1.

Tiziano halott! - Mint már félezer esztendeje, most is szombaton tanácskoztak Velencében az atyák. Ha avatatlan személy merészkedett volna be tanácstermükbe, a Sala dei Pregadiba, úgy hihette volna: valamilyen ismeretlen szertartás szerint ülnek gyászünnepet. Mindegyik pad előtt kis asztalkán, cseréptálban illatos füvek izzottak, aromájuk felhője, parazsuk füstje elborította a vörös s fekete talárokat.

Második hónapja kongatnak szüntelen Szent Márk köztársaságának harangjai. A város megváltozott: elnémult az örök karnevál, helyette a halottkísérők kegyes társaságának zsolozsmái verték fel a némaságot piactereken, lazarettek előtt: ide cipelték ki alkonyatkor s hajnalban a pestises halottakat.

Nem először néz szembe Velence ezzel a rémmel. A régi évkönyvekben fekete kerettel jelölték meg a dögvészes esztendőket - 1348 óta, amikor a Nagy Rémület végigpusztított egész Európán, talán az egész világon. Az atyák sejtik, honnan ered a métely: ahonnan a gályák hozzák a selymet, fűszereket, ritka fát, fekete rabszolgákat. E forró égöv katlanában kelnek ki a miazmák - elég, ha egyetlen hajó népe megszegi a parancsot, elmulasztja a böjtöt, rossz csillagok alatt rakodik vagy lerészegszik a rizspálinkától - már fészket ver a kórság, s lehet, hogy fűszerekkel megrakott halálhajó imbolyog csak a tengeren.

Ha betegség támad a hajón, a kapitánynak ki kell tűznie a sárga lobogót. De hányszor titkolják - dacolva a szigorú törvényekkel -, csakhogy túladhasson a gazda minél hamarább a portékán. Egy nap elegendő ahhoz, hogy a métely beosonjon a szűk kanálisok közé; a lázasan didergő hajós este még kocsma mélyén gyógyítja magát forró itallal - reggelre már talán csendes halott, de ónkupája továbbvándorol a csapszék nappali vendégei között.

A szenátorok családjaikat elküldték a szárazföldre, de a Tanács megköveteli tőlük, hogy veszély idején ne hagyják el a helyüket. Minden szerdán s minden szombaton így összejönnek - ők szerkesztik a törvényeket, melyeket a Nagy Tanács szentesít.

A titkár szomorú tiszte, hogy bejelentse a halottakat. Csendesen megy végig a Delejtű Termén, egy percre megáll a Tízek Tanácsának előszobája előtt. Még egyszer végignézi a három pergamentekercset, melyet a Szenátus előtt fel kell olvasnia. Az első árkuson a pestisben elhunyt patríciusok szerepelnek, a második hely a polgárokat illeti - a harmadikon már alig szerepelnek nevek; inkább csak így: harminckét hegyilakó hajórakodó, négyen a zsidók utcájából, esetleg úgy: meghalt három örömlány.

A fiatal titkár nem egészen egy hete teljesíti feladatát; elődje szerda és szombat között a csendes ezrek közé vándorolt, akiket jeltelen közös sírba temetnek napról napra, ahogy ezt megköveteli a Köztársaság, a Serenissima törvénye: aki életében szolgálta Velencét, halálában se okozzon holttestének szálló ragályával kárt. A Szenátusban jórészt szakállas atyák ültek, fürtjeik fehér fényben ragyogtak a füstölgő lángokban; Morosini, a titkár még ifjúember volt, borotvált arccal - egyike annak a harminc fiatal nemesnek, akit minden esztendőben sorshúzás szeszélyei szerint ültetnek be a Nagy Tanácsba, hogy megtanulják már korán őseik mesterségét. Most ő lett a titkár, feladata szerint átveszi a halottkísérők jelentését, feldolgozza s összegyűjtve beterjeszti a Szenátus elé. Veszedelmesebb megbízást akkor sem kaphatott volna, ha azt kívánják az atyák tőle, hogy egyetlen hajóval próbálja visszafoglalni a töröktől Ciprus szigetét.

- Tiziano halott - mondja a hang.

A hang felszalad a hatalmas faliképekhez, melyek egyik oldalt a Köztársaság csatáinak egy győzelmes pillanatát, másikon a doge felmagasztalásának csodáját ábrázolják. Szabály szerint a titkár nem beszélhet a Szenátus előtt, neki csak olvasnia szabad. Így: tizenkét nemes, százkilencvenöt polgár, háromszáz körüli idegen. De most egyetlen rosszalló tekintet sem érte, hogy élőszóval, mindenki mást megelőzve jelentette be a gyászt. Halk moraj futott végig a padsorokon, mintha még jobban meggörnyedtek volna az öregek, a sóhajoktól magasabbra csapódott a füst.

Legtöbben úgy gondoltak Tizianóra, mint magára a Köztársaságra: erre az egy emberre talán nem érvényesek a földi elmúlás törvényei. Tiziano, a festő már mester volt, amikor az atyák legöregebbike született... De valamennyiük közül ki a legkorosabb? A vének lopva fürkészték egymást... hatvan... hetven... közel a nyolcvanhoz. A tehetetlen aggastyánokat már felmentik az ülések súlya alól. De Tiziano fennen hirdette, hogy százéves korában - ez jövő esztendőben lett volna - megfesti legszebb képét, s a Szenátusnak adományozza. Százesztendős, de nem töpörödött, ostoba öreg, vénhedt emléke egykori ragyogásának. Még szálfa volt tegnap is, állványa mellett állt ecsettel kezében, minden követ tisztelgett nála, azóta, hogy Károly császár felemelte ecsetjét. Velence mestere volt, itt élt a városban, s a színeinek ragyogásával mindenüvé a Serenissima fényét vitte el, ahová képe került. Ha a spanyol király vagy a szentatya megneheztelt a Serenissimára: Tiziano megengesztelte őket egy vásznával. Ha Bécsbe készült rendkívüli követség, tudták, hogy a császári udvarban minden titok megnyílik egy Madonna-képe előtt. Pillére volt sok-sok évtized óta Velence hatalmának - mint az ólomtetős börtönök, a kikötő vagy az Arzenál.

Az első padból halkan hangzott el Contarini kérdése:

- Mit kívánt a mester, hol helyezzék nyugovóra?

Súlyos szó volt. Contarini a Tízek tagja, akiknek kezében van élet és halál legfőbb, titkos joga. Őrködnek a törvények felett, magát a dogét is büntetéssel sújthatják, mely elől senki nem menekülhet el. Épp ezért minden tekintet kérdően fordult Contarini felé: nem tudja-e a legfőbb bírák egyike, hogy a Fekete Halál járásakor nincs testamentum, végakarat az örök nyugvásra, nem temetnek családi sírokba? De a tanácsúr féloldalt fordult, egyenesen társai felé, s hangján, mely most olyan metsző volt, mint a penge, megismételte a kérdést:

- Hová kívánt a mester temetkezni?

A titkár szembenézett, megértette:

- A Frariba!

A hang, mintha meg sem hallotta volna a választ, folytatta:

- Mi magunk vagyunk a törvény. Azért hozzuk, mert gyarló értelmünk szerint ez szolgálja a Respublika javát. Elvetjük őket, ha olyanok lesznek, mint a szűk kabát. A törvény tiltja, hogy járványos időben máshol kapjanak helyet a halottak, mint az aznapi közös sírban. Ez a törvény áll mindenkire: nemesre, nemtelenre egyaránt. De az atyák tudják, hogy az élő Tiziano hű fia volt Velencének, majdnem egy századon keresztül. A Serenissima hogyan tisztelhetné szebben emlékét, mint ha a szomorú órában kiemeli őt egyetlenként a polgárok sokasága közül. A Tízek Tanácsa nevében mondom: nem látunk törvénysértést abban, ha Tiziano Vecellio holttestét minden nagyobb fény és pompa nélkül, de kívánsága szerint a Frari templomában helyezzük örök nyugovóra.

Száz kis füstcsík - a veszélyt távoztató füvek párája - szállt a levegőben. Forró nyári nap volt, ilyenkor áttüzesednek a fémtetők, s az atyák, ha nem szokták volna meg ifjúkoruk óta, fulladoznának súlyos talárjaikban a rekkenő hőségben. Contarini szava továbbzengett:

- Így kell cselekednünk, valahányszor úgy érezzük, egy korszak zárult le Velence történetében. S a korszak nem mindig azonos nyert csatákkal, elvesztett szigetekkel, belviszályaink kiirtásával, törvényeink erősödésével. Az itt ülő atyák ősei, amikor e nedves földnyelvbe beverték az első házak cölöpeit, már magukkal hozták kis üszkét annak a tűznek, mely megvilágította egykoron Hellasz s mindnyájunk anyjának, Rómának szépségét. Mestereink azóta hirdetik képekben, faragott szobrokban, templomokban és palotákban, de az emberi ének és szó ragyogásában is, hogy a mi Köztársaságunk kicsiny, de örök.

Atyák, mi, akik itt vagyunk, hogy őrködjünk - mi is félünk. Lehet, hogy szolgáink egyike már hónalját tapogatja, s estére mi is rettenve menekülünk ki a palotánkból. Lehet, hogy mi magunk pillantjuk meg magunkon a Morbus fekete foltjának intő jelét. De Velence annalesei tanítják, hogy minden járvány egyszer megszűnik. Ilyenkor hálaoszlopot emel, templomot építtet, vagy valamely más nagy kegyes jótéteményre határozza el magát a Signoria. De ha megépül a templom - ki fogja feldíszíteni, ha a legnagyobb mester kezéből kihullt az ecset? Ki lesz majd... ha messer Paolo Veronese s Tintoretto is elhagynak bennünket, ki lesz, aki fenntartja a szépség íratlan törvényét? Ha Tizianót közös sírba temetjük, s tetemét mésszel leöntve adjuk át az enyészetnek, ezért talán megrónak bennünket az elkövetkező, boldogabb korszakok ma még nem is élő szenátorai. A zsarátnoknak nem szabad kialudni: a lángelme csak helyet cserél. Törvényünk szerint itt, a tanácsban minden szó szabad. Van-e, aki ellentmond nekem?

Egyetlen mozdulattal emelkedett fel Velence Szenátusa. Az őrt állók kapitánya, aki közvetlenül az egyik prokurátortól kapta parancsát, aranyos botjával hármat koppantott. Kitárták a széles szárnyasajtókat, s a szenátorok, kezükben a füstölőkkel indultak kifelé. E néma szóval hirdették, hogy Tiziano halála napján más ügyben nem határoznak az atyák.


2.

Amikor Baldassare Monteverdi hazajött a páduai egyetemről szülővárosába, Cremonába, egyet-mást alakított az ódon házon, melyet apja után örökölt. Befalaztatta a nagykapu melletti kisajtót. Ez volt a Porta dei Morti - a halottak kapuja, melyet csak akkor nyitottak meg, ha koporsót vittek ki rajta a familiárisok. "Orvos házában ne legyen holtak kapuja", mondta a vidám, fiatal orvos, aki büszkén hordta a híres páduai Alma Mater doktorkalapját. Utána elment bemutatni pergamenre festett diplomáját a cremonai várostanácshoz, kérve: adjanak engedélyt a város ősi polgárának, hogy gyógyító mesterségét a törvények s a tudomány szabályai szerint a város javára gyakorolhassa.

A széles sarokházat újravakolták. A porta fölé Aesculap jele került, a Madonna-kép átellenében; a vak sarokablak párkányáról letekerődző kígyót formált a kőfaragó. Egy hét múlva megfiatalodott az ifjú doktor ódon háza, amelyben talán már századok óta laktak a Monteverdiek: nyergesek, gyertyaöntők, hangszerkészítők...

Akit a kíváncsiság hajtott, vagy kórtól űzve az első napokban átlépte félve a doktor ajtaját - úgy érezte: idegen világba került. A széles pitvarban, ahol azelőtt hosszú szárítópad állt, most füvekkel, gyökerekkel, gombákkal, fakérgekkel megrakott polcok sorakoznak, mintha Baldassare azt akarná bizonyítani, hogy minden titkot ki lehet csalni a természetből. Néhány lépéssel odább viszont különös köveket, pozdorjává tört ércet, salakot, ként, salétromkupacokat vehetett észre a látogató; a pitvar közepén kis kemence állt, mellette kisebb és nagyobb fújtatok, aszerint, mily hőfokra kell hevíteni a tüzet.

De a valódi varázslat akkor kezdődött, amikor a páciens átlépte a küszöböt. A sarokban szobor állt, melyet a doktor még Páduából hozott magával, valamerre ott vetette fel szántás közben az eke, s a parasztok jó pénzért eladták az Egészség egykori istennőjének torzóját az ifjú orvosnak. Mintha boszorkánykonyhába került volna a vendég: kint a kemence elvégezte a durva munkát, bent már csak az ideillő párlatok, szárított füvek, szitált porok kerültek a görebekbe. Rejtelmes alakú edényekben keverte Monteverdi doktor az "ingredienciákat", s hogy az alkimisták megszokott állatja se hiányozzék, villogó szemű, fekete macska terpeszkedett a felső polcon, szárított gyíkok, tűre szúrt rovarok, skorpiók között. Lent a "műhely", a doktorkonyha parazsánál főttek naponta az elixírek, gyógyító kenőcsök, főzetek, mákonyok. A mester éjszaka is felkelt, fölé hajolt a fortyogó fazéknak, leszedte habját, új edénybe töltötte, port szórt vagy gyökérnedvet cseppentett rá, keverte, míg a főzet nem változtatta színét, vagy nem csapta vissza sűrű hálóval páráját.

A szoba másik oldalán volt a szokott alkimista műhely: ezt ritkábban, mintegy ünnepnapokon kultiválta a doktor. Talán ezer és ezer tudós és sarlatán főzte, párolta az ércek salakját, higanyt s ként kevert, salétromot s vegyületeket figyelt: jelentkezik-e a kabalisztikus titkos szám, a Nagy Magiszter, a bölcsek köve, a kis kemence mélyén, a hamuban nem csillan-e fel a sejtelmes, megálmodott arany?

A belső szobában azok az eszközök álltak, melyeket Baldassare Monteverdi még Páduából hozott magával. A hosszú, széles asztalon felül-alul szíjak, ha nyugtalan, jajgató beteget kellett leszorítani. A falon polcok s kis szekrény: csipeszek, ollók, kések, kanalak, egy fűrész és balta, sebkutató szerszám, fémtükör, klistérek, érvágó tálak, hatalmas homokóra, mely rovátkáival félperces pontossággal mutatta az idő múlását. A sarokban csontváz, a dolgozóasztalon koponya. A falon színes rajzok, melyek az emberi test részeit ábrázolják, a híres nagy páduai professzor, Vesalius útmutatása szerint: mintha labirintus lenne, úgy keringenek benne a kék s veres erek, edények, ideg, foltok, zsírok és csontok - ahogy elleste a természet titkait. A sarokban kis polcon néhány könyv, melyet az emberi test titkairól írtak s nyomtattak: arabok bölcsessége, egy ódon Galenus-kötet, Hippokrates negyedrét kiadása, Leonardo da Vinci rajzai az emberi testről: ezért egy egész aranyat kellett fizetnie annak, aki a mű birtokával hivalkodni akart.

Andrea Amati, a hangszerkészítő, barát és rokon, ült látogatóban a doktornál. Hosszúkás arcát Krisztus-szakáll övezte, kék szeme vidáman nézte a világot, míg fel nem szisszent s nem dörzsölte meg fájós, csúzos jobb kezét.

Baldassare doktor kint párolta a friss kenőcsöt a fájó ízületre, ezalatt nyílt az ajtó, beszaladt a legidősebb Monteverdi gyerek, a hatesztendős Claudio. Egy perc, már megjelent az ajtónyílásban Maddalena asszony kövérkés, főkötős arca is, hangos lombard szóval hívta a kisfiút. De Amati nevetett.

- Keresztfiam, már csak azért is szeretem... tegnap is eljött a műhelyembe. Az idősebb inasom vezette este haza. Ha nem tudná, Maddalena asszony, naphosszat ott játszik nálam. A hegedűk s a violák jobban érdeklik Claudiót, mint apjának a mestersége.

A fiú átölelte Andrea térdét, játékosan, incselkedve nézett rá. Ahogy hallotta a legényektől, úgy szólította:

- Messere, eljöhetek ma is?... szeretném látni, milyen, amikor kiveszi a pácból azt a bordát... amit a múltkor beletett, megígérte, hogy megmutatja, amikor összeállítja a violát.

Maddalena elkapta a kisfiú zekéjét, már vitte volna kifelé, amikor kint megkondult a kisharang. Ez azt jelentette, hogy új beteg érkezett, még nem tudja a járást, most jön először vergődő lélekkel, remegve az elkövetkezendőktől. Lehet persze, hogy rokon hívja a doktort pácienshez, amikor már a borbély vagy javasasszony nem tud segíteni.

Az orvos betegekből élt, Maddalena asszony előresietett: az ostoba cselédlány talán még elriasztja, szörnyű történetet mesél az új vendégnek, akiben amúgy is bujkál a félelem.

Sovány férfi bicegett be. Ahogy botját fogta, Baldassare látta: félzsoldos katona. Így állt előtte, összeszorítva fogát, hogy ne jajgatással kezdje, amikor elmondja panaszát. A doktor intett, húzzon széket magának, várja sorát, míg végez Amatival. Néhány barátságos szót szólt a beteghez, akinek szaván megérezte, hogy nem cremonai, nem is lombard, Itália délibb vidékein ringatták bölcsőjét.

- Látod, Andrea, ezt ma próbálom ki először rajtad. Tudod, mi van ebben? Tevecsontfőzet. Múlt héten vettem egy genuai vándorkufártól, aki csontokkal kereskedett. Igen... két scudit fizettem érte, többet kért először... de megéri... Úgy mondják, a tevecsont kiszívja a test nyavalyáit, s ha forró kénes szappannal elegyítik főzetét, biztos hatása a fájó ízületre. Próbáld ki, kerüld a hideget, éjszakára göngyöld be jó melegen, reggel bontsd le a külső kötést. Ne félj, nem gátol a műhelyedben, de azért kíméld kezed... Úgy hallom, mindennapos lett nálatok a fiam. Bizonyára lábatlankodik, utadban van a műhelyben.

Amati nevetett.

- Megszoktam. Szeretem, ha körülöttem sürög-forog. Mondom neki: hozd ide ezt vagy azt a szerszámot... ismeri őket. Ha kész valamelyik zeneszerszám... igen, tudod, ez nálunk nem megy olyan gyorsan... mint másoknál, azt hiszem, nem kell neveket említenem előtted... ha elkészül egy szép viola... most, hogy ilyen nyavalyás a kezem, már alig tudom kipróbálni én magam. Legényemre bízom, de ez csak ostoba falusi nótákat tud cincogni rajta, nem ismer egyetlen villanellát vagy madrigált sem. Látnád, hogyan torzul el ilyenkor Claudio arca. A múltkor földre vetette magát, sírt, adjam neki oda... ő szebben játszik rajta, megtanulja... bízzam rá. Mondtam neki, majd ha megnősz, te leszel az első segédem! Ki tudja, Baldassare, melyikünkhöz fog húzni a fiú... De tudós ember fiához már nem illik a mesterkötény. Úr lesz a fiadból, rokon! Ezért fáj a szívem, ha ott ólálkodik a műhelyemben a kisfiad. Félek... megszeretem... Fájni fog, ha már megjön az esze, s elmarad.

Nevettek. Amati felállt, kezet fogott a doktorral.

- Majd küldök át egy pint bort, Baldassare, tegnap hoztam a szőlőmből.

A sánta emberre került a sor, felállt. A doktor nézte az arcát. Homlokán rosszul forrt sebhely nyoma, mely lefut az arcon, elvész a fül mögött.

- Becsületes vágás volt, amit kapott kegyelmed.

- Marcantonio Colonna hajóján voltam, Lepantónál... A lábam miatt jöttem el, messere. Golyót kapott, de nem ért csontot. Most újból gennyezni kezd. Rosszabbul járok, mint amikor kaptam a sebet.

A gyermek csodálattal nézte a nagy idők invalidusát. A doktor halk hangon, mintha csak emlékeit sorolná, válaszolt.

- Már majdnem hat esztendeje... épp bementünk Páduából, az egyetemről Velencébe... Szép, meleg október volt, emlékezem rá, kint sétáltunk a Piazzán. Egész nap ott turkáltam régi könyvek között, s amikor már kezdett leereszkedni az alkonyat, mi is, a társaimmal együtt, mint Szent Márk városának boldog lakói, ott őgyelegtünk a Palota körül. Egyszerre Szent Márton csatornája felől feltűnik egy hatalmas gálya. A jó szeműek - én magam nem ismertem meg a hajókat - már messziről észrevették, hogy Gábor arkangyal képe leng az árbocon, de mellette lófarkas lobogókat csóválnak a katonák. Amikor befutott a csatornába a gálya, egyszerre eldördült mind a negyven ágyúja. A torkolattűz úgy villant az alkonyatban, mint tűzhányó hegy krátere. A velenceiek, akik minden hajójukat ismerik, már mindenütt ordították:

- Győzelem... győzelem... Giustiniani gályája!

Néhány perc múlva leoldották a hajók a csónakokat: török főfoglyokat tuszkoltak be, körbevették a fegyveresek, Giustiniani tisztjeivel a nagyobb dereglyébe szállt. A Piazzán voltam, mindent kényelmesen végignézhettem. Egy szemvillanás alatt úgy megtelt a nagy tér, attól lehetett tartani, leszakad, bele a tengerbe. Minden velencei rohant befelé a városba, kiáltoztak, kacagtak, ujjongtak. Ilyent még soha nem láttam: győzelem... győzelem... Egész Velence ettől a Victoriá-tól harsogott.

Giustiniani akkor érkezett a Palota elé. Mire odaért, már vörös szőnyegeket terítettek a lépcsőkre: mintha fejedelmi vendéget várna a Serenissima. A kapitány hajadonfőtt volt, homlokát eltakarta a kötés. Ő kapta Lepantónál a velencei vezérek közül a legkeményebb sebet. Jutalmul ő jelenthette be a Nagy Tanácsnak: az egyesült keresztény flották kilenc nappal ezelőtt tönkreverték a pogányt.

Mindenki, aki tehette, eljött a Consiglio Grande éji ülésére. A sötét leereszkedett a városra, de ezen az éjen csak a csecsemők aludtak. A doge elrendelte: mielőtt megkezdik az éji tanácskozást, mondjanak a San Marcóban Te Deumot. A tömeg benyomta a kapukat, bezúzták a sekrestye ajtaját, míg a papok beöltöztek a legdíszesebb miseruhákba. Előkerült Zarlino mester, a híres karnagy, s mire feltárult a San Marco nagykapuja, már úgy döbörgött, mintha csak a csata hangját akarta volna visszaadni mind a két orgona. A doge úgy rendelte, hogy a zsákmányolt zászlókat terítsék a főoltár elé.

Ezt a Te Deumot nem felejthetem el. A San Marcóban... Palestrina mester művét énekelte a kórus, az orgona akkor hallgatott. Égi és földi seregek csaptak össze, s míg bent, a nagytemplomban szorongott, egymást tiporta az embertömeg - kint a városban már megkezdődött Velence éjszakai ünnepe... Ha láttátok volna: üldözőbe vettek egy keleti kufárt, örményt vagy perzsát, vagy aki a Fűszeres Szigetekről vetődött Szent Márk városába. Török-nek nézték. A néhány török kufár, hivatalbeli, aki ott élt Velencében, megneszelte a veszedelmet, rohant a Barbaro-palotába, mert a palota ura Konstantinápolyban képviselte a Serenissimát: itt találtak menedékre. De boltjaikat... az örmény boltokat is, mind kifosztotta a tömeg. Az atyák...? A Consiglio Grande hajnalig tanácskozott. Elfogadják-e a Velencére eső felkínált zsákmányrészt, s ha nem, mennyit követeljenek ezen felül még annak fejében, hogy Szent Márk köztársasága a világ hat legerősebb hajójával és ágyúival eldöntötte a lepantói csatát?

Még élt Tiziano... Ezen az éjen maga a Nagy Tanács küldött gondolát érte: az agg mester vállalja-e, hogy megfesti e teremnek a Lepantói Diadalt? Mi mindent vállaltak ezen az éjen... Hány ezer dukátnyi ajándékot Don Juan de Austriának... követségek küldését, melyek bejelentik majd a távoli világnak a diadalt: Szent Márk diadalmaskodik, a Serenissima győzhetetlen.

Felrezzent. Látta a rátapadó tekintetet: sem Amati, de a kis Claudio sem hallotta apját ily lelkesen, átszellemülten mesélni elmúlt dolgokról. Az idegen sziszegve próbálta előretolni merev lábát. Baldassare szeme végigfutott az arcon: láz!

- Most menjetek. Ha holnap is fáj a kezed, Andrea, jöjj el újra!

A katona halkan mormolta:

- Nekem ebből a sok dicsőségből csak egy golyó maradt. A pápai hajó, fedélzetén voltam... A fekete hajón. Talán hallott kegyelmed arról, hogy Marcantonio Colonnának néhány nappal a csata előtt meghalt az egyetlen lánya. A tengernagy erre elrendelte: fessék feketére a deszkákat, az árbocot, a vitorlákat. "Nem lesz ennek jó vége", mondtuk: ki látott ilyen hollószárnyú hajót... Mégis mienk lett a győzelem. De micsoda áron? Mellettem legalább háromszázan estek el, amikor öt török gálya kereszttüzébe kerültünk. Megúsztam egy puskalövéssel. De a többiek, messere... tehetetlenek voltak a felcserek. Mit csináljanak... széttört lábakkal hevertek, bezúzott koponyákkal, a fűrészek és balták hajnalig dolgoztak azon a szörnyű hajón... Velencében persze ünnepeltek. De hajnalig hány jó bajtársamat vetették zsákban a tengerbe? Mi maradt a dicsőségből, messere? Harminc scudo esett rám a zsákmányból. S ez a láb... Kérem, doktor, bánjék irgalmasan velem. Sokat... nagyon sokat szenvedtem.

Mint a hadvezér, olyan az orvos. Egy perc alatt el kell döntenie: felveszi-e a végső küzdelmet a test romboló erőivel szemben? Vagy óvatosan, félve... időt nyerve elkerüli a csatát? A láb üszkösödött, puffadt fehérje, a gennyszivárgás mutatta a csontok körül bujkáló küzdelmet. Vesalius doktorra gondolt, aki a hulla fölé hajolva mutatta boncolás közben: "egy héttel ezelőtt még segített volna a fűrész, balta és a kés". A katona szemébe nézett.

- Barátom... az élet szép, s már amúgy is megelégelte bizonyosan a katonamesterséget. Valamilyen könnyebb... békésebb foglalkozásra gondolt-e? Hisz minden lehet... talán csak éppen orgonista nem...

Az ember rettenve nézte a doktort.

- A lábam?... Arra gondol-e, hogy nem lehet már megmenteni? Ennyi évvel az ütközet után, amikor már annyit kínlódtam vele?

- Lehet, hogy a golyó benne maradt, s most megbosszulja magát, hogy akkor lusta volt a seborvos, nem kereste meg... Négy ujjal a térd alatt kellene... A térdét még használni tudja, messere.

Súlyos csend ülte meg a szobát, hallani lehetett, mint pereg alá a homokórából a por.

- Mikor?

Az orvos szeme a percmutató rovátkáin nyugodott.

- Hora ruit, inal az idő, barátom. Kegyelmed is érzi, rázza a láz, a test beteg. A vérerek viszik a szívhez a kórt. Amikor idejött hozzám, ugye, számolt már azzal, hogy...

- Nincs más segítség?

- Talán... talán enyhítenek ideig-óráig a főzetek, talán lohad a puffadás s csökken a láz. De látja, messere, nyakán s hónalján már érzi a csomókat... beteg a vér, s a genny ezer apró csatornán szétszéled a testben, és sietteti a halált. Az órák rohannak, barátom. Ma még, ha megteheted...

- Csatában nem féltem...

Az ember szeme tétován meredt a fűrészekre. A doktor átfogta karjával.

- Kegyelmed is tudja, seborvoslásra ritkán vállalkozik tudós ember, akit az Alma Mater doktorkalappal tisztelt meg. De mesterem Páduában úgy tanította, hogy a sebek gondozását ne engedjük át tudatlan borbélyoknak. A hulla szolgál az élő testnek, amikor engedelmesen feltárja titkait. Ha messere úgy határoz... Nem fog fájni... nem érzi majd azt, amit mi, orvosok... operációnak mondunk. Néhány nap kell csak talán, hogy lábra álljon... s majd megkérem barátomat, azt, aki az imént itt volt a szobában, s aki érti, miként kell lelket csempészni az élettelen fába, hogy faragjon önnek...

A katona megrettent újból:

- Mankót?

- Nem... lábat, messere. Egy bot segítségével mindössze... legfeljebb azt fogják hinni, köszvény gyötri, azért biceg...

- Az ára, doktor... hogy elvégzi velem?

- Maradt-e még a harminc scudiból?

- Egy arany nyaklánc. Egy török halottról...

Baldassare doktor bólint.

- Néhány napig itt marad nálunk. Csak akkor biztos a gyógyulás, ha magam ápolom, kötözöm, s csak azt eszi, amit előírok, messere. Majd a kisfiammal fog játszani a gyógyulása alatt...

Az egyik fiókból kis edényt vett elő. Félmaréknyi fűszert szórt bele s néhány bogyót.

- Ne féljen, nem fog fájni...

A sarokban ott állt a boroskancsó, gondosan, adagolva töltött belőle a recés pohárba, melyen minden rovátka fokokat mutatott. Amikor a bor ellepte a füvet s a bogyókat, lassan hevíteni kezdte a kis tűzhelyen. Néhány perc, nehéz illatú, súlyos gőz áradt, megfeküdte a szobát. Monteverdi doktor ebben a ködben lassan, a beteg háta mögött, előkészítette szerszámait.

- Utolsó cseppig igya meg, s utána feküdjék fel erre a deszkára.

A harcos felnéz a mennyezetre, amelyet szelíd galambok képe ékesít. Még küzd az álmosság ellen, lassan-lassan úgy érzi, hogy szemhéja ólomból van, szája már nem bír hangot adni, nyelve súlyos, idegen húsdarab. A mester kis kézifújtatóval felszítja a tüzet. Egymás után izzítja a fogót, ollót, fűrészt, bárdot, csipeszeket. Az egyik fiókból nagy halom gyolcsot, másikból tépést vesz elő. Kis labdacsok kerülnek kezébe, válogat... előhúzza tálkáikból a vérzéscsillapító füveket. Fél szemmel figyel a páciensre. A vitéz lassan mozdul, látszik, még küzd az álommal és bódulattal.

- Emeld a kezed...

Végtelen fáradsággal mozdítja a kisujját. - A mákony okozta bódulat már csaknem teljes.

A doktor kiszól a szomszéd szobába.

- Maddalena, forralj vizet.

Néhány hasítással felszegi a foltos harisnyanadrágot, melyet megáztatott a véres genny. Ecetet vesz elő, megmártja kendőjét benne, letörli a lábat.

Az ember nem rázkódik össze, nem sziszeg. Nézi az üszkösödő végtagot. Még él, még küzd, még egy az ember testével.

Néhány perc... a doktor kezében meglendül a fűrész... Az izzó vas vörös ívet szakít a levegőben. A mester néhány gyertyát gyújt, majd széles fémtükröt helyez oldalvást föléjük: a tükör lapja ráveti a fényt a duzzadt, halódó testrészre.

A beteg alszik. Gyengéd kézzel visszahelyezi félrefordult nyelvét szájába, nehogy elharapja, ha mégis átüt a kábulaton a fájdalom. Még egy kupát készít, még erősebb mákonnyal, ha hirtelen ébredne. Nagyot sóhajt. Megelevenedik benne Pádua jó mesterének képe, s hirtelen biztos mozdulattal bemetszi a beteg húsba a fűrészfogú vasat.


3.

Cremona sorsát Madridból irányították. Több mint negyedszázada annak, hogy királyok és császárok szétosztották maguk közt Itáliát. Milánóba beköltözött a spanyol kormányzó, s egész Lombardia megízlelte a "Spanyol Béke" keserű kenyerét. Leszegényedett grandok ültek a kormányszékben, kasztíliai kapitányok jártak adószedésre, az egykori szabad lombard hercegség határain őrtornyok sora emelkedett.

A kis olasz államok egymás után összeroppantak. Az "öthúrú hegedű", ahogy a középkorban Itáliát nevezték, már nem szólt a maga tiszta hangjaival: Velence, Firenze, Nápoly, Róma s Milánó harmóniájából a harmadik s az utolsó már kiesett. Cremona lombard város volt, így osztotta idősebb testvérének, Milánónak sorsát. A városi magisztrátus látszólag önállóan vitte a hajdani szabadváros ügyeit, de rettegtek: mikor jelennek meg spanyol kapitányok, hogy kivessék a véradót: hány gyalogost, lovast, ágyút kíván a katolikus felség távoli, "hűséges" Cremonájától.

A cremonaiakat nem jellemezte nagy vitézség, városuk falai kevés ostromot álltak ki; a rómaiak idejében már laktak itt szorgalmas, dolgos népek, a középkor óta osztották a lombard városok változó sorsát. A város régi, féltett pergamenjei tanúskodtak a hősi múltról, de a jelen csendes mindennap volt, csak a nagyon öregek emlékeztek rá, milyen más... milyen ragyogó volt Cremona sorsa, amikor Milánóban még nem székelt spanyol alkirály.

A templomok zsúfolásig teltek, ha egy-egy merész prédikátor csábító jövendölést választott példabeszédül, ha a zsoltárok szövegében a szörnyeteg feletti diadalt hirdette a textus. Ilyenkor zengett a nagytemplomban az ének, a kórus együtteséből egymás után emelkedtek ki a szólamok: a tenor uralkodott - hívők s énekesek egyaránt értették -, ez a leláncolt Itália nyelve, s a mély, komor, fenekedő basszus, melyben megveti lábát a Rontás - maguk a spanyolok.

Cremona tisztábban értette a zene nyelvét, mint leigázott várostestvérei. A környék erdői nemzedékek óta kitűnő fával látták el a hangszerkészítőket, s ahogy apáról fiúra adták titkukat, úgy őrizte meg minden műhely saját féltett receptúráját, a pácok titkát, a prések erejét s azt az időt, melyre szükség van, míg a nyers fa szerszámmá alakul.

Claudio naphosszat ott élt Andrea Amati műhelyében: a tízéves, koraérett fiú néha már kivette a segéd kezéből a hangszert, szeme járása mutatta "majd én", ott állt a mester mellett, ha boszorkánykonyhájában kotyvasztotta a lakkokat, pácokat, melyektől nemcsak színt, csillogást kap a meztelen fa, de a nyers anyagba belopják a lélek erejét: ha Andrea kezébe veszi a lapos violát (a kisgyermek kezében még nehéz szerszám), megpendíti, fülét odafekteti a szépen ívelő hosszúkás testhez, mely olyan, mintha távoli, egzotikus lény élő corpusa lenne: hajlékony, vörösesbarna csillanású, rugalmas s könnyű, a hangszer él! Amati keze alatt titokzatos hangcsoportok szakadnak ki, futamok kergetik egymást, nyalábba olvadnak, majd egymásnak feszülnek kakofóniában. A hosszú arcú, szakállas mester, aki talán mindenkinél többet sejtett Cremonában a hangszerek titkából, néha mesélt a kisfiúnak a titokzatos erőről, amikor a hang megremegteti a papírlapot, ha hinni lehetne a csalóka érzékeknek; erő, vagy - ahogy mosolyogva mondja - fluidum, "hasonlatos ahhoz, ahogy apád magyarázta a nedvek keringését az emberi testben... igen, az élő testben, s ez a titokzatos mozgás elakad, ha a testből az élet kiszáll".

Andrea violái hírükben túlszárnyalták máris Cremonát. Messzi városokból jöttek kereskedők, néha fejedelmi vagy főpapi küldöttek, hogy betérjenek Amati műhelyébe: "mi készül, messere"; csengett a flórenci forint, mantuai dukát, a ferrarai scudo... itt-ott egy-egy velencei zecchino, bár a Serenissima nem szerette, ha polgárai "idegenben" vásárolnak.

A zeneszerszámok készítőinek céhe ősi testület volt Cremonában: Andrea Amati művészete most a többieket is versenyre ösztökélte. Ha vasárnaponként betértek valamelyik hangszerkészítőhöz, mindenünnen előkerült egy-egy nemrég készült zeneszerszám, mely valamilyen titkot rejteget: formája új volt, pácán változtatott a mester, préseit lazábbra fogta, módosította a húrozatot.

Ilyenkor az asztal felett összehajoltak a szakállas fejek. Elfelejtették, hogy a valóságban harcban állnak egymással, lappangó féltékenység szövi át az évszázados hagyományokat... A hang bűvöletében éltek, ha dominikánus vetődött volna be fürkész tekintetével, azt hihette volna: titkos eretnekségre bukkant, mely bálványát imádja, a hervadt rózsalevél színű testet, mely lehetne bölcső vagy cseppnyi koporsó, ha nem állna egyetlen fekete lábon, vagy nem tűnne el kis, lapos tányérjával pereme a mester álla alatt, míg kezében táncol a félkörívű vonó.

Amati jól őrizte titkát. Míg violái, e testesebb, széles szerszámok zengték műhelyének dicsőségét - a mester kecsesebb szerszámról álmodozott. A viola túl nagy, nehézkes; könnyebb, játékosabb hangszer kellene, mely nem kéredzkedik már le a földre, nem ül nehézkesen a zenész karján, nem kell térdhez támasztani, nem önti el a muzsikust az izzadság, ha egy órán át görnyedve szerszáma fölé hajol. Könnyebb hangszer kell... kecsesebb... viola helyett... violino, mely egyetlen irammal eléri az eddig rejtett magasságokat.

Amati hegedűről álmodott. Ismerte a muzsikusok ellenállását, a céhtársak szeszélyét, a gondot, melyet magára vesz, ha valami újat, a megszokottól eltérőt akar alkotni. Mindenki tudta, minél kisebb, kecsesebb, kézhez állóbb a zeneszerszám, annál több gond, aggodalom van vele, úgy kell összeforrniuk a lemezeknek, mintha egyetlen test porcikái lennének: s ad-e mélységet, zengést, színt, tónusokat a kisebb test, hogyan mérkőzhetik a viola megszokott, komolyabb arányaival: a "violino" nem lesz-e gyermekjáték, drága portéka főurak fiainak kezében, melyet eldobnak, ha a kis princ valóban már zenét tanul?

Cremona szíve ott dobogott a dómban. A bolthajtások s ívek alatt százados biztonsággal keringett az ének: szólamokra oszolva, karénekké dagadva töltötték be az áhítat hosszú óráit; ha egyházi vagy városi nagy ünnep közeledett, késő estéig világosak voltak a dóm ablakai: aki erre járt, megleshette a próbák izgalmát, az ismétlések sorát, a karnagy szigorú szavát s azt a rengeteg, titkosnak ható jelzést, varázsszót, mely tolvajnyelvként fonódott karnagy, énekesek s zenészek köré.

Marc'Antonio Ingegneri nem úgy jött városi főkarmesternek, mint szerény származású, a város magisztrátusa előtt leboruló muzsikus. A veronai származású zenész harmincesztendős volt, amikor a Dóm karmesteri tisztét elfogadta: jól tudta, Cremona lakóinak képzeletét akkor nyűgözheti le, a város büszkeségét akkor legyezheti, ha úgy érkezik, mint nagyúr. Így megteremtheti a légkört, melyben az Európában is ismert zenész megtalálhatja mindazt, amit e csendes kisvárosi életben keres.

Ingegneri bejárta Itáliát, élt Flandriában, megfordult német és osztrák udvarokban. Kutatta a hangszerek titkát, tudta, hol lakik zenekedvelő fejedelem, kinek lehet bőkezűségére számítani? Ingegneri ismerte Palestrina mestert, találkozott többször vándorútján Orlando di Lassóval is. Hosszú-hosszú éjszakába nyúló esték során vitatták a madrigál titokzatosan változó természetét, lehet-e a kötetlenül szárnyaló, változatos műformát igénybe venni, ha templomi énekről van szó, ugyanúgy, mintha lantkísérettel zeng fel a legszebb hangszer, az emberi hang, a Vox Humana a kedves ablaka alatt?

Ingegneri nem jött Cremonába üres kézzel. Sokat tapasztalt ember volt, aki a veronai székesegyház kis énekeséből küzdötte fel magát. Barátai jó előre felfedték előtte a cremonai városháza sok-sok helyi titkát, a városlakók előtt létfontosságú cselszövényeket, rokoni szálakat, vérbosszúkat, melyekkel telve voltak az olasz városok. De ugyanúgy megtanulta, hogy valódi tekintélyre csak akkor tehet szert, ha felsőbb hatalomra, fejedelmi kegyre vagy a nemesség jóindulatára támaszkodhatik. Cremonában is éltek nemesurak: duzzogva húzódtak vissza városi házaikba, ha nem kívántak spanyolok alatt szolgálni, sóvárogva emlegették a visconti- vagy sforzai-időket, amikor olasz volt a milánói udvar, s Leonardo da Vinci ecsetje adott ragyogást ünnepeinek.

Így Ingegneri már úgy érkezett Cremonába, hogy nevéhez hozzábiggyesztette a sokat sejtető "nob."-ot, a nobilis-t, mely jelképezhette ugyan mestersége múzsái hagyományait is, de általában a származás előkelőségét jelentette. A rangos családok utcájában bérelt magának házat. Megtudta, hol, milyen családoknál jönnek össze a zenekedvelő főurak, hol vannak unatkozó lányok, akik szívesen vennének lant-, fuvola- vagy hárfaórákat a nagy hírű veronai mestertől. Így történt, hogy Marc'Antonio Ingegneri nem sokkal azután, hogy megérkezett s berendezkedett Cremonában, a Dóm oltára elé vezette a város egyik nemes családjából Margherita de Soresinát.

E friggyel a maestro törzsökös cremonaivá vált, akire büszkén tekintettek a polgárok, különösen, amikor nyomtatásban is napvilágot látott néhány madrigálgyűjteménye, s a város zenekedvelő házaiban esténként zene- és énekszó mellett hódoltak a "dilettanti"-k, a műkedvelők e megújuló műfaj szenvedélyeinek.

Trubadúrok ajkán született a madrigál, századokon át a nép között lappangott, hogy hirtelen előtörjön, először rendszerint négy szólam harmóniájában. Eleinte szerelmesek szavát kísérte, több strófából állott. De a szakokat alig láncolta egybe a kompozíció közössége: mindegyik strófa önmagában egész volt, csak a mester stílusának egysége dominált.

Cipriano de Rore volt az a mester, akinek nevéhez fűződik a madrigál műfajának majdnem tudományos "reform"-ja. A négy szólam helyébe ötöt iktatott, s a kromatizmus erejével széttörte a merev kereteket, a túlzottan szigorú hagyományt: a kromatikusok egy emberöltőn keresztül harcolnak a "tradicionalistákkal". Petrarca műve a legfőbb kincs, forrása az előbbieknek: minden egyes mester saját tetszése szerint árnyal, színez, modulál, mindenki lelkének, szenvedélyének heve szerint remegteti hangját; az adott szövegen belül változatos, egyéni megoldásokat keres. A kromatikusok hamarosan fölébe kerekedtek a vaskalaposoknak - oly mesterek jöttek segítségükre, akiknek híre az annalesek legfényesebb oldalairól bukkan elő: Palestrina, Orlando di Lasso s a forma "rombolásában" szinte századokkal elöl járó Gesualdo, a venosai herceg - mind segítettek abban, hogy a madrigál a hang művészetét emelje nem sejtett síkokra. Már azáltal, hogy a mélyebb énekhangokat hangszerekkel helyettesítették, a vox humana felsőbb szárnyalásával vállalkozhatott arra, hogy a madrigálban valamit elővarázsoljon a paradicsom égi zenéjéből.

Andrea Amati műhelyéből Marc'Antonio Ingegneri dolgozószobájáig hosszú út vezet. Baldassare doktor előbb beszélgetett barátaival: mint orvos, jól tudta, a gyermeki természet csapongó, szeszélyes, mit ma kedvel, holnap feledi. De Claudio - mondta - mindig s mindenben a "sacra musicá"-t, a hangot keresi. Ott ül Andrea műhelyében, szeme csillog, ha a mester előveszi kedves új zeneszerszámát, mely elérkezett ahhoz, hogy kibontakozzék préséből, felhúrozzák, először adjon hangot. Ilyenkor a mester disszonanciákkal kísérletezett, szeme sarkából figyelte, mint rándul meg a kisfiú ajka széle, nyugtalan lesz, nem találja helyét, csapkod, mintha bajt készülne elhárítani. Majd észreveszi Andrea tréfáját, megnyugszik, leül, s fejét csóválva, felnőtt módjára mondja "ebben is van valami", vagy "nem is olyan rossz", s kacag.

- Baldassare doktor, ha a fiad ott van a műhelyemben, mintha lelke támadna minden darab fának s szerszámnak. A legények összevissza énekelgetnek, ami épp eszükbe jut, az ördög törődött eddig velük, észre se vettem, ha mutál a hangjuk, vagy akár olyan, mint a kappané. De a fiad karénekbe rendezi őket, még ki sem nőtt a gyermekpendelyből, máris vezényel. Legmogorvább legényem, a vásott Brúnó is szépen engedelmeskedik neki. Taníttatnod kellene... az én műhelyem kevés. Megmondom, szűk neki - a gyermeknek nem a kezében van a művészete, ügyes, ahogy babrál a fával, keveri a pácokat, ha mondom neki. De csak a zene érdekli, nem a mesterség, ahogyan egy darab fából kirepítjük az isteni szikrát, meglesni, hol rejtőzködik a fában, húrban, hangszerek formájában. Kár a fiút hegedűfaragónak adni. Egy fokkal magasabbra... Baldassare!

Claudio megy apjával, vasárnapi köntösében Ingegneri mester hajlékába. A doktor feltette aranyláncát, Páduában kapott tudorkalapját, sötét köpenyébe burkolva így mennek végig Cremonán, a nemesek utcája felé. A kisfiúban nincs semmi bizonytalanság. Ritka alkalom, hogy apja bezárja rendelőjét, feleségére bízza a főzetek, elixírek sorsát, viszi fiát kézen fogva át a hegyes macskaköveken, jobbra-balra bólint, mindenütt páciensei laknak, ismerik a doktort, az asszonyok kiállnak az ajtóba: hová... kihez mehetnek a szokatlan délidőben, hiszen köznapokon a doktor hatalmas bőrkötényében, ingujjban, kis fekete sapkájában fogadja azokat, akik rászorulnak tudományára.

Ingegneri várja őket. E korban a "tanítvány" fogalmának még majdnem biblikus értelme él az emberekben: ahogy Leonardo maga köré gyűjtötte a jövendő festőit, s ahogy költőknek akadt diákjuk, aki a másolás tudománya mellett elleste a szó harmóniájának titkát - úgy örül a valódi maestro, ha figyelő lélek előtt nyilatkozhatik meg, átadhatja tudásának parányát. Baldassare doktor ugyan nem nemesember, de patrícius a városban, s Ingegneri is tudja; nem megvetendő, ha minden testi bajában a tudós doktorhoz fordulhat. Amati mester sok jót mondott a fiúról, amikor szót ejtettek arról: újabb, modernebb zeneszerszámokkal kellene felszerelni a templomi zenekart: a flóták elavultak, a trombiták recsegnek, a violákat nem kezelik gonddal a zenészek, s még egyetlen violino sincs a zenekarban Amati mester műhelyéből, pedig ezzel a hangszerrel lehet elérni a legkönnyebben a legmagasabb szoprán szárnyalását is.

- Maestro - mondta Amati -, fájdalommal küldöm el a műhelyemből Claudiót. De neki ön mellett van a helye. Nálam egyet-mást megtanult már, aminek talán hasznát veszi. Nem árt, ha a jövendő karmester azt is tudja, hogyan érik a szerszám méhében a hang... néha esztendőkig is... míg megszületik. Öröme lesz benne kegyelmednek, ha maga mellé veszi. Jó fiú, nem akaratos, nem csen el semmit. Úgy néz a legmogorvább legényre, hogy annak kiderül azonnal az arca... Nekem hiányozni fog valami, maestro, amit az én igénytelen nyelvemmel nem tudok megnevezni. Ha a viola kezemben lenne... megpróbálnám lejátszani.

Ingegneri belső szobájában fogadta őket, s ez nagy megtiszteltetés egy nemesember részéről. A maestro sokat utazott, nagyvilági ember, ránéz a kisfiúra. Mintha csak játszanék a gyerekkel, leüti a clavicembalo néhány billentyűjét, felváltva keres konszonanciát és disszonanciát. Figyeli a fiú arcát: meddig marad nyugodtan, hogy kapaszkodik a karosszék ülésébe, hogy fel ne pattanjon, ne fogja le a mester kezét. A maestro csak a szemét nézi. Majd halkan lesimítja a billentyűket, mintha elűzné a rossz szellemeket. Egy madrigál édes színeit bontogatja, ezt a gyerek még sohasem hallhatta, a napokban született a mester műhelyében.

- Énekelj!

Az ének néhány szótagját mormolja, hogy megindítsa. A fiú átveszi a hangot, halkan zümmög, a doktor visszahúzódik a sarokba, csillogó szemmel nézi a próbát, hallja, amint a tiszta fiúszoprán felemelkedik a magasságokba, túlszárnyalja a húr pengő hangját, repdes a levegőben madár módjára, egy pillanatra nem felejti a harmóniát, biztosan siklik ott, ahol Ingegneri próbára teszi, fioriturákkal dolgozik, játékos, színező variációkkal, majd mély bariton hangján, melyet csak tudása szépít, hozzázümmög, hogy repítse, lendítse a fiút. Nyílik az ajtó - a maestro felesége jön be, nemesasszonyok gyöngyös főkötőjében, mosolygó szemmel, egy tál a kezében, süteményekkel és a másikban boroskancsó, de megáll az ajtóban, nézi a kisfiút, amint áll és nevet, a hangja ragyog, szeme bárányfelhőkben játszik, vezényli a taktust, ő int be a maestrónak... így énekelnek, mert Ingegneri néha féltréfásan egy-egy szót zümmög a szövegből, fut a billentyűn keze; egy akkordnál int, megáll.

- Sokat kell még tanulnod, Claudio!

Szemével int az apának, aki kérdő-bizonytalanul néz a mesterre. Ingegneri arra gondol, mily furcsák az apák: a doktor hányszor állhatott így gondolataiba mélyedve a saját műhelyében, amikor neki magának kellett élet s halál felett döntenie, ajkáról várták páciensek, apa, feleség a remény vagy a sorsharag, a közeledő vég egyetlen szavát. S most ugyanez a Baldassare Monteverdi áll itt, kíváncsian, hánykódva remény s félelem között. Mit mond a maestro, tehetséges-e a kisfiú?

- Még sokat kell tanulnia Claudiónak, hiszen a zene birodalma végtelen. De már nincs az elején. Az Úr megnyitotta fülét hallásra, lelke befogadni képes az égi harmóniát. Ha ájtatos lélekkel végzi majd a leckéit, úgy a mi szép mesterségünk egyik reménye marad, még akkor is, ha a természet akaratából pár év múlva el is veszti mai angyalhangját... Hány éves vagy, fiam?

- Tizenkettő leszek.

- Nagy legény vagy, elég erős ahhoz, hogy szolgálatba állj. Mert tudd meg, fiam, te leszel egy darabig a legutolsó. Neked kell kiszolgálnod zenész társaidat. Te fogsz pultjukhoz odaülni, ha betegek lesznek, vagy ha - ami ebben az átkozott Cremonában bizony előfordul - gyalázatosan leitták magukat. Akkor is mellettem fogsz ülni, fiam, amikor kipróbáljuk a hangszereken, hogyan hangzik, ami papíron született. Ismered a hangjegyeket?

- Andrea mester megtanított rá. Nem nehéz...

- Látszólag semmi sem nehéz. De ahogy az első ember, ki tudja, ki lehetett, s mikor... belekarcolta az első betűket kőbe, agyagba vagy viasztáblára... azóta mennyit gazdagodott az írástudomány. Feltalálták, hogy betűket öntenek ólomból, s azokat festékkel bekenve présben rászorítják a papírra, s könyv lesz belőle. Ugyanígy van a kottával is, fiam. Mi minden szunnyad ezekben a verébfejekben! A hang, Claudio, nem olyan egyszerű, mint a szó... a beszéd. Több s kevesebb, hiszen a zene követi a verseket, kíséri a szavakat, az a célja, hogy kifejezze azoknak mélyebb értelmét. De mégis a szó talán az, amely hamarább pattant ki szikraként az emberi értelemből, mint az ének... Ezért kell figyelni, Claudio, az emberi szót, mint ahogy a sólyom lesi gazdáját, hogy aztán - ha levették fejéről a gyöngyös sapkát - kiszárnyaljon, elhagyja a föld légkörét, égi szférák csillogásában táncoljon... Igen, igen, Claudio, ezer és ezer dolog van, amiről nem tudsz még, nem is tudhatsz: mind a mi szép mesterségünk titka. Meglesheted, ha türelmes vagy, s meghallod, ami más előtt rejtve marad. Akarsz-e nálam maradni, fiam?

A doktor meghajolt a mester előtt. Kezét iszákjára tette, jelezve: nem ingyen kívánja az oktatást. Ingegneri nevetve, nagyúri mozdulattal hárította el:

- Erről még beszélünk, Baldassare doktor. - Majd egykettőre megegyeznek azzal, hogy a fiúnak kottákat is kell másolnia, ha új műsort mutat be a templomi énekkar, s ki kell osztani a szólamokat.

- Ülj le ma te is, fiam!

A gazdag asztal Velencére emlékeztetett: a mester hazulról hozta magával a ragyogó színeket; terítők, szőnyegek, kályhacsempe, néhány kép a falon. Egyik megragadta a kisfiú képzeletét: a Kánai menyegző képe gazdag lakomajelenetével, ahogy köntösük bíbora s a bor vöröse keveredik az aranykék éggel s a zeneszerszámok rózsafájával. Nagy, gömbölyű tálak terpeszkednek az asztalon, a vendégek lassú mozdulattal nyúlnak az ételek után, ám a Mester mozdulata megállítja őket: áttetsző, derűs az arca, mintha a szeme mosolyogna, szőke, finom arcán átködlik a napfény ragyogása, köntöse redőin fényfoltok táncolnak. A kép szegélyén indák, virágok, ölebecskék, puha kis gyermektestek. Claudio nézi a képet.

- Városombeli mester csinálta. Paolo Cagliari. Bizonyára messere hallotta már a hírét.

Áhítattal nézték a képet, s most Ingegneri mutatta kincseit: néhány ritka zeneszerszámot, sípokat, melyek pipához hasonlatosak, öblös lantfélét, hosszú húros hangszert, melynek nyaka szeszélyesen csavarodik, mint, az inda. Egy víziszerkezetet, mely orgonasípokat szólaltat meg, parányi dobot, kígyóbőrrel áthúzva, a hüvelyk pengeti a ritmust, s Ingegneri ennek a kis hangszernek is megszólaltatja a lelkét.

A háziasszony mosolyogva tölt a kisfiúnak is az új divat szerint a kecses muranói kristálypohárba: az üveg testét átforrósítja a súlyos aranycsurranású bor. Míg Claudio darabról darabra szemügyre veszi az új csodákat, a maestro távoli utazásairól mesél a vendégeknek. Itáliát már messze elhagyták emlékei, most Flandria városaiban jár, ahol egy-egy magisztrátusnak olyan zene- és énekkara van, mint akár a bíborosoknak vagy magának a szentatyának. Ám járt (itt halkítja hangját, mintha ezzel jelezné, hogy az Inkvizíció valamely itt leselkedő szolgája nem hallhatja, amit most mondani fog) a Német Birodalom protestáns tartományaiban is, ahol szakítottak a szentegyház szertartásaival, nincs mise, zsoltárokat énekelnek, s a nagyheti Passió alatt hangzanak el a legszebb kantáták.

Ingegneri, amikor befejezi elbeszélését, a kezével széles kört ír le, ezzel jelezve, hogy a muzsikus számára nyitva áll az egész világ.

A maestro mintha eltűnődnék, halk hangon ismétli: mi is a tanulás rendje? Hogyan hág a lelkiismeretes, mesterségét művészetté változtató studiózus egyre magasabb körökbe, hol van az a pont, ahol túlszárnyalja már a korán serkenő tehetség a köznapi templomi zenészeket, akiket a magisztrátus vagy a káptalan oly szűkösen fizet. Ha minden jól megy, mondja a mester... két év alatt mindent, amire szükséged lesz, megtanulsz, fiam...

Összecsendülnek a poharak. A többi már a búcsúzás szertartása. Ingegneri mester kegyelemben elbocsátja az apát s fiút.


Amati Andrea szelíd szava helyett ezentúl Ingegneri mester kemény akarata kormányozta a kisfiút. Nem volt szabad odaszaladni az utcájabeliekhez, hogy fakardokkal viaskodjanak, vagy nehéz bőrlabdákkal s ütőkkel szálljanak versenyre.

- Ügyelned kell a kezedre. Egyetlen mozdulat, megszakad egy ín, s örökre béna maradsz: nem érzed a hangszer finom fogását. Zenész vagy, Claudio.

Reggel már ott ágaskodik a magas írópultnál. Küzdve a pilláira nehezedő álommal. Hátracseppenti a tollára gömbölyödő fölös tintát, nagyot sóhajt, s róni kezdi a kottafejeket. Délutánra el kell készülnie a szólamokkal: a templomban próbát kezdenek, s a mester szétosztja a lapokat minden egyes énekese, zenésze között. Míg másol, dúdolni kezdi vékony szoprán hangján a Responsoria Hebdomadae Sanctae motívumait. Lassan feltárul előtte a szólamok, a "voce" világa, megszokja a mester jelzéseit, változatait, a cifraságokat, melyek kezdetben mint ismeretlen, megfejthetetlennek látszó jelek meredtek felé. Figyeli Ingegnerit, amint odaül a clavicembalóhoz, olvassa a hangjegyeket, egy futamot végigszánt ujja, javít, töröl, változtat. Vagy előveszi fuvoláját, s hosszú, ideges ujja végigcikáz a zeneszerszámon, szeme rávillan a kisfiúra, ilyenkor cseppnyit elmosolyodik: művészet s tetszelgő játék keveredik benne - fél szemével tanítványát figyeli, érzi-e, hogy, most valami kifürkészhetetlen csoda részese: a mester alkot.

Kifürkészni a maestro géniuszát: hogyan kezdi? Honnan indul el a motívum? Mikor öltenek végső formát a cikázó, egymást kergető változatok. Hol kapja össze biztos kézzel a szétszaladó, egymástól elszakadni látszó szálakat. S lám, egyszerre mégis összetereli őket, leválasztja róluk a fölös cifraságokat. Készen áll a zenedarab... A madrigál meztelen teste, ez a váz, melyre rákerül majd a változatok díszes köntöse.

Ha kettesben vannak - mert a mestert sokan keresik, az egész város hozzáfordul, ha valahol a muzsikával kapcsolatban valami kérdés, óhaj, nehézség felmerül -, kezébe nyomja a súlyos brácsát: próbáld. Alig mutat valamit. Elvárja, hogy Amati műhelyéből magával hozza a fogásokat, a mesterség elemeit. Többet... egyre többet követel Claudiótól. Látszólag nem is tanítja. Fél szemmel lesi: hol vét el egy fogást, mikor tétovázik, mikor torpan meg valamilyen váratlan akadály előtt. Mint akit partról vízbe löknek - próbálj kiúszni magad! Ingegnerinek egy mozdulata elég lenne, hogy helyreigazítsa a fiú vékony ujját a húron, s ha fúvósszerszámát adja kezébe, megkívánja, hogy már ugyanolyan biztosan vegye a lélegzetet, mint a mester. A legszebb, amikor Ingegneri a viola da gambát veszi kezébe. Olyan, mintha földöntúli hang szállna belőle, de néha olyan lágy angyalének, melyhez hasonlót Amati műhelyében nem hallhatott soha. A mester minden hangszeren játszik, kissé varázsló, s szándékosan kápráztatja el a kisfiút e zenei mágiával, amikor ugyanazt a melódiát hangszerről hangszerre kergeti: tanuld meg! Nem ad feladatot, nem kényszerít rá leckét. Csak egyik napról a másikra azt kívánja: a tizenkét éves Claudio Monteverdi tudjon mindent.

Ingegneri túláradó s szertelen. De a fiú hálás neki, hogy nem úgy kezeli, mint az iskolamesterek. Nem kiált rá, nem nyúl botjához. Néha nem is érti, mit mond, mert a mester úgy beszél vele, mint felnőtt zenészeivel... igen, mintha elfelejtené néha, hogy a fiú lába nem ér le az írópultról. Különös felnőttnek számítja neveltjét, akit csak az akadályoz meg, hogy beüljön a zenekarba vagy az énekesek közé, mert még rövid az ujja a hangszerhez vagy rövid a lélegzete. S mindenütt "prímet" kell játszania, mintha már ott ülne az első sorban, s neki engedelmeskednének a többi szólamok.

Ingegneri háza elég messze van az orvosétól, úgy egyeztek meg, hogy a mester délben asztalánál tartja a kisfiút. Nincs nagy bőség, a ház ura alig él boritallal, ezzel szemben asztalánál szívesen tréfál, sok vidám történetet sziporkáz, melyek nem mindig illendőek a kisfiú fülének, ilyenkor Margherita asszony tréfásan rettenve emeli fel ujját. Igen, Ingegneri mester nagyvilágot látott ember, aki úgyszólván csak pihenni jött a kisvárosba: ha jókedve van, elővarázsolja Claudio elé a flandriai tájékokat, Rómát, Nápolyt, a francia király udvarát, minden országot, ahol megfordult. Hirtelen félbeszakítja beszédét, lerakja kését, majdnem mondat közben asztalához siet, róni kezdi a verébfejeket. Az asszony ismeri, mosolyogva, némán int Claudiónak, egye meg almáját. De a maestro nem engedi el, egyet villan szeme - nézi, figyeli-e kis segédje: hogyan megy az alkotás. Utána feláll. Fuvolát nyom Claudio kezébe, s eléje tesz egy kottalapot: ezt próbáld... úgy írtam, hogy esetlen flótásnak kell játszania, aki csak most kezdi gyakorolni a mesterségét. Szeme sarkából nézi, hogyan önti el a felháborodás pírja a kisfiú arcát: odanéz - hát egy teljes, nehéz fuvolaszólóra talál.

Délután tanulnak. A mester írja az alaptételt. Claudiónak kell megszerkesztenie a kontrapunktot. Ezt minden muzsikusnak álmában is ismernie kell, ez a mesterség alfája, itt nem ismer a mester kíméletet. Mintha csak feledékenységből történnék, mielőtt elbocsátaná, három témát vet oda elé: reggelre kidolgozod, készen elhozod nekem.

Olyan ez a gyerekkor, mint szörnyűséges s mégis gyönyörű hegymászás. Maddalena asszony, az anyja, aki egyik gyermekét dajkálja a másik után, aggódva figyeli, mint jön karikás szemmel, fáradtan, kimerülve haza este a maestro házából szeme fénye; álmában meglesi: ott is muzsikus szavakkal tör fel a révület, mintha szellemekkel beszélne. Szól az apának: nem látja-e a doktor, hogy beteg a fia, ez a veronai ember megbabonázta, hiába vett el nemeslányt feleségül, még az inkvizíció börtönében fogja végezni.

De a doktor szeme örömmel pihen a fián: megnyúlt, szép szál, magas legényke lett, most mutál a hangja: lépcső a férfikorhoz, persze elveszti szép tiszta szopránját, de amúgy sem szánta Claudiót kórusénekes-fiúnak. Otthon szelíd és csendes, öccsével, Giulio Cesaréval osztja meg csak a hangszerek tudományát. A Monteverdi-házban (a doktor apja is hangszerkészítő volt) még maradtak régi zeneszerszámok, lantféle, törpe hárfa. Az ifjabb Monteverdi csodálkozva nézi bátyját, hogyan fut az ujj fürge játéka: ő még csak hétéves... kacag, amikor Claudio kihoz a régi lókoponyából valami édes madrigál melódiát.

Egy este maga a doktor kéri: mutasson valamit a tudományából. Az apa fáradt, néha késő estig vesződik a páciensekkel, sokszor éjszaka is hívják, megpihen az egész napi vizsgálat, érvágás, klistérezés után. A zene feloldja a fáradtságot, s Claudio szívesen mutatja, amit aznap tanult. Ilyenkor néha nyílik az ajtó, bejön Andrea Amati, elhozza a szomszéd műhelyekből is a tanulókat. Egy este puha nemezbe burkolt hangszert vesz elő, mintha csak véletlenül lenne nála, odaveti: most készült el, próbáld csak ki, fiú!

Az orvos látja, hogy Amati arca elvörösödik, görcsösen kapaszkodik az asztal szélébe, feszülten figyel, amikor Claudio állához illeszti a hangszert, megpengeti a húrokat, megcsavarja a nyakon levő parányi kulcsokat, hangol, keze már nyúl is a vonóért. Szeme rátéved a madrigálkíséretre, melyet esti penzumnak adott fel Ingegneri. Felméri a sorokat, szeme végigfut a kottán: ez a maestro kézírása, jelzések, melyeknek értelme már nem titok előtte. Az új, domború, majdnem ismeretlen hangszeren megszólal a madrigál, a kis Maria Domicilla is behúzódik a sarokba, Amati szemében könnycsepp: Amati hegedűjével megkezdődik a Monteverdi-portán az első hangverseny.


4.

A velencei hangjegynyomdász díszes keretbe foglalta a kis kötet címlapját:

CANTIUNCULAE SACRAE

ékeskedett mind az ötszáz köteten, melyet a postakocsi Cremonába hozott. Baldassare doktor estebédet adott a tizenöt éves szerző tiszteletére, ezen Ingegneri mester feleségével, donna Margheritával együtt megjelent. A doktor hosszan nézte az egyszerűen metszett, de tetszetős kötetecskét, melyet, persze, az ő pénzén nyomtattak ki. Ugyanahhoz az Angelo Gardanóhoz küldte, aki annak idején megjelentette a fiatal páduai doktor orvosi tézisét. A fiú szabódott, de az apa a "scripta manent" elve szerint hajlandó volt a jövendő dicsőségére előlegezni a nehezen összekuporgatott pénzt.

Sacrae Cantiunculae Tribus Vocis - mondta a cím -, Claudii Mostesviridi Cremonensis - egregi Ingegnerii discipuli LIBER PRIMUS... Háromszólamú kegyes énekek: első könyve a cremonai Claudio Monteverdinek, a kitűnő Ingegneri mester tanítványának - készült Angelo Gardano nyomdájában, anno Domini 1582.

A doktor elővett egy üveg, Vezúv lejtőjén termett édes bort, mellyel egy betege ajándékozta meg. Míg összecsendültek a poharak, az apa szeme aggodalmasan kémlelte a híres mestert. Ingegneri halkan megszólalt:

- Ez még csak a kezdet, doktor, s én a magam részéről még vártam volna a kinyomtatással. Persze... manapság nem árt, ha felhívjuk magunkra a figyelmet... így lehet előbbre jutni. Ezenfelül ez - Liber Primus: majd innen fogjuk nyomon követni a fejlődést. Véleményemet kérdi? E háromszólamú zene még kissé szolgaian követi a szöveget, nem baj! Lesz még ideje elszakadni tőle... Itt van például az Alleluja: ez inkább szorgalmas tanuló munkája, mint leendő tehetség saskörme. Ezt azért mondom, mert azóta, doktor, hogy dicséretes módon saját költségére kiadatta Claudio szerzeményét, a fiú mérföldes lépésekkel ment előre ezek alatt a hónapok alatt. Zsenge korához illően még csak kegyes s istenes szöveggel foglalkozott, de ha nő egy kicsit még, bizonyára lebilincseli majd a szerelmes madrigál. De most már patrónus kellene... Nem, ne is szóljon, doktor. Egyet ugyanis már megnevezhetnék. A nemes Fraganesco úrra gondolok, a feleségem rokonsága... nagy zenebarát, ősi ghibellin nemzetség, régi császárpártiak, így Milánóban is jó szemmel nézi a kormányzó. Szavából úgy vettem ki... nem bánná talán, ha Claudio következő, második gyűjteményét neki ajánlaná.

A fiú, akinek sorsáról beszéltek a felnőttek, sötét köpenykében, hosszú kék harisnyanadrágban ült helyén. Fürkészve nézett mesterére - ilyenkor átható, ragyogó volt tekintete, de szeme mintha kissé kiemelkedett volna az arcból, mindenképp uralkodott. Az ovális fej előrehajlott, a duzzadt alsó ajak előrefeszült, kétoldalt már serkenni kezdett a szakáll, bár még nem ért hozzá borbély pengéje. Hátravetette haját: egyetlen széles hullámban hajlott vissza homlokára. A kihajtott fehér gallér kedves keretbe fogta ezt az érdeklődő, értelmes fiúarcot. Ingegneri Claudio kezére mutatott:

- Muzsikus keze: már át tudja fogni a vastag viola nyakát is, az új hegedűket majdnem kétszer. De vigyázzanak rá; ne engedje fát vágni vagy kertben ásni... fegyvert ne vegyen kezébe... legfeljebb könnyű tőrrel vívjon, tanuljon meg pisztollyal bánni: egy zenész sokat utazik, mindenre el kell készülnie. Igen, ügyeljenek a kezére... nehogy kigennyedjen körme körül, vagy bőrének ráncaiba befészkelje magát valamilyen kór. Ön orvos...

- S ha Fraganesco úr elvállalja a pártfogást?

- Monteverdi doktor, Cremona kisváros. Én nyugalmat kerestem a sok vándorlás után, azért vetettem itt horgonyt. Persze ha valaki művelni akarja az apai szőlőt, itt is lehet. De a fiúnak tovább kell jutnia... Csiszolódjék, forogjon a nagy vásárban. Hová? Milánó, Firenze... Nápoly... Róma... Flandria, Párizs, Germania, Bécs. Ne elégedjék meg, ha egy koncot vetnek oda neki a város fukar urai. Ahhoz viszont, hogy továbbjusson, kellenek a patrónusok. Nekem rossz lenne, ha továbbmenne, hisz a mesternek fáj, ha elhagyja a tanítvány, s úgy viszi, amit tőle kapott, mint istenek ajándékát. De az élet rendje, hogy a fiú útra készüljön. Még nem ma... nem holnap. Talán két esztendő múlva. Addig tanuljon... Nevelje úgy Claudiót, hogy mindenütt megállja helyét. Táncoljon... beszéljen a dolce stil nuovo nyelvén, állja meg helyét tőrrel is kezében, ismerje meg, melyik a jó bor, mely nem száll könnyen a fejébe. S vigyázva válassza meg pártfogóit.

- Maestro, a madrigál, amit tegnap mutattam...

- Claudio, csak nem fáj, hogy sorsodról beszélünk? Nézd, amikor pártfogóról szólok, jót akarok. Nézz apádra: milyen savmarta, forradásos a keze: mennyit kellett dolgoznia, míg ez a kis könyv a nyomdából kikerült. Mindent megtesz érted, ő hozott el a házamba is, fiam. S látod, neked csak tanulnod kell... De nemcsak nálam. Még nem tudsz eleget. A napokban láttam, amint böngészted a görög betűket. Latinul sem tudsz eleget... Cremonában is megnyílt az egyetem, ha nem is olyan a híre, mint a nagy Alma Matereknek: mi az akadálya, hogy bejárj oda? Hallgass filozófusokat: ez illik a muzsikushoz. Csiszold Platónnál elméd. S még egyszer, gondolj apádra, hogy egyszer mindenért megfizess...

Ingegneri felállt, majdnem meghatottan szorította meg az apa hatalmas orvoskezét.

- Maestro, nagy megtiszteltetés ez az este házamra. Nemcsak azért, mert kegyelmed fiam mestere s úrasszonyom az ő második anyja. De kegyelmed homlokán... a géniusz ragyogása. Bizonyos vagyok, hogy fiam jó ösvényt választ, ha az ön útját követi.


Pietro Bozzola, a humanisták módjára borotvált arcú könyvárus, mélyen meghajolt Fraganesco nemesúr előtt.

- Mibe kerül, ha kinyomatjuk a fiú madrigáljait? Tud-e ajánlani olcsó betűszedőt?

- Nagyuram, ha elszánta magát, hogy egy téglát rák hozzá Cremona ősi dicsőségéhez, úgy Saobio mester bresciai nyomdáját ajánlanám. Fele árért elvégzi, olcsóbban, mint az elkényeztetett velenceiek. Ha majd kiállíthatom a művet bottégám ablakába, bizonyosan sokan veszik majd meg. Lelki épülésre való, de madrigál is: ez csalogatja az egyházi... vvilági vásárlókat. A doktor betegei is vesznek...

- Messere, ön zeneértő ember. Milyenek ezek a madrigálok?

- Ingegneri uram megtisztelt azzal, hogy meghívott házába egy kis concertóra. A dóm karából néhány énekes volt ott, maga a maestro is játszott viola da gambán. Amikor hallottam a madrigált, nagyuram, elfutotta a szemem a könny. Hiszen ott ugrált még a minap ez a kis Claudio az apja mellett, amikor Baldassare doktor indult a betegeihez. Hány gyereket láttam így felnőni, de ki törődnék velük? De ez a fiú többször bent járt az üzletemben, amikor az apja egy-egy könyvet hozatott. Mindig keresett, kutatott ő is, mondtam neki: egyedül is bejöhetsz, fiam, nézelődhetsz, amit akarsz. De arra igazán nem gondoltam, hogy olyan nagy mester, mint Ingegneri úr, aki maga is nemesember, zeneszerszámot vegyen a kezébe s lejátssza tanítványának opuszát. Olyan szép volt, ahogy énekeltek... négy szólam volt s a hangszerek.

Bresciában olcsón kinyomtatják, ha nagyuram fedezné... s ami bejön belőle, fele lenne kegyelmességedé, negyede az enyém... negyedet kapjon a szegény doktor azért a sok költségért, amibe a fiú kerül. Ha Amatiéknál maradt volna, már keresne, de így...

- Előre adjam a pénzt?

- A szokás úgy kívánja... ha már a művön ott az ajánlás kegyelmességed nevével.

- De akkor írja meg a nyomdásznak, messere, hogy... igen... hát szedhetik vastagabb, feltűnőbb betűkkel a nevem... Látom, a fiú itt is, igen helyesen, megírja, ki a mestere... Ingegneri? Ha így szokták! S a nevem: lám, csak így? Signor Francesco Fraganesco? Semmi cím? Semmi méltóság? Talán annyi, hogy "egregius" vagy "nobilis"... Lombardiában ez legalább annyi, mint Nápolyban egy gróf! Szerencse, hogy errefelé tudják, kik is a Fraganesciek!

Harminc scudo előre? Ha küldi, messere, a könyvet Bresciába - érte jöhet. Megfizetem.


Egy esztendő múlva már nincs olyan város dolgaiban jártas polgár Cremonában, aki ne tudná, hogy a szórakozottan járó, rövid köpenyes doktor fiának, Ingegneri úr tanítványának már két zeneműve is megjelent nyomtatásban, s most készül Velencében a harmadik gyűjtemény. A minap is két sienai kanonok kereste fel Bozzola könyvesboltját: kérdezték, merre lakik a tiszteletre méltó Claudio Monteverdi mester, a négyszólamra írt Spirituális Madrigálok szerzője. Szeretnének íratni vele valamilyen motettát vagy ennél is nagyobb zeneművet székesegyházuk kórusára. Bozzola nevetett, leste a hatást: inasát Claudióért szalajtotta, s percek múlva kurta zekében, szelesen, sapka nélkül nagy dicsértessékkel beszaladt Claudio.

Az új kötet háromszólamú műveket szedett csokorba: a címlap itt is Marc'Antonio Ingegneri mester hálás tanítványának tünteti fel a szerzőt. Huszonegy canzonetta, rövidebb, háromszólamú művek: játékosak, frissek, szeszélyesek, mintha csak játék közben, műhelyforgácsként hajította volna őket el. Nincs pártfogó, mecénás neve a címlapon. A velencei nyomdász már előlegezi a költségeket, s Bozzola mester szívesen ajánlgatja a városbelieknek s idegeneknek.

Míg a könyvárus büszkélkedik a város dicsőségével, Ingegneri házában napról napra megújul mester s tanítvány közt - néha a legváltozatosabb formákban - a küzdelem. Claudio áll és töprengve nézi a maestro miséjének egyes részeit. Ujja kérdően mutat egy-egy passzusra: ilyenkor Marc'Antonio is felfigyel, nem szól semmit. Másnapra esetleg átírja. Ha - pihenésképp - kiegészíti eddig nyolc kötetben megjelent madrigáljainak valamelyik opuszát, Claudio ujja végigsiklik a clavicembalón, arca tele mosollyal, úgy játssza elsőnek a kíséretet. Egyszerre megáll, felnéz a mesterre. Ingegneri dühös lesz, szitkokat mormol, utána mégis nekiül. Töröl, javít, újraír. Claudio győzött. A mester, akit sokan neveznek "Divino"-nak, mint ahogy egykoron Petrarca s később Aretino hordta e melléknevet - foltos könyökű munkazubbonyában pengeti asztalhoz íróónját, majd feláll, kezébe veszi kedves szerszámát, a viola da bracciót, keres... mintha megostromolná a tűnő melódiát. Majd rátalál. Ilyenkor Claudio hosszú feje előrehajlik: nevet. Ismerik egymást, mester s tanítvány ilyenkor boldogok.

De Ingegneri is biztosan vezet, a maga fölényes módja szerint. Hagyja tanítványát bolyongani saját útvesztőiben. Látszólag alig törődik vele, mintha nem is érdekelné, mit csinál Claudio. A fiú letörik, széttépi a kottalapot, abbahagyja. Feláll, kimegy a háztájékra, visszajön, nekiül, folytatja. Most sem megy. Dacosan int nemet Margherita asszonynak, amikor pohár tejet kínál. Szemben van Szent Bertalan temploma, ahogy elhalad mellette, hallja: requiem. Az öreg kántor, persze, ismeri a Divino tanítványát. Odaengedi az orgonához. Most a szertartás folyik, hallgat az ódon zeneszerszám. De amikor a harmadik tételre kerül sor, egyszerre Claudio keze alatt szólal meg az orgona. Boszorkányos gyorsan pereg ujja, mintha varázskert bontaná ki szomorú virágait, s különös módon panasz és gyász szintéziséből mégis valami derűs, paradicsomi kép bontakozik ki. A gyászolók mintha kevésbé szomorúan könnyeznének, a ministránsfiúk felnéznek, s odasúgják a papnak "Claudio játszik odafent". Most már a miséző igazodik a fiú ujjához, s a templomot betölti valamilyen engesztelő, enyhítő szelíd áhítat. Amikor kimennek a gyászolók, haboznak. Az özvegy zavarában "messere"-t mond a "te Claudio" helyett, s scudót csúsztatna a fiú tenyerébe, ha az nem mondaná olyan tiszta, átható szemmel: a megboldogultra gondoltam, múlt évben ősszel egy kosár almát hozott nekünk. Köszön, szalad vissza az Ingegneri-portára - ott találja a mestert, amint a félig kész Monteverdi-kompozíció fölé hajol.

"Próbáld ki a clavicembalón." Egy-egy taktust változtatott, valami sorrendet s előjegyzést cserélt a mester. A kíséret ez, mely mögött diadalmasan fel kell törnie a madrigál énekszövegének. A maestro nem tud ellenállni: bársonyos baritonjával rázendít a textusra. A Divino, persze, már nem énekel nyilvánosság előtt, ez sértené a méltóságát, de itt, a szobában újból a régi veronai karénekes lesz, aki lépésről lépésre töri fel magát. Ez a kegyelem órája: mester s discipulus irigység nélkül, boldogan forr össze a fiú művében. Újra kezdik, közben nyílik az ajtó, belép Margherita asszony kis hímzőrámájával. "Este elmegyek a doktorékhoz, elmondom, mit tud a fiú." Arra gondol, hogy ugyanakkor kenőcsöt is kérhet Baldassarétól fájós bokájára. De egyszerre felfigyel a szövegre: lám, a fiú ezt is maga írta? Ez már cseppet sem istenes. Mezőkről, kertekről, közeledő szerelmesről, egyenesen "amare"-ról van szó benne, szarvas szökkenéséről, arany gyümölcsök puhaságáról: mintha minden most bontakoznék, egy nappal május előtt...


5.

Huszonkét esztendős... Két levél van kurta köpenye zsebében. Két cremonai jóakarója, padre Canisio, a kegyes kanonok s Marco Verità gróf ezzel hálálták meg, hogy nekik ajánlotta a Madrigálok Első és Második Könyvét: megkönnyítették útját a fővárosba, Milánóba, s a Szenátus elnökéhez, Jacomo Ricardi úrhoz. Szegényes szállásáról kora reggel kel útra, hogy előbb szétnézzen a rengeteg városban, mielőtt rászánja magát, hogy jövőbeli patrónusa előtt személyesen adja elő kérését.

Forgatagos utak útvesztőjébe került előző este, amikor a postakocsin Cremonából megérkezett. A sorompó még nyitva volt, a városkapunál spanyol muskétásokat látott, papírjait - orrán pápaszemmel - vizsgálgatta a cigányképű andalúziai írnok, s rosszallva csóválta fejét, mert Claudio spanyol kérdésére olaszul válaszolt. "Már ennyit tanulhattál volna királyod nyelvéből, fiú!" - mordult rá, amikor rátette passzusára a címeres pecsétet, melynek szívpajzsában a kétfejű ausztriai sas díszeleg.

Reggelre minden város megváltozik. A Dóm téren épp akkor váltották fel a kormányzói palota előtt az őrséget. Vörös forgó lengett a taréjos sisakon, a vascipők koppantak, elöl egy szakasz lándzsás, mögöttük a muskétások százada. A tisztek óriás kalapokban, lengő tollal, kipedert bajusszal, hegyes szakállal, gőgösen, merev szemmel néztek a járókelőkre, akik közül egy sem merte volna bár kőhajításnyira keresztezni a vonuló őrség útját. Trombita harsogott, a hegyes macskaköveken végigrikoltott a kemény, idegen érchang: Claudio ijedten fogta be fülét - gyűlölte ezt a dölyfös spanyol hangzavart.

Péntek volt. A templomokban ilyenkor egymást váltották a szertartások, a város kocsmáiban s vendéglőiben csak híg levest s legfeljebb halas ételt lehetett felszolgálni. Az Inkvizíció gondosan őrködött: e napon ne legyen vígság, csak "in extremis" köttessenek házasságot, gyermeket nem kereszteltek, ha vásár volt, elhallgattatták a csepűrágókat, bábosokat, bolondosokat, Milánó városában nem rendezhettek semmiféle "rappresentazioné"-t, színházat, drámát, éneket vagy prózai játékot, ha már a péntek árnyéka ráborult a városra. A Dóm kapuja előtt állt. A fehér márványtest félelmes erődnek látszott irtózatos arányával: egész város, melyet egymást váltó nemzetségek hosszú, százados sora épített. Ma ott emelkedik a hatalmas tér záró szegélyén, csodálatos szobordíszében. A nép tódul befelé, a lépcsőkről látja, így reggeli időben is, mennyi nép van az utcán, őgyelgők, szemfülesek, ájtatoskodók: mintha örökösen hullámzanék, a nagyváros, hintók, lovasok, kocsik, szekerek... a spanyol lovagok páncélos méneken vonulnak, mögöttük nyalka, tarka plundrás fegyverhordozóik, lancknétek alabárdjaikkal, felvonulnak ők is a székesegyház elé.

A tér mintha lezárulna s egyszerre mégis végtelenné válnék. Az orgona régi motettát rezegtet. Majd mély férfihangok komor pompájában zendül a pénteki gyászra írt latin szöveg.

Mikor kiér a kapun, szemét eltakarja, oly vakítóan ragyog a nap: mintha felszikráznék a márványok testéről: még perzselőbb, még fojtogatóbb a visszavert sugár. Milánónak nincs Tiberise vagy Arnója, hogy platánjai, füzei árnyékában megpihenjen a vándor. A nagy varázsló, Leonardo da Vinci csatornát rajzolt szeszélyes hercegének: ha megépíti, e szakaszos duzzasztókon a Pótól Milánóba lehet szállítani a lombard föld kincseit s a halat. Ez a vékony, szennyes csatorna veszi körül a várost, ez az egyetlen víz, mely poshadt hínárjával békanyálaz a lapos partok körül. Ilyenkor, amikor közeledik a dél, a városlakók boldogabb része otthon, gondosan lezárt lakásában él: sziesztázik vagy csendesen űzi iparát. A boltokba alig teszi be lábát járókelő, a spanyolok sem mutatnak túl jó példát, dél körül már nem lehet egy lelket sem találni a városra telepedett hivatalokban. A papok az egyetlenek, akik a rítus pontosságával szolgálják ki Milánó rengeteg templomát.

Egy emlék után indul Claudio. Régi krónikában olvasott Milánó egykori csodatevő püspökéről, aki talán ezer esztendeje élt s kissé uralkodott is a városon. Ambrus emlékét keresi, az első nagy zenekedvelő püspök nyomát, aki ószövetségbeli zsoltárok mellett nevelte fel a keresztény énekek gyenge palántáját. A Dóm lépcsőjén cremonai szóval kérdi, merre kell mennie Szent Ambrus bazilikájához. Az ember vállat von, tenyerével mutatja, messze... messze... s csodálkozva néz végig a fiún: nem elég neked mára egy templom? Eleinte úgy hiszi, könnyen eligazodhatik. A tértől hatalmas sugárutak szaladnak végig, tövükben díszes homlokzatú palotákkal, ezekben vagy nagyúr, vagy spanyol hivatal székel, aszerint talál kapujukban őgyelgő lombard cselédséget, vagy rossz arcú katalán alabárdosokat. De néhány lépésnyire újból a kis utcák útvesztője, melyben egyszerre más, valódibb, ősibb Milánóba jut az idegen. Mindenütt nyílt tűzhelyek, bormérések, hevenyészett lepénysütők. Ide ritkán téved spanyol őrjárat, s ha mégis erre kanyarodnék, a Via Meravigli torkolatából a fiúk már füttyel jelzik: ilyenkor eltakarodik a vásári naplopó, bájait áruló széplány, lacikonyhás. Mire elhal a vascipők koppanása, újból összeforr az ezerszínű lombard emberár.

A város lelkében mély gyűlölet fortyog, öklök emelkednek a levegőbe, ha spanyol szó töri át a csendet. Egyedül nem merészkedik soha spanyol katona éjszaka e szűk sikátorokba; egyetlen hurok elég ahhoz, hogy Fülöp király vitézét örökre elnyelje a milanói homály. A gyűlöletet itt látja Claudio, a szegénynépek városnegyedében, ahol minden a nyomorúságra, a jobb tegnapra emlékeztet. Hatalmas bérkaszárnyák sötét odúiban élnek együtt a nemzedékek, a szobáknak csúfolt lyukak közül félelmetes nyomor kandikál elő: csontváztestű gyermekek, ijedt vének, rongyos ingű lányok őgyelegnek az udvarokon. Ez a félelmes csend, a kényszerű semmittevés, a tehetetlen gyűlölet ül rajta a városon. Tegnap még Milánó volt Itália legpezsgőbb székvárosa, de mióta a madridi kancellária lezárta a vámhatárokat, a lombard hercegségből semmiféle portékát sem kivinni, sem behozni nem szabad.

Szent Ambrus piacának sarkához ér el. Oszlop áll magányosan a téren: egy barát mutatja az oszlopon a horpadást. Ezer esztendeje dühében szarvával sebezte fel a porfirt a sátán, amikor nem sikerült megkísértenie a püspököt. Előbb hatalmas, nyílt csarnokon kell átlépnie: itt vártak az első századokban, a hideg lombard télben, hóban, esőben a megkeresztelendők. Körös-körül latin sírkövek sora mondja el megtérésük s múlásuk történetét. A templom mintha a végtelenbe nyúlnék mozaik mezőivel. A Megváltó úgy emelkedik ki a fél kupolán keresztül, mint a világon uralkodó király. A szószék római szarkofág. Ezen állhatott-e Ambrus, amikor a tömeghez beszélt... s hol lehetett azon az éjszakán, amikor ostromolták az áriánusok a templomot? Itt... ezen az éjszakán Ambrus elővette a zsoltároskönyvet, s hogy megerősítse népét a közelgő végveszély ellenében, ő maga kezdett énekelni zsoltárokat. A hívek némán hallgatták először, majd kísérni kezdték. A halálra készülők hangja megtöltötte a bazilikát. A legenda úgy mondja, hogy a toronyba küldött gyermek hajnalra jelentette: eltűntek az ostromlók, megérkezett a felmentő sereg. Igen... itt zendült fel bizonyosan Ambrus Te Deumot hirdető hangja. Milánó népének nem kell meghalnia.

Itt állhatott, ahol a fiú, kurta cremonai köpenyében, tarsolyában néhány scudóval s madrigálos füzetével. Meghódítani - mint Ambrus - ezt a várost. Az óra elveri a tizenegyet. Bejut-e vagy sem a nagy hatalmú Ricardi úrhoz, a Szenátus elnökéhez?

A sárga palota előtt spanyol őrség: hadnagya nem érti, mit mond, mit mutogat a fiú. Szerencséjére itt már akad, aki olaszul is beszél. Egy másodtitkár először gúnyosan néz végig a legényen. De látja kezében a hangjegykötetet, tudja, hogy az elnök közismert művészbarát, szól az őrség tisztjének, s Claudio néhány perc múlva már Ricardi úr elé kerül.

A nagyúr előtt irományok halmaza, a szobában széles írópolc, mellette körmöl két spanyol barát. A titkár mélyen hajolva mondja testes urának, hogy az ifjú a bemutatott ajánlólevelek birtokában merészel Eccellenza színe elé kerülni.

Ricardi kíváncsian kap a madrigáloskötet után, szinte ügyet sem vetve, sem az ajánlólevelekre, sem a rövidköpenyes legénykére. Csücsörít, halk füttyöt szisszent el, feje oldalt billen, ujjával utánozza a karvezetőt. A nyomtatott madrigál egy pillanat alatt valamilyen torz, de élő valósággá alakul.

A duzzadt arcú, tokás, hasas mágnás lassan enged a spanyolos divatú merevségből. Egyszerre elmosolyodik. Mintha váratlanul kisütne a napsugár.

- Aztán hoztál... hozott messere magával valami hangszert? (Egy pillanatra tétovázik, a legényt "te"-nél jobb nem illeti, de két kötet madrigál után illik megadni a "messeré"-t.)

- Egy brácsát, eccellenza!

- Házamnál ma este kis ünnep lesz: Medina Sidonia hercege s Albuquerque grófja, akik Madridból átutaznak, megtisztelik otthonomat. Ott kipróbálhatja művészetét. Ön, ugye nem nemes?

- Cremonai polgár...

- Persze... polgár, erről mit sem tehet. Ha jobb köntöse lenne... azt vegye... Van? Akkor jó. Nem tud spanyolul? Kár... Nem baj, majd olaszul is megértetheti magát. Lesznek lombardok is. Különben gyűlölöm ezt az ostoba szót: "olasz", túl kényelmes, s nem fed semmit sem. Csak a forradalmárok malmára hajtja a vizet: egységes Itália! Igazán nevetséges. Nehogy a spanyol urak előtt kimondja ezt a szót. Akkor este... addig gyakorolja szorgalmasan a művészetét.


Ricardi nagy házat visz. Ha átutazó kasztíliai grandok tisztelik meg mint a lombard tartományi szenátus elnökét, dicséri a nagyszerű spanyol szokásokat. Közben azonban - nemhiába agyafúrt lombard - ügyel arra, hogy a katolikus király keze ne nehezedjék túlságosan a szegény milánóiakra. A két madridi főúr merev malomkerék-csipkegallérban, hegyes szakállal, kunkori bajusszal olyan, mint egymás tükörképe. Ricardi körüludvarolja őket, mintha alig törődnék többi vendégével. Az asztalon nincs virág: hervadása túlontúl emlékeztetné a spanyol urakat a kikerülhetetlen elmúlásra. Az érsek, aki gyűlöli a spanyolokat, kimentette magát, segédpüspökét küldte el. Néhány helyi méltóság s a mantuai herceg másodunokaöccse, egy ifjú Gonzaga egészíti ki az esti társaságot. Az elnök helyi törpéje spanyol, olasz s lombard tájszólást keverve dülöng, tréfál, próbálja megnevettetni a grandokat. De ezeknek arca sem rezzen, fölényes, hideg tekintettel nézik ezt a "provinciális" színjátékot.

Vacsora után az asztalvégen ülő Claudio érzi, hogy feléje fordul a fent ülők tekintete. Ricardi sebes, olaszos spanyol szóval mondja, hogy estélyére sikerült megszereznie a leghíresebb cremonai madrigálköltőt. Erőltetett mosollyal kis emelvényre mutat, melyen egy clavicembalo áll. Claudio meghajlik, helyet foglal az ismeretlen hangszer mellett, ujja némán végigsiklik a billentyűkön. Ricardi felemeli nagy, kövér fejét. Feszült csend támad a teremben, amikor zengően, ércesen megszólal a húr. Előjáték következik, melynek tónusa elárulja az istenes éneket. A Cantiunculae-ból énekli, latin szöveggel, önmagát kíséri. Ez megnyeri nyilván a spanyol urak tetszését: egyházi ének hallatára biccentenek, s leveszik hatalmas, tollas kalapjukat, melyet fejükön tartottak az egész lakoma alatt. Ricardi bólint - "minden jól megy" -, a fiú hangja tiszta, csengő, iskolázott tenor: nem rezegteti torkát, mint az itteni énekesek, s tisztább, világosabb szövegkiejtése is.

Egypercnyi pihenőt tart. Elmosolyodik, ahogy egy akkordot leüt a clavicembalón, s halkan, majdnem röptében mondja a címet: "Se andasse Amor a caccia", Torquato Tasso mester szövegére.

A spanyol herceg felkapja fejét Ámor-nál: lám, véget ért az istenes énekek sora. A két grand óriás kalapja árnyékába húzódik, csak égő sötét szemük villogása mutatja, mily feszült figyelemmel kísérik az előadást:

Ámor - ha vadászni indulna
Grechino is szívesen menne, mint kísérő,
Hogy az üldözött hölgyek nyomát kövesse.
Mily bájosak, mily szépek,
Egyformán kedves lények,
Mily gyermeki könnyen lépnek,
Grechino, te kényes-hamis,
Ha úgy akarja sorsod is,
Hogy menjen ma vadászni Ámor,
Fogd el a nőket, míg menekülnek nyilától...[1]

A vacsoravendégek - különösen a spanyolok - kocsmai vagy katonanótán kívül - inkább csak templomi zenét hallottak, bár ebből bizonnyal a legjobbat. Most szinte megrettennek ettől az újfajta, világi zenétől, a megszokott harmóniákon iskolázott fülük alig fogja fel a szokatlan disszonanciákat... Mintha a régi madrigálokból áradó plasztikus nyugalom elillant volna - egy pillanatnyi szünet, mely felcsigázza a figyelmet: a hang nem engedi el a szöveget, mellette fut, árnyalja, izgalmasan feszült, kibontakozik, hogy a drámai kifejlés tetőpontjára érkezzék. S amikor elér a hegygerincre, összecsuklik, elapad, nincs tovább.

A spanyol vendégek összehajolnak. Nem lázadás-e ez, amit hallanak? Összhangban van-e a regulákkal? Nincsen-e mögötte valami burkolt lázadása az olaszoknak Castilia vagy a Szent Hivatal ellen? De a fiúnak olyan tiszta, átható tekintete, kérdően néz a házigazdára, s várja, míg Ricardi bólint. Hallgatják az új madrigált:

Non si levava alba,

még nem kelt fel a hajnal... a hangok, ahogyan feltörnek, még magukkal hozzák az éj puha szürkeségét, a barna ködök gomolygásából csak lassan, nagyon lassan bontakozik ki a pirkadás... S utána oly lágyan, mintha alig neszelő erdő hajnalát lesné, megszólal a dal:

Lám, még nem kelt fel az új nap hajnala,
még nem csillan madárkák tollán a nap,
még ragyog az égen Ámor csillaga,
s itt bolyong két könnyűlépésű szerető,
akiket karjába ölelt e boldog éjjel,
miként akanthus ágai, ők is összefonódnak,
váltanak édes ölelést s édes könnyet,
a végső búcsút elegyítik
forró csókokkal s keserű sóhajokkal,
ezer gondolat cikázik, ezer vágy támad,
ezer sóvárgás, mely már nem érik násszá.
Így dereng fel a hajnal,
mely beborítja a két szeretőt.

Senki sem nyúl a tálba füge után, az apródok mereven állnak, kancsóval a kezükben. Kézbe veszi brácsáját, pengetni kezdi: ez a Cantai un tempo melódiája: az ujj mint márványpánt fogja át a hangszert, s a hosszúkás arc ráhajlik nyakára. Amikor utolsót bong a húr, Claudio meghajlik, s már készülne beleolvadni a terem homályosabb sarkába, amikor Ricardi úr magához inti.

A nagyúr olasszá vedlett: elvillan arcáról a színlelt spanyolos merevség, szemében mintha könny csillanna. Kezet nyújt, megrázza Claudio kezét. S most mintha valóságos csoda történnék: Medina Sidonia hetedik hercege könnyedén megbillenti ültében tollas kalapját, s alig hallhatóan rebegi "muchas gracias". Albuquerque grófja (a hagyomány szerint e neves családba vagy két évszázaddal ezelőtt sajnálatos módon belekeveredett a saragossai főrabbi vére...) erre levonja ujjáról vékony pántú zöld köves gyűrűjét, s odakínálja az ifjú Monteverdinek. Ricardi boldog: lám, sikerült jókedvre hangolni a spanyol nagyurakat: bizonyos, hogy Madridban is tudni fognak majd erről a milánói fogadásról.

Amikor visszamegy asztalához, nem tudja, megnyerte-e a ma esti csatát? Ricardi dicsérte, de egy szót sem szólt arról, bejuthat-e a tartományi vagy udvari zenekarba. Pénze oly kevés, hogy legfeljebb még két napig maradhat e drága városban, ahol még a pohár vízért is fizetnie kell. Ám amikor székéhez ér, egyszerre tekintete egy fiatal szempárral találkozik, egy vidám, ifjú ember öleli át hevesen:

- Messere, szívem ön elé borítom. Csodálatos volt... az ének, a játék... a kompozíció. Bocsásson meg, Cesare Gonzaga a nevem... igen, Mantuából átjöttem, így kerültem ma a kormányzóhoz. Nem... ne gondolja, hogy legközvetlenebb rokonom a fenség... Másodnagybátyám... vagy harmincan vagyunk ebből a családból. Mindegyikre nem is lehet tekintettel a herceg... különösen, ha nem dámák, hanem legények, mint magam... de egy bizonyos, hogy ha hazamegyek, beszélek a fenséggel. Volna-e kedve, messere, eljönni hozzánk Mantuába? Magunk közt, nem vágyakoznék egy percig sem ide, Milánóba... Mintha nyársat nyeltek volna, mihelyt meglátnak egy spanyol urat. Ezek a jó lombardok sohasem lesznek kasztíliai grandok... de mégis őket akarják utánozni. Az ember ilyenkor érzi, milyen más világ a mi kis országunk! Mantuában is, persze, sok a baj... de nincsenek legalább ott, halkan mondom, ilyen átkozott spanyolok. Jöjjön hozzánk, Claudio. Nálunk az egész város szereti a zenét... ha végigmegy az utcákon nappal... és éjjel... mindenütt hallhat fuvolát, viola d'amorét... mit tudom, miféle hangszereket. Ez onnan van, hogy boldogult hercegünk, a tiszteletre méltó nagybátyám, Guglielmo, a púpos - maga is mindennap zenélt. Madrigálokat szerzett, s én magam láttam, hogy néha okiratok szélére is apró hangjegyeket írt. Talán a halálos ítéletnél egy Miserere volt... ha kegyelmet adott: Deo Gratias. Higgye el, messere, nincs jobb hely ifjú zenésznek Mantuánál... milyen kedves az udvar, milyen jószívűek a hölgyek. Adja meg címét, s még csak azt kérném, nem kölcsönözhetné-e egyik madrigálosfüzetkéjét, hogy ha hazamegyek, nagybátyámnál ezzel erősítsem szerény szavamat.

Ha elviszi kegyelmességed...

A két fiatal szeme egymásra nevet.


A szűk, bérelt szobában zúgó fejjel ébred: mintha csak álom lenne az egész tegnapi este. Számolja pénzét. Holnapig ki kell bírnia. Ricardi búcsúzóban odavetette: ötkor várja a Szenátus palotájában.

Hosszú az idő délutánig. Körüljárja a Castellót, mely mint vércsefészek ül a város lelkiismeretén: előtte, mögötte spanyol őrszemek, a lőrésekben ágyúk - szemben a törpe házakkal. Kószál, kimegy a hosszú sugárúton a római oszlopsorig, visszafordul, benéz a templomokba, megkeresi Leonardo mester csodáját, az Utolsó Vacsorát a téglaszínű kolostorban. Milánó arca szüntelen változik. Mire odaér a kis térre, mindent izzó lávával önt el a nap. Itt élt hát a mester? Egy barát mutatja az utat. A második teremben először csak a hűvös, nyirkos fal páráját érzi, majd rádöbben a képre, melynek színei nem ragyognak, inkább erőtlenek. De maga a kép olyan szívfájdítóan szép, hogy meg kell támaszkodnia a szemközti falhoz. Sorba veszi az apostolokat, s nézi, mint elevenedik meg minden arc, csupa mozgás: mintha ritmikusan megmozdulnának egyszerre, valamilyen ismeretlen nyelven beszélni kezdenek - a tekintet megelevenedik, a színek embertestté változnak, köntösök redőjén foltoz végig a besurranó fény. Már nem látja a peregő festék s omló vakolat pusztítását - minél tovább nézi... talán órákon át, annál ritmikusabb lesz, annál áthatóbb a Cenacolo.

Kimegy, egy darabig ül a kertben, míg a fráter nem érinti vállát: dél van, zárunk, barátom, ideje, hogy ebédelni menjen. A sugárút oldalutcácskájában magafajta ifjú legények esznek. Hatalmas cseréptálban sáfránysárga tészta gőzölög, halványpirosas vékony bor a kőkancsóban, kicsit keletlen, korpás kenyér. Aki végzett, kotorász iszákjában, néhány kispénzt vet oda a napfényben hunyorgó kocsmárosnak, aki bekaparja, alig köszön.

Gondosan öltözik otthon, mielőtt a nagyúrhoz megy. Kalamárist s tollat kér szállásán. Nagy betűkkel rákanyarintja a madrigálok Második Kötetére: "A kegyelmes Jacopo Ricardi úrnak, ő Katolikus Felsége Tanácsa és Szenátusa nagytiszteletű elnökének." Tetszelegve nézi: szép, kalligrafikus írás, szerencsésen egészíti ki a velencei nyomdaművészetet.

Fél órát vár, míg bejut Ricardihoz. Most tápászkodik, szuszogva sziesztájából, mely kora délelőttől késő délutánig terjed, csak az ebéd szakítja meg.

- Szép volt, nagyon szép volt este... a vendégek is meg voltak elégedve. S ez sok, nagyon sok. Így lehet valamit ezeknél elérni, amice. Térjünk rá a kázusra. Mindenki tudja, hogy őfelsége igen takarékos... mondhatnám... fukar. Már, persze, ő maga bőkezű, de a hivatalai... Madridban... Én magam semmiben sem dönthetek. Csak a postával tehetek javaslatot. Például úgy, hogy az udvari... kormányzói zenekar kiegészítésre szorul, vegyék fel kegyelmedet az udvari kápolnába, akár mint énekest, akár mint zenészt. A kormányzó most távol van Milánótól, de bizonyára hálás lesz előterjesztésemért. Hozzáteszem, ifjú embernél tündöklő erény a türelem. Önnek meg kell várnia békén odahaza, míg Fülöp király őfelsége dönt. Miért csodálkozik? Sokkalta kisebb dolgokban is legfelsőbb elhatározását kell kikérnünk. Nem csoda, ha napról napra - mint az urak mesélik - mindenki alszik Madridban, csak őfelsége dolgozik s virraszt. De ez nem az ön dolga. Csak annyit: a spanyoloknál, ezt jegyezze meg, nem számítanak a napok, náluk nincs, hogy "hora ruit", ők mindent az örökkévalóság tükrében cselekednek. Most nyár vagyon... őszre bizonyosan megjön a válasz... legkésőbb karácsonyra. Addig várjon türelmesen Cremonában, engedelmeskedjék híven az isteni és emberi törvényeknek. Nehogy panasz legyen önre, mert akkor nem segíthetek. Ha a felség hozzájárul az alkalmaztatásához, nem késlekedek majd s üzenek. Sajnos, azonban az sincs kizárva, hogy a király úgy találja majd: a milánói udvarnak elég a tizenhét zenész... Akkor pedig - egészen tehetetlen vagyok. Nem segíthetek. Hogy pedig mégse járt légyen egészen hiába... az ajánlásért... s azért a szép tegnapi estéért, fogadja el tőlem ezt a három dukátot!


6.

A ferrarai Sant'Agata kolostor-börtön őre ismerte betegeit: a majdnem mozdulatlanul maga elé meredő csendes őrültet, a megláncolt, elmeháborodott asszonyt, a fénytelen tekintetű agyalágyultat, a mételytől szaggatott zsoldost, aki napszámra döngeti cellája falát. De legjobban Torquato Tasso nemesúrtól félt. Őr volt és ápoló egy személyben, hisz a herceg doktora csak ritka alkalmakkor látogat el Sant'Agatába, hogy benézzen a föld alatti odúkba, vagy a jobb, tágasabb cellákba, körüljárja a hosszú, sötét folyosókat, megízlelje a betegek levesét.

Itt él már hét esztendeje Tasso, a költő, akinek neve ismeretes a föld uralkodói előtt is. Csak így lehet, hogy gyakorta hoznak ajándékokat neki, ételekkel megrakott kosarakat, ritka könyveket. De Torquato mester jó vagy rossz napjainak titokzatos görbéje szerint fogadja a dolgokat s embereket. Hosszú ideig maga elé meredve néz üveges tekintettel, jeltelenül patakzik körülötte az idő - míg valami ismeretlen, belső jelre hirtelen ki nem gyúl elméjében a fény. Ilyenkor papírt ránt elő, sebes tolla szalad az árkuson, ha egy ívet teleírt, lesodorja: a kőpadlón mindenütt tintacseppek, megkezdett, ép vagy széttépett papírlapok.

Néha vidáman beszélget őrével, Giacintóval: hívja esti óráiban jöjjön be, poharazzon vele - ilyenkor nem szereti a magányt. De rövidesen nyugtalanná válik, elkomorul. Ha egyedül van, a polcot torlaszként tolja az ajtó elé, veszedelemtől tart, képzelt támadótól, ha belopózik bolthajtásos cellájába a homály. Ha ilyenkor lámpát kap, megnyugszik, de csak addig, míg az őr nem hoz ételt. Ha a leves sósabb a szokottnál, vagy az almán foltot vesz észre - ez már a titkos üldöző mérgező keze. Még nem öreg ember, de lesoványodott arcából csak két szeme sugara lángol ki. Hét éve itt él a ferrarai herceg akaratából, s úgy érzi: valójában koporsóba került, melynek fedelét rácsapták.

Giacinto a látogatóknak elmondja, hogy a legkegyetlenebb roham akkor érte a nemesurat, amikor gyanútlanul felvitt szobájába egy Velencéből érkezett kis csomagot. Igen, már ő is tudja kívülről a történetet: bizonyos átkozott Celio Malaspina a költő engedelme, akarata nélkül, sőt éppen annak ellenére megszerezte potom pénzért Tasso úr barátaitól a Megszabadított Jeruzsálem kéziratát - s ezt irodalmi kalózok jogán, saját idétlen verseivel megtömködve - kinyomtatta, s Tasso hírnevébe kapaszkodva piacra vetette.

Igen... ez volt a legsúlyosabb roham. Először csak lapozott a könyvben a beteg, majd mintha tintatengerré vált volna az egykori kolostorcella. Papírlapok repültek, egyenként ízekre tépte szét az oldalakat, szörnyű átkokat mormolva, jajgatva, könnyezve - papot kérve, míg zokogni nem kezdett, ezzel kissé lecsillapodott indulata.

Ez még tavasszal volt, azóta különösen kell ügyelni a betegre. Azt mondták, persze, neki - ez az egyetlen kötet volt, melyet tisztelői számára rendeztek a prés alá. De a furfangos Celio kiadása elárasztotta Itáliát. Nem volt olyan írástudó, aki ne kívánta volna akár drága pénzért is megszerezni a Gerusalemme Liberata egy példányát. Tasso egyszerre minden kortárs költő fölé emelkedett, s a szokványos hasonlatokban Vergilius és Petrarca mellé lépett - mint harmadik.

Tasso száz ötletes módon csempésztette ki leveleit, melyekkel felkereste a föld hatalmasságait: királyok, fejedelmek, bíborosok, maga a szentatya kérte Alfonzo herceget: nyissa meg Itália legjobb költőjének ispotálybörtönét. De Ferrara ura hajthatatlan maradt. Torquato Tassónak - így szólt mindig válasza - elborult az elméje. Ha kiengedném, csak magában ejtene kárt, s fenséges személyünket árasztaná el meg nem érdemelt gyalázattal.

A ferrarai kis államnak, melyet a nagy hírű, mogorva Alfonzo kormányzott, Tasso is súlyos terhe volt. Kihaló nemzetségének múlt fénye riasztotta. Ha magtalan marad - a szentszék birtokai közé olvasztja az Esték örökét. Nincs szükség arra, hogy egy költő őrülettől korbácsolt szava külön még Ferrarára irányítsa a világ figyelmét. A követjelentésekre, kérvényekre, magas közbenjárásra így hangzott el minden esetben a hideg, fejedelmi "nem"!


Vincenzo, a mantuai herceg, Alfonzo sógora rándult át Ferrarába. A szigorúbb erkölcsű, komor hangulatú udvart egyszerre felverte a szeszélyes, ellenállhatatlan varázsú mantuai ifjú s hozzá hasonló vidám környezete. Amikor a csillogó vértes, selymes köntösű, csipkés gavallérok csodálatos paripáikon felvágtattak a kastély dobogóhídján - mintha kicserélték volna az Este-udvar hangulatát. "Úgy mondják - nem minden szép ferrarai dáma sütötte le szégyenlősen szemét, ha Vincenzo herceg forró hévvel szórta lába elé bókjait" - jegyezte fel este kapcsos könyvébe az udvari krónikás, s e kegyeskedő mondás elárulja, milyen forró szél söpört végig a hűvös Ferrarán, ha betört ide Mantua élvhajhász, szépséget kereső s botrányokat hajszoló ura.

Este kártyáztak a mantuaiak. Alfonzo zsugori ember volt, udvarában nem is tűrte Fortuna vak játékát. De a mantuaiak új divatú festett kártyákat hoztak magukkal, s a ferraraiak is égtek a vágytól, hogy a kártyalap mellett próbálják ki, melyik várost kedveli jobban a szerencse istenasszonya.

Vincenzo vesztett. Mosolyogva kotorta elő aranyait a szattyán erszényből, de hamarosan a fenekére ért. Viszont Alfonzót a jól induló játék jókedvre hangolta: a hímzett brokátterítőn - ahová az ezüstpáva csőre nyúlt, már szép halmocska aranyat púpozott.

A mantuai még mindig vesztett, amikor a vendéglátó fejedelem udvarmestere mutatta beteges urának az új divatú francia órán az előreszaladó időt.

Vincenzo tréfás kétségbeeséssel nézett titkárára, Striggióra: a mantuaiak már a második napon eljátszották az egész útiköltséget. A mantuai herceg barettjáról letépte gyémántos díszcsatját, ezt vetette az asztalra. A kő felszikrázott a gyertyalángban - Alfonzo nem tudott ellenállni.

- Ellene?

Vincenzo látta, amint sógora ujja karomszerűen begörbül a kapzsi szenvedélytől: tetszik neki a ragyogó, ritka kő.

- Olyan nagy tétet kérek tőled, melyet ha megnyerek - mindketten nyerünk. Nos, találd ki, mi légyen a tét, Alfonzo?

Az udvar körbeállta őket: az este elérkezett a feszültség csúcspontjához. Alfonzo szeme a kőről sógorára villant.

- Ha nyerek - nekem adod Torquato Tassót!

A gyóntató rettenve tárta szét kezét. Sant'Agata foglya rab is, őrült is, de mégis emberi lény, s a herceg koronájának komor éke - hogyan lehet egy festett lap szeszélyére rábízni sorsát? De a ferrarai herceg szeme már nem engedte el ellenfelét. A pillanat, erősebb volt minden fejedelmi bölcsességnél: Ferrara s Mantua kártyapárbajában Alfonzo feltette a gyémántcsat ellenében Itália legnagyobb költőjét.

Vincenzo élvezte s kihasználta a váratlan, csodálatos színjátékot. Lassú, szertartásos mozdulatokkal keverte a kártyát... lassan pergette végig a lapokat, kétszer-háromszor: a körülállók lássák, nincs benne semmi ördöngösség, semmi csalás. Osztott. A szerencse ingadozott... hosszú ideig szinte fej fej mellett futott Mantua s Ferrara. Már senki nem törődött arannyal s gyémánttal - olaszok voltak, Tasso volt a tét.

Alfonzo lerakta az utolsó lapot, Vincenzo mellé helyezte a magáét. Az illem úgy kívánta, hogy a vesztes felálljon, különösen, ha vendéglátó, s az utolsó játszma után ölelje át ellenfelét.

- Miért akartad épp Tassót, Vincenzo? Magad fogod megbánni a legjobban!

A szőke herceg nevetett. Barétja mellé visszatűzte megmaradt ékességét, játékos meghajlást tett sógora felé:

- A játéknak vége. Kérem fenségedtől Sant'Agata kulcsait!

Alfonzo halálsápadt volt, akik ismerték, látták, hogy minden erejével el kell fojtania félelmesen feltörő indulatát. Az asztalon még ott feküdt Vincenzo győztes lapja, felfordított világos pergamenhasával. A herceg maga kapta kezébe a tollat:

"Torquato Tasso nemesúr szabad." A kemény aláírás: Alfonz Dux Ferrarae! Még csak annyi fért a lapra, hogy a herceg benyomhassa a lágy viaszba titkos gyűrűspecsétjét. Az estének vége volt: a mantuaiak szorongó szívvel tértek szállásaikra.


Tasso későn kelt. Végigszámolta szokása szerint az ágyból Ferrara kongó harangjait. Két látogatót jelentettek. Az egyik Manutius velencei nyomdász és kiadó, a másik Carlo Gesualdo, Venosa hercege - a híres zeneköltő. Percek múlva már megindult a cellában a beszélgetés. A déli főúr sólyomarcán végigszántott a szenvedés. Mindenki ismerte tragédiáját: az érzékeny szívű poétát, az Itália-szerte ismert madrigálköltőt megcsalta felesége, s Don Gesualdo saját kezével védte meg becsületét, megölve asszonyt s csábítót. E kettős halál komor árnyéka borongott körülötte. Egyetlen öröme maradt - a zene. Nápolyból ért ide, első útja Sant'Agatába vezetett. Manutius viszont azért érkezett a költőhöz, hogy rábírja: adja át házuknak kiadásra a Jeruzsálem átnézett, hiteles, approbált példányát. Manuzio, aki sűrűbben látogatott el Ferrarába a fogság évei alatt, erősen leromlott állapotban találta Tassót. Amikor felkelt, keskeny, kissé szennyes csipkegallérjából sovány, szakállas, szomorú arc meredt elő. Önkéntelen mozdulattal megdörzsölte csuklóját. Egy évig láncra verve tartották a dühöngők pincesorában: a vasperec beette magát csuklójába. Ha változott az idő, mindig érezte nyomát.

Giacinto benéz, övén csörren a kulcscsomó: a rab ismeri őre arcát, látja - riadt. Nyugtalan lesz, Gesualdo s a velencei kiadó észreveszi hirtelen felszökő izgalmát. Tasso elsápad.

- Kivégeznek. Most jönnek értem!

Egy fejedelmi kényúr városában minden lehetséges, s Manuzio is ismer sok-sok hasonló velencei történetet. Az ajtó hirtelen feltárul, egy udvari ember lép be, mögötte a doktor s néhány testőr a fejedelmi őrségből.

- Őfensége kegyelmét hozom, messer Torquato. Kegyelmed engedelmet kap, hogy elhagyja a kolostort s városunkat - ha szent ígéretet tesz arra: tiszteletben tartja a fenséget, s nem tesz semmi olyant, ami beszennyezhetné urunk vagy országunk jó hírét.

Hét éve rab. Mindennap egy rovatot karcol az ablak melletti falra... Hány rovat...? Feltisztul egyszerre riadt tekintete. Még kémlelve nézi a doktor arcát: nem valami ördögi tréfa ez?

- Minek köszönhetem?

- Mantua ura... Vincenzo járt közben kegyelmedért. Vele együtt fogják elhagyni Ferrarát. Kegyelmed e perctől kezdve szabad.

Tizenhat éves lehetett Vincenzo, amikor Tasso látogatást tett Mantuában, s az akkor udvari költőtől kért néhány aranyat kölcsön, hogy bátrabban indulhasson el egy éjszakai kalandjára... A testőrök csoportja szétnyílik: aki bejön, szép szőke ifjú, már elvesztette gyermekformáit - dúsan hímzett fehér selyemköntösben, ékszerei ragyogásában lép be: mindebben van valami színpadias.

- "Chiaro Vincenzo" - tolul önkéntelenül Tasso ajkára egy nyolc évvel ezelőtti verssor: mantuai látogatása alkalmával írta az ifjú princ tiszteletére, amikor összebarátkoztak, amikor ez a rajongó ifjúember megosztotta vele világfájdalmát s minden féltékenységét apjával, a Púpossal, Guglielmo herceggel szemben.

Valóban... mintha színpadi jelenet lett volna, amint az életerős Vincenzo átöleli a sovány, riadt, ápolatlan Tassót. Egy percig így maradnak egymással szemben, a fejedelmi pártfogó s az elmebetegnek mondott költő.

- Hajóm vár, messer Torquato. Bizonyára nincs túl sok poggyásza, hogy ne tudná sietve elhagyni ezeket... a falakat?

Körös-körül elszórt kéziratlapok, vetetlen ágy, szennyes bútorok. Lehajlik, felemel egy papírlapot.

- Egyetlen ilyen oldal... s mosolyognak a múzsák egész Itáliában!

A hangulat megenyhül. A Sant'Agata parancsnoka lép be, s fejedelmi parancsra frissítőket kínál. Míg egy apród igyekszik Tasso holmiját rendbe rakni, Vincenzo szeme Gesualdóra s Tasso sarokban álló viola da gambájára téved.

- Don Carlo, nem mosná le rólunk búcsúzóul a lélek porát?

Venosa hercege, akit Itália legnagyobb madrigálszerzőjének mondanak, mosolyog, leül, lába közé veszi a hangszert. Szép, tiszta bariton hangja van. Ha énekel, érezni, milyen víg, milyen derűs lélek lehetett Gesualdo, míg rá nem szakadt a sok megpróbáltatás. Tasso strófáját énekli, egy percre mindenki elcsendesedik. Verstől és zenétől lesz fényes Sant'Agata örökpenészes fala.


7.

Vincenzo hercegnek ezer dolga van. Chieppio, a kincstárnok, számadásokkal untatja: a vámok és adók bevétele csökkent a múlt hónapban, viszont a fenség ferrarai kirándulása temérdek pénzt nyelt el. Arra igazán nem volt elkészülve a mantuai kincstár, hogy San Sepolcro bíborosa egyetlen éjen húszezer scudót nyerjen el a hercegtől.

Torquato Tasso - ma ezt jelentették - újból nyugtalan kedvében van, mindenkit gyanakodva fogad. Kiújult rémlátomása, hogy meg akarják mérgezni. Egész nap kéziratait bújja: "ide lopakodott be a Sátán..." Mintha önmagát gyötörné, lapról lapra szaggatja szét a sűrűn írt oldalakat.

A költő, mióta Mantuában heverte ki ferrarai fogságának esztendőit, újból dolgozik, de munkakedve, feléledt költői ragyogása ilyen nyugtalan napokkal váltakozik. Önmagát vádolja ilyenkor, hogy akaratlanul, démoni incselkedésre megsértette a hit szellemét. Mindenáron vezekelni akar, elhívatja Mantua inkvizítorát, az öreg dominikánus atyát, követeli tőle - fedezze fel, írásaiban merre bújt el a sátán, s bánjon vele bűne szerint. Az egész udvar, a város, talán Itália is tudja, hogy Tasso ilyenkor nincs eszénél, nem szabad ingerelni, néhány nap múlva saját magától megnyugszik. A baj az, hogy ilyenkor leveleket ír a Szent Hivatalhoz, bíborosokhoz, fejedelmekhez, melyeknek riasztó emberi valóságát egy nagy költő elborult, de ragyogó képzelete hevíti. Amikor elfognak egy-egy ilyen kicsempészett levelet - Vincenzo megérti ferrarai sógorát.

De nincs túl sok ideje Tassóval foglalkozni. Hadainak parancsnoka, Carlo Rossi jelentkezik nála, aki másik tiszte szerint mindennemű ünnepségek, mulatságok, látványosságok főintendánsa. Most mint katona mutat egy flandriai hosszú csövű muskétát, mellyel pontosabban, biztosabban lehet célozni, mint a mantuai puskákkal. Darabja potom tíz scudo. A herceg múlt havi kártyaadósságából fel lehetett volna szerelni az egész fejedelmi testőrséget.

Vincenzo herceg harmincéves, s mióta átvette apja, a Púpos örökét - homlokán szaporodnak a redők. Hányszor állt szemben apa és fia, amikor a józan, számító, fukar és bölcs Guglielmo kétségbeesetten korholta szeles, könnyelmű, jóra s rosszra egyaránt hajlamos fiát. Vincenzo átmegy a szomszéd terembe, melyet érintetlenül hagyott úgy, ahogy apja betegségének utolsó napjaiban állt. Itt mintha az ő szellemével beszélne, nehéz óráiban az életében annyiszor gyűlölt, talán félreismert különös apával társalog. A Púpos - a Gobbo - clavicembalójának fedelét nem csukták rá a zeneszerszámra: úgy maradt a kotta is, amiből az öreg herceg utoljára játszott. Sarokban kis aranyozott polcon a húros szerszámok: lant, brácsa, viola d'amore, viola da gamba. Mert a pedáns, zsarnok Guglielmo ellopott óráiban nemcsak zenekedvelő, hanem jeles madrigálszerző is volt. A szomszédos asztalkán a Púpos kottalapjai. Csúzos kezével néha fél éjszakán keresztül is rótta verébfej-hangjegyeit, melyeket másnap drága pergamenre tisztázott az udvari hangjegyíró. "Kedves rokonomnak, Bajorország fenséges hercegének" - így szól az utolsó madrigál ajánlása, hajnalra már kihullt a Gobbo kezéből a toll. Münchenbe kellett volna vinnie a lovaslegénynek, egy fejedelmi évfordulóra, mint ahogy megajándékozta motettáival, ájtatos zeneműveivel is a rokon udvarokat, a sógor császárt s a Mantuához nem mindig kegyes szentatyát.

Vincenzo egy percre leült a clavicembalo mellé, ujja végigfutott a billentyűkön, anélkül hogy hangot próbált volna. Mantua csak látszólag békés, megelégedett, biztos kis ország: a spanyol árnyék rátelepszik az egész Félszigetre. Nem lehet tudni, honnan, mikor indul el valamilyen végzetes támadás. De itt, a Reggiában mindebből nem érezni semmit. Ha kicsit figyel, hallja, amint a szomszédos szárnyon jókedvű udvaroncok és hölgyek már délelőtt táncolják a pavané-t.

Arra gondol, mióta apja meghalt, mintha valami kiszállt volna a Palota lelkéből. Legerősebben talán a zenekarban lehet érezni, hogy megöregedtek a zenészek. A Púpos büszkélkedett azzal, hogy Itáliában neki van a legjobb cappellája. Énekesek s zenészek mindegyikét ő maga válogatta: a mantuai orkeszterrel nem mérkőzhetik a firenzei nagyherceg zenekara sem. A gyász hetei s hónapjai után - lám - nem is volt ideje foglalkozni vele. Carlo Rossi a megmondhatója, hányszor menekült az öreg, beteges karmester, a flandriai Giaches de Werth mester elől, aki újból és újból kihallgatást kért: bizonyára pénzt, új művészeket... új feladatokat akar. A jövő hónapban lesz Borbála napja. Anyai barátnőjét, egykori csodálatos szerelmét, Barbara Sanseverinót, Sala grófnőjét szeretné egy kis ünnepségen névnapja alkalmából megtisztelni. A hercegné is megérti ezt a vonzalmat: a távoli Colornóban, a pármai hercegség területén lakó Barbara a kor világának egyik híressége. Ahogy múlnak felette az évek, szépsége változatlanul ragyog, s szellemének csillogása erősíti a legendát, hogy Barbara - örök. Így az okos, türelmes Medici Eleonora, Mantua hercegasszonya is hozzájárult ahhoz, hogy az ő nevében menjen Barbarához a meghívás.

De hogyan töltik ki az ünnepi napokat? Mit javasol Carlo Rossi, a hadvezér s intendáns s ezenfelül rokon. Zenész díszfelvonulást lehetne rendezni a fegyvertéren... vízi ünnepet a Minción, éjszaka fáklyás felvonulást... tűzijátékkal a parkban. De mindez már sokszor szerepelt az ünnepi alkalmak sorában, s a kincstár mai szűkösségében Chieppio mester erre nem talál fedezetet. A billentyűk nagyon halkan megszólalnak, az érces pengésű húr mintha panaszszót adna. Elmenekül a Púpos szobájából, mintha a küszöbig követné az öreg herceg korholó szava.

A kihallgatások termében don Cesare Gonzaga, ifjabb rokona vár. A család kiváltsága, hogy külön bejelentés nélkül is a fenséges rokon elé kerülhet. Vincenzo tudja, hogy az ifjú őrgróf nemrég tért vissza Milánóból, ahol bizonyára spanyol urakkal is találkozott. Az ilyen beszámolóban mindig lehet valami, ami Mantua sorsa szempontjából érdekes. Így bekérette udvari titkárát, Alessandro Striggiót is, hátha lesz valami feljegyzésre érdemes. Minthogy még sok minden teendő várt a hercegre, úgy parancsolta, hogy könnyű ebédet szolgáljanak fel hármuknak a dolgozószobájában.

- Kegyes Vincenzo (ez a megszólítás is előjoga volt minden Gonzagának), sietve kell elmondanom, hogy legszebb élményem egy estély volt, melyet a Szenátus elnöke, Ricardi úr adott. A vacsora ugyan nem lett volna méltó fenséged asztalához, túl sok volt a sáfrány és a fűszeres spanyol mártás benne - de ami utána következett, mindenért kárpótolt. Jelen volt egy ifjú cremonai muzsikus. Megjegyeztem a nevét, már csak azért is, mert már kétkötetnyi kinyomtatott madrigálját is mutatta. Claudio Monteverdinek hívják. Városának híressége, Marc'Antonio Ingegneri mester nevelte. Fiatal ember, korombeli. Valaki városából beajánlotta Ricardihoz, Claudio ugyanis ott akarja hagyni Cremonát, udvari zenekarhoz szegődnék el. Hallottam énekelni... hallottam, amint clavicembalón s utána violán játszott. Fenséged tudja, hogy nemcsak szeretem a zenét... de még boldogult Guglielmo herceg is elismerte: értek hozzá. A vén karvaly Ricardi meg szeretné kaparintani a fiút a milánói zenekarba, különösen azért, mert éneke s játéka felettébb tetszett Medina Sidoniának s Albuquerquenek, akik szintén ott voltak a vacsorán. Egyébként arról, amit velük beszéltem... majd külön is be szeretnék számolni fenségednek.

- Mi a javaslata, Cesare? Nyilván már magában eldöntötte?

- Kegyes Vincenzo, ne bízzék csak az én szavamban, de küldje le fenséged Cremonába valamelyik zeneértő emberét. Ricardi, tudom, nem dönthet. Az udvari zenekar bővítésére csak Fülöp király adhat engedélyt... míg az megjön... Siessünk, mert ha ez a fiú kicsiszolódik, Itália egy nagy muzsikussal lesz gazdagabb...

- Ön látta kompozícióit?

- Fenség, egyik füzetét magammal hoztam. Nem jövök fenséged elé üres kézzel! Természetesen úgy... hogy éjjelre fogadtam egy íródeákot, aki hajnalig lemásolta. Hódolatom jeléül, Vincenzo...

Vincenzo arca egyszerre mosolyra derült.

- Cesare, ön úgy viselkedett, mint egy igazi rokon, aki szívén viseli a mi Reggiánk ügyét. Tulajdonképp nem is tudom, miért keresi fel oly ritkán udvarunkat... Tudom... tudom, az otthoni birtok... s hozzá öten vannak testvérek. Hisz magunk között vagyunk... De látja, üres még a testőrség harmadik kapitányának állása... Ha Rossi is hozzájárul, eljönne hozzánk, kedves rokon?

A herceg ragyogott. Szeretett kegyeket szórni, mecénási varázsban ragyogni. Könnyű öleléssel bocsátotta el a váratlan kegytől egészen megszédült új testőrkapitányt. Behívatta Rossit, aki maga zenekedvelő volt. A herceg, Striggio és a generális a kottalapok fölé hajolt.

- Nézze csak, Carlo... valami különös merészség van ebben... ez valami egészen újszerű. Disszonancia? Kilenceddel ugrik. Hogy jön ez ki az énekben? Ki bírja átfogni ezt a spáciumot? Új fegyverekkel ostromolja ez a fiú a Sacra Musica falát. Mondja, nincs itt épp valaki kéznél az udvari zenészek s énekesek között...?

- Fenség, Cattaneo, a zenekari brácsás már harmadnapja szeretne kérni kihallgatást. Leányát, Claudiát hozta magával. Szeretné, ha az ünnepi nagymisén a lánya énekelhetné a Glóriát.

Szeszély, játék, türelmetlenség keveredett Vincenzo egyetlen mozdulatában:

- Hát akkor jöjjenek be mind a ketten. Az ember hozza a szerszámát.

Néhány perc: a kissé csúzos lábú zenész s a szép, barna szemű lány, izgatottan a váratlan megtiszteltetéstől, meghajolnak a fenség előtt. Cattaneo kezében hozza violáját, a parancs szerint. Vincenzo kegyes s ragyog.

- Ne féljenek... nincs semmiféle vizsgáról vagy próbáról szó. Egy ifjú cremonai muzsikus néhány darabja jutott birtokomba. Szeretném hallani... valóban olyan-e a kompozíció, mint amilyen az ifjú mester híre. Claudia kisasszony nézze át, vállalja-e, hogy így, előttünk leénekli a madrigál szopránját? S Cattaneo mester kísérné?

A férfi kezébe veszi a kottalapot.

- Fenség, én már hallottam erről a cremonai fiúról...

- Annál jobb! Kezdhetjük, mester?

Cattaneo elpirul: a "mester" szó szinte túl sok a herceg szájából - valójában csak a karmestert, maestro Giaches-t illeti meg. Mosolyogva int lányának "ne félj, Claudia". Jó zenész Cattaneo, míg a herceg, Rossi s a titkár a kényelmes karosszékekben helyezkednek el, szinte improvizálva belekezd a kíséretbe. A kottatartón áll a két kiterített kottalap: apa és lánya egymás mellett áll, látják, milyen egyformák. Cattaneo most mintha felszabadulna. Nincs itt a pedáns Giaches de Werth, aki mindent flandriai módon szeretne: pontosan, fioriturák, melizmák nélkül... szárazon, a kották szerint. Itt "olaszos" módon, félig rögtönözve csillan elő szép tónusú, melegen árnyaló violájából a hang.

Claudia hangja kibontakozik a csendből. Az első taktusok után leveti izgalmát, apjának közelsége erőt s bátorságot ad énekének. Egy éve már neve ott szerepel az udvari énekkar tagjai között, de eddig még nem volt soha alkalma bemutatni szólóművészetét. Az ismeretlen szöveg... ez a mély, tassói vers is lenyűgözi, a feladat izgalmas, a hang szárnyal, az apa violája, mint valami bátorító, biztos kézfogás, úgy kíséri... Persze, ez csak a szoprán szólam, s Cattaneo minden művészetére, díszítőkészségére szükség van, hogy feledtesse a hiányzó másik három hang harmonikus összeolvadását.

- Kitűnő... kitűnő, Cattaneo mester. Köszönöm. Rossi gróf majd külön is kifejezésre juttatja hálámat. S Claudia kisasszonynak mi is volt az óhaja, Carlo? Igen... figyelmeztessen külön arra, amikor a Glóriában felhangzik majd a szólója... ó, de erre nincs is szükség, szép leányom, az ön hangját ezentúl mindig megismerem. Most kegyelemben elmehetnek... de mondják, igaz szívükre, tetszik-e a darab?

- Fenség... fiatal mester, de nagy mester. Fenséged is láthatta, nem könnyű. Ezek a cremonaiak... valamit... valamivel többet tudnak. Nem véletlen, hogy Ingegneri mester ott telepedett meg.

Vincenzo izgatott s boldog.

- Carlo, az legyen az ürügy, hogy hangszereket vásárolnak Cremonában. Holnap már küldjön le valakit... két személyt, akik megnézik, miféle ember ez a Monteverdi, alkalmas-e arra, hogy udvaromhoz kerüljön. Siessenek. Nem szeretném, ha Ricardi mégis tartogatna valami meglepetést... A spanyoloktól minden kitelik. Valami pénzt szerezzetek Chieppiótól... a zsugori Annibale talán ez egyszer kegyes lesz. Ha olyannak találják, mint amilyennek ígérkezik, kössenek a fiú apjával kontraktust. Hozzák magukkal... Nem... ne csináljanak még nagy művészt belőle... inkább mintha csak véletlenül történnék... saját felelősségükre... a szerződtetés, s nem tudják, én jóváhagyom-e? Ügyes embereket küldjön, Carlo. S ha új madrigálos köteten dolgoznék a fiú... egyelőre... még ne ajánlja senki másnak. Egy hónap múlva lesz Barbara ünnepe. Talán akkorra már szerepet adhatunk ennek a Claudiónak. Olcsóbb, ugye, Striggio, mint egy parádés díszfelvonulás?


8.

Egy zeneértő kanonok s a kincstárnok titkára utazott Cremonába. Utasításuk szerint bizonyos Domenico Monteverdi hangszerkészítővel, aki már többször szállított a mantuai udvarnak, kell tárgyalniuk, s közben óvatosan meg kell tudni minden részletet erről a Claudióról, aki nyilvánvalóan rokon.

Domenico mester a doktor unokatestvére volt. Bár a két család csak nagy ünnepeken találkozott egymással, Domenico - mikor meghallotta, hogy a mantuai urakat érdekli az ifjú komponista - felvette ünnepi zekéjét, s maga kísérte át őket Baldassare házába. Alkonyat után volt, ilyenkor a doktor behúzódik - ha nincs már betege - belsőbb szobájába, kotyvasztja főzeteit, s keresi - mint annyi hozzá hasonló tudós ember - a Bölcsek Kövét. Amikor megtudta, hogy idegenek érkeztek s Claudióról van szó, persze, kijött a vendégekhez, s Maddalena asszony is legjobb borát vette elő.

Az apa e világban élő ember volt, hamar észrevette, hogy itt valóságos alku folyik fia körül. Szerencsére Claudio még nem volt otthon. Ingegnerinél próbáltak, így a komoly férfiak saját nyelvükön beszélhettek. A doktor elmondta, milyen megtiszteltetésben részesült eddig is fia. Motettáit adták elő a dómban, misén dolgozik, madrigáljai ünnepi alkalmakkor hangzanak el: a magisztrátus, amely pedig nem a bőkezűségéről híres, harminc scudo jutalomban részesítette. Fia még csak huszonkét éves, de máris minden zeneértő ismeri Lombardiában, sőt még azon túl is, ahová madrigáljai eljutottak.

A doktor alkudott. Végül megegyeztek abban: Claudio elvállalja a hercegi szolgálatot. A vita a "próba" vagy a "próba nélkül" körül forgott. Baldassare ragaszkodott ahhoz, hogy itt s most kössenek legalább egyéves szerződést. Ismeri a fejedelmek szeszélyét s a sors eshetőségeit. Egy udvari gyász elegendő ahhoz, hogy hetekre elhallgassanak a hangszerek. Ha a fiú Mantuába utazik: legyen felfogadó levél a kezében. Ha a főtisztelendő kanonok úr elviheti magával Claudiót, bizonyára kapott hatalmat arra is, hogy minden próba nélkül szerződtesse.

- A fiúnak - mondta az udvari titkár - méltóképp kell megjelennie az udvarnál: a fenség udvari zenésze olyanféle rangot élvez, mint... mondjuk, egy kisebbfajta nemesember. Értenie kell az udvar nyelvét... ha megszólítják, értelmesen, szépen kell válaszolni. Könnyen lehet, hogy reá bízzák a fejedelmi vagy főúri gyermekek zenekoktatását. Természetes, hogy a latinban jártasnak kell lennie, de ifjú embertől manapság megkívánják, hogy a görög se legyen egészen idegen előtte. Manapság sok szó esik Platónról... Bár maguk közt az udvariak is inkább lombard szóval élnek, hibátlanul kell toszkánul beszélnie, ha vendégek érkeznek.

A doktor mosolyogva mondta, hogy a fia jeles növendéke a cremonai egyetemnek, s mindezen követelményeknek megfelel bőségesen.

- Ezenfelül érteni kell egyhez s máshoz, ami nem tartozik szigorúan a mesterségéhez. Így legyen jó lovas, ha néhanapján el kell a zenészeknek kísérni a fenséget valamelyik távoli kastélyba, vagy ha netán hadjárat indulna: kisebb zenekar soha nem hiányozhatik, már a herceg rangja miatt sem. Minden itáliai fejedelem orkesztert visz a háborúba. Ért-e fegyverhez? Nem... nem arról van szó, hogy udvari testőrnek szerződtessék... de a palotai életben jó, ha tud karddal, tőrrel, pisztollyal bánni. Van-e elég köntöse? Úgy láttam: a cremonaiak nagyon is átvették a spanyol divatot. Ezt pedig... őszintén szólva, a mi Mantuánkban nem nagyon kedvelik... Túl szűk a zeke, túl rövid a köpenyke, nagyon hegyes a kalap... hamar megszakállasodnak itt a férfiak. S mindenki csupa feketét... meg sötétlilát hord, még az ifjak is... Bezzeg Mantuában, doktor, csak az ilyen tudós férfiak, mint ön, járnak sötét talárban. Persze... komoly befektetés: de úgy kell összeállítani az útipoggyászt, hogy méltóképp mutatkozhassék be a fenségeknél. S akkor még marad az a kérdés: tud-e az ifjú muzsikus a nagyurak... s főként a dámák nyelvén beszélni? Mert a mantuai udvarban az övék az első szó... Ha nem lenne itt a kanonok úr, aki már csak hivatalból is korholja e világi hívságokat... elmondanám, mire kell felkészülnie, egy ilyen ifjú legénynek... Szóval, ha ennek megfelel a fia, doktor...

Maddalena asszony nézett be:

- Megjött Claudio.

Néhány perc múlva belépett: látszott, sietve váltott köntöst, haját még nedvesen szántotta fel a fésű foka. Kis, kerek sapkáját kézben tartotta illendőségből, szeszélyesen homlokába esett egy barna tincs. Keskeny spanyolos bajuszkát hordott, de arcát nem övezte szakáll. A mantuaiaknak feltűnt szeme: ez az archoz mérten talán kissé túl nagy szem, mely mintha ki akarna lépni keretéből, s fürkészve vizsgálja világát. Széles, lehajtott gallért viselt, melyet Maddalena asszony keményített, s vasalt, sötét bársonyzekéjének ujját kézelő díszítette, nyakában vékony aranyláncon szentkép függött. Magas, nyúlánk fiú volt, jó termetű, ahogy elárulta a hosszú harisnyanadrág. Lába egyenes, lábfején keskenyen húzódik a szattyáncipellő, keze hosszú, ápolt, fehér. Udvaroncnak is beillenék. A két mantuai mosolyogva biccentett egymás felé.

Claudio már úgyszólván az ámenre jött. A kor szokása szerint az apa tárgyalt, s Claudio elé csak a hevenyészett kontraktus került. Egyelőre havi huszonöt scudót kap s a mantuai herceg őfensége zenekari brácsásának, violajátékosának címét viseli. Ezt a titulust használhatja... nyomtatásban is, ha megjelennek valahol kompozíciói. Igen... a fenség látta már kegyesen az ifjú zenész egy-két szerzeményét. Épp ezért ne jöjjön Claudio üres kézzel: ha lehet, hozzon magával egy kötetre való madrigált, éneket, motettát. Ifjú embernél úgyis gyorsan megy a komponálás... Különösen, ha legény!

- S az utazás és kellő felruházás költsége, nagyuram?

- Tudjuk, legalább tíz nap kell, míg elkészül. De Borbála-napra ünnepségeket tervez a fenség: addigra már részt kell vennie a zenekar munkájában... Igen, a fenség kegyes s bőkezű: két hónapra való fizetését küldi előre - le is számolják mindjárt, hogy kellőképp felszerelhesse magát. Hozzon, persze, hangszert is magával. De ha már zeneszerszámokról beszélünk... egész este csak ülünk s beszélgetünk, pedig mi magunk is szeretjük a jó zenét...

Claudio kiszól, behívja öccsét. A nyakigláb Giulio Cesare is hozza a viola da gambát. Az idősebb testvér szeretettel nézi öccsét:

- Esztendőre... ha lehetne, szeretném, ha ő is Mantuába jöhetne... Meglátják, nagyuraim, mindjárt, milyen jó zenész!

Maddalena bort kínál, a küldöttek kényelmesen elhelyezkednek. Missziójukat bevégezték. Jöhet az áldomás.

A fogadószobában, ahol napközben szenvedők ostromolják a doktort panaszaikkal - felhangzik a két Monteverdi "bemutatkozó" hangversenye.


9.

A via Bencin, a Ponte alle Grazie szomszédságában, a Bardi-palotában ülést tartott a firenzei Camerata. A szépművű főúri teremben hatalmas kandeláberek világánál gyűltek össze e gondosan válogatott kis kör beavatott tagjai.

Legidősebb volt közöttük Vincenzo Galilei, a zenetudós, humanista s kutató. A házigazda, Giovanni Bardi, Vernio grófja, maga is széplélek, poéta, zeneszerző. Kívülük ott ült a hatalmas tölgyfa asztal mellett Jacopo Peri, a nagyherceg udvari zenésze, Ottavio Rinuccini, a költő, s Giulio Caccini, a híres zenész és énekes. Cavalieri mester kimentette magát, de a papi zeneszerző, Marco da Gagliano széles, kerek arca feltűnt az ünnepélyes félhomályban.

Egy ifjú ember is ült Vincenzo Galilei mellett, a pisai diákok köpenyét viselte. Nem volt ugyan kimondottan zeneértő ember Galileo, az ifjú magiszter, de erre a délutánra elkísérte apját.

A Camerata szűk körű akadémia volt, baráti társaság formájában, melyet a Bardi-vagyon fénye aranyozott meg. Nem tévelyegtek vakon az ideák világában - Vincenzo mester lelkes ösztönzésére azt tűzték ki céljukul, hogy a korcs jelen ellenében feltámasztják a klasszikus ősök, Hellasz és Róma zenéjét. Akkor, amikor építőmesterek, festők, főként szobrászok csakúgy, mint a költők - visszatértek a nagy örökhagyókhoz, csak a zene szorong szűk, századok óta nem változó köntösben. Ideje, hogy szétvesse... elvesse ezt a polifon átkot, mely szólamokra tépi szét az emberi hangot s közben lelketlenül megsemmisíti a szöveget.

A hangulatot néhány antik torzó, összecsavart pergamenlapok, etruszk agyagmécsekben pislogó olajos kanócok adták meg. Vincenzo Galilei arról számolt be, hogy sikerült három eredeti görög himnusznak nyomára bukkannia: ez a titokzatos lépcső, mely az antik zene mélységébe vezet. Készülő könyvében, melyet párbeszédek formájában ír az Antik és a Modern Zenéről, közli felfedezéseit s az azokból folyó következtetéseket.

Hogyan énekeltek az ősök? Ida hegyének tövében hogyan játszottak a pásztorok? Hogyan hangozhatott el az EVOE a latiumi szüretekkor? S ez még csak a kezdet. De vajon igazán csak "recitálták" Szophoklészt... Euripidészt Hellasz színházaiban? Csak a szó varázsolta volna el a nézőket? Hát nem! Maga Platón is céloz nemegyszer erre, s az antik kor utolsó nagy auktora, Boëthius világosan kifejti: nem! A Musica Sacra helyett itt valami "Musica Humana" hangzott el... Mi lehetett ez, ami középen állt - zene s szó között?

Vincenzo Galilei előrehajolt. Mintha búvópatak lenne a beszéde, mely hosszan érlelődő gondolatai közül most egyszerre feltör:

- ...Legalábbis a görög művészet virágzásának tetőfokán, barátaim, az ő zenei alkotásaik nemcsak egyetlen hangnem különböző transzpozíciói voltak, mint ahogy az nálunk szokás... Több hangnem, melyek mindegyike egymástól eltérő hangintervallumokat mutatott. Így a dór hangnem pompás és ünnepélyes... a frigiai alkalmas arra, hogy a lelkesedést juttassa kifejezésre, a ion és a lidiai lágy és érzelmes lehetett. Hiszen gondoljunk csak Platónra: mit ír az ifjak neveléséről - csak a dór és fríg méltó hozzájuk, a másik kettő feleslegesen ellágyítaná őket. Arisztotelész még ennél is szigorúbb, szerinte csak a dór alkalmas arra, hogy így oktassák a jövő polgárait.

- De mit állapított meg kegyelmed drámai művészetükben?

- Nem adtam fel a reményt, hogy kegyelmeteknek, barátaim, bemutathatom az eredeti, meglelt, talán összefüggő recitativo-ritmusokat is, melyek a dráma ünnepélyesebb pillanataiban felváltották a színészek egyszerű beszédét. Ez világosan kiderül a görög írók szavából. Ez az átmenet a beszédből az énekbe - természetesen jelképes jelentőséggel bírt... Lehet, hogy nem voltak oly kitűnő hangszereik, mint nekünk, de az emberi ének, a hang művészete tekintetében bizonyára messze előttünk jártak.

- Mégis, messer Vincenzo, hol bukkant kegyelmed erre...?

- Csak egyet ragadok ki, barátaim. Lám, a delphibeli játékokon fuvolásoknak kellett előadniuk Apolló harcát a sárkánnyal - minden szó, minden vers recitálása nélkül... Hisz a tudós Timoszthenész beszámol róla, mit kellett a zenészeknek ábrázolniuk. Az első részben Apolló fegyvereit vizsgálja... a másodikban harcra hívja a sárkányt, a harmadik maga a harc: itt hallani kell a fuvolák hangján, amint a nyíltól talált szörnyeteg fogait csattogtatja. A negyedik tételben Apolló győzelme bontakozik ki, míg a végső részben a győztes isten táncra hívja fel a megjelenteket. Az előadás e szakaszában már lant, trombita, kürt s dob is szerepel a fuvolák mellett.

- Átkozott kontrapunkt... amelyben megrekedtünk - mormolta komor arccal Caccini.

Bardi vette át a szót:

- A nagyherceg minap is érdeklődött eredményeink iránt. Ha bizonyosan nyomára jövünk annak, milyen volt görög s római őseink zenéje - erről tudósítani akarja a föld királyait. Addig... addig próbálunk előremenni megkezdett utunkon. A teória a valóság magisztere, messer Vincenzo, de a fenség tőlünk valódi példát, előadható zenedarabokat is vár.

- Galileo, add elő a tekercseket!

A pisai diák tarsolyából előhúzta apja hangjegyfüzetét.

- Két művel óhajtom megvilágítani, hogyan is gondolom, milyen lehetett a régiek recitativója. Atyánkat, Dantét vettem... Lám, barátaim, nem írtam több szólamra zenét. Nem engedem, hogy Ugolino énekét elnyelje az egymásba harapó szólamok zaja. Viola da bracción kell kísérnie - az egyetlen hangot: én leszek az énekes... Ugyanígy zenére tettem Jeremiás Siralmait is. Ezzel csak azt akarom megmutatni, hogy ez a kifejezésmód mindenre, minden szenvedély, minden érzés kifejezésére felettébb alkalmas.

Bardi mosolyogva hajolt elő:

- Bizonyára ez lesz esténk fénypontja, messer Vincenzo. De nekem is van némi beszámolni valóm. Persze... erre a munkára nem vállalkozhattam egyedül. Vincenzo mester Apolló küzdelméről beszélt. Lám, mi is társaimmal együtt e halhatatlan istenjelképet választottuk, s minden emberi érzést igyekeztünk kifejezésre juttatni a zene erejével. Hat intermediumot formáltunk - méghozzá úgy, hogy az első, harmadik és ötödik értelemben világítsa meg a zene szerepét a világmindenségben, míg a másik három az istenek életét ábrázolja. Így barátaimmal, Malvezzivel, Luca Marenzióval, Perivel és Emilio dei Cavalierivel együtt jórészt már kidolgoztuk tételeinket: az első a szférák harmóniáját ábrázolja, a második a múzsák vetélkedését, harmadik Apolló csatáját mutatja, melyről Vincenzo szólt, következik Arion éneke... majd a démonok birodalmát, s végül leszáll Apolló és Bacchus a ritmus és harmónia teljességével.

Ez volt eddig a Camerata legnagyobb vállalkozása, melyről valamennyien tudtak. Hónapok, sőt évek munkájába telt, míg a lassú, tűnődő Giovanni Bardi bejelenthette társai előtt, hogy a mű formát öltött, a hat intermedium alakja, szövege kész van, s zenéje is rövidesen megkapja a négy komponista közös munkája révén a végső fogalmazást.

A hosszú hajú Jacopo Peri, aki egyszerű énekesből a nagyhercegi udvar kedvenc komponistájává lépett elő, s érzékeny, könnyen sértődő természetével nehezen tűrte az ellentmondást, most mélyreható stúdiumokkal töltötte idejét, talán csak azért, hogy több színt elegyítsen a vitába, máshonnan igyekezett megközelíteni a zene lényegét:

- Barátaim... nem hanyagoljuk-e el túlságosan a madrigált? Ezt a kedves, egyszerű formát, mely ott született meg... minden szerelmes ajkán? Miért kell nekünk visszamennünk - ahogy visszamegyünk, persze - antik hagyományainkhoz, amikor ezer és ezer élő példát találunk arra, milyen, amikor a szerelmes lelke buzogásával énekel? Szerintem a valódi recitativo olyan zenei forma, mely emelkedettebb a köznapi beszédnél, de talán rajza nem olyan éles zenei szempontból, mint a valódi ének tiszta melódiája. Valahol a kettő között áll... Nyíltan mondhatnánk klasszikus néven - prozódiának.

Marco da Gaglianón látszott, hogy most ő készül el a beszédre. Papi ruhát viselt, széles arca elárulta paraszti eredetét. A keserű vonás ajka szélén tanúskodott arról, mennyi ínséggel kellett szembeszállnia, míg odáig jutott, hogy Firenze egyik legjobb zeneszerzőjeként megnyílt előtte a Bardi-palota kapuja.

- Kegyelmedék tudják, hogy a falu nem néma... ezer hangja van az embereknek. Olyan énekeik, melyek soha nem juthatnak el sem ilyen tudós emberekhez... de a templomok kórusaira sem furakodhatnak be, mégis élnek... Mindenki tudja, aki valaha végigélt faluhelyen egy szép májust. De ugye, ott is... mint mindenben: a szó vezet. Ki hallgatná meg a leányok közül, ha öt fiú összeállna, s a polifónia szent szabályai szerint gajdolnának a kedves ablaka alatt. Hiszen nem értene egyetlen szót sem abból, mit akarnak mondani. A másik - az a töméntelen cifraság, fioritura... amivel énekeseink szövegeiket megtűzdelik. Már ki sem látszik belőle sem a szöveg, sem az eredeti melódia. Minden csak pompa, ékítmény, melizma, melynek szárnyán a dicsőségbe akar emelkedni az énekes. Ez olyan, mintha a festő - ha egyszer megtanulta formáját - mindenhová ciprusokat festene. Én azt kívánom, hogy a deklamáció határozott s hatásos legyen, a kifejezésmód tökéletesen igazodjék a szavakhoz. Ezenfelül az énekesnek meg kell figyelnie alaposan, hogyan alakítja a jó színész az érzelmet: neki magának is ehhez kell igazodnia előadásában. Nem állhat ott, mint egy darab fa... seprűnyél... vagyis úgy, ahogy mai szólamaink névtelen kántorai. Arra kell gondolnia: éppoly rappresentazione - ha némajátékot lejt, ha beszél, ha énekel s ha recitál. A legfontosabb, persze, megállapítani a helyes arányt a poézis és a zene között. Caccini barátunk gyűlöli az ellenpontot... de valljuk be, mindnyájan megtanultuk: nélküle nem tudtunk volna idáig jutni... addig, hogy fellázadjunk uralma ellen.

Ottavio Rinuccini, a korára még fiatal, nemes származású költő szaggatottan, tűnődve beszélt:

- Feladatomnak tartom, hogy megfejtsem: mi lehetett az eleuziszi misztériumok körül? Ezer éve, barátaim, hogy egyetlen tollvonással megszüntette a cézár, s ma nem tudjuk, e hit lappangó hívei hova rejtették el a minden emberit megvilágító fáklyáikat? Aki bekerült egyszer Demeter templomába, annak örök hallgatás pecsétje kötötte meg ajkát. Csak azt tudjuk, hogy a korai egyházatyák ezt a misztériumot, magát Eleuziszt tekintették egyik legfőbb ellenségüknek. Pedig az eleuziszi beavatottak nem szálltak hitvitába, nem vettek részt az üldözésekben. Szelídek voltak, s tudtak valamit, amire azóta sem jött rá az emberiség... Zenéről beszélünk. Mit énekelhettek a beavatottak, akik minden évben a hasadó tavasz kapuján kivonultak Athénből, meg-megálltak a szent forrásoknál, ajkukról fel-felhangzott a himnusz. Így értek el a tengerpartra... Hangszereik kísérték őket az úton, s mire elértek Demeter szentélyéhez - amikor megtisztultak a tenger vizében, megkezdődtek az énekes, zeneszóval kísért játékok, melyeknek valódi lényegét mind ez ideig előttünk még homály fedi. Perszephoné elrablása... Hades urának hintája, amint megáll a virágos réten, ahol Demeter leánya társnőivel virágot szed... az anya jajszava... látogatása Eleuziszban, az olajfa, a kút, az öregasszonyt betessékelő lányok... a Hadesben panaszló Perszephoné - mindez csupán dráma, melyet nem szóval mondtak, de énekkel recitáltak s hangszerekkel kísértek a beavatottak. Perszephonén osztozik Demeter s Pluto, s Perszephoné az marad, aki volt, az alvilág királyságában is: kedves, derűs, örökfiatal, részvétre is képes, hisz ő segít Orfeusznak... ő jár közben uránál, hogy a dalnok megkaphassa Euridikéjét... Ha itt egy lépéssel sikerülne közelebb jutnunk, barátaim, a lényeghez...

Egy pillanatra szünetet tartott. Ennyi elég volt, hogy Giulio Caccini magához ragadja a szót. Ez a Giulio "Romano" nem illett egészen bele ebbe a társaságba. A római zenész a kor egyik legnagyobb virtuózának számított: valóságos zenei ezermester volt, s családjából kitelt egy zenekar. De ami jellemét s egyéni tisztességét illette... sok minden tekintetben nem ütötte meg a mértéket. Rendkívül gyanús szerepet játszott abban a tragédiában, melynek során a nagyherceg öccse, Piero dei Medici meggyilkolta merő féltékenységből feleségét, Leonórát. Úgy mondták, Giulio Caccini besúgására fogant meg a hercegben a gyászos terv... Nem is szerette senki a Camerátából, de elismerték ragyogó tehetségét, s gyakorlati érzéke, biztos szcénikai tudása a többiek fölé emelte. A "Romano"-t egyáltalán nem feszélyezte a "fennkölt" társaság.

- Csak el ne késsünk, urak, a lakomáról: míg mi itt töprengéseket hallunk... keressük az eleuziszi misztériumok nyitját - mintha mi is meg akarnánk lelni a Bölcsek Kövét -, máshol... más udvarokban már talán közelebb kerültek ahhoz, amit szeretetre méltó házigazdánk "lényegnek" nevez. Azaz megdönteni a polifóniát, s helyébe azt a valamit ülteti, ami hasonlít az antik világ recitativójához... énekéhez... prozódiájához, ahogy nevezzük... Mondjuk ki nyíltan: a monódia diadalát akarjuk. Pontosabban - úgy énekelni, hogy a szöveget mindenki értse, s annak szelleme, hangulata alakítsa ki a melódiát. Úgy hallom, a fenség a minap gúnyos megjegyzést tett Cameratánkra. Úgy mondta: "alusznak ébren"... Ez már annak a jele, hogy a nagyok türelmetlenek. Amikor néhány hónapja lent jártam Rómában, hogy kipróbáljam a Curia legfőbb méltóságai előtt is, hogyan vélekednek arról, amit mi "monódiának" nevezünk - s saját madrigáljaimat mutattam be, melyeket egy, igenis, csak egyetlen hangra szereztem - a magaméra, s azt egyetlen instrumentum kísérte: a magamé. Akkor láttam, hallottam a sikert. Öt bíboros volt jelen, amikor játszottam. Alig akartak Firenzébe visszaengedni. Mindenütt megért már a sárkányfogvetés. Mindenkinek elege van a régiekből... Valami újra várnak. Csak az a kérdés, hol bukkannak rá? Itt-e, Nápolyban, Mantuában, Rómában? Szűnjünk meg, barátaim, ébren álmodozni.

- Ha kegyelmed, Signor Giulio, ily tisztán látja szerepünket, mondja meg tehát tulajdonképpen, miben vagyunk egyek?

- A kontrapunktot tekintjük ellenségnek. Pontosabban inkább azt az ostoba szokást, hogy az énekesek tetszésük szerint meghosszabbítják vagy megrövidítik a szavak ritmusát, anélkül hogy bármiféle tekintettel lennének a vers értelmére vagy a verslábra. Így nem csoda, ha a szöveg tökéletesen érthetetlen!

- Hogyan lehetne ezen segíteni?

- Nemes gróf s tündöklő házigazdánk: a régi bölcselők szerint is - a zene elsősorban nyelv és ritmus, s csak azután hang - és nem megfordítva!

- Mintha mindnyájan mégis egyfelé keresnénk az utunkat. Félek, hiába ásunk az antik szellem humuszában. Nem tudunk belőle Laokoon-csoportot kibányászni - a muzsika terén. Nekünk magunknak kell tehát felépítenünk azt, amiről úgy gondoljuk: már titkát megfejtették egykoron őseink. A monódia...

- S mi lészen az egyházi zenével?

- Messer Rinuccini, ezek ódon, mindenkitől ismert szövegek. Ezek maradjanak... nincs számunkra varázserejük. Csak mennydörögjenek tovább az orgonisták, énekeljenek úgy a kórusok, hogy egyetlen szót se lehessen kivenni a latin textusból. Mi új szövegeket hozunk. Ha... fellazítjuk kissé a recitativót, ha a komponista nem sajnálja a fáradságot, s lerögzíti mindazt, amit kiemelendőnek, díszítendőnek tart, s azután hagyja, hogy az énekes a többit saját művészete szerint fesse, árnyékolja: akkor lesz új zene! Igen... ha megszűnik az a mai szörnyűség, hogy mindenki összevissza énekel, ki tudja, hány szólamban, a hangszerek rádupláznak, az orgona bömböl: a végén ki törődik ebben a pokoli zűrzavarban az alapvető szöveggel? Igen, barátaim, ha ehelyett egyetlen hang recitál, s a hangszerek is úgy kísérik, hogy ne lopják el a szövegtől annak szépségét, sőt ellenkezőleg - a zene szárnyán emelkedhessék értelme egyre poétikusabb magasságokba -, csak akkor érhetjük el a célunkat!

- S mi marad akkor a kórus szerepe, messere?

- Felettébb veszélyes kérdés, Signor Peri! Nem akarnék most Senecából idézni, hogy mily határok közé kell szorítani a tömeg szerepét - akkor, ha drámai csomó megoldásáról van szó. Véleményem szerint - a kórus erősítse az énekeseket, ha kell, avatkozzék be röviden, ne terjengősen a drámába, töltse ki a közöket, készítse elő a nézőt: mi fog következni. De ne várjunk tőle túl sokat... mindent. Egyetlen ember ajkán marad meg mindig legtisztábban a vers.

- Hol van a próba? - kérdezte Bardi, csillogó szemmel.

- Nevezzük el művünket... stile recitativó-nak. Lehet, hogy ez csak a kezdet. Mondjuk ki: az a szándékunk - folytatta Rinuccini -, hogy egész tragédiákat próbáljunk ezzel a stílussal énekelni, a szó erejét így megsokszorozzuk a színpadon. Egyelőre azonban nem gondolunk arra, hogy magába Euripidészbe... vagy Aiszküloszba kezdjünk bele... Még nem merünk valamilyen hatalmas művel próbálkozni. A régi istenek s hősök világa ezer mesét rejteget. Csak le kell hajolni a kincsekhez, s máris...

- Szóval...

- Ha messer Giulio nem türelmetlenkedett volna, s ez nem fenyegette volna a Camerata jó hírnevét - még hallgattunk volna. De mi ketten, Peri barátommal már belekezdtünk valamibe. Daphne történetét vettük elő... Nem, még nem vagyunk túl a kezdet nehézségein sem... még egyelőre csak saját szerény szavunkkal... hangunkkal... énekünkkel kíséreljük meg elérni a célt, legfeljebb családtagjaink segítenek. Egyet ígérhetünk: ha pásztorjátékunk elkészül, azt itt kívánjuk, e nemes palota legnagyobb termében bemutatni.

Caccini fanyar mosollyal hajlott előre:

- Ki akarna itt s most ünneprontó lenni? Lám, pásztorjáték... mint mondja Signor Rinuccini... igénytelen szöveg! Engem, bevallom, jobban vonz a dalnok: Orfeusz s Euridiké hangját hallom, amint Perszephonéval beszél az alvilági homályos réteken. Pluto szava... Charon moraja: a fekete birodalom minden komorsága... Ez más, mint a pásztorjáték. Itt talán megtalálhatjuk, amit eddig hiába kerestünk... ön is... én is, bevallom. Egy gyenge, játékos fuvolával, antik mesével kezdeni?

Bardi mosolygott. A Camerata ma ülést tartott, s ez a sessio nem volt hiábavaló. Szavak villantak... az ideák tengerében még maga sem tudja, merre vezet az út. A szokás úgy kívánta, hogy aki egyszer elmondta a magáét, udvariasan meghallgatni kényszerült sorban a többieket. A fiatal Galileihez fordult:

- Ifjú barátom, kegyelmed végighallgatott mindannyiunkat. Az ön tudásáról - bár egészen más szférákban - már hírek keringenek Firenzében is. Ezt nem hízelgésből mondom... de hallottunk arról, hogy ön mit bizonyított be a pisai ferde toronnyal... Igen, messere, ön nyilván a filozófiát is műveli, s a bölcselő tiszte, hogy egybefoglaljon minden véleményt. Milyen szabályt formálna ki abból, ami itt, e falak közt ma elhangzott?

Az ifjú tudós mosolygott. Egy percig csend volt. Mindenki feszülten várta, hogy megszólaljon:

- Mint avatatlan, nem vagyok méltó, hogy hozzászóljak a vitáihoz, de atyám írását, művét ismerem, magam is játszom... hallottam számos zenei alkotást. Igyekszem pártatlan lenni. Kegyelmetek útja nem találkozik feltétlenül. Ha jól értettem, mindenki lényegében mást keres.

Caccini úr beszélt a legvilágosabban. Ő egyetlen napot lát maga előtt: a sikert. Lehet, hogy ezért fogja elérni a leggyorsabban.

Gróf úr, kegyelmességed a nemes aranyfoglalat, melybe talán minden drágakő, melyet belecsiszolnak, pontosan belefér. Mint hallom, hat intermediumot készítettek, s ehhez négyen készültek neki, hogy komponáljanak. Lehet-e egységes opus abból, melyet ily különböző férfiak szereznek? S ha igen... elképzelhető-e az egységes hatás?

Bevallom, nem oszthatom Caccini úr érvelését sem, hogy mindjárt az Olümposz döngetésével kell kezdeni. Gondoljunk csak arra a sok vitára, mely akörül forgott, hogy mi helyesebb, az indukció-e vagy a dedukció? Miért ne kísérelhetnénk meg kevesebbel, hogy így kipróbáljuk a részek arányát, megállapítsuk a bennük rejlő harmóniát, s utána igyekezzünk növelni méreteit? Ami azt illeti, hogy feltámaszthatjuk a görög ősök drámáját: ebben én nem hiszek. Azok más emberek voltak. Filozófiájukat ismerjük, nem tűnt el szerencsére, mint himnuszaik. De alkalmazhatjuk-e ma vakon Platón vagy Arisztotelész tanítását? Anélkül, hogy ne csiszoljuk meg kissé a mi mai világunk köszörűkövén? Lám, a matematika is előbbre ment... többet tudunk az elemekről, mint a régiek. A fényről... a hangról... a hőről, messere!

De miért mennénk is vissza kétezer esztendővel akkor, amikor a világ, kegyelmességtek engedelmével - előre s nem visszafelé halad: akkor is, ha a nap kereng körülöttünk... s akkor is - s ez bizony sokkal valószínűbb -, ha mi, a mi parányiságunkban kerengünk a napóriás körül...

Bardi az apára nézett. Vincenzo Galilei riadtan s megbűvölten nézte Galileót. Mi teszi ezt a kamaszkorból alig kinőtt fiút ilyen félelmes, lenyűgöző erővé? Úgy érezte - nincs már senkinek mondanivalója. A fiú elvégezte a konklúziót. Az arcokra nézett: mind fáradtak voltak. Várták a Camerata megszokott programját - Bardi gróf szokásos szerdai lakomáját.


10.

Claudio első mantuai szállása egy orvos otthona volt: Baldassare ismerte még Páduából, ide ajánlotta be a fiát. Ahogy elhagyta a postakocsi a cremonai földet - túl a határon már nem látott több spanyolt. Először életében került olyan földre, melyet Itáliában szabadnak mondhattak. A vámnál még ott pöffeszkedtek a tollas kalapos ellenőrök, a muskétás sápot húzott minden utas után, megtiltották, hogy cremonai tallérokat vigyenek ki, mindenféle illetékeket igyekeztek beszedni a tájékozatlanoktól. Ezenfelül rendre megvizsgáltak minden papírt: nem csempész-e ki valaki valami tilos iratot az Inkvizíció ellenére. Miután minden rendben levő volt, a tiszt pattintott ostorával, látszólag a kocsisnak, de úgy, hogy csípett egyet a fiú harisnyanadrágos lábszárán.

Félóra múlva már ott állt a kocsi a mantuai vámnál, ahol harsány, jókedvű hercegi tisztek hangos lombard szóval szidták az "idegeneket". Kezet ráztak az utasokkal, mindenütt akadt ismerős, nem törődtek a csomagokkal, szívesen megkóstolták a bort. A tiszt műértő érdeklődéssel nézte Claudio hangszereit: egy brácsát, viola da gambát, hegedűt és fuvolát. Minthogy meghívóleveléből is látták: zenész a fiatalember - hirtelen kórust alakított az őrség, s mert a postakocsiban két öreg hölgyön kívül más fehérszemély nem volt - olyan kedélyes éneket kerekítettek, melynek hallatára a házakba menekültek a vászoncselédek is. A borsos dalszövegből megtudhatta Claudio, mitől... s kitől kell majd Mantuában óvakodnia... legfőképp azért, hogy egy féltékeny férj le ne törje az ifjú messere derekát.

Ez után a kedves fogadtatás után hanyagul vetették oda: "másfél scudo" a vám, ez persze, komoly összeg ifjú embernek - de legalább kedvesen kérték, nem úgy, mint a spanyolok a feleannyit.

Alkonyat volt, amikor Mantuába beért. A Mincio torkolata felől nagy, lila árnyékok borultak rá a városra, mintha a házak is kissé imbolyogtak volna, elborította volna őket a lápokból felszálló köd. Cremona talán fele lehetett ennek a fejedelmi székvárosnak - de nem ez volt a legfeltűnőbb különbség -, hanem az utcákon lépten-nyomon feltörő vidámság, a kötetlen jókedv, a különös élénkség. Pedig nem is volt hétvége, sem vásár, s mégis ennyi ember mind kint állt, sétált, nevetett az utcán, lugasos ivókból kacsintottak ki a poharazók, teraszokon, erkélyeken asszonyok, leányok álltak, hangos tereferélés közepette.

Nem látszott egyetlen idegen fegyveres sem, a magisztrátus emberei se hajszolták el a jókedvet. Néhány hercegi testőr sétált kétszínű harisnyanadrágjában, tollas barettal, legfeljebb gyíklesővel oldalán, leányokkal cicáztak, vagy odatelepedtek a polgárok mellé. Egy nemesi hintó gördült el, benne az apával s kisasszony lányaival, de ezek sem ültek olyan peckesen, mint a spanyolokat majmoló cremonai főurak. Az apa mondott valamit a kocsisnak, az megállt, s a testes, bársonyköpenyes úr ízes lombard szóval odatelepedett maga is megszokott asztaltársai közé.

Kedves városnak látszott. Amerre gördült a kocsi, nem látszott sem háború, sem tűzvész nyoma. A boltok ablakában portékák hevertek, a templomokat most csukták vespera után, a házak homlokzatának színe majdnem mindenütt tarka volt: almazöld, bikavér-vörös, égszínkék - a cremonai szürkék, barnák, okkerszínek után.

Alkalmi szállásán egy perc múlva otthon érezte magát: ugyanazok a görebek, lombikok, fűrészek, csontváz és klistér, mint Baldassare doktor hajlékában. A házigazda kitárt karral köszöntötte egykori barátjának fiát, a ház népe mindjárt "maestró"-nak titulálta az ifjú zenészt, jó mantuai szokás szerint, mely grófnak mondja az egyszerű nemesembert, s fenségnek a herceget, holott ez a cím csak a toszkán nagyhercegnek dukál (a Gonzagák, Esték, Montefeltrék, Farnesék s több más kisfejedelemtársuk nagy fájdalmára). Az egyetemről studiózusok jöttek látogatóba, amikor megjött a hír érkezéséről, összeölelkeztek, azonnal "te"-nek mondták, minden ceremónia nélkül. Mindenki egyszerre beszélt... fecsegett, magabiztos volt. Nyers tréfával beszéltek az udvari népről, nem volt bennük szemernyi félelem sem, mintha itt nem is reszketne senki az Inkvizíciótól.

A postakocsis beszólt már a palotagondnokhoz, akinek csomagot hozott. Így nem keltett különös meglepetést, hogy már a vacsoránál cifra köntösű testőr érkezett a Reggiából, kereste messer Monteverdit. Leültették a legényt, kapott egy kupa bort s utána vigyorogva mondta, hogy holnapra jelentkezzék a maestro Chieppio őkegyelmességénél, a kincstárnoknál (erre a szóra elfanyarodott az arca), de úgy készüljön, hogy már a fenség titkára, Striggio úr elé is kerülhet. A Palotában már mindenki megtudta, akire tartozik, érkezését... az őrségen is azt hallotta, hogy Borbála-napra nagy ünnepséget terveznek.

Nehéz éjszaka volt: a bőséges első mantuai estebéd megfeküdte a gyomrát, mintha a legnehezebb hangszerek, orgonák, kontra-basszok perdültek volna táncra, reggel verejtékesen ébredt az idegen ágyban. Hajnal volt, felkelt. Kis domboldalon lakott az orvos, a kert végéből lelátott a városra. A nap aranyrozsdával szórta tele a Palota széles, barna falát.

Csodálatos kertbe engedték be az őrségről, ahol mindenki olyan nyájas, szíves volt hozzá, mintha egyenesen csak őt várták volna. Szökőkutak torkán csobbant a víz, két sor ilyen kút sugarai ölelkeztek, közöttük táncoltak a napsugarak, s aki elment e csergő, tiszta ezüstívek alatt - arra egy cseppnyi víz sem esett. Szoborcsoportok mutatták az utat a lugasok bejáratához: hatalmas fák, ágyásokban virágok, mezőszámra - mind egyféle virág, rengeteg holland tulipán, világoskék futók, ahogy belekapaszkodnak az őrtorony vérszínű tégláiba.

Mintha álomvilágba került volna; ez volt a Reggia kertje: aki ide bejut, talán nem is vágyódik el innen egy élet folyamán. A testőröket épp váltották; ezüstvértekben, drága fegyverzetben vonultak, könnyű kék vagy bíborköpenyt vetettek hátra, a tisztek bodros hajjal, illatosan, csipkekézelőkkel, tarka színekben, mindenkin színes szalagok, csatok, ékszerek... Egy-egy nemes úr sétál végig egyik pavilontól a másikig: tanácsos, hoppmester, főkamarás. Claudio megy előre az álomvilágban. Amerre ér, mindenütt felhangzik a háta mögött a jelszó: leereszkednek az alabárdok, láthatatlan kezek kinyitják a hatalmas bronzkaput.

Egy udvari lakájféle szegődött melléje, s szíves szóval mondta, hogy ő fogja most már továbbkalauzolni az ifjú maestrót. Kis türelemre van szükség, mert úgy rendelkeztek, hogy ne Chieppio őkegyelmessége, hanem először Carlo Rossi gróf saját személyében fogadja az érkezőt. A kísérő mindjárt magyarázattal is szolgált: Carlo úr nagyvitéz ember, főgenerális, a család tagja, hisz Ippolita Gonzaga férje, de emellett ő mindennemű udvari játékok, ünnepségek, zene s tánc legfőbb gazdája, patrónusa.

Nem kellett hosszú előszobázás. A mantuai tábornok hatalmas, erőteljes ember volt, joviális arccal, szakállal-bajusszal, harsány hanggal. Végignézett Claudión, mintha őrségének fiatal tisztje lenne, aki jelentkezik színe előtt. Vállára csapott, "te" szóval beszélt hozzá, ebben nem volt semmi lenézés, inkább valami nyájasság, mint amikor valakit bebocsátanak a családba. A kisteremben, ahol fogadta Monteverdit Carlo Rossi, minden tele volt virággal. Úgy mondják, másfél százada, a nagy Isabella Gonzaga-Este ideje óta - Mantua palotájában ez a szokás. A falakon szőnyegkárpitok, a polcokon bőrkötéses, színes kötetek, egy hatalmas térkép, a sarokban fegyvercsoportozatok. Rossi leült, lapozott a sok papír között.

- Neked, ugye, már pénzre lenne szükséged, fiam?

Claudio mosolygott, lehajtotta fejét. Rossi folytatta:

- Ötven scudót utalok ki neked. De... ez nem egészen pénz még. Ezzel el kell menned a főkincstárnok úrhoz. Pengesd meg előtte a violádat, mert Chieppio őkegyelmessége felettébb zenekedvelő. Talán veled tesz kivételt, s azonnal fizet. Mert nekünk... s ezt megsúgom neked, ebben őfensége sem egészen kivétel... nekünk gyakran várnunk kell, amíg megtelik a kincseszsák. Tanultál matematikát bizonyára, fiú? Akkor tudod, hogy a semmit még az arabok sem tudták elosztani.

Nevetett, töltött egy kristálypohárba bort, odatolta az előtte álló fiú elé:

- Tudsz lovagolni?

- Apámnak volt egy kedvenc lova, ezzel ment a messzebb lakó betegekhez, mert, kegyelmességed engedelmével, orvos az édesapám. Ha neki nem kellett, én használtam.

- Volt kezedben már fegyver? S van fegyver olaszok kezén egyáltalán Cremonában?

- Vívni tanították ott is a fiúkat... csak a pengéknek nem volt sem hegyük, sem élük... s a muskétákba nem tettek golyót...

Carlo Rossi harsányan nevetett.

- Ne gondold, hogy csapatba osztalak be mindjárt. De mindennap megtörténhetik, hogy a fenség hadra kel. Nem szívesen nélkülözi ott sem a zenekarát. Csupa öreggel mire mennénk, azért örültem, amikor hallottam: fiatal muzsikus jön. Jól van, jól, fiam... Claudio! Néhanap nem árt, ha az istállóból kérsz egy lovat magadnak, s forgatsz pengét, vívsz valamelyik testőr legényemmel. Megnézzük, lehet-e ma már ilyenkor zavarni őfenségét. Ha igen, így, ahogy vagy, eléje kerülhetsz.

Bolthajtásos, aranyhátú szentképekkel díszített kis folyosón mentek át. Arra gondolt, bizonyosan útvesztő ez a Palota - nem lehet kiismerni soha. Előszobák során keresztül értek az audienciális terembe. Mindenütt Carlo Rossi ment előre: persze, minden őr tisztelgett, minden udvaronc meghajolt előtte, de távolról sem olyan szolgamódra, olyan alázatosan, mint ahogy ezt Milánóban, Ricardi úrnál láthatta. A teremben már megkülönböztette: ki a tanácsúr, a városi magisztrátus tagja, dómbeli kanonok, testőrtiszt, udvari titkárféle, főúr s rokon. Diákok és írnokok jöttek-mentek, néha hatalmas köteteket cipeltek, különös módon olvadt össze a fiatalember első benyomásában a kancelláriák mélyén folyó irodamunka s a fejedelmi udvar hagyományos henyélése.

Zsongó beszédmoraj ülte meg a termet, itt már nem kiáltozott senki, még Carlo Rossi sem beszélt hangosan. Ám egyszerre felpattan az ajtó, mely a fenség legbensőbb termei felé vezet, s kipattan rajta - Josué, a herceg kedvenc törpéje a Thámár nevét viselő hófehér, buta agárral együtt. Az állat mellső két lábát rátette a nyomorult, parányi testre, mire az tréfás rémülettel összeroskadt. Claudio állt legközelebb hozzá, elvörösödött, s igyekezett az állat alól kiszabadítani a törpét. Halk kacagás hullámzott végig, ez Josué szokott játékainak egyike volt: menten észrevette, ki a terembe most jött idegen, s annak kínálta fel mókáját. Claudio szégyenkezve húzódott a sarokba, de Rossi nevetve vonta magához:

- Látod, ez a próba: ki segít Josuénak. Te megálltad. De itt fogadni szoktak, hogyan viselkedik az új ember ilyenkor. Félti-e köntösét, mint valami nyársat nyelt spanyol, vagy ember-e? Úgy látom, mehetünk!

Testőrök sorfala előtt lépkedtek: Rossi vendégét nem vetették, persze, a szokásos motozás alá. Claudio érezte, szíve erősen dobog, odaszorította az ékes kerek tokba rejtett papírtekercset, melyben már ott sorakoznak a készülő Harmadik Kötet legszebb madrigáljai. A kamarás jött eléjük, átadta őket egy még rangosabb kamarásnak, ez egy fehér tónusú kisszobában várakoztatta őket, de mindjárt nyílt is az ajtó - s beléphettek a Reggia szentélyébe, az uralkodóherceg legbensőbb dolgozószobájába.

Vincenzo Gonzaga ma jókedvű volt, fehér selyemköntöst hordott, jóízűen s bőségesen reggelizett, kilovagolt, vívott, még olvasott is valamit, mielőtt beült a fogadószobába, s sóhajtozva hozzálátott a napi fejedelmi penzumhoz. Claudio érzése szerint nálánál hat-hét évvel lehetett idősebb az uralkodó: kezdte veszíteni ifjúkori karcsúságát, könnyen gyűrűző tokáján látni lehetett, hogy öregkorára majd elnehezedik (Claudio apja szemével nézte, s igyekezett felmérni benne a hippokratészi alapvonásokat). De ezt a méltóságteljes jelenséget rendkívül kedvessé tette az arcát elöntő mosoly, mely szeméből talán sohasem villant egészen el, gödröcskék állán s orcáján, merészen felkunkorodó bajusz, majdnem színtelen, háromszögletesre nyírott szakáll; bodorított, csigákba hulló haj - csak a lefityegő alsó ajak emlékeztetett anyja Habsburg-örökségére.

Az asztalon festői összevisszaságban okmányok, tervek s olyanféle apró mechanizmusok hevertek, melyeket a fenség örömére eszelt ki az udvari órás, alkimista vagy fizikus. Oldalt szépművű, berakott pisztoly felhúzott kakassal, egy hosszú penge - ha Vincenzót valamelyik látogató részéről mégis hirtelen támadás fenyegetné. Nyélbe foglalt nagyítólencse - melyet a pármai herceg küldött Flandriából ajándékba. Amikor meglátta Rossit s mögötte a cremonai köpenyben szorongó ifjú embert - hirtelen kinyújtotta kezét csókra, s újból, kegyesen elmosolyodott. Míg Claudio fél térdre ereszkedve csókkal illette a fehér, kissé puffadt, gyűrűkkel megrakott jobbot, újabb kavarodás keletkezett. A kutyák valamilyen koncon összekaptak: a parányi öleb hangosan kaffogva fordult a hatalmas vizsla ellen, a fehér agár ijedten emelte fel tétova, hosszú fejét. Már-már háborúság tört volna ki, ha a herceg heves francia szóval nem szólítja rendre ebeit. Így egypercnyi jótékony zűrzavar támadt, Carlo Rossi előjogaival élve bevetette magát egy magas hátú karosszékbe, míg az ifjú szuplikáns kiegyenesedve várta a fejedelmi kegyet.

- Lám, messere, ilyen fiatal? Szép szál legény... ennek különösen örülök. Hisz akkor nemcsak éneke s művészete fogja elragadtatni az udvart. Lássuk csak, miért is hívtuk Mantuába? Mi dolga van itt egy udvari brácsásnak? Majdnem semmi, bevallom, mert Glaches de Werth maestro gyakran betegeskedik, ilyenkor hetekre szünetelnek a próbák... péntekenként a palota estélyén mindig a régi zenedarabokat adják csak elő... S őszintén szólva: gyakorlás és vezetés nélkül elég rosszul játszanak. Ezt nem merték volna tenni boldogult atyánk idejében.

Arca elkomorult, hirtelen felállt. Rossi követte mozdulatát. A herceg arcán gyász árnyéka suhant el, mintha imát mormolt volna ajka, melynek végén keresztet vetett. Mindez egy perc, mely után ellenállhatatlan vidámsággal tört elő újból a fiatalos hang:

- Mindezt, messere, önnek kell pótolnia. Egyházi s világi zenejátékunk... énekkarunk hanyatlását önnek kell megállítania, sőt remekbe fejlesztenie. Persze, nem könnyű annak, aki most jött ide... S úgy kell mindent mégis végeznie, hogy magára ne haragítsa a zenészeket: veszélyes fajta... Én legalább nem bírok velük. Lám, mit szorongat hóna alatt, messere?

Kíváncsian nyúlt a szépen esztergályozott fatok után, melyre Amati mester első legénye azért a másfél scudóért még a mantuai címert is rávéste. Műértő módjára kereste meg az első kottát, míg olvasott, ujja ütötte az asztallapra a taktust. Az arca elmélyült, látni lehetett, mint szalad tekintete a kottalap párhuzamosai között. A kegyesen s kissé ostobán mosolygó arc most egyszerre fürkésző, mély értelmet kapott.

- Örülök, hogy eljött... Örülök, ha minél hamarább hallhatom. A hangszerei? Talán már holnap kipróbáljuk... jó? Most Rossi gróf kegyes s megnézi, szabad-e a hercegasszony őfensége, fogadja-e messer Claudióval együtt udvarlásunkat? Előtte is parádézni szeretnék e reggeli szép ajándékunkkal. Kapott már pénzt? Főtábornokunkat megkértem erre... sok szerencse, ifjú ember, ha bekopogtat jó hívünk, Chieppio úr ajtaján. Igen, Carlo, ha minden reggel így kezdődnék...

Az apród már visszatért a hírrel, hogy Eleonora hercegasszony szívesen fogad. Vincenzo megnyomott egy láthatatlan gombot, kinyílt egy kis tapétaajtó, melyet kárpit leplezett, s így - elhagyva a régi kápolnát, egy hatalmas, aranyban és kékben pompázó kandallót, felkanyarodtak a szűk vörös márványlépcsőn Eleonora Medici lakosztályába, a Gólyák és a Négy Elem szobáin keresztül a "paradicsomi lakosztályba". Az ajtóban a herceg, aki előtt egy apród haladt, visszafordult:

Messere még fiatal. Arra kérem, ha nincs még jegyese: itt, Mantuában nagyon ügyeljen. Tisztelje meg bizalmával valamelyik kamarásunkat... vagy rokonunkat, don Cesarét... mielőtt valakinek udvarolni kezd... főként férjes asszonynak. Mantuában nagyon szenvedélyesek az apák és férjek... nem olyan halvérűek, mint ott, ahol spanyolok uralkodnak... Mindegyiknek keze ügyében a fegyvere... Saját tapasztalatomból mondom, messere. Nem szeretném, ha léha kalandok hírét hallanám a zenemesteremről. Ezt itt mondom, mert egy lépés, s már a hölgyországban leszünk. Vigyázz, Claudio: ne tanulj itt a hercegedtől!

Nevetett, tiszta szívből, s lenyomta a másik láthatatlan rugót, mely felpattantotta az ajtót a hercegasszony legbensőbb szobáihoz. Míg beléptek, hallatszott meleg kacagása s pomádéillata betöltötte a szűk kis benyílót.

Mintha aranyhálóból emelkedett volna ki a szigorú, kissé fáradt asszonyarc. A végigomló sötét brokát szinte személytelenné varázsolta: mint élő szertartásrend, úgy ült hatalmas, kettős címerrel ékített karosszékében. Hosszú, keskeny feje volt, az arcát okos, kutató szempár szépítette, nála még erősebben látszott a fittyedt ajak habsburgi hagyatéka (anyáik révén unokatestvérek voltak Vincenzóval).

Fehér selymében páváskodó herceg s sötét köntösében mindig mintha kissé gyászoló Eleonora: ez volt a hercegi pár, melyet Claudio udvari élete első napján már megismert. A fejedelem kedvtelve simogatta végig a pergamentekercset, kigöngyölve nyújtotta át az asszonynak:

- Madama, híveink száma ma megszaporodott. Cremona szegényebb lett, kívánom a spanyoloknak (nevetett Eleonora tréfás felháborodásán e "meggondolatlan" beszéd miatt). Az ifjú muzsikustól reméljük, hogy híven fogja szolgálni személyünket.

Eleonora lapozott: ő is műértő, kutató szemmel. Hirtelen felemelte tekintetét:

- Nem látok, messere, istenes énekeket. Nem bírálatként mondom, de Itáliában... s különösen Mantuában mindenen túlnőttek a világi hívságok. Magasztalják mindazt, ami bűnös s esendő, s így az embert lassan megfosztják égi fényétől!

- Fenséges asszony, ez néhány... valóban világi madrigál. A spirituálisakat külön gyűjteménybe szedtem. Van abból is szállásomon. Ha elhozhatnám, fenség...

Vincenzo lovagló ülésben hallgatta végig egy alacsony széken a kihallgatást. A hercegasszony három palotahölgye a kis benyílóba vonult vissza. A szék támlája reccsent egyet, ahogy a testes ember kissé hintázott.

- Madama, csak néhány percre akartuk idejét igénybe venni. A zenész szerszáma nélkül olyan, mintha... Torquato mestert papírtól s kalamáristól, a festőt ecsetjétől fosztanánk meg. Mint hallom, messer Monteverdi hozott magával híres cremonai hangszereket. A legszebbet, mint don Cesare mondja, torkában őrzi. Reméljük, hogy lesz alkalmunk legközelebb már hallani. Köszönjük, hogy fogadott minket, Madama!

Tökéletes udvari meghajlással lehelt csókot felesége elefántcsontfehér ujjaira. A szürke agár lustán felemelte félig fejét: ez jelentette a búcsúzást. A kisajtó zárja újból kattant, néhány lépés, megint a dolgozószobában találta Claudio magát.

- Messere, még lenne önhöz néhány szavam. De Rossi gróf sürgeti az udvari mérnök kihallgatását. Nem halaszthatom. Megengedem önnek, hogy leüljön addig, s hallgassa, mivel folynak munkás napjaink.

Viani, a Palota mérnöke s vele együtt egy francia inzsellér érkezett. Ez Rossi világa volt: a hatalmas casalei vár erődítési terveit mutatták be úgy, ahogy a két mérnök együtt tervezte. E távoli várrendszer hivatása, hogy megvédje Monferrato tartományát, ha ezt érné támadás.

- S ha spanyolok vennék körül? Lombardiából?

A mérnök mosolygott. Ha ellenségről beszéltek: mindig spanyol katonát, kasztíliai vértest, katalán muskétást gondoltak.

A herceg szeszélyesen csapott át minduntalan francia szóra. Mint avatott építész s várvédő siklott ujja a bástyarendszer, holtterek, hídfők, fedett folyosók, farkasvermek láncolata között. Igen... olyan várat tervez Casaléban, melyet a leghatalmasabb ágyúkkal lát el, s amelyet esztendei ostrom után sem tud bevenni sem parmai, sem piemonti, de legkevésbé spanyol.

A francia mérnök kihátrált, udvari bókkal, maradt Viani, akivel egyszerre békésebb kérdésekre csaptak át. A Mincio gátjait kellene erősíteni, töltéseket emelni árvizek ellen, lecsapolni a lápot, mely miazmáival elárasztja Mantuát. Még mindig kísértett a harmadévvel ezelőtti nagy ínség emléke. "Csak három kövér esztendőm legyen - mondta Vincenzo -, annyi búzát halmozok fel, mint bibliai József: nem tudnak bennünket akkor kiéheztetni."

Szándékosan tette-e, hogy a cremonai ifjút, a madrigálköltőt, egy órára beavatta az uralkodás titkaiba? Kapjon fogalmat arról, milyen a belső műhely, ahonnan Mantuát, ezt a gazdag, de törékeny országocskát urai igazgatják.

Claudio Rossi szavára gondolt, melyet a herceg is megerősített. Az ötven scudis utalvány még nem pénz, csak akkor, ha Chieppio úr, ez a magasan lakozó fukar szellem, ki is fizeti. De itt százezer számra gurulhatnak aranyak építkezésre, palota szépítésre, ágyúk öntésére. Honnan? Ki fizeti? Ki teremti elő? Kinek a verejtékéből lesz itt a scudó, melyet a herceg oly bőkezűen szór szét?

Igen, Rossi halkan mondta, hogy a mantuai fegyverkovácsok s ágyúöntők céhe alázatosan esedezik, hogy a fenség gondoljon a tavalyi számlák rendezésére... Vincenzo nevet.

- Szép város... de nehéz ország, fiam, Mantua. Ma pihenje ki magát... Öné a nap. Holnap kilovagolok vadászatra. Ma túl sokat dolgoztam már eddig is. Holnap este szívesen meghallgatnám... a Palazzo del Te-ben. Nem... nincs semmi ünnepség. Csak amikor visszatérek a vadászatról, Carlo, adja meg majd a fiúnak az utasításokat, hogy jöjjön. Igen... a hercegasszony szavát vésse szívébe. Járjon, Claudio, Janus-arccal. A hölgyek felé első az istenes ének - de a Palazzo del Te-ben annál édesebben zengjen a legszemérmesebb madrigál. Megengedjük, hogy elköszönjenek...


Udvari hintó vitte a városon túlra, ahol már hatalmas zöld parkövezet nyílik, polgárok gyümölcsöskertjeivel, fáról fára vezetett, gondosan ápolt, présházakkal tarkított szőlőivel. Libériás kocsis, inas segítette a kocsiba, külön, nagy óvatossággal emelték be a viola "da bracciót" s a "da gambát". Alkonyodott, a végtelen hársakkal szegélyezett, jól kövezett úton az udvari lovak patájának ritmikus csattogását hallotta, majd belevegyült a városból kiáradó Angelus-harangszó. Mindenütt rétek dombos-lankás csíkjai futottak a láthatárig, tarka lombard marhákat hajtottak haza a legelőről. Lassan eltörpült egészen a város, s úgy érezte, mintha valami távoli, ismeretlen vidékre érkeznék. A kocsis lassított, hátraszólt, ostorával rámutatva a sötétzöld rétségekből, kertekből kiemelkedő világos épületcsodára:

- Palazzo del Te!

Apostolok oszlása után (így nevezték az időt, amikor Raffaello halála után szétszéledtek Rómából tanítványai) megjelent Mantuában a varázsló ezermester, Giulio Romano, hogy ezt a várost is elborítsa bűvös köpenyével. S a mágus gyökeret vert a Mincio-parton, haláláig itt élt, teleszórta Mantuát késeibb fantáziájának minden szeszélyével, megszerette, már nem vágyódott a barokk kor szigorú örökvárosa után - ő, aki ifjúkorában Raffaello Rómájában élhetett.

E szeszélyes ízlésű tanítvány műve volt a kispalota: az egykori Gonzaga-istállóból Giulio képzelete Raffaello római villáját akarta újrateremteni - mégis úgy, hogy már kívülről, az épület egész ritmusából érezni lehessen, hogy e hajlékot fejedelmi szerelmek számára építette s díszítette mestere. A "Te" hatalmas díszudvarból állt; ez volt legnagyobb szépsége: dór oszlopaival valamilyen játékos szigorral vette ölbe az alacsonynak ható, földszintes villaépületet. Az átrium oly mély volt az alkonyatban, mintha végtelen térségek nyílnának mögötte... szél járt, nyírott testű fák esetlenül hajladoztak zömök formáikban. A teret a falba illesztett karikákból kandikáló fáklyák nyitották vagy zárták: szeszélyes tűzlabirintokat formálva - s ezzel úgy megnövekedett az előtér hatása, hogy a vendég valósággal felszabadult, amikor belépett a tulajdonképpeni palotaépületbe.

Fejedelmi szerető örömére épített Giulio mester, s ez háromnegyed század múlva is rányomta a város lakóinak szemében a Te-re bélyegét. Itt is az "udvar" él, a Gonzaga-világ darabkája, de nem a komoly palota, udvartartás, kancelláriák. A hercegasszony csak ritkán jön a Te-be, mintha valamilyen hallgatag szabályt betartva irtóznék a körülrajzó ledér istenségektől. A púpos Guglielmo herceg, aki soha nem tántorodott meg hitvesi hűségében, csak ritka fogadások alkalmával kereste fel a villát, s senki sem emlékezett rá, hogy feleségét, Habsburg Eleonórát valaki látta volna valaha a Te-ben.

Az ifjú zenész káprázva állt az egymásból bontakozó térségek küszöbén, mellette a szolga, aki hozza a nehezebb violát, míg a brácsa tokját szerelmesen magához szorítja. A bennfentes udvari ember mutatja a járást, s lombard szavával magyaráz is hozzá: ez a Paripák Terme, uram!

A reneszánsz kései sugarának játéka: Mantua ura el nem múló emléket állított hat szép lovának - az ő tiszteletükre emelte a csodálatos márványistállót. A nagy kartonvázlatot Giulio Romano készítette - de tanítványainak ecsetje örökítette meg a falakon a híres állatképeket. A mennyezet aranyos intarziái allegorikus díszükben a Gonzagák tetteit magasztalták. Amikor Claudio átlépett az előcsarnok küszöbén - lehet, hogy a fáklyák és gyertyák imbolygó világossága okozta -, az volt az érzése, hogy az egész palota él... lélegzik, mozog. Ezt a hatást csak erősítette a rengeteg virág, a futónövények, pálmák, a testőrök színes köntösei, ezüstös fegyverzete.

Kézről kézre adták, már elmaradt az első szolga, magasabb udvari személy vette át a vendéget, amint beértek az Óriások Termébe. Giulio ezt igazán a saját szeszélye, ízlése, merész fantáziája szerint díszítette: a test féktelen örömét, az erő s a gimnasztika diadalát hirdették az izomóriások, akiknek teste - csak Giulio vállalkozhatott ily merész játékra a perspektívával - a falakról felnyúlt a mennyezetre, s ezzel mintha egyenesen ölükbe vették volna az agyondíszített szobát. Itt már kacagás... egy clavicembalo hangja ütötte meg fülét... majd egyszerre mintha minden elnémult volna, s szép, meleg énekhang csendült fel. Az énekre megmerevedett az udvari kísérő, megálltak tálcával kezükben a szolgák, kupával az apródok, megállt a törpe: hallgattak... Kérdően nézett kísérőjére, míg kezét az áttört ötvösművű kilincsen nyugtatta.

- Ma zeneestély van, messere, úgy mondják, Cattaneo udvari zenész leánya mutatja be először művészetét.

Félig nyitva az ajtó, hallja a madrigált:

...amante il cielio, amante
la terra, amante il mare.
Quella che lassù miri innanzi all'alba
cosí leggiadra Stella...

Az utolsó "innamorata splendé"-re elzendült a clavicembalo záróakkordja, s már nyílik is az ajtó: az ifjú szerző hirtelen ott áll a terem szívében egyetlen ünnepi köntösében: vörös bársonnyal bélelt kurta, fekete cremonai köpenyke, sima, fekete derék s mélyvörös harisnyanadrág, szattyáncipő kunkori orral, övén könnyű ezüsttőr - ahogy belép, minden szem feléje fordul, a fények ragyogásában Amor és Psyche festett formáit veszi észre: itt kecsesebbek a faliképek, mint az óriásgyermekek játékszobájában: minden figura, minden díszítő elem a szerelmet igyekszik új s új szépségekbe öltöztetni: kép, szobor, falikárpit, illat s gyertyafény, a kandallóban a meleg idő ellenére revesedő hatalmas hasábok: puha, zárt, érzéki világgá varázsolják Amor és Psyche szobáját.

Trón nem állt a teremben, nem volt szigorú ültetési rend, mindenki ott helyezkedett el, festői kavargásban, ahol épp akart. Maga a herceg vadászok pompa nélküli bőrvértjét, hosszú szárú csizmáját viselte, zekéjén magas bőrgallért, melyre könnyen hajlott vissza a brüsszeli csipke. Haja sem volt oly ünnepélyesen bodorított, mint reggel - a könnyű barett alól kócosan, szelesen, napsugárra szomjasan szabadultak ki a szőke fürtök.

Oldalt áll a clavicembalo mellett apa és leánya, akik most mutatták be tudományukat. A kör közepén, mely mintha a kis terem szíve lett volna - két hölgy fordult egymás felé, s legyezőjük mögé rejtve arcukat, édesen kacagtak. Amikor elvillant a tollas udvari ékszerlegyező, Claudio Monteverdi egy mellette álló jóvoltából tudta, hogy itt a "másik" udvar forgatagába került. A ragyogóbb, de idősebb dáma, a híres Barbara Sanseverino, a fenség "anyai" barátja, míg a démoni szépségű, ezermozgású fekete asszony a herceg jobbján - a spanyol Agnese, aki most Grana őrgrófnőjének címét viseli.

Claudio szeme Barbara arcára tévedt: háromszor egymásra tornyozott flandriai csipkegallérból emelkedett ki ez az arc: minden kalap, főkötő, fejdísz nélkül: vörösen csillanó hajának gazdag pompája volt egyetlen ékessége. A másik, amit észrevett, az asszony talán túlságosan domború homloka, mely elárulja a nagyravágyást, férfierőt, a nyugtalan szellem félelmes akaratát.

Barbara félig-meddig úgy látogatott át Mantuába, mint egyik fejedelem a másikhoz. Birtokai Pármához tartoztak, s ő a Sanseverinók ősi nemzetségéből eredve mint birodalmi hűbéres élt colornói uradalmain. A fáma szerint az idősebb pármai herceg vette körül rajongó szerelmével. Vincenzo még szinte gyermekkorában ismerte meg az Itália-szerte ismert asszonyt, ő lett gyámja, dajkája, első szerelme, asszonya, tanácsosa, nevelője: édes s szigorú, játékos s komoly "kismama", aki jóságával s szeszélyével egyaránt elárasztotta a serdülő hercegfiókát. Ha a Púpos, vagy anyja, a szigorú erkölcsű osztrák asszony egy-egy csínye után házi áristomra akarták vetni Vincenzót - megkezdődött a vágta az éjszakában, s csak akkor pihentek az agyonhajszolt lovak, ha Colornónál már elérték a pármai határt.

Igen... Colorno valóságos parányi udvar volt. A grófasszony környezetében mindig voltak talányos ifjúságú, különös sorsú szépasszonyok. Itt feloldódtak a szigorú etikettformák, Boccaccio lazább, kötetlenebb világába került a mantuai princ. Egy utolsó látogatásakor - apja halála előtt Vincenzo így találkozott Agneséval.

Az asszony Nápolyból jött. Sűrű spanyol vére féktelenebb, misztikusabb hullámú volt, mint az idevaló nyíltabb, természetesebb lombard dámáké. Keményen, torokhangon beszélte a toszkánt, s szívesebben szólt Madrid szavával. Ha a Sanseverinók római ősökre hivatkoztak - ő gót királyőseit emlegette. Mi volt igaz s mi legenda: nem tudta senki. Agnese nemes volt, kalandvágyó, szenvedélyes - s szegény. Vincenzo tág szíve az első colornói este alatt lángot vetett. Éjszaka már madrigálénekesek próbálták szólamaikat a herceg rögtönzött versére a szép spanyol asszony ablaka alatt. A princ a dáma színeibe öltözött, kedvéért törte a spanyolt, a tornán érte vívott, s mert nyert, éjszaka Agnese a szobájában adta neki a legdrágább, legcsodálatosabb jutalmat. Míg csak trónörökös volt, még lehetett titkolni ezt a szenvedélyes, parázsló szerelmet. De mihelyt elfoglalta a "Gobbo" halála után apja trónját, lezajlott a "szigorú udvari gyász" néhány hete: már senki és semmi nem akadályozhatta meg, hogy szerelmes férfi módjára, minden korlát nélkül ne szolgálja szép spanyol szerelmét. Mindent odavetett lábához, s egy pártütő főúr elkobzott birtoka s bevont címe jó ürügy volt arra, hogy Agnesét a mantuai főnemesség soraiba iktassa. Nemsokára ezután Grana őrgrófnője beköltözött néhány hétre... vagy hónapra a Palazzo del Te-be.

Eleonora Medici előtt mindez aligha maradhatott rejtve. De a hűvös szemű, okos, urát szerető, erényes hercegasszony örökölte az apai nemzetség diplomatikus józanságát. Vincenzo unokatestvére volt, talán rokoni szeretetnél kezdetben alig érzett többet iránta. Sűrű terhességei, a születő gyermekek elvonták urától - de mindannyiszor kezében tartotta az uralkodás fonalát, ha Vincenzo keze lazított a gyeplőn, beteg volt, vagy szerelmeséhez utazott. Vincenzo hálával s szeretettel hódolt Eleonórának - lovagi varázzsal, mélységes megbecsüléssel s cseppnyi iróniával vette körül: aki látta - példás, szeretetteljes, rajongó férjnek tarthatta, míg nem harsant meg a kürt s nem jelentette a titkár, hogy előállt a hintó, mely kiviszi Agneséhez.

Barbara előrehajolt. A herceg félhangosan mondta, hogy a most belépett ifjú ember új zenésze, madrigál komponista, akinek Claudia Cattaneo most énekelte egyik új szerzeményét, melyet érkezéskor a hercegnek ajánlott. Barbara szeme kíváncsian villant rá az ifjú mesterre: barettját kezében tartva áll, zavar vagy félszegség nélkül... jó alakú fiú, rosszul tartja magát, bizonyára nem volt soha tábori életben: írások, kották fölé hajolt. Különös, nagy szeme szinte varázsló jelleget kölcsönöz Monteverdinek. Arca csupasz, hajszál-keskeny bajuszka ül ajka fölött. Hirtelen a kezére téved tekintete: milyen kifejező, gyönyörű ujjak, ideges, hosszú, kígyózó forma - ez a kéz mindenre képes, mindent ért, mindent tud.

Talán ebben a nagy sokadalomban, udvaroncok, testőrök, főrangúak között Barbara Sanseverino volt az egyetlen, aki túlemelkedett már minden emberi gőgön, rangkülönbségen, már mindent megkóstolt, ami a világi hívságokat tükrözte: egy-egy magára döbbenő órájában úgy érezte - már csak az embert keresi. S ahogy ott állt az ifjú muzsikus, különös érett, mély tekintetével, ahogy ujja átfogta violájának nyakát, a mód, ahogy meghajolt s mosolygott: hirtelen valami különös közelséget teremtett. Vincenzo is észrevett ebből valamit. Odaintette magához Claudiót, s széles mozdulattal, minden szertartás nélkül bemutatta a két, aranyozott széken ülő hölgynek. Ám tekintete egyszerre rávillant a clavicembalo mellett Claudia Cattaneóra, aki néhány ifjabb titkár, klerikus között állt. Elénekelte, amire felkérték, s most várták apjával, hogy valamelyik udvari méltóság megszánja őket, s bevigye hintójával mindkettőjüket a városba.

Barbara legyezőjével magához intette a lányt.

- Gyönyörködtünk, kedvesem, szép énekében. Annál inkább, hiszen úgy tudta, még nincs... nem lehet itt a dal szerzője. Ha tudta volna messer Monteverdi, bizonyára még jobban sietett volna. Ifjú maestro, köszönje hát meg a mi kedves Claudiánknak, hogy ily sikerre vitte az ön madrigálját.

Egy mozdulat, már Agnese felé hajlik. Hirtelen torokhang buggyan ki... először olyan, mint valami kemény szard dialektus. Megérti: spanyol! Így kettesben maradnak az emelvény szélén Claudia Cattaneóval. A fény apad Amor és Psyche termében: a herceg intésére szinte észrevétlenül viszik ki a nagy karosgyertyatartókat, ragyogásukat szelídebb fényű, pergamenfalú olajlámpák tompább világossága foglalja el.

Ahogy Claudiára néz, s az visszamosolyog rá, s int, jöjjön a zenészek közé - egyszerre érzi a választóvonalat. Egy pillanattal ezelőtt még a herceg kedves mozdulata, mosolya, Agnese fürkésző tekintete, Barbara Sanseverino szava, az udvaroncok baráti hullámzása - s elég egy perc, s máris éreznie kell: ő itt csak zenész és szolga - s ezek úrnői s urai - a hölgyek mosolyogva tereferélnek legyezőik mögött, a fenség pillantásra sem méltatja, hisz lényének legjavát veti be a gáláns játékba; egyszerre magában van, senki nem törődik vele, senki nem intéz szót hozzá, s talán elsüllyedne a szégyentől így, cremonai köpenyben, hóna alatt a brácsával, ha nem intett volna kedvesen Cattaneo meleg tekintetű, kedves arcú leánya.

A zenészek félig rejtett emelvénye előtt, kis csigalépcsőnél állt három zenész. Köntösükről is megismerhette őket: a világos, néha harsány színekbe öltözött, túl cicomás főurakkal szemben tisztes feketébe öltöztek s kezükben tartották barettjukat. Cattaneo már tárt karokkal fogadta s mosolyogva vitte az ifjú brácsást muzsikustársai közé. Az első közösség: a hangszer volt. A kéz mohón kapott a puha nemeztokba burkolt zeneszerszám után, Cattaneo megpengette Claudio violáját. Meglepetten kapta fel fejét: "micsoda hang!" - mondta elragadtatva. "Andrea Amati műhelyéből..." - felelte Claudio.

- Mantuának, úgy látszik, ha jó hangszert akar, még mindig Cremonába kell vándorolnia!

Claudia ott ült a zenészek között egy alacsony, háromlábú széken. Haját könnyű, gyöngyös háló fogta át, hosszan elnyúló kék ruhája még karcsúbbá tette, a nyakon kezdődő könnyű kivágást csipkegallér árnyékolta, egy násfa opálja olvadt össze a bőr csillanásával: ruhája, díszei, alakja, mozgása nem is hasonlított a hölgyekéhez, akik vidáman, tereferélve, bókolva, játékosan hullámozták körül az est két ünnepelt állócsillagát.

- Itt gyakran van ilyen bál, messer Cattaneo?

- Mindig, fiam. Legalábbis mindig, amikor bennünket a Te-be hívnak. Néha már otthon van az ember, lepihent, egyszerre megáll a kocsi, ki merre lakik, összegyűjtik az énekest, zenészt: valaki játékra vágyik, névünnepet kell tartani, vagy megint valamelyik palotabeli úr komponált egy alkalmi madrigált...

Tovább beszélt volna, kissé keserű szájjal, köszvényes emberek borúlátásával. De a zenészek közt hirtelen mozgás támadt: sárgás arcú, botra támaszkodó, fekete köntösű, flamandkalapos idősebb ember jött a zenészek bejárata felől. Claudio az apai házban megszokta ezeket az arcokat, melyek kezdtek már lassan-lassan hasonlítani egymáshoz, a "facies Hyppokratica" végzetes rokonságában... igen, Giaches de Werth maestro arcán is ott leselkedik a halál. A sovány arcon az értelem világított, tengerkék, hűvös szeme, borotvált arca északot, idegenséget mutatott. Vincenzo is észrevette, két kezét kitárva udvarias mosollyal üdvözölte, majd intett apródjának, hogy toljon széket az udvari karmester alá, Claudio érezte, hogy a maestro tengerszín tekintete most rajta, alakján, hangszerén pihen. Vincenzo is észrevette ezt a fürkésző pillantást, s újból éledő közvetlen kedvességgel maga jött oda a zenészekhez.

- Maradjon csak ülve, maître Jacques... Új zenészünk, Claudio Monteverdi Cremonensis holnaptól kezdve az ön birodalmának alattvalója. Ma még az enyém... vendégünk. Örülök, hogy eljött s részt vesz majd azon a versenyen, melyet a hölgyek kívánságára rendezünk ma Madama Europa s Madama Sabina között: a két énekesnő már felkészült erre a viadalra, megküzdenek az őrgrófnő gyöngyös szalagjáért. Mihelyt befejeződik a vacsora, megjelennek a Múzsák. Ajánlom, maestro, kóstolja meg ön is a mai napra rendelt könnyű, mazsolás pácunkat. Nem fogja gyomrát terhelni... én is sokat vétkeztem a test örömeiben az utolsó napokban... Kissé hízom. De önnek többet kell ennie, maestro, jóval többet, mint nekem. Kóstolja majd meg a pávát. Szegény atyám is ezt fogyasztotta mindig, amikor gyengélkedett.

Vincenzo elemében volt: élte s betöltötte szerepét, ő volt a "jó herceg", a "kegyes zsarnok": mindenkivel törődik, megosztja alattvalói, szolgái baját... szereti, ha az udvar is figyeli, a testőrök elkapják egy-egy szavát... ez kiszalad a nép közé, ezer udvari legenda formájában, megörökíti Follino magiszter, az udvari történetíró, titkára, az ifjú Striggio ismétli holnap a Reggiában, az udvari nép előtt... Vincenzo szomjasan áhítja a népszerűséget, kívánja, hogy mindenütt szeressék, mindenütt felharsanjon az éljen-kórus, ha a herceg kíséretével végigvágtat fővárosa utcáin. Érezze, hogy a "nép" meghal ifjú fejedelméért...

Madama Sabina s Európa - két udvari énekesnő volt. Ugyanúgy, mint a zenészek s a kórus tagjai - fizetést húztak, az állami listán szerepeltek. Európa - ez a telt, lánghajú szépség az udvari zeneszerzőnek, Salomone de' Rossinak húga volt. Vincenzo a dominikánusok minden neheztelése ellenére szívesen tartotta udvarában a "zsidót". Nem egy énekesnő a mantuai udvarban kettős szerepben élt. Ott, ahol időről időre kicsapott Vincenzo vad s nyers kalandvágya, a "jó herceg" gyanús éjszakai asszonylesre indult, s persze így a legkedvesebb udvari pletykatéma az ifjú herceg gáláns élete volt: az énekesnők gyakran azt a szerepet töltötték be, mint valamivel később, a francia udvarban a fejedelmi kurtizánok. A hercegi "inventáriumhoz" tartoztak, ha nem védte őket apa vagy férj tekintélye: a fenség úgy rendelkezhetett velük, ahogy szeszélye s kedve tartotta. De annyira mindig számíthattak, hogy akkor, ha megunta már őket, kerített férjet: a Reggia valamelyik jobb hivatalnokát, kisebb nemesurat, akit valamilyen állami birtokocskával jutalmazott.

Amikor a herceg magához intette Claudiót - a zenészek arca megváltozott. Kemény lett, kegyetlen, mesterségbeli a szó: "honnan jött s mit akar ez a Monteverdi?" De Jacques mester lapozni kezdett a madrigálosfüzetben, egyszerre minden zenésztekintet fürkészve nézte, hogyan mélyed bele a maestro a kottalapokba. Észre sem veszi, hogy fürge kezek terítenek a zenészek asztalánál is, inasok jelennek meg az ajtóban, étekfogók szelik át a termet, cipelve a barokk konyha ékes fácánjait. Giaches de Werth olvasta a madrigálokat. Arcán nem látszott indulat, de a zenészek, akik ismerték a mester gyors, kegyetlen ítéletét, kevés, rossz olasz szóval kimondott lenézését minden mesterségbeli dilettantizmussal szemben: észrevették - itt figyel, megjegyez, visszalapoz. Jónak tartja hát Werth is a fiú madrigáljait?

Ahogy állt Claudio a fenség körül hullámzó áradatban, szeszélyesen odaintve s megint magára hagyva: lassan mintha kifordult volna az Ámor képével ékesített fal: résről résre tárult fel lassan a remekül álcázott rejtekajtó, s kilépett rajta egy riadt arcú, fekete köntösű, gyér, ápolatlan szakállú nemesúr. Vincenzo arca hirtelen elvörösödött. Valamit szólt halkan Striggiónak, homlokán átszaladtak a redők. De amerre Torquato Tasso elhaladt, urak s dámák úgy bókoltak előtte, mintha valódi fejedelmi hatalmasság lenne.

Néha hetek telnek el, s nem mutatkozik az udvarban. A herceg akarata szerint fel van mentve minden szokás, minden kötelem alól. Úgy él, oda megy, akkor jön, s akkor távozik, amikor kedve tartja. Egyetlen kikötés: pénzt lehetőleg ne adjanak kezébe, mert messer Torquato az aranyakkal nem tud gazdálkodni. Ha már felszaporodtak nagyon az adósságok, igyekeznek lecsillapítani a hitelezőket, Chieppio úr rendezi az ügyet. De a herceg nem szereti, ha komor, nyugtalan lényével megzavarja az udvari ünnepségeket. Ki hívta? Ki ment érte? Kinek kocsiján jött? Striggio titkár van hivatva ezt kipuhatolni, ő számol be majd erről urának.

Tasso ment, végig a termen. Egy kis asztalnál egy apród igyekezett helyet mutatni, s egy étekfogó megállt, meghajolva előtte, tálcájával. De a költő mintha meg sem látta volna őket, továbbhaladt, a zenészek csoportja felé. Különös jelenség volt. Ha nem tudták volna: ő Itália legnagyobb költője, akkor is feltűnt volnál ez a lógó bajuszos, gyér szakállas, kopaszodó ember - hosszú aszkétaarcával, végtelen mélyen ülő csillogó tekintetével, ezzel a szikár, majdnem csontvázszerű alakkal. Úgy mondják, utóbbi időben alig eszik: varázslómester kúráját használja, mely megtisztítja a testet s felmenti a szellemet attól, hogy a gyarló corpusnak szolgáljon. Hirtelen mintha megrettent volna az udvari nép, egy percre elakadt a víg, zsongó terefere: még az agarak, törpék, testőrök is megérezték: mintha Petrarca szelleme bolyongana a megterített asztalok között.

Egyenesen a zenészekhez jött. Megszólalt. Szava nem hasonlított az itteniek olaszságához. Mintha egész Itália keveredett volna valamilyen felséges, ódon s mégis zeneszerű biztonsággal mondatkötéseiben.

- Kegyelmed Claudio Monteverdi?

Szemben állnak. Az ifjú látja ezt a csodálatos tekintetet, melyet most a lélek zavarának egyetlen felhője sem borít. Tiszta, csodálatos, értelmes. S az arc a maga ezer redőjével, árnyékaival olyan, mintha csak gyarló tükre lenne a kiáradó gondolatoknak. Claudio áll előtte. Mindenki ismeri Tassót. Nagyobb megtiszteltetés nem lehet, valakit nevén nevez, megszólításával emel ki a sokaság közül.

- Milánóban járt egy itteni nemesúr. Hallotta, hogy ön madrigált szerzett az Ecco mormorar l'ondé-ra. Úgy mondta, rövidesen dúcokra is vésik, meg fog jelenni. Úgy mondta, az ön kompozíciója igen szép. Örülök, ha inspirálta versem. Rég írtam.

Claudio megrettenve néz a költőre, akinek arcát nem lágyítja fel a mosoly. Majdnem mentegetőzve mondja:

- Nagyuram, nem haragszik, mert engedelme nélkül fogtam a munkához? Gyermekkorom óta csodáltam, szabadjon mondanom, hogy kegyelmed nyelve a legszebb hangszer... Hányszor szerettem volna nagyuramhoz folyamodni... elküldeni verseire, szonettjeire írt madrigáljaimat. De ismeretlenként hogyan folyamodhattam volna Itália legnagyobb poétájához?

Zavartan áll a csendes, kérdő tekintet súlya alatt, s ugyanakkor érzi, hogy minden szem feléje fordul a teremben. Bármennyire zavar Tasso jelenléte, s lehet, hogy nevetnek is különcségein háta mögött - ritka megtiszteltetésnek számít, ha Torquato mester valakihez egyenesen szót intéz. S most megtörténik az, amit a szkeptikus udvariak már nem reméltek: Tasso gyöngéden megérinti Claudio karját, a sápadt szellemarc elmosolyodik. S mintha vezetné, megy vele a terem túlsó sarkába, ahol a clavicembalo áll.

- Szeretném hallani öntől az Ecco mormorar l'ondé-t.

A terem elnémul. Egy pillanattal előbb még szétbomlottak a szokott udvari népre: tanácsosok, főurak, léhűtők, törpék. Most mintha egész Itália tekintete követné szorongva e szokatlan prelúdiumot. "Milyen fiatal, Barbara!" súgja Agnese szomszédnőjének, s már ott ül az ifjú mester a hangszer előtt. Keze némán végigszalad a billentyűkön: hosszú, okos feje ráhajlik a zeneszerszámra, nem kéreti magát, ő is mintha álomban lenne, feledi, hogy ötven ember visszafojtott lélegzete övezi. Az érces, pengő hang megszólal: érzi keze alatt a remekbe készült, nagyszerű zeneszerszámot. Egy pillanat alatt megszokja, egybenő vele. Egyszerű énekes nem merné soha megtenni, hogy előjátékot ad, mintha templom kórusán fantáziálna az orgonista. Mintha lelkét terítené Tasso elé, úgy buggyan ki a hang. Mély, meleg férfiének, bársonyos. Nem cifráz túl sokat, a melizmák mintha egészen hozzánőttek volna a textushoz: a dísz a fájdalmas szív magános férfipompája, mely a habok játékába keveredik. Felvillan tekintete: Tasso egy oszlophoz támaszkodik, merően, fürkészve nézi. S háta mögött az udvari nép laza félkört formál, a herceg úgy áll közöttük, mint közönséges halandó, s ragyogó szemmel, majdnem csodalátóan figyeli, mint olvad össze titokzatos testvériségben a hajlott korú, dúlt idegű költő s a fiatal, névtelen mester műve:

Lám habok hangja mormol,
És sóhaj kél a lombról,
Hajnali szellő rezzenti a bokrok ágát
S a messzi gallyak zöldjében
Kecses kis madárkák
Dalolnak halk, lágy dallamot,
S a Napkelet nevet, ragyog!
A hajnal jön s derengő szemmel
Nézi magát a fényes tenger
Tükrén, gyönggyé lesz mind a harmat,
S az égre fehér fények szaladnak,
Aranyszínű a hegy orma,
Ó bájos, csodálatos Auróra!
Te küldöd hozzánk a szellőt futárnak,
A szél meg téged küld,
S lásd, meggyógyulnak a szívek, ha fájnak.[2]

Még remeg a levegőben az ércpendítette hang, a billentyűn, mely megrezegtette a húrt, még ott pihen Claudio hosszú, fehér keze. Tasso néma, csak szívére teszi jobbját, s meghajlik a fiú felé: akik látják, láthatják - barázdás arcán végigpereg a könny. Kis szőnyegajtó előtt áll, melynek puha rajzába egy pillanatra beolvad a fekete lovag, ámorok, puttók közé, s már nincs is itt. Még mindenki a váratlan élmény szorongásából ocsúdik, mindenki, aki jelen van, érzi - soha vissza nem térő pillanat részese, de a herceg kesztyűs keze meglendül, a zenészek tudják a szabályt, egy mozdulattal a zeneszerszámokhoz kapnak, s egy pillanat alatt megváltozik Ámor és Psyche játékos s mégis komoly termének képe; elvillannak az utolsó szertartások, a párok felsorakoznak, s kibomlik az édes, hajnalig tartó pavane.


Werth mester másnap nem jött el a próbára. Üzent a másodkarmesternek, Giovan' Giacomo Gastoldinak, hogy az átkozott pára ráfeküdt mellére, egész éjszaka köhécselt.

Claudio hallotta, amint Serafino halkan odaszól Marioninak:

- De tegnap este a Te-ben még jóízűen ette a pávamellet... Csak amikor próbáról van szó...

A Santa Barbara kórusában jöttek-mentek énekesek, zenészek. Senkinek sem volt sietős dolga, megvitatták a tegnap esti hangversenyt, a hét violajátékos közt partitúrákat osztottak ki. Werth mester félelmes tekintélye most nem nehezedett reájuk: a flamand karmester helyett egy közülük, Gastoldi veszi át a vezetést.

Claudio most kezd barátkozni környezetével. Ez az eltelt pár nap, itt Mantuában ünnepnek, bemutatkozónak számított. Még mindenki mosolygó ábrázattal fogadta, szíves volt, mintha a lombard derű végigömlött volna a városon. Ma reggel kezdődött valójában a "munka", s most látta társait, amint foltos köntösben, borotválatlanul, széttaposott sarukban bandukolnak be. Az egyik fent, a kóruspadon üveget vesz elő, egy kis batyuból kenyeret kerít, mártogatja a borba. Ez a reggeli. A kürtös félrehúzza az egyik violást. Heves, szaggatott szavak. Alkudnak. Félscudo... negyedscudo... És néhány rézpénz vándorol egyik iszákból a másikba. Nem akart üres kézzel jönni társaihoz. A készülő új madrigálkötethez számító darabok közül néhányat letisztázott. Gastoldi már mosolyogva bontja ki a kottapapírokat, egy percre csend támad. Serafino leteszi a borosflaskát az orgonaülés alá, a rézpénz se csörren: két tucat férfifej hajlik a pillanatok alatt szétszedett kották fölé.

Az egyik kézben a Stracciami pure il core, a másikban O Primavera, gioventù del'anno. De a maestro köré csoportosulnak a legtöbben. Gastoldi felemeli kezét, mintha dirigálna.

- Nézzétek... ez a cím is: Perfidissimo Volto, micsoda szenvedély, ki sem látszanék Claudio barátunkból... Hogyan is értsem: legkihívóbb arc... legkísértőbb arc... lássuk csak? Mi ez itt... Messer Claudio... Ha jól látom: itt két szólam van csak, s a három másik... nézd csak, Marinoni, a három hang mintha csak zeneszerszám lenne, úgy kíséri. Át lehet-e ezt fogni emberi hanggal? Vagy violával cseréljem fel a "vocé"-t?

- Nézd, milyen különös hangzatok ezek, s ha figyelem, hogy szalad fel a hang. Előkészület nélkül, igen, "senza preparazione, kilenced!" De ha szépen éneklik... kijön a vers is belőle. Még ablak alatti madrigálnak is elmegy, a szép hölgy megérti minden; szavát... kettő énekel, három kíséri, vagy csak kettő és a többi viola hang... Hogy rohannak itt ezek a hatodok! Ilyent nem hallottam még soha. Lám, elszigeteled, Claudio, az első szólamot, mintha csak azt akarnád, hogy nem is két, de egyetlen énekes mondja a szöveget, s a többi csak kíséret legyen. Micsoda disszonanciák... Jó, hogy nincs itt Werth: előtte ezt nem lenne szabad mutatnod. Való igaz, hogy ilyesmit csak fiatal zenészek próbálhatnak...

- Próbáld...

- Te, Marinoni s Serafino, és várj csak... Fevino s Foresto: ne szaladj meg, Claudio - mutasd meg, hogy nemcsak kottára írtad a zenédet, de énekelni is lehet. Lelked rajta... próbáljuk ezt a macskazenét... de úgy, hogy érezd a szíved lüktetését.

Marinoni lenéz a kórusról. Néhány öregasszony tipeg az oltárok körül, már megszokták a zenészek hangoskodását. A sekrestyés eloltotta az utolsó pislákoló faggyúgyertyát, visszacsoszog sziesztájára. Gastoldi int: lehet!

Először bátortalanul, majd egyre merészebben, biztosabban hangzik fel a Perfidissimo Volto. A két vezérhangból lassan már egy lesz, s a többi három önfeledt gyönyörűséggel kíséri a szöveget. Fény és árnyék cikázik arcukon. Zenészek kis köztársaságában élnek, s Claudio új madrigálja felér egy államünneppel.


11.

A toronyőr Ferrara felől pillantotta meg a gomolygó porfelhőt. Már tegnap óta tudták, hogy császári követség érkezik a déli órákban: az Esték udvarából vágtatott a hírvivő, bejelentve, hogy Itália minden udvarához bekopogtat az Imperátor rendkívüli követe.

Vincenzo anyja, az özvegy hercegasszony már a legkoraibb pirkadástól kezdve talpon volt. Ez ma az ő napja: házának ragyogásában ér ide a felséges bécsi szó, a birodalmi hűbéreshez. Eleonora egy életen át rangban megelőzte férjét, a Púpost, ő volt a valódi fenség, a legmagasabb titulusú Habsburg főhercegnő. Mióta özvegy, s palotakolostora szűk kis világában él, mintha elfeledkeztek volna róla, fia is mintha egyre jobban elpártolna a hagyományoktól. Ma eljött a nap, amikor fel kell szítani a ghibellin emlékeket. Mert a félezer esztendős császári hűbér gondolata is elhalványodott Mantuában: ki törődik a császárral? Ki függeszti szemét Bécsre vagy Prágára, amikor már nem a Szent Birodalom fenyegeti az olasz kisállamok létét, hanem a mindig éhes, telhetetlen spanyol világhatalom.

Tegnap havazott: ez errefelé nagy ritkaság. Alkonyatkor forgószél kapta köpenyére, s a Mincio torkolatától besodorta a nagy, laza pelyheket a fejedelmi szobákba is, a rosszul záró, örök tavaszra készült ablakokon át. Az osztrák asszony, aki hosszú-hosszú évtizedek óta élt olasz földön, torkosan, szomjasan mártja be hosszú ujját a puha fehérbe, s megkóstolja (Mantuában minden szent időben egyszer ha esik a hó...) Innsbruck... Tirol... havasok... Egy lánykori utazás távoli emléke, amikor egy másik Habsburg-lány, Katalin kíséretében jött. Egy fiatal magyar főúr volt kíséretébe beosztva, Báthory István volt a neve. Fejedelem lett... király lett... meghalt azóta. Habsburg Eleonora, az özvegy, aki apácáival, jámbor szerzeteseivel társalkodva él a Reggia özvegyszárnyán - ezen a napon, amikor császári követség érkezik: megint előlép.

Hallja a toronyzenét. A hercegi ezüstharsonások valamilyen régi melódiát fújnak: ezen nem lehet... nem szokás századok óta változtatni. Mert ez a legnagyobbnak járó üdvözlet, melyet csak akkor ismételhetnek meg, ha valaha Mantuába a szentatya érkeznék. Olyan ez a hang, mintha a Gonzagák ráébrednének arra: a távoli Imperátor felélesztette a félezer éves kötést. Mint jogok, címek, kiváltságok egyetlen forrása - újból hatalmát gyakorolja Mantuán.

Károly óta, akit Bolognában koronáztak, nem járt Itáliában császár. A távoli tűzvész egyre közelebb húzódik, a hajdani Szentföld kitágult a Duna vonaláig, ott harcol minden élő ember emlékezete óta keresztény s pogány. Maga a császár - így suttogják - őrült. Rudolf Prágában él, embergyűlölő, csak mágikus tudományát s a rejtelmes szerkezeteket kedveli. Lehet-e, hogy mégis ez a távoli, szánt s rettegett imperátor üzen valami titkot hűbéresének, melyet ellesett az égi vagy földi titkos hatalmaktól?

A kamarás halkan jelenti: készüljön a fenséges asszony, egy óra múlva a Zodiacus Termében tartják meg az ünnepélyes kihallgatást. Az özvegy bólint, nem mozdul el az ablak mellől. A szél s havas eső ellenére kissé kinyitja az egyik ablakot, nehéz osztrák vértesek lovának-páncéljának dübörgését, csörrenését hallja: ez a régi... csodálatos, gyermekkori őrségváltások emléke a Burgból... Utána hintók gördülése veri fel a Reggia nagy udvarának sima kövét... Majd ez is elhal. Marad a Palota belső hullámverése, folyosók izgatott zaja. Kibontja derékig érő csodálatos brüsszeli fátylát, melyet még a Helytartónőtől, Magyarország özvegy királynőjétől kapott. Fülébe akasztanak két fekete foglalatba zárt hatalmas gyémántot, kezébe veszi fekete legyezőjét, s két asszonya ráborítja a nehéz özvegyi palástot. Arcán ritka mosoly jár. Esztendők óta most újra hallani fogja a távoli hűbérúr, a kegyes Burg szavát.


Az Itáliába látogató osztrák követség Dietrichstein gróf meghatalmazott miniszterből, a főkamarásból, egy prelátusból, több titkárból, diákból, kancellistából áll, csatlakozik hozzájuk a kíséret kapitánya, orvos, étekfogó, szolganép. A mantuai udvar, mely erre az alkalomra teljes pompájában sorakozott fel hercege körül - jórészt először lát életében császári követséget. E selyembe, bársonyba, ragyogó színű szalagokba, ezüstvértecskékbe, csipkefelhőkbe öltözött urak és dámák csodálkozva látják, hogy a követség nyilván szántszándékkal - kerül minden külső pompát, tagjai dísztelen udvari köntöst viselnek: a vértescsapat pompás óriásai az egyetlenek, akik jelképezik a távoli császár súlyos kezét.

Feltűnik, hogy az egyik diákféle, akinek kezében pihen a tekercs, mely a császári üzenetet rejti - másféle köntöst hord, mint többi udvari méltóság. Hosszú, mélyvörös mentéjén apró filigrángombok szaladnak, övén a könnyű görbe kard mellett kalamáris s tolltartó jelzi, hogy nemes-kancellista. Már a fogadás előtt fél órával megjelenik a prelátussal együtt a teremben, ő az, aki halk, majdnem ünnepélyes hangon beszél a mantuai kamarásokkal. Akik hallják - megérzik olasz szaván a távoli Pádua magisztereinek kicsit keresett, akadémikus lejtését.

A prelátusról mindjárt hallják, hogy fájdalmasan igyekszik felidézni emlékezetében régi, római napok kenetes szófoszlányait.

Chieppio főkincstárnok s miniszter, Viani, a Palota mérnöke, Follino, az udvari történész s Striggio, a herceg titkára veszik körül az ifjú embert: mintha láthatatlan krétával kirajzolnák, hol húzódik a bűvös félkör, merre kell majd felállania a küldöttségnek, hol fog a herceg előlépni: ki beszél először, s miként rendezik meg utána a parádés fogadást. Chieppio kiveszi zsebéből hagyma alakú kis ütőóráját, fontoskodva bólint a magyar kancellista felé (már azt is tudják, Erdélyből került Páduán keresztül - a Burgba), s int, jöhetnek a zenészek.

Mantuában Guglielmo herceg ideje óta semmiféle nagy szertartás nem mehet végbe zenekíséret nélkül. A beteges Werth mester is felölti e napra flandriai díszruháját érdem szalagjaival együtt, s a kisebb orkeszter tagjai is ünneplőikben díszelegnek. Amikor elhangzik az üdvözlő motetta - tizenkét, kissé papagájszínekben pompázó kamarás vezeti be a hercegi trónszék elé a követséget. Dietrichstein fekete udvari köntöst visel (a Burgban a gyakorlatban mindig udvari gyász van, ez rendkívül megegyszerűsíti, olcsóbbá teszi az udvari méltóságok öltözködését), az egyetlen színfolt az Aranygyapjú himbálózó parányi aranykosa. Hatalmas tollas kalapját fején tartja mindaddig, míg szemtől szembe nem kerül a trónszékkel, melyben Vincenzo anyjával s feleségével, a két Eleonórával együtt ül. E pillanatban lassú, majdnem szakrális mozdulattal veszi le a miniszter súlyos fejfedőjét, a déli nap megragyogtatja a bécsi divat szerint üstökbe fésült, őszbe csillanó szőke haját. Kipróbált udvari ember hírében áll, az udvar "osztrák" pártjának egyik oszlopa - azé a párté, mely a Birodalom központját a Duna vonalában látja, elítéli a flandriai s rajnai kalandokat, egyszóval - spanyolellenes. A prelátusnak az a szerepe, hogy egyházi rangjához méltón kidomborítsa a követség szinte vallásos jellegét.

Vincenzo átmulatott éjszaka után jelent meg a fogadáson. Barbara néhány nap múlva hazakészül, s viszi magával - illendőség kedvéért - Agnesét is. Ezek az utolsó mámoros, ragyogó napok a Te-ben, ám a hercegnek volt néhány nehéz órája is, amikor a "mama", a mosolygó, de acélkeménységű Barbara ráolvasta léhaságát, könnyelműségét, visszariadását minden komoly, nagy vállalkozástól, mely megörökíthetné a históriában nevét. Kóválygó fejjel, keserű indulattal, fanyar önváddal került haza, hallotta, hogy anyja már korán reggel kereste, felesége még este üzent érte, miniszter, kamarás, titkár - mind szeretett volna a fogadás előtt beszélni a fenséggel, de Vincenzónak már csak annyi ideje maradt, hogy felvegye a legkeményebb csipkekereket, belső inasa felsegítse kivételes alkalmakra készült fejedelmi díszruháját, bemenjen a Paradicsomszárnyra, s utána testőrök sorfala, harsonák zengése közepette jelenjék meg herceg s hercegasszony bálványszerű fejedelmi merevségében a bókoló, hódolattól görnyedő udvari nép előtt.

Dietrichstein meghajolt. Az osztrákok keményen, törve beszélték a latint, a bécsi udvarban a divatos nyelv a kasztíliai volt. De a követ tudta, hogy ez az egyetlen idióma, melyet Mantuában nem hallanak szívesen. Így hát arra szorítkozott, hogy kigöngyöltesse a pergament, s Mi Rudolf, Isten Kegyelméből a Német-római Birodalom császára nevében felolvassa a cikornyás kancelláriai latinsággal írt üdvözlet bevezető részét: ezt kívánta az illem, mely ugyanakkor hűbéres udvaroknál megengedte, hogy a császári üzenet többi részét a követség kisebb rangú személyiségei abszolválják. Emellett tudta, hogy a császári kancellária valamiért orrol Vincenzóra, s nem lehet leimádkozni, hogy a második passzusban ne tegyenek igen nyomatékos célzást hűbéres viszonyára akkor - amikor nem a vazallus kér valamit urától, hanem a császár fordul valamennyi itáliai fejedelemhez, de elsősorban a gazdag, könnyű kezű tartományúr hírében álló Vincenzo Gonzagához.

Dietrichstein szavait - ezt a németes latint - egyébként sem értették valami jól az udvarban. Kíváncsian várták hát, mi lesz a magja az osztrák úr szavának, s amikor a második oldal végén kissé kifulladva a hosszú mondatvégétől, átadta a tekercset a kancellistának: mindenki megkönnyebbedve sóhajtott fel.

A névtelen felemelte fejét. Arca sólyomszerű volt: Bécsben is megtartotta a páduai diákok borotvált arcú klasszikus divatját - s amikor megszólalt, egyszerre magára vonta a figyelmet. Néhány mondatot ő is latin nyelven mondott, de ez a híres Alma Mater szokott "köznyelve" volt, melynek lejtését, fordulatait minden udvarbéli értette, vagy értenie kellett - ezután már, szinte észrevétlenül, átcsúszott a magyar kancellista az olasz beszédre. Lehet, hogy tolmácsolás közben valamit itt-ott változtatott az izzadságos Burg-beli remekművön, egy bizonyos, hogy az ő szaván keresztül egyszerre emberi közelséggel, jóságos patrónusi nyájassággal szólalt meg a prágai mágusok közt kotyvasztó, órát javító, formulákkal bajlódó, minden árnyéktól rettegő Rudolf császár.

A magyar névtelen nem a hűbéri viszonyról beszélt, mely feudális láncaival félezer év óta a barbár császárhoz köti azt a várost, melyben egykoron Vergilius született. A jogi illúziók ködképe elvillant, majdnem átmenet nélkül félelmes nyerseségében tárult a díszes terem népe elé a legkomorabb európai körkép. Majdnem három évtizedes viszonylagos béke után Szinán nagyvezír ürügyet ürügyre pattant, csakhogy minél hamarább jogcímet kovácsoljon a Szent Birodalom megtámadására. Elhajtott marha, felperzselt végvári palánk, néhány fogoly már jogcím volt arra, hogy megüzenje a szent felségnek a törökök szultánja a háborút. Minden kockán forog: ily félelmes vállalkozásba talán fél százada nem fogott a próféta népe. A felség nemcsak úgy fordul minden keresztény fejedelmekhez, respublikákhoz s szabad városokhoz, akár szent kötelékkel vannak hozzákötve az Impériumhoz, akár nem - mint a kereszténység világi feje, hanem úgy is, mint jószága békés birtoklásában fenyegetett gazda, aki fél, nehogy Bécs is Bizánc sorsára jusson.

Segítsetek hát minden keresztény királyok, fejedelmek, városok! A Szent Birodalom feje vér- és pénzáldozatot kíván. Töredékrészt sok-sok békés nemzedék örökéből, hogy megállíthassa a legnagyobb veszedelmet, mely mindeddig fenyegette a nagy, egyetemes Keresztény Respublikát.

Vincenzo fürkésző szeme menten észrevette: a kancellista már nem is fordítja az üzenet lapjait. Lehet: véget ért a császári leirat már, s mindaz, amit mond Dietrichstein nevében, talán ennek az egyetlen embernek elragadtatott heve. De oly lebilincselő volt szava, s az ismerős nyelven oly nyugtalanítóan idegen ideákat hömpölyget. Miért nincs most itt Tasso? Hallhatná: nem kell Jeruzsálem földjére menni, hogy Tancred megküzdhessen a pogánnyal. Milyen furcsa, felötlik benne Barbara Sanseverino hajnali szava. Ha kettesben voltak, tegezte, mint régen... mint gyerekét... mint a fiút, aki élete első férficsókját neki ajándékozta. Így mondta "Akarj. Vess véget ennek a puhaságnak. Ne csak mások dicsőségével takarózz. Hiába vannak költőid, festőid, lovaid, muzsikusaid, törpéid, olyan színészeid, mint egyetlen fejedelemnek sem: ez mind nem te vagy, Vincenzo! Neked kell megtalálnod azt a pontot, hogy, a Bölcs szavával élve, kifordíthasd az univerzumot... Még nem késő, még fiatal vagy, Vincenzo. Én tudom, hogy milyen fiatal..."

A bűvös volgare, a mindennapi olasz nyelv szava gyújt, s a kancellista egyszerre megnyeri a terem rokonszenvét.

A szertartásos merevség feloldódik, a csipkegallérokba préselt lovagokban valami forrósodni kezd, az arc pirosabb lesz, zörren egy kard. Aki úgy tesz, mintha olvasna - érzi maga körül ezt a döbbent, néma csendet. Igen... míg beszél: szavában, lejtésében olasz, de amit mond, komoran, félelmesen idegen.

A névtelen már ott jár velük együtt a Duna árteres tájékain, ahol csak két gázló van, amelyen átkelhet sereg és ember: Buda s Esztergom. Az elsőt elfoglalta fél százada a pogány, a másodikra végleg most akarja rátenni az egész parthosszon a kezét. Ha a Duna vonalát fel kell adni, ha a Dunántúl elvész: már nincs határa a Szent Birodalomnak, melyet vérrel, mellel, a mennybéli Patróna erejével védelmez egy árva, szegény nemzet.

Dietrichstein kissé gyanakodva pislog aranyos, majdnem trónszerű székéből: érti is, meg nem is, amit a kancellista beszél. De látja a hatást, a teremben uralkodó feszült figyelmet, s megnyugszik. Talán mégis jól választott, hogy Bécsből elhozta ezt az olasz doktorkalapos magyart. Ám a hang folytatja, mint a pöröly, veri az üllőt: ha a pogány elér a Birodalom határához, ott nem állíthatja meg útját sem folyó, sem hegyek... még az Alpesek sem. Hiába verték szét alig negyedszázada Lepantónál a török flottát: már földön s vízen erősebb, mint bármikor volt. Ti, boldog urak, boldog fejedelmek, boldog országok - nem ismeritek: milyen hömpölygő, szennyes had az, mely elárasztja Krisztus országait. Még nem ismeritek - s ezért még nem késő. Még mindannyian, akik itt vagytok... s ezerszer ennyien, felkerekedhettek. Új Jeruzsálem vár benneteket Esztergom tövében, s ha itt arattok diadalt, keresztény fejedelmek, ez nagyobb dicsőség... nagyobb triumfus minden időkre, mintha az egyhiten levőket győzitek le.

De itt tűnődésre nincs már idő. Itt korán tavaszodik, a Duna árterei még két hónappal tovább is őrzik a telet. De ha felszikkadnak a vadvizek, ha megindul Drinápoly felől a próféta áradata, s nem lesz senki, aki segít a felség nehezen összekovácsolt seregének... a föld vérző népének... igen, jövő esztendőre már végzetesen késő lehet.

A Zodiákus Termében, a hatalmas Mappamundik között kemény tekintetű, páncélos, római vágású, Mantegna festette Gonzagák tekintenek a selymes szakállú, csipkés Vincenzóra. Birodalmi kapitányok, condottierék, olyika már törökverő. Hol van Tasso? Miért nem jön ilyenkor ide, hogy nyugtalan elméjét megfürössze a valóság Jordán-vizében? Duna habjai... Esztergom felől ágyúmorajlás... a Reggia nagytermébe mintha kürtszót csapna be a havas szél. Vincenzo leküzdi a test bágyadtságát, az álmot, mely átmulatott éjszaka után fenyegeti. Keze görcsösen belekap az aranyozott trónszék peremébe. Nem néz Eleonórára. Ismeri... ó, mennyire ismeri ezt az arcot: aranypóknak csúfolja magában. Kemény, hideg, fekete fogadalmas szentkép, nem asszony. Nem forró, lüktető, mint Agnese... nem néz rá, nem néz senkire... valami készül benne, érzi halántékán lüktetni a vért. Hallja a saját hangját: mielőtt kimondaná a SZÓT. "Metamorfózis, metamorfózis!", ezt repíti fel játszi képzelete. "Tégy már valamit, Vincenzo, egykori szerelmesem!" Nem. Barbarát nem hozhatta az audienciára. Úgy ígérte, még ma... délután, vagy este... kivágtat bizonyosan a Te-be... Szembenéz a névtelennel. Mintha párbaj lenne közöttük: Anonymus, s Gonzaga herceg duelluma. Belefúrja tekintetét a kancellistába - nem, nem olvas, eksztatikusan beszél... saját szövegét mondja, s nincs senki, aki felugrana, rákiáltana, visszatérítené az álmodozásból, kényszerítené arra, hogy felmondja, amit Bécsben körmöltek remekbe: Dietrichstein kapkodó némaszereplő... s a hang, mint valami távoli sugallat szerszáma, megüli a döbbent udvari Mantuát.

A kéz kigöngyöli a tekercs utolsó lapját. Hangja változik. Néhány mondat: újból kenetes, kancelláriai, latin. Ezt majdnem suttogva mondja, majdnem könnybe lábadt szemmel, szinte könyörögve - Dietrichstein felé. De Vincenzo már talpra ugrott, s úgy, ahogy ezt tiltja minden fejedelmi szertartás: szenvedélyesen elkiáltja magát. Egyszerre áthömpölyög rajta az átváltozás misztériuma, hősi ködök közt tör fel belseje mélyéből az indulat: bűvös pillanat, beleveti magát egy lendülettel az eksztázis, az önkívület áradatába, de tennie kell valamit, hogy ne szóródjék a szélbe ez a kavargó, hősi mondat, az Eposzban a Szibilla szava.

A Gonzagák ősi csatakiáltását hallatja, melyet talán ama Luigi harsogott először, akit a Nép Kapitányából a nép urává tettek zsoldosai. Díszkardja kiröppen aranyhüvelyéből, egyetlen metszéssel leszeli a háta mögött ráncosodó kárpitszőnyeget, melynek közepén flandriai hímzéssel domborodik ki a szentföldjáró kereszt. Egy mozdulat, a nagy színjáték teljes: Vincenzo magára teríti keresztes palástként, ajkáról újból felharsan a kiáltás: SIC!

Mintha mesteri rendező keze tett volna varázslatot: a teremben felborul a szertartásrend, hogy valamilyen nagyobb, ősibb, férfiemlékekben gyökerező Ordó-nak adjon helyet. Forró, délszaki fantázia él a lelkekben, jólétben hizlalt, hősködések közt elvillanó sóvárgások: a herceg rikoltása felszabadította a Harcost; a lelkekben Jeruzsálem, a Szentföld, latin császárság emléke keveredik. Első Carlo Rossi, aki áhítatos arccal, katona hűségével ereszkedik fél térdre ura s rokona elé. Már Vincenzo mosolyog, könnyei között, mert szinte sírásba fulladt lelkesedése, kardja Carlo gróf vállára villan, saját kendőjével köti át jobb karját. Ez a jeladás: a teremben egymás után tolongani kezdenek a megbabonázott férfiak a fenség felé. A szó és hívás kiszalad a Reggia udvarára, egymás után térnek be, hajadonfővel, lelkendezve tisztek, őgyelgők, szolganép, polgárok, a legvegyesebb összevisszaságban: nincs lándzsasor, mely útjukat szegné... szabad az út, a herceg fáradhatatlanul lovaggá üt mindenkit, aki felköt karjára egy fehér kendőt, valahonnan elővarázsolja a kereszt jelét.

Giaches de Werth megmutatja: mestere tudományának. Egyetlen intéssel maga köré gyűjti zenészeit, egy pillanat: a hangszerek a kézben, s mind a tizennyolc zenész egyszerre zendít rá a nagy motettára, mely még a Gobbo uralkodásának évfordulójára készült, s szerencsére azóta sem felejtették el a zenészek. S mikor bent, a zárt erkélyen megszólal a zenekar, hangja kiszáll a Reggia udvarára, s fent a toronyzenészek a maguk harsonaszavával, miként azon a nagyünnepen is volt - továbbadják fejedelmük Magnificatját Mantua népének.

Dietrichstein ámuló szemmel, majdnem megrettenve nézi - mit szabadított fel követségének szava. Bizonyára él a császári méltóság titokzatos ereje... bizonyára van valamilyen földöntúli hatalom a tehetetlen imperátorban is, mely elvégzi ezt a hősies csodát... Nem, ez a Burgban elképzelhetetlen lenne: a dámák maguk kendőzik fel lovagjaikat, szemérmetlen csók s ölelés polgárjogot nyer az áldozatvállalás glóriájában, Vincenzo apródjai kirohannak a kancelláriába, a festőműhelyekbe, a könyvkötők közé: szinte percek múlva SIC-es jelvényeket hordanak, selyemre, vászonra, nemezre másolva: ki ahol éri, elkapkodja, mellére tűzi - jeléül annak, hogy új, mantuai Kereszteslovag.

Claudio ott ült a zenészek erkélyén. Kezében brácsája... Werth pálcája lehanyatlik. Vár, kérdően nézve urára. De Vincenzo egyetlen kábulatban él, az ünnepi zene csak sokszorozta a még lobogó hősi elszánást. Mintha némán harcolna Barbarával: Látod-e, Boszorkány... látod-e, Mamma: megyek... hős leszek, magam megyek. Én leszek mindenek élén: én veszem be az új dunai Jeruzsálemet! Nincs szükség új zenedarabra. A jobbára éltesebb zenészek ámulva, de mozdulatlanul állnak, csak hárman-négyen, fiatalok, jönnek le a kislépcsőn, tétovázva, anélkül hogy tudnák... mit akarnak, merre is mennek. Fiatal társa, Giovanbattista Marinoni kapja el Claudio karját:

- Vigyázz, ha lemész... akkor te is...

- És te?

- Ha jössz, Claudio, megyek veled!

Nyílik a szárnyasajtó. A szertartásmester kétfelé tárja, de arca riadt: Barbara Sanseverino, Sala grófnője vonul be, talpig fehérben, de köpenyén már ott díszlik az új keresztesek jele. Üzentek bizonyosan érte, s lejött e hősi találkozóra, kitéve magát annak, hogy az ellenséges asszonyudvar talán nem rangja szerint fogadja. Az özvegy fejedelemasszony előtt hajt először könnyen térdet, majd Medici Eleonora előtt. Az asszony arcán könnyű pirosság fut át, de megőrzi a szertartásrendet, jelképes öleléssel illeti azt az asszonyt, aki egykor szerelemre tanította urát.

- Kegyelmességed sokat tett érte! - rebben el a szó Vincenzo ajkáról. Barbara mosolyog, saját kendőjével köti át a herceg karját. Ebben a percben veti oda a terem áradata a zenészeket. Már a testőrök - e jobbára hórihorgas legények elvégezték a szertartást, Vincenzo egy percig pihen, leereszti fáradtan az acélt. De kegye e nap kifogyhatatlan. Mosollyal üdvözli ifjú zenészét, ő maga kapja ki kezéből a kendőt, pengéjével szelíden érinti vállát, csomóra köti a fehér vásznat, s utána kardja hegyével rámutat Monteverdire:

- Tábori zenekarom karnagya!

Utána libasorban az öt zenész, egymás után térdelnek a fenség elé. Vincenzo számol: elég! Több muzsikust - nem vihetek. Már feloldódott benne a hősi lendület, újból alakos, herceg, histrio egy személyben. Hagyja, hogy a zenészek kezét csókkal illessék. E pillanatban lehull Claudio kendője: a herceg nyilván ügyetlen kézzel csomózta meg. Barbara mosolyogva nyúl érte "majd én, fenség" - s illatos hűvös kezével maga hurkolja át, míg talányos mosolyával, színt váltó szemével nézi az ifjú tábori maestrót.


- Messer Claudio!

A nagyterem hátsó lejáratánál, ahonnan kijönnek rejtett lépcsőjükön a zenészek, hogy ne kelljen elvegyülniük az udvari nép sorában - ott áll Cattaneo mester lánya, Claudia. A hercegi violajátékost valamilyen roham érhette: talán a megrendítő jelenet váltotta ki, de csúzos teste nem tud felemelkedni önerejéből, arca lilás és duzzadt, szeme riadtan keres segítséget. Majd minden önuralmát összeszedi: Claudio s a lány vállára támaszkodva, nyöszörögve, nagy nehezen feláll, fokozatosan visszanyerve önuralmát, roskadozó lépéssel, de saját lábán botorkál ki kettőjük karján a szabadba vezető kisajtó felé.

Az udvari hintók kocsisainak egyike megkönyörült az elesett zenészen, Claudia besegítette apját, egy mozdulattal helyet mutatott maga mellett Monteverdinek. A hercegi hintó elől kitérnek a mantuaiak, így pár perc múlva ott állnak a zenész kedves, kertes háza előtt. A kocsiút alatt egyre inkább magához tér Cattaneo, s kényszeredett mosollyal, mentegetőzve maga invitálja be ifjabb zenésztársát.

Claudio apja otthonára gondol: ott a doktor elixírjei, a párolt füvek szaga úgy beette magát a ház minden részébe, hogy vak is érezheti - orvos hajlékába került. Itt minden - a muzsikus otthonára vall. Az erkélyes szoba kiugrójában clavicembalo, falhoz támasztva viola da gamba, egy régies formájú viola d'amore, két brácsa, egy új divatú hegedű. Állványok, kották... Egyébként, látnivaló, a lakás egy korán elözvegyült férfi otthona, melyben a felserdült lány csak másodszerepet kap. Boroskancsó, ónpoharak, egy tálban még a tegnapi vacsora maradéka. A nyers tájszólású idős szolgáló - valahonnan a hegyekből ereszkedhetett le - intézi a háztájék rendben tartását.

Claudio alaposan ismeri apja jó tanácsait az ilyen elnehezedett, vérbő, csúzos emberek számára. Amikor látja, hogy Cattaneo kissé remegő kézzel keresi a boroskancsót, szelíd mosollyal eltolja előle, "messere, hozok majd abból az orvosságból, melyet apám adott nekem: ha néhány cseppet belekever erősen vizezett borba, mindjárt lecsillapodik, megpihen..." Már kint is van a kapun, nem messze van saját szállása: egy negyedóra alatt megfordul, már az aggódó Claudia előtt keveri a langyos, vizezett borba Baldassare doktor mákonyát. A beteg mohón kiissza, Claudia elsötétíti a szobát, a két kemény hátú székre leülnek, szótlanul, nincs más nesz, csak eltévedt szúnyog döngése. Ketten keresik a függönyön, hogy elfojtsák szavát: egy pillanatra kezük összeér.

- Jöjjön át hozzám, messer Claudio... ha még itt tud kevéssé időzni nálunk. Így is nagy hálára kötelezett.

Amint mennek, egy tükörlap visszaveti a képet: nyúlánk, fekete köntösű férfi, lágy kihajló fehér gallérral, karján a csomóra kötött kendővel a dísztelen, s mégis ünnepélyes ruhán. A szomszéd szoba: idegen világ. Itt egy kisebb clavicordium, polcán Claudia kottája, egy lant, másik sarokban törpe hárfa. Közvetlen közelről most nézi meg először Claudiát: szép, barna lány, haja ragyogó fényes, ahogy egyetlen hosszú hullámban hátrahajlik, ledobta gyöngyös főkötőjét, melyet az udvarban visel. Barna szeme kedves, mintha mindig mosolyogna, hosszú, keskeny keze, mint az ékszer a sötétszínű tafotaszoknyán, keményített csipkegallérjából emelkedik ki az üde, kedves arc, a nyak kecses, karcsú vonala. Arcéle finom, orra könnyű ívben hajlik... szeme csillog, egy fürt kiszakadt hajáról, szeszélyesen kószál homlokán, míg el nem simítja.

- Messere, ne menjen még el... Egy kicsit maradjon velünk, ha már olyan jó volt és segítségemre sietett... Várjon... megerősíteném a csomót.

- A kegyelmes grófnő túl szelíd kézzel szorította meg a bogot...

Első pillanat, hogy némi vidámság, mosoly fut át az arcán, míg rendbe szedi a kendőt, s egyszerre, mint akinek most jut valami hirtelen eszébe, könnyed udvari bókot utánoz, s majdnem csúfondárosan mondja:

- Bocsánat, elfelejtettem - hisz kegyelmed a fenség tábori karnagya...

Monteverdi már elég régen él a Gonzagák udvarában ahhoz, hogy tudva tudja - Vincenzo úr szava még nem egészen készpénz, alig több játékos szeszélynél, melyre a kincstárnok csak ritkán ad hitelt. Pillanatra csend van. Claudio a kotta fölé hajlik, megrezzen. A lány zavartan próbálja befordítani a lapot. Hirtelen szembefordulnak egymással.

- Az Ecco mormorar l'ondé-t ismerem... s a vadászni induló Ámort is... Már hallottam az Arsi e geló-t, mielőtt kegyelmed az udvarba érkezett. Hogyan gondolhattam volna, hogy maestro ily fiatal?... Kérem, játsszék belőle... nekem.

Keze végigfut a billentyűkön: apró horgok tépdesik az ércszerkezet húrját: ez varázsolja a zenét. Mintha rögtönözne, úgy néz Claudiára. Kipróbálja a zeneszerszámot, már ura, mosolyogva hajlik a kotta fölé, s halk, dúdoló tenorja szólal meg:

Crudel! Perchè mi fuggi?

Kegyetlenem? Miért futsz előlem?
Halálomat kívánod már, hiszen
Te vagy magad az én szívem,
S hogy lássál, mint halottat,
A szívem elraboltad,
De jaj, meghalni kínok nélkül nem lehet,
S én kínt sem érzek, mert elvitted szívemet...

A tassói szöveg világos, fájdalmas s mégis vidám, s Claudia leheletesen átveszi a szoprán szólamot, halk a kettős, nehogy felébresszék a párnázott székben elszunnyadt apát. Claudia hangja már majdnem "mezzo". Claudio játékosan üldözi, majdnem elérik már egymást, így pillangóznak, játékosan s pótolják, ahogy lehet - a hiányzó másik két szólamot, s a szöveg kettősükben felolvad, játékos kacérságát elmossa Claudio s Claudia hangja. Így esik reájuk a mantuai alkony, mely meredek ívével követi a hanyatló téli napot.

Dietrichstein követ már Nápolyból írja köszönősorait a herceghez. A cikornyás kancelláriai stílus sem tudja elfojtani keserűségét: legfeljebb ígéreteket kap, katonát sehol, csak a pápától némi aranyat. Itália lám, már nem fél a Római Birodalom császárától, más időket élnek, mint amikor a komor Hohenstaufok ereszkedtek le teuton lovagjaik élén az alpesi hágókon. Köszöni, hogy Vincenzo Gonzaga megértette a felség hívását, felölti a keresztes lovagok köpenyét. Arra kéri - ő segítsen rávenni az itáliai fejedelem jogán a többi olasz hatalmasságokat arra, hogy ők is csatlakozzanak a törökellenes hadjárathoz. Mindenképp, mielőtt visszatér jelentéstételre Prágába császári urához, még egyszer ellátogat Mantuába, megbeszélni a részleteket.

Más Mantuát talál a karnevál küszöbén. A hosszú béke után az udvar fegyverzajba fullad. Minden kovács éjt-napot egybetesz, egész Itáliából idecsődülnek a puskaművesek, fegyverkovácsok, vértkészítők. Az ágyúöntő műhelyek öntőárkaiba sisteregve borul, be a vörösen patakzó fém. Lovasok vágtatnak a kastély nagy gyakorlóterén, a városban muskétás, számszeríjas gyalogosok menetelnek. A polgárokat is elkapta a hősi láz, ajánlkoznak - ők veszik át a kastély s az állam védelmét. Ugyanakkor a kancelláriában Chieppio úr ül táborkarával: hogyan s honnan teremtsék elő azt az irtózatos összeget, melyet ez a céltalan, oktalan, értelmetlen hadjárat követel, amibe a forrófejű herceg egyszerűen csak belement.

Az óvatos városok, respublikák köszöntik a mantuai követséget. A magisztrátus szerencsekívánatait küldi Mantua urának - s saját belső bajaikra, veszedelmeikre hivatkozva néhány ezer aranyat juttatnak - együttérzésük jeleként. Ám napról napra érkeznek Mantuába kóbor lovagok, kalandorok, Itália minden tájékáról bővérű ifjú urak. A Reggia egyik üresen álló szárnyát s a vén Castellót az új keresztesek szállásául rendezik be. Rossi egész nap számolja az érkezőket, s számba veszi azt a néhány ágyút, mozsarat, csatakígyót, mely megtetézi fejedelmek s városok gyér segélypénzeit. Vincenzo ez egyszer nem tesz le szándékáról: talán már nem is lehetne, hacsak örök időkre nem akarná eljátszani keresztény fejedelmi hírnevét. Így sürgeti a készülődések gyorsabb ütemet, minden lassú... minden kevés. Már előre megállapítja a vonulások rendjét. Úgy határoz - a "szálláscsináló elősereget" Carlo Rossi vezesse, ő maga a fősereg élén fog a hitetlenek ellen hadba vonulni.

- Kegyelmességed engedelmével, már ötödször vagyok itt a hópénzemért!

Ott áll a felkent udvari zenész s jövőbeli tábori maestro a kincstárnok előtt. Ilyenkor heves, komor alkudozás következik. Chieppio igyekszik meggyőzni az ifjút, hogy a pénz másra... igen, most másra kell. Végül is megnyílik a bűvös vaspántos szekrény ajtaja, s Chieppio írnoka előhoz egy zacskónyi scudót, melyből sóhajtva számol le a kincstárnok némi előleget.

- Szent lelkesedés ez, messere, nagy fejedelmekhez méltó, amely betölti urunkat. Különös öröm számomra, hogy a fenség épp önt szemelte ki tábori zenekara vezetőjének. Ön azt kérdi tőlem, hogyan készüljön fel a hadjáratra... miből lássa el magát, hisz lovat, fegyvert, útiköntöst kell szereznie. Kérem... a fenség azt a parancsot adta, hogy minden nemes úr - ahogy ezt már az ősi, íratlan törvény is rendeli - ha hűbérura harcba hívja, saját költségén köteles e parancsnak engedelmeskedni. Ilyenkor... persze, csak nagyon ritkán kell valamit visszafizetni abból a tengernyi kiváltságból, mellyel elhalmozta égi és földi kegy azt, aki nemesnek született.

- De én nem mint nemesúr megyek. Kegyelmességed tudja, zenészként indulok a fenség parancsára. Miből?

- Amikor kegyelmedet a fenség arra érdemesítette, hogy karjára rákötötte szent vállalkozásunk jegyét: nyilvánvalóan - ebben, bár ismétlem, csak ebben az egy tekintetben vette egyformának a nemesekkel. Így tehát - sajnos, nem adhatok önnek külön felszerelési pénzt. Legfeljebb némi előleget a hátralékra. Elismerem, nem könnyű... de ez az udvari szolgálat, ifjú messere. Viszont kárpótolja az a tudat: ha már hadra keltek, minden további költséget a hercegi kincstár fizet.

Tűnődik, amikor kiballag, mitévő legyen. A hősi vállalkozás heve őt is, mint minden ifjú embert elragadja. Mintha megcsapta volna a legcsodálatosabb tassói eposz kaland szele. De számol: jó ló kell, mely nem hagyja cserben, állja a fáradságot ott is, északon, a komor Duna mentén, Boreas hazájának szomszédságában. Éppúgy valami fegyver, hisz soha nem tudhatja, milyen helyzetbe kerül. Egy szolgára is szükség lenne, annak költségei is számba jönnek. Ki kell egészítenie a hangszerkészletet is, ruhára van szüksége, s nem indulhat el a tarsolyában néhány garassal.

Vágtat a posta Lombardián át. A pecsétes levéllel bekopogtat a lovaslegény Baldassare mester portájára. A doktor mosolyogva olvassa a levelet.

"...Még egyszer kérem, most segítsen, apám! A fenség kinevezett tábori zenemesternek, s illőképp kell felkészülnöm a hadjáratra. Úgy kell vennem a megtiszteltetést, mint a fenség különös kegyét... Kérem áldását, édesapám."

Az apa csóválja a fejét, míg olvassa, az anya szívéhez szorítja kezét. A doktor morogva nyújtja oda a postalegénynek a szokott borravalót.

- "Jobb hírt is hozhattál volna... Muzsikusnak s nem lancknétnek engedtem el Mantuába a fiam... Ismerem azt a nagy vitézkedést... Utána törött lábbal, csonka kézzel, nyomorult rokkantként kerül haza az, aki hazakerül..."

Az asztalnál megenyhül. A család összegyűl. A húszéves Maria Domitilla, a tizennyolc éves Giulio Cesare, öt évvel fiatalabb húga: Clara Massimilia s a kis Luca - vegyes érzésekkel, elszörnyedéssel, kíváncsisággal, irigykedéssel fogadják, hogy az elsőszülött, Claudio magyarországi hadjáratra indul.

- Míg tudok gyógyítani - mondja mosolyogva a doktor -, mindig megy valahogy. Látjátok... Claudio is azt hitte, megáll a lábán, mihelyt kirepül a fészekből. S lám, mégis szüksége van neki is apátokra. Megyek ahhoz a Chiaramontéhez, a vén uzsoráshoz. Küldetek vele száz tallért a fiúnak Mantuába. Ilyenkor, persze nem jön úgy a herceg úrtól az áldás, mint ahogy azt a leveleiben reméli... Száz tallér... száz tallér... mennyi tudós konzultáció ára, fiam!

Erőteljes, szürke szakállú ember, amint kilép, megmarkolja botját, mosolyogva megy végig a cremonai utcákon. Az emberek megsüvegelik: ha látják a doktort, eszükbe jut a halál.


12.

A hosszú, törődött testű ember felkönyököl az éjszakában. Csak néhány hónapja múlt ötvenesztendős, de haja jócskán kihullt, alig néhány foga maradt, orcáján kiserkedt a szakáll, bajusza hosszan, csapzottan konyul a föld felé.

A bíboros palotájának hátsó cseléd- és titkárszárnyán lakik már hetek óta ez a nyugtalan árnyék, ő, akit mindenütt számon tartanak, tisztelnek, de akitől rettegnek barátai. Tudják: nincs túl sok ideje hátra Itália legnagyobb poétájának: kegyes összeesküvést terveznek Torquato Tasso felmagasztalására. Rávenni a szentatyát arra, ő maga koronázza költőkirállyá a Capitoliumon a nyugtalan Tassót, úgy, ahogy vagy negyedévezrede babérág fonta körül Petrarca homlokát.

A beavatottak Romulus és Remus ünnepét, az Urbs születésének mitikus ködökbe vesző napját szeretnék, amikor majd klasszikusok időtlen tógájában megjelenik a mester, s az édes szavú, örök Petrarca örökébe lép. Kelemen pápa két ifjú unokaöccse, Passeri s Aldobrandini esdekeltek bíboros méltóságukban a szentatyánál: adja meg ezt a kegyet Torquatónak, s szabadítsa fel örök nyugtalansága, rémlátomásai, önvádja, anyagi nyomorúsága alól.

Mert a költő nyugtalansága a végletekig fokozódott: ha kocsi gördülését, őrjárat zaját hallja az éjszakában: már látja, mint jönnek érte a Szent Hivatal kámzsás, csuklyás névtelenjei, fegyveresek kíséretében, hogy az Inkvizíció elé hurcolják: miért szórta tele a Megszabadított Jeruzsálemet ledérkönnyedségű virágénekekkel. S ha valaki igyekszik nesztelenül végigmenni ajtója előtt: bizonyosan a ferrarai herceg sbirrei ólálkodnak, akik vissza akarnák vinni a Sant'Agatába... rikoltó, szörnyű őrültek közé.

Láz gyötri s nehezen tavaszodik. Az ifjú bíboros naponta igyekszik kedvét éleszteni jó hírekkel: a szentatyának már csak egy-két agg kardinális ellenállását kell leküzdenie: mire kitörnek az Urbs komor ege alól a tavaszi napsugarak s a piros virágok szőnyege önti el a Forum Romanumot: a Capitoliumon végbemegy majd az ünnepélyes költőkoronázás.

Mosolyog. Néhány napja már nem kelt fel. A szolga, akit gondozásával bíztak meg, jelenti urának: a különös vendég napok óta alig nyúl ételhez. Néha gyanakvó, fürkésző szemmel követi minden lépését, hirtelen, heves mozdulattal tolja el a tálcát.

A bíboros úgy találja, félájultan. Egy papírlap hever takaróján. Síriratok betűritmusában ezt rótta rá:

HIC JACET TORQUATUS TASSUS.

Felrezzen. Látja, amint a kardinális komoran nézi a lapot. Könnyedén, az átváltozás csodájaként megszólal:

- Azért írtam, hogy eminenciádnak ne kelljen költenie drága s értelmetlen sírfeliratra a pénzt. Tűnődjenek, ki legyen, akire rábízzák az epitáfiumot? Minek többet? Egy emberöltő múlva, kegyes barátom, senki nem fogja tudni a világban, kit takar a név és a hant. Hic jacet... nem elég ennyi? Miért érdemelnék többet? Ki törődik velem? Ferrara ellenségem. Mantua barátom, de messze van. Nápolyban már régóta leselkedik rám az alkirály. Tudja, nem szívlelem a spanyolokat. Igen... Mantua. Hallom, az ifjú herceg... Chiaro Vincenzo... követi Tancred útját. Bene... Lenne egy kérésem eminenciádhoz. De rögtön.

Előrehajlik, hangja újból eksztatikussá válik.

- Kérem, vitessen át még ma... mindjárt, San Onofrio kolostorába. Fogadalmat tettem, hogy ott akarom előkészíteni földi nyomorúságomat, rossz csontjaimat a nagy útra. Csengessen, kérem. Ifjú ember erénye a serénység. Menni... menni...

Fáklyák fényében mozdul a palota, az ifjú bíboros maga ügyel rá, hogyan párnázzák a kocsit, melybe beemelik a nagybeteget. A kolostor ajtajában a prior fogadja, két fráter karjában viszi fel cellájába, mint beteg gyermeket. Ablakából lelátni a Tiberisre. Ha kinyitják, hogy bejöjjön a friss levegő: fiatal tölgyfára esik a tekintete, melynek most pattannak rügyei. Írni próbál az első elhelyezkedés boldog izgalmában, de olyan gyenge, hogy kiejti kezéből a pennát. Egy barátnak diktál, amikor letámogatják a tölgy melletti kispadra.

"... Mit fog az én kedves barátom mondani, ha meghallja: Tasso halott? Ez a hír - ahogy magamat látom - nem fog sokáig váratni magára... Nemcsak azért jöttem San Onofrio kolostorába, mert levegőjét annyira dicsérik az orvosok s mert oly gyönyörű a fekvése, hanem mert itt megkezdhetem a kegyes atyákkal azt a Beszélgetést, melyet - remélem - majd az égben folytathatok..."

A szerzetes kérdőn néz rá... várja a folytatást. Tasso mosolyogva fordul felé.

- Honnan való vagy?

- Regolából, uram!

Meglepetten néz a fráterre.

- Tudod-e: ott született, ahol te, Cola di Rienzi? A császár fia... vagy egy kocsmárosnak a fia. Nem mindegy? Talán te is az ő nemzetségéből eredtél, olyan vörös a hajad s szakállad, mint a teuton imperátoroknak. Lám... lám... Te is szoktad nézni magad alatt ezt a várost? Hol lehetett, ahol Romulus elkezdte először körülszántani? Hány éves lehetett akkor Romulus? Hol vonulhatott végig diadalútján Augustus? S merre sompolyodott ki az utolsó császár? A legutolsó? Innen milyen parányi, madártávú az idő. Császárok, királyok, pápák... Még Petrarcára különös módon emlékeznek. De én már nem megyek a Capitoliumra a babérágért. "Hic jacet..." A nevet el is hagyhatjátok...

Aldobrandini kardinálist jelentik. Orvosával együtt jött.

- Most sem hagynak még békében?

Riadtan tolja el magától a doktor fioláját. Gyanakodva néz az orvosságra, mely arra lenne talán jó, hogy enyhítse a lázt.

- Annyi idős vagyok, doktor, mint Vergilius, amikor meghalt. Lehetne nagyobb megtiszteltetés itáliai poétának, minthogy ugyanúgy ötvenegy éves korában menjen el, mint ő? Nem tud segíteni ezen, messere. A kedves, névtelen árnyékok, higgye meg, jobb doktoraim.

A szolga tálcán hozza mégis a keserű főzetet. Tasso arca eltorzul, párnája alá kap, ahol őrizni szokta fegyverét.

- Idd meg magad... idd meg... méreg! Méreg! Méreg!

A kardinális int, a szolga keserű arccal kortyol egyet az undok főzetből. Tasso szeme felvillan. Ezüstpénzt kínál a legénynek. Visszafekszik ágyába. Lassan elcsendesedik... majdnem üvegessé válik arcán a mosoly. A bíboros, aki Kelemen pápa külön áldását hozza, rettenve mormolja a végső feloldozó formulát.

A fáradt, töredezett hang még tisztán, kivehetően mondja:

- In manus tuas, Domine...

Már nem bírja befejezni a mondatot...


Tasso ravatalát a Szent Péter téren állítják fel: elvonul előtte a szentatya, az összes Rómában lakó bíborosok, követek, professzorok, az Urbs magisztrátusa, minden vidékről összesereglett diákok, írástudók, kíváncsiak...

Míg vonul a menet a ragyogó napsütésben, s hódolnak a hányatott életű költő ravatala előtt, Mantuában szemerkélő tavaszi esőben felvonulnak a nagy parádéra a hercegi hadoszlopok.

Hétezer fegyveres a Piazza d'Armi-n - az öregek úgy mondják, ez a legszebb sereg, melyet valaha is kiállítottak a Gonzagák. Olyan, mint valami diadalittas városünnep ez a parádé: a tornyok tetején szüntelen fújják az indulókat az ezüstharsonások, a hang mint forró zápor hull alá a magasságokból. Körös-körül a téren, ablakokban, erkélyeken, homlokzatok kiugróin, díszüléseken szorong Mantua s a környék népe, mely nem akarja elmulasztani ezt, a kivételes nagy ünnepséget.

Torna, lovagi vetélkedés, parádé, díszfelvonulás: mind belefért ebbe a ragyogó játékba: hisz Itália legjobb gavallérjai jöttek el, hogy Vincenzo Gonzaga vezénylete alatt kimutassák bátorságukat. Ám a régi vitézi rítust, a vértek, kopják, sisakok lovagi stílusát fellazította, lágyabbá, játékosabbá tette az új divat: a könnyű ezüstveretű vértekre tarka szalagok borultak, csipkegallérok s kézelők pompájában ragyogtak ékszerek s fegyverek - egymással majdnem egybeolvadva. A hatalmas tollas kalapok, drágaművű díszsisakok alatt bőven pomádézott, illatosan bodorított fürtök - a kesztyűkön hatalmas kövű gyűrűk, a nyeregkápán új divat szerint kiágaskodó pisztolyok agya ezüstverettel, gyöngyházzal, a kardmarkolatok gombja féldrágakő. Nincs, persze, a nemességnél egyenruha - ez csak a hercegi gyalogság zsoldosaira illik -, így mindenki igyekszik túltenni a másikon a színészek minél bizarrabb egyvelegével, szeszélyes fegyverekkel, parádés lószerszámokkal.

Maga Werth maestro vezeti a zenekart. A fúvósok arca pirul a vidám szélben, a vonósok fortisszimóra biztatják zeneszerszámukat: harsánynak, vígnak, marciálisnak hasson a zene, mely akkor éri el tetőpontját, amikor a régi Castello díszudvaráról kivonul Vincenzo herceg, kísérete élén.

Amikor hatalmas fekete ménjén feltűnik a harcias díszbe öltözött szőke herceg, a zene hangját elfojtja a mozsarak, csatakígyók fülsiketítő durrogása, a lovasok levegőbe sütik pisztolyukat, az ezernyi néző fülét fogja, amikor közvetlen közelből eldördül a muskétások szalvéja is. De az orkeszter szívósabb: mire véget ér a nagy, felejthetetlen díszfelvonulás, a zenészek majdnem összesnek a fáradtságtól - ám hercegi parancsra egy percre sem szabad szünetelnie a muzsikának: a múzsák sem maradhatnak némák, ha Mantua harcba száll!

Amikor vége volt a parádénak, s a herceg díszkíséretével, a hadaihoz csatlakozott főurakkal s híres gavallérokkal együtt bevonult a Reggia nagy ebédlőtermébe, hogy kellő áldomással ünnepelje a díszszemle sikerét, a zenészek lassan, fáradtan eloszoltak, ki-ki hazafelé.

Cattaneo már kiheverte a minapi rosszullétet. Ismét a kemény, vérmes polgár volt, sasorral, erős állkapoccsal, borotvált római arccal, ahogy ez szokás volt az idősebb zenészek között. Claudio mellé került, s egy darabig csendesen mentek egymás mellett a napsütésben. Mindnyájan még a nagy élmény benyomása alatt álltak - Claudio tudta, hogy e szép nap valójában Mantuától való búcsúja. Hirtelen elhatározással odahajolt Cattaneo felé:

- Messere, ha kérem, nekem adja Claudia kisasszony kezét?

Cattaneo összerezzent. Mint minden özvegyember, kincseként, jószágaként dédelgette a szép hangú Claudiát. Vigyázott rá, féltette, amennyire lehetett, óvta is a hercegi palota sikamlós útvesztőiben, ahol az "udvari énekesnő" címe gyakran egészen más lényeget takart. Felnézett a nála magasabb ifjú emberre:

- Hiszen most elmegy hadjáratra, Claudio?

- Mielőtt mennék...

- Mindketten a fenség szolgái vagyunk. Nélküle én sem mondhatom ki az áment. De kérdezem, mikor barátkoztak meg a lányommal... Mikor?

Claudio mosolyogva hajtotta le fejét.

- A Reggia nagy, de akik látni akarják egymást, messere...

- Claudia tudja?

- Cremonában úgy tanultam, hogy a lány szívéhez apja szaván át nyílik a porta. Úgy hiszem, ő is jószívvel van hozzám.

- Zenész miért megy háborúba, messere? Az ilyentől művészember inkább óvakodjék. Nem nemes, hogy a vére hajtsa!

- Karomon a fenség kendője. Nem másíthatom már meg szavam.

- Szavamat bírja, Claudio... ha a lányom is úgy akarja. De ne várjuk-e meg, míg... visszajön?

- Ha halálhírem jön, Claudia úgyis szabad!

- Zenélni megy kegyelmed s nem puskázni!

- Ha a törökök össze nem tévesztenek... De Claudia szép hangja bizonyosan meg fog oltalmazni... Ha... elvihetem?

A brácsás félrefordult, hogy ifjabb társa ne lássa szemében a könnycseppet.

- Vidd... Neked adom.


A herceg ragyogott, de szórakozott volt. Úgy hitte, tábori karmestere a zenészek felszerelését, a válogatandó zenedarabok összeállítását akarja megbeszélni, s már eleve mutatta, fejedelmi mosollyal az idő múlását a homokórán "cito, cito, citissime", s mintha meg sem értette volna az első mondatokat, amikor Monteverdi alattvalói alázattal folyamodott a fenség jóindulatához: adja beleegyezését ahhoz, hogy elvegye Claudia Cattaneót.

Vincenzo hirtelen felkapta fejét. Arra gondolt: a kemény, nyers lombard, ez a Cattaneo jól ügyelt lányára. Nem... mintha különösebben tetszett volna neki valaha is Claudia... de édes a megszokás, a lány kedves, tetszetős, csillogó a szeme, mély, bensőséges élményt ver fel a hangja... a madrigál... az Agnus, szólószerepek... s ahogy kicsillan a négy- vagy ötszólamból mély szopránja. Hirtelen arra gondolt: ezzel ideköti egészen Mantuához Claudiót. Cattaneo idevaló polgár, háza is van, itt fogja tartani ezt a fiút. Nem fogják elcsalogatni tőle legjobb maestróját... Holott a múltkor már tett valamilyen célzást a velencei követ... Mintha olyasmit mondott volna, hogy az ilyen jó egyházi komponistának Szent Márk városában lenne a helye...

Arra gondolt: ma este a vendégek tiszteletére nagy allegóriás felvonulás lesz: Madama Europa a Szerencse Istenasszonyának képében szórja majd édes ajándékait... énekelve. Ám fejedelmi előjog, de kötelesség is, hogy az alattvalók dolgával törődjék. Kegyesen mosolygott:

- Meggondolta-e, messere? Ha egyszer megtörtént már, nem lehet megmásítani. Ezt én mondom önnek, hercege!

Claudio lehajtotta fejét.

- Jól van, jól, jól tudja, hogy szívesen egyezem bele, s mindkettőjük útjába vezetném Fortunát, akinek ma lészen itt amúgy is allegóriás menete. Igen... legyenek ma este mindketten vendégeim. Az én vendégeim, Claudio! Nem... ne hozzon hangszert magával. Ma nem lesz muzsikus. S az ifjú menyasszony tudja-e, hogy nem is mézeshetek... de csak napok várnak rá? Önt nem menthetem fel az indulástól, Claudio. Remélem, nem is ezt akarja?

- Kendőjét karomra kötni kegyeskedett, fenség!

- Jól van, jó... Ha nem merítette volna úgy ki kincstáramat ez a hadikészülődés, illő nászajándékot rendelnék... Így ez elmarad, míg visszatérünk... persze, a zsákmányból majd gondolok... bőven gondolok önre. Sok-sok szerencsét, fiam, Claudio. Este a vendégeim!


Édes, utolsó karnevál. Ahol néhány napja csapatok marcona zaját, dübörgését visszhangozta a hatalmas udvar: most jelmezes felvonulás készül, képzeletbeli lenge köntösökben istennőknek öltözve szállnak virágdíszes, cifra, szalagos hintóikba a dámák, a nagy "rappresentazioné"-k minden kelléke kibomlik. Madama Europa ragyogó fehér bőrével, aranyvörös hajával szórja szét az aranyosra festett játékpénzeket. Ez az utolsó udvari ünnep, mielőtt a sereg útra kel. Holnap indul már Carlo Rossi dandárja, s három nap múlva a herceg is követi.


Innsbruckban jött velük szemben először a zord idő. A mantuai sereg "salvus conductust" kapott, mint ahogy ezt a keresztes hadak félezer éves hagyománya megkívánta, minden keresztény tartományban: hisz nem hódításra, zsákmányútra indulnak - e cifra, szalagos, illatfelhős lovagsereg a régi "jeruzsálemiek" nyomában indul el, hogy megküzdjön a pogánnyal. Innsbruck határában Vincenzót nénje, az osztrák főhercegasszonnyá, stájer tartományúrnővé változott Anna Katalina fogadja. Rosszul szabott, dísztelen sötét ruhát viselő tokás, elhízott asszony, akiben alig tudja felfedezni az egykori kedves Anita kecses vonásait. A herceg szigorú szemmel néz végig szűkebb udvartartása urain: alig tudják visszafojtani nevetésüket, amikor látják a fakó köntösbe burkolt, nehézkes főhercegasszonyt.

Sörrel kínálják őket, disznótorokat rendeznek tiszteletükre, idegen szavú pásztorok énekelnek. A deres, hóharmatos kastélyudvarokon hajnalra megdermednek a strázsák. Fúj az északi szél, egész napos, jéghideg esőt zúdít, eláztatja a cifra gavallérokat.

Addig marad Stájerországban, míg nem jön üzenet Prágából: a Birodalom ura, Rudolf hajlandó fogadni közeli rokonát s távoli hűbéresét, Vincenzót. Így összeszed mindent, ami fellelhető volt Itáliában az alkimisták műhelyében, mágusok birodalmában. Mindenféle mechanizmust, lencsét, óraszerkezetet tesznek hozzá, s a ritkaságokkal lassan megindul a mantuai sereg északra, Csehország felé.

Amerre mennek a hirtelen kiderült időben, a ragyogó, szelíd napsütésben: mindenütt kijön az utakhoz, útkeresztezésekhez az osztrák tartományok népe. Talán még soha nem láttak ilyen, szinte mesebeli, cifra, csillogó sereget. A mantuaiak, amerre vonulnak, mindenütt tallérokkal, dukátokkal fizetnek: a környék népének nem kell félnie tőlük, mint a kóbor zsoldosoktól, hogy sáskák módjára szabadulnak rá a vidékre. Vincenzo parancsa: egyetlen paraszt átka sem kísérheti a sereget, mely a kereszténység igaz nevéért indul a csatába.

A Duna itt még nem szélesebb a Pónál. Partján, amikor ideérkeznek, ünnepélyesen feldíszített gálya várja a herceget s szűkebb környezetét. Itt fogadja a mantuai rokont a két főherceg - Miksa és Mátyás. Vincenzo elemében van: ragyog, igyekszik varázsával megejteni a komorabb, spanyolos ridegségű osztrák unokafivéreket. Tudja - hisz nyílt titok a birodalomban -, hogy Mátyás már arra számít: előbb-utóbb az ő fejére kerül a császári korona; Rudolf nyilvánvalóan nem épelméjű, a Birodalmi Rendek feladata, hogy az Imperium legfőbb dolgában döntsenek. Vincenzo arra gondol, ha apja, a Púpos lenne helyében, valamilyen előnyt igyekeznék kicsikarni a hirtelen felszított rokonságból. De ő nem kér, nincs kívánsága: ma ő az, aki a nagyurat alakítja, ragyog, mecénás, ünnepelteti magát, mint új Bouillon Gottfriedot. S a két főherceg menten észreveszi gyengéjét - hogy a kis hűbéres hercegség urát európai formátumú fejedelemnek tiszteljék, hisz Mantua ura minden pazarlás ellenére is pénzben mérhetetlenül gazdagabb, mint az örökös gondokkal küszködő főhercegek. Mire reájuk esteledik, s úsznak a csillagos dunai ég alatt, Miksa óvatosan körültapogatja Vincenzót - hajlandó-e arra, hogy a "hadjárat céljaira" megnyissa erszényét.

Menten észreveszi, hogy a két főherceg nem túlságosan örül a prágai látogatásnak. A fedélzeten halk spanyol szó villan (ez az a nyelv, melyben végül mindannyian megegyeznek), s Vincenzo előtt lassan feltárul a prágai udvar boszorkánykonyhája. Nem... a baj nem a felség fennkölt személyében rejlik, minden hiba szemfényvesztő, kuruzsló, csalárd környezetét terheli. Sajnos, Rudolf őrült Johanna dédunokája, s a családi vélekedés szerint mintha visszatért volna benne az ősanya betegsége. Nem... távol van attól, hogy zsarnok legyen, inkább erélytelen. Egész nap könyveit, a tudományokat bújja, s egyre erősödik emberiszonyata. Főinasa, Lang Fülöp, ez a kétes hírű, megvesztegethető, homályos származású ember uralkodik a császár személyén keresztül: minden okirat csak úgy juthat az imperátor asztalára, ha előbb megszerezték Lang úr kegyét. Ez az ember a némaság sáncát építette a gyanakvó, elmebeteg imperátor köré: nélküle egyetlen követ, egyetlen papírlap sem juthat Rudolfhoz; napközben felkorbácsolja a felség gyanakvását - így éjszakára marad a szörnyű, riasztó lidércnyomás. A Birodalom félelmes titka: a császár őrült. Ha nem segíti ezen a végzet angyala: a birodalmi fejedelmeknek, a választóknak kell cselekedniük, de elsősorban rokonainak kell belátniuk: nincs idő már a tétovázásra.

A gálya úszik a szelíd Dunán, s a nyúlajkú Miksa hallgatja Mátyás már majdnem eszelős kitörését. Vincenzo némán, udvarias mosollyal figyel. Itáliában csendesebben intézik el az ilyenféle családi perpatvarokat.


Prága nem népes város, alig húszezer lélek lakja, s mégis birodalmi főváros, északi Urbs. Azaz hogy az lenne, ha a Hradzsinban nem embergyűlölő, népe előtt soha nem mutatkozó császár ülne, ha úgy élne, ahogy illik a kereszténység legfőbb fejedelméhez. De Rudolfot a tudomány, a misztika s saját őrülete hármas falként keríti el. Legbensőbb szobáiban csak azoknak tárul fel, akik eltalálják a bűvös jelszót, s akiket Lang ártalmatlanoknak talál: alkimisták, konok aranycsinálók, csillagjósok, mágia magiszterei.

Így a város, mely valójában jól él a sok őgyelgő, instanciázó idegenből - nem szereti császárát. Mogorva, magányos különcnek tartják, aki esztendők óta nem rendezett semmiféle látványos ünnepet.

A mantuai kíséret megáll a gyógyforrásoknál, melyeknek az egykori Károly császár adott nevet. A látogatás "hivatalos", tehát fejedelmi pompával történik: heroldok száguldanak a prágai magisztrátushoz, kérve a bebocsáttatást. Amikor Vincenzo közeledik a fővároshoz, s megkondulnak a harangok, ágyúk dísztüze üdvözli: a mantuai hercegen erőt vesz a ghibellin élmény: immár negyedik százada, hogy a Gonzagák hozzáláncolták sorsukat az Imperium szekeréhez. A császár hatalma elkopott Itáliában, de Prága határában mégis aranyködeiből bontakozik ki. Sárkányölő Szent György szobra jelképe annak, hogy e fellegvárból a kereszténység feje Krisztus népére vigyáz.

Az ódon vár termei sorban nyílnak Vincenzo előtt: díszőrségek tisztelegnek, kamarások sorát rezzenti fel a mindennapi álomból ez a ritka fogadás. A kis kabinetben személyében Lang Fülöp, a mindenható fogadja. Arra kéri a "serenissimé"-t, legyen néhány perc türelemmel, míg őfelsége elbocsátja látogatóját, aki ugyancsak messziről jött fejedelmi személy.

Vincenzót elkapja az érdeklődés lángja: távoli, keleti szultánra, arab hercegre gondol. Lang halkan súgja fülébe:

- Báthory Zsigmond, Erdélyország fejedelme. Ritka szerkezeteket mutat be a felségnek.

Az ajtó nyílik. Olyan köntösben, mely hasonlatos ahhoz, mint amit Dietrichstein magyar tolmácsa viselt, jelenik meg a nyúlánk, inkább soványnak mondható ifjú ember. Hosszú mente, derékon alul érő dolmány, feszes nadrág, szattyáncsizma. Végigfutó gyémántgombok, a mellen himbálózó aranygyapjú kosa, a kucsmán óriás zöld smaragd. Vincenzóban hirtelen felvillan a rangelsőbbség kérdése. Igen... a távoli Transsylvania ura "princeps", míg maga csak "dux". De Mantua századok óta szabad hűbér, míg Erdély törökár mosta peremország, két császár torzsalkodásából született.

Mögötte kinéz az ajtón - minden szertartás nélkül - Rudolf császár. Dísztelen, majdnem kopott fekete magiszterköntöst visel, egyetlen ékszer nélkül. Pápaszemét leemeli, mellyel előbb egy papírlapot olvasott, s szinte zavartan emeli fel a fél térdre ereszkedő, kézcsókra járuló mantuai hűbérest s rokont. Kissé szigorú tekintettel méri végig az olasz fejedelem tarka díszruháját, rendszalagjait, selymeit, csipkés cicomáját. Halkan, majdnem meghatódva mondja az istenhozottat. Semmi eszelős, de semmi császári sincs benne. Szomorú arcú élemedett ember, akin érzik, hogy minden uralkodói ténykedése komoly fáradságába kerül.

- Kedves rokon, arra kérjük, élvezze néhány percig még társaságát egy távoli ország fejedelmének, akinek országa ugyan része birodalmamnak, de fejedelmét már elődeink is elismerték. Zsigmond fejedelem, bizonyára tudja, a házasság szent kötelékével Házunkhoz fűzött rokon. Unokahúgom, Maria Krisztierna Erdélyország fejedelemasszonya...

Lang tölt három tömzsi aranypohárba. Rudolf épp csak illeti az italt. Visszaereszkedik székébe, helyet kínál a két fejedelemnek.

- Magam kívántam, hogy e beszélgetésnél mindketten jelen legyenek. Zsigmond fejedelem előtt dicsérhetem meg császári szavammal Mantua hercegét. Az egyetlen volt a hűbéresek között, aki segítségünkre sietett. Ám arról van szó, hogy az olasz fejedelmeknél nagyobb segítséget ad Fülöp király, kedves rokonunk. Hajóhadát elküldi a török ellen a dalmát vizekre... s ugyanakkor Zsigmond fejedelem keletről támadja meg a pogányt. Azt akartuk, hogy itt, a Hradzsinban találkozzanak a fegyvertársak!

Az erdélyi ember korán redősödő, nyugtalan arcú férfi volt, valami különös, majdnem nőies szomorúság ült szemében. Míg Rudolf torokhangú, kemény olasz szóval beszélt - Erdély fejedelméről senki sem hitte volna el, hogy nem Itáliában ringott bölcsője.

- Boldog vagyok, hogy fenségeddel találkoztam. Mind a ketten egy-egy kis ország urai vagyunk. De az enyém a föld legkülönösebb tartománya: alapjában nincs pontos határa, hűbérura a török szultán; fejedelme katolikus, de míg a többi protestáns vallás gyakorlata szabad - én csak titokban tarthatok Gyulafehérváron papot. Az akaratomat száz törvény láncolja le, ha nem játszanám ki őket, nem kerekednék felül: egy lépést sem tehetnék a Rendek akarata nélkül, akárcsak a velencei doge. Higgye el hercegséged, szívesebben lennék Itáliában bíboros, mint Erdélyben szuverén.

Mantua hercege meglepetten hallgatta:

- Hol tanulta nyelvünket, serenissime?

- Gyermekkoromban mindig arra vágytam, hogy Itáliában élhessek. Nevelőim olaszok voltak, csak az kaphatott István bátyám akaratából pozíciót az erdélyi kancellárián, aki Páduában járta az univerzitást. Ez megmaradt azután is, hogy Báthory István, mint lengyel király elvette Bona Sforza leányát. Úgy nőttem fel... olaszok között. Énekeseket, színészeket hozattam a gyulafehérvári udvarba... ők is Itáliából jöttek. Vágyódom a napfény után. Ha sikerül most megvernünk a törököt, lemondok a fejedelmi méltóságról, rendezem családi dolgaimat, s elzarándokolva a szentatyához, kérem, vegyen fel a Szent Kollégiumba bíborosnak.

Rudolf, mint aki ezt már nem először hallja, unottan dobolt székén, majd hirtelen felemelkedett.

- Mindent a keresztény Respublika egyetemes üdve szerint kell megítélni, serenissime. De most kegyünk jeleként megmutatjuk azt a szentélyt, mely a valóságos tudományok székhelye. Kísérjen el, kedves rokonunk.

Vincenzo, mint majd minden korabeli fejedelem, hitt az alkímiában, ő is kereste a Bölcsek Kövét, s nem volt kétséges előtte, hogy az emberi sors pályáját jelzik állásukban a csillagok. De mégis, fürkésző szemű ember volt, annyira, hogy érezze, a császár, mihelyt átlépte a "tudományok" küszöbét - egyszerre megváltozik. Az unott, száraz, szófukar imperátor arcát egyszerre valami lázas, majdnem gyermekes lelkesedés lángja hatotta át. Erősödő búskomorsága eloszlott, mihelyt beléphetett a varázslók műhelyébe. Európa s a világ gondjai semmivé zsugorodtak - hisz előtte az univerzum titkai tárultak fel. Nemsokára kint, Prágában, a Hradzsinban megszólalt a delet jelző harang, mely minden rezidenciában jelezte, hogy közeledik az ünnepélyes udvari ebéd ideje. De Rudolf, orrán hatalmas okuláréval - egyszerre elfelejtette az idő múlását. Németalföldről érkezett lencséken át elbűvölten szemlélte a cseppnyi vízben nyüzsgő titokzatos őslények mozgását - majd lombik fölé hajolt, s a ráncos arcú, gnómszerű mágussal kémiai képletek felett folytatott vitát. Utána a mechanizmusok terméhez értek: itt kutatták a Perpetuum Mobile titkát - kattogó, ketyegő, forgó, ingamozgású szerkezetek mintha disputáltak volna egymással, zajuk betöltötte a szobát. Bezzeg nagyobb csend volt a szomszédos bolthajtásos teremben, ahol a csillagjós s segédei teregették mappáikat, előkészítették a horoszkópok alapját alkotó égi konstellációkat: az emberi sors tanulságait majd csak a hivatott magiszter vonja le. A sovány ember szinte megszállottan magyarázott Rudolfnak: Vincenzo már látta, hogy Miksa s Mátyás nem jártak messze az igazságtól: a Szent Birodalom császára, ha nem is egészen őrült, de semmi esetre sem épeszű.

Amikor elhagyta a Hradzsint (ide a gyanakvó császár s a még gyanakvóbb Lang Fülöp csak őt magát, kíséret nélkül eresztette be), úgy érezte, menekül ebből a kísértet járta komor rezidenciából. Látta a császárt, megújította az Impérium s Mantua ősi frigyét, néhány rég húzódó kérdésben Lang elintézést ígért, miután átvette Vincenzo aranyait. Mint lovas mögött a fekete gond, úgy ült lelkében e prágai látogatás képe - a szép, derült időben kísérete élén vágtatva indult meg Bécs felé.

A császárváros vidámabb népe kíváncsian fogadta a mantuaiakat. A Burg méltóságai, főhercegek, magisztrátus vonult ki tiszteletére, s itt került először sor arra, hogy a dísztornák hagyományai szerint valódi parádét csináljanak a mantuaiak. Meleg vasárnap volt, minden ablak, minden erkély, háztetők is megteltek néppel, amikor az ezüstharsonások rikoltó szavára megindultak hajnal óta kefélt lovakon a borotvált, csipkés, illatfelhőket árasztó mantuai lovagok.

A bécsiek utóbbi időben a török támadás rémületében éltek, s mióta a császáruk elhagyta őket, alig láttak ilyen pompát. Enyhe déli szél kerekedett, a rögtönzött emelvényen felálltak a zenészek, az ifjú maestro tollas kalapjában, violájával kezében vezényelte a hosszú, egyenes sorokban elvonuló gyalogosok ritmikus lépését s a paripák kecses táncát a magisztrátus erkélye előtt. Vincenzo elemében volt: hermelinnel szegélyezett fejedelmi köpenyében, aranyveretes vértjében mint valódi meseherceg vonult tarka s csillogó urai kíséretében végig a Grabenen. Majd ő maga lóhátról nézte végig, mint vonul el előtte Itália nemességének színe-java. Az osztrákok irigysége - a Haditanács ugyan nem kért katonát a polgároktól, de rendkívüli adókkal szipolyozta jólétüket - nem ismert határt, Bécs főbírája halkan azt mondta az érseknek: mily boldog lehetne a Birodalom, ha csupa ilyen hűbérese lenne s nem olyan rebelliseket termő tartományai, mint Magyarország.

Másnap Carlo Rossi maga figyelmeztette urát: ideje megindulni a hadak útjára, mert bomlasztja a sereget a tétlenség. Vincenzo ugyan még szívesen ünnepeltette volna magát az unatkozó szép osztrák dámákkal, learatva az "új keresztes"-nek kijáró hódolatot, de Rossi szava is nyomott a latban, a főhercegektől is érkezett egy követ: így végre megindultak a mantuaiak kelet felé.

Kastélyról kastélyra adták egymásnak a herceget s kíséretét a vidám osztrák urak: Vincenzo vágtató, lovas csapata feltűnt víg vadászleseken, várak bástyáin, majd este, köpenyébe burkolózva lantszóval ostromolta a herceg a kiválasztott hölgy szívét. Ezalatt Rossi az előcsapattal már messze lent járt a senki földjén, a középső Duna vonalán.

Rossi akkor érkezett Esztergom alá, amikor itt lassan összeszorulni látszott az ostromzár. Mintegy harmincezer főnyi birodalmi had feküdt a Duna-könyökben, Párkányt bevették, de Esztergom - hídfőjével - még szilárdan a pogányok kezében volt mint a török erődítmények egyik bevehetetlennek tartott sziklapontja.

Az ostromzár ráfeküdt a magyar vidékekre. A had jó részét a Német Birodalom tartományaiban toborzott, vagy összefogdosott gyalognép alkotta, kevés volt a lovas s a hivatásos vitéz soraikban. Amikor útnak indították ezt a szedett-vedett, fegyelmezetlen hadinépet, csak arra ügyeltek, az ausztriai tartományokban ne bomoljék meg a fegyelem. Mihelyt elérték a magyar végeket, rendszerint kifogyott kenyér, abrak és bor, s ilyenkor megkezdődött a szabad fosztogatás.

A mantuaiak - ahogy túlértek a magyar határszél peremén, ahol jómódú faluk még szinte egybeolvadtak a szelíd, ausztriai tájjal - borzongva érezték, hogy a senki földjére kerültek. Felégetett tanyák, lerombolt falvak jelezték törökök, tatárok útját, portyákat, végvári évtizedek nyomát. A nagyobb városok fallal s bástyákkal védekeztek, amíg tudtak, a gyengébbeket letarolta zsoldosok sáskajárása. Ha nem adták ki a sarcot, nem telt ki a "porció" - a zsoldosok csóvát vetettek az útszéli zsúptetős házakba, s egy hónap múlva már csak hamutengert találtak a csipkés mantuaiak.

A kép akkor változott, amikor közeledtek újból a Duna tájékához, melyet elhagytak, hogy lerövidítsék útjukat.

Itt messzi mérföldeken tábori élet zajlott. Mindenünnen parasztokat hajszoltak, gyakran ostoros kézzel, sáncokat ásott a föld népe, szekereken cipelték az ostromszereket.

Carlo Rossi visszavágtatott uráért - ő kalauzolta a tábor felé. Vincenzo ragyogása mintha egészen szétfoszlott volna a szemerkélő, szeles, szomorú időben. Mióta elhagyta a békés tájat, ahol kastélyról kastélyra, városról városra ünnepeltette magát mint a keresztény világ egyetlen hősi lovagja - itt, a szomorú, felázott, néma földön csak azt látta, hogy menekül mindenünnen a föld népe, amikor feltűnnek az első lovasok.

Carlo Rossi már megadhatta hercegének az első tájékoztatást. Ezen a vidéken - az első őrvonalakig nyugodtan, biztosítás nélkül haladhatnak, útirendben, de a hegyek tövétől kezdve a legnagyobb óvatosság ajánlatos: a törökök mit sem törődve a stratégia szabályaival, néha eszeveszetten merész rajtaütéseket végeznek. Nem... a pogány nem tartja be a keresztény hadviselés íratlan, úri törvényeit.

A szekértábor s marhacsordák, melyek kísérték a mantuai had útját, még biztosítottak élelmet, s ahová betértek - a nép megismerkedett a nemesveretű mantuai ezüstökkel, s a kocsmákban, templomtéren lassan oldódott a bizalmatlanság, barátkozni kezdtek a harsány nevetésű, jókedvű, tréfás, táncoló olaszokkal. Még, minden szép volt, s a herceg, amikor hajnalban kilépett a riadóra sátorszállásáról - még úgy látta a hadjárat képét, ahogy ezt elképzelte: a harsonák megszólaltak, kiosztották a bő proviantot, az előőrsök kivágtattak a dombos vidék pereméig, a nagy kalapos, bőrvértes olasz urak ásítozva, dideregve a hajnalban, felültek lóhátra, s megindult a kis sereg délkelet felé.

Néha kastélyra akadtak. A herceg betért magyar urakhoz. Kerek bástyás, öreg tornyos erődített hajlékok voltak, fegyveresek vigyáztak az út kiemelkedő szakaszain. Rendszerint idősebb férfiak voltak a vendéglátók, keményszavú, nyers latinjuk egészen más világot tükrözött, mint a jóval gondtalanabb osztrák uraknál: a fiatalabbak jórészt ott harcoltak a hadak útján, várakban, táborokban, mezei hadaknál. A gond felhője ült a pompás, bőséges asztalok felett: mi lesz az országgal, ha ezt a vékony országcsíkot is elözönli a pogány. Itt már nem úgy ünnepelték Vincenzót, mint aki néhány ezer csipkés vitézével azért jött, hogy tönkreverje a próféta seregét. Keserűen nevettek, amikor arról beszéltek a magyar urak, hogy jobban félnek a segítségükre siető birodalmi csapatoktól, mint magától a töröktől: úgy kifosztják a zsoldosok a vidéket, hogy senki földjének árnyéka borul rá, akármelyik fél kezén marad.

Minél jobban közeledtek a nagy táborhoz, annál gyakrabban láttak cikázni kis, páncéltalan, gyors mozgású lovas csapatokat. Fegyverükről, lovukról, lovaglás módjukról már ismerték őket: ezek a magyarok - őket választotta ki a császári kommandó, hogy csipkedjék, nyugtalanítsák a török szárnyakat. Rendszerint véres kötés mutatta: életre-halálra megy a játék; gyakran hoztak megkötözött foglyokat magukkal. Itt látott Vincenzo először eleven törököket.

Hajnalodott. Fekete mentés csapat kanyarodott a mantuaiak szállása mellé, amikor megszólalt a riadó. Kint verte a paplak tetejét a végtelen eső, amikor Vincenzo herceg feltápászkodott. Hajnalhasadás előtt befűtöttek már a kandallóba, hogy a fenségnek ne kelljen hidegben öltözködnie. Míg tartott a reggeli szertartás, Rossi jelentette, hogy megérkezett a mantuaiak kalauzolására rendelt császári kapitány. A fenség kinézett az ablakon: szemben a parókiával szálltak le lovukról a biztosító őrség legényei; egész éjszaka lovagolhattak, kegyetlenül összeáztak, ahol nem fedte testüket bőrvért, sok volt a sebhelyes arcú öreglegény közöttük, könnyű görbe karddal, csákánnyal, karabélyokkal parádéztak. A lovak inkább sovány, gyengébb állatoknak látszottak, mégsem törtek le, pedig bizonyosan egész éjszaka tartott a szakadó esőben az ügetés.

Rossi mutatta be a fenségnek Pálffy Miklóst, aki ettől a reggeltől kezdve útmutatójuk, míg beérnek a főtáborba. A herceg szeme a nyúlánk, kék szemű magyar tisztre tévedt: homlokán alig beforrt seb húzódott végig.

- Múlt évben, egy portyán... - mondta mosolyogva, s már szerette volna siettetni az indulást, ahelyett hogy megpihenne. Vincenzo rosszkedvűen meredt a szürke esőfüggönybe: ilyen időben dideregnek a melegvérű paripák, oktalanul ázik ember és ruha. De a főhercegek üzenete úgy szólt: minden késedelem nélkül induljon a sereg, mert szűkíteni akarják az esztergomi ostromzárt. A paplak tornácán már ott várta a fenséget a magyar reggeli: hatalmas cseréptálban forró, fűszeres égetett bor: kiűzi az éjszaka álmosságát, megpezsdíti a vért. "A kereszteseknek alázatos lélekkel kell elszenvedniük minden megpróbáltatást", mondta Vincenzo, amikor lehajtott egy pohárral, szőke szakállán végigcsurgott néhány csepp a szokatlan, erős italból.

A tornác végén ott áll nagy, fekete kalapban, vastag köpenyben, dideregve a karmester. Szeme elnéz a táj vonulásán, szürke árnyékai közt ismeretlen madarak húznak, a tér végtelennek látszik, nincs hegy, város, torony, mely megszakítja a monotóniát. Puskalövések, az egyik Medici hercegfióka néhány vándormadarat ejt. Ez az itáliai sereg első zsákmánya magyar földön. Vincenzo tekintete találkozik zenemesterével. Claudio magához hívja társát s egyetlen barátját, Marinonit. Néhány perc múlva a serény kis zenekar feláll a tornác végében, s míg a fenség hozzákészül a felkerekedéshez, rögtönöznek számára víg balettzenét. Már mind nyeregben vannak, amikor kijön a ház gazdája, zöldes reverendájú, öreg falusi pap. Reájuk adja kemény latin szavával az áldást. Vincenzo csodálkozva látja, hogy Pálffy huszárainak vagy a fele nem veszi le kalpagját.

- Lutheránus, kálvinista... még unitárius is akad közöttük, fenség, de verekedni az igazhitűekkel egyformán szeretnek...

Pálffy sürget: úgy kell vonulniuk, hogy fényes nappal érkezzenek a vár látótávolságába. Minél szélesebb, lazább láncban vonuljanak, hogy félelmes sereg képét mutassák a bástyákon leselkedő török felé. A környékbeli templomok harangjai szólaljanak meg, mintha óriási ostromló sereg érkeznék. Lehet, hogy a várágyúk néhány golyója éri közben a mantuaiakat, de ezt el kell szenvedni a parádés vonulás játékáért.

Írt-e Tasso esőről? Áztatta-e valaha Tancred lábát lóháton ez az álmos zápor? A fák koronája látszik ki, néhol csak az alacsonyabban fekvő rétekből, törzsük vízben didereg. Az iszappá dagadt sárban ügetnek a páncélos, nehezebb lovakon járó olaszok - a könnyű reptű, könnyű köntösű huszárok cikáznak előttük, felvágtatnak a dombra, előtörnek, ha másért nem, a vágtatás öröméért.

- Miért küld ennyi őrséget, hisz erre még nem lehet török, domine Pálffy?

- Szokásból, fenség...

Vincenzo bosszúsan elvonja száját. Mintha ez a sebhelyes kapitány kicsinyellené hadművészetét. Igaz: Vincenzo még soha nem szagolt valódi puskaport, inkább csak a Púpos kívánságára tanulta princ korában a legjobb mesterektől a stratégia tudományát.

Pálffy észreveszi arcán az árnyékot:

- Serenissime, a töröknek nehéz túljárni az eszén. A szpáhik nagyon gyors lovasok, huszáraink is alig érik őket utol. Megtalálják a legkisebb rést, ahol betörjenek... s ahol elmeneküljenek. Ezért, fenség!

Elázott őrgrófok - nyolc Gonzaga s két Medici kíséri - szitkozódnak, bőrkesztyűkkel tisztogatják a köpenyük szélére tapadt sarat. De délelőtt lassan rongyosodnak a felhők, bágyadtan, mintha látogatóba jönne, kibukik először a magyar napsugár. Ló és ember vidámabban üget, s amikor messziről már feltűnik az esztergomi várhegy: újból felcsendülnek a híres mantuai ezüstharsonák.

A vár alatti vonulás: szertartás, s Vincenzo herceg itt újból elemében van. Egy felégetett falu határánál utolsó pihenőt tartat, a kiderült időben rendbe szedik a lovakat, s kefélkeznek, üstöküket bodorítják lovagok s katonák. A nedves vérteken lágy kendő szalad végig, kiegyenesítik az elázott tollakat, váltás ruha kerül elő a málhásszekerekről: újból ragyognak, parádésak, csipkések a mantuaiak. A magyarok nyeregben várnak, szemük sarkából gúnyosan nézik, hogy cifrálkodnak a taliánok. Csak akkor enyhülnek meg, amikor a herceg parancsára az udvari szekerekről odagördítenek egy hordó édes, majdnem fekete lombard bort. Ez közös beszéd, melyet megértenek a katonák.

Pálffy néhány lovasával előrevágtat a dombhátra. Innen már élesebben rajzolódik ki a város barna, szaggatott házsora, fölötte a megvívhatatlannak tartott erőd. A jó szeműek látják, hogy a bástyákon sereglenek a turbános fejek, valamilyen elhagyatott templomtorony tövében tevék kérődznek. A sereg oldalmozdulatot tesz: Pálffy kívánsága szerint széles ívben fejlődnek fel. Vincenzo villanó fényt lát szemben, s utána mintha mennydörgés szakítaná ketté az eget. Egy várbeli öregágyú vasmagja nem messze tőlük hatalmas csattanással fúródik a földbe, árkot szaggatva, mint vad haláltusájában.

- Megmondtam, fenség, jó lesz rövidebbre fogni a készülődést... - Az ötödik golyó elsodor két mantuai szekeret. Első vér, első veszteség: még csak lovak s egy szakács sebesült, de már a vad kiabálás, zűrzavar, lovak halálnyerítése ad kóstolót a valódi háborúból.

- Én is jártam Páduában, fenség... olvastam Tasso versét. Tudom, mindeneken felül becsülik. De Tasso úr a valóságban aligha verekedett törökkel... Kanyarodjék a balszárnyra, serenissime, nem szeretném, ha valami baja esnék. Még néhány perc, s ha jól ügetünk, odáig már nem érnek a várágyúk... elértük a célt. Láttak felvonulni bennünket. Ha lehet... most kérek, fenség, zenét!

Lóháton nem szokták meg a koncertet: a pokol dörgő tüzében a zenészek ekhós szekérre telepednek, s most mind a hat muzsikus hangszert vesz kezébe: az ütegek villanása között megkezdődik a mantuai szerenád. Néhány perc csak, míg tart ez a készülődés: elég ahhoz, hogy máris egy tucat jó mantuai vitéz vérében heverjen.

Vincenzót lehangolja az első halál. Míg elérik az erdőt, ahol már fedve vannak: úgy érzi, mintha most menekülne a sérthetetlen, fölényes ellenség elől. Ez a SIC - ez a fogadalom, hogy lépést sem hátrálnak a mantuaiak? Pálffy nevetve vigasztalja:

- Ez a kóstoló, nagyuram. Lesz majd válasz, nálunk is, ha megfújjuk az ostromkürtöket. Nem vigadni jöttünk, azt reméljük, Esztergom alá.

A tábornak ágyú az orgonája: a császári tábor ütegeinek dísztüzét kell viszonozniuk a mantuai tüzéreknek. Pálffy int a hercegnek, széles ívben felvágtatnak Rossival együtt egy magaslatra: mint óriás csontváz, úgy bontakozik ki innen a tábor meztelen képe. Hatalmas félkör veszi körül a várat: egy tag laza még benne - ez lesz, mutatja kalauzuk, a mantuaiak tábora. Vincenzo csóválja fejét: ez a szakasz semmiben sem különbözik a többitől. Bosszúsan emeli fel vezéri botját (ezt vitték magukkal a Gonzaga-ősök, amikor hadba vonultak), s a kora reneszánsz faragású csontfej meglendül: előre mutat. Most következik az édes, szédítő vágta. A mantuai lovasság egyetlen mozdulatra rendekbe áll, a herceg, e pompás lovas, mintha összenőtt volna paripájával, lezúdul a hegyoldalból, mögötte elindulnak a felfejlődött csipkés, tollas oszlopok.

A lovasok először lassú ügetésbe kezdenek, majd egyre gyorsabb a ritmus, míg vágtába nem megy át a sereg. Csodálatos kép, az egész tábor ámulva látja a kiszakadó napsütésben, amint leviharzik ötezer mantuai páncélos lovag. Tollforgók rebbennek fel a szélben, szalagok úsznak utánuk, fodrok, kesztyűk, köpenyek színorgiájában harsog az ősi Gonzaga-kiáltás: így érnek le a mantuaiak a főhercegi táborszakaszhoz.

Mire a fenség odaér, már Miksa és Mátyás elkerített szekér- és sátortábora elé kitódul az egész birodalmi sereg vezérkara. Osztrák, vallon, flamand, spanyol, nápolyi, cseh, tiroli szó keveredik a Birodalom minden német dialektusával. Régi bajtársak ismerik fel egymást, hisz sok olasz megjárta Európa nagy csatatereit. Az osztrák vezéri sátor ajtaja is kinyílik, s merev pompájában kilép rajta a főherceg. Már előírt szertartás, ahogy egyszerre emelkednek levegőbe a tollas kalapok, s szétnyílik ölelésre a két kar, ezüstpáncél s fekete bársony egymásra talál.

Míg tart a ceremónia: mantuai ezermesterek már húzzák fel a fenség sátrát, mely magja lesz a Gonzaga-tábornak. Kék selyem kárpitozza elejétől végig, beleszőve szelíd ezüst félholdak. Egy óra múlva annyira jutnak a művel, hogy Vincenzo már fogadhat hevenyészett rezidenciájában, a sátor lakosztálynak is beillik, tágasabb előrészén a főhadiszállás, az alacsony, széles asztalon már térképek hevernek, a szomszédban felütötte tanyáját a hadba vonult hercegi kancellária.

Úgy jött el Mantuából, mint valaha Bouillon Gottfried állt élére seregének: a keresztény egyetemes sors álmával. Jeruzsálem olajfáinak árnyékában, ahol a hit egyetlen hullámával csodát művelhet. Itt a Duna ártereinek közepében császári hivatásos hadmérnökök fedett árkokról, előretolt ütegekről beszélnek, számolják a zsoldosok kenyérporcióit, rekvirálni kell már a lovaknak az abrakot, sáncmunkákra terelnek parasztokat. Kint ólmosan hull az eső.

- Mikor támadunk?

Az osztrák tisztek egymásra néznek. Lehet, hetekkel ezelőtt ők is ily hősi kedvvel érkeztek. Mára nem maradt más, csak a szívós ostromzár mindennapi fordulatai. De nem akarják kedvét szegni az olaszoknak.

- Előkészítés kell, serenissime. Lovagokkal nem lehet bevenni manapság egy várat...

- S ha rohamra indulok a mantuaiakkal!

- Egy kudarc, fenség, mindnyájunkat visszavet.

- S ha mégis elrendelem?

A főherceg hangja most éles, cseppet sem rokoni.

- Serenissime, a fővezérlet kezemben van. Senki kifejezett parancsom nélkül Esztergom alatt nem végezhet akciót. Örvendetes, hogy a mantuaiakban ennyire buzog a harci kedv, de még egy keveset türtőztetniük kell magukat. Igen, szent türelem, serenissime!

Vincenzo nincs hozzászokva e hanghoz. Egész Itáliában nincs senki, még a szentatya sem, aki bármiben szeghetné kedvét. Itt... a Duna tájon nem más, mint csapatvezér? Felveti fejét, hangot változtat.

- Ha nem harcolunk, akkor vigadunk, urak! Mindnyájukat ma este szívesen látom vesperára. Fenségedet magam kalauzolom a sátramhoz.

A sátor már készen áll, mint mesebeli csodaállat, hatalmas kék tenger az agyagos mezőben, kettős falával, szobácskáival. Lám, ez az olasz hadiművészet egyik remeke, s Vincenzo ég a vágytól, hogy bemutassa felütött sátorpalotáját.

- Messere - mondja Claudiónak -, ma este az asztal örömei után az öné a vezérszerep. Tudom, mily szorgalmasan gyakorol mindenkor zenészeivel, mégis szeretném látni, mivel köszöntjük vendégeinket.

Válogatnak. Ötszólamú madrigálok, rövidebb motetták, tánczene, harcos strófák. Kottákat lapoznak, rövid habozás után Vincenzo dönt, kívánságára Monteverdi rövid próbát tart. Míg alkonyodik, a kék sátorból kiszűrődik a viola da gamba panaszos férfi szavához hasonló hangja. Amikor közeledik az este, kigyúlnak a sátortérségben a mantuai fáklyák, bizonyára még az ellenség is látja fent a várban, hogy lent vigadnak. Egy röppentyű a megbeszélt jel: elindulnak a vendégek a mantuai táborba. A sátor kettős fala visszatartja a szelet, szűri a levegőt, olyan jól hallani a hangszereket, mint egy teremben.

Férfiünnepként kezdődik a vespera. A császári vendégek épp hogy megkefélkeznek, alig változtattak mindennapi habitusokon. Fegyverüktől nem válnak meg, hisz bármely percben felhangozhatik a riadó, török kitörésre kell készülniük. Persze, mindez csak az ostrom szokott szabálya, mindenki tudja: ma csendes estére számíthatnak. A konyhasátorban igyekeznek a szakácsok elővarázsolni a békebeli Mantuát.

Amikor végeznek az estebéddel, behozzák a zenészek több részből összerótt emelvényét, kottatartóit, s felvonul az ifjú maestro öt zenészének élén. A sátor előtt laza félkörben a hercegi kürtösök. Mintha ők is a zenekar részei lennének, kürtharsogásukkal bevezetik a concertót.

Először vezényel ily hatalmasságok előtt. Két fenséges főherceg, szövetséges fővezérek, párnás székében a tiszteletben őszült Mannsfeld, bécsi főrangú kancelláriai tanácsosok, Mátyás tábori püspöke. A frissen ácsolt támlás padokon ülnek szép békességben, melyeket drága keleti szőnyegekkel takartak le. Még egyszer töltenek a pokálokba, a maestro clavicembalo mellé ül, megpendül a bevezető akkord, s az énekessé vált zenészek rázendítenek az "istenhozott" motettára.

Európa-szerte minden udvari ember hallott már a mantuai herceg zenészeiről. Vagyonokat költ mindenféle komédiás népre, csavargó histriókat telepített le udvarába, s a szent muzsikát kiemelte onnan, ahová pedig való: templomokból, oratóriumokból, s a világi hívságok fészkévé avatta. Így mondja halkan Mannsfeldnek a püspök, míg leereszkedő mosollyal, maga is kíváncsian várja a hangversenyt. A zenészek félkörben állnak, fekete bársonyzekéjükön Gonzaga-címer, borotvált arcuk mesterük felé fordul, s míg a clavicembalo bevezeti az új strófát, könnyedén, biztosan, tanult énekesek módjára egymás után veszik át a szólamokat.

Nem tapsolnak a vendégek, ez nyilván olasz szokás, csak bólongatnak, közbeszólnak, az elragadtatás látszik minden arcról. Halk zsibongás üli meg a sátrat, míg székeket hoznak, s a muzsikusok újból hangszereiket veszik kezükbe. Istenes szólammal kezdődik. A sátor kettős fala pompásan szigetel: a kis kamarazenekar hangja valóságos orkeszterré dagad a szűk térségben, talán még vibrálóbb, színesebb a húrok játéka, mint a magas mantuai mennyezet alatt. A vendégek jó része még soha nem hallott kamarazenét. Amit ismernek: templomok polifon karénekei, ezek arra jók, hogy csendes szendergésbe ringassák a katonalelket, mely úgysem érti az ének szövegét. De itt, a dobogón ez a hat férfi - s különösen ez a hosszú fejű, égő szemű legény, mintha varázslóvá változott volna. Ismeretlen világok nyílnak fel zengésükben, soha nem hallott szépségek bontakoznak ki a félhomályos sátortérségben.

A herceg kegyes meghívása mindazoknak is szól, akiket a szolgálatára osztottak be. Így már folyik a "rappresentazione", amikor a sátor előterébe két férfi lép be. Egyikük Pálffy Miklós, aki erre az estére magyar nagyurak díszköntösét viseli, a másik hatalmas, de kissé görnyedt férfi, magyar vitézek tábori köntösében, melyet széles aranylánc díszít. Lábujjhegyen lépkednek, hogy sem a sarkantyú pengése ne zavarjon, se fegyverük ne zörrenjen a sátor földjén. Vincenzo mégis meghallja a lépéseket, megismeri minapi útitársát s vendégét, amint apródok, étekfogók, szolgák közt az előtérben megállnak, odatámaszkodnak a tartókötelekhez. Kesztyűs keze kinyúlik, behívja a két férfit. A zenekar épp lapoz kottáiban, mindketten leülnek a padsor végén.

Az istenes motettát felváltja vérforralóbb ritmus. "Là tra il sangue" következik. Ez Monteverdi madrigáljainak új vezető darabja. Violájával kezében kíséri az ifjú mester énekeseit. A pompás bor nem fogy ki senki poharából, a hangulat fűtött, mindenki érzi a csodát: a Duna árterében, alig messzibb, mint ágyúlövésnyire Esztergom várától, ki gondol a közelgő rohamra, az esős nap árnyékaira? Valami újjal, megfoghatatlannal telik meg a lélek, aminek a katonaemberek szájában még nincs neve. A herceg látja... ismeri zenészei arcát: kezdenek fáradni. Pihenőt rendel. Szünetben Pálffy Miklós odaviszi hívatlan vendégét. A férfin nincs semmi különös dísz, sem császári rendjel, bőrvértjét nem díszíti címerpajzs. De arcában, melyet ráncokkal s sebhelyekkel elegyest szántott fel az élet - van valami lenyűgöző.

- Fenség, kegyelmébe ajánlom barátom, aki esedezett azért, hogy jelen lehessen a vesperán. Valentinus Balassi, szabad báró. Lovag s poéta, fenséged szolgálatára.

Pálffy s a herceg szinte barátok: a magyar kapitány volt a herceg első útikalauza. Keze mutatta a letarolt falvak világát, keserű szaván átcsillant, mit érezhet ez az ember, amikor mutatja, merre vonult el hazájában a kétarcú, szörnyű Mars. A másik, hatalmas férfi könnyedén térdet hajt, néhány latin szó után kicsit kemény, de folyékony olasz beszéddel folytatja:

- A sátor áruló, fenség. Itt jártunk a domb körül, s miként mágnes a vasat, úgy vonzott be mind a kettőnket a muzsika. Csak hallottam róla, de nem hallhattam soha itáliai zenét. Köszönöm, ha megengedi, hogy itt bent, közelről élvezhessem.

- Poéta hallom... Mit ír kegyelmed?

- Már csak rövid verseket, fenség, két harc vagy két bujdosás között. De ha szabad kérdeznem, él-e még az Aminta mestere... Torquato Tasso, a legnagyobb költő, aki létezett?

Kint rázza az erősödő szél a sátorponyvákat, bent a főherceg hűvös halszeme Vincenzo felé fordul gyanakodva. Mi dolga lehet a mantuai fenségnek egy rangtalan magyarral, akiről az egyik kancelláriai tanácsos épp most mondja, hogy úgy tudja, nem persona grata a bécsi udvarban. De Vincenzo a vendéglátó, s most boldog, hogy beszélhet idegennek nemrég elhunyt, kedves Tasso barátjáról: barátja volt... versében megörökítette mint ifjút, mint chiaro Vincenzót...

Pálffy elkapja a császári fenség rosszalló tekintetét. Odahajlik hozzá, német szóval.

- Balassa János fia, fenség. Önként jött vissza Lengyelországból. Mint vitéz kapitány kért, vegyem csapatomba.

- Felel érte, Pálffy. A Balassik, úgy tudom, gyakran rebellisek!

A zenészek pihentek, haraptak egyet, visszatérnek a hevenyészett emelvényre. A vezérek, akik egyetlen szóval, botjuk mozdulatával harcba, halálba indítanak lovas tömegeket, egy trombitajel elég ahhoz, hogy kigyúljon egy város ütegeik tüze alatt - megbűvölten nézik a Rendet, a ritmus titokzatos biztonságát, ahogy a clavicembalo akkordja kihozza a melódia vázát, s egyszerre, mintha szeszélyes gyermekek disputálnának, szétszedik a szólamokat. Mintha mindegyik külön-külön, pillangót kergetve keresné társát, míg a végső harmóniában csodálatos könnyedséggel egy hanggá nem olvadnak.

Az ifjú maestro szemben ül a vendégekkel, a fáklyák megvilágítják arcukat: látja... érzi azt a félelemmel vegyes elragadtatást, melyet ez az új, formátlan benyomás rebbent fel a lélek mélyéről. Nincs szüksége a kottalapra: saját műve, amire rázendítenek. Tekintete a padsor hátsó szélén ülő férfira téved. Különös férfikapcsolat, ahogy egymásra találnak, mosolyogva nézik egymást. Így ér véget a madrigál, melynek utolsó cembalo-akkordja után még sokáig, néma csendben bong ércesen a húr.

Sáros csizmájú tisztet engednek be, parancsra. A főhercegnek jelenti:

- Fenség, Visegrád felől török erősítéseket jelentenek. A Duna-vonalon nyugtalanság, a pogány kihajszolja az embereket, végig töltéseket vágnak. A portyázó magyar hadnagy szerint Visegrádnál akarja megvetni a lábát a basa.

A vespera átalakul rögtönzött haditanáccsá. Claudiót elbocsátják kegyes mosollyal, s a sátor "dolgozószobájába" mennek át a főtisztek. De a hercegnek marad még számára egy mondata:

- Szép volt, messere, minden jól ment. Így gondoltam én is a vesperát. Sajnos, most Mars kiszorítja a múzsákat. Holnap majd megbeszéljük a részleteket. Köszönöm, Claudio!

Az apródok, kamarások tétován állnak. Ami itt pereg a sátorban, aligha hasonlít a mantuai etiketthez. A két magyar épp kifelé indul, amikor a belső részből beszólítják Pálffy Miklóst.

Bent, a sátortérségben összerakják a kottákat, állványokat, hangszereket a zenészek, fojtott meleg van, a sok gyertya is eszi a levegőt, Claudio is törli izzadt arcát, amikor odajön hozzá az idegen.

Szemét már ismeri, elragadtatott mosolyát látta a pulpitusról, hangjával most kell megbarátkoznia: e kemény olasszal, melyet úgy beszél, ahogy könyvekből, poéták szavából tanulhatta. Tétováznak: emellett maradjanak-e, vagy átzökkenjenek-e a latinba, melyet Monteverdi olaszos lejtéssel, de folyékonyan beszél. Az olasz mellett maradnak.

Az idegen nagyurak otthonos mozdulatával teszi Monteverdi vállára hatalmas kezét. A zenészek először csodálkozva nézik a különös köntösű idegen harcost, akivel a maestro anyanyelvén beszél, majd szétszélednek, harsányan hívják mesterüket Vincenzo herceg estebédjéhez.

- Mindig vágyódtam arra, hogy halljam is annak a nyelvnek zenéjét, melyet olvasok... Most többet kaptam belőle. Valódi zenét... Különös kegyelmed neve: zöld hegy... zöld hegyek... ugye, ezt jelenti: Monteverdi?

- A fenség megtisztelte, láttam, mint kedves vendégét: sokszorosan örülök, mert éreztem, hogy elnyertük tetszését. Kérem, hogyan tisztelhetem kegyelmességedet, gróf úrnak?

A hatalmas férfi vidáman nevet. Ahogy átfogja Claudiót, eléri hosszú karjával a viola nyakát, megpendíti...

- Valaha én is játszottam... de lanton. Énekeltem... kísértem magam. Nem... nem vagyok gróf... sem herceg... Nálunk nincsenek mások, mint szabad vitézek, akiknek vedelni, vérükkel kufárkodni szabad. Egy kérdésem lenne: ismerte-e kegyelmed Tassót? Már a fenségtől hallottam - nemrég halt meg. Az ő versét zengték kegyelmedék. Megismertem mindjárt: itt hordom magamnál, a tarsolyomban.

Velencében nyomták a bőrbe kötött kis nyolcadrét kötetet, látszik rajta, hogy gazdája sokat forgatta. Monteverdi is magas, nyúlánk legény, de fel kell néznie a magyarra.

- Hallottam, hogy nagyuram is poéta? Vajon deák nyelven szólal-e meg?

- Valaha így verseltek nálunk. Talán Janus Pannonius hírét hallotta, messere, ismerték széltében Itáliában. De én csak a magam kedvteléséből szólok versben... azon a nyelven, ahogy beszélnek Miklós huszárai.

- Nem fordítaná le egy sorát legalább kegyelmed? Nem válhatunk el anélkül, hogy ne halljam legalább egy sorát!

A görnyedt óriás nekitámaszkodik a sátorrúdhoz, az árbocfa megremeg erejétől. Övén a kalamárisa, tolla, a súlyos görbe szablya s tőre mellett. Lapot vesz elő, kisimítja.

Mosolyog, ahogy küszködik az idegen nyelv ritmusával, fordítja:

Vigasztalás, Jó társ, nem adhat víg kedvet
Bús fejem egyedül csak bujdosni szeret,
Mert pokolnak tetszik ez világi élet...

Olyan mély, olyan szomorú a mosolya, arra gondol: mind ilyen űzöttek, ilyen örök bujdosók-e a költők? Odanyújtotta a papírlapot:

- Ha kíván, erre a szomorú versre szerezzen kegyelmed rigmust... Mert mi csak olyant tudunk rá, ahogyan dalolnak a katonák; durván, nyersen, egyetlen hanggal. De ez a mienk!

Pálffy Miklós veres arccal lép ki a belsőbb sátorból.

- Bálint, ez a herceg mindenáron Marssal szeretné megkoronáztatni magát. Szűk neki az esztergomi tábor: verekedni akar. Hallotta - Visegrádot még jobban erősíti a pogány. Kommandót kért, hogy kiostromolja. Egymagában, a mantuaiakkal. A főherceg nem szívesen látja. Ha kudarcot vall - a tábor baja... De nem lehet itt tartani Vincenzo urat.

- S neked mi dolgod velük, Miklós? Te itt kötötted le velem a parolád, hogy nekimegyünk az ostromnak.

- Ahogy kijöttem, félrevont. Férfiak dolga, mondta, hogy segítsenek egymáson néminemű vitézi dolgokban. Merre visz innen az út Visegrádra? Adjak a hercegnek magyar kalauzokat. Magam mennék, mondtam, de nem tehetem engedelem nélkül. A fenség - fenség, tegye azt, amit jónak lát. De vigyázzon... nem vagyunk békés csalitosban.

Kint állnak a sátor bejáratánál. A késő estében végtelen magasan, majdnem csillagködökben itt-ott fényben remeg az esztergomi török vár.

- Csúf magasan van ez, Bálint. Menj szállásodra, vigyázz a hajdúkra. Sok vér fog folyni, míg eltáncolják fent a táncukat.

Őrségváltás alatt vonul ki libasorban a hat zenész, bő fekete köpenyekben, hónuk alatt hangszerrel. Mintha békés, nyugodalmas éjszakákra készülnének, amikor majdnem súgva sátorról sátorra, szekérről szekérre kúszik a mantuai fenség parancsa: készülni! A nagysátor marad, minden más málhát a szekerekre: éjszaka indulunk tovább!

Claudio egy percre visszamarad. Nézi a csillagszemű várat a két magyarral. Balassi Bálint kezet nyújt, ballag szállása felé. Claudio utoléri zenetársait. Dideregnek, amikor Mantuában ők is felvarrták a keresztet, nem tudták, milyen végtelen az éj a magyar egek alatt.


Ha eddig, míg Esztergom alá értek, úgy érezték: pusztaságokon át vándorolnak, most igazán a senki földjének határát tapodták. Pálffy szakasz huszárát küldte a herceggel, akik úgy ismerik ezt az elnyúló hepehupás vidéket, mint a tenyerüket. Ha simán, egyfolytában lovagolhatnának, megtennék az utat hajnal hasadásáig. De haddal, ágyúkkal, poggyászokkal már jóval bajosabb a felázott talajon az út. A törököknek nem szabad sejteniök semmit, ezért tört ki Vincenzo az éjszaka köpenye alatt. De ezzel a veszély nem csökken: bármely pillanatban beleszaladhatnak a hírek szerint Esztergom felmentésére készülő sereg előcsapatába, vagy akár zömébe is. Hiába, óvja Mannsfeld a herceget a csapdától, a fenséget nem lehet megfékezni. Szuverén úr, jogot formál ahhoz, hogy ott hullassa saját s népe vérét, ahol épp akarja. Az osztrák főtisztek egymásra néznek: ha mindenáron vesztébe akar rohanni, nem a császáriak pusztulnak. Ha sikerül: könnyíti a hadjárat sorsát. Ámen, mondta rá a frissen érkezett tábori püspök, aki még nem ismerte a magyar urakat.

Az ágyúk megrekednek félóra múlva. Zsákmányolt anatóliai bivalyokat kell elébük fogni, azok engedelmesen cammogva cipelik a bronzóriásokat. Rossi vezeti az előcsapatot Pálffy hadnagyával - előttük széles sugárban, kettesével, hármasával a magyar portyák: bozótban kúszva, domb tetejéről, fák koronája mögül figyelik a csendes éjszakát.

Rossi bosszúsan dörmögi fegyvertársának:

- A fenség nem akar győzelmi Te Deum nélkül visszatérni Mantuába. Nem akar szégyenben maradni Tancred mögött. Mi meg azt sem tudjuk, miféle vár az a Visegrád?

Szürkül az ég, amikor elérik a Duna vonalát: az előcsapat visszanyargal - egészen a várig nincs síkföldi török csapat. A derengő fényben elébük mered egy félelmes, rokkant palotaóriás. Az eső felszárad, amikor Vincenzo herceg, telve türelmetlenséggel, a két Medicivel s néhány fiatal Gonzagával előre lovagol. Mátyás váráról... csodálatos palotájáról még ködös, elmosódott legendák kerengenek Itáliában, az egykor rokon udvarok között: Vincenzo még gyermekkorában hallott róla az Esték ferrarai kastélyában. De ámulva néz körül, amikor a pusztulás e félelmes palotajelképéhez érnek. Mintha bibliai kezek írták volna rá a jelt, úgy töredeznek le a márványékek, egymáson heverő oszlopok, feldőlt vörösmárvány díszkút... a kis Herkules a hidrafejjel még kiáll a sárszemfedélből, de a hegyekről lezúduló vizek hatalmas sziklákat, egész földoldalakat mosnak a tetőtlenül roskadozó szobákba. Mintha a hegy visszavenné, amit elvettek tőle, amikor kivájták testét, hogy ebbe építsék bele a keresztény világ egyik leghíresebb királyi székhelyét.

Enyészet siralmas rendje: mintha gonosz óriások tanyáztak volna a díszudvarban. Elgurult ámorfej, szétrepedt kőputtó, mindenütt szétszórt fegyvertörmelékek, vasdarabok mutatják: csapat tanyázott, emberek éltek a romokban, míg kipusztította őket a török.

Tüzet nem szabad gyújtani, így csak a magyarok tüzes itala segít tartani a lelket a didergő Vincenzóban. Rossi felhasználja a derengést, megmássza az emeletet: lehet-e valahol fedett szállást találni, legalább a hercegnek s szűkebb kíséretének. Úgy mondják, az asszonyszárny, ama Beatrice palotája egy-egy részében még tető alatt áll. A kápolnán túl kerülnek, a hadvezér mögött a hadmérnök, innen, magasabbról gyorsan felvázolja a Duna-könyök vonalát, gázlókat, hídfőt, csónakok kikötőjét s a hatalmas öregtornyot, mely mint fenyegető szikla - egy ágyúlövésnyire vigyáz. Innen védőfal kettős vonala visz fel a tulajdonképpeni várhoz, melyet innen, alulról elfednek az erdőségek. Egy magyar portya elkóborolt afrikai harcost fogott. Riadtan néz a semmiből felszökő jelenségekre, dadogva beszél, a török tolmács is csak alig érti szavát. Végül annyit mégis megtudnak tőle: vagy másfélezer ember lehet fent a várban, ételük, vizük van, néhány napja jött erősítés, a várra harminc erős ágyú vigyáz. Nem számítanak ostromra, hisz a keresztény sereg nem indulhat, míg hátában a török Esztergom.

Mátyás egykori boltíves kerengőjében ütik fel a hevenyészett hadiszállást. A hadmérnök egy magyar portyával együtt felkúszott egy darabon a kopaszabb oldalon, szemügyre vette a várat, s most kiegészíti vázlatát úgy, ahogy a szürkületben kitapogatta berajzolva a védőműveket, bástyákat, tornyokat. Az olaszok elemükben vannak: ősi gyönyörűség a várvívás. Közben lassanként beérkeznek az ágyúk is, elvezetik a cammogó, fekete óriásokat, újból lovakat fognak az ütegek elé. Vincenzo elővonja óráját. Most csilingeli a hatot.

- Carlo, vajon mit reggelizett Tankréd, mielőtt nekiindult Jeruzsálem bástyáinak?

Rossi nevet, int az étekfogónak, tálaljon a hercegnek. Egy karvalyarcú Medici áll mellette: bizonyára meg szeretné osztani a diadalt. E percben lovaslegény érkezik a táborból.

- Pálffy nagyuram üzeni, hogy jöjjenek parancs szerint vissza a magyar legények. A főherceg fenség elrendelte, hogy ma reggelről induljanak az ostromra.

A hadnagy bosszús arccal, mogorván hallgat. Nincs kedve itt hagyni a taliánokat. Vincenzo vállára teszi kezét:

- Köszönjük a kalauzolást. Kegyelmed, ha most indul, még idejében visszatér a táborba... hogy részt vegyen az ostromban, de minélkülünk... - Kihúzza egyik filigrándíszű pisztolyát, odanyújtja:

- Az éjszaka emlékére, amice!

Romos árkádok alatt tétován lézeng udvari népe. A nagyságnak s korhadásnak e félelmes közjátéka úgy ül minden olasz ember szívén, mint valami lidércnyomás. Egy ép sarok: már-már azt hinné... - gonosz varázslat csak az egész, s lám, mögötte üresen, mint koponyák odva - tátong a meztelen sziklafal. A szakács megtalálja az egykori királyi konyha tűzhelyét, a kukták betapasztották sárral a lyukas oldalt: percek múlva felszítják a tüzet, s sütik Vincenzo herceg lángosát. Most rövid ájtatosság jön, a csizmás tábori pap mondja a könyörgést. Majd minden ceremónia nélkül bort osztogatnak, s közben a vezérkar a mérnök rajza fölé hajol. Visegrád - így nézve - olyan vár, melyet nem is annyira a várfal, mint inkább a természet védelmez. De a nehéz mantuai ágyúk néhány óra alatt mégis meglepetésszerűen rést lőhetnek s a régimódi, több százados falak akkor aligha bírják az ostromot.

A parancs úgy szól, hétkor szólaljanak meg a tűzszerszámok. Itt kívánja kipróbálni a herceg Mantua titkát, az íves röppályán csapódó petárdákat.

Pár perc hiányzik a hét órából: minden tüzér már ott áll kanócával. E percben lovascsapat kanyarodik le a vármag felé futó falak között, hogy eltűnjék a síkság peremén. Kopjájukon imbolyog a lófarok, turbánjuk átüti a szürkületet.

Két tucat huszár - ennyi maradt Pálffy őrségéből - ered utánuk, s innen, az egykori palota emeletéről elragadtatva nézi a herceg s kísérete ezt a kerengő, bomlott lovasjátékot. A Duna partján (néha mintha már benne kavarognának a habokban) szédületes vágtában keveredik, szerepet cserél, összeolvad, szétválik a két, majdnem egyforma lovas csapat, szinte lehetetlen szétválasztani kucsmát és turbánt. Végre annyit látni, hogy a huszárok sebes iramban terelik a szpáhikat a hercegi szállás felé. Míg tart a hajsza - röppentyű jelzi a hét órát, s eldördülnek a mantuai tűzcsövek.

Ez az itáliai fejedelmek büszkesége, a "para bellum", melynek tűzereje pótolja harcosok ezreit. A szörnyű dörgéstől mintha még jobban megremegne a rom vár, göröngyök... párkányok, oldalfalak szakadnak le a légnyomástól. A herceg egy sziklapárkány mögött figyel. Mellette vezérkara, belsőbb személyei, közöttük Claudio. Egyetlen szalve - annyit látni, hogy a várkörnyék s a magányos torony ablakai megtelnek turbános fejekkel, de még némák a várbeli ütegek.

Riadó, a herceg kürtösei parancs nélkül is rikoltanak, pokoli hangzavar támad, a muskétások minden ok nélkül, vaktában lövöldözni kezdenek. Aki sohasem látott igazi ütközetet, úgy hiheti: ez a csata!

A herceg feje felett vasgolyóbis repül, nem messze tőle, becsapódik a párkányba: ezer márványszilánk szórja szét a halált. Don Antonio de'Medici karon ragadja, lekúsznak, az egykori díszudvar úgy fekszik, hogy ide nem érhetnek az ágyúk. A síkon még kergetőznek, de már fáradtabban. "Gyorsabban tüzeljenek", szól a herceg parancsa, amikor vagy tíz törököt véresen, megtépetten, pányvázva tuszkolnak a huszárok. Ősi szertartás, vasmarokkal húzzák rajtuk keresztül a kötelet, s odadöntik, térdre a herceg lába elé. Egyik tiszta szerecsen, másika vágott szemű tatárféle, tisztjük büszke, pelyhedző bajszú arab, egy selymes, szőke szakállú, kék szemű janicsár... Foglyok, s a fogoly a legjobb portéka ezen a tájon, ennyit már megtanult az úton Pálffytól. A jelkép azt ábrázolja, hogy a magyar vitézek szívesen eladják jussukat. Vincenzo szeme felvillan: parádés rabok, ott fognak vonulni majd zeneszóra, amikor a Reggiából kikanyarodik a diadalmenet. A fizetőmester kelletlenül oldja meg iszákját: tallérok repülnek, a huszárok égnek emelik süvegüket. A gúzsba kötött török lovasok gyűlölettől szikrázó szemmel nézik új urukat: ők értik, ami történt velük. A herceg gyönyörködve nézi őket: ilyen allegóriát kell befogni Mars díszszekerébe!

A szelek mintha megsokszoroznák az erősödő ágyúhangot. Soha ilyen csattanó, fülsiketítő zűrzavart nem hallott: fáj! A föld reszket, oszlopok válnak le ingó talpazatukról, egy márványtömb lehull. A lovagok már-már rohamra indulnának, de a hadmérnök óvatosabb. Még minden üteg tüzel a várban, nem sikerült megtörni az ellenállást.

A törökök kiürítették az alsó öregbástyát, melyet a magyarok nyelvén Salamon tornyának neveznek. Az őrséget felvonták, de talán aknákat próbálnak robbantani: óvatosan kúsznak a mantuai árkászok a tövébe. Mintha kihagyna... majd egész elhallgatna mindkét oldalon az ágyúzaj. Claudio megkönnyebbülten sóhajt fel: zenészfülének, érzékeny hallásának barbár inzultus a tüzérek műve. A kürtök harsognak: szokás szerint megadásra szólítják fel a béget; szabad elvonulást ígérnek, ha Visegrád őrsége megadja magát. Alkonyatig nem történik semmi: amikor szürkülni kezd, fehér zászlós, bekötött szemű főtörököt hoznak a herceg elé. Háromszáz szobája volt valaha ennek a palotának, mondja a magyar hadnagy, aki valamit hallhatott az egykori dicsőségről. Most keresni kell egy fedett zugot benne, ahol néhány lócával, kecskelábú deszkaasztallal fel lehet állítani a hadiszállást. Hasszán, Visegrád védője - mondja virágos nyelven a török követ - csak Mantua pasájának hajlandó megadni magát. Tudja, hogy a fenség nem birodalmi, nem osztrák, s gazdagságáról legendák keringenek. A törökök kiürítik a várat, elvonulnak Visegrádról, ha a herceg mindazon felül, amit ígér, még titokban százezer aranyat ad.

Szívósan, ravaszkodva alkudoznak, a Gonzaga-vér csillan a játékban. Mutatja a töröknek a hadmérnöki vázlatot: egyetlen rohama a tizenötezer jó vitéznek: s pogány nem marad élve Visegrádon. A török mosolyogva simogatja szakállát. "Fenség... úgy látszik, Hasszán ágyúi szörnyű pusztítást tehettek seregedben, mert gyenge szemem, ha kinézek, alig tudná megszámlálni negyedét... Hasszán csak azért hajlandó a feladásra, mert nem készült arra, hogy ily merész hitetlen fejedelem akadjon, aki egyenest a török birodalom torkában meg merje támadni a várat. Százezer arany nem pénz... Ha nem sietsz, uram, néhány nap múlva itt a felmentő sereg: soha nem kapod meg Visegrádot."

Végül is: húszezer tallér Visegrád vérdíja. Vincenzo számol: minden mantuai, aki elesik az ostromban: pénzébe kerül. Jön majd a család, birtokokat kérnek, állást, kegydíjakat. Mindezt az elesett keresztes vitéz jogán. Mannsfeld egy hetet engedett neki Visegrádra: ha nem sikerül megvenni, szégyenszemre be kell vonulni az esztergomi táborba. Míg az ágyúk dörögnek, mindenki nagy vitéz, de indulnak-e csipkés, bodorított üstökű lovagjai a bozótos, sáros erdei vágásokban, hogy hason csúszva közelítsék meg, fától fáig viaskodva a fellegvárat? "Egy scudóval sem többet..." A követ zokog: Hasszán felnégyelteti, karóba huzatja, ha ilyen soványka szóval tér meg. A tolmács odaveti: ígérjen háromszázat fenség ennek a piszkos kufárnak, elárulja a saját urát is...

Visegrád megéri árát. Ép falakkal, ágyúkkal száll át, védhető állapotban, anélkül hogy a keresztény seregnek újra kellene építeni. Kiadja a parancsot: a mantuai ágyúk szüntessék be a tüzelést. A törökre néz, aki hátáról szőnyeget oldoz le, s a sarokba vonulva imádkozik. Claudiót hívatja.

- Messere, hány nap kell ahhoz, hogy ha nem is az egész Te Deumot... de megírja Visegrád bevételének Glória-tételét?

A nap eléri a csonka vörösmárvány kút hatalmas tálját - hasonlít egy cremonai kútra, nagy városünnepségeken felülről bort lövellt belőle a vízköpő. Ez eddig a legnagyobb feladat, mellyel megbízta hercege. A keleti üteg dörren egyet, a romfelhő mutatja: talált. "Három nap alatt kellene, Claudio!" Kesztyűs keze int, ne pazarolják többé a puskaport! A török követet most vezették el, miután jól bekötötték szemét. "Az énekeseknek be kell tanulniuk, hogy már a főtáborban előadhassuk. A többit... a mise hiányzó tételeit majd kiegészítheti addig, míg Mantuába visszaérkeznek... Igen, hangszerkíséret legyen, utánozza a harci zajt. Itt nincs orgona, tehát az instrumentumoknak kell megtenniük minden tőlük telhetőt... A Glória most kell. Ha beveszem Visegrádot - mindennél fontosabb nekem a Te Deum!"

Még látja a török véreres szemét, mielőtt elébe kötik a fekete kendőt. Horgos ujjal számolgatja a zacskóban az aranyakat. Ez csak a kóstoló! A többit akkor kapja meg Hasszán, ha megtörténik békésen az átadás. A szoba lassan sötétedik, az egykor pompás, ma tetőtlen teremre kezd ráborulni a feketeség. Három nap alatt Glóriát? Itt? Ilyen zajok, rendetlenség, tumultus közepette? Marinoni biztatja: ne félj! Majd segítek neked!


A védőfal hosszában állnak fel a mantuaiak. A két Medici szót ejt hadinépével: ők úgy helyezkednek el, hogy a kapu mellett majd verekedést kezdenek, megsarcolják s kifosztják a törököt. Aldobrandinit is rá akarják venni, csatlakozzék a saját csapatával. De a római ember nem áll kötélnek: Vincenzóra esküdött. Az ő dolga, hogy állja, ne essék folt a becsületén. Épp akkor megy arra Claudio, amikor sötét arccal továbbáll a római kapitány. Halkan dörmögi, meg ne hallja valaki a Mediciek hadinépéből; mire készülnek a firenzeiek. "Messere könnyen válthat szót a fenséggel. Figyelmeztesse: úri szava forog kockán." Claudio megérti, feltör, bottal kezében a sikamlós erdei úton. Egy kiugrónál ott találja a herceget s kíséretét. Mintha kottalapot mutatna, alázatosan meghajolva kér kihallgatást. Vincenzo nem érti a szertartást, de egy lépésnyit félremegy vele. Mutatja kottáját, miközben halkan mormolja a rábízott üzenetet. A herceg arca felderül, mosolyogva néz Claudióra. "Igen... ez jó motetta, Monteverdi, Rossi gróf segít majd énekelni hozzá..."

A helyzet késhegyen táncol. Kikötés szerint a hercegnek csak ötszázad magával szabad megmásznia a hegyhátat. Ha kinyílik a kapu - a fenség fizet, s a sereg többi része biztosító láncot alkot, hogy ne zavarja az elvonulást. De ha a török csapdát rejt: kitör, s a tehetetlen sereg szeme láttára foghatja el Mantua urát, mit sem törődve a kiadott túszokkal.

Vincenzo maga mögött hagyja a víztornyot, a völgyzárat: az északi torony árnyékában lép be a várkerületbe, amikor megszólalnak a mantuai harsonák. A győzelmi induló felveri a környék vadjait, madarait, nyugtalan varjúcsapat rebben fel, talán prédára les. A belső vár láthatatlan magjában hirtelen megszólal a válasz: török üstdobok s utána - panaszos, elnyúló fúvóshangszer sír fel, mint amikor temetnek.

A bástyafalakon álló török őrszem lekiáltja urának, amit lát. A "mantuai pasa" áthalad a kaputornyon, beér a belső udvarra: e pillanatban kitárul a palotaház kapuja, melyről az a legenda, hogy itt őrizték századokon keresztül Szent István koronáját. De lám, innen is ellopta egyszer valami asszonyszemély.

Kilép Hasszán, páncélban, tollforgós turbánnal, mögötte kapitányai, háznépe. Ünnepélyes lépésekkel vonul a herceg felé, szívén összeteszi két kezét. Majd meghajlik, egyik kezével a földet érintve. A tolmács szava sebesen pereg.

- A Kereszt nevében visszaveszem, amit a Félhold elrabolt!

Fellép Mantua hercege egy kiemelkedő kőtalapzatra. Szép szál, testes alakját most egészen elfedi a fehér keresztes köpeny. Kiröppen pengéje, s régi lovagok módjára keresztet karcol a várkapun. Ebben a pillanatban lent megszólal a mantuai ágyúk dísztüze. Míg tart ez a várbeli szertartás, lent Carlo Rossi már magához vesz néhány század muskétást: megerősíti velük a vártól a hegyaljáig vezető, veszélyes fedett utat. Vincenzo már ott áll a török palota ablakában: innen lehet látni a cihelődő várnép sietős készülődését, majd vonulását. Az aga kincseit szekerekre rakták, a legtöbben hatalmas batyukat cipelnek, mások ló, öszvér, három teve hátára halmozzák az összerabolt drágaságokat. Az aga háreme mindössze négy, fátyolos asszonyból áll. Riadtan kóvályognak a napsütésben, míg bugyogós alakjukat el nem nyeli az egyik ekhós szekér.

A nap süt, szüntelen szólnak innen s túl a zeneszerszámok, kurjantanak a mantuaiak jókedvükben: a herceg háromszoros zsoldot ígért a nagy nap örömére, nem kellett senkinek sem fűbe harapnia. Csak a szállásmester s a hadikincstárnok kedvetlen. Újabb érvágás a hadikasszán, mondják maguk közt. Mi szüksége a hercegnek erre a rongyos Visegrádra? Talán bizony át akarja plántálni bástyástul, hegyestül - Monferratóba?

Még utolsó alku: mit jelent a scudo, a tallér, az arany, a dukát közötti különbség - mert ezt mindkét részről elfelejtették papírra vetni. Végre megalkusznak, kettős tallérok helyett csak félaranyakat kap az aga: neki is ég lába alatt a föld, szeretne végre már lent lenni a Duna partjánál.

- Indulhatunk, nagyúr?

Rossi tisztje halkan a fenség fülébe súgja:

- Kérjük fenségedet, ne mozduljon el a töröktől, míg le nem érnek a váraljába. A török legénység most kezd felállni, laza sorokban, mindenki batyujával törődik. Ha most érné őket a támadás: utolsó emberig itt vesznének.

De a vízikapuhoz futó falnál muskétások, s lent a síkon a lovasság, mely nem vett részt a hegymászásban. Amikor leér az első török csapat: Vincenzo testőrsége élén maga is lóra száll. Mintha csak úri kedvtelés lenne - kíséri Hasszánt s vagy másfél ezernyi hadinépét, akik most lassan lekanyarodnak a régi római hadiútra. Ám a herceg már tudja, hogy az első fordulónál bújt meg a két Medici hadinépe: idáig kell biztosítani a török útját, ha nem akarja, hogy elvesszen becsülete.

Mintha csak véletlenül találkoznának, úgy jönnek szembe a kárvallott Mediciek: Mantua hercege ragyog, túláradóan kedves, nagylelkű, egeket ígér, míg a török zsákmány kicsúszik kezük közül...

Közben a mantuai katonák ellepik a török várat. Vincenzo szava szerint minden, amit a török otthagyott: övék, így megkezdődik minden katona álma: a szabad rablás. De a régi legendák tovább szállnak. Egész csapatok furakodnak fel ásókkal, lapátokkal: kincseket keresnek.

Carlo Rossival zárkózik be a herceg Hasszán volt szobájába:

- Itt rés támadt a török oldalában. Ha éjszaka indulunk - hajnalra rajtaütünk Budán. Ez lesz az igazi Jeruzsálem, Carlo. A kereszténység egyik legnagyobb székhelye. Ha bevesszük... majdnem mintha Bizáncot kerítenék kezükbe a mantuaiak.

- Minden stratégia ellenére lenne, fenség. Néhány ezer ember a padisah birodalmának szívében? S ha sikerülne, meddig tarthatnánk magunkat?

- Nem bátraké, vakmerőké a szerencse, Carlo? Még van három napunk, amit Mannsfeldtől kaptunk: kihasználhatjuk.

- Fenséged kockáztatja az egész hadat... Egy erősebb előőrs is megteszi.

- Magam megyek. Ez lovagi törvény. Csak akkor hiszik el kedves kuzenjeink, a főhercegek!

Úgy egyeznek: fél sereg itt marad Visegrádon, a könnyebb lovasok hajnalhasadás előtt indulnak. Rossi készenlétben itt vár: ha Vincenzo üzen - ő is megindul Buda felé.

Mintha nem is emberlakta tájon járnának, úgy indul el a szürkületben az alig háromezer főnyi csapat. Sem poggyászt, sem ágyút nem visznek. Két paraszt vállalkozik arra, hogy mutatja az erdőszéleken, török nem járta vidékeken az utat. Eleinte jól is megy minden, de lassan összeszűkülnek az erdőségek, a csapásokon legfeljebb párosával lovagolhatnak. Keletről szél indul, belefúj az erdő közepébe, megsokszorozza a riogató hangokat. Nincs kitérő csapás, emberkéz műve. Csak nagy, sötét erdő, melyben keresztbe feküsznek a kidőlt fák. Messziről egy-egy panaszos állathang. Nem is olyan távolról ismeretlen, de vérfagyasztó bőgés. A tolmács keresi a szót... "futó bölény".

Az ősvadonban csak lassan törnek előre. A délután hamar jön a borulás. Alkonyatkor úgy döntenek: megvárják a hajnalt, nem mennek tovább. Hatalmas tisztást találnak itt, összeszorulva keres mindenki magának az avarosban zugot. A herceg kutat a tassói emlékek között. Járt-e ennyi kalanddal a Gerusalemme Liberata? Tüzet nem gyújthatnak, csontjaikba beveszi magát a nyirkos hideg, kelletlenül ülnek, hevernek a déli emberek, amikor Visegrád felől kisebb lovas csapatot jelez a kiküldött őrszem.

Pálffy Miklós üget a tisztásig: bal karja felkötve, tekintete bosszús, alig tudja leplezni rosszkedvét. Sürgősen kéri, hogy négyszemközt beszélhessen a herceggel.

- Fenség, meggondolta-e, mire vállalkozott? Esztergomban elterjedt Visegrád megadásának a híre. A főherceg küldött, állítsam helyre a mantuaiakkal az összeköttetést. Rossi úr elmondta, fenségednek mi a szándéka. Igen... egyenesen belelovagolnak a török kelepcébe. Háromezer cifra lovassal, fenség, nem lehet bevenni Budát.

Így talán még senki nem beszélt fejedelem kora óta Vincenzóval. De a sebes karú, komor ábrázatú, borostás magyar tiszt latinja úgy hull alá, mint a mázsás kő.

- Visegrádról is úgy mondták, domine Pálffy, hogy bevehetetlen. Az én katonáim tanyáznak már benne. Budát sem sárkányok őrzik. Ha rajtuk csapunk: mienk lesz a babér!

- Fenség, higgye meg, valahányszor ostromolni próbálták Mátyás budai várát: mindannyiszor kudarcot vallottak a birodalmi seregek. Ötvenezer embert össze tud vonni a török. Minden vár, város őt szolgálja, könnyű lovasai kétszer olyan gyorsak, mint fenséged páncélosai. Megvallom, magam is lelkem az Úrnak ajánlottam, míg huszadmagammal idáig jöttem. Fenségedért tettem s háromezer jó keresztény vitézért, akit fenséged a biztos halálba vezet. Aki egy lépéssel továbbmegy: kockáztatja, hogy ma... holnap... három nap múlva legfeljebb, de otthagyja a fogát.

- Mit tanácsol?

- Fenséged szép diadalt aratott Visegrád megvételével. Térjen vissza ezzel a dicsőséggel, míg nem késő... Esztergom alá. Úgyis új rést hasított az ostromzáron a három nappal ezelőtti... kudarcba fulladt roham. Másnap, hogy fenséged kiszakadt... Mi is...

Karját mutatja.

- Még csak tudtam valahogy, egy ház mögött fedezéket találni, amikor mint a pokol, megszólaltak a török ágyúk. Olyan rejtett ütegek is, melyeknek hangját eddig nem hallottuk... szakállasok, mindenféle... Először színleges támadást indítottunk: akik abban részt vettek, jórészt elvesztek. Fenség... emlékezik barátomra? Vele együtt mentünk. Amikor odaértünk, szemben a Vízivárossal, egy Kurtz nevű kapitány hetvenkedve kiáltotta németül: egymaga megveszi a várat: nem kell neki magyar. Ezen felbosszankodott Bálint; körülöttünk volt pár száz ember, főként hajdúk, lóról leszállt huszárok, vegyesen. Fejünk felett az ágyúk lőtték a várat, azt hittük, békességesen mehetünk előre: már beférünk a résen. A németek elállták az utat, amerre fedezve lehettünk. Amikor kiértünk a szabadabb térségre, alig volt velünk ötven-hatvan ember. Bálint elsőnek, mintha elvesztette volna az eszét. Fegyverhordozója ment előtte, kopjával, zászlóján Dávid király képével.

- Bizonyos, hogy Tassót Itáliában nem engedték volna soha rohamra!

- Lehet: Balassi meg akart halni. Amikor mi kúsztunk, fedezéket kerestünk, ment előre hatalmas testével. Fejünk fölött röpködtek vegyesen a golyók, gyújtókoszorúk, puskaporos fazekak. Bálint előre. Egyszerre csak eljajdult, megtántorodott. Oldalt kapott egy szakállastól golyót. Ellőtték mindkét lábát. Pár perc múlva Kurtz kiadta a lelkét. Mondom puskásomnak: bosszuld meg az urat! Rést les, meglátja Karalit fent a várban, odalő: homlokon találja.

- Barátjával mi történt, domine Pálffy?

- Négy kopján vitték vissza a legények. Egy magyar páter jőve hozzá, hogy ellássa viaticummal. Mondja neki harsány hangon, hogy meg ne adja a fájdalomnak magát: "Tamen, mi pater: id decrevimus ut sic fiat!" Fenség, aki így beszél: meg akart halni! Akkor borbélyom elkötötte vérző combját. Vagy megmarad, vagy meghal, mondta a felcser. Nagy erős ember, kibírja, ha nem kap bele a sebláz. Mátyás főherceg küldte hozzá estére saját borbélyát. A két magyar csak kenegette, kötözgette, csillapította a vérzést, a morva nekiállt, hogy kotorássza, sütögesse. Ketten álltunk, Dobokay páterrel. Felnéz ránk, mielőtt jön a német a szerszámával. "Nunc animis opus, Aenea, nunc pectore firmo", fenséged emlékezik még az Aeneisből... Jajszó nélkül elalélt, amikor gyötörni kezdte... De nem segített. Verte a láz, s harmadnapra...

- Nyugodjék békével...

Szeles, ködös időben indulnak vissza. Vincenzo lehajtotta felét. Még nem húzta ki pengéjét, nem sütötte el a pisztolyt, nem tört lándzsát hitetlenekkel. Messziről Barbara Sanseverino hangja. "Mutasd meg... mutasd meg..." Olyan, mint az ekhó, a visszakísértő refrén a madrigálokban.

A magyarok néha leszállnak, fülüket a földre tapasztják: nem hallani-e valahonnan lódobogást. Ez a legveszedelmesebb senki földje, melyen most lovagolnak át. Lépten-nyomon beleütközhetnek a Fehérvár felől küldött török erősítésekbe. Füttyszó a bozótosból, a hajdúk előkapják karabélyukat. Pálffy arcán megfeszül a bőr. Mozdulatlanul felemelkedik a nyeregben, figyel. Varjúkárogás. Előrelovagol. Felemeli kezét. A gyér fényben visszakúszik a legény. "Vagy három kompániával lehetnek." Portyázók-e vagy közeledő sereg előőrse? Pálffy e barbár harctér született kapitánya. "Fenséged... testőreit, előre." Kék, sárga, ezüstszín Gonzaga-cifraságban tarkálló lovasok közt valódi s fattyú Gonzagák. Vincenzo szeme felfedezi a fekete köntösű Claudiót.

- Miért jött előre, nincs itt a helye!

- Látni s hallani, fenség!

A herceg kesztyűs keze bosszús kört ír a légben.

- Az én poétáimat ne találja el a szakállas. E percben nélkülözhetem a zenekaromat. Értette, Claudio?

A hajdúk leszállnak, régi szokásból nemezzel kötik be a lovak patáját. A mantuaiak kénytelen-kelletlen utánozzák őket. Megindulnak lovukra hasalva, mint a szellemlovasok. Az erdőben a sűrített portyák madárhangon adnak egymásnak jelt. Pálffy int, a huszárok megvizsgálják, töltik, felporozzák a karabélyokat. Vincenzo herceg kihúzza széles, egyenes kardját: dédapja kapta a francia királytól, amikor rászakadt Itáliára az első idegen áradat. Vezényszó nélkül indulnak, az ügetés ritmusa erősödik. Elsőnek a magyarok, a második lánctól már mantuaiak. A hegygerincig csak gomolygó földi felhők fedezik az utat - a peremen túl puskalövésnyire feltűnnek a kisharc mesterei, a szpáhik. Pokolbeli lárma támad, a török először a hajdúkat veheti észre. Róluk tudják: mindig csak kevesen vannak. A pogány lovasok hosszú lándzsákat hordanak, egy mozdulat, már hozzákezdtek a közelharchoz.

Míg minden rendet elnyel a kavarodás: Vincenzo egy percre egy fatörzs mellett egyedül marad: lova visszahőköl a lövöldözés zajától, megriad az idegen árnyak között, kitörne rémületében, ha nem fogná vissza lovasának vasmarka. Csak néhány lépésnyire lehet előre látni: hirtelen, szemben feltűnik egy vágtató óriás. Turbánja végén kendő leng - ez az úszó fehérség mutatja, hogy rohan a herceg felé. Vincenzo görcsösen markolja pisztolya agyát. Egy lövéssel leteríthetné, de íratlan lovagi szabály: ha ketten vannak, ne térjen ki a viadal elől. A kíséret már odavágtatna, de Rossi keze visszatartja őket. Tudja: gyermekkora óta ez a tassói csoda, melyre Vincenzo jobb óráiban vágyódott. Majdnem negyedszázados sóvárgás lovagok ösztönében: szemtől szembe kapni a pogányt.

Az erdőszegélyen, még avarosban táncolják egymást körül a paripák. Vincenzo kissé összehúzza szemét, nem lát egész jól a szürkületben... igazán fekete-e az ellenfél, vagy csak a sötétség játszik vele? Irtózatos pallosával vág hozzá, vad módra, míg a herceg a régi olasz iskola művészetével egyetlen hajlássál kitér a penge elől, utána kesztyűvel takart, csipkével ékesített csuklója egyetlen félkört írt le, s e játékos körrel a toledói acél odacsap az ellenfél meztelen kézfejéhez. Nem erős vágás, majdnem játékos riposzt, de elég ennyi, hogy könnyű, fájdalmas sebet ejtsen az óriáson. De nem ejti ki fegyverét, csak őrjöngőbbé teszi arcát s indulatát. Rossi feszülten figyel, pisztollyal kezében: ha rosszra fordul a játék - megmenti hercegét. Oldalánál sápadt arcot lát. A bajvívást figyeli Claudio. Rossi eleget vívott Vincenzóval: tudja, pompás ellenfél, de a harmadik menetre már rendszerint kifárad, figyelmét veszti. Addig kell... A térség, ahol küzdenek, elég széles - kétszer is elvágtatnak egymás mellett. Másodszorra - spanyol vívócsel - a herceg pengéje hátravillan, visszájáról csapja a turbános fejet. Csak túl gyengén, nincs elég lendület a karban, hogy belehasítson, így lecsúszik a széles, egyenes lap a turbánra, innen hegye karcolva a homlokbőrt, oldalra fordul, lapjával találva a halántékot: az épp pallosát emelő óriás eszméletlenül fordul le a nyeregből.

Körbeállják már, Rossi boldogan visszadugja nyeregtáskájába pisztolyát. Két hajdú leugrik, értenek a pányvavetéshez, megkötözik az alélt ellenséget. Vincenzo száját összeszorítva nézi azt az embert, akit becsületes harcban győzött le, s utána tekintete rásiklik kardjának lapjára: a vércsatornában szivárgó vér mintha felolvasztaná a híres Gonzaga-acélon száz éve száradó vérrózsákat, Cesare Gonzaga, az ifjú rokon fél térdre ereszkedik előtte: "fenség, kérem a kegyet, hogy kesztyűmmel törölhessem le..."

Egy szó, s már kibomlik a színjáték: olaszok, köpenyt terítenek a herceg lába elé, akik itt vannak környezetében, sorban odatérdelnek, a győzelmes Gonzagától kérik a lovaggá avatást. De amikor felemeli kezét, érzi, hogy kesztyűjét átvágta a török pengéje, s a felkarcolt alsókarból lassan, cseppenként hull a vér. Pálffyra néz, a magyar kapitány mosolyogva mondja:

- Ha nem lenne fenséged Mantua hercege, felfogadnám vitéznek a végekbe...

Ez a legtöbb, amit ilyen kemény, harcos ember mondhat, anélkül hogy túlontúl hízelegne. Pálffy leszáll lováról, széthúzza a kettéfeslett szarvasbőrt, alatta a csipkeujjú inget, megkeresi, merre van a szivárgó karcolás. Nincs velük borbély. Pálffy előhúz menteszárnyából egy darab levélbe burkolt fagyökeret. Rászorítja a gyenge sebre, majd kendőjével átköti. "Ez a mi mezei ácskapcsunk, fenség. Még portyára sem megyünk soha vérzésfogó gyökér nélkül." Vincenzo ernyedten hagyja, hogy tegyen vele, tetszése szerint. Tekintete még ott pihen a síkon, ahol egy-egy huszár, szpáhi, afrikai lovas, mantuai úr még kergetődzik az avarosban, tisztáson, erdőszélen. Néhány lépésnyire tőle most aléltságából ocsúdik a megbéklyózott fogoly. Ha Tasso látta volna! Ha Barbara látná...: férfimód küzdött, végre felszabadult Vincenzo!


Az őr lándzsájára támaszkodott, majd meglendült fegyvere úgy mutatta: ahol kiszélesedik a Duna ártere - egy keskeny vonal látszik -, ez a gázló. Ott ér véget a senki földje, kezdődik a török hídfő palánk.

Claudio arra gondolt: Tasso soha nem járt a Szentföldön, nem látta Jeruzsálem kapuját. S mégis, mily híven festette azt a keleti világot, mely lelki szeme előtt feltárult. Ha itt lett volna, s látja, mint kergetőznek magyar lovasok s szpáhik a szürke, ólmos mezőkön - másféle strófák születtek volna-e a Megszabadított Jeruzsálemben? De Torquato úr soha nem nézhetett át a földgát peremén, túl a folyón, a part felé meredő sziklavár felé, melyben - ahogy mondják - sokáig uralkodtak a magyar föld királyai.

Az őr áll a sánc mélyedésében, de csak derékig fedik el a sánckosarak. Innen legfeljebb három-négyszáz lépés lehet az előretolt török állás. Akármikor leterítheti egy jól célzott muskétagolyó.

A fiatal mantuai strázsát itt ismerte meg, de tudja, hogy apja pék az otthoni város szomszédos kerületében. A fiú kalandvágyból jött el, ha hazaér, úgy mondják, földet fog kapni a hercegtől. Itt mintha testvére lenne, úgy néz rá:

- Miért nem ügyelsz jobban? Rád lőhetnek!

- Ismerjük már egymást a pogánnyal. Ha én játszom a dudámon, egy perc múlva, uram, felhangzik amonnan a síp. Éktelen, rikoltó hangja van, s mégis már megszoktam... talán várom is a hangját. Ez azt jelenti, hogy barátom van odaát, s mi ketten nem bántjuk egymást. Néha éjszaka is így van. Fújok egyet-egyet én is, ő is a zeneszerszámba. És számolom a csillagokat. Mit tehet egy strázsa mást, hogy elkergesse az álom ördögét?

- Mutasd a dudád!

Falusi mester faraghatta. Kecskefejét színes szaruszarvakkal ékesítette, a tömlőre csintalan rajzokat bodorított a katonafantázia. A legény csodálkozva látja, hogy a mester kezébe veszi a dudát, halkan belefúj a felső sípba, majd hóna alatt megszorítja tömlőt, s menten kiárad az alsó sípból a folytonosan búgó basszus hang. A duzzadt iszákból előretörő levegő éleszti a felső sípot is, s ahogy Claudio ujja rátalál a lyukakra - mint parányi, nyers orgona, úgy búg fel a csimpolyások ritmusa.

Eleinte olyan ez a duda, mint berzenkedő csikó, nyekken, lökésszerűen ad hangot, de a mester kezében lassan megjuhászodik. Fúgák szaladnak, próbálja a mélység s magasság távlatait, egy perc múlva már vidám melódia, egy madrigál kísérete szalad a hosszú fehér ujjak közt, ahogy fújja s fújtatja a ritmust. A mantuai legény csodálkozva nézi, mint aki megleste a varázsló féltett titkát - hogyan tanul meg szinte percek alatt egy új hangszert. De Monteverdi nem törődik álmélkodó pillantásával, önfeledt gyönyörűséggel újra és újra próbálja, egyre tökéletesebben a dudát - míg a túlsó táborban meg nem elégeli a láthatatlan pajtás, s fel nem harsan a töröksíp.

Az őr vállára teszi kezét:

- Hátrább, uram, ez figyelmeztetés volt!

Claudio ujja leválik a parányi nyílásokról, szájából kifordul a felső síp, a légzsák petyhüdik s elnyúlik a földön, mint halott ős-állat. Töröksíp. A víz tetején táncolva ér ide a hang: talán erősíti is a Dunát ölnyi hullámokká paskoló déli szél? Hogy tud rikoltani, vijjogni ez a pogány zeneszerszám! Nem is emberi, hogy felszalad ilyen magasságokig... nem, nem is keresztény fülnek való játék ez... Végtelen, nincs kivehető ritmusa, sem eleje, sem vége, kietlen szomorúság árad belőle, mintha rabmadár panaszkodnék pusztában maradt párjának. Lehet-e valaha elfeledni ezt a szomorú élességű sípot? Hol van eleje s hol a vége? Hogyan tudná egy darabka ólommal lejegyezni a kottáját? Mit mondanának a tudósok, odaát a Camerata asztalánál, ha ezt hallanák? Talán azoknak az ősöknek is ilyen lehetett a zenéje, akikről Vincenzo Galilei úr írt, s akiket az egykori tudós auktorok nyomán igyekeznek feltámasztani?

- Lehet-e, uram, hogy minden világtájon másként és másként muzsikál az emberfia?

Nem válaszol, hallgatja a sípot, mely most már lejjebb szállt, nem emberi fülnek való magasságaiból... cifráz, mint madár bukik fel s le... újból felrebben, lehull... ismétli, hogy egyszerre úgy zuhanjon le a mélységekbe, mint az ifjú Galilei úr bűvös fazeka a pisai ferde torony pereméről. Mind a két művész hallgat.

Most hirtelen még egy váratlan rikoltás a sípból. Az őr felkapja lándzsáját, lebújik a sánc mélyedésébe.

- Tüzet kapunk!

Mintha messziről égiháború közelednék, s egyszerre megnyílna az ég. A bástya tűzárban úszik, a torkolattűz vörösre festi az ólomszínű alkonyatot. A golyó elhúz az ingovány fölött, s húsz-harminc lépésnyire tőlük szétfreccsenti a döngölt, vesszőkkel átfont sáncfal peremét.


A zenészek sátrának persze nem volt kettős fala, mint a fenség díszes tábori hajlékának, a ponyvák nem zártak a karóknál egészen, becsurgott a hideg magyar eső. Reájuk nem vonatkozott a hadak hajnali ébresztője, hacsak az éhség nem kergette ki őket, ott gubbasztottak néha gyertyafénynél, kártyáztak, kockáztak vagy maguk elé meredtek a semmibe. Teodoro Bachino, Marinoni, Serafino, Favino és Foresto ilyenkor vég nélküli vitatkozásokba kezdtek, csakhogy elüssék valahogy az időt. Claudio - tiszte szerint - mint "szoros" udvari ember, reggelenként bement a fősátorba a parancskiadáshoz, benézett Rossi úr sátorába, híreket hozott, étel után járt, megsürgette a zsoldfizetést.

A fenségnek ma borús kedve van. Csak intett fejével, nem kíván semmit... nincs parancsa. Ha a zenészek akarnak valamit felvidítására, ám rajta... Aligha sikerül nekik.

- Ha Vecchi úr Amfiparnassóját játszhatnánk...

Nevettek. Ki ne emlékezett volna múlt évről még Orazio Vecchi híres madrigálkomédiájára, melynek csak egy baja volt, hogy sohasem akart véget érni... csak pergett, pergett... egyik madrigál a másikba öltötte fonalát: kezdetben mindenki csak úgy harsogott a kacagástól, később már a vérmesebb nézők is elszunyókáltak...

Claudio kint állt a sátorajtóban, kémlelte a szürkén fodros, ólomszínű profilokkal vágtató eget. Az utolsó szót még hallotta, amikor bement a többiekhez. Bachino volt a legtanultabb zenész: maga is komponista, egyházi s világi szerzemények mestere s a legszebb hangú énekes a kis zenésztársaságban. De Marinonit érezte csak barátjának, ezt a lángoló szemű, hozzá annyira ragaszkodó énekest s viola játékost, aki időről időre szerényen, félénken hozta el hozzá szerzeményeit.

- Az Amfiparnasso, Battista, olyan volt, mintha foltokból akarnának varrni ruhát. Madrigálból nem lehet komédiát írni. Mondd, Teodoro, te értetted a szövegét, amikor hallottad?

- Ha nem ugrabugráltak volna a komédiások, soha nem tudtam volna, mi történik...

Hallgattak. Claudio szólalt meg újból.

- Máshonnan kellene kezdeni... Akik Firenzéből jöttek, mondják, hogy ott a Camerata tudós társasága halottaiból feltámasztja a görögök zenéjét...

Serafino Terri keserűen elnevette magát:

- Hagyjátok a halottakat... Ki tudja ma már, hogy azok az ősök tudtak-e egyáltalán énekelni? S miféle instrumentumaik voltak? Amiket a kőfaragásokon s szobrokon látni, abból ugyan nem igazodhattok el...

Mintha kicsit magában, álomban beszélne, úgy folytatta Claudio:

- Tudjátok, ha az ember otthagyja a hazáját, s így vándorol, mint mi, heteken, hónapokon át: mindaz, ami otthon van, másként, a maga tisztaságában, de parányiságában tűnik elénk, mintha torony tetejéről néznéd a városod. Hallottátok, ugye, mi volt Bécsben? Amerre mentünk... Innsbrucktól kezdve: mintha kihalt volna a zene... az, amit mi zenének hiszünk. A parasztok énekeltek, másféleképp, mint a mi parasztjaink... s amikor kocsmákba mentünk, ott is hallottuk, amint összeálltak kórusba a mesterlegények. Igen... Innsbruckban néhány nagyon szép hangot is hallottam... De ezek mind tanulatlan muzsikusok voltak. Citerások... dudások, rosszul hangolt lantokat pengettek. Bécsben, Prágában... a kastélyokban pedig, ahol valamirevaló zenész volt, mind a mi itáliai egünk alatt született... ha nem volt németalföldi. Egy franciával találkoztunk Harrach úr kastélyában... S a többi? Mintha nem is tudná, hogyan lehet szolgálni a Harmóniát!

- Miért épp nálunk, Claudio?

- Azt hiszem, Battista, hogy a mi Itáliánkban soha nem apadt el egészen az, amit egyszerű szóval harmóniának nevezünk. Nálunk mindig volt valamilyen fajta muzsika... a rómaiak ideje óta, talán még Aeneas ideje előtt is... Amikor Boëthius híres könyveit olvastam a zenéről, akkor gondoltam rá először. Látjátok... Cremonában is miért játszik minden valamirevaló ember? Andrea Amati, a keresztapám a legcsodálatosabb zeneszerszámokat csinálja... évről évre tökéletesebb violákat... violinókat...

- Hol hallasz olyan szép madrigálokat, mint minálunk?

- Cremonába vissza-visszajött mindig az öreg Costanzo Porta. Még Willaert mestertől tanult, őt mondják a madrigál apjának a városbeliek, pedig már előtte is sokan gyakorolták ezt a szép művészetet... De Porta többet tud a többieknél... Viadana nála tanult... Lehet-e, hogy Cremona mégis a bölcsője a muzsikának... valamilyen titokzatos inspiráció tölti el a városlakókat...

- S a flandriaiak?

- Mindenekfelett Lassust tisztelem. De néha-néha kezembe kerültek franciák művei is... Nem lehet tudni, melyik németalföldi, melyik a francia. Örökösen vándorolnak.

- Gombert motettáit szeretem a legjobban... A franciáknál jó... ott akadémiákat alapítanak, pénz van rá, fiúk...

- Nálunk? Várhatod, míg Chieppio úr kiszámol eléd egy féldukátot...

- Könnyű don Gesualdónak. Ő herceg. Nem kell eladnia a madrigáljait.

- Ne irigyeld. Akinek álmában ott kísért a halál.

- Ki ismeri Gesualdót? Claudio.

- Ha játszom a kompozíciót, úgy érzem: ő az, aki a legszebb, madrigálokat szerezte... Csak éppen... értitek: Gesualdo néha olyan, mint valami langyos tenger hullámcsapása: hogy aztán egyszerre olyan disszonanciákban törjön ki, amilyen csak ettől a nyugtalan lélektől telik... Herceg és gyilkos, mondjátok. Megölte feleségét s annak szeretőjét, és most minden akkordja, senza preparazione kilencedei mögött ezt a lélekháborgást keresitek... Nem tudom, igazatok van-e? Talán annyi, hogy Gesualdónak senki nem parancsol. Nincs gazdája, nem kap bért, nem kell ura parancsára lesnie. Ahogy a madár... Ha tetszik... ha nem tetszik másoknak. Úgy s amit akar: énekel vagy zenél: szabad.

- Te nem vagy szabad, Claudio?

- Ha kimegyek a Duna közelébe, a sánchoz, s nézem az őrszemeket... s fent a bástyákat s a hídfőn, ahol palánkokkal rekesztette el az átkelést a török, néha látom a turbánosokat... s ha a szelet hallom, ahogy játszik a nádas száz és száz instrumentumán: szabad vagyok.

- S ha bejössz?

- Ha bejövök, Battista, arra kell gondolnom: mi van otthon? Claudiát leküldtem Cremonába az apámhoz. Otthon nem kell akkor ételt s cselédet fizetnem. Az öreggel szépen megfér, a húgaim szeretik Claudiát, vasárnaponként énekel bizonyosan a templomban. Ezzel néhány lírát keres is... De látod-e, Gesualdónak semmi kinyomtatni a kötetét. Willaerthez süveggel kezükben járultak a velencei nyomdászok: adja ki a kéziratot. Nekem...? Szájamtól kell megvonnom, amibe kerülnek a fadúcok... a metszés, a hangjegyek... a papír. Lehet... bejön belőle valami, de csak évek múlva, amikor egy-egy példányt eladnak a velenceiek...

- S mégis, Claudio... mennyi zenész van Itáliában...

- Igen, mintha a szentlélek szállt volna meg bennünket. Amikor Milánóban jártam, ott a Dóm téren délutánonként összeverődnek a zenészek... Firenzében a Camerata azt a muzsikust válogathatja, akit akar... Nápolyban, úgy hallom, az alkirályi udvarba verbuválják a legszebb hangú énekesnőket. S Róma? Tudjátok, mi van Rómában? Minden kardinálisnak megvan a maga házi zenekara... énekesei, énekesnői... S a castratók? Ha láttatok már ilyeneket: nem lehet elfeledni őket. Ezek a szegény heréltek, akiket mi sajnálunk, s a gyerekek nevetnek vékony hangjuk, szőrtelen ábrázatuk miatt: többet keresnek a szentatya jóvoltából, mint mi együtt valamennyien. Akiben nincs szenvedély, nem is szenved tőle...

- Mire jó ennyi zene, Claudio?

- Firenzében, úgy mondják, száz esztendeje a legszebb foglalkozás a piktoré volt. Most mintha elapadt volna palettájukon a festék. Kit lehetne ma Mantegna, Michelangelo, Tiziano nyomába állítani? Talán igaz... hogy mégis vannak múzsák, s olykor-olykor az egyik legyőzi a többit... Mater Musica: halljuk itt is, ott is... Látjátok, itt járunk idegen földön. Ezen a borongó szürke egekbe öltözött földön. Mintha csak a madár és a nádas énekelne. Az emberek némák. Míg meg nem lesem őket a tábortüzeknél.

- Ének az, Claudio?

- Messziről már hallottam. Unisono. Nincsenek szólamaik. Olyan, mintha vad szabinok énekelnének. De erős... kemény... S látjátok, meg kell lesni hozzá az emberek arcát. A szemükben van-e tűz? Mit mond szövegük? Ha hallod... belemarkolt szívedbe valami, érzed: férfiak, akik itt születtek, ezeken a város nélküli tájakon, leégett faluk, várak, örökös harcok között... S ha hallod... várj...

Elhallgatnak. Claudio int. A szél megfordult. A túlsó partról a víz mintha még erősebben hozná át a müezzin énekét... A szem csak a vékony toronykorlátnál hajladozó turbános parányt lát, s a fül felszívja e mély férfihang magasba ívelő monoton szárnyalását... ahogy csendesedik, cifráz... újrakezdi.

Csend van. Egy pillanatra mindenki otthonára gondol. Nem néznek egymás szemébe. Hazamenni... Itáliába!

A hercegi apród keresi Claudiót.

- Német urak lesznek estebédre, maestro. A fenség kéri: a lakománál legyen jelen az egész énekkar. Úgy készüljön kegyelmed, hogy csupa vidám ének legyen, semmi szomorú... semmi érzékeny. A császári urak jó bort s éneket akarnak. Igen... violát is hozzanak magukkal. A fenség kéri: minél hangosabban, maestro...

Egymásra néznek. Szedelőzködnek. Teodoro Bachino ráteszi Claudio vállára kezét.

Hóna alatt violája. Kinéznek. Kissé felszikkadt a tábori út, nagy, sötét köpenyébe burkolózva, dideregve megindul a hat udvari zenész.


A főstrázsamester árkus fölé hajlik. Egyik az elhullottak, másik a betegek rubrikája. Az írnok sebes tollal összead.

Tegnapi veszteség: nyolcvanhét. Olvadunk, uram, puskalövés nélkül. Ahogy reájuk tör ez az epidémia, pár napig kínlódnak, utána felfordulnak.

Mit mondának a felcserek?

- Keserű főzeteket itatnak. Talán van, akin segít. De ki tudja, milyen betegség ez? A magyarok fertelmes szóval némethasnak mondják, s éhommal gyógyítják. Vagy megmarad, vagy elviszi a kórság az embert. Vagy éhen hal. Úgy mondják, törököt nem pusztít. Ők csak azt eszik, amit a próféta megengedett nekik. De nemcsak ez a baj, uram. Másféle morbus is pusztít. Ez ritkábban halálos, de olyan lesz tőle az arcuk, mintha szétnyomta volna valami szörnyű tenyér. Szétdagad orruk, kisebesedik. Először azt hittük: ez idevaló fajta morbus gallicus. De ebből többen gyógyulnak... Ezt sem ismerik a doktoraink.

Szemben Esztergommal gubbasztanak a keresztesek. Nem sikerültek az eddigi támadások; ami most történik, ostromzárnak mondják. A mantuai ágyúk ellövik a maguk napi abrakját: jobbak a császáriaknál, jobban szakítják a várfalat. De a főherceg okulva a tapasztalatokból - még habozik, halogatja a támadást. Nem történik így semmi, de a tábor belső eresztékei mintha recsegnének, fásultság, unalom üli meg a lelkeket. Az étel s kenyér porciója vékonyodik, a bor ecetesedik a hordókban. Valami zavar volt múlt este is a zsoldkiosztás körül. Csak az este szép, amikor kigyúl a tábortűz, előkapják a faragott, hevenyészett hangszereket: tábori ezermesterek kísérik ezzel a katonák énekét.

Félhold emelkedik Esztergom mögött: mintha ez is a padisah jele lenne. Az idő melegebbre fordult, a délről jövő szél átcsapja egyik tábortól a másikig a hangokat. Az olaszok most is dideregnek, bő köpenyeikbe burkolózva aszalódnak a tüzeknél. A muskétások egy dudát kerítettek... kórussal űzik el a közeledő éjt.

Fatörzshöz támaszkodva hallgatja szerelmes, panaszos dalukat Claudio. Mindenki ismeri: mágusnak tartják, aki árkusról tudja a hangot olvasni. Gyakran már hajnalban ott bolyong a tábor peremén, leereszkedik a patak partjára, merően nézi a feltajtékzó kis vízesést. Végigmegy, míg a villanella szerelmes hangja feltépi a katonákban az asszonysóvárgást. A csupasz állú maestro ott áll az őrlánc szegélyén, a sánc felhányt sárkupacain: ez már a senki földje, alig puskalövésnyire a betüremlő török hídfő megerősített palánkjától. Csonka fák merednek az ég felé: koronájukat hasította le az ágyúgolyó, mely tölcsért forgatott magának a felázott agyagban. Idáig kúszik Claudio, megbűvölten nézi a csillagszemű várat, ezt az óriás pogány tüskét a valaha keresztény tájban. A müezzin énekszavát átveri a Dunán a szél, tevék kérődznek a parton, ázsiai bivalyokat terelnek.

Néhány lépés, s a mantuaiak elnyúló őrlánca megszakad, itt hevenyészett palánkrondella mered, ágyúállásokkal - utána, nyugat felé fordulva, már a túlsó csillagsánc oltalmában hajdúk táboroznak. A szél erősödik, az éjszaka csendje is cinkos abban, hogy hallja idevert éneküket. Megy feléjük. Széthajtja a bokrokat, átlép egy leégett tanya üszkös romjain. Egy vízmosás zárja el a két tábor közötti határt. Fehér kő kínálkozik peremén, leül, innen figyeli a magyarok énekét. Mintha két külön világ lenne - ez nem hasonlít semmiféle itáliai szólamhoz. Az énekesek arcát nem látja, elképzeli őket a hangból: öreg harcosok lehetnek, akiknek torkát kikezdte a vénség, tél szele, borital. Mintha belehorkannának ebbe a nyers, majd hirtelen ellágyuló unisonóba... s egyszerre belekap egy fiatal hang is: váratlanul lágy, lírai tenor. Miről énekelhetnek? Ki írta a textust? Hol született? Hallgatja: az öregek komor recitativója bizonyosan halált idéz; kétségbeesetten igyekeznek megkapaszkodni a ritmusban, míg harcolnak a fiatalokkal, akiknek hangja a "ha majd elmúlik a háború" szerelmes sóvárgását tükrözi. Mintha átharapnák magukat a strófán, melyet saját képükre formáltak... Ebben az énekben nincs semmiféle felolvadás a harmóniában, hiányzik a kegyes hangulat. Félelmesen egyszerű, ahogy mindegyik elhallgat, s most csak egyetlen hang töri meg a csillagtalan éjt. Ez az előbbi tenor: panaszos, lírai, szívek közt bujkáló - mintha egy kézzel összemarkolná ezeknek a fészkükből kivert hajdúknak minden fájdalmát.

Csak meg kell kerülnie a vízmosást: már ott áll közöttük. Nem tud ellenállni a kíváncsiságnak - nemcsak hallani, de látni is akarja őket, kik azok, akik ilyen különösen, idegen dallammal énekelnek? A földtüremlés pereméről látja a tábortüzet. Széles lángkaréj, szüntelen táplálhatják, nem szór füstöt és kormot, mint az övék, amit ügyetlen kézzel egyengetnek a didergő Gonzaga-zsoldosok. Csobolyó jár kézről kézre, mielőtt valamelyik katona elkapja, megrázza, aggodalmas arccal: nem üres-e már? Az utolsó előtti már hiába billentgeti - erre kitör a vad, majdnem horkantásszerű kacagás... milyen másként nevetnek, csupa á... á... á... kottára tudná venni, ha... Egy percnyi csend, valaki mintha oldalról vezényelné a vitézeket, s a csendben elindul egy hang...

Sok szép hadak majd indulnak
Köztek szép zászlók lobognak,
Dobok, trombiták harsognak,
Mikor Jézust kiáltanak

S a második strófánál - mert érzi a versszakasz végét - már többen... tucatnyi hang énekli az unisonót:

Rettenetes fegyver fénylik,
Majdan leszen álgyúzengés
Seregek közt nagy üveltés
Sebesedik, sok fő esik...

Szégyent vallnak, kik elfutnak,
Azok nyernek, kik próbálnak,
Ha meghalnak is, hírt hadnak
Igaz hitért kik megvívnak.

Az szeleket fúni hagyod,
Az felföldet háborgatod,
Az tengert is háborgatod,
Az kis hadat vidámítod...

Ezerötszáz kilencvennégyben
Szerzé ezt egy jókedvében
Az nagy isten seregében,
Áldott légy örökké, ámen...

Fél szemmel figyelik az alkalmi látogatót. Már lankad a fortissimo, amikor megpillantják az idegenruhást, akin nincs komoly fegyver, csak könnyű tőr a kalamáris mellett. Az ő szemükben: diák! Némán int, amikor lankad a strófa - folytassátok. Keres magának egy kupac szénát, a nedves, sáros földre lenyomkodja, mintha közéjük való lenne, mosolyog, leheveredik, még száll a furcsa, elnyújtott unisono a levegőben, ki tudja, mi az értelme, miért dalolták a katonák s miért hagyták abba, hisz olyan, mint aminek nincs sem eleje, sem vége. Oldalt megpillantott egy széles hátú lantot. Nyúl utána, ketten segítik oda hozzá: hogy kerül ide ez a Norimbergában készült német zeneszerszám, magyar hajdúk táborába? Amikor kezébe veszi, csak egy-két vitéz pislant rá, szeme sarkából, de amint megpendíti s kiszalad ujja alól az első akkord: egyre többen veszik körül kíváncsi tekintetükkel.

"Énekelj" - mondja nyers latinsággal egy hang. Szélesebb alomra mutatnak, közelebb a tűzhöz, pokrócot vetnek rá, mint a trónus, tessékelik. Kissé mélyebben van, ahol ül, mert körös-körül agyagból vert mellvéd oldalazza a sáncállást. Énekelni egy madrigált? Négy- vagy ötszólamú formát egy hangra? S lám, milyen gazdag így is, szólóban: telt s bőséges, ha segíti a zeneszerszám - a ritmus kibomlik magából a versből, a lantszó bontatja véle a szárnyát...

Az iskolázott mester hangja - érzi - lassan játszani kezd szívükkel, közelebb húzódnak, megismeri, ki szólt latinul hozzá, tiszt lehet, ékköves kardmarkolatával. Egy kis pauza... így kívánja a textus. A hajdútiszt borosedényt nyújt hirtelen felé: megtörli peremét, ahogy a katonáktól látta, kortyot húz belőle; nehezebb, mint amit megszoktak, de karcosabb. A katonák kórókat vetnek a tűzre, felszikrázik a pernye, látja kíváncsi, csodálatba hajló szembogarukat. A csillagsánc peremét újból betölti az ének...

Néhány más köntösű is szivárog közéjük, az erdő szegélyéről. Sötétvörös köpenyükről ismeri már őket, ezek nem magyarok: horvátok. Már talán ötvenen is állnak, ülnek, hevernek körülötte. A lant panaszosan peng az utolsó akkordban, s az utolsó sor ritmus még úszik a csendben, mint füstfelhő. Amikor elhal, nem tapsolnak a katonák, mint ahogy minden itáliai teszi, ha tetszik neki a zene. A tiszt lehajtja fejét, tarsolyából kis ezüstpénzt vesz elő, s mintha megnyitná a zsilipeket, széles rézgarasok, császári nyolcad-tallérok hullanak a kiterített subára. A napokban, lám, itt is kaphattak zsoldot... talán még tegnap este: kóbor énekesnek tartják, alkalmi szolgája a katonáknak, akinek kijár a bor és a garas. Szétnyitja köpenyét, melyen Mantua ezüstpajzsa, aranylánc, a Gonzagák színei. Mosolyogva int, most ő veszi elő kis tarsolyát, féldukátot von elő belőle, s a sok rézhez, egyetlen ezüsthöz odagurul a mantuai arany. Varázsló-e, aki semmiből aranyat párol? Ki látott diákot, aki nem kér, hanem ad? Egy fiatal hajdú felveszi, körmével pengeti. Bizonyára nem sok aranypénzt láthatott eddig. "Vinum liquas?" kérdi a tiszt, aki felméri, már úrnak veszi. Nevetve bólint, két hajdú felkapja a négy végén összefogott subát a sokféle pénzzel: a peremen túl áll a markotányos sátra, nagy kacagás közt odaviszik. Lám... ismeri-e a tiszt Horatiust, aki ezt írta: "Vina liques": így buzdította egykoron fehér karú szerelmesét... Arra gondol hirtelen - ennél szebb szöveget nem lehetne találni madrigálra...

Megbontotta a korlátokat. A nótások egymásra találtak, s mintha befogadnák, kedvéért énekelnének. Két különböző hang, két különböző világ, ahogy felváltva énekelnek magyarok s horvátok. Kegyelem részesei az éjszakában, mindegyik kapott már friss italt, megenyhülnek, katonaöröm, zsoldosfény ül az arcukra... a horvátok hallgatnak, míg harsan vagy halkul a magyar nóta. Isznak, újra kezdik a vörösköpenyegesek. Egyszerre érzi, ez selymesebb, lágyabb, erőteljesebb: hiányzanak a kemény bevágások, nyers, talán oktalan fortissimók, melyek itt a senki földje peremén egybeolvadnak a táborzajjal. A horvátok elnyújtják... cifrázzák, szólamokba bomlanak: ötször, hatszor is rázendítenek ugyanarra a verssorra. Nézi a magyarok arcát: egy darabig figyelnek, majd lehanyatlik a szem, ásítanak, elheverednek.

A tiszt füttyent, a sötétség falától elmozdul egy árnyék: muskétás őrt álló. Bizalmatlanul, hunyorogva néz körül a tűzragyogtatta körben, kucsmás feje előrehajlik, egy villantással látja a csobolyót, már nyúl is utána. Felváltott strázsák szomjúságával kortyol egyet. A tiszt mondja lassan, tagoltan, latinul: "Soká ette pogány kenyerét, tudja a nótájukat." Mond neki valamit, az őr kérdően néz rá, majd elmosolyodik, mint aki büszke a kapott feladatra. Hosszú sípot von elő kebléből, ki tudja, honnan szerezte: gyöngyös szárán ismeretlen, szeszélyes kacskaringójelek. A zeneszerszám egyszerre felrikolt. A legények hirtelen felkapják fejüket, mintha mindenkiben élne valamilyen lappangó emlék: kúszó portyák, bokorból villanó szembogarak; figyelik a pogányok sípos táncát, bortalan örömét. Ahogy a hajdú nótázza: ördögök dala. Szavát - itt-ott kihull néhány szótag, ha leengedi a sípot - senki sem érti, s mégis mindnyájan tudják, mit akar a kerge szpáhi. A síp bemelegíti a vitézek szívét, mindenki odasereglik a legény köré: Hirtelen énekelni kezd:

Be szejrane gjderüken...

Minap mulatni mentemben
Jöve két kegyes előmben;
Egyik: "Hallád legény!
Melyikünk szebb, ez-e vagy én?"

Felele: "Ez szót nem fejtem,
Vétekben én nem leledzem,
Nem akarok megfelelnem,
Mind szépnek tetszetek nekem.

Nektek szemetek fekete,
Két-két narancs kebletekbe';
Vagytok szépek személyiekben,
Édesek beszédetekben."

Monda ismég: "kérlek téged,
Melyinket vennéd inkább meg,
Melyinkért adnád több pénzed?
Mondd igazán feleleted."

"De imhol néktek az igaz
Szépségtekrül rövid válasz:
Szömölcsöt visel mellyen az,
Aki legszebb: kisebbik az."[3]

Nem rikolt, nem cifráz semmit. Álcás komolysággal, mély torokhanggal kezdi, hasát lóbálja, mintha utánozna valamilyen kövér basát. Majd gurgulázni kezd... hogy hirtelen madárszavát játssza, s oly magasságokba törjön fel, melyeket ki hihetett volna ilyen nyers hangú, egyszerű legénytől? Török nóta: idegen s félelmes az itteniek fülének. Ázsiában született, homok, szél, tevevágták birodalmában: ezt szórták szét a próféta legényei három világrész táborhelyein. Vad, pusztai, nem keresztény fülnek való ének. Ha erre járna a páter, irtózva kergetné őket széjjel, de ez a hajdúk titka, hogy ők így is tudnak énekelni, ha hallani kívánja az idegen diák. A gégefő dagad... a körülállók nem tudják már, mi való s mi a játék, felváltva, dervis módjára emeli s süllyeszti lábát, gólyaritmussal körbeugrál, közben rikolt a síp, vagy bugyogó vadmadárhangon szalad utána a hang - a hajdúk, akik ismerik -, ahogy két ellenség ismeri egymást - a kisnép, akindzsik, markotányosok, szekerezők, varázslók mókáját: elálmélkodnak a fickón, aki sokszorozza törökös mókáit.

- Claudio... Hol vagy, Claudio?

Marinoni lihegve tör át a bokrokon, fullad, klerikusköntöse alján sártól csatakos.

- A fenség keres...

Lehet, hogy énekszó nyomán járt, neki magának is hátán szíjakon a brácsája, óvatosan csúszkál a sáros, agyagos földön, látszik mindjárt, nem katona, esetlenül, kezét imbolygatva mozog. Claudio megveregeti vállát legkedvesebb zenészének, s egy mozdulattal leoldja róla a hangszert. - Valódi hangszerversenyt csinálunk, Battista - mondja nevetve, s virtuóz módjára megpengeti a húrokat. Ez a kedves hangszere, a viola da braccio, melynek mélyebb fekvéseiből néha félelmesen tiszta emberhang tör elő.

A katonák körbeállják, Marinoni már kissé magához tért, megkapaszkodik egy ágban, várja, mit intonál a maestro. Megismeri a villanellát... játszották együtt, négyszólamra. Claudio int, Marinoni szép baritonja mintha ötödik húr lenne, lassan birkózni kezd hang s húr az édes műfaj játékos törvényei szerint. Szűkül a kör. Claudio érzi, mint árad feléje a megmagyarázhatatlan fluidum, mely szavak nélkül is egybefűzi... egymáshoz láncolja az ismeretleneket. A legények szeme csillog, áhítattal, gyermeki örömmel hallgatják, mint a szépség idegen nyelvét, melynek csak sejtik titokzatos értelmét: a legény, aki előbb törökmódra mókázott, most mesterségbeliek sóvár tekintetével tapad rá a játékos kéz ujjaira. Így pereg a játékos, kedves ének, melyet negyed évezreddel ezelőtt Petrarca szedett rímbe a hűvös avignoni vizek partján.

- A herceg hívat, Claudio.

A vendég, aki felszította az este parazsát, s megédesítette a sovány tábortűz végtelen strázsáját: könnyedén int kezével, búcsúznék, de nem menekülhet a súlyos katonakezek erős gyűrűjéből: paroláznak. Latin szófoszlányok szállnak feléje, amit jöttükben-mentükben felszedtek a katonák. A tiszt szemébe néz, halkan latinul kérdi:

- Visszajössz-e hozzánk holnap? - Nevet.

- Mi lesz holnap? - A fordulónál még utána kurjantanak az elvarázsolt katonák.


A herceg szeszélyes. Napok óta nem kívánt zenét, unottan ődöngött sátrában, a kancelláriában, a tábor pereméig sétált, vagy végigvetette magát sarkantyús, hatalmas csizmájával a kiterített medvebőrön. Türelmetlenül fogadta Claudiót:

- Messere, merre csavarog? Ha baja történik, hogyan számolok el Madama Claudiának?

Lehajtja fejét, vár. Ismeri urát annyira, hogy mit sem törődnék vele akkor, ha nem kívánna rendelkezni valamiben. Közelebb hívja magához, halkan mondja:

- Holnap hajnalban rohamra megyünk. Megjött a főherceg parancsa. Nem érdemes este már lefeküdni. Jöjjenek sátramba: a kíséret... főtisztek, akik részt vesznek benne. Rendelem: míg kilövik a vörös golyót, ne fogyjon ki a zene... a dal. Bor nem lesz sok. Nem indulhatunk támadásra részegen!

Végtelen éj Vincenzo kék damasztsátrában, ezüst félholdak között. Fegyverkovácsok tisztítják a fenség vértjét, töltik pisztolyát, köszörülik pengéjét. A fenség hever a tábori kereveten, prémes köpenyét vetette lábaira. Hanyatt fekszik, nyitott szemmel néz a sátormennyezetre, int, kezdhetik a zenészei. Csak az marad vele, akinek nincs senkije. A legtöbben sátrukba mennek, testamentumot vagy levelet firkantanak, talán fegyverüket próbálják, hogy ne menjenek készületlenül a rohamra. Sok közülük még valójában nem szagolt puskaport, az öregebbek, akik megjárták a francia, flamand s olasz harctereket, megrázkódnak ettől a néhány órától, míg Esztergomra ráfekszik az éj: mindenütt egyforma ez - lobbanó s reszkető hullámok váltogatják egymást. Vincenzo, mintha utazást tett volna lelke mélyén, hirtelen Claudio felé fordul:

- Te nem jössz! Csak őrült engedi poétáját ostromra!

Kimondta. Megkönnyebbedett. Pedig szép lett volna zeneszóval indulni, csipkésen, illatos vizekben frissített orcával. Mögötte, mint allegóriás torneókon zenészek, Claudio Monteverdi vezényel, míg hágnak felfelé a göröngyös városi utcákon, a halálsimára söpört, félelmes vársíkig. Duna menti Jeruzsálem hallgat, ásító ágyúival, gyilokjáróival, farkasvermeivel. "Te nem jössz, Claudio." Így könnyebb a lelkiismerete. S míg önmagában búcsúzik a Palazzo del Te-től, Agnese átöleli fejét, fölé hajlik, mély spanyolos torokhangján dúdol, a szempár egyre közelebb, egyre közelebb... Ösztön partjainál jár, míg - gondolja - Acheron fodra csapdossa lábát. S mintha Agnesét elűzné Barbara arca. "Mamma" - az első, aki ágyába fogadta a serdülő princet, s megtanította arra, hogy mi a grácia. A sátor kettős fala szűri a hangokat. Int, elég volt a zenéből... nem kell semmi... Nem kell semmi...? A pappal akar beszélni. De nem a savószemű káplánnal vagy a kövérkés osztrák tábori püspökkel. Egy magyar páter van itt a szomszéd táborban. Ő búcsúztatta azt a hazájabeli poétát, akit elsodort a múltkori ostrom. Egy perc, már fáklyások rohannak arra, amerre Mátyás szállása emelkedik. A herceg türelmetlenül vár: minden idege megfeszül - hátha mégsem jön a pap? Lóháton vágtat hozzá Páter Dobokay. Fiatal ember, apja udvarházában szőrén ülte meg a lovakat. A testőrök csodálkozva nézik ezt a kemény, szilaj magyar papot. Kis zsákban a kegyszerek, ezüstdobozkában az Úr teste. A sátor előtt pad, egy percre leül, magában akar maradni. Egyetlen viola hangja töri át a csendességet. Lassan ez is elhal, s a testőr mutatja a járást a sátorlakás belsőbb bejárata felé.

A pap ismeri a roham előtti éjszakát ilyen nagyuraknál. A legények megszokták, nem enyelegnek a hajnali vendéggel. De a fejedelmeknek ilyenkor feltör a lelkiismerete. Kint kórust hall, megismeri Palestrina egyik rövid motettáját. Már ott áll a herceg előtt, aki állva fogadja. Bőrköntösben, csizmásan.

Megelevenedik a sátor előtere. Egymás után szállingóznak vissza az urak, testőrtisztek, familiárisok, akik elkísérik a fenséget hajnalban. De Vincenzo őrt állíttat a sátor szíve elé. Helyet mutat a páternek maga mellett. Míg fel nem fut az égre a vörös petárda, kegyes beszélgetéssel kívánja elűzni az időt.


A hajdúk, zsoldosok, muskétások ólmos, tompa álomba merülnek. Este ittak, míg el nem nyomta őket az álom. Az őrt állók kivételével mindenki elpihen, már csak egy-egy zsarátnok izzik a tábortűz peremén. A katonák tudják, hogy esztelenség virrasztani roham előtt. De bent a sátorban az asztalnál ott ülnek a mantuaiak. Még messze a hajnal, amikor megjelenik Vincenzo s mögötte a szikár, borotvált Dobokay. A herceg most mintha valóban felkent keresztes lovag lenne, arca ragyog, szakálla csillan a gyertyafényben. Kinéz a sátor eresztékén: mintha az ég alját kezdené bontani valami keletről derengő szürkeség.

Még óra... félóra lehet a támadás kezdetéig. E percben érkezik a főhercegi futár. A hadititok úgy kívánja, hogy csak közvetlen indulás előtt tudják meg: milyen sorrendben mennek támadásra a csapatok. Ez persze élet vagy halál nagy perspektíváját jelenti. Akik először rohamoznak, törékeny létráikon, szét nem lőtt várfalon keresztül: aligha érik meg a délebédet. A tiszt csipkés kézélőjéből húzza elő a pecsétes parancsot.

- Először magyarok s horvátok rohamoznak. Második hely a mantuaiaké. Ha visszaverik őket, jönnek harmadsorban a bajor, szász s rajnai csapatok.

Az urak egymásra néznek. Már elég régen élnek az ostromzárban, hogy tudják, mi a különbség hajdúk s kötéllel fogdosott birodalmi talpasok között. Magyarok nyomába szegődni: több biztonságot jelent az életre...

Alessandro Striggio, a herceg titkára ura elé teszi a hagymaformájú ütő zsebórát. Öt óra múlt néhány perccel. Int, belépnek a fegyverkovácsok, s szakavatott mozdulattal öltöztetik páncélba Mantua urát. A domb alatt áll fel az ostromoszlop. Már elterjedt a híre, hogy második hullámban támadnak. Sisakos, tollas kalapú, bőrcsizmás, vértes olaszok negyedórás éktelen kiabálása után jön a rendezkedés, létrák, puskapor, ólom osztogatása, ágyúk vontatása, egy-egy rikoltó kürt vagy kornétataktus: mestere próbálja a riadót.

Szürkék viaskodnak a vereslő égaljával, az éledő természet hangja áttöri az ártereket: madarak hajnali vijjogása, a lápvilágot felveri a farkasüvöltés; szemel az eső, egy szálfa összeroppanhatott az erdőben. Az eget végigszántja a vörös golyó, egy pillanatra mintha imbolyogna, megáll a horizont peremén (ez a nápolyi tűzvarázslók titka, tőlük vette meg a császári hadsereg). E pillanatban dördül el minden ostromló üteg. A föld megremeg, a sátrak tartóoszlopai mintha kilendülnének helyükről, egy-egy még álló téglafal hangos dübörgéssel beomlik az egykori tanyaépületben. A tüzérek sápadtan lélegzenek, aki nem nyitotta ki száját, annak orrából szivárog a vér. A magyar tábor felől rettenetes kiáltás hallatszik.

Mintha az Apokalipszis hadai indultak volna el: támadásra lendülnek a hajdúk. Nincs szó szabályos sorokról, dobszóról, strázsamesterek üteméről. Maguktól, káromkodva, nekikeseredve cipelik a lajtorjákat. A várbeli néma ágyúk egyszerre választ adnak, de az ostromlók már túljutottak az első tűzvonalon: még nem érték el a holtteret, de már ott kúsznak a város görbe utcáin, romhalmaz, faltöredék mögött keresve fedezéket.

Mire eloszlik a "szalve" füstje, úsznak a porfelhők, omladozva görög le egy házdarab vagy szikla a mélységbe, de a szél elhajtja a felhőt, s ott állnak a bástyák, kicsit megtépetten, oromcsipkéjük fedi a belső romokat. A várágyúk szüntelen tüzelnek, tüzes golyók csapnak be a birodalmi sereg szállására: aki nem érti a harc s várostrom művészetét - tanácstalanul nézheti, e rettenetes összevisszaságban tulajdonképp mi is történik.

Így áll Claudio a domb szélén, melynek túlsó peremére épült a hercegi nagysátor. Laza foltok bukkannak fel szeme előtt, tüzérek harsány kiáltozását hallja, már tudja, hogy amikor kanóccal közelítenek, ki kell tátani a szájat, hogy ne szakítson a légnyomás. Szeme követi azokat, akik előremennek: terjengő barna foltok a halvány téglaszínű vártérben: fent egy-egy falszelvény beomlik, mögötte parasztok tűnnek fel, ásóval, amint az erősödő tűzben hajszolják őket a sáncásásra.

Vincenzo botjával megadja a jelt, utána a díszes, római faragású díszjelvényt átadja apródjának. Ezután - hirdeti büszkén arca - a fegyvereké a szó. Kalap helyett ezüstsisak díszíti fejét, lábán nincs sarkantyú, vértjén ciráda. Köpenyt sem hord, hogy bele ne akadjon (mindez a fegyverkovácsok tanácsa). Az ősi Gonzaga-kardot hordja s övében két pisztolyt. Körülötte a kíséret, Striggio alakít festői csoportot belőlük: Gonzaga-rokonság, Mediciek, Rossi. Természetesen az a hallgatólagos parancs, hogy az urak csak akkor indulnak el a glacis felé, ha már a zsoldosok megtisztították az utat. Mantua urától senki sem követelheti, hogy a létra fokán verekedjék, mint akármilyen gyalogos. Igen... fent a bástyán... a fal tövében, ahol már ember ember ellen folyik a küzdelem, nem öntenek le forró szurkot, nem fordítják fel kampóval a lajtorjákat: ez nemesuraknak való feladat.

Claudiónak éles a szeme, messze lát. Talán minden mantuainál jobban ismeri a magyarokat. Ki lehet... hol lehet tegnapi barátja, a bőrködmönös hajdú, a fiatal törökös sípos, a latinul beszélő tiszt, aki kérdezte, eljössz-e holnap, így: "Cras redibis?" Ők rohannak elöl. Ma nem várják Monteverdit, éppen őt a magyar táborban... A holttér fehér pusztaságán egyszerre barna foltok türemlenek. Ha átrohanják ezt a térszakaszt - ennyit tud a várvívás művészetéből -, már közvetlen a várfal alatt nem kaphatnak többé ágyútüzet. A barna folt nő: míg égő kátrányos koszorúk cikáznak, a bőrpáncélok, ködmönök egybeolvadnak a piszkos, zsombékos földdel, sárral, omló várfal porrétegével: innen, a dombról csodálatos kép, ahogy kúszik előre a hangyaboly, kezükben parányi létrák, s láthatatlan fokukat, íme, beakaszthatták a várfal hasadékain, egyre többet, egyre feljebb támasztják, kúsznak... Most épp fejük fölé porzott egy rosszul irányított császári ágyúlövés... lehet, hogy érte valamelyiküket. A lajtorjákat egymás tetejébe ékelik, így kúsznak előre az istenkísértő úton. Az omló rétegektől pajzs védi a fejet. Még néhány fokot ugrálnak, s az első hullám már fent ül a sebzett oromcsipkék tövén.

Nem ő az egyedüli, aki innen figyeli a pillanatot. Rossi keze meglendül, egyszerre fújnak a kürtbe a kornétások. Most indul el Tankréd, hogy bevegye Jeruzsálemet. A mantuaiak ütemes rendben lépkednek, mesterségük szabályai szerint, frissen ácsolt, festett ostromlétrákat cipelnek, a tisztek kardja mutatja az irányt. Mire elérnek a fal tövébe, már látszik: csak az első támadóoszlop van halálos veszedelemben - a második csak akkor indulhat, ha hely van számára a támadásra. Percek-e vagy órák, innen a dombról nézve? A holttér megtelik vérrel, sebesültekkel s halottakkal: mintha óriások kegyetlen játéka lenne - a védők hatalmas vaskampókkal szaggatják le a falról a létrákat: a faváz perdül, s a mélységbe rántja azt, aki már nem tud máshol megkapaszkodni.

Turbánok felvillanó, tűnő foltjai, kisfegyverek szüntelen villanása... s lám, most a barnákat... a színtelen, földtestű hajdúkat lassan felváltja a tarka, sokszínű mantuaiak sora... pontosabban: a létrák aljába ékelődnek, a mozgás lassúbbodott, néhol megállt: csipkék, tollak, bugyogók, vértek, tarka köpenyek lepik el a lajtorják alsó fokát. Hallani nem lehet, csak annyit látni, hogy heves kiáltásokkal, élénk taglejtéssel hívják egymást a holttér védő pereméhez.

Az eget egyszerre zöld rakéta szakítja át. Vezérek nyelvén: vissza a támadástól, abba kell hagyni a létramászást. Mi történt? Miért akad el az ostrom? Vagy csak próbatámadásról volt-e szó? Mire gondolt Mannsfeld, aki vezeti az egész operációt? Talán csak annyi volt: kifárasztani a törököt a támadással, kóstolót adni az ostromlók erejéről, nyugtalanítani, szétlőni a könnyebb erődítményeket: rávenni arra, hogy szépszerével kezdjen Esztergom vára a birodalmiakkal tárgyalást.

A tábort vidám kedvre hangolta az akció: sikerült most megközelíteni a bástyákat, nem is olyan nagy veszteséggel, nyugtalanították a pogányt. Mindenki természetesnek tartja, hogy erre a próbaharcra hajdúkat küldenek előre. Föld népe, ismerik a török harci szertartásait, ha pusztulnak: kóbor katonaélet végére tesz pontot a keresztény vitézhez illő halál.

A főtrázsamesterek számba veszik a veszteséget, a felcserek csonkolják a karokat s lábakat, néhány törököt sikerült pányvákkal lehúzni az omladékos falakról, ezeket hurcolják bemutatni táborról táborra. Mantuai csak elvétve került már az ostromlétrákra, a visszakozó jel épp akkor hangzott el, amikor sorra kerültek volna. Amikor visszatérnek, kürt- és dobszó kíséretében, harcias rendben, egyik-másikának szakadt a köntöse, füstös az arca, még könnyebb sebesült is akad. Akiknek arany vagy tallér húzódik tarsolyukban, visszamaradnak: a hajdúk olcsón adják török zsákmányukat, számítás dolga: a vételár tízszereséért, hússzorosáért válthatja majd ki magát a jómódú török. Így szaporodik Vincenzo herceg fogolytábora. A hajdúk tudják, hol kapnak pénzt a kontyos portékáért.

Claudio nem tud elmozdulni a domboldalról, a kép, a mozgás felejthetetlen: a síkon, városszélen szekerek csíkja, a kivillanó napfényben aranyszikrákat villantanak az ágyúk, bizonyára a várvédő török kapitány azt írja a budai basának: Esztergom visszaverte ma is a rohamot. Nézi... a szálló madarak közül melyik lehet a várbeli postagalamb?

A herceg visszatér táborkara élén. A glacis széléig jutottak, különösebb veszély ugyan nem környékezte, de közelbe csapott le néhány szakállas golyóbis. A hősi elszántság tart mindaddig, míg arcában nem érez heves nyilallást. Lehet, az izgalom s a harci készülődés elnyomta eddig a fájást, most, hogy feloldódott a feszültség, úgy érzi: duzzad, egyre jobban fáj. Mire beér sátrába, halántékán lüktet végig a láz. Az orvos már ismeri ezt a tábori betegséget: nem első a herceg, aki arcdaganatról, lüktetésről panaszkodik. Striggio szeme előtt készíti főzetét, a doktornak magának is kóstolnia kell belőle: nehogy mérget keverjen gyógyszer helyett. Kint, a domboldalban a hűvös reggelben egyre több katona fetreng keserű kínjában. Ez is a tábor betegsége, Itáliában nem ismeretes: a magyarok némethasnak mondják, a többiek egyszerűbben: vérhasnak. Néhány nap kellett csak hozzá, hogy átterjedjen a mantuai sátorvárosba. A herceg beteg, szétterjed a nyugtalanító hír. Striggio, a titkár kéri a fenséget, vegyen erőt magán, mutatkozzék a sátor előterében, hogy lássák: nem verte le a láz. A nyugtalan hajnal után lassan elcsendesedik a tábor, ma nincs különös szolgálatot, zsoldfizetést ígértek, s talán sor kerül valami zsákmányosztogatásra is.

Claudio arra gondol, hogy a Megszabadított Jeruzsálem vitézeinek nem volt gondjuk kenyérre, zsoldra, a lónak abrakra. Legalábbis erről nem írt semmit sem Tasso úr. Neki magának viszont elég gond, hogy hogyan rendezi be fiatal háztartását, miből téríti meg az uzsorásnak az ötven scudót, amit apja pénzén felül még kölcsönvett. Ha a fenség nagy zsákmányt ejtene a várban, abból jutna bizonyosan a maestro di campónak is. De erre egyelőre aligha van kilátás, a vékony zsoldból semmire sem telik, s a mantuai uraknak nagyjából üres már a tarsolya. A sátorvár előtt megáll a kürtös, elfújja a délebédre hívó jelet. Ez annyit jelent, hogy a herceg most vonul át kíséretével az ebédlő-sátorba, ahol már várnak a szakácsok. Amikor feltűnik Vincenzo - az orvos fia döbbenten látja: az orr körül szederjes, szája duzzadt, egész arckifejezése ijesztően megváltozott. Néhányszor látott ilyenféle bajt Baldassare doktor boszorkánykonyhájában. "Orbánc" - mondta az apja - néha nagyon veszedelmes lehet.

Míg az étekfogók hozzák a tálakat, Vincenzo unottan turkál az ételben. Az asztalnál heves viták zajlanak, pro és contra vitatják a mai félbeszakított támadás menetét, kudarcát vagy sikerét - mindenesetre az okát. Olaszok: századok óta gyakorolják várépítés, vívás, ostrom művészetét, mindenki tud egy-egy epés megjegyzést a birodalmiakra: Mannsfeld öreg, a főhercegek tehetetlenek, a birodalmi zsoldosok fabatkát sem érnek a komoly harcban, a hajdúk fegyelmezetlenek, laza, nagy tömegek mozognak, kicsiny az összjáték, rosszak az ostromágyúk. A föld, melyen elterül az ostromzár: kifosztott, letarolt. - Szélrohamok váltják egymást, a léghuzat áttör a kettős sátorfalon. A herceg hangulata átragad az őrgrófokra, bárókra is, szárnyszegetten üldögélnek kényelmetlen lócáikon. A szó elakad, minden ajkon ott lebeg a néma kérdés: meddig tart még az ostrom, meddig rostokolnak e körül a nyomorult dunai sziklavár körül? S ha bevennék? Mi történnék akkor? Sikerülne ezzel megtörni valóban a pogány hatalmát?

A lázas herceg lehajtja lüktető fejét. Bedagadt szeme dühösen mered tányérjába. Szót sem szól, látszik, küszködik magával, belsejében háborog: ilyenkor legjobb magára hagyni, egyetlen szó, udvaronc kedveskedése is, végsőkig felbőszítheti. A zenészek újból csipkés kézelőkkel, tiszta gallérokkal állnak, kezük a zeneszerszámon, várják, mikor kegyeskedik megadni a fenség a jelt: kezdődhetik az ebédhangverseny. De Vincenzo néma, keze nem lendül. Szomszédja, Rossi, látja, hogy egyre vörösebb, indulatosabb az arca. A herceg felnéz a sátortetőre: kékes-piszkosan csurog lefelé az esőlé.

- Határoztam. Felszedjük a tábort: beváltottam a fogadalmam. Nem engedtek ostromra. Megyünk vissza Mantuába!

Rossi felugrik, s így az egyik Medici herceg is, mintha le akarnák fogni a fenséges rokon kezét. De már maga a herceg is áll, az étekfogók megmerevednek szolgai személytelenségükben, az apródok letették a boroskancsót.

- Ehhez a hadvezetéshez nincs szükség Mantuára. Fülembe jutott, hogy a főhercegi szálláson úgy beszélik: mi nem is akarunk harcolni. Nem szabad bennünket összeereszteni a törökkel. Lám, a visegrádi várba, amit mi foglaltunk el - német őrség került. Erről a hajnali támadásról sem közölte velem a parancs, hogy egyszerűen csak - próbaostromról lesz szó. Emellett napról napra több katonát vesztünk, mindenféle itteni morbus miatt. Magam sem érzem jól magam...

Carlo gróf már néhány napja példálózott a fenség előtt: lassan kifogy a hercegi hadipénztár, nem tudja ellátni a katonákat... hűvösödnek a napok, a törökök erősítéseket vonnak össze... De akkor Vincenzo még hallani sem akart a visszatérésről. Most neki, Rossinak kell úgy tennie, mintha meglepné urának hirtelen döntése.

A hír kiszáll a táborba: félóra múlva már az őrhelyeken is megtudják a katonák. Akik unottan ődöngtek, komoran temetve a napi halottakat, örökösen szürke, esős, szeles idegen ég alatt, idegen veszélyek közepette - egyszerre felélednek, bomló, nyüzsgő kavargás kezdődik a mantuai táborban. Éjszaka rögtönzött haditanácsot tartanak: ezen már részt vesznek az intendánsok, szekérsorok gazdái, főstrázsamesterek. A herceg láza mintha engedne kissé a főzetekre, de még mindig nem eszik, nem iszik. A tartalék marhákból néhányat levágnak, vasárnapi ételt kapnak a katonák. Strázsák láncát kettőzik, hogy a birodalmi tábor felé ne szivároghasson ki semmi hír.

Végre észreveszi Claudiót: egész nap rá se hederített a zenészekre.

- Készül-e a Te Deum? Nem hallottam róla napok óta!

- Fenség, a Glória kész van... de ez csak egy rész. Néhány hét kellene az egész mise kidolgozásához.

- Majd otthon. Vagy útközben, Claudio. De most szeretném, ha ezt a hosszú, csúf napot megszépítené a muzsika. Ha elalszom közben, nem baj, legalább szépet álmodom. Jöjjenek!

Hosszú feje ráhajlik a viola da gambára. Ma kedve van ezen a hangszeren játszani, a többi öt zenész között. Marinoni némán kiosztja a kottalapokat. Striggio, a hercegi titkár, aki maga is zenész fia (apja híres dalában utánozta a mantuai mosónők egymással perlekedő szavát), s kitűnő dilettante hírében áll - odaül közéjük, ha mást nem, kottát lapozni.

Kint az éj fekete köpenye alatt megmozdul... mintha elmozdulna helyéről a mantuai tábor. Száz és száz kéz szedi a cölöpöket, sátortartó oszlopokat, minden kézben fegyver helyett szerszám, ismeretlen zajok, melyek felszántják az esős éj csendességét. A közkatonák vidáman izzadnak, a tisztek ostorukat pattogtatva szaladnak fel-alá, a lovagok útiköntösökbe öltöznek, szolgáik csomagolják málháikat. De aki teheti, rongydarabot vet a sáros földre, s odatelepszik Vincenzo herceg sátra köré. Van zenedarab, amit ismernek... van, amit még nem hallottak. Találgatják: mi a címe... textusa a motettának, villanellának... hogy is fog kezdődni a várva várt madrigál.

A zeneszerszámok elhallgatnak, az énekszólamok játéka váltja fel hangjukat. Majd minden csendes lesz néhány percre. Csak egyetlen instrumentum vezet be valami ájtatos szólamot.

A herceg oldalsátrait már sikerült leszerelni, most kellene hozzáfogni a kancellária lebontásához. Bőrsipkás tábori ácsok dolgoznak, baltacsapásaik ritmikusan csattognak a sötétben.

S most egyszerre megszólal a piano-szárnyon, egyre erősödve - ahogy hat énekes bírja - a visegrádi Glória. Az ács hátratolja sipkáját, leteszi szerszámát, megáll, néhány lépéssel közelebb jön, körülnéz: lócákon, köpenyeken, szalmán nagyurak hevernek: nyitott szemmel, tűnődve, fél kézzel könyökölve. Egy zsoldos nem hederít rá, deszkát hasogat: társa oldalba löki, karon ragadják a sátorkarókkal csoszogót. A Glória zeng, kiszűrődik a sátorból. Mintha végigsimogatná a mantuai tábort, vezért, katonákat, sírokat.


13.

A doktor mutatta Claudio levelét Maddalénának. - Ha nem kötné le az udvari élet... nyugodtan ülhetne most valamelyik székesegyház karnagyi székében. De látod, ahogy írja: "bizonyos rangot kell tartanom" - igen, ez a "tener un certo rango..." ez kerül sokba. Az udvarhoz, persze, nem mehet foltos könyökkel. Kocsit kell tartani vagy bérelni. Szolga s szolgáló is kell a házhoz, igaz, hogy ez a Cattaneo család dolga is... de ez is pénz; ha szükséges, neki magának kell időről időre kisegítőket felfogadni a zenekarba. S látod, most újból kell neki ötven scudo.

- Ha legalább vinné valamire, de még mindig csak brácsás a zenekarban...

- Amikor a hadjáratkor megkapta a tábori maestro címét, nem bántam... menjen, fiatal, nem árt, ha belekóstol egy kicsit a hadimesterségbe. Csizma, ló, fegyver kellett neki. S mindnyájan azt hittük, ha megürül Mantuában a karnagy széke: nem kerülhet más oda, csak Claudio. Most meg, ahogy írja: meghalt az öreg Werth mester. S a herceg még túl fiatalnak találja Claudiót erre a tisztre... Benedetto Pallavicinót nevezte ki, tudod, akik itt laktak... S. Abbondio terén... ez is cremonai. De hol van akkora híre, mint Claudiónak?

- Mire kell az ötven scudo?

- A herceg megunta a Gerusalemme Liberatát. Most Flandriába készül, utazásra. Magával viszi a legjobb zenészeit. Nem vért kell, hanem új bársonyzeke, csipkék, tafotaköpeny. Persze... persze... tartani kell bizonyos rangot. Ilyenkor szerencse, ha segíthet az öreg, de ötven scudo nagy pénz...

Megszólal a kapun a kisharang. A szolgáló szava:

- Messer Germelli halni készül. Mielőtt papot hívnának, kérik, látogassa meg a padrone...

Feláll, veszi botját, orvosságos táskáját, kissé görnyedten megy kifelé, a küszöbön megáll:

- Látod, amíg hívnak, amíg bíznak itthon bennem: addig tudom segíteni Claudiót.

A Germelli-házban már kőművest hívattak, aki éjszaka bontja a halottak kiskapuját. De a doktor elkergeti az útból az eret vágó borbélyt, s a nagy Vesalius hű tanítványaként harcolni kezd a halállal.

Hajnalban ér haza. Germelliék szolgája megy előtte a lámpással. Maddalena asszony nem egy ilyen éjszakát virrasztott át. Melegítő az ágyba, szíverősítő vacsora, csend reggel, hogy valamit pótoljon a doktor az alvásban. Amikor megjön, az asszony, ahogy szokta, csak némán, kérdően néz urára...

- Most megmarad. A pióca mindig többet ér, mint az érvágás. Ostobák, azt hiszik, azzal gyógyít ez a kis állat, amit kiszív - pedig az az elixír, amit befecskendez a betegbe. Nekem van még belőle egy fazékkal. Ezek jobban szívnak... magyarok. Claudio szedette össze a legényével a Duna árterében. Itt minálunk legfeljebb a felső Pó vidékén lehet tavasszal hozzájuk jutni. Igen... Vesalius mondta egyszer, "amit a pióca befecskendez a testbe: az nem engedi, hogy megaludjon a vér"... Germelinél is az utolsó percben érkeztem. Küzdtünk... az a csúf kis fekete állat ma este elűzte a halált. Germelli így Claudiónak köszönheti az életét s én is neki az aranyakat... Illik, Maddalena, hogy a fiamnak küldjem el ezt a pénzt...

Öt szép féldukátot tesz le az asztalra. Szeme csillog, könnytől és fáradtságtól. Az asszony átöleli görnyedt hátú urát.


Spában, az Európa-szerte híres fürdőhelyen már várták a drágakőkufárok, gyémántköszörűsök a herceget. E csodálatos hővizeknél - a kor szokásai szerint - a könnyed, fesztelenebb udvari élet vonzotta a fejedelmi sarjadékokat, bíborosokat, művészeket, körülötte felbukkantak kalandorok, pénzkufárok, a fekete mágia doktorai, unatkozó széplányok s a "csobogó tiszta vizek partján" éppoly bőven termett szerelmi kaland, mint gyanús politikai akció vagy magasztos filozófiai beszélgetés. Kialakult az első európai fürdőhelyi életforma: a nagyurak iszappal, kádfürdővel, kenegetéssel gyógyították ezer nyavalyájukat: köszvényt, podagrát, franciakórt. Esténként a tágas szálákban pergett a csontkocka, vagy a remekbe festett kártyalapokat verték az asztalhoz. Vagyonok vándoroltak idegen kézre, s ilyenkor arattak a kéznél levő flamand uzsorások.

Spában szeretkeztek, henyéltek, kártyáztak a mantuaiak. A zene csak apró morzsa volt, amit szétszórtak egy-egy bővebb lakoma után. Claudio naphosszat ődöngött az egyébként unalmas, sivár kisváros utcáin. Szállását meg kellett osztania zenészeivel, nem volt semmi kiemelő címe, ő is egy volt a herceg violásai közül. Csak a többiek előtt volt rangja: maguk között őt tekintették a valódi maestrónak.


Ólmos délután volt. A hercegi szálláson már megsokallták a spái esőt; a fenség - ha nem készült kártyacsatára - kedvetlenül intézte a magával hozott aktákat s nagyokat ásítozott. Ebben a langyos, kedvlankasztó hangulatban kopogtatott be egy jeles egyházi ember, Jacques Dávid du Perron, Evreux püspöke, a kitűnő francia zeneszerző. Nem volt ismeretlen a fenség előtt, hisz már a Púpossal váltottak leveleket. E jeles francia humanista, Ronsard s Baif barátja renyhe epéjét jött gyógyítani Spába, meghallotta, hogy itt időzik Itália egyik legfőbb mecénása, s benézett a mantuai szállásra, hogy meglátogassa a rangrejtve szórakozó fenséget.

Vincenzo egyszerre lángot kapott. A püspök - egyházi méltóságát csak keskeny lila szalag jelképezte, egyébként úgy öltözött, mint a francia "noblesse de robe" tagjai, zenészeit hozta magával, akik kint maradtak, persze, az előszobában, de Perron megsúgta a hercegnek, hogy ha kedve telik benne, szívesen rögtönöznek egy kis igazi francia hangversenyt.

- Claudio? Hol van Claudio?

A zenészek szűk szállásáról verték fel, néhány perc múlva szemtől szemben állt egymással a két "maestro". A beszéd ugyan nem ment könnyen - az olaszos francia s franciás olasz közt mégis megértették valahogy egymást, s Monteverdi már tudta, hogy a következő órában valamit fog hallani, amit Gallia s Flandria Lassus mester óta produkált.

- Mi is, mester, a régiek titkát kutatjuk, de talán nem olyan tudós módon, Platónba s Boëthiusba merülve, mint a minden tiszteletet megérdemlő firenzeiek. Mi - megmondom - nekivágtunk s lehet, hogy azért használjuk zenénkre ezt a szót, hogy "mesurée à l'antique", mert ezzel inkább el tudjuk választani a polifóniától, felkeltjük iránta a művelt elmék érdeklődését, s magunk is gyönyörködünk benne. Ó, uram, mily kedves játék, megfigyelni a fekete s fehér szótagokat... mily hang felel meg az anapesztusnak, hogy juttatom kifejezésre a daktilust...

- Mindezt hanggal? Kegyes engedelmével... ez játék.

- Játék! Ha az ön nyelvén beszélnék - scherzi musicali-nak mondanám...

Monteverdi mosolygott:

- Szép cím ez, uram. Zenei tréfák? Ha megengedi... egyszer magam is használom. Már égek a vágytól, hogy hallhassam. De szabad kérdeznem: mi az, amit játszanak?

- Mi vaudeville-nek s airs de cour-nak nevezzük e rigmusokat, melyek mindenféle érzéseket ki tudnak fejezni, persze, legfőképp az erőteljes indulatokat... haragot... félelmet... Tánczenénk is egyre több születik, hisz az udvar... a sok herceg és pair udvara mind ballet de cour-t követel...

Vincenzo arcán látta a türelmetlenséget: a mesterek vitája őt az alkimisták s csillagjósok disputáira emlékeztette - csak a beavatott lebbentheti fel a bűvös köntöst. A dilettante joga, hogy a műből vonja le a teória magvát.

Négy énekes volt, zeneszerszámokkal. A dal, melyet először énekeltek - egészen meglepő volt: a felső szólamot lantkísérettel csak egy, a legszebb hangú énekes alakította: a másik három átvette - mintegy kórust formálva. De az első strófát csak egyetlen énekes mondta végig - a különös, szótagonként hangsúlyozott zenei nyelven, mely lassan, észrevétlenül hullámzik át a nazális hangok gazdagságában. Teli hangok... hosszú melizmákkal tarkított monodikus stílus, érezni a kontrapunkt tiszteletét. A zene szegény talán harmóniában, de annál szabadabb ritmusaiban.

A zene idegen volt: nem hasonlított semmihez, amit valaha hallott Itáliában. Vers volt, skandált antik szakaszok, s mégis rengeteg francia bravúr, a felépítés egyszerűbb mivoltát bőven kárpótolta az előadás mesteri, színes, játékos lendülete: a zenészek éltek, játszottak, mókáztak, cseppet sem hatotta meg őket, hogy nagyúr előtt csillantják tudományukat. Hiszen... maga ez a mimika is olyan volt, mint valami furfangos, idegen pantomimjáték, mely szerencsésen ölébe fogja a szót s a melódiát.

Monteverdi figyelte a herceget: Vincenzo hüvelykjét szorgosan illesztve többi ujjához, skandált, mint amikor disztichonokat pergetett fiúkorában, az álmos órák alatt. Elandalodott az édes francia beszéden, gyors, kicsit kásás gall szavával maga is zümmögte a melódiát. Amikor elhallgatott a zene, s az evreux-i püspök intett a zenészeknek: mára elég, ereszkedjenek fél térdre a fenség előtt, s vegyék át kézcsókkal a fejenkénti egy-egy aranyat, a mecénás szeme jelentőségteljesen villant egyet Claudio felé:

- Ha valóban ez volt az antik zene, úgy nagyszerűen tudták egyesíteni a régiek a költészetet, melódiát és ritmust... Csak kissé monotonnak találom... igen, valahogy egyhangú ez a szövegprozódia. Mit gondol róla, messer Claudio?

- Fenség, ez jó a franciáknak. Nyelvük is erre alkalmas. De én nem hiszem, hogy ezt a "musique mesurée"-t egybe lehetne olvasztani a mi itáliai versezetünkkel... De a könnyedségük, fenség, az, amit legjobban csodálok. Náluk mintha játék lenne valóban a zene, ahogy a püspök úr mondta... scherzi musicali...

Este szállásán néhány sort vet utóiratnak öccséhez, Giulio Cesaréhoz intézett levelében. "Tudd meg, hogy most hallottam először valódi francia zenét, amit nyomtatva már három vagy négy esztendeje láthattam, motetták s madrigálok formájában, de volt közöttük canzonetta és ária is. Azt hiszem, ha hazamegyünk, én leszek az első, aki ezt elhozom Itáliába, s megpróbálom ezeket a zenei tréfákat latin nyelvezettel, vagy akár a mi vulgáris szavunkkal a saját talajunkba elültetni. S ha sikerül, Giulio Cesare, a címe ez lesz: Scherzi Musicali..."


A nappalok későn kezdődtek, s a zenészeknek végig kellett napról napra várniuk, míg hajnaltájt befejeződtek a kártyacsaták. Vincenzo őfenségére ritkán mosolygott a szerencse - Striggio s Chieppio, akik megosztották a herceggel az utazás gondjait - egész délelőtt tárgyaltak a pénzkölcsönzőkkel, nemegyszer sikertelenül. Amikor már tragikus módon kezdett fogyni a hercegi pénztár kincse: úgy határoztak, hogy egy napot sem szabad többé időzni Spában, induljanak Antwerpenbe, ahol már amúgy is várja a mantuai fenséget a helytartópár.

A titkár előreutazott. Flandria székvárosában néhány napig szállást keresett, megtárgyalta a magisztrátussal, helytartói udvarral a fogadás részleteit, s eközben óvatosan tapogatózott a helyi drágakő-kereskedőknél, mit adnának a Gonzaga gyöngygyűjtemény, smaragdok, gyémántok egy-egy ritka darabjáért. A gyöngyöket már megelőzte a hír: öt műgyűjtő Gonzaga-nemzedék halmozta e sápadt ragyogású kincseket: a herceg hajlandó volt megválni a gyűjtemény tekintélyes részétől, ha itt jobb árat kap, mint otthon, Itáliában.

Antwerpen sebzett város volt. Most heverte ki azt a szörnyű pusztulást, melyet a spanyol ostrom jelentett - alig néhány esztendővel ezelőtt. A bástyák még töredezetten meredtek az égnek, még a belváros utcáinak szegélyén is mindenütt látszott a zsoldosok perzselő fáklyáinak nyoma. De e fontos város élete lassanként élénkebben kezdett megint keringeni, s az antwerpeni magisztrátus szemében új bizalom jele lett a fejedelmi látogatás. Vincenzo híre, persze, ide is elhatolt: a mecénási ragyogásban tündöklő herceget epedve várták mind a hét szabad művészet mesterei. Mindenki pecsenyéjét akarta sütni, s a városi tanács is mindent elkövetett, hogy minél nagyobb mértékben rátereljék a mantuai fenség figyelmét Antwerpen eladó kincseire. A magisztrátus tudta, hogy Mantua uralkodójának hagyományos címe: a festőművészek mecénása. A Reggia műkincseiről amúgy is legendákat beszéltek a flamand műkereskedők. Úgy határoztak, hogy elkalauzolják a fenséget Antwerpen legnagyobb s legelőkelőbb festőműtermébe, melynek a mester, Otho van Veen nemesúr, Hogeveen örökös ura ad ragyogást. Az udvari festő előkelő környezete, nagyúri modora s arisztokratikus művészete nyilvánvalóan megfelel majd a hercegnek.

Valóban úgy zajlott le minden, mint fejedelmek közötti látogatás. Venius mester négy uradalmának címereivel tapétázta ki műtermének bejáratát, ahol a legszebb falikárpitok váltották fel a családi emblémákat. Nemesember köntösében, oldalán fegyverrel fogadta az aranyozott díszhintajában - a fagyosabb flandriaiaknál szokatlan ovációk közepette - palotája elé gördülő herceget. Míg kiszállt hintájából, bíborszőnyeget terítettek a kapuboltozatig: a szőke fenség mosolyogva, karlengetve ért az előcsarnokhoz.

A festő kalapjának tolla, ahogy az udvari spanyol illem követelte, a padlót súrolta, térde könnyen berogyott, arca mosolyban fürdött. Mögötte festői csoportban sorakoztak tanítványai, inasai, szolgái - valamennyien díszköntöseikben.

A csarnoknak beillő műteremben hatalmas oltárképek függtek, tarkítva fekete köntösű spanyol nagyurak képmásaival. Ezek a hegyes szakállas, kunkori bajuszos arcok valójában csak szemükben éltek: tekintetükben ott ragyogott az eget ostromló ájtatosság, de a földi lét könyörtelen szertartásrendje is.

A mester keze kinyúlik képei felé. Egy név lebben... "Infantado kilencedik hercege, fenség...", majd tovább "őkegyelmessége a cratói prior"... Majd elhal a szó ajkán, nézi a született mecénást, aki elmerül a festett világ különös varázsában. Vincenzo itt nem alakoskodik. Feloldódik, mihelyt a műhely lényegébe behatolt. Megáll egy kompozíció előtt: hatalmas, üres tekintetű szentek, illedelmes mártírok, megdicsőülés fényétől ragyogó mennybéli panoráma. De itt-ott megütötte szemét egy kisebb csendéletrészlet, egy epizódalak arcának hús-vér valósága, mosolygó szem, kecses eb, édes gyermekké rögződött puttó vagy angyal. Vincenzo szeme Itália legnagyobb műkincsein edződött: gyermekkorától kezdve együtt élt a Reggiában Mantegna falra festett családi krónikájával a Camera degli Sposi-ban. Venius mester hatalmas vásznai, dagályos allegóriái mögött megérezte a korszerű ízlésre számító, bámulóitól elkényeztetett, de önmagával talán nem egészen megelégedett festő lírai kitöréseit.

- Odább már csak tanítványaim képei, vázlatai vannak, fenség, aligha méltóak arra, hogy magas figyelmét lekössék.

Vincenzo mosolyog, keze a remekművű kilincsen, arra gondol: valódi műgyűjtő soha egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy ne gyakorolja műízlését névtelen kismesterek munkája felett. S ezenfelül jól érzi magát e házban, szereti a festék- s temperaszagot, művészként olvad bele a színek e nagy unisonójába.

Ez a hosszúkás szoba már távolról sem oly pompázatos kiképzésű, mint Otho Veen díszterme. A szoba az ablaknál kiöblösödik. Hajlásában két képet lát. Az egyik hegyes orrú, sötét főkötős, mosolygó, éltesebb nőt ábrázol, polgárasszonyok fekete köntösében. A másik - épp most kap némi fényt az ólomkarikás üvegablakon át beszivárgó gyenge napsugártól - ifjú képe. Fején mélyen ülő, kissé nőies bársonykalap, négy ujjal kecsesen átfogja köntösét, ezt az egyszerű fekete ruhát, melyet dísztelen keskeny gallér választ el az árnyékaiból kibontakozó arctól... Az arc? Kicsit ábrándos, de mégis öntudatosan tekintő, az elmélkedés örömét élvező ifjú arca: okosan fürkésző, félig nyílt szeme majdnem gyanakodva figyeli a világ képeit.

Meghökkenten áll a képek előtt. Hátrafordul: kísérete elmaradozott, csak Striggio s Monteverdi megy mögötte. A többiek már kóstolják Veen úr pompás serlegeinek borát.

- Ez a kép remekmű... Claudio...

Vincenzo szeme csillog: elfelejti, hogy Mantua fejedelme, megbűvölten áll a vászon szépsége előtt. Hátralép, megragadja két kísérőjének karját, így, néhány lépésnyi távolságból mutatja az arc finom vonalát, az egész kompozíció lágy harmóniáját, majd egészen közel hajlik, vizsgálja az ecsettechnikát, a színek felrakását, a mesterség külső jegyeit. Halkan, mantuai szóval mormolja:

- Ez a két kép többet ér az egésznél...

Most ér ide a házigazda, mentegetőzve, mert Chieppio úr az árakra vonatkozólag érdeklődött a másik teremben. Elkapja a herceg tekintetét:

- ...Igen, fenség, az első tanítványom műve. Mély megtiszteltetés mindkettőnk számára, hogy észrevette... Jeles ifjú, Pietro Paolo Rubens a neve, helybeli tisztes polgár... még nincs is húszesztendős, de már tagja Szent Lukács nemes céhének. Egyebekben itt van, ha fenséged fogadná hódolatát...

Nézi: önarckép-e? Ha igen, a tükör nem adta vissza egész pontosan az ifjú ember vonásait. S lehet, e korban az arc változik. A szem nyugtalan s mégis tűnődő lágysága, az arcon átfutó érzések gyors skálája - s mindehhez a szép növésű alak mozgásának gráciája szokatlanul hat ilyen, nem udvarban nőtt ifjú embernél. Barettját kézbe fogva, mosolyogva hajt térdet, s valódi főrangú személy biztonságával egyenesedik fel. Vincenzo kásás francia szóval beszél hozzá, ám meglepetve hallja, hogy az első tanítvány majdnem tiszta olasszal válaszol. Vincenzo tiszteli annyira az etikettet, hogy a mester jelenlétében nem tüntetheti ki a tanítványt hosszabb megszólításával. Néhány semmitmondó, leereszkedő szót mond, ám amikor Veen mester az asztalhoz siet, hogy díszkupáját kínálja a fenségnek, gyorsan, mantuai szóval odaveti: - messer Pietro Paolo, keressen fel holnap délben a szállásunkon!

Mosolyogva bólint, mint aki kegyelemben elbocsátotta, s csak úgy, szórakozottan veti oda a mesternek:

- Ki ez a fiú? Nemes?

A mester udvari ember módjára hajlik oda a herceg felé, halk, világfias szóval suttogja fülébe a kerengő antwerpeni szóbeszédet:

- A fiú, fenség, bizonyos Johannes Rubens fia, aki nagy jogtudósa volt Flandriának, de vezekelnie kellett hosszú évekig börtönben, mert bűnös szerelem fűzte egy fejedelmi személyiséghez, akitől szent törvényeinken kívül alacsony származása is elválasztotta. Szász Anna hercegnő... fivére, Nassau grófja várába záratta e férfit... Nehezen került onnan ki, s nem is élt soká...

Fejedelmek szenvedélye: kedves, sikamlós téma az olasz udvarokban. Lám, mintha Vincenzo hallott volna már valahol a szeszélyes, szertelen szép szász Anna s jogtanácsosának szenvedélyéről. Szeme végigvillan a kíséret sorába beleolvadó fekete köntösű ifjún. Amikor továbbmennek, halkan mondja Monteverdinek:

- Szívesen látnám Mantuában ezt a fiút...


A hercegi díszhintónak egy kisebb zárt tér előtt kell elhaladnia. Amikor ideérnek, a sarkon embertömeg sűrűsödik, a tér nyitott oldalát kötelek kerítik el. A keskenyedő, tégla alakú térség végén színpadszerű emelvény áll: talán már órák óta folyhatik itt színielőadás. Persze, spanyol színészek, a hűbér jogán utazó vándortársulat, mely néhány zenészét is magával hozta. Ezek oldalt üldögélnek tollas kalapjaikban. A fenség int, a kocsi megáll. Az ablakból kényelmesen nézhetik, mi történik, anélkül hogy el kellene vegyülniük a tömegbe.

Antwerpenben bizonyára minden száz ember közül egy akad, aki tud spanyolul. De a város hemzseg betelepedett idegenektől, mindenféle adószedő, kormányzati ember, spanyolféle élősködik itt; ezeknek a bámész népeknek csodálatos örömet küld ilyenkor az anyaország: bővérű, regényes tragédiákat.

Nappal zajlik a köpeny s kard játéka - öt-hat órán keresztül is tart, némi szünetekkel, melyeket alkalmi mókások s a zenészek játéka tölt ki. Vincenzo, aki érti Kasztília nyelvét, próbál elmerülni a darab szövevényében: elcserélt gyermek, fejedelmi fattyú, megszabadított várkisasszony, halálos bosszú, esküvés, eget verdeső örök szerelem, megnyíló kolostorkapu: megszokott motívumai a játéknak... S lám, egyszerre mintha megdermedne az egyébként figyelmetlen tömeg: a főszereplő majdnem mozdulatlanul kiáll a színpad közepére, s belekezd abba a képzáró nagy tirádába, mely minden spanyol dráma veleje: e néha több száz soros hatalmas monológot lassan kezdik... majd egyre lázasabb lüktetéssel folytatja a színész. Ha sikerül hibátlanul, nyelvbotlás nélkül végigrohannia e jobbára értelmetlen, de káprázatos vershalmazaton: a feszültség e különös, spanyol paroxizmusában egyetlen tapsviharban olvad össze színész s publikum.

Mire eloszlik az ováció - morált prédikáló szakállas öreg úr lép elő, s terjedelmes recitativóba kezd. A zenészek láthatatlan jelre lassan előlépnek, húros szerszámaikkal halkan, majd egyre erősödő dinamikával kísérni kezdik a mondókát: az ősz szakállú, de fiatal hangú histrió a második strófától kezdve már szép bariton hangján folytatja a morált.

Az aranyos hintóablakból elragadtatva nézi Vincenzo a soha nem látott spanyol színjátékot. Elgondolkozik, majd tekintete keresi az oldalülésen hosszú lábával szorongó Claudiót.

- Lám, miért ír messere csak madrigált s kegyes motettákat? Ha egyszer mi is valamilyen komédiát hozhatnánk... de nemcsak szóval... jobb színészekkel, jobb énekesekkel. Minden más lenne a Reggiában: milyen ragyogó ünnep lehetne... gondolkodjék ezen, Claudio! Ha elfelejtem, ön ne felejtse el!

Néhány aranyat juttat a hajlongó színészeknek, majd a kocsisor megindul a hercegi szállás felé.


Pietro Paolo Rubens ott vár a hercegi előszobában. A fenség kegyes kedvében van. Chieppio tárgyalásai jó mederben folynak a portugál-zsidó da Costa bankház uraival: sikerül a fejedelmi gyöngyök gyűjteményét eladni egy tételben. Persze... ezek még nem a legszebb darabok a híres kollekcióból, mégis elég arra, hogy Vincenzo herceg gondtalanul folytassa Flandriában fejedelmi vendégjátékát.

Mint aki csak szórakozottan figyel arra, akihez néhány leereszkedő kérdést intézett, úgy hallgatja Vincenzo a húszéves céhtag-festő szavát. Míg beszél, felméri: kecsesen bókol, szép fordulatokkal igyekszik beszélni az olaszt, s ha átcsap franciába: egyenesen udvari nyelvet használ. Vincenzo kérdően néz rá:

- Hol tanulta meg Itália nyelvét, messere?

- Flandriában. Úgy választottam, Itália lesz jövendő hazám.

- Más nyelven is beszél?

- Latinon s anyanyelvemen kívül angolul, spanyolul és németül is, fenség.

- Messere nagyon fiatal. Mindenre ráért s arra is, hogy megfesse a képeket?

- Fenség... nekem nem elég egyetlen ecset, amivel dolgozom. Bevallom, nagyon érdekel a világ... országok, emberek dolgai.

- Említette, hogy szívesen választaná Itáliát új hazájául. Miért akar elmenni Antwerpenből, ahol máris megbecsülik?

- Itt az évben legtöbb a szürke nap. A műteremben nagyon gyakran csak lámpafényben dolgozhatunk. Tiziano mesternek könnyebb volt. Velence mindig kap bizonyára napot...

- Velence? Ott nem örülnek, messere, idegen festőknek: Szent Márk köztársasága fukar, ha nem városabeliekről van szó. Ha lejön, tanácsom, oda csak látogatóba érkezzék.

A herceg arcán pártfogói mosoly jelent meg, hangja még barátságosabbra lágyult:

- Velencétől nincs messze a mi Mantuánk. De ne jöjjön, messere, üres kézzel. Hozza, magával néhány képét. Ön előtt, Pietro Paolo Rubens, már mától kezdve nyitva áll udvarom.


Jegyzetek

1.  

Szerdahelyi István fordítása. [VISSZA]

2.

Szerdahelyi István fordítása. [VISSZA]

3.

Balassi Bálint fordítása. [VISSZA]



Kezdőlap Előre