INTELLEKTUÁLIS BLÖFF

Végel László: A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe.
Forum Könyvkiadó. Újvidék, 1998.

 

"A Lakoma a Regény siratóéneke."

"Ha visszavonják magukat a szavak,
akkor kiderül az egész turpisság."

(Végel László)

Végel László új könyve nem is regény, hanem egy óriási, jólirányzott pofon. Nem is történet, hanem a pásztorbot józanító kólintása a juhok, meg a szamár fején. Nem is szöveg, hanem villámcsapás és égzengés. Nem szórakoztató olvasmány, hanem tagló. Reveláció. Katarzis.

Persze regény is, bár mégis inkább beszély, miként a mű alcíme jelzi. Történet is, noha nem a pikareszk regény meseláncának külsőségeit találjuk benne. Szöveg is, de olyan, ami éppen a szöveg hitelességét kérdőjelezi meg. Szórakoztató olvasmány azonban semmiképpen sem. Az ember úgy érzi magát az elolvasása után, mint akit felpofoztak, mint akinek a könyveit máglyán elégették, mint aki előtt megvilágosodott, hogy van élet a halál után. Vagy valami ilyesmi. Katarzis a javából.

"Belehabarodtunk az Úttalanság Jelképeibe" - írja Végel László a regénye kezdetén, sejtetve, hogy ő már, ha nem is ismeri a valós Utat, de tudja, hogy a mostani nem vezet sehová, ő már betekintést nyert a Jelképek mögé. Sőt, számunkra is világos lesz, mert, miként írja: "Mindez végérvényesen kiderül Povazsán Úr megdöbbentő halálának körülményeiből is, amelynek szemtanúja voltam, és amelyről a következőkben be akarok számolni."

A szóban forgó Povazsán Úr egy konferencián hal meg. Egy konferencián, ami rólunk szól. Vagy rólunk kellene, hogy szóljon. Jelen van az értelmiség színe-java: mindenki tesz azt, amit egy konferencián kell. Szónokol, beszédet hallgat, torkát öblögeti, jelen van, lobogót lenget, tömjént éget, történelmi döntést hoz, nem tesz semmit. A konferencia tulajdonképpen a permanens mellébeszélés orgazmusa, a lét egyedüli értékét suttyomban az egyéni lét értékével felcserélő képmutatás glóriája. Ez a Közép-Kelet-Európai Lakoma - mondja Végel -, "amely lassan, élvezettel felzabálja a Regényt; hiszen nem lehet Regényt írni fenékig benne ülve a Regényben. Igen, ez a legszörnyűbb ebben a Közép-Kelet-Európában, ez az Egyetlenegy Vigasz maradt számunkra: Kétszínűséggel, Foggal-Körömmel, Hízelkedéssel, Ájtatossággal, tarka Mártírkoszorúkkal, Gyűlölködéssel, Rágalmazással a Nyilvánosság színe előtt Megdicsőülni."

A Lakomáról, vagyis a vég nélküli konferenciázásról szóló regény tulajdonképpen szatirikus parabolába foglalt erkölcsi példázat arról, hogy miként kerül a képmutatás a cselekvés helyébe, hogy miként működik a "teszünk, de nem cselekszünk" gulliveri utazásba illő ideológiája. A történet narrátora, aki ugyan regényt, pikareszk regényt akart írni, de helyette mindvégig monologizál és moralizál, nem a kópéregények szerzői között tudhatja nagy elődjeit, hanem inkább Swiftben és Rabelais-ben. Az utóbbihoz nem csak az hozza közel, hogy a narrátor, maga is író, a konferencia ideje alatt pótcselekvésként a száraz torkát öblögeti, Rabelais meg az örökké szomjazóknak írt könyvet, hanem a metszően ironikus szókimondás is, amit Végel mély erkölcsi megvetéssel fejel meg: "Harács nélkül oda a Nemzeti Érték, a Nemzeti Büszkeség, a Nemzeti Jövő. (.) Támogatás és Adomány nélkül nincs Megváltás". Mert a Lakomán, vagyis a szimpóziumon, tehát a konferencián bizony erről van szó. Rólunk, itt a posztkommunizmusban, a határon ideát és odaát; csakhogy a lakoma felfalta a Regényünket, telhetetlen bendőként felfalt minket is. Már nem a konferencia van miattunk, hanem mi vagyunk a konferencia miatt: "Egyszerre kiderült, csak egy lebegő lepke vagyok, aki saját kórósöprűjétől menekülve libbent fel a légbe, csak apró, zavaró homokszem vagyok a Monumentális Lakomában, amely Érdekemben jött létre, a legzavaróbb körülmény vagyok, mert még lebegek, s nem csapom le magam a kóróval a Földre, ezért legjobb lenne, ha nem lennék, de mégsem, hiszen akkor Felesleges lesz a Monumentális Lakoma."

Mindaz csak látszat, képmutatás és aljasság, ami az európaiság nevében Közép-Kelet-Európában vagy Közép-Kelet-Európáért, népekért, nemzetekért meg kisebbségekért történik, vérlázító szemforgatás, amit Végel rabelais-i gúnnyal és swifti megkeseredettséggel ábrázol.

Már abban a párhuzamban se ártatlan a parabola, hogy amíg a tényleges pikareszk regény hősei alvilági figurák, szélhámosok, bűnözők, prostituáltak, ingyenélő csavargók, addig a Végel-mű szereplői az értelmiség csúcsának képviselői: politikusok, jogászok, írók, költők. Mindannyian lánglelkűek, bőbeszédű semmitmondással tömjénezik magukat és érdekeiknek megfelelően egymást. A narrátor szerint "nem szabad Regényt írni Közép-Kelet-Európáról, erről a Semmiző hempergésről, amely mellett vedeljük a Búskomor Nedűt, megilletődve szenvelgünk, keresünk egy Új Tolvajnyelvet, egy Új Kálváriazsargont, műveljük Vadonatúj Kertecskéinket, élvezzük a kifinomult irónia puha bársonyát, mi, a Közép-Kelet-Európai selyemgyerekek, bebugyoláljuk magunkat a puha bársonyba, alkalmasint mutogatjuk, nyalogatjuk Sebeinket, alkalmasint hangoskodva Verjük az Asztalt, alkalmasint elégedetten verjük a mellünket: jól megmondtuk, mondogatjuk, mivelhogy mi vagyunk az eleven lelkiismeret; így alakoskodunk mi, az Ártatlanok és a Szenvedők." Ehhez a regényhez, a tervezett pikareszk regényhez ugyanis hiányoznak a szavak. "Nem sikerült megkapaszkodnom az olyan szavakban" írja Végel, "mint Közép-Kelet-Európai Sors, Közép-Kelet-Európai Küldetés, Közép-Kelet-Európai Végzet, Közép-Kelet-Európai Vákuum, Közép-Kelet-Európai Túlélés", de a regényben nagy kezdőbetűvel írt többi szóban sem. Mert azokat a konferenciázók addig öblögették a szájukban, hogy hitelüket, értéküket veszítették. S Végel tudja, hogy az elkurvult szavak használatával az író is beállna a szemforgatók sorába. Meg azt is tudja, hogy az értünk folyó konferenciázás nem egyéb, csak intellektuális blöff. Ezzel szemben mond letaglózó, morális dörgedelmet.