Kodolányi Füzetek, 4.

A mítosz, mint realitás

Tanulmányok Kodolányi Jánosról

 

Szerkesztette: Bakonyi István

Kodolányi János Főiskola
Székesfehérvár, 1999

 

TARTALOM

Bakonyi István: "A létezés tövének közelében" (Kodolányi János centenáriumán)
Balsay István: Köszöntő
Ifj. Kodolányi János: Bevezető szavak
Kodolányi János: Süllyedő világ (részletek)
Horváth Júlia: Kodolányi János Székesfehérvárott
Csűrös Miklós: A költő Kodolányi
Jókai Anna: A mítosz, mint realitás (Kodolányi világképe)
Pomogáts Béla: Kodolányi Pilátus előtt (A Zárt tárgyalás eszméi és eszményei)
Tüskés Tibor: Az árulás regénye (Kodolányi János: Én vagyok)
Balogh Piroska: Küszöbhelyzetek Kodolányi prózájában


A Kodolányi Füzetek szerkesztőbizottsága:
Bakonyi István (sorozatszerkesztő)
Lassú Zsuzsa
László Péter
Lukács Péter (elnök)
Majorosi Anna
Sárdi Csilla

A kötet tanulmányai az 1999. március 11-én
a Kodolányi János Főiskolán tartott
jubileumi emlékülésen elhangzott előadások
szerkesztett változatai.

Fedél- és sorozatterv:
Rózsadombi Ágnes

ISSN 1419-5836
ISBN: 963 03 8658 5

Kiadja a Kodolányi János Főiskola, Székesfehérvár
Felelős kiadó: Lukács Péter főigazgató


 

Bakonyi István

"A létezés tövének közelében"

(Kodolányi János centenáriumán)

 

Az évfordulók arra is jók, hogy adósságainkat törlesszük. S azokból bizony van elég. Maradjunk most csak az irodalomtörténet adósságainál. Az 1899. március 13-án, tehát éppen egy évszázada született (és éppen harminc éve halott) Kodolányi János életműve intő példa ebben a tekintetben.

Intő példa azért, mert ugyan nem állíthatjuk, hogy nem él benne az irodalomtörténeti köztudatban, könyv is jelent meg már róla Tüskés Tibor tollából, s most készül el róla szóló monográfiájával Csűrös Miklós, ám mindezek ellenére a korábbi évtizedek gyakran rosszindulatú, s persze az aktuálpolitika bűvköréből kitörni nem tudó ítélkezésének máig megvan a nyoma. Tudjuk, e tekintetben Kodolányi nincs egyedül. A népi írókhoz tartozó kortársai is megjárták a maguk szellemi poklait, a vezéregyéniségnek számító Németh László és társai is megkapták a magukét a toleranciát csak a maguk körei iránt ismerők oldaláról. A rendszerváltásnak nevezett legújabb kori jelenség idején azonban senki sem hivatkozhat tovább a tiltásokra, a tabukra.

A legfontosabb persze az lenne, hogy olvassuk végre Kodolányi János műveit. Nem, mintha minden írása könnyed olvasmány lenne a mai kor olvasója számára. Az életmű fajsúlyai is eltolódtak az idők folyamán. A szocialista eszmeiségű kritika a korai novellákat, az ormánsági tárgyú műveket részesítette előnyben. Ezzel szemben az utóbbi időkben többen előszeretettel emlegetik Kodolányit együtt szellemtársaival, Várkonyi Nándorral és Hamvas Bélával, jelezvén, hogy most már inkább a misztikusokra, más szempontból - lásd írónk történelmi tárgyú regényeit - a középkorral foglalkozó alkotásokra figyelünk. Jókai Anna, mindhármuk értő ismerője így fogalmazott Kodolányi sírkőavatásán: "S bár egymástól nagyjából függetlenül, mégis ugyanoda jutottak. A létezés tövének közvetlen közelébe - s kegyelmi tudásuk formája szerint szolgáltak onnan hiteles híradással."

Ám akkor is érdekes újdonságokra bukkan a kutató, ha egészen a kamaszkorig nyúl vissza. A már említett Csűrös Miklós a Kodolányi és Madách című tanulmányában a székes-fehérvári gimnáziumi éveket idézi föl, s közben a Tragédia szerzője iránti korai rajongásról szól. "Kodolányit nemcsak lenyűgözte a Tragédia szellemisége, hanem a biblikus történetek fölélesztésében, például éppen a Mózes-epikum újraköltésében ugyanazon a nyomon is járt, mint Madách."

Tanulságos mindez abból a szempontból, hogy miként másoknál is, Kodolányinál is figyelnünk kell a különböző pályaszakaszokra éppúgy, mint a különböző témák egymást kiegészítő jellegére. Közhelyesen szólva: az életmű egységére. Ma már nem játszhatjuk ki egymás ellen a baloldallal szimpatizáló, s ugyanakkor a misztikum iránt fogékony írót és gondolkodót. Volt idő, amikor a jelenkor problémái előli menekülést láttak az utóbbi tendenciában, s keményen ítélték el az író ilyetén tevékenységét. Csak azt felejtették el, hogy például Julianus barát vagy mások, így Jézus történetének természetesen megvannak a jelen, a mindenkori jelen számára "kódolható" üzenetei.

Mellesleg az sem baj, hogy többek között egy főiskola, a székesfehérvári alapítványi az ő nevét vette föl néhány esztendővel ezelőtt. Jel ez, annak a jele, hogy egy író ébresztésének számtalan alkalma lehetséges. Tudom persze, hogy mindez nem elég ahhoz, hogy egy életmű tovább éljen. A lehetőség viszont adott. S éppen az idei év évfordulós rendezvényei, s ezen belül például az 1999. március 11-i székesfehérvári emlékülés eme publikációja mégiscsak jelentenek valamit. Fontosnak tartottuk azt is, hogy legalább egy írásának részleteivel maga az ünnepelt is jelen legyen e kötetben.

És ne feledjük: a legtöbbet a könyvkiadás tehetné. A ma már nehezen hozzáférhető művek újrakiadásával. Hiszen - mint ahogy mondtam is - a legfontosabb az lenne, hogy olvassuk Kodolányi János írásait. 2000, az ezredforduló itt van a küszöbön. A lelki megünnepléshez ezek a művek hozzátartozhatnának!


 

Balsay István

Köszöntő

 

Azokban a történelem előtti időkben, amikor gondolkodni is csak egy irányban lehetett, volt néhány álmodozó, álmodó fehérvári, akik velem együtt arról ábrándoztak, hogy egyszer valódi főiskolája lesz Székesfehérvárnak.

Hogyne támogattam volna teljes erőmmel és szívemmel ezt a reménytelennek tűnő vállalkozást, amikor tisztában voltam azzal, hogy mi jár ennek az egyedülállóan gazdag múltú és történelmű Alba Regiának. Ahol a Székeskáptalan révén az első magyar iskolák jöttek létre, ahol később az évszázadok Alma materei annyi nagy magyart neveltek fel a halhatatlanságnak.

Persze legkisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy álmunknak nevet is adjunk, de ez a körülmény nem sok töprengést okozott számunkra, miután gyorsan felvetődött Kodolányi János neve.

Kodolányié, akinek szintén - ugyan nem köztudottan - sok köze volt városunkhoz. Ez a körülmény is, de az is szerepet játszott a választásunkban, hogy sorsa szinte magán viselte a huszadik század sokszor rettenetes lenyomatát. De nem olyan módon, hogy minden befolyásolhatta, hanem úgy, hogy Ő lett írói, erkölcsi, emberi etalon, kortársainak és az utókornak egyaránt.

Ezért nem lehetett soha rendszerek kegyeltje, mert az igazság, amit kimondott és képviselt, az bántotta a kor percembereit.

Ezért lehetek most boldogan elégedett, hogy nemcsak a régi álom vált évtizedes valósággá, de íme, most ide talált Kodolányi János életéből egy darab, hogy a fiataloknak felvillantson egy időzített képet életéből.

Ez az idetárgyiasult valóság szétválaszthatatlanul egybe kapcsolja immár Kodolányit és az ő főiskoláját.

Nem tudom, mit szólt volna ahhoz életében, ha felvetődik, hogy egykor névadó lesz iskolavárosában? Azt tudom viszont, hogy nekünk, a főiskola gazdáinak, tanárainak, hallgatóinak mi a kötelességünk vele szemben. Amikor az általa leírt kérdéseket feltesszük magunknak: "Miért is írtam annyit emberekről, egyedekről és egyénekről? Miért igyekeztem megérteni s megértetni gyakran sajnálatos vonásaikat? Miért mutattam meg a lelkük mélyén élő, bár gyakran deformálódott szeretetet? ...Miért vigasztalom, erősítem, bíztatom azokat, akik számkivetésben élnek, s miért tartom őket a felszínen, ha már-már elsüllyednek a nyomorúság iszapjában? Miért gyötör, hogy rosszul csinálják, amit jól is lehetne?..."

A választ nekünk kell megadnunk helyette, de úgy, ahogy ő is válaszolt. Igaz emberként, magyarként.


 

Ifj. Kodolányi János

Bevezető szavak

 

Nem az a feladatom, hogy köszöntsem Önöket, mégsem mulaszthatom el, hogy ne mondjak köszönetet érdeklődésükért és megjelenésükért. S nem mulaszthatom el, hogy családunk nevében meg ne köszönjem a Kodolányi János Főiskolának, valamint támogatóinak az apám születésnapjára rendezett ünnepi megemlékezést.

A születésnap mindig ünnep, elkezdődik hamarosan a gyermek megszületése után. Kezdetben hetente nyilvántartjuk, amikor a gyermek még nem is tudhat róla, csak a szülők, valamint a közeli rokonok szeretetét érezheti. Aztán havonként, majd évenként emlékezünk, köszöntünk és ajándékozunk. Megállapítjuk a gyermek fejlődését, okosodását, felnőtté cseperedését. Lassan és mégis gyorsan elkövetkezik az az idő, amikor már a gyermek, majd az unoka köszönti apját-anyját, nagyapját-nagyanyját, szerencsés esetben még életükben, ám később, a természet rendje szerint már a halál után. Akkor már a kerek évszámok következnek, 70., 75., 80., s a többi születési évfordulók. Ne hallgassuk el, sajnos, találkoznunk kell a feledéssel is. Sajnos, egyre többen fosztják meg magukat a születési évfordulók számontartásától, valamint örömmel teli megünneplésétől.

Éltek, élnek közöttünk alkotó emberek, akiket nemcsak a családtagjaik éreznek magukénak, tartják számon a születésük, haláluk évfordulóit, hiszen életükben sem csak a családjaiké voltak. Apám életében és tudtuk, művei ismeretében meg kellett értenünk, hogy nemcsak a miénk, közvetlen hozzátartozóié. Az író családja nagyobb, akkor is, ha nem mérhetők tömegekben az olvasói. Még nemzetközi területekre is terjed, hiszen művei eljutnak a határon túlra, nyelvi nehézségek, akadályok ellenére is. Az írót azonban nyelve elsősorban a népéhez köti, hiszen anyanyelvén nemcsak beszél, ír, hanem kisgyermek korától magába szívta nyelve logikáját is, és az a logika nagyobb kört érint, mint a nyelvet. A legtökéletesebb fordítás sohasem lehet olyan tökéletes, mint az eredeti. Apánkon tehát osztoznunk kellett az ő nagyobb családjával. Mi, családtagjai, ezt akkor is nagyobbnak éreztük, amikor a művei nagyobb példányszámban kerülhettek olvasói kezébe, s akkor is, amikor különféle okokból nemigen lehetett találkozni a könyveivel a kirakatokban. Úgy vélem, most ne próbáljuk földeríteni, mik is voltak a különféle okok.

Apám Székesfehérvárott, az állami főreáliskolában, valamint itteni, akkori barátai, társai körében lett író. Ennek a küszöbnek a meghatározása nem egyezik az övével, ő ugyanis első, valóban írói alkotásának a Sötétség című elbeszélését tartotta. Nem lehetetlen, hogy az irodalomtörténet egyetért vele. Az az irodalmi munkásság, amely Székesfehérvárott kezdődött, költeményeket foglal magában. Soha nem hivatkozott rájuk, nem büszkélkedett velük, igaz, meg sem tagadta őket. Ha azonban a székesfehérvári évek nem tették volna lehetővé a felkészülést, olvasást, fordítást németből, franciából, vitákat, ismeretei tágítását, talán 1922-ben nem tudta volna megírni az első nagy elbeszélését. A fehérvári iskolában kezdte megismerni önmagát, ez az iskola segített neki, hogy túl tudjon látni szűkebb környezetén, és elindulhasson fejlődésében az a folyamat, amely megmutatta a feladatait, s már kezdő fiatalemberként nekivághasson alkotó életének. Nem feladatom, hogy alkotó életének sok gondját, nehézségét, többször életét is veszélyeztető helyzetét, ám örömöket, szépségeket is tartalmazó útját vázoljam. Szóljanak az alkotások. Elindult, hogy megismerje és bemutassa a szükséges gyógykezelést is keresve, szűkebb fogadott hazájának, az Ormánság népének az életét, sorsát, jövendőjét. Elérkezett azoknak a nagy kérdéseknek a felismeréséhez, amelyek mindenhol megjelennek, ahol ember él. Elérkezett odáig, hogy magának is, olvasóinak is föl merje tenni a kérdést: ki, mi az ember, mi a hivatása, milyen veszélyek fenyegetik? Még életében látnia kellett az Ormánságban megismert demográfiai hanyatlás kiterjedését, országossá válását, s közben az emberiséget világszerte fenyeget és egyre fenyegetőbb veszélyeket.

A következő emlékező műsor Kodolányi János életének, munkásságának egy-egy részletét, ám nem mellékes epizódját mutatja be, bocsátja vitára mondanivalóját az előadó. Az emlékülés előkészítésekor inkább szűkíteni kellett a műsort, hiszen a rendelkezésre álló idő megszabja a határokat. Bizonyosan előfordulhat, hogy kimaradnak fontos részletek, hiszen az író munkássága széles körre terjedt. Hol maradt a drámaíró Kodolányi, vetheti föl a kérdést az életműnek ezt a területét is ismerő és becsülő hallgató? Hol maradt a szociográfus, a műfordító? Folytatható lenne sor. A kérdések indokoltak, tehát választ várnak. Ám nem most, ebben a műsorban.


 

Kodolányi János

Süllyedő világ

(részletek)

 

Hajnal van, apám gyertyával a kezében belép, és csöndesen így szól:

- Itt az idő...

Mindig tisztelte mások álmát, s ha fel kell ébreszteni valamelyikünket, óvatosan, gyöngéden teszi, hogy meg ne riasszon.

Én már ébren vagyok. Mindig pontosan ébredek, beállítom magam, mint valami ébresztőórát, és a kellő időben fölébredek. Most izgatottan öltözöm: utazunk Fehérvárra. Gyorsan elkészülök, csakhamar kint állunk a kicsiny vajszlói állomáson, s a derengő hajnalban várjuk a vonatot. Hűvös van, a hold ezüstlapja kék fénnyel szórja be a szelíd tájat, élesen megvilágítja a lábunk alatt csikorgó homokot. Csakhamar bedöcög a vonat, s fölszállunk. Szinte szótlanul utazunk Harkányig, ott át kell szállnunk. Még holdvilágnál megérkezünk. Élesen látom az állomás mellett fölnyúló néma jegenyéket, egy kis ezüstfényű tó csillogó fodrait, hallom a teljes zenekari készültséggel brekegő békák ütemes zengését.

Az út elég körülményes, Harkányból Pécsre, onnét Adony-Pusztaszabolcsra kell mennünk, majd a kis Börgöndön át érhetjük el Székesfehérvárt. Egész úton alig beszélgetünk, apám cigarettázik, én titkolt izgalommal méregetem az időt, s a háborús állomások tolongó embertömegét figyelem. Olykor-olykor előveszem vázlatkönyvemet, s lerajzolok egy arcot, egy figurát.

Már nem tudom, hol szállunk meg Fehérvárott. Talán a Fekete Sasban, nem messze a főreáliskolától. Délelőtt ott vagyunk a vaskerítéssel, fákkal övezett, barátságos iskolában, s egykettőre végére járunk a beiratkozásnak. Apám gyorsan összebarátkozik egy deresedő szakállú, fölfésült hajú, németes, zömök tanárral, ebéd után hozzá megyünk feketére. A joviális, kissé nyers hangú, fölényes, vidám tanár ajánl szállásadót számomra. Fekete után nyomban odamegyünk. Nem messze az iskolától, a folyócskán túl, egy görbe, kisvárosias, poros utcában, a Tobak utcában tanyázom le, hogy három esztendeig itt éljem különös sodrú, nemegyszer igen zavaros diákéletemet.

Egy özvegyasszonynál a reáliskola néhai tanárának feleségénél kapok egy kis szobát, melyben egy vaskályhán, ágyon, kicsiny asztalon, vasmosdón és két széken kívül egyéb nem is fér. Az ablak szűk udvarra néz. Egyszerű a szobám, de tiszta. Tulajdonképpen cselédszoba, konyhából nyílik. A kis lakás két nagyobb szobája a csendes, majdnem falusias, poros Tobak utcára tekint. Éppen egy kocsma boltíves zöld kapuja van szemközt, csizmás öreg parasztok nyitogatják a kaput.

Fehérvárt szeretem. Otthonosan érzem magamat benne, akár a házikabátomban. Tetszik a belsőváros kanyargó, szalagvékony utcáinak régi barokk képe, a külső részek falusias, parasztos hangulata, tocsogó, sásos-bokros környéke, a kakasugrás szélességű folyócska, mely az iskolakert mellett ballag, s széles rétek vizét gyűjti össze, a távolban kéklő Vértes hosszú háta. Tetszik a barátságos külsejű iskola, udvarán a suttogó jegenyékkel. A bokros, csalitos közkertek, az Erzsébet-liget árnyak közt kanyargó útszökevénye. Tetszik a kövezeten halkan kopogó cipősarkok álmatag muzsikája, a Hal tér, a falusi szekerekkel körülvett Pontykocsma, amelynek falát egy sereg lézengő "Ponty-lovag" támogatja. Íme, ez az ősi koronázó város, nagy királyaink temetkezőhelye, itt hirdették ki az Aranybullát. Itt mondta a németbarát Péter király szemébe sötét jóslatait a prímás, és nem messze innét hányták el a megvert teutonok vértjeik ezrét.

Az iskola egészen fogamra való. Szabad, bajtársi hang uralkodik itt, nyomát sem érzem a gőgös, puffadt tanári uralomnak. Igazgatónk is tetszik, Kelemen Béla ő, ugyanaz, akinek szótárait használjuk. Mosolygó, kissé szkeptikus arcú, pirosas orrú úr, iparkodik félelmes ábrázatot vágni, ha végigmegy a folyosókon, de magában mosolyog. A tanárok, akár fiatalabbak, akár öregek, jó emberek. Rigolyásak, hiszen tanárok, de megértők, bölcsek. Igaz, a hittanár különös fogadtatásban részesít, de ez is jól sül el.

- Hát te honnét jöttél? - kérdi.

- Pécsről.

- Miért?

- Mert választanom kellett: vagy a számtantanárom megy el, vagy én.

Az osztály elégedetten röhög.

- Na és milyen a bizonyítványod? - folytatja katonás szigorral a pap.

- A múlt évben kettőből buktam, most van egynéhány hármasom.

- Nem jósolok hosszú életet ebben az iskolában sem, te gazember. Hittanból hányasod volt?

- Jelesem.

- Úúúgy? Na majd megmutatom, hogy elbuktatlak. Igen szolid hittanárod lehetett. Gyere ki.

Nyugodtan kimegyek. Kérdezget. Tökéletes válaszokat adok. Fogasabb kérdésekre tér át. Magamban nevetek, s kitűnően megfelelek. Dühbe gurul, forgatni kezd. Én csak mosolygok, s vagdalom hozzá a jól megfogalmazott válaszokat. Egész órán birkózik velem, hiába. Én ekkoriban már olyan filozófusok ismereteivel dicsekedhetem, akikről az osztály nem is hallott. Idősebb is vagyok osztálytársaimnál, s olyan iskolában töltöttem hat évet, ahol nemcsak tegeztek, de pofoztak is, és ahol a "gazember" enyelgésnek számított. Nem ijedek meg hát tőled, te farkasbőrbe bújt pap.

Az óra elteltével kibékül velem.

- Látom, nem tudtalak megfogni, jó fejed van - mondja furcsán szégyenkezve kudarca miatt. - Lásd, hogy igazságos vagyok. Egyest kapsz.

Nyomban be is írja noteszébe az egyest.

Tízpercben körém gyűlnek a fiúk, s tisztelettel beszélgetnek velem.

A többi tanár még ennyi ellenérzést sem mutat irányomban.

Igazi, munkában gazdag, békés diákélet kezdődik számomra Fehérvárott. A vad romantika, a szenvedélyes érzések, a fáradhatatlan munkakedv, a harsány vidámság és néma halálvágy, a csendes, termékeny séták, a telhetetlen kíváncsiság, a késre menő viták és nagy tervek korszaka.

Lakásadóm, a tanár özvegye, idő, sovány, merev tartású, hallgatag, zárkózott és módfelett szigorú erkölcsű asszony. Fanatikusan katolikus, minden vallás eretnekség vagy sötét pogányság a szemében. Hitbuzgalmi lapokat olvas, hírlapok közül is a legványadtabb, legklerikálisabb lapokat. Ez a hibája. De nem türelmetlen, nem hangos, inkább lesújtó hallgatással, gúnyos mosollyal, elsötétült ábrázattal ítél. Azt hiszem, gyakran érez orrfacsaró, kénköves illatot, ha a könyvtárból hazacipelt kötetekre tekint. Az elkárhozástól való félelme nagyobb, mint a Mennyországért való lelkesedése ami egyébként igen gyakori eset. Az ő szemében pap nem is lehet hitvány. Akin reverenda van, egyszersmind csalhatatlan is. Püspökökért, kanonokokért, prelátusokért rajong, a lila szegély vagy cingulus elbűvöli. Az események megítélésében egyedül a plébános irányelveit követi. Ha egyik-másik öregasszony rokonával vagy barátnőjével összeül tereferélni, akörül folyik az eszmecsere, hogy melyik templomban ki prédikál, ki mit prédikál. Prohászka, az aranyszájú püspök, melyik pap mit mondott ennek vagy annak a bennfentesnek, hová került új pap s kicsoda, mit ír a Szív, s miben törik a fejüket a szabadkőmívesek, a protestánsok, a zsidók, a liberálisok. Állandóan folyik az élethalálharc a katolikusok meg az ördögök között. Az ördögök Baltazár debreceni református "szuperintendens" alakjait veszik föl, mert ez a Baltazár a legveszedelmesebb megrontója a hitnek és az országnak. Az ő kezében futnak össze a szálak. Ő dirigálja a szabadkőműveseket és a zsidókat. Egész sereg ördög várja intézkedéseit: a legkülönbözőbb "szuperintendensek", a rabbik, politikusok, írók és költők. Szegény néni, ha odább kell tennie az asztalomon Voltaire-t, Rousseau-t, Diderot-t, bizonyosan undorral s irtózattal cselekszi, s megtörli utána a kezét.

Egész sor jó tulajdonsága van a néninek. Nem veszekszik, nem árulkodik sem apámnál, sem tanáraimnál, nem akarja megmenteni kárhozatba rohanó lelkemet, nem esik kétségbe erkölcstelenségem miatt, ha megtudja, hogy lánnyal sétáltam, nem égeti el titkon a könyveimet. Nem ismeri a modern magyar irodalmat sem, csak annyit tud, hogy a francia irodalom istentelen. Nem avatkozik iskolai dolgaimba, s ha igazoló irat kell, hát ad. Mindenek tetejébe: felséges, pazar, utolérhetetlen babfőzeléket tud készíteni.

Bármi rossz tulajdonsága lett légyen is a néninek, mind el kell felejteni, meg kell bocsátani a csodálatos babfőzelékért.

A néni pontos, akár az óra. Olyan a járása is, mint az óra ingájáé. Ketyegve, lassan, jobbra-balra imbolyogva, lengve, egyenesen jár, mint az inga. Beketyeg a szobába, kiketyeg a szobából. Elketyeg látogatóba, templomba. Lassan, kimérten, megfontoltan ketyeg. A pontos néni tehát a hét minden napjára megállapítja az ételsort. Három éven át minden kedden babfőzelék az ebéd. Minden szerdán meg pénteken tészta. Nem érheti az embert meglepetés. A keddi bab csodálatos illata ott tekereg az osztályban az utolsó óra alatt, s összefuttatja számban a nyálat. Csengetéskor fölkapkodom könyveimet, s iparkodom a Tobak utca felé. Disznók és marhák ügetnek ilyen buzgalommal hazafelé. Nem nézve semerre, vakon a legcsinosabb lányok iránt, nem érezve hideget vagy hőséget, nem törődve szekundával vagy jelessel, nem köszönve a legszigorúbb tanárnak sem, nem bánva égszakadást-földindulást, rohanok a Tobak utcába. Belépvén a szobába, a terített asztalon már ott a leves, hamar essünk át rajta, hogy befogadhassuk a csodálatos remeket, a sült szalonnával cifrázott babfőzeléket.

Több mint húsz év távlatából párolog felém a néni babfőzeléke. Bejártam országot-világot, de nem találtam mását. Nemegyszer elszántam magam, hogy kicsikarom a sorstól a hajdani babfőzelék ízét, zamatát, illatát. Leltem is babra imitt-amott, amely közel járt a régihez, de olyat nem találtam sehol.

(Apám halála után a néni egyszer csak beperelt, hogy fizessem meg a, szerinte, kifizetetlenül maradt ellátási költséget, a húsz esztendővel ezelőtti babfőzelék emléke elhomályosította az igazságot, s beleegyeztem a fizetésbe.)

Az iskolaévek minden ember emlékezetében aranyfüstben csillognak. Pécsi emlékeim között köd és korom kavarog, a fehérvári iskola azonban megragyogtatja aranyfüstjét, s a vajszlói gyermekkori emlékek, a régi ormánsági élet aranyfüstjével együtt itt lebeg ma is írógépem fölött, ha megoldódik bennem a komor szorongások bilincse.

Benne élek osztályom kicsiny, harsányan vidám, zabolátlan társadalmában, de azért mégsem vagyok benne teljesen. Idegenből jöttem, idősebb is vagyok társaimnál, testi hibám miatt egy kissé félrevonulok tornáiktól, táncmulatságaiktól, korcsolyaversenyeiktől és hatalmas csatangolásaiktól. De jó bajtárs vagyok, szívesen alávetem magam íratlan törvényeiknek, soha meg nem tagadom az önkéntes szolidaritást. Súgok, ha súgnom illik, néha négy-öt magyar dolgozatot diktálok egyszerre, míg a magamét ugyanakkor írom, csínyjeikben velük tartok, titkaikat nem árulom el, ha bizonyos ügyekben az egész osztálynak hallgatnia kell holmi kihágások esetén, én sem mukkanok, s kész vagyok a legőrültebb tettekre, ha elhatározzák, hogy egy akarattal őrültséget követünk el.

Aranyos és furcsa emberek a tanáraink. Vegytantanárunk a rövid szakállú, fölfelé fésült hajú, németes úr. Harsány, erőteljes kifejezéseket használ, két lány jár velünk, néha pirulva süllyednek a pad alá szégyenletükben. Egészségtant is tanít a tanár úr, s nem titkolja az emberi test működését és szerveit. Afféle Burschenschaft-szellemet képvisel, leghőbb vágya, hogy az iskolának tányérsapkája legyen s ezt végre sikerül is elérnie. Szívesen vezet kirándulást, reggeltől estig gyalogol és énekel a fiúkkal, harsányan magyaráz, pöröl és rendszabályoz, mint egy cugszfűrer. Egy ízben Kápolnásnyékre rándultunk ki, hogy megnézzük Vörösmarty lakóházát. Az árnyas kertben álmodozó régi kúria előtt verseket szavalunk, énekelünk, a költő emlékét idézzük, költészetét elemezzük. Este meghatottan, lelkesülten vonulunk a hosszú, poros úton az állomásra, a környék visszhangzik a nótától:

Az iskolaajtó szakadjon ki,
A diák szabaduljon ki!

Nem bánja, hogy az iskolát csúfoljuk vagy szidalmazzuk, sőt maga zendít rá olyan dalokra, amelyek leszedik a keresztvizet iskoláról is, tanári karról is.

Á kvadrát plussz bé kvadrát,
Nem tudom az algebrát,
Szinusz alfa, szinusz pi,
Décsi Mózsi, ne hijj ki...

Órán nem ragaszkodik az előírt anyaghoz, hanem fantasztikus történeteket mesél északi-tengeri heringhalászatról, alaszkai jávorvonulásról, az angolnák csodálatos életéről, s két vegytani képlet között elhullajt egy-egy anekdotát németországi diákéletéből is.

A matematikát egy száraz humorú, szőrszálhasogató idősebb tanár tanítja. Hatalmas, vastag talpú, rettenetesen csikorgó cipőben jár, nyilván elvből. Élvezi cipője recsegését, állandóan ide-oda járkál a dobogón. Engem mélyen megvet, minthogy nem vagyok valami híres matematikus. Még az elsőfokú egyenletekről sincs fogalmam. Érintkezésünk rövid és kényelmes: ő felhív, én megmondom, hogy nem tudok semmit, erre beírja a négyest. Néhány lopott dolgozattal félbukásra igazítom kilátástalan helyzetemet, a konferencia pedig kegyelemből átereszt.

Nemrégiben találkoztam a tanár úrral a Berlini téren. Ráköszöntem, illendően fogadta, majd megállt. Szöget ütött a fejébe, ki lehetek.

- Mondja, kérem - szólított meg a jól ismert hangon, mely hasonlít a gombóccal teli fazék sustorgásához és pöfögéséhez. - Honnét ismer ön engem?

- Tanítványa voltam a tanár úrnak hatodikban.

- Úgy? És hogy hívják?

- Kodolányi vagyok.

- Úúúúgy. Hatodikban nálam tanult. Nem emléksem, megbocsásson, nem emléksem.

- Én emlékszem tanár úrra.

- Igen, de annyian voltak az ostályban - így mondja: ostályban. - Ki járt önnel, jó matematikus?

- Köhler, Tattay...

- Ááá, igen, Köhler... Emléksem... Jó matematikus volt. De ön... ön gyenge volt, nem?

- Sohasem tudtam felelni.

Mély megvetéssel pillantott rám, szinte fölháborodott. Vastag talpú cipőjét megcsikorgatta az aszfalton. Némi szünet után vigaszdíjként odavetette:

- No, és most mivel foglalkozik?

- Író vagyok.

- És ír is?

- Természetesen - mondtam, mosolyogva a kérdésen. Csak matematikus lehet ilyen logikátlan.

- Mit ír? Nem hallottam magáról.

Az "ön"-ből egyszerre "maga" lett.

- Érdekes - mondtam nevetve.

- Pedig figyelemmel kísérem az irodalmi élet minden ágát. Olvasom a ... (És itt egy közismert hetilapot mondott, amely "minden művelt család asztalán" megtalálható.) No, Isten vele - fejezte be a beszélgetést lehangoltan, s úgy nyújtott kezet, mint a gróf a lókupecnek. Cipőjét erősen csikorgatva elballagott. Nyilván bántotta már, hogy nem volt erélyesebb, nem buktatott el irgalmatlanul, talán megszabadította volna a társadalmat egy naplopó szélhámostól...

Magyartanárunk az öreg M., Isten nyugtassa. Hosszú, vékony, kemény tekintetű, aszkétaforma ember, félfarral föltelepszik a katedra sarkára, szárazon kinyúló orrán át hangosan beszívja a levegőt, arcát a mennyezet felé fordítja, szemét behunyja... de mi tudjuk, hogy ez csak ravasz fogás, mert szempillái alól lesi az osztályt.

- Lelkem gyermekeim - kezdi a magyarázatát, s úgy megrág minden szót, úgy agyon elemez minden mondatot, úgy körülcirkalmaz minden kérdést, hogy ránk száll az unalom bűvös álompora, alig tudjuk nyitva tartani szemünket. M. tanár út kijavítja a költőket, s minden órán szenvedélyes haraggal kel ki a rossz magyarság ellen. Két szigorú alapköve van oktatásainak. Egyik az "önbecsérzés", erre biztat bennünket minden órán, bármiről legyen is szó.

- Mert mi a legfontosabb az életben? - kérdi rejtelmes arccal.

- Az önbecsérzés! - harsogja az osztály, fölriadva bódultságából.

A másik az a szilárd meggyőződése, hogy a világ minden nyelve a magyar nyelvből származott. Ismerjük a műsorát, minden érvét előre tudjuk, hiszen már a kis elsősök is azt hajtogatják, hogy M. tanár úrnál tudni kell a "szószármaztatásokat".

- Mert, lelkem gyermekeim - kezdi patetikusan a jó öreg -, itt van az a név, hogy Ginevra. Miből származik ez a szó? Miből?

Néhány pillanatig feszült csend uralkodik az osztályon, a bóbiskolók fölriadnak.

- Gyöngyvér! - vágja rá egy fiú, aki kedvence a tanár úrnak ezek miatt a közbevágások miatt.

- Úgy van! Gyöngyvér! - kiált föl diadalmasan, s ráncos ábrázatát túlvilági fény önti el. - Ginever... Ginver... Gingver... gönvér... Gyöngyvér!

Más:

- Honnét származik az a szó, hogy caballo?

- Gebeló! - vágja rá a kedvenc.

- Úgy van! Kabaló... Kebelő... Gebe ló! Lássák!

Néhány ragyogó szószármaztatása még: a magyar "tuskó" és a német "Tisch" azonos. Természetesen, magyar. Asztalt ugyanis úgy csináltak az ősi időkben, hogy elfűrészelték a fa tövét - "tüssét" -, s a tuskón ettek. Így lett a "tüss"-ből "Tisch". A francia "beurre" (vaj) nem más, mint a "tejnek a bőre". Ugyancsak a francia "poche" (zseb) is magyar szó, ami kitűnik, ha a névelővel együtt mondjuk ki: "la poche". Mi az, ami lapos? Hát a zseb!

- Mit nevet? Mit nevet, maga szemtelen fráter?

- Őszintén szólva, én ebben nem hiszek - mondom, mert már nem hátrálhatok.

M. tanár úr kikel magából. Ráncos madárarca vörös, hangja rikolt.

- Hát majd kiigazítom én innen a maga szekere rúdját! - rikácsolja. - Majd eltakarodik maga innét! Nem hiszi? Hát majd adok én magának!

Így szidalmaz csengetésig.

Most már kicsapat ez is, gondolom, mi az ördögöt csináljak? Bízom ugyan az igazgatóban, de egy öreg tanár mégis hatalom.

Másnap előállok egy mentő művelettel. Szólásra emelkedem, s bevallom, hogy tévedtem. Mindent elhiszek. Elhiszek pedig azért, mert magam is meglepő felfedezésre jutottam.

Beugrik a csapdába, mogorván kérdi, mi az a felfedezés. Engedélyt kérek, hogy a táblához mehessek, fogom a krétát, s mérhetetlen hosszú levezetést irkálok föl, tele a legszebb nyelvészeti jelzésekkel. Levezetésem magja az, hogy a magyar "kalapács" szó, a francia "marteau", a magyar "marni" és a latin "mors", a magyar "martalék" és a "harap" s a francia "mort" keresztül-kasul nemcsak rokonok, de magyar eredetűek is. A levezetésbe néhány gyönyörű szanszkrit meg mai orosz szót is keverek. Ha a matematikában is így tudnék levezetni, kisujjamban volna a Lorenz-féle egyenlet. Az osztály eleinte vihogva, majd szélhámosságnak ekkor fokától szédülve lesi működésemet. Én írok és törlök. Három táblát irkálok tele.

Amikor a bűvészmutatványnak vége, krétával-spongyával a kezemben, szerényen félreállok, mint egy hindu, aki a kalapból eleven galambokat röppentett föl. A tanár úr arca lassan kiragyog. Nagyot sóhajt.

- Lássák - mondja diadalmas pátosszal -, itt van. Tessék. Belátta, sőt csakugyan nem mindennapi eredményre jutott. Menjen a helyére, fiam, és tanulja meg, hogy nem szabad elhamarkodva ítélni.

Szószármaztatásit nem fogadom ugyan el, de jól megtanulom a magyar mondatszerkesztés törvényeit. Ő érteti meg, hogy a magyar mondatszerkezet mellérendelő, s nem alárendelő. Üldözi a mutatószó nélkül használt vonatkozószókat, s tökéletesen igaza van. Amit ma a magyar mellérendelő gondolkozásról hallunk az idegen alárendelő gondolkozással szemben, azt mind megmagyarázta M. tanár úr több mint húsz esztendővel ezelőtt. Mellérendelő mondataim M. tanár úr óráin álltak abba a szigorú rendbe, amelyben most is sorakoznak.

Hát az öreg H., akit Babosnak csúfolunk? Áldott jó lélek, csupa szeretet és jóhiszeműség. Az egész iskola csínyjeinek a céltáblája. Ideges, kapkodó, roppant rövidlátó kis ember. Egyszer cserebogárpotrohot cincér torral ragasztottunk össze. Megmutatjuk neki, s beszámolunk róla, hol fogtuk. Szegény Babos töri a fejét, vizsgálja a furcsa bogarat, fölforgat minden szakkönyvet, de nem tudja kisütni, miféle sohasem látott szörnyszülöttet fogtunk. Más alkalommal egy darab megfehéredett, kiszáradt kutyaürüléket adtunk át neki mint ásványt, s lelkes figyelemmel várjuk a savakkal és mikroszkóppal végzett szigorú vizsgálat eredményét.

Egyik fiatalabb tanárunk nőiszonyban szenved. Nem mer ránézni a két lányra, aki velünk tanul. Az utcán lehajtott fejjel lohol, elfordítva szemét a bűnre csábító asszonyi állatokról. Száraz ember, minden mozdulatában van valami riadt menekülés. Egyszer meg akar győzni róla, hogy az ábrázoló geometria nagyobb művészet, mint egy Munkácsy-festmény. Nyíltan megmondom, hogy a kettő között annyi a különbség, amennyi a tehénbőgés meg egy Ady-vers között megállapítható. Adynak még a nevétől is irtózik, nem csoda, hogy kegyetlen hasonlatom vérig sérti. Ettől fogva, mértani rajzaimat kénytelen vagyok a kitűnő Köhlerrel készíttetni, nehogy elbukjam.

Drága jó történelemtanárunk, Z. Gergely, halk, szelíd, beteg ember. Szívbajos. Lassan lépeget az utcán, a lépcsőn meg-megáll, az előadást is félbeszakítja, s tenyerét szívére nyomva, szomorúan néz maga elé néhány pillanatig. Reggelenként találkozom vele az utcasarkon. Együtt megyünk az iskolába, együtt ballagunk hazafelé. Ez a néhány perces séta valami ki nem mondott, nem is hangsúlyozott baráti kapcsolatot teremt közöttünk. Ilyenkor mondja el gondolatait a történelemről, s ezek nem egészen azonosak az iskola hivatalos történelemfelfogásával. Kérdéseimre szelíd jóindulattal válaszol, könyveket ajánl, és sohasem mulasztja el, hogy megkérdezzen, mit csinálok, mit olvasok, mik a terveim.

Az egész fehérvári iskolaidő koronája azonban a franciatanárunk, T. József. Róla könyvet kellene írni. Az egész város közismert "Maszőr Pistája" ő, néhány vonással fölkanyarított karikatúrája ott látható szerteszét Fehérvár kapuin, házsarkain, a parkok fáin a háncsba vésve, padjain bicsakkal kifaragva. Miért nevezzük "Maszőr Pistának"? A Maszőr eredete a francia ma soeur-re nyúlik vissza, de a Pistát senki sem tudja megmagyarázni. Órái pokoliak. Nyilallik az oldalunk, megfájdul a fejünk a gyötrelmes röhögési rohamokról. Tiszta, ártatlan, jóhiszemű lélek, annyi évtized tanári munkája sem győzte meg, hogy a diákok találékonyan kegyetlenek a kínzásban, fáradhatatlanok az ő kifárasztásában. Kalapjába titkon pókhálót nyomkodunk, vastag, poros, nehéz pókhálót. Erre a célra gyűjtjük a padláson. Télikabátja hátára krétával keresztet rajzolunk, mint valami kereszteslovagnak. Névnapján falnagyságú csomagolópapírra ékes francia köszöntőt írunk, két fiú kifeszítve tartja a papírt, a harmadik szavalja a szöveget. Óráin jóízű bőgéseket, nyerítéseket és kukorékolásokat lehet hallani a legváratlanabb pillanatokban. Dallamot szerzünk az Athalie szövegére, s karban zúgjuk. Amikor elordítja, hogy "az egész osztály álljon föl, amíg én az igazgató úrért megyek", az osztály glédában áll a padok tetején. Gerendai egy havas, sáros napon szalmával bélelt klumpában, fülig érő kobakkalapban, hóna alatt óriási vörös kofaesernyővel jelenik meg, a tanár úr nem ismer rá. Ferenc József halálakor bömbölve zokogunk, miközben teli van a szánk vajas kenyérrel.

Kékül-zöldül a dühtől, reszket az idegességtől, bömböl, ahogy csak ziháló melle bírja, s dühében összezavarja a szavak, hasonlatok értelmét. Mi röhögünk, visítunk, pad alá bújunk görcsös jókedvünkben, s hiába iparkodunk ártatlan pofát vágni. Tollheggyel dallamokat pengetünk a pad szélén. Selyemszálat kötözünk néhány száz légy lábára, s egyenként föleregetjük őket, hogy gyönyörködjünk a tanár úr csodálkozásában. Hógolyót csapunk a mennyezetre, a katedra fölé, hogy a víz az ő kopasz fejére hulljon. Radírgumit égetünk a kályhán. Cukrot szórunk szét a padlón, s egymást verjük érte. Mikulás napján méteres krampuszt hozunk ajándékba a tanár úr lányának, s még meghatódik tőle az öreg. Úgy szeretjük Maszőr Pistát, ő az iskola nagy attrakciója, ő a mindennap megújuló Nagy Mutatvány. Minden kincset megér. A nagyobbak a kisdiákokat szakszerű oktatásban részesítik a maszőrségből, hogy a legnagyobb teljesítményt préseljék ki belőle, ha majd a keze alá kerülnek.

Egyszer fogadok valamelyik társammal, hogy nyilvánosan lemarházom, lehülyézem Maszőrt. Ezt úgy rendezem, hogy az ablak elé ülök, háttal az ajtónak, s nagy hangosan olvasok egy Ady-könyvből. Maszőr belép, néhány percig álmélkodva nézi a helyzetet, aztán rám szól:

- Hagyja abba. Elég volt, hagyja abba.

- Ne szólj bele, te marha - kiabálom én, hátra sem nézve. - Ne zavarj!

- Mi? Micsoda? Kikérem magamnak! Hagyja abba!

- Kuss, te hülye - szólok én. - Nem látod, hogy nagyobb ember beszél itt, mint amilyen te vagy? Megmondtam, ne zavarjatok!

- Ez már aztán... ez már mégis... - bömböli Maszőr. Hátranézek, s rémülten ejtem ki a könyvet a kezemből...

- Tanár úr... - dadogom elképedve. - Nem tudtam, hogy a tanár úr...

- Menjen a helyére - kiáltja dühösen. - Máskor nézzen hátra, ha szólnak magához.

- Ígérem, hogy ezután mindig hátranézek - fogadkozom ártatlan pofával.

De azért az iskola nem áll csupa rigolyás, tehetetlen csodabogárból. Nyolcadikban ragyogó filozófiatanárt kapunk, fiatal, nyugodt, előkelő megjelenésű, szerény és finom modorú embert, s egyszerre mindenkit erősen érdekel a lélektan és a filozófia. Nem tart rettegésben senkit. Mindenki büszke rá, hogy ért a lélektan legszárazabb kérdéseihez is, buta fiú nincs. Mennyi érdekesség lappang az olyan salabakterekben, mint Stuart Mill, Henry George vagy Spinoza! Minden fiú olvas valamit, s aki mit olvas, arról beszél a maga módján. Még Jókaiból is lehet kivonni valami érdekeset a mesén kívül: azt, hogy hogyan ábrázolja a parasztot, a földesurat, a hivatalnokot, a rendőrspiclit. Tanárunk a Tökéletes Tanár. Óráinkon halálos csend van, soha egy figyelmeztető szó el nem hangzik. Senkinek sem jutna eszébe tollhegyet pöngetni vagy kukorékolni.

Hittanárunk eltűnt, azt mondják, sarokba csapta a reverendát, huszártiszt lett. Némelyek állítólag látták is, amint kardját csörtetve loholt egy fiatal hölgy mellett. (Minket arra tanított, hogy a szerelmi élet olyan, mint az anyagcsere. Piszkos fiziológiai folyamat.) Teológusnak huszár volt - huszárnak talán nem teológus. Helyébe egy nagy termetű, jó parasztkoponyájú papot kapunk, valláserkölcsi dolgokban kemény kezű parancsolót. Nyilván föltette magában, hogy Szent Istvánként kemény járomba hajtja pogány fejünket, megtérít, ha addig él is. Vasárnapi prédikációit élvezettel hallgatjuk, mert különös szavai vannak. Gyakran magyarázza, hogy az ördög úgy vadászik a lélekre, mint pók a légyre, s ez a sátáni "pókhájó" itt feszül körülöttünk, vigyázzunk, fönn ne akadjunk benne. Hogy miért mond "pókhájót", nem tudjuk, de lessük, s ha végre megkaptuk, elégedetten megyünk haza a vasárnapi ebédre, mert nem ültünk hiába oly hosszú ideig.

Derék, egyenes, jóindulatú férfi a hittanár, minden szigora mellett. Rendkívül igazságos. Azt is meg kell hagyni, hogy apologetikai fejtegetései izgalmasak, mert vitába száll a kételkedőkkel és kíváncsiakkal. Engem különösen érdekel az apologetika: vajon hogyan lehet bebizonyítani Isten létét, a túlvilági élet valóságát, a Szentháromság tanát, azt, hogy Isten föláldozta egyszülött Fiát az emberiségért (bár annyira mégsem szerette az embert, hogy meg ne büntesse Ádámot és Évát kíváncsiságáért). Órákon át folyik a vita, a pap rendíthetetlen türelemmel és önfegyelemmel hallgatja ellenérveimet, halmozza érveit. Lázadás csak akkor tör ki ellene - de aztán annál bőszültebb -, amikor lenézően nyilatkozik Bocskai Istvánról meg Kossuth Lajosról. Megragadjuk az alkalmat, hogy nemzeti érzéseinket tűzcsóvaként lobogtassuk az iskolában, ünnepélyesen tiltakozzunk nagyjaink "sárba rántása" ellen, zúgolódjunk, csoportosuljunk, veszekedjünk, protestáljunk és kardjainkat csörtessük. Jól tudjuk - mondja az egyik szónok, aki a pap tudomására adja érzelmeinket -, hogy itt nemcsak katolikus vélemény hangzott el protestáns hőseinkről, hanem a Habsburg-uralom burkolt dicsőítése is. Mi nem teszünk különbséget katolikus meg protestáns hősök között, azt pedig nem tudjuk elviselni, hogy akár legkedvesebb, legtiszteltebb tanáraink is együttérezzenek a Habsburgokkal s az ő udvari katolicizmusukkal, nem, ezt nem viseljük el. Inkább meghalunk. A főtisztelendő tanár úr tehát magyarázza meg szavait.

Megmagyarázza, tiszteli Bocskait, Kossuthot, esze ágában sincs a Habsburgot malmára hajtani a vizet. Mosolyog, mi pedig elégtétellel dörmögünk. Hüvelyébe dugjuk kardunkat, és elállunk a vérengzéstől.

Első félévi bizonyítványom alapján fél tandíjmentességet kapok, hiszen apán köztisztviselő. Ha paraszt vagy munkás volna, nem kapnék, mert van egynéhány hármasom. De örülök, hogy megszabadulok a bukás rémétől. Ha szigorúak lettek volna hozzám, elbuktattak volna számtanból s tán másból is, de méltányolták egyéb eredményeimet, irodalmi tevékenységemet. Drága jó tanárok, nem vallják tantárgyukat egyedül üdvözítőnek, mint valami vallást, nem tekintik eretneknek, aki más iránt érdeklődik, nem égetik meg, nem tapossák ki a tisztességes emberek társadalmából, nem vitatják el tőle az emberi lelket. Ez a szerencsém Fehérvárott.

Olyan matematikatanárral áld meg később jósorsom, akinek alakját különös tapintattal és gyöngédséggel idézem emlékeim között. Hosszú, sovány, hajlott, fekete férfiú, kis hegyes szakállt viselt, azt szereti marokra fogva megbirizgálni, ha kinéz az osztály ablakán, s megfeledkezik arról, hogy hol is van tulajdonképpen. És akkor is megfogja, amikor hamiskásan rám néz sötéten sütő tekintetével, s komoran kérdezi:

- Nos, Kodolányi úr, óhajt felelni?

- Nem óhajtok, tanár úr - felelem szerényen.

- Nos, akkor beírom a négyest, a fene egye meg - mondja, beírja a négyest, s én visszamerülök a könyvbe, amit éppen olvasok.

Megtörténik, hogy a tanár úr magyarázni akar, fölveszi a krétát, hosszasan vizsgálja, majd nagyot sóhajt s hozzáfog:

- Felveszünk egy pontot, nevezzük Á-nak. A pont elindul. Megyen a pont, megyen, megyen... De már tovább nem megyen - fejezi be, mert a kréta a tábla széléhez ért, s nincs tovább. Az ablakhoz sétál, hátratett kézzel hosszan kinéz, s gondolataiba merül. Mi csöndben tereferélünk, hogy ne zavarjuk.

Nyilván zenei problémákon töri a fejét - gondoljuk. Rajong a zenéért. Megesik, hogy már fél kilenc, s a tanár úr mégsem jelentkezik. Elszalasztunk a lakására egy jó hegedűst. Elmegy, ottragad. A tanár urat az ágy szélén ülve találja, amint éjszakai ruházatban buzgón hegedül. A küldönccel vitába bocsátkozik, egyik is eljátszik egy tételt, másik is, az idő pedig múlik. Mígnem csenget a pedellus, és vége az órának. A tanár urat nem is láttuk.

Azért aki jó matematikus, jó fizikus, annyit tanulhat, amennyit csak bír. Mert a tanár úr néha nekiveselkedik, és villámgyorsan pótolja a hiányt. Alig tudjuk követni szaporán táblára vetett képleteit, összevonásait, behelyettesítéseit, gyökvonásait, szinuszait és koszinuszait. Én nem is követem. Matematikai érdeklődésemnek végképp szárnyát szegte az operáció, s utána következett megaláztatásom.

Néha megáll előttem, fölemeli a könyvet, amit olvasok, megnézi s mosolyog.

- Érdekes?

- Nagyon.

- Csakhogy el fog bukni. Tele van szekundával. Hat ökör sem húzza ki belőle, úgy megbukik, Kodolányi úr. Mi a véleménye?

- Nem buktat el engem a tanár úr. Nem olyan ember - mondom szelíden.

- Nézze, a noteszem tele van négyesekkel. Ez mind a magáé.

- Majd átenged a tanár úr. Nem tesz olyat, hogy megbuktasson.

Odébbsétál, fekete bajusza alatt sejtelmesen mosolyog.

De nem buktat meg. Azt a nyomorult hármast megadja. Megadja a könyvekért, melyeket föl-fölemel a padról, versekért, melyeket az Önképzőkörben fölolvasok, magyar dolgozataimért, francia tudományomért, folytonos, bár másfajta munkámért. Még az érettségin is átbocsát. Igaz, nem sokra megyek azzal az érettségivel, de akkoriban még azt hittem, egyetemre megyek, s megszerzem a magyar-francia tanári oklevelet.

Jótevőm ez az okos, zárkózott, fölényes tanár, meghagy békében a magam fészkén, s finoman érezteti velem, hogy bár matematikus és fizikus nem lesz belőlem, de lehet író, s az sem alábbfaló a matematikusnál.

(Tanárom fia nemrégiben fölkeresett, és elmondta, hogy zenei tanulmányai Finnországba csábítják. Készséggel adtam neki ajánlóleveleket finn barátaimhoz. Később Helsinkiben találkoztam vele: fiatalos buzgalommal tanulmányozta a finn népzenét, s végezte munkáját a zeneiskolán. Néhány kompozícióját itt-ott előadták, maga is dirigált. A háború kitörésekor az állomás előtt légvédelmi óvóhelyre igyekezett a bombák elől. Egy bomba repeszdarabja elérte, bal karját amputálni kellett. De mindez nem vette el a kedvét, hogy Finnországban maradjon és tovább dolgozzék. Zenerajongó, mint apja.)

Ekkoriban a tanárok nem irkálnak minden órára "tanmenetet", nem kötelezik őket arra az abszurdumra, hogy előre fölvázolják előadásaikat, megölvén így a tanítás frissességét, a szabad képzettársítás elevenségét. Nem vezetnek az igazgatói irodában "titkos minősítéseket" a diákokról, minősítéseket, amelyek nemcsak a diákok előtt titkolnak, de még a szüleik előtt is. Nem demoralizálják a fiúkat azzal, hogy osztályozzák a diák külsejét: ruháját, járását, viselkedését. Nem ismerik a lelketlen iskolai Bedeaux-rendszert. A világháború csúcspontján, a magyar-német szövetség legforróbb szorításában nem süllyedtek az iskolák a német szellem szolgai utánzásába, hogy megöljék a magyar fiúk lelkét. Azt is tudták a pedagógusok, hogy a fejlődő tanulónak pihenőre, játékra és főképp zavartalan táplálkozásra van szüksége, gondjuk volt hát arra, hogy a diákok hetenként kétszer már déli tizenkettőkor hazamehessenek, s ne kelljen rögtön visszarohanniok az iskolába, egyáltalában, hogy ne töltsék egész napjukat tüdősorvasztó, szemrontó, gyomorpusztító és kedélyromboló görnyedéssel kora reggeltől késő estig. Emberséges emberek voltak a régi, lenézett, konzervatív tanárok, irtóztak a rendszabályoktól, az iskolai adminisztrációtól, de annál inkább lelkesedtek a lendületes előadásokért, az eleven eszmecserékért, a diák szabad érdeklődésére bízott művelődésért, a bátorságért, vidámságért, egészségért. (Pécs az egész országban páratlan kivétel volt.) Tanáraink nem lelték örömüket abban, hogy óra kezdetekor egy "napos" haptákba vágja magát előttük, és "alázatosan" jelentse, hogy az osztály létszáma ennyi és ennyi, a hiányzók száma ennyi, közülük beteg ennyi.

Az sem teszi boldoggá ezeket az öreg vagy régimódi tanárokat, ha valamely szörnyűséges bűncselekményen kapnak egy-egy diákot. Például azon, hogy lánytársaságban ment végig az utcán. Vagy megbújva egy kapu alatt, sebten elszívott egy cigarettát. Más iskolák tanárai közül mindig cserkész valaki az utcákon alkonyatidőben, hátha rajtakap egy delikvenst az iskolai szabályok megsértésén. A mieink inkább elfordítják az arcukat, s másnap négyszemközt figyelmezetik a dohány szerelmesét, hogy vigyázzon, mert "ha valaki más" kapná rajta, még bajba kerülhetne. Az öreg M. szerint a kedves, tisztességes, vidám lányok társasága a legjobb nevelés a fiúk számára - s ezen a véleményen vannak mások is. Némely tanárunk - mint a németes vegytantanár is - tudja, kinek ki a szerelme. Ha valaki rosszul felel vagy elbámészkodik, ugratja: "Úgy látszik, megint sokat gondol a Rózsira, mi?"

Majdnem minden osztályba jár néhány diáklány. Ekkoriban még nincs leánygimnázium a városban. De sem a lányokra, sem a fiúkra nem szakad rá az Ég, nem nyílik meg alattuk a Pokol, mert egy iskolába járnak. Mostanság katolikusok, reformátusok egyaránt hallani sem akarnak arról, hogy Isten két nemet teremtett: férfiút és nőt. S mert ezzel tisztában vannak a férfiak is, a nők is, jobb volna, ha a pedagógia is tisztában volna vele, s megértené, hogy férfi-nő együtt tesz egy egészet, együtt kell élniök, dolgozniok tehát. De ebből a belátásból "különféle veszélyek" származnak, például a fiatalok beleszeretnek egymásba. Holott mi éppen a leánytársainkba nem szerettünk bele, mindössze jó pajtások voltunk, ha tudtunk, segítettünk egymásnak.

Az igazi munka az Önképzőkörben folyik. Több kör van: fizikai és matematikai kör, gyorsírókör meg Vörösmarty Önképzőkör. Előadások, viták, pályázatok zajlanak mindegyikben, pártharcok dúlnak, korteskedések viharzanak. Hirdetmények hemzsegnek a lépcsőház fekete tábláján. A matematikai körbe szakfolyóiratok járnak, fogas kérdések körül füstölnek az agyak. A gyorsírók olyan sebességre tesznek szert, hogy súlyokat kellene kötözni a csuklójukra, mint az egyszeri kengyelfutónak a bokájára, nehogy elfusson. A tulajdonképpen Önképzőkör pedig egy hűvös, tárgyilagos, szinte személytelen tanár felügyelete s néhány fiú vezetése alatt gyűjtőmedencéje minden irodalmi, kritikusi, tudósi ambíciónak. Itt találom meg igazi munkahelyemet, ebben a szabad, vidám, kíváncsi és lelkes társaságban.

Rögtön fejest ugrom az önképzőköri életbe. Rousseau-t, Voltaire-t tanulmányozom. Rousseau forradalmi hatással van rám. A Társadalmi szerződés meg az Émile fölforgatja az emberről vallott nézeteimet. Lihegve, elfúlva olvasom, s boldog fölszabadultságot érzek: az ember természettől jó, csak a társadalmi körülmények, a helytelen nevelés teszi rosszá. Idealizmusomnak soha ki nem apadó forrása ez a rousseau-i fölfogás. A társadalmi berendezkedés hibái, bűnei egyszerre könnyen kiküszöbölhetőkké válnak a szememben, hiszen csak arról van szó, hogy visszatérjünk az alapszerződés elveihez, a közjóhoz és igazsághoz, meggyőzzük az embereket, hogy új szerződés kötése szükséges, és máris megállapíthatjuk egy boldog, magasrendű, harmonikus társadalom körvonalait. Vajon mi akadályozhatná meg az embert, hogy jobban rendezze be társadalmát? Új megállapodásra kell jutni egymással, új szerződést kell kötnünk, s minden rendben lesz. Világos viszont, hogy az elromlottak s azok, akiknek van mit félteniök egy új társadalmi szerződéstől, ellenállnak. Nos, ez is igen egyszerű: félre kell állítani őket. A francia forradalom megmutatta, hogyan.

Egyik fölolvasást a másik után tartom az Önképzőkörben Rousseau-ról. A fiúk lelkesen hallgatják, s félszegen, de nagy lendülettel vitatkoznak a fölmerült kérdések fölött.

Változatlanul kínoz a nagy kérdés, a kérdések kérdése is: mi a világ, hogyan keletkezett, s mi a jövője. Már nem tudom, miféle műveket tanulmányozok, de végül is kilyukadok az energia és entrópia ellenpárjának elméleténél, s úgy érzem, megtaláltam a teremtés titkát. Mintha lehullott volna a saisi fátyol: hitem szerint tisztán látom, miként lesz az energiából mozgás - a mozgás az energia megnyilvánulási formája -, s a mozgás mint vész el a szétsugárzó energia fölemésztődésében, az entrópiában. Lám, itt vannak az égitestek, például a Nap. Mozgásban - a hő is mozgás, az elektromosság is, a fény is az - lassan-lassan elveszti energiáit, s végezetül győz az entrópia, a teljes megmerevedés, kihűlés, széthullás törvénye.

Elméletemben semmi helye az Istennek és semmiféle teológiának. A végső ok éppen olyan ismeretlen marad számomra, amilyen gyermekkoromban volt, legföljebb annyit mondhatnék, hogy az energia maga az Isten. De ebben is volna egy sor ellentmondás, egy sereg homályos pont. Így egyre szkeptikusabb szemmel nézem a végső okot, s úgy teszek végül, mintha nem is volna.

Ezekről a kérdésekről is tartok előadásokat. Mondhatom, mélyreható vita indul meg, s elfeledkezve szép időről, sétáról, szerelemről, vasárnapi ebédről, csak vitázunk, vitázunk, mint görög filozófusok a gümnászionban.

Hétről hétre teremnek új verseim is. Fölolvasom, a fiúk megbírálják. Egyik-másik belekerül a Kör Aranykönyvébe is - tán még most is ott van, ha szigorúbb kezek ki nem tépték onnan. Egy óriási regénybe is belekapok, írom éjjel-nappal, főhőse Petrovszkij, a hadifogoly, tartalma az ő szerelme egy előkelő leány iránt. A dolog véres tragédiába torkollik, mert a nyomorult, lenézett orosz hadifogoly számára elérhetetlen a büszke, finom úrikisasszony, annak a családnak féltett szemefénye, ahol a hadifogoly megalázó testi munkát végez.

Az a tervem, hogy a nagy művel elküldöm az Athenaeumnak, ott rögtön elolvassák, föllelkesülnek rajta, ajánlott levélben hívnak azonnal Pestre, a regényt kinyomtatják, szép pénzt adnak érte, az ország visszhangzik nagyságomtól, köpök a pécsi iskolára, odavágom apámnak, hogy mégsem vagyok Ólommadár...

Egy másik, régebben kezdett, csekély három kötetre tervezett regényemet az első kötet közepénél abbahagyom. Meg kell ugyanis vallanom őszintén, hogy gyerekes marhaság. De ez a másik, ez igen. Ez már kifogástalan remek.

Később egyes részeit eldobom, újrakezdem, kiegészítem. Sokáig gyúrom, forgatom, pancsolom a nagy művet. Új szempontok vetődnek föl, új világításba kerülnek a figurák. Olyan ez a Petrovszkij, mint egy lucaszék.

M. tanár úr zabolátlan nyelvészkedése és a turáni népek iránt táplált rajongása fölkelti kíváncsiságomat a turáni gondolat iránt. Megrendelem a Turáni Társaság folyóiratát, a Turán-t. Sok csodálatos dologról olvasok benne. Amit a történelemórán kellett volna hallanunk, most tanulgatom. Derengeni kezd előttem a magyarság kapcsolata más népekhez - törökökhöz, bolgárokhoz, vogulokhoz és osztjákokhoz -, holott eddig csak annyit tudtam - s azt sem az iskolában tanultam meg, hanem a Budenz-féle finn nyelvtanból -, hogy nyelvünk a finn nyelv rokona. Mint mindenben, ami föllelkesít, ebben az újabb kérdéshalmazban is nyakló nélkül rohanok valami nem látott cél felé. Megszerzem Reguly Antal osztják népköltési és nyelvészeti gyűjtését, a Munkácsi-féle fogul népköltési gyűjteményt, s hozzáfogok, hogy a nyelvészeti szakmódszerrel írt szövegből a magyar fordítás alapján "megtanuljak" osztjákul, vogulul. Honnét merítek erőt ennyi tevékenységre? Honnét van minden napomnak nem huszonnégy, de legalább negyvennyolc órája? Hogyan lehetséges ez, hiszen minden délelőttömet az iskolában töltöm, ennem, aludnom is kell, sőt mindig van egy halálos szerelmem is, aki versek tömegét csiholja belőlem, s akivel hosszú délutánok töltök az utcán, mezőn vagy a szobában? Hogy jut időm s erőm minderre a tevékenységre: olvasok francia, orosz, angol és német írókat és költőket, fordítok franciából és németből, tanulmányozom a legunalmasabb, legsúlyosabb filozófiai műveket, foglalkozom társadalomtudományi könyvekkel, tanulok törökül és oroszul, minden vasárnap szerepelek az Önképzőkörben, írok regényt, bújom a vogul meg az osztják gyűjtéseket, olvasom, s nyomban írásban bírálom Adyt, Babitsot, Móriczot, mellékesen átfutok úgyszólván minden Jókai-könyvet, Gárdonyit tanulmányozom, s írásban fejtem ki, hogy - bár a nyelve szép - érzelgős, puha, pepecselő dilettánsnak tartom, lélektani tudását pedig nullának. Buzgón bírálom iskolatársaim zsenge műveit, látogatóba járok, zongorát hallgatok - hogyan, miképp cselekszem mindezt? Hogy nem vagyok soha fáradt, álmos, hogy nem hasadok ötfelé? Ó, milyen hosszúak a napok, s milyen szikrázóan eleven az agyam!

Sovány, rossz tartású, erős botra támaszkodó, nehezen járó fiú vagyok ebben az időben. Nem túlságosan rokonszenves alak. Arcom sápadt, vékony, hajam hosszú, s bizonyos kísérletezések után, hogy vajon fölfelé fésülve s laposra nyírva, avagy oldalt fésülve viseljem-e, abban állapodom meg, hogy hosszúra hagyva hátrafésülöm, mint ma is. Olykor kis bajuszt viselek, olykor meg leborotválom, viszont barkót hagyok. Kezem finom, gyenge. Hangom éles, kellemetlen. Télen-nyáron nyitott ingnyakkal, kesztyű nélkül járok, ha hideg van, fölveszem szűk, tobákszínű kabátomat, melyet apáméból alakítottak. Így baktatok az utcán, duzzadó zsebemben iskolakönyveimből kitépett lapok és füzetek, hónom alatt könyvtári könyvek. Igen, és szemüveget is viselek, mert kisdiák korom óta erősen rövidlátó vagyok. Ez arra jó, hogy csak azokat ismerjem meg, akiket éppen akarok.

Pénzem soha sincs, pedig csakhamar tanítványt is vállalok, hogy könyvéhségemet s mozirajongásomat kielégíthessem, meg dohányt vegyek. Mindamellett mélyen megvetem a nyárspolgárokat, amint romantikus költőhöz illik, undorodom a nehéz háborús világban örökké panaszkodó asszonyoktól, a fizetésük beosztásán kínlódó tisztviselőktől, a folytonos rémüldözésektől: hogyan éljünk meg, miből éljünk meg. Szó szerint veszem az Evangélium tanácsát a mindennapok gondjáról, de azért fél éjszakákon át töröm a fejem, honnét vehetnék pénzt könyvekre.

És mintha több énem volna, s örökké feleselnének bennem. Kozmopolita vagyok, de semmi sem izgat jobban, mint magyarságom, vigasztalanul pesszimista vagyok, a halálvágy néha úgy rám nehezedik, hogy attól tartok, öngyilkos leszek, de minden reggel új munkába kapok, s bizton tudom, sikerül. Kételkedem benne, hogy van-e értelme az életnek, de abban soha, hogy van-e értelme a munkának. Voltaire híveként ellensége vagyok az Egyháznak, de csak egy hajszál választ el attól, hogy az oltár lépcsőjére boruljak s imádkozzam, mint az együgyű öregasszonyok. Kegyetlen vagyok magamhoz, de sajnálom is magamat, javíthatatlan puritán vagyok sőt aszkéta is, de könnyen lennék pogány, mint egy néger. Felbőszít a szegénység, a szenvedés, a szolgaság minden jele, azonban titkon előkelőnek, úrnak érzem magam. Tele vagyok ellentmondásokkal, s folyton vizsgálom magam, hogy harmóniát teremtsek, s az ellentmondásokat kiegyenlítsem.

Mindezek tetejébe határtalanul indulatos is vagyok, egy osztálytársam kezébe kést ütök, amikor eltakarja könyvemet, hogy bosszantson. Azonnal támadón lépek föl minden ellentmondásra és bántalomra, az értelmetlenség dührohamot vált ki belőlem. De könnyen megbékélek, sokat meg tudok bocsátani, s barátaim előtt nem zárom be sem a pénztárcámat, sem az ismereteimet. Amikor többen lakunk együtt, dohányomat, borotvámat, ceruzámat, rajzlapjaimat, száz apró holmimat állandóan használják.

Iskolán kívüli életem csendes, sőt egy kissé szomorú. Mihelyt a vidám, harsányan egészséges tömegből kilépek, a magam egészen elkülönült, tépelődő életét élem. Szép napokon kisétálok a temetőbe, leülök egy padra, figyelem, hogy ring a megsárgult falevél, hogy pilinkézik a könnyű hópehely. Nagyon kedves gondolkozóhelyem a temető. Szép sötét ciprusok vannak itt, komorak és feketék, mint Lenau versei. Fonnyadt koszorúk, megfeketedett gyászszalagok, melyeken még kibetűzhető a felírás, hogy: "Emléked örökké él!" Olvasgatom a fekete márványkövek aranybetűit, az egyszerű keresztek rozsdás föliratait, s találgatom, milyen élete lehetett ennek a fiatalasszonynak, akit sirat a férje, annak az öregúrnak, akit gyermekei és unokái gyászolnak. A nevekből, életkor számokból, a föliratok hangjából, a síremlékek alakjából, a sírok állapotából, a koszorúk és virágok színéből családok seregét támasztom föl, s kiméricskélem életük útját.

Ott gondolkodom verseimen is. Újra és újra elsusogom a verssorokat, keresgélem az alkalmas rímeket, válogatom a hangulataimhoz illő jelzőket, aztán leülök, beleírom a noteszembe. Amit leírtam, hangosan elmondom. Nem hallja más különös szavalásomat, csak a nesztelenül ácsorgó fák és a merev síremlékek.

Többnyire ott száll rám az este. Télen hamar lehull az alacsony égboltozat sötétsége, szél kerekedik a zörgő, sóhajtozó fák között, a száraz fű borzong. Távol a város lámpái reszketnek. Nyáron vörösen száll le a nap a fekete fakoronák mögött, hosszan elnyúló felhők boronganak az alkonyatban, illat leng, mint könnyű, ezüstös fátyol, s a madarak új lelkesedéssel fognak esti csicsergésükbe. Ilyenkor gyászfátyolos nők indulnak hazafelé az elárvult otthonba, magukkal vivén kis öntözőkannájukat és rövid nyelű kapájukat, mellyel a sírt gondozták. Nem szeretem a gyászruhás, gyászfátyolos nőket: bánatukat hosszan vonszolják magukkal, mint az uszályt, arcuk puffadt és vörös, vádoló kifejezés ágaskodik rajta - mert a gyászoló asszonyok makacsul vádat emelnek az Isten, a Sors, a Végzet, a Gondviselés, az Élet, a Halál, egyszóval, mint mondják: a "világ" ellen. Én, ha gyászolnék. elvonulva, szinte észrevétlenül tenném, mélyen elmerülve bánatomba és emlékeimbe, s óvakodnék attól, hogy fekete ruhát, kalapot, kesztyűt vagy akár csak egy szalagot is viseljek. Az én szememben az igazi szép, méltóságos gyász a hófehér, amilyenben az ormánságiak gyászolnak.

Sötét este sétálok haza, szívemben békével, noteszemben verssel. Nem esik jól a beszéd, szívesen hallgatok, s fonogatom tovább az esti csendben belém lopakodott finom hangokat.

Szeretem azt a vizenyős, laponyagos rétet is, amely mintha a Vértesig terülne a Nagy Sándor utca végétől. Egyik határa a folyócska, a másik a temető felé vezető országút (Palotai útnak nevezik). Mint gyertyák a zöld asztalon, állanak a haragoszöld réten a nyárfák, az égbolt oly magas és távoli, mintha a végtelenbe tágult volna. A vízparton heverészve el lehet bámulni a tágas rétet, a Vértes kék gerincét s az egyenes, délceg nyárfákat. Meg azt a malmot is, amely a folyó megduzzasztott vizét nagy zúgással-zubogással zuhogtatja a tóvá szélesült mederbe. Szeretem a környéket, félig kidőlt palánk, néhány jegenye meg az út mellett egy-két szép formájú bokor van itt, s mögötte a város messziről idelátszó házai és kertje. Magammal viszem vízfestékemet, rajztáblámat, és megpróbálom megörökíteni ennek a csendes zugnak a hangulatát.

Sétáim hosszúak és magánosak. Ekkoriban elég jól és sokat tudok járni, roppant sovány, és így könnyű vagyok, a város síkon fekszik, az utcák simák, az utak nem kövesek. Kirándulásaim alkalmával mindig találok kényelmes, hangulatos, elhagyott helyet - egy padot, egy nagy terméskövet, gyöpös partoldalt, hűvös, árnyas dombocskát -, ahol letelepedhetem, elgondolkozhatom, figyelhetem a táj rejtett életét, s beleélhetem magam a természet csöndes munkálkodásának alig hallgató ritmusába. Egy faágat, egy dús fűcsomót, egy hatalmas lapulevelet, egy hangyabolyt órákig el tudok nézegetni a legcsiklandozóbb gyönyörűséggel, a legtisztább csodálattal és alázattal.


 

Horváth Júlia

Kodolányi János Székesfehérvárott

 

"Fehérvárt szeretem. Otthonosan érzem magamat benne, akár a házikabátomban. Tetszik a belsőváros kanyargó, szalagvékony utcáinak régi barokk képe, a külső részek falusias, parasztos hangulata, tocsogó, sásos-bokros környéke, a kakasugrás szélességű folyócska, mely az iskolakert mellett ballag, s széles rétek vizét gyűjti össze, a távolban kéklő Vértes hosszú háta. Tetszik a barátságos külsejű iskola, udvarán a suttogó jegenyékkel. A bokros, csalitos közkertek, az Erzsébet-liget árnyak közt kanyargó útszövevénye. Tetszik a kövezeten halkan kopogó cipősarkok álmatag muzsikája, a Hal tér, a falusi szekerekkel körülvett Ponty-kocsma, amelynek falát egy sereg lézengő "Ponty-lovag" támogatja. Íme, ez az ősi koronázó város, nagy királyaink temetkezőhelye, itt hirdették ki az Aranybullát. Itt mondta a németbarát Péter király szemébe sötét jóslatait a prímás, és nem messze innét hányták el a megvert teutonok vértjeik ezerét." - írta Kodolányi János a Süllyedő világ című életrajzi regényében.[1] Akkor múlt negyven éves, s úgy vélte: "ez az a határ, ahonnét már visszatekinthet egy emberöltő lassan ködbe vesző tájaira..."[2]

A tizenhét éves ifjú 1916 őszén érkezett Székesfehérvárra, s lett a Magyar Királyi Állami Főreáliskola VI. osztályos tanulója. "Nem messze az iskolától, a folyócskán túl, egy görbe, kisvárosias, poros utcában"[3], a Tobak utcában, egy özvegyasszonynál, a reáliskola néhai tanárának feleségénél kosztosdiák. Kezdetben egyedül van, hamarosan társakat kap, s a kis szoba igazi diáktanya lesz.

"Az iskola egészen fogamra való. Szabad, bajtársi hang uralkodik itt, nyomát sem érzem a gőgös, puffadt tanári uralomnak. Igazgatónk is tetszik, Kelemen Béla ő, ugyanaz, akinek szótárait használjuk, Mosolygó, kissé szkeptikus arcú, pirosas orrú úr, iparkodik félelmes ábrázatot vágni, ha végigmegy a folyosókon, de magában mosolyog. A tanárok, akár fiatalabbak, akár öregek, jó emberek. Rigolyásak, hiszen tanárok, de megértők, bölcsek."[4]

"Igazi munkában gazdag, békés diákélet kezdődik számomra Fehérvárott. A vad romantika, a szenvedélyes érzések, a fáradhatatlan munkakedv, a harsány vidámság és néma halálvágy, a csendes, termékeny séták, a telhetetlen kíváncsiság, a késre menő viták és nagy tervek korszaka."[5]

A főreáliskola Vörösmarty Önképzőkörében alkotó munka folyik: felolvasások, szabad előadások, viták. A szabad szellemű kör demokratikusan működik. Tisztikara a következőkből áll: tanárelnök, ifjúsági elnök, főjegyző, első és második aljegyző, pénztáros, ellenőr, főlaptáros, allaptáros a háznagy.[6] Az 1916/17-es tanévben a körnek 59 rendes és 50 pártoló tagja van. Rendszeresen járnak ide hetilapok és folyóiratok: az Új idők, az Élet, az Uránia, a Művészet, a Vasárnapi Újság, a Jó Pajtás, az Állatvédelem és a Vasárnapi Könyv két példányban. Kodolányi ideérkezésekor azonnal bekapcsolódik a kör munkájába: Entrópia címmel felolvasást tart, szaval is, hogy mit, azt sajnos nem közli az iskola értesítője. S ami ennél is fontosabb, megnyeri a szépirodalmi pályázatot, s az ifjúsági elnöktől kitűzött 10 korona jutalmat a kör díszkönyvébe írt három verséért.[7]

A következő tanév a nagy sikerek időszaka. Kedvenc íróim című pályamunkájával első díjat nyer a magyar irodalmi pályázaton. Jutalma 20 korona. Verseivel a szépirodalmi pályázat győztese lesz, ami 15 koronával jár, s ugyanő nyeri el dr. Lőwy Károly ügyvéd úr adományát, a Természetszeretet újabbkori költészetünkben című tételre kitűzött 20 korona jutalmat. Az Önképzőkör Kodolányit választja jövő évi elnökének.[8] Az év végén könyvjutalomban részesül, bizonyítványában pedig minden tantárgyból legalább elégséges osztályzat szerepel.[9]

Hetedikes korában köt barátságot Tarsoly Sándorral, akit meg is látogat Kolozsvárott. Tarsoly litografikus úton előállított lapot szerkeszt diáktársai és barátai számára. A lapszámokat ő maga írja vegytintával, hogy kocsonyán lehúzván, maga postázza és hordja ki. Hatalmas levelezést folytat az ország különböző városaiban élő munkatársi és baráti körrel.[10] Kodolányi nagyszabású tervekkel, hatalmas tettvággyal érkezik vissza Fehérvárra. Elhatározza, hogy nem is litografált, hanem nyomtatott újságot fog kiadni. Számba veszi a lehetséges munkatársi kört: Tarsoly Sándoron kívül az ugyancsak erdélyi Cséhely Miklóst, Kosolváry Gábort, a pécsi Haraszti Sándort, diáktársai közül Pákozdy Ferencet és Fáy Árpádot.

A Diák-toll című szépirodalmi közlöny 1917. november 17-én jelenik meg Deutsch Ármin székesfehérvári könyvnyomdájában.[11] Programadó vezércikkében olvashatjuk: "Szeretnénk benneteket, Pajtások leszoktatni a felületességről, szeretnénk felnyitni szemeteket, hogy megláthassátok a magatok küzdőterét. Mert szép a küzdelem, neveli az embert s megtanítja a maga lábán járni. Szép, mert a munkában úgy vagyunk, mintha követ fejtenénk: napról napra új anyagot lelünk és hordunk össze a lelkünkben, amelyből majd lassan a jövő Magyarország férfia fog kialakulni.[12] ... Ifjú, kedves Fausztok, üdvözlünk. Jöjjetek, a huszadik század magyar fiai ne legyenek Oblomonok!"[13]

A szépirodalmi közlöny első számát csaknem teljes egészében Kodolányi írta. Dal egy őszi estén... címmel verse jelenik meg; névnapja alkalmából Erzsébet királynéra, a magyarok vigasztalójára emlékezik, Harangok című rajzában világháborús történetet mond el; Adyról és Móriczról értekezik. Glosszákat ír. Hírt ad az iskolai zenekar "feltámadásáról", a körökben folyó munkáról, a Vörösmarty ünnepség programjáról. Beszámol arról a beszélgetésről, amely az iskola egyik tanulója és a "hosszúhajú szerkesztő" között zajlott. A téma a diákoknak járó autonómia volt. "Óriási dolog. Képzeljétek el, ha a diákság képviselőket küld a konferenciára, s ott megvédi érdekeit. Képzeljétek el, hogy akkor senki se lenne "érintve". Képzeljétek el!..." lelkesít.[14] A tizenkét oldalas, tervek szerint kéthetenként megjelenő közlönynek sajnos csak ez az egy száma jelenhetett meg. A szerkesztője ott volt a ciszter gimnázium Szent Imre ünnepélyén, s hangot adott kritikai megjegyzéseinek: a zenekar rosszul játszott, a szavalat gyenge volt, s a Szózat előadása közben pénzt gyűjtöttek.[15]

A lap megjelenése napján érzett diadalt, mikor "igazi lapvezér"-nek hitte magát, hamarosan elkeseredés váltja fel. A gimnázium igazgatója tiltakozott az ünnepségüket "gyalázó" cikk ellen, s követelte a lap betiltását. A "szegény, jobb sorsra érdemes szerkesztő"-nek először a főreál igazgatója mossa meg a fejét, majd ugyanezt teszi a gimnáziumé is. Ráadásul az osztálytárs, aki biztosította a lap megjelenésének anyagi hátterét, erélyesen követeli vissza a befektetett és elúszott tőkét.[16] Kodolányinak tanítványt kell vállalnia, hogy részletekben vissza tudja fizetni a kölcsönt, noha szándékai olyan nemesek voltak, hogy - mint a címlapon feltüntette - a lap tiszta jövedelme "a Főreáliskola ifjusági segélyegylet pénztára javára" fordíttatott volna.

A háború súlyos következményei az iskolában is éreztetik hatásukat, zavarok támadnak a tanításban. Az osztályt sorozni viszik, gyakoriak a szénhiány miatti kényszerszünetek, az iskolát ideiglenesen hadikórházzá alakítják.[17] Ilyenkor "egy szűk kis utcában, ütött-kopott ódon házban folyik a tanítás délutánonként, nedves, sötét teremben, zsugori villanylámpák fényénél."[18] Gyakran jelennek meg az iskolában katonaruhás fiúk, hogy rendkívüli vizsgát vagy hadiérettségit tegyenek. Bizonytalan hírek érkeznek az oroszországi helyzetről, a frontról, politikai viták zajlanak az önképzőkörben és a diáktanyán. A házi néni fia szigorló orvos. Katona, az olasz fronton szolgál. Szabadsága idején félelmetes történeteket mesél a harctér borzalmairól.

Kodolányi gyakran visszahúzódik, kisétál a temetőbe, gondolkodik, töpreng, máskor magával viszi vízfestékét, rajztábláját, s keres egy csendes zugot, hogy megörökítse annak hangulatát. Könyv- és moziéhsége határtalan. Sokszor megszökik Fehérvárról, s nem csak akkor, mikor szünet van. Határozott terv és cél nélkül indul az állomásra, nem köti a menetrend. Oda megy, ahová éppen a vonat indul. Jegyet vált Nagykanizsára, aztán bebarangolja fél Somogyot és Baranyát, s végül Vajszlón köt ki. Hol a Balatont vágyik látni, hol kis falvakban tölt néhány napot.

A forradalom híre anyjánál tett látogatásakor, Püspökladányban éri. Innen néhány napra Vajszlóra utazik. Mindkét falu örömmámorban úszik, a frontokról áradnak hazafelé a csapatok. Úgy látja, "nyíltan, hivatalosan mindenki forradalmár, mindenki köztársasági, mindenki demokrata."[19]

1918 karácsonyán nem tud hazautazni, mert a vonatok csak Sásdig, a demarkációs vonalig közlekednek. Pénz nélkül, egyedül marad, éhezik, egészségi állapota aggasztó. Otthonról sokára érkezik levél s pénz.

Az 1919. évi március 15-i ünnepséget mint az önképzőkör elnöke, Kodolányi rendezi. Az iskola tornatermében a város színe-java foglal helyet, elöl a szónoki emelvénnyel szemközt Prohászka Ottokár megyéspüspök. "Bár sohasem szerettem fontoskodni, ezúttal azt hiszem, egy kissé nagyképűsködöm - írja önéletrajzi regényében. A diákság tömege mint vezérére tekint rám, a nagyképűség kötelező is."[20] Az ünnepi beszéd szövegét előre be kellett mutatni az önképzőkör vezető tanárának, de amikor a szónoki emelvényre lép, egészen más beszédet rögtönöz.

"Benne vannak a márciusi pontok, a fő súlyt azonban az ország népének szociális kívánalmaira vetem - eleveníti fel a Süllyedő világ írásakor. Szabadság, testvériség, egyenlőség. Mindnyájan testvérek vagyunk, ebből következik, hogy egyenlőképpen kell részesednünk a javakból. Hivatkozom az Evangéliumra is, az iskola papi vendégeire való tekintettel: "Nem, aki azt mondja: Uram, uram, megyen bé a Mennyek országába..." A kereszténységet tehát nem hirdetni, hanem cselekedni kell."[21] A beszédet ő maga "iszonytató zagyvaságnak" nevezi, kellemetlenül, kínosan érzi magát. Úgy dönt, hogy egyszer és mindenkorra lemond a nyilvánosság előtti szereplésről, a néptribunusi és agitátori szerepről, s lemond az önképzőköri elnöki tisztéről is.

"Visszaemlékezve azokra az időkre, átláthatatlan zűrzavar kavarog előttem. Alig volt fogalmam az események természetéről és okairól. Társadalomtudományi műveltségem erősen fölülmúlta iskolatársaimét, sőt majdnem valamennyi tanáromét, s mégsem tudtam eligazodni."[22]

A Diák-toll szerkesztése-kiadása idején jó barátság szövődött a nyomdász és az ifjú, ambiciózus szerző között. A lap betiltása után is gyakran bejár a műhelybe. "Közben azon töröm a fejem - írja, hogyan nyomtathatnék ki egy versesfüzetet, amely költő pályám java gyöngyeit tartalmazná, s egyszerűen térdre kényszerítené a várost félreismert, nem méltányolt lángelmém előtt."[23] A nyomdász biztatja, alacsony árat szab, részletfizetési kedvezményt ad. Kodolányi összegyűjti verseit, ciklusba, kötetbe rendezi. Közösen választják ki a papírt, a betűt, a "kanárisárga" fedőlapot. Másfél évvel a Diák-toll megjelenése után ugyanabból a nyomdából kerül ki a Tarsoly Sándornak ajánlott Kitárt lélekkel című verseskötet.[24] Két ciklusban húsz-húsz vers, melyeket ajánlás vezet be. Egy részük melankolikus, szomorú, visszarévedő, mint a Pécsi emlék, a Váradszigeti napok. Más részük szerelmes vers, közülük a legtöbb a fehérvári kedveshez, Bertához íródott. Mint ifjú poéta, természetesen sokat foglalkozik álmaival és vágyaival, a kiválasztottság-tudattal, a többi emberhez való viszonyával.

"...nem arra születtem én, amire ti!
Helyem a kiváltságosok helye"

- vallja Meditációk című versében.[25] A könyv megjelenése nagy visszhangot kelt, tanárok és diákok egyaránt olvassák, bírálják. Az alsóbb osztályok irodalmi ambícióval megáldott tagjai, mint mesterre néznek a szerzőre, s kérik, hogy olvassa el zsengéiket. Az önképzőkörben a kötet olyan heves vitát vált ki, hogy a különböző nézetek és vélemények szakadáshoz vezetnek. A radikális szellemű diákok külön csoportot alakítanak Fáy Árpád vezetésével, a Clarté Társaságot. A társaság Kodolányi szavait idézve: "radikális és mondjuk ki némi engedékenységgel kommunista irodalmi és kritikai"[26] csoportosulás volt.

A Tanácsköztársaság eltörli az érettségit. A VIII. osztályosok a tanév végén csak végbizonyítványt kapnak. A diákokat távirat szólítja vissza Fehérvárra, melyben az iskola igazgatója értesíti őket, hogy érettségi vizsgát tehetnek. Az osztály szeptember 6-án és 8-án tesz eleget kötelezettségeinek.

1919. november 23-án jelent meg a Fehérvári Hét című hetilap I. évfolyamának 1. száma. Szerkesztője Zsembéry Árpád.[27] A lap 4. oldalán a következő összehasonlító könyvismertetés olvasható:

"Két versfüzet fekszik előttünk. Szerzőiket nem ismerjük. Talán ők se egymást. Az egyik tíz esztendő távlatából nézheti, hogy valamikor milyen kedvvel ostromolta a helikon ormait. A másik: fiatal, kezdő, aki még szent áhítattal írja a verseket és az életet, a csunyát, szépnek látja. Szeretnénk, ha a tíz évvel idősebb, a Szüts Iván, akinek már talán költői álmai sincsenek, elmondaná Kodolányi Jánosnak, akit tíz év előtti magában ismer, de akit talán sohase látott, hogy az élet nagyon csunya vidék és hogy költeményeket nagyon sokan írnak, de jó költeményeket nagyon kevesen.

Elmondaná, hogy vagy igazi költő valaki és akkor koszorusan vonul be a hír és halhatatlanság csarnokába, vagy csak a kacér, de gyönyörű asszony: a muzsa tréfálta le a prózai utakról és nevét ugy elfujja az idő, mint az őszi szél a valamikor reményszínű, de már sárga falevelet.

Elmondaná, hogy az igazi költő: mindenható és a tisztult gondolat, az érzés mélysége, a költői nyelv mesés gazdagsága és ezeknek összeömlő csodaharmoniája: ez az, ami az olympi ormokra tüzi a halhatatlanság lobogóját. És hogy az ilyen költő nagyon, nagyon ritka.

Kodolányi Jánosról még nem szabad véleményt mondani. Verseiből érezzük, hogy a szerző még nagyon fiatal, tapogatódzó; keresi magát, de: van tehetsége és ha akarata is lesz: fölballaghat a helikonra."

A cikk írója (K.J.) volt.

Jegyzetek

  1. Kodolányi János: Süllyedő világ. Magvető, Bő. 1965. 290-291. 1.
  2. u.a. 7. 1.
  3. u.a. 290. 1.
  4. u.a. 291. 1.
  5. u.a. 292. 1.
  6. A Székesfehérvári M. Kir. Állami Főreál évi értesítője az 1916-17. tanévről 10. 1.
  7. u.a. 12. 1.
  8. A Székesfehérvári M. Kir. Állami Főreál évi értesítője az 1917-18. tanévről 7. 1.
  9. u.a. 20. 1.
  10. Kodolányi: i.m. 365. 1.
  11. Székesfehérvár, Várkapu u. 6. (a Hungária-kávéház mellett)
  12. Diák-toll. Székesfehérvár, 1917. november 15. 1. 1.
  13. u.a. 2. 1.
  14. u.a. 5. 1.
  15. u.a. A Szent Imre ünnepély. 10. 1.
  16. Kodolányi: i.m. 376. 1.
  17. Tüskés Tibor: Kodolányi János. Magvető, 1974. 46. 1.
  18. Kodolányi: i.m. 314. 1.
  19. u.a. 379. 1.
  20. u.a. 416. 1.
  21. u.o.
  22. u.a. 414. 1.
  23. u.a. 377. 1.
  24. Kodolányi János: Kitárt lélekkel. Versek. Nyomatott Deutsch Ádám könyvnyomdájában Székesfehérvárott, 1919.
  25. u.a. 19. 1.
  26. Kodolányi: Süllyedő világ. 370. 1.
  27. A lap egyetlen számát a Szent István Király Múzeum könyvtára őrzi. Az OSZK-ban nem bukkantam nyomára, s a szerkesztőről sem találtam adatokat.


 

Csűrös Miklós

A költő Kodolányi

 

Mint annyi más jelentékeny prózaíró, Kodolányi is versekkel kezdte pályáját. Több kötete is jelent meg az 1910-es évek közepétől, de még a magyar irodalomtörténet bibliográfiája is csak az 1921-re keltezett Üzenet enyéimnek címűt tartja számon. Maga Kodolányi sem büszkélkedett a Sötétség előtt megjelent műveivel. De a költészettel, a verssel, tágabb értelemben a lírával való fiatalkori kapcsolatát sohasem tagadta meg. Idevágó nézeteiből és nagyobb epikus művei részleteiből idézzünk föl néhányat. Diákkori kezdemények után kezdődik egy rövid életű győri folyóiratban, a Krónikában számon tartandó költői életműve (jellemző módon a szerb csapatok által ideiglenesen megszállt Dél-Baranyában). Ady és Babits hatását mutatták ki korai verseiben. A Kiáltás már címével expresszionista képzetet kelt; szabad vers, megformázatlanságát a szülői ház, a család elleni lázadás motiválja, de lázadása nem csupán személyes, inkább nemzedéki, kollektív tiltakozás szólal meg benne. Szívenütően személyes a beteg lábra való (lehet, hogy önkéntelen) utalás, de a világháborút előkészítő apák elleni átok szinte generációs motívum:

"Semmi sem szilárd.
Béna lábaink alatt hullámokat tengerez a Föld
apáink ránk gyújtották a tetőt
...
Vágtasson a föld ki az örök temetőbe"

Kodolányi neve versek szerzőjeként föltűnik a fiatal magyar írók-költők Reith Tivadar szerkesztette Magyar Írás című folyóiratában, de a Sötétség sikere a Nyugatban, a Szép Zsuzskáé a Kékmadárban mintha eldöntöttnek mutatná a kérdést: a prózaíró legyőzte benne a költőt; műfajt változtatott, a prózaepikát választotta. Szabó Lőrincről szóló emlékezésében fölidézi egy korai találkozásukat. Baudelaire-ről és Verlaine-ről beszélgettek (korábban Kodolányi is fordított Baudelaire-t), aztán Adyról és Babitsról. Kodolányi akkor félistennek látta Adyt, részben különbözve Szabó Lőrinc Babits-rajongásától. Másutt is, itt is elmondja: "arról is vallottam, hogy a költészettel örökre szakítottam, többé az életben mást, mint prózát, nem fogok írni. (Közbevetőleg, nem is írtam.)" Ezzel a közbevetett kijelentésével foglalkozom néhány bekezdésben.

A vers és az epika azért talán nem áll olyan távol egymástól Kodolányi műveiben, ahogyan fiatalon Szabó Lőrincnek mondta. S most nem is csak prózai nyelvének zeneiségéről beszélek, amely külön téma lehetne, hanem arról, hogy nagyon tudatosan illeszt verses betéteket epikai kompozícióiba. A módszer (ha annak nevezhetjük) voltaképpen nem új az egyszeri találmány értelmében: Kemény Zsigmondnál, Jókainál, Mikszáthnál, Gárdonyinál is megvannak az előzményei, kivált a történelmi meg a népi életben játszódó regényekben vagy elbeszélésekben, hol a korfestést, hol egy társadalmi réteg stílusának érzékeltetése részeként. Kodolányitól két példát választok. A Pogány tüzek és Az égő csipkebokor verses lírai betéteit.

Az Istenek című regényből rekonstruálható a következő vers:

"Messzi mezőn, Wertach mellett
Akasztófát ácsolának,
Köteleket kerítének,
Engöm, erős, hírös férfit
Rabszolgaként kötözének,
Kaiszár elé hurcolnának,
vérösfejűt vonszolának,
Fődön térdre fektetének,
Kögyetlenül köpdösének,
Csúful arcul csapdosának...
Orromat levágák, fülem leszakaszták,
Szömömet kiváják, erőm megfakaszták.
Anyám, édös anyám, eressz el már engöm,
Nagyhatalmú apám, feledj el már engöm..."

Nem kell részletesen fölidéznünk a regény cselekményének kontextusát. Az egyik gyászmagyar panaszos énekét utánozza a vers; hirdetnie kell a pogány magyarok vereségét és könyörögnie keserves sorsának föloldozásáért. Ellentét feszül erős, híres férfi volta és megalázó sorsa között. Majdnem végig múlt idejű elbeszélés; az utolsó két sorban válik líraivá a halálvágy (az elengedés vágya) sóhajától. A régi magyar költészetnek és a Kalevalának, valamint más finnugor népek régi verselésének emlékét idézi föl az a panaszének. Szótagszám szerint nyolcasok és tizenkettesek a sorok, archaikus ragrímek és ismétlő rímek tűnnek föl bennük; biblikus színezetet ad a versnek a Jézus Krisztusra való utalás, bár pogány szájból hangzik el. A ritmus és az alliterációk egy mágikus költői korszak emlékét elevenítik föl, akárcsak a paralelisztikus mondatszerkezet. De talán nem belemagyarázás, ha modern szubjektív elemet is észreveszünk ebben a tárgyiasító, más korban élő hős szájába adott monológban: a megbántott ember, a sértett nemzet fájdalmát, sebzettségét. De Kodolányi olyannyira az epikus körültekintésével illeszti a regénybe ezt a talán lírai szólamot, hogy nem is egyvégtében mondatja el hősével. A regénynek három különböző helyén hangzik föl az itt most rekonstruált, egybeszerkesztett vers, és ez a kimondás nehézségére, a végigéneklés fájdalmára utaló művészi eljárás tudatosságára vall.

Másik példám Az égő csipkebokorból való. A szülni készülő Szetamon hercegnő írótáblát, papírt, ecsetet kér, és írni kezd. "Szaporán vetette a jeleket, egyik sort a másik után, mint akinek csak percei vannak az életből, aztán nem üzenhet már soha a sötétbe borult világba. Ezt írta:

"Terád gondolok szerelmem, kínban és örömben égve,
távol vagy tőlem e súlyos, e sorsdöntő órán,
mégis mellettem állasz. Boldogan fogom a kezed.
Magamba ölellek, mint mikor fiadat fogantam,
sikoltok most is, mint akkor a kerti lugasban.
De akkor a kéj kínjától, most a kín gyönyörétől.
Akkor, mert méhembe zártan a Fiút, most, mert átadom néked,
ki messze vagy tőlem e súlyos, e sorsdöntő órán
s tán halálod kínjában rágod az idegen földet,
mint én harapom s tépem az itthonit, életadómat.
Ha meghalok, együtt járunk Aaru Mezején, együtt
a gyönyör Ligetében, ó, szerelmem, távoli kedves..."

Titokzatosság és ambivalencia avatja ezt a verset lírai remekléssé. Ellentéteket foglal egybe: kín és öröm, távol és közel, foganás és szülés, születés és halál. Líraisága áttételes; a regény szereplője szólal itt meg, mint mondjuk Arany verskettősében Rachel, a bibliai hősnő. Beleképzelésnek is nevezik ezt a tüneményt. Kodolányi egy másik személynek adja át az érzést és a hangot. Emelkedett, ódai a hangnem, hiszen sorsdöntő óráról, élet vagy halál esélyéről van szó, a születés misztériumáról. A nagy kezdőbetűvel írt Fiú szó akarva-akaratlanul Jézusra is utal, de a vers egészének kontextusa, utalásrendszere erotikus is, hiszen a szerelmes asszony "írja" távoli kedvesének.

Prózai melléktémának tetszhet, de nagyon fontosak is, a verselés kérdése. A hangsúlynak és az időmértéknek különös találkozását figyelhetjük itt meg. Egyetlen sort választok rövid elemzésre:

"De akkor a kéj kínjától, most a kín gyönyörétől."

Érezzük a cezúrát a "kínjaitól" után, de a görög verselés reminiszcenciáit is, bár nem iskolás szabályok szerint. Kodolányi prózai stílusára is jellemző az ehhez hasonló versszerűség. Nem sokkal az imént idézett vers után ezt írja például:

"Ám a halálnak ez a görcsös sikoltása
az élet hangja volt."

(Tiszta jambus zárja az amúgy is metrikus sort.)

Részletezés nélkül jelzem, hogy Kodolányi a próza zeneiségét magától értetődőnek tartotta, de másoktól is megkövetelte. Szabó Istvánnak írott leveleiben például ritmusképleteket is leírt (hiányolva vagy helyeselve) a ti-ti-tá jelzésrendszerével. Egyebek között a nyelvi igényessége is példaszerű, de ő az igényesség kifejezés helyett majdnem bizonyos, hogy mágiáról beszélt volna. Mágikus realizmus: a legmodernebb esztétika és poétika egyik kulcsszava. Ha használjuk, az elsők között Kodolányinak a verssel és a költészettel mindig kapcsolatot tartó zenei prózájára is gondolnunk kell.


 

Jókai Anna

A mítosz, mint realitás

(Kodolányi világképe)

 

Kodolányi János prózájából, melyet Várkonyi Nándor végkifejletében "mágikus realizmusnak" nevez, világosan kitetszik: az írói út összefügg az emberi úttal, a tudat részben kegyelem általi tágulásával vagy szerencsétlen esetben éppen a tudat beszűkülésével. Az utóbbira is van, sajnos, példa: egy-egy ragyogó alkotó, művészetteoretikus hogyan akadt az éltető nedvet elszívó, szivacsos, végletes anyagelvűség csapdájába, s vált propagátorává olyan ügyeknek, amelyeket rontatlan ifjúságában még szégyellni valónak tartott volna. De most nincs dolgunk a tévelygőkkel; Kodolányi elszánt vándor-lelkéről beszélünk - felismeréseiről, amelyek kivezették a helyi nyomorúságok naturalisztikus ábrázolásából, a magyar történelem sugallta szélesebb tematikához terelték, s végül a magas szellemi világ kutatására is képesítették. Ezen a spirálszerűen táguló-emelkedő úton minden állomás fontos volt: a moralitással áthatott társadalmi ítélkezés a jelen felett, a felelősséggel megidézett történelmi múlt, de mindennél fontosabbá vált az ős-idő és ős-terek mítosza - s az ezekből elősugárzó jövő. A szellemi üzenet, amely sem el nem avulhat, sem el nem évülhet, de megvalósítása - amelyet Hamvas Béla realizálásnak hív - fájdalmasan nehéz és többszörösen, koronként más-más formában kisajátított vagy félreértett. Kodolányi idegszálaiban érezte és észlelte a szenvedő, kihasznált kisembereket, az okozatok csatáját a szeszélyes történelemben - de nem elégedett meg a látvánnyal s annak bároly érzékletes leírásával: ő az okok birodalmába hatolt. Nem hiszem, hogy véletlen Magyarországon az egyidejű hármas megjelenés: Hamvas Béla, Várkonyi Nándor és Kodolányi János testetöltése. Gondolkodásuk alapja ugyanaz volt mindhármuknak, a tehetségük természetéhez igazodó feladat volt némileg különböző. Hamvas kezdetet, az emberlény paradicsomát hangsúlyozta, mint egyedülő realitást, amihez viszonyítva zuhanás és téboly minden - Várkonyi a történelem előtti és a kora-történeti folyamatok kapaszkodópontjait, jelzőtábláit kereste, Kodolányi pedig mesélt, de az igazat mesélte; fölébresztette az alvó mitikus világot s olyan nyüzsgő élettel töltötte meg, hogy az olvasó számára egyidejű realitássá válhatott. A kiindulásban volt egyetértésük határozott: Várkonyi így szólt Az elveszett Paradicsomban: "Az emberiség története velejében nem egyéb, mint a sóvárgás története; a paradicsomi állapot visszaszerzésének vágya lendíti kerekét előre... Mert nem a tudomány mondja meg, mi igaz a mítoszból, hanem a mítosz, mi igaz a tudományból..." Hamvas Béla így fogalmaz: "...Hagyomány csak egy van; mint ahogy egy emberiség, egy szellem, és egy Isten." Ami - tesszük hozzá - korokra, népekre alkalmazva jelenik meg. Kodolányi pedig az ős-források szent tartalmait öltöztette hús-vér realitásba; írói bravúrja, hogy a rég letűnt, s a nagyképű huszadik század révén fantazmagóriává lefokozott eseményeket, lelki-szellemi helyzeteket, emberalakokat és jellemeket behozza a jelen élmény- és látókörébe; mintha ma történne, történhetne velünk és körülöttünk, amiről elhitették, hogy soha, meg sem is történült. Thomas Mann trilógiája a harmincas években készül el, majd tetralógiává bővül; a József és testvérei világirodalmi szenzáció - az idős mester ezzel nem a történeti regény műfajához kanyarodik vissza, hanem új formát teremt, a mitikus regényt, amely nem zárja ki az iróniát sem, sőt felhasználja, mint Kodolányi János is teszi, néhány évvel későbben, itt, a szellemi vérkeringésből egyre jobban kiszorított Magyarországon. Érdekes, hogy éppen akkor bukkan elő a mítosz, az "örök isteni" felmutatásának újbóli szellemi igénye, amikor a történelmi álcába öltözött gonoszság a fizikai lét elemeibe a lehető legdurvábban, megsemmisítésre törve kezd behatolni. Az ihlet védekezik: nem hagyja magát a puszta matériától, a napi politika ármánykodásaitól kisajátítani. Az író - Európában - nagyon is élesen látja a születő borzalmakat, a készülődő nácizmust, a háborút, s annak megfékezése után a bolsevizmus terjedését. Thomas Mann szabadabb mozgástérben, Kodolányi sokkal zártabb rendszerekben áll ellen a tudat-zsugorításnak. Mintha éppen ez a szörnyű idő volna a legalkalmasabb - a külső zajlástól függetlenedve - a rég elfeledett törvényeket, alap-igéket és kinyilatkoztatásokat ismét fényre hozni. Most már agonizáló századvégünk is ilyen: a teljes felelősség az emberre esett; sajnos, még elég homályos van ahhoz, hogy továbbra is el lehessen úgy-ahogy a világosság elől szellemi lustasággal, gyávasággal egy-egy sarokba bújva - de már oszlik annyira ez a homály, hogy aki akar, tájékozódni tudjon: honnan a derengés, a továbbjutáshoz az irányt merre keresse...?

Kodolányi a maga határozott, nyomot hagyó lépéseit megtette. A harmincas évek történelmi-lélektani regényei, A vas fiai, a Boldog Margit, a Juliánus barát után, melyek a későbbiek ismeretében átvezetésnek, előkészületnek látszanak - a negyvenes évek második felében, az ötvenes évek elején, a bontakozó, majd tomboló, később ravaszul leplezett személyi kultusz és idegen megszállás alatt írja meg mítosz-regényeit. Mintha jót tenne tehetségének, ahogy Hamvasnak és Várkonyinak is, az egyre züllöttebb és hazugabb társadalmi valóság és kényszer-ideológia. Hiszen úgy tetszik: kifelé nincs egyelőre út, csak befelé lehet terjeszkedni, de arra aztán élet- és létszükséglet, nem elodázható szellemi parancs. Segít a természet nyugalma, az akarattyai csönd. Kibontakozik a Vízöntő tragikus-ironikus világa, azután az Új ég, új föld, s a csúcspont, (éppen a sötétség mélyén, 1950-51-ben) az Én vagyok, majd, mintegy hiányt pótolva a kronológiában, 1953-ban, ötvenhetes megjelenéssel Az égő csipkebokor. Ebből a monumentális vonulatból számomra két, már-már az égivel érintkező oromzat emelkedik ki: a vízözön előtti emberállapot hiteles és varázslatos rajza, és a földfejlődés döntő fordulatát felismerő Judás- és Jézus-regény, Jehuda bar Simon önvallomásának kiteljesítése.

A Vízöntő avagy a Vízözön városai felett megjelenik Nannar, az Égi Gyík - a közelgő világkatasztrófa jelképe, de az évezredek tudását őrző Utnapistim kivételével senki sem veszi komolyan - a jövő vezérének született Gilgames (kétharmad részt még isten, s csak egyharmadában ember) cseperedő gyermek, majd a szerelem praktikáit és a családi kötöttség unalmát egyaránt csalódással megélő ifjúként csak készülődik, feladatra nem érett. Az ábrázolásban hézag nélkül tapad egymásra az egykori hajdanvolt Szurippak és Erech egymást gyilkoló népének, valamint a bekebelezett Eridunak a gyászos története - és az az asszociációs késztetés, amely a tartalmakat a második világháború körüli poklokba vezeti. Maró irónia, olykor fekete humor és részvét együttese ez a stílus. A vetélkedő hatalmak önigazolása, a tömeg manipulálása, az ócska demagógia, majd a könyörületet nem ismerő iszonyú bosszú mindkét oldalon - bizony, ez a XX. század. A kölcsönösen karóba huzatottak rettenetes halálkínjai; változott-e a kegyetlenség dramaturgiája 2000 küszöbére...? Egy világ-átok, az eltorzult emberi természet ismétli önmagát, mint történelem. Ha a nyomorú nép elégedetlen, ha valami nincs rendben, működik az irgalmatlan sztereotípia: "Küldj csapatokat... Földrengés, tűzvész, szökőár rombolja városodat...? Küldj csapatokat!... Zúgolódnak a rossz élelem, a komisz bánásmód miatt? Küldj csapatokat... Adóvégrehajtók sanyargatják a népet? Küldj csapatokat... A csapatok mindig, mindenütt a helyükön vannak. Csapatokat küldtek ki, mondják az emberek, s bizalmuk helyreáll, kedvük kivirágzik." S mi Szurippak forradalma? "A földühített népharag mindenáron igazságot akart. Azaz: meg akart ölni egy sereg embert, szét akarta tépni, húsát föl akarta falni, hogy ezután békesség, rend, jólét uralkodjék a birodalomban... Azon fáradozott boldog-boldogtalan, hogy mindez minél gyorsabban megvalósuljon... Az utcák köveit sűrűn borították halottak és jajgató sebesültek... Utnapistim előtt egy kicsiny gyermek ült a porban, anyja után bömbölt. Utnapistim nézte a gyermeket és mindent megértett." Törvényszerű, hogy ami ilyen, eltöröltetik, de az isteni terv átmenti, ami folytatható. A pusztulás nem kíméli meg, csak Utnapistim bárkájának lakóit, akik befogadták a bölcsességet, s tovább él, mert Kodolányi szíve csücskében tovább élteti, valahol a messzi hegyekben, a költő... Őt nem hagyja az író veszni.

Az Új ég, új föld uralkodójának szánt Gilgames is elbukik végül, részben hibái, részben erényei miatt. Ki akarja ásni a régi alapokat, s köré felépíteni az új birodalmat. S bár nincs többé emberáldozat: de az állat-áldozat is kiontott vér. Az önkéntes halál nem sokkal magasabbrendű a révületes kényszer-halálnál. Utnapistim szobra már hamis ábrázolás: merev, gőgös tartás és arc. Gilgamest megszállja a hatalom mámora, de naivitása is végzetes: "... nem látta a szemétdomb hitványságát, jövőt akart teremteni." Jóindulata, könyörületessége is visszájára fordul, erélytelennek bélyegzik; mert a nép, az új nép nem sokat változott a régi föld népéhez képest. A testvéréül fogadott ős-erő, Enkidu is megöletik, s a kék virágot, a boldogság, az öröklét jelképét ellopja a kígyó... Miért is hát akkor minden, miért is...? Ó, mondja Kodolányi, keserű gúnnyal, az okokról azok a régi emberek nem tudtak semmit, "ámde a múlt század, a Haladás Százada óta sikerült megoldaniuk minden titok nyitják... töviről-hegyire ismerjük a fogamzás, a születés, a halál folyamatait... kiderítettük, hogy élet véletlenül keletkezett a földön. Mindent tudunk, mindent tudunk! De Gilgames és kortársai meg visszamenőleg valamennyi ősük és elődjük évmilliókig nem tudtak semmit."

Az Én vagyok Jehudája az árulás pszichológiájának tökéletes leképzése. Követhető jellemrajz - egészen az árulásig. Utána beavatás és misztérium, szavakkal épp csak megközelíthető. Jézus Krisztus megjelenése a történetben szándékosan eszköz-szegény; Jézus Krisztusnak nem fejlődése van, s nincs ábrázolhatósága, hanem ő az, Aki. Tanítása hat a szövegben, Jehuda értetlensége illetve félreértései által még meggyőzőbben. Kevesebb az irónia, s a jelenre való direkt utalások el elmaradnak. A legtöbb titok és szakralitás ebben a regény-szövedékben rejlik. Jézus Krisztus útja a végső keresztáldozatig előre kiképzett - Júdás útja az árulásig lépcsőzetesen visz lefelé, döccenőkkel. Folyamatosan áltatja magát, miközben sodródik. Téveszmék áldozata, miközben konokul harcol az általa hamisnak vélt igazság ellen. "Nem gondolkodik itt senki józanul" - mondogatja zavarodottságában. Mert mi Jehuda bar Simon ma is divatos "józansága"? Pénzt szerezni, befektetni az ügybe. A rendkívülitől megrettenni, elirigyelni a képességet, Istenként ítélkezni, helyt adni a rágalmaknak, fattyúnak csúfolni a fiút, "feketemágusnak" minősíteni, aki szakadatlanul beteljesíti a törvényeket... ideológiát találni a nyerészkedésre, igazolni az aljas okoskodást: a pénznek nincs szaga! Arany Isten országát itt és most, azonnal, tűzzel-vassal, erőszakkal kivívni. Jehudát az önismeret hiánya, az erényként táplált hiúság, irigység, félelem, kapzsiság, gyávaság, nagyravágyás teszi a Gonosz eszközévé - de paradox módon rendelés az is, hogy a Megváltás eszköze lehessen. Judás nélkül nincs kereszthalál, - s Krisztus vére nélkül végleg kiszikkad a föld.

Nehéz ebből a mélyből és magasból az Ószövetség előkészületi világához, a Mózes mítoszhoz Az égő csipkebokorban visszalépni. Sok a mellékszál, a kitérő. Kodolányi ítélete Mózes felett, aki nem léphet be az Ígéret Földjére, különös: ő nem Mózes menetközben kikerülhetetlenül elkövetett bűneiben látja a tiltás legfőbb okát, hanem abban, hogy kételkedett a népben. Ezáltal Kodolányi saját korábbi sötét emberképét oldja - s ma már nem eldönthető, mi ez a hirtelen derűlátó bizalom: engedmény-e a külső politikai körülményeknek, vagy a lélek valamiféle kegyelemteljes belátása és reménye...?

A lét értelmét, célját és fokozatos létrontás, süllyedés miértjét és mikéntjét feltáró gondolatok valamennyi regényben egymást kiegészítve és támogatva vonulnak végig. Ez a jövőnek is szóló üzenet.

A tévedést folyton megismétli az ember, némi módosítással. A Vízöntő-kor királya égbenyúló, gőgös világtornyot akar fölhúzni, ami megvéd Anu, az Isten csapásaitól. Gilgames már csak az alázat hétemeletes tornyát tervezi, Isten tiszteletére. De mindketten materiális eszközt használnak, hogy a finom anyagtalant kijátsszák, illetve földhöz kössék. Utanpistim szava süket fülekre talál: "Az emberben magában kell tornyot építeni." S az izgatott, mámoros építkezés ma is folyik; karcolók, üvegpaloták, acélbunkerek, amerre a szem ellát, de ahova a szem nem lát be: lapos, lehordott pusztaság - vagy éppen általbotában, találomra összehordott, nem illeszkedő kövek halmaza. A semmi vagy a torzó: ez az átvilágított átlag-lélek röntgenképe.

"Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről... Használd az értelmedet és értelem elűzésére" - Utnapistim intelme változatlan. Van valami az értelem fölött is, s ezt éppen a táguló értelemmel kéne belátnunk. Az irgalmat gyakorló Gilgamest gyengének bélyegzik, s a Szabadító szava, "szeresd ellenségedet", Jehuda számára a legnagyobb értelmetlenség, botrány.

Az ideje-lejárthoz, a feladata-vesztett formához való, megrögzött, nosztalgikus ragaszkodás vagy az örök ige lefitymálása a felvilágosodottságával hivalkodó, éppenhogy elsötétült elmében - ugyanazon veszély Jánusz-arca. Így volt ez Szurippakban, így Urokban, így a Kánaánt kereső vándorlásban, így Jeruzsálemben. S ma sincs máképpen. Bennragadni a múltban vagy mindenestől eltörölni: mintha a kereszt két szárán, a függőleges és vízszintes metszőpontján a megváltás meg sem történt volna.

A halogatás bűne, a cinikus vállrándítás, a "lesz ahogy lesz", a változásra-restség, ráhozta az emberiségre a víz pusztító hatalmát, Nannar vészjósló zümmögését - napjainkban az atom minta ugyanúgy ketyegne. És céljainkat még ma is a húsosfazékban rotyogó minél dúsabb leveske szabja meg. Judás evilági, javakkal és fegyverrel szilárdítható hatalomban, a hivatali tekintélyben hisz - mint az egykori királyok és Egyiptom uralkodói és a főtanácsok. A bölcs, a beavatott minden korban óv ettől. Úgy tetszik, mindmáig hiába.

Gilgames álmodozása a hánykódó bárkán, a relaitással a minimális mértékben sem számoló idealizmusa, a nem tisztán-gyermeki, hanem infantilizált képzelgés ma is kísért. "Ó, majd nem hazudnak, csalnak, lopnak az emberek többé - lelkendezik Gilgames - ... nem lesz többé háború. Anu mosolyog és Istár szerelme elárasztja a földet." Veszedelmes, ha az emberiség azzal ringatja el magát, hogy csak úgy, mechanikusan megjavulnak a dolgok. Hamvas Béla is tudja ezt: "A világ megváltozása az én megváltó tevékenységemtől függ." Ebben a szüntelen megcselekvésben azonban fájdalmas tapasztalati igazság hat, a Mózest szinte széttépő felismerés: "Az ember nem méltó az égi birodalomra, ha nem akarja megvalósítani a földön" - mondja, miközben tudván-tudja: a "tökéletes ember az már az idők végezete". Addig is: "minden napnak megvannak a maga teendői, minden teendőnek megvan a maga munkása." Nem az egykori földi Jeruzsálem falaiból áll majd, mintegy felcicomázva a majd égi Jeruzsálem. "Az én világom nem e világról való" -, ez az a krisztusi közlés, amit Jehuda bar Simon árulása előtt nem ért meg, de tette után már igen. Ő is, ő is meg van váltva. A régi Jehuda elporlik; aki itt meghal, a fénybe száll, az éltető elembe, túl a borzalmakon, s bármily meglepő, boldogan. "Mint a hal, amelyet a partról visszadobtak a tengerbe." Már az életben legyőzi a halál hatalmát. Utnapistim szól így a csüggedt Gilgameshez: "A halhatatlanság ára, Gilgames, az élet. Így vagy úgy, meg kell halnod, hogy örökké élj." Mózest még beavatják a halálba, bonyolult szertartással. Judás önmagát avatja be - s ezzel egyszer s mindenkorra a legbűnösebb bűnösnek is megnyitja ezt az utat. Hiszen az emberi és isteni egzisztencia közös titka századunkra javarészt már kibomlott. Az égő csipkebokorban még csak a tűztestig-sűrűsödött nyilatkozik meg. "Leszek, aki leszek..." - ez az ígéret. A törvényt Mózes már az "Én vagyok Jahve" hangszerű élménye által, visszatükrözve kapja. Majd az Ige megtestesül, és a hús-vérbe költözött Fiú szava színről színre szól: "Én vagyok... Mielőtt Ábrahám lett, Én vagyok." Hiszen ezt hallotta Utnapistim is, a kezdetek kezdetén, vigasztalásul a kétségbeesésben, mint Anu szavát: "Én vagyok, aki vagyok." A beavatottak tudása, mint lehetőség, mára közkincs. Az ezredvég embere ezt az Ős-Ént, a Teremtő Mintát saját, szabadságra teremtett Énjében és Énjével keresi, meg is találja. Miként a megidézett, írásaiban tanító Kodolányi János - alámerülve a mítoszokban és fölbukkanva újjászületetten.


 

Pomogáts Béla

Kodolányi Pilátus előtt

- a Zárt tárgyalás eszméi és eszményei -

 

Vannak könyvek, amelyek hosszú évtizedeken keresztül némaságra vannak ítélve, jóformán "anathéma" alatt állnak, senki sem beszél róluk, és újólagos kiadásukról szó sem esik. A könyveket azonban, ahogy erre Jorge Luis Borges bölcsen figyelmeztetett, nem lehet megsemmisíteni. Így állt ellen az elhallgattatásnak és a tiltásnak a huszadik századi magyar irodalom igen sok korszakos műve is, amely a korábbi évtizedekben legfeljebb a könyvtárakban vagy az antikváriumok rejtettebb zugaiban volt megtalálható, ha megtalálható volt egyáltalán. Talán elegendő, ha Németh László nemzetpolitikai tanulmányaira, Márai Sándor regényeire és Hamvas Béla bölcseleti műveire hivatkozom. Közéjük tartozik Kodolányi János tanulmányíró munkássága is, így Esti beszélgetés, Csendes órák és Zárt tárgyalás című könyvei. Különösen ez utóbbinak lett a sorsa a teljes elhallgattatás. Ezért is időszerű, hogy az író születésének századik évfordulóján felidézzük ezt a már megjelenését követve is zajos ellenvéleményeket okozó "vitairatot". Nem olyan szándékkal, mintha valamennyi állítását igazolni kívánnók, de abban a meggyőződésben, hogy Kodolányi írása számos olyan gondolatot foglal magába, amelyen napjainkban is érdemes elmélkedni, ráadásul ezek a gondolatok több tekintetben érintkeznek a mai magyar szellemi élet és közélet vitáival.

A Zárt tárgyalás kéziratát, ahogy maga az író jelzi, 1943. május 20-án Balatonakarattyán zárta le, a vitairat még ugyanabban az esztendőben a budapesti Turul könyvkiadónál látott napvilágot. (A kiadót a Turul Szövetség hozta létre, vezetője, Hartyányi István azonban a népi irodalom egyik műhelyévé formálta, midőn olyan írók könyveit adta közre, mint Kodolányi mellett Németh László, Veres Péter, Tatay Sándor és Bözödi György.) A Zárt tárgyalás című kötetben a szóban forgó vitairat mellett még két nagyobb írás kapott helyet: a Márai és a kultúra című tanulmány, amely Márai Sándor A nemzetnevelés ügyében című munkájával kezdett polémiát, és eredetileg a Magyar Csillag 1942-es évfolyamában jelent meg, valamint az Arvi Järventaus és egyéb emlékek című visszaemlékezés, amely a Kodolányi által magyarra fordított Kereszt és varázsdob című regény neves finn írójával kötött barátság személyes emlékekben és vonatkozásokban gazdag történetét beszélte el.

A Zárt tárgyalás valóban vitairat, amelyben az író korának leginkább általános ideológiáját kívánja megcáfolni, és közben saját - az emberi kultúrára, a társadalom helyzetére és jövőjére, valamint a magyar irodalomra vonatkozó - nézeteit kifejteni. Kodolányi mindennek drámai formát talált (érdekes volna, ha egyszer valaki a Zárt tárgyalást megpróbálná színpadra állítani!), a mindvégig izzó légkörű ideológiai diszkussziónak ugyanis valóban egy képzeletbeli bírósági tárgyalás a színtere, amelyen a három tagú bírói testület és a vádlottként eléje állított, végül pedig elítélt író (nyilvánvalóan maga Kodolányi János) szellemi összecsapása zajlik.

A három bíró három huszadik századi világnézetet és politikai rendszert képvisel: az elnök a liberális kapitalizmus, a jobb oldalán elhelyezkedő bíró a német nácizmus, a bal oldalán elhelyezkedő bíró pedig a szovjet bolsevizmus ideológiáját és politikai rendszerét. Mindezt az is kifejezi, hogy a náci bíró Hitler, a kommunista pedig Sztálin vonásait hordozza: az első vállszíjas pártegyenruhában, kis kefebajusszal, a második a szovjet pártkáderek által viselt munkászubbonyban, tömött bajusszal jelenik meg előttünk. A három bíró személyében a második világháború hadviselő felei vannak jelen: a tanácsvezető az angolszász hatalmakat, a jobboldali a náci német, a baloldali pedig a bolseviki szovjet birodalmat képviseli. Maga a háború is megjelenik egy légiriadó formájában, midőn a tárgyalást meg kell szakítani. Be lehet látni azt is, hogy a vádeljárás alá vont magyar író meg éppen Magyarországot képviseli, minthogy Kodolányi meggyőződése szerint sem a német, sem a szovjet, sem az angolszász politika és győzelem fogja szolgálni Magyarország érdekeit. Ebben tökéletesen egyetértett Németh Lászlóval, aki alig három hónappal Kodolányi vitairata után (1943. augusztus 25-én) a Második szárszói beszédben fejtett ki a Zárt tárgyalásban olvasottakhoz igencsak hasonló gondolatokat az akkori Európa uralkodó hatalmairól és meghatározó ideológiáiról.

De mik azok a kérdések, amelyek körül a vitairatban olvasható nézetek küzdelme folyik? Négy ilyen vitakérdés is napirendre kerül: a kultúra fogalma, a modern ember, a már említett három politikai ideológia és a magyar irodalom.

Az első nagy vitakérdés tehát maga a kultúra fogalma, pontosabban a kultúra és a civilizáció fogalmainak szembeállítása. Kodolányi János meggyőződése szerint ugyanis e két fogalomnak valójában semmi közük egymáshoz, minthogy a kultúra a lelkiség, a civilizáció pedig a technika dolga. Mindezt a Zárt tárgyalás előtt már a Márai könyvének szentelt bírálatában kifejtette: "Az emberi lélek - írja ebben - a tudattalan létezés és a transzcendens létezés között lévő feszültség szenvedését a transzcendens világ jelképrendszerében (szimbólumaiban) oldja fel. Ez a jelképrendszer a kultúra." Majd így folytatja: "Ha e szimbólumrendszerben való kollektív hit, tehát a jelképek valóságának érzése elvész, a jelképrendszer, tehát a kultúra fölbomlik. Az egyén számára megszűnik a harmonikus élet feltétele, a közösség számára a harmonikus, önként működő, önmagát szabályozó életkeret. Igen, ha a kultúra fölbomlik, anarchia áll be. Az élet elviselhetetlenné válik. Új csodának, új jelképrendszernek, új kultúrformának kell jönnie, hogy a közösség ismét az legyen, amit a szó jelöl: önként egybeálló és egybeillő, önmagát nem külső erőszakkal, hanem belső alkalmazkodással, a jelképrendszerhez való spontán igazodással szabályozó, kollektív, harmonikus életforma."

A kultúra, hogyan Kodolányi értelmezi, a tapasztalható és ésszel bejárható valóságos világ fölött: a transzcendens léttel van összeköttetésben, arra reflektál, abból származik, és noha szabályoznia kell az emberi élet gazdasági és társadalmi folyamatait, valójában az ember és az Isten, az ember és a Mindenség viszonyát kell meghatároznia. "Az ember - állítja képzeletbeli bírái előtt - minden más élő fajtától gyökeresen különböző faj, mert lelki alkatának lényeges része a szimbólumalkotás, azaz a transzcendens létezés jelképrendszerbe való foglalása. E jelképrendszer, természetesen, változik. Szimbólumok születnek, válnak puszta esztétikai formákká s halnak meg. Hogy új meg új szimbólumok lépjenek a helyükbe. De e folyton változó, alakuló, kihaló és születő szimbólumrendszerek mind megegyeznek abban, hogy a transzcendens létezés realizálódásai, látható, érthető, felfogható tükörképei."

Ezzel szemben a civilizáció egyszerűen a technikai haladás termékeivel és gondolkodásmódjával azonos. Kodolányi nézete szerint a vaseke, a traktor, a betonút, az autóbusz, a villanylámpa, a hintaszék, az újság, a gyorsvonat, az angol árnyékszék, a központi fűtés, a pipereszappan, a gumicsizma - nos, mindezek a civilizáció termékei közé tartoznak. Ezeknek hasznosságát természetesen ő is elismeri, vagyis nem kíván visszahátrálni a technikai civilizációt megelőző társadalomba, ahogy néhány nyugati, főként amerikai vallási szekta teszi, azt azonban meggyőződéssel vallja, hogy minden nem a kultúra része, és arról is meg van győződve, hogy mindazok, akik "európai kultúráról" beszélnek, tehát a liberálisok, a fasiszták és a marxisták, valójában a technikai civilizációt és nem a transzcendentális összeköttetéseket kereső kultúrát értik ezen.

A civilizáció, a Zárt tárgyalás írója szerint, nem haszontalan dolog, de korántsem a legfőbb jó, miként ez bíráinak szavaiból kiderül. "A lélek - tesz hitet eszméi mellett a vádlott - már régóta várja ismét a csodát, a transzcendens világ új megismerését, már régen nem hisz a lombikokkal pepecselő, mérlegen méricskélő, a lelket agytekervényekben és idegsejtekben kutató tudománynak Mindezt arra a munkaterületre akarja szorítani, ahová való. Építsen számára vasutakat, hidakat, lakásokat, kikötőket, kórházakat, ölje meg a kórokozóit, hozza rendbe táplálkozását, szőjön neki jó ruhákat, lássa el villannyal, fürdesse meg, etesse-itassa meg az embert, tehát teremtsen tűrhető életfeltételeket. De mondjon le arról a szemtelen igényről, hogy filozófiát ad neki. Hogy születésről, halálról, lélekről, tehát kultúráról fecseg neki. A tömegek szomjazzák a technikai civilizáció eredményeit. De ez a civilizáció ne tetszelegjen abban a szerepben, hogy megoldja a lét és nemlét problémáit is."

Kodolányi János több alkalommal is - a civilizáció ellenében - a kultúrára adja szavazatát: "Civilizáció nélkül - jelenti ki - lehetséges emberi élet, kultúra nélkül nem." Mindez, amit eddig elmondottam, nemcsak a Zárt tárgyalás írójának kulturális bölcseleti nézeteit szabja meg, hanem antropológiai felfogását is. Ahogy Kodolányi írja: "kezdetben vala a homo magus. Az az embertípus, amely közvetlen kapcsolatban volt a transzcendens világgal, tehát úgyszólván szemtül-szembe, színről-színre látta Istent. Erről az emberről nemcsak a világ minden vallása tud, hanem tudnak róla az őskultúrák fennmaradt emlékei is." "Az ember - rajzolja meg a második, véleménye szerint silányabb antropológiai változatot - végül homo magusból homo sapiensszé vált. Nem »fejlődés« és nem »haladás« volt ez, hanem ellenkezőleg: csökevényesedés, zsugorodás, széthullás, anarchia. A természet-tudományok azután rohamosan kipusztították az emberből a szimbólumokat, a csodába vetett hitet. A kultúra mélypontra jutott. Ma már nem egyéb, mint a megtagadott transzcendens világ jelképrendszerének üres formái, tartalmatlan, de remekmívű edényei, esztétikai formái. Babrálunk velük, rakosgatjuk, csoportosítjuk őket, de csak azért, mert esztétikai értelemben »szép«-nek találjuk őket."

A modern ember, ahogy ezt a Márai Sándor röpiratának kritikai elemzése során Kodolányi leírja, nem a transzcendenciához, hanem pusztán az evilági léthez kötődik, eközben független lénynek hiszi magát. Ez az ember az úgynevezett "autonóm ember", aki felszámolta azokat a kötődéseket, amelyek az emberiséget története során mindig egy magasabb létezéshez fűzték. "Az autonóm ember, mint társadalmi lény - olvasom Kodolányinál - valóságos, megmérhető erőktől, viszonyulásoktól s kényszerektől függ, egyébtől nem. Lelkiismereti szabadsága nincs, mert nincs lelkiismerete. A régi embertípus transzcendens jelképrendszerben gondolkozott, a mai okban és okozatban. Az autonóm ember önmagából indul ki és önmagába tér vissza. Minden önmaga igazol és önmaga vállal. Egyetlen igazolása a siker. Nem szociális lény, ál-közösségbe erőszakkal kell kényszeríteni, ami természetes. Irtózik a kultúrától, hiszen anarchiában él. Kínérzései csillapítására narkotikumot használ: hatalmat, sikert, rekordot, hasznot, szerelmet, utazást, alkoholt, játékot, kényelmet, gyorsaságot, »tempót«. Álkultúrával él, kultúrának tekinti a könyvtárat, a sajtót, a filmet, a rádiót, sőt azt is, hogy a halat nem szabad késsel enni. Természetesen kultúrának fogja föl a civilizáció áldásait is, a vasutat, a hajót, a repülőgépet, az angol árnyékszéket, a fürdőkádat, stb."

Úgy vélem, könnyű belátni, hogy Kodolányi kultúra-elmélete azokra a filozófiai, történelemfilozófiai nézetekre épül, amelyek a 19. század vége, de különösen az első világháború óta vannak jelen a nyugati gondolkodásban. Először a múlt században kibontakozó "életfilozófiák": Nietzsche, Bergson, Dilthey és Simmel, majd a történelem "morfológiáját" kidolgozó és a kultúra fogalmát a civilizáció fogalmával ellentétbe állító Oswald Spengler, valamint a két világháború között fellépő "válságfilozófiák": Edward Spranger, Julien Benda és José Ortega y Gasset tanításai törekedtek arra, hogy magyarázatot adjanak a modern világ nagy belső konfliktusaira és szellemi kríziseire. Mindettől nem maradhatott érintetlen a magyar szellemi élet sem, minthogy olyan gondolkodók, mint Babits, Hamvas Béla, Németh László vagy Várkonyi Nándor (akitől különben, mint levelezésük mutatja, Kodolányi igen sokat tanult) maguk is megküzdöttek az európai kultúra válságjelenségeivel. Kodolányi János maga is mélyen élte át ezt a szellemi és erkölcsi válságot, nemcsak a Zárt tárgyalás, illetve más tanulmányai tanúsítják ezt, hanem önéletrajzi művei és még inkább mitologikus regényei, közöttük is a nagy Jézus-regény: az Én vagyok, amely mintegy az író végső bölcseleti vallomásaként tesz tanúságot az emberi szellem és kultúra transzcendentális meghatározottsága mellett.

Kodolányi, miként már utaltam erre, többnyire Márai Sándorra hivatkozva, az ő nemzetnevelésről írott röpiratával vitába szállva fejti ki a maga elméletét a kultúra mibenlétéről és arról az európai szellemi válságról, amelyet nézete szerint a valóságos kulturális értékek elpusztítása vagy elutasítása okozott. Az igazság kedvéért ehhez hozzá kell tennem, hogy igazából Márai sem az úgynevezett civilizáció, tehát nem a kapitalista világrend technikai civilizációja védelmében írta nevezetes és sokat vitatott röpiratát, minthogy az a képzet, amelyet ő a kultúráról kialakított, ugyancsak az európai kultúra tradicionális értékrendjét, vagyis a szellemi kultúra világát foglalja magába. Különben mind Kodolányi, mind Márai gondolkodásának hátterében az a "krizeológiai", egyszersmind kritikai történelemfilozófia áll, amelyet Spengler főműve: A Nyugat alkonya dolgozott ki. Csakhogy amíg Márainak a kultúráról alkotott fogalmai mindenekelőtt a polgársághoz: ennek életrendjéhez és eszményeihez, Kodolányié az őskultúrákhoz és a napi kultúrához (valamint ennek követőihez, felhasználóihoz) kötődik. Ez kétségkívül megjelöli a kultúra fogalmának szociológiai és történelmi meghatározottságát, de nem a kultúra mibenlétét. A mai olvasó, persze, ha egyaránt helyesen olvassa Kodolányit és Márait, már nem érez kibékíthetetlen ellentétet a két felfogás között.

Az mindenesetre tény, hogy Kodolányi egészen másként értelmezte a polgár fogalmát, mint Márai, és ez az értelmezés, amely különben a magyar népi mozgalom gondolkodóinál és íróinál nem volt ritkaság, a Zárt tárgyalás egész gondolati rendszerét, nem különben a modern társadalomról alkotott képét (talán így is mondhatnám: vízióját) meghatározza. A képzeletbeli vádemelés, tárgyalás és ítélet ugyanis azt kívánja bizonyítani, hogy a modern korban, vagyis a 20. században folyamatosan tapasztalt hanyatlás és értékvesztés társadalmi és történelmi magyarázata a polgári társadalom és a kapitalista gazdasági rend megjelenésében található, és a század embertelen önkényuralmi rendszerei: a nemzetiszocializmus és a bolsevizmus valójában maguk is a polgári berendezkedés termékei és folyományai. Az az ideológiai és politikai "háromszög", amelyet Kodolányi a Zárt tárgyalás képzeletbeli bírói emelvényére állít, tulajdonképpen ugyanannak a szisztémának, azaz a kapitalizmusnak és a polgári rendnek a három különböző arculatát mutatja.

A vitairat számtalan kijelentése támasztja alá: "az ön Rosenbergje - s meghajoltam jobbra - olvassuk nyomban a tárgyalás elején - s az ön Engelse - s meghajoltam balra - talán nincsenek is olyan messze egymástól." "Mondottam már - olvassuk valamivel később -, hogy nincs olyan nagy szakadék a rosenbergi »huszadik század mítosza« és a dialektikus materialista szocializmus mítosztalan látomása között. Egyik a fajtát emeli mitikus magasságba, másik az osztályt. Egyik így tagadja a transzcendens világot, a másik úgy." Nincs jobb véleménye a polgári világról sem, több alkalommal is kifejti, hogy az amerikai társadalom materialisztikus eszményei miben nem különböznek a szovjet társadalom eszményeitől. Az általa vitatott három nagy társadalmi berendezkedés és ideológia, véleménye szerint, közös tőről fakad, és a transzcendens világtól elfordult úgynevezett "autonóm ember" mentalitását, törekvéseit fejezi ki. "Képzeljünk el - érvel bírói előtt - egy csapat farkast. Mind éhes, mind didereg. Mind zsákmányra les. Ha sikerül a zsákmányra szert tenniök, széthúzzák-vonják, fölfalják s ideig-óráig jóllaknak vele. Ha nem sikerül, egymásra rohannak. Amelyik megsérül, vége. Amelyiknek a vére szaglik: elveszett. Talán nem nehéz megértenünk, hogy az egyik farkast liberális kapitalizmusnak, a másikat monopolkapitalizmusnak, a harmadikat kollektív kapitalizmusnak nevezhetjük s így tovább. A farkast is más-más néven nevezik a világ más-más tájain. De ugyanaz a farkas az mindenütt."

A képzeletbeli bíróságot valójában azzal haragítja igazán magára, hogy kimutatja közöttük - a különben világnézeti, mi több, háborús ellenségek között - az alapvető azonosságot, midőn a vezető bíró kérdésére egyaránt polgárnak minősíti a liberális demokrácia, a nemzetiszocializmus és bolsevizmus szószólóját. Ezt a minősítést követi a képzeletbeli halálos ítélet kimondása. Kodolányi történelembölcseleti álláspontja értelmében ez a három irányú elutasítás mindenképpen jogosult, más kérdés, hogy ez az álláspont, amelyről a polgári rend teljes elítélése elhangzik, mennyire indokolt. Kétségtelen, hogy a Zárt tárgyalás vádlottja nem tesz különbséget a "citoyen" és a bourgeois" között. Ha ezt, sokak (például éppen a Magyar Csillag tábora) figyelmeztetése szerint megtette volna, nem kellett volna a polgári ethoszt és mentalitást elítélnie, minthogy a "citoyen" világában is megtalálhatta volna azokat az értékeket, amelyek pusztulását olyan fájdalmasan tapasztalta.

Végül a negyedik nagy kérdéskör, amelyet a Zárt tárgyalás vádlottja érint, az irodalom mibenlétét és az író küldetését fogja át. Kodolányi kétféle írót ismer, ahogy mondja: "Az egyik csoportot táltosoknak, a másikat íródeákoknak szoktam nevezni. Táltosok, másszóval próféták azok az írók, akikben van még valami a homo magusból, tetszetősebb, de silányabb szóval élve: intuícióból. Tehát, akik szimbólumteremtő képességgel vannak megáldva. Ezek a szó szoros értelmében vett művészek, hiszen régi igazság, hogy művészet transzcendentális tartalom nélkül nincsen." Ilyen íróknak tartja Balassit, Zrínyit, Pázmányt, Csokonait, Berzsenyit, Vörösmartyt vagy a 20. század írói, illetve művészei közül Adyt, József Attilát, Németh Lászlót, Erdélyi Józsefet, Sinka Istvánt, Veres Pétert, Tamási Áront, Bartókot, Kodályt.

Ők a "táltosok", velük szembe állítja az "íródeákokat", akik, ahogy mondja, "beteges irtózattal fordulnak el a táltostól" és elutasítják az irodalom "szimbólumteremtő" küldetését. Kétségtelen, hogy Kodolányi 20. századi irodalmunk számos klasszikus alakját sorolja közéjük, így mindenekelőtt Kosztolányit, akit "a prófétatagadók prófétájának" nevez, majd az ő nyomában Illyés Gyulát, Márai Sándort és Cs. Szabó Lászlót, illetve a Magyar Csillag írói táborát, sőt Nyírő Józsefet, akiben Tamási szimbólumteremtő művészetének puszta utánzóját látja. Kodolányinak a magyar irodalomról alkotott képe, most ne keressük azt, hogy ez a kép mennyire igazságos, valójában nem idegen attól - a népi ideológusok egy része által kidolgozott - képtől, amelyet Németh László Kisebbségben című vitairata vagy Féja Géza Nagy vállalkozások kora című irodalomtörténete mutat fel. Igaz, Kodolányinak mások, mondhatnám így: egyetemesebb jellegűek a kritériumai, ő ugyanis a nemzeti jelleg művészi képviselete helyett egy jóval általánosabb kategória: a transzcendens világhoz fűződő kapcsolatok képviseletében látja az irodalom lényegi feladatát.

A Zárt tárgyalás Kodolányi János néhány meghatározó gondolatát rögzíti, és ezek között vannak megfontolásra méltó és vitára okot adó gondolatok. Annak idején (a Magyar Csillag 1944-es évfolyamában) a küzdőtárs és jóbarát Veres Péter is vitába szállt velük. Az mindenesetre kétségtelen, hogy a képzeletbeli bírósági tárgyalás az író számára az önvizsgálat, a lelkiismeretvizsgálat alkalmát is felkínálta, és Kodolányi igen őszintén élt ezzel az alkalommal. A tárgyalás végeztével, számot vetve könyveinek, tanulmányainak és újságcikkeinek képzeletben eléje tornyosuló halmazával, a következőképp tesz vallomást: "én igazán nem is tudom, hogyan s mikor írhattam mindezt... Pedig nem akartam, Isten látja lelkemet, nem akartam, mindig tiltakoztam ellene magamban... De láttam a magyar nép sorsát és vádlottnak éreztem magam. És láttam a gyermekekét és éreztem a magam szenvedését és ezért is vádlottnak éreztem magam. Láttam az egész magyarságét a történelem folyamán, láttam a bűneit és megintcsak vádlottnak éreztem magam..."

Ez az önvád valójában egy keresztény író és gondolkodó gesztusa: az írástudóé, aki azonosul egy történelmi közösség sorsával, és magára veszi annak bűneit. Ennyiben jézusi gesztus, az "imitatio Christi", vagyis "Krisztus követése" keresztény hagyománya szerint. Valóban, Kodolányi a Zárt tárgyalás végső jelenetében úgy áll bírái előtt, miként a keresztény hagyomány, a keresztény irodalom és ikonográfia hagyománya szerint Krisztus Pilátus előtt. Megnyugvást, lelki békét ebben az "imitatio Christi"-ben talál, a képzeletbeli bírósági eljárás utolsó mondata, amely különben a mindvégig közönyösnek látszó fegyőr ajkáról hangzik el, ugyancsak Jézusra figyelmezteti: "Azért imádkozhat Jézushoz" - mondja a börtönőr. Valójában itt indul el az a lelki folyamat, amely néhány esztendővel később a konfesszionális természetű Jézus-regény megírásához vezetett.


 

Tüskés Tibor

Az árulás regénye

Kodolányi János: Én vagyok

 

A Kodolányi János válogatott novelláit tartalmazó gyűjteményről (József, az ács, 1997) olvasom: "Fiatal korában elsősorban novellista volt, hogy aztán a harmincas évek közepén végleg odahagyja a műfajt, ettől kezdve csak nagy terjedelmű regényeket írt." A megállapítás irodalomtörténetileg helytálló, bólintunk rá. Ám a folytatás, a leszűrt esztétikai következtetés elgondolkoztat: "De ez a váltás nem bizonyult esztétikailag termékenynek... Kodolányi a novellák után mintegy szakmányban írta történelmi nagyregényeit, a rémületes terjedelmű iratokat, melyek mára nagyrészt olvashatatlanná váltak..." A kritikus végső ítélete: "e történelmi regények joggal tűntek el a süllyesztőben." - Így van-e, valóban? Vagy a kritikus azért csepüli Kodolányi regényeit, hogy a novellistát dicsérhesse? Egyébként is: Kodolányi mely "nagy terjedelmű" történelmi regényeire gondol? Ismeri őket? Netán a "rémületes terjedelem" már kézbe vételüktől elriasztotta? A magyar történelmi tárgyú, a honfoglalás és a tatárjárás korában játszódó regényeivel kapcsolatosan sincs igaza. Még kevésbé hiteles az ítélet a mitikus és a bibliai időket regényesítő műveiről. És hogy ezeket a műveket ma senki sem olvassa, azt a könyvtárak kölcsönzési adatai cáfolják.

Kodolányi babiloni és biblikus tárgyú regénytrilógiájának harmadik darabja - az Új ég, új föld című Gilgames-regénynek és Az égő csipkebokor című Mózes-regénynek az ábrázolás időrendjét követve mintegy "folytatása" - az Én vagyok, mely a megírás idejét tekintve viszont a Mózes-regény előtt íródott. A regényt egészen pontosan - ahogy a kézirat végén jelzi - 1950-ben és 1951-ben írja Akarattyán, a magyar múlt egyik legsötétebb, leglégszomjasabb időszakában, az 1948 utáni diktatúra vészterhes éveiben, irodalmi és emberi elszigeteltségben, egy Balaton parti ház nyomorúságos életviszonyai között, a megjelenés legcsekélyebb reménye nélkül, hihetetlen akaraterővel, elszántsággal és bizakodással. A regény készüléséről, munkálatairól csak legszűkebb baráti körével - mindenekelőtt a Pécsen élő Várkonyi Nándorral - osztja meg levélben gondolatait. A műből kihasított két részletet először a Vigilia közöl 1954-ben a teljes regényre történő utalás nélkül, majd 1958-ban egy további fejezet is megjelenik a folyóiratban. Közvetlenül ezt megelőzően, 1957-ben azonban már ismertté válik a Magvető Könyvkiadó jóvoltából a regény egyik önálló, a teljes műben 12. számmal jelzett fejezete, a Jehuda bar Simon emlékiratai. "Akarattya, 952" keltezéssel, ugyancsak annak jelzése nélkül, hogy az "emlékirat" egy nagyobb mű betétrészlete. (Ám a fejezet utolsó öt, igen fontos, kulcsértékű bekezdése hiányzik az 1957-es kiadásból!) A teljes regény csak az író halála, 1969 után három évre, 1972-ben lát napvilágot, akkor is - a kor irodalompolitikai kívánalma és kiadói gyakorlata szerint - értelmező-magyarázó, mentegető-bíráló utószóval ellátva.

Mind a regényből közölt részleteket, mind a teljes művet a megjelenés után közvetlenül olvastam, Kodolányi Jánosról szóló könyvemben (Magvető, 1974) az Én vagyokkal részletesen foglalkoztam, könyvem e fejezetét még a kéziratból 1973-ban a Vigilia közölte. A regény megírása óta csaknem ötven év, első olvasói benyomásaim megfogalmazása óta több mint negyedszázad telt el. Kodolányi regényét most újra kezembe vettem, és ismét elolvastam. Azt kerestem: mint mond a regény ma számomra? "Üzenete" érvényes-e a jelenben? Hitelesnek, olvashatónak, esztétikai szempontból időállónak bizonyult-e a mű, a "nagy terjedelmű történelmi regény" félszázad múltán is.

A regény címe Jézus többször megismételt és különféleképpen folytatott, más-más metaforába öltöztetett kifejezése: "Én vagyok a szőlőtőke..." "Én vagyok a jó pásztor..." "Én vagyok az élő kenyér..." "Én vagyok az út, az igazság és az élet..." A cím tehát Jézusra mutat. A regény valódi hőse azonban nem Jézus (Jesuah bar Jószif), hanem Júdás (Jehuda bar Simon). Kodolányi a regényben szereplő személyeket úgy nevezte és számos bibliai fogalmat úgy használt, ahogy azokat Jézus kortársai használták. Maga Kodolányi is a regény írása közben kelt leveleiben így emlegeti művét: "Judás-tervem", "Judás-regény". Jézus életét a tanítványok összegyűjtésétől a keresztre feszítésig, a Kinnereth tavától a Golgotáig, Júdás életét a születéstől az árulás utáni bűntudat fölébredéséig, az önmaga fölötti ítélet végrehajtásáig, az öngyilkosságig ismerjük meg. Már az árulás útjára lépett Judás Chanan főpap előtt így foglalja össze életét: "szolgád Jehuda bar Simon, Juda törzséből született, teljes jogú izráélita férfi, régebben kereskedő és kőfaragó, most önkéntes szegény, mint ruhájáról s a tökhéjról láthatod. A Kinnereth partján fekvő Gamalában élt atyjával, tanult ott is, Tiberiasban is... végül egy szomorú esemény folytán elhagyta otthonát, lemondott tekintélyes vagyonáról... mert a lelke békességét kereste." Jézus és Júdás sorsa két párhuzamosan futó, egymással érintkező, majd eltávolodó élet. Júdást az az ábrázolásbeli sajátosság teszi a regény főhősévé, hogy az író Jézust kívülről, elsősorban szavain és másoknak róla alkotott véleményén keresztül jellemzi, Júdást viszont belülről ábrázolja: érzéseinek és gondolatainak, vágyainak és elképzeléseinek a részletező föltárásával állítja elénk. Kodolányit valójában az árulás problémája, lélektani motiválása, az indítékok föltárása érdekli. Jézus esetében tanításának, szavainak minél hitelesebb interpretálására törekszik. Judás esetében a tett pszichológiai analízisét, az árulás folyamatának bemutatását tartja fontosnak. Jézus alakjának megrajzolásában az evangéliumokra támaszkodik. Júdás figurájának megalkotásához lélektani tudását, írói érzékenységét, mély emberismeretét és élettapasztalatát mozgósítja, s mintegy önmagából is "kiírja" az ember rosszra hajlandó természetét, eredendő gyengeségét, bűnösségét. Kodolányi Jézusa konstans alak, jellemvonásai első megjelenésétől a regényben állandóak; Júdás hatalmas utat tesz meg a Jézushoz történő csatlakozástól az árulásig és az önmaga fölötti ítélet kimondásáig. Júdás lélekrajza az erőteljesebb, ily módon az Én vagyok inkább Júdás regénye, mint Jézusé.

Kodolányi Júdás-alakja hiteles, belülről megrajzolt figura. Árulása is, öngyilkossága is szükségszerű. "Emlékiratai" egyes szám első személyben elmondott önéletrajz, vallomás a születéstől kezdve addig a pillanatig, amíg csatlakozik Jézus tanítványaihoz. Az "emlékirat" első mondata: "Lábbal előre jöttem a világra." Bicegő járásában, gyermekkori élményeiben ráismerünk Kodolányi születésétől hordozott és elhatalmasodó testi fogyatékosságára, ínzsugorodására, családjához, szüleihez és a szülőknek egymáshoz való viszonyára, a vajszlói ház légkörére, "örök" lélektani problémákra, amellett, hogy az önéletrajz hitelesen tájékoztat a Jézus korabeli zsidóság mozgalmairól, a zeloták, pogányok, görögök, esszénusok, Tulzók hitéről. Már itt, ebben a visszatekintésben fölbukkannak azok a motívumok, személyiségjegyek, amelyek az árulás mintegy lélektani előkészítői: "kutatkodik", a hatalom, a pénz megszerzése érdekli, képzeleg, álmodozik, nagyravágyó, sőt nagybátyjával kapcsolatban már az árulás lehetősége is átvillan rajta, bár még megrémül a gondolattól. Júdás csatlakozik Jézushoz, egy nemesebb, tisztább élet után vágyódik, de Jézus szavaival, tanításával már az első találkozáskor sem tud teljesen azonosulni, s a Mester és Júdás közti távolság egyre nő. Júdás nagyravágyó, gőgös, gyanakvó. A "régi módon", "világi ésszel" gondolkodik, saját érzését vetíti ki Johannára: "Bizonyára féltékeny, gondolta Jehuda, nem akarja itthagyni az urát azzal a szép lánnyal egyedül." Lelke nyugtalan; türelmetlen, gyanakvó, aggodalmaskodó; szorongással van tele. A "titkok ismeretéhez" akar eljutni. Társadalmi és politikai célok vezetik, nem lelki és morális igények. Jézus "titkát" keresi, kutatja, de valójában nem érti tanítását, Jézust nem fogadja el Szabadítónak, neki káromlás a szó, hogy a Mester "az élő Isten fia". Azt látja csak, hogy Jézus tanítása "kudarcot" vallott. Tanult, művelt ember, nyájas is tud lenni, van önuralma. Magáról azt hiszi, hogy az Urat szolgálja, de lelke mélyén gőgös. Fél és kételkedik. Már a regény derekán "Jehuda agyán átfutott a gondolat: milyen könnyű volna őt elfogni". A kezdetekkor sem volt "igazi" tanítvány: az ok is kétes, ami a Mester közelébe sodorta; aztán teljesen ellene fordul, árulója és elveszejtője lesz.

Ezen a helyen egy nemrég előkerült dokumentumból szeretnék idézni. 1951 nyarán Pécsről Várkonyi Nándor és Rajnai László meglátogatta Balatonakarattyán Kodolányi Jánost. Nemrég elkészült és kéziratban olvasott regényéről, az Én vagyokról is beszélgettek. Az ott fölvetett kérdések megválaszolására Kodolányi időt kért, végül 1951. szeptember 10-i keltezéssel Rajnainak levelet küldött, melyhez mellékelte a Júdás-problémáról géppel írt elemzését, műhelyvallomását. A sűrű sorokba írt tanulmányt egyetlen papírlap két oldalára szorította. (A tanulmány teljes terjedelemben a Somogy című folyóirat 1999. évi 3. számában olvasható.) A vallomás bevezető része így hangzik: "Jézussal szemben Júdás alakját vele ekvivalens ellentétté emelni lehetetlen. Ez tetszetős megoldás volna, de mélyebb igazság nem volna benne. Mert Júdásban a földi élet testesül meg, ez pedig nem lehet egyenlő rangú a szellemivel. Jézus (a Krisztus) a világ miliőjébe szállt, ezért kellett meghalnia, s nem azért, mert Júdás elbuktatta. Hanem azért buktatta el éppen Júdás, mert ő volt a világ megtestesülése. Más is elbuktathatta volna, miután a törvény az, hogy az Ember fiát, az Isten fiát a világnak el kell buktatnia.

Jézus koncepciójával szembe Júdás nem állíthat ekvivalens koncepciót. Akármilyen művelt, okos, nagyralátó, sőt »idealista« lett volna is, nem lehetet volna Ember Fia, Isten fia, tehát ehhez mérhető koncepciót nem is mutathatott volna föl. Csak kettőt tehetett, mint ahogy a világ is csak kettőt tehet: 1./ elfogadja és befogadja az Ember Fiát és 2./ elveti az Ember Fiát. Ő az utóbbit tette. Vagyis a világhoz csatlakozott. Ez volt az árulása."

Kodolányi regényt írt, művészi alkotást hozott létre, nem teológiai traktátust, apogoletikai fejtegetést vagy vitairatot alkotott. Ugyanakkor nem kerülhette el, hogy témája okán némely hitbéli, főként biblikus kérdésekben véleményt nyilvánítson, állást foglaljon. Művéhez alapvető forrásként az újszövetségi szerzők műveit, a négy evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit fogadta el, továbbá fölhasználta a korábbról ismert forrásokat (pl. Josephus Flavius Zsidó háborúját) és mindazokat a tudományos eredményeket, amelyeket a huszadik század első felének hazai és külföldi ókortörténeti, archeológiai, biblikus szövegkritikai kutatása fölmutatott. Az események sorrendjében, a helyszínekben, a legfontosabb szereplők jellemzésében az evangéliumi szerzők leírását követi. Jézus szavait, tetteit tőlük idézi. Néha összevon jeleneteket, máskor kibont célzásokat és utalásokat. A valódi, történeti személyek és a kitalált alakok jellemzése nem válik el egymástól. A bibliából ismert tények és az író képzelőereje által teremtett leírások tökéletes egységben és harmóniában vannak.

Kodolányi hisz Jézus csodatételeiben. Jézus nála is csodákat tesz, gyógyít, kiűzi a gonosz lelkeket, föltámasztja a negyednapos halottat. Kodolányi mélyen hívő ember, akit gyermekkorában katolikusnak kereszteltek, aki felnőtt korában - így a regény írása idején - a protestantizmussal rokonszenvezett, a református vallással azonosult, majd élete végén visszatért a katolikus egyházba. Protestantizmusa a regényben két ponton mutatkozik meg. Egyrészt különféle apokrif szövegek alapján, valamint Lukács evangéliumának abból az állításából kiindulva, hogy "Mária megszülte elsőszülött fiát" - vagyis ha Jézus elsőszülött volt, akkor testvérei is lehettek -, kiszínezi Jézus názáreti otthonát, alakja köré népes családot, testvéreket rajzol. Másrészt Júdás tettében, az árulás tényében valamiképpen az eleve elrendelés megvalósulását láttatja. A Gecsemáné kerti jelenet leírásakor olvassuk: " - Simon! Vissza! Tedd hüvelybe a kardot! - kiáltja ércesen a Mester." Majd Jézus szavait ez az írói kommentár követi: "Ez az a pillanat, amikor Jehudának elő kell lépnie, hogy küldetését befejezze... Mintha nem tehetne semmiről, amit cselekszik, nem is ő cselekszi, más akaratot hajt végre."

Ugyanakkor azt is látni kell, hogy Kodolányi számos olyan gondolatot, teológiai meglátást sző a regénybe, amelyek a katolikus egyházban a II. vatikáni zsinat állított új fénybe, és nyomatékosított. Így mindenekelőtt a kereszténység zsidó gyökereinek a fölismerését és fölmutatását. Nemcsak arról van szó, hogy Kodolányi az Ó- és az Újszövetség ismeretének a tökéletes birtokában van, hanem azoknak a párhuzamoknak a fölmutatásáról is, amelyek napnál világosabban bizonyítják az Ó- és az Újszövetség egymásra rímelését, valamint a kereszténység többletét a zsidó vallással szemben. E tekintetben valóságos kulcsjelenetnek tekinthetjük azt a pillanatot, amikor Jesuah Gadarában, Purim ünnepén a béth-hakneszethben megjelenik, és beszélni kezd.

"Először összefoglalta s kibővítette Jirmijáhu figyelmeztetését: az Úr meggondolja a büntetésül szánt veszedelmeket, ha Jiszráél népe halandó megfordulni az úton, s követni az ő törvényeit...Lássuk azonban, hogy mi valamennyi törvény eleje és alapja. Kettő van, az egyiket mindenki ismeri és vallja: szeresd Atyádat, Istenedet, minden erődből, teljes szíveddel-lelkeddel. A másikat is hallja, de nem vallja az ember úgy, mint az elsőt: szeresd felebarátodat, mint tennenmagadat. Ez mondatott a régieknek, de az újak már elfelejtették.

Jesuah fölemelte a szavát.

- Én pedig azt mondom: szeresd ellenségedet! Tégy jót azokkal, akik rosszat cselekednek veled, imádkozzál azokért, akik átkoznak!

Jehuda fölszisszent. Érezte, hogy a Mester szavai éppen itt és éppen most úgy hatnak a gyülekezetre, mint az ökölcsapás."

Huszonöt évvel a regény első elolvasása után a legélesebb szemmel azt kutatom: melyek a regény esztétikai értékei, kézbe vehető, olvasható-e ma is, érvényes, maradandó, időálló mű-e az Én vagyok? Úgy érzem, hatása az olvasóra ma sem kisebb, mint első megjelenése idején. Hogy nagy terjedelmű, 682 oldalas a regény? Ha Thomas Mann József-tetralógiája többszöröse ennek, aligha lehet a terjedelem miatt egy művet olvashatatlannak, "rémületes terjedelműnek" mondani.

Kodolányi a nagyregényt hihetetlen átgondoltsággal, tervszerűséggel és ökonómiával építi föl. A cselekményt drámai módon, két szálból, Jesuah és Jehuda (a "játékos" és az "ellenjátékos") párhuzamos történetéből szövi. A cselekmény tagolása is roppant átgondolt: a 682 oldalas regény 68 - arab számokkal jelölt - fejezetből áll: azaz egy-egy fejezetre átlagosan tíz nyomtatott oldal jut. A cselekménymozzanatok összefogottan, kitérők, mellékszálak nélkül követik egymást. A feszültség egy-egy "nagy" jelenetben (például Jesuah és Jehuda párbeszédének, vagy Jehuda és a főpap találkozásának leírásában) izzik föl. Ahogy közeledik a végkifejlet, úgy válik az ábrázolás egyre részletezőbbé, egyre feszültebbé. Az író megelevenítő erejének köszönhetően a cselekmény végén úgy érezzük: már nem regényt olvasunk, hanem szemtanúi, résztvevői, szereplői vagyunk a történetnek. Kodolányi alkalmanként a párhuzamos ábrázolás, a kettős láttatás "fogásával" él. Jézus és Júdás első találkozását a Gyülekezet Házában először az objektív leírás, az írói narráció eszközével ismerjük meg, majd ugyanezt a jelenetet százötven oldallal később Jehuda emlékirata szubjektív nézőpontból láttatja. Hasonlóképpen remek szerkezeti megoldás az időrend megbontása: Jesuah születését és gyermekkorát, a nyilvánosság elé lépése előtti időt csak a regény első harmadának végén, a 16. fejezetben ismerjük meg.

Az Én vagyok sok tekintetben a modern európai lélektani regények rokona. Történeti keretbe ágyazva valójában egy pszichológiai problémát, az árulóvá válás folyamatát ábrázolja. Kodolányi, aki korai elbeszéléseiben és társadalmi regényeiben a naturalizmus híveként jelentkezett, aki magyar történeti témájú műveiben a középkor, a históriai múlt kiváló ismerőjének bizonyult, most jutott el a szimbolikus-mitikus ábrázolásig, az analitikus lélekrajzig, a pszichológiai finomságok megmutatásáig. S most nem is az árulás lélektanának a finom és hiteles rajzára gondolunk elsősorban, hanem például a női lélek árnyalt bemutatására, a regényben szereplő különféle nőalakok egymástól eltérő, árnyalt rajzára.

Kodolányi pszichológiai érzékenységével egyenértékű képzeletének működése, láttató ereje, leírásainak szemléletessége, árnyaltsága és hitelessége. Heródes várának bemutatása, a Jézus korabeli zsidó életmód képe, az istentisztelet, az étkezés, a tánc rajza, a változatos tájképek és városképek olyan hitelesek és megelevenítő erejűek, mintha nem regényt olvasnánk, hanem filmet néznénk. A szemléletesség, az írói láttató erő érzékeltetésére egy találomra kiragadott példát idézünk: "Egy magaslatról visszapillantottak Galileára. Jobbról kialudt tűzhányó kúpja meredezett, oldalát leégette a láva. Lent, mélyen, a tó mozdulatlan tükre pihent a ragyogó völgyben. Körös-körül hegyormok. De nemcsak a tó látszott, hanem a Jordán kanyargó szalagja is. Valamikor, időtlen időkben, meghasadt a föld, kettészakadt, s a mély repedés fenekén támadt a Jordán, a Kinnereth szív alakú medencéje s távolabb a Holt-tenger ijesztő hasadéka meg az Arab Völgy, le egészen a tengeröbölig." Vegyük mindehhez, hogy Kodolányi legföljebb a térképet nézegethette a Szentföldről, de a valóságban oda soha nem jutott el. Ma, amikor könyvének magyar olvasói közül már számosan bejárhatták a regény cselekményének színhelyeit, s megdöbbenve tapasztalhatták a történeti, a földrajzi és a regénybeli valóság egymást fedő azonosságát, csak nőhet csodálatunk az író ábrázoló ereje, megelevenítő képessége iránt. Amit Kodolányi képzeletének látomásos erejével megalkotott, azt tökéletesen igazolja a tapasztalat.

A teljes írói életmű ismeretében a korábbinál is élesebben látszik, hogy az Én vagyok nemcsak az írói ábrázolás, hanem a stílus remeke is. Kodolányi roppant szemléletesen és árnyaltan fogalmaz, a nyelvi kifejezés gazdagságának teljes birtokában van. A nyelv, a stílus egysége az egész könyvben megvalósul. Fő eszköze a fölsorolás, az azonos értékű, mellérendelő mondatrészekkel bővített mondat. Leginkább az igékkel teszi mozgalmassá a szöveget. ("A fogadóban, ahol megszálltunk, igyekeztem elkülönülni mindenkitől. Nem akartam találkozni a régiek közül senkivel. Ismét hallottam volna, hogy ez meghalt, az beteg, emez férjhez ment, amaz megnősült, eltűnt, fogságba került, tönkrement. Féltem..." Egy másik helyen: "Jehuda azonban nem tudott mozdulni. Szédelegve állt a többiek között, kábultan nézte, hogy a két testvér remegő kézzel, sietve leoldozza Eleázár kezéről-lábáról a kötelékeket, leveszi, s a földre dobja a halotti kendőt. Gondolatai dermedten megálltak.") Kodolányi költőként kezdte írói pályáját, s regényíróként is gazdag líraisággal szövi át munkáig. Hasonlatai egyszerre teszik szemléletessé és költőivé nyelvét ("nyugtalan lette, mint a vőlegény az ágyasház küszöbén", "arca elsápadt, szürkére vált, mint a hamu", "az ének kizúdult az ablakon, mint a vízesés"); van hely, ahol két nyomtatott oldalon tizenkétszer használja a "mint", "mintha" kötőszót. Nyelvi eszközökkel fest jellemet, emberi szituációkat. A vala és a -ván, -vén mértéktartó használatával archaizál (megy vala, köszöntvén, megcsókolván, leszállván), máskor héber illetve jassz eredetű szavakat sző a szövegbe (zri, báresz, bunyó, pasas, muki, stikába). A nyelvi kiemelés, a nyomatékosítás eszköze az alkalmankénti kurziválás és némely fogalom nagybetűs használata (Nap, Ég, Hold, Gyülekezet Háza, Nagy Átok, Purim). A nyelvi eszközöket csak az elemző figyelem tudja szétszálazni, számbavenni, megkülönböztetni. Kodolányinál ezek tökéletes egységbe olvadnak. A regény nyelve ma is friss, latinosan tiszta, világos és élvezetes, a magyar nyelv szemléletével, hagyományaival egyberímelő, kerüli a napjainkban divatozó henyeségeket és eredetieskedést.

A regényíró Kodolányitól mindenkor távol állt az olcsó aktualizálás, az, hogy történeti tárgyú műveiben egyértelmű párhuzamokkal éljen. Ugyanakkor műveinek létrejöttében, gondolati anyagában mindig ott érezzük a pillanat hatását, az idő lenyomatát, a fogantatás körülményeit. Nyilvánvaló, hogy az Én vagyokkal sem pusztán kortársainak akart üzenni az író, hiszen a megjelenés reménye nélkül kellett napról-napra papírt fűznie az írógépbe, hogy lekopogjon egy-egy újabb fejezetet. A regény 1950-51-ben, megírása idején, 1972-ben, első megjelenésekor, és ma, az ezredvégen épp úgy "aktuális", mint az eljövendő olvasók számára. Kodolányi a regénybe éppúgy beleírta a maga egyéni és sajátos történelemszemléletét, mint a krisztusi tanítás kétezer éves, időálló és a jövőhöz szóló gondolatait. Az, hogy Kodolányi az időt a Zodiákus jegyek szerint (visszafelé) mérte, talán mulandó. A regényben többször szóba kerül ez a szemlélet: "a világ a Halak jegyébe fordult, új korszak előtt állunk, a Hal jegyében mindennek meg kell fordulnia". "Mikor én a világra jöttem, akkor tűnt le a Kos, akkor fordult a világ a Halakba". "Elérkezett az idők teljessége, letelt a kétezer év, fordul a világ!" Talán a regény egy-egy helyén, némely utalásában is megérezzük a "jelen", a megírás idejének személyes tapasztalatát. Az öncélú hatalom kísértéséről, a nőkről, a pénzről Kodolányinak nagyon személyes tapasztalatai lehettek. Egy-egy jeleneten is (pl. Jehuda "kihallgatásán" Jószif bar Jónáh házában) átüt az ötvenes évek légköre. De minden lehetséges allúziónál fontosabb a regény "örök" igazsága, az, amit az író az Én vagyokkal az árulásról, a hűségről és a hűtlenségről mond. A regény igazi értéke megszólító erejében van. "Ha az ember csendet teremt magában, s hallja az Atya szavát, nem gyötrik többé a gondok, mert a világ megváltozik körülötte" - mondja Jesuah egy helyen a regényben. Az Én vagyok azt a termékeny csendet képes megteremteni olvasójában, amely megszabadít a gondoktól, és megváltoztatja a világot.

Júdás útját, könyvének mondandóját az író - fent idézett vallomásában - így foglalta össze:

"Júdás útja tehát egyenesen vezet a nem teljes gyónástól a teljes árulásig. A bűn ijedt elhallgatásától a világ mélységébe, a politikai hatalom, a világi érdekek posványába, a teljes bukásba. Minthogy azonban bűnbánata egyben föl is emeli, a felemelkedésnek erről a szintjéről mégsem bukik le tökéletesen, mert műve befejeztével minden megért, befogadja az Ember Fiát, s most már őszintén, titoktartás nélkül bevallja, hogy vétkezett, mert elárulta az igaz vért. Jézus hóhérkézre jutásával elérte a mélypontot, de ugyanakkor fölébred benne a Kinnereth-parti jelenet mély bűnbánata is, és ezért mindent megért, önmagát is, Jézust is. Ebből a megértésből pedig önként következik, hogy jóvá akarja tenni tetteit, ki akar menekülni a világból, amelybe belemerült, s önként dobja el életét s bünteti meg önmagát. Ezzel a büntetéssel eleget tesz a Tallion-törvénynek, s megtisztul."


 

Balogh Piroska

Küszöbhelyzetek Kodolányi prózájában

 

"Egy lüktető meleg szív a világűrben, felakasztva egy csillagra" - Kodolányi Vízválasztó című regényében e József Attila-szövegekre alludáló sor poetizálja a magára-maradottság, kirekesztettség bélyegét, mely Kodolányi prózájában az értelmiségi sors állandó karakterisztikumaként jelenik meg. Előadásomban arra próbálok választ keresni, milyen prózapoétikai eszközökkel formálja meg Kodolányi e problematikát novelláiban, majd a nagyregény műfajában. Bár e gondolatmenethez számos más Kodolányi-szöveg elemzése is hasznos adalékot nyújthatna, a Küszöb című novellára és a Vízválasztó című regényre esett választásom, mely szövegek között az eddigi, döntően szociológiai és önéletrajzi szempontokat felvető elemzések is számos tematikai egyezésre mutattak rá.

A Küszöb című novella nem a csehovi novellatípust követi, belső szerkezetét nem a cselekmény adja, s maga a novellazáró csattanó sem fabula-természetű. Maga a fabula röviden összegezhető: 1919 húsvétján egy alföldi faluban rekedt, a forradalom iránt lelkesedő diák, dzsentri származású édesanyja és nagynénje vitáját egy magyar vöröskatona érkezése szakítja félbe, aki a legénységét az istállóba szállásolja el, mikor feltűnik egy katonaruhás fiatalember, állítása szerint a szétvert nagyenyedi ezred tagja, akit a vöröskatona elvezet a főhadiszállásra. Másnap a diák a községházán átutazási engedélyt vált ki, hogy visszautazhasson tanulmányai folytatására, ám szembesülnie kell azzal, hogy jövője (tanulmányai) bizonytalanná váltak, majd szembesülnie kell egy vöröskatona pisztolycsövével is, mikor az hadiszállításra rendelvén a család szerekét, a fiút leszállítja róla. Ezután passzív szemlélője lesz az állítólagos nagyenyedi katona menekülésének, végül agyonlövésének, akiről utóbb a tegnapi vöröskatona kijelenti, hogy a közeledő román csapatoknak dolgozó kém volt. A fiú rokonaival szemben most is a vöröskatonának ad igazat, ám úgy érzi, valójában senkihez sem tartozik, kirekesztett az életből. Itt tehát inkább a maupassanti-i novellaformára alludáló elbeszéléstípusról van szó, melyben a szüzsé dramatikus jelenetezéssel épül ki, a csattanót azonban nem zárójelenet hordozza, hanem a főhős önreflexióinak átváltozása. A szüzsé másik jellegzetessége a Küszöb esetében, hogy jelenetei párhuzamos technikával követik egymást: diák-nagynéni-nagymama beszélgetése, katona-előbbiek, kém (ekkor még: közlegény)-előbbiek, diák-hivatalnok beszélgetése, harc a szekérért, a kém üldözése és agyonlövése, diák-nagynéni-nagymama-katona beszélgetése, diák-nagynéni-nagymama vitája. Mint kitűnik, az első kettő és az utolsó két jelenet paralel: a főhős, a diák metamorfózisa szempontjából tehát a középső három jelenet ígérkezik kulcsfontosságúnak.

E metamorfózis mibenlétének megállapításához érdemes előbb szemügyre venni annak szcenikáját (a fabula háttérkörülményeit), valamint a változás megformálásának jellegzetességeit. E szcenikát jellegzetesen köztes elemek adják, minden szövegelem arra irányítja az olvasó figyelmét, hogy a novella tere, ideje, szereplői a változás köztes állapotában vannak: a szimbolikus idő (húsvét: az Ószövetség végének, az Újszövetség kezdetének teológiai pillanata), a történelmi idő (Magyarország sorsa mind államformáját és társadalmi berendezkedését, mind külpolitikai státuszát tekintve bizonytalan), a színhely (magyar és román csapatok között), a főhős (életkorát és társadalmi pozícióját tekintve is köztes állapotban van, nem "kész" ember), a főhős családja (szakadék az idősebb és a fiatal nemzedék szemléletében). A metamorfózis a diák önreflexióiban megy végbe, kezdő és végpontja: "... vad fantáziája előtt minduntalan megjelent a saját alakja, katonaruhában, lapos sapkában, melyen vörös szalag izzik, karabéllyal a vállán és övében súlyos kézigránátokkal. Így látta önmagát barikádok tetején, mint Delacroix-képen a forradalom szellemét..." - "A küszöbnél megállt. Látta, hogy nem mehet sehová, nincsen sehol. A küszöbön áll. A kívül kavargó világ nem az ő világa, az ellenforradalmi kém világa sem az övé, s ez a család sem az övé. ... Nem tudta, mi van ma, s mi lesz holnap. Nem hallotta a húsvéti harangok zúgását és az ágyúdörgést sem. Szeretett volna meghalni." A két állapot közötti átmenetet rögzíti a nyolc jelenet, ahol az első és utolsó két jelenet párhuzamos jellegét elsősorban az adja, hogy a diák mindkét alkalommal rokonai ellenében foglal állást, és helyesli a vöröskatona véleményét (ámbár más-más érzelmi töltettel). Azonban az eseményeket tekintve mindvégig passzív szereplő, helyzete a néző, illetve hallgató szerepkörének jegyeivel írható le. Passzivitása különösen a középső három jelenetben válik hangsúlyos motívummá: meghallgatja a hivatalnok információit a vonatok indulásáról, illetve nem indulásáról; ottmarad a szekéren a nekiszegezett fegyver előtt, ám mikor a muszka hadifogoly elküldi, elmegy; végül végignézi a kém menekülésének s halálának színjátékát. E jelenetsor szövege mögött jól észlelhetően jelen vannak a beavatás (rites of passage) pszichoanalitikai sémáinak variációi: beavatás információ/tudás átadásával; beavatás azáltal, hogy egy színjátékban passzív szereplővé válván a jelölt indulati-érzelmi lényében él át adott szerepet; végül a beavatás legteljesebb foka, mikor a jelölt a lét titkait érintő (az eredendő bűnt idéző) események tanújává válik. A beavatás sémája egyébként is gyakori történetszervező elem Kodolányi novellisztikájában: egyik leginkább lecsupaszított, a pszichoanalízis szimbolikáját talán legkevésbé invenciózusan felhasználó változata a Rekkenő nyári nap szövege. Itt sem a cselekményen van a hangsúly - a kamaszfiú tanújává válik az elvadult kertben egy kutya s egy macska élethalálharcának, miközben a szomszédlányról fantáziál, s végül úgy érzi, aminek tanúja volt, menthetetlenül megváltoztatta pszichéjét -, hanem a hős (omnipotens narrátor által leírt) önreflexión, s egyezik a forgatókönyv a középponti jelenet dramatikus beállításában (ösztönlények harca a vad kert - tudatalatti? - színpadán, melynek nézője a kamaszfiú), valamint a köztes elemek (kamaszkor, dél, nyár) hangsúlyozásában.

A Küszöb szövege e sémát azáltal transzformálja, s teszi nyitottá az értelmezések polaritása irányában, hogy a pszichologizáló jelentésréteget háttérbe szorítva a főszereplő önreflexiói nemcsak pszichikai, hanem társadalmi identifikációját is érintik. A narráció hangsúlyozza, hogy a diák önmagáról alkotott képe jelentős részben szociológiai kategóriákkal írható körül: kamasz volta itt nem a nem identifikáció körvonalazódásában válik megragadhatóvá, hanem abban a társadalmi és etikai identifikációs problémában, hogy önsorsértelmezését mely társadalmi osztály tagjának értékrendszere alapján alkossa meg. E probléma ábrázolása sajátos komplexitást nyer a társadalmi és a történelmi háttér folyamatos egybejátszása révén, így a fiú problémájában egy társadalmi csoport, tágabb szemantikai mezőben értelmezve pedig egy nemzet identifikációs problémái kulminálnak (Kodolányi tanulmányaiból jól ismert az a metaforarendszer, amely a nemzetet testként - gyakran beteg testként - írja le, melynek megvan a maga (nép)lélektana, következésképp a nemzettestet érintő problémák analízisére áttételesen az emberi psziché leírására konstruált pszichoanalitikus terminológia és szimbolika is alkalmas). Éppen ezért a beavatás sem egyszeri esemény, hanem valóban rites of passage lesz, azaz összetett eseménysor, ösvény, melyet a jelöltnek "meg kell járnia". A jelenetsor kezdetén a fiatalember a forradalmár (irodalmi karakterként, olvasmányélményei alapján megformált) képében látja identifikációjának alapját, s ezt a forradalmár-képet azonosítja a történetileg éppen aktualizálódó proletárforradalom képviselőivel. A beavatás ösvényének első lépéseként a községházán rádöbben arra, hogy e forradalom valószínűleg lehetetlenné teszi tanulmányai folytatását, azaz elzárja attól a forrástól, amelyből e forradalom/forradalmár-kép konstruálódott - ez intellektuális identifikációjának alapjait rendíti meg. A második lépés az ösvényen az, amikor a szekér körüli színjátékban váratlanul a hajdani birtokosok (a forradalmi ideológia értelmében megszűnésre ítélt osztály) szerepében találja magát, mellyel érzelmileg azonosulni is tud - ez korábbi forradalmi identifikációs kísérletének indulati alapjait rendíti meg. Harmadik lépésként tanúja lesz a kém halálának: azonban e jelenet elírása hangsúlyozza, hogy a fiú nem ismeri a halál okát, s minden ideológiai prekoncepciótól mentes befogadóvá válik - a kém üldözése és megölési, amint azt a szöveg a vadászat metaforájával érzékelteti, társadalmi, politikai és egyéb mellékjelentésektől lecsupaszítva a léttől való megfosztás teljes brutalitásában vitetik színre e befogadó előtt. S bár később logikailag magyarázatot nyer az esemény, és - politikai szükségszerűségként - a diák elismeri, hogy a kémet valóban meg kellett ölni, ám minden egyben azt is jelenti, hogy a gyilkosság (hiszen a kém halála a befogadás pillanatában a néző számára gyilkosságként, vérbűnként jelenik meg) vétkében szükségszerűen részes az, aki azonosul a forradalmi ideológiával. Ugyanakkor a szituáció implikálja a választás kényszerűségét is: vadász vagy vad sorsa között. A beavatás ösvényének végét a küszöb szimbolikája jelöli, amely tehát nem csupán kirekesztettséget jelöl, hanem identifikációs válságot: aki a küszöbön áll, nincs kinn, sem benn, nincs otthon, sem úton, tehát helyzete sem térbeli, sem időbeli, sem egyéb koordinátákkal nem írható le, nem fedhető le a környezete számára értelmezhető értékrendek koordinátáival. Ebben a szövegben az identifikáció lehetetlenné válása valóban válsághelyzetet jelöl, s az elbeszélés szövege e ponton megszakadván mintegy kimerevíti ezt az állapotot - az utazás (kaland és helykeresés) perspektívája bizonytalanul ugyan megjelenik, de jelentősége az értelmezésben a magasfeszültségű zárás ("Szeretett volna meghalni.") miatt háttérbe szorul, pontosabban háttérbe szorítja az öngyilkosság alternatívája.

A Küszöb című elbeszélés elemzési kísérletének tanulságaként elmondható, hogy az identifikációs válságként definiálható küszöbhelyzet ábrázolása Kodolányi kisepikájában dramatizált jelenetek formájában történik, ezek szcenikája a beavatási rítusokat idézi, s e jeleneteket az olvasó felé sajátosan korlátozott mindentudású narrátor közvetíti. A rites of passage dramatizált ábrázolásakor ugyanis a cél nem csupán a főszereplő beavatásának folyamatszerű visszaadása, hanem egyszersmind az olvasó beavatása is, ezért a narrátornak a jeleneteket a külső szemlélő szemszögéből kell rögzítenie, s az olvasó nem csupán a főszereplő reflexióit ismerheti, vele együtt fokozatosan válik részesévé a beavatás folyamatának (a Küszöb szövegében például koncepcionális hiba lenne, ha a mindentudó elbeszélő még a magát nagyenyedi katonának mondó fiú halála előtt az olvasó tudomására hozná, hogy kém, hiszen ez esetben halálát nem vérbűnként, hanem politikai szükségszerűségként kellene ábrázolni). Figyelemreméltó az is, hogy a beavatás rítusának pszichoanalitikus sémáját használja fel novelláiban Kodolányi, azaz a beavatás valamiféle (szociálisan vagy etikailag) bűnnek bélyegzett esemény átélése, s ennek nyomán keletkező válsághelyzet. Nincs jelen a húszas évek kisepikai szövegeiben a rites of passage vallástörténeti sémája, ahol a beavatás a lét titkainak teljesebb megismerését jelenti, s mint küldetésre való előkészület jelenik meg a sorsábrázolásban.

Mindebből az is kitűnik, hogy beavatás és küszöbhelyzet nagyepikai formák szövegszervező elemeként új prózaformák alkalmazását követeli, hiszen hosszabb prózai mű nem építhető fel dramatizált formákat idéző jelenetekből, az identifikációs kísérletek metamorfózisa sem ábrázolható gyors folyamat+csattanó képletével, nem szólva a szcenika köztes elemeinek ábrázolási nehézségeiről, hiszen a nagyepikai formák általában hosszabb objektív/szubjektív időintervallum fikciójára épülnek. E nehéznek ígérkező írói feladat nem csupán Kodolányit foglalkoztatta, termékeny problémának bizonyult az elmúlt évtizedek európai irodalmában a klasszikus epikai formák újraírásával kísérletező szerzők esetében is. Az egyik legismertebb példa Golding tengeri trilógiájának első része, a Beavatás (Rites of Passage), amely azért és érdekes, mivel Kodolányi kísérleteinek invenciózus volta e feldolgozás oppozíciójában jobban érzékelhető (habár filológiai kapcsolat természetesen nincs a két szöveg között). Golding a narráció problémáját úgy oldja meg, hogy két, egyes szám első személyben íródott fiktív dokumentumot állít egymással párbeszédbe. A főszöveg a hajón utazó nemesifjú naplója, aki leírja útitársa, egy lelkész (látszólagos) lealacsonyodásának és halálának történetét, mely történetnek maga is egyik szereplője. Ide ékelődik a lelkész naplószövege, melyből kiderül, hogy lealacsonyodás helyett szándékosan meggyalázták, végül, finom pszichológiai érzékkel, halálba kergették. A nemesifjú (és az olvasó) a lelkész halálának regénybeli időpontja után olvassa e szöveget, így a beavatás interpretációs folyamattá válik, melynek során a nemesifjú (és az olvasó) a lelkész naplójának szövege alapján újraértelmezi saját naplójának narratíváját, egyszersmind szerepét is a történetben. A dramatikus felépítést nemcsak a két naplószöveg párbeszéde imitálja, a nemesifjú naplószövegében számos utalás van arra nézve, hogy a fiatalember a történetet a görög tragédiák (és szatírjátékok) analógiájaként értelmezi. Ez a forma kettős beavatási folyamat ábrázolását teszi lehetővé: a rites of passage az ifjú számára inkább nevelő-előkészítő jellegű, némi identitásválsággal kísérve (hiszen be kell látnia, hogy a lelkész drámájában korántsem azt a szerepet játszotta, amelyet az általa képviselni kívánt erkölcsi-társadalmi eszménykép megkövetelt volna); ugyanakkor a lelkész is végigjárja a beavatás ösvényét, amely a pszichoanalitikus hagyományhoz igazodva a bán (itt nem vérbűn, hanem szexuális kihágás) megélését jelenti, s az így fellépő identitásválság (Isten szolgájához méltatlanul cselekedett) állapotában az öngyilkosság alternatíváját választja. Hátránya viszont ennek a prózapoétikai megoldásnak, hogy csupán egy, pontosabban két szubjektum válsághelyzetét tudja bemutatni, szociális meghatározottságukat leegyszerűsíti (a hajó társadalma zárt, jelzésszerűen képviseltetnek az egyes rétegek), azonkívül a szituáció zárt és behatárolt volta miatt a válsággal küzdő beavatottak alternatívái is leszűkülnek. Így a szöveg parabolaként értelmezhető, s a parabola hagyományain belül újnak legfeljebb a didakszis megtörése, rejtett volta tekinthető, amit az tesz lehetővé, hogy az olvasó beavatása nem teoretikus kijelentések révén, hanem a szöveg értelmezésének folyamatában megy végbe.

Kodolányit folyamatosan foglalkoztathatta a küszöbhelyzet és a beavatási szituáció beépítése nagyepikai formákba, s a Vízválasztót megelőzően e kísérletek egyik legfontosabb eredménye Az égő csipkebokor című Mózes-regényének A beavatás és Az ember célja, hogy fénnyé váljék című fejezetei. E még mindig csupán elbeszélés-terjedelmű szövegek azért lényegesek, mert itt a rites of passage mitikus-vallástörténeti horizontja válik elsődlegessé a pszichoanalízis hagyományával szemben (nyilván nem függetlenül Várkonyi Nándor szemléletének hatásától), hiszen Mózes (jellegzetesen az értelmiségi szociológiai jegyeit hordozó) sorsában a beavatás rítusa előkészítő jellegű, és segítségével a beavatott a lét titkainak közelébe jut. Eltekintve a beavatási rítus szimbolikus elemekből építkező leírásától, érdemes megfigyelni eredményének leírását: Mózes "félelme világméretűvé lett. Éppen ezért görcsösen ragaszkodott tudatához, mármint ahhoz a különös tudathoz, ami kemény volt és tűszerű, s abban az egyetlen igében testesült meg, hogy vagyok". Az identifikáció válsága, s e köztes állapot szorongása-halálfélelme tehát itt is megjelenik, feloldódása a halál-újjászületés mitikus szertartásának végrehajtásával, azaz a személyiség újrakonstruálásával válik lehetővé. E szemlélet- és ábrázolásbeli változások hatása tettenérhető a Vízválasztó szövegén is.

Eddigi értelmezői a Vízválasztó szövegét vagy az önéletrajzi, illetve családregény vagy pedig a társadalmi regény műfaji kódjai alapján olvasták, ami meglepő, hisz míg az előbbi hagyomány szubjektív nézőpontból bemutatott narratívát, az utóbbi körképszerűen ábrázolt társadalmi tablót feltételez. Felmerülhet az is, hogy rokonítható a Vízválasztó a nevelési vagy fejlődésregény műfajával, bár ezt a legtöbb értelmezés elutasítja. Honnan a megközelítések pluralitása? Az eltérő értelmezések oka a narráció nem lehet, mivel a szöveg egészét a XIX. századi nagyepikából jól ismert omnipotens narrátor szólama uralja, igaz, némi részlehajlással, mivel e narrátor az eseményeket gyakran egy-egy szereplő (leggyakrabban Németh Laci) nézőpontjába helyezkedve beszéli el. Ambivalensebb helyzetbe kerül azonban az, aki a regény fabuláját kísérli meg rekonstruálni. Egyértelmű, hogy a színhely (a szerb csapatok által megszállt Dél-Baranya) és az idő (1919 nyara) egysége, behatoltsága (hétszáz oldalas epikai műhöz mérten) a terjedelem ellenére dramatikus körülhatároltságot biztosít a narrációnak. Maga az eseménysor időrendben aligha rekonstruálható, a cselekmény ugyanis egyszerre (legalább) kilenc, egymást átfedő vagy csupán időben paralel szálon fut: Németh Laci válságregénye, Németh erdész második házasságának, Ilus menyasszonyságának, Farkas Sándor tiszteletes felgyújtogatásainak, Dancsa György és Mariska megpróbáltatásainak, Nagy Varga Dezső és Virág Lenke szerelmének, a Szabó István vezette munkások szervezkedéseinek, a helyi körorvos családjának és a helyi felsőbb réteg (származási, pénz- és hivatali arisztokrácia) társasági életének története. E cselekményszálak helyszínüket, tematikájukat, főszereplőiket tekintve jól elkülönülnek egymástól: kilenc olyan narratíva, amely önmagában, novellaként is megállná a helyét. E novellaszüzsék egységgé szerveződése oly módon történik, hogy az általam elsőként említett történet, Németh Laci válságregénye a másik nyolc történet többé-kevésbé passzív interiorizálásából és értelmezéséből épül fel. Németh Laci kiemelt pozícióját az is jelzi, hogy egyedül ő van folyamatosan kapcsolatban valamennyi történet szereplőivel, mégpedig szoros, intim (családi, baráti vagy szerelmi) kötelékek révén, így a regény szereplői közül egyedül neki van rálátása valamennyi eseményvonulatra. A regény szerkezeti sajátságainak tisztázásakor tehát e válságregény-szüzsé elemzése kínálkozik kiindulópontként.

Németh Laci első feltűnése a regény szövegében paradox módon eltűnése: nem jelenik meg olyan szituációban (apja ötvenedik születésnapjának reggelén, köszöntésre), ahol a szociális és etikai normák értelmében jelen kellene lennie. Ehelyett kóborol (lovat patkoltat, benéz Zsuzska nénihez, lelkész barátjához), tehát alakja nemcsak a szociális és etikai normák alól csúszik ki, hanem a térbeli koordináták alól is. A kóborlás toposza a regény végéig elkíséri alakját, szinte valamennyi jelenet helyszínén jelen van, mozgása nem kiszámítható (általában ott nincs jelen, ahol az érvényben lévő elvárások szerint kellene, pl. kisétál a családi vendégség közepén K. Tóth portájáról, és ott jelenik meg, pl. a tüntetésen, ahol e normarendszer szerint nem lenne szabad jelen lennie), így Laci szemszögéből nézve a regény a behatárolt színtér ellenére pikareszk (mikro)kalandozások benyomását kelti. E toposzról könnyen asszociálhat az olvasó a Küszöbben szintén térbeli koordináták segítségével szemléletessé tett küszöbhelyzet identitásválságára, annál inkább, mivel Laci alakjában és környezetében is uralkodók a köztes elemek. Németh Laci szintén pálya- és társválasztás előtt áll, mégpedig olyan helyzetben, történelmi színtéren és időben, mikor a társadalmi értékrend, társadalmi rendszer, sőt, az adott területen a nemzeti hovatartozás is bizonytalan. Még a Küszöbből ismert pszichoanalitikus beavatási séma maradványai is felismerhetőek, amennyiben Laci visszaemlékezéseiből kiderül, hogy deviánsnak bélyegzett viselkedése origójában egy haláleset, mégpedig egy felakasztott férfi látványa áll. Ez az esemény azonban csak a rites of passage kezdetét jelöli: a beavatás folyamata, s az ennek során állandósuló identitásválság itt nem jelenetsor + csattanó képletében jelenik meg. Laci identitászavara nem csupán szociológiai kategóriákkal írható körül: nemcsak a saját önértelmezésébe beilleszthető szociális értékrendet, hanem életformát is keres. Ezt mutatja, hogy a többi szereplőben nem csupán a társadalmi osztályok tipikus képviselőit, valamely ideológia hordozóit látja, nemcsak szociológiai skálán helyezi el őket, hanem életformájukat értelmezi, azonkívül valamennyi csoporton belül feltűnik egy-egy Lacinak rokonszenves leányalak (a lelkészlány Ilonka, a munkáslány Irén, a gazdagparaszt Juli, a szegényparaszt Mariska), akik a világnézet- és életformaválasztás sürgető kényszere mellé a szerelmi választást (mint totális életformaválasztást) is a fiú elé szabják. A cselekményben azonban Laci vajmi kevés aktív szerepet játszik: szerepe jobbára a tanú, a befogadó és értelmező szerepe. Ebben a beavatási folyamatban tehát egyrészt a Golding által is alkalmazott séma lép működésbe, melynek értelmében a beavatás interpretációs folyamat, másrészt érvényesül a Mózes-regényben látott felfogás, miszerint a rites of passage a lét egészét (nem csupán a szociális szférákat) érintő válsághelyzeten vezet át, és (mint a regény zárószavai Németh Laci esetében is utalnak rá) szerepe valamilyen küldetésre való előkészítés.

Az a nyolc történet, melynek regénybeli szemlélője és interpretátora Németh Laci, elszigetelten nézve szintén egy-egy küszöbhelyzet ábrázolása, életformaváltás vagy életformaválasztás tematizálása, néhány esetben (Dezső és Virág Lenke szerelmi választása és válása, Ilus házassága körüli bonyodalmak) különösen kiélezett döntéshelyzettel. Ez az eljárás mintegy multiplikálja a Laci személyiségén keresztül részletesen bemutatott válsághelyzetet, s az ismétlés és variálódás révén nem csupán társadalmi méretűvé, hanem az adott szövegvilág keretein belül totálissá növeli. A regény recenzenseinek (többnyire autobiografikus) értelmezéseiben leggyakrabban felmerülő kritikai észrevétel Németh erdész alakjának sarkítottan rosszindulatú ábrázolása, illetve annak hangsúlyozása, hogy az apák nemzedéke halálra ítéltetett. Jelen olvasatban azonban ezek a szöveghelyek nem a dzsentri sablonszerű elítélésének Mikszáth-imitációi, hanem szerves következményei annak, hogy azon szereplők (elsősorban Németh erdész), akik e totális válsághelyzetet negligálják, nem vesznek tudomást róla, önmagukat szigetelik el, mintegy elnémulnak, ahogyan a regény végére Németh valóban elnémul, legalábbis fia irányában. Erre a motívumra épül a regény sovány, de erőteljes metaforahasználata is: az úri társaság kirándulásainak színhelye, egyszersmind kísérő toposza a posványosodó tó ("Békák tava") és a sziget, azaz az állóvíz, illetve a folyóval dacoló földdarab lesz. Ezzel szemben a munkás- és szegényparaszt szereplőkhöz erőteljesen kötődik a vándorlás motívuma (amely nem tévesztendő össze Laci céltalan és körbe-körbe futó kóborlásaival, hanem a felvonulás vagy a menekülés formáit ölti), mely a változást, illetve annak vállalását jelenti.

Az értelmező számára feltűnik, hogy a válsághelyzet-ábrázolásokban általában két út között választhatnak a küszöbhelyzetbe kerülők: vagy a hagyományos normák szerint határozzák meg identitásukat (ezt az utat választja például Dezső), csatlakozván ezzel az állóvíz lakóihoz, vagy pedig az eddigi normáktól eltérő, új identitástudatot kell konstruálniuk. Így tesz például Sándor lelkész, aki következetesen áthágja a tradicionális lelkész-szerepkört, és (irodalmi minták, valamint a Bibliai szövege alapján, tehát szintén interpretációs folyamat segítségével) új lelkész-szerep megvalósítását tűzte ki célul maga elé. Ezt az új szerepkört egyelőre nem sikerül társadalmilag és etikailag legitimálnia a falu paraszttársadalma körében, a menyecsketemetések utáni gyújtogatások egyszerre veszélyeztetik életét, életformáját és annak forrását, hatalmas könyvtárát. Németh Laci rites of passage-a az, hogy az előtte kirajzolódó narratívák értelmezése során fokozatosan felismeri e két alternatívát, végül pedig azt, hogy a választás kényszerűsége saját sorsformálására is érvényes. Ám hogy pszichológiailag és ideológiailag alkalmassá váljon egy önálló elemekből építkező identitáskép kialakítására, fel kell számolnia korábbi önsorsértelmező képleteit, képletesen szólva: meg kell halnia, hogy új életet kezdhessen. Nem véletlen, hogy ezt a gesztust Laci következetesen a folyón való átkelés motívumával asszociálja, amely értelmezhető halál-metaforaként is, annál inkább, mivel mikor Laci szakít Ilonka iránti évtizedes szerelmével, azaz megkezdi korábbi kötődéseinek radikális felszámolását, felmerül a fiúban az is, hogy folyóba öli magát. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy a regénybeli választások struktúráját jelző víz-metafora értelmében Laci a folyóvizet választotta az állóvíz ellenében. (Ebben az értelemben a cím metaforája sem csupán radikális szakadást jelöl, olyan áthághatatlan távolságot-magasságot, mely elhatárolja, más irányba tereli emberi sorsok folyását/útirányát, hanem melléknévi igenévként vizet választó vonatkozhat Németh Lacinak, illetve a regény valamennyi szereplőjének e szövegvilág szempontjából leglényegesebb feladatára). A metafora még abban a vonatkozásban is megállja helyét, hogy Laci a regény idejének lezárultakor még nem kerül át a túlsó partra (utolsó bekezdés: "arra gondolt, hogy kik és hányan várják őt odaát"), nem kerül szilárd, koordinátákkal körülírható talajra, azaz az olvasó nem tudja meg, milyen jegyekkel lesz majd leírható Németh Laci újonnan konstruálódó identitástudata. Sokatmondó az is, hogy az utolsó előtti oldalon a következő mondat olvasható: "Mintha hosszú-hosszú sötétségből, valami mélységből lépett volna elő, keserves kapaszkodás jutalmaképp." Ez az (újjászületés szituációját idéző) mondat számos szöveghellyel léptethető intertextuális kapcsolatba (Tolsztoj: Ivan Iljics halála stb.), legközelebbi kapcsolódási pontja azonban a Mózes-regény beavatási szituációja, ahogyan a beavatás célja (a régi identitástudat fogságából kiszabadulva új konstruálása) is ugyanaz e két szövegben.

A Vízválasztó tehát hagyományos nagyepikai formák kombinációjából született, de aligha nevezhető egyszerű családregénynek vagy társadalmi körképnek. Váza egy beavatásregény, mely a XIX. század francia prózájának ama regényformáira emlékeztet, ahol a beavatás hangsúlyozottan társadalmi jegyeik és értékrendszerük szempontjából definiált csoport tagjai közé való bekerülést jelent (a legismertebb példák Balzac regényei, különösen a Goriot apó vagy az Elveszett illúziók). E köré a váz köré épül a korábbi elemzők által társadalmi tablóként jelölt történethalmaz, amely azonban nem egyszerű körkép vagy anekdotarendszer, hanem egyfelől az alaptörténet többszörös, leegyszerűsített visszatükrözése, másfelől olyan paralel felépítésű narratívák egybefűzése, melyek interpretációjából építkezik az alaptörténet. Kodolányi tehát a hajdani novellatéma megsokszorozásával és e történetek összekapcsolásával egy saját hermeneutikai kör révén olyan egyedülálló nagyepikai formát hozott létre, mely integrálni képes a XIX. század kritikai realistának nevezett formáit a beavatás-történetek pszichoanalitikus, majd hermeneutikai ihletésű, eredendően kisepikai és metaforikus szerkezetekre épülő hagyományával.