A szabadságharc foglalata

A magyar történelem legkiemelkedőbb időszakai közé tartozik 1848-49 eseménysorozata. Az uralkodó által kinevezett független, felelős magyar kormány tevékenysége, valamint az úgynevezett áprilisi törvények szellemében bekövetkezett változások az országot forradalmi gyorsasággal elindították az Európához való felzárkózás útján, azon az úton, amelyen megtorpanásokkal ugyan, de azóta is halad előre. Ez a másfél év, amely magába sűrítette az ország polgári átalakításának hatalmas ívű kísérletét, ugyanakkor a hasonlóan nehéz függetlenedési folyamat keresztülvitelét, 1848 nyarától már felkelésektől, a különböző hadszíntereken meginduló harcoktól, majd egy kibontakozó szabadságharctól volt terhes. Ez a háború az események menetét döntően meghatározta, s a politikai, a gazdasági változásokat maga alá rendelte.

A háború sikeres megvívásához mindenekelőtt ütőképes hadseregre volt szükség, amelyet a törvények nem tettek lehetővé. A Magyarországon állomásozó császári királyi (cs. kir.) hadsereg az ország, az új rend védelmére sem létszámában, de főleg megbízhatóságában nem felelt meg. Az első, a legfontosabb feladat tehát az önálló magyar hadsereg megszervezése volt.[1]

Az 1848. évi III. törvénycikk a magyar minisztérium katonai ügyekkel kapcsolatos hatásköréről úgy intézkedett, hogy ezentúl a király e kormányszerven keresztül gyakorolja végrehajtó hatalmát. Az uralkodó döntését a hadsereg országon kívüli alkalmazásáról, illetve a katonai beosztások ellátásáról a király személye körüli miniszter ellenjegyzésével befolyásolhatta a kormány.[2] Ez a törvénycikk felsorolta ugyan azokat a közigazgatási szerveket, amelyek feladatát a magyar kormánynak át kellett vennie, azonban nem szerepelt közöttük az Udvari Haditanács Magyarországgal kapcsolatos jogainak korlátozása. A magyar kancelláriának a kinevezések, a helytartótanácsnak a katonaság ellátása, elhelyezése és az újoncállítás területén volt feladata. A törvény szövege szerint ezentúl ezekben a kérdésekben a magyar hadügyminiszter dönthetett.

A magyar minisztérium - a törvény bizonytalan megfogalmazása miatt - kénytelen volt olyan intézkedést kérni, amely egyértelművé teszi azt, hogy a magyarországi főhadparancsnokságok, hadosztály- és dandárparancsnokságok, várak és más katonai intézmények számára közvetlenül is kiadhasson intézkedéseket. Ezen erőfeszítések sikerét az a május 7-én kiadott rendelet jelezte, amelyben a király utasította a főhadparancsnokságokat, hogy kötelesek a magyar minisztérium parancsainak engedelmeskedni.[3] Ezt követően tehát a cs. kir. hadsereg Magyarországon állomásozó csapatai, itt települt szervei, intézményei teljeskörűen a magyar minisztérium alárendeltségébe tartoztak.

Ezen intézkedés már teljes egészében törvényessé tette a hadügyminiszter korábbi parancsait. Ez elsősorban a katonai vezetők számára volt fontos, hisz eddig nem volt egyértelmű, hogyan viszonyuljanak a magyar kormány intézkedéseihez, egyben eloszlatta a kétségeket, hogy törvényes-e ezek végrehajtása.

A magyarországi állandó katonaság feletti ellenőrzés megszerzésén túl a XXII. törvénycikk értelmében megindult a "nemzeti őrsereg" megszervezése is. Bár a törvényalkotók elképzelése szerint ennek a szervnek elsősorban a "személyes vagyonbátorság, a közcsend és a belbéke" biztosítása lett volna a feladata, a sorkatonaság körül kialakult kötélhúzás miatt e testület szervezete, feladata gyorsan megváltozott.[4] A nemzetőrök soraiba kezdetben csak olyan feddhetetlen polgárt vettek fel, akinek legalább fél jobbágytelke vagy hasonló értékű ingatlana, illetve évi 100 forint tiszta jövedelme volt. Április közepére a nemzetőrök létszáma már megközelítette az 55-60 ezer főt, de csak negyedrészük volt puskával felfegyverezve. Ezen erő azonban mozdíthatatlan, kiképzetlen tömeg volt.[5]

A haderő szaporítása pedig sürgős feladattá vált. Az ország nemzetiségi vidékein egyre nőtt az elégedetlenség, hisz az ott élők is a magyarokhoz hasonló önállóságot kívántak. Ez fegyveres konfliktussá először a Délvidéken szélesedett, ahol a Szerb Fejedelemségből támogatott felkelők ellen katonasággal kellett fellépni. Az egyre feszültebb helyzet a már oda vezényelt csapatok nagyságának növelését tette szükségessé. Mivel az állandó katonaság létszáma legfeljebb a békében meglévő hiányok, a tartalékzászlóaljak feltöltésével lett volna növelhető, ugyanakkor a magyarországi toborzású csapatok hazahozatalára irányuló kormánytörekvések csak lassan jártak eredménnyel, az alárendeltségi viszonyok továbbra is körülményesen alakultak, illetve az egyes parancsnokok megbízhatatlansága mind-mind azt eredményezte, hogy keresni kellett egy új, megfelelőbb hadseregszervezési formát.

Ennek érdekében határozta el a minisztertanács április 15-én a 10 000 főből álló "rendes nemzetőrség" felállítását. Ez tíz zászlóaljat és egy lovas tüzérüteget jelentett, melybe az önként jelentkezőket három évi időtartamra fogadták fel. A szervező munkát a miniszterelnökség mellett működő Országos Nemzetőrségi Haditanács végezte, melynek ekkor nevezték ki új elnökévé Baldacci Manó ezredest. Szervezete szinte megfelelt egy minisztériuménak, gyalogsági, lovassági, tüzérségi, politikai, igazságügyi és gazdasági osztályból állt.[6] A haditanács Pesten, a miniszterelnökséggel egy épületben helyezkedett el, s csak szeptemberben költözött fel Budára, a Hadügyminisztérium mellé. A két szerv egyesítése november végétől, az egységes honvédsereg megteremtésével történt meg.

A zászlóaljak toborzása a helyi közigazgatás közreműködésével, a sorgyalogezredek hadfogó helyeinek bevonásával folyt. Június elejére először a fővárosokban az 1. és a 2., majd a szegedi 3., illetve a Debrecenben és környékén toborzott 10. zászlóalj felállítása fejeződött be. A következő két hónapon belül mind a tíznek a létszáma elérte a meghatározott 1000 főt. A zászlóaljak tisztikara a sorezredektől lépett át, illetve nyugállományú tiszteket neveztek ki különböző beosztásokba. A parancsnokokat őrnagyokká léptették elő. A felszerelésről a kincstár gondoskodott. A hiányzó fegyvereket a magyar kormány külföldi vásárlásokkal igyekezett pótolni. Ezeket az első zászlóaljakat kezdték először, "honvéd"-ként emlegetni. A tíz zászlóaljat rövid időn belül további kettő követte.

A zászlóaljakat a felállításuk után nem sokkal már a Délvidékre és a Dráva mentére vezényelték. Ezen erő még mindig kevésnek bizonyult a harc sikeres folytatásához, és a Horvátország felőli határ ellenőrzéséhez. Josip Jellačić horvát bán ugyanis felmondta az engedelmességet a magyar kormánynak. A megyék nemzetőri zászlóaljainak, lovas osztályainak szervezése ugyan időközben tovább folyt, de ezek jellegüknél fogva hosszabb tábori alkalmazásra nem voltak igénybevehetők. Ez volt az oka annak, hogy augusztus elején mozgó nemzetőrség felállítását határozták el. Az önkénteseket négy nagy táborban - Vácon, Pápán, Szolnokon és Aradon - vonták össze, ahol rövidített kiképzést kaptak, ezután kerültek a harctérre. Ezeket a gyalogos- és lovasalakulatokat a háború végéig tervezték alkalmazni.

Ugyancsak ebben az időszakban állt fel önkéntesekből az a néhány szabadcsapat is, amelyek később szintén honvédzászlóaljakká alakultak át.

A nemzetőrség, illetve az említett törvény alapján szervezett csapatok létszámának növelése mellett a szerveződő Hadügyminisztérium igyekezett a Magyarországon állomásozó csapatoknak az ország érdekei szerinti felhasználását biztosítani, esetleg ezeket honi kiegészítésű csapatokra kicserélni. A hadügyminiszter, Mészáros Lázár ezredes az 5. huszárezred parancsnoki beosztásából május végén érkezett Pestre. Első feladata a minisztérium megszervezése volt, de hamar foglalkoznia és intézkednie kellett a Délvidékre irányítandó csapatok kérdésével is. A minisztérium szervezése július 2-ára fejeződött be.

A hadügyminisztert az uralkodó egy június 10-i királyi leiratban tábornokká léptette elő, és megismételte számára, hogy a magyarországi katonaság az ő rendelkezése alatt áll. Ugyanekkor a határőrvidéki csapatokkal is tudatták, hogy ezt követően a parancsokat a magyar kormány útján kapják.[7]

Mészáros, miközben a sorezredek állományát igyekezett felesketni a magyar kormányra, Batthyány Lajos miniszterelnökkel együtt sorozatos erőfeszítéseket tett az itt állomásozó csapatok magyarországi kiegészítésű ezredekre való kicserélése érdekében. Ezeket a kísérleteket a király még csak támogatta, de a bécsi Hadügyminisztérium sorozatosan akadályokat gördített eléjük. A császárság észak- itáliai tartományainak megtartásáért háborúban állt Piemonttal és szövetségeseivel, így az ott szolgálatot teljesítő ezredek hazahozataláról szó sem lehetett. Szintén nehezen egyeztek bele a Galíciában állomásozó csapatok mozgatásába, ugyanis ott is feszült volt a viszony a helyi lakossággal. Magyarországra egyébként csak úgy engedtek alakulatokat áttelepülni, ha helyettük egy másik elhagyta az országot.

A gyalogság esetében a kérések június elején jártak először sikerrel, amikor a 60. (Wasa-) gyalogezred Pestre érkezett. Szeptember közepén a 34. (Porosz herceg) gyalogezred két zászlóalja csatlakozott a magyar csapatokhoz. Az országba visszatérhetett a 31. (Leiningen-) gyalogezred II. zászlóalja is, de ez Aradra, majd abba a temesvári várba került, amelynek parancsnoka októberben megtagadta az engedelmességet a magyar kormánynak. A zászlóalj így a szabadságharc alatt a cs. kir. csapatok oldalán harcolt.[8]

A tizenkét huszárezred közül négy Magyarországon volt, kettő pedig Itáliában teljesített szolgálatot. A király április 24-én a 9. (Miklós-) és a 12. (Nádor-) huszárezred hazairányítását rendelte el, de ez csak később és csak részben valósult meg. Több ezrednél szökések kezdődtek, az első a 6. (Württemberg-) huszároknál. Május 28-án egy század szökött Galíciából a Kárpátokon keresztül Magyarországra, az ezred többi része már engedéllyel július végéig települt át. Ugyanekkor érkezett a már megígért 9. huszárezred is. A 10. (Vilmos-) huszárezredtől egy osztály jöhetett hivatalosan, az ezred többi alegysége szökött. A Nádor-huszárokat a lázongó Prága környékén visszatartották, helyette augusztus közepén Bécsből, illetve Grazból elengedték a 4. (Sándor-) huszárezredet. A 8. (Coburg-) huszárezredtől októberben kezdődtek a szökések, melynek eredményeként nagy veszteségek árán, de hazatért az ezred.[9]

A hadügyminisztérium az alakulatcserék után huszonnyolc sor-gyalogzászlóaljjal és kilenc huszárezreddel rendelkezett. A zászlóaljak közül három olasz, a többi magyarországi kiegészítésű volt.

A hadseregszervező munka szeptemberben vett új fordulatot. A Batthyány-kormány az udvarral kialakult egyre feszültebb viszony miatt lemondott, helyette - október 8-án - az ország irányítását az Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB) vette át, az eddigi pénzügyminiszter Kossuth Lajos elnökletével. István nádor, a király magyarországi képviselője a kialakult helyzetben Bécsbe utazott, ahonnan már nem térhetett vissza. Mindezen változások egyik legfontosabb mozgatórugója az egyre rosszabb katonai helyzet volt. A Bácskában és a Bánságban a csapatok létszámának fokozatos növelésével, a parancsnokváltásokkal sem tudtak komoly eredményt elérni. Szenttamást, a szerb felkelők talán legfontosabb megerődített helyét a hadügyminiszter személyes vezetésével sem sikerült elfoglalni.

Jellačić horvát bán, aki már áprilisban felmondta az engedelmességet, szeptember 11-én átkelt - zömmel határőrcsapataival - a Dráván, és két oszlopban, több mint 50 000 fővel közeledett a magyar fővárosok felé. A drávai magyar sereg a túlerő ellen Veszprémig hátrált.

A támadás hírére Kossuth az Alföldre igyekezett toborzó körútra, a Dunántúlon pedig Móga János altábornagy Székesfehérvár környékén gyülekeztette a csapatokat. A magyar sereg - 17 500 fővel - Pákozdnál szeptember 29-én ütközött meg Jellačić csapataival. A túlerő ellenére sikeres csata után, a háromnapos fegyverszünetet kihasználva a horvát bán Bécs felé vonult vissza.[10]

Egy nappal a csata előtt a Budára érkező királyi biztost, Franz Lamberg grófot a hajóhídon a nép meglincselte. Ezek az események azt eredményezték, hogy a bécsi udvarral teljesen megszakadtak a kapcsolatok. Ezt jelezte az október 3-án kiadott királyi manifesztum is, mely hatályon kívül helyezte az "áprilisi törvények" közjogi cikkelyeit, és bevezette a rendkívüli állapotot. Erre hivatkozva több magyarországi katonai vezető megtagadta a további szolgálatot.

Móga csapatai közben Jellačić-ot az osztrák határig követték. Sem magyar, sem osztrák részről azonban további támadási kísérlet egyelőre nem történt. Jellačić, valamint a Prágából átvezényelt Alfred zu Windisch-Grätz táborszernagy az október 6-án kitört bécsi forradalom leverésével volt elfoglalva, a magyar vezetés pedig sem politikailag, sem erkölcsileg nem tudta rászánni magát a határ átlépésére. Ez csak Kossuth megjelenése után, október 30-án történt meg, aminek következménye a másnapi súlyos schwechati vereség lett. Ezen a hadszíntéren ezután másfél hónapos szünet állt be, amelyet a honvédsereg lázas fejlesztésére használtak fel.

Az OHB végrehajtó szerve a katonai ügyek vonatkozásában az addig is ugyanezen feladatot ellátó hadügyminisztérium volt, melybe beleolvadt a nemzetőrségi haditanács is. Így most már a honvédelem teljes területét e szerv irányította. Ennek megfelelően változott szervezeti felépítése is: nyolc osztályt hoztak létre. Az ügyeket az elnöki, a katonai, a táborkari, a tüzérségi-felfegyverzési, az újoncozási és pótlovazási, a polgári-gazdászati, az igazságügyi, az egészségügyi és a valamivel később létrehozott határőrségi osztályon intézték. Az átszervezéssel egy időben megszüntették a még működő volt cs. kir. katonai közigazgatási szerveket.

Novemberben az ország területét nyolc katonai kerületre osztották. Az ún. hadmegyék feladata: területükön az újoncozások végrehajtása, az ott lévő katonaság irányítása, ellenőrzése. Az októberben újra megindult intenzív toborzáskor már jelentős feladatok hárultak ezekre a szervekre. Sorban állították fel a honvédzászlóaljakat, a lovasosztályokat, a tüzérütegeket és az utászzászlóaljakat.

A gyalogságnál a honvédzászlóaljak száma december közepéig már hatvankettőre emelkedett. A korábban felállított önkéntes nemzetőri és szabadcsapatok közül is már többet átalakítottak honvédzászlóaljjá. A fent jelzett időpontban már csak tíz nemzetőri zászlóalj szolgált a honvédseregben az eredeti elnevezéssel. A kialakuló egységes honvédsereg szervezetében több külföldi légió is helyet kapott. Legjelentősebb ezek között a lengyel volt, hat gyalog- és egy dzsidásszázadával. Rajtuk kívül már ekkor szervezés alatt volt a bécsi légió és a tiroli vadászok. Szerepet játszott a későbbiekben az olasz és a német légió is.

A lovasság fejlesztése a hazaérkezett ezredek kiegészítésével, illetve új alakulatok felállításával folytatódott. Öt új ezredet szerveztek a lovasság megfelelő arányának biztosítására. December közepéig nyolcvankét századot sikerült felállítani.

A fenti két fegyvernem nagyságának, létszámának növelése meglévő alapokon, a rendelkezésre álló tapasztalt tisztek irányításával sikeresen folyt, sokkal nehezebb volt viszont a tüzérség megszervezése. Ezt, a Magyarországon ekkor még szinte hagyományok nélküli fegyvernemet néhány magyar származású, illetve a magyar kormányra tett esküjét komolyan vevő tiszt és altiszt kezdte el megteremteni. A májusban elkezdődő szervezési munkát a Pesten állomásozó 5. tüzérezred biztosította, a felszerelés és az oktatói állomány tekintetében is. Ugyanakkor ettől, a cseh és morva kiegészítésű ezredtől vezényelték az első ütegeket a Délvidékre, majd a Jellačić ellen gyülekező sereg táborába is. Az ezred állományának döntő többsége azonban - amikor már tehette - nem vállalta a harctéri szolgálatot. Erre azonban ekkor már nem is igazán volt szükség, hisz az egymás után felállított honvédütegek megfeleltek a követelményeknek. A gyors és eredményes szervező munka leginkább annak volt köszönhető, hogy a tüzérséghez felvett újoncokat alaposan kiválogatták, többnyire értelmiségi foglalkozásúakat, diákokat soroztak be.

Az ütegek összeállítása némileg eltért a cs. kir. hadsereg szervezési gyakorlatától, hat helyett nyolc lövegből állt. Minden más tekintetben megegyezett a két fél tüzérsége. Az ütegek döntően 6fontos gyalog- és lovasütegek voltak, alacsonyabb számban összeállítottak már elavultnak számító 3fontos és nehéz 12fontos ütegeket is. A hadszertárakban lévő készletek december közepéig biztosították a szükséges felszerelést, ekkor pedig már megindult Pesten a löveggyártás. Erre az időszakra a honvédsereg ütegeinek száma már meghaladta a harmincat. Ez biztosította a tüzérség megfelelő arányát a fegyvernemek között, sőt esetenként és helyenként már több is volt a szükségesnél.[11]

Hasonlóan előzmények nélküli volt a műszaki vagy mérnökkari csapatok felállításának feladata is. A szervezés szeptemberben kezdődött egy felhívással, melyben mesterembereket kerestek utászi, aknászi és árkászi feladatra. A jelentkező polgároknak és katonáknak tartott tanfolyam után az I. honvéd- utászzászlóaljat novemberben szervezték meg Pesten. A II. zászlóalj Pozsonyban alakult meg, a III. ismét Pesten. Decemberben Kassán már a IV. zászlóalj szervezése is folyt. A magyar kézen lévő várakban a szükséges munkák elvégzésére árkász-századokat állítottak fel, Komáromban és Péterváradon is kettőt-kettőt. [12]

A honvédsereg szervezésénél az egyik legnehezebben megoldható gondot a megbízható, szakmailag alkalmas felső szintű vezetés kialakítása jelentette. A bécsi udvarral történt szakítás után a tábornoki kar döntő hányada elhagyta az országot, illetve nem vállalt szolgálatot. A helyzet a tisztikar magasabb beosztású és rendfokozatú részénél is hasonló volt. Az OHB-nak így nem maradt más választása, mint a rátermett, a szolgálatot vállaló aktív és nyugállományú volt cs. kir. tisztek gyors előmenetelének biztosítása, és velük a vezető beosztások feltöltése. Novemberben még 3000 "régi" tiszt szolgált, számuk azonban szinte állandóan fogyott. Melléjük a polgári életből vettek fel alkalmas egyéneket, általában hivatalnokokat, kisnemeseket, értelmiségieket, akiktől várható volt, hogy gyorsan elsajátítják a parancsnoki beosztásokkal járó ismereteket.

A szervezés másik állandó gondot okozó területe a szükséges fegyverzet, hadianyag és felszerelés biztosítása volt. Mivel a felállított hadsereg számára a raktárakban nem volt elegendő hadianyag, és az ország ezek előállítására nem is volt felkészülve, így csak nagy nehézségek árán sikerült a szükséges készleteket biztosítani. Ennek megoldása elsősorban a fegyver és a lőszer vonatkozásában volt égetően fontos. Amíg lehetett, az ország importált a birodalom más országaiból, tartományaiból, illetve nyugat-európai országokból főképpen gyalogsági fegyvereket, hadianyaggyártáshoz szükséges berendezéseket. Ugyanakkor megindult a hazai gyártás előkészítése, régi gyárak üzembe helyezése, hasonló profilú üzemek átalakítása. Így jött létre az Állami Fegyvergyár, így indult be a löveggyártás és a lőszerek előállítása is.[13] Kevesebb gondot jelentett ugyanakkor a ruházat, a lábbeli biztosítása.

Mindezen szervező munka eredményeként december közepén a magyar katonai vezetés mintegy 100-110 ezer fővel számolhatott. A honvédség rendelkezett a háború megvívásához szükséges feltételekkel mind a szervezetek vonatkozásában, mind anyagi területen. Hiányzott azonban a tapasztalat, az összeszokottság, valamint a jól működő központi irányítás.

A téli hadjárat

December elején a még mindig bonyolult osztrák-magyar viszony tovább egyszerűsödött. A birodalom centralizált vezetését ismét megvalósítani szándékozó udvari körök, Felix Schwarzenberg miniszterelnök vezetésével - kihasználva az észak-itáliai háború sikeres befejezését - a Magyarország számára törvényekkel biztosított önállóság megszüntetésére törekedtek. Lemondatták V. Ferdinándot, és helyette december 2-án I. Ferenc Józsefet ültették a császári trónra. Megkezdődhetett Magyarország helyzetének erőszakos megváltoztatása és visszavezetése a birodalomba.

A tervezett hadjáratban az osztrák haderőt Windisch-Grätz táborszernagy irányította, rendelkezésére a következő csapatok álltak. A főcsoportosítás Bécs környékén helyezkedett el, az I. (Jellačić-) hadtestből, a II. (Wrbna-) hadtestből és a tartalék Serbelloni-hadtestből állt, 45 000 fővel és 216 löveggel. További csapatok álltak még a főparancsnok irányítása alatt Morvaországban, ahol Balthasar Simunich altábornagy hadosztálya 4500 fővel és 12 löveggel várta a parancsot, Galíciában állomásozott a Schlik-hadtest 8400 fővel és 27 löveggel, Erdélyben Anton Puchner altábornagy 16-17 ezer főt számláló serege 24 löveggel, Stájerországban pedig Laval Nugent táborszernagy 6000 fővel. E jelentősebb csapatokon kívül további különböző feladatokkal megbízott hadoszlopok tevékenykedtek. A sikeres működéshez jelentős segítséget nyújthatott a nagy erőket foglalkoztató Bácskai és Bánsági szerb felkelők hozzávetőleg 30 000-es serege is. Az országban osztrák kézen volt a jelentősebb várak közül Arad, Temesvár és Gyulafehérvár. Az összes haderő létszáma megközelítette a 150 000 főt, mely kb. 350 löveggel rendelkezett. A hadjárat célja a magyar fővárosok, Pest és Buda elfoglalása volt, a támadás főiránya Bécs-Győr-Komárom-Buda. A csapatoknak egy időben kellett az ország központja irányába támadni.[14] A magyar csapatok főcsoportosítását - Móga lemondása után - Görgei Artúr tábornok vezette, akinek Pozsony környékén 23 000 fő és 103 löveg állt rendelkezésére. A morva határ közelében mozgósított nemzetőrök 3000 fős csoportja gyülekezett. Kassánál Pulszky Sándor alezredes 9000 főnek parancsolt. A Csucsai-szorosnál, az Erdélyből kiszorult Czetz János őrnagy mintegy 10 000 fővel, a Bácskában és a Bánságban pedig 24 000 fő állt. Arad körül 6 000 magyar katona táborozott. A Muraközben Perczel Mór tábornok parancsnoksága alá 9 000 fő tartozott. A magyar kézen lévő legfontosabb várak Komárom, Pétervárad és Eszék voltak. További erő, melyre közvetve a magyar vezetés még számíthatott, a székelyföldi Háromszéken fegyvert fogott felkelősereg. A magyar csapatok célja az volt, hogy megakadályozzák az ellenséget a határ átlépésében, valamint hogy megőrizzék az elért politikai eredményeket. A csapatok tevékenységének összehangolására közös főparancsnok nem volt, a parancsnokok legfeljebb politikai útmutatást kaptak. A szervezetek a legváltozatosabb képet mutatták, központi szabályozás nem létezett.

Az osztrák támadás december 14-én indult meg, és Simunich tábornok már 16-án elfoglalta Nagyszombatot. A főerő a Duna két partján indult meg. A határon álló magyar hadosztályok rövid ellenállás után Győrbe vonultak vissza, ahol elfoglalták az ott előkészített sáncokat. Windisch-Grätz 18-án elfoglalta Pozsonyt, itt kilenc napig maradt, ennyi idő kellett, míg a Duna bal partjáról a II. (Wrbna-) hadtestet a további támadáshoz áthozta. Az osztrák csapatok 27-én bevonultak Győrbe, melynek sáncait Görgei nem tartotta alkalmasnak hosszabb védelemre.

A magyar csapatok számára az OHB a Vértes-hegységnél jelölte meg a következő védelmi állást, melyhez Perczel Mór tábornokot is felrendelte a Drávától. Az egyesülés azonban nem valósult meg, Perczel csapatait 30-án Mórnál Jellačić I. hadteste szétverte. Görgei, miután úgy ítélte meg, hogy ez a terület sem alkalmas a védelemre, folytatta a visszavonulást. A fősereg 31-én érkezett Buda előterébe, ahol ismét védelemhez állt fel. Időközben azonban - egy eredménytelen tárgyalási kísérlettel egy időben - a magyar kormány, a fontosabb intézmények, üzemek a fővárosokat kiürítették, és Debrecenbe, illetve Nagyváradra költöztek.

A Pesten maradt katonai vezetők január 2-án tartottak haditanácsot, melyen elhatározták a fővárosok védelem nélküli kiürítését, és meghatározták a következő célt és a feladatokat. A védelem fő célja egy, a Tiszánál létrehozott csoportosítással az ellenség megállítása és lehetőség szerint a kezdeményezés átvétele volt. Ehhez a megerősített Perczel-hadtestet Szolnokra irányították, és a Bácskában, valamint a Bánságban harcoló hadtestet is a Tisza középső folyásához rendelték. A Görgei vezette fel-dunai hadsereg feladata: északi, majd észak- nyugati irányba fordulva megosztásra kényszeríteni az osztrák fősereget, és felmenteni az időközben körülzárt Lipótvárat és esetleg Komáromot. A csapatok január 3-án és 4-én kezdték meg a feladatok végrehajtását.

Windisch-Grätz, miután eredménytelenül szólította fel Komáromot a megadásra, egy megerősített dandár hátrahagyása után folytatta a támadó hadjáratot, és 5-én bevonult Pestre, egy dandárral pedig Székesfehérvárra. Ugyanekkor Simunich körülzárta Lipótvárat. Az osztrák fővezér egyelőre lemondott a további előrenyomulásról, Perczel után mindössze egy vértesdandárt, Görgei után egy hadosztályt küldött.

A legnehezebb feladatot megoldó, de csökkentett létszámú fel-dunai hadsereg (majd hadtest) 4-én hagyta el Pestet. Vácon Görgei kiáltvánnyal fordult tisztikarához a hadtest egységének fenntartása érdekében, hangsúlyozva a törvényesség fenntartásának szükségességét. A hadtest 11-én kisebb utóvédharcot vívott az üldöző Csorich-hadosztály, illetve a Lipótvár felől közeledő Simunich csapataival. Ez arra késztette Görgeit, hogy az eredeti célról lemondjon, és a bekerítés elől hadtestével a bányavárosokba meneteljen. A hadtest a tíznapos pihenőt az időközben besorozott újoncok felszerelésére és kiképzésére, az itt lévő állami vagyon összegyűjtésére, illetve pihentetésre használta. Görgei a hadügyminiszter Felső- Tiszához rendelő parancsát 25-én kapta meg, de az indulást az északról beérkező osztrák Götz-dandár is siettette.

A hadtest két oszlopban, 26-án indult el, az északi a Stureci-hágón keresztül Rózsahegyre, majd Poprádra, a déli a Garam mentén Iglóra. A keleti irányú további előrenyomulást február 5-én a Branyiszkói-hágóban a Schlik-hadtest Deym-dandára akadályozta, de őket a Guyon-hadosztály véres ütközetben elűzte. A felvidéken csatlakozott erőkkel megerősödve Görgei csapatai 10-én vonultak be Kassára, és egyesültek a környéken állomásozó felső-tiszai hadtesttel, melynek parancsnoka Klapka György ezredes volt.

Klapka ezredes január közepén vette át a Pulszky, majd Mészáros tábornok vezette 12 000 fős, 36 löveggel rendelkező sereget. Ezt a hadtestet eddig csak kudarc érte. A december 6-án a határon átkelt Schlik-hadtesttel szemben 11-én Budamérnél, majd január 4-én Kassánál sem tudott sikert elérni. A helyzetet egyrészt Klapka céltudatosabb vezetése, másrészt a Görgei-hadtest megjelenése mentette meg.

A Windisch-Grätzzal szemben álló magyar hadsereg másik hadteste, a Tisza mögé visszavonult - Perczel vezette - Központi Mozgó Sereg január 22-én visszafoglalta Szolnokot, majd 24-én Ceglédet. Innen azonban visszarendelték Szolnokra. Erre az időszakra esik két eddig magyar kézen lévő vár elvesztése is, Lipótvár és Eszék kerül a cs. kir. csapatok kezére.

A fővezérváltások időszaka

A már említett január 2-i haditanács határozata értelmében a tiszántúli összpontosításhoz a már tárgyalt három hadtesten kívül a Bácskában és a Bánságban harcoló erőknek is - a szükséges erők hátrahagyása után - északra kellett vonulniuk. A bácskai hadtestet Vécsey Károly tábornok irányította, a bánságit Damjanich János vezérőrnagy. Mindkét hadtest január közepén indult el az összpontosítás színhelyére.

Kossuth a gyülekező hadsereg élére a lengyel Henryk Dembiński altábornagyot találta a legalkalmasabbnak. A tábornokot január 29-én nevezték ki.[15] Február 12- én a hadügyminisztérium részéről az első egységesítési kísérlet is megtörtént, a hadtesteket, a hadosztályokat számokkal látták el. Az eddig kialakult hadtestszervezetek mellőzése, a hadosztályok alkalmazásának előtérbe helyezése azonban egyelőre zűrzavart eredményezett, és nem is tartották be.

A főhadsereg I., II., VII. hadteste a Tarnától keletre, Eger-Miskolc-Tiszafüred körzetében gyülekezett. Dembiński főerejével Eger-Gyöngyös-Hatvan irányba tervezte megindítani hadjáratát, míg a délről beérkező csapatokból összeállított III. (Damjanich-) hadtestnek Szolnok-Pest irányban kellett "tüntetnie". A hadjárat kezdetét március első napjaira tervezték.

Windisch-Grätz ugyanebben az időben, alárendelt csapatainak összevonása és Franz Schlik altábornagy hadtestével az összeköttetés felvétele után, elrendelte az osztrák sereg előrevonását Hatvan-Gyöngyös irányba. Ez utóbbi helységben akart egyesülni Schlikkel és tovább támadni Debrecen felé. A menetek végrehajtása közben ütközött az osztrák II. (Wrbna-) hadtest a Tarnánál álló magyar hadosztályokba. A február 26-27-én megvívott kétnapos kápolnai csatát egyik fél sem tervezte, ezt mi sem mutatja jobban, minthogy egyik fővezér sem vett részt az első napi harcokban. A csatát egyrészt az északról, a Siroki-szoroson keresztül az osztrák fősereghez csatlakozott Schlik-hadtest sikeres részvétele, másrészt a magyar fővezér, valamint a hadtest- és hadosztályparancsnokok közötti ellentét döntötte el. A magyar csapatok vereséget szenvedtek, de harcértékük megőrzésével hagyták el a csatateret, készek voltak a további harcra. Ezt bizonyítja, hogy másnap könnyedén verték vissza az üldözőket. Windisch-Grätz nem folytatta hadjáratát.

A beállt hadműveleti szünetben Kossuth az alparancsnokok tiszafüredi "lázadása" nyomán leváltotta Dembińskit, és ideiglenesen Görgeit, majd március 8-án Vetter Antal tábornokot, a hadügyminisztérium táborkari osztályának vezetőjét nevezte ki fővezérré. Vetter a parancsnokság átvétele után terveket dolgoztatott ki a már nagyon sürgetett ellentámadás végrehajtására. Időközben Damjanich és Vécsey tábornokok csapatai március 5-én elfoglalták Szolnokot.

Három terv fogalmazódott meg, melyek közül az egyik megfelelt a kápolnai csata előtti tervnek, a másik annak ellenkezője volt, vagyis a főerő támadna Szolnok- Pest irányában. A harmadik terv szerint mindkét irányba egyenlő erők támadtak volna. Mivel azonban a csapatok már Szolnok felé meneteltek, így a legcélszerűbbet, a Szolnok irányából történő támadás tervét fogadta el a fővezér. A másik irányba a VII. (Görgei-) hadtest támadott.

Az I. (Klapka-), a II. (Aulich-), a III. (Damjanich-) hadtest március 16-án kezdte meg az átkelést Cibakházánál a Tiszán, de a hadjáratot a rossz időjárás, a megbízhatatlan felderítőjelentések miatt félbe kellett szakítani, és a hadtestek visszatértek a Tisza bal partjára. A balul sikerült kísérlet után Vetter északra csoportosította csapatait. Az átcsoportosítás közben azonban megbetegedett, ezért helyette Kossuth Görgeit bízta meg a fővezérséggel.

A tavaszi hadjárat

A Tiszántúlon lévő hadtestek a Tiszán átkelve egyesültek a VII. (Görgei-, majd Gáspár-) hadtesttel. A négy hadtest állományába összesen 50 000 fő és 200 löveg tartozott.[16] A hadjárat terve szerint a Gödöllő térségében tudott ellenfelet Aszód irányából a VII. (Gáspár-) hadtest foglalkoztatja, míg az I. (Klapka-), a III. (Damjanich-) és a tartalék II. (Aulich-) hadtest Jászberény-Nagykáta-Isaszeg felől az osztrákok jobb szárnyát megkerülve, csatára kényszeríti őket. E két irányból egyszerre végrehajtott támadástól remélte Görgei az osztrák fősereg döntő legyőzését. A hadjárat április 1-jén kezdődött meg.

Windisch-Grätz a magyar csapatmozgásokról nem rendelkezett pontos információkkal, mindenesetre a Debrecen elleni támadásról lemondott, és csapatait Pest előterében gyülekeztette. Az I. (Jellačić-) hadtest Szolnokon és nagyobb részt Cegléden, a II. (Wrbna-) hadtest hadosztályai közül az egyik Vácon, a másik Balassagyarmaton, a III. (Schlik-) hadtest pedig Gödöllön helyezkedett el. Windisch-Grätz összesen 55 000 fővel és 220 löveggel rendelkezett.

A hadjárat első ütközetére már április 2-án sor került Hatvannál a Gáspár-, illetve a Schlik-hadtesthez tartozó csapatok között. A szétbontakozott magyar hadtesttel szemben az eredetileg felderítésre küldött osztrák csapatok Gödöllőre vonultak vissza. A megkerülést végrehajtó hadtestek ellenállás nélkül haladtak április 4-ig, amikor azonban az élen haladó I. (Klapka-) hadtestet az üresnek hitt Tápióbicskén meglepetésszerű támadás érte. A hadtest soraiban pánik tört ki, és a katonák menekülni kezdtek. A helyzetet a beérkező III. (Damjanich-) hadtest csapatai mentették meg, elűzve a Jellačić-hadtesthez tartozó dandárokat.

Görgei - félve, hogy szándékát Windisch-Grätz felfedte - késedelem nélkül Isaszeg felé irányította csapatait. Ebben a helyzetben a két irányból támadó csapatok már oly közel voltak egymáshoz, hogy együttes tevékenységükkel lehetett számolni. Az április 6-án kialakult isaszegi csata azonban nem hozta meg a várt sikert. A helyi erőfölényben lévő magyar csapatok győztesen kerültek ki ugyan a csatából, de mivel a VII. hadtest parancsnoka Bagnál várakozott, a két irányú támadás, az esetleges bekerítés nem jöhetett létre. Osztrák részről a csatában a II. (Wrbna-) hadtest nem vett részt.

A csatát követő nap Kossuth jelenlétében a további teendők megbeszélésére haditanács ült össze. Az elfogadott terv szerint a magyar csapatok Vácon keresztül Komárom felmentésére sietnek, majd a Dunán átkelve bekerítik az osztrák főerőt. Pesttel szemben a II. (Aulich-) hadtestet, valamint egy önálló hadosztályt hagynak hátra. A csapatok április 8-9-én indultak meg, az I. (Klapka-) és a III. (Damjanich-) hadtestet a VII. (Gáspár-) hadtest biztosította.

Április 10-én Vácnál az osztrák II. (Wrbna-) hadtesthez tartozó Götz-hadosztály állta el a magyar csapatok útját, sikertelenül. A Garam áthidalása után Nagysallónál a még szervezés alatt álló IV. (Wohlgemuth-) hadtestet verte szét a magyar fősereg. Görgei április 23-én vonult be a majd négy hónapos körülzárás alól felszabaduló Komáromba. A Dunán azonban híd hiánya miatt a csapatok csak 26-án, a hajnali órákban kezdhették meg az átkelést. A bal parton szétbontakozott két magyar hadtest sikeresen űzte el a körülzáró erőket, de már nem bírt a beérkező osztrák főerővel, amelyet ismét sikertelenül igyekezett megsemmisíteni.

Időközben Windisch-Grätzet - akivel egyébként Aulich napokon át sikeresen elhitette, hogy a magyar fősereg Pest előtt áll - felmentették főparancsnoki tisztéből, és Ludwig Welden táborszernagyot nevezték ki utódjául. Az új főparancsnok - tájékozódás után - elrendelte Pest kiürítését. Az I. (Jellačić-) hadtest Eszék felé, a II. (Wrbna-) és a III. (Schlik-) hadtest pedig Komárom felé vonult el. A budai várat és őrségét azonban jelentősen megerősítették. A két osztrák hadtest április 26-án még egyszer csatát vívott a magyar sereggel, de csak annyi sikert ért el, hogy folytathatta visszavonulását Bécs felé.

A komáromi csata után a hadjárat következő céljának meghatározása érdekében Görgei haditanácsot hívott össze. A két szóba jöhető cél közül - Bécs vagy Buda - hosszas vita után az utóbbit fogadták el. A hadjárat folytatása előtt azonban több személycserére is sor került. Ennek egyrészt politikai okai voltak, másrészt kényszerűségből következtek be.

Az Osztrák Birodalom császára, I. Ferenc József márciusban aláírt és kiadatott egy alkotmányt, mely minden országra és tartományra egyformán érvényes volt. Az ún. oktrojált alkotmány - bár az áprilisi törvények közül nem mindent semmisített meg - megszüntette a magyar önállóságot. Annak ellenére, hogy ennek bevezetésére a birodalom más részein sem került sor, a magyar érdekeket annyira sértette, hogy Kossuth válaszlépéseket határozott el. Ez vezetett az április 14-i Debrecenben elfogadott határozathoz, mely kimondta a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztását. Kossuthot kormányzó-elnökké választották, a feloszlatott OHB szerepét a Szemere Bertalan vezette kormány vette át.

A Függetlenségi Nyilatkozattal azonban több katona sem értett egyet, közülük többen lemondtak. Nem vállalta tovább a hadügyminiszterséget az egyébként is már többször lemondott Mészáros Lázár, és a VII. hadtest parancsnoka, Gáspár András tábornok is lemondott. Kossuth az új kormány hadügyminiszterének Görgeit látta legalkalmasabbnak, de mivel a fővezér is ő volt, Debrecenben pótolni kellett. Erre először Damjanichot jelölték ki, de miután egy baleset alkalmával lábát törte, a posztot Klapka vette át. Az I. hadtest parancsnokául Nagysándor József tábornokot, a III. hadtesthez Knezić Károly tábornokot nevezték ki. A VII. hadtest parancsnoka Poeltenberg Ernő ezredes lett

A haditanácsi határozat értelmében tehát a magyar fősereg megindult Buda felé - a VII. (Poeltenberg-) hadtest két hadosztályának kivételével, melyeket Győrbe irányítottak az osztrák csapatok szemmel tartására. A magyar fősereg május 4-én érkezett Buda alá. A hadvezetés elképzelése szerint az elavult vár néhány nap alatt bevehető, sőt esetleg egy jól sikerült erődemonstráció esetén a védők meg is adhatják magukat.

Hamar kiderült azonban, hogy a megerősített vár 5000 főnyi védőseregével, melynek élén Heinrich Hentzi tábornok állt, felkészült a végsőkig való kitartásra.[17] Az is tisztázódott az első napok után, hogy a hadsereg tábori lövegei nem alkalmasak a falak ledöntésére, ami viszont elengedhetetlen feltétele volt a vár bevételének. Görgei a szükséges ostromlövegek küldésére Guyon tábornokot, komáromi várparancsnokot utasította, ezzel egy időben megkezdték a szükséges műszaki munkák elvégzését is. A tüzérségi tűzzel és látszattámadásokkal állandóan nyugtalanított vár dél-nyugati oldalával szemben május 15-én felállított ostromüteg két nap alatt rést tört a meghatározott falszakaszon. Az első roham azonban nem sikerült, így tovább lövették a várat. A következő - május 21-én hajnalra kitűzött - roham már meghozta a régen óhajtott sikert: az ország fővárosa ismét magyar kézen volt.

Harcok Erdélyben és a délvidéki hadszíntéren

Erdélyt 1848 decemberében teljes egészében Puchner altábornagy tartotta ellenőrzése alatt. A magyar csapatok Csucsán, Feketetón, Krasznán és Nagybányán álltak Czetz János őrnagy parancsnoksága alatt. A lengyel Józef Bem tábornok - Kossuth megbízásából - december elején vette át a parancsnokságot.[18] A beérkezett csapaterősítésekkel együtt december közepén Bem már 12 500 fővel rendelkezett, valamint 24 löveggel. Ez az erő nézett szembe Puchner 17 000-es seregével, amelynek a célja egy Nagyvárad-Debrecen irányú előrenyomulás volt. A kezdeményezést az osztrák fél ragadta magához, december 18-án három dandárral akart utat nyitni az Alföld felé. A támadás azonban kudarcot vallott, Bem pedig az alkalmat kihasználva, megindította csapatait. A magyar csapatok vezére a sikeres előretörés eredményeként december 26-án Kolozsváron egyesítette erőit, ugyanakkor a császári csapatok részeit elvágta egymástól. A következő cél Karl Urban ezredes és Gustav Jablonsky ezredes dandárának kiszorítása volt Erdélyből, melyet december utolsó és január első napjaiban végre is hajtott a magyar sereg.

A bukovinai határról Bem visszatért Marosvásárhelyre, és Puchner főerejével fordult szembe. A két sereg január 17-én Szőkefalvánál ütközött meg, melynek eredményeként az osztrák fősereg kénytelen volt Nagyszebenbe visszavonulni. Bem január 21-én az Erdélyi Főhadparancsnokság székhelyét is megtámadta, de eredménytelenül. Innen Szelindekre vonult a magyar sereg, ahol megerődített állásban Puchner január 30-i támadását visszaverte. Bem annak reményében, hogy a Bánságból segítséget kap, seregének egy részét Dévára küldte, ő pedig Vízaknára vonult vissza. Itt érte az újabb osztrák támadás, amelyet kezdetben eredményesen kivédett, de miután támadásba ment át, seregét majdnem teljesen szétverték. A lengyel tábornok Szászsebesre, majd Szászvárosba, végül Piskire vezette csapatainak maradványait, ahol újra egyesült a Dévára küldött seregrésszel és az Arad felől érkező erősítéssel. Február 9-én Bem már ismét 8 000 fővel és 30 löveggel rendelkezett, és így szállt szembe Puchner még mindig túlerőben lévő seregével. A piski hídért vívott ütközetből a magyar csapatok kerültek ki győztesen.

A győzelem után Bem ismét Észak-Erdélybe indult, hogy a Bukovinából újra betört Urbán-dandárt visszavesse, majd miután ez sikeresen megtörtént, visszafordult Puchner ellen. Az osztrák csapatokat ekkor már egy orosz hadosztály támogatta. A március 2-3-án Medgyesnél vívott kétnapos csatát Bem elvesztette, és kénytelen volt visszavonulni Segesvárra. Itt ismét megerődített állásban várta az osztrák támadást, ez azonban késett, mivel az idős osztrák tábornok kerülő úton kívánta Segesvárt megtámadni. Bem ezt kihasználva, erőltetett menetben Nagyszebenbe vezette csapatait, és a város védelmére hagyott orosz csapatokat megverve, március 11-én elfoglalta az osztrákok legfontosabb erdélyi helyőrségét. Az orosz és az osztrák csapatok ezután elhagyták Erdélyt, mindössze Gyulafehérvár és Déva maradt az ellenség kezén. Az osztrák hadtest május folyamán a Bánság felől próbált ismét támadni, de Bem ezt elhárította.

A déli hadszíntéren, a csapatok zömének távozása után, mindössze egy csekély erejű hadosztály maradt hátra, Hadik Ágoston ezredes irányításával. Szeged környékén állomásozva, ez az erő nem tudta megakadályozni, hogy Nugent táborszernagy Eszék várát elfoglalja. A csapatok létszámát sürgősen növelni kellett, és ez olyan sikerrel járt, hogy márciusra elérte a 14 000 főt.[19] A IV. hadtestnek elnevezett sereg parancsnokságát Perczel Mór tábornok vette át. A hadtestparancsnok először a körülzárt Péterváradot kívánta felmenteni, de ez csak észak felől sikerült. A tábornok következő célja a felkelők megerődített szenttamási tábora volt, ezt április 3-án el is foglalta. A következő célként Perczel a Titeli-fennsík megtisztítását tűzte ki, de ez ekkor sem sikerült. Az ismételt támadás azonban újabb győzelmet hozott, április 19-én a magyar csapatok elfoglalták Óbecsét. Az elért sikerek az osztrák és szerb erőket lemondatták támadási szándékukról. Ezzel a IV. (Perczel-) hadtest jelentős segítséget nyújtott a főhadszíntér számára.

Szintén egy hadtest ostromolta Arad várát is, mely Temesvárral együtt az országrész kulcsfontosságú helyének számított. Az ostromelőkészületek, Gaál Miklós ezredes kinevezésével, 1848 decemberében kezdődtek, de csak vontatottan haladtak. A hadrend szerint V. hadtest irányítását áprilisban Vécsey Károly tábornok vette át. Vécsey minden oldalról elszigetelte a várat, és tüzérségi tűzzel állandóan nyugtalanította. A hadtest az ostromhoz a szükséges feltételekkel jórészt nem rendelkezett.

A nyári hadjárat

Az osztrák kormány a magyarországi események kedvezőtlen alakulása miatt kénytelen volt külső segítséget kérni. Ez vezetett a varsói szerződés megkötéséhez, melyben Miklós orosz cár katonai segítséget ígért a magyar szabadságharc leveréséhez. A vállalt kötelezettségnek megfelelően 1849 júniusában Iván Paszkevics-Erivánszkij tábornagy irányítása alatt négy teljes orosz hadtest - három Galícia, egy Moldva felől -, illetve további kisebb csapategységek megközelítően 200 000 fővel és 600 löveggel gyülekeztek a magyar határ átlépéséhez.

Júniusban az osztrák hadseregben is több fontos változás történt, ezek közül a legjelentősebb, hogy a fővezérséget Julius Haynau táborszernagy kapta meg. Haynau közvetlen parancsnoksága alá négy hadtest és egy önálló orosz hadosztály tartozott, továbbá rendelkezett a Jellačić táborszernagy vezette déli hadsereggel és a Moldvában lévő Eduard Clam-Gallas altábornagy irányítása alá tartozó erdélyi hadtesttel is. Ez az erő 180 000 főt és 605 löveget jelentett.

A két fél a terv szerint önállóan tevékenykedett, a cél Pest minél gyorsabb elfoglalása volt. Az osztrák csapatoknak főirányként a Győr-Komárom-Pest, az orosz csapatoknak a Kassa-Miskolc-Pest vonalat határozták meg. Az összeköttetést Észak- Magyarországon egy orosz hadosztály tartotta. Erdélyt az orosz és az osztrák hadtesteknek együttműködve kellett felszabadítaniuk, míg Jellačić önállóan tevékenykedhetett.[20]

A magyar csapatokat Buda elfoglalása után szintén átszervezték. A fősereg Görgei irányítása alatt négy hadtestből és néhány különítményből állt, illetve tevékenységét segítette a komáromi őrsereget képező VIII. hadtest is. Volt ezen kívül egy északi-hadsereg Dembiński, majd Józef Wysocki tábornok parancsnoksága alatt, mely egy hadtestből és egy hadosztályból állt. Bem erdélyi hadserege, a Vetter Antal tábornok által irányított déli hadsereg mellett egy Szegeden állomásozó tartalék hadtesttel is rendelkezett a magyar hadvezetés. A hadsereg létszáma 160 000 fő és 450 löveg volt.

A hadsereg elé állított célokkal és feladatokkal kapcsolatban több terv látott napvilágot, melyek közül Görgei az osztrákok elleni minél gyorsabban végrehajtandó támadás mellett döntött. Görgei terve szerint a VII. (Poeltenberg-) hadtest Győrnél marad, a többi pedig a Vágon átkelve, Nagyszombat irányába támad. A meginduló magyar csapatok június 9-én Szerednél, 16-án Zsigárdnál vívtak ütközetet, majd 20-21-én Perednél került sor arra a kétnapos csatára, amely nem hozta meg a várt sikert. A csata első napja a magyar csapatok számára kedvezően alakult, a II. (Asbóth-) hadtest elfoglalta Peredet, illetve a honvédcsapatok vették birtokukba Királyrévet is. A másnapi folytatás azonban - a hadtestek közötti belső összhang hiányában - már kevésbé volt sikeres. Az orosz Panyutyin-hadosztály megjelenése pedig végképp eldöntötte a csata sorsát.

A peredi csata után Haynau a Duna jobb partjára irányította át csapatait az eredeti tervnek megfelelően. Az átcsoportosítás után a június 28-án meginduló támadást a Győrben álló VII. (Poeltenberg-) hadtestnek, illetve az ettől délre álló Kmety-hadosztálynak nem sikerült megállítania, így szívós ellenállás után a csapatok visszavonultak. A további osztrák előretörésnek a Komáromnál, a Duna jobb parti sáncait kihasználva felálló magyar fősereg állta útját. Ezen a helyen július 2-án alakult ki csata, amely egyik fél számára sem hozta meg a várt sikert. Az ebben a csatában szerzett fejsebe megakadályozta Görgeit, hogy a kilenc nap múlva megismételt csatában személyesen irányítsa csapatait. Ez utóbbi csatának magyar részről az lett volna a célja, hogy a fősereg számára szabaddá tegye az utat a Tisza-Maros szöge felé, ahol - a kormány határozata értelmében - a csapatoknak gyülekezniük kellett.

A sikertelen áttörési kísérlet azt is jelentette, hogy az egyetlen lehetséges út a Duna bal partján vezet, viszont ekkor ezt már az orosz csapatok ellenőrizték. Más választás nem lévén, Görgei július 12-én megindította csapatait, miután a komáromi vár őrségét alaposan - a II. hadtesttel - megerősítette. A visszavonulást azonban már Vácnál 15-én megállította egy orosz különítmény, amely egyre nagyobb erősítést magához vonva, megakadályozta a magyar sereg további előretörését. Görgeinek tehát új menetvonalat kellett választania, ez pedig a Losonc-Miskolc- Debrecen irány lett. Ez azt is jelentette. hogy a már Tiszánál álló orosz csapatok háta mögött, azok utánpótlási vonalát keresztezve kellett a három magyar hadtestnek menetelnie. A manővert szerencse kísérte, néhány kisebb ütközet után 22-én Görgei már Miskolc közelébe ért. 28-án kelt át a Tiszán. és haladt tovább Arad felé. Augusztus 2-án az oldalvédet képező I. (Nagysándor-) hadtest Debrecennél szenvedett el vereséget, de ez nem akadályozta jelentősen a sereg mozdulatait. Görgei élhadteste 9-én már Aradon volt.

Július hónapban a Tiszántúlon is gyorsütemű hadseregszervező munka folyt, melynek eredményeként - több váltás után - Dembiński tábornokot nevezték ki fővezérré. Dembiński, seregeit egyesítve a déli hadsereggel, Szegednél erődített állások mögött kívánta Haynaut megakadályozni abban, hogy átkeljen a Tiszán. Miután az osztrák csapatok beérkeztek, a fővezér váratlanul kiüríttette Szegedet.

Haynau, a Tiszán átkelve, augusztus 5-én támadta meg Dembiński csapatait, aki Szőregre vonult vissza, de itt sem fejtett ki hosszabb ellenállást. Innen, az Aradra rendelő parancs ellenére, Temesvár felé irányította seregét, ahonnan valószínűleg tovább akart vonulni. Augusztus 9-én a szintén ide érkező Bem a parancsnokságot átvette, és azonnal megtámadta az osztrák fősereget. A csata azonban a magyar sereg teljes összeomlását eredményezte. E döntőnek bizonyult vereség után a legnagyobb magyar hadsereg Görgei 30 000 fős serege maradt, amely egyedül már nem vehette fel a harcot. A diktátorsággal felruházott Görgei számára egyetlen lehetőség maradt, letenni a fegyvert. Ez augusztus 13-án Világosnál következett be. Ezután sorban megadták magukat a várak is, utoljára október 2-4-e között kiürítették Komáromot is.

Az erdélyi és a délvidéki hadszíntér 1849 májusa után

Erdélybe június közepén vonultak be az egyesített orosz-osztrák csapatok Az orosz főirány a Tömösi-szoroson át Brassó. másik irány Dornavatra-Beszterce volt. Clam-Gallas osztrák altábornagy a Vöröstoronyi-szoroson át igyekezett csatlakozni az orosz főerőkhöz, melyet Lüders tábornok vezetett. A Brassó elleni támadás sikeres volt. az oroszok június 27-én már Nagyszebent is elfoglalták.

Bem először Besztercénél próbált ellenállni, de miután felismerte, hogy a nagyobb veszély délről fenyegeti, ide sietett. Először Clam-Gallas csapatait július 20-án megverte Sepsiszentgyörgynél, majd egy rövid moldvai kitérő után Lüders elé Segesvárra meneteltette seregét. Itt azonban július 31-én vereséget szenvedett. A csata után Nagyszeben felé indult, ahol ugyan ért el részsikereket, de az augusztus 6-i nagycsűri csatában döntően vereséget szenvedett.

Délvidéken az események menetében változást jelentett a Jellačić-hadtest megérkezése Budáról. A horvát bán, miután átszervezte csapatait, június elején átkelt a Duna bal partjára, és körülzárta Péterváradot, betört a Bácskába, és felégette Újvidéket. Sikeres előretörésének azonban július 14-én egy súlyos kudarc véget vetett. E napon ugyanis megtámadta Guyon-hadtestét, amely Nyárasdnál vereséget mért rá. Ezután Jellačić először a Titeli-fennsíkra vonult vissza, majd visszatért a Duna jobb partjára.

Arad vára július 1-jéig tartott ki, ekkor az osztrák őrség kapitulált. Temesvárt a magyar csapatoknak minden erőfeszítésük ellenére sem sikerült elfoglalniuk.

A 1848-49-es szabadságharc, a magyar függetlenség ügye Európa központi kérdése lett ebben az időszakban. Ha hivatalos támogatást a kormányoktól nem is kapott, a közvélemény élénk érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Ebből a figyelemből bőven jutott a katonáknak, akik elismerésre méltóan védték hazájukat, a szabadság és a haladás ügyét. A magyar tábornokok neve gyorsan ismert lett Európa-szerte, és hamarosan nemcsak az újságok írtak róluk, hanem katonai körökben is elemezték haditerveiket, cselekedeteiket. Így kerülhetett bele a magyar szabadságharc több hadművelete a katonai iskolák tankönyveibe mint a mintaszerű tervezés vagy végrehajtás példája.

Nem magáért való vállalkozás tehát az, hogy a szabadságharc eseményeit hitelesen, a lehető legrészletesebben megismerjük. Ehhez kíván segítséget nyújtani ezen kiadvány is. Így talán közelebb jutunk annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy egy mindössze néhány hónap alatt életre hívott hadsereg miként volt képes Európa egyik legszámottevőbb hadseregét arra kényszeríteni, hogy szövetségest keressen.

A császári királyi haderő ugyanis egyedül nem volt képes legyőzni a magyar honvédsereget.


Hivatkozások:

1 Az 1715. évi 8. törvény ugyan rendelkezett állandó magyar hadsereg létrehozásáról, de ez csupán magyarországi kiegészítésű gyalogos és lovas ezredek szervezését jelentette. Egyéb (pl. tüzér-) csapatok, vezető és háttérszervek létrehozása nem valósulhatott meg, a magyar sereg része volt a birodalmi haderőnek.

2 1848dik évi magyar országgyűlésen alkotott törvényczikkelyek. Pest, 1848. (Törvényczikkelyek) 3. törvénycikk 8. §. 10. p.

3 F. Kiss Erzsébet: Az 1848-1849-es magyar minisztériumok. Bp., 1987. 317. p.

4 Törvényczikkelyek. 47-52. p.

5 Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán. Bp., 1973. 33. p.

6 Gelich Rikhárd: Magyarország függetlenségi harcza 1848-49-ben. I. Bp., 1882. 26. p.

7 F. Kiss Erzsébet: i.m. 318. p.

8 Rédvay István dr.: Az 1848-49-i magyar szabadságharc gyalogsága. In.: A magyar gyalogság. Szerkesztette: Vitéz Doromby László, Reé László. Bp., é.n. 104. p.

9 A huszárok hazavezénylésére, illetve hazaszökésére l. Rédvay István dr.: Huszáraink hazatérése 1848/49-ben. Bp., 1941.

10 A szabadságharc hadjáratai történetének összeállításánál alapvetően a következő összefoglaló munkákat használtam fel. Breit József: Magyarország 1848-49. évi függetlenségi harcának katonai története. I-III., Bp., 1929.; Gracza György: Az 1848-49-i magyar szabadságharc története. I-V,. Bp., 1893-1898.; Gelich Rikhárd: i.m. I-III., Bp., 1882-1889.; Az 1848-49. évi forradalom és szabadságharc története. Szerkesztette: Hermann Róbert, Bp., 1996.; Rüstow, F Wilhelm: Az 1848- 49-i magyar hadjárat története. I-II., Pest, 1866.

11 Csikány Tamás: A magyar tüzérség az 1848/49-es szabadságharcban. In.: A magyar tüzérség kialakulása és fejlődése. I., Gábor Áron Tüzér Bajtársi Egyesület kiadványa. Bp., 1991.

12 Vidos Géza: A honvédség műszaki szolgálata 1848-49-ben. In.: Magyar Katonai Szemle., 1939. 10. szám. 217-218. p.

13 A hadiipari háttér megszervezéséről és működéséről l. Bakó Imre: A magyar állami "Országos Fegyvergyár" működése 1848-1849-ben. Bp., 1942.

14 A téli hadjárat a felsoroltakon kívül részleteiben a következő munkában tanulmányozható - Nobili, Johann: Der Winterfedzug 1848-1849 in Ungarn unter dem Oberkommando des Feldmarschalls Fürsten zu Windisch-Grätz. Wien, 1851.

15 Az időszakról részletesebben l. Borus József: Dembiński fővezérsége és a kápolnai csata. Bp., 1975, továbbá Hermann Róbert: A fővezéri kérdés 1849 telén és tavaszán. In.: A tavaszi hadjárat. Hatvany Lajos Múzeum, Füzetek 13. Hatvan, 1996.

16 A tavaszi hadjárat eseményeinek kimerítő feldolgozását l. A feldunai hadtest visszavonulásának és az 1849. évi tavaszi hadjáratának története. Szerkesztette: Berkó István. Bp., 1925.

17 Budavár ostromára vonatkozóan l. Budavár bevételének emlékezete. Szerkesztette: Katona Tamás. Budapest. 1989, továbbá Némedy, Josef: Die Belagerungen der Festung Ofen in den Jahren 1686 und 1849. Pest, 1853.

18 Az erdélyi harcokról l. Kovács Endre: Bem a magyar szabadságharcban. Bp., 1979.

19 A délvidéki harcokról l. Olchváry Ödön: A magyar függetlenségi harc 1848-1849-ben a Délvidéken. Bp., é.n., továbbá Thim József: A magyarországi 1848-49-i szerb felkelés története. Bp., 1935.

20 A nyári hadjáratról l. Ramming, Wilhelm: Der Feldzug in Ungarn und Siebenbürgen im Sommer des Jahres 1849. Pest, 1850.