, maga Jánosi is inkább politikus, mint prédikátor, de szó ami szó: nekem végtelen jól esik az ilyen Petőfi-féle, nyílt, őszinte, ami szívén az a száján ember! Úgyis maholnap írmagul sem marad közöttünk és közülünk ilyen jellem. Templom után az oratórium ajtaja előtt nyitotta meg az ünnepélyt a nem magyar kiejtéssel beszélő Haendel, aki a Kremlben vagy 40 honvéd 48-as zászlót látott. (...) Ferenczy Gyula elkiáltotta magát éles hangon: Menjünk be a terembe!" S ez a pár szó megváltoztatta az ünnep képét; nem az emléktábla előtt folyt le, hanem a bent a fehér falak közt, ahol Kossuthék országgyűléseztek öt hónapig. Ferenczy beszélt szakadozottan (...) Utána egy sugár theológus szavalta el az én versemet. Igen jól, intelligenciával, póz nélkül. Így még magamnak is tetszett, pedig nem valami jeles vers, még beteg kedéllyel írtam. Hanem aztán kárpótolt mindenért az öreg Tóth József "matheseos-professor"[9] visszaemlékezése, aki kedves zsörtölődéssel, finom humorral mutogatta meg Kossuthnak, Nyárynak és vagy tizenkét képviselőnek a helyét a padokon. Ezeket is jó volna megjelölni. Egypár képviselő is lerándult Pestről. (...)

*

Jött éve csudáknak! A kentauroszok nem a görög mitológia ábrándképei! Élnek ma is! Kulcsár Endre, az én "öreg kuruc", makulátlan magyar beszédű, írású tanárom, ma mutatta meg a hollandus Hevet (Élet) c. folyóiratnak márciusi számát, amelyben egy eleven kentaurosz van lefényképezve! Amsterdam állatkertjének világcsodája. Erős, bozontos fejű, cigányképű, vastagajkú, roppant kifejlett férfiderék, azután ló folytatás, mint ahogy a régi képekről ismerjük! Mellette kis csikaja vagy gyereke vagy mije, egészen bárányalakú, keze még nincs, csak két kinövése látszik nála oldalt. Az apja két nyulat szorít hatalmas markával a melléhez. Talán azokkal táplálkozik? Előtte meg labda a földön. Tekintetében valami véghetetlen keserűség. (...) A Hevet azt írja, hogy ez a kentaurosz Dél-Afrikából került Amsterdamba; szerinte Dr. Schmitto nevű magyar! ember tenyésztette volna a birtokán. (...)

+ Kiderült, hogy humbug az egész!

Május

(...) Rákosi Jenőhöz, végső elkeseredésemben, ezt a levelet írtam: "Méltóságos Uram, szeretném, ha ezeknek a betűknek húsuk volna, vagy szájuk volna, vagy szívük volna: hogy hadd mozognának, hadd beszélnének, hadd dobognának kétségbeejtő elevenséggel. Mert igazán a kétségbeesés reménysége tartja még bennem a lelket. Hét esztendő óta szinte lelkemszakadtáig küszködöm, birkózom a nagy magyar Közönyösséggel, hogy a bennem lobogó, de már-már ellobogó lángnak valami szerény oltárt szerezhettek, ahol meghallgatva áldozhattak lelkem istenének. Becsületes úton, tisztán a magam erején akartam valamire menni, de nem sikerült. Először összetörik az embernek a lelke, azután a teste. Tudom én, hogy az élet vergődés, küzdelem; de koszorújának mégis csak kell lennie! Egy sugaras napjának mégis csak kell lennie! Hiszen így megháborodik az ember, ha végigéli koszorútlanul, sugártalanul!

Ne méltóztassék megütközni ezen a szokatlan keserűségen. Talán az a bajom, hogy két marokkal akarnám szaggatni az élet fájának virágát, s ahelyett, hogy leszakasztanám: szétszakasztom; de mégis el kell borulnia a legfényesebb léleknek is, ha nem lát, nem tud semmi biztatót a jövendőben. Én aligon alig látok, s ha így megy tovább is a sorsom: nem látok.

Nem éppen az adja számba a panaszt, hogy Sámson-om nem lett első a Nádasdy-pályázaton, de bizony fáj ez is. Jó munkának kell lennie a kitüntetettnek minden bizonnyal; de hogy az enyém is jó: arról szentül meg vagyok győződve. S olyan általános emberi gondolata van, amilyent Madách Ember tragédiája óta - dicsekvés ide, szerénység oda - nem láttam, igazán nem láttam egy magyar munkában sem. Az altruizmusnak most kelő századát, azt hiszem, a legszebb magyar hangokkal nyitná meg az én Sámson-om, ha ismerné a magyar közönség (majd arra ment a tollam, hogy: közönyösség).

Méltóságos Uram, Méltóságod a mai magyar irodalom kormányán áll; sokszor fordítja is a kormánykereket, s ez nagy hatalom! Kérem, férfias önérzettel kérem: legyen nekem kézenfogóm ebben a siralmas magamra hagyottságomban; tessék kiadatni az én, talán nagyon is eldicsért Sámsonomat; megérdemli, a jó Isten látja a lelkemet, hogy megérdemli! Ha Vörösmarty szóba állott egy nagy Ismeretlennel, álljon szóba Méltóságod is egy kis ismeretlennel. Nincs szebb jellemvonása a nagynak, mint a kicsikhez való lehajolása.

Az én lelkem erős, sok sikertelenséget kihevert; de most valami csüggedés szállt rám, félek hogy nem bírom kitartással tovább, ha egy erős biztató szót nem hallok valahonnan. Kérem Méltóságodat, hajtsa fülét az én beszédemre, nem méltatlant pártfogol, már annyira ismerem magamat. Jászai Mari írta a múltkor egy levelében: "Csudálatos ország ez a mienk: vagy lángot, vagy buta, undorító indolentiát terem!" Én lángot adok egy jó szóért; de az indolentia megfojt, elolt engemet is. Kérem Méltóságodat: vegye kegyelmébe az én költeményemet!

Tele az asztalom fiája magyar dolgokkal; s mivel nincs kiadóm: itt hevernek a végítéletig! Szegény Katona József, én nemcsak értem, hanem érzem is a te tragédiádat!

Méltóságos Uram: adjon egy kis reménysugárt ebben a fekete éjszakában.

D. 1907. május 4.

A.sz.
OG.

Vajon mi lesz a válasz?...

*

Május 6. (...) Elhatároztuk, hogy gyűjtés útján s talán a Csokonai-Kör segítségével kiadjuk a V. G. verseit és valami síremléket is állítunk a porai fölébe.[10] Engemet bíztak meg az előfizetési felhívás megírásával. (...) megvallom, nagy vigasztalás ez az esemény, éppen a mostani kétségbeesett lelkiállapotomban. Hiszen íme, ha meghalok, van Debrecenben tíz ember, s talán száz Magyarországon, aki koszorút vesz a koporsómra, emléket állít sírom fölé, s kiadja kiadatlan verseimet, őrzi ideig-óráig emlékemet. Az összetartozásban van még a költői halhatatlanság csírája is, legalább a mai időkben. Mintha a mostani keserves idők rászorítanák a jobb lelkeket erre a nem magyar erényre is. Könyves Tóth Kálmán (ő is ott volt) elkeseredve mondta: olyan idők ezek, mint a mohácsi vészt megelőzők!(...)

*

Rákosi Jenő írt. Szép, bátorító levelet. Csak azt nem érti, hogy lehet egy férfinak úgy elszontyolodni, ahogy én el vagyok keseredve. Ezt már nehezen tudnám neki megmagyarázni. Biztat, hogy majd csak csinál valamit Sámsonnal.[11] Tegnap Jánosi Zoltán is átolvasta (...) Manfréd ikertestvérének mondta Sámsonomat; az egyéniség lebírhatatlan erejében csakugyan van is köztük hasonlóság, bár magam csak most utólagosan veszem észre. Sámson: nem Manfréd, hanem Oláh Gábor, ez holt bizonyos. - Elküldöttem Rákosinak, csináljon vele, amit tud.[12]

*

Ahogy az emberi lét mivoltát hánytorgatom, napról napra világosabban alakul ki előttem az a meggyőződéssel páncélozott hit, hogy nekünk, rövidéletű árnyékoknak, nincs okosabbat mit tennünk, mint: szaporodni, utódokat állítani. Talán ez a nemesített tenyésztés tökéletesebbíti az emberi fajt annyira, amennyire Spencer gondolja. A mi századunknak altruizmus a jelszava; a jótékonyság csakugyan arany korszakát éli; hanem azért a Dunán túl annyira önzők a magyarok, hogy egy gyermeknél többet nem akarnak! Ez nekem sehogy sem fér a fejembe. Bár aggaszt a sejtelem, hogy az én tragikumom is oda torkollik, ahova a Sámsoné. Utód nélkül halni: szégyen... (Május 14.) (...)

*

Ma olvastam Kantnak egy meglepően szép gondolatát. A gyakorlati értelem bírálatának zárszavában mondja: Két dolog tölti el a kedélyt mindig új és fokozódó csodálattal és tisztelettel, minél gyakrabban és tartósabban foglalkozik velök a gondolkodás: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem. - Ezért a gyönyörű igazságáért megbocsátom a fenekét elkoptatott németnek minden bolondságát, minden érthetetlenségét. Mert én Kantot nem szeretem. (...)

*

Mostanában Spencer szintetikus filozófiáját olvasgatom. Meglepett mindjárt a küszöbön az a kinyilatkoztatása, hogy a vallás és a tudomány találkozik egy ponton; abban t.i., hogy a mindenségnek végső okát mind a ketten kikutathatatlannak tartják. Hát érdemes ezért filozofálni? De azért Spencer nagy elme! Amit nem tud, azt megvallja: nem tudjuk. Ignorabimus![13] ? Íme, ez a tizenegy betű lesz a huszadik század bölcseletének is a non plus ultrája![14]

*

Van két hónapja, tán több is, hogy asszonyra nem gondoltam. Ma este kint állok a kapuban: egyszer csak az ablakomból kiverődő lámpafényben megvillan egy fehér ingváll, meztelen nyak, duzzatag kebel... Egy szép testű, fiatal paraszt menyecske ment a kútra. Ahogy elhaladt előttem, kezét kacérságból-e, vagy szeméremből, a nyakára kulcsolta, hogy fedezze a meztelenséget. Milyet dobbant álmatag szívem egyszerre! Hogy rohant a vér fejembe szempillantás alatt! Ha nem az vagyok, aki vagyok, rohanok az ingerlő testű asszony után, telehúzom a korsaját, s aztán...Uram, ne vígy minket kísértetbe!

Hát ez az élet? (Május 16.) (...)

*

Biblia, Shakespeare, Petőfi - ha ezzel a három könyvvel vetődném a Senki szigetére, ott is szellemi életet tudnék élni. Vagy akár az északi póluson is. Ez a három könyv az én istenségem; a Biblia: az Atyaisten; Petőfi: a fiúisten; Shakespeare: a Szentlélekisten. S milyen könnyű ennek a szentháromságnak egyvoltát is megérteni! Nem úgy, mint a tieteknek, vak papok.

*

Május 21-26. Pestre ruccantam fel látogatóba (...) Déltájban az öreg Gyulai Pálhoz tisztelegtem; igen barátságosan fogadott; csak a bajuszom tűnt fel neki: "hogy megnőtt!" Panaszkodtam, hogy nem szerettem Debrecent; ő csak azért is dicsérte. (Mikor egyetemi hallgató koromban én dicsértem Csokonairól írt dolgozatomban, akkor meg ő húzta le!) Kérdi: mennyi a fizetésem? - 800 forint... mondom lekondultan. - Na, hiszen az szép fizetés." - "Igen ám, de nem emelik!" - "Barátom, a miniszterelnökét sem emelik!" - szólt vigasztalólag a Romhányi költője. Erre aztán végképp megnyugodtam. A feleségének igen szép festett arcképét sokáig elbámultam; az öreg csendesen csak annyit mondott rá mutatva: "Nőm." Azt mondom neki: szebb volt, mint Szendrey Júlia! - "bizony szebb..." mondta az öreg révetegen. Aminthogy igazunk is van. Megkérdeztem, hogy Heine lefordítottam útirajzát (a Harzreisét) közöli-e az olcsó Könyvtárban? Azt mondta: közli, csak várni kell. Én várok; hiszen ehhez kitűnően értek. - Jól esett a Gyulai Pál keresetlen, egyszerű barátsága. Mintha nem ő volna az, aki. Bezzeg a nagy sváb[15] ! egészen más...

Délután a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe másztam fel, hogy egy pár kéziratot kunyoráljak Hoitsy Páltól. Ott találom Schöpflin uramat[16], meg egy szőke, francia szakállú, fürge szemű embert. Jó darabig motozunk, szuszogunk, míg Schöpflin azt nem mondja: "Ni, hiszen az urak konkurensek volnának!" Bemutatkozom; ő is: - Erdélyi Zoltán. Huccu fenegye meg! Ez nyerte el az én Sámsonom elől a Nádasdy aranyait. Tehát igen udvariasan dédelgettük egymást szavakkal. Elkértem tőle a "Vesztett boldogság" kéziratát.[17] Igen boldog volt. Én is az lettem volna, ha Sámson érkezik be elsőnek. Azt mondta Erdélyi, hogy a Kisfaludy Társaság lakomáján így sóhajtott fel Baksay, mikor megtudta, hogy Sámsont én írtam: "Ejnye, ha tudtam volna!" Jellemző az Akadémia pártatlanságára.

Este Gyökössyékkel az Urániába[18] mentünk. Utaztunk Hellász földjén tíz krajcárért.

Csütörtökön (23-án) az Új Idők oroszlánbarlangjába osontam be. Az ifjabb Wolfnerrel beszéltem csak szerencsére; kértem tőle kéziratokat; adott egy Ambrust meg egy Bródyt. Azután küldött a Herczeg Ferenc úr lakására, de a nagy Franc nem volt otthon - állítólag. Másnap is bezörgettem nála egy párszor, de mosolygós inasa azzal mosolygott ki: "A nagysos úr fürdik, igen sajnálja, hogy nem lehet szerencséje." Alászolgája! Nem igen háborgatlak én többet, ó nagy Sváb! Pedig te vagy ma az írója szegény kis hazácskámnak. A Bizáncod olyan munka, hogy nem bírsz annyi rosszat írni, amennyi elhomályosíthassa. Lebe wohl![19]

Egészen más ember Rákosi Jenő, a magyar újságírás atyamestere. Előre elküldtem neki Sámsont, hogy próbálja meg kiadni. Meghívott a lakására. Kint van gyönyörű villája Lisznyay utcán, egy emelkedett helyen. Ott várt már a konyabajúszú lelkes -ő. Nagyon kedvesen bánt velem; kezembe nyomott egy már megírt nyolc oldalas levelet, abban mondja el véleményét a tragikus héberről. Azt állítja: a költészetet feláldoztam benne a filozófiámnak. Pedig nem áll! Sámson kommentár nélkül is hat, mert költőileg hatásos. Kár szerinte, hogy rímetlen, strófákba nem oszló sorokban írtam a költeményt, mert így bőbeszédű. Delilah gyermektelenségét puszta ürügynek kicsinyelte le, Sámson nagyvoltát is lealacsonyító momentumnak látja. De elismeri, hogy: "ritka invenciót, nagyszerűen festő kifejezéseket, gyönyörű részleteket, megkapó képeket, megrendítő hangokat, villámszerű fordulatokat és mély gondolatokat" talált benne. Szerinte "csodaszép az az invenció a kis fiúval, aki Sámsont a cirkuszban az oszlophoz vezeti". És mégis - attól tart Rákosi Jenő, hogy én "minden ritka adományom mellett is jelentékenyebbet nem költői, képzeleti munkákkal alkotok, hanem elméleti művekben".[20] Honnan gondolja ezt?... nem tudom. - Summa summárom: ki nem adhatja a költeményt; ellenben beszél Radó Antallal, s ajánlja neki a Magyar Könyvtár számára. Ebben sincs már nekem bizodalmam.

Megmutogatta azután "pantheonját" és gyönyörű relikviáit. Munkácsytól van sok becses emléke. Ott van a Fadrusz gyönyörű Krisztusának a feje is.[21] Egy foszlány a Zágrábban elégetett magyar lobogóból. Dorénak egy eredeti rajza. Jókai miniatűr gipsz szobra. Egy csomó magyar író és államférfi vászonra festett arcképe. Rákóczi Ferenc az istene, Deák Ferenc az ideálja. Könyvei közt megmutatta a mi Új Bokrétánkat is; ott hallgatott Kiss József és Harsányi Kálmán szomszédságában. - A magyar imperializmus nagy harcosa heverő óráiban Aischylost, Sophokleszt és Shakespearet fordítja! Shakespearenek láttam készen kéziratban IV. Henrik két részét, Periklesét, Timonját és a Velencei kalmárját. Bizonyosan az új Shakespeare kiadás számára fordítgatja az öreg nagy bajuszú. Nagyon szereti a görögöket, ki nem állhatja Ibsent, meg az oroszokat! Az az elve, hogy az irodalomnak reménységet, életörömet kell öntenie az emberekbe, nem életmegvetést és utálatot. Van benne igazság; de azért Ibsen csak Ibsen marad! Tolsztojt ellenben én sem szívelhetem. - Vigasztalt, hogy ne bánkódjam; kitartás a férfiasság! Fel a főt! Az ég olyan kék, az élet oly szép! Micsoda fiatalság lobog ebben az idős emberben! Majdnem olyan a lelke, mint a Jókaié volt. (...)

Péntek (24-én) délelőtt a múzeumi könyvtárban szaglásztam át a Gyulai Pál 1877-8-beli Petőfi jegyzetét, de semmit nem találtam benne a képzeletéről. Megörültem; mert így a munkám[22] csakugyan eredeti lesz, ha még Gyulai Pál sem írt erről a dologról. - Délután kivillamosoztam a Hűvösvölgybe; egy csomó korhatag vén ember, egy sovány színész, egy összeaszott, halálküszöbén álló szerzetes, egy fiatal papnövendék viruló leány társaságában, csomó réjázó gyerek, német kisasszonyok - ez volt a pénteki közönség. A kakukk kiabált; a fülemile igen kedvesen gügyögött. Jártomban-keltemben verset kanyarítottam a hernyós fák alatt. - Este elmentünk a Vígszínházba, a Wilde Saloméja csábított. Előtte Herczeg Déryné-jét adták; már Debrecenben láttam; finom ötvös magyar munka, de nem dráma. Nincs egy egész jelleme. Salome csudálatos szép álom. Hogy írhatta ezt angol ember?! Nyelve zene, sőt szín, káprázat; alakjai álomország fölkeltett emberei. Góth kitűnő Jochanan volt külsőképpen is; Fenyvesi meg tudta értetni saját művészetével az őrült Herodes vívódásait. Kertész Ella szép Salome volt, különösen a hétfátyolos táncban ingerletesen riszálta a farát; nemcsak Heródes, a közönség is odaadta volna neki egy lipótvárosi zsidópróféta feketeszakállas fejét.[23]

Szombaton (25-én) délelőtt a gyönyörű Margit-szigeten andalogtam, éppen az Arany János tölgyfái alatt. Az omlatag kolostor falai közül szegény Rozgonyi Piroska halovány szelleme rémlett felém. Távol, bent a sziget vadján, mintha lábdobogást, kardcsattogást hallanék...talán most vívja ott Toldi halálos tusáját Tar Lőrinccel. Versbe kezdtem, de nem tudtam befejezni. A szabad természetben csak érezni tudok; rímek nehezen jönnek itt. Délután megfürödtem a Rácfürdőben. Este pedig Cyrano de Bergerac szomorú meséjét néztem végig a Nemzeti Színházban. Meglepett a Pethes mozgékony, eleven, természetes, szinte franciás Cyranója. Az erkélyjelenetben oly szépen omlottak ajkáról a gyönyörű sorok, mint a valóság. Itt nem békó volt a rím, hanem szárnya az érzelemnek. A negyedik felvonás záró jelenete, mikor Cyrano a sáncokra rohanva üvölti puskaropogás közt: "Ezek a gascognei legények! Castel-Jaloux a kapitány!...- úgy nekivadított, hogy majd nekimentem Gyök komámnak. Istenem: most is ott hallgat legmélyül bennünk az ősember, aki ha vért szagol: ordít és mar, mint a hiéna.

Vasárnap hazautaztam. Szellemes zsidólegények és zsidórüfkék voltak társaim. Gondolhatja mindenki, milyen jól múlattunk.

*

Május 29. Levelet írtam Beöthy Zsoltnak, hogy a Pap Károly debreceni tanárrá választásával megürülő pesti leánygimnáziumi tanszékre lehet-e nekem reménységem? Bizonyosan az lesz a válasz: nem. Ennyire már ismerem a szerencsémet. Különben Pesten jártomban hallottam, hogy az öreg Beöthy megorrolt a B. H.-ba róla írt cikkemért. Nem tehetek róla: az igazságot írtam, emberi kézzel.[24]

Június

Beöthy Zsolt írt; csakugyan nem tehet értem a pesti leánygimnáziumi tanárság dolgában semmit, mert - azt mondja - pár hónappal ezelőtt lemondott a kurátorságáról. Így hát szeptemberre megint a lét és nemlét küszöbén állok. Addig törhetem-marhatom öklömet, az állam rám sem hederít, az egyházam meg...ó, szentegyház! ne volnál az, ami, megátkoználak.

*

Mindenfelől azt hallom: dühöng a klerikalizmus! A huszadik század sem különb hát a tizenhatodiknál, maholnap késhegyre mennek újra az emberek in nomine Domini.[25] Azt mondják, a kormány is ilyesféle szempontból nem vesz részt a böszörményi Bocskai-szobor leleplezésén.[26] Bánja a fránya! Csak álljon Magyarország. De maholnap zsidó lesz, ha igazak a Weszprémy Kálmán statisztikai adatai. Én azt szeretném megtudni: milyen arányban nő vagy fogy a zsidóság beolvadása? Lehet-e reménység, hogy a Galícia felől való tódúlást megbírja még a földünk és fajunk? Ha meg: egye fene a zsidókat! Olvadjanak, fajozzanak magyarokká! Egy vérkeveredés nem árt. Szemtelen életrevalóságot, szívósságot lopnának az ernyeteg és keletien lomha magyar fajba.(...)

*

Június 7. Ma este terveztem meg a Bokréta ötös szobrát, melyet a barátság erejének emlékére emelnek majd holtunk után-élő fiaink. A terv ez volna:

BOKRÉTA - SZOBOR

hálás fiainak emelte: a HAZA

Gondolom, Madai Gyulát tekintélyes potroháról már így is megismeri mindenki. Gyök meg Baja mintegy a mi hármónk vállán emelkedtek, azt szimbolizálja elhelyezésük. Ők ketten szintúgy régebbi bajtársak, mint mi hárman. Így kerültünk aztán együvé. (...)

*

Geiger Valéria! Ez az a nő, akit szeretni tudnék férfias szerelemmel. Típusa a jövendő erős magyar asszonyának, akinél az értelem tán túlcsap az érzelmen, de azért imádja a művészetet; Berkeley-t fordítja és értelmezi, Mozartot zongorázza, Shakespeare-t szavalja, társadalmi előadásokat tart a népnek nyitott szabad egyetemen, szereti és becsüli urát; vitorlája hajójának, nem homokos zsákja, s ha majd gyermeke lesz: maga szoptatja és maga tanítja beszédre. Homloka márványlap: nagyszerű gondolatok vannak rávésve; szeme szürkés tengerszem: mindig változik és mindig ugyanaz; haja sötét zuhatag; sarkáig omló fehér pongyolában az egész nő olyan, mint egy görög istenasszony. És tele van rejtelemmel; legalább rám nézve. Körében mássá leszek; fejembe szökik a vér, s agyam elevenebb képzeteket és gondolatokat vetít ki. Szeretem eszemmel és szeretem szívemmel. Ha ránézek a félhomályos szobában: szebbnek és többnek érzem magamat. Sokszor majdhogy érte nem nyúlok, majdhogy át nem karolom. Új, nagyszerű élet partja int felém! A kísértő tetszetős alakban suttogja láttatlanul: vedd el! A tiéd! ... Megborzadok. A férje ott ül mosolyogva, szemben velem - egyik legjobb és legőszintébb barátom. -

És még nevetitek a görög végzet-tragédiákat!

*

Újabban rettenetes kétségek kezdenek bennem fölmerülni, hogy: talán sohasem voltam, sohasem is leszek igazi költő, csak olyasféle rímkedvelő műkedvelő. A gyakorlatiasság hiánya nem baj a költőben? - Mert én hiszek ugyan olykor-olykor magamban, de nincs bennem annyi készség, hogy verseimmel kiálljak egy társaság elébe, s elszavaljam. (Hiszen társaságba nem is járok!) Ez megvolt Petőfiben, s gondolom, meg kell lennie minden jó költőben. Mert vagy rapszódoszok[27] vagyunk, vagy szobaköltők! Ez utóbbiaktól pedig őrizzen az ég és minden életbiztosító társaság! Én érzem a kor verését szívemben, fel is fogom, hangot is próbálok neki adni, de: nem kevés-e ez? Nem kellene-e passzív helyzetemet aktívval cserélnem föl? Így nagyon absztrakt világ lesz az én költészetem világa; pedig engemet egy fűszál, sőt egy szél sodorta porszem is érdekel. Általában úgy érzem: nagyobb vagyok a kis dolgok meglátásában és kicsiny vagyok a nagyokban.

Helyváltoztatás! Ezt fütyülöm én. Beteg testnek, ellankadt kedélynek levegőváltozás való. Mennék is, akár ma, csak volna hova! De a kenyér nem ereszt, mert máshol nem kecsegtet állás. Ó nyomorult szegénység! mégis csak láncokat versz te a lelkünk szárnyára is. (Június 13.)

*

A múlt esztendő telén megjelent verskötetem bírálataiból most már megrajzolhatom érdemeimet (ha vannak) és hibáimat (no, azok vannak!).

Tehát:

Oláh Gábor komoly nézésű, önmagát komolyan vevő fiatal ember - vagy talán erős, robusztus és naiv diákgyerek, nagyot akaró, fiatal mokány; aki valószínűleg könyv nélkül tudja a Toldit és a Családi Kört. Ám megihlette a Petőfi utánzók ihlete is - és feldobja a szívét nap helyett. Ám nagyon is súlyos ez a szív, - és ki tudja: nem igéretektől-e és tisztító forrongásoktól oly nehézkes? Oly erős benne az öntudatosság, hogy az érzés is csak akkor árad el rajta, mikor maga is akarja. Eredetien megnyilvánuló érzés- és gondolatvilága van, tele vággyal, álmodozással, ám minden sablonos szentimentalizmus híján. Kötete tele van apró, bájos értékekkel és hajmeresztő képzavarokkal. Benne a régi, az új, az avult, s a merészen eredeti, a durva, s a finom sajátságos keverékben, sokszor nem minden harmónia nélkül egyesül. Nem fél a maga útjain járni, de azért a járt utat sem kerüli el csak azért, hogy eredetinek látszassék. Komolyságában van bizonyos ünnepélyesség, amely még akkor is érezhető, ha átengedi lelkét a dal könnyed hangulatainak. Csökönyösen, s bizonyos büszkeséggel veti ugyan meg lábát a múltak talaján, mindazonáltal meglepő, hogy ósdiságba sohasem esik, s fanyar, kemény, dörgő egyénisége határozottan, sőt néha kissé keményen bontakozik ki a könyv lapjaiból. Néhány versében a régi lanton új hangot is üt meg. Modern lélek, de a hagyományokban gyökerezik, mert a modern gondolat nála nem póz, és nem irodalmi pártfelfogás, hanem természetéből folyó lelki életfolyamat. Fantáziája erős, egyenes röptű, nem annyira színfoltokkal, mint inkább vonalban rajzol. Egy-egy strófánál szinte látni a redőkbe vont, küzködő és konok fiatal homlokot, valami elszánt kun gyereknek a fényes fürtjei alatt; - a kép oly erős, oly élénk, oly színes és összetett, de mire nagy keservesen formába áll össze, a strófa csupa súly, csupa szöglet és verítékszag. Gondolkodása mégis fegyelmezett és bátor, vannak mélységei, s a felszínen levő dolgoknak is meg tudja jelölni értékét. Egész egyénisége pedig egyenesen az Alföld televényéből hajlott ki; európai kultúrájú, de kemény, nyakas magyar; a magyar föld színe, illata ad képzeletének színeket, a magyar nép gondolkodása differenciálódik eszméiben s a magyar nép nyelve tanította eredeti, kifejező és egyéni beszédre. Oláh Gábor mindig a saját szemével néz, s a saját szavával beszél arról, amit látott. Magyar vonás benne az is, hogy szinte fojtva tör ki belőle az érzés szava a férfias tartózkodás gátjain keresztül.

Csak sajnálnunk kell, mikor látjuk, hogy ilyen nem értéktelen egyéniség mint fuldoklik a hasonlatok virágos terhe alatt, az ízléstelen metaforák és a zsúfolt képek össze-visszahányt bőségében. Sok költeményét teszi ezzel tönkre; pedig majd mindegyikében akad egy-egy meglátás, egy kigömbölyített, költői zenéjű sor. Nyelve nagyon érdekes, színes magyaros. Nem népies nyelv, bár nagyon sok benne a néptől vett elem, a magyar paraszt egyszerű szó járása az ő ajkán a művelt ember gondolatainak kész, hajlékony és finoman árnyaló eszközévé válik. Ez a majdnem mindenütt kemény, erővel teljes és színmagyar, valóságos minta a vidéki egészséges magyarságból, a velőtlen, üres fővárosias nyegleségekkel és csinált népiességgel élő irodalmunknak. Ihletes, drámai vas-nyelv ez. De Oláh Gábornak nemcsak a nyelv szépségeinek felhasználásában biztos a keze, hanem a technikában is; meglepően friss, csengő rímei vannak. Ez a készsége néha virtuózkodásra is csábítja, amikor megérzik rajta a mesterkedés, ami mindig kijózanítólag hat. Néha a tájszavak halmozását is túlságosnak találjuk; mintha ilyenkor a népnyelv hagyományait gyűjtögető nyelvész diktálna a költőnek. Szeretnénk a kötet végére egy kis tájszó-magyarázatot betűrendben. Bötyörész, csápol, letorlik, porhajast bolhászik, bakol, pillangózik, csatkos. Van köztük szép is, de a fele sem közismert még, ilyesmik halmozásával azért vigyázni illik.

A fiatal költő egyénisége többnyire érdekesebb, mint maguk a versek. A kötetben sok a közepes értékű dolog, melynek csak a nyelv szempontjából van bizonyos érdekessége; de van sok pompásan megírt strófa és nehány poétai lélekkel és művészi kézzel megcsinált vers, amelyek súlyt és jelentőséget adnak a kötetnek. Mindenesetre hivatott költő Oláh Gábor, de hogy - amint ő írja egyik versében -  valamikor fakó neve "tündökletes nagyra válik" s emlékét büszkén veti egy más világ kapujáig, mi aligha hisszük. A magyar költészet berkeiben az ilyen jövendölgetés eddig csak Petőfinek vált be. Az álszerénység nem nagy művészet, de viszont önmagunk értékének túlbecsülése komikus. - Ha épen keresni akarnók a hibákat, felsorolhatnánk még egyet-mást Oláh Gábor verseiről, - mindez azonban nem változtat azon a véleményünkön, hogy ez az új költő első kötetével mindjárt azok közé jutott, akiket számon kell tartani, s akiknek szavára érdemes odafigyelni.

Összeállítottam a Vasárnapi Újság, A Hét, Budapesti Hírlap, Budapesti Napló és Pesti Hírlap bírálataiból - szó szerint.[28] (...)

*

Ahogy az Emlékkertben üldögélek egy lócán, odasündörgőzik egy sovány kis fekete legény, s mellém ül. Háromnegyed óra hosszáig tűnölődtünk így egymás mellett, szó nélkül. Már épen felkelőben voltam, mikor megszólít a nyájas ismeretlen. Elmondja, hogy román tanító, Negria Sándor, magyar nyelvet jött tanulni Debrecenbe, mert a tanfelügyelője ajánlotta. Unja magát, nincs ismerőse, s egy stilisztikára volna szüksége. Polgári ügyiratok magyarul szerkesztését tanulná meg belőle. Én aztán útbaigazítottam Harmathy antikvárius uramhoz,[29] ott vehet olcsón. Megmutattam neki a nyilvános olvasót, bámulta a sok könyvet. Azután elenyészett. - Kíváncsi vagyok, mennyire viszi két hónap alatt. Rá kellene szorítani mindenkit a magyar nyelv tudására. A fajok harcában nincs ildomosság, nincs kegyelem. Itt, aki bírja, az marja! A románok pedig rosszabbak voltak hozzánk a rossznál. S nem akarnak hozzánk törődni! (...)

*

Egy tekintetben boldog ember vagyok: a szépségét minden dolognak kilátom. Én a sárba vágott kerékvágásnak is élvezem festői szépségét. A kerékvágástól a csillagos égig mennyi fokozata a szépnek! (...)

Július

Zola Rómá-ját olvasom.[30] Sok helyen szavalni lehet, olyan fokozódó és olyan költői hévvel omlik az egész. Nagyszerű leírásai és képei vannak Rómáról! Meglepett, hogy Zola is Michelangelót és Raphaelt teszi a művészetek ormára koronának. Két hónappal ezelőtt, mikor még nem ismertem ezt a munkát, ugyanezt énekeltem az Ember keserveiben. Íme: magna ingenia.[31]

*

(...) A szomszédunkban egy cigány tapasztja a ház elejét. Végtelen komoly nyugodalommal szedegeti feleségével szakajtó kosárban a Kar utcán elhullatott, s már júliusi nap hevében jól kiszikkadt lószar-pogácsákat, hogy belegyúrja a tapasztóföldbe. Közben tudományos jegyzetekkel kiséri munkáját; elmondja, hogy nagyvárosokban az ilyet (mutat egy összemarok lóganét) pénzért szokták megvenni; szép négyszegletű kockákban árulják, s bekenik vele a ház padozatát: ott soha meg nem terem a bolha! Istenem! miket meg nem tanul az ember, így, empirikus úton-módon! (...)

*

Július 4. - Kint voltam a nyomáson. Az ártézi kutat most fúrják a 115-ik méternél. A vezető munkás német, egy szót se tud magyarul. A Köntösgát piszkos, nadályos vizében egy huszár jártatott két lovat, meg egy nagy tarka kutyát. Vagy hat gyerkőc réjázott a vízben. Egyik fel akart ülni a kutyára, de lefordult róla, s nyakig merült a lébe. Egy kis pókhasú homunculus kegyetlenül sivalkodott, mikor a pióca pöszörőjébe csimpajkozott. S mindig attól félt, hogy a huszár elgázolja lovaival. Csupa acsarkodás volt az egész kis pucér lény, de azért ki nem ment a vízből, csak apját ordítozta szünes-szüntelenül, aki lovait pányvázta távol. (...)

*

Tegnap este a Narten úr bioskopjában[32] "férfielőadás" volt; ilyet sem láttam még, hát elmentem. Meglepődtem már a sátron kívül: ott tolongott Debrecen tisztikara és aranyifjúsága, kivétel nélkül. Az előadás olyasforma volt, mint a Vígszínház francia kocsonya-darabjai, levetkőztetve. Láttunk borzalmas operációkat, császármetszést, miegymást; két ember rosszul lett, egy el is ájult. Erre úgy megijedtem, hogy lekaptam a pápaszememet, míg az ömlő vérben markolászó orvos henteskedése tartott. Azután jöttek szívvidámító és lélekemelő képek. Hálószobák, szállók éjjeli rejtelmei. Láttunk egy pár gyönyörű testű fürdő hölgyet, egy ingben. Azután belemelegedtek a játékba: azt is lehányták magukról, s nem röstelltek pár száz férfi szeme láttára Éva-nadrágban huncutkodni. Az aranyifjúság tűzbe jött és tapsolt. De legkedvesebb volt az a kép, ahol három kutya, egymásután, összepesel egy szép rózsabokrot; egy szerelmes ifjú levágja, s arra járó, ideális szerelmesének nyújtja át hódolattal. Az ábrándos lény átszellemült arccal szagolgatja az illatosan illatos rózsát. Ezen jót nevettem, teljes szívemből és minden erőmből. Nem történt más incidens, csak egy nőt tessékeltek ki, aki belopódzott férfiruhában. - Ilyen életet éltünk 1907. júliusában!

*

Zola Rómá-ja! Shakespeare-t bámuljuk a III. Richard első jelenetéért, mikor gyűrűt cserél azzal az Annával, akinek apósát meggyilkolta, s éppen koporsóját kiséri. Igaz a legbámulatosabb merészség és elhitető erő kellett hozzá, hogy ezt színre merje hozni még Sh. is. De cseppet sem kisebb Zolának az a jelenete, mikor Benedetta és Dario egyesülnek igazán a halálban! Dariot megmérgezték, haldoklik az ágyon; Benedetta, ez az izzóvérű olasz lány, aki szüzességét emberfeletti hatalommal őrzötte két férfitól és kedvesétől, most, mikor látja, hogy szegény Dario nem fogja őt soha ölelni: lehányja minden ruháját, s úgy borul rá az emberek szeme láttára haldokló kedvesére, úgy öleli át magával együtt a halálba. A szíve megszakad a rettentő keserűségben és boldogságban! - Micsoda vakmerő, micsoda felséges egy jelenet ez! A szerelem felfoghatatlan hatalmát himnuszokban, drámákban, regényekben olvasom, életben látom, de így még meg nem bírta velem értetni senki és semmi. Zola óriási szellem és sokkal nagyobb költő, mint Franciaország minden előtte élt költője! (...)

*

(...) Olvasgatom ezeket az új költőket keresem bennök a nagyot, a minden időre szólót - s nem találom. Ez a költészet nem egészséges és nem magyar! (Különben elég volna az egyik is.) Túlhajtott rémlátások, színőrületek, festések a nyelvvel; sokszor meglepő finomságok, de még kirívóbb affektáltságok. És sehol, sehol egy erős magyar vonás! Tört érzések, detail-vonások[33], ahogy Péterfy Jenő megjegyezte korunk irodalmáról. Hiába! nekem nem kenyerem. A tiszta hangot, tiszta látást, az erőt, elszánást és az egészséges humort: soha, de soha nem adom én akármilyen  festői jelzőkért, hallucinációért, ernyeteg finomságokért, beteges révületekért. A költészet az élet virága; tehát szépnek, elevennek, egészségesnek, megnyugtatónak felemelőnek, életkedvre derítőnek kell lennie; nem álmatag ellankadásnak, izgatónak, leverőnek és halálra keserítőnek. Azért megbocsássatok ti Ady Endrék, Kosztolányi Dezsők és ti többi új utat törők: nem bennetek látom az új kor magyar költőit! Érdekes lelkek vagytok, de németnek éppúgy beillenétek, mint franciának. A magyar pedig 2000-ben is magyar lesz! (Július 9.)

*

(...) Ma este, a nagyerdei fasorban, nyájas holdvilágnál, Komlóssy Arthur bátyám rettenetes titkokat borogatott szalmakalapos fejemre. Megsúgta, hogy fél Debrecen - szabadkőmíves!! Isszonyatos!! Retttenetes! Jánosi, Erőss, Géresi, Tüdős, Kenézy, Kiss Albert, Ferenczy![34] Ccccccc! Az elite, a crèm! Egy földalatti, maffia-szövetkezet ez a tunya város; ezek a titkos társak segítik, tolják egymást. Úgy vettem észre, Komlóssy Arthur azt próbálta kivenni belőlem: nem vagyok-e magam is szabadkőmíves? Még nem, de ha megismerkedem velök, nagyon könnyen közibök állhatok. Szabadnak már szabad vagyok; csak kőmívesnek nem vagyok még kőmíves. - És én minderről még nem is álmodtam! "Jaj de ártatlan!" - sajnálkozott Komlóssy bátya. Na, majd leszek még ártalmas is. (Július 23.)

*

Meglehetősen csinos szalmakalapot vettem tegnap. Végigmegyek Péterfián, ki, a nagyerdei úton - s micsoda hatás! Legalább tíz ember megállít, legalább tíz pedig beszél velem, udvarolgat nekem! A Mester utcai kislány, aki eddig rám se hederített, háromszor megfordul utánam a kaszárnya előtt! Na hát, az istenjankóját, ha ez sem hatás, nincs más hatás. A kalapom szalmakalap, és ez nem csekélység! Oláh Gábor? - az semmi. Egy négy koronás szépen font szalmakalap? - az már valami! Őrület! Őrület! Inkább ezen kellene kétségbeesnünk, jó Komlóssy Arthur úr!

*

Rettenetes méreg fog el, ha írás közben megszólít, megháborít valaki. Ilyenkor kést tudnék hajítani tán még a testvérembe is. Írásközben elözönli fejemet a vér, csupa villanyosság vagyok, legalább úgy érzem. Ezért elég egy szó, egy hang, már összerettenek, kizökkenek a hatalmába kerített indulatból, s ez disszonanciát szül. Most kezdem én már érteni, mit értettek a régiek furor poeticus[35] alatt! Isten az atyám, csakugyan van ilyen költői düh. Éreztem, ez a legfőbb bizonyság. Lelketlenség is ilyenkor háborgatni az embert; akárcsak a tojó tyúkot, vagy a kölykező kutyát háborgatnánk. Tartsa emlékezetében minden nem költő a Moore Tamás intelmét: "Oh ne bántsd a költőt, ha magányba fut, hol..."[36] (...)

*

Ez a Wilde Oszkár...ez a Wilde Oszkár...micsoda sajátságos egy ember ez! Milyen beteges gyönyörűséggel kutatja az emberi lélek hetedik napkörét! Fantáziája: bujálkodás a színekben. Elméssége: az ellentétesen kavargó gondolatok vakmerő tornászata - magas nyújtón. Most olvastam el Dorian Gray arcképé-t. Sajátos, lenyűgöző munka, az bizonyos; majdnem olyan, mint amilyet Lord Henry ád Doriannak ifjúsága rózsafehér hajnalán: egy kicsit megrontja az olvasó lelkét, kivált ha formálhatóbb anyagból van csinálva. Mikor az elejét olvastam, egészen nekilelkesedtem annak a wilde-i életelvnek, hogy csak a szépségnek van értelme és értéke a világon! Mikor végére jutottam: megundorodtam a hőstől, ettől a festett koporsótól. Ha Wilde ezt akarta elérni, kitűnően számított. Érdekes, hogy magából is sok van két alakjában: Henryben és Dorianban. Hanem hatalmas arculcsapása az angol társadalomnak is! Olyanforma, mint a Byron Don Juan-jáé. - Wilde igazán ennek az ideges, révületekben tobzódó huszadik századnak az írója. Van benne egy kis rémregényesség is, ami feketekávéja a Sherlock Holmes kalandjain nőtt mai embernek. De hogy költő, s még pedig egyéni költő: arra nyakamat teszem.

Augusztus

Vége a munkás pihenő hónapnak! Elsején robotba álltam: rendezzük a debreceni kollégium nagy könyvtárát, meglehetős porban és piszokban. Már eddig is tömérdek hiánynak jöttünk a nyomára. Amit körülbelöl tíz esztendő óta vajúdtatnak az emberek, mi talán 1908 végére befejezzük, s lesz Debrecennek egy használható, de sajnos, bővülni nem bővíthető, s mindazáltal gyarapulton gyarapodó nagy könyvtára. (...)[37]

*

(...) Igaz, hogy ma még szörnyű belső forradalmakat küzdök át, mégis kezdem tisztán látni magamat, értékemet. Mai meggyőződésem szerint maradandót a költői elbeszélés terén alkotok; később mindenesetre a drámában, hacsak valami rendzavaró üstökös ki nem ver pályámból. Lírai verseimnek akkor lesz csak értéke, ha igazán nagy ember lenne belőlem; mert ezek életemnek eleven apró hirdetései. Őszinték, mint a gyermekek. (...)

*

Hű, de kegyetlen egy ember ez a Balzac! Úgy tráncsírozza az embereket, mint a szakácsné a megölt csibét. Csakhogy ő viviszectiót[38] követ el az uraságokon és az asszonyságokon; életökben darabolja fel őket, hogy megkeresse az ikrájokat, amelyből egy-egy halálos szenvedélyük kisarjad. Balzac olyanformán fogja fel az embereket, mint Shakespeare, de az angol költő pathosza és idealis grandiozitása nélkül. Az ő jellemzése: mozaik-kép, a Shakespeare: rembrandti festmény. Balzac hőseit is, mint a Shakespeare-éit, egy-egy szenvedély teszi rabszolgájává. (...)

*

A néném, Kovácsné (született Oláh Juliánna) hamis szerzet volt szopós korától fogva; de mióta férjhez ment, még jobban feljött a csillaga. Nap nap után rajtakapom egy és más félkézkalmárkodáson. Ma a tejemből csent el egy bögrével ordas macskájának; tegnap a denaturált szesz árát szökkentette fel nehány krajcárral; holnap megvámolja a petróleumomat, holnapután elcsempészi a sűrű fésűmet. Persze, komikusan apró bajok ezek; de ha szakadatlanul fedezgetem fel őket, bosszantók. S az a legérdekesebb, hogy mégis majd mindig én húzom a rövidebbet, mert Júlia asszony tagad, tagad, mint Sóvágó János. Csak ha napnál világosabb a suskusa, akkor vonja be vitorláját. Lánykorában jobban szerettem, mert igen eleven esze volt, s a keze sem pihent. Mióta férjhez ment? Eltunyult, esze is, keze is; csak az olthatatlan pénzszomj, ez az apai-anyai örökség, lobog benne növekedő hatványban. Annyi szívességet is sajnál tőlem, amennyit megtesz a malacának. Persze a malac hájjal vagy pénzzel fizet; - én? - csak szóval, avval is nagy ritkán! (...)

*

Ócsárló, gúnyolódó megjegyzéseket hánynak utánam a "művelt" debreceniek. A nagyerdei fasornak egyik villájából bakahangú delnők hánytorgatták rövidlátásom átkát: "Nem lát az!" Kiabálták egymásnak, mert nem süvegeltem meg őket. A nehéz nyavalya törődik az efféle beszélő húsgépekkel! Bosszantja őket az önérzetem. Hogy lehet egy hitvány bérkocsisnak olyan nagyralátó kölyke?! - gondolják magokban és magukon kívül. Ma meg a Vénkert közt kiabálta utánam egy nagy társaság igen csengő hangú lánytagja: "- Ó be szeretem a költeményeit!" A többiek csúfondárosan nevettek. S Oláh úr? Oláh úr, jobb kezében a kalapja, bal kezében a botja, ment hetvenöt centiméteres léptekkel előre, csak előre, mint a vágtató tűzszekér, amely után piszkos és bűzös úri ebecskék csaholnak, mert nem érhetik utol! Odi profanum vulgus et arceo![39] (Aug.10.)

*

Sajátságos és ellentétes elemekből épül föl a magyar jellem. Alapvonása tán az erő, az energia, mely törhetetlenné és meg nem alkuvóvá teszi. Dac és szilajság a paripája, előre is ragadja, le is veti; zabolázza ezt józansággal és okossággal. Fegyvere a határozottság, melyet egyszerre ránt ki hüvelyéből és vág vele. Pajzsa a türelem, koronája a büszkeség, istene a bátorság, melyben egyedül bízik. Látása világos, mint az alföldi nappalok. Lelke egyenes, mint hazája rónaságai. Ünnepi palástja, melyet hétköznap is hord, a komolyság és a méltóság. Sarkantyúja a konzervativizmus, melyben sokszor megbotlik, ha gyalog jár. Felesleges koloncként a nemtörődömséget hurcolja vállain. Nehezen faragható, mint a kemény tölgyfa, de sokáig is áll korhadatlanul. Idomulni nem tud, ha nem akar, mert van benne valami gyermekes makrancoskodás. Bokrétának a hetykeséget viseli kalapja mellett. Temploma a becsületesség, oltára, mely előtt imádkozni szokott, a hazája; s imádása: a szabadság és a függetlenség szerelme.

*

Jaj, de megutáltam magamat tegnap! Az órám lánca elszakadt, s egy derék magyar órásmesterrel csináltattam meg. Mikor a Nagytemplomig érek, látom, hogy az óra áll. Iszonyú düh fogott el, hogy most az órás elrontotta szántszándékkal az órámat! (...) szentül hittem, hogy az órás csak azért is elrontotta, hogy újat kelljen vennem. A derék és finom ember csendesen csak annyit mondott: "De ezt nem komolyan tetszik mondani?" Ekkor tértem eszemhez, eddig csak az Oláh-fajta durva gyanúlátás kiabált belőlem. Rettentően elszégyelltem magamat, s bocsánatot kértem. (...) Ilyenkor elkeseredve látom, hogy hiába verem a mellemet: csak az indulatok kormányozzák a lépéseimet még ma is!

*

Bodor Aladár, két méteres költőtársam, jegyet váltott egy pápai kis Ilonkával. A teremtésit! már a velem egyívásúak kezdenek leházasodni. Gyök Bandi is kerülgeti Lujzikáját, mint a macska a forró kását. Csak én vagyok, magam vagyok egyedül! De tudja Isten, iszkolok is a házasságtól. Félek tőle testileg, lelkileg. Körülbelől úgy járnék a második mézesheten, mint világforgató Attila király: megszakadna szívem a gyönyörűségekben. Ez ugyan a legfelségesebb halál, amit halandó halhat. De lelkileg is tartok Hymen rózsaláncától. A feleség fele idejét, fele erejét bizony elveszi az embernek; én így is félembernek érzem magamat, akkor meg negyedrész lenne belőlem. (...)

*

Lassan-lassan kezd kibontakozni a bizonytalanság homályából: miért estem el a bpesti tanárságtól? Vénusz az oka. Igen, Vénusz c. versem[40], hogy a Jehova-isten verje meg! Nem a versemet, hanem azokat az álszenteskedő urakat, akik ezért farkamra hágtak. Bodor írja, hogy Pesten becsülnek, becsülnek, de sajnálják, hogy én, aki olyan erkölcsösen indultam az életnek, ilyen erkölcstelenségeket írok, mint ez a Vénusz. Ezért nem lehetek tanár.[41] - Jól van, nagyképű urak, hát nem leszek. De vajon az-e az erkölcstelenebb, aki szájjal hirdeti kis botlásait a vérnek, vagy pedig az, - aki óriásokat botlik, de - elhallgatja? Az ösztön ellen, különben sem lehet rugódozni, megírták régen a bibliában. - Engemet a tanárság bajosan tenne nagyobbá, mint ami most vagyok; így valószínű, hogy kisebbé sem tesz. Csak hát: keserű, keserű, mint az epe. Mindegy, le kell nyelni! Halandó létünk cukrozott epéje: ez. Ez az. (...)

*

Tegnap este nagyszerű helikoni ünnepélyt tartottunk Móricz Pál bátyámnál, a Hajdúság pennájánál, borral egybekötve. (Igaz, hogy én csak Margitvíztől részegedtem meg.) (...) Különben elememben voltam, ami ritka dolog. (...)

*

Olyan vagyok, mint azok a vonalazott fűzetek, amelyekbe verseimet irosgatom. Kívülről rideg számadási könyvnek látszom; s ha ki tud nyitni valaki: egész mesés világ rózsaszínlik bennem.

*

Csodálatosképpen alakul ki az emberi jellem! - Pl. csekélységemnek két alaptevője: a magamba zárkózottság és az őszinteség. (Egész a nyerseségig.) Persze, vérbeli átöröklődés is játszhatik közre ennek a két lelki alkotónak a többi felett való uralomra jutásában. Azonban most már egész határozottan emlékszem egy véletlen benyomásra, mely fogékony gyermeki lelkemre óriási hatással lehetett; mert az eredmények ma ezt mutatják. 8-9 éves koromban kaphattam vizsgai jutalomkönyvül a Hazaszeretet könyvé-t[42] . Ez volt az én első tündérvilágom, szerelmem, mindenem. Két kis rövid vers is volt benne; - talán ez volt rám mindenek fölött a leghatározóbb hatással. Egyik így szól:

Csoportba száll a varjú,
A sas csak egyedül;
Lármát kedvel a bárgyú,
A bölcs magányban ül.

Az én kis komoly lelkem kívánhatott volna-e magának mást, mint a sas és a bölcs szerepét? S komolyan mondom, ma, érett fővel, azontúl ez a pár sor volt az én életemnek aranyábécéje. - A másik kis vers így szólt:

A hazugság híd, amelyen
Bárki könnyen átmehet,
Ámde visszatérni többé
Semmi módon nem lehet.

Eleven képzeletemet csak úgy forradalomba hozta ez a kis axióma, mint erkölcsi érzékemet. Föltettem magamban, hogy halálig megmondom az igazat, ha - ennem nem adnak is! És bizony, ez a második életelv nagyon, de nagyon sok bajt, szenvedést hozott a fejemre. Tudom, hoz ezután is. De annyi szent, hogy mindig hálás leszek az iránt, aki apró embereknek ilyen tartalmú könyveket ád a kezébe. - Annak a folyamnak, amely életem árját hömpölygeti szabályozatlan mederben az Elmúlás tengere felé: ez a két kis vers volt tképpen a forrása - édesanyám méhén kívül. (...)

*

Az volt a szándékom, hogy V. László királyomat[43] János fővétele napján (29-én), a mohácsi csata évfordulóján adassa elő Máramarosszigeten a Zsűl.[44] Azonban 29-én Pali úrfinak, a Zsűl ugrifüles fiának, már Debrecenben pótvizsgára kellett jelentkeznie, az én darabomban pedig a kis Mátyást játszotta. Így 27-én (kedden) esett meg a nagy eset. (...) elkövetkezett félnyolc (...) mentem az emeleti páholyomba, hogy nézzem V. Lászlót. A kutya mindenét! Szégyen, nem szégyen: de élveztem! Élveztem a pompás, tömör dikciót, a szaladó cselekvényt, a színészeket. Általában jól játszottak; különösen a kis Bérczi[45] (V. László), aki eddig soha nem tudta szerepét; most fújta, mint a macska a forró kását. A darab nyelvével különben meg volt akadva az egész gárda; Hunyadi László bevallotta, hogy ebből a nyelvből nem lehet büntetlenül elhagyni egy szót, mert akkor vége az egész mondatnak! Meg kell szórúl szóra tanulni. S meg is tanulták jórészt. Az első fv-ban nyílt taps volt, de a végén elfelejtették hívni a szerzőt - talán a meghatottságtól. Hanem a másodiktól kezdve rohant a darab, rohant velem is a dicsőség paripája, a Göncől csillag felé. Volt tapsvihar, kihívás, hogy derékfájdulásig hajlongtam. A II. és a IV. fv. nagyszerű! Ezt éreztem már íráskor, és bevált a színpadon! Ehhez gratuláltam magamnak. De gratulált a II. után a súgó is, aki lelkendezve szavalt, hogy: Kérem, ez sekszpíri! S azután olyan hévvel súgta az egész darabot, hogy minden szavát élveztem odafent. Néhány színész ridegebben ballagott utána - Derék súgó!... Közönség elegáns volt, csak épen telt ház nem. De a siker teljes volt, mint a teli hold. Boldogan aludtam a kis Bérczi poloskátlan ágyán. (Ez is nagy szó Szigeten!) (...)

*

A máramarosi tapsok visszacsengenek lelkembe; sőt Pestre is elhallatszottak, s onnan az egész országnak veri vissza a visszhang. A siker olyan, mint a szárny: repül vele az ember! A siker olyan, mint a szobortalapzat: rááll az ember, messze látszik, megcsudálják, megszokják, megunják. A siker olyan, mint a foglaló: elköltjük, de az igazit mindig csak utána várjuk, s igen gyakran - hiába. A siker: a boldogtalansággal iker, mert elveszi nyugodalmunkat. A siker a legvétkesebb fülbesúgó: aluvó vágyakat ver föl bennünk, amelyek ránk hatalmasodnak és megölnek. A siker: első lépés az oromra; a siker: megállás az ormon: a siker: az alkonyodás percenése. A siker: a vég kezdete. A sikerig minden oly izgatóan szép; a sikerben: minden oly rózsaszínű; a siker múltával: oly üres a világ! A siker az élet, a siker a halál! (...)[46]

Szeptember

A tudomány relatív volta nagyon is élesen vágódik a szemembe. A megismerés sem többet érő, mint egy lírai dal. A bölcsészet éppolyan költészet, mint a Szentivánéji álom. A természettan mindenesetre nagy meggyőző, sőt legyőző erőt hord a kísérletek kézzelfoghatóságában, de már a csillagászat ép oly tapogatózás, mint mikor én egy ismeretlen embernek a haja színéről, az orra állásáról vagy az álla vágásáról akarok lelki világára következtetni. Az érzelmi elemeit sokkal többre becsülöm az emberi léleknek, mint az értelmit; mert érzelmeken alapul minden bűnünk és minden erényünk, s az ember bűnében igazán ember, erényeiben igazán nagy ember. A csillagos ég bámulása kimondhatatlan gyönyörűséget és a végtelenség sejtelmének nagy érzetét veri föl bennem; de ha matematikai kiszámítását látom a Vénusz földtől való távolságának: nyom a messzeség, azonban a végtelenség hozzáérzése nélkül. Mert ez már u.n. tudás volna; az égbámulás csak érzelem. Tudni: jó; de érezni: minden! S én hiszem, hogy ezeknek az ablakom alatt merengő akácfáknak is vannak érzései. (...)

*

A Budapesti Szemle - mirabile dictu![47] - figyelemre méltatta szegény személyemet, s harmadfél lapon boncolja tehetségemet, mint az öngyilkost a törvényszék orvosa. Nagy rostájába veti verseimet és istenesen megrostálja, elannyira, hogy összevissza 5 (öt) versem marad a rostában, a többi negyvenhat kihullt polyva. Hanem azért örülök neki, mint Vak Laci a félszemének: nemcsak a jövendő, hanem a múlt is kezd elismerni... Kár, hogy a nyelvemmel van megakadva ez az öreg doktor is; a B.Sz. is csak olyan, mint a mi jó házi orvosunk, a vén Ujházi, aki azzal szokta kezdeni vizsgálatát: "Mutasd a nyelved!" A B. Szemle bírálói is rögtön a nyelvét rohanják meg szegény magyarul dalolóknak. Én ezt sem bánom, legalább - ki ölthetem rájok kígyói villás nyelvemet![48] (Szept. 4.) (...)

*

Thackeray, kedves, finom gúnyú Thackeray! Ha Shakespeare nem volna, te volnál az ideálom! (...)

*

Tegnap délután játszott velem a szerelem. Bethlen utcán vagy hol lakik egy délcegjárású, daliás testtartású, kifeszült mellű, kacsintós szemű sugár zsidólány. Esztendők óta kacérkodik velem, s én rengeteget bosszankodtam miatta és érette. Tegnap azután magával csalt a Garay utcába - óh bocsáss meg, Garay szelleme! - és ott bemutatta magát nekem, s engemet magának. Azt mondja, megvette a verskötetemet; idézgetett is belőle. Valami Tar J. nevű barátnéja ég értem emésztő tűzzel - ez hítt rendezvousra egyszer a Dobosba, egyszer a Honvédtemetőbe! - de én igen kicsinylettem magamhoz. (Derekamig ér.) Hanem ez a hattyú-magatartású kislány! Ez már igen. És micsoda buta voltam vele szemben! Szerelmet vall, s csak azt nem mondja: na, mikor? -- és én, II. Arany János, zavarodottan hagyom ott Klárcsimat,[49] azaz azt sem tudom, kinek hívják. Az utcasarkon, egy csomó cselédlány látta kézfogásunkat, s az egyik bitang elkiáltotta fülem hallatára: "Jaj de szeretnék estére ott lenni!" Azt hitte a bolond, hogy - én - ah-ah-óhh! - Este Oláh Gábor úr két órahosszat ténfergett a találkozás terepén, de bizony a délceg kis lány nem jelent meg! Ellenben elcsípett bőbeszédű Komlóssy Arthur úr, s egy órahosszat azon töprengett, hogy vajon kikhez mehettek hát férjhez a Méliusz Péter leányai?! Én kívül fáztam a hűvös szél mián, belől égtem a kielégítetlen szerelem mián. Hazamentem, s lefeküdtem. Verje meg az isten a sok csapodár demi-mondeját![50] Hiába, tuskófejű magyar vagyok, s nem könnyed francia. Nekem a szerelem: óriás, akivel élethalálra meg kell birkóznom; a franciának: zsebtükör, amelyben tetszelegve nézegeti - magát. (Szept. 8.)

*

Az Akadémiai Értesítő szept-i számában megjelent Sámson-om bírálata. Nyelvét, Miriamot és Delilát dicsérik, ellenben Sámson magatartását nem értik. Azt mondják a bírálók, hogy Sámsont nem lehet egy bölcselmi költemény hősévé tenni. Tudja az ördög, mit lehet, mit nem lehet. Én így írtam meg, már rajta nem változtatok! Sajnálják azon kívül, hogy rímeket nem használtam. Sok képemet, hasonlatomat "a brit óriás"-éval mondják rokonnak. Ebben van is valami.[51] (...)

*

Szeptember 15. - Géresi Kálmánnal, a nagy sörkirállyal, képviseltem a debreceni Csokonai Kört Nagyszalontán. Koszorút helyeztünk a magyar Homérosz Csonkatoronybeli szobrára. Debrecen különben kitett magáért, mert három koszorúval áldozott a hajdani nagy deákjának emlékére. Én szerettem volna a magam nevében is tenni egy kis koszorút az Atyamester lábaihoz, s amint már szokás beszédet is mondtam volna, eképpen:

"Mikor Arany János költeményeit olvasom, úgy tetszik nekem a magyar nyelv, mintha ragyogó phároszi márványhegy volna; mellette Arany János, mint istenadta szobrászmester, aki szerény magába zárkózottsággal, a legfelségesebb és legegyszerűbb alakokat faragja ki ebből a szép, de holt kőtömegből. - Mikor Arany János költeményeit olvasom, úgy is tűnik fel nekem a magyar nyelv, mintha lomtárba lökött, kiszáradt tárogató, vagy szakadozott húrú cimbalom volna; Arany János pedig mellette, mint vén cigány, aki ráilleszti ujját az avatag tárogató lyukaira, megfúrja sípját, s a legelfelejtettebb múltból sírnak vissza sípján zokogó, viharzó dallamaink; vagy rávág verőfájával a rozsdásodó cimbalomra, s a magyar nép szelíden búsongó vagy szilajon nekilobbanó lelke beszél ki hozzánk belőle. - Mikor Arany János költeményeit olvasom, úgy tűnik fel nekem a magyar nyelv, mint egy határtalan, de parlagon hagyott róna; amelybe Arany, mint bronzarcú magyar, csillámló ekevasával mély barázdákat hasít, s vet e barázdákba harmincsoros, hatvansoros, sőt százsoros termésű magvakat, amelyekből kihajt az Élet, a Költészet aranysárgán hullámzó kalásztengere; de már ezt nem a szántó aratja le, hanem egy későbbi ivadék."[52] (...) Géresi uram Tisza Istvánékhoz szállt; tanítványa volt. A reszkető Beöthy Zsolthoz nem mertem közelíteni, mert még szájában a cikkem íze. S nem felejti kígyó farka vágását... Pedig ez az ember beszéli ma legszebb kiejtéssel a magyar nyelvet. Heinrich gavalléroskodott, Szalay magyartalankodott most is. A mi Erőssünk kivágta a rezet. Az ő keményléptű szavait éljenezték meg a legjobban. - Az Arany új szobra szép, egyszerű. A Csonkatorony pedig egyszerűen nagyszerű, t.i. belölről. Szeretem az ilyen elrendezést: kívül semmit sem ígér, belől reményen fejűl ád. Ez volna az igazi magyar jellem!

*

Derék társam, Juhász Nagy Sándor, forrongó tettvágyában már nem tudva mit csinálni, Debrecen jobb képű fiataljaiból egy gárdát toborzott, azzal a kegyetlen célzattal, hogy Ausztriát megbuktatjuk, a Habsburgokat elűzzük, Nagymagyarország határát újra három tengerpartig vetjük. Jelszavunk az újkori Mene-Tekel-Faresz:[53] V.M. H.! "Vérünket Magyar Hazánkért!" "Magyarabbúl: "Vesszen Minden Habsburg!" - Egy hónapi elméleti töprengés és toborzás után végre összegyülekeztünk Törő uram kocsmájában. Titokzatos arcok, sejtelmes szemvillanások, ürülő borosüvegek meredtek rám, ahogy leültem e sötét szövetség gyászasztalához, mely szennyes fehér abrosszal vala leterítve. No, aztán ittunk. Én Margitvizet - (micsoda filofeminizmus!) - társaim bort. Kezdtek melegedni a fülek. Adomák, tréfák, csak úgy kergették egymást. Ausztriát nem bántottuk, csak a pötyli Hódy Béla öblögette úri nyegleséggel: "Élljen ah haza!" Utoljára annyira nekipezsdült ifjonti vérünk, hogy Szántó, ügyvédjelölt társunk, kiadta a minden szépet záró kolophont: "Ranklinéhoz a Tizenháromvárosra!" És mentek ők. Nehányan elváltunk és becsületesebb szándékkal hazaszivárogtunk. A jelmondásunk három rejtett betűjét most már így kezdem érteni. "Vezessetek Minket Hetérákhoz!" Vagy az érem másik oldalát tekintve: "Vízivó Minden Huncut!" - Ó nagy volt hajdan a magyar!... (Szept.17.)

*

(...) Csak olyan gyáva ne volnék! Igazán, egész Debrecen, sőt verskötetem után fél Magyarország szentül meg van győződve, hogy nálam nagyobb kokinkhinai kokas nincs a négy folyam és hármas bérc honában! Pedig hát, pedig hát! Csak a szám jár... Ártatlan vagyok én, mint az izé.[54] Három esztendőn keresztül egy szeretőm volt, van, s annak sem nagyon koptattam a kilincsét. És mégis! Nincs oly elvetemült anya, aki rám merné bízni hajadon leányát déli tizenkét órakor. (...)

*

Vasárnap, 22-ike. - Érsemjénben Kazinczynak mellszobrot csináltatott Fráter Loránd, ez a sajátságos, magyar nótafa,[55] azt lepleztük le délután, nagy szélnek zendülésében. A leleplezésben a legaktívabb szerep nekem jutott; mert, mint legszálasabb embert, engemet bíztak meg a szoborlepel lerántásával. (Ez a "lepel" hétköznapokon szalonnásruha vagy kenyértakaró szokott lenni; most egy gombostű csatolja össze nemes Kazinczy nyakán.) Négyesy László tömörvágású, komoly, emelkedő beszéde végén hullt le a lepel. Kazinczy igen fiatal, gavallér legény ezen a szobron; nem hasonlít önmagához, de szép. A Ferenczi-féle Csokonai szoborról mondja ezt épen Kazinczy. A Négyesy beszéde alatt már szűköltek a viharbanyák, s ugyancsak nagyokat posszantottak; a sugár szép Paulay Erzsi[56] fehér pártáját le is pederintették. Jaj be kedvesen szavalta Szávay versét a kedves! Ismerem, még a Nemzeti színpadjáról, együtt statisztáskodtunk annak idejében. A koszorúk letétele már a rendetlenségek zenebonája volt. Végh József prédikátor uram egyszerűen leemelte a talapzatról azt, aki sokáig beszélt. Ünnep után paroláztam a zömök, ázsiai fejű Loránd mesterrel is, akinek szervusz az egész világ. Megnéztük a Kazinczy születése házát... Szép, nagy, magyar tágas porta. És most?? - Petőfi Széphalomról írja: "Ez volt tehát a múzsák egykori tanyája, hol most haszonbérlő zsidó lakik?"[57] Igen! Érsemjéni Kazinczy-portán, az ősi Bossányi portán is Feldmann úr az úr. Szomorú, szomorú..... Tábla is díszeleg a ház falában; a többek közt ezzel szúrja ki az olvasó szemét: "Itt született K.F., a magyar müpróza hallhatatlan megalkotója." Sic! Ó szegény Kazinczy! milyet fordulhattál sírodban, te, a helyesírás kényes tanára, mikor ezeket a hallatlan sorokat metszették! Mintha csak Arany János ezt parodizálná ismeretes soraiban: "Ritkán szedett betűi nagy nevednek a hallhatatlanság felé merednek"[58] Még ez nem minden. A most felállított szobor is háttal néz a saját nevére! A talapzat elejére az van kiaranyozva, hogy ezt a szobrot Fráter Loránd emeltette, Horvay faragta, a kerítést az Akadémia csináltatta, gondozója pedig a Kazinczy család! Hogy ez a fiatal, bajusztalan úr tulajdonképpen kicsoda? azt csak a hátsó felírat magyarázza meg. Ha idegen turista vetődik Semjénbe, isten az atyám, hogy ezt jegyzi fel naplójába: "Érsemjén főterén áll a híres Fráter Loránd szobra." Mert ez a név a legaranyosabb és legtetemesebb betűkből álló. (...)

*

Testiség! Testiség! Mentől nagyobb a szellem: annál bujább a test. A nagy Széchenyi bujakórban őrül meg; szegénytől valaki még a mennyország tízezer szűzét is elzárná, mert István azoknak is nekik menne. Deák Ferenc az asszonyt egyszerűen toknak nevezte és tartotta. Munkácsy paralízisét megint valami dámának köszönheti. Szegény Szamotát[59] az egyiptomiak bujakórja kergette a pisztoly csöve elébe. A nagy Péterfyre pedig talán öröklött bajképen szállt ez az átok. Byronról is rosszakat hall az ember. Heinének a gerince sorvadta meg csókolódzásainak tobzódását. Uram isten! így mehetnénk végig az egész világ nagy lelkeinek során, s azt találnánk, hogy nem hazafiú töprengések, nem megfeszített szellemi munka, hanem legállatibb emberiségük vetette meg a sírjukat. Lehet-é ezt az átkot gyógyítana? Nem. Mend ozhuz jarowk vogmuc.[60] Asszonytól születünk, asszonyért élünk, asszony miatt halunk. Merje hát tagadni valaki, hogy a férfi balsorsa nem a nő!

*

A fejem fáj. Két szemem majd kiugrik. Csontjaim sajognak. A hasam megy, mint a vert hadsereg, rendetlen marsban. Náthás vagyok. Göthös vagyok. Ég a homlokom. Fülem nyiladozik. S nekem Homérosz naiv szépségeire kell lelkesítenem az V. gimnázistákat! S nekem Tyrtaios csatadalát és az alkaiosi strófák szerkezetét kell megkedveltetnem a VI. gimnázistákkal! S nekem Perikles beszédét és az athenei dögvészt kell, dög létemre, elemeznem a VII. gimnázistákkal! Nekem ref. nagytiszteletű urak kéziratait kell iktatgatnom hétszámra, baromi türelemmel! Nekem hajlonganom kell a beméltóztató akad. tanárok előtt! Nekem idehaza perelnem kell törött lámpaüvegekért! Nekem - nekem - ah! hahaha!, ha százezer kezem volna, mindeniknek dolga volna! De hát mi vagyok én?? Úristen, hát mi vagyok én?!... (...)

*

Önzés minden a világon! A legfelségesebb tetteket ez a sápadt szellem hajtja végre. Még talán, talán Krisztus is önzésből feszíttette magát keresztfára. Én is önzésből írosgatom ezeket a lelki apróhírdetéseket.

Október

A legtöbb embernek van valami "szavajárása". Megfigyeltem, mennyire jellemzi az illetőt ez a refrénszerűen visszatérő szó. Szinte a maga lelkének foglalatát adja benne. Az öreg Ponori Thewrewk Emilnek a naiv szó volt kedvelt szárnyas szava. És csakugyan! az öreg maga volt a gyermekesen dicsekvő tudós-naivság, ha ugyan ez nem fából vaskarika. Beöthy Zsoltnak, magyarázataiban, a kapcsolat volt vezérszólama. S az egész ember csupa kapcsolat; lelkileg értem; ő felvesz pl. egy évszámot s amit csak lehet, eseményt, munkák megjelenését, költők születését, hozzákapcsolja. Beöthy mindig kapcsolt életében. Magát is négy asszonnyal kapcsolta össze. De legszorosabb kapcsolatban áll nagy egyéniségével a hiúság. Mikor rágondolok, mindig a páva jut eszembe. - Itt Debrecenben ismerek egy lapszerkesztőt; minden harmadik szava ez: hülye. S az arca, a szeme, a gondolatjárása oly közel áll ehhez a fogalomhoz, mint Shakespeare a halhatatlansághoz. - Nunc venio ad fortissimum:[61] nekem - mások mondják - szavamjárása: a nagyszerű! S csakugyan... ah, ah! nincs lelkem és szemérmem tovább mondani. Ezt a boldog maradékra bizom. (...)

*

Wilde "De profundis"-a gyönyörű! Amit Jézusról mond benne, a legnagyszerűbb, amit Jézusról hallottam. - Szegény Wilde, szegény Wilde! Beteg voltál te inkább, mint bűnös. Hiszen kiszabadúlása után újra visszaesett perverzitásába. Pedig a börtönében hogy megbánta!

*

A testi fogyatkozások sajátos visszahatással vannak a lelki életre. (...) Petőfi ezerszerű, Arany pedig elmélyedő: talán szervezetük és éppen szemük berendezése is magyarázza. Petőfi jó szemű, mindent lát; Arany rövidlátó, magába mélyed. Persze ez csak ötlet (...)

*

Nagyszerű korszakot élünk! A születési jogok halálra ítéltettek, az igaz Egyenlőségnek készítjük országát. Kimagasló hegyke tornyokat derékba szakítottunk, hogy a házakkal egy szintbe essenek; apró kunyhókat emelünk magasra, hogy az általános nívót megüssék. A nagy kiegyenlítődések, s így a legnagyobb ellentétek korszaka ez! Úgy tetszik, mintha az egyének eltűnnének az egyetemességben; pedig éppen az egyének üdvösségét munkálja az Összes. A boldogság felé haladás: a lelki és testi tökéletesebbülés. Ennek a haladásnak egyik zászlója a könyv milliók szeme van függesztve rája. A nemzeti műveltség újabban könyvekkel fegyverkezik, s fegyveresházai a könyvtárak. Büszke vagyok, hogy a mi parányi táborunk, Debrecen fegyveresházának én vagyok az egyik őrállója! Olyan ez a könyvtár, mint lobogó fáklya az éjszakában, a bujdokolók róla gyújtják meg lámpásukat, s úgy vágnak az éjnek, hogy megkeressék a hajnalt. Herbert Spencernek van egy felséges álma: látja, amint a testben, lélekben tökéletesült Emberiség az altruizmus zászlója alatt büszke csapatokban vonul a műveltség örök útján, mindig előre, a boldogságnak egyre közeledő völgye felé![62] Ez a cél! Ezért van minden dobbanása szívünknek! Ez ragyog előttem is, mikor elzárt parányi világomból kitekintek az emberiség csoportba verődő, forradalmas nagy tömegére! (Okt. 8.)

*

Egy jó könyvtár nagy hadseregeknél többet ér. A könyv lesz kétségtelenül jövendő legnagyobb harcaink fegyvere. A könyv maga a műveltség, mert maga az élet. A könyvtárak az új idők szentegyházai, melyek a holt kövekbe is lelket papolnak. A könyvek azok a bűvös tükrök, amelyekbe magunkba szállásunk nagyszerű óráiban beletekintünk, s elvonul előttünk a homályba vesző múlt, ránk mered a jelen, s kezd kibontakozni a mindig kétséges jövő. A könyvek: emberek és korok, halhatatlanokká téve, s minden időknek örökségül adva. Mutasd meg könyvtáradat és megmondom, ki vagy? Mi nekünk ma Shakespeare, Goethe, Petőfi? Egy csomó könyv, a szó legreálisabb értelmében. Mi nekünk a tudás, a művészet, a vallás? Egy csomó könyv, a szó legreálisabb értelmében. Ha elpusztulnának a Shakespeare kötetei egytől-egyig a föld kerekségén, száz esztendő múlva már csak visszajáró szelleme kísértene a róla írt magyarázó művekben, amelyekből soha nem tudnánk meg a jövendő korok: ki volt Ő? - Nagyon értem Nagy Sándor kifakadását, mikor az Iliászt olvasta és fájlalta Achillestől, hogy neki nincs egy Homérosza, mint annak! A halhatatlanságot fájlalta tőle! Mert mi az emberi halhatatlanság? Egy csomó könyv, megőrizve, folyton folyvást újítva századokon, évezredeken keresztül. A könyvek megőrzése csaknem fontosabb ma a népeknek, mint alkotmányuk megőrzése. Ha könyveink elvesztek: nemcsak mi, jelen, vesztünk el, hanem el a múltunk, el jórészt a jövőnk is. Kimondhatatlan az szavakban: mi az új idők népeinek a könyv? (Okt. 8.) (...)

*

A kis Juhász Gyula megint eltűnt! Tavaly Mármarosszigetet, az idén meg Lévát hagyta ott.[63] Tavaly hamarost megkerült a Rókus kórházban, de most...nem tudom, mi lesz a vége; már három hete van oda! Szegény kis kóbor szellem, szegény összetört bajtársam! Megpattant benned valami finom rugó, s ez az oka mindennek. Nem tudsz parancsolni magadnak. Vagy a magyar költők sajátságos cigánylelkét öltötted magadra? Nem tudom. Csak engemet is úgy vonz, úgy csábít ez a példa, mint az öreg Leart, a szegény Tamás őrültsége. Csakhogy - a Tamás őrülete csinált, az öreg Learé: igazság. Csak nem ez lenne a mi kettőnk sorsa is?

*

Október 20. - Kint voltam Csűrössel meg Pap Károllyal a Csokonai sírjánál - erőt merítnem az élethez. Gyönyörű szép őszi nap volt! A halottak lelkei boldogan repkedtek a korhatag fejfákon. A Hatvan utcai temetőt különben tönkresilányította a faszükségben szenvedő város. Kedves, lombos akácait kivágatta! Olyan volt a nyáron is a temető, mint a kopaszra nyírt aggastyán feje. Csak a Csokonai obeliszkjére borul két magas akác szelíden s idelent két törpe szomorú akác, még szelídebben. Szép a temető, mert van költészete. Mégis utálom a földbe temetetteket! Engemet égessenek el; nincs szebb halál a tűzben feloszlásnál. (De nem elevenen!) Egy marék hamu: egy ember! Taníthat-e ennél felségesebben emberi semmi voltunkra valami a világon? Bizony, nem. (...)

*

A kollégiumnak egy fiatal, verselő theologusa, Szabó István, cikket írt a Debreceni Főiskolai Lapokba a modern irodalmi irányzatokról. Igen ügyesen, igen okosan beszél; de egész cikkének legokosabb része tán a következő:

"Íme, itt Debrecenben, sőt még közelebb, a vén kollégiumban van egy fiatal poéta, kinek nevét már szerte ismerik babérkoszorúzott alkotásai révén. Ez nem alkalmaz csak legföllebb egy jelzőt egy főnév kíséretéül, de ez az egyetlen jelző gyakran ágyúgolyó számba megy az Ady tábornok hadseregébe tartozó katonák apró galambseréthez hasonlítható, nagy sokaságú jelzőihez képest és ennek a poétának - ki utolsó ízéig erős magyar, kinek szavában benne van minden, ami a magyart jellemzi: erő, tűz, dac és rettenthetetlen bátorság, szelídség, nemes büszkeség, szeretet és izzó gyűlölet; ennek a poétának, akit én bámulok és csodálok, mert benne látom még betűiben is az alföldi magyar izmos nyakon ülő dacos, okos, büszke fejét; ennek a poétának, akit ideálomnak választottam, akinek tollából lesem a szavakat, akit nem adnék oda az Ady táborának minden cifra, érdemjeles hadfiáért, ennek a poétának sok olyan sora van, melyből egyetlen egy jelző nélkül is többet mond, mint amazokéból egy egész kötet! És azért mégis poéta, mégis új és igazán magyar! Az én szememben eltörpül mellette a jelzők összes trubadúrja, mint sziklaszáli fenyő mellett a földre lapult futóka indája. S ha módomban állana, szívesebben írnám alá egy poémája alá a nevemet, - melyre kárhoztató ítélet zúgott az "Új"-aki tüdejéből, mint emezeknek minden dicsérettel elhalmozott összes kötetének!..."[64]

Tisztelt közönség!

Az ifjú poéta, kinek nevét babérkoszorúzta verseiről már nagy földön ismerik; kinek jelzői ágyúgolyóbisok - melyektől gyakran őfelsége, az Értelem is földre hull-; az ifjú poéta, ki minden ízében magyar, csak nevében rumuny; ki igazán tud szeretni és gyűlölni; kinek versei alá Szabó István szívesörömest írná nevét - az ifjú poéta: Én vagyok!

Ó szent Szerénység! borítsd el piruló orcádat rózsaszín fátyollal, hogy egy hű fiad ilyen mostoha lett hozzád! Te pedig tapsolj és hahotázz, pöffeszkedő Hiúság, ó, ürességek üressége!

*

Hej, a kutyafáját, ha megkapnánk a fizetésünk 200 forinttal való felemelését, jövő nyáron alighanem a Szajna partján nézném a Göncölszekeret! Vonz, hí, csal, csábít Paris! Paris, ez a ragyogó modern asszony, akinek több a szeretője, mint a haja szála! Belevetném magamat a gall tréfák és gall művészetek árjába, s talán ragadna valami rám, keleti vad magyarra. Szeretném látni Itáliát! A tengert! Levetkezném magamról ezt a három-négy esztendős lárvát, amit a debreceni por rám ragasztott, s megifjodva énekelném egy forradalmas élet forgatagában: hogy gyönyörű az élet és hatalmas az ember! Nyugatra vágyom; mert az én keletem: nyugat. Oroszországot hagyom Géresi Kálmánnak, meg az abszolutizmusért esenkedő magyaroknak. Nekem respublica és ragyogó napfény kell! Kék ég és kéklő szemek! Lágy, dallamos nyelv és lágykarú, daloló lány! Szabadság, még a szerelemben is! Szép, csak a szép, még az erkölcstelenségből is. Ámbátor ettől undorodom... Ez olyan Wilde-ies, ez olyan beteges. Nem! Nekem csak épség, egészség kell, az ösztönökből is. Az erkölcs: egészség; az erkölcstelenség: a betegség.

*

Különben már ittam előre a medve bőrére: fizetésem fölemelése reményében megrendeltem 150 korona árú társadalomtudományi könyvet és Petőfi minden munkáját. Shakespeare már megvan, Petőfi sem hiányozhatik. Még Heinét és Goethét szeretném díszben asztalomra állítani. Azután csak egy volna hátra... ki? nem mondom meg. Ha megmondom: rám ismernek.

*

Október 27! Ma született Kazinczy Ferenc. Ma vettem meg Petőfi minden munkáját díszkiadásban. Ma játszották a debreceni színházban V. László-mat. S a siker: nem lőn matt. Gyönyörűséggel repkedett a lelkem a tele támlásszéksorokon, a tele páholyokon végig, fel, a tele karzatig. A félkollégium pedig ott szorongott a második emeleti diákhelyen. Az első felvonást igen szépen játszották le. Volt is taps, volt kihívás, volt - koszorú! Nem is egy, hanem kettő! Ej, ez már sok egy embernek. Az egyiket a Csokonai-Kör adta "elismerésül és buzdításul"; a másikat, a szép fehér szalagost, a VIII-ik gimnázisták, az én egykori derék tanítványaim csináltatták. Ezek a huncut fiúk veresre tapsolták tenyeröket és rekedtté éljenezték konviktusi brugón tágúlt torkukat. (...) Az általános nézet az, hogy részleteiben hibás, de egészében derék munka. Henker Katalin alakja tökéletes. Csudálták tanártársaim: honnan tanultam ezeket a női jellemeket ismerni? Tudom is én. A harmadik fv. végét s általában Hunyadi érzékiségét egy akarattal kárhoztatták. Végh Gyula rokkant főkapitány úr felesége pedig nagyistenszavával mondta? hogy az ilyen darabot nem volna szabad előadatni! Egy népi néző azt mondta a másiknak, karzatról lejövet: "Barátom, nem is hinné az ember, mik történnek a királyi palotában!"[65] Ce ca![66] (...)

*

Ó édes, tiszta szerelem! be sóvároglak, be szomjúhoztalak! Elszáll felettem az ifjúság s én azon veszem észre magamat: félembernek maradtam. Az ismerőseim is egyre noszogtatnak: házasodjál már, Gábor! Hiszen, gondolom, volna is mivel; azonban mivel nincs 800 forintnál több pénzem, be kell vonnom vitorlámat. Leányt különben egyetlenegyet sem ismerek Debrecenben, pedig már három esztendeje hervadozom itt. Ha mások is ennyit törődnének velem, mint én másokkal, nem igen hordaná szét nevemet a hír szele! De hát az ifjúságnak, meg a költőnek, kiváltságai vannak.

*

Nem is hinné az ember, milyen sokszerűek legszürkébb hétköznapjaink. Csak ma, csütörtökön is, hányfelé csápoltam! Reggel pl. fölkeltem, tejet is ittam, felmentem a kollégiumba, újságokat böngésztem, onnan az Oratóriumba zarándokoltam reformációt ünnepelni. Istentisztelet után kályhát néztem két vaskereskedőnél; egyet kipécéztem 45 koronáért! Hallatlan! Délután megint a pesti lapokat forgattam át (Kiss Józsefet ünneplik!)[67] Azután hazajöttem, megírtam egy részt Csokonai és Petőfi c. dolgozatomból.[68] Bevágtam egy csupor tejet; vasat nyomogattam; kimentem a Nagyerdőre. Hazajöttem, verset kanyarítottam, vacsoráltam, s olvastam Thackeray Pendennis-ét. Most meg, esti kilenc órakor, ezt a gyónást írom. Az udvarunk már olyan csendes, mint nagypénteken a kath. harang. Itt mindenki a tyúkokkal száll nyugovóra. (okt. 31.)

November

Budapestről felszólítást kaptam, hogy az 1908-ban megjelenendő Beöthy-Album számára küldjek valami munkát én is, mint az öreg tanítványa.[69] (...) Különben meglehetősen el vagyok látva ilyesféle megbízással. Most vasárnap a jogászok estélyén kell fölolvasnom; november 20-ára a Csokonai Kör foglalt le magának; december elejére meg egy kis színjátékot kell írnom az akadémistáknak. (...) Sámsonnak, a templomrogyasztó nagy hajú hébernek, kezd a napja kelni! Két hónapi szívet szomorító, hangtalan várakozás után ma ezt a levelet kapom Kőnig Gyulától:

"A nekünk kiadásra szívesen felajánlott "Sámson, Bibliai költemény tíz énekben" című b. műve kiadását tekintettel a mű kiváló értékére vállaljuk, bár meg kell említenünk, hogy az ily művek kelendősége oly csekély, hogy az elkelt példányok után befolyó összeg az előállítási költségeket sem fedezi. Mindazonáltal e mű első kiadásának tiszteletdíja fejében 100. (Egyszáz) koronát ajánlunk fel. Amennyiben ez ajánlatunkat elfogadni méltóztatik, kérjük mielőbbi sz. értesítését."

Méltóztatom! Méltóztatom! Hogy a csudába ne méltóztatnám! Összeütöm sarkantyúmat, nagyot füttyentek és a farkamhoz rúgok nagy örömömben! Áldott légy, szegény költők türelmes jó istene, hogy valahára az én munkámnak is kerítettél kiadót! És hozzá még 100 korona tiszteletdíj! Ó, a bolondok... hiszen ingyen is szívesörömest odaadtam volna nekik kiadásra! Franklin Társulat! Mikor ezelőtt hét esztendővel olvastam Egyetem utcán ezt a címet: olyan érzés fogott el, mint a paloták ablakán bekukucskáló rongyos koldust - istenem, be szép világ, és be elérhetetlen messze van! S íme! A Franklin kiadja egy verses munkámat. Kérem, ennek már fele se tréfa. Mégis csak, van haladás az én mozdulatlannak látszó életemben is. Éljen Kőnig Gyula, s éljen a Sámson szerzője! (...) A minapában néztem át Heine Harzi utazásának a kefelenyomatát. (...) Ah, ez az élet, amit hetedik esztendeje álmodok egyfolytában Magamnak. Író lenni és semmi más. Oly tisztán ragyog előttem a célom, mint amott a szomszédház kéménye fölött a Jupiter csillag. (nov.5.)

*

És Debrecenben? Nehányan csudálnak, sokan utálnak, a legtöbben nincsenek tisztában velem. Közfelfogás szerint pedig: excentrikus, magamhitt, gőgös, betegesen nagyravágyó, meglehetős versificator vagyok. Roppant sokat nyom a latba: paraszt származásom. Ezt nem tudja megbocsátani kölcsei Kölcsey Ákos úr, ez a fehér szakállas hosszú fabot, a nagy Kölcseynek igen parányi valahányadik ivadéka. Verebeket nemzenek a sasok! Ez az igazság. (...)

*

Sokáig nem tudtam megmagyarázni: miért húzódozom a hétköznapi társaságtól? Először azt forgattam magamban: embergyűlölet... Nem az! Azután: félszegségem, szokatlanságom került szóba... most már ez is lekopott rólam. Nem ez. Az, hogy féltem egyéniségem érintetlenségét, eredetiségét a másokkal és másokhoz való súrlódástól; félek, hogy lekopik az a máz, mely az egyéneket megkülönbözteti a tömegben. Aztán meg, nagyon hamar ráunok mindenkire, ha már kiismertem. Engemet addig érdekel egy ember, míg rejtelem van benne; vagy míg azt nézek bele én. Petőfi a nyitott levelet szerette; én nem! engemet a becsukott könyvek izgatnak.[70] (...)

*

A jövendő esztétikusát, aki 1900 és egynehányban boncolgatja majd költészetemet, már előre megnyugtatom, felvilágosítom költészetem forrásait illetőleg. Főforrás persze magam; ezt nem is számítjuk. Ezen kívül hármas nagy kútfeje van egész költészetemnek: Petőfi, Shakespeare és a Biblia. Petőfitől a világ költői meglátását, Shakespearetől a kifejezés nyers erejét, a Bibliától az ünnepélyességet, a lapidáris egyszerűséget tanultam. Nyelvem korántsem Aranyé, ahogy ma hiszik, hanem a szüleimé. Itthon tanultam. Költészetem kezdettől fogva egy volt életemmel; legelső, kilenc esztendőskorombeli versem: hógulyázásról[71] énekel, mert hógulyázni véghetetlenül szerettem! Sokkal hamarabb és szenvedélyesebben, mint a leányt. Míg hógulyáztam, nem is voltam szerelmes. S mitőlönfogva szeretni kezdtem: felhagytam a hógulyázással. Úgy látszik, a lényeg, t.i. a szerelmem, megmaradt, csak tárgya változott. Még az is szembeszökő, hogy a hógulyákat én gyúrtam össze, a lányok ellenben engemet gyúrnak össze. (...)

*

Utálatos, pöffeszkedő, úriparaszt rendje világtól elmaradt Debrecennek! Mit fened rám mondvacsinált fogadat, bolond? Ugatsz, mint az országúti ebek? Bolond! Ebugatás nem hallatszik mennyországba. Lenézed bennem fitymálva a parasztot? Én nézek el fölötted, tökfejű buta dandár! Hát a te őseid mik voltak? Talán nemesi levéllel és raccsoló nyelvvel bújtak e gyászvilágra? Pucér emberek voltak, akár az én eleim. Mit szégyellsz bennem? Mit nézel le bennem? Ruhámat? Bolond... szidjad az olcsó szabót! Modoromat? Hm... kutyával kutyául kell bánni. Te pedig kutyább vagy a kutyánál, debreceni üresfejű botnemesség, mert egyre kapkodsz a sarkamba, míg ki nem rúgom a fogadat. Egyébiránt biztosítalak, hős Kölcsey és ti többi roncs-emberek, hogy az én gondolataimat még akkor is mérlegeli a ti nyílteszűbb unokátok, mikor belőletek egy fejfányi emlék sem maradt. (...)

*

November 20. kárpótolt november 19-ért![72] Betért hozzánk előretörő homlokú Szabolcska Mihály, s egy pár költeményét felolvasta a Csokonai Kör ülésén.[73] Szabolcskának olyan a költészete, mint a tiszta tej: egészséges, táplál, megnyugtat, a világért nem izgat. A ruházata cseppet sem pompázó; versei szinte "rongyos vitézek" a mai hűhó-költők páváskodó szonettjei mellett. De magyar, a Jehováját! Tiszapartiasan magyar - és mély. Mióta besuhant Szabolcska költészetének fehérre meszelt, virágos ablakú kis pajtájába a mulandóság barnaszárnyú madara: kezd mélyülni a hangja. Nagyra tartom egészséges lelkét; mert a költészet az az emberi kedélynek, ami a fürdő a testnek: üdítenie, erősítenie kell. Ki látott már olyan háborodottat, hogy kimerült idegekkel mocsárlázas, dögleletes párájú vidékre húzódik - üdülni?! Ki hallott olyan ostoba esztétikai elvet, amely a betegességet meri orvosságul diktálni az elfáradt emberi léleknek?! A mi korunk félig-meddig ilyen ostoba, félszeg utakra vágott. A világ valami szenvelgő betegességben nyavalyog manapság. Mintha a Werther keservei korának a mása csapott volna le ránk. Azért: éljen Szabolcska! És éljek én, aki Csokonai és Petőfi c. dolgozatommal egészséges türelmetlenséget ültettem a Szabolcskára éhes közönség lelkébe, s negative megteremtője voltam annak az ötperces tapsnak, mely Mihály bátyámat dobogóra léptekor köszöntötte. Egy ember gratulált szívéből felolvasásomhoz - az is György Endre volt, a torzonborz Gyuri Bandi. És még egy: a kis jezsuita Erdős, aki - ott sem volt. (...)

*

Vándor Ivánnak visszaadtam a vizitet vasárnap. Maga bevallotta: annyira kíváncsi volt már rám a Csajthay dicsérete után és miatt, hogy nem állhatta meg, fölkeresett könyvtárlátogatás ürügye alatt. Nagyon örvendek a szerencsének. Szóval viziteltem nála. Cigarettát dugott a számba, s cognacot itatott velem... (...) Rettentő elfogult voltam, mint nők körében általában. Én nem értem, micsoda szövetből vagyok szőve! Férfival szembenézek, ha isten képét öltözi is magára; a legsemmibb nő mellett pedig elfog a szívdobogás, ügyetlen, esdetlen  vagyok, mint egy süldő gimnazista.

*

December

(...) Egy ideig merengő híve voltam a világbéke eszméjének. Hanem most már egész józanul azt mondom rá: szamárság. Míg a föld így forog, ahogy ma forog, nagyon bajos lesz az emberek lelkét másként forgatni. Az pedig agyarkodásra, háborúskodásra forog. Hát csak hadd zúgjanak az ágyúk, hadd hulljon a vér, hadd tizedelődjék az emberiség, míg húsból és vérből áll. Jobb a kegyetlen de erős, mint a békés de elpuhult nemzetség. Most is szeretném Európa jó harmadát falkába verni, s fölkorbácsolni északra, a sark irányába, hadd szenvedne hideget, fagyot, hadd rázná életre álmos, korhatag lelkét a sarklevegő jeges frissesége! Csakugyan: a levegőváltozást prédikálják a beteg egyéneknek; ezt prédikálom én is a beteg nemzeteknek! Csupa fürdővészes, elernyedt idegű fajból áll a mai modernség; meg kell pántolni a szenvedések és erős szenvedélyek vaspántjával ezt az ernyeteg beteges csontot, hadd legyen belőle valami. Excelsior![74] Fölfelé - azaz: észak felé! A mi korunk leghatalmasabb szellemeit kétségtelenül Észak adja: Ibsen, Tolsztoj, Björnson, Gorkij - jégben fogant öregistenek. Kissé komorak, sivárak, de fene kemény legények! Ha ezeket összeházasítjuk Európa madame filigrán kisasszonynépeivel: kedves utódokra lehet kilátás. Hajrá, elernyedt Európa, hajrá Észak felé! Huj, Franciaország, haj Olaszország! Rajta Németország! Spanyolország! Utána Hellász! Még tán te is: pici Magyarország... Micsoda kivándorlás! Milliók és milliók a Ferencz József-föld havas sivatagán! Ne Amerikába teregeljetek, rendült hitű magyarok! hanem fel Norvégiába, fel Grönlandba, fel az északi jeges tengerre! Hozzá kell szokatni vérmérsékletünket ehhez a zord világhoz, mert az északi sark titkát nem fejthetjük meg egyenlítő alatti szívdobogással!

*

Nem szeretem a papokat! A papokat nem szeretem! Nem és nem. Az igazság palástjába öltözött hazudozói ők a világnak. Az élet akkor ér valamit, ha hiszünk hivatásunkban. Hány pap van olyan Magyarországon, aki hisz mennyországban, Atyaistenben, Fiúistenben, Szentlélekben, sőt angyalokban?!(...) Eh, ki a hazugság kutyáival a templomból. Vagy ezt a földi életet tanítjátok, vagy fizetett heréi vagytok a társadalomnak. A papság nem hivatal, hanem hivatás. Valamikor volt szükség reá, ma már a haladás útjában álló nagy fekete romhalmaz, amit előbb-utóbb el kell takarítani. (...)

*

Nietzschét olvasom. Azzal a szilaj szándékkal feküdtem neki, hogy megdöntöm ezt az Emberóriást. Persze, mindez ideig csak az életét ismertem valahogy, a munkáit sehogy. Határozott ellenszenvvel nyitottam be hozzá... és szégyen nem szégyen: majd mindenik lapján találtam magamból valót benne. Hiszen ez a Nietzsche az én Sámsonom! Hiszen ez a páratlan arisztokrata én vagyok! Úgy zúdult be gondolatainak gyönyörűen csillámló áradata lelkembe, mint egy tűzfelhőszakadás. Szeretlek, te akaratember! bár a te akaratod inkább negatívum volt, - szeretem magános istenvoltodat, szeretem egyenes lelkedet, metsző és fényes szavaidat; krisztusi sorsodat! 1904 nyarán, magamrahagyatottságomban kiáltottam ki életelvemet: hogy az Én: minden! Az egyéniség a világot mozgató egyetlen erő! Közben ingadozott, meg-megingott ez az egyéniségbe vetett hősi hitem, de most Nietzsche visszaad magamnak. Igen: az élet rajtunk áll jórészt; csak magunkban bízhatunk - az Isten meghalt! Túl az erkölcsiség határánjában kegyetlenül korbácsol mindent; Zarathustrája más lesz! Ez olyannak tetszik, mint a Jézus pályája modern formában. Most Zarathustrával szállok le a hegyről, s nézem a lábaimnál heverő roncshalmazt: a kötélről leesett, összetört komédiást... Itt még felséges álmok következnek, úgy sejtem...[75]

*

Marx: a világ kakasa! Ő kukorékolta meg a szociálizmus hasadó hajnalát. Kukorékolása piros harsogó és hosszan tartó volt; értelme: communista manifestum és kapitalizmus! A szomszéd kakasa, Engels, meghallotta és visszakukorékolt rá. Azután együtt is kukorékoltak.

*

Ajánlom mindenkinek, hogy Karácsony előtt olvassa el Dickens "Karácsonyi ének"-ét; ha boldogtalan: még boldogtalanabb lesz, ha boldog: még boldogabb; ha nőtelen: megházasodik; ha gyermektelen: gyermeket teremt vagy szerez magának; ha fukar: áldozatkész lesz, ha kőszívű: vajszívű lesz, mint a vén zsugori agglegény Scrooge, akivel Dickens átálmodtatja múltját, jelenét és jövőjét egy karácsony éjszakán. Jaj, de gyönyörűen tudja ez a Dickens festeni a gyermekes családok boldogságát, s általában a boldogságot. És a gyermekeket! Jaj - magam is úgy szeretnék most hirtelen megházasodni! Igaza van Petőfinek: Dickens az emberiség legnagyobb jótevője![76]

*

A Szabad Iskola vezetősége felszólított, hogy az újesztendei ciklusban tartsak sorozatos előadást az újkori költészetről. Én a modern drámát választottam tárgyamul. A költészetnek ezen a legmagasabb fajtáján meg lehet mutatni az egész irodalomban végbement nagy megújulást. E megújulás lelke röviden ennyi: az ideális nagy hősöket apró reális hősök váltották fel; nem királyok a dráma középpontjai, hanem: a nép. Tört érzelmek és detail-művészet kora a mi korunk, ahogy a Péterfy éles szeme már észrevette. (...)

*

Aki körömbe kerül, annak elébb-utóbb íróvá kell vedlenie! Itt van hivatali társam, Osváth Ödön, a legegyszerűbb nyárspolgárok közé tartozik. Két esztendeig pennát sem fogott a kezébe, hogy levelet írjon. S most? Halomszámra levelezik tudom is én kikkel; azonkívül hozzáfogott, óriási lángolással, egy Debrecent érdeklő történelmi dolgozatnak az írásához. A döntő indíték az volt erre az elhatározásra, hogy kereken kijelentettem előtte: csakis író embert tudok igazán szeretni! S inkább megtagadja magát, csakhogy tessék nekem. Jó fiú, látni való. Most boldog, hogy történetíró! Hát nem érdemes jót tenni másokkal? (...)

*

Jászai Marinak küldtem egy Sámson-t, s az ajánlásomban elneveztem "Örök lobogás"-nak. Nagyon tetszett neki! Azt írja, ezután ünnepi alkalmakkor ezt a nevet használja.[77] Neveket mégis csak tudok adni. (...)

*

Leírhatatlan lelkesedéssel olvastam végig Nansen "Éjen és jégen át" c. munkáját[78] . Amit ez az ember hű társával Johansennel megtett az északi szélesség 86. fokáig: hőstett! Micsoda akarat lobogott ebben a norvég férfiban! Úgy irigylem! Úgy csodálom! Mintha gyermek volnék és Bőrharisnya kalandjait követném visszafojtott lélekzettel. Ez az akarat-ember, akinek a típusát rajzolgatom én halálomig. Az én hőseim, parányi voltukban is, óriások, mert az akarat fegyverével vívják meg csatáikat. - Észak pedig háromszorta jobban csábít, mint csábított eddig. Azt kiáltom ma is: ha eltunyulunk, hajrá, fel észak felé! Az emberiség számkivetettjeinek az volna legfelségesebb önbüntetésük: hogy az északi sark eléréséért áldoznák erejöket, esetleg életöket. Igaz, hogy csekélység az egész álom. De Nansen, a kemény Nansen is azzal fejezi be munkáját: "De mi értéke is volna életünknek, ha nem volnának álmaink!" Lelkemből szóltál, te északi ember! (dec. 29.) (...)

*

Szilveszter éjszakáját Madai Gyulával, Bodor Aladárral, egy nagy tál tojásos kolbásszal, egy liter jó borral, meg Ady Endrével virrasztottam át. Adynak Vér és arany c. új kötete sajátságos, mély, szomorú dolgok fekete pantheonja. Sokszor úgy zokog a lélek ebben a tönkrement emberben, hogy eláll a lélegzetünk. Az egész kötetnek olyasforma hatása van rám, mintha fekete nagy hajó úszna fekete tengeren; s a fekete hajóból halavány mély lilaszínek, itt-ott egy-egy bíbor sugár rivallana elő. A homo moriendus[79] gyászát magyar költő szebben és igazabban ezer éve nem fejezte ki, mint Ady Endre. Ez maga komor ravatalhelyet biztosít neki a mi vidámabb lelkű magyar költészetünkben. Csakhogy, boldogtalan ember ne igen olvassa, mert életkedvét gyökerig elöli. Sirámok és gúnykacagások ezek az egészen új zenére zendülő, úri sorok. Ady nagy költő mégis, mert a Mulandóságnak adott új ruhát, s úgyszólván szalonképessé, sőt udvarképessé tette az elmúlást[80]



[1] Oláh 1914, 284-285.

[2] Hahnel Aranka (1873-?).

[3] Julow Viktor 1963-ban felkereste Krisztiáni Vilmát, s rögzítette visszaemlékezését: "Oláh Gábor már ekkor is igen visszavonult életet folytatott, sokat tartózkodott szobájában és szinte állandóan írt-olvasott. Egy-egy tanár kollégája látogatta meg néha. Esténként néha bejött a családhoz beszélgetni, majd meglehetősen bátortalan módon Vilmának udvarolni kezdett. Megkérte, hogy készülő könyvére szerezzen előfizetőket, ezt Vilma meg is tette, majd mikor megjelent a könyv, a lány nagy megdöbbenésére így dedikálta neki: Vilmának nagy szerelemmel . Hamarosan meg is kérte a kezét, jegygyűrűt is vett. Vilmának azonban már volt vőlegénye, Szeremley Gyula, ő azonban nem sokkal azelőtt halt meg, s a lány akkor úgy gondolta, hogy nem is megy férjhez. Oláh Gábor egyébként sem túlságosan tetszett neki; zárkózottsága, magányossága miatt sem tudott hozzá közel kerülni. Egyébként is úgy értelmezte a dolgot, hogy Oláh Gábor, aki társaságokba, lányos házakhoz egyáltalán nem járt, legfeljebb színházba vagy a Csokonai Körbe, mivel nem sok lány ismerőse van, esetleg elhamarkodottan választott. A lánykérés után a szomszédok Vilma anyját arra kezdték rábeszélni, hogy küldje el az albérlőt, mert mikor ő nincs otthon, megtörténhetik, hogy csak kiugrik a szobájából, és még megcsókolja Vilmácskát . Az anyja engedett a rábeszélésnek és Horvai Róbert, Oláh Gábor tanártársa útján tudomására hozta, hogy szeretné, ha kiköltözne. A felmondás miatt Oláh Gábor megneheztelt..." (DIM)

[4] "Járja be, Nagyságos Asszonyom, Magyarország városait, szavalja el szinpadról vagy dobogóról ezt a verset, fejemet teszem rá: többet használ az Ausztriával való viszonyunk végleges megoldására, mint tizenkét minisztérium tizenkét esztendő lefolyása alatt! Ön annyira magyar nő, hogy még művészi becsvágyát is alá bírta hajtani nemzeti sovinizmusának!" (O. G. Jászai Marihoz, 1907. ápr. 14. - OSZK)

[5] A költemény Oláh 1909-ben megjelent Gondolatok felhőfutása című kötetében látott napvilágot, a vers III. fejezetének alcíme a Fajok harca.

[6] Ocskai Lászlórul való énekről (1710) van szó, melyben a trencsényi csata után labancnak álló Ocskait átkozva siratják.

[7] Mj.: Oláh 1906b.

[8] A levél kelte 1907. ápr. 22.

[9] Tóth József (1823-1908).

[10] Vályi Nagy Gusztáv költeményei (1879-1907). Síremléke javára kiadták debreceni poétatársai. Debrecen, 1908.

[11] "...amit megtehetek, szivesen megteszek. Első persze, hogy ismerjem a munkáját. Küldje el, megmondom róla véleményemet, egészen őszintén, valamint azt is, mit lehet vele csinálni. De akármi lesz is ez érintkezésünk eredménye, első dolog, hogy felemelje a fejét. (...) Igen boldog leszek, ha módom lesz Önnek érdemes szolgálatot tenni..." (1907. máj. 8. - DIM)

[12] Rákosi Jenő azt javasolta Oláhnak, hogy rá való hivatkozással írjon König Gyulának: "Ez a feje és mindenhatója a Franklin Társulatnak..." (Rákosi Jenő O. G.-hoz, 1907. júl. 16. - DIM) A Sámson 1908-ban meg is jelent a Franklin Társulat kiadásában.

[13] Nem tudjuk és nem is fogjuk megtudni.

[14] Netovábbja.

[15] Herczeg Ferenc.

[16] Oláh hagyatékában számos levél maradt fenn Schöpflin Aladártól. Viszonyuk határozottan barátinak mondható: "Furcsa dolog. Hol testvéremnek, hol fiamnak érzem és még jóformán nem is beszéltünk egymással." - írta Schöpflin 1908 decemberében (DIM). A személyes szimpátián túl kapcsolatukat irodalomszemléleti kötelékek is erősítették. Schöpflin Oláhhoz hasonlóan sokat várt az induló alföldi költőktől: "Ebben a pillanatban engem semmi sem érdekel annyira, mint az alföldi magyar ifjak friss, fiatalos, szilaj betörése az irodalomba. Ettől a csapattól várom, hogy agyon fogja verni azt a New York Kávéházbeli irodalmat, amely a mi ifjuságunk levegőjét olyan rossz szagúvá tette. Maguk legalább magyarok, a magyar nyelvkészletük nem szorítkozik arra a 600-700 szóra, amellyel manapság még verset is merészelnek írni; érzik rajtuk egy a kultúrába frissen belepottyant faj forrongó vívódása, ha néha nyers és fanyar is az ízük...". (1907. aug. 26. - DIM) Később - az előbbi elvárásokkal összhangban - arra figyelmeztette Oláht, ha eredeti és jelentős költő szeretne lenni, akkor a legfontosabb, saját egyéniségének megtalálása, amihez vezető legelső lépés az Ady-reminiszcenciáktól való megszabadulás: "Egy dologra azonban figyelmeztetem: óvakodjék Ady Endrétől; újabb versein néha erősen érzik az ő hatása. Ez a különös ember, akiért én életem legerősebb harcait vívtam és vívom, s aki - nem tagadom - az én kritikai felfogásomra is jelentékeny hatással volt, - valósággal fascinálja a mai fiatal költőket, szabadulni tőle alig tud egy is, pár év alatt iskolát csinált a lírában, olyan iskolát, amelynek irodalomtörténeti fontosságáról megvagyok győződve. (...) De Ön elég eredeti egyéniség arra, hogy erre a tanításra ne legyen szüksége; hiszem és állítom, hogy az Ady-reminiszcenciák verseiben csak esetlegesek és ideiglenesek, de szabadulni kell tőlük..." (1908. okt. 24. - DIM). A következő levelében még határozottabban, elvi megfontolásokkal is alátámasztva ismételte meg mindezt: "Bosszant és bánt engem az a ragály, amely ma úgyszólván az egész fiatalságot elfogta. Mintha egy hang volna csak a világon, az Adyé. S ez a lárma megrontja az Ady verseinek élvezetét és megnehezíti a talentumos többieknek a kibontakozását is. Maga, igaz, legalább öntudatlanul, nem utánozva gyerek-módra, de nekem mégis rosszul esik, ha egy költővel akarok szembenézni, s ott látom mögötte még egy másik költőnek a (...) képét is. (1908. dec. 18. - DIM)

[17] Erdélyi Zoltán: Vesztett boldogság. Verses regény. Bp., 1908.

[18] Vetített képekkel illusztrált tudományos előadásokat rendező egyesület (film)színháza.

[19] Élj jól!

[20] "Itt van, azt hiszem, az Ön Sámsonja elhibázva. Ön többet gondol a filozófiájára mint a hősére, jobban szerette azt, mint ezt. Munkája nyughatatlan, bőbeszédű, polemikus és aránytalan. (...) Hozzájárul, hogy Ön a strófák és rímek féke nélkül (...) több szót és több sort [használ], mint a tárgya kívánja. " Rákosi dícséri a mű invencióját, kifejezéseit és képeit. "Kár, hogy úgy örvénylik az egész lázas nyughatatlansággal, hogy e nagy erények úgyszólván elmerülnek az áradatban. (...) Attól tartok, hogy Ön sok ritka adománya mellett is jelentékenyebbet nem költői, képzeleti munkákkal fog alkotni, hanem elméleti művekben. (...) De bizonyos, ha benyomásom nem csal, hogy Ön még jó darabig fog magával bírkózni, míg sorsa eldől." (Rákosi Jenő O. G.-hoz, 1907. máj. 21. - DIM)

[21] Fadrusz János: Krisztus torzó. (1892)

[22] Petőfi képzelete című könyvéről van szó, mely 1909-ben jelent meg.

[23] Góth Sándor (1869-1946); Fenyvesi Emil (1859-1924); Kertész Ella (1878-1936).

[24] A Budapesti Hírlap 1907. március 31-i számában megjelent cikkről van szó. - Nem tudni, miért orrolhatott meg az írásra Beöthy, hisz benne Oláh egykori tanára jelentőségét fejtegette. Szerinte Beöthy nagyságát mi sem mutatja jobban, minthogy a magyar irodalom még ekkor is az általa kijelölt úton jár, melynek legfőbb vonása a faji erők és jellemvonások rendíthetetlen hírdetése. Tanítása lényege: "az irodalom a nemzeti lélekhez annál könnyebben talál utat, minél nemzetibb, s annál nehezebben, minél kevésbé az". Oláh Böethy tanári elhivatottságát emelte ki, mert ez mintegy összefogja, egységbe rendezi személyiségét és tevékenységét. "[T]anítványa az egész nemzet", amelyet elsősorban kiváló szónoki képességeinek köszönhet. Ennek kapcsán mondta ki - s talán ez adhatott okot sértődésre -, hogy Beöthy mindenek előtt szónok. Tanulmánya végére odaiktatta a Beöthyről 1900-ban készített feljegyzését, ami lényegében a naplójegyzetben rögzítettekkel egyezik meg. - Beöthyről készült írását újraközölve: Oláh 1910.

[25] Az Úr nevében.

[26] Oláh értesülése hátterében a helyi függetlenségi köröknek a Függetlenségi Párt országos vezetői által vitt politikájával szembeni elégedetlensége húzódik meg, melyről a sajtó is gyakran adott hírt. Benedek János böszörményi képviselő például 1907-ben Böszörményben mondott beszédében erősen bírálta a kormányt és a parlamentet. (Fehér András: A város politikai élete 1867-1944. In: Szendrey István szerk. Hajdúböszörmény története. Debrecen, 1973.)

[27] Görög vándorénekesek, akik a műveket lant kísérete mellett adták elő.

[28] Szinte valamennyi kritikus érzékeli Oláh költői világának kettősségét: egyrészt a szinte feltétlen tiszteletet a népnemzeti irodalmi hagyomány iránt, másrészt a modern érzékeny lélek e hagyomány értelmezési keretei között feldolgozhatatlan tapasztalatainak jellegadó szerepét. Közös vonásuk az is, hogy kiemelik Oláh nyelvművészetét. Mindezek azért is fontosak, mert a későbbi értékelések újra és újra ezekbe a kérdésekbe ütköznek. - A Budapesti Napló (1907. január 19.) kritikusa szerint Oláh "...nagyobb nyelvművész, mint költő. Csökönyösen s bizonyos büszkeséggel veti meg a lábát a múltak talaján, s nem is akarja észrevenni, hogy azóta ötven év suhant le fölöttünk. Mindazonáltal meglepő, hogy ósdiságba sohasem esik s fanyar, kemény, dörgő egyénisége határozottan bontakozik ki a könyv lapjain. (...) Csak sajnálnunk kell, mikor látjuk, hogy ilyen nem értéktelen egyéniség mint fuldoklik a hasonlatok virágos terhe alatt, az ízléstelen metaforák és zsúfolt képek össze-visszahányt bőségében." A kritika szerzője Kosztolányi, ahogy Oláh egyik leveléből tudható: "Különben a Bpesti Napló (Kosztolányi Dezső) kimondta, hogy költő nem, de nyelvművész vagyok, s 50 esztendővel elmaradtam a világtól." (O. G. Bodor Aladárhoz, 1907. jan. 25. - KLTE) - "Modern lélek, de a hagyományokban gyökerezik, mert a modern gondolat nála nem póz és nem irodalmi pártfelfogás, hanem természetéből folyó lelki életfolyamat. (...) európai kultúrájú, de kemény, nyakas magyar (...) a magyar nép nyelve tanította eredeti, kifejező és egyéni beszédre. (...) A kötetben sok a közepes értékű dolog, melynek csak a nyelv szempontjából van bizonyos érdekessége, de van sok pompásan megírt strófa és néhány poétai lélekkel és művészi kézzel megcsinált vers (...) ez az új költő első kötetével mindjárt azok közé jutott, akiket számon kell tartani..." (Oláh Gábor költeményei. Vasárnapi Újság 1907. 8.sz. 154.) - Voinovich Géza, bár összességében úgy gondolja, hogy nagy reményekkel nézhetünk Oláh pályája elé, de költői világa egyik, a későbbi kritikákban és tanulmányokban is rendre visszatérő problémájára hívja fel a figyelmet. Sikerületlennek tartja azokat a költeményeket, melyeket a nagyot mondás és az éles színekkel festett képek jellemeznek. "Ha közelebb jár a földhöz, a természethez és saját szívéhez, elfogadható alkotásokat nyújt." (Budapesti Szemle 1907. 131. köt. 470-473.) - "Valószínüleg könyv nélkül tudja a Toldit és a Családi kört - ez a legjellemzőbb, amit költészete alaphangjáról mondani lehet." Verseiben "a kép oly erős, oly élénk, oly szines és összetett, de mire nagy keservesen formává áll össze, a strófa csupa súly, csupa szöglet és verítékszag (...) És szeretnék a kötet végére egy kis tájszó-magyarázatot betürendben. Bötyörész, csápol, letorlik, porhajast bolhászik, bakol, pillangózik, csatkol. Van köztük szép is, de a fele sem közismert még..." (D.O.: Verseskönyvekről és egyebekről. A Hét 1907. I. 399-400.)

[29] Harmathy Ferenc.

[30] Magyarul 1896-ban jelent meg Cserhalmi H. Irén fordításában.

[31] Nagy szellemek találkozása.

[32] Narten György mutatványos. - Bioskop: mozgást még nem egészen folyamatosan megjeleníteni képes vetítőgép.

[33] Részletvonások.

[34] Jánosi Zoltán, Erőss Lajos, Géresi Kálmán, Tüdős Kálmán, Kenézy Gyula, Kiss Albert, Ferenczy Gyula.

[35] A költői ihletettség állapota.

[36] Thomas Moore Oh! Blame not the Bard... kezdetű költeménye első sora Petőfi fordításában.

[37] Ekkor bukkan több Csokonai-kéziratra: Csokonai Vitéz Mihály búcsúzó beszéde a debreceni kollégiumi ifjúságtól 1795. jún. 15. Debreceni Protestáns Lapok 1905. 21. sz. és ItK 1905.; Csokonai két ismeretlen verse [A barátság, Egy sírhalom felett]. ItK 1906.; Ál-Csokonai versek. ItK 1907.; Csokonai-reliquiák [Két keltezetlen levél, egy beszédtöredék, egy tanítványaitól búcsúzó vers, A szerelem tilalma]. ItK 1908. - Ebből az időből való egy másik közleménye is: Ál-Petőfi vers? ItK 1907.

[38] Élveboncolás.

[39] Gyűlölöm a csőcseléket és távol tartom magam tőle.

[40] "Ó hogy kiált bennem a szerelem, / E húst, e csókot szomjazó vadállat! / Öklömet marcangolva tördelem, / S a lehetetlennek feszítek vállat! / Jöjj Éva, jöjj! Te forró húsdarab! / Kigyófonásoddal kapcsolj körül! / Mi még szilaj erőnkből fönnmaradt: / Ízenként égessük el gyönyörül! // Mi hát az ember? Lelkesült barom. / (...) Nem ismerek törvényt, tilalmakat! / Kivert ebként kullog kint a szemérem. // Egy semmi nő, egy szép testű leány, / Kinek tán lelke irdatlan vadon, / Az ujján forgat, földről égbe hány, / Vezeti szívem, lelkem szabadon. / Mert combja formás, keble duzzadó: / Megváltó angyalomnak lihegem! / Hát hogyha Szemirámisz volna! Ó, / Teremtő isten: mi lenne velem?! // Vagy - Szemirámisz a fölgerjedt hímnek / Minden nőstény, kit vágya ostromol? / S előtte, mint Dante szűz Beatrixnek, / Dallamos imádattal leomol? (...)" - Mj.: Oláh 1906b.

[41] "...hallottam, hogy a pesti reformátusok előtt tekintélyed van, - bár igen sajnálják, hogy te, ki erényes embernek indultál, verskötetben erkölcstelenségeket is írtál, mint pl. csók, hús, vér és más ilyen disznóságok."(Bodor Aladár O. G.-hoz, 1907. aug. 14. - PIM)

[42] Dolinay Gyula: Hazaszeretet könyve. Bp., 1883.

[43] A darabnak eredetileg Hunyadi László volt a címe, s Zilahy Gyula színházigazgató kívánságára változtatta V. Lászlóra.

[44] Zilahy Gyula.

[45] Bérczy Ernő (1889-1931).

[46] Rákosi Jenő egyik, ekkor írt levelében a siker és sikerszomj veszélyeire figyelmeztette Oláht: "...a siker szép dolog. Örülök az örömének. De nehogy (...) ezt a szót nagyon is megtanulja. Mert a siker csak opium. Nehogy morfinistává legyen és magáért a sikerért kezdjen dolgozni. Az igazi gyönyör magában az alkotásban van. Hogy sikerül-e, illetve (s ez más dolog) jár-e vele siker: az másodrendű dolog." Hebbelt hozza fel példának, aki nem törődött a sikerrel, s mire meghalt, darabjai egymás után támadtak fel. (Rákosi Jenő O. G.-hoz, 1907. szept. 7. - DIM)

[47] Még kimondani is csodálatos!

[48] Lásd a 111. sz. jegyzetet (Voinovich Géza kritikáját Oláh Költemények című kötetéről). E kritika annál is inkább fontos lehetett Oláhnak, mert a Budapesti Szemle a legfőbb mércét jelentette számára abban a tekintetben, hogy ki számít az irodalomban és ki nem. Csokonai és Petőfi című dolgozatát küldve írta Gyulainak: "Ha beválik [ti. ha megjelenteti a Budapesti Szemle], nagy örömemre lesz, mert elérem vele a legnagyobbat, ami ma magyar író elérhet." (O. G. Gyulai Pálhoz, 1907. nov. 22. - OSZK - az első kiemelés tőlem - LL)

[49] Utalás Arany Bolond Istókjára.

[50] Kétes erkölcsű nő.

[51] A történelmi Sámsonnal szemben "az író egy embert állít, aki erejében hivalkodva, magát teszi a maga Istenévé", de a szerző nem tudja indokolni hőse istentagadását. A kisebb-nagyobb anakronizmusokat a bírálók szerint talán nem is érdemes felvetni, de azt igen, hogy "[l]ehet-e, szabad-e egy bölcsészeti mű hőséül szerepeltetni Sámsont, és olyan szerepekben és iránnyal, amelynek a történeti Sámson éppen az ellenkezője. Nyelvét, képeit, velős kifejezéseit azonban dícsérik és a komoly tehetségű emberek közé sorolják Oláht. (">Hegedüs István-Baksay Sándor: Jelentés a Nádasdy-féle pályázatról. Akadémiai Értesítő 1907. szeptember)

[52] Oláh a Debreceni Független Újság 1907. szeptember 15-i számában tudósítást írt a nagyszalontai ünnepségről, amelyben szó szerint szerepel e bejegyzés is.

[53] Intő szó.

[54] "Ártatlan vagyok én, / Mint az izé..." Ezt olvassa ki a széles tenyerű Fejenagy szemérmetes Erzsók tekintetéből. (Petőfi Sándor: A helység kalapácsa. Harmadik ének.)

[55] Fráter Lóránt (1872-1930): országszerte ismert és hangversenyeket adó dalszerző.

[56] Paulay Erzsi (1886-1959): színésznő.

[57] "Ez volt tehát / A múzsák egykori tanyája, / Hol most haszonbérlő zsidó lakik?" (Petőfi Sándor: Széphalom)

[58] Arany János: Vojtina levelei öccséhez.

[59] Szamota István (1867-1895): nyelvész, történész.

[60] Idézet a Halotti beszédből.

[61] Most rátérek a legfontosabbra.

[62] Spencer elgondolásáról, mely szerint az evolúció elveiből etikai következtetések vonhatók le, Spencer Herbert Synthetikus filozófiájának kivontában (Bp., 1907.) olvasott Oláh. Jegyzeteket is készített róla. A halál költészete című cikkében pedig - tömör összefoglalást adva Spencer filozófiájáról - egyenesen a filozófus tanainak művészi formába öntését ajánlotta kora művészeinek: "Spencer az altruizmusban, a mindenkiért való élésben látja a jövő társadalom célját. Ezzel, úgy tetszik első pillanatra, mintha visszaszorítaná az egyént a köz nivelláló árjába; márpedig a költészetnek mindig nagy egyének a hősei. De nem kell félnünk Spencer tanításától, hiszen elsősorban mindenkinek a maga egyéniségét kell mentől teljesebben kifejlesztenie, hogy a köznek, az emberiség életének fölemelésén ne hasztalanul dolgozhasson. Így a tömegek jólétéért való harc elsősorban hatalmas egyéneket teremt." (Debreczeni Független Újság 1908. április 19.)

[63] Juhász Gyula 1907 februárjában öngyilkossági szándékkal hagyta ott a máramarosi piarista gimnáziumot, ősztől Léván kezdett tanítani, de októberben már hazatért Szegedre.

[64] Szombati Szabó István álláspontjának megértéséhez érdemes még néhány gondolatát kiemelni. Szombati a "jelzőkből álló [új] költészet"-et rendszerint undorral dobja el az "undorító jelzők s rikító szavak, érthetetlen kifejezések miatt". "Nagyon tévednek tehát az Ady hadseregébe tartozó hadnagyok és tizedesek, akik azt hiszik, hogy csak úgy alkothatnak szépet és jót ez irányzat követői gyanánt, ha lantjaik húrját előbb bekenik vérrel, gennyel és sárral (...) Leszidják és megvetik mindazt, ami jó, mert régi és kárhozatosan emlegetik a régi klasszikusokat (...) S mégha legalább simulékonyak és egészségesek volnának azok a bizarr jelzők! (...) azt hiszem, hogy ez az irodalmi reform beteges, rossz! Levegője pestises és miazmákkal van telitve. (...) S gondolkozom felette, vajjon progresszió ez, vagy dekadencia? Mert a régiekhez viszonyítva haladást mutat útja, de visszafejlődést, túltengést is amazok egészséges voltához viszonyítva." (Szabó István: Progresszió vagy dekadencia? Egy kis fotográfia a modern magyar irodalmi irányzatokról. Debreceni Főiskolai Lapok 1907. 1. sz. 8-11.)

[65] Az előadás után megjelent színikritika szerint elsősorban a dramaturgiai és szerkezeti hibák teszik élvezhetetlenné a darabot. De probléma van az alakformálással is. A figurák csak akkor sikerültek, s csak akkor hű a jellemzésük, ha Oláh kezét nem kötik történeti tények. Egyedül a darab nyelvét tartja feltétlenül dícséretre méltónak. (G.l.: Oláh Gábor. Debreczeni Független Újság 1907. október 29.)

[66] C'est a!: Ez az!

[67] Kiss József 40. írói jubileumát ünnepelték.

[68] Mj.: Petőfi Almanach 1909.

[69] Emlékkönyv Beöthy Zsolt születésének hatvanadik fordulójára. Írták tanítványai, barátai, tisztelői. Bp., 1908. Oláh a Germán és Ugor című versével szerepel a kötetben.

[70] "Az a görbe felföld hegy- és völgyeivel / Könyv, melynek számtalan lapját forgatni kell, / De te, alföldem, hol hegy után hegy nem kél, / Olyan vagy, mint a nyilt, a fölbontott levél, / Amelyet egyszerre átolvashatok;" (Petőfi Sándor: A csárda romjai)

[71] Hógolyózás.

[72] Könyves Tóth Kálmán verseit kellett végighallgatnia. "Versei olyan rosszak, mint a kapadohány a dohányok közt." - írja naplója itt nem közölt részében.

[73] "1907. november 20-án hagyományos Csokonai-emlékünnep az Arany Bika dísztermében. Ezen az ünnepen Rácz Károly Csokonai-nyitányát játszotta zenekarával, Géresi Kálmán megnyitót mond, Báthori Mariska színésznő Csokonai "A rózsabimbóhoz" és Farkas Imre "Narancsvirág" c. dalát énekli, Oláh Gábor "Csokonai és Petőfi" címmel értekezik, Szabolcska Mihály hat verset olvas föl sajtó alatt lévő új verseskötetéből." (Asztalos - DIM)

[74] Följebb, magasabbra.

[75] Egyéniségkultusza korai formálódásáról ad számot a Schopenhauer ellen című, még 1905-ben írt feljegyzése: "Szegény kis Juhász! Azt írja a minap: meg akar halni közelesen, mert az idegei tönkrementek. Szeretném megkérdezni porrávált Schopenhauer-Akarat urat, vajjon az idegeknek van-e akaratjok? Ha van: miért nem akarnak akkor is, ha nem bírja a Juhász-egyén akaratra rázni? Ha nincs, miért akarják azt, hogy szegény kis akaratoskodó Juhász ne akarhasson? - Aztán: mi célja a nagytekintetű Fajnak azzal, ha Juhász-egyént kárhozatba kergeti, idegeit tönkre silányítja, s így lassan nemzőképességét derékon szegi, eltemeti? Miért nem rendelte az ilyen filigrán egyedeket kapásoknak, hogy ott megdalmahodjanak? Vagy - ahá! - talán éppen azért kell pusztulniok a Juhász-féle kis ideggombóc embereknek, mert a fajfenntartó nemző erő negyedik gyökére szállt bennök, s nem volnának alkalmasok tenyészetre? De ha a Világ okos, hogy teremthet ily csenevész egyedeket, melyek a faj tovább vitelére képtelenek? Mit tenne a természet, ha utoljára minden egyén így degenerálódnék - s kiveszne a Faj? Csak a sokasodni tudó egyén az ember? Akkor állítsuk fel a jó Platon államát. Erős testű asszony, erős testű ember - eresszük őket egymásra, hadd nemzzenek, hadd tenyésszenek! Az ész, az isteni Ész pedig, kiválva, hadd trónoljon impotens nyeglék túlhalmozott agyvelejű koponyájában! Bölcsészek: igen fura legények vagytok! Többet ér nálatok az igazi költő, mert két életet él és a harmadiknak ad folyamatot. Mint ember (=egyén): éli a Nagy Jánosok hétköznapi kenyérkereső életét; mint lángszellem (=egyén): éli a Platon sejtette ideák világát; mint házas ember (=egyén): gyermeket nemz (amelyik nemz) és így harmadik életrendnek ad folyamatot. Hát Schopenhauer úr nem ismert nagy szellemeket, hogy a tekintetes Faj oroszrabszolgai uralma alól kirántotta volna őket, mint a faj minden dicsőségét, azaz erejét egyesítő Egyéneket? - Schopenhauer, az öngyilkos kalmár kérkedő fia, megvesztegető szépen tudja a bekötött szemű embert, virágágyak és parkettek ösvényén keresztül - a klozettbe vezetni, s ott levéve a vezetett pasas szeméről a köteléket, kéjszenvdüh-melencholia hangján nyomja a megrökönyült "objectivált akarat" fejét a klozett kerek nyilásának kétes semmiségébe, mondván: Siehst du, Unglücklich! Kein Wille, keine Vorstellung, keine Welt! Shakespeare, Goethe, Petőfi: akarat? Egyéb semmi?... Vén Schopenhauer, haragszom reád, És sutba vágom filozófiád! Debrecen, 1905. július 29. Oláh Gábor." (kézirat - DIM) - A német szövegrész fordítása: Nézd te szerencsétlen! Nincs akarat, nincs képzet, nincs világ.

[76] Petőfi Sándor: Úti levelek Kerényi Frigyeshez. XVIII. levél.

[77] "...de íme lesz már egy ünneplő nevem is! Mekkora jutalom! Minden jó szálljon érte Önre kedves jó Oláh Gábor uram, - Tanár úr ugyebár? Majd olyankor, mikor semmi más gyógyszert nem találok rettentő szenvedéseimre, olyankor, amikor eddig az apámat szoktam káromolni, hogy' mert igazságra tanítani, - és aztán térdre esem a Széchenyi István képe előtt és fölbeszélek neki: Te, Te többet szenvedtél! Még többet! Annyival szenvedtél többet, amennyivel több, nagyobb lelked volt! És ez a gondolat megszégyenít és lassan elcsitít, - majd olyankor, balzsamul, megsúgom magamnak azt a nevet, amelyen Ön nevezett; és az jó, jó, igen jó lesz a lelkemnek." (1907. dec. 18. - DIM) Egy későbbi - már Jászai halála után -, a Csokonai Kör Jászai-emlékezetén felolvasott visszaemlékezésében Oláh megemlíti egy sérelmét is. Oláht Jászai Elektra-alakítása versre ihlette (Elektra), s megjelent az első Bokrétában. A kötetből adott Gyulainak, aki mikor "meglátja alatta az ajánlást: Jászai Marinak... - mérgesen asztalra dobja a könyvet, összeráncolja szemöldökét, zsörtölődő, recsegős hangján annyit mond: Ejnye, barátom...hogy lehet verset írni egy ilyen nőhöz. El nem olvasta egyetlen sorát sem. Ez akkor engemet nagyon meglepett; nem értettem Gyulai haragját. Csak később tudtam meg, hogy a Budapesti Szemle nagyon kíméletlen kritikával kísérte Jászainak (...) Ekektra-alakítását, megrótta illetlen testtartásáért , ahogy hátat fordítva térdepel a közönségnek, a halottas amphorát ölelgetve. Gyulai Pálnak sok kellemetlensége volt e miatt a kritika miatt, majdnem párbajt kellett vívnia Jászai egyik tisztelőjével. (...) Ez a jelentet később megírtam Szegény magyarok című regényem második kötetében. Valószínű, hogy Jászai is olvashatta, mert nem tudom másképp megmagyarázni egy olyan tettét, amely rám nézve sértő, amely rosszúl esett volna, ha idejében tudom meg. (...) Tudniillik 1908-ban elküldtem Jászainak a Sámson című elbeszélő költeményemet (...) Én persze azt hittem, hogy az én Sámson könyvem ott díszeleg a nagy tragika asztalán. Meglepődve hallom ezelőtt néhány hónappal, hogy valamelyik református papnak a birtokában van az én Jászainak dedikált Sámsonom. Hogy kerülhetett a kezébe? Hiszen akkor Jászai még élt! - Kiderült, hogy valami pesti antikváriumban bukkant rá, ott vette meg. (...) a Sámson írójára meg kellett valamiért haragudnia. Rám másért nem haragudhatott meg, mint hogy a Gyulaival való jelenetemet egyik regényemben fölhasználtam." (Oláh Gábor: Jászai Mari. é.n. - kézirat - DIM)

[78] Fridtjof Nansen: Éjen és jégen át. Ford. Brozik K., Bp., 1897.

[79] Halandó ember.

[80] Oláh Adyhoz való viszonya szövevényes, ellentmondásokat sem nélkülöző. Kapcsolatukat hosszú ideig az határozta meg, hogy riválist láttak egymásban, ahogy erről párizsi találkozásuk is tanúskodik. (Lásd a 202. sz. jegyzetet.) Oláh féltékeny volt Adyra, s ez az érzése csak egyre nőtt, mert úgy érezte, Adynak sikerült az, amit őmaga szeretett volna elérni. Első látásra a sikerről, a hírnévről és a költői rangról van szó csupán, ahogy erről az 1938-ban keletkezett verses önéletrajza (A bérkocsis fia) is tanuskodik: "Nagy messziről egy új nevet / Sodor felém a fáma: / Adyt...aki tüzet evett / S zeng egy ország utána. (...) S mikor megáll a hegytetőn: / Magam látom ott, nem Adyt." Adyval szembeni alárendeltségét egyértelművé tette Oláh számára, hogy a szembenálló irodalmi frontok egyaránt Ady-utánzót láttak benne. Az egyik oldal álláspontja érzékeltetésére érdemes idéznünk Balázs Béla egyik leveléből, melyet Az élet lobogója alatt című kötet megjelenésekor, 1908. decemberében írt Babitsnak: "Olvasta Oláh Gábor új könyvét Az élet lobogója alatt? Őt is egész lefülelte Ady. Ami érthetetlen nekem. Mért ugyanazt a hangot. Mért? - Hány ötletemet, érzésemet, sőt nagy állandó fájdalmamat félreteszem, mert Ady beszélt ehhez hasonlókat. Illetve nem is teszem félre hanem rá bízom. Hiszen oly rettentő sok a dolgunk, osszuk meg a munkát. Így is több jut egyre, mint amennyit bír. De azért megkapott Oláh kötete. Oly keserves, őszinte nagy ordítása a "Magyar ugar" fájdalmának. A magyar tragédia valahogy még tisztábban (mert otrombábban) mint Adyban." (   ) (Belia György szerk. Babits - Juhász - Kosztolányi levelezése. Bp., 1959. 308-309.) A másik oldal álláspontját Juhász Nagy Sándor képviselheti, aki Oláh egészséges irodalomtól való elhajlásának okát a "szemétdomb illatú Ady Endre úr" követésében látta. (1909. jan. 4. - DIM) A költőtárs irigylése és a hírnév mindenek feletti vágya magyarázhatja részben Oláh Rákosi Jenőhöz való közeledését, amely aztán lehetővé tette, hogy a Budapesti Hírlap Oláh levelét felhasználhatta Ady és a modernek elleni támadásában. - A siker és az elismerés utáni vágy mellett azonban más szempontokat is érdemes megfontolni. Mindenek előtt fontos meglátni, hogy Oláh Adyhoz és a nyugatosokhoz való viszonyát jelentős mértékben az szabta meg, hogy nem sikerült megszabadulnia a népnemzeti iskola szemléleti sajátosságaitól, poétikai eljárásaitól, s nem tudta már-már szélsőséges individualizmusa jegyében sem átformálni a népnemzeti költészeti hagyományt. A régi eszközök és az új mentalitás kettősségére már az első kritikák is felfigyeltek. Míg Ady, ha nem is könnyen, s olyan Oláhhoz hasonló kitérőkkel is mint a Duk-duk-affér, de tisztázta helyét, addig debreceni vetélytársa élete végéig a két világ között egyensúlyozott. A Holnap-vita során ki is fejtette, hogy nem akar választani. S így bár gyakran provokatívnak, dekadensnek és perverznek mondott témákhoz nyúlt, mégis - az 1908. januári naplójegyzete tanúsága szerint is -, ragaszkodott az egészséges irodalom eszményéhez, s ez alapján szembe is állította egymással Adyt és Petőfit. - A Holnap vita idején - 1908 decemberében - Oláh egyrészt megvallja, hogy ösztönző hatással volt rá Ady költészete, másrészt szuverenitását is hangsúlyozza: "Tartozom neked is, nagy szomorú fiú, egy igazság megvallásával: útnyitó munkásságodért először irigyeltelek, aztán bámultalak, most pedig hálás vagyok érte, mert színeket adtál, tompább, de összetettebb színeket, az én magyarosan rikító képeimhez. Schöplin Aladárnak megírtam ezt és fölkértem, hogy mondja el mindenkinek, aki ismer engemet. Neked íme most köszönöm meg. Én határtalanul önző lélek vagyok egyben: mindenkit fölhasználok és föláldozok magamért, hogy a csontjain egy fokkal feljebb lépjek; míg én is csonttá nem válok. Téged is szolgálatomba kényszerítettelek, amennyire az én keménységem s a te finomságod engedte." (O. G. Ady Endréhez, 1908. dec. 16. - OSZK) - Ady eleinte partnerként tekintett Oláhra: egyik levelében arról értesíti Kardos Albertet, hogy nem tud elmenni a Csokonai Kör felolvasó estjére, de "[h]a más szép számok között elcsúsznék két egészen új, esetleg pláne debreceni emlékű vers, azt elküldeném. Oláh Gábor vagy valaki a fiatalok közül esetleg felolvasná..." (Ady Endre Kardos Alberthez, 1908. febr. 8. - Ady lev. 1956. 184.) Nem sokkal később, a Duk-duk-affér során viszont már a legkártékonyabb és a leglaposabb követőjeként említi Oláht: "Nem árultam el senkit, akit nem szabad, még Juhász Gyulát sem. A taknyosokat árultam el, a belőlem élő önképzőköristákat, s a magam - politikátlanságát. Voilá így kell nekem, éppen ezeknek prototípusa, Oláh Gábor üssön vissza." (Ady Endre Emőd Tamáshoz, 1908. dec. vége - Ady lev. 1956. 242.) Ady elítélő véleménye értelmezésekor fontos figyelembe venni azonban, hogy ekkor még ő maga is a helyét kereste, s inkább aktuális helyzete, semmint valami letisztult nézet jegyében ítélt kortársairól. - Ady és Oláh viszonyához lásd még az I. kötet 175., 202., 223., 225., a II. kötet 54., 85., 89. és a III. kötet 7., 9.  sz. jegyzeteit.