Eredeti kép

ALEXANDER POPE
(1688-1744)

Ha irodalmi fogalmakban jártas olvasó azt mondja: "angol klasszicizmus" - mindenekelőtt Alexander Pope-ra gondol. Pope-ért és stílusáért lehetett és lehet lelkesedni, lehet gúnyosan vagy éppen megvetően emlegetni, de Pope mindenképpen egy kulturális korszak fő alakja. Ez a korszak pedig stílustörténetileg ugyan klasszicizmus, de eszmetörténetileg a felvilágosodás... A felvilágosodás Franciaországból áradt mindenfelé, de Angliából indult ki, ahol a polgári forradalom lezajlott a XVII. század derekán, hogy hatására előbb Franciaországban, majd a kontinens különböző országaiban szellemi előkészítője legyen a polgári forradalmaknak. Az angol Pope, aki tanítómestere lett az angliai klasszicista törekvéseknek, mesterének és példaképének tartotta Boileau-t, a francia klasszicizálás törvényhozóját és szigorú ellenőrét. De a francia Voltaire, a francia felvilágosodás egyik fő alakja és világviszonylatban is példaképe, Pope-ot vallotta a kor legnagyobb költőjének, példamutató gondolkodójának.

A XVIII. század első negyedében, amikor a fiatal, de máris nagy hírű Voltaire néhány évet töltött kényszerű emigrációban Londonban, el-eljárt Pope otthonába igazi, gondolatfrissítő eszmecserére. Pope kitűnően tudott franciául, Voltaire ugyanúgy tudott angolul, s mindkettejük otthonos volt az ókortól és főleg az ókori költészettől örökölt latin nyelvben. Pope volt a testet öltött klasszikus stílus, akit a felvilágosodás szelleme vezérelt. Voltaire volt maga a felvilágosodás, aki stílusában, formáiban ragaszkodott a klasszicizmushoz. Az uralkodó közízlés pedig öltözködésben, társasági csevegésben, irodalmi szóhasználatban a rokokó volt. A XVIII. század szelleme az angol forradalom után, a francia forradalom előtt alighanem ott és abban csúcsosodott ki, amikor Pope és Voltaire időről időre beszélgetett egymással. Két nagyon csúnya, de a leggyönyörűbb szellemmel megáldott férfi. Pope tisztelői, barátai, lelkes olvasói azonban nem akarták riasztónak látni. A festők méltóságteljessé szépítették arcát, fejét, és amennyi a felsőtestéből a képeken látható. Egész alakját sohase ábrázolták. Holott 140 centiméternél is alacsonyabb törpe volt, ráadásul púpos. Ha kiszállt tolószékéből, két botra görnyedve tudott csak menni, hogy tisztálkodjék, szükségleteit végezze és főleg, hogy íróasztala előtti puha karosszékébe ülhessen. Holott csak az íróasztal mellett élhette élete igazi értelmét: az írást és az olvasást. Ámbár az se tekinthető mellékesnek, hogy közismerten társasági lény volt, kellemes, okos, szellemes csevegő. Vendégek jártak hozzá, akikkel eltársalgott. Ő is elment, illetve inasa eltolta vendégeskedni különböző körökbe. Mindenünnen hívták, mindenütt örömmel látták. Versei és tanulmányai pedig nemcsak sikeres, hanem egyenesen divatos művek voltak. Egészen a romantika kibontakozásáig alighanem ő volt a legnépszerűbb angol író-költő. És ha a romantika az egész klasszicizmussal együtt elavultnak, némiképp még sablonosnak is vélte, de a nagy angol romantikus, Byron legfőbb példaképének vallotta. És fő művének tekintett szatirikus-mesés-vidám komikus eposzt, a "Fürtrablás"-t mindmáig az elbeszélő költészet legjobbjai között tartja nyilván az irodalomtörténet és minden olvasó, aki akár eredetiben, akár fordításban megismerhette. De maga Pope több volt legjobb művénél is. Ritka példa: egy torzszülöttnek is mondható nyomoréknak sikeres irodalmi pályája, teljes élete volt.

Gazdag fiúnak született, apja igen tehetős textilkereskedő volt. Rendkívül művelt polgárember, akit világ életében filozófiai, vallási, erkölcsi kérdések izgattak, miközben sikeresen tudta növelni vagyonát. Már se ő, se felesége nem volt fiatal, amikor megszületett egyetlen gyermekük. - A gazdag polgárember sajátos helyzetben volt a protestáns Angliában. Ifjúkorában töprengés és meggyőződés következményeként áttért a katolikus vallásra. Ez akkor csaknem megbocsáthatatlan volt, egy ideig a katolikusoknak London belterületén sem volt szabad lakniok. De a köztudottan gazdag embereknek mindig akad kibúvójuk. Még gyermekeiket is járathatták a legtekintélyesebb iskolákba. Pope tehát kisgyermekkorában tudomásul vehette, hogy ők mások, mint a szomszédok, mégis élhetnek úgy, mint bárki más. És mivel kellően gazdagok voltak, jobban is élhettek, mint a többiek. - Ez a gyerek azonban nyomorék volt, menni is csak bottal tudott, nem tornászhatott, mint kortársai, nem lehetett játszótárs közöttük, kamaszként nem járhatott lányok után. Iskolába se mehetett, de a legjobb professzorok eljárhattak hozzá és el is jártak, hogy tanítsák. Elméje pedig már egészen kiskorától itta a tudást. Szülei semmi pénzt sem sajnáltak, hogy a megbámultan tehetséges nyomorék fiú megkaphassa, amit csak kíván. Ő pedig könyveket, tudást, nyelveket, verseket kívánt. Hamar kialakult körülötte egy igényes társaság. Úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy katolikus, a katolikusok pedig azt nem vették észre, hogy a társaság többségében protestáns. Művelt polgárok és művelt arisztokraták az ő körében eltekintettek a falakon kívül nagyon is érezhető osztálykülönbségektől. Az angol szellemi egység Pope tolószéke körül kristályosodott ki. Az indulatosan kritikus, ellenzéki Swift és az udvari költő Walsh a Pope-otthonban egymást tisztelő írásművészekké szelídültek. Az irodalmi élet meghallgatta okos tanulmányokban is, élőszóban is kifejtett eszméit. Csodálták mesteri verselő képességét. És ha a legszigorúbb kritikusok, például Samuel Johnson néha azt állították is, hogy a mester olykor úgy fogalmaz közhelyeket, mintha azok bölcsességek volnának, az irodalmi életnek eszébe se jutott bármit rosszallni, amit Alexander Pope írt, hirdetett. Tanítómesternek érezték kortársai és utódai nemzedékről nemzedékre. A XIX. század derekától is inkább elfelejtették művei java részét, minthogy kifogásolják őket.

Eszményképe a római költészet "aranykorá"-nak a hagyománya volt. Elsősorban Vergilius, de mellette Horatius is. Élete művészi útját úgy irányította, hogy hasonlatos legyen Vergiliuséhoz. A gyermekkortól kitűnően verselő és teméntelen ismeretet felhalmozó Pope fő műfajának vallotta ifjúkorában az olyan idilleket, amilyeneket annak idején az irodalmi életben jelentkező Vergilius írt. Ezek sikere után, akárcsak egykor Vergilius, a természetről szóló tankölteménnyel aratott sikert. És csak ekkor akart és tudott az epikához fordulni, mint hajdanán Vergilius. Előkészületként 10 év alatt gondos munkával angolra fordította az "Iliász"-t és az "Odüsszeiá"-t. Hanem amikor odáig érkezett, hogy maradandó eposzt hozzon létre, már magára engedte Horatius szatirikus hangját, a világ fölényes-humoros szemléletét. Közben tanulmányainak és esszéinek hatása egyre jobban rányomta bélyegét Anglián kívül is az irodalomra. A "Fürtrablás" páratlan humoros fantázia terméke. Társasági hölgyek, léha urak, tündérek mulatozások és cselszövések közepette figurázzák ki az angol jó társaságok életmódját. Egy fiatal úr szerelmi vágyakozásában levágja egy gyönyörű hölgy két hajfürtjét. Ebből olyan csatározás keletkezik, amely eget-földet megmozdít, míg végül az a hajfürt csillagkép lesz a mennyboltozaton. E mulatságos fürtrablás nélkül a mi Csokonaink "Dorottyá"-ja se jött volna létre.

Így élt hatvanhat éven át, folyton betegeskedve, folyton sikeresen, nagy örökségével és nagy irodalmi jövedelmével mindhalálig. És ha manapság A "Fürtrablás"-on kívül gazdag életművét alig-alig olvassák is, mindaz, ami lényeges ebben az életműben, beleépült az azóta tovább terebélyesedő világirodalomba.


TARTALOM