1908.

Január

(...) Január 7! (...) Ó Petőfi! kimondhatatlan az a boldogság, amit Te nekem különösen két esztendő alatt szereztél. Tőled tanultam meg becsülni hívatásomat, mely szentebb mindennél a világon, oly szent, mint az anyaság - hiszen teremtés mind a kettő -, te acéloztad sokszor ingadozó lelkemet merővé, óriásítottad hitemet, amelynek gyenge sajkája már-már elmerült kétségbeesésem tengerében. Most mint roppant ezerárbocos hajó, fenséges dörgéssel vág keresztül egyik világrésztől a másikig. Te vagy legfőbb tanúm örök hitem mellett a mának beteges révüldözéseiben, hogy egy az élő és igaz költészet: az egészséges, az erős, a magyar! Fújhat énfelőlem a szenvelgők és érzelmi-nyeglék halottsárga vagy tudom is én milyen színű nótája, míg kék az ég, míg zöld a föld, míg van hazám, míg szeretni tudok: én vagyok a költő, nem Ady, nem szegény Baudelaire![1]

Dicsőség néked, Petőfi, az egekben - azaz: a magyar szívekben!

*

Január 8. Újra egy édességes nap! A Bpesti Hírlap Petőfi után engemet mutat be a magyarságnak - és igazán jó oldalamról: a nagy erejű Sámsonról. Szépen és komolyan ír rólunk Sebestyén Károly,[2] nekem bizony nagyon jól esett itt Debrecenben, ahol éppen a minap hallgattam végig egyik tanártársam költőkiátkozását. Itt Debrecenben rettentő mostoha a poéták sorsa. Itt mi vagyunk a legnevetségesebb állatok. Mi soha föl nem cseperedhetünk arra a nívóra, melyen egy született nemes, egy orvos, egy ügyvéd, vagy éppen egy katonatiszt áll. Bennünket a lányok kacagva néznek, az anyák kárhoztatva emlegetnek, az apák lesajnálnak. A papok szabad szellemünkért rágják a fülünket, a népboldogítók érthetetlennek érzik arisztokrata lelkünket. A csőcselék ránk ugat és kimar magából, a felsőbb tízezer ajtót zár előttünk. Így aztán ég és föld közt lebegünk, mint a Mohamed koporsója. - Sebaj! Eljön még az én napom is; hiszem, sőt tudom, rendületlen. Mikor így a jövendőből megcsap egy-egy korai hang, magamba szállok, mérőre vetem lelkem jobbik és rosszabbik felét; megyek ösztönszerűen ki, a szabadba! Ma is kivetett ez a belső forrongás a Nagyerdőre. Ilyenkor kevés a négy fal. Ilyenkor nem is szeretek embereket látni. Beszélek lelkemben az istenemmel: Magammal, ezzel a kiismerhetetlen világgal, amelybe bele-belemerűlök, s szokatlan, új gyöngyöket hozok fel mélységéből. Ez, lássátok, nem az én érdemem. Olyan vagyok, mint a hegedű, puszta fa és száraz húr; valami felséges Ismeretlen keze kell hozzá, hogy szent és harmonikus, hatalmas dallamok szakadjanak belőlem. Tudom én jól, hogy mit csinálok; de azt sohasem tudom: miért csinálom? Ez az elrejtett Ok az a nagy, felséges Kéz, amelynek eszköze vagyok. Istenek szava zendül keresztül rajtam; s lassan e zengésbe elkopok, elszáradok. De a dalok hangzanak, mert szárnyuk van: mindig repülnek. A síron túl is repülnek. (...)

*

Beöthy Zsolt mégsem haragszik hát rám! Ma levelet kaptam tőle - Kairóból. Oda szokott zarándokolni ez az érdekes magyar, ott nyaral így télidőben. Azt írja: "K.b. Most olvastam Petőfi magyarjait.[3] Nem állhatom meg, hogy ne köszöntsem érte. Ami nélkül irodalomról szólni sem lenne szabad (de nálunk ugyancsak szólnak): tanultság, gondolat, érzés szólnak belőle. Csak előre! Boldog újesztendőt kívánok. Allah akbár! Régi barátja Beöthy." - A derék jó öreg! nemesebb, mint eleinte gondoltam. Hanem fene furcsa hatalom ez az újság is! Debrecenben elkiáltom magamat (hozzá még Kar utcán), Budapesten felfogják, s még Egyiptomban is meghallják! Petőfi magyarjai - Kairóban! Hát nem érdekes?

*

Holnapután betöltöm huszonhetedik esztendőmet. Meglehetősen felcseperedtem az anyaföldből, hosszú vagyok, mint a beteg ember reménye; sovány vagyok, mint az a vigasztalás, amelyet pénz helyett adnak a szűkölködőnek. Egyenesen tartom magamat, mintha karót nyeltem volna; csak fejem csüng gyakorta lefelé, ha van benne valami. Hajam barna, lágy, finom és ritka szép. Homlokom nagy és előregörbülő; ha valamit teremtek: fényes, mint a pharoszi márvány. Szemöldököm erős, busa szemöldök, majdnem összeér. Szemem macskazöld, mindig ragyogó, sokszor elijesztőn komor. Az orrom jócska. Bajuszom kapta eddig a legtöbb dicséretet; mostanában nyírom. A szám nagy és érzékien vastag. Állam határozott. Kezeim fehérek és megdicsérten finomak. Ah!... Lábam se nagy, de bakancsaim mindig tetemesek. Az utcán gőzzel járok; menésemben van valami sajátságos lüktetés, amiről a Matkóék kutyája is rám ismer. Szeretek kóborolni, de mindig csak egyedül, mert járkálás közben szövögetem terveimet, meséimet. Sokszor úgy belemerülök e belső színjáték rendezésébe, hogy a Nagyerdő szélén vagy a vasútnál kapom rajta magamat. Köszönni hogy köszönjek én ilyenkor valakinek? Megyek, mint a vaklégy. Kis gimnázista koromban Nagy kígyó volt a nevem; később: Kérabán, a vasfejű; [4] a tanítványaim pedig Pegázusnak kereszteltek el. Legigazibb a középső.

*

Költői elbeszélést szövögetek mostanában. A hőse egy erős magyar, akit meghurcolok Oroszországban, Berlinben, Párisban, Budapesten, azután fölkergetek az északi sarkig, ahol eltűnik az örök hóba-jégbe. Katonaság, háború, anarchizmus, szociálizmus, művészetimádás, apostolság, szerelem, tudás-őrület: ezekből áll a gerincoszlopa. Hőse olyan ember, akiben roppant akarat duzzad, de nem talál igazi útjára; örökös mellékutakra vetődik, rossz irányban vergődik az élete, míg azután egy közös álmunknak föl nem áldozza életét.[5]

*

Goethe életrajzát (Lewes)[6] nem tudom hanyadjára olvasom már, de mindig kinyilatkoztatás. Furcsa. Miért ragad engemet magával ez a könyv, amely se nem regény, se nem dráma? Minden bizonnyal Goethében van valami óriási vonzó erő, amely leírott nevéből is sugárzik rám és hatalmába ejt. Úgy sejtem, hogy Szabolcskát nem egy verse írására sarkantyúzta ez a könyv! (Veronika kendője. A fájdalomból sohse lesz dal). Szeretném egyszer megkérdezni tőle: nem csal-e sejtelmem? Az őseink-et[7] én ennek a könyvnek a hatása alatt írtam.

*

A mi korunk költészetének szerintem egy nagy baja van: nem az örök emberit rajzolja, hanem az esetleges emberit. Színműíróink, a külföldieket is értve, regényíróink, költőink: valami különös mellékösvényre tévelyedtek az Igazság széles országútjáról. Sok a beteg ember, még több a beteges érzés. Ez az irodalom izgat, nem lelkesít és nem nyugtat. Abszint, nem tokaji bor. Magammal rég számot vetettem: az örök emberit írom a legmodernebb viszonyok közt is. Sámson maga egy nagy kiáltás az egészséges, erős, igaz Ember érdekében. Meg is hallották sokan, hála trombitaszóra zendülő hangomnak. (...)

*

Van nekem egy furcsa sajátságom: elbeszélni csak pathetikusan tudok valamit, érezni: csak mélyen és csendesen.

*

Sámsont méltató bírálóim kimondták rólam, hogy romantikus költő vagyok és Vörösmartyhoz állok legközelebb.[8] Én ezt igazán nem is sejtettem eddig; rossz, hogy megmondták, mert félek, hogy feszélyező hatással lesz további munkásságomra. Romantikus voltomat különben nem szégyelltem. Reálistának is vagyok olyan, mint romantikusnak. A romantikusok nem igen tudnak megfigyelni, én pedig tudok. Keverék vagyok, az az igazság. Ki tudja aztán, végeredményben melyik vonás gyűri le bennem a másikat? Az ilyen vezérfonal csak a kritikusoknak jó, hogy vissza tudjanak térni költészetünk labirintusából.

Február

(...) Jehova egy isten! Micsoda határtalan élettűz lobogott énbennem fiatalkoromban! Ha visszaemlékezem 18 éves legénységemre: megszédülök a nyári nap aranyzuhatagától, a virágos rétek erős illatától, magam magamtól! Nem bírva a bennem zsibongó élet-teljével: ki kellett lobognom szavakban, sorokban, ordítozásokban, kilométeres futásokban, mérföldes gyors tempójú gyaloglásokban. A Nagyerdőre jártam viharzani. Rendesen a júliusi-augusztusi hónapok forrósága őrjített meg. Levetkeztem meztelenre valami rejtett pagonyában az erdőségnek, s ott hengergőztem a puha füvön, ugráltam, forogtam vagy futottam lélekzetfogyásig. Szerelmes voltam az életbe, az üde levegőbe, a forróságba, magamba! Ha valaki meglesett volna ilyenkor, rettenve suhant volna tovább, szentül abban a meggyőződésben, hogy őrült vagyok. Volt is valami őrült a dologban. Máskor rémséges ordítozásokat vittem véghez, eltikkadásig. Nem tudtam, mi lelt. Ha akkor akad egy francia vérű lány, talán lángészt csinál belőlem, vagy elsorvaszt fiatalon. Soha nem tudtam leírni, eddig legalább nem ezt a sajátságos korszakát az életemnek. Ez az igazi Sturm und Drang! Féktelen érzéki vérem lázongása volt, az bizonyos. Hiszen később, mint a Shakespeare sárló kancája, rohantam a kéjnek. - Most, 27 éves fővel, mennyire higgadt, milyen nyugodt, milyen elviharzott vagyok... Hanem mikor szemembe villan egy formás comb, vagy dagadó kebel, meglebben egy fátyol - a vérem, ez a higgadt, ez a nyugodt, vágtatvást rohan a fejembe ma is, mint a tűzoltó-szekér, ha félreverik a harangot, rohan, száguld arra, amerről a tűz piroslik. A természetet furkósbottal sem lehet kiverni belőlünk.

*

A huszadik század, úgy látszik, a technikai bravúrok százada lesz. Farman Párisban már gyönyörűen repült repülőgépén; Edison meg most töri a fejét azon: hogy lehetne házakat önteni rendes formák szerint cementből - huszonnégy óra alatt? Na ha ez bejön, mit csináltok, hencegő kőmívesek! - A tudomány sem alszik különben. Le Bon francia tudós kísérletek útján ki meri mondani, hogy minden anyag megsemmisül végső elemzésben! S az atomok elmélete: igazságok igazsága. Hova lettél, ó anyagmegmaradásának elve, melyet annyit magoltam én is gimnazista koromban?! - Egy német tudós meg azt mutatta ki legújabban, hogy a görög társadalom törvénnyel szentesítette előkelő férfiaknak kitűnő családok szép fiaival való szerelmét! Sokrates, Platon, Aischylos, meg a többi: mind a homoszexualitás kétes hajójában eveztek.[9] És én minden ideális szépnek rajzolom tanítványaim előtt ezt a klasszikus világot! Ámbátor: most értem igazán a görög szobrászat halhatatlan szépségét. Így csak az a nép láthatta és formálhatta az emberi, férfi testet, aki halálosan szerelmes is volt a fiatal testbe. (...)

*

A költészetnek félig, mint a vallásnak, a halál az ősanyja. Minden remekmű, amit nagy költők lánglelke teremtett és teremt: tulajdonképpen heves, erős tiltakozás az örök elmúlás ellen. S így a költészetnek igazi, ideális célja a lelkesítés, életre buzdítás volna; mintegy felpajzsosozás, felfegyverzés a nagy sötét lovag ellen. S mit látunk ma? Modern irodalmunk jórészt az elmúlásnak, az élet semmivoltának a költészete. Az egyetemes hatás: nyomasztó. Bár nagyszerű forrongás érezhető, visszahatásképen. Az Én, az Individuum: életet kiált, kér és nyer. Ennek a forradalomnak vagyok én is zászlóvivője. - Bár Ibsent is meg tudom érteni, mert az ő sötét képei, beteg emberei, sorvasztó történetei: negatív módon éppen a fényt, az egészségességet, az erős új életet hívják ki - s így tulajdonképpen Ibsen is az emberiség nagy lelkesítői közé tartozik. De ezerszerte inkább: Homérosz, Shakespeare, Goethe és Petőfi, akikben az élő élet mintegy korláttalanul üli diadalmi torát a sunnyogó halál felett. (...)

*

A debreceni öreg kollégium udvara mostanában honvédbakatizedesek rozsdás, de bömbölő hangjától visszhangos. A 7-ik és 8-ik osztályosokat egy százados felügyelete alatt katonai módra, fegyverfogásra, céllövésre képezik. A fiúkban nagy a kedv, nem tudom, mi lesz az eredmény. Nekem azonban egy kicsit csavarja az orromat a militarizmusnak ez a bekéredzkedése a tudás falai közé. Fegyelmi szempontból nagyon jó, céllövés tekintetében is örvendetes; csak ne állana az egész kísérletezés fölött a katonai kormány kettős fejű sasa. Ámbátor... magok ellen adnak fegyvert az ifjúság kezébe azok, akikre én gondolok. Azé az ország, akié a katonaság, ez igaz; de hátha a katonaság lelke egyszer nem arra hajlik, amerre a fejét tisztelgésre veti? Mi lesz akkor? Kié lesz akkor az a biztos kezű és biztos szemű fiatal hadsereg?

*

A nagy bolond Ady Endre lejött Debrecenbe, verseket olvasni.[10] Fekete, szomorú alakja úgy nem illett ebbe az egészséges debreceni környezetbe! Nagy busa feje csak úgy ingott-lógott a nyakán; nagy, álmos fekete szemei meredtek, pislogtak, s zavarba hoztak sok fiatal lányt. Fakó, koporsószagú hangja mintha kriptából töredezett volna fel, mikor a kálvinista templomok húsz évig egyforma zsolozsmáját gúnyolta ki:

"Megtöretett a teste,
Megtöretett a teste,
Kiontatott a vére."[11]

Ezt hajtja húsz éven át ugyanaz a pap ugyanabban a templomban. - Na, hanem a hatás érdekes sokszerű volt! Legtöbben mukkanni sem mertek. A "fiatal" gárda lelkesen, de szórványosan tapsolt. S. Szabó József, különben kedves tanárom, a galamblelkű papi ember, mérgében majd lefordult a székéről. Csűrös Ferenc barátom volt azonban a legérdekesebb; ő a ma embere; mikor olyan emberek közé került, akik Adysták: lelkesen magasztalta a degenerált poétát, mikor az ellenesek vették körül: ő is velők szidta, gyalázta. Óh, Csűrös Feri finom ember! neki megvan a maga erős meggyőződése. - Hát én? Én tapsoltam neki, mert a költő mégis csak kirí Adyból, mikor a posványokban gázol is. Olyan messze van tőlem, mint az északi sark, de szánom benne a sokat vergődött embert. Költeményei elhervadnak hamarosan; népszerűekké talán soha nem lesznek. Egy kis kör, a szimpathikusok, mécsvilágot gyújtanak emlékezetének. De az Élet árja elsöpri, mert Ady a halál rokona, költészete: a halál.[12]

Március

Nagyszerű forrongás dübög, lappang az öreg kollégiumban. A hosszú Apponyi öt egyetemet akar már a jövő esztendőben kijelölni (...) Természetesen Debrecen is versenyez. (...) Szeremley koma[13] a classica philologia tanszékért töri magát. Gulyás Pista bá a finnugor-magyar nyelvészetire treníroz. Csűrös Feri irodalmi tanszéket követel magának. Oláh, a vén Oláh - esztétikait... (...) A vén Oláh [a] nyáron Párisba szándékozik, hogy megitassa lelkét a Louvre művészi szépségimádatával, hazafele jövet pedig útba ejtse Berlin múzeumát, Drezdát, Münchent (...) micsoda előadásokat tartanék - a Bokrétáról!

*

(...) Nem szeretem a szerény embereket! A szerénykedés a gyöngeség beismerése. Én Isten vagyok. Érzem.

Na, na, Gábor! Ne olyan magasan. 1910. dec. 9.[14] (...)

*

Zola Germinal-ja hatalmas egy kiáltás a munkásság mellett. Március havában, a csírázás időszakában olvastam el; érzem, hogy még sokáig hatása alatt révedezek. Furcsa legény ez a Zola! Olyan, mint a gyermek: kimond mindent szégyenkezés nélkül, szinte naivul. Haragszik és gyűlöl, mint a gyermek, őszintén és kitartóan. Van egy fejezet, ahol minden színen levő alakja - párosul, a kis gyerekektől fel egészen a családapa Mahen-ig. Zola ohne Genierung[15] beszél el mindent! Akárcsak az evést, ivást és szarást. (Az utóbbiról éppen a legrettentőbb jelenetben van szó, mikor Etienne, Cathernie és Chaval beszorulnak a lerogyott bányának egy járatába.) Az emberei éppen annyira állatok, mint amennyire emberek. A rengő csipejű és számtalan szeretőjű nagy Mouquette, mikor kimondhatatlan gyűlöletét szavakban már nem bírja kifejezni: felrántja a szoknyáját, háttal fordul az illetőre, s úgy dülyeszti rá roppant fenekét. Hát nem olyan ez, mint egy nagy gyermek? Viszont, az állatait szinte meglelkesíti Zola. Végtelenül tetszik nekem a vén szürke Bataille bányászlónak a jelleme; mert ennek az állatnak jelleme van. Ő és az orosz Souvarine a legérdekesebb alakja a Germinal-nak.

*

Öt órakor szoktam kelni rendesen; hatra már készen vagyok. Míg felforralt tejemet kint hűtögetem, idebent elmerengek a reggeli jóleső érzésnek sajátságos tiszta levegőjében. Úgy szeretnék ilyenkor a Pegazusra kapni, s nyargalton nyargalni Berlinbe, vagy Párisba, ahol éppen legújabb hősöm vendégszerepel. De az öreg Nagytemplom harangja rákondítja a hetet: figyelmeztet, hogy nyolctól tizenegyig óráim lesznek. Egy bús sóhajtás, vagy egy harsány füttyszó - s aztán beköppentem a tejemet, vaskalapba dugom a fejemet és megyek buta ösztönszerűséggel munkára, mint a Zola bányászai. Őrült egy élet ez, bizonyos. A legszebb szavakkal kifejezve: öngyilkosság; még pedig szellemi voltunk meggyilkolása. Késő délután vagy este, mikor már kisajtolt belőlem a napi élet minden üdeséget, szabad asztalhoz ülnöm, s nagyon halovány visszhangját zengeni annak, ami reggelente oly hatalmas erővel dalolt bennem. Mikor bírjuk már kivinni azt, hogy az íróknak nyugalmat és csendet biztosítunk a legerőtemésztőbb munkára?

*

Majd minden emberben két ember él. Egyik a hivatalos, a másik a hivatásos. A hivatalos a világi számottevő és pénzkereső; a hivatásos az elnyomott és díjtalan gyakornok. A hivatalos az édes fiú, a hivatásos a mostoha. Most már ez a kettő rendesen harcba kap egymással. Akinél a hivatásos győz: boldog állat lesz, akinél a hivatásos próbál felülkerekedni: boldogtalan ember lesz. Akinél pedig a kettő meg nem tud verekedni vagy egyezni: egyszerűen szétrúgják a csárda falát és összeomlik a legfelségesebb alkotmány. Vajon nekem melyiket juttatta a bölcs Végzet? (...)

Április

Debrecenben, a por, bor és butaság e keleti Szaharájában, igazán oázis a Jászi Viktor kis művészi lakása. Ez a kis kemény, mélyzengésű szavú ember: három ember: jogtanár, festőművész és zongorajátszó. A debreceni akadémia tanárkarát festegeti most; kitűnő érzéke van az emberek jellemző testtartásának a meglátására. A kis fekete Erdőst úgy lekapta sunyi ravaszságával, tudós huncutságával, hogy a rámája is neveti a képnek! Ma délután nála voltam, a veresképű lovagot, a rabok papját festette. Ez a hiú marha még a rendjelét is odafesteti zubbonyára! Jászi humoros ember: a nagy kéjelgőt festette meg benne, nem a theologia professzorát. - Azután, hogy elment ez a rettentő modell, zongorázott. Zongorázta Griegnek egy komor hangulatát, amit Macbeth eljátszása után érez az ember, a művész. Utána Chopin-nek egy végtelenül bájos, lágy hangok bársonyával simogató nocturne-jét. Végül Beethoven gyászindulóját, amit az öreg atyaisten Napóleon halálára szerzett. Ez felséges volt! Majd hogy meg nem ríkatott. Hallottam benne a koporsó dübörgését, ezredek ütemes lassú lépését, a dob pergését, majd harsonákat, lobogó zászlókat, kardok pengését - s az egész fölött ott vibrált a francia gloire! Gyönyörű volt! Egészen elfelejtkezve jutottam hazáig. Otthon édesanyám várt; s azzal hűsítette le forró homlokomat, hogy a havi 15 forint ebédpénzt emeljem föl húszra.

*

Egész írói pályámon két csillag vezet. Egyik: az Ausztriától való elszakadás gondolata; másik a gyermektelen magyarság ostorozása, sőt kigyomlálása. Jövendő műveim hőse tehát egy olyan magyar, aki sok gyermekes apa, s amellett a magyar önálló királyság körömszakadatig való harcosa. Nem vagyok politikus, nem állhatok rostrumra[16], hogy szelekbe bömböljem azt, ami lelkemet nyomja; de vagyok író, s belevéshetem betűimbe, amit igazságul leszűrtem magamnak hét esztendő óta. Boldog maradék: ezt a két vezérgondolatot vigyázd hosszabb életű műveimben!

*

Kar utcai kis szobám kezd megtelni képekkel, mint az apostolok szentlélekkel. Bálványimádó nem vagyok ugyan, de a Petőfi arcképét imádságszámba menő érzéssel szoktam nézni. Most szereztem meg a Roskovics kitűnő munkáját,[17] ez az igazi haragos és merengő, lázongó és szerelmes Petőfi! Csak ne nézne rám olyan kicsinylő szemekkel. Mintha azt mondaná: "Még te is...?"

Jászai Maritól is kértem, kaptam arcképet. Nagyon becsülöm ezt a lobogó asszonyt, mert egyetlen a maga szakjában. El van keseredve, mert azt írja: "A színi pálya gyatra, hitvány hivatás - ne lépjen rá igaz ember, mert a férgek eszik meg, mint engem a Somlók és Festetichek,[18] akik nem tudnak a magam forma lénnyel mit csinálni - tehát agyon marják. De ön nekem ünneplő nevet adott, és ez sokszor balzsam némely sebekre."[19] Örök lobogás! (...)

*

A Harmadik Bokréta készülőben! Mind az öten ki akarunk tenni magunkért; mert közeledik harmincadik életesztendőnk, s ha addig nem lett valami az ember, azután már bajosan lesz. Losonctól Debrecenig lüktet most ötőnk lelkén keresztül ez a kedves tavaszi láz, amelyhez hasonlót csak a szerelem ád. Gyök Bandi komámnak minden haja szála izzik, mint a tüzesített drót; most írt levele is úgy kiabál, hogy szinte nem merem kivenni a borítékjából. Pósa Lajos bátyánkkal rostáltatta meg az anyagot; s az öreg zászlós bajúszú őt, Bandit, meg engemet tart a legerősebbnek. Hm. Hét versemet emelte ki a tizenhárom közül: Egy asszonyt szeretek, Magános emberek, Kis vers, Öt fekete ujj, Magyarok Istene, Augusztusi este, A nagy király.[20] Nem mondom, elég jó ízlése van. Gulyás Jóskára, a csalatkozott szerelmesre, nagyon kíváncsi vagyok. Mióta Margit elhagyta,[21] nem is olvastam a verseit. Madai Gyula is keménytökű legény, ha nekifohászkodik. Most, gondolom, kikalapálta Goetheiesen a portékáit.

Hát csak nagyszerű ez az ötös társaság!
Majd egymásnak szobrot is emelünk. (...)[22]

*

Ápr.14-15. Felnéztem elvált feleségemhez, Budapest őnagyságához. Még mindig a régi szép; sőt újabb és újabb bájakat öltözik magára a kedves. Bevallottam neki egy szép reggelen, hogy most még jobban szeretem, mint törvényes együttélésünk idején. Ő mosolygott és hallgatott.

A Bokréta négy tagja már várt reám. Madai Gyula a töprengő és magabízó nagy építőmester, pedagógiai vizsgára készül és szerelmes! Szerelmes. Megmondjam-e kibe? A Pósa Sárika finom kis lelkibe. Megdöbbentem a gyönyörűségtől, mikor hallom, hogy az ügy egészen komoly. Gyula hadnagyi ruhát húzott magára, Sárika belegabalyodott; Gyula negyven versszakos versben megkérdezte Sárikától: szereti-e? Sárika a negyven strófára négy betűvel azt felelte: igen. A dolog kipattan, az öreg zizegős bajszú Pósa Lajos rátámad Gyulára, hogy erre meg amarra, ez már még sem járja! Leteremti a végenincs szerelmi hurráhiádáért, s komolyan inti, legyen okos! Gyula behúzza a szarvát, mint a megijedt csigabiga és komolyan hozzálát a pedagógiai stúdium magolásához - huszonnyolcadfél éves fővel! A dolog rendben van, Ámor isten rózsaszín pecsétet üt rá - s azóta Pécelen kétszer nyílnak az orgonafák.

Gyökössy Bandi, a Bokréta szerelője, izeg-mozog, hápog, köpköd, kiabál, kukorékol, veszekedik, fogadkozik, mint ahogy bölcsejétől kezdve szokta. Az Én Újságomba regényt ír, és csókolgatja a kövéredni kezdő Lujzikája arcképét. Ők ketten Gyulával már jól vannak.

Gulyás Jóska lobogó kondor hajával olyan, mint Titán Laci, mikor pénze nincs. Egy antiszocialista lapnak a mindentcsinálója, s ezért kap havi negyven pengőt.[23] Nem csoda, ha a fürtjeit sem szedheti minden hónapban rendbe. Különben írogat, s azt hallom, szép verseket pengetett mostanában. Ez mindennel kibékít. Újabban nincsenek szerelmei, akárcsak mint nekem.

Baja Miska vaskalapos pappá tömörült hajdani Csokonaiságából. Losonczon még a peselését is figyelik[24], azért Pestre jár üdvözülni. Egy kicsit bizony elmaradt tőlünk, a versei most is azt a hőfokot mutatják, mint 1904-ben Ez pedig nagyobb baj, mint a pisai torony ferdesége. - Vele mentem el a Szépművészeti Múzeumba; nagy gyönyörűséggel nézegettük végig a női aktokat. Egy francia festőnek az Ondine-ja olyan, mint a lehelet, mint a rózsaszín fátyolba burkolt carrarai márványtest. Megnéztem a Kossuth-szobor terveit is; Horvay nyertes mintázata nem elégít ki sehogy sem, bár a Kossuthja érdekes; csakhogy nagyon szomorú. A Rónáé egy nagy kiáltás; művészi tekintetben ötszörte többet érő, mint a Horvayé. Róna a szabadságharc lelkét faragta meg Kossuthban, Horvay a csatavesztes emigránsét.[25]

A Harmadik Bokrétát szedik. Szokás szerint lefényképeztettük magunkat, csoportképben. A borvirágos orrú fényképész kétségbeesve keresett rajtam kívül még egy sovány alakot, de nem talált. Többi négy társam mind meglehetős előnyös helyzetben éli világát. Negyven éves korára csaknem valamennyiőket nyugdíjazza Vénusz istenasszony, mert ami lehetetlen - az lehetetlen. Én volnék pedig a fajdebreceni, s nekem nincs éppen pocakom! (...)

*

Az én életem értéke két szóban kifejezhető: "Nagyot akartam." (...)

*

Én nem értem, miért irtózik úgy a kálvinizmus a művészettől! Hát a rationalismussal nem fér össze az esztétika? Olyan sivárak a templomaink, olyan szentivániak az énekeink, olyan üzletiek az istentiszteleteink, hogy igazán ráuntam már gyermekkoromban. Mit ér a vallás költészet, művészet nélkül, mikor maga is költészet! Ha hatalmamban állana, építtetnék egy óriási szentegyházat kint, a puszta lelkében vagy fent a Kárpátok ölében, falait telefesteném az Élet, az Ifjúság, a Szeretet michelangelói képeivel; állíttatnék bele három rettentő szavú orgonát, azokkal mennydörgettetném Palestrina himnuszait és Beethoven szonátáit. Háromszáz tagú, gyermekekből, lányokból és férfiakból álló vegyes karral zörgettetném a megnyilhatatlan egeket, magán dallamokkal, nagy művészekkel énekeltetnék sziveketnyitó zsoltárokat; Berzsenyi Fohászkodását imádkoztatnám minden vasárnap reggel; Petőfit és Aranyt belevinném Madách-csal együtt az istentiszteletbe, a nép lelkébe. S minden nap azt taníttatnám, hogy Jézus ember volt; az isten pedig nem a felhők fölött ül, hanem a hatalmas Egyéniségekben, azokat kell imádnunk, s bennük magunkat, mert valahányónkban van belőle egy darab. Megszerettetném a természetet és művészetet ezzel a józanfejű, de bekötött szemű magyar néppel.

*

Gyulai Pál jól megfestett írói arcképéért sok dicséretet, gratulációt kaptam. Ez még jobb, mint a Beöthyé.[26] Az öreg Lévay is levélben keresett föl Miskolcról: "ily szépet, s rövidsége mellett is ily kimerítőt és jellemzőt, tudomásom szerint, ő róla eddig senki sem írt."[27] Mindez igen jó és igen szép; mit ér azonban, ha a debreceni egyház vezérlő urai rám se hederítenek, s meg nem erősítenek sóvárogva sóvárgott könyvtári hivatalomban?

Május

Nagy Sándor[28] bajtársammal kivonultunk a szociálisták nagyerdei gyűlésére. (...) Hazafelé jövet Nagy Sándor, ez az érdekes gyerek, ez a szárnyatlan repülő, akaratlan akaró, derék apás-anyás kis Hamlet, töprengett az élet célján. Nagy szeretne lenni, és nem mer. Mondtam neki: hidd ötszörte többnek magadat, mint amennyi vagy, s akkor tiéd az élet koronája! Én legalább így teszek. A magamban való rettenthetetlen hit az én Jákob-lajtorjám, amellyel beveszem az egeket.

*

Sokan duruzsolják a fülembe: mit tespedek itt Debrecenben, ahol a szüleim miatt semmibe se néznek? Mért nem megyek máshová, csillagomat keresni? - Egy fájt igazán életemben: az, hogy az apámon keresztül néztek engemet. Legalább itt Debrecenben, az ostoba gőg Jeruzsálemében, csak azt hányják a szememre: mit akar ez a paraszt? ez a fiákeres ivadék? - Eh! Úri kutyák! Ugatnak, csaholnak, sarkamba marnak, de mit ártanak nekem? A Szfinksz ott áll a sivatagban, rászáll a kósza madár, lerondítja, kapargatja karmaival, csipegeti csőreivel - árt ez a szfinksznek? Ördögöt árt. Ott áll, mint a földre szállott Csoda, a buta madár meg sem érti felséges jelentését: hogy értené meg néma titkait?

*

Furcsa, hogy térnek vissza az "első szerelmek"! Itt van ez a Karainé. Ezelőtt valami tizenkét esztendővel, negyedik gimnázista koromban, vittem kiállításra szánt rajzokat Karai Sándor bához, geometria tanáromhoz; egy délelőtt nem volt otthon, s a felesége behívatott magához.... Ó még most is milyet dobban a szívem, ha rágondolok! Ott feküdt az ágyában a viruló, üde szép asszony; odaszólított magához, beszélt velem, a jó isten tudja, mit. Halálosan szégyelltem magamat, alig bírtam valamit vakkantani. Nem is tudom, hogy jutottam ki a szobából. De ez a kép azóta visszajár hozzám; s valahányszor Karainéval találkozom, mindig úgy áll, jobban mondva úgy fekszik előttem, fehér ingvállban, piros orcával, mosolygós szemekkel, a reggel üde nyugalmában, mint azon a szép délelőttön. S az ember ne bomoljon, ne háborogjon, ne veszekedjék meg?! - Eszembe cseng a Säckingeni trombitás búcsúverse: "Rosszul van az az élet berendezve..."[29] Rosszul, nagyon rosszul.

*

Én nem tudom, hogy miből van az ember szíve! Egy roppant egyszerű dal merült fel mostanában gyermekkorom rózsaszínű ködéből; együgyű, naiv kis nóta:

Új a csizmám, ropogós, ropogós,
Tegnap vette a csikós, a csikós.
Ha még egyet ilyet vesz, olyat vesz:
Két nyikorgós csizmám lesz, csizmám lesz.

Dalolom, dúdolom - és egyszernél többször nem bírom végigmondani, mert a szívem összeszorul, fáj, valami kimondhatatlan bánat szorít magához, mint egy gyászruhás asszony. És nem tudom kitalálni: Micsoda emlékem fűződhetik nekem ehhez a méla, szinte magában dúdoló, kedves dallamhoz? Nem lehet rossz emlék semmiképpen, mert mindig az jut eszembe: ó istenem, be boldog lehettem akkor, mikor ezt a nótát valaki dalolta nekem! Talán édes anyám?... talán tőle hallottam félálomban, reggelente, vagy hajnalon, mikor lámpafénynél varrogatott s énekelt, mi pedig, még pelyhes fiókák, az édes lágy paplan alatt szenderegtünk és nem tudtuk, hogy amit hallunk: álmodjuk-e vagy halljuk igazán... Hát szentimentális volnék én? Én?! A Sámson és a Korunk hősének írója? Ó feleljetek reá, ti fényes csillagok! Nem tudom én, csak olyan furcsán fáj a szívem; fáj is, nem is, jó is, rossz is.

*

Megjelent a Harmadik Bokréta. Köntöse égszínkék, egy szál pirosszegfű vagy mi díszesíti. Általános hatása: kedves, tiszta, magyar. De Baja Miska meg Gyök Bandi nem nagyon tettek ki magukért, bár igyekeztek. A Miska legnagyobb baja az örökkön egy malomban taposás, harmadízben hallom tőle ugyanezeket a hangokat. Mintha ennek a paraszt vivőnek nem is volna lelki élete! Hát ennyit és csak ilyen mélyen él egy huszadik századi magyar? Pedig az Álmodozás kedves, naiv képek sikerült sorozata; ott pöntyög benne a Miska végvári, szőlőlevél szagú humora, amit én mindig nagyra tartok. A rákosi szántók pedig egyenesen meglepett. Valami belőlem való magyar keserűség szomorog benne, talán azért szeretem. De a többi? - néma csönd. Szabolcska, Petőfi utánzat. - A Bandi legnagyobb baja az, hogy - nem költő. Ő ugyan lírikusnak vallja magát, de verseiben, nem tehetek róla, szívet nem érzek. Kitűnő gonddal, sokszor logikusan fölépített kis házak az ő versei, de ezek a szépen meszelt épületek csak kövek és falak, nincs lelkök, nincs lakójuk. Bandi komában sok a mesterkedés, kevés a spontaneitás. Ő talán sohasem szállt még le a maga lelkének legmélyére, mert megrázó, megdöbbentő hangokat, akármilyen egyszerűeket is, nem hallottam tőle. Ő csakugyan olyanformán írja a verseket, mint ahogy más a cigarettákat sodorja. - Gulyás Jóska a III. Bokréta legmodernebb poétája. Ezen magam csodálkozom a legjobban, de így van. Neki van köztünk leghamarabb megdobbanó, s talán legmesterkéletlenebbül dobogó szíve. Olyan cicomátlan, olyan nemesen egyszerű, hogy szerettem volna érte sokszor megölelni. A Kísértet és a Koldusének remek darabok. Persze, benne legnagyobb a modernségével kapcsolatosan az újkori ember pesszimizmusa is, amit én szeretnék belőle kigyomlálni, de már ő így van alkotva - s talán éppen ez ejt meg engemet is költészetében. Ő igazán lírai költő. - Maday Gyula furcsa legény, de még mindig keresi magát. Sokszor megdöbbentő hangokat hallat, s csodálatosan nyers, szinte szagos színekkel fest, úgy, hogy megfogja az ember lelki ruháját, ha hozzá dörgölődzik. Pl. mikor a föld rögére hanyatt feszítteti magát, s bámul az égre! - ezt oly tisztán látom, mint itt előttem a tintásüvegemet. Az értelem és a szenvedély birkózik benne legtöbbhelyt, s épen ebben látom én jövendőjének biztató nagy ígéreteit. Az ilyen küzdelmekből mindig szokott születni valami. Szeretem nemes és tiszta felfogását, amely sohasem kérkedik, mint Bandinál, s épen azért hat. A Jób szobrát az ő értelmében én is szeretném fölállíttatni a maga kövér zsírjába fúló, tunya és elkeseredett magyar ugaron. Acélos szívósság! - ez az én egyetlen jeligém is.

Hát én?... Ezt már zengjék el mások, nálam nagyobb kölyök-óriások.

*

Én szerintem háromfajta ember tapossa a földet; egyik a tenyészember, másik a társadalmi ember, harmadik a művészember. A tenyészember gondoskodik a faj számbeli és egészséges fenntartásáról; a társadalmi ember, az altruista, közpályára veti magát és másoknak aratja le a maga vetését; a művészember, a nagy egoista, csak azért él, hogy kinyissa ablakát a maga gazdag lelkének, s megmutassa a szépet az Emberiségnek.[30]

*

(...) Különben az egész város tele van akácfavirággal, akácfavirágnak édes illatával. Ilyenkor úgy érzem magamat, mintha egy roppant nagy szalonban járnék, amelyben bódító áradata hömpölyög valami csodálatos, édesen részegítő illatnak. Tavasz van! Május van! Engem az ifjúság keres föl rózsaszín szárnyon - és sült bolondként gondolkozom, latolgatom az életet, ahelyett, hogy élném, esztelenül és szilajon....Vénülünk.

Június

(...) A Harmadik Bokréta elég zivataros pályát futott meg. A Vasárnapi Újság simogat, simogat, de azért ócskáknak talál bennünket. Az Új Idők nagyon megdicsér; Pósa bá írhatta, mert engemet Fadruszhoz hasonlít.[31] De legközelebb jár mégis az igazsághoz a Hét, akinek ideírom egészen a bírálatát:

"Bokréta. (Harmadik könyv.) Bizonyára nem jó cím. Egy csokort juttat eszembe, amelyben pirospozsgás, érzéketlen bazsarózsák virítanak parasztzsályákkal kegyetlenül körülteremtettézve. Még abból a korból való, mikor a lelkes "dalfiak-"ról a "műítész" szellemesen és ékesen állapította meg, hogy a Múzsa jóvoltából több jeles poéma virágját sikerült bokrétába kötniök. Ez a kor, hála Istennek, elmúlt. A poétái azonban nem egészen. Ennek emlékét kelti fel most öt fiatal ember, aki atyafiságosan szövetkezve, Debrecenből ront ki - immár harmadszor - sok verssel. Nem tehetek róla, de alig tud valamelyik igazán érdekelni. És azt hiszem, inkább bennük van a hiba, mint bennem. Ezek az erős, egészséges poéták még nem érzik, hogy a versben nem szabad mindent vaktában leírni, s nem gondolják meg, hogy a poézisben van újság és ezt az újságot rövidesen elnyövik az olvasók meg a költők. Azután az új kor költőinek új szépségekről kell gondoskodniok. Tout passe.[32] Egykor például a bokréta szó is ízléses volt. Ma lapos ízléstelenség. Lelki differenciálódottságot követelek minden poétától, s legalább azt várom, hogy egy-egy idegbillentyűmet megmozgassák. Ez a finomodás itt legfeljebb Gulyás Józsefben kezdődött meg, de még nem teljes, s legfeljebb várakozást kelthet. A többiek vagy hanyatlottak, vagy nem fejlődtek, ami végre ugyanegyet jelent. Oláh Gábor is csak zivataros magyar nyelvével kap meg itt-ott. (Öt fekete ujj) Különben ő is, mint a 48-as év költészetének hű követője, hasonlatokkal és metaforákkal borsozza el a nyelvét. Ma pedig a legjobb metaforákat is legfeljebb ha megbocsátjuk. Vágjuk a falhoz, uraim, ezeket az ósdi hatáseszközöket és próbáljunk költészetet csinálni, ha tudunk!"

Minden szavát aláírom, a metaforák kárhoztatását kivéve. A bíráló észre sem veszi, hogy ő prózában is hasonlatokkal, metaforákkal beszél.[33]

*

Nem értem a Hét nagyeszű kritikusát mégsem. Tényeket követel a költészettől, vagy mit? Hogy úgy fáj neki az én 48-as metaforakészségem! Mindenki olyan formában ír, amilyenben tud. A szép mindig szép, ha virágos kalapban jár is. A tények szépségéhez azonban fér egy-két szó. Ha én azt mondom: fáj a fogam, ez tény, ha fáj, és mégsem szép, pedig megrezegteti nem egy két idegbillentyűmet! Ez csak Gradgrind Tamás úrnak, a Dickens rettentő tényemberének volna ínyére.[34] A fantáziának bizony színes a palástja, tele van aranyhímzéssel, meanderdíszítéssel,[35] virágszeretettel, az csillog, az ragyog a metaforák ködében is; ez ellen hasztalan rugódozni, monsieur Woche! És még egy: a Hét kritikusának fáj a mi egészséges voltunk! Ebben már van valami: beteg ember dühödt irigységgel bámul a robusztus erőemberekre, akinek azért lehet olyan sensitiv idegrendszerünk, mint a leghisztérikusabb Lipótmezei - akarom mondani Lipótvárosi gavallérnak. A költőt nem a kritikusa teszi költővé, hanem maga. Már pedig én költővé tettem magamat, mert más nem is tudtam volna lenni.

*

Jövőre, ha élek, kibocsátok egy verskötetet. Az élet lobogója alatt címen.[36] A sorvadt gerincűek kobakját megdöngetem benne; s felnyitom lelkemnek titkos tizenharmadik szobáját, hadd lássák a Gradgrind Tamáskodók, hogy ott is terem idegvibrációkból szikra és sejtelmek áramlata. Eddig magammal sem voltam békében; ezután legalább csak másokkal viaskodom.

*

Egy furcsa gondolat kótog mostanság a fejemben. A magyarság helyzetéről azt álmodom, hogy nekünk van valami sajátságos továbbtaszító sodrunk a nemzetek áradatában, amely keletről mindig nyugatra hajt. Úgy rémlik, ebben a hazájában sem maradhat meg örökké, legalább elpusztultáig, az Árpád és a Háry János nemzete; felmondják a lakást és nekünk költözködnünk kell másik utcába, talán a Rajna, talán a Szajna mellé. Amerika senkit nem csalogat úgy, mint bennünket. A világon egy nemzet sincs úgy elszórva darabonként, mint most a magyar. Mindenhová jut belőlünk valaki. Ha nem szóródunk így szemenként egészen széjjel, akkor egy újabb népvándorlás talán egész zömünket belenyomja Nyugatba, s ott aztán vagy elfulladunk, vagy helybe vergődünk, s kezdjük elől ezeréves tülekvéseinket, új formákban persze, de csak a régi tartalommal, mint a Földnek legtestvértelenebb nemzete. (...)

*

Külföldi nagy regényírók bámulatos pontossággal szokták leírni azt a színteret, ahol történetük zöme lefolyik. Különösen Balzac ebben nagy mester. Sokszor ugyan túltengésbe megy, annyira aprólékos, szöszmötölő. Az ő példájuk vadít engemet arra, hogy megpróbáljam leírni egy nagy emberünknek lakását egy nagy piszkos városnak kis piszkos utcájában. Hátha még regényt is írok valaha és fel is használom? - Tehát:

Két lépcsőfokon lép be az ember az üvegajtós kis előszobába; a felső lépcsőfokon felszakadozott pléhburkolat betegeskedik, amely bele-belekap a látogató feslett lábbelijébe. Az előszoba homályos kis fülke; a falát barna alapon fehér és mély drappszín rózsák díszesítik, legyek lerakodásaival vegyesen. Légy mindig özönnel zúg ebben a kis szobában, mert az ételes edényeket ide szokták kirakni mosogatás előtt, s a legszemtelenebb szárnyasai a világnak ezeket dongják az üvegajtón beverő sárgás napsugárban. Bútorzata nincs; de azért a jobboldali fal mellett, mindjárt az ajtó megett, kis tölgyfaszéken és támasztólábon keresztülnyújtóztatott deszkán egy csomó könyv, füzet viaskodik az enyészettel; a felsőket és a kifelé álló széllöket vastagon borítja a sepréskor fölfelhőző por. A könyvcsomó előtt barna asztal, rongyos újságokkal asztalkendőzve. Rendesen mosatlanok unatkoznak rajta. A könyvcsomó jobboldali szomszédja egy négypolcos, keskeny kis könyvtartó; telezsúfolva kötetlen és kötött könyvekkel. A tetején kiürült befőttes üvegek. A könyvtartótól megint jobbra egy csomó kiivott bikszádi üveg; a tetejökbe hajítva papírskatulya barnáskodik, amelynek fedelét kidúrja a belegyömöszölt szennyes fehérnemű. Ettől jobbra színtelen vászonkuffer, rajta levelezőlapok, porral fátyolozott papírlapok. Fölötte a falban két pocokszeg képviseli a ruhafogast; egyiken kék-fehér csíkos lüszter derékra való és poros pincsikalap, a kalap kemény karimája tán olvasztott gyertyával van lepettyentve; a másik szegen egymásba dugva két posztó kalap; egyik barna őszi, másik szürke nyári. Poros mind a kettő. Itt van a szeglete a szobának; innen két petróleumos üveg vezet át a másik falhoz, amelyre utcai ablak van vágva, de az favédővel mindig el van sötétítve. Az ablak alatt, a falmélyedésben, bikszádi vizes üvegeket őrző deszkaláda; hasadékain szalmaszálak nyújtózkodnak napvilágra. A vászonkufferrel szemben, a másik szemközti falhoz egy nagyobbfajta, zöld utazóláda van szorítva; rajta ételhordó, egy tányér és gyorsforraló. A láda zöld fedelét összeégette, s elfeketítette a gyorsfőző spiritusz-lángja; itt-ott felhólyagozott, mint a himlős gyerek teste. A kis előszoba piros kőkockákkal van kikövezve. Középtájon néhány lehorpadt a sok járás-keléstől. A könyvespolccal szemben van az utcai szobába vezető ajtó; ez is üveges, mint az udvari, csakhogy piros-kék-zöld, halavány virágos tillal be van vonva.

Az utcai szoba kétszer olyan nagy, mint a most leírt előszoba. Ennek a faldíszítése: zöld alapon piros-fehér-zöld virágstilizációk. Roppant kiabáló, nemzeti színű az egész. Az ajtó megett, balra, áll feszesen egy kis jóképű vaskályha, két emeletje van, domborműves, és függőleges recézetű. Négyszegletes a dereka, nem gömbölyű. Hosszú, könyökös cső vezeti belőle a füstöt a szegletbe fúrt kürtőlyukon át a kéménykürtőbe. A kályha mellett, már a másik falnak vetve hátát, áll az igen debrecenies ruhaszekrény; fent korlátos dísze egy zöld üveget őriz; az üvegben sósborszesz, amellyel a ház lakója szokta reggelenként kopaszodó koponyáját bedörzsölni. A szekrény külső oldalába vert szegen egy hosszú, őszi-tavaszi elnyűtt felöltő hangtalankodik mint a felakasztott ember. A ruhaszekrénynek veti hátát a tagbaszakadt, puritán ágy; sárgával hímzett bíborszín terítő takarja. Az ágy fölött Zichy Mihály Luther-képének a fényképmása, ahol a nagy reformátor hozzávágja tintásüvegét a pápa képében kísértő Sátánhoz. Az ágy fejénél, már a harmadik falnál, éjjeli szekrény, rajta halványzöld-hólyagos lámpa, egy kis tükör és egy milligyertya. A szekrény mellett, folytatólagosan nagy, tohonya, szétterpeszkedő dívány; balkönyöklőjéhez egy csomó könyv van gyűrve. A dívány baloldalán deszkaszék, karjára törülköző van vetve; a szék ülőjén betaposott újságpapíros, ezen szokta a ház ura megkefélni cipőjét reggelente. A dívány fölött, a falon nyolc-kilenc fénykép, köztük a Jászai Marié. A fényképektől jobbra föntebb, nagy fehérszalagos pálmakoszorú, balra kisebb pirosszalagú babérkoszorú. A lakó, aki mellesleg író ember, egy drámájának első (és utolsó) előadásakor kapta ezeket tanítványaitól és egy irodalmi társaságtól. A szoba finom pora kezdi ezeket is bepatinázni.

A negyedik falba van vágva két utcai ablak. Mind a kettőt nagy, lecsüngő fehér tüll-anglais díszesíti. A két ablak  közt van a roppant tarka stílű szoba legcsinosabb bútorzata: a kék mosdószekrény. Fölötte fali tükör, a tükör alatt négy fénykép, Szacsvay és Vizvári színészeket ábrázolja Lear király és bolondja szerepében.

Az ajtótól jobbra, az egyik ablaknak oldalt, áll a zömök és kopott íróasztal. Zöld posztója tintapecsétes; az egyik csücske föl is feslett már. Felső polcán Rostand, Reviczky, Burns, Shakespeare, Arany, Ariosto, Kiss József, Madách, Petőfi, Riedl és Byron sorakozik boldog vegyülésben, faji és hitbeli különbség nélkül. Két oldalt, a polcán, összevissza: Heine, Dickens, Harmadik Bokréta, Párisi Baedeker, francia társalgási könyv, Mikszáth, Ibsen, Péterfy és Beöthy-jegyzetek; másik felől Taine, Petőfi életrajza (Ferenczi), Pekár positiv esztétikája, Gobineau Renaissance-a stb. stb. A polc alatti fülkében pedig ruhakefe, fogpor, gyufásskatulya, fogkefe, kés, csomó penna paradicsomi vegyülésben. Az íróasztal fölött a falon Arany János, Csokonai, Petőfi, Blaha Lujza és Jókai arcképe. Legfelül Zichy híres "Messiás"-ának fényképmásolata.

A szoba közepén bötelábú kis ebédlőasztal, rajta vizeskanna, pohár. A deszkapadlózat elnyűtt, zöld csíkos szőnyegekkel van összevissza teregetve. A kályha tetején két súlyzóvas. A ruhaszekrény mellett fás- és papírkosár egy személyben.

Itt lakott egy ember, aki reggel félhatkor kelt, hétkor reggelizett, akkor elment; negyed egykor hazajött, félegy után ebédhez ült, félháromkor megint elment. Hét óratájban hazajött, vacsorázott; lámpánál olvasgatott, vagy a sötétben álmodozott órák hosszat. Hosszú és sovány volt, sok pennát és papírt fogyasztott, keveset szólt, mert szerette a magánosságot...

*

A Nyelvőr júniusi száma kegyetlenül kipellengérezi Heine-fordításomat.[37] S az a rettentő, hogy igaza van! Óh, óh, óh! Hát én is Leiter Jakab[38] lettem huszonnyolcadfeles esztendőmmel!? Jól van ez neked, Gábris, aki nem tud arabusul: ne fordítson arabusul. (...)

Július

A gránátos termetű, rettentő Bodor Aladár azt írja, hogy hajlandó párizsi utamban árnyékomul szegődni; még talán Baja Miskára is lesz kilátás. Nini! a Végzet kettőt akar adni az elveszett egy helyett. Bodorral szívesebben is mennék, mint Csűrössel.[39]

*

Solymosi Elek, a Népszínház veterán művésze, színésziskolát akar nyitni szeptembertől kezdve Debrecenben. A jó Kulcsár Endre beugratott, hogy vállaljam el az egyik tanárságot. Mert hát két tanár lesz a színész tanítókon kívül. Tanítanom kellene: lélektant, dramaturgiát, művészettörténetet és jelmeztant. Veszők[40] fejem mindig bolondult a színpadért: belementem. Ma írtam is a Solymosi felszólítására, hogy vállalom a négy tárgyat. Fizetés persze semmi... A rossz nyelvek azt mondják: természetben kapom meg a salláriumot.[41] (...)

Szeptember

Mióta Párizsból hazakerültem, nyugtalanabb, de vidámabb is vagyok. "Nem kínoznak már a régi miértek."[42] Egy nagyot léptem előre; beálltam a Nyugat katonájának.[43] Tanári pályámról lemondottam a debreceniek nagy csodálkozására, csak a Solymosi színésziskolájában tanítok esztétikát, poétikát és lélektant. (...)

Október

Beöthy Zsolt hatvan éves; ünnepeltük. Egy kis versben köszöntöttem; az öreg közzé tette Komáromban[44] ; pár nap múlva dorgáló levelet kaptam egy fiatal magyartól, hogy "Sámson illusztris szerzőjé"-hez nem illik egy kis Beöthyt köszönteni. Nekem Ady, Kosztolányi, Juhász mellett a helyem. (...)

November

Ej, haj, micsoda híres ember lett belőlem, mióta Párist megjártam. A pesti újságok, írók megtesznek "újabb költőink egyik legjelesebbiké"-nek, Kardos Albert meghatva szorít kezet velem, Debrecen legnagyobb írójával; Keletiek Nyugaton c. kis füzetem egész lázba hozta ezt a lázba hozhatatlan Debrecent; az ifjúság tisztel, szeret, színdarabjaimat játssza. Hódmezővásárhelytől Lőcséig; kinyitotta kapuját előttem a Nyugat, A Hét, budapesti fiatal írók új irodalmi társaságába választanak be (jó, hogy semmi sem lesz belőle!).[45] Istenem, istenem, sok is egy hónapra. Csak a fejem fáj iszonyatos hasgatódzással; talán a dicsőségnek tüzes koronája égeti, mint szegény jó Dózsa Györgyét. Rongy a testem; csak a lelkem még most is acél.

Siheder diák korunkban megesküdtünk Madai Gyulával, hogy harminc esztendős korunkra vagy lesz nevünk, vagy elveszünk az irodalomra nézve. S érdekes, engem ez a fogadalom untalan sarkalt, sőt sarkal ma is; az tartja bennem a reménységet: még két egész esztendőm hátra volna, azalatt fölléphetek a felső magyar fokra is tán. Csak most segíts, segedelemnek Istene! (...)

*

A Keletiek Nyugaton hatása meglepett. Mindenfelől brávó és taps. A Budapesti Hírlap fakó nevemet teszi címmel egy cikke fölé, a Magyar Hírlap szegény jó krónikása talán sírt is, mikor tárcáját megírta rólam; neki már "fogalom" vagyok. Hm. Herczeg Ferenc, a zárkózó nagy sváb meghajtja zászlóját az "erős koponyájú, forró érzésű és szárnyas fantáziájú" Oláh Gábor előtt.[46] Egy úr új lapjának a Tóth Bélájává[47] szeretne tenni; másik három világnyelvre fordíttatnák kis füzetemet. A 300 darab könyvet pedig szétkapkodták. Csak még második kiadást ne kelljen rendezni belőle sajtó alá. - A bpesti Újságírók Almanachja cikket, verset és arcképet kér.[48] Az istenfáját! Jaj, de nevetném síromban is a mai debrecenieket, ha csakugyan megtréfálná őket az Idő!

December

Az első csoda megesett: a "Keletiek Nyugaton" első kiadását három hét alatt elkapkodták; Hegedűs könyvkiadó úr megvette tőlem ötven percentre és nyomatja újévre a második kiadást. - A minap Berlinből kaptam üdvözletet Bródy Sándortól, Lengyel Menyhérttől, Biró Lajostól stb.[49]

*

Vándor Ivánt halálosan bántja a sikerem; különösen az, hogy Kardos Albert nem róla írt cikket a Budapesti Hírlapban. A minapában Adyt meg engemet egy személlyé gyúrva kifigurázott egy tárcájában, ügyesen, szellemesen (...)[50] Egy másik írónő, Nil (csupa álnevek ezek az ál-írók!), a nyolcvan kilós, szegény Nil, nagyon kedves levélben borul le előttem a verses kötetem miatt. (...)

*

A minap láttam a szép, a szép, a háromszor szép Karainét. Fekete ruhában volt, fehér csipkeszegésűben; az arca piros, mint az élet, a szeme mosolygott. Elsuhant mellettem ez a gyönyörű, zászlós gólya; s a szívem olyat dobbant utána hátrafelé, hogy majd megfordultam a tengelyem körül. Miért nem tud eltűnni valahova most az ura, hogy ne bántana a lelkiismeret egy-két csókjáért? Így nem merem, nem akarom, nem szabad. Bolondos, bolondságos hevületek! ugyan mikor lobbantok már bennem utolsót?

*

Érdekes jelenet folyt le köztem és Gyulai Pál közt október elején. A kis ravasz csuvas, Pápay Jóska megbízott, hogy menjek el Gyulaihoz és kérjem tőle a neki megígért arcképet. Jó. Beállítok az öreghez déltájban, (akkor is épen a Bp. Hírlapot olvasta csatára ajzott szemekkel) előadom szépen a mondókámat, ahogy Pápay a számba rágta. Gyulai Pál, aki ötven esztendős dolgokra remekül emlékszik, erről az egy éves ígéretről már semmit sem tudott. De újra megígérte. Én ekkor egy merész fordulattal hírhedt Heine-fordításomért kértem a nekem járó negyven s egynehány koronát. No hiszen! Felpattan a kis Nyilas, mintha csak Tóth Kálmán[51] állna előtte, s elkezdi:

- Barátom, az a fordítás nagyon rossz fordítás. Olyan rossz fordításért nem hogy pénzt érdemelne, hanem még magának kellene fizetni. Kegyetlenül rossz fordítás. Ajnye, de rossz fordítás!

Nesze neked, Gábor.

Hiszen tudtam, tudom, tudandom én ezt jobban, mint saját becses nevemet, de Gyulai Páltól hallani - rettenetes volt. Elöntött a szégyen és a méreg, 90 alatt megnyaklintottam a fejemet, azt mondtam: "Alázatos szolgája." Hátra arc, s indultam kifelé.

Most jött a másik Gyulai.

Kedvesen elnevette magát (ki tud ma még ilyen bocsánatkérő jóakarattal nevetni?), utánam kiabált:

- Na, megálljon! Hát üljön le. Hova szalad? Csakhogy én is Oláh Gábor voltam ám. Még egyszer arccal fordultam rá, s azt mondtam:

- Megyek. Ajánlom magamat.

S ott hagytam. - Később, idehaza, már egy kicsit bántam; mert tudom, hogy Gyulai Pálnak csak olyan rosszul esett ez a kis koccanás, mint nekem. Pedig ő az idősebb ember.

*

Kiss Józseffel is volt ugyanekkor találkozásom. Az Élet lobogója kéziratával már akkor bejártam Pallast, Franklint, sehol nem kellett.[52] "Még ingyen sem" - mondotta finom mosollyal Gárdos úr, a Franklin léc-hangú direktora. Elkeseredésemben bevágódtam a Hét kiadóhivatalába; zsebemben a kéziratcsomó. Szürkén látó szemem vagy három embert sejtett a kis homályos zurdékban; elkiáltom jó fennen magamat:

- Nincs itt kérem Kiss József úr?

Erre a belépőre két veszekedő alak közül elébem gördül egy kis vörösképű gnóm, egy gallérköpönyeges kis szakállas kobold, mint amilyen a kertekben, a virágágyakat szokta őrzeni, vagy kis targoncát taszít, s a kutyák megugatják, bár cserépből vannak. De ez húsból volt és paprikából.

- Mi thetszik? - kérdi fene fanyar-éles hangon. - Én vagyok.

Hű, a kutyafáját, hát ez az? Nem is gondoltam. Elkezdek hebegni, hogy egy kötet verset hoztam volna, tessék kiadni vagy kiadatni.

Na hiszen, csak ez kellett Józsefnek. Elébem állt a kis paprikajancsi, mint egy pici pincsi a nagy komondor elé, s kellemetlen, börze-ügynök hangon rákezdte keserűségét önteni:

- Mit akar? Mit akarnak magok velem? Az egész Magyarország az én zsíromból akar meghízni? Ha baj van, mind ideszalad hozzám: segítsen, fizessen, adja ki ezt, adja ki azt! Mi vagyok én? Ki vagyok én? Én csak egy szegény rongyos ember vagyok! (Pazar berendezésű szobáit láttam később az első emeleten.) Mért nem mennek a nagy urakhoz, a tőkepénzesekhez? Adott nekem Magyarország valamit, hogy mindent nekem kell adnom Magyarországnak? Hányan híztak meg rajtam tizennyolc év óta? Itt nőttek meg nálam, híres írók lettek az én révemen, most-? felém sem néz[nek]. Akkor jó voltam, most semmi vagyok. Mit adott nekem az ország, mikor Jászai telezsebelte magát a Jehovámmal? Hódító körútra ment az én véremből.[53] Nekem egy fillér hasznot sem hajtott! (Hazudsz kis öreg!) A Hét nem kell senkinek, a Tolnai büdös Világlapja kell, ahova két koronájával veszik össze kis írók kis semmiségeit. Az jó, az kell. A Hét nem tud megélni ebben a zsíros Magyarországban. És én segítsek minden kezdőt a vállamon fel, diadalra? Uram, jöttek ide százan, én elkergettem őket. Ne szaporítsák az irodalmi proletárok számát. Eredj kolostorba, Ofélia!

Így. Egy szuszra. Mikor egyszer lélekzetet vett, közbemordultam:

- Kérem, engemet nem lehet elijeszteni. Én Oláh Gábor vagyok.

Erre fülelt a Jehova írója:

- Oláh? Hallottam. Maga talentumos ember. Ravaszság álarcát öltöttem fel hírtelen:

- Hiszen én azért is jöttem volna, hogy személyesen beszélhessek Kiss Józseffel; meg akarom írni az írói arcképét...

A kis vörös gnóm megjuhádzott. Vállamra tette a kezét:

- Maga talentumos ember. Várjon, mindjárt fölviszem a szobámba.

Elintézte az előttem veszekedő szerkesztőjével az ügyét, s fölvitt úri szalonjába. Itt aztán, zsöllyeszékébe temetkezve, háromnegyed órahosszáig folyt, folyt belőle a panasz, keserűség kiapadhatatlanul. Az fáj neki, hogy negyven éves írói jubileumára nem adott neki a nemzet vagy százezer forintot. Arra kért végül, hogy látogassam meg másnap, s vigyem a verseket is, majd olvasunk belőlök. Azt mondtam, jó.

Elváltunk. Nem mentem fel hozzá többet. Azt hiszem, nem is találkozunk mi ezután már.

De költőnek: költő. Megírom az írói arcképét. Nem írom! Fenét. Azért mégis csak megírom.[54]



[1] Azt ajánlja az ekkor otthon tartózkodó Adynak, hogy maradjon falun, mert a falusi környezet egészségessé teheti költészetét: "A faluból pedig ki ne mozdulj télére, mert úgy veszem észre, ott igazán jó verseket írsz." (O. G. Ady Endréhez, 1908. nov. 30. - MTAK) - 1908 tavaszán Oláh A halál költészete címmel, bár Ady nevének említése nélkül, cikket ír kora dekadens költészetéről. A dekadens magatartás és irodalom leírásában nem nehéz ráismerni a nagy ellenfélre és költészetére. Oláh nem tagadja, hogy voltak korok, amikor a halálköltészet virágzott, de mégis az irodalom klasszikus, örök művei az életre serkentő, életigenlő alkotások. Kora művészeinek Spencer filozófiájának olvasását ajánlja, mert e filozófus megmutatta az azt utat, amely előre viszi az emberiséget, s mert ő "már látja, amint a testben, lélekben tökéletesült Emberiség az altruizmus zászlója alatt büszke csapatokban vonul a műveltség örök útján előre, a boldogság egyre közeledő völgye felé." Az evolúció törvényéből hedonista szinezetű etikai elveket levonó Spencer tanait kell szerinte az íróknak és a költőknek művészi formába önteni. Oláh a dekadencia legfőbb okát abban látja, hogy "tombolásig megy a testiség, rombolásig a szeretkezés." A világirodalmon végigtekintve állapítja meg, hogy a szerelem és a halál összetartozása evidencia. S ennek fiziológiai alapja van: "A testi szerelem az életenergiák lassú fogyasztása; ezzel együtt jár az elmúlás érzete, mert a test rokkanásával lelkünk is hanyatlik, erőnk hanyatlása pedig a véget kergeti eszünkbe." Ma egyes osztályok korlátlanul folytatják ezt a testfogyasztó lobogást. "A halálfélemet mámorba fojtják, a mámor rémületeket, víziókat teremt, felcsigázza az ernyedő idegeket csak azért, hogy aztán annál végzetesebben roskassza össze a test egész alkotmányát." (Debreczeni Független Újság 1908. április 19.)

[2] Sebestyén Károly mindenek előtt a verses elbeszélés nyelvének csodálatos zengését emeli ki. Vörösmartyt és Aranyt érzi a hang mögött, ennek ellenére eredeti tehetségnek tartja Oláht, s szembeállítja a modern költészet kárhoztatni való tendenciájával: "Nagyon örvendek, hogy az egyre terjedő léhaság és frivolság korszakában e komoly, tiszta és költői művel kezdődik az ifjú magyar író pályafutása." (Budapesti Hírlap 1908. 7. sz.)

[3] Mj.: Budapesti Hírlap 1907. december 25. 305. sz.

[4] Verne Gyula: Kéraban, a vasfejű (1884, György Aladár és Illési Piroska fordítása).

[5] A Korunk hőse című verses regényéről van szó, amely 1909-ben jelent meg.

[6] Georg Henry Lewes: Life and Works of Goethe. (1855)

[7] Mj.: Oláh 1909b.

[8] A Vasárnapi Újság kritikusa (Schöpflin Aladár?) emlegeti a Sámsonnal kapcsolatban Vörösmarty romantikáját. A költői elbeszélés legfőbb értékének nyelvét tartja, mely elfeledteti a mű hibáit. Különösen fontosnak tűnik az a megállapítása, hogy Oláh jeleneteiből hiányoznak az eleven részletek, a harci jelenetek esetében sem magát a harcot látjuk, hanem csak a hasonlatokat. (Vasárnapi Újság 1908. 4. sz.) Mindezt azért érdemes kiemelni, mert az Oláhról szóló egyik legjelentősebb írás (Juhász Gézáé - Nyugat 1930. I.) épp erre a meglátásra épít majd, megállapítva, hogy Oláhnál a külső valóság helyett egyre inkább a belső világ adja a művek anyagát, már-már ellégiesítve azokat.

[9] Talán Magnus Hirschfeld Szaphó és Szókratész (1896) vagy Der Urnische Mensch (1902) című könyveiről van szó.

[10] 1908. február 26-án a városháza dísztermében "Komlóssy Arthúr megnyitóval, Jánosi Zoltán versekkel, S. Szabó József Főhadnagy Fazekas szerelmei c. értekezésével, Kúthy Sándor Hangulatok c. versciklusának néhány darabjával és a vendég Ady Endre öt költeményével szerepel, még pedig A Maradandóság városában, az Imádság háború után, Halál rokona, a Fekete pillangók fogatán , s az Egy régi Kálvin-templomban címűekkel. A nap estéjén pedig társas vacsora Ady Endre tiszteletére az Angol Királynő éttermében, hol a nagy számmal egybegyűltek zajosan ünneplik Adyt. (Asztalos; vö. Dóczy-Földessy I. 1924, 118. - Fekete pillangók... a Halálvirág: a csók című vers kezdősora.)

[11] Ady Endre: Egy régi Kálvin-templomban.

[12] Ez idő tájt írta az Adyt nyíltan megtagadó Egy faragott istenképhez című versét: "Faragott bálvány, megtagadlak, / Nekem nem voltál soha ősöm, / Torz álmodat, beteg rózsádat / Nem szedtem tőled soha őszön. // Egy bal, szomorú esztendőben, / Mikor lelkemben ketté váltam, / Mikor csatát magammal vívtam: / Véletlenül terád találtam. // Én akkor a halált kerestem, / Úgy rémlett: te vagy a halálom. / Fekete, titkos, mély, szent voltál, / S tehozzád vitt ezernyi lábnyom. (...) Megrémültem. Mert koponyádból / Fekete víz folyt, halott ember. / Kitártam mellemet lihegve, / S rohantam a dörgő életbe / Vissza, ujjongó szerelemmel." A vers az 1908 decemberében megjelent Gondolatok felhőfutása c. kötetben látott napvilágot. Ady a Mert másokért csatáztam c. versével válaszolt rá: "(...) Óh, Élet, én nem csaltalak meg, / Nem csaltalak meg mégsem, mégsem, / Volt száz termékeny szívverésem / S nem faragott versek és képek, / De néhakori fehérségem / Mondanak vétót majd a nagy árnak. // Hogy nem hittek szavamnak, még jobb, / Mert így fehérebb minden tettem, / Mert így gyönyörűbben szerettem: / Tudtam azoknak szépet adni, / Akiktől önzőn mitse vettem: / Éltem, mert néha éltem - másnak." - Oláh Juhász Gyulához ez időben írt levelében (1908. ápr. 11. - DIM) elfogulatlanabbul beszél, s azt is megvallja, hogy nem közömbös számára, miként ítél róla Ady, sőt az is fontos, hogy egyáltalán számontartja-e őt: "A maradandóság városa rideg, de meleg szivek is lappanganak benne. Ady volt itt; merész ember; hatalmas gúny és erősen új fantázia! Téged nagyra becsül. Úgy látszik, engemet se vet meg."

[13] Szeremley Béla (1877- ?): ref. gimn. tanár.

[14] Ahogy a dátumból is látható, e sor későbbi bejegyzés.

[15] Feszélyezés nélkül.

[16] Szónoki emelvény, szószék.

[17] Roskovics Ignác (1854-1915): festő.

[18] Festetics Andor (1857-1929) és Somló Sándor (1859-1916): színészek, a Nemzeti Színház egymást váltó igazgatói.

[19] A levél kelte 1908. április 6.

[20] Oláh Gyökössy Endrének írt levelében megvallja, hogy nem a legjobb verseit adta a Bokrétának, mert azokat egy önálló kötetben szeretné kiadni. (1908. márc. 14. - DIM) Egy későbbi levelében pedig a III. Bokrétát utolsó közös vállalkozásuknak nevezi: "szálljon mindenikőnk egyéni szárnyakon; ez nem a Társaság felbomlását jelenti, hanem a nagykorúvá lételt. Úgy hiszem, okos fővel mindenki belátja." (1908. jún. 2. - DIM)

[21] Miklóssy Margit.

[22] Felmerült, hogy Szabolcskától kérjenek előszót a Bokréta harmadik kötetéhez. (Gyökössy Endre O. G.-hoz, k.n. - PIM)

[23] A Békésmegyei Közlöny szerkesztője volt 1919-ig.

[24] Baja Mihály ekkor Losoncon volt lelkész.

[25] Horvay János Kossuth-szobrát 1928-ban leplezték le.

[26] Először mind a kettő a Budapesti Hírlapban jelent meg (Beöthyről 1907. március 31., Gyulairól 1908. április 19.). Újraközölve: Oláh 1910.

[27] A levél kelte 1908. április 22. - Lévay korábban már írt Oláhnak, mikor megkapta első verseskötetét és Barangolások Erdélyben című útirajzát: "A költészetben jobb példát vagy vezért nem választhatott Arany Jánosnál. Igyekezzék tőle nemcsak a külső héjat, de magát a lelket is eltanulni. Az Ön költeményeiben úgy látom sok cifrálkodás történik a szavakkal. Nagyot akar mondani szükség nélkül. Gyakran hiányzik a természetes egyszerűség és világosság, néha az érthetetlenségig, akkor is, mikor nem szubjektív érzelmet, de az azokon kívül eső tárgyakat rajzolja. Olvassa csak el... Mikor az ég leszáll, vagy Új korszak hajnalán című verseit. Összeszedhetők-e egységes, világos képbe az azokban elszórt kusza vonások? Tehát egyszerűség, természetesség és világosság! s evégett Arany költészetének minél tüzetesebb tanulmányozása." (1907. jan. 24. - DIM) - Lévay 1908-as gratuláló levelére válaszolva maga Oláh is Aranyt és Gyulait említi mérceként: "Olyan formán éreztem magamat, mintha Arany János nyújtotta volna felém egyik kezét. S különösen jól esett azért, mert Méltóságos Uram Gyulai Pálnak lelki jó barátja, s úgy gondolom, hogy ami Lévay Józsefnek tetszik, az Gyulai Pál előtt sem megvetett." (1908. ápr. 25. - MTAK)

[28] Talán Juhász Nagy Sándorról van szó.

[29] Joseph Viktor von Scheffel: A säckigeni trombitás (1854).

[30] "Nekem megvan az a bolondos ösztönöm, hogy a puszta emberállatot átlépem; nekem az ember a művésszel kezdődik; ezért sokan lehurrogtak, kinevettek, de nekem ez a hitem. Mert az életnek mégiscsak a művészet a lelke." (O. G. Jászai Marihoz, 1908. ápr. 8. - OSZK)

[31] A Vasárnapi Újság kritikusa Oláht emeli ki, mint aki eddig a legtöbb sikert aratta és "nem kevés várakozást keltett maga iránt." A régi költői tradíció és az új törekvések kettősségében vergődik Oláh, de minden remény megvan, hogy megtalálja egyéni hangját. "S ha szerencsésen fejlődik, alighanem tényező lesz még irodalmunkban." (Schöpflin Aladár?: Bokréta. Vasárnapi Újság 1908. 22. sz. 447.) - Az Új Időkben név nélkül megjelent kritika Gyökössy Endrét és Oláht tartja a legígéretesebb tehetségeknek. "Mind a kettő talentum. Oláh Gábor egynémely költeménye úgy hat, mint valami hatalmas Fadrusz-szobor..." (Öt poétáról és egy verseskötetről. Új Idők 1908. I. 538.)

[32] Minden mulandó.

[33] A kritikát nem találtam meg sem a Hét 1908., sem az 1909. évfolyamában.

[34] A Nehéz idők című Dickens-regényre és hősére utal Oláh.

[35] Szögletesen kígyózó vonalú (görög) díszítőelem.

[36] Már 1908-ban megjelent.

[37] Az írás Oláh néhány félrefordítását mutatja be, de egyben dícséri is nyelvét: "különben annyira tetszetős és magyaros a tolla". (V.J.: Az Olcsó Könyvtár szerkesztőségének. Magyar Nyelvőr 1908. június 15. VI. füzet. 286-288.)

[38] A fordításban előforduló értelemzavaró hiba, a szöveg elferdítésére utaló szólás.

[39] Oláh eredetileg Csűrös Ferenccel és Madai Gyulával ment volna Párizsba. Hívta Juhász Gyulát is: "Gyula! Most a nagy vakációban megyek Párizsba, az Ady bakonyába vagy Bakonyába. Szerelmet akarok vallani a világ királynőjének! Nem jössz velem? Hiszen verset is írtál Párizsba vágyódásodról! Most itt az idő! Én már gyűjtögetem a pénzt rá." (O. G. Juhász Gyulához, 1908. február 9. - DIM) Végül 1908. július 8-án Bodor Aladárral és Baja Mihállyal indult útnak. Juhásznak írt levelében elvi okát is megadta párizsi útjának: "azért kell mennem Berlinbe, Párisba, mert egy nagyobbfajta költeményemben mind a két város szerepel; csunyaság volna láttatlanúl írni az Unter der Lindenről vagy a Louvre-ról. Bizony, a 20-ik század költőjének eggyé kell ölelnie a világot, ha még olyan soviniszta is! Hála jó sorsomnak, megleltem az irányt, kitűztem célom ragyogó csillagát, most már csak szárnyak kellenek. Repülünk." - Oláh a Keletiek Nyugaton című útinaplójában örökítette meg és adta közre párizsi élményeit. A francia főváros szinte pillanatok alatt kifordította régi énjéből: "Soha nem hittem, hogy ilyen könnyen kizökkenjek magamból; huszonnégy órája sincs - és párizsi vagyok. Kívül még komor, konok paraszt, de belől már forrongó, ujjongó úr." (Oláh 1919, 100. - az alább következő idézetek szintén ebből a kötetből valók) Naponta látogatója a Louvre-nak és a Luxemburg Múzeumnak, a Comédie Francaise-ban pedig megnézi Corneille Horace-át és Molière Botcsinálta doktorát. Párizs (még jobban) tudatosította Oláhban, hogy sorsa alapvetően és döntő mértékben függ az őt körülvevő környezettől: "Óh, ha fiadnak születtem volna! Ha kedves, tökéletes nyelved zenéjét lüktetné a vérem: akkor igazán lett volna belőlem valaki. Így paraszt a hazám, a vérem, a környezetem; porba és butaságba fojtanak kegyelmes isteneim. Barbár keleti betörő vagyok csak szépséged palotájában!" (109.) A kötet ugyanakkor arról is tanúskodik, hogy Oláh nemcsak kívül, hanem belül, önmagában is ott érezte a korlátokat. Ekkor még azt hitte ugyanis, hogy az ember élete mindenek előtt a sors kezében van, amihez csak egyetlen módon viszonyulhatunk: elfogadással és beletörődéssel. Könyvének utolsó bekezdésében ezért írhat úgy hazatéréséről, mintha élve temetnék el, amin legfeljebb csak kesereghet, de ellene semmit sem tehet: "Mikor beléptem lapos Debrecenbe, halálos idegenség meredt rám. Mindig, mindig ezt érzem, valahányszor hosszabb idő múlva visszahanyatlok bele. A csendes nem létel gunnyaszt a csonka kis tornyon; olyan alacsony minden, hogy csak az eget látom. Valami szürke zaj, álmos hánykolódás kapaszkodik a fülemig. Csak a Nagytemplom áll eleven-komolyan, mint kétfejű gárdistája a lelkek Urának. Az öreg kollégiumból mély zsibongás morajlik ki; jól ismerem ezt a zajt: a nagykönyvtár tenger könyvének írótábora siserahadázik elébem, megérzik, hogy én jövök. Üdvözlégy ezerfejű Cézár, egy halni nem akaró köszönt. Benyitok Kar utcai kis házunkba. A szívem úgy ver, mint szerelmi találkozón. Vajjon ki ugrik legelőször elébem? Az udvaron senki. A szobában senki. Halálos, halálos csend mindenütt. Teremtő Isten, hát ez az én hazám? Az asztalomon finom ócska por; a könyveimet kezdi beszőni két fiatal pók. Egy pár hervadt koszorú a falon. Hiszen ez koporsó! Eleven halottak koporsója. Bezárom üveges ajtaját, leomlok a sötétben és siratók hiján siratom, siratom szegény magamat." (178-179.) - Lehetőségei beszűkülését tudatosította benne Adyval való találkozása is. Először július 23-án találkoztak. Bár útirajzában alig ejt szót róla - rövid lélekrajzot ad Adyról -, mégis fontos, jelentős felismerésre döbbent rá ekkor. Arról a nagy hatású meglátásról van szó, hogy mennyire hamis az az ítélet, mely erkölcstelennek mondja a párizsi életet és puritánnak, erkölcsösnek a debrecenit: "Milyen sivár is az én erkölcsös életem! Mit érek vele? Bolondabb vagyok az utcai kutyánál. Huszonnyolc esztendőt éltem és nem csókoltam soha szerelemből és nem csókolt senki szerelemből. Gyáva voltam, becsületes voltam, nem mertem csókolni." (112.) "Odahaza pókhálós, esztendősporos rezidenciámban öl az élet, bárdolatlan rokonság ingerel, utcai gyermekek lármája betegít, silány eledel koplaltat, pénztelenség tesz rabszolgává, ostobaság ugat rám, paraszt gőg hóhérol, pusztába kiáltott szava vagyok kis hazámnak. Párizsban legalább nagynak merem álmodni magamat." (146.) Bővebben ír augusztus 11-i találkozásukról, ami mindenek előtt kettejük viszonyára vet fényt: "Ady Endre megint eljött hozzánk búcsúestére. Bolond egy este volt, bohém egy este volt. (...) Szereti józanul a zsidóságot, mert erős intellektuális fajt lát benne, s bevallja, hogy közönségének nagy zöme zsidó. Adyt akkor kicsinylem, mikor legelső kultúrmagyarnak hiszi magát, s átkozza a nála hatalmasabbakat; Párizsban élni még nem minden. (...) Van benne valami kálvinista sivárság, valami költőietlen röghöz tapadás: asszony, bor, pénz, ezek a megfogható istenek az ő istenei. Ady Endre a maga baján túl soha nem látott, ez igazi poétai vonás, de összezsugorítja jellemét. Lehangoló hatással van rám, mint maga az élet." (155-156. vö. Dóczy-Földessy I. 1924, 120.) Bölöni György is megörökítette - elfogultságtól nem mentesen -  találkozásukat. Úgy látta, Oláhból elő-elő bukkan az irigység: "Erre az időre esik Oláh Gábor, Bodor Aladár és Baja Mihály látogatása Adynál Párizsban. (...) Bodor Aladár ragaszkodással, melegséggel és a nagy költőnek kijáró hódolattal nézett rá. Baja Mihály, a kicsi, zömök református pap, bizonyos tartózkodó zsénnel és felmelegedés nélkül. Oláh Gábor Debrecenben Ady kezdő éveinek tanúja volt és nála a pályatárs kritikás és méricskélő szemlélése vont szeme elé ködöt. Irigység is lapult benne, itt-ott nyíltan is fullánkoskodott. (...) [Ady] mulatságosan nézte Baját, borozó cimborás kedvvel Bodort és dacos gőggel, kihívó fölénnyel Oláh Gábort. A három költő közeledésében akaratlanul benne volt a vidéki kálvinizmus vizsgáztató számonkérése, sőt rosszallása, amint a költő életét egyeztették verseivel. Ady észrevette ezt és ha őszintéskedett is, inkább túlzott és ugratta őket. Ezért kihívó és félreértett az a portré, amit Oláhék Keletiek Nyugaton útleírásukban Adyról rajzoltak." (Bölöni György: Az igazi Ady. Bp., 1955. 146.) - Párizs Oláht mindenek előtt a művészi élet megvalósíthatóságára ébresztette rá, s szinte végtelenné és végzetessé növelte ebbéli vágyát. A művészi élet Oláh számára elsősorban szemlélődő magatartást jelentett. Nem ad(hat)ta meg azonban Párizs azt a lökést, ami a sorssal való szembeszállásra, cselekvésre, Debrecen elhagyására és a kockázatok vállalására késztette volna Oláht, holott tudatában volt a rilkei parancs igazának: Változtasd meg életed! Az ott töltött hetek élményei azonban elegendők voltak ahhoz, hogy Debrecenben teljessé és véglegessé váljon Oláh otthontalansága: "Valaki elcserélte lelkem, / Aki elment - odamaradt. / Én keresem, és nem találom, / Nem lelem régi magamat. / A könnyeim meg omlanak" (Hazaérkezés). 1930-ban, huszonöt éves írói jubileuma alkalmából az egyik helyi újságnak nyilatkozva épp ezért Párizs kapcsán nem élete fordulatáról, hanem "csak" személyisége meghasadásáról beszélhetett: "Ma is reszketek és mámorba szédülök, ha rágondolok 1908. július 14-ének éjszakájára. Ha nem látom soha Párizst: Arany Jánosias, népiesen reális történetek beszélője leszek halálig; de a nagy világváros zúgó vörös malma kivetette sarkából csöndes, békés életemet s elérhetetlen vágyak kinzójává tett. Akkor történt lelkemben, művészetemben az a nagy szakadás, amelyet mai napig sem tudtam betemetni fellázadt képzeletemmel. Azóta szakadatlan tart a harc magammal." (Debreczen 1930. május 12.) Oláh, ahogy majd később kritikusai is, szervetlennek látta a két világ találkozását, amennyiben csak felzaklatta, diszharmonikussá tette lelkét, de az ellentétes törekvések harca soha nem dőlt el. S ez épp úgy igaz a mentalitás, mint a versek poétikai megoldása tekintetében. - A Keletiek nyugatonnak nagy visszhangja támadt, egy éven belül kétszer is ki kellett adni. A magyar irodalom modernizálására törekvő csoportok számára ez a könyv tette kétségtelenné, hogy Oláh hozzájuk tartozik. Hatvany Lajos A nagyváradi holnaposok és a budapesti hírlaposok harca című írásában (Huszadik Század 1909. január) nem véletlenül vetette Rákosi Jenő szemére, hogy míg Ady ellenében méltatlanul feldicséri Oláh verseit, addig a Keletiek Nyugaton-ról hallgat. Oláht pedig így biztatta: "Kétségtelenül, éreztük a Pimodan-próza hatását, de haladást is." (Hatvany Lajos O. G.-hoz. 1909. jan. 16. után - DIM)

[40] Bolondos.

[41] Munkadíj, fizetés.

[42] "Nem zaklatnak már a régi miértek." (Ady Endre: A percek aratója)

[43] Nyugathoz kapcsolódásának történetét megírta a Szegény magyarok című regényében: "Tar László sokkal tősgyökeresebb magyarságot hozott Debrecenből, semhogy egyszerre testvéreinek érezte volna ezeket a bújdokló gyújtogatókat (...) volt abban valami csábító, hogy őket most nem érti meg a kor (...) Az egész irodalmi forradalomnak Idakéry volt a vezére (...) aki a mámor és az önbizalom táltosain rohant hadoszlopa előtt (...) Ő volt a legszilajabb és legcsodálatosabb; aranyat és szemetet, sarat és gyöngyöket bizarr zűrzavarban ontott és öntött nemzete fejére. Az ország fele átkozta, másik fele imádta. Egészen új csengésű nyelvet teremtett magának; négy sorából névtelenül rá lehetett ismerni. Élete szakadatlan hajrátempóban zuhogott; betegség és ambíció vérebei marták a sarkát, futnia kellett. Utána egy szláv nevű ember ment hallgatagon (...) középkori szerzetes módjára szeretett volna élni a Szépség elefántcsonttornyában. Szőve-szövögetve szimbolikus álmainak finom és kimért díszítésű szőnyegeit (...) görög tógák és khitonok klasszikus mezébe lett volna vágya gondolatait öltöztetni (...) De sorsa tanári katedrába ültette; élete szürkeségét Dantéval fényesítette (...) Ott haladt a kis csapat jobbszárnyán egy zömök, tagbaszakadt magyar; turáni apró szeme élesen vágott bele a dolgok és az emberek lelkébe és mindent meztelenül látott. (...) minden regénye önmagával vívott csata volt. (...) a felszabadult jobbágyságot képviselte a huszadik század magyar szellemi forradalmában. Voltak azután furcsa, sőt groteszk alakok is, akik többet ártottak, mint használtak az ügynek. Egyiknek görbe tükör volt az agyveleje (...) Pályáját az ügyészséggel való összekoccanása nyitotta meg, mikor Jézusról megírta, hogy onanista volt. Egy másik csak éjjel élt, nappal aludott; félméter hosszú rímtelen sorokban jajgatta panaszait, hogy milyen szomorú az, mikor az ember holt fogaival a keserű földbe harap. (...) Lászlót az egész mozgalomnak a tragikuma ragadta meg. (...) Ő valahogy szerette volna áthidalni az ellentétek szakadékát, de belátta, hogy lehetetlen. (...) Azért a forradalom zászlajára esküdött." (Oláh 1914, 133-135.)

[44] A verset leközölte a Debreczeni Független Újság is: "Beöthy Zsoltnak. Hinni egy rég elveszett népben / A nagy Simeon szent hitével, / Görgetni múltját a jövőkért / Illésnek tüzes szekerével; / Álmodni nagynak, ami nincsen, / Tüzet lopni holtak hamvából, / Örök frigyben az örök Széppel, / Ki nem kopva az ifjúságból; / Utolsó, nagy nemes magyarként / A roskadó végekre állni, / Nagypéntek komor éjszakáján / Husvéti igét prédikálni - / Olyan csodás, merész, szokatlan, / Hogy hihetetlent hinni merve: / Keserű, nagy, szent áldomásom / Köszöntöm ez álmodni merő / Igaz emberre." - A lapban megjelentek Beöthy köszönő sorai is: a verset szépnek, tömörnek találta, de szerinte inkább Kazinczynak vagy Toldynak kellett volna címezni. Továbbá szerinte Oláh "pesszimizmusának keservében megfeledkezett valamiről. Arról, hogy aki nagypénteken a husvétot prédikálta: igaza volt. A husvét eljött. A mi egész históriánk a megfeszítések és a feltámadások története." (Beöthy Zsolt és Oláh Gábor. A régi tanítvány a professzorhoz. Debreczeni Független Újság 1908. szeptember 12.)

[45] Schöpflin Aladár invitálja tagnak az Ambrus Zoltán elnöklete alatt szerveződő Magyar Írók Társaságába, melynek alelnökei Ignotus és Bródy Sándor lettek volna. (1908. okt. 29. - DIM) A tagok listáján nem szerepel Oláh neve. - 1908 novemberében Juhász Gyula hívja a Holnap tagjai sorába, s a holnaposokkal való közös szereplésre a Szigligeti Színházba: "Ha szeretsz bennünket, fogadd el a Holnap tagságát..." (Juhász Gyula O. G.-hoz, 1908. november - DIM) Oláh elutasítja a hívást: "A Holnap-társasággal még nem vagyok tisztában. Kik a tagjai? Mit akar az egész társaság? Miféle kötelezettségekkel és jogokkal jár a tagság? Én, őszintén megvallom, mostanában kezdek félni a társulásoktól. Belátom, hogy az írónak egyedül állnia a legjobb. Ha társul, vigyázzon magára, mert rendesen lekoptatják az eredetiségét azok, akiknél talán másabb. A te társaságod, meg a Babitsé, nekem csak megtiszteltetés, de bizony másokkal nem mindig futok egy utat." (O. G. Juhász Gyulához, kn. - DIM) Egy későbbi visszaemlékezésében autonómiájához való ragaszkodásával magyarázza cselekedetét: "1908-ban kerültem haza Párizsból. Akkor írtam Sámson című legnagyobb sikerű költői elbeszélésemet. A kéziratot megküldtem régi iskolatársamnak, Juhász Gyulának. Levelemre azonnal válaszolt és felkért, lépjek be csoportjukba, a Holnaposokhoz. Írta, hogy köztük van Ady és Babits is. Nem álltam közéjük, pedig nagyon szerettem mindhármukat. De akkor is az volt az elvem, ami most: hogy - "csoportban száll a varjú, a sas csak egyedül, lármát kedvel a bárgyú, a bölcs magában ül". Nem mondom, hogy sas voltam, de bárgyú sem akartam lenni..." (Ünnep 1937. január 22. ) Hogy a holnaposokhoz való viszonya mégsem lényegtelen epizód, mutatja, hogy Oláh ekkortól származtatja egyedül maradását: "Nem léptem be a Holnap gárdájába (...) sőt egy kissé hetyke levelem miatt, amely Rákosi Jenő lapjában jelent meg [Budapesti Hírlap 1908. december 23.], magamra bőszítettem Juhászék irodalmi társaságát. Az Ady csatlósai (!) nagyon megkergettek azért, hogy vissza mertem utasítani a Holnap tagságát. De hiszen nekünk, debrecenieknek, megvolt a magunk Bokréta társasága 1902 óta. Az első költői kvintett. Lassanként Juhász Gyula is elhallgatott. Talán ellenséget vagy ellenfelet látott bennem." (Durkó 1954.) Lásd a 223. sz. jegyzetet.

[46] Útleírásnál "sokkal több van e füzetben: egy rendkívüli egyéniség, egy érzésben és gondolatban csodálatos szív és agy, egy mindig érdekes író-művész van benne: Oláh Gábor. (...) Oláh Gábor magát adja az egész könyvben." Könyvének vannak hibái (érzéshullámainak higgadni kell, nyelvének tisztulni, az előadás keresettségét megszüntetni), de "így is a rendkívüli egyéniség, a nagy író-művész hatását teszi ránk. (...) neve csakhamar országszerte vissza fog hangzani..." (Kardos Albert: Oláh Gábor. Budapesti Hírlap 1908. november 15. 274. sz.) - "...ha Rákosi Jenő, Gyulai Pál, vagy Beöthy Zsolt volnék, most újjongva fedezném fel az én poétámat". Vannak páran művészek, akik "mohó, vad, szomjas akarással röpítik Nyugatnak lelkük ballonját, hogy e kiszabott, előreszökő, fölfelévezető irányba kormányozhassák ezt a veszteglő kis magyar életet. Nyugat, nyugat felé!" (Pakots József: Nyugat felé. Magyar Hírlap. 1908. november 20. 1-2.) - Párizs klasszikus valpurgisz-éjszakájában lángolni, világítani és zengeni kezd az író szíve. Debrecenbe hazatérve, sok erővel, fölötte ötletesen és megkapó őszinteséggel írta meg úti naplóját. A naplóban persze nem Párizst, hanem Oláh Gábort kapja az olvasó, ez az író azonban, aki egyik tipikus képviselője a legifjabb Magyarországnak, annyira értékes ismeretszámba mehet, hogy érdemes a kedvéért elolvasni a füzetét. (H[erczeg] F[erenc]: Keletiek nyugaton. Új Idők 1908. II. 538.)

[47] Tóth Béla (1857-1907): író, újságíró. Tárcái, kultúrtörténeti írásai és útirajzai gyakran jelentek meg a lapokban. Az 1899-től írott Esti levelei hallatlanul népszerűek voltak. - Ráskai Ferenc utal Tóth Béla e sorozatára abban a levélben, amelyben arra kéri Oláht, hogy legyen állandó munkatársa a szerveződés alatt álló Az idő című meginduló szépirodalmi és politikai hetilapnak. Oláh nem vállalta. (Ráskai Ferenc O. G.-hoz, kn. - DIM)

[48] 1909-ben a Nyugatiság és nemzetiség című írása, 1911-ben pedig Önéletrajza jelent meg a Budapesti Újságírók Almanachjában.

[49] Nem tudni, milyen üdvözletről van szó.

[50] Vándor Iván említett írását nem sikerült megtalálnom.

[51] Tóth Kálmán (1831-1881): költő, író, szerkesztő. Gyulai kritizálta Petőfit utánzó költeményeit és magatartását.

[52] Végül 1908 novemberében a Franklin Társulatnál jelent meg.

[53] "A Jehová-t Kiss József ezekkel a szavakkal dedikálta [Jászai Marinak]: A Jehova második megteremtőjének... " (Péchy Blanka: Jászai Mari. Bp., 1971. 136.)

[54] Mj.: Oláh 1910. - Oláh egyik levélben, amelyben a Knyaz Potemkin c. költemény kéziratát kérte, emlékeztette Kiss Józsefet furcsa találkozásukra. A Hét szerkesztője azt írta: "Én nem emlékszem rá, hogy Önt bántottam volna. Ideges voltam és azt mondtam: menjen haza barátom, itt nem érdemes írni. Most nem vagyok ideges és ugyanazt gondolom. Eredj klastromba Ofélia! A Knyaz Potemkin eredeti kézirata nincs meg, tehát el se küldhetem. Még egyszer leírni lusta vagyok, múzeumi dicsőségre nem vágyom. Az irodalomtörténet belőlem dudát csinálhat; a halálom után bekövetkező gazságokkal nem törődöm, csak most hagynának békén. Fáradt vagyok és törődött, az arcátlanságokkal szemben fegyvertelen." (1909. jan. 10. - DIM)


VISSZA A CÍMLAPRA