Kodolányi Füzetek, 2.

EGYENES CSILLAGOK

Tanulmányok Vajda Jánosról és Jankovich Ferencről

A Székesfehérváron megrendezett emlékülések anyaga

Szerkesztette: Bakonyi István

Kodolányi János Főiskola
Székesfehérvár, 1999

 

TARTALOM

Előszó

Horváth Júlia: Az ifjú Vajda János

Karácson Sándor: Egyenes csillagok (Vajda János és Ady Endre üstökösképzete)

Bene Kálmán: Vajda János, a színi referens

Pomogáts Béla: Idill után számvetés (Jankovich Ferenc ifjúsága)

Horváth Júlia: Jankovich Ferenc, a Vár szerkesztője

Ágh István: Jankovich Ferenccel Szántód partjainál

Bakonyi István: Jegyzetek Jankovich Ferenc Csepp a tengerben című művéről


A Kodolányi Füzetek szerkesztőbizottsága:
Bakonyi István (sorozatszerkesztő)
Lassú Zsuzsa
László Péter
Lukács Péter (elnök)
Majorosi Anna
Sárdi Csilla

E kiadványt lektorálta:
Sárdi Csilla

Fedél- és sorozatterv:
Rózsadombi Ágnes

ISSN 1419-5836
ISBN 963 03 76156

Kiadja a Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár
Felelős kiadó: Lukács Péter főigazgató


 

Előszó

A Kodolányi János Főiskola néhány éve résztvesz azoknak az irodalmi emléküléseknek a szervezésében, amelyeknek Székesfehérváron a Vörösmarty Társaság a fő gondozója. Fontosnak tartjuk, hogy a város és környéke kulturális életében egyre jelentősebb szerepet játsszunk, hogy a maradandó értékek közvetítésében részt vállaljunk.

Az elmúlt időben ilyen közös rendezvényeink közé tartozott a Vajda János és Jankovich Ferenc életművével foglalkozó két konferencia, amelyek előadásaiból itt ízelítőt kap a Kodolányi Füzetek olvasója. Jeles irodalmárok és helyi kutatók vizsgálatainak eredményeit gyűjtöttük egybe.

A tettet többek között azért is fontosnak tartjuk, mert a székesfehérvári születésű Jankovich Ferenc kortársa volt főiskolánk névadójának, a korszak kiemelkedő írójának, Kodolányi Jánosnak.

A folytatást is tervezzük. 1999-ben ünnepeljük névadónk 100. születésnapját, s az erre az alkalomra szervezett tanácskozás anyagát külön kötetben kívánjuk megjelentetni.

Lukács Péter
főigazgató
Bakonyi István
szerkesztő


 

Horváth Júlia

Az ifjú Vajda János

(1827-1847)

 

"Szülőföldem egy erdő volt..."

"Ahhoz, hogy engem megértsenek, szükséges ismerni azt a környezetet, melyben felnőttem. A szabad természetet, amely körülvett, azokat az embereket, akik szüleimhez jártak, s apámat, különösen apámat! Büszke, nemes hajlamú, eszes, művelt ember volt atyám, Vajda Endre, az Ürményiek váli birtokának főerdésze."[1]

A váli erdőt tartotta szülőföldjének a költő Vajda János, pedig Pesten, az Ötpacsirta utcában született 1827 májusában. Születésének pontos dátumát nem ismerjük. Az anyakönyvi kivonat tanúsága szerint május 18-án keresztelték. A ház, melyben napvilágot látott, a sors véletlene folytán Kultsár Istváné volt. Itt szolgált Vajda Endre, itt felesége, Velecky Lídia, s ennek köszönhetően lett a költő keresztapja az ismert író és lapszerkesztő, Kultsár István. Innen szegődött Vajda Endre Ürményi József országbíróhoz, aki erdőkerülői állást ajánlott uradalmának központjában, Válban.

A költő néhány hónapos volt, mikor a család a "magányosan álló, nádfödeles" vadászházba költözött. "Valóságos Kánaán, Eldorádó volt az a hely"[2] A paradicsom, melynek tündéri képe a versekben és novellákban megjelenik: a ház egyik oldalán szántóföld, a másikon erdő, előtte és mögötte kert. "A hátulsó kertben zöldség, vetemény, kukorica... az első kertben gyümölcsfák, virágágyak voltak... Földje buján termett. Olyan dinnye, uborka nőtt benne, hogy megcsodálta mindenki, a karózott töviskerítést egybefolyva futotta be a sok inda: a szilvafáról dinnye lógott, a futópaszuly még a ház tetején is virított és termett, én szedtem le onnan, mint fürge, mezítlábas gyerek, minden héten a zöldbabot."[3] - mesélte később fiatal tisztelőjének, Zempléni Árpádnak. A kertben ott volt a méhes is, ahol a gyermek Vajda kóstolgatta a tiltott örömöket, a maga gyártotta gubapipát, amellyel olyan bodor felhőket eregetett, hogy néha a méhek is megsokallták; s ott a sövénynél, a sátoros lapulevelek között csókolózott a kedves Zsuzsikával.

"Pénzfizetése nem sok volt apámnak, a nagy főerdészi címhez mindössze száz váltóforint...mégis...annyink volt mindenből, hogy eladni, elajándékozni sem bírtuk."[4] Kilencen voltak testvérek, közülük négyen fiatalon meghaltak. Apján, anyján kívül felnőttel alig találkozott, semmi sem zavarta a békés, harmonikus világot.

A költő, aki öregségére olyan magányos lett, mint kedves csillaga, az "örökké társtalan" üstökös, és olyan boldogtalan, hogy a világot - ahogy egy huszadik századi pályatársa megjegyezte - már nem is a szemeivel, hanem a sebeivel érzékelte - szép emléket őrzött. "Gyermekkoromat tartom életének legboldogabb idejének. Húsz éves koromig oly boldog és naív volt, mint a Ádám a paradicsomban. Ezekre a fiatal évekre mindig olyan jól esik visszaemlékeznem, nem úgy, mint az azutániakra."[5]

Nővére, Róza elbeszélése szerint gyermekkorában bizony nem hajlott a búskomorságra, sőt cimborái csínyekre is csábították: "Sokat csavargott erdőn-mezőn, utóbb nekiszilajodott, alig bírtunk vele. Kacagott, dalolt, nem született az szomorú embernek, az élet tette azt vele."[6]

A szabadságharc bukása után írott, 1850 novemberében megjelent Az elítéltek éjjele című önéletrajzi elemekkel átszőtt novella halálra ítélt hőse mondja: "Szülőföldem egy erdő volt, hol nyolc éves koromig laktam, hol nem volt szomszéd, ki irigyeltette volna magát, ki megmutatta volna, mi bűne lehet az embernek egymás iránt, ki éreztette volna velem, hogy az embernek, hogy boldog legyen gyűlölnie tudni is okvetlenül szükséges. Amit eddig láttam, minden csak szeretett, s én nem tudtam mi a gyűlölet. Az életet békének képzeltem harc nélkül, örömnek bú nélkül, s boldog voltam - öntudatlanul."[7]

Egy papírszeletre jegyezte fel sokkal később, hogy még budapesti szerkesztőként is az erdei lakot tekintette otthonának, s minden évben - gyakran hetekre - hazatért. Csak szülei 1863-ban bekövetkezett tragikus halála után - mikor testvéreinek is ki kellett költöznie a házból - szakadt el végleg Váltól.

"Ez az, ki nagy ember - lesz!"

Vajda János tízévesen került a székesfehérvári ciszter gimnáziumba. 1837-1840 között három évig tanult itt, s a gimnázium értesítőjének tanúsága szerint eminens diák volt.[8] Ennél többet csak A szerelmes gyermek című önéletrajzi ihletésű novellájából tudhatunk meg, melyet fehérvári életének mozzanataiból szőtt. Sehol máshol nem írt ilyen részletezően erről az időszakról. Az 1854. augusztus 4-én megjelent novella helyszíne "X vidéki nagyobb város", mely "egy tizenkét éves gyerek nevével volt tele, ki szerelmes volt, verseket írt, és bort ivott a kocsmákban. E nagy gyermek én voltam."[9] A városban volt gimnázium, polgári lövölde és vagy tizenkét nyilvános hely - olvasóegylet viszont nem - a híres kofák, elmés borbélylegények "legérdekesebb beszédtárgya nem a sóstói kacsavadászat, nem a városi kalandok, nem a kuglizásnál kifejtett verekedések voltak, hanem - én a szerelmes gyermek." Verseit ellopták, másolták, olvasták. Tanáraitól az elismerésen és biztatáson túl könyveket kapott: Ovidius Naso-, Dayka-, Batsányi-kötetet. Mindenki igyekezett kedvébe járni, mindenki kíváncsi volt rá, egymást érték a meghívások. "Eleinte szégyelltem, hogy vakmerő vagyok verset írni, s éreztem, hogy verseim rosszak; de végre a közönség elismerése önbizalomra ébresztett." Népszerű volt. Joggal hitte magát a város legnevezetesebb és legérdekesebb egyéniségének: "Egy reggel az iskola felé tartva, mentem az utcán: észrevettem, hogy ujjal mutatnak felém, s ha jól figyeltem, nevem is hallottam említeni, mellé téve, "ez az"... Egyik osztálybeli iskolatárs így mutatott be a másiknak: Ez az, ki nagy ember - lesz!"

Vajda János első, rövid életrajza igazolja a novella hitelességét: tizenkét éves korában kezdett verset írni, s velük iskolai pályázatokat is nyert.

A novella hőse megvallja: "Szüleim kivánata, hogy ... pap legyek", de már ekkor elhatározta, hogy nem lesz az, "habár apám mindig duplapuskával fenyegetett is azon esetre, ha kívánalmának valaha ellene állanék."

A novellában utalást találunk anyjához való ellentmondásos viszonyára is. A bentlakó diákok vasárnap délutánonként kimenőt kaptak. A novella hősének a városban eleinte nem voltak ismerősei, ám egyszer egy osztálytársa baráti látogatásra hívta meg. "Boldogan játszottam udvarukban. Uzsonnatájt kijött hozzánk barátom szép édesanyja, illatos, gyönyörű ruhában." S a gyermek így kiáltott fel: "Ah, Vilmos, ha a te szép mamád az én mamám volna!" Vajda János önéletrajzi írásaiból tudjuk, hogy apját eszményítette, valóságos etalon volt számára külső megjelenésével, rendíthetetlen bátorságával, méltóságával. "Anyám nem volt se szép, se művelt; egyszerű napszámoslány volt, mikor apám elvette. És felnőttebb koromban apám iránti szeretetem miatt, valósággal szégyeltem, hogy ilyen anyám van, aki annyira nem illik az urához."[10] A rideg-hideg, külvilágnak szóló magatartás - feltehetően - csak leplezi az igazi érzelmeket. Az a "hitem volt, hogy egy fiú sem szereti anyját annyira mint én" - írta egy másik, önéletrajzi elemeket feldolgozó novellájában. 1840-ben a tanév befejeztével apja hazavitte Székesfehérvárról, s miután - A szerelmes gyermek tanúsága szerint - szállásadó gazdája beszámolt viselt dolgairól, nagyon vigyázott rá.

Ezt követően Vajda János még kétszer járt ifjúkori dicsőségének színhelyén.

Boross Mihály Élményeim című emlékiratában így emlékezik: "1848. szeptember 24-én már együtt volt a magyar sereg s a sóstói erdőn túli halmokon ütött tábort... vasárnap volt. Oroszhegyi Jóska, Sükei Károly, Vajda János s a korán elhunyt Berényi ifjú írók és közhonvédek meglátogattak s enyelegve költötték el a magyaros ebédet. Estefelé én és nőm kikísértük őket a táborba."[11]

Az 1869. augusztusi látogatás idején keletkezett a Székesfehérvárott című verse. Romantikus költemény ez, a "késő honfi-bánat" megszólalása. A múlt dicső évszázadaival a jelen "pusztaság"-át állítja szembe.

"Petőfi volt az ideálom..."

Vajda János az 1840/41-es tanévet már Pesten a piarista gimnáziumban kezdte; a IV. grammatikai, majd az I. humanista osztály növendéke volt. Itt is kitűnő tanuló. Két évig a kor egyik legfelvilágosultabb gondolkodójánál, a tiszta szívű, lelkes magyar írónál, Vajda Péternél lakott. Vajda Péter közvetlen kapcsolatban állt Vörösmartyval, Bajza Józseffel, Toldy Ferenccel, a "nagy triász" tagjaival, az Atheneum szerkesztőivel. Írt is az Atheneumba, ahol már feltűnt egy Petőfi nevű fiatal költő. Máig vitatott kérdés, hogyan került ide a váli főerdész fia. Valószínűleg rokoni kapcsolat fűzte hozzá: Vajda Péter nagybátyja lehetett a költőnek. A gimnazista Vajda a magyar szellemi élet legkiválóbbjai közé került, szeme előtt bontakozott a forrongó politikai élet, az új eszméket hirdető irodalom. Mindez nem maradhatott hatás nélkül: A tizenhét éves diák Bakonyi legény című versével egyszer csak bekopogtatott Frankenburg Adolfhoz, az Életképek szerkesztőjéhez. A vers tetszett a szerkesztőnek, s a lap 1844. december 18-i számában közölte is.

A Vajda-házban gazdag könyvtár állt rendelkezésére, melyben szabadon búvárkodhatott. Később - miként A szerelmes gyermekben megvallotta - az akkori lelkesedést keserűbb hang váltotta fel: "napról napra károsabb irányzatnak indulva - elvesztén egyéniségemet. Könyvtárába zárkózva, neki adtam magamat a tanúlásnak, s csak későn vettem észre, hogy az életbölcsességet könyv nélkül jobban megtanúltam volna, ha azon irányban haladok, melyen öntudatlan haladtam... verseket írtam, könyveimet a sajtónak eladtam, s bort ittam..."

A Petőfi bűvöletében élő Vajda - miután korán tudatára ébredt költői hivatásának és közösségi feladatainak - kötelességének érezte, hogy a gondtalan élet helyett a nélkülözést válassza. 1845 áprilisában megszökött az iskolából és vándorszínésznek állt. "Ki akartam magamat jól koplalni, tapasztalatokat akartam szerezni, országot, világot vágytam látni. Petőfi ... is színészeten kezdte, én is azon akartam kezdeni a költőséget. A nép nyelvét, szellemét, szokásait akartam megismerni Petőfi szülőföldjén, hogy lássam, mi Petőfiben a való s mi a költészeti változtatás, hogy aztán én is úgy írjam meg, ha csak lehet, a magam erdei magányát, hogy az Petőfihez is méltó legyen."[12]

Vajda a színészetet a költészethez vezető út egyik - kikerülhetetlen - állomásának tekintette. A társulattal bejárta az Alföldet, Bácskát, Kunságot, Máramarost, Erdélyt. Egy nap arra ébredt, hogy nem lesz mit ennie, s roppant megörült neki. Tudta, hogy nem jó színész, mégis vidám és elégedett volt. Három novella mesél - könnyed-fölényes humorral átszőve - ezen romantikus és szerfelett nyomorúságos időszakról: a Töredékek egy vándorszínész naplójából (1848), a Bolond történetek (1854) és a Borzasztó dolgok (1856). Az elbeszélések nem életrajzi hitelességűek, a figurák nem valóságos alakok, mégis azt bizonyítják, hogy Vajda megismerkedett a kiszolgáltatottsággal, a szegénységgel, a létbizonytalansággal - a színészélet árnyoldalaival.

1846. június 17-én búcsút vett a társulattól, és a szülői hívásnak engedve hazatért Válba. Rövid pihenések és vadászgatás után apja kívánságára nevelőnek szegődött a szomszéd kasznár gyermekei mellé. Néhány hónap után valamennyien belátták, hogy Vajda nem házitanítónak született, s maga a kasznár ajánlotta be József főherceg alcsúti minta-uradalmába gazdatiszti gyakornoknak. Mikor meglátta a kastélyt - írta - "úgy tetszett, mintha az új Magyarország művelődésének napja kelne ott előttem, ahonnan egy szebb jövő korszerű művelődésének fénye sugárzik szerteszét a hazára." "Ez egy darab művelt Nyugat volt Magyarország közepette."[13] Alcsút csak rövid, de nem jelentéktelen korszak az ifjú költő életében. Itt ismerkedett meg a modern gazdálkodás egyszerre racionális és jótékony hatásával, az "újkori polgárosodás" szellemével. Itt szerzett tapasztalatairól majd a szabadságharc bukása után írott röpiratai tanúskodnak.

Alcsúton történt a következő - talán sorsdöntő - epizód. Néhány verse megjelent már a Pesti Divatlapban, köztük az 1847 szeptemberi számban A nemzethez című költemény. A következő héten a szomszédos Dobozból három kocsira való nemes kereste fel az ifjú poétát, ünnepelték, áldomást ittak az egészségére, mulatni vitték a kocsmába, s hallgatták verseit. Hiába is marasztalták már az uradalomban, hiába ígértek biztos jövőt, jószágigazgatói állást, Vajdának nem volt maradása.

Apai engedelem nélkül, "úgyszólván szökve", viseltes ruhában, üres zsebbel, egy szénás szekéren érkezett Pestre. A fiatal Vajdához, aki a dicsőségnek két útját ismerte: a katonait és az íróit - a szerencse társul szegődött.

A Két Huszár kávéházban üldögélt, mikor Lisznyay Kálmán, a kor népszerű költője betért oda egy csapat fiatalember élén. Valaki felhívta a figyelmét Vajdára, rögtön - itt is - nagy ünneplésben részesíttetett, és a haza szemefényének kiáltatott ki. "El lőn felejtve minden addig koplalásom, sanyarúságom, mit a kacér Múzsákért szenvedtem, és kezdettem hinni, hogy talán mégis akadt meg bennem valami okos hivatás."[14] Három versét elvitte a Honderűhöz, ahol honoráriumot is kapott értük, majd felkereste Vahot Imrét, a "kezdők gyámapját", aki állást szerzett a gazdasági egyesületnél. 1847 őszén Kossuth fanatikus híve, lelkesen korteskedett követté választása érdekében, s változatlanul rajongott Petőfiért. Vajda János politikai nézetei a forradalomváró negyvenes években alakultak ki.

"... ezer év alatt egyszer előforduló, ritka, árkádiai időket éltünk, melyekben a becsületes, vagy ami több, a szó legszorosabb értelmében igaz embernek lenni - háládatos dolog volt." Csak az érdem számított, s a két legtiszteletreméltóbb szó: ember és hazafi. "E közhangulatból magyarázható meg, hogy tizenkilenc éves korom és semmiségem dacára az akkori idők nevezetességeivel ismeretségbe, sőt nagyrészt bizalmas baráti viszonyba jutottam. Mindössze egy pár verset írtam, melynek egyikében e két sor fordult elő:

"Gazdag vagy, haj! De zsíros koncaid
Idegen föld kutyái viszik el..."

És a keblek oly fogékonyak voltak, hogy egy perc alatt a figyelem felém fordult és zavarba jöttem a kitüntetések miatt, melyekkel uton utfélen találkoztam. Az ifjú irodalom már akkor nagyhírű tagjaival pertu s a közvélemény asztalának tagja lettem."[15]

Jegyzetek

  1. Önéletrajzi vázlat. Vajda János Összes Művei IV. Szépprózai írások. Szerk.: Barta János Akadémia, Bp. 1972. 420. 1.
  2. U.a. 421. 1.
  3. Vajda János Összes Művei. Szerk.: Kozocsa Sándor. Franklin, 1940. 1746-61. 1.
  4. Önéletrajzi vázlat 421. 1.
  5. Komlós Aladár: Vajda János. Művelt Nép, Bp. 1956. 8.1.
  6. U.a. 9.1.
  7. Vajda János Összes Művei IV. 37-38. 1.
  8. A Székesfehérvári Cisztercita Gimnázium Értesítője 1940. Szammer nyomda.
  9. A szerelmes gyermek. Vajda János Összes Művei IV. 114-123.
  10. Komlós i.m. 9. 1.
  11. Boross Mihály: Élményeim, 1848. Székesfehérvár, 1881. 82. 1.
  12. Önéletrajzi vázlat. 422. 1.
  13. Emlékeimből - Alcsuthról. Vajda János Összes Művei IV. Szerk.: Barta János 380-385.
  14. Komlós: i.m. 15.1.
  15. Egy honvéd naplójából. Vajda János Összes Művei IV. Szerk.: Barta János 414.1.

Irodalom


 

Karácson Sándor

Egyenes csillagok

Vajda János és Ady Endre üstökös-képzete

 

Mottó: "Valaki megőrült az űrben,
Valamely Nap járja bolondját,
Valaki minden összezavart
S üstökösök jövését mondják."

A Nyugat 1910. február elsejei száma négy verset közölt Adytól Minden-titkok verseiből cím alatt, a verseket római számokkal választva el egymástól. A kötetben az első A csodák esztendeje címet kapta. Ennek második versszakát idéztem mottóként. Az innen számított következő 16 szám közül még további hétben, vagyis összesen nyolcszor találkozunk ezzel a közlésformával, de már a helyes, a Minden-Titkok Verseiből címmel. A másik nyolc szám közül hat közölt további verseket esetleges ideiglenes vagy végleges címmel. Az év végére összeállt a kötet ezzel az ajánlással: "HATVANY LAJOSNAK, aki hideg szeretetével is több volt hozzám bárkinél, hívőbb és jobb, adom s ajánlom ezt a talán utolsó verses könyvemet. Érmindszent, 1910. november 30. Ady Endre."

Erről a kötetről csak annyit jegyzek itt meg, hogy Ady egész lírai termésének a rendszerét világítja meg a ciklusok felépítésével és sorrendjével. Mind a mottóként idézett vers, mind pedig az 1910. június 1-jei számban megjelent 3 vers közül a harmadik, Az egyenes csillag címmel a kötet utolsó, Az Élet-Halál Titka című ciklusába sorolódott be. Földessy Gyula közlése szerint a kötet végül is 1910. december 16-án jelent meg a Nyugat kiadásában. A költő a következőképpen reagált: "Érszentkirály, 1910. december 20. Kedves Uraim, megszégyenítve és meggyalázva kaptam legújabb verseskönyvemet. Így megcsúfolni valamit csak akarattal lehet. Hitvány, ízléstelen, rongy, tele sajtóhibákkal még a címekben és dedikálásokban is. Én rá se tudok nézni, nem vállalom, utálom. Azonban, mint minden könyvemből, ebből is kérek egy szép puha fekete bőrkötést, lehetőleg gyorsan. (Stb.)"

Vajda János Az üstökös és Ady Endre Az egyenes csillag című versét az azonos téma feltétlenül egymáshoz viszonyítja és kapcsolja. Vajda versének a keletkezéséről már sokat írtak, s legjobb összefoglalása a kritikai kiadásban megtalálható. Elemzésére és értelmezésére vonatkozóan Mohácsy Károly Irodalom III. című középiskolai tankönyvét vettem alapul, minthogy egyrészt közismert, másrészt utal más véleményekre is. Ady verséről Király Istvánnál olvashatunk néhány általános utalást Adynak a Vajda irányában megnyilvánuló, és több helyen is megfogalmazott magas fokú értékelésére. Ezt azonban már közismert korábbi versében is megtalálhatjuk, ugyanakkor itt semmi utalás nincs Vajdára. Itt kap szerepet a mottóként idézett versszak negyedik sora: "S üstökösök jövését mondják." Márpedig ha Vajdánál elfogadjuk a hivatkozást: "Mondják ez ama..." valós külső értesülésként, akkor Ady esetében sincs okunk másképp tenni. Felvetődik tehát a kérdés: lehetett-e ez esetben is hasonló alapja a költői képzeletnek és képalkotásnak.

Itt néhány, némileg kitérésnek tűnő körülményről kell szólnom. Ady verse már régebben megfogott, és bár egyértelmű volt a téma azonossága, a Vajda versétől elkülönülve, önálló élményt nyújtott. Ez év elején a Vajda halálának centenáriumán tartott megemlékezések viszont az ő versét is előtérbe emelték, és szükségszerűen késztettek az összevetésre. Ezt csak felerősítette a Hale-Bopp üstökös váratlan megjelenése, és hosszú tartózkodása "szemünk partján". Különösen az a körülmény foglalkoztatott, hogy több évezred után, szinte az ismeretlenségből tűnt elő, ellentétben a már több évszázada számon tartott és figyelemmel kísért rövid keringési idejű üstökösökkel. Ady versének bemutatásán és a párhuzamos elemzésen túl felvetette a képek hitelességének, illetve elvonatkoztatásának vizsgálatát is.

Az Ady-versekben való eligazodáshoz ma is Földessy Gyula Ady minden titkai című munkája ad megbízható segítséget. Ebben többszörösen megvilágítja Ady mély vonzódását Vajdához, elfogadva azokat a visszaemlékezéseket, amelyek ezt iskolai tanulás-élménynek tartják. A téma eredetét azonban Vajda esetében is Petőfi: Karácsonkor című versében jelöli meg, amint a Vajda kritikai kiadás Tolnai Vilmos közléseként szintén megemlíti. Földessy még visszább tekintve Shakespeare Troilus és Cressidájá-ból hoz párhuzamosnak tekinthető utalást. Ennél viszont ismertebb lehet a Julius Caesar-ból az aggódó feleség, Calpurnia figyelmeztetése:

"Koldus ha vész, nem tűn fel üstökös,
Ha fejedelemnek halni kell,
Lánggal jelenti azt az ég maga."
(Vörösmarty Mihály ford.)

Itt tehát egyértelműen csak az üstököshöz kapcsolódó babonás hiedelem fogalmazódik meg. Petőfinek viszont Pest, 1846. december keltezésű, tehát az óévet búcsúztató versében ez érezhető még, ő azonban valóban megfogalmazza már a magányérzet nyomasztó hangulatát is:

"Nem nap vagyok én, föld és hold körében,
Mint vészt jelentő üstökös az égen,
Magányos pályán búsan bujdosom."

Vajda és Ady verséből már teljesen hiányzik a "vészt jelentő, vagyis halálesetet, háborút vagy természeti katasztrófát jelző, sőt előidéző jelleg, és mindketten a különösséget, társtalanságot hangsúlyozzák. Célszerűnek látszik a két verset a forma és a szerkezet összevetésével megközelíteni. Az üstökös négy, egyenként négysoros versszak, melyekben tizenegyes-tízes jambusi sorok váltakoznak, keresztrímmel kapcsolódva. Ez a forma alkalmas a kontemplatív és töprengő gondolatmenet kibontakoztatására. Szerkezetileg is világosan áttekinthető, az első két versszak a lírai alaphelyzetet állítja elénk, a második kettő pedig a reflexiókat fogalmazza meg. Az egyenes csillag ennek pontosan az ellenkezője a maga hét, egyenként ötsoros versszakával. A sorok szótagszáma teljesen kötetlenül változik, többnyire 5-7 között, akad azonban néhány 3-4 szótagos, illetve 8 vagy 9 szótagos sor is. A teljes rapszodikussá válást csak az ötödik soroknak a négy rímtelen sort követően a másodikra mint rímhívóra való visszacsengése akadályozza meg. Minden megfelelően szolgálja a felfokozott hangulatú, szenvedélyes tartalom közvetítését.

Vajda a versét állóképpel indítja, Adynál már az első szó is mozgalmasságot tükröz, méghozzá a szokatlan hullámlik szóalakkal sajátos stílushatást érve el. Az egész versszakban minden mozgásban van, és önmagát - s magával együtt bennünket is - a látvány középpontjába helyezi. Meglehet, hogy teljesen szubjektív a benyomásom, amely a végetlen szóban Madách visszhangot vél hallani: "végetlen a tér, mely munkára hív, amit csak erősít az utolsó sorban lévő "szűkmarkú kegyelem asszociációja: "fukar kezekkel mérsz, de hisz nagy úr vagy. A második versszakban a személyes vonzalmat, a közelítést fejezi ki ahhoz a lényhez, akit önmagához hasonlóan legkülönbnek tart. A következő versszak variációs kérdése a Tér fogalmát vetíti elénk, határául a Nincsent jelölve meg. Ez egyben a Lét problémája is, hiszen az csak a két Nincsen között lehetséges. Ennyi előkészítés után még hangsúlyosabban hangzik a vers tengelyében álló negyedik versszak szinte követelőző kérdése: "Hol az igazi csillag...? A negyedik sor, valamint a következő versszak jól azonosítható Vajda megjelenítéséhez: "Csillagvilágok fénylő táborán át/A végtelenséggel versenyt rohan... Majd még egy kapcsolódó mozzanat Vajda verséhez a következő versszakban:

"Kerengve néznek utána
Az én száguldó, egyenes
Csillagomnak."

Az erőteljes hangütéssel indított vers törés nélkül, meredeken jutott olyan magasságokba, ahonnan csak nagy ívben lehetne lefele menni. Ehelyett megteszi az egyetlen lehetséges továbbvivő lépést, a legvégső magasságig. Összefoglalva a Lét alapkérdéseit, Tér és Idő, Ok és Cél meghatározottságában, szinte már azonosulva a jelképpel, személyesen találkozik szembe Istennel, mint jó néhány más versében. Ez azonban már egy másik problémakörbe vezet át. Ami pedig a vers filozófiai értelmezését illeti, kifejtését az abban járatosabbakra bízom. Annyit azonban talán sikerült megmutatnom, hogy Ady verse a természetesen adódó összefüggésekkel együtt saját élménytől ihletett önálló alkotás.

Mint mondtam, a harmadik indítékom a mi jelenlegi üstökös élményünk volt. Vajda versének keletkezését a megelőző két évben egymást követően látható két üstökös élményéhez kapcsolják. Ezt annál is inkább elfogadhatjuk, mivel Vajda fiatalkori költeményeiben az üstökös szó, mintegy hangulati emelkedettséget szolgáló stíluselem többször is megtalálható, vers azonban csak a látvány nyomán született, hozzávéve a kialakult lelkiállapot hatását is. Ami viszont a Petőfi idézetet illeti, meg lehet kockáztatni azt az összefüggést, hogy 1846-ban nevezetes esemény volt a Biala üstökös megjelenése és több részre szakadása. Adynál viszont ismét a mottót idézhetem: "S üstökösök jövését mondják." Itt egy jó tíz évvel ezelőtti élményünkre utalhatok vissza, amikor is 1986-ban a Halley-üstökös volt látható. Ez az egyik legismertebb "egyenes csillag", amely azonban 76,09 éves keringési idővel már több mint két évezrede rendszeres látogató az égen. Ezt figyelembe véve az előző megjelenése 1910-re esett, azzal a különös jelenséggel kísérve, hogy az uszálya a csillagászati megfigyelések szerint végigsöpört a Földön, de a riadalom ellenére nem okozott katasztrófát. Mindamellett Adynak sem prózai írásaiban, sem leveleiben nem találtam egyéb aktuális utalást.

Felsorolva az idézetek igei állítmányait, egyre erőteljesebben fokozódó hangulatot érzékelhetünk: feltűnik, bujdosik, rohan, száguld. Ami pedig a pályát illeti, először Vajdánál jelent meg a valóságot átlényegítő értelmezés. Ezen a ponton ellent kell mondanom a tankönyv egyik megállapításának, ahol ezt írja: "Az idézőjelbe tett nagy melléknév már nem a csillag fizikai nagyságrendjére vonatkozik, hanem erkölcsi nagyságára." Ez ugyanis a kisebb, rövid keringési idejű üstökösök közül emeli ki azzal a téves elképzeléssel, hogy ez valóban egyenes pályán halad. Ez vezet azután Ady üstökös képzetéhez, amely már csakis "egyenes csillagnak" fogja fel az üstököst, és ebből alakítja ki a saját lelki nagyságát kifejező képet. Mindez azonban semmit nem von le egyik költeménynek sem a magas művészi értékéből.


 

Bene Kálmán

Vajda János, a színi referens

 

Vajda János életművének igen fontos része a költészet mellett - és vele szoros összefüggésben állva - a publicisztika, azon belül is a színházi tárgyú írásai. A méreteiben impozáns újságírói tevékenység egyik legszínvonalasabb, az eddig véltnél lényegesen nagyobb súlyú része a színi referensi, színikritikusi működése - Komlós Aladár 1952-es tanulmánya e témáról[1]nem tükrözi igazán jelentőségét. Vajda egész újságírói pályája során sokat és szívesen írt a színház világáról - bár rendszeres kritikusi és színireferensi tevékenységet csak az első évtizedben, 1855 és 64 között fejtett ki, főleg a Magyar Sajtó c. napilap újdondászaként és színikritikusaként 1857-ig, valamint a Nővilág c. heti, kétheti lapjának főszerkesztőjeként és állandó színi tudósítójaként 1857 és 64 között... Ennek a korszaknak a termése közel ezer hosszabb-rövidebb glossza, tárca, színibírálat, heti színházi szemle, ezekből válogattuk ki azt a 800 írást, mely a Vajda-kritikai kiadás egy kötetének anyagát adja. A következő három évtizedben ugyanis Vajda már nem ír rendszeresen a színházi ügyekről, felhagy a színikritikával, bár ez alatt az idő alatt is száznál több színházi írása lát napvilágot. Ezeket az írásokat esztétikai tárgyú cikkeivel, könyvismertetéseivel együtt fogjuk majd kiadni egy későbbi kötetben.

A korban "rettegett színikritikusnak" tartott Vajda tehát sokkal inkább színházi tudósítónak, referensnek nevezhető: kötetünkben az első évtized cikkeinek is legalább negyedrésze színházi tárgyú írás, sőt, mintegy 40 ilyen jellegű írás már a Vajda kritikai kiadás 7. kötetében (Publicisztikai írások 1. c. kötet[2]) is megjelent. Kötetünk három típusát tartalmazza a színházi témájú publicisztikának, az egyes újságokban való megjelenés időrendjében. Az első típus az újdonszász Vajda színházi tárgyú cikkei, glosszái, a másik a kissé hosszabb tárcák a színházról (ez a két műfaj nem mindig elkülöníthető, s a hosszabb tárcák is az esetek többségében cím nélküliek), a harmadik típus a közel 600 megszokott színibírálat, amelyek egy-egy konkrét dráma konkrét előadásáról mondanak véleményt. Mivel a három műfaj nem választható el igazán: gyakran a színibírálatokban is az előadás értékelése helyett a műsorrendről, a drámapályázatokról, vagy a színházigazgatás kérdéseiről szól a recenzens, ugyanakkor a glosszákban, tárcákban is több, mint száz színdarabról, illetve annak színházi előadásáról ír hosszabban-rövidebben, mellőzve az előadás időpontját - ezért a válogatásban a kronológiát követjük, s nem különítjük el a "műfajokat" egymástól.

Ezek a színibírálatok Molnár György budai Népszínházának néhány előadása kivételével túlnyomórészt a Nemzeti Színház műsoráról íródtak - igen gyakran született egy-egy műsordarabról több tudósítás is. (Szigligeti Cigány c. népszínművének pl. 11 előadásáról írt Vajda.) A bírált, mintegy 300 különböző színdarab nagy része, a Nemzeti Színház korabeli repertoárjának megfelelően, magyar vígjáték és népszínmű, francia "sikerdarab" és opera. A legfontosabb, legmagasabb rendű színházi műfaj Vajda számára azonban a tragédia - talán legalaposabb, legrészletesebb bírálatait arról a félszáz műről írta, amelyek ebbe a kategóriába sorolhatók. A mintakép Shakespeare (12 művének 30 előadásáról írt bírálatot) és Katona (8 Bánk bán-előadásról referált[3]). A tragédia-írásra készülő Vajda ugyanolyan szigorú pályatársaihoz az Ildikó bemutatója és megbuktatása előtt, tehát 1856-ban, mint a későbbi előadások elemzésénél.

Hibátlan művet, a magas esztétikai mércét jelentő Shakespeare- illetve Katona József-művekhez méltó, vagy akár csak hozzájuk közelítő alkotást nem ismer. Talán csak Szigligeti egy-két történelmi drámájával[4] és Jókai Dózsa Györgyével[5] szemben elnézőbb, enyhébb hangvételű. Gyakran keveredik polémiába kritikái nyomán más kritikusokkal és a szerzőkkel is. Vahot Imre, Dobsa Lajos, Szigligeti és Kövér Lajos sem hagyják válasz nélkül Vajda éles megállapításait[6]. Ez a debattőr magatartás jellemzi Vajda egész publicisztikáját - nagyon érdekes az egyes viták részletes feldolgozása a korábbi kritikai kiadás-kötetekben is.

A színi referens Vajda bemutatását néhány jellegzetes és jellemző Vajda-írás ismertetésével szeretném megoldani. A kiválasztott 12 írás közül a mellékletben 5. sorszámmal jelölt Vajda színikritikusi ars poeticája[7]. Milyen kritikusnak tartja magát Vajda? A választ megadja a glossza első két bekezdése. Az e sorokban szigorú következetességet valló Vajda összehasonlítja a magyar színművészet jeleseit a nálunk vendégként fellépő "világsztárokkal", s megállapítja, hogy "már saját szinművészeink között is voltak és vannak olyanok, ki e napok mellett sem homályosodtak el egészen", de a néhány kiváló színész még nem jelent jó színművészetet, hiszen nálunk "a szorgalom nincs oly arányban a tehetséggel, mint más népeknél." Persze nem Vajda János lenne ennek a lírai szárnyalású kritikusi hitvallásnak a szerzője, ha nem kezdene azonnal polémiába a kor- és kartársakkal, ha nem helyezne el egy-két jól irányzott oldalvágást a tudós, akadémikus kritika képviselőjének testén. "...volt rá eset, hogy egy pesti itész Ristoriban akart olyan hibát látni, amely hiba az ő felfogásában volt meg" - írja, miközben a kritikusokat jellemzi. A célzás Greguss Ágost kritikáira irányult, aki olyan aprólékos kifogásokat, hibákat igyekezett kimutatni a világhírű olasz tragika, Ristori játékában, amelyek V. szerint nem is léteztek.

Vajda polémiái közül a leghíresebb-leghírhedtebb színházi vitáját, a Prielle Kornélia pesti vendégszereplése nyomán írt bírálatára keletkező országos felzúdulást már alaposan feltérképezte a szakirodalom[8]. Pedig legalább olyan érdekes és tanulságos a "tudós kritikusokkal", az "akadémiai urakkal" vívott állandó csatározása is. Közülük a fent említett Greguss Ágost az állandó céltábla Vajda számára: egy alkalommal például a csalhatatlanul mindig az ellenkezőjét ítélő kritikusnak mutatja be:

"Az ember gyarló, és legnagyobbja is alá van vetve a tévedhetés esetének; ki vagyunk téve ezernemü csalódásoknak, - csak Greguss úr agyrendszere van oly csodálatos szabatossággal alkotva, hogy az soha sem tévedhet abban, miszerint valaha jónak mondaná a jót, silánynak a silányt, fehérnek a fehéret stb. ő egy megbecsülhetlen barometrum, minővel egy tudományos intézet sem dicsekedhetik a világon"[9].

Ez a gunyoros hang egy Greguss és Vajda közötti, évekig tartó háborúskodás jellemző megnyilvánulása: Vajda több alkalommal pellengérre állítja az "akadémiai kritika" tévedéseit. Így pl. jól mulat Greguss felsülésén, aki az 1859. évi Karácsonyi-féle vígjáték-pályázat nyertes darabját valami zseniális, világra szóló teljesítménynek vélte, a finom ízlésű, fentebb stílű magyar társalgási vígjáték megszületését ünnepelte a névtelen szerző által benyújtott műben. A Telivér c. darab szerzőjéről a bizottság azt sejtette, hogy a legmagasabb arisztokrata körökből kerülhetett ki, egy Esterházy herceget, vagy legalábbis Eötvös Józsefet sejtették a Péter Pál álnév mögött[10]. Valójában Pompéry János hallatlanul unalmas, üres darabja a felfokozott várakozás nyomán óriásit bukott a bemutatón, a sajtó előzetes hajbókolását, hízelgését elsősorban a pályázatról szóló Greguss-jelentés szuperlatívuszai keltették fel[11].

Cikkválogatásomban a Vajda-Greguss párviadal kirobbanását szeretném bemutatni. Az első összeütközés a Szerelmes ördög c. balett 1857. április 14-ei előadásáról írt Vajda-kritikában, a Magyar Sajtóban[12] jelent meg. A cikknek csak az első fele a balettelőadás kritikája - a második rész a Pesti Napló cikkével száll vitába. A PN egy névtelen glosszában Vajda és a Nővilág egy megjegyzésére reagált csípős hangon. Vajda egy glosszájában ugyanis az akadémiai bírálók "csalhatatlanságukban vetett hitét" kezdte ki, s erre reagált Greguss (név nélkül) így a PN-ban: "a közönség nem itélhet academicusok fölött oly dologban, amihez tudományos képzettség kell". Vajda válasza igen árnyaltan érvel. Egyrészt határozottan kiáll véleménye mellett, amennyiben a közönség ízlését, ítéletét nem tartja eredendően rossznak, elvetendőnek, s nem tartja az akadémikusokat tévedhetetlennek.

A Greguss-Vajda viszony felvillantása után érdemes elolvasni a melléklet első két, szösszenetnyi Vajda-írását - a hangvétel, az újdonságok szellemes, egyéni humorú tálalása Vajda János egyik legfontosabb újságírói erénye.

Az első glosszában javasolt vívásoktatásra Vajda maga nem nagyon szorult rá - pengeváltásai, tollpárbajai színikritikusi működésének is állandó kísérői. Vajda normatív kritikus, mindig a legmagasabbhoz, Shakespeare-hez méri a bemutatott darabok színvonalát, a színészi játékban pedig, mint kritikusi ars poeticájában írta, a neves külföldi vendégművészek játéka a mérce. Ezért választottam a két végletet a kritikus Vajda bemutatásánál: a legnagyrabecsültebb és a legkevésbé szeretett szerzők, Shakespeare és Vahot Imre műveinek néhány előadásáról írt bírálatát szeretném megismertetni és kommentálni.

Kezdjük az író-kortárssal, Vahot Imrével. Az egykori baráttal eldurvult, több menetes ütésváltást vívott a színikritikus Vajda. Viszonyuk megromlásáért költőnk túlcsorduló vitázó szenvedélye is okolható - de Vahot Imre sértő magatartása minden tekintetben felülmúlta a heveskedő költőét. Vitájuk kiindulópontja Vahot Mária királynő c. drámájának bemutatója volt, a darab "sületlenségeit" ugyanis kritikájában Vajda "pajtástalanul" kimutatta[13], holott Vahot előtte állítólag hízelgő levélben kérte a kritikusoktól, így Vajdától is művének kedvező megítélését. A Mária királynő keményhangú bírálatára Vahot Vajda új lapjának, a Nővilágnak indulását bemutató sajtószemléjével[14] vágott vissza. E szemle jellegzetes, a "kákán is csomót kereső" magatartással írt vitacikk, mely szerint Vajda a "Nővilág" cimü divatlapot nemzeti és erkölcsi tekintetben rosz és veszélyes irányban kezdi szerkeszteni. Költőnk erre nemes egyszerűséggel a hazafiasságát kétségbevonó, kötekedő Vahot lapját, a Napkeletet "az erkölcsi rothadás szemétdombjának" nevezi. Vahot hasonlóan durván reagál: eszeveszett dühöngönc-nek, kötözni való bolondnak titulálja lapjában Vajdát.

Ezután a kezdet után nem csoda, hogy a tízéves színi referensi működés idején Vajda írásainak visszatérő motívuma lett a Vahot-elleni küzdelem. Még Shakespeare-kritikáiban is felbukkan: "Szörnyü vahothibába esnék pedig az..." - írja[15] pl. az Othello méltó előadásáért harcolva. Az új terminus technikus "vahothibával" ellenfele Shakespeare-kritikáinak Bajza nézeteit felhígító, felületes kifogásait, frázisait támadta. 7 Vachot-dráma 14 előadásáról bírálta V, ebből három mű négy kritikáját mutatjuk be.

Legkeményebb bírálatát a Magyarok Törökhonban c., még a bemutató előadást sem túlélő népszínműről írta[16], s ítélete megegyezett a darab általános sajtóvisszhangjával.

E népszínmű kritikáján kívül részletesebb bírálat Vahot esetében - a már említett Mária királynő kivételével nem született több - viszont sokszor ír költőnk rövid, néhány mondatos pamfletszerű bírálat-epigrammákat Vahot drámáinak előadásairól[17].

A hazafiaskodó frázisokat puffogtató tehetségtelen színpadi szerzővel szemben jogosan kemény, olykor kíméletlen Vajda legszínvonalasabb színikritikái a rajongásig szeretett, a drámairodalom csúcsának tartott Shakespeare-drámák színrehozataláról szólnak. 12 dráma 30 előadásáról referált, de kötetünk több mint 800 Vajda-cikkéből közel százban található valamilyen Shakespeare-utalás.

Vajda Shakespeare-kultusza egész életében meghatározó jellegű. Ám kritikái döntő részét ennek a kultusznak második fejlődési szakaszában írja - Dávidházi Péter erről szóló könyvében a "mítizálódás korá"-nak[18] nevezi ezt az 1840-64 közötti időszakot. Vajdának a hatvanas években szándékában állt Victor Hugo Shakespeare-könyvét lefordítani, hosszú tárcacikket ír a Magyar Világban "Némely kifogásokról a shakespearei művekben"[19] címmel, de Dobsa Lajos vagy Szigligeti Ede is Shakespeare példáját citálva vitázik Vajda kritikai megállapításaival, s ellenérvként természetesen Vajda is Shakespeare-t idézi.

Dobsa Lajos: IV. László[20] c. tragédiájának bemutatóját bírálva Vajda a mű alapeszméjének egységét hiányolta, szerinte a nagyravágyás és a szerelem különböző hősökben jelent meg. A címszereplő, valamint szerelme Mandula - később a szerző a nevet Aidára változtatta - sorsa nem tragikus, mert a hősök külső okok következtében pusztulnak el. Édua, a kun lány viszont nagyravágyása miatt bukik el, belőle teljesen hiányzik a szerelmi érzés - állítja Vajda. Dobsa egy Shakespeare-drámával próbálja igazolni véleményét, a "legnagyobb mű" Othelloban szerinte Jago az első jelenettől ugyanaz, kész gazember, ...semmitsem halad a bűn örvényében. Édua viszont, akiben a rossz magva szintén benne van, türelmes a mű kezdetén, a lázongó kunokat csitítja, csak a darab folyamán, az események hatására érik László és Mandula gyilkosává... V szintén Shakespeare példájával érvel. Romeo halála csak úgy tragikus, hogy Júlia elvesztése miatt önmaga vet véget életének, mit sem érne, ha külső oka lenne halálának. Ezért nem tragikus Mandula, vagy László halála.

Szintén Shakespeare-re hivatkozva védi darabját Szigligeti, Vajda kritikájára reagálva. Egy felújított reformkori tragédiáról, a Pókaiak-ról[21] írva Vajda az egyik testvér cselekedeteinek igen gyenge motiváltságát veti a nagytekintélyű drámaíró szemére, Szigligeti a vád alól Shakespeare Lear királyának "oktalanságára" hivatkozva próbálja hősét mentegetni. Tehát a kor drámaíróinak mércéje is Shakespeare - Vajda pedig az a kritikus, aki ezzel a magas mércével állandóan szembesíti a becsvágyó drámaírókat kritikáiban. Ezért valamennyi Shakespeare-előadás különleges nap, ünnep számára, állandóan küzd azért, hogy többet szerepeljen az NSZ műsorrendjén, vasár- és ünnepnapokon is mindig Shakespeare-t szeretne játszatni, küzd a Shakespeare-hez méltó, színvonalas előadásokért, szereposztási javaslatai vannak, a nagy magyar színészek Shakespeare-alakításait a leghíresebb európai Shakespeare-színészek teljesítményével veti össze. Hogy Vajda és Shakespeare különleges viszonyáról képet nyerhessünk, vizsgáljuk meg egyetlen tragédia, az Othello előadásainak kritikáit.

Az első bírálat az 1857. július 8-ai ea.-ról[22] szól. Erről az előadásról két érdekes kritika született. Greguss Ágost azon ritka írásainak egyike, amely teljes egészében a színészi játékot elemzi, s V. dühös pamfletje az Othello előadása kapcsán, de tulajdonképp a Shakespeare-re éretlen, műveletlen, blazírtan unatkozó közönség ellen. A szatírának beillő szövegből az derül ki: az előadást jó Shakespeare-interpretációnak véli, csupán a publikum éretlen viselkedése bőszítette fel. A befejezés kifejezetten sértő hangvétele megmutatja V. nagy emberi hibáját: indulatainak nem tud parancsolni. Az ilyen mondatok alkalmasak voltak arra, hogy az olvasóközönség is megharagudjon rá, az ilyen meggondolatlan kitörések dagasztották Prielle Kornéliáról írt lekicsinylő megjegyzését országos botránnyá...

A következő napon Vajda legkedvesebb operáját, Mozart Don Juan-ját játszotta a NSZ. Az előadást ráadásul a kor egyik legnagyobb sikerű, Vajda által különösen csodált vendégművésze, a spanyol Manuel Carrion fellépte tette emlékezetessé. Írt is róla a kritikában[23] Vajda - szinte majdnem egy egész mondatot: Annyira szép zenéjü opera, s Carrion oly szépen énekelt, hogy az Othello előadásán támadt keserüségünk egészen cukorrá vált, - majd így folytatta az "operakritikát": azért már most nyugodtabb kedéllyel folytassuk "Othello" előadásáróli komoly észrevételeinket. És folytatja az Othello-kritikát, pontokba szedve, hogy miképp lehetne a NSZ Shakespeare szelleméhez méltó, mit tehetne az igazgatóság azért, hogy az előző napi botrányt elkerülje ezután.

Utolsónak az egyik legjelentősebb külföldi Shakespeare-színész, Ira Aldridge 1858. évi magyarországi vendégjátékának 1858. febr. 10-ei nyitóelőadásáról írt kritikát[24] ismerjük meg. A neves néger színész Othello-alakításával vált világhírűvé. A kritika első része a szervezetlenséget ostorozza: a bemutatkozás nem bérletszünetben ment, s így a zsúfolt színházban tumultuózus jelenetek zajlottak. Ezután a nagy színész játékának jellegzetességeit emeli ki, s figyelemre méltó bírálatában a magyar színészek és a világhírű vendégek, Rachel, Ristori, Aldridge összevetése is.

Az utolsó mondatok utaltak Vajda színikritikáinak talán legfontosabb komponensére: a színészi játék értékelésére, méltatására. A Shakespeare-kritikákban - egy a témáról írt szakdolgozóm összesítése szerint - Aldridge-dzsel együtt 22 színészt értékelt Shakespeare-szerepekben, a 82 értékelésből tizenhétben elmarasztalást, ötvenkilencben pedig inkább pozitív minősítés születetett. Csak Tóth József és Egressy Gábor alakításairól beszél tíznél több alkalommal, s annak ellenére, hogy számára ők a legnagyobb színészek, 3-3 esetben elmarasztalja szerepformálásukat. Csak Aldridge minősítése kitűnő: hét alakítását elemzi - s ítéli szinte hibátlannak.

Vajda már említett hosszú Shakespeare-tárcája a tragédia lényegét a rendkívüli hősök megformálásában látja. Shakespeare hőseit így jellemzi cikkében[25]:

Az a Coriolán egy veszett vadkan, mely fejével a sziklának rohan; Othello egy dühös bika, kit Jago egy fehér kendővel bőszít föl; Rikárd egy olyan fajtája a gourmandoknak, akinek embervérre van gusztusa és a több. - De hát elvégre mi egyéb a tragoedia, mint az emberi őrjöngések, tulságok, extravagantiák szomoru története, megdöbbentő tanulságok szép alakbani látványa? Az emberi elme botlásainak, a sziv mértéktelen indulatainak küzdelme a sorsa; egy szóval: a rendkívüli erők gyászos végü háboruja a dolgok rendes folyamával?

A rendkívüli hősök tragikumának elemzése a tárca befejezése. Egressy Gábor és Aldridge Othellojának színpadi élménye indította Vajdát arra, hogy utolsóként épp az Othello tragikumát boncolgassa. Shakespeare-kritikáinak bemutatását ennek az Othello-elemzésnek a teljes felidézésével zárom. Kitűnő példa ez az idézet Vajda érzelmekben, sőt indulatokban gazdag, egyéni prózastílusára is. Sokszor szeszélyesen kanyargó, szerkesztetlen, végtelen mondatai, költői képekben, egyedi, csak rá jellemző szavakban gazdag, Ady nyelvteremtő zsenialitását előlegező stílusa ezekben a publicisztikai írásokban is azt az értést erősítik bennünk, hogy a legnemesebb szépirodalommal - gyakran költészetének darabjaival - találkozhatunk a múlt századi lapok hasábjain. Úgy vélem, kötelességünk leporolni ezeket az újságokat. S befejezésül az idézet:

Othellonál is akadékoskodnak abban a szőrszál illetőleg paragrafushasogató pedansok, miért hogy Othello oly könnyen hisz Jagonak, s oly üres gyanura egyenesen minden próba nélkül, gyilkol? Mindenütt a nagy szenvedélyeket nem látszik érteni a filiszteri hétköznapiság, mintha nem épen az különböztetné meg a nagy szenvedélyt, indulatot a kicsinytől, Othellot Hamlettől, hogy ezt már a gondolat is dühbe hozza, tettre készti, míg a másik habozóbb kétkedő lélek, sokáig tűnődik, próbákat tesz, s mintegy tolatja magát az elhatározásra. Amely féltékeny férj annyi mérséklettel bír, hogy nem ad hitelt a Jagoféle árulkodásnak, vár míg szemtanuja lehet a hűtelenségnek: az ilyen rendesen nem öl, hanem pört kezd és elvál nejétől.

...Tegyük föl, hogy Shakespeare oly végzetes kelepcét gondol ki Desdemona számára, melyben Othello féltékenysége a lehiggadtabb számító lélek előtt is igazoltnak tünnék föl: vajjon ez esetben miként állana a tragikum kérdése? Kétségkivül határozottan rosszabbul, mint ahogy Shakespeare fölfogta és kivitte. A fátum tragoediája állana előttünk az emberi szabad akarat tragoediája helyett. Othello nem saját óriási botlása, de tisztán a balvégzet miatt esne el. E két fölfogás közötti nagy különbséget pedig az ujabbkori itészet az első előnyére már határozottan eldöntötte. És csak azt kell röviden megjegyeznünk, hogy ha Desdemona halálát a balvégzet átkos kelepcéje idézi elő, Othello a fátumban megnyugodhatik, és akár ki se végezze önmagát, ha csak nem szerelmi bújában, mert hiszen a végzet művében meg lehet nyugodni, azt mondván, hogy arról nem tehetünk. Othello lelkiismerete kibékülne tettével, és végre, ha meg is ölné magát, Othello nem a féltékenység, de a szerelem tragoediája lenne, mely, hogy mint ilyen, miként ütött volna ki, arról nem itélhetünk, miután nem ugy lőn megírva.

Shakespeare a fatum helyett a szabad akaratot és lelkiismeretet vette tragikai fölfogása alapjául, s ez az, ami őt az ókori tragikusoktól megkülönbözteti. Ez alapon azt kivánni, hogy a tragikai hős sem az okosság, sem az erkölcsiség ellen ne vétsen, illetőleg: azt hibául tulajdonitni, ha valamely tragikai hős a köznapi ildom vagy közmorál ellen vét, annyi, mint Shakespeare összes remekeit elitélni.

Jegyzetek

  1. Komlós Aladár: Vajda János ismeretlen színibírálatai, Színház és Filmművészet 1952. 1. sz.
  2. Vajda János összes művei. Kritikai kiadás VII. k. Publicisztikai írások 1. Sajtó alá r. Miklóssy János, Seres József, M. Varró Judit. Akadémiai Kiadó, Bp. 1979.
  3. A Bánk bán-kritikák megjelentek Bene Kálmán: Vajda János a Bánk bánról c. tanulmányában, Irodalomtörténeti közlemények 1993/4. 527-536.
  4. Szigligeti Ede: Béldi Pál - MS, 1857. 95. sz. és Szigligeti Ede: Zsigmond király fogsága - NŐ, 1859. 9. sz.
  5. Jókai Mór: Dózsa György - MS, 1857. 253. sz.
  6. Vahot Imre Mária királynő c. drámájáról a Nővilág 1857. 4. számában, Dobsa Lajos IV. Lászlójáról a Magyar Sajtó 1856. 89. számában, Kövér Lajos Hűség hűtlenségből c. művével kapcsolatban a Magyar Sajtó 1856. 44. számában, Szigligeti Pókaiak c. tragédiájáról a Magyar Sajtó 1857. 229. számában vitatkozik Vajda.
  7. Ld. melléklet 5.sz. írást!
  8. Ld. Vkrk VII. kötete, a 729-743 lap, valamint a készülő, színházi írások kötetből a MS 242. sz., Nyílt tér: A Magyar Postának c. írásának jegyzetét!
  9. Szigligeti: A műszeretők c. vj-ának kritikájából, NŐ, 1859. 25. sz.
  10. Ld. Jókai Mór: Variátiók ezen théma fölött: "Ki hát az a Péter Pál?" c. cikkét!(Jókai kritikai kiad. Cikkek és beszédek. V. kötet, a cikk a 249., jegyzete az 576. lapon.)
  11. Greguss jelentése megjelent a PN 1859. ápr. 2-ai 75. sz-ban, Magyar Tudományos Akadémia. (Mart 31. Összes ülés) címmel.
  12. Ld. a melléklet 3. sz. cikkét és jegyzetét!
  13. Vahot Imre: Mária királynő c. drámájának bemutatója 1856. jún. 30-án volt a NSZ-ban, Vajda a Magyar Sajtó 1856. 154. sz-ban írt róla kritikát.
  14. A vitáról ld. a melléklet 4. sz. Vajda-írását és jegyzetanyagát!
  15. Ld. a melléklet 7. sz. írását és jegyzetét!
  16. Ld. a melléklet 10. sz. írását és magyarázatát!
  17. Lásd a melléklet 8., 11. És 12. Sz. bírálatát és jegyzetét, a Bányarém és Az első magyar színészek Budán című darabokról!
  18. Dávidházi Péter: "Isten másodszülöttje". A magyar Shakespeare-kultusz természetrajza. Gondolat Kiadó, Bp. 1989.
  19. A kétrészes tárca a Magyar Világ 1866. okt. 13-i számában jelent meg.
  20. Dobsa: IV. László-járól a Magyar Sajtó 1856. 77., 79. és 89. számában írt Vajda.
  21. Szigligetivel a Pókaiak c. tragédiájáról a Magyar Sajtó 1857. 220., 229. és 251. számában folytat polémiát Vajda.
  22. Ld. a melléklet 6. sz. írását és jegyzeteit!
  23. Ld. a melléklet 7. sz. írását és jegyzeteit!
  24. Ld. a melléklet 9. sz. írását és jegyzeteit!
  25. A befejező idézetek Vajda Magyar Világban megjelent tárcájából valók (ld. 19. sz. jegyzet!).

 

MELLÉKLET

(A Vajda János krit. kiadás
SZÍNIBÍRÁLATOK ÉS SZÍNHÁZI TÁRGYÚ GLOSSZÁK
c. kötetének elkészült anyagából)

A válogatás nagy része Vajda színházi bírálataiból, a költő-kritikus legnagyrabecsültebb és legkevésbé szeretett drámaírójának, Shakespeare és Vahot Imre néhány művének színházi előadásáról szóló tudósítás és a hozzá elkészült jegyzetapparátus. A kiválasztott 12 cikk közül azonban négy (öt) nem a két szerző darabjainak előadásairól szól: egy a Vahot Imrével folytatott hosszú vitát illusztráló glossza (NŐ 4. sz.), két tömör szösszenet V színházi témájú írásaiból, egy fontos, ars poetica-jellegű tárca a színikritikáról, egy balettbírálat, amely jó példája V hírlapi polémiáira és egy Mozart Don Juanjának előadásáról szóló bírálat - látszólag. Ugyanis ebben a kritikában tulajdonképpen az előző nap Othello-ea. bírálatát folytatja V.

A 2 (valójában 3) Shakespeare- és 4 Vahot-előadás bírálata csak igen kis része Vajda kritikai termésének (A kötet színdarab-mutatójának tanúsága szerint mintegy 140 szerző 310 színdarabjának 665 kritikáját jegyzeteltem, s emellett még 210 színházi tárgyú egyéb írás szerepel.) Még ennek a két drámaírónak esetében is 19 darab 44 ea.-áról született Vajda-kritika (Shakespeare: 12 mű 30 ea.-áról, Vahot: 7 mű 14 ea.-áról). A cikkek után elhagytuk a Tárgyi és nyelvi magyarázatok alcímeket, elhagytuk az előző írásokra hivatkozó utalásokat, ugyanakkor viszont, a kommentárok megértése érdekében, rövid kivonatot közlünk a rövidítésekből.

A kritikai kiadásoknál a színházi kritika s a publicisztikai szövegek esetében a szépirodalmi művekhez képest is megnövekedett jelentőségű a szövegek kommentálása. Ezek az írások érthetetlenek maradnának az olvasó számára, ha keletkezésük korának - kötetünkben az önkényuralom korának - irodalmi viszonyai, színházi élete nem tárulnának fel a szövegek magyarázatában. A színibírálatok esetében a műsoron lévő darabok nagy részének ismeretlensége és a korszak színikritikai munkásságnak nem túl alapos feldolgozottsága is megerősíti azt az igényt, hogy a jegyzetekben ne csak szó- és névmagyarázatok, de gyakran a színház- és kritikatörténeti háttér is feltáruljon.

Néhány rövidítés

bem.bemutató előadás
bír.bírálat
BHBudapesti Hírlap
c.című
DlbDélibáb
ea.előadás
felv.felvonás
ford.fordította
gl.glossza
HfHölgyfutár
I., II.Első, második kötet
jegyz.jegyzet
k.kötet
MSMagyar Sajtó
NkNapkelet
Nővilág
NSZNemzeti Színház
nszmnépszínmű
opopera
OszKOrszágos Széchenyi Könyvtár
PNPesti Napló
sz.számú
szjszomorújáték
VVajda János
vjvígjáték
Vasárnapi Újság
VkrkVajda János összes művei. Krit. kiad.
VtykrkVörösmarty M. összes művei. Kritikai kiadás
BAJZABajza József összegyűjtött munkái. Bp. 1900. V. k. Dramaturgiai írások. 404. 1.
BAYER SHBayer József: Shakespeare drámái hazánkban. Bp. 1909.I. k. 476 I., II. k. 385 1.
GRGreguss Ágost tanulmányai. II. k. Színibírálatok. Bp. 1872. 455 1.
GYGyulai Pál: Dramaturgiai dolg.-ok. Bp. 1908. I. k. 586 I.,II. k. 575 1.
PKJ NSZPukánszkyné Kádár Jolán: A Nemzeti Színház százéves története. Bp. 1940. I. k. 583. 1.
RÉDEYRédey Tivadar: A Nemzeti Színház története. Bp. 1937. 405 1.
SALSalamon Ferenc: Dramaturgiai dolgozatok, Bp. 1907.I. k. 447 I., II. k. 526 1.
SCHÖPFLIN     Magyar Színművészeti Lexikon. 4. k. Szerk. Schöpflin Aladár. Bp. 1929-1931.

 

1.

     - Az igazgatóság gondoskodása folytán nemzeti szinházunk tagjai ezentul a vivásban is oktatást nyernek, még pedig Keresztessy vivómestertől. E jótékony rendszabályt derék igazgatónk buzgalmától mint elmaradhatatlant valóban vártuk is. Nem egy hajlithatatlan testalkatu szinészünk játékára lesz ez igen érezhetően javitó befolyással, és a vivási jelenetek sem lesznek majdan nevetségesek a legkomolyabb jelenetben... Hanem még egy furcsa mellékoldala is eszünkbe ötlik e tiszteletreméltó intézkedésnek, s ez arrere pensèe nyomán tanácsoljuk a szerkesztőségnek, hogy a nemzeti szinház lovagias igazgatóságának e sokoldalulag üdvös rendszabályát nem ártana követni s egészségi s más egyéb szempontokból igen célszerű lenne a személyzetet hasonló jótékony oktatásban részesíteni - kiváltképen pedig a referenseket!
MS, 1856. 48. sz.


     Igazi érdekes "színes" hír, a NSZ-ban beinduló vívásoktatásról. V-ra jellemző a cikk szellemes zárópoénja, az ő referensi működéséhez is igencsak illik a kardforgatás elsajátításának igénye.
     Keresztesy vívómester - K. József (1819-1895) vívómester, a magyar kardvívóiskola megalapítója.
     arrere pensèe (fr) - hátsó szándék, hátsó gondolat.

2.

     Gentben egy énekes, operai előadás közben nagy erőlködés következtében - szörnyet halt. Csak már egy tapsoncot vagy orditoncot is elérné egyszer a boszuálló Nemesis!
MS, 1856. 48. sz.


     Az újdonszász V "szösszenete" a "tapsoncokkal" szembeni megvetéséről szól.

3.

     April 14. Legrain k.a., a párisi császári opera szinház első táncosnője és Chapuy úr első magántáncos első föllépteül uj rendezéssel először Szerelmes ördög. Ballet 5 felv. táncokkal. Mazilur szerzeménye után szinre újonnan alkalmazta Campilli. - Hogy Legrain k.a. és Chapuy úr is e nálunk számtalanszor adott darabban lépnek föl, abból csak azt a vigasztalást vonhatjuk, hogy a ballet-játékrendben másutt sincs valami nagy változatosság. Egyébiránt, mivel történetesen nekünk is vagy egy igen kedves "szerelmes ördög"-ünk, a kiváncsiság azáltal, hogy az összehasonlitást hasonló darabban még könnyebben tehetjük, csak magasabbra fokozódott, és igy a fölemelt árak dacára is a szinház tömve volt. A közönség feszülten várta Legrain kisasszony csodatételeit, s amint a 2-ik felvonás komoly magántáncában a vendégmüvésznő, gymnasticai sebességben, s a sebességbeni biztosságban Aranyvári Emilia fölött állani látszott, a közönség összefogva sietett nyilvánitni, miszerint nem oly elfogult, hogy sajátja fölé is ne emelje, ha müvészete megérdemli. Ettől nem is félthetni nálunk egyáltalában. Az idegen bátran jöhet, s ha csak egy szinvonalon áll is a mi elsőinkkel, az ujdonság szine, s ama sajátságok, melyekkel az idegen bir, pilanatnyira meghódítják a gyöngébbeket. Legrainének is vannak ilyen sajátságai, de azok nem mind előnyei Aranyvári fölött, és nem is hóditották meg, még a gyöngébbeket sem. A második felvonásnál azt hittük, hogy a vendégmüvésznő fokozni fogja mutatványai tökélyét, s majd csak a negyedik felvonásban lábasztja könybe szemeinket - de a dolog megforditva ütött ki. Chapuy úr könnyüsége, szabatossága, s biztossága meglepte a közönséget, s figyelmét csaknem egészen magára vonta, míg ellenben határozott véleménnyé látszott érni, mikép Legrain kisasszony a táncmüvészet fizikai képességeiben, virtuozitásában ha talán hajszálnyival megelőzi Aranyvárit, és kellemek hijával sincs, de természetes bájakban, s ama csábokban, melyek alatt a természeti adományok müvészetté idomulását értjük, s amely csábok, nemhogy legfőbb érdeme, de föltétele s ugyszólván célja a táncmüvészetnek, s talán ugyanazt a helyet foglalják el a táncban, amit a költői igazság a drámában, - e csábosság büvészetében Aranyvárit határozottan föléje emeljük Legrainnek, s e szerint természetesnek találjuk, hogy a közönség általában annyira sem volt elragadtatva, amennyit Aranyvári föllépteinél tapasztalni szoktunk. A közönség tetszését pedig azért emlegetem, mert kétséget nem szenved, hogy az emberben lehetnek ép és helyes fogalmak, melyeket azonban, tudományos müveltség hiányában, nemhogy definiálni, de megnevezni sem tud, - és megeshetik, aminthogy gyakran meg is esik, mikép valaki helyesn itél, s egy körmönfont tudományos ember neki áll bőséges szótárával, s ugy megfogja a helyesen itélőt, hogy az még válaszolni sem képes, de mindazáltal érzi, hisz, hogy igaza van. Az igazság - szerencsére - mindig oly közel fekszik, hogy azt a vak érzi, a szerelmes meglátja, - tehát, a tanult megnevezi, a tanulatlan legalább sejti. Szó sincs tehát arról, hogy egy balletben, mely érzéki idomokkal fejezi ki a szellemit, és amelyben a természetes felfogási tehetségnek csak igen csekély szüksége van némi elméleti utbaigazitásra, a közönség ítélet illetékes ne volna.
     De ezuttal nagyon apropónak találom a P. Naplónak is válaszolni, mely a "Nővilág" szerkesztőjének szavait oly becses figyelemmel kiséri, s odavetett megjegyzéseinek oly fontosságot tulajdonít, oly nagy gonddal, megtisztelő komolysággal vitatja meg azokat, hogy én a M. Sajtó szerkesztőjétől engedelmet kérek kijelenthetni, mikép én e hangot, e lelkiismeretességet, e modort annyira emelkedettnek, szépen és üdvösnek találom, hogy legjobb jelenségnek venném nem csupán csekélységemre, de átalában irodalmunk ügyére nézve is, ha azt átalában összes közlönyeink részéről egymás irányában tapasztalhatnám. A Pesti Napló a "Nővilág" ama kitételét cáfolja, mely szerint a közönség legközelebb itélni fog a Teleki-jutalmat elitélt akademikusok fölött, kik azt mondták, hogy a "Mama" és "Béldi Pál" irodalmunk jelen szinvonalán sem állnak. - Azt mondja, hogy "a közönségnek, már mint a pestinek, van egy itélő és határozó része, azt példákkal lehet bizonyitni. Hogy többet ne is emlitsek, csak a "Szökött katona" esetét emlitem, mely együtt pályázott a "Kalandor"-ral; - az "akademikusok" a Kalandornak itélték a száz aranyat, a közönség pedig arra itélte az akademikusokat, hogy az akademikusok magok kénytelen elismerni, mikép hibáztak, és ha a P. Napló be tudná bizonyitani, hogy ezt az akademikusok még most sem ismerik el, akkor a "Nővilág" szerkesztője nagyon elszomorodnék az akademikusok itélőtehetsége fölött.
     De mivel a P.N. olyat is mond alább, amiben elvileg igaza van, meg kell neki magyaráznom, mely esetben s mikor áll azon elv, melyet kimondott, s melyet én is osztok, hogy t.i. "a szinpad gyakran megrontja a közizlést", s vannak idők, "midőn irodalom és müvészet s ezekkel karöltve a közizlés is sülyedőben van." - Elvileg ez tökéletes igazság. De ha van eset, midőn a közönség és irodalom tévednek, ez csupán oly müveknél történik, melyek a század, vagy legalább évtized miveltségét meghaladják, mint például egy Shakespeare-nél történt. A közönség itélőtehetségének gyöngesége, illetéktelensége nem abban áll, hogy a roszat fel nem ismerje, hanem abban, hogy a remeket, a felfogási körét messze tulhaladót nem érti meg. Fájdalom, a Teleki-jutalmat nyert szinmüveknél épen nem áll ez eset, sőt csak az a kérdés, valjon oly roszak-e, hogy irodalmunk jelen szinvonalán sem állanak. Hogy Szigligeti épen most oly drámát irt volna, mely nemcsak eddigi müveit, de a század szellemét is, magát Shakespearet meghaladná, - ezt, engedje meg a P. Napló, hogy épen az "akademikus" urak iránti kiméletből nem higyjem, mert akkor ők, még óriásibban hibáztak volna, midőn ily remekmüről azt mondták, hogy az jelen irodalmunk szinvonalán sem áll. Már pedig azt is megengedheti a P. Napló, hogy a pesti szinházi közönség, (hova én és ő és a jutalomelitélőkön kivül ez esetben minden szinházlátogató tartozik), annyi aesthetikai képzettséggel mindenesetre bir, hogy megitélhesse, valjon "Béldi Pál" és a "Mama" állanak-e azon szinvonalon, melyen például "Gritti" és "Vén bakancsos" állanak. Ennyi hit mellett végül engedjen meg egy kis kételyt is nekem a P.N. Szabadjon kételkednem, hogyha valami Shakespeare-féle uj üstökös támadván, oly remekmüveket adna a pesti szinpadra, melyek csodás alkotása még a Shakespeare müveit is meghaladná, szabadjon kétkednem, hogy a P.N. egyik tudományos képzettségü itésze, ki egy időben Petőfit is megtámadta, alig lenne az első, ki e remekmüvet felismerné, s a világnak, min uj csodát bemutatná.
MS, 1857. 86. sz.


     Doppler Ferenc: Szerelmes ördög c. ötfelv balettjének ápr. 14-ei ea.-át a párizsi opera magántáncosainak fellépte emelte ki a gyakran játszott (a NSZ-ban 61 alkalommal volt műsoron, a bem. 1851. szeptember 20. volt.) balett ea.-ainak sorából. (A táncmű librettóját Joseph Mazilier írta, a koreográfiát Campilli Frigyes készítette.) V balett-recenziója szinte teljes egészében a címszereplőnő és a "magyar szerelmes ördög", Aranyvári Emilia teljesítményének összehasonlítása, a közönség véleménye, ítélete alapján. Hoha Legrain kisasszony a táncművészet fizikai képességeiben, virtuozitásában ha talán hajszálnyival megelőzi Aranyvárit - természetes bájakban, "csábokban" bizony nem. A férfi főszerep táncosát nem jut eszébe V-nak magyar párjával, Campilli úrral összevetni - Chapuy lényegesen jobb táncos. A balett főszerepeit Chapuy úr (Fridrik, ifjú gróf), Tóth Soma (Hortenzio, udvarmestere), Belke Johanna (Lilia, a gróf tejtestvére) és Legrain kisasszony (Urielle, nő-ördög) táncolták.
     A balettkritika tehát a közönség ítéletét tolmácsolja. Ehhez kapcsolódik a bír. nagyobbik része, egy hírlapi polémia. V, a MS színi referense védelmébe veszi a PN-val szemben V-t, a NŐ szerkesztőjét. A PN a NŐ 1857. 14. számában megjelent vélekedést vitatja. (Ld. a NŐ 14. sz. írásának befejező két mondatát!) A V-t támadó PN-cikk szövege a következő: A "Nővilág" jelenti, hogy folyó hónapban adják a Teleki-jutalmat nyert színműveket, s a közönség itélni fog az adacemicusok fölött, akik azt merték mondani, hogy a benyujtott drámák nem állnak az irodalom jelen színvonalán. Erre van észrevételünk. Először is: a jutalmat nem az academia itélte el, hanem egy pár academicus és szinházi tag. Másodszor a közönség nem itélhet academicusok fölött oly dologban, amihez tudományos képzettség kell. Csupán az aestheticailag mívelt közönség az illető bíró. A kritika elől csak az ily közönségre és az irodalomtörténetre lehet fölebb hivatkozni. Nem mondjuk, hogy a kritikus nem tévedhet: de a müvészetnek a nagy szellemek műveiből elvont törvényei vannak, melyeket szintugy tudnia kell annak, aki helyes ítéletet akar mondani, mint a birónak a polgári és büntető törvényeket. Aki az érintett irodalmi törvényeket nem tudja, - nem tudja pedig, aki nem tanulmányozta - nem lehet illetékes biró. A közönség maga is a birálatok után képezi magát egyrészt, míg a szinpad gyakran megrontja a közizlést. Vagy nem hallott a Nővilág szerkesztője semmit oly időktől, midőn az irodalom és művészet s ezekkel karöltve a közizlés is sülyedőben van. Olvassa bármely nemzet irodalomtörténetét. Nem mondjuk, hogy ily sülyedési korszak volna közönségünkre nézve a jelen, de hányszor tapasztalhatta a Nővilág szerkesztője is, hogy nem azok a legnépszerűbb művek, melyeket ő legjobbaknak tart. S kimerné-e mondani, hogy az irodalom föladata nem nemesiteni, mívelni a közizlést, hanem az uralkodó izléshez, melyet annyi mellékkörülmény megveszteget, kell magára alkalmaznia? A közönség hosszasabb időszakokon át bizonyos műre nézve tisztázott nézeteivel, lehet csak biró. Nem a napi közönség határoz bizonyos irodalmi mű felett, hanem egy tized- vagy félszázadé. Egy kis korteskedéssel, a napi viszonyokra vonatkozó phrasisokkal s az iró iránti rokonszenvvel köznapi kivivni a közönség tetszését a jelenben. Hivatkozzatok tehát a jövőre; hivatkozzatok az irodalom történetére; ezek fölebbviteli törvényszékek. A jelenben a tudományos elveken nyugvó, szenvedélytelen birálattól hasztalan hivatkoznotok a közönségre. (PN 1857. ápr. 15. Aláírás nélkül - feltehetőleg Greguss Ágost.)
     V válasza igen árnyaltan érvel. Egyrészt határozottan kiáll véleménye mellett, amennyiben a közönség ízlését, ítéletét nem tartja eredendően rossznak, elvetendőnek, s nem tartja az akadémikusokat tévedhetetlennek. Örömmel ismétli el bizonyításul a Nővilág 12. számában már leírt példáját a Szökött katona és a Kalandor esetéről. (Ld. NŐ 13. sz.!) Ugyanakkor elfogadja részben a PN véleményét is, hogy a színpad gyakran megrontja a közizlést. Ugyanakkor érvelésének legkiválóbb mozzanata, hogy felhívja a figyelmet: A közönség itélőtehetségének gyöngesége, illetéktelensége nem abban áll, hogy a roszat fel ne ismerje, hanem abban, hogy a remeket, a felfogási körét messze tulhaladót nem érti meg. A közönségnevelő, ostorozó V igenis tiszteli a színházlátogató közönség nagy részét, nem azonosítja őket a tapsoncokkal és az "érdekeltekkel", s úgy látja: a díjazott drámákkal kapcsolatban figyelni kell a közönség ítéletére, nem valószínű, hogy Shakespeare-nagyságrendű új remekművek kerülnek színpadunkra, amelyeknek zsenialitását nem ismeri fel a közönség. És még a "tudományos képzettségű", művelt itészek is követhetnek el baklövéseket - példa erre épp a PN kiváló kritikusa, aki 1847-ben a Futár c. röpiratában üres szellemeskedések halmazának nevezi Petőfi költeményeit. A tudós kritikus: Greguss Ágost.
     Doppler Ferenc (1821-1883) lengyel fuvolavirtuóz, zeneszerző. 1841-től a NSZ első fuvolása, majd bécsi kitérő után Erkel Ferenc mellett karmestere. Kísérőzenéi (pl. a Márványhölgyek 1855, Diocletian 1855) mellett számos opera és balett komponistája (pl. Benyovszky 1847, Ilka és a huszártoborzó 1849, Erzsébet - Erkellel és testvérével együtt - 1857, Vanda 1862, Judith 1870 stb.).
     Joseph Mazilier (1797-1868) fr táncos, pantomimművész és balettszerző.
     Campilli Frigyes (1836-1889) koreográfus, balettművész. A NSZ 1847-ben szerződtette a balett megszervezésére. A választás nem volt szerencsés, a (megszakításokkal) negyvenéves magyarországi működés (a NSZ-tól az Operához került) alatt C. "megalkuvó, közepes mesterember volt, aki féltékenyen őrizte a maga szakmáját és a magyar táncosokat elűzte a balettől." (A m. balett története, Bp. 1956) C. koreográfiái: Gizella, A festész álomképe, Katalin, a rablóvezérnő, Robert és Bertran, a Jós. Noha V is idegenkedik Campillitől, de intrikusságáról nem ír.
     Aranyvári Emilia (1830 körül - 1868 után) táncosnő, az első magyar női koreográfus. Párizsban tanult, Saint-Léon fr balettmestertől, ott lépett fel először. 1848-ban a NSZ-ban működött, utána évekig külföldön (Párizs, London, Bécs stb.). 1855 és 1859 között ismét a NSZ tagja. Itt töltött évei a magyar balett első fénykorát jelentették. Ezután vidéken, majd ismét külföldön lépett fel. Utoljára Pármából adott hírt magáról, 1868-ban. V igen lelkes rajongója művészetének.
     Chapuy a párizsi opera első magántáncosa. Legrain kisasszony, a párizsi opera első táncosnője. 1857-ben lépett Chapuy úrral vendégként a NSZ színpadára. A táncosnőt még a hízelgés sem nevezhetné szépnek, arcvonásai férfiasak, de nagy táncos - igazolják V némileg udvariasabban megfogalmazott véleményét a kritikák. (Pl. Hf 1857. 85. sz., Napkelet 1857. 15. sz.)
     Tóth Soma (1830-1886) komikus, táncművész. Vidéken játszik, az 1850-es évek végén néhány esztendeig a NSZ társulatában működik. Különösen a népszínművek táncos-komikus szerepében remekelt.
     Belke Johanna (Janka) a NSZ kedvelt táncosnője, 1856-ban Hesz Jozéfa helyére szerződtették.
     Greguss Ágost (1825-1882) író, esztéta. Sokoldalú, gazdag munkásságában esztétikai tanulmányai a legértékesebbek. Kritikusi tevékenységével (1853-64 között a Pesti Naplóban 117 színmű előadását bírálta) Vajda élesen szemben áll, így aztán a bemutatott Freguss-vígjátékról sincs jó szava.

4.

     - Programmunkban igéretet tettünk, hogy hasontalan polémiákkal e lap terét nem fogjuk vesztegetni. Annál kevésbe tehetjük ezt nők olvasmányaul szánt lapunkban oly közlönnyel szemben, mint a Vahot Imre által szerkesztett "Napkelet" című képes ujság, mit mi a szellemi és erkölcsi rothadás szemétdombjának tartunk. Azon hitben vagyunk, hogy hazaszerte ismeretes ama valóban mesés együgyüség, azok a bornirt nézetek, miket Vahot "határozott iránynak" nevez, s melyek szerint legközelebb azt bizonyítgatta, hogy lapunk miatt a "nemzet" veszedelemben van. Az együgyűség azonban inkább szánalmat gerjeszt, s emlitést se tennék róla, ha egyszersmind szemtelen, hazug gyanusításokkal nem merészelt volna bennünket megtámadni. Először elferditve azt állitja rólunk, hogy mi a jogász ifjuságot megróttuk az attila végett, kérjük az olvasót, fussa át még egyszer, mit irtunk első számunk szemléjében a jogászokról, azután itélje meg, nem a legaljasabb roszakarat kell-e ahhoz, hogy ezt igy félremagyarázza Vahot Imre? Másodszor lelkiismeretességünket vonja kétségbe, mivel a "Házi könyvtár" című rovatban oly könyvet emlitettünk, mit Heckenast adott ki. Honnan tudhatja ő azt, hogy mi egész éven át mily könyveket, s ki által kiadottakat fogunk ismertetni? A mi írói önállóságunkat, itészi részrehajlatlanságunkat illeti, ennek épen Vahot Imre birja keserü bizonyitványát, midőn "Mária királynő" előadása előtt e lapok szerkesztője, akkoron a M. Sajtó színházi referenséghez bizonyos hizelgőn kérő levelet intézett; melyben szilárdságunkat igenis elismerte, s e hite kétségkívül azért változott meg, mert a "Mária királynő" című darab sületlenségeit kérelme dacára oly pajtástalanul kimutattuk.
     - Ha Vahot Imre továbbra is merészelné alávaló gyanusitásait ellenünk folytatni, ez ellen majd egyéb módokhoz nyulunk, most a csupán egyszer mindenkorra nyilvánitni jónak látjuk, hogy Vahot Imrével, irodalmi és minden tekintetben sülyedése miatt többé nyilvános téren szóba állani nem fogunk.
NŐ, 1857. 3. sz.


     A NŐ 3. számában megjelent személyeskedő hangú, indulatos vitacikk egy hosszú hírlapi háborúskodás bevezetője. Vahot Imre támadására válaszol, melyet az Lapszemle címmel a Nk 1857. 2. sz.-ban tett közzé. Íme, néhány sor idézet a Nk cikkéből: ...Vajda János, mint eleven képzelődésű fiatal költő, nagyon is bizakodva erejében, nem rettent vissza a feladat nehézségétől, sőt oly merész programmot bocsáta közre, melyből körülbelül az rí ki, mintha ő bő tudományával, gazdag élettapasztalatával, s művelt nők körében szerzett finom tapintatával hivatva érezné magát új irányba vezetni s ujjáalakítani a magyar nővilág érzelmeit, gondolkodásmódját, ízlését, társaséleti viszonyait, s ezzel együtt a számukra kiadott magyar szépirodalmi lapokat is. ...Szemleíró sajnálattal tapasztalá, miként a Nővilág máris oly elemeket foglal magában, mik... a Honderü egykori ferde irányát akarnák föleleveníteni, s a finomabb európai műveltség ürügye alatt, nemzetiségünk rovására meghonositani.
     Vahot kötekedő hangját, durva vádjait hasonlóan viszonozza a heves V. A szellemi és erkölcsi rothadás szemétdombjának tartott Nk hazafiaskodását, nagyhangú nacionalizmusát V bornírt nézetnek tartja, de a hazafiatlanság vádja fáj neki legjobban. Ezért száll vitába olyan apróság miatt, mint a jogász ifjúság viselete. V a NŐ első számában ezt írta a Társaséleti szemle c. rovatban: Europa civilizált részében nincsen város, mely a párisi divatnak - épen farsang idején - ellenszegülni merne, s habár egy nyakravaló csokrára is saját divatot alkotni merészkednék. A mi jogász ifjuságunk az idén saját báljában attiladolmányban jelenik meg, s meg fogja mutatni, hogy a csárdást lehet attilában is táncolni. Ez attilák szabása a "három a tánc" előnyére tágabb s kényelmesebb leend, s nem feszülend ugy a karra, mint a régiek. E példát kétségkivül nőink koszoruja is követni fogja.
     Vahot olvasatában a következőképp jelenik meg a fenti szöveg: Vajda ebben az írásában jónak látta megcsipkedni a derék pesti jogászokat azért, hogy az uralkodó párizsi divat ellenére attilát viselni s így saját divatot alkotni merészkednek. Ezek után az a vád, hogy a Nővilágot is kiadó Heckenast kiadványát (Világkrónika. 1855. szept.-1856. okt.) merészelte V ismertetni, már valóban nevetséges, a kákán is csomót kereső magatartás. V írása végén beveti azt a vádat, amely az írótárs teljes lejáratására alkalmas: a Mária királynő c. drámája bemutatója előtt Vahot állítólag felkérte a kritikust, hogy darabját pártolja. V valóban nagyon kemény kritikát írt a történelmi drámáról, a "hízelgő" levél létét azonban nem bizonyítja. Ugyanakkor - árulkodó módon - erre a vádra Vahot sem reagál a Nk 1857. 3. sz.-ban közreadott Nyilatkozatában, csupán közli: Lapom 2-ik számában tények s adatok felhozásával világosan bebizonyitottam(!?), hogy Vajda János, a "Nővilág" cimü divatlapot nemzeti és erkölcsi tekintetben rosz és veszélyes irányban kezdi szerkeszteni. Majd felháborodva azon, hogy Vajda a Napkeletet az erkölcsi rothadás szemétdombjának nevezte, nemes egyszerűséggel ezt a költői kérdést teszi fel Vajdáról: Nem kötözni való ez? A hangvétel eldurvulása tehát korántsem Vajda hibája csupán: Vahot lapszemléje kioktató, fölényeskedő és kissé primitív írás volt, de a V-válasz után a Nyilatkozat hangneme már felülmúlja sértő, durva hangnemével az eszeveszett dühöngöncnek titulált Vajda hangvételét. Érvekkel, cáfolattal viszont nem szolgál.
     Vahot Imre (1820-1879) ügyvéd, szerkesztő, író, Vachott Sándor öccse. (Eredeti neve neki is Vachott.) 1838-ban írt első tragédiáját, a Zácz-nemzetség-et a cenzúra betiltotta. 1842-től Kossuth Pesti Hírlapjának újdondásza, cikkeiben síkra száll a NSZ és a magyar színjátszás ügyéért. Aktuális, társadalmi vígjátékai az Országgyűlési szállás (1843), a Még egy tisztújítás (1845), és az Éljen a honi! (1845). Kossuth szellemében a köznemesi liberalizmus politikáját hirdetve szerkeszti 1844-től a Pesti Divatlapot, amelynek Petőfi a segédszerkesztője. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc aktív résztvevője, a Nemzetőr c. politikai hetilap szerkesztője. Ebben az időben már nyíltan Petőfi radikális-plebejus nézetei ellen fordult. A bukás után rövid időre bebörtönözték. Az ötvenes évek elején viszonya még felhőtlen a fiatal V-val, kapcsoltuk később egyre inkább megromlik. Fontos vállalkozásai ebben az időszakban a három kötetes Phőnix (1852-53), melyben a kor szinte minden jelentős íróját megszólaltatta, továbbá az 1857-62 között szerkesztett hetilap, a Napkelet. Főként a Napkelet és a V. szerkesztette Nővilág hasábjain zajlik az az éles vita a két író között, amelyben Vajda Vahot mindenkit túlharsogó magyarkodása, nacionalizmusa ellen lép fel. A "napkeleti fejek", a "napkeletiesedés" fogalma a Vahot által tanúsított magatartás elítélését jelenti V. szóhasználatában ezután. A vitáról, dokumentumairól részletes ismertetést olvashatunk a VKrk II. kötet 715.-724. lapján.

5.

     "Vannak szigoru, vannak engedékeny, és vannak felületes birálók. Mind a három pedig két részre is osztható: akik t.i. értenek a dologhoz, és akik nem értenek. Nem mindig bizonyos, de legvalószinűbb, hogy a szigoru szempontu biráló a három fajta között legjobban szokta érteni magát. Az pedig kétségtelen dolog, hogy a szigor, illetőleg a legmagasabb szempont a birálatban ugyanoly hasznos és drága dolog, mint a költeményben az - eredetiség, - és tulajdonképen csak az ilyen birálatnak van is - értéke, a többi csak inkább robotszerü munka, s alig van magasb célja és becse a köznapi pletykánál.
     Megbocsáthatatlan tévhit volna részünkről, ha a szép nem közlönyében nem a legszigorubb, s nem a legmagasb szempontot tartanánk követendőnek. Vajha fölemelkedni birjunk ama vékony magas kőszálra, melyen az élesen megkülönböztetni tudó női felfogás és finom izlés trónja áll!
     Vannak lapjaink, melyekben a szinbirálat nem egyéb, mint a közönség számának és tapsainak pontos jegyzőkönyve. Olcsó ugyan a mai nap a sajtófesték, de annál drágább a - kenyér. A festék kárba vesz a papiroson, a kenyér meg az ilyen - irodalmi robotosban. Aminő a kelme, olyan legyen a kefe, ha célt akarunk érni vele. A durva posztót hiába kefélnénk a selyemkalapkefével. Vannak azonban olyan esetek, mikor a kelme annyira finom és tiszta, hogy a kefe csak beszennyezni - amint volt rá eset, hogy egy pesti itész Ristoriban akart olyan hibát látni, amely hiba az ő felfogásában volt meg!
     A gyermekek szeretik az édességet, az érettek kedvelik a savanyut és a pikántot. Van olyan lapunk is, melyben örökös bucsu van, s szinészeinket örökös mézeskaláccsal és márccal traktálja. Mi a nemzeti szinmüvészetet sokkal meglettebb, férfiasabb alakban látjuk, semhogy egészségére nézve az erősebb füszereket hasznosabbnak ne tartanánk.
     Midőn szinpadunkon már oly fényes tünemények vonultak át, mint Aldridge, Rachel, Ristori, Levassor stb. és midőn már saját szinművészeink között is voltak és vannak olyanok, kik e napok mellett sem homályosodtak el egészen, - akkor a férfiatlan, hizelgő önámitás már nemcsak lehetetlen, de szükségtelen és nevetséges.
     Véleményünk szerint, mint minden magyarnál, ugy a szinmüvészetnél is, a szorgalom nincs oly arányban a tehetséggel, mint más népeknél. Legtöbb megrovásra szini előadásainknál is a szorgalom és rend elleni vétségek adnak okot. Egyesek gyakran remekelnek, az egész meg nem vág össze. Ez oly hiba, amin segiteni lehet, azért ennek simogatása legnagyobb vétsége egy közlönynek a szinmüvészet ellen.
     Ami a legmagasabb szempontot illeti, nem vagyunk oly önhittek, hogy ezt általánosan értsük, csupán azt mondjuk, hogy mi azon nézőpontra állunk, mely a mi felfogásunkban legmagasb. Azért nem is tarthatnak tőlünk fölöttébb szinészeink és drámaíróink - mi nem vagyunk még a Himalaya csucsán, megengednénk, ha a magyar "Lomnicit" elérhetnők... ott is elég mennykő és hideg van.
     Ennyit általánosságban egyelőre, míg rovatunkat az uj félévi előadások sorában - julius 1-től megkezdhetjük.
NŐ, 1857. 26. sz.


     A rendszeres színházi krónika beindítása elé írt kritikusi ars poetica V szépirodalmi szintű, kiemelkedő írása. A szigorú kritika szükségességének indoklása szenvedélyes, költői próza s ugyanakkor logikus okfejtés. Legfontosabb gondolata az a magyar színművészek jellemzéséből kiinduló, ám nemzeti sajátossággá általánosított gondolat, mely szerint nálunk a szorgalom nincs olyan arányban a tehetséggel, mint más népeknél.
     Vajha fölemelkedni birjunk ama vékony magas kőszálra, melyen az élesen megkülönböztetni tudó női felfogás és finom izlés trónja áll! - Ne feledjük V folyóiratának címét: Nővilág. Hazánk finom ízlésű művelt honleányainak szól a bók, az olvasóknak, akiket a lap célba vett.
     volt rá eset, hogy egy pesti itész Ristoriban akart olyan hibát látni, amely hiba az ő felfogásában volt meg! - Greguss Ágost kritikáiban vannak olyan aprólékos kifogások, hibákat kimutatni igyekvő megjegyzések Ristori játékáról, amelyek sértették V minden mértéket felülmúló, szinte már vallásos áhítatát Ristori "tökéletessége" láttán.
     ...örökös mézeskaláccsal és márccal traktálja - a hízelgő kritikát jellemzi V. A márc méhser.
     nem vagyunk még a Himalaya csucsán, megengednénk, ha a magyar "Lomnicit" elérhetnők... - a Himalája a világ legmagasabb hegysége India és Kína határán, legmagasabb csúcsa a Csomolungma (8848 m), míg a Lomnici csúcs a Magas Tátra második csúcs (2634 m).
     Aldridge, Ira (1805-1867) neves néger színész. Kean, a híres Shakespeare-színész szolgálatában ismerte meg a mesterséget. Othello-alakításával vált világhírűvé. 1852-ben hagyta el Londont, és a kontinens több városában lépett föl. A NSZ-ban 1853-ban mutatkozott be, 58-ban is fellépett, s vidéki körutat is tett.
     Ristori, Adelhaide (R. Del Grillo, 1822-1906) az újkori olasz színpad legnagyobb tragikája, Rachellel verseng az elsőségért. Csodagyerekként kezdett, már 12 évesen híressé vált a Francesca da Rimini főszerepében. Külföldön francia és angol nyelven is játszott. 1875-i visszavonulásáig a leglelkesebb ünneplésben részesült otthon és külföldön. Megjelenése, alakja fejedelmi, kifejezése csupa méltóság és erő. Fiatal korában elképesztően nagy hatást tett közönségére. Nálunk 1856-ban vendégszerepelt.
     Rachel, Elisabeth-Felix (1820-1858) világhírű fr tragika. 18 éves korától a Theatre Français-ben lépett fel. Igen rövid idő alatt ő lett a legnagyobb fr színésznő. Utolérhetetlennek tartották a fr tragédiában. (10 Racine és 6 Corneille-darabban szerepelt). Az egész világ, Amerika és Európa ünnepelte vendégjátékain. Nálunk 1851 szept. 5. és 11. között lépett fel, műsora: Corneille: Les Horaces, Racine: Phédre, Scribe: Adrienne Lecouvreur, Lebrun: Maria Stuart, V. Hugo: Angelo.
     Levassor, Pierre (1808-1870) fr komikus színész a Palais Royal színház tagja. 1856-ban vendégszerepel a NSZ-ban, V elismerő kritikákat ír róla. Életéről V is írt egy cikket.

6.

     Julius 8. Othello. Tragödia 5 felv. Shakespearetől. - Talán jobb fogalmat szerzünk a ma esti közönség számáról, ha nem azt mondjuk, hogy hány páholyban volt néző, mint ha kimondjuk, hogy - harminckettő üres volt. A földszintnek egy harmada telt meg, a karzatra nem láttunk föl, de elég csöndesen voltak, hogy sejthessük a csekély számot. Egyébiránt nem is volt csöndes ez estén, csupán a karzat. A páholyban a meglettek conversáltak, a gyerekek (nagyobb részt azzal szokott tele lenni classicus dráma adatásakor) sivitottak, a páholy ajtókat meg a zártszékeket csapkodták, három hurutos ember oly pontos egymásutánban köhögött, mintha csak összebeszéltek volna, a felvonások alatt ki s bejártak a zártszékek között stb. stb., egy szóval, ugy tetszett, mintha ez estén nem a szinészek, hanem a közönség játszott volna el valamely könnyed vigjátékot. Hanem ezt most az uralkodó tón, - aki annyira egykedvü, hogy Shakespeare-t is fitymálja, az mostanában tulmiveltnek tartatik. Ásitani akkor, midőn Othello megfojtja Desdemonát; eljönni a szinházba, szót sem érteni az előadásból a zaj miatt, hanem azért még is ott ülni, mert hát nincs mit tenni egyebet, aztán a szinészeket vádolni, hogy nem tudnak semmit, az igazgatóságot megróni, hogy miért nem ad classicus darabokat - ez mostanában a bon ton, a tulmiveltség glóriája. Elmenni a zöldbe és unni magát; kirándulni Párisba és unni magát; legyeket, szunyogokat venni pénzen, hogy csipjenek, és elüzzék az unalmat, és mégis - unni magát; enni inni és magát leinni, - időtöltésből, szerelmes lenni és megházasodni szórakozottságból, születni és meghalni - feledékenységből, ez mind rendkivüli magas emelkedettség, s aki ezt nem teszi, az kiskoru, boldog és oktondi. Bizony furcsa jelek a napban, holdban és csillagokban. Mikor korlátolt eszüek ezek a szinészek, ha annyira igyekeznek jól játszani, mintha nem mindegy volna, jól vagy rosszul játszani. Kivált az a Tót, aki Jágot önálló felfogással és oly remekül adja. És az az Egressy, aki magát feketére festi, holott nem született szerecsen. És végül mi, aki birálatot irunk azért, hogy azok, akik az előadáson ásitanak, birálatunkon szépen elaludjanak...! Ne is folytassuk tovább, hiszen már alusznak minden - állatok!
NŐ, 1957. 28. sz.


     William Shakespeare: Othello c. ötfelv. tragédiájának 1857. július 8-ai ea.-ról szól V. rosszkedvű tudósítása. (Eredeti cím: Othello the Moor of Venice.) Az Othello magyarországi színházi pályafutása a Hamlettel együtt indult. Kolozsvárott néhány héttel a Hamlet után, 1794. márc. 24-én adták először, K. Boer Sándor fordításában. Tudomásunk van Kelemen László fordításáról is, s a tragédia Kolozsvár után a 19. század első évtizedeiben megjelent a magyar színház legfontosabb játszóhelyein, így Székesfehérvárott és Kassán is. A NSZ már Vajda Péter fordításában mutatta be, id. Lendvay Márton javára, az ő címszereplésével 1842. nov. 10-én. Vajda Péter fordítása épp 20 éven át, 1861-ig volt műsoron. Ez alatt az idő alatt 27-szer játszották a tragédiát, amelyből 1853-ban négy angol nyelvű ea. volt (Aldridge), 1858-ban pedig három különleges ea.: Aldridge angolul játszotta a főszerepet, de partnerei a NSZ színészei voltak. 1861 után nyolc év szünet következett be az Othello előadásaiban, majd 1869-től már Szász Károly fordításban került vissza a műsorra. Visszatérve a NSZ Othello-bemutatójára: az első ea. bírálatában az Atheneaum kritikusa, Bajza kifogást tesz a fordítás egyes "botrányos" kifejezéseivel szemben s a dráma tetőpontját jelentő fojtogatási jelenetet kárhoztatja: Istenért! ne hurcolja többé Othello Desdemónát, és ne fojtsa párnákkal agyon szemünk előtt, mert ez hajborzasztó. E jelenés köziszonyt gerjeszte. (BAJZA 297.)
     Bajza szentimentális ízlése összeütközésbe kerül Henszlmann Imre Shakespeare-felfogásával, s a kritikus vitacikkében a magyar Shakespeare-kritika egyik legfontosabb polémiáját indítja el. (Shakespeare Othellója, a nemzeti színház közönsége és az Atheneaum színi kritikája. In: Regélő, 1842. II. 1067-70. I., majd Bajza válasza: Shakespeare, fr színművek s az Athenaeum. Válasz Henszlmann I. őrnak. BAJZA 157-179. I., végül a kiterebélyesedő, sokszereplős vitát Henszlmann A dráma alapelvei c. értekezése zárja - in: Regélő, 1843. 3-6. sz. A vita ismeretétese messze vezetne jegyzetünktől, konkrét feldolgozását ld. BAYER SH I. k. 372-382.) Lendvay után Egressy 1844-ben mutatkozott be a címszerepében, 48 szeptemberéig az ő egyénisége fémjelezte a dráma előadásait. Egressy eltiltása miatt 1852-ig szünet volt a darab előadásában, majd néhányszor ismét Lendvay vette át a szerepet. 1853 fordulatot hoz a magyarországi Othello-ea.-k történetébe: Ira Aldridge első vendégjátékának legnagyobb hatású eseményei voltak az Othello előadásai. (Aldridge vendégszerepléseiről ld. a második vendégszereplés - 1858 - Othello-kritikájának jegyzetét, a NŐ 150. sz. alatt!) Lendvay betegsége idején 1855-ben Egressy veszi vissza a címszerepet, s mivel vetélytársa alakítását 1853-ban Egressy elég keményen, talán kissé igaztalanul bírálta (EGR 190-201. 1.), 1855-ben az ő fellépését sem fogadja jól a kritika (pl. a BH 1855. 2426. 1., v. Bulyovszky Gyula a Dlb 1855. 118-19. lapján). Aldridge, Egressy és Lendvay mellett még egy Othello-ja volt a korszak nemzeti színházi előadásainak: Komáromi Alajos aradi színész 1855-ben, majd 1859-ben is sikerrel, a kritika által elismerten lép fel a szerepben.
     Az 1857. júliusi előadásról két érdekes kritika született. Greguss Ágost azon ritka írásainak egyike, amely teljes egészében a színészi játékot elemzi, s V dühös pamfletje az Othello előadása kapcsán, de tulajdonképp a Shakespeare-re éretlen, műveletlen, blazírtan unatkozó közönség ellen. Greguss elégedetlen az előadással, csak Tóth Jago-alakítását ismeri el tökéletesnek, Egressy Othelloja csak bizonyos jelenetekben volt nagyszerű, ifj. Lendvay Cassioban igyekezett, de nem nagy sikerrel, Bulyovszkyné nem érti Desdemona szerepét. (GR 187-189.) V is csak az első két színészt említi meg név szerint az írásban, de a szatírának beillő szövegből az derül ki: az előadást jó Shakespeare-interpretációnak véli, csupán a publikum éretlen viselkedése bőszítette fel. A befejezés kifejezetten sértő hangvétele megmutatja V nagy emberi hibáját: indulatainak nem tud parancsolni. Az ilyen mondatok alkalmasak voltak arra, hogy az olvasóközönség is megharagudjon rá...
     Kövesdi Boér Sándor drámaíró, fordító, színigazgató. 1795-ben néhány hónapig a kolozsvári társulat igazgatója. Az Erdélyi Játékos Gyűjtemény (Kolozsvár, 1793) három fordítását és két eredeti drámáját közölte. 1827-ig 32 történelmi színművet írt, melyek kézirata lappang.
     Kelemen László (1762-1814) színész, színigazgató, fordító. 1790-92 között az első Magyar Nemzeti Játékszíni Társaság alapítója, vezetője. 1799 és 1801 között újjászervezi társulatát, de tönkremegy és felhagy a színészettel. Németből 15 darabot fordított (köztük Shakespeare mellett Moliére-t is), de csak két magyarítása ismert.
     Vajda Péter (1808-1846) költő, tanár. Vajda János rokona, az ifjú lakásadója Pesten két évig. Az orvosnak készülő, de az egyetemről igazságtalanul eltávolított író a reformkor egyik legjelentősebb, sokoldalú irodalmára: írt prózát, drámát és verseket (sőt, hazánkban először prózaverseket), lefordította Defoe Robinsonját, francia (Scribe és id. Dumas) és angol drámákat (Shakespeare: Hamlet, III. Richárd, Lear király, Othello).
     Szász Károly (1829-1905) költő, műfordító, egyházi író. A nagyenyedi jogtudós Sz. Károly fia Nagykőrösön Arany tanártársa, majd református lelkész, később püspök. A nép-nemzeti iskola megbecsült tagja, irodalmi munkássága rendkívüli terjedelmű, szinte minden műfajban alkotott. Nagyon fontos műfordítói tevékenysége is, a dráma területén is elsősorban műfordításait (Shakespeare és Moliére) kell kiemelnünk.
     Bajza József (1804-1858) költő, kritikus, szerkesztő. A Pesti Magyar Színház első igazgatója, majd egy évtized múlva mint aligazgató vezeti a NSZ-at. Tárgyunk szempontjából különösen színikritikusi munkássága igen jelentős. Fia, B. Jenő V szerkesztőtársa a NŐ-nél.
     Henszlmann Imre (1813-1888) kiváló régész, esztéta, művészettörténész, műfordító, színikritikus és színműíró. A német származású Henszlmann nem csak magyar drámát írt (Kié a konc? - vj, NSZ, 1841), de német nyelvű tragédiákat is (Brutus, Die Niebelungen).
     Egressy Gábor (1808-1866) a Borsod megyei Lászlófalván született, atyja református lelkész. Teológusként áll be Rozsnyón színésznek. Kassán induló fényes művészi pályafutásának állomásai: Kolozsvár 1834, az első hiteles Bánk bán-előadás, Buda 1835, 1837 Bécs (A német színészetet tanulmányozza), a NSZ megnyitóján Vörösmarty darabjának költő szerepében lép fel. 1838-tól ismét vidéken játszik, vendégszereplései nagy haszonnal járnak művészi fejlődésére. Talán legtudatosabb színészünk: Bécsben tanulmányozza a színjátszást, 1843-ban Párizsban Rachelt is látja színpadon. Színházi tárgyú írásai, színikritikái is jelentősek, fordítói, drámabírálói tevékenysége hasonlóképpen. 1844-től ismét a NSZ tagja. A 40-es években id. Lendvayval felváltva játszott nagy szerepeket, művészi "versenyük" igen hasznosnak bizonyult. A szabadságharc eseményei lesodorják a művészi pályáról, március 15-én még játszik a Bánk bánban, szavalja a Nemzeti dalt, majd egyre jobban belevegyül a hazafias mozgalmakba. A segesvári csata után Törökországba menekül, egy év múlva kegyelmet kap és hazatér. Csak 1854-ben térhet vissza a színészi pályára, 55-től tagja ismét a NSZ-nak. 1856-ban a Brankovics György címszerepével jut el művészetének csúcsára. 1860-ban indítja meg a "Magyar Színházi Lap"-ot, amely támogatás híján egy év múlva megszűnt. Írói munkássága elismeréséül 1863-ban a Kisfaludy Társaság tagja lesz. 1864-ben az Egy pohár víz előadásán szélhűdés érte. Gyógyulása alatt megszervezte a Színi Tanodát, amelynek első tanára lett. 1866-ban a Brankovics György előadása közben eszméletlenül esett össze, és néhány óra múlva meghalt. Plasztikusan szép termetű, hajlékony tenor hangú színész, bár hangja nem volt elég erős szerepeire. Inkább a hangsúlyok eltolásával igyekezett kiemelni. Ezért tűnt sokszor éneklésszerűnek szavalata. Testi gyöngesége miatt főleg a nagy jelenetekre tartogatta erejét, a jelentéktelenebb részeket közömbösen játszotta. Ezért vádolták alakításait hidegséggel. Sokoldalú színész: szerelmest, bonvivánt, sőt komikus szerepeket is játszott, de fő erőssége a nagy tragikus hősök, elsősorban Shakespeare alakjainak megformálása (Hamlet, Othello, Lear, Coriolanus mellett Brankovics György és Bánk).
     Bolnai (Bethlen) Miklós gróf (1831-1899) író, színész. A NSZ-ban mint Egressy tanítványa lépett fel 1855-ben először, majd Párizsban tanult. 1857-ben Hamburgban játszotta Hamletet, 1858-ban ismét fellép a NSZ-ban. Nagy színész lehetett volna, de színészkedése csak múló szeszély volt. Színházi hírlapíróként is tevékenykedett (1857-től a Színházi Naptárat, 1863-tól a Népszínházi évkönyvet szerkesztette). V-val viszonya 1962 végén romlott meg, amikor elhatárolódott a V által 1863 januárjától átvett Magyar Sajtó programjától, holott előtte munkatársnak vállalkozott. A PN-ban zajló pengeváltásukról ld. a Vkrk VII. kötet 618-619. oldalát!
     id. Lendvay Márton (1807-1875) a magyar színészet egyik kiválósága, a NSZ első nemzedékének vezető színésze. Hősszerelmesként és operai tenoristaként aratja első sikereit. 1837-től tagja a NSZ-nak. Délceg alakú, igazi szép férfi, kifejező mimikájú, csengő, hajlékony hanggal és tökéletes orgánummal rendelkezett. ő volt az ideális Romeo. Egressyvel nemes művészi versenyre kelt, aki a tragikus szerepekben, Lendvay pedig inkább a szerelmes hősök alakításában volt előnyben. ő volt az első népszínmű-énekes, ő játszotta 1843-ban a Szökött katona címszerepét. Utolsó fellépése 1854-ben volt Rochester lord szerepében (A lowoodi árva). V nekrológot írt halálára.
     ifj. Lendvay Márton (1830-1875) színész, író. Szülei, a híres színészek akarata ellenére ő is ezt a pályát választotta. 1847-ben Székesfehérvárott lépett színpadra. Részt vett a szabadságharcban, majd 1851-től ismét vidéken játszik. 1852-53-ban és 1855 után haláláig a NSZ tagja. Apja szerepkörére szerződtették. Feltűnően hasonlít apjára, de annak színészi nagyságát nem érte el. Örökölte ugyan annak temperamentumát, nemes pátoszát, de a kritika joggal kifogásolta a pátosz túlzásait, a hősszerelmes szerepek túlcsapongó hevét. A közönség ezzel együtt szerette. Művészetének csúcsán ragadta el a halál. Főbb szerepei: Bánk bán, Shakespeare-hősök, II. Rákóczi Ferenc. Két színdarabot is írt.
     Komáromy Alajos (1825-1904) kiváló vidéki színész, 1848-ban mutatkozik be először a NSZ-ban. 1853 után több alkalommal vendégszerepel, 1859-től szerződött tag. A hősi szerepek kiváló alakítója, de az Egressytől átvett szerepkört nem volt képes elődjéhez méltóan betölteni.
     Bulyovszky Gyula (1826-1883) író, újságíró, B.-né Szilágyi Lilla férje. A márciusi ifjak egyike, 1850-től több lap munkatársa, szerkesztője. (Nefelejts, Hölgyfutár, Sürgöny) Könnyed stílusú képzőművészeti és színházi kritikái, tárcái tették nevét híressé. Operalibrettója A székely leány (1858, zene Huber Károly.), vj-a Fúzió címmel ismert (1879).
     Bulyovszkyné Szilágyi Lilla (1833-1909) színésznő, írónő. Sz. Pál színész leánya, B. Gyula felesége. 1847-49 közt Kolozsvárott szubrett, 1851-től a NSZ tagja, elsősorban tragikus szerepkörben. 1857-es párizsi vendégjátékán kivívja az ifjabb Dumas és Jules Janin kritikus bámulatát. 1859-ben válik meg a NSZ-tól, nagy sikereket ér el német színpadokon (Hamburg, Drezda, Berlin, Gotha, München). Geibel német költő líráját tartósan ihlette az iránta érzett szerelem. Németországi évei alatt itthon a NSZ-ban és a pesti német színházban is vendégszerepel. 1874-ben visszavonul a színpadtól és csak az írásnak él. Mint író, főleg elbeszéléseivel szerzett népszerűséget. Nagyon sok színművet fordított, pl. a Gauthier Margitot vagy Birchpfeiffer: A tücsök című falusi életképét, amelyet az osztrák színésznő-drámaírónő egy George Sand-regényből írt színpadra.
     Tóth József (1823-1870) színész, 1841-től vidéken, 1851-től a NSZ-ban szerepel. Egyik legtanultabb és legbecsvágyóbb színészünk. 1856-57-ben Angliába utazott, hogy eredetiben láthassa Shakespeare-t. Tapasztalatairól 1857-ben hosszú cikksorozatot ír a MS-ba. 1868-ban Egressy utóda lesz a Színi Tanoda tanáraként. 18 év alatt 300 szerepet játszik a NSZ-ban, jellemfestő ereje utolérhetetlen. A realisztikus emberábrázolás nagy művésze: szikár, sovány alak, hosszúkás, csontos arccal, száraz, érdes, de férfias hanggal. A cselszövő és tragikus szerepekben lett a legnagyobb, ám kitűnő, karakteres epizódszínész és jó komikus is. Nagy szerepei: Machbeth, Claudius, III. Richárd (pályájának csúcsa); az intrikusok közül Biberach, Shylock, Moor Ferenc. Komikus szerepekben is kiváló, mint Harpagon, Szegfű Tivadar (Mama), Donátfi (Fenn az ernyő nincsen kas). Néhány sikertelen darabot is írt, köztük pl. a V által is erősen elmarasztalt Szalmaözvegy c. népszínművet (Nemes József álnéven), és sok színművet fordított, ill. dolgozott át a NSZ számára.

7.

     Julius 9. Carrion második felléptéül: Don Juan, vagy a kőszobor vendég. Mozárt operája. - Annyira szép zenéjü opera, s Carrion oly szépen énekelt, hogy az Othello előadásán támadt keserüségünk egészen cukorrá vált, azért már most nyugodtabb kedéllyel folytassuk "Othello" előadásáróli komoly észrevételeinket. Szomoru dolog ugyan, hogy shakespearei drámának nálunk csekély közönsége van, hanem e szomoruság okai tán még sem egészen a közönségben rejlenek. Feszegessük e tárgyat, mert hiszen ez szini ügyünkre nézve sokkal fontosabb, mint a ballet és opera minden diadalai.
     Az igazgatóság hibája e részben, hogy I/ nem télen adatja a shakespearei darabokat, hanem előveszik a nyári season alatt oly napon, melynek előtte és utána az uj téren hatszoros áron olasz opera, a nemz. szinházban Carrion üriti meg az erszényt; II/ a shakespearei drámának csinálni kell publikumot, valamint a Vas. Ujság csinált olvasó közönséget az irodalomnak. Adatni kell téli, sőt később nyári vasárnapokon, szombatokon, szóval a kedvezőbb napokon. III/ Az előadások ne legyenek oly hibásak, mint eddig, és pedig legsarkalatosabban hibázott az igazgatóság a/ a shakespearei darab választásában, mert mindig olyanokat adtak, melyek főhőseire legkevesbé van jelenleg emberünk; például se Romeonk, se Juliánk, se Othellonk nincsen; Hamletünk sem valami különös; ellenben Tóth József jól adná a velencei kalmárt, III. Richardot, stb. b/ hiba van midig a szereposztásban; és legtöbbször e hiba Szigeti körül fordul elő, kiről nem tudjuk, ő nem akar e tragikus lenni, vagy az igazgatóság nem akarja. Igy például, ha már egyszer Othellot elővették, e szerepben egyedül ő neki kell vala kisérletet tenni; Egressy igen szép Lear, legértelmesebb Hamlet, s ha ezt mondjuk, mit sem veszünk le koszorujából, midőn Othellot Szigeti egyéni képességeihez illőbnek találjuk; legnagyobb hibát követ el pedig az igazgatóság az által, hogy a vigjátékban Szentpéteri szerepeit nem neki osztja. Tóth Józseffel el kellene játszatni a Velencei Kalmárt meg kellene próbáltatni III. Richardot, - mi jót mernénk állani a sikerről. Kevesb reményünk van Feleki iránt, de ha igazgató volnánk, őt is bele ugratnánk egyszer próbául Macbethbe. Egy este nem mind a világ. Nagyobb hiva az ifj. Lendvait, ki vigjátékban, salondrámában igen jeles, Romeóban léptetni föl, s olyatén hiba Bulyovszkinénak Desdemonát adni, c/ shakespeari drámából addig főpróbát sem kellene tartani, a míg minden játszó egy emlékpróbán sugó vagy könyv nélkül el nem mondaná szerepét. Soha se adjanak classicus drámát, mielőtt nem biztosak, hogy annak egy betüjét sem tévesztik el, d/ classicus daraboknál nem a változatosság, hanem a tökély gyakorol vonzerőt. Inkább nézünk egy remek Richardot háromszor, mint három különféle remek drámát kontárul előadva. - Ha az igazgatóság a pontokat érvényesitené, fogadni mernénk, hogy a dráma rövid időn azon lábra állana, melyen nemzeti szinházunkban állani kellene. Szörnyü vahothibába esnék pedig az, aki azt gondolnák, hogy a shakespearei darabok tökéletes előadásaira törekvés nem legbiztosabb alapja az eredeti drámák megkedveltetésének. Nagy példa rá a nagy Ristori, hogy a gyöngébb dráma is mennyire élvezhetővé tehető a remek előadás által. Ellenben a legremekebb drámát sem örömest nézzük hibásan előadva.
NŐ, 1857. 29. sz.


     Wolfgang Amadeus Mozart: Don Juan, vagy a kőszobor vendég c. kétfelv. operájáról, Manuel Carrion második vendégfellépéséről szól V tudósítása - látszólag. V ugyanis nem túlzottan otthonos a zenekritikában - jelen ea.-ról sem ír többet, mint egyetlen szuperlativuszokban bővelkedő mondatot. A 2. mondat (az "operabírálat") már átvezet az írás tulajdonképpeni témájához: a NSZ-beli Shakepeare-ea.-ok kudarcainak okait elemző, firtató eszmefuttatáshoz. Ez előző napi Othello-ea. (ld. NŐ 24.!) fiaskóját elemző írás értékelése előtt azonban szólnunk kell néhány szót Mozart operájának színházi pályafutásáról.
     A Don Juan szövegét Lorenzo da Ponte írta, Szerdahelyi József fordította. Az op eredeti címe: Il dissoluto punito ossia il Don Giovanni. Az ősbem. 1787-ben Prágában volt, a magyar nyelvű bem. (Pály Elek szövegével) 1826-ban Kolozsvárott, a NSZ 1839. május 29-én mutatta be, s az opera megnyitásáig 62-szer volt műsoron. V 4 ea.-ról tudósított. (Ld. még a NŐ 385, 460 és 544. sz bír.!) Egy hónappal Carrion megérkezése előtt, május 23-án újították fel az operát.
     A júl. 9-ei előadáson a következők énekelték a szerepeket: Don Pedro, Salamancai helytartó - Udvarhelyi Miklós, Donna Anna, leánya - Kaiser Ernstné, Don Ottavio, jegyese - Carrion, Don Juan, spanyol lovag - Füredi, Leporello, szolgája - Kőszeghy, Donna Elvira - Ellingerné, Mazetto, vőlegénye - Benza, Zerlina - Téli Emilia, Biztos - Tóth Soma.
     Az Othello előző napi előadása után, mintegy lehiggadva, V pontokba szedve próbálja előadni javaslatait a shakespeare-i drámák sikeresebb színrehozatalának ügyében. Kiindulásában revideálja az előző kritika közönséget kárhoztató, korholó nézeteit - a hiba elsősorban a NSZ igazgatóságában van, mert nem fordít elég figyelmet a Shakespeare-drámák előadására. Javaslatai ésszerűek, s megszívlelendőek. Nem mindegy, mikor tűzik műsorra a klasszikusokat, az ilyen műveknek nevelni kell a közönséget, több gondot kell fordítani a hibátlan ea.-ra, s a színházi erők képességeit messzemenően figyelembe véve kell kiválasztani a bemutatandó Shakespeare-darabot. Ez utóbbi követelmény indoklásában elárulja V tényleges véleményét vezető színészeinkről Shakespeare hőseinek megformálásában: csak Tóth Józseffel elégedett maradéktalanul, elsősorban Shylock és III. Richárd szerepében szeretné látni, Egressy Hamletjét és Learjét elfogadható jónak, de nem kiemelkedőnek tartja - Othelloját meg egyenesen gyengének -, Felekit szívesen kipróbálná Macbethként s különösen fontosnak tartaná, ha Szigeti tehetségét is kipróbálnák, Othello szerepére őt tartaná legalkalmasabbnak. A szerepajánlatok mellett ugyanakkor lebecsülően nyilatkozik ifj. Lendvay Shakespeare-kísérleteiről, s Bulyovszkyné Desdemonájáról. Ma is elfogadható, helyeselhető a III. c/ és d/ pontban leírt követelmény is. A Shakespeare-drámák szövegének tudása nem lehet olyan szintű, mint a tucatdaraboké, továbbá, hogy Shakespeare esetében nem darabjainak mennyisége, változatossága, hanem az előadások minősége, tökélye gyakorolná a legnagyobb vonzerőt. Jellemző V Shakespeare-ízlésére, hogy a darab, amelyet háromszor nézne meg egymásután, a III. Richárd. Befejezésül V magabiztosan megjósolja: ha tanácsait az igazgatóság megfogadná, a shakespeare-i előadások tökéletessége jótékony hatással volna az eredeti drámák színvonalára is. Érvelésében Ristorira hivatkozik, akinek színészi zsenije gyengébb darabokból is emlékezetes előadást formált, s ellenfelébe, Vahot Imrébe csíp szellemesen eredeti szóalkotásával: Szörnyű vahothibába esnék pedig az... A riposzt Vahot Shakespeare-kritikáinak Bajza nézeteit felhígító, felületes kifogásaira, frázisaira céloz.
     Lorenzo da Ponte (valódi neve: Emmanuel Connegliano 1749-1838) abbé. A Velencéből induló, fantasztikus műveltségű, kikeresztelkedett zsidó paptanár laza erkölcsei és kalandorsága miatt Velencéből menekülni kényszerül. Drezda, majd Bécs következik, ahol három Mozart opera szövegkönyvét is ő írja (a Figaro házasságkötése, Cosi fan tutte és a Don Giovanni). II. József halála után Bécsből is távoznia kell - élete ezután Európa nagyvárosaiban folytatódik. Beaumarchais és Casanova barátja, az utóbbival egy kötetre való levelezésük meg is jelent.
     Szentpéteri Zsigmond (1789-1858) úttörő színészeink egyik kiválósága, a NSZ alapító tagja. 1815-ben lépett a színi pályára. 1834-ben Budára, 1837-től a NSZ-ba, Pestre került. Sokoldalú, széles szerepkörű színész, legnagyobb sikereit viszont akkor érte el, amikor a hősi és szerelmes szerepekből "kitestesedett". Egyre inkább a vígjátéki kedélyes apák, nagybácsik nagyszerű ábrázolója lett, mimikáját utolérhetetlennek tartották. Jósága, emberszeretete közmondásos, írókat, színészeket bátorított, pártfogolt. Kiváló szerepei: Falstaff, Petur, a peleskei nótárius stb.
     Szerdahelyi József (1804-1851) színész, zeneszerző, Sz. Kálmán édesapja. Kiváló komikus, számos népszínmű kísérőzenéjének szerzője (A szökött katona, Ludas Matyi, Csikós stb.) Tündérlak (1840) c. eredeti operája a NSZ megnyitása óta a második magyar opera volt.
     Szigeti József (1822-1902) a legnagyobb magyar színészek egyike, sikeres színműíró. 1841-ben lett színész, 1844-től tagja a NSZ-nek. Egressy eltiltása idején kap jelentősebb szerepkört. Kiváló jellemszínész, elhízását követően a humoros, joviális szerepekben találta meg igazi énjét. Üde humor, közvetlenség, rögtönzésnek tűnő természetesség jellemzi játékát. Mimikája, beszédmódja igen fontos tényezője komikus hatásának. Kitűnő Moliére-színész (Sganarelle, Harpagon, Jourdain úr). Felejthetetlenek jóízű humorú magyar alakjai (pl. Perföldy a Kérők-ben, Csíky Mukányija), de legeredetibb önmagának írt szerepeiben (Bannai Gerő - Rang és mód, Sas István - Csizmadia, mint kísértet, Frici - Vén bakancsos, Óváry - Falusiak). Mint népszínműírót Szigligeti után őt játszották legtöbbet, színpadi siker tekintetében ebben a műfajban még Szigligetit is felülmúlta, 1867-ig ugyanis Szigligetinek 87 darabját, Szigetinek csak 12 művét mutatták be, darabjaira azonban átlag 20 este jut, azaz kétszer annyi, mint Szigligetiére. V 10 darabjáról írt kritikát. 1865-től a Színi Tanoda tanára lett, majd irodalmi munkássága elismeréseképpen a Kisfaludy Társaság és az Akadémia tagja.
     Carrion, Manuel (1817-1876) híres spanyol származású operaénekes, 1853-ban debütált a Rigolettoban, Madridban. A bécsi opera első tenoristája, aki 1856-ban és 57-ben vendégszerepelt a NSZ-ban. Később a Milanoi Scala művésze. (A jegyzetben említett többi operaénekes bemutatását itt mellőzzük.)
     Feleki Miklós (1818-1902) színész, színműíró. Székely családból származott, vándorszínészként bejárta az országot, még Bukarestben is fellépett. 1848/49-ben Bem seregében harcol, majd a bukást követően a bujdosó színészekből szervez Nagybányán társulatot. 1852-től tagja a NSZ-nek. Nemcsak vezető színész, de közéleti tevékenysége is kiemelkedő (pl. a NSZ nyugdíjintézetének, az Országos Színészegyesületnek alapítása). 63 évig működik a pályán. Daliás termetű, kellemes orgánumú színész, igen nagy szerepkörrel. A hősi szerepekben játéka hideg, sablonos, igazán otthon a modern társadalmi drámákban volt. Különösen a hideg, epés, türelmetlen jellemek ábrázolásában volt kiváló (pl. Alba herceg Goethe Egmont-jából). Több eredeti színművet is írt, s több, mint hetven darabot fordított. Második felesége Munkácsy Flóra volt, V kedvelt színésznője.
     valamint a Vas. Ujság csinált olvasó közönséget az irodalomnak - V szerint a shakespeare-i dráma közönségét úgyanúgy nevelni kell, mint a Vasárnapi Újság teremtett olvasótábort enciklopédikus, változatos tartalmával, képes, ízléses kivitelével. A VÚ első alapító szerkesztője Pákh Albert, főmunkatársa Jókai Mór volt. Az enciklopédikus lapok a múlt század 30-as éveitől váltak a közönség kedvelt orgánumaivá. Hirdetett céljuk az olvasóvá nevelés. A VÚ első száma 2., 3. kiadást is megértek. Magyar viszonyok közt addig nem ismert példányszámban jelentek meg ezek a számok.

8.

     Aug. 15. Bányarém. Eredeti darab Vahot Imrétől. - A szereplők közül többen hivattak, pedig tulajdonképen e darabban is mint általában Vahot minden darabjában a "hazát" kellene kihíni, minthogy annak van legfőbb szerepe elejétől végig.
(NŐ, 1857. 33. sz.)


     Vahot Imre: Bányarém c. nszm-ve olyan gyenge, tündérbohózati elemekkel kevert, sikerét csak hazafias frázisainak köszönhető Mátyás király korában játszódó "bányászoperett", amelyet V joggal tesz nevetségesség egymondatos tudósításaival. A címéhez méltóan nevetségesen borzalmas "színpadrém" az 1850. márc. 3-ai bem.-t követően 1863-ig még 28 ea.-t ért meg, a NSZ kétes dicsőségére. Talán a ma már érthetetlen sikerhez a hazafias motívumok mellett a zeneszerző Szerdahelyi József munkája segíthette.

9.

     Február 10. Ira Aldridge első fölléptéül: Othello. Szomorujáték 5 felv. Shakespearetől. - Forditotta Vajda Péter. - Talán ha általános és nem közönséges bérletszünetben adják vala e darabot, nem kényszerültek volna annyian visszamenni, nem ájult volna el a földszinten és a második emeleten annyi gyönge hölgy, és nem lett volna a tolongás és életveszély miatt olyan lárma az egész első felvonás alatt, hogy azt a legutolsó vidéki szinpadon is emlékezetes fennakadást, mely körülbelül öt percig tartott, szerencsére kevesen vették észre. Az igazgatóság egyébiránt nem gondolhatta, hogy e bár rendkivüli müvész, többszöri ittléte után ilyen sokadalmat idézzen elő. Valóban, e tüneménynek jóval kevesb tömjényt éget a civilizált Európa, mint amennyit megérdemel. Ama szögletesség mozdulataiban, mely valószinüleg vad ősfaja plastikailag fejletlenségének tulajdonitható, s mely, talán, mert tagjainak aránya hozza ugy, levetközhetlen sajátság, azok a tomboló apró lépések - az európai szellemnek kissé visszatetszők ugyan, de e testi fajbizarrság végképi elnézést érdemelne ama legvakmerőbben remek felfogásért s kivitelért, mellyel szavalatában, hogy ugy mondjuk, magát a természetet szólaltatja meg. Ha a szinmüvész feladata: megfelelőn szép formák között teljes illusiót idézni elő; akkor Aldridge oly müvész, kit e feladatban Othello szerepét illetőleg legalább azok közül, kiket mi láttunk, meg sem közelite senki, s kire elmondhatni, hogy (e szerepben) fölülmulni lehetetlenség. - A lángelmék, minden szakmában, a katonai fővezértől kezdve a jövő zenészeig vagy költőjeig, mind a vakmerőség által tünnek ki. Azaz, hogy ők olyasmit mernek s illetőleg tudnak kivinni, a miről az utána legelsők csak homályos sejtéssel birnak. Aki Aldridget Othelloban látja, annak teljesen meg van magyarázva, hogy a tragödia célja a megrendités, és a ki legnagyobb mértékben képes megrenditni a mivelt embert, az a legnagyobb tragikai művész. - Ha mélyebben ereszkedhetnénk Aldridge játéka taglalásába, oda érnénk, hogy azt kellene állítanunk, mikép a megrendítés eszközeit aligha nem magasb fokra is lehetni csigázni, mint amennyit szinészeink nyelvünk s fajunk művészetének természetével megegyezőnek állítnak, vagy előadni képesek. Azonban, ha igaz e fönebbi állítás, akkor is még csak egy jövendőbeli magyar lángész titka, állítani addig, míg tettleg megmutatva nincs, igen bajos. Meglehet, hogy nekünk már benne van nyelvünkben amaz orkán, melyet minden más nép művésze az ugynevezett pathoszban fejez ki - annyi igaz, hogy valahányszor Rachel, Ristori, Aldridge szerepel nálunk, mindannyiszor ugy rémlik előttünk, mintha a mi tragödiai szavalásunk még föl sem volna fedezve, pedig lehetlen azt gondolnunk, hogy e dolog épen csak a mi természetünkből hiányzanék. Talán még egy vagy két lépcső hija van ama széditő meredeknek, melyről a tragödia orkánja dörög le a maga megsemmisítő erejének fenségében, siketitő mennydörgésben, vakitó villámlásában. Meglehet, hogy amaz oroszláni hangerő hiányzik jeles művészeinknél, mely nélkül semmi lángész a tragödiai hősi szakma tetőpontjára nem juthat. - Mert a hősi szakmán kivül mutathatunk szerepekre, melyekben egy-két jelesünk a legnagyobb művészeink szinvonalán áll, és ezt annyira nem mondjuk elfogultságból, mint amennyire a fönebbieket nem mondtuk idétlen elragadtatásból. - Például Tóth József e Jagóban oly kitünő művész, hogy jobbat kivánni sem lehet. Komlóssy Ida is dicséretet érdemel. Ohajtandó volna azonban, hogy a mellékszerepek jobban lennének betöltve, mint ma voltak.
NŐ, 1858. 8. sz.


     Shakespeare: Othello c. tragédiájáról Id. a NŐ 6. sz. bír. jegyz.! Ira Aldridge első vendégfellépése az 1858. febr. 10-ei ea., a nagy művész 1853 után másodszor látogatott Magyarországra. 1853-ban négyszer játszotta Othellot (III. 29., IV. 6., VIII. 23. és 26.), ebben az évben háromszor (II. 10., 15. és III. 5.), igazolva, hogy a velencei mór repertoirjának leghíresebb szerepe. 1853-ban oly népszerűvé tette a tragédiát a vendégművész, hogy még négy magyar Othello-ea. is színre került, a Shakespeare-műsorban példátlanul 8 estén szerepelt a tragédia a nemzeti színpadán. (Aldridge első magyarországi fellépésének időpontját tekintve nagy a zűrzavar a szakirodalomban: SCHÖPFLIN I. k. 39. oldalon, RÉDEY 252. lapon, PKJ NSZ a 231. lapon 1852-ről ír, holott az első vendégjáték 1853. március-április havában volt. A makacs tévedésnek két oka volt: Aldridge első európai turnéjára valóban még 1852-ben indult, s az 1853 tavaszán a NSZ-ban tervezett két vendégfellépés olyan sikerrel járt, hogy a kettőből 14 ea. lett, s a tavaszi előadások után az év folyamán augusztus-szeptemberben is a NSZ-ban vendégeskedett a színész.) A magyar kritika nemcsak a fellépések idején elemzi, értékel Aldridge Othello-alakítását. Már az 1853-as első fellépés előtt megjelenik egy tudósítás a néger színész berlini vendégjátékáról, Gyulai Pál tollából (BH, 1853. jan. 13.), majd márc. 24-én, néhány nappal az első ea. előtt Ira Aldridge pályáját ismerteti, kiemelve Othello fontosságát a színész repertoirjában (GY I. k. 20-30. I.). Az 1853-as Othello-előadásokról többek között Greguss Ágost (GR 3-5. 1.), Inokai Csalán (BH 1853. 76. és 83. sz.), Kertbeny Károly (Szépirod. Lapok, 1853. 420-426. 1., Ira Aldridge és angol szintársulata Pesten címmel) és Egressy Gábor (Néger színész. Othello címmel, EGR 153-159. 1. - az 1852-es évszám itt is téves, a bír. az 1853-as ea.-okról szól) közöl alapos beszámolókat. 1855. aug. 13-án játssza Egressy Othellot, játékának hiányosságai miatt (s a nagybeteg Lendvay, a legjobb magyar Othello melletti kiállás érdekében) ismét Aldridge Othellojának fényét idézik fel a kritikában. Bulyovszky Gyula írja a Dlb-ban: minél élénkebb lett az Ira Aldridge-emlékezet, annál halványabbá vált az Egressy-valóság, a fekete mór mellett ez utóbbi egészen elfehéredett s elvesztett minden eredeti szint, mely a szerelemféltés e sötét Rembrandt-képét jellemzi. (Dlb 1855. 919. 1.)
     Az 1858-as Othello-ea.-okról Salamon Ferenc ír a PN febr. 16-ai és 19-ei számában Ira Aldridge vendégszereplései címmel (SAL II. k. 89-115.) egy részletes elemzést, bírálatának középpontjába az Othellot állítva. A színészi játék leírása, elemzése olyan plasztikus, hogy ma is fogalmat nyerhetünk a nagy színész játékának jellegzetességeiről. Elsősorban rendkívüli hangskálája, a suttogástól az indulatnak csaknem a legsúlyosabb hangjáig ragadja meg a kritikust, de gesztusai, mozdulatai, testtartása is rendkívüli jellemző erővel bírnak. Egyedül mimikájában marad alul Ristorival szemben. V bírálata ennek az értékelésnek csak részben felel meg: Aldridge szavalatát ő is egészen rendkívülinek tartja, amelyben magát a természetet szólaltatja meg a művész, de mozdulatainak szokatlanságát, szögletességét mentegetni kényszerül, a színész származásának, "vad ősfajának" tulajdonítva a hiányosságot. Figyelemre méltó V bírálatában a magyar színészek és a világhírű vendégek, Rachel, Ristori, Aldridge összevetése. Különösen a tragikus hősök alakítóinak vannak hiányosságai, talán az oroszláni hangerő hiányzik jeles művészeinknél. Ugyanakkor a tragikai pátosz hiányát a magyar színészek szavaltában meggondolkodtatóan magyarázza: Meglehet, hogy nekünk már benne van nyelvünkben amaz orkán. A bír. befejezésében arról szól, hogy ha a hősi szakmában nem is rendelkezünk Aldridge-hoz hasonló kvalitású színészekkel, egy-két szerepkörben jó a helyzet. Így elmaradhatatlan Tóth József megdícsérése (Jago) és elégedett V Komlóssy Ida (Desdemona) alakításával is. A kritika záróakkordja is sztereotípiája V bírálatainak: az epizódszereplők gyenge teljesítményének korholása.
     Inokai Csalán Bulyovszky Gyula újságírói álneve.
     Kertbeny Károly (Karl Maria Benkert, 1824-1882) író, műfordító, a magyar irodalom talán legtermékenyebb népszerűsítője német nyelvterületen 80 kötetnyi fordításával.
     Gyulai Pál (1826-1909) író, költő, kritikus. A nép-nemzeti irányzat vezéregyénisége, az irodalmi élet egyik vezetőjévé, s V fő ellenfelévé növekszik tárgyalt korszakunkban (1855-64.) A színikritikában is jelentőset alkotott, bár Salamonnál és V-nál ritkábban szólalt meg. Mivel bírálatuk tárgya gyakran azonos, sokszor hivatkozunk véleményére.
     Salamon Ferenc (1825-1892) kritikus, történész, szerkesztő. A nép-nemzeti költészet egyik legjelentősebb teoretikusa, aki időszakunkban épp a dráma elméleti kérdéseiben és a színikritikában irányadó tekintély. Mivel bírálatunk tárgya nagyon gyakran azonos V-éval, sokszor idézzük véleményét.
     Komlóssy Ida (1825-1893) színésznő, K. Ferenc vidéki színigazgató lánya, Kövér Lajos színműíró felesége. 1845-től szerződtette a NSZ, ahol mint naív és fiatal hősnő szerepelt. Képzett színésznő, többször tett külföldi tanulmányutat. Sok kedvességgel játszotta szerepeit, bár bizonyos érzelgős pátoszt nem tudott levetkőzni. Több színművet fordított németből és franciából. Fontosabb szerepei: Júlia, Cordelia, Jane Eyre, az Egy pohár víz királynője. V Ildikójának címszerepét is ő formálta meg.

10.

     April 24. Magyarok Törökhonban. Eredeti népszinmü 3 felv. Irta Vahot Imre. - E darab Győrött került szinre először, s a derék, tisztelt nevü veterán iró Kovács Pál, a győri lapban gyöngének nevezte, mire Vahot Imre, saját lapjában, kimondta rá, hogy "rá kell sütni a közmegvetés gyalázó bélyegét"! A kétségbeesett embernek e minden, még az amerikai sajtóban is példátlan becsületsértése általános undort költe minden jobb érzelmü iróban, s annálinkább, mivel mint ez már tudva van, ő azon ritka emberek közé tartozik már, kik egyszerre szerencsétlenek és mégis veszedelmesek - kinek szabadalma van mindent elkövetni, s e részben, ki kell mondanunk, azon magyar közönség, mely még pártolásával őt buzdítja, elég kegyetlen, hogy az érdemesb és komoly ügyekezetü irókra, pártoló buzditásával, ily akadékoskodó embert noszit. Valóban mélyen leverő, hogy van közönség, mely tapsol ez embernek, - ki irótársainak ezt mondja: pukkadjatok meg! - eszeveszettnek, kötözni valónak, őrülteknek nevezi őket stb. ...Kovács Pál, miután Vahotot a fönebbi sértő szavak visszavételére felszólitotta, s ez azt megtagadta, a törvényszék elé idézte őt. Igy állván a dolog, minden lap lehetőleg kerüli, hogy csak nevét is emlitse, - de már most, midőn egy uj darabját adják a nemzeti szinpadon, kényszeritve van minden szerkesztő a nemzeti szinházi intézet ügye iránti tartozó kötelességénél fogva véleményt adni a történtekről s felszólalni a botrány ellen, mert, ha eddig Vahot önmagából vagy vele a közönség tréfát üzött, - most már e tréfa azon pontra ért, hogy ha még tovább is tart, azok szégyenére válik, kik azt üzik, elnézik, vagy leverő, hogy van közönség, mely tapsol ez embernek, - ki irótársainak ezt mondja: pukkadjatok meg! - eszeveszettnek, kötözni valónak, őrülteknek nevezi őket stb. - A nemzeti szinpadon adatták már rosz darabok, s ezt megakadályozni nem is lehet, de aljasságnak még a kocsmából rögtönzött szinpadon sem szabadna szinre kerülni, annál kevésbé a nemzeti szinpadon. Ezuttal is minden hiba azon tagjait illeti a drámabiráló választmánynak, kik e darabot elfogadták. Az igazgató gróf Ráday mentségére, sőt dicséretére meg kell emlitenünk, hogy mintegy másfélév óta áll ellen e darab előadásának, sőt maguk a szinészek vonakodtak azt mindeddig eljátszani - de végre Szilágyi Sándor jutalomjátékául választotta, s nem lehetne gátolni. - A darab meséjét előadnunk tiltja az illendőség, - mi lehet benne, mutatja azon körülmény, hogy egy botrányos jelenetén füttyök hangzottak, miket a nemzeti szinpadon nem volna tanácsos szokásba hozni. Az igazgató, hogy jövőre ily compromissiótól óvja magát, nem tehet mást, mint uj biráló választmányt alakitni.
     - Mi a magunk részéről el vagyunk rá készülve, - a t. közönség is legyen kész rá, - hogy Vahot bennünket eszeveszettnek, fondor hazaárulónak nevezend, neki lévén egyedül joga XIV-ik Lajossal azt mondani: "l'état c'est moi" - magyarul: "a haza - én vagyok". - Ha már ilyen házi keresztje van az irodalomnak, s a többi lap tartózkodik e szomoruságot fölfedni, mi épen a gyöngéd hölgyvilágnak tartozunk azon előzékenységgel, hogy megóvjuk őt - kacagni oly dolgon, melyen kacagni - nem szabad! Uram őrizz meg minket!
NŐ, 1858. 18. sz.


     Vahot Imre: Magyarok Törökhonban c. háromfelv. nszm-vének 1858. ápr. 24-ei NSZ-beli bemutatójáról írta V egyik legindulatosabb kritikáját. (A nszm zenéjét Ellenbogen Adolf szerezte, s nem csak V-nál bukott meg: műfaja ellenére ez volt az egyetlen ea.-a a NSZ-ban.)
     A kritika első része a Magyarok Törökhonból előtörténetéről számol be - a darab győri előadását Kovács Pál a Győri Közlönyben keményen megbírálta, s a kritikára Vahot durván reagált. Kovács Pál beperelte Vahot Imrét rágalmazásért, ám a vita csitultával az "okos enged" jelszavával visszavonta keresetét a bíróságon.
     A bír. 2. része sem elemzi vagy ismerteti a darabot, csupán igen keményen aljasságnak, illetlenségnek minősíti, melyről a széplelkű hölgyeknek még beszámolni sem szabad. A drámabíráló bizottság és még inkább a darabot jutalomjátékul választó Szilágyi Sándor bűne, hogy egyáltalán a nemzeti színpadára kerülhetett, ahol aztán jogosan, kifütyülték. Milyen mértékben bűnös az elmarasztalásban a darab, s milyen mértékben V és Vahot elmérgesedett viszonya, kölcsönös gyűlölete egymás iránt? A nszm meséje az első okot látszik megerősíteni. Ez a következő: A Törökországban bujdosó magyarok folyamodványt akarnak benyújtani Musztafa szultánhoz (Szilágyi S.), hogy enyhítsen sorsukon. Az ellátásukra szánt összeget ugyanis Ibrahim Ali basa (Tóth József), aki magyar renegát, elsikkasztja. Ibrahim megegyezik Török Menyhérttel (Szerdahelyi), a tokaji vár egykori kapitányával, a bujdosók vezetőjével, hogy őt és családját palotájába fogadja, ott gazdagon élhet, csak beszélje le társait a folyamodványról. Ibrahim nemcsak a leleplezés miatt teszi ezt: szemet vetett Török feleségére, Kállai Saroltára (Szathmáryné) is, akinek elcsábítása a célja. Egy, a háremhölgyek előtt titkos lakosztályt rendezte be számára, s ezért Fatime, az első háremhölgy (Fáncsy Ilka) és Seremeth, Ibrahim első rabszolgája (Szücs) a basa ellen szövetkezik. Török Menyhért mohamedán hitre akarja téríteni a bujdosókat, gazdaságot, rangot ígér Ibrahim hatására. Némelyek ingadoznak, de Sarolta és egykori szerelme, Szirmai Miklós (Feleki) rábeszélésre kitartanak hitük mellett. Ezután Török elrabolja saját gyermekét, s azt üzeni feleségének: addig nem láthatja a fiát, míg nem jön utána Ibrahim palotájába. Ibrahim hamis szultáni fermánt adományoz Török Menyhértnek, melyben kinevezik belgrádi basává. Italozás közben nagy adag mákonyt kever annak borába, hogy a férj bódulata alatt elcsábíthassa Saroltát. A gyermekéért könyörgő asszonyt azzal zsarolja: ha nem lesz övé, sohasem látja viszont a fiát. Sarolta állhatatos marad, így az asszonyt börtönbe hurcoltatja. A magyarok betörnek Ibrahim palotájába, s kiszabadítják Saroltát. Ibrahim megdöbbenéssel tapasztalja, hogy szolgái nem védelmezik (Fatima és Seremeth a magyarokat segíti). A magyarok halállal fenyegetik Ibrahimot, de Sarolta kérésére megkegyelmeznek neki. Erre elárulja, hová rejtette a kisfiút. Ekkor érkezik meg a szultán követe a selyemzsinórral - Ibrahim minden bűni kitudódott. Javait a jó szultán a magyaroknak ajándékozza, s megengedi hazatérésüket Magyarországra. Egyedül a kapzsi, embertelen Török nem térhet haza: a borába kevert ópium megölte. Fatime és Seremeth is a magyarokkal tart. Mindenközben magyar dalokat énekel a darab népi szerelmespárja, Miska, Szirmai legénye és Zsuzsi, Törökék dajkája (Némethy és Eötvös Borcsa)...
     A történet tehát meglehetősen primitív, a zsarolással, erőszakkal hódítani szándékozó Ibrahim szerelmi ostroma sem lehetett valami ízléses.
     Kovács Pál (1808-1886) orvos, író. A Győri Hazánk c. folyóirat alapítója, a győri színügyek legbuzgóbb pártolója. Kazinczy és Kisfaludy Károly biztatására kezd írni. Nagy szorgalommal ontotta egész életében a színműveket. Főként rövid vígjátékai sikeresek. Vj-ai közül A bizalmatlanok c. bemutatója 1856. április 18-án, a Férj egy órára előadása pedig július 4-én volt a NSZ-ban, V mindkét előadásról tudósított.
     Szerdahelyi Kálmán (1829-1872) színész, Sz. József fia. Atyja akarata ellenére lett színész. 1847-ben feleségül veszi Prielle Kornéliát, akinek a fr társadalmi drámákban egyedül méltó partnere. Részt vesz a szabadságharcban, majd besorozzák az osztrák hadseregbe. 1854-től a NSZ tagja. Típusa a tudatos, mindig tanuló színészeknek, az első nyugat-európai színvonalat megütő műveltségű színészünk. A természetes beszéd és játék első képviselője. előtte csak az éneklő pátoszt ismerték, s ennek nyűgétől a legnagyobbak sem szabadultak. Legkitűnőbb alakításai: Tartuffe, Orgon, Jago, a Lear bolondja, Liliomfi, és Feuillet, Sardou mára már elfelejtett alakjai. Irt egy egyfelvonásos vj-ot, németből és fr-ból pedig sok darabot fordított.
     Szilágyi Sándor (1817-1886) színész, a színi pályára 1836-ban lépett. 1847-ben vendégszerepelt a NSZ-ben, majd 1848-tól tagja a társulatnak. Kisebb megszakítás után 1855-ben tért vissza, 1867-ig játszotta a nagybácsikat, apákat. Megbecsült színész volt. V nem tartotta nagyra tehetségét, gyakran élesen bírálta játékát.
     Szathmáryné-Latkóczyné Farkas Lujza (1818-1893) kiváló komika, előbb Szathmáry Dániel színész, majd Latkóczy Lajos festő felesége. Kilenc gyermeke volt. Még írni sem tudott, de művészi ösztöne, ragyogó humora kiemelte. Igazi szépség, a NSZ hősnőnek szerződtette 1844-ben, de az akkor drámai csillagok mellett nem tudott érvényesülni. 1848 után vidéken játszott, majd 1857-ben került vissza a NSZ-ba. Szigligeti találta meg a neki való szerepkört: "anya-színésznőnek" született. 1891-ben Szigligeti Mama c. darabjának címszerepében vett búcsút a közönségtől.
     Fáncsy Ilka (1841-1904) színésznő, Fáncsy Lajos színész leánya, 1857-től ifj. Lendvay Márton színész felesége. 1856-ban gyereklányként lép fel a NSZ-ben mint Júlia, nagy sikerrel. 1857-től már szerződtetett tag. Több magyar író egyenesen neki írt darabot, pl. Szigeti a Becsületszó c. vígjátékát. Légies szépsége, lényének előkelősége elsősorban a romantikus drámák fiatal hősnőiben érvényesült. A társadalmi dráma uralomra jutása idején sok mellőzés érte, Prielle Kornéliával szemben háttérbe szorult, bár finom, választékos beszéde a modern drámákban is érvényesült.
     Némethy György (1825-1901) színész, a vidék egyik legjelesebb népszínműénekese, színműíró. 1853-ban vendégszerepelt először a NSZ-ban, majd 1855-66 között szerződtetett tag volt. Ezután vidéki színigazgatásba fogott, de vállalkozása sikertelen maradt. Élete végén a NSZ jegypénztárosa volt.
     Eötvös Borcsa (1833-1909) színésznő, komika, Némethy György színész felesége. 1845-ben lépett színpadra. Művészete tetőfokára a 60-as években ért, amikor a NSZ kiválóságai közé tartozott.
     Szűcs Zsigmond segédszínész, kardalnok, a NSZ-nak 1856-tól 1868-ig volt tagja.
     ily akadékoskodó embert noszít - a szóalkotás a noszogat és az uszít hatásos keveredéséből született.
     eszeveszettnek, kötözni valónak, őrülteknek nevezi őket - e minősítéseket V is megkapta, ld. NŐ 4. sz. bír. jegyz.! Sőt, megfenyegeti kritikusait: lesz még idő és alkalom, midőn e bonyolódott tárgyról nyiltabban, tisztábban lehet szólani, - s jaj lesz akkor azoknak, kik részint ferde nézeteik, részint önző érdekeik miatt az igazságot elnyomni erőlködtek, s ha nem is igazságosak, de még csak méltányosak sem tudtak és akartak lenni. (Nk, 1858. 18. sz.)

11.

     Ápril. 22. Az első magyar színészek Budán. Izé... Vahot Imrétől. E darabban ezt extemporizálták a szinfalak mögött: "Jaj de huncut a német, hogy a fene enné meg" stb. Megtörtént. (Boritsa el a felejtés fátyola!)
NŐ, 1861. 9. sz.


     Vahot Imre: Az első magyar színészek Budán c. háromfelv. darabjának 1861. ápr. 22-ei bem.-járól (és egyetlen ea.-áról) szól V rövid, tömör, velős "kivégzése". Az izé-nek jelölt műfaj Vahot meghatározása szerint a kor- és jellemrajz dalokkal. A Kelemen László társulatának bemutatkozásáról, az első ea. ellen szőtt intrikákról szóló, hazafias szónoklatokkal, Rákóczi-indulóval, aktuális és nem éppen egyértelműen haladó politikai eszmék propagálásával (a nemzetiségeknek magyarosodni kell!) teletűzdelt darabról megsemmisítő, részletes bírálatot írt Salamon Ferenc. (SAL II. k. 154-161.) Talán V-nak van igaza: ez a darab még a gúnyos, ám részletekbe bocsátkozó kritikát sem érdemli meg. A hatásvadász, hazafiaskodó fércművet még a színház nagy színészi sem menthették meg - pedig szinte minden jelentős művész játszott benne. A legfontosabb szereplők a következők voltak: Kelemen László - Egressy, Ráday Pál - Komáromy, Kazinczy - Feleki, Mór Anna, a Kelemen-társulat vezető színésznője - Jókainé, a főintrikus német színigazgató gróf Umwerth - Szerdahelyi, egy pénzért minden aljasságra képes színésze, Séhi - Tóth József, Vad Péter, a duhaj patvarista - Füredi, Protasevics, a Kelemen ellenfele az igazgatóválasztáson - Szigeti, színházi szolga - Réthy stb.
     Boritsa el a felejtés fátyola! - az idézet utalás Petőfi Sándor: Kerényi Frigyeshez (1844) c. versére. Az idézet helyesen: "Borulján rá felejtés fátyola!"
     Jókainé Laborfalvi Róza (1817-1886) a "legnagyobb magyar tragika" apja Laborfalvi Benke József székely nemes, maga is színész. (Valódi neve Benke Judit.) 1833-ban Budán lépett színi pályára. Sokáig Kántorné árnyékában élt, de mikor a társulattal Kántorné nem utazott Székesfehérvárra, ő vette át szerepét. A NSZ alapító tagja. Sikereit külső adottságai is elősegítették: nemes arcél, kifejező, parancsoló fekete szemek, csodás zengésű mély hang, gyönyörű alak, mozdulatainak nemes egyszerűsége. Nem véletlen, hogy már Széchenyi István is felfigyelt rá. A fenség a lényében volt, nem volt szükség alakításánál külső fogásokra. Dicsősége tetőpontján, 1848-ban megy nőül Jókai Mórhoz. Legnagyobb alakításai Shakespeare-hősnők (Lady Machbeth, Sutart Mária, Volumnia), Gertrudis, Predszlava (Szigliget: Trónkereső). 1859-ben visszavonult, s csak jótékony célú előadásokon lépett föl.
     Füredi Mihály (1816-1869) színész, énekes. 1837-ben a NSZ karénekese, majd a kassai és a kolozsvári színtársulatnál játszik. A népszínmű első számú csillaga. Bár a Szökött katona (1843) címszerepét kezdetben még Lendvay játszotta, de 1844-ben már ő Sobri a Két pisztolyban. A közönség kedvence lesz, hatása rendkívüli. Gyönyörű hangja, jóízű nótái feledtették kissé komikus palócos kiejtését. A publikum a népdalok hősének nevezte el. Az operának is elsőrendű oszlopa volt. A népszínművek közül a Csikósban aratta legnagyobb diadalát, operában a Rigoletto címszerepében tündökölt leginkább.
     Réthy Mihály (1810-1875) színész, a NSZ tagja. Sokáig csak ügyelő, jegyszedő, statiszta lehetett. Fáncsy színtársulatához Arany Jánossal együtt lépett be. Csak a forradalom előtt, Szentpétery jóvoltából jut szerephez először. Az eddig mellőzött színész igen népszerű lett eredeti, kedélyes, jóízű alakításaiért, főleg a népszínművek furfangos, ravasz vagy alattomos parasztjait alakította kiválóan. (A vén bakancsos, a Csikós címszerepei, a Két pisztoly Piros Pistája stb.)

12.

     Március 2. Bányarém. ("Szinházrém" név alatt ismeretsb.)
NŐ, 1862. 7. sz.


     Vahot Imre: Bányarém c. nszm-véről ld. a NŐ 8. sz. bír. jegyz.! Az 1862. márc. 2-ai ea. kritikája a bőbeszédűnek tartott V legtömörebb, s ugyanakkor egyik legtalálóbb bírálata.


 

Pomogáts Béla

Idill után számvetés

Jankovich Ferenc ifjúsága

 

Jankovich Ferenc első verseskönyvének címlapján két, ha tetszik, jelképes értelműnek tekinthető szót olvashatunk: Kenyérszegés és Párizs. Egy falusi otthonosságot sejtető címet és a francia főváros modern költői képzeteket idéző nevét. E kettős jellel indult Jankovich Ferenc költői útja. Különös indulás, habár nem példa nélkül való: a haza és a nagyvilág egymáshoz kapcsolása költészetünk legjobb hagyományait követi. Talán csak az a szokatlan, hogy a versek, melyek minden metaforájukkal és ütemükkel a dunántúli világhoz kapcsolódnak, éppen a Szajna-parti fővárosban jelentek meg. Jankovichot minden gyermekkori élménye a dunántúli faluhoz és tájhoz fűzte: a fehérvári szülőházhoz, a sárpentelei otthonhoz, a kőműves-apa körül élő családhoz, a Fejér megyei dombokhoz és a Balaton villogó színeihez. Sorsa mégis messzire csábította: az Eötvös Kollégiumba, a párizsi Écola Normale Supérieure-re, végül a budapesti Zeneakadémiára. A francia fővárosba nyílt szívvel, tárt lélekkel érkezett; verseit és emlékeit vitte magával: ezért kerülhetett első könyve éppen Párizsban sajtó alá.

Pannónia és Párizs között rövid az út: erre Illyés Gyula költészete is bizonysággal szolgált. Jankovich szűkebb hazája az a Dunántúl, ahol még a rómaiak adtak nevet a városoknak, és a parasztházak tornáca a román boltívek emlékét őrzi. A pécsi Janus Pannonius óta a hazai latinság otthona ez a táj, fiai-neveltjei ösztöneikben hoznak valamit a latin józanságból és derűből; a vándoréveik során pedig általában a francia vagy az olasz földet keresik fel. Jankovich is így jutott el Párizsba, a kiváló nyelvtudósnak, az Eötvös Kollégium legendás igazgatójának: Gombocz Zoltánnak a segítségével. Az illetékesek otthonosságával érkezett meg, magatartásában, érdeklődésében és költői törekvéseiben viszont továbbra is a dunántúli falu fia maradt. A híres - a modern francia irodalomban szinte mitikus dicsfénnyel övezett - rue d'Ulm-i palotában a Balaton, a Bakony és a Vértes vidékeit idézgette verseiben, a boulevardokon, a meghitt cafékban szénaillatos alkonyokra, akácosokra és présházakra emlékezett. Így születtek első versei az otthon iránti nosztalgiából, fiatalos életörömből; kicsit e más, e különös francia világból való menekülésből, kicsit városias érzékenységből. Intonációjuk, szellemiségük ezért a modern bukolikát követte.

A harmincas évek elején a magyar költészet fiatalabb képviselői rendre az idill világában keresték otthonukat. Az idill oltalmat kínált, befogadta a menekülőt, és a kor költőinek gyakran kellett álmok közé menekülniök: a személyes sors gondjai vagy éppen a történelem feltűnő viharfelhői elől. Így talált ideiglenes otthonra a természet harmóniájában, gyöngéd tájak, szelíd örömök és pásztori szerelmek között Radnóti Miklós, Dsida Jenő, Jékely Zoltán, Weöres Sándor vagy éppen Jankovich Ferenc. A Kenyérszegés és a Barangoló költőjének versei a természet "örök mosolyából" kapták lágy színeiket, a falusi pillanatok hangulatosra stilizált képeit ábrázolták.

A fiatal Jankovich Ferenc Mészöly Géza vásznaira kívánkozó balatoni életképeket, nyári verőfénynél vagy holdvilágnál látott varázslatos pannon tájakat festett verseivel. Nem elvonatkoztatott idillel, nem névtelen bukolikával találkozik nála az olvasó, mint egy nemzedékkel korábban az avantgarde költőinél. Minden vers mögött ott rejlik a megnevezhető szülőföld, nemcsak a természet, hanem a történelmi táj is, pontosabban az a táj, amelynek története, hagyományvilága van.

Jankovich ebben a "tájszemléletben" és "tájélményben" is nemzedékének tájékozódását követi: ahogy Dsida és Jékely az erdélyi, Takáts Gyula a somogyi, Gellért Sándor a szatmári, Kiss Tamás a hajdúsági tájban, úgy van ő otthon a Balaton-felvidéken, Fejérben és Veszprémben, szülőföldjén, amelyhez oly sok személyes emlék és élmény kötötte. Ifjúkori költészetének vezető szólama ez az otthonosság: béke és biztonság áradt soraiból. Weöres Sándor "uhlandi zamat"-ról, a "leírásba vegyülő angyali" érzékenységről beszélt Jankovich olvastán. Olyan költővel ismerkedhetünk, aki otthonosan veszi birtokába a természetet, derűs életkedvvel tekint szét a világ ajándékai: a látványok és élmények között. A fiatal Jankovichnak nemcsak a tájról, és a természet keltette ámulatról vannak szavai, hanem az élet érzéki örömeiről is. Soraiból árad az incselkedő szerelmi játék, a legényes hetvenkedés.

Az idill mégsem az indulás egyetlen élményforrása. Jankovich nemcsak a tájban érezte otthon magát, hanem a népéletben, a dunántúli parasztság gondjaiban is. Ifjúsága és vállalt elkötelezettsége a parasztság követévé tették. Amikor első verseivel jelentkezett, György Oszkár, tanár és barátja, aki a Nyugatban köszöntötte bemutatkozó kötetét, a népi irodalomban jelölte ki a helyét. Nem véletlenül, minthogy Jankovich valóban érzékenyen válaszolt a falu és a falusi nép gondjaira. Már első kötetében feltűntek a népélet és a paraszti munka képei. Ezekben a verseiben Jankovich Ferenc valóban az elemi szociális érzékenységgel és forradalmi szándékkal fellépő népi líra követőjének bizonyult.

A népkultúra iránt érzett vonzódás a formákban is lemérhető volt. Jankovich Ferenc indulása bizonyos mértékig a harmincas évek költői népiességéhez, ennek az új népiességnek az iskolateremtő hatásához igazodott. Bizonyára az ő költészetére is felszabadító módon hatott Erdélyi József népiessége, egyszersmind Illyés Gyula költő realizmusa. De amíg a népi líra poétikája sokaknál beszűkülést eredményezett, Jankovich szintézisbe tudta hozni a "nyugatosság" és a népköltészet sugallatait. Ebben a szemléleti és stílusbeli összegzésben kétségtelenül Illyés Gyula volt a példaképe és mestere. E szintézist fejezheti ki - jelképes módon - a Kenyérszegés és Párizs fogalompárja is. A fiatal költő kifejező művészete igen változatos hatásokat ötvözött össze; a magyar népköltészet mellett a modern francia líra, a francia népdal és a hazai klasszikusok hatása egyaránt felismerhető írásain. Hegedűs Géza meggyőző módon fejtette ki, hogy Jankovich miként hangolta össze a magyaros tizenkettest a francia alexandrinussal. Az eredeti, hangsúlyos ütemezésű alexandrinust némi átjátszással magyarosabbá is tette.

A francia és a magyar hagyomány, a két nemzet népdalkultúrája szerencsés ötvözetet alkot Jankovich verseiben. A kevesek közé tartozik, akik a két költői réteget - a népit és a modernet - mintegy természetes módon tudták egyesíteni. A népköltészeti hagyományt modern költő módjára vette birtokába, azt tanulta meg tőle, amit Németh László a népi poétika legszebb látványának: "a képzelet párducugrásának" nevezett. Vagyis a metaforák frissességét, sejtelmességét, a hasonlatok ívében testet öltő képzelőerőt. Képzeletéből gyengédségre és zord erőre egyaránt futotta, de meg tudta szólaltatni a nyers realizmus hangját is. És mivel a zenében is otthonosan mozgott - már említettük, hogy Zeneakadémián tanult egy időben, énekesnek készült, később zenei folyóiratot szerkesztett -, kivételes muzikalitással tudta érzékeltetni a magyar vers zenei lehetőségeit.

Az idill derűt kínált, mégis hamarosan lerombolódott a történelem fokozódó csapásai alatt. Már az első versek gondtalan nyugalmát megbontották a paraszti környezetben szerzett keserű tapasztalatok. Jankovichot gyorsan üldözőbe vette a kor, egyelőre a társtalanság gondjaival. Szinte a jelzőkön is lemérhető a kiábrándulás: a korábbi "elvarázsolt, járatlan utak" varázsfosztottan "kietlen utakká" váltak.

A természet és a csend bukolikus bűvölete szertefoszlott, a költőnek csalódással kellett szétnéznie az eddig elkerült kietlen valóságban. Elsőnek az eredendő élmény keserítette el: a szülőföld dolgos és nyomorba taszított népének sorsa. Jankovich lassanként elutasította a táj meghitt varázslatát, már nem a dombok arányos mértanát szemlélte, nem a Balaton színváltozásait leste, hanem a tájban élő emberek sorsán háborodott fel. Mint értő kritikusa, Halász Gábor írta róla: "Békére áhítozik, de nem kerüli a harcot, a kor kihívását elfogadja. A harcban mégsem esküszik fel zsoldosnak, nem jelszavakat kiált, hanem a maga lázbaborult igéit." E "lázbaborult igék" először éppen az idill közegéből hangzottak fel: Az Ének a dombok között úgy indult, mint valami balatoni bukolika, hogy aztán a lázadás és az átok súlyosabb szavaira váltson át.

A költő lázadt, háborgott, és közben a világ már robbanni készült. A harmincas évek második fele sorra harcba és helytállásra szólította az idill, a természet és a szerelem korábbi igézettjeit. A kor már nem tűrte a félrevonulást, állásfoglalásra kényszerítette azokat is, akik hajlamaikat követve a béke énekesei szerettek volna lenni. A közelgő háború egyre jobban rávetette árnyékát Európára, a Dunántúl szelíd dombjaira is. Jankovichot ugyancsak megsuhintotta a közelgő vihar. Először rettegés fogta el. Úgy vélte, a gyilkos végzet elől nem lehet menekülni, s ezért riadt félelemmel válaszolt a világ kegyetlenségére. A fojtó évek szorításában, miként annyian a népi mozgalom hívei közül, ő is a nemzethalál látomásának végső pesszimizmusáig jutott. Széchenyi, Kölcsey és Vörösmarty kétségbeesését idézte fel, midőn az ország és a nép közeli pusztulásán kesergett.

Csakhogy most is több volt benne a lázadó erő. A kiúttalanság és reménytelenség válságos idején is felébredt benne a tettre kész akarat. Idegen volt tőle minden tétlen keserűség, veszélyérzete következtében elszánt hivatástudatot állított az utolsó előtti óra komor szorongásaival szembe. Életereje és felelősségtudata leküzdötte a válságot, és szinte kiszikráztatta költészetéből a cselekvő energiát. Egyelőre valami meghatározatlan, mozdulni készülő feszültséget éreztetett az Epilógus soraival: "Úgy pattannék már szerteszét, vad véghetetlenül, / és nyögve állok, mint az íjj, mely nyílatlan feszül..." De ahogy növekedett a veszély, úgy nőtt a felelősség, úgy vált mind tudatosabbá és harcosabbá a költő helytállása. Viharzó elszántság költözött a versekbe, világot megújítani kész hevület, amely a verssorokat is fegyverré avatta, az ütemeket is a küzdelem eszközeivé kovácsolta.

A veszély nőttével a politikai állásfoglalásban, a közéleti költészetben találta meg feladatát. Párizs varázsából, Pannónia idilljéből végképp megtért egy jóval sivárabb, terhesebb, de feladatokat kínáló, hivatástudatra kötelező valóságba: a kor és az ország dolgai közé. Élete így kapott célt és értelmet, és a küzdelem és a napi feladatok helytállást igénylő feszültsége végül a bizalmat is életre tudta kelteni. A korszak reprezentatív, összefoglaló értelmű verse: a Szántód partjainál ezért fogalmazhatta meg józan reménykedéssel a küldetés és a költői sors végső foglalatát. Mindezzel új költői korszak kezdődött: a számvetés, a történelmi kihívásokkal folytatott költői küzdelem évtizede.


 

Horváth Júlia

Jankovich Ferenc, a Vár szerkesztője

 

Van Fehérvár irodalmi életének egy - próbálkozásaiban legalább is - izgalmas időszaka, amelyről Jankovich a következőket írja önéletrajzi kötetében a Kenyérszegés című verskönyvének megjelenése után: "Egy sikeres kötet otthon és a vidéken általában valóságos leégés. Fehérvári nevelőim közt is megoszlók a vélemények. [Mert aki a Nyugatba ír, az hazafiatlan és dekadens] (Jó, hogy nem [zsidóbarát]). Akkoriban még ilyen volt a [litteratus] emberek vélekedése az ősmaradi és klerikális városban: nem volt könnyű a Szent István terem, az úri kaszinó és a hagyományos Vörösmarty Irodalmi Társaság szellemével megküzdeni, mit a különféle szent egyletek és kongregációk, legfőképp a püspöki palota és a cisztercita rendház tápláltak. (Próbáltuk ezt később, együtt György Oszkárral a Vár című folyóirattal, de az is bedöglött.) Némely világi papról - Bilkei, Kuthy, Potyondi, Kováts - és a ferences atyákról nem beszélek: hazudnék, ha eltitkolnám, hogy léteztek papok, akik éppúgy szemben álltak az említett intézmények túlzásaival, mint magam vagy akár a Nyugat köre - vagy legalábbis ide is, oda is tekintgettek, és végül nem tartoztak sehová - hitük szerint."[1] Ez a visszatekintő sommázat sarkított és túlságosan elmarasztaló. A harmincas években Jankovich sem látta ilyen reménytelennek és kilátástalannak a helyzetet.

Székesfehérvár szellemi életét megalakulásától - 1867-től - kezdve a Vörösmarty Kör volt hivatva szervezni. A Kör a két világháború közötti időszakban is vitathatatlan érdemeket szerzett a névadó költő kultuszának ápolásában, sőt kiteljesítésében. A kor irodalmi-művészeti életének kiválóságait hívta Fehérvárra, s mozgalmas társasági életet biztosított tagjai számára. 1931. február 8-án a városban élő alkotók részvételével szerzői estet rendezett. A Vörösmarty Kör termeit zsúfolásig megtöltő közönség lelkesedéssel fogadta többek között György Oszkár és Szarka Géza verseit, Pálffy István novelláit, a sajtó pedig azon reményének adott hangot, hogy "Az első szerzői estet bizonyára rövid időközökben fogják követni a többiek, mígnem a Vörösmarty Kör azzá a fórummá válik, ahol egy szerzőnek bemutatkozni egyet jelent majd a beérkezettséggel."[2] A remény nem vált valóra. A Vörösmarty Kör nem tudta vállalni az itt élő művészek támogatását, szervezését. "Az irodalom és a művészetek művelői - egyesület hiányában el voltak szigetelve egymástól, így nélkülözték az önkritikát kifejlesztő eszmecseréket."[3] Ilyen előzmények és hosszas várakozás után 1932. május 16-án Pünkösdhétfő délelőttjén a Magyar Király emeleti termében alakult meg a Vörösmarty Irodalmi és Művészeti Társaság. Az alakuló közgyűlésen "várakozáson felül szép számban, mintegy harmincan jelentek meg, ezzel is igazolva ily társaság megalapításának régen érzett szükségét."[4] Elnökként vitéz dr. Szarka Géza írót, társelnökké dr. Say Géza festőművészt, alelnökké György Oszkár költőt választották. "A Társaság minden művészi iránynak helyt ad, a legmodernebbnek is, ha az a tehetség bélyegét viseli magán ... Pozitív munkát akar s csak egyért harcol: tollal, ecsettel a mélyebb, igazibb kultúráért" - hangsúlyozta elnöki beszédében Szarka Géza.[5] A Társaság alapító tagjai valamennyien alkotó művészek voltak, s később is csak azt fogadták maguk közé, akinek felvételét három rendes tag - írásban - javasolta.

Jankovich Ferenc neve a belépési nyilatkozaton György Oszkáréval és Jankovich Józsefével együtt az alapító tagok között szerepel, noha ebben az időben még Párizsban tartózkodott.[6] Ide küldte volna tanára, György Oszkár - kit ekkor már barátjának mondhatott - a fehérvári költők verseiből összeállított antológiát. A gyűjtemény a Pannónia kiadó sorozatának 12. számaként jelent meg, s tizenhat költő hatvanhat versét adta közre. György Oszkár Cseh Istvánhoz[7] írott 1931-ben kelt levele[8] tanúsítja, hogy az antológiában megjelent Jankovich-verseket ő válogatta. A volt tanítvány 1932. március 10-én Nizzából válaszolt. "Nagyon köszönöm kedves sorait. Az Anthologia viszonylag egész helytáll. Köszönöm a gratulációt is. Kötetem[9] már útnak eresztettem, sőt egy nagyobb csomagot is. Kérem Tanár urat, tessék elhelyezni őket Klökner és Kulik cégnél, esetleg ismerősöknél és gondoskodni arról, hogy a helybeli lapok felhívják rá a figyelmet. Azt hiszem, ha tudni fog róla a fehérvári közönség, venni is fog, van sok ismerősöm."[10] György Oszkár értő, árnyalt melegséggel átszőtt kritikája a Nyugatban jelent meg. A fehérvári olvasóknak Dormuth Árpád tanár, helyettes múzeumigazgató mutatta be a költőt, s ajánlotta figyelmükbe a kötetet. "Új lant, új hangok - a magyar föld titáni ősereje és a modern lélek küszködése e kötet. A föld, a test, az arasznyi lét és a végtelen cél, a lélek felfelé törekvése az összhangért, sajnos még el nem ért művészi egységért. Jóindulatú birkózás ez, melyben a kész forma várja a tökéletesedő tartalmat és a Bartha Miklós Társaság azért járul a kiadáshoz, mert a magyar géniusz határozott ígéretét látja benne. Jankovich Ferenc a mi fiúnk, a közeli Sárpentele szülötte,[11] a Mancz-óvoda egykori szegény kis növendéke, ki hálás szíve melegét adta oda az intézménynek minden alkalommal; a helybeli reáliskola volt növendéke, ki mint az ifjú tanári nemzedék tagja most Párizsban tartózkodik tanulmány céljából, s onnan küldi cikkeit a helybeli napilapoknak."[12]

Jankovich 1933-ban Párizsból három verset küldött György Oszkárnak: a Nyári pihenőre, a Pihen a költő, és az Ének a dombok között címűeket, megjegyezve, hogy e hármat, valamint az Első látomást és a Magánosan-t küldte el Babitsnak. György Oszkár hagyatékában még két Jankovich-vers található: az Egy festőre és az Örök éj. Mindkettő év nélkül.[13] Cseh István iratai között egy kézzel írott mű rejtőzik: az Egy tarka sárréti tehén avagy kokettálás egy helyes kis szölke verssel című. Érdekessége a Jankovich által hozzáfűzött lábjegyzet: "A szép kis szölke vers, mellyel ezúttal kokettálni merészelünk (távolról sem kikezdési szándékkal) a Székesfehérvári Friss Újság 1933. július 31-i számában jelent meg (4.1.), megjelenésével méltán feltűnést keltett."

Jankovich Ferenc állandó kapcsolatban állt György Oszkárral és a fehérvári szellemi élet képviselőivel.

A Vár megjelenésének körülményeivel a következőképpen emlékezett: "Azokban az időkben, a két háború között megújult a fehérvári Vörösmarty Társaság, amelynek alelnöke György Oszkár lett. Újjáalakult, kibővült és lehetőséget adott fiatal tehetségek foglalkoztatására. Először kettőnk között merült fel a gondolat, hogy jó lenne egy irodalmi folyóiratot alapítani. A Fejér megyei, a megyéből elkerült írókkal igyekeztünk kapcsolatot teremteni, de más dunántúli írókat is felkérünk a közreműködésre. Egy-két igen jó szám jelent meg, ahogy emlékszem, például Berda József, Weöres Sándor, Vikár Béla, Paulini is közreműködtek."[14]

A Vár megjelenése nem volt előzmény nélküli. Lapelődjét, az Új Erőt, a Fejérmegyei Napló körül csoportosuló fiatal írók, Pálffy István, Baróti Géza, Ormos Gerő, Csákány Ambrus (Jankovich Ferenc öccsének, Jankovich Józsefnek írói neve), Harza László (aki Weér Zsigmond néven is publikált) a Napló mellékleteként jelentették meg 1933. augusztusában. A világgazdasági válság idején tétlenségre ítélt ifjúságnak kívántak fórumot biztosítani.

A mozgalom alapgondolatát Pálffy István fogalmazta meg, s lényegét a következőkben foglalta össze: "nem politizálással, hanem kizárólag munkával kell a szociális Magyarországot megteremteni."[15] A kezdetben hetente, később havonta megjelenő melléklet a szociális kérdésekkel foglalkozó írásokon túl szépirodalmat is közölt. Utolsó jelentkezésekor, 1938. január 16-án jelentette be a lap, hogy átadja helyét egy másik orgánumnak. "Új mellékletünk a Vár címet viseli s tartalmára nézve irodalmi és művészeti folyóirat, amely a legkomolyabb formában, gazdag tartalommal foglalkozik minden hónapban Székesfehérvár és a Dunántúl irodalmi és művészeti életével... Mellékletünk felöleli a dunántúli irodalom minden megmozdulását, de időről időre közölni fogja a Dunántúlról Budapestre elszármazott elismert írók, kritikusok, essaysták írásait."[16]

A folyóirat tervezetét György Oszkár készítette.[17] Eszerint a felelős szerkesztő Pálffy István. A szerkesztő bizottság tagjai Baróti Géza, Cseh István, György Oszkár, Jankovich Ferenc, Pálffy István és Szarka Géza. Főmunkatársak: Árvai János, Ormos Gerő és Weöres Sándor. A lap évenként tízszer jelenik meg, a nyári hónapokban szünetel; pártoktól független, politikával nem foglalkozik. A lap tizenhat oldalas beosztása a következő: az első oldalon aktualitásokhoz kapcsolódó, lehetőleg fehérvári vagy dunántúli érdekű írás (vezércikk-féle) ezután versek, novellák következnek, majd a negyedik-ötödik oldalon esszé (bármily körből: irodalom, művészet, zene, népi művészet). Ezt ismét szépirodalom követi. A tizenkettedik oldal az irodalmi rovaté: íróportré, irányzatok ismertetése, a Vörösmarty Társaság közleményei, könyvkritikák. A rovatot György Oszkár szerkeszti. A tizenharmadik oldalon jelentkezik a képzőművészet, rovatvezető Kepes János. A következő oldal a zenéé. Művész-arcképek, stílusok-irányzatok, a zenei élet hírei, hangverseny - kritikák. A rovatot Jankovich Ferenc szerkeszti, helyi munkatársa Szemere Gyula. Baróti Gézáé a színház-mozi rovat, végül a dunántúli irodalmi társaságok híreivel záródnak a tervezett folyóirat számai. A gondos előkészítés bizonyítéka az a lista is, - amely György Oszkár hagyatékában található, s azon vidéki írók nevét tartalmazza, akik tiszteletpéldányra föltétlen érdemesek, s esetleg kézirat is kérhető tőlük. A nevek mellett jelek is láthatók. A *-gal jelzett jelölteknél Berda Józsefre, az O-val jelölteknél Jankovich Ferencre kell hivatkozni. "Ahol nincsen semmi megjelölés: Ott az Úristenre bizassék a dolog." Jankovich baráti köréhez Bárdosi Németh János, Weöres Sándor, Képes Géza, Jékely Zoltán, Takáts Gyula, Sőtér István, Szabó Pál, Kodolányi János és Szabó Lőrinc soroltatott.

A Vár 1938. februárjában jelent meg. Az első két szám szerkesztői: Baróti Géza, György Oszkár, Jankovich Ferenc és Pálffy István. Főmunkatársai: Csákány Ambrus, G. Kovács Tibor és Weöres Sándor. A szerkesztőség és a kiadóhivatal Bástya u. 9. szám alatt volt. Itt Cseh István bábáskodott a kéziratok fölött, s kísérte nyomon a kiadás munkálatait. Áprilistól - ekkor nyújtotta be a Darányi-kormány az első zsidótörvény-javaslatot - György Oszkár neve már nem szerepel a szerkesztők között.

Az első számokban Weöres Sándor, Illyés Gyula, Fodor József, Berda József, Bárdosi Németh János, Takáts Gyula, Erdélyi József versei, Roger Martin Du Gard, Richard Wagner, Dallos Sándor prózája, Vikár Béla, Mohácsi Jenő, Szabolcsi Bence, Pókász Endre, Gergely János tanulmánya olvasható.

Jankovich az első számban teszi közzé Babits-tanulmányát, s megjelenik egy összeállítás a verseskötetéről a Magyar Szemlében, a Tükörben, a Nyugatban, a Válaszban, a Pesti Naplóban és a Kelet Népében közölt bírálatokból. A második számban két verssel, valamint Berda József Emelt fővel és Takáts Gyula Kakukk a dombon című kötetének recenziójával van jelen. Áprilisban a Sárréti alkony című műve és Erdélyi József válogatott verseinek, májusban Cs. Szabó László Apai örökség című kötetének bírálata jelent meg. Ebben az időszakban íródott a következő dátum nélküli, Cseh Istvánhoz címzett levél:

"Kedves Uram,

Üdvözölni óhajtom Önt abból az alkalomból, hogy n.b. lapja keretei közt alkalmat nyújtott arra, hogy a fehérvári írók legértékesebbjei megvalósítsák a Dunántúl régtől áhított folyóiratát. A folyóirat, melynek szerkesztőbizottságába szerény személyemet is meghívni méltóztattak, úgy látszik, valóban életreképes, ki tudott emelkedni a vidék ismert keretei közül, fővárosi színvonalat képvisel, anélkül, hogy vidéki jellege megszűnt volna, érdemes arra, hogy olyan magasabb szándékú írók közreműködését is megnyerje, akiknek az írás sem nem üdítő szórakozás, sem nem jól jövedelmező mellékfoglalkozás, hanem keserves hivatás, élet és halál kérdése. A folyóiratnak éppen ez ad létjogosultságot, hitelt, az irányítók és munkatársak sem jobbra sem balra nem tekintgető elhivatott magatartása, az önzetlen munkában való egyetértés és harmónia, amely a kisszerűségnek sohasem sajátja. Örömmel tapasztalom, hogy egy olyan tipikusan és, mondjuk ki a szót, nyomasztóan kisvárosi légkörben, mint aminőnek a fehérvárit ismerem - bár félreismerném! - még mindig nem indultak meg a szokásos furakodások és intrikák, még mindig nem jelentkeztek a repedt tollú önjelöltek, hogy a kishitűség közismert ürügyeivel megbontsák a nívót és harmóniát, ami a lap körül kialakult. (Hiszen mindenütt vannak bolhák, még a fővárosban is, akik csak csípni és ugorni tudnak.) Hogy ez nem következhet be, azt, ha barátaim levelei alapján jól sejtem, egyedül az Ön tapintatának és kiadói rátermettségének köszönhetjük. Fogadja tehát köszönetemet ezért. És köszönetem azért az együttérző és megértő magatartásért, amelyet a lap önzetlenül munkálkodó szerkesztőbizottságával szemben tanusít, hisz annak tiszta szándékát és bonthatatlanságát, mint látom, Ön elismeri és becsüli.

Azok pedig, akik e lapot megteremtették a semmiből, rajta lesznek, hogy azt, ha érdemes, pillanatnyilag akár áldozatok árán is, támogassák és Önnel együtt továbbra is fenntartsák. Szivélyes üdvözlettel régi tisztelője

Jankovich Ferenc"[18]

Hite, bizakodása, szándéka ellenére az egység rövidesen megbomlott. A Vár szeptemberi száma arról számol be, hogy a Vörösmarty Társaság elnöke lemondott, s vele együtt "az a vezetőség, amely a társaság megalakulása óta kemény harcot vívott az irodalmi társaság létéért." Szarka Géza fennmaradásuk érdekében végül is elállt távozási szándékától. Távozott viszont a vezetőségből Cseh István, a társaság "nagy agilitású titkára", s betöltetlen az alelnöki tisztség. Ezzel párhuzamosan változás történt a Vár szerkesztőségében is. A szerkesztő bizottság lemondott. Egyetlen név fémjelzi a lapot: a szerkesztő és a felelős kiadó Pálffy Istváné. A változások hátterét a szeptemberi szám első írása - Új magyar szellemiség felé címmel - világítja meg. A szerző - h. j. (a folyóiratban publikálók közül Hamar József vagy Hetyei József monogramja lehet) üdvözli a szellemi és a politikai élet küzdőterein az utóbbi időben bekövetkezett örvendetes változást. "A nemzeti szellem sikeres felszabadítása érdekében különböző irányokból egy célra vezető mozdulatok tapasztalhatók." Ez a nemzedék - írja - megtanulta az igazságot, hogy nemzetének annyiban van létjoga, amennyiben saját nemzeti jellem és kultúrája révén önmagából egyetemesen emberi értékű életet tud kitermelni és az élet minden területén megvalósítani... A magyar szellemi: írói és költői, valamint a politikai őszinte és önzetlen tiszta szándékoknak egymásra kell találniok."

Ezen szám címlapján olvasható először: Dunántúli irodalmi folyóirat. Az üzenetekben az eddig is vallott cél - megteremteni a hiányzó, színvonalas és életképes dunántúli irodalmi folyóiratot, - új szempontú hangsúlyt kap: a lap "hivatva lesz a jellegzetes dunántúli írók közösségek kialakítására és ezzel országtestünk irodalmának az egész magyarság életébe való szerves beépítésére."

Az októberi számban a Vár hírei között megjelent írás nyíltan vállalja a politikai érdekek szolgálatát. "A rendkívüli idők rendkívüli követelményekkel állítanak szembe bennünket. Figyelmünk teljesen a politika mezejére terelődik... magyar életről zúgó írásokkal, magyar életet kifejező irodalmi megnyilvánulásokkal, magyar lélekkel kell szólni." A változás a főlap, a Fejérmegyei Napló politikájában bekövetkezett fordulat következménye volt. A Napló az egyházmegye keresztényszocialista elvi alapon álló lapja, mely a mindenkori kormányzat klerikális ellenzékeként szerepelt. 1938-tól mérsékelte jobboldali ellenzéki jellegét, s hamarosan a kormány támogatója lett. A Várnak, mint a Napló irodalmi mellékletének követnie kellett ezt a változást, de Pálffy István kivételével sem a szerkesztő bizottság, sem a főmunkatársak, sem Cseh István erre nem volt hajlandó.

Jankovich munkái továbbra is jelen vannak a lapban. A szeptemberi számban három verse, az októberiben Zrínyi példája címmel esszéje, az utolsóban öt költeménye. A kilencedik, utolsó szám 1939. januárjában jelent meg. Pálffy István közben Pestre költözött, s a következő üzenetet hagyta: "Minden cikkért írója felel. Kéziratok és a lap szellemi részét illető közlemények a szerkesztő címére (Bp. VII. Garay tér 17. sz.) küldendők. Levelezéshez válaszbélyeget kérünk." A folyóirat úgy szűnt meg, hogy a szerkesztő még csak el sem búcsúzott olvasóitól.

Jankovich Ferenc gyakran jött Fehérvárra. 1934. május 5-én a Budai Dalárda Vörösmarty Színházban adott hangversenyén két magyar népdalt énekelt, 1936. április 18-án A magyar nép szerelmes dalai címmel tartott énekekkel színezett előadást. 1938. április 30-án itt volt és felolvasott a Szent István teremben[19] azon a nagysikerű irodalmi esten, melyet a Vörösmarty Társaság rendezett, s amelytől a Vár májusi száma még azt remélte, hogy "uj horizontot nyitott a fehérvári irodalmi élet belé s uj korszakok jelent a Társaság életében is."[18] Ez a várakozás nem teljesülhetett, a város irodalmi életének felfelé ívelő korszaka lezárult. Mégis: a Vörösmarty Társaság megkísérelte összefogni az itt élő és alkotó, vagy ide kötődő művészeket. Számtalan irodalmi estet, matinét rendezett. Hívó szavára Fehérvárra jött Kosztolányi Dezső, Babits Mihály, Szabó Lőrinc, Áprily Lajos, Erdélyi József, Szabó Pál, Thurzó Gábor. A Vár kiadása pedig akkor is tiszteletre méltó vállalkozás, ha csak az első négy száma felelt meg az alapító szerkesztő politikamentes szándékának, magas irodalmi-esztétikai kívánalmainak.

Jegyzetek

  1. Jankovich Ferenc: A magam emberségéből. Önéletrajz. Kozmosz könyvek, Bp. 1967. 136. 1.
  2. Szerzői est a Vörösmarty Körben. Székesfehérvári Napló, 1931. február 1. 3. 1.
  3. Fejérmegyei Napló, 1932. május 18.
  4. u. o.
  5. Székesfehérvári Szemle, 1932. 10-12. sz. 61.1.
  6. A Vörösmarty Társaság iratai. Cseh István hagyatéka, Fejér Megyei Levéltár
  7. Cseh István 1919. őszétől rendszeres szerzője, majd névtelen szerkesztője a Fejérmegyei Naplónak (mint állami tisztviselő hivatalosan nem jegyezhette nevével a lapot.) Hosszú ideig a Vörösmarty Társaság titkára. Jelentős szerepe volt a Pannonia kiadó és nyomda létrehozásában.
  8. Cseh Istvánhoz intézett levelek 1918-1947. Cseh István után maradt iratok. Fejér Megyei Levéltár
  9. Kenyérszegés. Bartha Miklós Társaság kiadása. Párizs, 1932.
  10. György Oszkár költő és műfordító levelezése. Fejér Megyei Levéltár
  11. Dormuth Árpád pontatlan volt. Jankovich Ferenc Székesfehérváron született 1907. november 29-én. Tizenegy éves volt, mikor a család Sárpentelére költözött, ahol a kőműves apa a Széchenyi-uradalom alkalmazottja lett.
  12. Székesfehérvári Szemle, 1932. 1-3. sz. 12. 1.
  13. Mindkettő a Vár 1938. márciusi számában (I. évf. 2. sz. 2.1.) jelent meg.
  14. Kőrös Endre-Südy Zoltán: Jankovich Ferenc visszaemlékezései. (Magnófelvétel a szerzők tulajdonában). Adatok György Oszkár pályájához. Fejér Megyei Szemle, 1968. 137. 1.
  15. Vezéreszme. Új Erő, 1933. december 31.
  16. Fejérmegyei Napló, 1938. február 6.
  17. Cseh Istvánhoz intézett levelek 1918-1947. Fejér Megyei Levéltár
  18. u. o.
  19. A Vörösmarty Társaság meghívói a Fejér Megyei Levéltárban és a Szent István Király Múzeum Újkortörténeti Gyűjteményében találhatók.


 

Ágh István

Jankovich Ferenccel Szántód partjainál

 

Tizenegyedik nyaramon léptem először a somogyi partra, léptem, mondom a cselekedet jelentőségét megemelve, mintha valami új földrészt fedeztem volna föl. Számomra az is lehetett, ha komolyan belegondolok, hiszen először találkoztam a költészet szülőhelyével. Szántódon, egy régesrégi kertes fogadó sárga falán olvashattam a márványtábláról, itt írta Csokonai Vitéz Mihály A tihanyi echóhoz című versét. Az a hely valóban poétának való, szemben a közeli félsziget szirtfokával, s ha ráadásul visszhangos is, legalkalmasabb az egyedül szóló ember magánbeszédének a fölerősítésére. Most úgy tűnik, mintha ismertem volna már a költeményt, de ha nem, későbbi találkozásom mégis csak azzal a tölgyfás kerttel, klasszicista épülettel együtt valósul meg, hiszen már akkor majdani költőnek képzelgettem magamat romantikus pózokban, helyzetekben. Ami énbennem gyermekes álmodozás volt, azt tudtomon kívül valaki megvalósította, az akkor még névtelen, akinek indulóját oly sokszor énekeltem: "Sej, a mi lobogónkat / fényes szelek fujják, / sej, az van arra írva: / Éljen a Szabadság!... Sej, szellők, fényes Szellők / fujjátok, fujjátok - / holnapra megforgatjuk / az egész világot." Jankovich Ferenc a szerző, aki egy Szántód partjainál című verset írt, talán azzal a szándékkal is, hogy az utódok valóságban vagy képzeletben Csokonai mellé szegezik az ő márványtábláját, mert itt írta meg ő is versét sorsa fordulatáról.

A Szántód partjainál kollektív érzelmű számadás, az emberélet útjának felén egy olyan helyen, ahol az ég s a víz két tágassága végtelen kékbe vegyül, szemben a félsziget a bakonyi vadon képzeletét emeli az égbe, Somogy, a pannon dombok hátországa felé. Ilyen természeti környezet telt érzelmeket fakaszt, s nagyon fontos, kit milyen lélekkel talál, s mifelé irányít éppen. Ez nem József Attila kávéházi szeglete, ahol szintén számot vet magával a költő. Jankovich valamit meg akar találni, József Attila végső magányban gunnyaszt az asztalsarkon születésnapján. Ajándéka csak a költészet, mellyel más híján csak maga lepheti meg magát csecse-becse rímekkel, drágalátos üveggolyókkal. De ha Szántód partjainál érte volna az a harminckettedik április 11-e, talán úgy zokog, mint Csokonai Lilla vesztén. Más akusztikája lenne az ultima rátio kimondásának: "Én egész népemet fogom, / nem középiskolás fokon / taní- / tani." Átléphetne sértettségéből egy országnyi sérelembe, amint csillagtársa, Illyés Gyula Jankovichéhoz hasonló helyzetben, csak éppen egy balatoni hajó fedélzetén fogalmaz meg jónási, ninivei dilemmában: "Nem menekülhetsz! nem feledhetsz, / nem menekülhetsz, - bárhova kerülj!"

Szinte az egész magyar költészet folyamatába besorolható a Szántód partjainál, Janus Pannonius Búcsú Váradtól, Berzsenyi Búcsúzás Kemenesaljától versein át találjuk társait az innenre és az onnanra osztott élet berzsenyis, börceháti pillanatától Csokonai, József Attila, Illyés megrendüléséig. Ezért lett alapvers Jankoviché, három magasba futó tételével a cselekvő hazaszeretet megvallása:

Ki gyermekkézzel szórtam gondtalan
ifjuságomnak harminc aranyát -
megállok most és vallatom magam:
láttam Párizst - nem láttam Baranyát:
láttam Monte Carlot és Avignont -
s mint a játékos, kinek pénze fogy,
riadva kérdem: mit nyertél, bolond?
Elmult Avignon - itt maradt Somogy.

Az összehasonlításnak túlzottnak kell lennie a versbeni igazság érdekében. Bár minden sorát tagadja az élete valósága, mégis igazabb ennél a "Láttam Párizst - nem láttam Baranyát." "Elmult Avignon - itt maradt Somogy." Ehhez képest kérdezheti csak: "mit nyertél bolond?" Különben az a tékozlásnak mondott harminc arany, harminc év a szellemi gyarapodás ideje volt. Kiemelkedés a sárpentelei szegénységből az Eötvös Kollégiumba, az egyetem francia szakára, két évnyi hasznos idő az École Normale Superieure-ön. Adódott szerelmi idill a fontainebleau-i erdőben, a Szent Lajos szigetén, de nem feledhette faluja kanászát, aki "ha fölfordul, mint a disznaja: / nem fáj senkinek." Onnan is rá kell kérdeznie a kócos kocsisra: "miért vagy?". Mert éles szociális érzékkel verte meg, áldotta meg a sors, küldetéstudata azonos az akkor népi szellemi buzgalommal, amely Szántódon is, Csokonai költőhelyén élete értelméről elgondolkoztatta, válaszút elé állította.

Midőn Csokonai Vitéz Mihály
megírta itt dorgáló énekét:
midőn lent ült Szántód partjainál
Tihany felé elmerengetve két
mandulaszemét, már többet tudott -
nem látta Watteau-t, nem látta Boucher-t,
de éppoly szépet, szebbet álmodott -,
s lába előtt bölcsőben sírt a Lét.

Tudta, hogy a megszenvedett élet több minden másodlagos élménynél. Megismerhette az eljátszható jelen Monte Carlóját, megismerhette a történelem Avignonját, mégis az eredendő szegénység, s az az ázsiai Somogy marad csak Nyugatról jövet, amiért tenni kell valamit az első somogyi oskola megvalósításának hitével. Csokonai echójával a dorgáló sorokban találkozik, amint elődje a kies Füred kútfején és partjain vígadó gondtalanságot emlegeti, a barátok árulását, a tyrann törvényt, mely Lillától elszakította, s talán arra a végkövetkeztetésre juthatna Jankovich is, ha annyira hazátlan lenne. "S e szigetnek egy szögében, / Mint egy Rousseau Ermenonvillében, / Ember és polgár leszek." ... "Távol itt egy más világban, / Egy nem ismért szent magánosságban / Könnyezem le napjaim." Németh László szerint Csokonai Wattau is lehetett volna különös szépségeivel, de hát magyar volt, nem engedhette meg magának a különös szépségeket csupán. 1798 tavaszán már túllépett, túlkényszerült azon a messianizmuson, amire Jankovich ott arra készült: "tán megvajudsz, Világ... Holnapra talán megszületsz, Hazám." Nagy vallomással ajánlkozik föl a "százmellű anya, dombos vidék ... én Dunántúlom"-nak ellenpontozva az első tételt: "Elhagytunk egykor, hogy majdan legyünk / honunkba megtérők - honfoglalók." Akár a régi, Európát járt diákok, Apáczai, Misztótfalusi buzgalmával vallja:

Én is, ki künn tanultam küzdeni
nagy mesterek fogását bámuló
apródsoron - most fogom kezdeni:
ifju elmével tollam forgató;
tollam kivonva fényesröptű kard -
bár ajkamon nem harsan induló;
mégis e jelben fogok győzni majd -
repíts Pegázus, bontott szárnyú ló.

Túlteszi magát az Európát járt jeremiádozó magyarok adys döbbenetén, hogy mi van itt amahhoz képest. Cselekedni akar.

A harmadik tételben föloldódik a vers feszültsége, elbúcsúzik Párizstól, a "bujócskás szemű csillagok" tüzétől, "Isten hozzád Croisset, Lisieux," búcsúzik könnyed élete elillant hölgyeitől.

Engemet már a Bakony völgye hí
és számadásra serkent az Idő -
melynek aranyszemű hálója már
körülfogott, s úgy őrzi majdani
dicső orcám -, sem élet, sem halál
nem fogja róla leszakítani.

Az ő Bakony völgye nem az, mint Csokonainak a remeteség, ő hatni akar egy magyar költőnek kijáró dicsőséggel, melyet életműve ismeretében mondva, teljesített. S mindig a konkrét jó és rossz szívében dúló harca következtében, sohase alkudozva, mindig szembenézve. Mert a haza-anya nemcsak százmellű dombság.

Ha sárgában vagy feketében
közelít merénylőm, a hit -
ő fog ledöfni végre, érzem,
hogy rám terítse szárnyait
Hazám, melynek hideg ölében,
mint egy szobor elkínzott fővel
alszom a táj vad álmait

- írja 1941-ben a "Széchenyi emlékezeté"-ben. A Szántód partjainál-ban feltűnő, hogy a hazát csak a Dunántúllal azonosítja. Én azt hiszem, azért, mert a hazáról mindig a megélt tájban gondolkodott. Inkább stílusjegynek vélem még akkor is, ha az Alföld lesajnálására itt-ott példát találhatok. A Kétféle táj-ban a Dunántúl: viruló szűkebb hazánk, tölgyfaláng, rózsaláng, bazaltláng, fáklyaláng, ősláng, az Alföld pedig szalmaláng, lomha láng, paszulyláng, mocsárláng, kadarkaláng, meggyulladt sár. De azért még így sem foghatjuk rá a pannon gőgöt, és Jankovich Ferenc sem vegytiszta pannon költő, hiszen a Krisztinavárosból, Budáról a Bakony és a Balaton felé mindig a Sárréten át vezet az útja, mint ahogy Illyést a tolnai puszták felől fogadta délszaki teraszára Tihany. Jankovich nem olyan békés, mint az önelégült Kisfaludy Sándor Szegedy Róza badacsonyi szoknyája mellett, nem olyan melancholikus, mint kemenesalji tiburjaival a somogyi makkosba veszett Berzsenyi Dániel, nem tudja megvalósítani az eleve polgár somogyi Takáts Gyula Bece hegyi harmóniáját. Inkább Vörösmarty rokona mély hangzatú, kételkedő filozófiájában. "Ég és föld és embercsont a világ ... S mi csak vagyunk! A táj mozdulatlanul / embert tenyészt és véle a korát... A föld se fogy el, inkább vastagul, / gyűrűkbe temet múltat, kultúrát" - írja földije emlékezetére, mint rokon Az emberek, a Gondolatok a könyvtárban, az Előszó, A vén cigány reménytelen reménységében.

Mégis azok szerették, értették igazán, akik pannoniai, badacsonyi létében társai voltak, Tatay Sándor és Takáts Gyula, műveiben ő az a baráti szomszéd, aki énekében kidalolja a vulkán láthatatlan tüzét hangja bazalt-orgonájával.


 

Bakonyi István

Jegyzetek Jankovich Ferenc Csepp a tengerben c. művéről

 

A Csepp a tengerben Jankovich Ferenc önéletrajzi regényei közé soroltatik, a Téli szivárvánnyal, a Bűn és bocsánattal vagy A magam emberségéből c. művel együtt. Ez az egyik fő vonulat az írói pályán 1945 után. (A másik a romantikus hagyományú történelmi regények sora.) Az önéletrajzi fogantatású kötetek líraiságban, érzékenységben gazdagok, Jankovich kibontakozó elbeszélő munkásságának ha nem is egyenletes színvonalú, de fontos alkotásai.

Az 1956-ban megjelent Csepp a tengerben egyes kézikönyvek szerint regény, de tudniillik, hogy műfajilag nem ilyen tiszta a kép. Hegedűs Géza az Arcképvázlatokban "történelmi és lélektani dokumentumértékű háborús naplónak"[1] nevezi. Pontos meghatározás, bár némi kiegészítésre szorul. A mű ugyanis két, illetve három, egymástól elkülönülő részre oszlik. A bujtató falu és a Zárszó a regényhez közé ékelődik A bujdosó naplója. E részek persze egyfelől szerves egészként is fölfoghatók, ám - ha akarjuk - szét is választhatók. A regényegész - a szerző szerint is - töredék, a napló meg nyersanyag. Ha így van, akkor külön is elemezhető részekből áll.

A műfajok egymás mellettiségéről egyébként megoszlottak már a könyv első megjelenésekor a vélemények. Lányi Sarolta például így ír: a regénytöredék "... olyan kevéssé sikerült ..., hogy ... inkább ballasztja a műnek."[2] Ugyanakkor a naplót ő is jelentős írásnak tartja. Jankovics József későbbi véleménye szerint viszont: " kitűnő ötlet volt a félbemaradt regény és a háborús napló "kagylószerű" összeillesztése; egybetartozásukat mi sem illusztrálhatja jobban, mint a szereplők zökkenő nélküli átmenete egyik műfajból a másikba."[3] Szekeres László nem rejti véka alá, hogy a napló jobb, teljesebb, hiszen: az epikai feldolgozást megtörte "a nyers életanyag sodró beáramlása."[4]

Jelen esetben most a naplót nem vizsgálom, hanem A bujtató faluval foglalkozom. A regény színhelyéről egyébként a naplóból kapunk információt. "Megtelepülésünk helye Szentkut. A térképen más névvel szerepel. Kényszerszállás, de legalább festői helyen fekszik, a Bakony és a Vértes között. Inkább a Bakony tekintheti magáénak, amely idáig nyújtja alá dombjait, a legutolsó itt, a templommal szemben, a falu kellős közepén: a Kálvária-dombot, amelyen túl az a remek, mokány suszter, Szatira János lakik." Ez a falu - s ezt mi jól tudjuk - a valóságban Bodajk, a regényben Kútvölgy névvel illetett település, ahol az író és családja "megtelepült" a háborús időkben, vagyis idemenekült a fővárosból.

Ez a táj jelenik meg a regény első soraiban is. Egy itteni udvarból tekint Káli a kb. 3-4 kilométerre levő csókakői (a műben hollókői) váromladék, illetve családja háza felé. A családjából kitagadott ifjú, cselédként a főjegyzőnél tengődik, tele ifjúi vágyakkal. Ezzel szemben sorsa a mindenkori szolgalegényeké. "Húzta a vizet, vágta a fát, mérte a bort, nem törődött semmivel, akármit mondanak: mintha egy idegen országban élt volna, ahol talán nem is magyarul beszélnek." Közben a főjegyzői família meggazdagodásának történetét is fölvázolja Jankovich, egy-egy mondatban emlékeztetve a mikszáthi stílus elemeire. Egyébként is: javarészt a múlt századi realizmus útját járja a Csepp a tengerben írója. A környezetrajz, a jellem- s valóságábrázolás részletei mind ezt igazolják.

Válságos világról tudósít a mű, több szempontból is. A legelső ok természetesen a második világháború közelsége. Több szereplő hozzátartozója már a fronton van, másrészt megjelennek a "zöldingesek", a "népboldogító" új párt tagjai, előre jelezvén a nemsokára bekövetkező totális zűrzavart. A háború persze majd a naplóban lesz közvetlenül tragikus élményforrás. (Ott egyébként Jankovich Ferenc a korszakról szóló egyéb naplók, például Nagy Lajos Pincenaplója "testvérművét" alkotja meg.) Ám mindezeken túl is több válságjelenséget érint a mű. Például azt, hogy "az erkölcsök is megkeveredtek" a falu közösségében, amióta megnyíltak a környékbeli bányák. A "sokféle keverék nép" idekerülése, a leányanyaság terjedése, a családok hagyományos értékrendjének bomlása jelzi ezt a válságot. (Arról persze nincs itt szó, hogy a bányászat gazdasági föllendülést is hozott a vidéknek.)

Szidonka Kálival beszél kihívó hangon, amikor fölemlegeti neki: "Talán a babádhoz készülsz!" Holott az ifjú gondolatvilágát még nem mételyezte meg az új gondolkodásmód és erkölcstelenség. Kívülállása is szembeötlő; nem ebből a faluból való, részben kívülről látja a dolgokat, ugyanakkor szolgalegényként része is, elszenvedője is azoknak. Szerelme, az ugyancsak máshonnan származó Málika sorstársává válik egyben. "Verasztó Málika az angyalias nők sorába tartozott, azok közé, akiknek hatása a férfinépre nem öntékozló, hanem önbizalomkeltő: mert már lányfővel is anyáskodók tudnak lenni, és lényükben van az a titokzatos valami, ami okosan ellensúlyozza a szerelmes férfilélek túlkapásait." Jankovich szépen bontja ki a két fiatal kapcsolatát, óvakodva a romantikus sallangoktól, ám figyelvén a lírai elemekre. A válság világában egyfajta sziget ez a szerelem, az emberi kitörés lehetősége. A kor ellentmondásai persze ebből a szempontból is kihagyhatatlanok. A négypolgáris lány a társadalmi ranglétra magasabb fokán álló ifjak kegyeire is számíthatna. Tanítót, gazdatisztet, jegyzőt is remélhetne magának. Ebben próbálja erősíteni a keresztanyja is. Jankovich ilymódon hitelesen mutatja be, hogy ebben a világban már rég nem a tiszta emberi érzések a legfontosabbak; sokkal inkább a vagyoni viszonyok uralta hamis értékrend, a társadalmi hierarchia mindent behálózó ereje. Tudjuk persze, hogy az irodalomban ez nem ritka téma. A visszásságokat leleplező regények egész sora szól hasonló problémákról, a kötöttségek ellen lázadó fiatalok szeplőtlen igazságérzéséről. A Jankovich-mű egy nagyon is behatárolható történelmi-társadalmi helyzetből meríti tárgyát, s tán kevésbé örökérvényűen, mint a világirodalom ismert klasszikus példái, az Antigonétól kezdve, a Rómeo és Júlián át a Karenina Annáig és tovább.

Mindamellett a cselekményszövés, a szép környezetrajz emlékezetes olvasmánnyá teszi a Csepp a tengerbent; egy jelentős társadalmi regény lehetőségét látjuk a töredékben. Ezt a tényt erősíti, hogy az öreg, nyugalmazott jegyző, a lánya, Szidonka sorsa árnyaltan áll elénk, a maguk romlottságában és szánalmasságában. Ráadásul a Szidonkához érzelmileg közelálló Borkuti is sodródik az eseményekkel: eljár a vendéglőbe az "értekezletekre". Ugyancsak érzékletes egy ilyen esemény leírása: "A Kürti-vendéglőben már tetőpontra hágott a politikai hangulat. Vásott, toprongyos, félrészeg alakok botladoztak az udvarban, vagy hadonásztak éljenezve a különteremben, az emelvény felé, ahol hárman ültek az asztalnál: egy tejfelesszájú, fiatal és elég elegáns egyenruhás ember, aki báb arccal mosolygott a felszólalók felé, és bólogatott helyeslőn, Borkuti úrtól és Andrási Petitől közrefogva."

A "falu aljának" összportréja ez, azoké a lecsúszottaké, akiket kivet a hagyományőrző közösség, s akik most az új "ordas eszmék" lumpentömegévé válnak. ők adják ki a másképpen, később is átvariált jelszót: "aki nincs velünk, az ellenünk ..." És Borkuti mondja a tragikomikus és szánalmas mondatot: "Boldogan emlékszünk vissza a mai napra, mert a mi bús, keserves, porba tiport magyar életünkbe végre besütött a napsugár, és szomorú lelkeink éjsötét tárnáiba bevilágol a remény kecsegtető sugara ...

Jól látja Jankovics József a mű egyik fő erényét: "... Jankovich tollának érdeme, hogy a kis magyar falu életére rátörő Rémet oly erővel tudta megjeleníteni, az egyediben az általánost megragadni, hogy Szentkút nem egy kis dunántúli falu többé, a színhely bárhol lehet a normandiai partoktól a Donig."[5] Néhány részletben pedig a közelgő háború veszélyeiről olvashatunk eszmefuttatást, pl. akkor, amikor a vén jegyző fia, Róbert váratlanul hazajön szabadságra. ő arról tesz említést, hogy családját esetleg idemenekítené a fővárosból. E tekintetben egyébként hasonló a terve, mint magáé Jankovich Ferencé volt, aki egyrészt a napló írójaként, másrészt a regénytöredék tanár úrjaként ugyancsak Pestről menekült Szentkútra vagyis Bodajkra. Egyébként szellemileg semmi közük egymáshoz. Az író a háborús őrület esküdt ellensége, a "géhás" tiszt viszont úgy látja, hogy a háború számtalan sok útját nyitja meg a meggazdagodásnak. Íme, a mindenkori humánum s a rövid hadi-gazdasági érdekek önkényes felvállalójának szembeállása. A történelemben mindig voltak olyan erők, melyek rövid távon gondolkodtak vélt vagy valós érdekeiket szem előtt tartva, de voltak és vannak olyanok is, akik hosszú távon gondolkodnak, netán az emberiség vagy éppen az életminőség szempontjai szerint. S milyen érdekes! Róbert gyors meggazdagodási vágya vajon nem ismerős-e a ma emberének? Figyeljük csak: "Tegnap egy senki, egy éhenkórász tisztviselő valami kis eldugott hivatalban, ma már autója van, pezsgőben fürdik, és színésznőket tart ..." Persze az előjel fordított, hiszen ő most zsidóvagyonból akar meggazdagodni. A Róbert-félék számára persze minden korban a pusztán materiális világ hamis értékrendje a fontos, a háborúban mindez egészül ki az éppen aktuális borzalmakkal.

A mű emlékezetes pillanatai közé tartozik, melyben portrét rajzol a falu kiskereskedőjéről, a zsidó Wimmer Samuról és feleségéről, akiknek fiait elragadta a munkaszolgálat. A családfő a semmiről sem tehető, becsületes kisember típusa, aki az egész műben a legkiszolgáltatottabb. Kiszolgáltatottabb Kálinál is, akinek életében azért ott a remény. Wimmerékkel egyébként fiaik gyermekkori barátja, Róbert közli a rideg tényeket. Drámai helyzet, hiszen a hajdani gyermekből, ha nem is nyilas, de az új világ élősködője lett. Hozzá képest igazi ellenpólus a Káli-Málika pár, a maguk tiszta céljaival. Vagy - ahogyan kissé idológikusan - a mű egyik korai elemzője, Szekeres László fogalmazott: "... a családalapítás előfeltételeinek megteremtéséhez a csábító buktatók ellenére e nehezebb, de emberibb utat választja."[6]

Előbb-utóbb mindenki életét beárnyékolja a közelgő vész. Káli sógora már elesett a fronton, a zsidókat egyre nagyobb veszély fenyegeti, Róbert agya sokszor elborul, Szidonka a magára maradt jegyzőlány nem számíthat a nyilasokhoz csapódó Borkutira. ő mondja: "Rémisztő, amiket ez a Hitler végbevisz. Én azt hallottam, égetőkemencéik vannak, oda hurcolják el ezeket a szerencsétleneket, más országokból és tűzbe vetik, elégetik ... Ki hitte volna, most mondja, hogy ennyire lezüllik a keresztény világ?" Persze a történelemből tudnunk kell, hogy ez utóbbi jelzőt oly sokszor próbálták bemocskolni az elmúlt kétezer évben. Ahogy az írói ént közvetítő tanár úr megjegyzi: "Nemcsak a keresztény világ, az egész emberiség szégyene. A mi szégyenünk is." Ugyanakkor megőrzi a józanságot, a méltóságot. A naplóban lesz ez már teljesen egyértelmű; a nemzet sorskérdéseit felelősen látó értelmiségi és művész álláspontja. S igaz az is, amit egy korai méltatásban olvasunk. "... nem a borzalmakra helyezi a hangsúlyt, a pontos helyzeteket s a lelkiállapotot idézi."[7] A lelkiállapot idézésében a költő érzékenysége éppúgy szerepet játszik, mint az epikus alapos, realista ábrázolókészsége.

Ebben a tekintetben is Káli számít a mű központi figurájának. Az ő útját kísérjük a legpontosabban, s amikor szembefordul gazdájával s fölmond a jegyzőnek, egy teljesen azért még nem valósult epikus alkotás cselekvő hősének a csíráit láthatjuk tettében. Jellemzése mindig cselekedeteinek segítségével történik, s mindez mentes az egysíkúságtól. Alapjaiban pozitív törekvésű, ám gyarló ember ő; az összetettség jeleit jól látjuk abban a jelenetben, melyben Málival együtt meglátogatja anyját, s viharosan zajlik le a találkozás. A totális világválság mellett tehát megjeleníti Jankovich az emberi-családi kapcsolatok, a lélek mélyeinek válságát is. Ezt egyebek között azért fontos hangsúlyoznunk, mert manapság él bizonyos nosztalgia a régmúlt korok értékrendjével kapcsolatban. S bár el kell fogadnunk, hogy a hagyományos életforma nagyobb érzelmi biztonságot, védettséget adott az embernek, s talán a család, a házasság sem volt akkora veszélyben, mint napjainkban, azért nem árt figyelmeztetnünk arra, hogy nem minden tekintetben harmonikus ez a múlt. Épp az emberi szabadság korlátozása, a zártabb közösségek kötelező szabályai azért akkor sok életet keserítettek meg. Káli éppen ez ellen lázad, és próbál saját útján járni.

Amikor pedig a "leendő kis családi együttes" vállalkozása sok jót ígér, újabb távlatok nyílnak meg előtte. "Eszükbe sem jutott a háború ..." ekkor, mintha nem is kopogott volna ott a közvetlen ellenség és veszély. S éppen ebben a hangulatban kapja meg a fiatalember a katonai behívót. Itt azt látjuk, hogy a világ legembertelenebb találmánya, a háború hogyan tesz tönkre mindent az ember életében, hogyan rombolja le az álmokat, vágyakat. Az író hangot ad annak, a más korokban is gyakran megfogalmazott igazságnak, hogy idegen érdekekért harcba szállni különösen aggasztó. A nemzetközi szövetségek pedig ezt is eredményezik minden korban...

A regénytöredék első része azzal ér véget, hogy Káli hazajön néhány órás szabadságra, s eljegyzi magát Málikával. Drámai pillanat a front előtt. S a másik pillanat: az állomáson menet találkoznak a tanár úr családjával, ők akkor menekülnek ide a faluba. Dramaturgiailag, regényszerkezetileg kiváló pillanat. S bár tudjuk, hogy töredék, mégis úgy érzi akkor az olvasó, hogy a mű így teljes. Teljes azért, mert a háború előtti folyamatot írja le pontosan a robbanásig. Ilymódon irodalomtörténetileg is jelentős tett Jankovich Ferencé. Ha nem is hibátlan remekműben, ám egy tisztességes regénykísérletben mondja el azt, amit tud arról a világról.

Aztán a kötetben a napló, a többszáz oldalas dokumentatív erejű írás következik, hogy a végén ismét átadja helyét a fikciónak. A mintegy 20 oldalas Zárszó a regényhez a háború utáni időkről szól. Több elemző szerint "lélektanilag indokolatlanul", de az írói szándék szerint nyilván a teljesség igényével. A töredék-jelleg erre a részre inkább jellemző, mint A bujtató falura. Arra azonban mindenképpen futotta az író erejéből, hogy hitelesen, helyenként lírai erővel jelenítse meg a béke első pillanatait: a romok között élő ember viszontagságait. Káli hazajön a frontról, ám Málika megesett, a műben tisztázatlannak ábrázolt körülmények között. Csak következtetni lehet a szegény lány teherbeesésének történetére, bár aki hallott a szörnyű időről, annak számára aligha kétséges, hogyan történhetett. S ha az ötvenes években kiadott mű nem is szólhatott nyíltan minden történelmi tényről, azért az látszik, hogy Jankovich Ferenc el tudta kerülni a sematikus regények veszélyeit. Mélységesen emberi pillanatokban bocsátanak meg egymásnak Káli és szülei, s az írói én (a tanár úr) újbóli jelenléte is emlékezetes részlet.

A megbocsátás egyébként is vezérlő erő a regénytöredékben. Így lesznek újra egymáséi Málika és Káli. Az ifjú - éppen szülei bölcs szavainak hatására - rájön, hogy menyasszonya nem bűnös, hanem áldozat. Áldozata a páratlan borzalomnak, - Pilinszky János szavával - a század botrányának. S lehet-e nemesebb megoldás, mint amely éppen az emberi megbocsátást állítja a középpontba?

Jegyzetek

  1. Hegedűs Géza: Arcképvázlatok. Móra, 1980. 370.
  2. Lányi Sarolta írása. Irodalmi Újság, 1956. VII. 28. 6.
  3. Jankovics József írása. Tiszatáj, 1970/6. 590.
  4. Szekeres László írása. Tiszatáj, 1956/5. 423.
  5. Jankovics József i.m. uo.
  6. Szekeres László i.m. uo.
  7. f.k.: Jankovich Ferenc: Csepp a tengerben. Művelt Nép, 1956/34. 6.