Eredeti kép

STÉPHANE MALLARMÉ
(1842-1898)

Mallarménak különös helyzete van az irodalomtörténetben. A francia költők legjava már életében vezéralaknak tekintette. "A szimbolizmus pápája" - ez volt a megtisztelő, de egy kicsit mégis gúnyneve. Tisztelőinek jó része alig-alig olvasta végig a bámulva csodált verseket. A legfőbb művekből nagyon kevesek értették - vagy sejtették - meg, miről is szólnak. Majd az egymást követő nemzedékek örökölték a tiszteletet is, az alig értést is. Amikor a XX. század elején Apollinaire új költői hangon szólal meg, amelyet ő és nyomában az egész irodalmi szakma szürrealizmusnak nevez, akkor úgy tűnik, hogy ezzel kezdődik a modern költészet. Ámde maga Apollinaire azt állítja, hogy ő és mindenki, aki vele tart, Mallarméval kezdődik. Tehát tőle kell számítani a modern költészetet. Viszont Mallarmé véleménye szerint az ő költészete Baudelaire folytatása. - Vagyis azt mondhatjuk, hogy a modern költészet - Franciaországban és világszerte - akkor kezdődött, amikor Mallarmé megismerte Baudelaire-t és megrészegült tőle.

Ezt a pillanatot naptári dátumszerűen tudjuk. Baudelaire világhatású verseskönyve, "A romlás virágai" 1857-ben jelent meg, és ezt Mallarmé saját vallomása szerint 17 éves korában - tehát 1859-ben - olvasta. Ugyanakkor ismerte meg Baudelaire fordításában az amerikai Edgar Poe költeményeit. Poe a verselés bűvésze volt, Baudelaire is. Baudelaire-nek Poe volt a fő példaképe, Mallarménak Baudelaire. Poe tehát Baudelaire közvetítésével ragadta el Mallarmét. Meg is akarta érteni eredetiben. Azonnal elkezdett tanulni angolul, és mert világéletében a csökönyösségig következetes volt, elhatározta, hogy az angol nyelv tanára lesz. Ezt a családja meghökkenve ellenezte. Szülők, nagyszülők kereskedők vagy tisztviselők voltak, olyan polgárok, akik meg voltak győződve, hogy aki pedagógusnak megy, az eljegyzi magát a szegénységgel. (Persze ebben volt és van is némi igazság, már az ókori latin közmondás is figyelmeztet, hogy "Akit az istenek gyűlölnek, abból pedagógust csinálnak".) Az alig felserdült fiatalember új életcélja már nem egy meghökkentő pályaválasztást követett. Ötéves volt, amikor anyja meghalt, az apa rövidesen újra megházasodott, és a fiút ettől kezdve az anyai nagyszülők nevelték. Az árva fiú magányosságát az olvasás és az imádság enyhítette. Apja, nagyszülei templomba járó buzgó vallásos lelkek voltak. Az olvasás - a versolvasás is - nemzedékről nemzedékre öröklődött az igényes polgári körökben. És amikor Mallarmé gyerek volt, Franciaországban a legtöbben és legtöbbet Béranger verseit olvasták. A lelkekben jól megfért együtt a Biblia meg a templom áhítata és Béranger ellenzékisége, ami néha forradalmiságig lángolt fel.

A serdülő fiú áhítatosan járt misékre, lelkesen olvasta Béranger-t, és titokban maga is kezdett verseket írni. Ezeket nem ismerjük, mert amikor 24 éves korában tizenegy, már érettnek minősített költeményét egy folyóirat közölte, a többit, az előzőeket a költő tűzre dobta. Nem ismerjük tehát az előzményeket, a fejlődés útját, amely a Mallarméra jellemző tökéletességig eljutott. Azt azonban tudjuk, hogy 12 éves korában azt közölte családjával, hogy vagy Béranger nagyságú költő lesz vagy püspök. A hitbuzgó família tisztelte a püspököket, de azért mégsem adták papnak a rokonukat. Béranger nevét is tisztelték, de még kevésbé szánták költőnek a fiút. Ő azonban még később is szeretett volna pap lenni, de a felmenőknek egy darabig még hatalmukban állt, hogy ezt megakadályozzák. Hanem amikor befejezte a középiskolákat, már nem volt erejük az időseknek, hogy véghetetlenül akadékoskodjanak. Mallarmé tehát angol nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár lett. Még azt is ki tudta erőszakolni, hogy közben egy évet Angliában töltsön, angol egyetemen ismerkedjék a valódi angol nyelvvel. 22 éves fővel már angoltanár volt egy vidéki gimnáziumban. Több városban tanított egymás után, míg végre Párizsba kerülhetett. Megbecsült nyelvtanár volt mindvégig, hamarosan kiadók is felkérték, hogy angol klasszikusokhoz írjon előszavakat. Angol szerzőkről szóló kistanulmányai végül sokkal vastagabb kötetet töltöttek meg, mint összes irodalmi művei együttvéve. Pedig élete java részét foglalta le a versírás és a versek javítása, módosítása. Van olyan szonettje, amelyet újra meg újra elővett, és csak hat év múlva találta befejezettnek, akkor adta folyóiratnak, hogy közölhetik.

De még fiatalember volt, alig frissen diplomás tanár, amikor megint meghökkentette családját. Bejelentés nélkül megnősült. Egy szegény leányt, méghozzá német leányt vett feleségül. Nevelőnő, vagyis félig-meddig cseléd volt: német is, cseléd is, szegény is - csupa felháborító jelző egy francia polgárcsalád számára. Talán több is volt a lázadás, mint a szerelem. De törhetetlenül következetes volt, kitartott az asszony mellett akkor is, amikor már híres költő volt, akkor is, amikor egymást követték szép szeretők és reménytelen lángolások. Úgy látszik, az asszony méltányos volt férjéhez, hálás lehetett neki a társadalmi emelkedésért. Nyilván a férjet sem izgatta, hogy felesége hogyan él, amikor ő éppen más hölgy legyezőjére ír szellemes versikét (három ilyen legyezőre jegyzett kis költeménye maradt ránk).

1866-ban azután megjelent az az első vállalt 11 költemény. A "Parnasse contemporain" című folyóirat közölte. Nevezetes orgánum volt ez. A kor költőfejedelmének tartott tudós-múzeumigazgató Leconte de Lisle szerkesztette, olyan népszerű költők írtak bele, mint Verlaine, Sully Prudhomme, Hérédia. Itt indulni azonnali rangot jelentett. A folyóirat címéről nevezték munkatársait "parnasszisták"-nak. Ezek mind a versformák mesterei voltak. Olyan lírát igyekeztek kialakítani, amelyben a költő tárgyilagosan ragadja meg a tapasztalható világot vagy a felidézett emlékeket. Számos jelentékeny francia költő indult a parnasszisták közt, sokan túl is léptek a parnasszizmuson. Mallarmé indulásakor nagyon megfelelt Leconte de Lisle-nek és munkatársainak. Azonnal sikere is volt az igényes olvasók körében. De rövid évek alatt Mallarmé is háta mögött tudta ezt az indulást a 11 verssel. Ő maga is csak első korszaknak tekintette fejlődésében. Úgy is őrizte meg az irodalomtörténet, mint első korszakot. A következő években öngyötrő lassúsággal dolgozott ki néhány nagy költeményt. Igazi szimbolista világ-tükröztetések voltak, leghíresebbek a "Herodias" és "Az egy faun délutánja". Mégse mindenki érti, hogy melyik célzás mire is céloz. A költő tudatosan halmozza a szavak és a képek többértelműségét. A többször átdolgozott, kiegészített "Herodias" teljesen sohase készült el. Töredékként adta végül is közre. Az "Egy faun délutánja" azonban tökéletes egész. Görög mitológiai környezetbe játszódó képzeletbeli történet a furulyázó faunról, aki el akarja érni a táncoló, kergetőző nimfákat, ámde ők elérhetetlenek. Általában úgy értelmezik, hogy a költő vágyódó lelkének képpé változtatása ez a zenei hatásnak is, színes látomásnak is múlhatatlan remekmű. De ezt nem közölte a "Parnasse". Sully Prudhomme úgy tiltakozott ellene, hogyha ezt a lap közli, akkor ő kiválik a szerkesztőségből. Tehát nem itt jelent meg, hanem külön díszes kiadásban Manet illusztrációival. Manet Mallarmé legjobb barátai közé tartozott. Az a szép hölgy, aki alighanem a legtartósabb szeretője volt a költőnek, hozzá szólnak azok a legyezőre írt versek, előzőleg Manet modellje és persze szeretője volt. A festő mutatta be, és az igéző és tüstént megigézett nő a festőtől átpártolt a költőhöz. Nem támadt harag közöttük, szokásos volt az ilyesmi a művészvilágban.

Mallarmé szűk körben már az első jelentkezés óta megbecsült költő volt. Ezzel az "Egy faun délutánjá"-val emelkedett az elismert legnagyobbak közé. Akik nem értették, miről is szól, azok is elragadtatottan beszéltek róla. A köréje gyűlőket lebilincselte nagy műveltsége és világos magyarázókészsége. Már rég nem akart pap lenni, de modorában mindig volt valami papos, kinyilatkoztató. Szívesen vették körül, ő pedig szívesen látta őket maga körül. Kedd esténként rendszeres fogadónap volt a lakásán. Fiatal írók, költők, néha festők is körülülték a tanár urat. Megbeszélték az irodalom, a művészetek ügyeit. Ezeken a beszélgetéseken a legújabb vélemények cseréltek gazdát. A házigazda Béranger iránti rajongásán már régen túl volt.

III. Napóleon polgári imperializmusának éveiben Victor Hugo titokban terjesztett lázadó és lázító hangú versei, és Béranger romantikus szabadságvágya tiszteletre méltó múlt volt. Azóta volt német-francia háború, volt porosz megszállás, párizsi Kommün, a kommünárok kiirtása. A visszatért polgári köztársaság elvesztette régi eszményeit. Maradt a kiábrándulás és az undor. A hazatért Victor Hugo úgy volt nemzeti büszkeség, hogy hivatalosan elmebetegnek nyilvánították. A divatos naturalizmus sivárságkultusza pontosan a terjedő eszménynélküliséget fejezte ki. A naturalizmus úttörője és legnagyobb írója a Mallarménél két évvel idősebb Zola volt. Mallarmé és Zola kölcsönösen nagyra becsülte egymást. Zola azonban politikailag ellenzéki volt, szemben állt azzal, ami van. Mallarmé elvonuló, elzárkózó volt. Magatartásával, stílusával nem tiltakozott, hanem menekült. Ez az elfordulás meg is felelt a polgárság kritikus, de nem harcos szellemének. Felháborodásukból nem küzdelem, hanem undor következett. A Mallarménál 20 évvel idősebb Flaubert, aki ugyanolyan kínos lassúsággal teremtette meg csillogó prózai életművét, már előbb kezdte meg ezt a szép stílusba rejtőző eszménynélküliséget. Az az új írói-költői nemzedék, amely már korábban Flaubert-t vallotta mesterének, előkészítette a Mallarmé keddjein összegyülekező, jórészt fiatal írókat-költőket. Akármilyen lassan bővült az életmű, ha mégis megjelent egy új vers, már egyre szélesebb kör fogadta el példaképnek. Mestere volt a magát modernnek tudó és valló nemzedéknek. Amikor Leconte de Lisle meghalt, a fiatal költők Verlaine-t vallották vezérüknek. Amikor Verlaine is meghalt, nem is lehetett mást vezérnek fogadni, mint Mallarmét. Most már valóban a költészet pápája volt. Azok is tisztelték, akik alig-alig értették verseit, azok is, akik nem is olvasták. Sőt azokra is hatott, akik csak azokat utánozták, akik Mallarmét utánozták. Ez már művészi útjának harmadik korszaka volt. Jellegzetes művei ebben a szakaszban azok a gondosan csiszolt szonettek, amelyeket egy-egy költő emlékére írt. Baudelaire, Edgar Poe mellett Théophile Gautier emlékét is a halhatatlanoknak járó tisztelettel ünnepli. Gautier kezdetben a romantika harcos ifja volt, idővel ő hirdette meg a "l'art pour l'art" esztétikáját, a politikamentes művészet hitvallását. Talán éppen ezért a későbbi és egyre politizálóbb évtizedek eléggé háttérbe szorították emlékét. De Baudelaire mesterének és példaképének tekintette, Victor Hugo nagyra tartotta, Mallarmé pedig besorolta a halhatatlanok közé. Ők pedig értettek a költészethez, talán nekik volt igazuk.

Túl az ötvenedik évén, mint örökséget, rendezni kezdte költői életművét. Ez alkalom volt rá, hogy újra szóról szóra, sorról sorra megint átnézze, újraértékelje, amit egykor írt.

Amit amaz első 11 vers előtt írt, megsemmisítette, még csak azt sem tudjuk, mennyi és milyen lehetett ez az előjáték a halhatatlansághoz. Azután ő maga osztotta három korszakra, amit írt. Akkor 42 darabot tartott méltónak a múlhatatlanságra. Melléjük sorolta azonban azokat a lírai szövegeket, amelyeket "Költemények prózában" címszó alatt rakott rendbe. Ezek nem szabad versek. Ritmikájuk, szöveghullámzásuk szándékosan távol áll a versritmikáktól. Választékos prózában írt hangulatképek, pillanatnyi benyomások, esetleg apró események, a példakép itt is Baudelaire volt. Neki "A romlás virágai" mellett a másik költői kötete a "Kis költemények prózában". Hamarosan Turgenyevnek is volt egy gyűjteménye, amelyet "Költemények prózában"-nak címzett. Talán a nagy meseíró Andersennek az a gyűjteménye, amelyet "Képeskönyv képek nélkül" címmel adott közre, szintén Baudelaire ihletettségében készült. És majdnem bizonyos, hogy Oscar Wilde ugyanilyen című lírai prózagyűjteménye közvetlenül Mallarmé hatására született meg. Hiszen a Párizsba gyakran átlátogató Wilde gyakori vendége volt a nevezetes keddeknek. Az ott nevelődött nemzedékből Paul Valéry vitte tovább leghűségesebben a mester emlékét és stílusának tanulságait. Valéry idővel nagy tekintélyű alakja lett a francia irodalomnak. Mindhalálig vallotta, hogy Mallarmé tanítványa, hagyományának őrzője.

Igaz, hogy idővel halála után találtak néhány verset és néhány költeményt prózában. Ezeket hozzásorolták az eredeti - az általa összeállított - gyűjteményhez. De az egész költői életmű alig tesz ki 70 költeményt és összesen 12 költeményt prózában. Ilyen kis csomaggal is be lehet jutni a halhatatlanságba.


TARTALOM