Vissza a kezdőlapra


A mezeipacsirta éneke (WAV hangfelvétel)

MEZEI PACSIRTA
(Alauda arvensis)

ÉRDEKESSÉGEK
Képek a pacsirtáról
A mezei pacsirta mint madár és mint szimbólum
Versek a pacsirtáról
Vincent Van Gogh: Búzamező pacsirtával
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Rajzok és fotók a mezei pacsirtáról





A mezei pacsirta mint madár és mint szimbólum


MEZEI PACSIRTA.
Alauda arvensis L. 1758.

Népies nevei: szántóka; dalos pacsirta; szántó pityer (M.-Szecsőd, Vasmegye).

Jegyei: alsó szárnyfedői szürkésfehérek; első evezője igen kicsiny, elcsenevészedett; legszélsőbb farktolla fehér, csak belső felének közepe fekete, a következő farktoll külső fele szintén fehér; a szárnyak hegye körülbelül a fark közepéig ér; főszine felül földbarna vagy homokbarnás, némi rozsdás árnyalattal, begye ugyanily színbe játszik (a hímnél rozsdásabb) s itt is, úgy mint fején, nyakán, hátán barnásfekete szárfoltokkal meglehetős sűrűn rajzolt; hasának főszine némileg rozsdássárgába hajló fehér. A fiatalok feketésbarna szárfoltjai sárgásfehéres szegésűek s rajzolatuk pikkelyszerű. A csőr felső kávája sötét, az alsó világosbarnás szaruszínű; szemei sötétbarnák; lábai sárgás hússzínűek. Tollazata vidék, illetve talaj szerint igen változékony, hol sötétebb, hol világosabb.

Minden pacsirtapár fészke táját, mely körületben aránylag nem nagy; féltékenyen őrzi s a hím erélyesen üldözi a netalán arra tévedő csendbontókat, békezavarókat. A fészek a vetésben, réten, valami kis kaparásban száraz növényszálakból épül. Néha már márczius végén, még inkább áprilisban, 5 tojást találhatunk benne, melyek szürkés, barnás vagy agyagsárgás fehér alapon, barna és szürke foltocskákkal, pettyezéssel sűrűen borítottak.

A tojó két hétig üli fészkét s az első költés után juniusban, esetleg már május végén, még egyszer szaporít. Szeptemberben és októberben kezdenek csapatokba verődni s lassanként délre költözködni. Elvonulásuk nem igen sietős, mert sokszor még novemberben is láthatunk vándorlókat. Az erősebb fagy és havazás után azonban elbúcsúznak utolsó hírmondóik is.

. . .

Nem csoda, hogy a mezei pacsirtát majd csaknem mindenki ismeri, mert úgyszólván egész Európában, Ázsia nagy részében, sőt Észak-Afrikában is - kivéve a teljesen erdős, hegyes, szántóföldek és rétek nélkül szükölködő vidékeket - előfordul, még pedig legtöbb helyen oly nagy számban, mint kevés más madárfaj. A mi a fülemile a ligetben, a húros rigó az erdőben: az a pacsirta a mezőn. Mind a három igazi művész, mesterdalos. Még alig érezzük a tavasz első leheletét, még hófoltocskák fehérlenek a barna síkságon, még nyugszik ugyan a szántóvető, a föld népe, de már érzi, hogy nem sokáig tart a pihenése, mert a természet, mintha mozdult volna, érverése kezd erősebb lenni. Ekkor, midőn már nincs tél, de még tavasz sincsen, kisebb-nagyobb társaságokban, nyugtalanul ide-oda szálldosva megjelenik mezőinken. Igazi tavaszhirdető, mert csakugyan az első költözködő madár, mely itt-ott néha már február közepén feltünik, általában pedig, az országos középnap szerint: márcz. 2-3-án. Előfordul, hogy gyenge teleken vagy a délibb megyékben egyesek el sem távoznak tőlünk.

Nemsokára megérkezése után a kiengedő idő fényesebb, enyhébb napsugarai megdobogtatják sziveiket: pár után néznek. S ha ilyenkor sétálunk ki a mezőre, alig szabadulhatunk meg attól a hatástól, a mit a pacsirták gyakorolnak reánk. Mintha csak nagy templom volna a vidék, melyben száz és száz zsoltár hálátadó imaként száll a magasba, a természet urához, hogy megengedte érnünk az új munkaévet, éltető reményeivel:

"Dicső, dicső, dicső
Kikelet, kikelet!
Kivirít, kivirít
A virág mind."

A pacsirta így imádkozik. Nemcsak énekét küldi a magasba, maga s felemelkedik szózatával a végtelen levegőég kékjébe, még csak egy pont - azután eltünik a felhők hazájában, "jubiláló" dalával betöltve a környéket akkor is, mikor már nem látjuk. A szántóvető pedig elhallgatja kedves madarának gyönyörű hangjait, könnyebben esik neki a fárasztó munka, tudva, hogy az a kis dalos is "szánt" - így mondja felemelkedését - s azért repül tán az ég felé, hogy közelebb legyen Urához s az jobban meghallja dicsőítő szavát. Valósággal zeng a határ a pacsirtadaltól, ettől a szivetrázó zenétől: érezzük a jövőt, a remény fellobbanását, az új élet üdeségét. Nemcsak a fenséges hegyvidéknek, a susogó erdőknek: a sík földnek is meg van a maga költészete, szárnyas költője.

Nincs mit csodálkoznunk, ha tehát - különösen nálunk - madarunk rendkívüli népszerűségnek örvend. S első sorban a szántóvető az, a ki benne még a gólyánál és fürjnél is inkább saját külön madarát" látja.

Népies költészetünk remek gyöngyei azok a sorok, melyek a pacsirtáról megemlékeznek s azért azok, mert abból a benső barátságból fakadtak, mely a hangulatban is az egyszerű, leplezetlen valóság szépségeit érvényesíti. Minő erő és éles megfigyelés van például ARANY szavaiban:

"Kis pacsirta is szánt
Mint a szegény költő, fényes levegőben;
Dalt zengve repült fel, dalt zeng a magasban,
Hallgat leesőben."

Szinte látjuk felemelkedni s némán - szokása szerint - gyorsan levágódni hymnusza végén. Siet s örömében elfelejt beszélni; a szántó dala megmondja az okát is:

"Kis pacsirta, ég madara,
Száll fölöttem, zeng a dala,
Párja vígan száll elébe,
Le-le csalja a fészkébe"

s a magyarság jellemző módja szerint találja el CZUCZOR a folytatást:

"Szántó pajtás, kis madárkám!
Nézz le, nem látod-e babám?
Hej! ha én fönn lebeghetnék,
Mindig babám felé néznék!"

A hatást bizonyítja, hogy e vers átment a nép szájába.

PETŐFI is, az Alföld igazi költője, gyakran megemlékezik róla s ő is a közfelfogást fejezi csak ki, mikor először hallja dalát:

"Pacsirtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hirmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár."

TOMPA egyenesen őt tartja az első énekesnek:

"A pacsirta fénylő légben énekel,
Szárny és dal hatalma együtt vivé fel;
Isten áldja! - ő a legfőbb énekes,
Szent dalára szívünk hálától repes."

Hangjáról azt mondja:

"Szól a pacsirta, mint egy kis harang,
Függ magasan a tiszta légben"

s ellentétbe állítja termetét szavával:

"Kicsi madár a pacsirta,
Mégis olyan nagy a hangja."

PETŐFI azt is megmondja, hogy nemcsak magának énekel:

"A pacsirta fönn a kék magasban
Istenének és magának zeng."

TÓTH KÁLMÁN is híven irja, hogy mikor elénekelte a magasban strófáit, leszáll a buzába epedő párjához:

"Buza közé száll a dalos pacsirta,
Hogyha magát már odafenn kisírta;
S buzavirág, buzakalász árnyába'
Reáakad megsiratott párjára."

Ezek a szavak is visszhangra találtak népünknél, énekbe fogta, bizonyságául, hogy a költő jól beszélt.

Jól tudjuk mindnyájan, hogy az erdőben hiába keressük, a mit e sorok is erősítenek:

"Szomorú a kis pacsirta,
Mind a két szemét kisirta.
Nem szeret a zöld erdőben,
Jobb szeret a sík mezőben."

S valóban elbámulunk a megfigyelés élességén, mikor az oly közelálló két madarat, mint a mezei és búbos pacsirtát, a közsoron is jellemzően megkülönböztetik; erre vall ez a sajóvölgyi nóta:

"Barázdában szépen szól a pacsirta"

vagy a költő szavai ("Borvitéz"-ben):

"Megy az úton kis pacsirta."

Vagy:

"Más madárka fészken s párosan pihen,
Te kerékvágásban a rög enyhiben."

Világos, hogy itt csakis a búbos pacsirta érthető, nem a mezei, melyre a felemelkedve éneklés a jellemző. Ezt költőink, kik a pacsirtáról irtak, mind finoman adják, még pedig nemcsak a tisztán népies költők, hanem a klasszikus iskola mesterei is, pl. BERZSENYI:

"A pacsirta hangicsálva repdez,
Víg örömét zengve kiönti,
- - - - - - -
A nap felé uszó sasokkal".

Sőt a 17. század elején BENICZKY PÉTER uram (1620.) is így pengeti lantját:

"Ég felé pacsirta
Repül, hogy szózatja
Messzire terjedjen."

A pacsirta nemcsak tavaszhirdető, ő a hajnalfakadás dalosa is, s így igazán a reménység ébresztője. Hiszen a tavaszszal az évet, a hajnallal a napot kezdjük s érzelmeink ugyanazok ilyenkor: sejtjük a jövőt. Még a csillagok ragyognak, talán a sápadtképű, szelid hold is világít a mezőkön, még nem hirdeti a keleti ég világossága a pitymallatot: de a pacsirták érzik már a virradást s felemelkednek, hogy reggeli imájukkal dicsőítsék az Urat. Néha már hajnali három órakor javában szólnak, a mire azután:

"Felkel jó hajnalban a szántó álmából,
Felserkenti magát pacsirta szavából."

TÓTH KÁLMÁN figyelmét sem kerüli el madarunknak e szokása:

"Felkelnék szépen kora reggel,
Mikor már a pacsirta énekel."

Mindenkor "a reménység arany szálát" szőhetjük az ő "magas" énekéből. Megmondtuk már előbb, miként utánozza a magyarság a pacsirta éneket hangfestő szavakkal. Ennek egy másik változatát, bizalmaskodó párbeszéd alakjában, Fehérmegyéből jegyeztem föl, melyben nemcsak a hangok vannak jól adva, de bizonyos humor is kicsillámlik belőle. Elment egy, nem valami okos hírben álló, gazdaember kukoriczát vetni, ezt látván a pacsirta, ijesztgetve őt, így tréfálkozott vele:

"Ki-típem, kitípem, ki-típem!"

Emberünk, együgyüségében, megijedt, "hogy hát mi lesz akkor a kukoriczából, ha a madarak kitépik", haragjában csak azt tudta visszavágni a pacsirtának:

"Ha te ki-típed: akkor én nem kapálom be, nem kapálom be!"

Mennyi biologiai vonás, közvetetlenség beszél hozzánk mindezekből, s mennyi vonatkozást sorolhatnék még föl, ha a gyermekszoba versikéit s egyebet is figyelembe vehetnék itt!



Forrás: Chernel István: Magyarország madarai
https://mek.oszk.hu/00600/00604/html/




Petőfi Sándor:
Pacsírtaszót hallok megint

Pacsírtaszót hallok megint!
Egészen elfeledtem már.
Dalolj, tavasznak hírmondója te,
Dalolj, te kedves kis madár.

Oh istenem, mi jólesik
A harci zaj után e dal,
Mikéntha bérci hűs patak füröszt
Égő sebet hullámival.

Daloldj, dalolj, kedves madár,
Eszembe hozzák e dalok,
Hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona,
Egyszersmind költő is vagyok.

Eszembe jut dalodrul a
Költészet és a szerelem,
Az a sok jó, mit e két istennő
Tett és még tenni fog velem.

Emlékezet s remény, ez a
Két rózsafa ismét virít
Dalodra, és lehajtja mámoros
Lelkem fölé szép lombjait,

És álmodom, és álmaim
Oly kedvesek, oly édesek...
Terólad álmodom, hív angyalom,
Kit olyan híven szeretek,

Ki lelkem üdvessége vagy,
Kit istentől azért nyerék,
Hogy megmutassa, hogy nem odafönn,
De lenn a földön van az ég.

Dalolj, pacsírta, hangjaid
Kikeltik a virágokat;
Szivem mily puszta volt és benne már
Milyen sok szép virág fakad.

Betlen, 1849. március 8.

https://mek.oszk.hu/01000/01006/

Reményik Sándor:
Pacsirta

A rét felett
Trillázva lebegett.
Emelkedett.
Alatta zöldesbarna folt:
Az erdő elveszett.
Dalolt, dalolt.
Úgy pazarolta magából a dalt,
Hogy mámorába szinte belehalt.
És mégis olyan üdén, könnyedén
Fakadt a dal belőle, mint a lomb
Nyírfatündérek karcsú ághegyén.

Lassan, nehezen, mint komor kolomp
Kondult a szívem - és eszméltem én:
Ez hát a dal, ez hát a költemény!
Ez a csattogó, büszke szárnyverés,
Ez a szárnyaló, friss emelkedés,
Ez a szent mámor, mely nem ismer gátat,
S hirdeti magát a széles világnak,
E könnyű lélek, mely lebeg, lebeg
Zöld-arany zománcos erdők felett.
És akkor egyszerre belém nyilalt:
Költő vagyok, - s még nem daloltam dalt!
Sosem fakadt a lelkem könnyedén,
Mint rügy a nyírfatündérek kezén.
Csak puszta kézzel földet hasogattam,
Csak szobrot véstem, sírkövet faragtam,
S mikor a munkában elnehezedtem,
Fekete fenyők közé menekedtem,
Titkok kapuján, mint harkály kopogtam, -
Azután ismét vonatként robogtam,
Örvények szája felett szédelegtem,
Mindent csináltam, - csak nem énekeltem.

Nem szálló darvak, - emelődaruk
Lendítették ki lelkemből a bút,
Az én világom a kohók világa,
Csákány csapása, pőröly zuhogása,
Gondolatok zenétlen muzsikája!
S most már hiába!
Hiába lebeg
A pici Mester a mező felett. -
A dalt, a könnyűt, a hivogatót,
A játszit, tündét, üdét, illanót
Nem tanulom már soha, soha meg!

1923 április

https://mek.oszk.hu/01000/01052/html/vers0402.htm

Gyenes István:
Pacsirta

Föl-föl a magasba
köröz az ég tetején
felhők peremén
Dalol és ünnepel - táncol
a szeretet a szíve alatt
- itt a tavasz! -

Itt a tavasz - dalolja ő
a hirverő pacsirta kiált
- itt a haza!

Boldog a kismadár
ki hazájára talál
oly meleg itt a táj

Becsüli szülőhelyét
imádja ősi nevét
neki itt semmi se fáj

Köröz-köröz a magasban
tavasz keble alatt
a kis pacsirta

http://www.fsz.bme.hu/
mtsz/irodalom/vers051.htm



Vincent Van Gogh: Búzamező pacsirtával


Kétségtelenül egyike Van Gogh leginkább szívből jövő, legösztönösebb képeinek. A búza szinte megfoghatóan valóságos. A kezdetet, a reményt és a vágyódást szimbolizálja, ahogy a piciny pacsirta elhagyja a földön levő fészkét - felszárnyal a felhős ég felé, ahol majd teljes szívéből dalolni kezd. Ez a festmény szinte megszólal - és szerencsések vagyunk, hogy a pacsirta örökké énekelni fog nekünk. Csak az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e meghallani vagy sem?

DeCourcey








Vincent Van Gogh: Búzamező pacsirtával
(Olaj, 34.0 x 65.5 cm. Párizs: 1887. nyara)

Forrás: http://www.decourceyart.co.uk/vangogh/vangogh02.htm



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére