Eredeti kép

ALPHONSE DAUDET
(1840-1897)

Ő maga is úgy hitte és vallotta, hogy naturalista író. Ezt jóbarátai, a naturalista regényírók mesterei és eszményképei - Flaubert, Zola, A Goncourt fivérek - is így vélték és mondották. Holott azonkívül, hogy kitűnő megfigyelője volt a különös, főleg a nevetséges emberi tulajdonságoknak, felettébb különbözött világhíres társaságainak stílusmeghatározó tagjaitól. Odatartozott a Flaubert otthonában hetenként összeülő nevezetességekhez. E körben együtt beszélgetett, eszményeket és eseményeket vitatott meg nagy hírű kortársaival, a Párizsban élő orosz Turgenyevvel, a szonettek parnasszista mesterével, Hérédiával, Flaubert szellemi nevelt fiával, Maupassant-nal. A hét másik napján pedig Zola otthonának vendégeihez, a naturalizmus vezérkarához, Goncourt-ékhoz és a sivárságokat, az élet sötétségeit hajszoló kisebb-nagyobb, akkor népszerű elbeszélőkhöz csatlakozott. - Holott valójában olyan lelkialkat volt, aki a szomorúságokban, a megaláztatásokban is a derűt kereste és meg is találta. Mindent megértő meghittsége, együttérzése a szentimentalizmustól se riadt vissza. Jobban kedvelte a nevetségest, mint az elítélendőt. Híres, maradandó alakjai - mint Tartarin de Tarascon vagy Numa Roumestan - biztos helyet biztosítanak számára a nagy humoristák között. Csevegő stílusa pedig az idők múlásával is mulatságossá varázsolják még azokat a könyveit is, ahol sanyarú ifjúkora emlékeit idézi fel.

Ez az ifjúság sivárra és szomorúra sikeredett. A család Nimes városában, Provence-ban élt. Az apa selyemfonó és selyemkereskedő volt, s fia alig múlt nyolcéves, amikor tönkrementek. Se munka, se bármiféle jövedelem nem kínálkozott a derűs kisvárosban, ezért a nagy forgalmú északi tájra, Lyonba költöztek. A növekedő gyermek emlékében az elhagyott Dél-Franciaország volt és maradt a szépség, a derű otthona, a forgalmas nagyváros, az új otthon a nyomor, a megaláztatások színhelye. Az első regénye után már sikeres író úgy emlékezik vissza a sanyarú ifjúságra, hogy szégyellt kimenni az utcára, nehogy észrevegyék szegénységét. Mégis: a visszaemlékezés ugyan tárgyilagos és pontos, tárgyi hitelessége valóban naturalistának is mondható, ámde hangulata mosolyra derítő, olykor kifejezetten bájos, közelebb áll az érzelmes szentimentalizmushoz is, a színes romantikához is, mint Zoláék valódi naturalizmusához. Ehhez azonban el kellett jutnia. Nehezen fizethetik a tandíjakat, még nehezebb bejutni egy kollégiumba. Ez a szegény diák azonban mohón issza a műveltséget, szeret tanulni, gyönyörűsége az olvasás. Végig is verekszi a középiskolai éveket, utána azonnal egy diákinternátusban lesz felügyelő.

Közben azonban bátyja, Ernest Párizsban újságíróként dolgozik, színes romantikus regényeket kezd írni, és ezekből egyik-másik sikeres, de legalább megélhetést biztosító lesz. Ernest Daudet nem volt és nem lett jelentékeny író, de jó képzeletű, ügyes stiliszta, az írók és újságírók körében népszerű, benne él az irodalmi életben. A diákkora óta verselő öccsöt szívesen látja, magához veszi, felismeri nála nagyobb írói tehetségét. El is intézi, hogy a 18 éves ifjú versgyűjteményét kis kötetben kiadják. Ezek szerelmes költemények, a könyv címe: "Szerelmes leányok". Hamarosan különös sikere is lesz. Az íróbarátoknak nagyon tetszik, és nem egy fiatal író, költő bejáratos a császári udvarba is. Az uralkodó III. Napóleon - az igazi, a nagy Napóleon unokaöccse -, akiben jó és rossz tulajdonságok sajátosan elegyednek. Sokaknak hasznos, még többek szemében gyűlöletes. 1858-at írnak ekkor: még van tizenhárom éve, hogy végül is megbukjék. Ekkor hatalma és dicsősége még vitathatatlan. Felesége - a híres szépségű Eugenie császárné - az irodalom és a művészetek kedvelője és pártfogója, körülveszi magát ifjú értelmiségiekkel. Az egyik ezek közül a kezébe adja Daudet verseskönyvét, és az ország nagyasszonya érdeklődni kezd a költő iránt, magához is hívatja. Felfedezi, hogy nagy tehetség. Sokkal később a már világhíres író ugyanolyan meghitt szeretettel gondol vissza a bukott császári párra, mint a nyomorgókra és a különcökre.

A császárné beajánlja sógorához, a császár féltestvéréhez, Morny herceghez, magas méltóságok betöltőjéhez, aki, mint mindenki azonnal megkedveli a fiatalon már művelt, szívélyesen udvarias, nagyon jó kedélyű költőt. Jó fizetéssel titkárságán alkalmazza, ahol lelkiismeretesen végzi teendőit, és van elég ideje, hogy igazi jó íróvá fejlődjék. Ott is marad hat évig, a herceg haláláig. Addigra már felépítette első regényét, amelynek olyan gyors sikere - hamarosan világsikere - lesz, hogy ettől kezdve már jól megél az irodalomból. Hiszen sokat ír, folyton népszerű, könyvei nagy számban, új kiadásokban jelennek meg. A gondtalanná vált életben hitelesen, mégis szelíd derűvel idézi fel az átélt egykori nyomorúságot. Ennek az első regénynek önéletrajzi jellege van: egy szegény otthon, benne egy szegény gyerek története. Furcsa címe: "Le petite chose" (magyarra igen stílszerűen "A kis izé" címen fordították és fordítják). Szomorúságról és megaláztatásokról, az élet sivárságáról, a nélkülözésről ilyen meleg derűvel sem azelőtt, sem azóta nem írtak. Dokumentumnak is, humoros életképnek is olvasható. Nagy sikerű volt, azóta sem avult el hitelessége, még kevésbé derűje. - És egy év múlva máris új könyvsiker: megjelenik azóta is népszerű novelláskötete, a "Levelek a malomból". Ez a mű a legrégebbi idillikus emlékeknek, Provence képeinek, humornak és meghitt bánatnak lírai összeolvadása. E kötet egyik darabja "Az arles-i lány". Tetszik a nagyközönségnek is, tetszik a művészbarátoknak is. Ebbe a művész-baráti körbe tartozik Bizet, a muzsikus is, idővel a "Carmen" című opera halhatatlan szerzője. A zeneszerző érdeklődését felkelti "Az arles-i lány". Daudet lírai hangvételű librettót ír az elbeszélésből, Bizet kísérőzenét komponál hozzá. Azóta is a "Carmen" után ez Bizet legnépszerűbb szerzeménye.

A következő években, főleg Zola baráti körében egyre jobban igyekezett valódi naturalista lenni. Ez főleg abban sikerült, hogy a polgári életforma és a polgári becstelenségek mozzanatait igyekezett minél árnyaltabban érzékeltetni. És habár Zola némi gúnnyal, bár elismeréssel is írta egy ízben róla: "Daudet derűsen járkál fel-alá a társadalom rétegei közt" - becsülte az olyan regények, mint a "Fromont és Risler", vagy a "Jack" naturalista hitelességét. Ezek a polgári sikerek és sikertelenségek kritikai élű képsorozatai, vagy a szerelmi szenvedély lélektanilag is, társadalmilag is hiteles képe - valóban naturalista regények. De Daudet igazi Daudet-stílusú és hangulatvilágú nagy művei mégis a "Tartarin"-regények és a "Numa Roumestan". - A "Tatarin de Tarascon"-t habozás nélkül fő művének mondhatjuk. Egy provencei kisnemes úr, a dél-francia Háry János ártalmatlan hazugságainak mulatságos krónikája. Olyan azonnali sikere volt, hogy szinte elvárták a folytatását. Rövidesen tetralógiára egészült ki. A "Numa Roumestan" pedig egy dél-franciaországi könnyelmű és lelkiismeretlen politikus egyéniségének már nem is ironikus, hanem bírálóan szatirikus jellemrajza. Aki ezeket a felsorolt műveket megismeri, az birtokba vette Daudet naturalizmus nélküli naturalizmusának egyedi ízeit és színeit. Mégse feledjük, hogy ezek csupán kiemelkedő darabjai a roppant gazdag életműnek.

Ez az élet közben tele volt különböző betegségekkel. Már abban az időben kezdődött, amikor első regénye megjelent és hirtelen sikeres, ismert író lett. Majd egymás után számos különböző kór, gyakrabban fájdalmas csontbetegség kínozta. Végül utolsó éveiben hátgerincfájdalmak akadályozták még az írásban is. De úrrá akart lenni a bajokon, még tagadta is őket. Úgy szégyellte a betegséget, mint gyermekkorában a szegénységet. A munka általában enyhülést adott, menedék volt, emellett utazásokba menekült. Belföldi és külföldi kirándulások váltogatták egymást. Minden út emlékeiből, megfigyelt alakjaiból újabb regény született. Menedék volt a szerelem is. Általában sikeres szerető volt, kedvessége, szellemes okossága vonzóvá tette az asszonyok körében. Meg is nősült, 27 éves volt, amikor fia született. Ez a fiú - Léon Daudet - apja halála után a XX. század - jó stílusú, harcosan jobboldali írója és újságírója lett. Apja ezt elképzelni se tudta volna. Hiszen Alphonse Daudet maga volt a megértés bajnoka. Soha nem volt képes csatlakozni egyetlen politikai párthoz sem. Hiszen aki pártos, akármilyen párt pártosa, az nem értheti meg egy másik - esetleg ellenséges párt - véleményét. Márpedig Daudet nem volt képes azonosulni sem a jobboldali, sem a baloldali politikával. Az egész politikai életet hazugságok, gonoszságok, ámítások végeredményben mulatságos kavargásának látta és ábrázolta. Ugyanígy nem tudott, nem is akart se vallásos, se vallástalan lenni. Hiszen úgyse tudjuk, úgyse bizonyíthatjuk, van-e valami az emberi életen kívül vagy fölötte. Bár kellemes szórakozás eljátszani ezekkel a lehetőségekkel, de csak addig, amíg a hit vagy a hitetlenség nem gyűlölködik és nem kegyetlenkedik. Az életben az a szép, hogy lehet mosolyogni. A politikusok, a filozófusok, a papok és a papok ellenfelei soha sehol nem értettek egyet vele. De mindmáig szívesen olvassák műveit.


TARTALOM