|
Az elhangzó versek szövege
Fűketrec 1.
Varázsének
Kokasooom kokasooom Katibuuul gyere ki
ha ki nem mégy megfoglak s a havasokba viszlek
ott vannak a pakulárok a pakulárokapakulárokapakulárok
a juhokkaaaal
a kutyák ugatnak a farkasok ordíííííítanak
tégedet széjjeltépnek!
Ez az évszak: szekrény
Ez a szekrény sötét, barna és nedves,
mintha asszony volna, nevet.
A gyönyör benne mély és hasít.
A rovarok munkája volna ez?
Selyemblúzom véres,
pókok másznak ki belőlem,
irtózatos csönd van idebenn.
Fehér kutya a végtelenben
Öt csillag közt jártam
öt halált elhagytam
a hetedik csillag után
szegfűbe haraptam
Madárhamu
Ki repül ott?
Se téli éj, se holdja,
hogyan álmodjam meg magamat.
Átvágom a sötétség torkát:
látom magam távolodóban,
a mozdulatlan hús fekete hidegében.
A zaj után mélyebb a csend
és hullámzik bennem a fény.
Végre egyedül
a kapujanincs átjáróban.
Rovarok éjszakája
Lassú, váró mozdulattal gyilkolsz,
Ezüst rovar
Sápadtan karjaidban
Mézet eresztesz belém.
Holló
Jön a fekete kabát, ugatós. Ablak ül.
Az utolsó araszolólepke sememléke önmagáról.
Tükör a pusztulásról.
Miként a teremtés első hangja, a rezgő hang volt,
és minden létezőnek saját hangja, mantrája van,
úgy a sötétből való az, ki belőlem szól:
hol vagy lélegző ablakom, árnyékom gyógyulása,
üszkös erdő ül lelkemben örök hóesést.
Idővitorla, pókliget
Havazik az élet. Porhóvá zúz
érzésemléket, kirajzolja a téridő
rostjait, melyekből megalkotott engem,
miként én is őt.
Átzuhan rajtam,
örvénylő életlétra,
fehéren izzó csontjaim között.
Ami anyag voltam, fényfonállá lett,
éhező, felhasogatott életsötét.
Érzéstérkép fáj járataimon,
hol az üresség is én vagyok.
Áthullanak rajtam az álmok,
a vérjel, ragaszkodás, újjászületés.
Elszüremlik belőlem az idő,
összecsukódik árnyékom,
ám ijedtfeszesen, de megtart még
a körkörös,
engem figyelő gyönyörsötét.
Kis éji zene
Feljött a hold fehér nyelv
kutya ficánkol a híd alatt
kérdezem jó irányba haladok-e
s ő a fuvola hangján válaszol nekem
ez a sátán hangja megfagyott zene
ez a híd fekete ágak fekete rügyek
ez a szédülés mester jó úton járok-e
de az égi kocsmáros nem felel
vár rám a híd alatt
fekete nyelv
Fűketrec 2.
Szitakötő
Belépem a fényt.
Fátyollétem emléktelen.
Ám a vízben lúdbőrző hold testet ró rám,
visszatérjek a nagy Ugrásból, ne porladjak szét
fényhomokká, legyenek emlékeim,
tudjak újra minden pillanatban borzongani.
Belépem hát az érzést;
tudjak minden pillanatban fényhomokká,
legyek magam magamtól borzongás,
ne lavórban ülő szárnyas asszony
ne emléktelen örökkévalóság.
Csiga
Nézem a kőben: nincs.
Nézem a fában: nincs.
Lélegző dombok húsa alatt
a pirkadat fájós repedéseiből
elnő tőlem egy-egy szokás hűsége.
Ezüstben arcomon arcod.
Pikkelyeivel havazik.
Behavazott sötét zokogásom.
Azok az aranyba zárt ketrecek
Azok az aranyba zárt ketrecek
hol a lovak patáit sejtem
a fekete arany juhokat megszaggatnám
de hol az istálló
hol kitombolhatnám magamat
Fűketrec
A szoba árnyékot vérzik:
fűsebek buggyannak ki.
Az ablakon beröppennek a székek.
Ismerős hangmeleg, madárijedtség.
A ház az én tollruhámban verdes.
Fákon ülő hüllő
Torz suta fény a lélegző anyagban
a senkiföldjén hegedül.
Életem szökdellő árnyék,
gyenge tűzön kivonom,
ímhol az első kapu:
fény magja fekete kabátban.
Nincs más sivatag, ami a kőnek halált hoz
a közöny sivatagjánál.
Izzadtságát adja az újonnan érkezőnek.
Ő lesz a kétéltű árnyék
a Materia prima
amibe a sikoly beleköltözik.
Tollaskígyó
Itt.
Árnyékot horgolok a fényből érkezőnek.
Ha eljutnék ~ száguldó üresség ~
test nélkül megélni magamat!
Szűkül az égbolt, beszippant fekete torka.
Visszahív-e engemet a Szikra,
árnyék-létemben lehessek azzá,
ami fénylényként lehettem volna:
sziklarajzon madár ~ téridőikra.
A bőr odaragad
A mezőn nincs vad.
Fent: tűz, szépség.
Lent: égbolt, férfi.
A tűz odaragad a hajkoronához.
Felüvölt a vadállat naplementekor.
Nincs nő és nincs férfi: gyűlölet van.
Üres az égbolt.
Molypille
Kiissza a titkot, ölébe lesújt a villám,
megpörkölődik a fénypolcok között.
Kiissza a bánatot, levendularuhában
lélegző csillagtérkép fölött.
Hártyaidők egymásba fúródnak.
Tágul a lyuk az alkonyatban.
Fűketrec 3.
Teknős
Te lélegző fájdalomkút,
sebzett szeretet kapuja, szörnyeteg!
Nélküled az árapály ereje
ott fény, itt félelem.
A hullám szívó erejétől vagyok
feneketlen és emléktelen.
Voltál-e te is az alagútban,
ahol a sziklából fény fakad,
mintha az élők belsejében lenne,
mégis kívül van mindenen?
Te is elhalkulóban?
Vagyunk lélegző térben az Őshang.
Fájdalomkövület.
Kabóca
Most, hogy megismerte a dallamot, rabja lett.
A bánat pedig várta, mintegy körözött fölötte.
Ő forró kövekről, üszkös fenyők törzséről
itta az álmot.
Akkor felhasadt a téridő-szövedék.
A bánat még mindig várta.
Kőben vagy? Kereslek.
Fában vagy? Utolérlek.
A halálomban vagy? Meg nem ismerlek.
Ebihal
Megint virágzom.
A húst, amibe öltözöm,
most varrja a holdpikkelyes kút.
Megint ugyanaz a fájó, gerinces lét,
vízbefúlt fény, örömtelen kabátban:
Indra gyöngyhálójában kuruttyoló létörvény.
Időkaméleon
A kozmikus hóhullásban
itt hagyta csőrét. Egy alig kivehető mozdulata
új világok létrejöttét idézi elő.
Vőlegény
A kanyarban kutyává változik,
farok csap ki belőle.
Nyár
Nedves tyúkom
fel-feldobja magát
csőrében szivárvány
Nyári éj
Harisnyámra réti tücskök
ugrálnak fel
zenélő parazsak
Alice és a harkály
Pihés combjai között meleg eső kopog,
a húsos leveleket gyengéden széthajtogatja.
A lusta hernyó
nyálkás körmeit szopogatja.
Tavaszi ló hullámzása
A halál pillanata után, amikor még eleven árnyék
lassan suhant a réten, majd a kövecses mező fölött,
a halál ízétől még reszketve,
megállt, meglátta magát a tó tükrében:
~ meglehet, csak most, egyetlen egyszer
és soha meg nem ismétlődő alkalom ~,
mégsem kívánt újra megszületni,
nem akart a sötét szájból kizuhanni,
mely örök idők óta mosolyog.
Hattyúdal
Ez a hely, ahol a tüdő
Habosra veri a tó hullámait.
A hideg fűszőnyegen
A hattyúk hanyatt, égre meredve,
Összetört lábakkal pihegnek.
Majd egy végső nekifutásból
Felröppennek, s a ritkuló levegő
Kiszakítja tüdejükből a zöld fátyolt.
Már örökre fenn keringenek a húsdarabok között,
A fagyott vércseppektől szikrázó égbolton
Már egy túlvilági eksztázis feszíti szárnyaikat!
Nem is hallják,
Amikor alattuk sikoltva
Felszakad a víztükör.
Fűketrec 4.
Szent Teréz barna arca
Ők ketten utaznak.
Közelebb a puhára borotvált trónushoz
melyen kiéhezett darazsak ülnek.
Közelebb egy másfajta elragadtatáshoz a behavazott
belső ajtón keresztül, hol a zúzmarás
hernyó trónol. Az ő barna kegyelme
oly hő vágyat áraszt ~
a padlóból tüzes kardvirágok törnek elő.
Oh add meg nekik!
Vétkezzenek velem.
Egy
Amikor felébredt, a világ
mozdulatlan és süket volt.
Borges
Ez a repedt fal álomkórtól terhes.
Ki ez a darázs fölöttem?
Ki ez a nő, aki meszel bennem?
Ha mindez, ami körülvesz ~ fal,
ha én darázs vagyok
és bennem ez a rovar ~ ember,
akkor hol végződöm én, s hol kezdődik az ember?
Egy délután ültek a galambok
Egy délután ültek a galambok a porban,
Én a küszöbön ültem, sört ittam.
Május volt, a kék csavarhúzó
Meg a szürke galambok ezt kuruttyolták:
"Öld meg! Öld meg!"
Fölvettem a forró csavarhúzót, bementem a konyhába,
Hagymát vágott, könnyes arccal kérdezte:
~ Kisfiam, megéheztél? ~ Én meg se szó, se beszéd,
Arcába döftem a csavarhúzót egyszer, kétszer,
Aztán becsuktam a véres ablakot.
Azóta kuruttyolnak a fejemben a galambok.
Ovidius rigóként a villanykaróig emelkedik
Térdig gázolok harsány madárfüttyben.
Ne eresszetek haza engem!
Zúg a sárga harang, úgy kígyó nem mehet bele.
Jég veri a harangot.
Csak haza már, haza!
Patkányt szedegetni.
Vadlibák utolsó, tüzes sugara
Kevesen éltek azon a hegyen.
Kénnel füstöltek egész éjjel,
Várták a Vízöntő-kor hajnalát.
Valami súlyos járvány tombolt
A féltve őrzött kertben.
Véres szárnyakkal, égési sebekkel
Húztak el a hómezők fölött.
Láttam a kutyákat
Kiemelkednek a fagyos földből,
öngyilkosok éjszakája ez.
A jég alatt egy egész világ van,
teremtés előtti pillanat.
Láttam a maszkot, mely földöntúli értelmet,
tökéletes harmóniát sugárzott.
Láttam a hegyeket, melyek nem hegyek már,
de heggyé lesznek újra.
Az ég kiszakadt a földből,
fehér ingben kutyák integetnek,
a föld alatt felvonít az arc nélküli isten.
Lárvák az égi selyemből
Este van, ragadós.
Nyugat felől, ahol a blúzok sorakoznak,
piciny hernyók, drága ékszerként húsomba marnak.
Valami belső só erejétől a lárvák
életre kelnek s a nyirkos selyemből
kiszűrik a kéket.
Az olló!
Véres lepedőket szabdal.
Gőzölgő húsdarabok az égen.
Körmök.
Letépik az égről a selyemkötést.
Viharban
Lovak csapkodnak az égen.
Villámsújtotta hattyúk nyerítenek.
|