Eredeti kép

PROSPER MÉRIMÉE
(1803-1870)

Ki ne ismerné, ki ne szeretné a "Carmen"-t? Bizet is annyira szerette, hogy a legkitűnőbb francia operát csinálta belőle. Erről a vadromantikus cigány-csempész-bikaviador kisregényről már sokan mondották, hogy a legelső és az egyik leghitelesebb cigányszociográfia. Ha pedig végigolvassuk a Szent Bertalan éjszakájáról szóló regényét, a "IX. Károly korának krónikájá"-t, majd a "Carmen" mellett a többi izgalmasan művészi elbeszélését és kisregényét ("Colomba", "Tamango", "Az etruszk váza"), s ezek mellé szűkszavúan is feszült novelláit, akkor azt is megértjük, hogy ezt a kitűnő romantikust sokan realistának, illetve ezt a kitűnő realistát még többen romantikusnak állítják. Valahogy úgy ül egyszerre a két nagy stílusirány lóháton, mint jó barátja Stendhal, akivel kölcsönösen egymás méltányolói voltak.

Úgy volt remekíró, hogy mintegy mellékesen, játszott az irodalommal. Előbb nem létező szerzők neve mögé bújt. Majd amikor Victor Hugo, az idősebb Dumas és Alfred de Vigny zajos sikerek és indulatos szidalmak közepette feltűnt - az akkor 26 éves fiatalember meg akarta mutatni, hogy ő is tud hatásos történelmi regényt írni. Meg is alkotta - igen hamar - a Szent Bertalan-éj borzalmairól szóló nagy hatású prózai epikus művet, s ez nemcsak a romantika vezéralakjainak, de a kultúrpolitikát irányító államférfiaknak is tetszett. A kultúrpolitikának pedig hamarosan képzett kultúremberekre volt szüksége, minthogy Mérimée történelmi regényének megjelenése után egy évvel - 1830-ban - kitört a "júliusi forradalom", amely elsodorta a Napóleon után visszatért Bourbonokat és trónra ültette Lajos Fülöpöt, a "polgárkirály"-t s vele a bankárok és nagykereskedők uralmát. Vagyis a megrögzött maradiság után az állami és társadalmi rend egy egész kicsikét balra tolódott. Az utcára tóduló nép irányítói ekkor találták ki a forradalom jelképévé a vörös zászlót. (Ez addig a hadseregek "vérlobogó"-ja volt, ezt hordozták a csatába induló alakulatok élén.)

Az új rend főhivatalnokai - részben a régi rend időben átállt fő hívei - utánanéztek annak is, hogy ez az értelmes és minden bizonnyal a forradalom emlékeivel és felmelegítésével rokonszenvező fiatal író kicsoda és mit csinált eddig. - Kétségtelenül jól nevelt, gazdag nagypolgári családból indult az életnek. Kisdiák kora Napóleon császárságának esztendeire esett. Az egész család a császár lelkes híve, a császárság bukásának siratója volt. A fiú tehát a restauráció idején visszahúzódott minden közélettől. Szenvedélyesen olvasott, tanult és a középiskola után művészettörténésznek indult. Elragadták a nyelvek is, évek alatt több idegen nyelvet is megtanult. Elhitték hát neki, hogy első megjelent könyvét spanyolból, a másodikat szerbből fordította. A romantika egyenest divatossá tette az irodalmi hamisítást. A Macpherson-féle Osszián-hamisítás divatos volt egész Európában, és még divatosabb, amikor már köztudomású volt, hogy a néhai Osszián nem is élt - egy hamisító bravúrja a szerző is, az életműve is. A romantika nemzedékei alatt lépten-nyomon jelentkeztek kiváló hamisítók. Minálunk például Thaly Kálmán hamisított igen jó nyelv- és stílusérzékkel "kuruc nóták"-at. Jó néhányról máig se tudjuk, hogy elfelejtett hajdani deák költötte-e vagy a kuruc kor ismert történésze, Thaly Kálmán hamisította-e. Mérimée meg akarta mutatni, hogy ő is el tud képzelni egy sohasem élt szerzőt, irodalmi műveivel együtt. Kitalált egy spanyol színésznőt, Clara Gazult, aki hatásos színpadi műveket is írt. Ezeket a nem létező kis drámákat Mérimée lefordította franciára. Ki is adták, némi sikere is volt. Ezen felbátorodva közhírré tette, hogy elutazik a Balkánra szerb népdalokat gyűjteni. Habár sem előbb, sem akkor, se később nem járt Szerbiában vagy más balkáni tájon, csak olvasott néhány szerb népballadát (persze értett ő szláv nyelveken is, később valódi Puskin-verseket is fordított), a következő években megjelent "Guzla" címmel szerb népdalgyűjteménye. (A "guzla" - vagy guzlica - pengető húros hangszer szerb neve - a hajdani népi énekesek ezeket pengették énekmondásuk vagy recitálásuk mögött.) Ez a könyv még sikeresebb volt, mint Gazul asszony színművei. Egy szláv nyelvekkel foglalkozó nyelvész azonban leleplezte, hogy ezek a hatásos költemények hamisítványok, nincs szerb eredetijük. Erre az álversek álfordítója hírlapban közölte, hogy leleplezője valóban jó tudós, ha rájött a csalásra. A valóság az, hogy ő szeretett volna valóban elutazni és személyesen gyűjteni balkáni népdalokat. De az utazáshoz nem volt elegendő pénze, ezért úgy gondolta, hogy előre lefordítja az egyelőre még nem ismert költeményeket, hogy a könyv tiszteletdíjából majd elutazzék Szerbiába.

A romantikus ízlés nem haragudott a hamisítványokra, még kevésbé a hamisítókra. Amikor tehát képzett művészettörténészként saját nevében jelentkezett a hatásos történelmi regénnyel - az irodalmi élet készséggel befogadta. Az illetékesek pedig úgy találták, hogy a tehetséges, igen művelt író, aki ráadásul szakember a művészetek világában, éppen alkalmas arra, hogy a műemlékek főfelügyelője legyen. A romantikus ízlés pedig divatossá tette a műemlékeket. A régi várak, templomok, ásatásokon felszínre került leletek egyszeriben nemzeti értékek, ünnepélyes látványok lettek, a helyreállított romok őrzése és népszerűsítése politikai feladattá nemesült. És nem is lehetett volna jobb választás mindezek irányítására, mint egy igazán művelt, művészetekben otthonos, hatásosan romantikus író. Így lett az akkor 27 éves Prosper Mérimée a műemlékek főfelügyelője, állami főhivatalnok. Feladatát kitűnően látta el. A múzeumok, régészek, városrendezők, festők és szobrászok áldották a gondoskodó államot, amelyet ő testesített meg. Később nem mint író, hanem mint a művészet és ízlés sikeres fejlesztője lett az akadémia tagja. De méltósága otthonossá tette a jó társaságokban. Híres asszonyok szalonjaiban volt otthonos. Nehéz is ellenőrizni történelmi távolságból, melyiknek volt a szeretője, melyikről csak pletykálták. Az ilyen magánügyekben ő is rejtélyeskedett, a legtöbb úrhölgy is rejtélyeskedett. Hiszen egy szépasszony számára dicsőség volt, ha arról suttogtak, hogy Prosper Mérimée a titkos szeretője. De egy férfi számára is dicsőség lehetett, ha arról suttogtak, hogy Madame Récamier a titkos szeretője. Ebből annyi bizonyos, hogy az író felettébb gyakran volt a híres asszony vendégei között. Bőven voltak mendemondák más híres nőkkel kapcsolatban is. Persze odatartozott az írók köreihez is. A legfőbb romantikusokkal - Hugóval, Dumas-val, Vignyvel - ha nem is volt olyan igazi jó barátságban, mint Stendhallal, de megértették egymást: körülbelül hasonló volt a véleményük a fennálló rendről, a polgárkirályságról. Ekkor még mindnyájan bonapartisták voltak. Csak amikor az 1848-as februári forradalom utáni zűrzavarban a "Nagy Napóleon" unokaöccse került III. Napóleon névvel a császári trónra, akkor váltak el útjaik. Hugo, majd Dumas is emigrációba ment, ettől kezdve a hazán kívül küzdöttek a köztársaságért, Mérimée-t, aki náluk kevésbé politikus lélek volt, otthon tartotta személyes baráti kapcsolata az új uralkodóval és feleségével. Eugénie császárnét még leánykorából ismerte, idősebb barátja, tanácsadója volt a felséges asszonnyá emelkedett spanyol leánynak. Ennek folytán személyes ismeretség alakult ki közte és az új uralkodó között. Hasznos is lehetett az új rendnek, mert szokatlanul nagy nyelvtudása folytán diplomáciai feladatokkal is meg lehetett bízni, amikor jónak látszott, hogy a követségben járó férfi megérti mindazt, amit más népek körében mondanak. A megtisztelő címek is rendre érkeztek. A szenátus - vagyis az országgyűlés felső házának - tagja lesz. Magát a császárt képviseli, ha nagykövetként érkezik távoli fővárosokba. De ha bármikor kíván akár kíváncsiságból külföldre utazni, hivatalból kiküldik, fizeti az állam ezt az utazószenvedélyét is. Végül pedig ő lesz a szenátus elnöke: a legmagasabb rang a császár után. Ő ezt is némileg jó játéknak tekinti, hisz lelke mélyéig politikamentes politikus.

Irodalmi remekműveinek java része az úti tapasztalatok következménye. Spanyolországban alig tartózkodott néhány hétig. De a spanyol nép alsó osztályairól - munkáslányokról, közkatonákról és altisztekről, bikaviadalokról és bikaviadorokról soha azelőtt nem írtak olyan tüzetes társadalomábrázolást, mint ő a "Carmen"-ben. Ezt az ízig-vérig romantikus történetet olyan hiteles részletességgel és bőbeszéd nélküli szabatossággal mondja el, hogy ezért sorozták íróját idővel a realisták közé. Ez a realista romantika jellemző kisregényeknek is mondható hosszú elbeszéléseire, amelyek a legismertebbek és legszebbek életművében. Nehéz válogatni közöttük, hogy melyik a legszebb, melyik a legjobb, de okvetlenül a legmulatságosabb a "Colomba" című. Ebben egy francia neveltetésű korzikai fiatalember már felnőtten hazamegy Korzikára, ahol eleven erkölcs és népszokás a "vendetta", vagyis az öröklődő vérbosszú családok között. Ebbe ő képtelen beleszokni, egyáltalán nem érti, miért kellene megölni a szomszédját, akit nem is ismer. De ezt mindenki elvárja, sőt maga a veszélybe került szomszéd is megveti a gyáva férfit, aki nem is akarja megölni őt. Ebből a visszás helyzetből végre úgy szabadul, hogy egy megtalált szerelemmel elfut szülőföldjéről. Addig azonban az elavult, gyilkos népszokások igen mulatságos szatírája ez a kisregény. De a többi is, talán legművészibben az "Az etruszk váza" maradandó értéke a romantika és realizmus együtthatására kialakult stíluslehetőségnek. Később orosz tárgyú elbeszéléseket is írt, minthogy utazásai között elkerült Szentpétervárra is. Ennek irodalomtörténetileg is fontos következménye volt. Megismerkedett ugyanis Puskinnal. A franciául kitűnően tudó Puskin és az oroszul tudó Mérimée természetesen személyesen is jól megértette egymást, de Mérimée-t ugyanúgy elragadta az "Anyegin", mint Puskint a "Carmen". Amikor Mérimée hazatért, nemcsak fordítani kezdett Puskin-műveket, de lelkesen népszerűsítette a nagy orosz költővel együtt az orosz irodalmat.

Mérimée sikeres életet élt, és mintegy mellékesen mindvégig sikeres író volt. Játszva került a halhatatlanságba. És még a nagy bukást se kellett megérnie. A francia tragédia, a német-francia háború 1870-ben kezdődött és 1871-ben sodorta el III. Napóleonnal együtt a nemzeti nagyság örökségét. - Prosper Mérimée rövid szenvedés után 1870 elején meghalt. Még a halála is szerencsés volt.


TARTALOM