14.

A firenzei Camerata újból ülést tartott. Most Jacopo Corsi úr díszes hajlékában jöttek össze, nagyjából ugyanazok, akik évtizede alapították a tudós társaságot. Csak Vincenzo Galilei, akinek híres Párbeszéde elindította tulajdonképp mozgalmukat - költözött el örökre. De a többiek jobbára ugyanazok voltak: Peri - már udvari zeneszerző, Caccini, az Itália-szerte híres zenész, Rinuccini, a nagyherceg kedves költője s Marco da Gagliano, a komponista ült a szép faragott asztal mellett, a mecénásokkal s dilettantékkal együtt.

Úgy érezték: igaz ügyért harcolnak. Hadat üzentek a kontrapunktnak, ennek az elavult zenei formának, mely minden kántor, minden cembalójátékos kénye-kedvére váltogatja az eredeti kompozíciót. Ha rossz kezekbe kerül: a mű cifraságok, szeszélyes díszítések szövevényévé válik, a szövegre, persze, senki sem figyel: a rögtönzés szelleme szállja meg a játékosokat. Valóban, a textus megérzi, hogy a basszust avatják a játék fundamentumává. Az akkordokat csak a beavatottak olvashatják a titkos jelek segítségével, s bármilyen szép is a szerző elgondolása - ha előadják a művet, belesüllyed az unalmas hagyomány hínárjába.

Ezért: halál a kontrapunktra, mely szemben áll a klasszikus Aranykorral; hogyan lehetne tolmácsolni ezen az ósdi zenei nyelven a maga eredendő tisztaságában az emberi sors drámai változásait? Ám milyen volt s ma milyen legyen újból a Szent Muzsika? Lapozzuk csak fel Platónt... keressük, mit is írt a nagy Boëthius öt könyvében De institutione musica? De nem hagyhatjuk ki olyan auktorok utalásait sem, mint Ptolemaios vagy éppen Plutarkhosz. Igen, mindezek a szerzők egyértelműen bizonyítják, hogy a tiszta zene ősforrása a monódia - ezt kell új életre ébreszteni másfélezer éves tetszhalálából. Ezt a stílust, mely legtisztábban emelkedett ki a nagy tragédiák Olümposzt mozgató szenvedélyeiben, abban a recitatív énekbeszédben, melyben minden mondat sajátos pátoszt kapott. Ha megkeressük ennek a "reprezentációs stílusnak" ősforrását - úgy rábukkantunk az antik zenedráma elemeire is.

A Corsi-palotában is úgy kezdődtek a Camerata ülései, hogy előbb a hosszabb elméleteket, a kidolgozott tanulmányokat vitatták meg.

Kíváncsian fordultak a hosszú hajú, átszellemült Jacopo Peri felé, aki a mai napra elkészítette az énekművészet új módjáról szóló traktátumát.

"Mielőtt bemutatnám e magas gyülekezet előtt az általam alkotott zeneművet, megindokolnám, mi késztetett arra, hogy ebben munkálkodjam, megtaláljam új irányát... Itt kétségtelenül d r á m a i költészetről van szó, az énekkel viszont azt akarjuk teljesebbé tenni, amit szóban mond el a színész: így véleményem szerint nem lehet többé már titok, hogy klasszikus korbéli őseink - akik sokak véleménye szerint a színpadon egész tragédiákat énekelve adtak elő - oly harmónia birtokába jutottak, mely a közönséges beszéd fölé emelte művüket, majd leereszkedett a melódiák síkjára, s így ének és beszéd közötti formát teremtett.

El kellett hagynom az ének eddigi, szokásos formáit, ha azt akartam, hogy megtaláljam az utat, melyen járva elérem a régi költészet előadásának eltemetett módját. Kialakult így az a véleményem, hogy az az ének, melyet a régiek d i a s z t e m a t i k u s n a k neveztek, mértékletesen... úgy mondhatnám, mérsékelten hömpölyögjön a lassú s gyors hangok között... Nem merném állítani, hogy ezzel máris megtaláltuk, hogyan mondták a szöveget a régiek, de mégis ez az egyetlen módja annak, hogy a mi zenénk alkalmazkodjék a szövegekhez. Igen... a gyakorlat is megerősíti. Ez a véleménye korunk Euterpéjének, Itália legnagyszerűbb énekesnőjének, Vittoria Archileinek is, aki kegyes volt s énekelte az én műveimet. Igen, az isteni Vittoria nemcsak díszítette zenémet azokkal a fioritúrákkal, melyek megadják művészetének utolérhetetlen varázsát, hanem behatolt a miáltalunk hirdetett énekmód szépségébe, megértette annak erejét, de merészségét s könnyedségét is: hangjának varázsa mindazt feltárta, amit nem lehet szavakba vagy kottafejekbe rögzíteni..."

Egymásra néztek. Ismerték Jacopo Peri titkos vonzalmát a jórészt Rómában élő énekesnőhöz, de az sem lehetett senki előtt titok, hogy a közelgő nagyhercegi esküvőünnepségek alkalmára Peri mester már az udvartól kapott megbízást.

Corsi úr mondott köszönetet s fejezte ki reményét, hogy a készülő mű mindenképpen méltó lesz e baráti közösséghez, s ezzel már Giulio Caccininek, Peri ellenlábasának adta meg a szót.

- Barátaim - mondta Caccini -, az volt szándékom, hogy terjedelmesebb traktátumban világítom meg, milyennek képzelem az énekművészet leghelyesebb formáját - azt az új módot, mely, hogy Peri barátom szavaival éljek, megnyerte már a világhírnévtől övezett Vittoria Archilei tetszését is. De én úgy véltem célunkat szolgálni, ha nyomtatásban nem a teóriát, hanem magát a művet jelentetem meg. Igen... a dalokat, másfél évtizedes munkám némi eredményét. Egyszerű dalok ezek, nincs is más céljuk, mint hogy művészettel kövessék, utánozzák a szavakba foglalt érzéseket s ugyanakkor érzelmes módon szolgálják az édes ének művészetét.

Bevallom, a Camerata nemes szolgálatában egy-két év alatt többet tanulhattam, mint a kontrapunkt tiszteletében töltött évtizedek során. Megértettem, hogy már az antik filozófusok is arra tanítanak: ne fátyolozzuk el zenével a szavak értelmét, ne hagyjuk veszni a verset - oktalanul megnyújtott vagy megrövidített szavakkal, hogy csak hozzáidomíthassuk őket a kontrapunkthoz. Ez bizonyára a múzsák gyötrelme - ha igaz, amit Platón állít, hogy a zene nem más, mint szöveg és ritmus, s a hangra az a szerep vár, hogy behatoljon az értelembe, s azt megszépítse, de egészen másként, mint ahogy azt sikertelenül próbálta elérni az ellenpont a mi mai zenénkben, ahol sok strófát egyáltalán nem lehet megérteni, akár hosszú, akár rövid szótagokról legyen szó - akármennyire is lelkesedik a tömeg felkapott, kedvenc énekeseiért.

Igyekeztem mind a madrigáloknál, mind a motettáknál igazodni kifejtett felfogásomhoz, kerestem a húrokon azokat a hangokat, melyek leginkább megfelelnek a szavakban testet öltött érzéseknek, s emellett legtisztábban éreztetik velünk az isteni grácia lényegét. De ha, barátaim, mai énekeseket hallgatunk, csak azt tapasztalhatjuk, hogy énekeseink ok nélkül felkiáltanak, majd trilláikban tetszelegnek, azaz az énekhatásokat minden más szempontból függetlenül használják ki: a mindennapi, mondjuk meg, alantas érzelmekre próbálnak hatni, mint a báli canzonettáknál.

Ennek gyökere ott van, hogy az énekes rendszerint nem ismeri szövegét, de nem is törődik vele. Ha belső közösséget tartana textusával, bizonyára nem tévedne ily ingoványba... Holott az énekművészetben nem a részleteknek van döntő jelentőségük, hanem az összhatás az, ami számít. Az intonáció a legfontosabb minden fekvésben, s ehhez járul az a mód, ahogy az intonálás történik, Mesterkélt hangképzéssel, előadással aligha lehet jó énekeseket nevelni. Mert aki el akarja sajátítani a szép ének művészetét, ne hagyjon három dolgot soha figyelmen kívül: őrizze meg az érzések teljességét, a szépért való rajongást s a könnyedséget. Az érzéseket a halkabb vagy erőteljesebb intonáció alakítja: ez az énekben jut méltó szerephez, alkalmas arra, hogy megindítsa a hallgatót. A könnyedség azt jelenti: kerüljük el, hogy énekünk szűkre szabott, száraz, hatástalan legyen: tegyük ötletessé, ariózussá úgy, ahogy a témák váltják egymást a folyó beszédben. Ezzel biztosítjuk az ének számára a retorika minden előnyét, anélkül hogy lemondanánk a díszítő elemekről, passzázsokról, trillákról, melizmákról: hiszen mértékletes kézzel adagolva ezeket minden érzelembe el lehet elegyíteni.

Peri Rinuccinihez fordult:

- Signor Ottavio, kegyelmednek érthető ez a beszéd?

- Galilei már kimondta, hogy "Oratio harmoniae Domina absolutissima" - a zene hű szolgálóleányként kövesse úrnőjét, a szöveget. Ezt már sokszorosan kifejtették, lényegében messer Giulio is csak ezt teszi. Újból Vincenzo Galileit idézve, úgy hiszem, túl kevés gondot fordítanak még a hangszerekre. Ő sejteni engedte, hogy ha megvalósul az, amit színes szóval pittura verbalé-nak mondott, ezt át kell vinni a zeneszerszámok nyelvére is. Itt a haladás törvényei bizonyosan csak később... talán miutánunk fognak megszületni.

Corsi kedves mosollyal szólt közbe:

- Rinuccini urat kérjük, foglalja össze mindnyájunk okulására véleményét.

- Csak annyit, hogy különleges szabályokra van szükségünk szövegnél, énekben s hangszereinknél egyaránt, hogy kikerüljünk a polifónia zűrzavarából, s helyébe ültessük tiszta papnőnket, a monódiát. De ezt először szövegre, tehát strófákra, verssorokra kell ráépítenünk. Ez a fundamentum, urak. A kérdés csak az, vajon e g y e t l e n hanggal elérhetünk-e kellő hatást azoknál, akik kora gyermekkoruktól fogva megszokták a száztagú kórust... kiválthat-e egyetlen tenor vagy szoprán olyan lelkesedést, mint amikor egy teli székesegyház közönsége kiáltozza a "vivá"-t vagy a "morté"-t? Hiszen itt már nem a zene, hanem az indulat ragadja magával a hallgatókat. Épp ezért kétlem, hogy lehet-e egyszerűen száműzni a polifóniát?

Peri lassan, óvatosan tagolta mondatait:

- Mindig az eredetet kell kutatnunk. Nézzük, hogyan akaszkodnak egymásba itt a história láncszemei. Az antik szerzők úgy tanították, hogy az a k c e n t u s b ó l csak lassan-lassan emelkedett ki a latin hymnodia, még később a Laudi. Ami itt történt, olyan zárt, megmásíthatatlan volt, mint valami szent szertartás. Ennyit tudunk a tiszteletre méltó auktorokból kihámozni. De kérdem, mit énekeltek a rómaiak a kocsmában? Milyen dalokra mostak az asszonyok? Dehogy volt abban kontrapunkt... De menjünk tovább, ki tudná megmondani, mikor születtek s hol a frottolák? Ki lehetett az első motetta mestere? Mikor hangzott el először madrigál?

Marco da Gagliano szólalt meg:

- Messer Peri, anyaszentegyházunk sem gondol ma arra, hogy elég a hívők tömegének, ha csak a zene hömpölygő áradatába vetik magukat, így igyekeznek megtisztítani lelküket - holott egyetlen szót sem értenek a szövegből. Ma már, a tridenti zsinat óta tudják a tiszteletre méltó atyák, hogy szöveg szöveggel áll szemben, ha arról van szó, hogy Luther és Kálvin híveivel szemben vívjuk ki a diadalt, hiszen az eretnekek saját anyanyelvükön, érthetően énekelik a zsoltárokat.

A halk szavú Doni szólalt meg:

- Ezt magam is bizonyíthatom. Nemrég Rómában hallottam, amikor vizsgáztatták őszentsége kórusának énekeseit. Akik meg akartak maradni a karban, bizonyítani igyekeztek, hogy érthető módon énekelték a misét. Ahogy prefektusuk mondta előttük: "ad decantandas aliquot missas... si verba intelligerentur".

Caccini vágott közbe:

- Csak az tudja, mit jelent órákig s órákig énekelni, aki maga is kórusban nőtt fel. Csak éppen egy kis számítást végeztem. Ha - mint ahogy erről szó esett már nemegyszer - elő akarnánk adni Poliziano Orfeuszát oly módon, hogy szó helyett az érzelmek mezsgyéjén járva formáljuk ki a mondanivalót: ez a szöveg hosszához mérten legalábbis hetven óráig tartana. A polifónia nagy előnye, hogy nincs sem eleje, sem vége. Akármikor abba lehet hagyni, úgysem érti senki a szöveget. Lám, uraim, Athénben sem ültek a nézők három nap egyvégtében, s a színjátékra éhes spanyol is megsokallja, ha egész napi vershallgatás után estére nem térhet haza.

- Poliziano, messere, nem alkalmas - mondja Rinuccini. - Talán motettát, villanellát lehet úgy előadni, hogy mindenki megértse... együtt sírjon, nevessen az énekessel. De ha hosszabb lélegzetű művet akarunk, olyanfélére kell gondolnunk, ami középen áll Poliziano parttalan műve s egy nyúlfarknyi canzonetta között. Ki ne gondolt volna közöttünk dramma per musicára?

Peri ünnepélyesen felállt. Azt jelentette, valami komoly bejelentésre készül. Papírtekercset vett elő.

- Kilenc éve javítom e művem, Horatius tanítása szerint. De mert legkegyelmesebb urunk is munkálkodásra serkentett, úgy véltük, itt az ideje annak, hogy kiszabadítsuk tetszhalálából az édes EURIDIKÉT. Ha ezt előadjuk: közelebbről látjuk, mi a jó s mi az elvetendő a kísérletben. Bár orvosok soha nem kísérleteznek a király személyében... ahogy mondják, "in corpore regis" - nekünk mégis a közeledő fejedelmi esküvő adja azt a lehetőséget, hogy a Camerata végre szerephez jusson.

Caccini éles szava szakította meg az ünneplést:

- De hiszen az én Rapimento di Cefalo-m megelőzte Signor Rinuccini és Signor Peri e közös művét. Múlt ülésünkön néhány részletet el is énekeltem belőle. Hogyan igényelhetné az Euridike azt a jogot, hogy ő lépjen elsőnek színre a menyegzői ünnepségeken?

Corsi csillapítani igyekezett Caccinit, akinek mindenki ismerte bosszúálló természetét:

- Messer Giulio, ki akarná ezt kegyelmedtől elvitatni? Milyen szent pillanat volt, amikor kegyelmed keze alatt megszólalt a clavicembalo... De mi azt akarjuk bizonyítani Firenze s a világ előtt, hogy a Cameratánk él. S ehhez nem elegendő egyetlen mű. Tízévi kemény munkánkba került, míg lépésről lépésre megoldottuk az antik zene titkát, felfedeztük lényegét. Így sikerült új életre kelteni az ezer éve hallgató Muzsikát. Ezért örvendtünk mindannyian barátaink Euridikéjének. De ki akarná ezért elhanyagolni a Rapimentót? Hiszen nagyhercegünk többet... ennél a két műnél többet kér...

- Nincsenek énekeseink! Ami van, nem elég.

- Sajnos, Rómából nem kapunk. A szentatya nem szívesen látja Firenze s Gallia nászát. Nem enged ide kórusából egyetlen heréltet sem. Marad Mantua. Vincenzo herceget kell megindítanunk. A legfontosabb a tenor szóló... Ez hiányzik. A szopránt, úgy hiszem, messer Giulio szép hangú Francesca lánya szívesen elvállalná.

Corsi mosolyogva bólintott: ha Caccini pénzt lát, menten elcsendesedik. Peri halkan, tűnődve szólt közbe.

- Mindnyájan ismerjük Monteverdi nevét. Ő ma Itália legszorgalmasabb madrigálistája... Nem tagja a Cameratának, nem járt közöttünk, nem olyan a zenéje, mint amilyenre törekszünk, de senki sem tagadhatja, hogy mestere művészetének. Ha kedvében járunk, meghívjuk az ünnepségekre, bizonyára közbenjár hercegénél, hogy megkaphassuk kölcsön a legjobb udvari tenort. Francesco Rasira gondolok. Ezzel már biztosítva is lenne mind a két dramma per musica sikere... Az első postával írok Claudiónak. Ha kapok biztatást, megkérjük a fenséget, hogy ő is írjon néhány kegyes sort ilyen értelemben Vincenzo úrnak.

- A Camerata következő ülése?

- Miután lezajlottak a nagy ünnepségek... megint összejövünk!


Fél évszázaddal ezelőtt - II. Henrik király s Medici Katalin esküvőjekor még "kufárlánynak" csúfolták Párizsban a firenzei hercegkisasszonyt - most bizony IV. Henrik, a legkeresztényibb király követe jött el ünnepélyes lánynézőbe Medici Máriához. A frigy nemcsak a legdúsabb hozományt jelentette, de Itália legelőkelőbb fejedelmi családját is. Ez az esküvő az uralkodó nagyherceg, Ferdinánd politikájának egyik sarkkövévé vált. Fivére halálakor foglalta el Toszkána trónját - bíboroskalapot s egy valószínű tiarát cserélve el a nagyhercegi barettért. Számító, hűvös ember maradt mint fejedelem is. Ismert minden politikai cselszövényt Európában, s műkincsekkel töltötte meg az Uffizit.

Amikor IV. Henrik családi botránya szennyben hentergette meg Valois Margit jó hírét - Ferdinánd már bizalmasan, belső emberei útján biztatta a francia királyt: rendezze Rómával a válást, s válassza tisztes arájául unokahúgát, a Medici leányt.

Ezerhatszáz októberében állították fel Henrik s Mária menyegzői horoszkópját az udvari csillagászok. Firenzét, a liliom városát elöntötte az őszi verőfény: a lakodalomra hivatalos volt Itália minden fejedelme, s természetes volt, hogy a közeli rokon, Vincenzo Gonzaga sem hiányozhatott akkor, amikor a bíboros egymásba teszi Medici Mária s a királyt helyettesítő násznagy kezét. Hogy egy ilyen esküvő mit jelentett a toszkán kincstárnak: ezt ódon pergamenek, számadáskönyvek oszlopai mesélik el. A korabeli fejedelmi udvarok igyekeztek egymást túlszárnyalni egyre pompásabb látványosságokkal.

A nagyherceg meghallgatta Bardi, Doni és Corsi nemesurakat, s az ő véleményük alapján úgy döntött, hogy Caccini rövidebb játéka után a Corsi-palotában, persze, meghívott vendégek előtt előadják Peri és Rinuccini urak Euridikéjét. Alig néhány hét állt rendelkezésre az előkészületekre, ezalatt kellett kiválogatni az énekeseket, kórust, zenészeket. De gondolni kellett a díszletekre is, a Corsi-palota dísztermét át kellett alakítani színpadi formára, elmés szerkezeteket kitalálni az udvari gépmesternek, hogy ne valljanak szégyent az istenek metamorfózisával.

Így a Corsi-palota - e csendes nemesi hajlék - lázas készülődések színhelyévé vált. Míg a nagyherceg mesteremberei magasították a színpadot, süllyesztőt szereltek, felépítették az emelvényeket, padsorokat húztak s ugyanakkor kipróbálták gyertyák, lámpák, pokolbeli vörös fények hatását - már megjelentek próbára a szereplők, olyika borotválatlan orcával, kopott ujjasokban. Egyszer maga a nagyherceg is kiszállt fenséges személyében, hogy végignézzen mindent, s maga vegye szemügyre a helyet és előkészületeket. De a próbákon amúgy is mindig ott őgyelgett egy-egy udvari méltóság, palotai érdeklődő, átutazó nemesúr: ha nem szólt bele a próbába, senkit sem zavart. Így ügyet sem vetettek arra a két sötét köpenyes, tollas kalapos idegenre, aki beült a még meztelen fából ácsolt, nem kárpitozott padsorba.

Rasi úr még nem érkezett meg Mantuából, bár Vincenzo herceg odaígérte legjobb énekesét. A Caccini család valamiért újból megorrolt Periékre, s míg tartottak az engesztelő tárgyalások, s a szép Francesca duzzogott - egy kasztrált kórusénekes vállalta Euridike szerepét.

Folyt a próba: a helybeli énekes, aki Rasit helyettesítette - eleinte csak inkább jelezte a szerepet, mintsem énekelte. De lassan áttüzesedett arca, s tiszta, de erőtlen tenorján igyekezett ragyogtatni a virtuóz művész számára írt Orfeusz-szerepet.

A mantuai herceg s udvari zenésze meghúzódtak a hátsó padsorokban. Vincenzo valódi dilettante módjára ütögette a taktust. Műértően élvezte Rinuccini szövegét, s előre suttogta a könnyen megfejthető rímeket... Valójában a színpadon nem történt semmi. Rinuccini csak magasztos költői sorokat adott hőse szájába, s Peri zenéje, a maga alázatos szöveghűségével, szelíd melizmáival követte a szöveget: a félig kész színpadon isten, félisten, dalnok, az alvilágban senyvedő szerelmes asszony mint oratóriumi csoport állt egymás mellett: a szó varázsa, a költői alkotás ritmusa fűtötte ezt a fennkölt, kissé unalmas recitativót.

Amikor a szereplők rövid szünetet s egyben megbeszélést tartottak, az egyik idegen felállt, biccentett a fejével, anélkül hogy megismertette volna magát - kiment. A másik ottmaradt, de előrehúzódott a második padsorba. Most, hogy nem feszélyezte a herceg jelenléte, Claudio feszült figyelemmel követhette a próba minden egyes mozzanatát. Képzeletében már felvázolódhatott mindaz, ami még hiányzik, hisz nem egy mantuai udvari ünnepségben vett már részt, zenés felvonulások, mesterien rendezett Te Deumok, torneók, lovasjátékok - mind sok, fáradságos próbát igényeltek, s a végső eredmény mindig csak utolsó percben bontakozott ki. Amikor hosszú órák után kijutott az Arno partjára: zsongott fejében Peri zenéje, s a készülő játék szerkezete már nem volt előtte titok.


Az Euridike bemutatójára a fehér-menyegző másnapján került sor. Mintha varázskezek eltörölték volna a sietős próbák minden izzadságát, a Corsi-palota ragyogó főúri hajlékká vált, melybe egy estére beköltözött a toszkán nagyhercegség minden pompázó, barokk életöröme.

A nagyherceg trónja mellé két liliomos, aranyozott karszék került: egyik Máriát illette, a másik a felséges férj prokurátorát, aki urát helyettesítette az ünnepélyes szertartások alatt. Közvetlen mögöttük a rokon s baráti fejedelmi személyiségek, oldalt az egyház hercegei, a bíborosok, szám szerint öten, akik azért jöttek, hogy egykori kardinálistársuk meghívására gyönyörködjenek Firenze ragyogásában.

Másik oldalon a külföldi követek kaptak helyet. Itt keleti selymek ragyogása váltotta fel a spanyolos pompát: berber fejedelmek, perzsa sah, kínai császár követei, két Madridból átrándult perui indián főúr s egy ékszertől ragyogó indiai princ egészítette ki a képet, melyet a toszkán főnemesség lovagjai s dámái fogtak csodálatos keretbe.

A kisnép, a polgárok, udvari s kancelláriai beavatottak a terem végében, a karzaton kaptak helyet. A teremnek mintegy harmadát foglalta el a színpad, melyet festett, hamis lépcsők választottak el a nézőtértől. Függönyt még nem használtak: a terem pompájához illő aranyozott oszlopokat varázsoltak: ha e palotadíszt ábrázoló oszlop elfordult az elmés szerkezettel: hátsó felén erdei díszlet tárult fel - a fák összehajoltak a mennyezet peremén.

A próba óta, melyet a herceg s Claudio látott - sokszorosan változott, formálódott a rappresentazione. Peri s Caccini kibékültek, s a kasztrált helyét elfoglalhatta Francesca. Rasi is megérkezett, s a nagy hírű, divatos tenor biztonságával alakította ki rövid néhány nap alatt maga körül a légkört, s lüktető élettel töltötte meg fakó szerepét.

Eleinte Orfeuszt vállalta, de hirtelen elhatározással Thyrsis alakítását vette át. Rábeszélte magát a komponistát, Perit, hogy ő alakítsa Orfeót, s a vezénylő clavicembalo mellé Jacopo Corsi, a palota ura kerüljön.

Fojtott izgalom hullámzott át a nézőtéren: ilyenféle drámai játékot még nem látott senki soha. A velencei követ halkan diktálta titkárának a részleteket az éjszakai követ jelentéshez.

Először sebes kezű gyertyakoppantó inasok tűntek fel, s a terem félhomályba borult, míg mintha száz és száz gyertya erősítette volna a színpad fényét, melynek előterébe most előlép a Tragédia. Felzeng a clavicembalo akkordja, s a Prológus, melyet az utolsó három nap alatt írt Rinuccini a nagyherceg kívánságára, már a dramma per musica szabályai szerint mondja el strófákra tagolt, refrénszerűen visszatérő verses recitativóját. Időtlen peplon borítja, arca elé csuklyájának redője hull. Hangja mély fekvésű mezzoszoprán, oly tisztán ejti a verset, hogy annak minden szótaga töretlenül ér el a karzatokig is.

Io che d'alti sospir vaga e di pianti
Sparso di doglia or di minaccie il volto
Fei negli amfiteatri
A popol folto scolorir per pietà volti e sembianti...

Az interludiumban megszólalnak a hangszerek, majd megelevenedik a szín. Három pásztor támaszkodik az erdővé varázsolt oszlopokhoz: bot, síp s kolomp jelzi hivatásukat. Szavukat megszakítja az egyszerű, oldalt álló kisszámú kar. Majd megjelenik ragyogó selyemköntösében Caccini lánya, a szeszélyes Francesca. Mintha itt élt volna mindig Euridike, a pásztorok világában, beszédbe elegyedik velük. Ahogy lassan, majdnem észrevétlenül elválik hangja a prózától, hogy egyre magasabb énekrégiókba lendüljön: szövegkiejtésén büszkén érzik a Camerata tagjai, hogy Caccini lánya a készülés évei s a próba hetei alatt ösztönös biztonsággal olvasztotta egybe... valósította meg a beszéd, ritmus és hang hármas egységét.

Peri lobogó hosszú haján virágkoszorúval lép ki Orfeusz szerepében. Mindenki tudja: ő a Camerata lelke, az udvar első komponistája, aki szívesen vállal énekes szerepet. Virtuóz tisztasággal, mértéktartó biztonsággal ejti Rinuccini fennkölt szövegét: Orfeo hangja nem túl erős, lágyan illik bele a pásztorok szavába - míg meg nem jelenik Thyrsis hármas sípjával: ez az egyetlen hangszer a színpad síkján - a zenekar a festett lombok mögött rejtve marad.

A dráma áll: szereplői a kontempláció jegyében élvezik a lét csendes örömét. Ám megjő Dafne - tőle tudja meg a pásztor és a dalnok, az ő nyugodt ritmusú, cseppet sem szenvedélyes recitativójából, hogy kígyómarás áldozata lett Orfeo szerelmes hitvese. A kórus veszi át a szót, új interludium következik, majd fellobbannak ismét a gyertyák a nézőtéren. Szünet.

A Corsi-ház szolgái jönnek csizmásan, kalaposan: helyreigazítják az oszlopokat. A szín most Pluto alvilági barlangkirályságát ábrázolja, lángokból, vörösen izzó máglyákból, festett márványszakadékokból s ugyanakkor megfordítják a mennyezetről leomló drapériát is: ez is tűzvörös nyelvekkel fodrozott mélyarany.

A nagyherceg mozdulatlanul maradt helyén, nem emelkedett fel - ezzel jelezte, hogy nem kíván szünetet, folytathatják az előadást. Az apródok épp csak végigszaladtak tálcákkal, egy pohár frissítővel, amikor újból kihunytak a fények, s Corsi úr fürge ujjai nyomán felzengett a bevezető akkord.

Orfeo már lent bolyong az alvilágban, ahol istenek veszik körül: Venus, Pluto, az édes szopránú Prosperpina, majd beledörren Charon basszusa. Orfeo küzd: zenéje, ez a szenvedélyektől alig fűtött lantszó és ének, a művészet hűvös erejével akarja megszabadítani alvilági börtönéből Euridikét. Harcol a halál ellen, félistenként: dacol az elmúlás törvényeivel, a szerelem s ének bűvös erejével akarja szerelmesével elérni a felvilágot. A kórus e jelenetben néma, csak a végén kap rövid, alig húszütemes szerepet.

Az utolsó szín újból visszahajlik az elsőre: a szolgák visszafordítják az oszloprendet, s kitárul az első felvonás pásztorvilága. A pásztor minden különösebb cselekmény nélkül heveredik le, áll vagy támaszkodik az oszlopnak. Majd megjelenik Orfeo, s lassan hömpölygő, szenvedélytelen recitativójában elmondja: mi esett meg vele s a szerencsétlen Euridikével. Hogyan harcolt a végzet ellen, miként történt gonosz hatalmak erejéből merész kísérletének kudarca, mit érez, hogy örökre... immár örökre elvesztette Euridikét. A recitativót kórus zárja le. Míg zeng a pásztorjáték zárótétele, a nagyterem egyszerre fényárban úszik, s a kórus a szokás és illem szabályai szerint átalakul táncos karrá, hogy egyetlen hatalmas balettben feloldódjék a nézők lelkének szorongása.

A hatás döbbenetes volt. A velencei követ igazi könnyeket látott a firenzei dámák szemében, akiket pedig már nem hatottak meg a lovagok legforróbb, legszenvedélyesebb vallomásai sem. A nagyherceg okos, mindenből kiábrándult arcán is az elragadtatás tükröződött. Különösen az alvilági jelenet váltott ki őszinte csodálatot: Pluto birodalma a maga tűzhatásaival, repítő szerkezeteivel, villanó fényjátékával, szikrákat okádó pokolbeli csodalényeivel e gyermekfantáziájú nézők borzongására apellált.

A szereplők laza félkörben álltak a fenség előtt, s Ferdinando bíboros korából megmaradt kenetteljességgel nyújtotta csókra kezét. Szemét könnyedén lehunyta, majd amikor Corsi, a házigazda járult fedetlen fővel eléje, kesztyűs kezével könnyedén ölelő mozdulatot tett. Ez volt a legtöbb, amit a nagyherceg ajándékozhatott a Corsi-palotának.

Már ünnepi motettára zendítettek rá az udvari énekesek a lépcsőházban, amikor a nagyherceg felállt, s kíséretével együtt elhagyja a Corsi-palotát. A közönség még rövidebb ideig élvezte a társasági lét örömét, már senki nem beszélt a lezajlott játékról, mely letöltötte a rámért szerepet: mindenki készült az éjszakai nagy tűzijátékra. Csak a velencei úr vetette oda szekretáriusának: írja fel, messere: "A Serenissima hű szolgája úgy véli, hogy amit ma este látott, még nem egészen tökéletes, de máris új lapot nyit meg a »rappresentazioné«-k történetében..."


A Piazza Santa Crocén bolyongott. Néhány nap múlva itt bontakozik ki majd a lovas torna, s délelőttönként labdajátékosok mérkőznek Giuliano de' Medici hagyománya szerint. De most az estében elhagyatott ez a széles, elnyúló négyszög, hátterében a barna templomóriással. Mintha menekült volna a díszes hercegi kíséretből, s míg az ünnepség a Corsi-palotából áthullámzott a Palazzo Pittibe - itt sétált a csendes téren, leült egy félig ácsolt emelvény deszkájára, s csodálta a csillagos firenzei éj mélységes kékségét. Claudio magára maradt mindazzal, ami felkavarta, s úgy érezte, ideje már háborgásán úrrá lenni. Most ér a válaszútra: harminchárom éves lett, első fia, Francesco most éppen félesztendős, Claudia az öreg doktor kérésére leutazott Cremonába, hogy elkerülje a miazmás mocsárszagú mantuai kánikulát. Igen... harminchárom esztendős, s a tíz esztendővel ezelőtti vágyak jórészt füstbe mentek: a sors akarta-e, hogy Mantuába vetődjék, egy szeszélyes herceg szolgálatába, aki néha jó, néha rossz szóval fizet, de mindig kevés pénzzel, fukarkodva még udvari címeivel is. Mert még mindig csak "udvari violajátékos" a ranglista szerint, jobb kancellistaféle, ha ki is nőtt a szolgasorból. "Tartani bizonyos rangot"', s küszködni a vékony hópénzekkel, Claudiának is énekelnie kell a templomi karban, néha udvari ünnepségeknél is. Ha tudják is Itália muzsikusai, hogy Monteverdi madrigáljai elhomályosítják még Gesualdo kompozícióit is: mily nehezen, instanciázva tudja csak az egy-egy kötet kinyomtatásához szükséges előleget egybeteremteni. S látni kell, hogy miként szórja a fenség a pénzt, ha valami szeszélyének sodrába kerül. Ló, kártya, ékszer, igazgyöngy, kép, asszony: ha úgy akarja, nincs számára lehetetlen - megszerzi.

Hűvös szél fut végig a Santa Crocén. Madrigál, villanella, templomi motetták, a visegrádi Glória, melyből nem lett végül mégsem mise... S ha a herceg izgalmas, új zenét akar hallani: Firenzébe kell jönnie. Jó vagy rossz úton jár-e a Camerata? E zenetudósok gyülekezete, akik Platónt forgatva fenekednek a polifóniára, mely éppoly fundamentuma az isteni Rendnek, mint a Santa Croce csúcsívei. De lehet-e a mai rappresentazionéra azt mondani, hogy gyenge játék? Nagyurak szenvedélye, néhány dilettante kísérlete? Való igaz, hogy Rasi kivételével, aki tudja, mi a színpadi játék - a többiek csak úgy álltak ott, mint valami oratóriumban, s ha nem lett volna oly tiszta, hibátlan szövegkiejtésük, abból, hogy néhány lépést tesznek a kis színpadon - senki sem érthette volna meg, hogy a valóságban mi is történik. Mily unottan énekelt Peri: ez a hosszú hajú ember hogyan is tudná énekével felidézni a kétségbeesést, az eget verő, poklot mozgató szerelmet, melyet Orfeusz érezhetett? A hiú Caccini lány hogyan is indítaná meg azt, aki melizmákon túl a lélek mélységét keresi?

Jó út-e vagy rossz út, ahonnan a Camerata elindult? Mit lehetne javítani rajta, ha kezébe került volna előbb a partitúra? Persze... művész szemével alakítja, minden hangot ismer már, hisz kétszer is hallotta: tudja már, mit s hogyan változtattak a próbák során, mi az énekesek érdeme vagy hibája. Miért játszott csak oly kevés muzsikus?... hisz így a hatás alig több, mint egyszerű kamarazenénél, melyet már megszokott mindenki füle, megszokták, hogy míg szorgalmasan húzza vonóját a négy instrumentalista, az összegyűlt társaság vidáman fecseg... S a kórus? Miért ődöng oly unottan a három pásztor, holott szerepük lenne, nekik kellene átvenni... továbbadni Orfeusznak a hírt. Ha igaz, hogy a görög tragédiákat nem szóval mondták, hanem énekelték; miért nem folyamodtak az ősforráshoz, miért nem utánozták Szophoklészt?

S lám, mégis mily nagy volt a siker. A nagyherceg hűvös tekintetéből is mosoly sugárzott, Corsi lett a nap hőse, s a két szerzőnek is jutott valami az ünneplésekből. Peri jó zenész s Rinuccini jó költő. Míg idáig jutottak, mennyit csiszolhattak művükön, de közben - bizonnyal - nem kellett pénzért futkosniuk, nem kellett százféle módon, néha alantas kornyikálással, éji zenékkel megérdemelni a hópénzt: a Bardi-, a Corsi- s a Doni-vagyon biztosítja, hogy a Camerata minden kísérletére akad bőségesen pénz.

Holnap, gondolja... holnap beszél a herceggel. Vincenzo bizonyára kegyes kedvében lesz, dédelgetett vendége a Medici-udvarnak, nem roskadozik az uralkodás gondjaitól, mint ahogy erre Mantuában panaszkodik. Holnap...

Ahogy megy szállása felé, a herceg titkárába, Alessandro Striggióba ütközik. A fenség gáláns kalanddal tölti éjszakáját: a Medici-udvar hölgyei bizonyára tárt karral fogadják Mantuát. Elbocsátotta, így Striggio gyalogszerrel jött át a csodálatos éjben az Arno-hídon, gyönyörködve a kivilágított Firenzében. Az éjszaka feloldja a szoros udvari illemet, s az egykori zenekari muzsikus s a zeneköltő fia testvérének érzi Claudiót, akivel megosztotta a magyar hadjáratot s a ragyogó flandriai utazást is. Kevés szóval beszélnek, értik egymás gondolatát.

- Rasi jobb lett volna Orfeónak!

- Zazzerinónak, ahogy Perit hosszú hajáért csúfolják - már nem szabadna nyílt színen énekelnie. De, messer Claudio, milyennek találta magát a dramma per musicát?

Pár lépést mennek, néma csendben. Monteverdi átkarolja Striggiót:

- Kegyelmed is érzi, hogy kezdetnek jó... de többet kellett volna adni. Ahogy erre jöttem, Szophoklészra gondoltam. A minap olvasgattam a Nyomkeresőket. Az egész drámából már csak töredékek maradtak ránk... A kar, messere, a kar... Miért nem próbálták ezt utánozni Rinucciniék? Miért nem érzem, hogy valóban Euridike s Orfeo van a színpadon? Itt Pluto... Prosperpina... a többiek: mind egyformák. Miért egyformák? Ezen tűnődöm.

- A hercegnek tetszett, de ő sem dicsérte fenntartás nélkül. Csak annyit mondott, amikor felértünk a Boboliba: "Alessandro, látod-e, nekem van Itáliában a legjobb zenemesterem, mégis ide kell jönnöm, Firenzébe, hogy én is, ő is valami újat tanuljunk! Ha hazamegyünk, beszélünk erről. Jegyezd meg, emlékeztess, ha zenére készülünk a Reggiában." Ilyenkor, amikor "te"-t mond a fenség, mindig igen kegyes kedvében van... S igen... mielőtt beértünk a palotába, megállt. "Már holnap beszélni akarok Claudióval. Felkeléskor emlékeztess rá!" Jobb, messere, ha felkészül erre a beszélgetésre, örülök, hogy találkoztunk...


Rasi magával hozta Rinuccini urat is a fenség szállására. A nagyhercegi palota vendégszárnyán a nagy ünnepség utáni reggelt még álmos csend ülte meg, a folyosókon csak az alabárdosok jártak, de ma ők sem vascipőkben, hogy fel ne verjék a fejedelmi vendégeket. Monteverdi már ott várta őket az antecamerában.

- Peri barátom nagyon fáradt volt. Ágyban tölti délig a mai napot. Lehet, hogy félt attól, nagyon megbírálják művünket. Messer Claudio, kegyelmedet kérdem, látott-e már az Euridikéhez hasonló rappresentazionét?

- Harmadéve... amikor Orazio Vecchi uram próbálkozott Modenában az Amfiparnassóval. Ő maga Commedia Harmonicának nevezte, de a valóságban csak annyi történt, hogy vidám madrigálokból formált komédiát. Csupa olyan figura... a szólamokban, akik megnevettetik a nézőket. Még emlékezem... Pantalone, a részeges spanyol kapitány... valami Francatrippa, a furfangos szolga. De úgy hiszem, messer Vecchi sem gondolt arra, hogy több ilyen komédiát alkosson. Ezért nagy öröm nekem az a kezdet, melynek forrásában tegnap gyönyörködhettem.

- Beszéljen nyíltan hibáinkról, maestro. Túl sok dicséretet kaptunk tegnap s ma ahhoz, hogy elbírjuk a keserű labdacsot is.

- Apám, aki orvos, megtanított arra, hogy hogyan kell adni betegnek a keserű labdacsokat. De kegyelmed nem beteg, hanem igaz művész, aki mindnyájunknak igen nagy örömet okozott. Míg hallgattam a rappresentazionét, bevallom, különös izgalom fogott el. Úgy éreztem, mintha én is auktora lennék a műnek... együtt írtam volna önnel... Türelmetlenül vártam annak a harcnak végét, melyet a melódia vív a szöveggel... ahogy kinyílik a recitativo... valóságos arietták kelnek életre... A mű, messer Rinuccini, csupa harc volt...

- A polifónia ellen?

- Nem tudok gyűlölettel tekinteni a polifóniára, mert én abban az emberi hang megszentelt Úr-hajlékát tisztelem. Miért ne lehetne összebékíteni mind a kettőt? Miért ne élhetne tovább a szólamok művészete, ha megszólaltatja az emberi lélek sóvárgását, melynek nincsenek szavai? S miért ne élhetnének kegyelmedék ugyanakkor a görög ősök tudományával, ha profán köntösbe öltöztetik is a melódiát? Igen... boldogult Tasso úr bizonyára örvendett volna, ha hallja, mennyire tisztelik a szöveget, ahogy kegyelmedék hirdetik: a domina absolutissimát! De tegnap este felmerült bennem a kétség, messer Rinuccini, hogy ez elég-e?

- Miért nem őszintébb velünk, maestro?

- A Camerata a beszéd, hang és ritmus hármas egységét hirdeti, ugye? De nekem az az érzésem, hogy a színpadon a szerepek nem énekeltek elég... ariózusan. Mintha minden igyekezettel kerülnének minden cifraságot... melizmát - itt különösen Peri úrra gondolok -, csak azért, hogy jobban... minél jobban lehessen érteni a szöveget. Ez, bevallom, rám kissé szegényesen hatott, ha arra a gazdagságra gondolok, mely például Palestrina polifóniájából árad felém. Itt, ahelyett hogy hatalmas, névtelen szólamok mérkőznének egymással, kihasználnák a kétfelé osztott kórus lehetőségét: egy-két énekesnek s a kar rövid interludiumainak kell kitölteniük a teret. S emellett... az volt az érzésem, mintha a szereplők még mindig ott élnének... az oratóriumban. Nem mozognak... De nem az én tisztem, hogy erről beszéljek...

- Kérem, nagyon kérem, folytassa, messer Claudio!

- Kegyelmed áldott poéta laureatus: az Euridike minden sora a költőt dicséri. De a vers heve nem hatja át eléggé az énekesek dikcióját. Amikor Orfeo elmondja a pásztoroknak, hogyan lelte meg... s hogyan vesztette el újra Euridikét: csillant-e könny Peri úr szemében? Éreztük-e, hogy itt a legnagyobb fájdalom tépi meg a lantos félisten szívét? Bocsánatáért esedezem, hogy Rasi urat dicsérem, nem azért, mert itt van s mert ugyanazt a kenyeret eszi, mint én... de Rasi úr mesteri módon járt-kelt, forgatta sípját, nemcsak hangja töltötte be a színpadot, hanem mindaz, amit tett. A többiek - ön őszinteséget kér tőlem - nem sokat különböztek a kórusénekesektől, akik várják, hogy beintse őket az orgona vagy a cembalo.

- Ha jól értem, kegyelmed azt szerette volna, ha a szereplők emberi mivoltukban, a mindennapi vulgaritásban ágáltak volna?

- Úgy érzem, hogy a fájdalomban s örömben - ha igaz lélekből fakad - sohasem mindennapi az ember. S a nézőt bizonyára az hatja meg legjobban, ha ilyenféle érzésekkel találkozik. Madama Francesca megállt Corsi úr előtt, le nem vette szemét a billentyűkről, egészen úgy vette a lélegzetet, ahogy megtanulta a kóruson. Úgy éreztem akkor: mégsem minden a szöveg... a tökéletes, hibátlan recitativo. S a hűséges arioso, mely szelíden átöleli a rímek csobogását: talán még nem oldja meg azt a titkot, amit keresünk...

- Messer Claudio, ha kegyelmedet hallom, elszégyellem magam. Mi szerény ünnepi művünkkel nem akartunk megoldani semmiféle titkot. Egyetlen estén át szerettük volna megünnepelni az udvarunkat megörvendeztető nagy eseményt. De úgy látom, kegyelmed többre gondol. Szavaiból azt kell éreznem, már foglalkozott azzal, hogy saját maga mutatja meg nekünk: hogyan értelmezi kegyelmed a dramma per musicát. Talán már el is kötelezte magát...

Monteverdi tréfás rémülettel pattant fel helyéről:

- Messere, azt kívánja, hogy ellensége legyek? Elég egy ilyen szó, s Vincenzo őfenségénél vesztemet okozhatja. Kiüzen: legyen kész karácsonyra... nagyünnepre a mi mantuai rappresentazionénk is! Mert a herceg úr nem ismeri az időt... S akkor éjszaka idején vehetem a vándorbotot, szökhetek ilyen feladat elől át Lombardiába... Alázatos tanulólélekkel hallgattam tegnap, amit kegyelmedék műveltek... Ha mindent summázni akarnék, csak egyet mondhatnék: a tegnapi műben egyetlenegy volt, ami hibátlan, s ez a - szöveg. Ha valaha is belekezdenék ilyen műbe, hogy a stile rappresentativo szárnyával repítsem: kegyelmedhez fordulnék, szép szavát, Orfeuszhoz méltó versét kérném el, hogy az én harmóniámnak ez légyen úrnője. Ha elfogadja, messere, ezt a kötést...?

Az előszoba ajtajában megjelent Striggio: a fenség felült már, kéreti a megjelenteket...


15.

Tábor Kanizsa alatt. Csíkokban fut végig a rongyos hó, a nedves, nyers fahasábok gyér tüze mellett körmüket fújják a mantuaiak. Ez Vincenzo herceg új hadjárata. Már bölcsebben, nagyobb gonddal készült neki az utazásnak. Kevesebb selymet, zenészt és grófot hozott, több ágyút, melegebb köntöst, több bort. Ahhoz, hogy elfoglalja a töröktől a hírhedt kanizsai várat - nem kell muzsikus. Többet ér, ha ilyen télbe forduló napokban egy-két hölgy is akad a herceg kedvtelésére... persze, nem otthoni dámák, csak nemesebb kurtizánok.

Az ostrom, mint oly gyakran, felettébb unalmas: a kora tél felrántotta a föld megszokott arcát. Hófúvás után, ha csendesedik az idő, a láthatár peremén elhúznak az apró parasztszánok. Ha erősödik a szél, mindenki ott gubbaszt sátrában, hol hidegen, hol forrón élvezi a boritalt.

Szórakozást a hazai posta jelent, ha egyszer, szentidőben befut. Egy-egy új könyv, ismert s ismeretlen dámák rajongó levelei a hőshöz, zenedarab... madrigál, kancelláriai darabok, melyek arra várnak, hogy a fenség rátegye kézjegyét. Otthon riadtan menekül gyakran ezektől az uralkodói gondoktól: itt minden sor írás, minden "casus" az annyira visszavágyott napsütötte Itáliát tükrözi.

A törökkel birkóznak a néma harcban: ki a szívósabb. Hol fogy el előbb a kenyér s a lovak abraka - kint vagy bent? Az a nyertes. Így bizonyára ma sem történik semmi, ezen a fagyos napon.

Magához húzza heverőágyában a postát. Barbara oly jól ismert, határozott betűi. Hosszú, kissé oktató hangú betűsor. Kedves... de mintha lassan valóban átvenné a "mamma" szerepét... S Agnese? Ő is arról számol be, hogy fia, a marchesino vörhenyt kapott, de szerencsére kilábolt belőle... Úgy ír spanyolul, ahogy Avilában tanították a zárdaszüzeket.

Striggio segít a bontogatásban. Ha unja a herceg kibetűzni az írást, a titkár átveszi tőle, fennhangon olvassa a levelet.

- Lám, Monteverdi is megemlékezett rólunk. De úgy látom, most nem madrigált küld nekünk. De nézd csak, Alessandro, olyan az írása, mintha betűk helyett is kottafejeket rajzolna... Olvasd!

Striggio hangján mindig érzi Vincenzo: szereti-e vagy sem a levél íróját. Ez a játék itt egyenesen szórakoztatja. A kellemes férfihang megtölti a gondosan kárpitozott belső sátor kis térségét:

"Kegyelmes jó Uramnak, Mantua hercegének - a kanizsai táborba!

Fenséges jó Uram!

Ha nem sietnék, hogy Bernardo Pallavicino úr elhunytával esedezzem fenségedhez azért a címért, melyet néhai jó Werth úr viselt s mely elsőbbséget ad zenészeink felett, akkor fenséged gyászunk egyszerű tolmácsolásából csak úgy érthetné, hogy minden kegyessége ellenére félelem tart vissza a kéréstől, épp képességeim elégtelensége miatt. De lehet, hogy fenséged ezt a hallgatást épp ellenkezőleg fogná fel: mint túlzott ambíciót, mely néma ajakkal várakozik arra, amit pedig fenséged egyszerű szolgájaként esedezve kellene kérnem, keresve az utat, hogy elnyerjem kegyét. Hasonlóképp: ha nem igyekeznék keresni az alkalmat, hogyan s mikor szolgálhatok fenségednek, úgy bizonyára oka lenne arra, hogy kimutassa elégedetlenségét hanyagságommal, nemtörődömségemmel szemben, s méltán feledkeznék meg fenséged igénytelen képességeimről, melyekkel mindenkor igyekeztem fenséged fényes ízlésének kedvében járni motettáimmal s miséimmel. E tekintetben - úgy remélem - nincs talán oka fenségednek panaszra, hisz kimutatta már jóságát s kegyes indulatát a híres s nevezetes idősebb Striggio úr halála után (itt megremegett Alessandro hangja, s Vincenzo úr is kegyes mozdulattal a kereszt jelét rajzolta bőrvértjére), de ugyanúgy szolgáltam tovább Giaches de Werth úr alatt is, majd ugyanez történt a kitűnő Franceschini úr alatt, s végső sorban készségem nem változott akkor sem, amikor e tisztség fenséged akarata szerint Pallavicino urat illette meg. Nem annyira túlzott szerénységből, mint inkább fenséged iránti alázatból s hűségből nem kerestem eddig e helyet, ha megüresedett a székesegyház eme tisztségében, s lehet is, hogy joggal lehetne szememre hányni hanyagságomat: miért nem igyekeztem esengeni e címért nagyobb kitartással s hódolattal. Mindezen okokból s bízva abban, hogy fenséged végtelen jóságával amúgy is szaporítja való érdemeimet - arra kérem, hadd lehessek én udvartartásának s a főtemplomnak zenemestere; ha fenséged hozzájárul ehhez kegyelmének jegyét mutatva, úgy azzal az alázattal fogadom, mely szolga kötelessége - ha kegyelemben részesül s kitüntetés éri oly nagy fejedelem részéről, mint amilyen fenséged. Így hát előre is meghajlok fenséged akarata előtt, s arra kérem az Urat, árassza kegyelmének bő forrását fenségedre, s teljesítse mindazt, amit hűséges szolga kívánhat ura számára érzelmei teljessége szerint.

Kelt Mantuában, 1601. november 28. napján.

Fenségednek legalázatosabb s legengedelmesebb szolgája,

Claudio Monteverdi"

Vincenzo kinyújtotta lábát a párnákkal lágyított heverőn, csizmája orrával ingerelte lusta agarát. Amikor elnémult, Striggio tekintete kérdően nézett a fejedelemre. A herceget mintha éber álomba ringatta volna a levél hömpölygő ritmusa... valamit elhozott Itáliából... hullámát érezte a szomorú kanizsai dombok alatt. A Reggia melege, szép kórusok, madrigál szívét szorongató muzsikája. - Kivette a levelet a titkár kezéből. Striggio, aki ismerte gazdája arcának minden rezzenését, s amúgy is barátjának érezte a távoli Claudiót, kisimította a papírlap behajtott alját, melyet szokás szerint üresen kellett hagyni a fejedelmi responsum számára. Némán nyújtotta a tintába mártott tollat a herceg felé. Vincenzo elnevette magát, hanyatt vetette magát, úgy érezte, most újból meseherceg, aki két kézzel osztogathatja, szíve szerint a kegyeket... igen, ő a "kegyes" Gonzaga, megfontolt, fukar apján túltesz a ragyogásával. Odakarcolta "Fiat", s alája már félig lehunyt szemmel "Vinc. Dux Mant". Ez a kézírás, melyet oly jól ismert a kancellária, hogy vonásából következtetnek arra: milyen hangulat töltötte el a fenséget épp akkor, amikor rátette az iratra legkegyelmesebb monográfiáját.

- Írjon neki - a titolo privato, nem hivatalbeliként -, Alessandro. Örvendek, hogy karácsonykor már mint maestro de musica fogja dirigálni a nagymisét. Kérdezze tőle azt is, mivel tölti idejét? Gondolt-e arra, amit Firenzében múlt évben beszélgettünk? Igen... az is érdekelne, nyomdába adta-e az új madrigálkötetet, s hogyan szól az ajánlás, nekem-e... vagy a hercegasszonynak? Ilyenkor, látja, bánom, hogy nem hoztam a muzsikusokat ez egyszer magammal. Nem kellene hallgatnom ezt az átkozott, farkasokat bőszítő szelet... Ha ír neki, írja meg, szívem szerint teljesítettem kérését... Ügyes levél, ugye, Striggio? Nem vitte túlságba a hízelgést... inkább úgy forgatta, mint jó vívó a tőrt...


A mantuai kancelláriában - nagyobb hatás kedvéért minden iraton, mely a fenség kézjegyét hordta, feltüntették, hogy a hadba szállt herceg akaratából történik.

"Dum sub arce Canisia contra turcos pugnavit", írja az udvari történész, s Viani mester, a palota építésze már tűnődik azon, hogyan festik ki a diadalívet ámorokkal, gloriettákkal, ha karácsonyra a fenség hazatér. Igen... most valóban győzelemre számítanak, nem úgy, mint Esztergomban, amikor az ügyetlen főhercegek elpocsékolták a sereg minden lendületét. Kanizsát maga a fenség ostromolja, s hírek szerint már csak napok kérdése, hogy Hannám basa büszke vára mikor kapitulál?

Ha otthon is hagyta zenészeit, két udvari alkimistája most is ott dolgozik a nagysátor elkülönített részében. Már csak napok kérdése az is, mikor kerül ki műhelyükből a háború titkos pora: az egyik mérgező, a másik altató hatású, s bizonyos, hogy néhány lövés után maguktól nyílnak majd ki Kanizsa várának kapui, s a görbe, várba vivő utcák mentén ólmos álomban hever majd másfélezer várvédő janicsár.

Vincenzo elégedetten jön ki a vegykonyhából, kezét dörzsölve dúdolja Marchetto Cara százesztendős vidám frottoláját:

Forse che sì - forse che no
Il tacer nuocer non può.
Forse che no - forse che sì
Non fia il mondo ognor così.

Édes-talányos ének "talán igen - talán nem"... sokat leplez... zümmög fülében. Mielőtt eljött, egy éjszakán át dúdolta: ez az éjszaka talán izgalmasabb volt mindegyiknél; a kaland illatát egy unokatestvér csókja tette még forróbbá: Gonzaga lány, forróvérű, hajnalra elbúcsúznak. S lám, a mai postával megtalálja a levelek közt a marchesina írását. A vízkereszti látogatásból - kis Cesare született. Kinéz a sátorablakon át a tájra: olyan, mint valami óriási, hóba rajzolt labirint. Talán az én fiam... talán nem... Hirtelen ötlettel diktálni kezdi a levelet Viani építészhez:

- ...a szoba mennyezetére a leggazdagabb stukkódísz kerüljön... arabeszkek... folyondár, igen... ilyen dekoráció ölelje körül a betűket:

FORSE CHE SI, FORSE CHE NO

megüsse a szemét mindenkinek, aki belép a szobába... Miért néz rám ilyen csodálkozva, messer Striggio? Ez az új mottó. Ezt írjuk rá a győzelmi lobogóra, ha bevesszük Kanizsát. Írjon Claudiónak: ezzel a kezdősorral kérek tőle új madrigált!

Rusworm Hermann grófot, Rudolf császár véres kezű kegyeltjét vezetik be a sátorba. Vincenzo herceg eddig Kanizsa alatt császári fővezér-helyettes volt: nem neveztek ki feléje főparancsnokot. Most a felség úgy döntött, hogy Ruswormot teszi meg első kommandánsnak. Már kezdődik is a vesszőfutás: bemutatkozó rövid látogatás után menten megtartják az első tanácskozást.

Mintha iskolamester lenne, az osztrák gróf úgy leckézteti a mantuaiakat. Maga vizsgálta meg, mily laza, hézagos az őrlánc, sok a beteg, a tisztek maguk járnak a falvakba prédálni.

Vincenzo fülében még ott kereng az édes frottola zümmögése, ám egyszerre elvillan jókedve, lángvörös arccal hallgatja a hatalmas termetű vértes ezredest. Striggio, mintha valamilyen jelentést mutatna, ezt írja egy papírlapra: kérem, őrizze meg nyugalmát, fenség!

Éjszaka a mantuaiak megvásárolnak minden szekeret a parasztoktól. A jobbágytelkek gazdái, zsellérek, kisnemesek is előbb kétkedve, majd növő bizalommal forgatják a környéken már ismert mantuai tallérokat, még a "rara avis" - az e tájon ritka aranypénz is csörren a fizetőmesterek iszákjában. Hajnalra Vincenzo Gonzaga - immár harmadízben s most már utoljára - elhagyja a felséges császár magyarországi táborát.

Ólmos esőben, jeges utakon indul az ostromtól, betegségektől tizedelt mantuai sereg. A forse che sì - forse che no most mintha a közelgő sorsot példázná. "Csak hazaérjünk Mantuába" - ez a jelszó a török portyáktól veszélyes úton, melyben lépten-nyomon elakadnak ágyúk s szekerek.

Vincenzo Kanizsa alatt ünnepelte születésnapját, szeptember tizennyolcadikán: még akkor nagy, felfeslő keresztény győzelem szent mámorában folyt a lakoma. Most jobb lábában hasogat a köszvény, gyomra terhelt, didereg a prémes köpeny alatt is, az eső becsurog a vért eresztékein. Borostás arcán, szeme alatt táskát formál a bőr, homlokát ráncok szabdalják: senki sem ismerné fel benne Mantua bővérű, kalandra mindig kész hercegét.

Negyvenesztendős. Még tavasszal álköntösben átszökött Lombardiába, hogy felkeresse egy híres kocsmavirágát: nem tudta róla, hogy bátyja jó pénzért vásárolható bérgyilkos. Vincenzo a szép fekete lány kamrájában kóstolgatta a plebejus szerelmet, s közben a fivér spanyol tiszteknek ajánlgatta, hogy illő díjért elvágja húga kedvesének, Mantua hercegének nyakát. A spanyol helytartó fülébe jutott a hír, s lovaslegényt küldött a Reggiába: máskor értesítse őkegyelmességét a herceg, ha Lombardiában éri utol a szerelem... A botrány nagy volt, a velencei követ - mint mindent - azt a hírt is megtudta, de Vincenzo ép bőrrel hazakerülve a viharos éjszakából, kedves emlékében dédelgette a kalandot.

Nagyobb fia, Francesco, ez a száraz, könyörtelen princ komor tekintettel hajlik imazsámolyára, ha apja körül felcsap a fáma lángja. Az ifjú herceg nem szoknyavadász, mint az apja: megfontolt, méltóságteljes úriember, bizonyára úgy tekint szőke, mohó, szertelen apjára, mint vásott csodagyerekre, aki a kis országnak rengeteg pénzébe kerül.

Míg veri az ólmos eső - Vincenzónak van ideje, így nyeregben, hullámzó félálomban végiggondolni saját életét. Ez volt talán az utolsó hadjárat, melyet vállalt, hogy bizonyítsa: még mindig ő, Vincenzo Gonzaga, a kereszténység egyetlen felkent lovagja, aki nem akar hódítani, nem vár zsákmányt: egy távoli... tassói eszményképért kockáztatja emberi sorsát s talán országát...

Striggio megsajnálja keserű arcú urát.

- Fenség, mi lenne, ha megíratná ezt a magyar epopeát? Nem, nem gondolok eposzra... Tasso úr meghalt, nincs szükség epigonokra. De másként... drámában talán? A színpadon... egy téren talán, felvágtatnak az ágyús fogatok, zsákmányolt zászlók, török foglyok, akiket még nem váltottak ki... Lovasok robognak, közben egy-egy interludium... zenés közjáték. Talán Grazból írhatna fenséged Follino úrnak: az udvari történész gondja, hogy ékes tollal rajzolja meg, fenséged hogyan foglalta el Kanizsát!

- De Striggio, hisz nem esett el Kanizsa?

- Fenség, itt nem Clióról van szó... csak arról, hogy ha a Fedeli társulata játszik: milyen apoteózissal zárja le a darabot. Valóban az a híre e színészcsapatnak, mely fenséged kegyét élvezi, hogy nincsen párja sehol a világon. Én új, nagy komédiát íratnék fenséged helyében. Ebbe Vincenzo herceg legyen az... megszemélyesítve, aki a kereszténység első lovagjaként hatol be az égő fellegvárba. A valóság, fenség? Miért kedvetlenítené az osztrák tökfilkó szava? Ki hallgat holnap Ruswormra? A világnak színpadról kell megtudnia: mi a való. S így ismeri meg majd ezt a valóságot a Serenissima is, ha a követ megírja jelentését a rappresentazionéról. Ugyanis... ezzel megelőzhetné fenség azt, hogy a velenceiek abból értesüljenek magyar hadjáratunkról, amit a bécsiek hazudnak. Talán hetek alatt kellene megíratni s előadatni a Fedelivel... Sub arce Canisiae... fenség, jó cím lenne... De zene is kellene.

- Csak egyetlen ember van, aki a meztelen szót a zene bársonyába öltözteti...

- Fenségednek egyetlen szavába kerül, s Monteverdi kipróbálja itt is művészetét. A partitúrát... talán... vállalnám... Már úgy is szerettem volna kérni fenségedet, adjon engedelmet arra, hogy egy dramma per musicához én írjak szöveget. Apám tanított...

Kietlen határtáj, sávos esőfoltok, amint verik a szürkülő hóbuckákat. Milyen könyörgőre fordult egyszerre Alessandro másokkal szemben oly csúfondáros hangja...

- Bene... bene... ha majd hazakerülünk. Beszélünk mindezekről. Ha ír Follinónak: megüzenheti - mire hazaérünk, készüljön arra, hogy megünnepeljük a kanizsai győzelmet. Hogy elesett-e vagy sem a vár? Nincs jelentősége: forse che sì - forse che no... Száz év múlva ki tudja majd: ki vette be Kanizsát?


16.

Lelio Arrigoni, Mantua római követe vasárnaponként különös lesre indult. A fenség saját kezű levelében meghagyta, hogy járjon el énekes nagymisékre, s figyeljen arra, nem rejt-e a kórus, vagy akár a hívek kara valamilyen rendkívüli énekest. "Ha kell, írta, vesztegesse meg a sekrestyéseket: nincs-e férfiasságát vesztett csengő szopránú kórusfiú... vagy bársonyos hangú leányka, akinek művészetét a környék már ismeri..."

Épp a Piazza del Popolón ment keresztül Arrigoni, ahol ura számára néhány képmásolatot rendelt. Amint elhaladt a templom kapuja előtt - orgonaszó ütötte meg fülét. Ahogy kivette a zengő hangból, épp az Agnus-nál tarthattak. A szenteltvíztartónál megállt. Ebben a pillanatban csodálatos szoprán hang töltötte meg a templom reggeli térségét: az Agnus kiemelkedett a kórusból, tündökölt, magasságokba röppent, hogy visszahulljon s újból emelkedjék. Megbűvölten, mozdulatlanul hallgatta így végig messer Lelio a misét. Már ismerte a szegényes kórus tagjainak a hangját, az intonáció erejét s biztonságát - bár nem láthatott fel a kórusra, tudta, hogy a szoprán hang birtokosa csak egészen fiatal lány lehet. Amikor lassan lejöttek a kar tagjai a csigalépcsőn, a környékbeli asszonyok, néhány kivénhedt pápai énekes között nem volt nehéz felfedezni a nyúlánk, félig gyermekként öltözött leánykát, aki jókedvűen, de az énektől még kifulladtan lépett ki a templom oldalajtaján.

Egy vékony ezüstpénzbe került - egy órán belül mindent megtudhatott a lányról. Caterina Martinelli - a környéken mindenki csak Caterinucciának becézte - istenfélő szülők gyermeke, harmadéve megbecsült szopránja a templomi énekkarnak, hétköznap segít az otthoni háztájékon: az apa őszentségének hivatali embere, sókamarai ellenőr. Lelio Arrigoni még aznap délután meglátogatta a szülőket. Óvatosan igyekezett megtudni, hogyan boldogulhat az apával, ha a lányt udvari szolgálatra kell majd megszereznie. Minden jobb római kispolgárházban akadt valamilyen lantféle, esetenként udvarról udvarra hömpölyögnek az énekek. Caterinuccia szívesen, úgyszólván kérés nélkül zendített rá kedves római frottolákra, melyek itt vertek gyökeret, a Piazza del Popolo szegénykörnyékén. Amikor Arrigoni este hazaballagott, tűnődött, várjon-e, míg egy-két hét alatt összegyűlik annyi államügy, hogy rendes postára teheti, vagy a nagyobb hatás kedvéért menesszen-e Mantuába tüstént lovaslegényt.

Vincenzo vadászat után s lakoma előtt állt, amikor betoppant a római futár. A kancelláriában elmondta, hogyan hajszolta lovát, mily gyorsan tette meg az utat az Urbs s Mantua között, hogy hamarább hozhassa meg a nevezetes hírt. Mire Arrigoni levele a fenség elé került, Vincenzo már komor arccal ült vacsoraasztalánál. Hízott lábába befészkelte magát a köszvény, e pillanatban nem érdekelte a népes udvar egyetlen hölgye sem. Arrigoni nyájas szavú, ügyvédből lett diplomata volt, aki tudta, hogyan kell sokat sejtető szavakkal kínálni a portékáját. A herceg maga elé idézte a lovaslegényt.

- Láttad a lányt?

- Uramat elkísértem házukba, fenség. Beszéltem is a tiszteletre méltó Caterinuccia leányasszonnyal... Még majdnem gyermek... de már nagyon szép és milyen szépen énekelt...

Az asztaltársak, akik szorongva érezték a herceg mogorva kedvét, egyszerre megkönnyebbülhettek: Vincenzo szeme megelevenedett, beszédes lett, mosoly áradt arcáról, s saját fenséges kezével adott a legénynek egy aranypénzt. Gyors vacsora következett, utána tollba mondta Arrigonihoz szóló válaszát. A legény aludja át az éjszakát, s reggel induljon vissza, az Örökváros felé.

Először jönnek - írta - az erkölcs szempontjai. A lány udvari szolgálatra csakis akkor jöhet számításba, ha három orvos (közöttük legalább egy őszentsége doktorkalapot hordó fizikusa legyen) egybehangzóan írásban bizonyítja, hogy a Martinelli lány hajadon még, érintetlen. Míg e dokumentumot messer Lelio nem látja, ne is bocsátkozzék tárgyalásokba. Róma nagy... sok benne a gyanús idegen, aki nem szokta kímélni a tisztes erkölcsöket. Ha ez a feltétel teljesül: kezdhet hozzá a követ a további tárgyalásokhoz. A fenség úgy gondolja: a leányt egy-két évig iskoláztatni kell, míg kiművelik kellőképpen hangját, s utána állhat csak udvari szolgálatba. Még nem döntött: vajon Firenzébe küldi-e a lányt, a Camerata valamelyik tagjához, vagy Mantuában, saját felügyelete alatt gondoskodnak taníttatásáról.

Még aznap este kiszivárgott az udvarba a nagy hír. A Galleria degli Specchiben kisebb ünnepséget tartottak, itt már a szemben álló udvari pártok latolgatták: mit jelent majd ez Madama Europa s Madama Sabina szempontjából. Morosini, az új velencei követ még aznap este beszámolt heti jelentésében a Martinelli ügyről, s ugyanakkor felkérte római kollégáját, hogy tájékoztassa mindarról, amit ez ügyben a Signoria hű sáfára megtudhat, de kívüle senki sem. Az udvar megpezsdült: a "de politicis" unalmas hullámai után végre valami nevezetes, említésre méltó ügy kerekedik.

Reggel Chieppio úr, aki szerette, ha túlzott hódolattal kancellárnak szólítják, előterjesztést tett urának:

- Fenség, nem tanácsolnám, hogy az ifjú hölgyet Firenzébe küldjük iskolába. A Medici-udvar nagyon irigy: ha valóban oly kitűnő hangú a lány, valamilyen ürügy alatt megakadályozzák távozását. S ezenfelül gondoljon fenség a Cacciniekre. A három lány, ha megtudja: komoly vetélytársra akad... az apjával együtt mindenre képes... Emellett felesleges költség is lenne Toszkánában neveltetni...

- Ilyesminél a pénz nem jöhet számításba, Annibale!

- Fenséged kedvetlen, ha a státus súlyos helyzetéről beszélek... bocsásson meg nekem. De nem látom be, hogy miért ne képezhetnénk idehaza a lányt, amikor fenségednek akaratából itt él Itália egyik legnagyobb zenemestere.

- Claudio?

- Neki vállalnia kell a lány tanítását. Ezzel, fenség, mindenki jól jár majd. A Romanina, ahogy itt becézik, már beköltözik a Cattaneo-házba, fenséged annyival emeli az új maestro di musica hópénzét, amennyibe a lány ellátása kerül. Nincs külön költség... s fenséged, úgy mondhatnám, kegyesen s közelről figyelheti, hogyan folyik az oktatás... a leányka művészete miként bontakozik ki plebejus burkaiból.

- Persze, hátralékba' vagytok Monteverdinél is?

- Nem egészen három hónap lesz... De a napokban adtam valami előleget. Köntösét mutatta. Valóban, fenség, igaza van: a maestro di musica nem jelenhet meg az udvarnál rongyos könyökkel. Ez az egyetlen érve, mely meghatotta a kancelláriát.

- Mielőtt döntök, beszélek előbb Monteverdivel.

- Ahogy jöttem a zenészek szárnyáról, hallottam, próbálnak. Csak úgy zengett a pavane. Hívassa, fenség...

Hajadonfővel jött, kihajtott inggallérral, csipkék nélkül, zekéje könyöknél valóban pirossal volt foltozva. Vastag harisnyát, nehéz csatos cipőt hordott: a zenészek így járnak a Reggia hátsó ajtaján a próbára. Amikor Chieppiót látta, szorongás fogta el, miféle udvari ügy lehet, ami nem tűr pillanatnyi halasztást, annyit sem, hogy a Reggiában levő fekete bársonyköntösébe átöltözzék. De ahogy a fenség arcára pillantott látta, nincs semmi, baj. Mantua hercege kegye teljességében ez egyszer tegezte:

- Claudio, te is hallottál arról a lányról, akinek torkában Európa legnagyobb aranykincse rejlik? De még salakos... bizonyára salakos. Lelio Arrigoni, aki hallotta, nem elég jó muzsikus ahhoz, hogy mindent megfigyeljen. Érted-e, miért hívattalak? Nem is kell talán tovább mondanom... Igen, vedd úgy, mint gráciánk jelét. Rád gondoltam. A lány, úgy írják, még majdnem gyermek, de hangja már tökéletesen a helyén van. Mégis, ebben a korban oly könnyű elrontani, ha hibás iskolát kap. A lányért máris versengenek. Úgy hallom, Caccini úr maga esedezett, hogy ő taníthassa. De én csak az én Monteverdimben bízom. Vállalod, Claudio?

- Fenség, kegye nagyon váratlanul jött. Végre is, hátha Arrigoni őkegyelmessége tévedett? Ki biztosíthat bennünket arról, hogy fenséged szavával élve, a lány torka valóban thesaurumot rejteget? Ebben a korban...

- Ma még nem várok csodát tőle. Neked kell kicsiszolnod, hogy egy-két esztendő múlva ő lehessen Itália legnagyobb énekesnője.

- Fenséged óhaja parancs. Tanítani fogom.

- De ez még nem minden, Claudio. A tanítvány ne váljék el mesterétől. Legyen felügyelete alatt... Egész napon át. Lelio azt írja, hogy szerény, de tisztes származású, nem sokat tanult eddig, úgy dalol, mint az erdei madár. Úgy döntöttem... igen úgy szeretném, ha a te házadban laknék a Romanina.

Felkapta fejét: a herceg látta, hogy elönti a maestro arcát a vér. Nem emlékezett arra, mikor látta ilyen indulatban. Chieppio is észrevette, közelebb jött, hogy ha kell, meghúzza Monteverdi köpenyét.

- Fenséged kegye megtisztel, de kérek engedelmet arra, hogy szívem szerint őszintén beszélhessek.

A herceg kissé kelletlenül mondta:

- Úgy hittem, örömet okozok önnek ezzel a hírrel? Beszélhet!

- Fenség, esedezem gráciájáért... nem ma jöttem a Reggiába. Messer Cattaneo is ismeri a szokásokat... Nem is tudom, hogy mondjam, fenség... de a legnagyobbak sem tisztelik mindig a szent parancsolatokat... Szegény ember vagyok, fenség, de nem vagyok alattvalója. Kegyes engedelmével elmegyek, ha olyasmire kényszerülnék, ami sérti az erkölcseimet. Nagyon szerény porta a Cattaneo-ház. De tiszta ház. Oda nem jöhet senki, aki megsérti a hajlék erkölcseit. Fenséged bölcsessége megérti, mire gondolok.

A herceg elmosolyodott. Arcán nem látszott bosszúság, inkább érdeklődő, nagyúri leereszkedés. Pompázva, páváskodva mondta:

- Úgy tudom, Claudio, nektek nincs okotok panaszra. Nem hinném, hogy madama Claudia erényét valaki valaha megsérteni igyekezett volna. Ha valakit legmagasabb köreimből elragad a szenvedélye: eléri a büntetés. De ha te egyenesen rám gondoltál, erre is adhatok feleletet. Nem azért veszem szolgálatomba a lányt, hogy szeszélyemet töltsem rajta... hogy gyakoroljam a fejedelmeknek kijáró jus primae noctist. Azt akarom, hogy a lány remekművé váljék, akinek hangja Mantua udvarának dicsőségét hirdeti. Nem láttam... nincs vele más szándékom. Ezért szeretném, ha a kísértések elől a te tisztes házadba kerülhetne... Hisz ketten madama Claudiával megoszthatnátok nevelése dolgát.

- Fenség megtisztelt őszinte szavával. Alázattal kérem, adja a férfiszavát: míg a lány az én házamban él, oda senki... de senki férfiember engedelmem nélkül nem teheti be a lábát, s a lány engedelmem nélkül nem hagyhatja el a hajlékot. Kimondom, fenség, teljes patria potestast kérek, atyai hatalmat, melyet senki - még fenséged sem - csorbíthat meg. Csak akkor vállalom, fenség, nem másképp!

Vincenzóban küzdött az isten kegyelméből lett uralkodó gőgje az ösztönös csodálattal, melyet a nálánál erkölcsösebb férfi, a váratlanul bátran, tiszteletre méltóan viselkedő Claudio iránt érzett. Könnyebb végénél fogta meg a dolgot, igyekezett enyhíteni a pillanat súlyosságát. Chieppióhoz fordult:

- Ugye, nem kell ilyen komolyan venni mindent, Annibale, mint a mi Claudio barátunk teszi? Hát jól van, barátom, megkapod az atyai hatalmat, lovagi s fejedelmi szavam szerint. De te magad is tartsd be, Claudio. Fiatalabb vagy nálam, s úgy hírlik, nagyon szép a Romanina... Vállalod?

Fél térdet hajtott, mosolyogva. Győzött a herceg felett.

Amikor magukra maradtak, Vincenzo Chieppióhoz fordult: nem ment könnyen... De a lány most már jöhet!


Mosolygós kék szemmel nézett a világba, szőke volt, így kitűnt a sötét hajú római lányok közül, a fürtök vége kicsit bodros volt: ez lehetett anyjának szicíliai öröksége. Kislányosan, a pápai város szemérmes divatja szerint öltözött. Hogy milyen az alakja, azt majd csak akkor lehet megtudni, ha engedelmesen simul hozzá a mantuai udvari köntös.

Rengeteg nehézség, sok-sok alkudozás előzte meg Caterina Martinelli utazását. Az apa konok, szívós római volt, így Lelio mester heteket töltött, amíg tisztázták a "kontraktus" minden egyes részletét. A kislány megállta az előírt próbát: tudós doktorok bizonyították ártatlanságát, így a hercegen volt a sor, hogy szép kerek összeggel biztosítsa Caterinuccia jövendőjét. Az apa ájtatos nevelést, illő tartást kötött ki s ezenfelül állandó járadékot a szülők számára; ez már engedmény volt, mert kezdetben ahhoz ragaszkodott, hogy az egész Martinelli család mindenestül Mantuába költözzék.

Komoly nehézséget jelentett a szentszék távozási engedélyének megszerzése is. Bár a pápai énekkarban nőszemély nem vehet részt, s így nagyjából mindegy volt, hogy Rómában eggyel több vagy kevesebb a külvárosi kórusénekes - a bíboros kollégiumban mégis akadt néhány Gonzaga-ellenes kardinális, aki a mantuai udvar ledér híre miatt ellenezte, hogy erkölcsi romlásba engedjenek egy tisztességes nőszemélyt. Így lett "casus" a dologból a Curiánál: Vincenzónak néhány régebbi függő ügyben engedményt kellett tennie, hozzá kellett járulni több vitás egyházi stallum betöltéséhez: amikor így már minden rendeződött, Lelio Arrigoni megkapta a pecsétes írást: a kislány távozhatik Rómából.

A szülők - ez is benne volt a kikötésben - elkísérhették lányukat Mantuába, s ott részt vehettek az elhelyezkedés izgalmaiban. Utána azonban - a herceg költségén - vissza kellett Rómába utazniuk. Így értek a Gonzagák székvárosába, este - az udvar legnagyobb kíváncsisága közepette. De a fenség kimondta: senki sem közelíthet a lányhoz, míg nem találja meg jövendő otthonát.

Striggio vitte ki udvari hintón a Martinelli családot. Már tudták, kinek házába kerül Caterinuccia, ki lesz apja helyett az apja, anyja helyett az anyja, arról is tudtak: gyermek is van a házban, kisfiú, három-négy esztendős. Monteverdi megtanulta apjától, hogy hagyni kell, míg a vendég körülnéz, lecsillapodik izgalma, pihen egyet a fogadószobában. Martinelliék csodálkozva nézték a sok hangszert: clavicembalót, sarokban a violákat, fúvós hangszereket, polcon lantot meg egy hárfát. A falon kerek török pajzs, kúpja s görbe kard díszelgett festői csoportban: Claudio magyarországi hadizsákmánya. Az ablak mellett egy sárgás krétarajz, alatta három betű: P. P. R. - ezt Antwerpenben szerezte, amikor a fenséggel együtt meglátogatták Rubens otthonát. Egyszerű szoba a mantuai főurak pompájához viszonyítva, de Martinelliéket mégis megcsapja itt valami abból az udvari levegőből, melybe a kislány majd belekerül. Az asztalon Claudia remeke: mézbe sütött lombard pogácsa, kristálykancsóban bor, velencei poharak.

Claudia fogadja először az érkezőket. Felméri egyetlen szemvillanással, művész tekintetével a kislányt, kedves, tiszta arcát, kissé gömbölyű alakját, majd a Martinelli párt, akik úgy állnak gyanakodva s mégis boldogan, mint akiknek van vesztenivalójuk: egyszer egy életben üstökön ragadták Fortunát.

A kislány lesütött szemmel mondta el a betanult bókot. Claudia, aki újból gyermeket várt, még mindig átszellemülten szép volt, de utóbbi időben soványodott. Ritkábban énekelt, inkább csak a nagy ünnepeken, mióta férje a maestro titulusával ékeskedett. Madama Claudiából lassan Signora Monteverdi lett, akit csak egy lépcsőfok választ már el az udvari nemesasszonyok rangjától.

Claudia körülvezette Martinelliéket a házban, megmutatta a kertet, a kislány külön szobáját, melybe sok-sok virágot rakott. Mire visszakanyarodtak, már mosolyogva jött feléjük a maestro. Dús, őszbe csillanó hajával, finom, hosszú arcával, léleknéző szemeivel szinte kortalan, tiszteletet parancsoló férfiember volt, aki iránt a Martinelliek mindhárman ösztönösen bizalmat éreztek. Már időközben megbeszéltek mindent, hogyan tanítják éneken kívül Caterinucciát más, világi tudományokra is, ki gondozza majd lelkét, hogyan lesz ellátva... s minthogy Claudia rangja szerint udvari énekesnő volt, óvatosan érdeklődtek a szülők a kislány kilátásairól is.

Caterinuccia visszaérkezik szobájába: odahaza, az ínséges római bérelt lakásban az egy szobát testvéreivel kellett megosztania. Itt külön kis clavicembalót kap a szobájába, hogy gyakorolhasson napközben, néhány jámbor könyv is van az ablakpárkányon, minden tiszta, világos, takaros. Nehézkes lépésekkel jön a "nagyapa", Cattaneo: az ő kemény lombard beszédét alig értik a rómaiak: Claudia asszony közöttük a tolmács, egy pohár bor után vele is összebarátkoznak.

Cattaneo kérésére még egyszer kimennek a kertbe, mert nem látták még a tehenet, kutyát, kocsilovakat. Caterina egyedül marad a szobában a maestróval, akiről valami gonosz nyelv azt súgta neki reggel, a Reggiában "varázslómesterhez kerülsz". Fél is tőle... vonzódik is hozzá: olyan mély a mester szeme tükre, mint Nemi tavának vize. S a varázslómester tétován, kicsit félénken ül szemben leendő gyámleányával, aki már nem gyermek s még nem udvari dáma, mosolyog rá, leüt néhány akkordot, végigfut ujja a billentyűkön, mind a ketten megtalálják most egymást, nagyon halkan, kedvesen mondja "énekelnél nekem valamit, Caterina"? A kislány csak az orgonát ismeri, elbűvölten nézi a könnyed kecses zeneszerszámon sikló ujjak játékát. Leheletesen mond egy kánontöredéket, utolsó vasárnap énekelte, amikor a kedves, otthoni Madonnától énekben búcsúzott. Sokan sírtak a templomban, környékbeli ügy lett, hogy a mantuai sárkány elragadja Caterinucciát. Most olyan jó, hogy a mester mindjárt ismeri, intonál... eltalálja a hangot, melynél oly könnyű belekezdeni... már nem is fáradt... pihen azzal, hogy énekel, mint a madár, ahogy ösztöne diktálja... úgy veszi a lélegzetet, iskolázatlanul, szelesen.

Nincs vége... mert utána halkan lebben el egy római madrigál kezdősora: a mester valóban varázsló, hiszen ezt is ismeri... már mosolyogva ölelkezik tekintetük... egy bólintása jelzi, mikor kell bevágnia, s míg énekel, az ajtóban megáll Claudia, s halkan, nagyon halkan, hogy a kislányt ne zavarja, átveszi a második szólamot - Caterina felnéz rá, szemét elfutja a könny, azon keresztül mosolyog. Így ér véget a dal, s a kislány most elfelejti, mire tanították Rómában, s odafut Claudiához, szoknyájába fúrja arcát, sír is nevet is, s elkapja kezét, csókkal illeti. Utána odafut Claudióhoz, neki is kezet csókol, mintha papi személy lenne:

- Köszönöm, don Claudio... - mondja római titulussal.

- Isten kegyelme legyen veled hajlékunkban, Caterina - mondja halkan, komolyan a férfi, mint aki áldást oszt. Egy percig így állnak, megilletődve, hármasban. Kint felhangzik a harsány beszélgetés zaja: Giacomo Cattaneo jön be a két Martinellivel.


17.

Megrendelt postakocsin érkezett Mantuába az ifjú ember, s amikor megállt a hintó a Colloredo-palota előtt: fedetlen fővel szaladt le a gróf úr majordomusa, hogy üdvözölje a messziről érett vendéget. Pietro Paolo Rubens hatalmas tollas kalappal, oldalán karddal ért fel a gyertyafényes első emeletre: a "piano nobile"-n kigyúlt a gyertyacsillár, s a húszévesnél nem sokkal idősebb flamand festőt úgy fogadta a ház ura, mint rangjabeli személyiséget.

Velencéből érkezett. Az olasz nyár lebarnította arcát, kiszívta, szőkévé varázsolta vöröses haját. Ruganyos, de méltóságteljes volt járása, s egész habitusában tökéletes lovag benyomását keltette. Velencében már sokat lágyult Antwerpenben mestertől tanult északi olaszsága, csak annyi maradt belőle, hogy kissé keresettebb, költői veretű fordulatokkal szeretett élni, amit általában megmosolyogtak a harsány, természetes lombardok.

Nem úgy jelentkezett a Reggiában sem, mint alázatos szupplikáns. A Colloredo-palota majordomusa s két apródja vitte előre küldött ajándékait a hercegnek: egy Velencében készült saját kezű Tiziano- s egy Veronese-másolatot, mellette egy kisebb saját festményét, mely ebédlőjelenetet ábrázol, csendélettel, madárral, ebekkel.

Chieppio miniszter, amikor végigment a Galleria degli Specchin, hogy megszemlélje: minden rendben van-e a péntek esti zeneünnepségre - meglátta a folyosó közepén díszhelyre akasztott képeket.

- Sok pénzükbe fog kerülni ez a flamand, Alessandro!

Striggio mosolygott. Tudta: a fenség tegnap este óta valósággal lázban ég, mióta meghallotta, hogy Rubens megérkezett. Igen, a fenség előre figyelmezteti minden udvari emberét - nehogy megbántsák az ifjú mestert azzal, hogy az itáliai piktúrát dicsérvén, szokás szerint leszóljanak mindent, ami flandriai, spanyol vagy német vászon, táblakép. Pietro Paolo Rubens, aki már odahaza is elismert mester, ifjú kora ellenére ragyogó gyémánt lészen Mantua udvarában.

- A zenészeket is alig tudom fizetni, most még egy új száj jön, amit be kell tömnöm... S nem is olyan kevéssel, mint amennyivel beéri Claudio!

Ballag végig a hosszú, ragyogó termen, szolgák, testőrök, apródok mélyen meghajolnak a kis állam minisztere előtt. Igen... ez a bűvös péntek, mely Mantua udvari életének summája: már lassan érkeznek a fogadóterembe a dámák, papi emberek, lovagok, mindenki találgatja - ilyenkor ez a vezető téma -, milyen lesz a mai est programja. Természetes, hogy ezúttal mindenki mégis leginkább az új jövevényre kíváncsi, a felfutó csillagra Mantua egén. Madama Sabina, a mai est művésznője már megérkezik teljes pompájában, vörös hajkoronáján csipkék, ékköves csatok, művirágok ragyognak. Végigsétál a tükörfolyosón, s csodálja önmagát, ahogy uszályát elkapja a kandeláberekből kibontakozó fény.

Rubens Striggio oldalán tűnik fel a fejedelmi lakosztályokhoz vezető folyosón. Hatalmas brüsszeli csipkegallért hord, széles flamand kalapot, fekete patrícius köntöst, kardot, csatos cipőt. Spanyolos előkelőség áradt belőle, nem volt köntösén egyetlen hivalkodó színfolt, mely sejteni engedné, hogy színek mestere. Mielőtt Mantuába érkezett - néhány hónapot Velencében töltött, ahol áhítatos lélekkel másolta a nagyok képeit. Tiziano varázsa, színpompája, kompozícióinak hallatlan bősége őt is éppúgy lenyűgözte, mint mindazokat, akik északról érkeztek. Velence csak átmeneti stáció volt, itt addig maradt, míg tartott az a kevés pénz, amit anyja - elutazása előtt - összekapart. Szent Márk városában átalakult. Levetette a flamand nehézségeket, néhány jóakaratú nemesúr tanácsait követve tökéletes udvari emberré vált, leereszkedő, mértéktartó, nyájas maradt, s ha kellett, egy fokkal "spanyolosabb" lett grandezzájának a valódi kasztíliai uraknál.

A fenség még késett. Ezek voltak a legszebb, legizgalmasabb percek a Galleria degli Specchiben, amikor már a közeledő ünnepség feszültségében él az udvar, egymásra találnak a párok, legyezők mögött zajlik a fullánkos emberszólás, megvitatják az új ruhákat, mindig akad egy-egy olyan vendég is, aki most tért vissza távolabbi útjáról, s a részegítő, édes morajlás csak akkor csendesedik el, amikor az udvarmester koppanó botja jelzi a fenség érkezését.

Fehér selyembe öltözött: ez egyik kedvenc színe, bár így testesebbnek látszik, mint a sötét színű díszruhában. A herceg szeme végigszalad a kétoldalt bókba görbülő párokon, s felfedezi Rubenset, aki tollas kalapját kezében tartva adja meg az udvari tisztességet. Egy mozdulattal magához inti - s ez a legnagyobb kegy, amikor a fenség végigmegy a Gallerián sétálva, mosolyogva, majdnem tánclépésekben, az est kegyence ott halad bal oldalán.

- Szegény Tasso soha nem részesült ilyen megtiszteltetésben - mondja szomszédjának Carlo Rossi, aki kissé a rokon jogán is bírálni szokta a herceg indokolatlan szeszélyeit.

A festő felemeli szemét, s hirtelen mozdulattal megáll: ebből a perspektívából foghatja csak át a mennyezetképeket, melyeket Giulio Romano tanítványai festettek mesterük nyomán. "Kissé mintha élettelenek lennének az alakok", mondja könnyedén, majdnem mentegetőzve a herceg, s feszülten figyeli, mit mond vendége. De Rubens szótlanul, mosolyogva halad a herceg mellett, míg Vincenzo egy pillanatra meg nem áll a Galleria túlsó hajtásában. Hirtelen felszegi fejét. "Ma kissé később kezdjük a zeneestélyt" - veti oda kamarásának, s már nyílik az ajtó, bent járnak mélyen a hercegi lakosztályokban. A gyertyák csak foltokban dobják a fényt: Pietro Paolo egy sarkot lát, drága faburkolaton Flandriában szőtt olasz-rajzos kárpit lóg. "Giulio Romano" - veti oda a herceg, egy pillanatra megállnak, de már vezeti tovább a nyugtalan Vincenzo, ott állnak a hercegasszony palotaszárnyának bejáratánál - ezek Eleonora szobái, mellette a törpék parányi birodalma: bútor, faliszőnyeg, edény, ajtó s kilincs - minden olyan, mint élő babaház, egy ajtó, s a törpék kápolnájában parányi örökmécs világítja meg az arasznyi oltárt.

Kikerülnek a Galleria della Mostrá-ba: itt már a féktelen Giulio vágtató képzelete az úr: felcsap... s kihamvad belőle mesterének, Raffaellónak lángja. A gyenge s nyalábos fényekben Rubens hátakat, görbülő testeket, árnyékba fulladó torzókat lát, nem lehet így, este, összefogni a kompozíció egészét. "Majd holnap, nappal megnézi, messere." Egy szobor márványára esik a gyertyafény. Nem látja, a mantuai föld vetette-e fel a kincset, vagy másolat csak, melyet valamelyik Gonzaga Rómából hozatott? Még néhány lépés, míg a Sala Grandén át kijutnak a füves udvarra. A hömpölygő márványdekorációt, kecses íveket, szeszélyes vonalakat itt elfújja egyszerre a középkor lehelete. Ott áll barna, kemény pompájában a Castello - ahogy Itália kis tirannusainak képzeletében testet öltött: vörös bástya, tornyok csapóajtókkal, láncra járó kapu, fedett folyosók... torony körüli gyilokjáró, majd szelíd, lépcsőtlen emelkedő: itt lóháton is fel lehet jutni az emeletre.

- Főnixmadárnak mondták... Isabella d'Este lakott itt...

Olyan áhítatteljes volt a herceg hangja, hogy az ifjú mester meglepetten tekintett rá: egészen átszellemült Vincenzo arca: őseit idézve a Gonzaga-sors emlékei között bolyong. "Fáklyát!" A fenség maga kapja kezébe a füstös szerszámot. A Castello magányos, elhagyatott épület, melyben most nem lakik senki, egyetlen gyertya sem világítja meg. De már karon ragadja Rubenset... egy pillanatra tétovázik a homályban. A testőr némán követi urát. A címerek termében sötét rámájú kép - csak a felfutó fáklyaláng bontja ki az arc vonásait. "Hozz még egy fáklyát!" Most két oldalról fut fel a mosolygó Isabella arcára a fény:

- Dédanyám hatvanesztendős volt, amikor ezt a képet festette Tiziano!

A sötét, merev főkötő-kalap alól lassan varázsszerű talányossággal bontakoznak ki az arcvonások. Gyönyörű száj, finoman ívelt szemöldök, valami majdnem orientális puhaság; majd lecsúszik a fény a puha váll fekete bársonytengerei közé, gyöngyök s áttetsző selymek pompájába. Milyen lehetett ez az asszony, aki hatvan éve ellenére sem mondott le a ragyogás művészetéről, melyet egy hosszú életen át, minden percében gyakorolt? A mester keze nyilván elsimította a redőket, puhább s teltebb ritmust adott a vonásoknak, talán felszította még jobban a vásznon Isabella szemének annyiszor megénekelt ragyogását - de így is, ahogy két egymásba harapó fáklyaláng közt előtáncolt a halott Isabella -, a flandriai mester megbűvölten nézte Tiziano művészetét: gyermekkorában leszámolt már a korabeli babonákkal, s most mégis borzongva állt szemben ezzel a megfoghatatlan varázzsal: újból a szellemjárta ház kisfiújává válik, akinek apja abba pusztult bele, hogy egy hóbortos, már nem fiatal hercegnőt szeretett.

Vincenzo bevonta Pietro Paolót az ablakmélyedésbe. A testőr állt két fáklyával kezében, mereven a kép előtt. Mintha féltett titkot bízna új barátjára, úgy suttogta:

- ...A természetben nincsenek csodák: dédanyám valóban hatvanesztendős volt, amikor a mester festette... de nem egészen őt, a hatvanévest. Federigo Gonzaga, a fia, akarta, hogy anyja képét virágának teljességében örökítse meg Itália legnagyobb mestere: míg élnek Gonzagák, ez legyen a házi szentély, ahol leborulhatnak Isabella töretlen ragyogása előtt. De amikor Tiziano eljött - már csak az éltes asszonyt láthatta. De dédanyám emlékezett arra, hogy fiatalasszony korában Francesco Francia festett róla arcképet, melyet különösen szeretett. Emlékezete szerint jó negyedszázaddal azelőtt ő maga adta kegye jeléül a képet Ferrarába, bizonyos Zaniello úrnak... Az örökösök nagy vonakodva a végén mégiscsak kölcsönadták a Francia-portrét... De már akkor sem volt jó üzlet a mantuai udvarnak valamit kölcsönadni, messere! Tizianónak... az isteni mesternek talán nem is nagyon tetszett a megbízás, hogy ő most - Franciát másolja. Három teljes évbe került, amíg elkészült a képmás...

- Fenséged mindezt honnan tudja?

A sarokban kis gyöngyházzal ékesített szekrényke. Vincenzo, mint aki gyermekkora óta ismeri a Castello minden titkát, felpattant egy rugót - fakókék, arannyal átszőtt párnán Isabella megsárgult levele. Halkan olvassa:

"...annyira tetszik nekünk képünk, melyet Tiziano mester festett - hiszen már el sem tudtuk képzelni, hogy valóban ilyen szépek voltunk életünknek ebben a korában, melyben ő ábrázolt bennünket..."

Rubens halkan megszólalt:

- Ha fenséged megengedi, holnap hozok ide festéket és vásznat. Legyen még egy kép a nagy őrgrófnőről: Francia szemével, Tiziano kezével, Pietro Paolo Rubens alázatával...

Szótlanul mennek tovább. A herceg arcán még erősödik a különös, ünnepélyes, majdnem szakrális vonás.

A teremben először a "Titkár" kopasz fejét, horgas orrú profilját pillantotta meg a falon. Talán Júdást is festhette volna így freskóképen Mantegna. Mantua egykori ura merengőn, majdnem szomorú tekintettel fordul hű szolgája felé: e mindenre kész szekretáriustól hallja a világ híreit. A herceg szavára percek múlva lobogott minden gyertya a "jegyesek szobájában", s a fáklya füstös világának derengése után ragyogó fény árasztotta el a két hatalmas faliképmezőt.

Rubens hirtelen emlékezett arra, hogy nemrég járt Páduában, Mantegna egykori házában, ahol a rég elhunyt mester leveleit mutogatták a rokonok. "...E levelünkkel - írta Mantua őrgrófja a páduai mesternek - viszi a lovaslegény az elmaradt harminc dukátot, egy darabig majd kijössz belőle... ezután bővebben akarunk gondoskodni rólad..." De már elűzte az emlékeket, s előtárult a maga mélységes valóságában a freskómezőkről a másfél százada halott Gonzaga-világ.

A kandalló felett: Lodovico s családja - a másik freskómező Francesco bíboros érkezését ábrázolja. A kis terem ívekre bomlik, melyek kecsesen viselik a mennyezet terhét: alatta, mintha ma is élnének, a házigazda természetes biztonságával mozognak a quattrocento Gonzaga-ősei. Borotvált, klasszikus arcú férfinép, nyugodt vonalú, gazdagon redőzött köntösökben. Lám, a Titkár most átveszi ura parancsát, a vaskos Brandenburgi Barbara főkötője alól kiragyogó tekintetével figyel. Mögöttük a legidősebb fiú, Federigo... Vincenzo szava fellapozza a titkos családi krónikát:

- ...A kép azt a pillanatot ábrázolja, amikor e tékozló fiút visszafogadják a szülői házba... Egy sienai galambocska után szaladt az ősöm. Nem akarta elvenni semmiképp a csúf Bajor Margitot... a képen látszik is... csak nagyon hátul áll az asszony... itt...

Dülledt szemű aranyifjú, messze sóvárgó, majdnem üveges tekintetével, melyben furcsán egybefonódik gőg s ború. Vincenzo ujja táncol a hatalmas falfelület előtt, mintha hosszú árnyékokkal mutatna rá sorban az egykor élőkre a szellemkéz.

- Látja, ezt a Rodolfót szeretem mind között legjobban! Nekitámaszkodik az oszlopnak. Látszik, vágyódik valamire. Amikor fiú voltam, s itt álltam, és néztem őket: Rodolfóra szerettem volna mindig hasonlítani...

Gyermekek, udvaroncok, háttérben egy szomorú, főkötős asszony: egy perc alatt már benne él Rubens az Úr 1460-ik évében, Lodovico Gonzaga udvarában, s fut a tekintet, míg kinyílik a békésnek tűnő családi panoráma, hogy szélesebb tájba hömpölyögjön át: Mantua kapui előtt valóban elíziumi mezők húzódnak - az őrgróf itt várja Bolognából érkező bíboros fiát. Mantua urát "igazságosnak" nevezik az udvari krónikások - itt tekintetét világos köntösű, pufók ifjúra szegezi, akinek életsóvárgását alig leplezi a könnyű kardinálissapka, míg maga a fejedelem merev, szabályos vonásaival rómainak hat: borotvált arca, kezének finom, majdnem nőies vonala inkább zenészre, mint a quattrocento zsarnokára vall. E római hangulatot emeli még a tájék. Mantua hátterében a Colosseum s a kis római piramis, majd mintegy harmadik síkon egy képzeletbeli dombra épült toszkán városka képe: az öreg torony felé kúsznak házak, utcák, terek.

- Apám sokszor állt itt, nézte Lodovicót. Messere, az apám nem volt szép ember. Ó... nem ilyen, ahogy Mantegna a marchesét festette... De okos volt... az arca... ó, az arca, messere... nézze: megmutatom önnek a Púpost.

Melléből medaliont von elő, felcsattan filigrán zára, odahúzódik a karos gyertyatartóhoz: prémek közül fej emelkedik ki, meglepően, majdnem eksztatikusan égnek villanó szempár, s csak utána kap fényt maga az arc, melynek alsó mezőjét elborítja a sötét szakáll; a rövid, hátrasimított haj mögül domború homlok emelkedik, hosszú, egyenes orr... a miniatúrafestő gyengéd, édeskés művészetén túl érezni lehet ebben az arcban a szívós akaratot, bajokkal szembeszálló férfierőt. Rubens szeme hirtelen összeméri a két egymásba néző századot, az őst s az ivadékot. Halkan mondja:

- Szeretné fenséged, ha megfesteném boldogult atyjának képét?

Vincenzo meglepetten tekint rá. Más festők esedeznének a kegyért, hogy képességüket hozzámérjék ily kényes feladathoz. S a vörösesszőke flamand mosolyogva áll szemben a szőke herceggel, aki majdnem az apja lehetne. Vincenzo szeméből eloszlik a parányi fejedelmi felhő, mosolyogva bólint, míg Rubens elfordul tőle, hogy áhítatának tükrében összefoglalja a bontakozó freskómezőt.

Szeme másként méri fel Mantegna perspektíváját, a kompozíció mesterségbeli feltételeit kutatja - egy perc, s már ő ismeri jobban a Camera degli Sposi csodáját. Talán azt is látja, milyenek lehettek valójában ezek a Gonzagák: hol szépített az ecset, s kinél hozta ki kendőzetlenül a lélek mohó vonásait. Melyik modell mozdulhatott el az ünnepélyes "ülés" alatt, talán a fiatalabbakra a szigorú, szófukar páduai mester rá is dörrentett "maradjon nyugton, marchesino", vagy "fogjátok szorosabbra az ebet, ne bolyongjon"... Rubens körül kihull a valóság, ott jár, mint engedelmes tanítvány Mantegna nyomában, viszi palettáját, igyekszik szemével ellesni a perspektíva rejtett, csak a mestertől ismert szabályait, s mintha itt élne vele s fürkészné a rátelepedő fáradtságot, s halkan szólna neki: "maestro, majd én folytatom... pihenjen...", s kivenné kezéből a palettát, s éppúgy keverné a barnákat, okkereket, bikavérvörösöket... s mégis ezek a színek ragyogóbbak lennének, mint ahogy Andrea mester keze felszórta őket a Camera falára... mire felrezzenne a fáradt festő: freskómezőjén aranybuborékok közt táncolna a besütő nap.

Vincenzo is odamegy a bíborosképhez. Ezt könnyebb elérni, mint a családi csoportot, mely a kandallópárkány fölött húzódik el. "Messere, a hagyomány szerint ebben a szerény udvari emberben Andrea mester önmagát festette meg..."

Igen, Rubens ösztöne mélyén már rég figyelte ezt a fejet: miért bilincselte le figyelmét jobban e háttérben álló alak arca, mint az előtér pompás fejedelmi csoportozata? Félig hunyt szemű figyelő - a kemény barett levágja homlokának vonalát, az arc büszke, majdnem túl gőgös tekintetet zár - talán ezzel árulja el magát, hogy hiányzik róla az udvaronc puhasága, a lekötelező szervilis mosoly. Igen... Andrea mester mintha kissé sértődötten állna itt, kényszerű udvari díszében, meghúzódva két féktelen, mindenre elszánt udvaronc között... Ki érti közülük Mantegnát, a komor mestert, aki többet tud az emberi test törvényeiről, mint a legtudósabb doktorok? Különös... miért akar elindulni ez a képbeli Mantegna: Rubens látja, amint feszülnek izmai - csak azt a pillanatot örökítette meg az őgyelgő udvari sokaság közt, amikor szeretne közülük kitörni... Igen, Mantegna szemmel láthatólag unja ezt a hívságos, felfuvalkodott ceremóniát.

Vincenzo hangja rezzenti fel:

- Amikor megjött a bíboros... ó, ez a látogatás sem volt olyan egyszerű... ennek is története volt, messere... de kibékültek, apa, fiú s a testvérek... Itt, ebben a teremben másnap előadták Poliziano nagy művét, az Orfeót. A hagyomány szerint zenekísérettel! Már akkor szerették a Reggiában a zenét. Ha szabad a művészeteket összehasonlítani, messere, úgy mondhatnánk: a Gonzagák, sajnos, nem tanultak meg soha festeni, de valamennyien egy kissé muzsikusok vagyunk. Apám nagyon szép madrigálokat írt... nagyobbik fiam utánozza, Ferdinando, a kisebbik, hangjegyeket másol, s odakérezkedik a próbákra, ha maga a maestro, Monteverdi zenél.

Visszafordul. Most feloldódott a belső feszültség, nagyvilágian leereszkedő. Int, a hosszú folyosón felvillan a gyertyasor: mintha halott mesterek szellemmenetében vonulnának el, a falakon Tiziano, Mantegna, Correggio, Bellini, Raffaello... majd Giulio Romano szeszélyes rajza s mellette Fra Angelico szelíd szentképe hármastagozású keretében.

- Fenséged ezekkel a képekkel a legnagyobb hatalom. Mindent megvásárolhat ezen a világon!

Vincenzo fürkészve fordul felé: eltűnt a könnyes szemű, lángvarázsú dilettante, akit őseinek felidézett világa sodort ihletbe. Halkan kérdi:

- A spanyolokat is?

- Mi megismertük őket... Németalföld déli grófságaiban. Aki tud nyelvükön beszélni... boldogul velük!

- Megtanult spanyolul?

- Nem rosszabbul, mint fenséged nyelvén!

- Úgy mondta: ezekkel a képekkel mindent megvásárolhatok?

- Ha fenséged mérlegre teszi szavam: állom.

Tűnődve húzza magához az ablakpárkányig: itt a kiugró kis télikertet alkot, mindent megtölt a virágok illata. A herceg nagyon halkan beszél:

- Ha néhány képpel... nagyobb részét ön másolná ezekről... de néhány eredetivel is Madridba menne... Nevemben, a királyhoz... de valójában főminiszteréhez, Lermához... Ha elvinné s beszélne azon a nyelven, melyet megértenek a spanyolok...

- Fenség, azért jöttem, hogy szolgáljam. Ecsettel s másként!

- Látja, messere, elszomorít mindig, hogy vannak emberek, akik csak egyhez értenek. Egyetemes ember - az uomo universale... ez az ideálom... Leonardóra... vagy Pico della Mirandolára gondolok. Az óriások, mintha egészen kihaltak volna erről a félszigetről... Lehet, ha nem Mantua hercegének születek, hanem... érti? művésznek... Talán vittem volna valamire. De semmi esetre csak egy művészetben... Signor Rubens, önre rábízom a képeket. Ön az egyetlen, aki művész is s udvari ember. Madrid mintha fojtogatna minket. Három oldalról is. Ha a katolikus felség akarja: két hét alatt elvész Mantua úgy, hogy a többi itáliai fejedelmek kisujjukat sem nyújthatják ki, hogy megsegítsenek. Nem vehetem fel velük a harcot. Mosolyognom kell. Madridban nőnek kis infánsnők mindig az udvarban, s nekem két házasulandó fiam van... Mint követem megy!

Striggio, mint az árnyék, ott áll ura mellett. "Mint követem", hallja. Arra gondol: felfuvalkodott flandriaiak! A fenség, ha egy idegent lát, csak úgy záporozik rá a kegye. Alapjában ki is ez a Rubens...? Viacenzo elkapja pillantását. Cinkosan, kamasz módjára karol egyszerre a két férfiba.

- Alessandro, még Kanizsa alatt ígérte nekem, hogy készít valamilyen favolát... vagy hősi történetet, s megkérdezzük Monteverdit: szerez-e hozzá zenét? Bizonyára sok idejét veszi el az udvarlás. Vegyen példát hercegéről: a szép dámák mellett még marad mindenre időm!

Páváskodva nevet, míg elérik az ajtót, melyen túl kezdődik az udvar világa. A félig égett gyertyák áradatában újból délceg s méltóságos lesz, mit sem törődve az egyórás késéssel, mely alatt várakozva fecseg az udvari nép. A pálca háromszor koppan, felzengenek a kürtök, s Vincenzo elé tolják pirosbársony karosszékét. Körülnéz: zenész s énekes helyén, Claudio a clavicembalo mellett. Kegyesen bólint, s felhangzik az első pengő szavú akkord.


18.

- Búcsúzni jöttem, maestro!

Az antwerpeni mester magas, erőteljes alakja mintha betöltötte volna egészen a szobát. Épp Caterinuccia énekleckéje közben jött be az idegen, s a lány Claudiától tanult udvari bókkal hajolt meg Rubens felé. A szobában szétszórva kottalapok hevertek, Cattaneo ott ült egy kényelmes székben, ütögette a taktust, néha dúdolva igyekezett kísérni a kislány Agnus-át. Rubens egy vékony kötetet látott heverni az asztalon. Szokásból felvette, nézte a címét: - "L'Artusi, ovvero delle Imperfettioni della musica moderna." - Léleklátó szemével azonnal észrevette, hogy Monteverdi arca egyszerre elkomorodott.

- Felhős az arca, messere... Mi okozta?

- Kegyelmed nézi ezt a könyvet... Így, szemre... nem mond semmit... Hisz ön nyilván nem tudja, ki az az Artusi... s mit takar ez a fullánkos cím: a modern zene tökéletlensége! Boldogabb egek alatt született, s az Úr kegyelméből - nem muzsikus. Persze... sok-sok zeneértő urat és művészt kérdezhetne meg: senki nem tudná, ki ez az Artusi. Sajnos, én tudom. Bolognában él, a papi rendeket hordja, de ahogy támad... abban bizony nincs szemernyi a keresztény felebaráti szeretetből... Lapozzon csak... minden oldalán... majd minden mondatában csak ilyen szavak "tökéletlenség... ostobaság... hiba...", s mindez, azt hinnék, csak úgy általában a mi mai zenénk... a modern zene rovására. De még ebben is vakondok, ahogy támad. Nem... egyszer sem nevez meg úgy, hogy Monteverdi. Csak előveszi madrigáljaimat... Látja "Anima mia perdona..." vagy a "Che tu se'l cor mio". Ezek nyomtatásban láttak már napvilágot... de itt, tovább: pellengérre állítja az "O Mirtilló"-t meg a "Cruda Amarilli"-t, pedig ezek nem jelentek meg, kéziratos másolatban keringhetnek... úgy jutottak főtisztelendő Giovan' Maria Artusi úrhoz...

- Művész dolga, maestro, hogy bírja a támadást!

- Kegyelmed lába elé ifjúkorától kezdve rózsaleveleket hinthettek a kegyes istenek. Talán ott keringtek már, amikor belekezdett első vázlataiba. De kegyelmednek is fájna, ha ilyen méltatlan támadás érné... Onnan, ahonnan legkevésbé várta. Nézze csak itt: "...mindez megcsúfolása annak, ami szép és jó a harmóniában"... vagy tovább: "...nyers hangzású a fülnek, s sérti a műélvező gyönyörűségét"... Itt: "hetedek - és kilencedek, a fül minden előkészítése nélkül"... Igen, ez Artusi úr szerint ellene van a megszentelt szabályoknak. Mintha egyenesen az Inkvizíció elé utalna. "Olyan hibákat csinál, melyeket kisgyermekeknek is észre kellene venniük." Kérdem önt, messer Pietro Paolo: helye van-e művészek közt ilyen beszédnek?

Rubens mosolygott. Már a nagy utazás előkészületeinek izgalmában élt, szeszélyének engedelmeskedett, amikor felkereste a csendes, rokonszenves mestert otthonában. Igen... Németalföldön, ahol szabadabb szó járja, megszokta a művészek közötti nyers, heves vitákat, s így majdnem nevetségesnek tartotta ezt a finomkodó világot, a majdnem nőies érzékenységet, ha nyomtatott betűről van szó. Caterina szemével találkozott tekintete. Mindenki ismerte az udvarban a herceg Claudio házába rejtett kincsét... Igen... ez a lány nagyon szép... Nézte, míg szórakozottan kérdezte:

- És ki lenne valójában ez a signor Artusi?

- A nagy Zarlinónál tanult... egy madrigálkötetét ismerem, talán nincs is több. Négyszólamú canzonetták. Egy másik műve a kontrapunktról szól... vékony kötetecske... Akik ismerik, felfuvalkodott embernek mondják. Lélekben sem rokonom!

- Messere, manapság csak hercegek érthetnek minden művészethez egyaránt, már pontosabban a mi kegyes Vincenzónk. Én, bevallom, annyit tudok az ön művészetéről, amennyit két fülemmel hallottam. Gyerekkorom óta az antwerpeni dóm szép kórusait figyeltem... a vesperákat, anyámmal, aki jámbor és ájtatos asszony. Ám most, pénteken olyan gyönyörű volt kegyelmed műve s a zenészek harmóniája, hogy szívem fáj, mert néhány nap múlva búcsút kell mondanom Mantuának.

- Hallom, a fenség kegye...

- Először Rómába megyek, néhány másolatot készítek, régi, híres vásznakról... majd az út Madrid felé vezet. De ennek titokban kell maradnia, ámbár úgy hiszem, túl sokan tudják azt, amit itt határoz a fenség akarata. Önt miért bántja ennyire ez az Artusi?

- Holnap, messere, a könyv már végigvándorol minden udvari ember kezén. Mit tudják, mi az a heted és kilenced "senza preparazione"?... Ostobaság: nincs előkészítve, mert nem jön a bolognai templomok árnyékából... Mit tudja, mire képes a hang, ha kiszabadult a bilincsekből... kikelt árnyékaiból. Szabadon, tisztán ölelkezik a textussal. Hang s harmónia úgy öleli át a szöveget, mint szerelmes szerelmesét.

Caterinuccia elvörösödő arccal hajtotta le fejét.

- Világosabban, messere...

- Magunk közt ezt... amit Artusi gyalázkodva "modern muzsikának" nevez - Seconda praticának - valamilyen második lehetőségnek nevezzük, mely lassan bimbózott ki a polifónia mellett... de talán nem egészen annak földjéből. Kegyelmed nagy honfitársai is ismerik... Lasso, Willaert, Rore... Mindenki a maga módján próbálja megoldani a szent muzsika válságát... Nálunk nem én vagyok az első. Talán hallott Gesualdo úrról... vagy Firenzében Peri s Marco Gagliano... Minek soroljak fel többet? Ezek mind Artusi ellenségei, mert valami mást akarunk, mint az örökös kórust... vagy kamaraéneket, mely csak komor összhatásában ragyog, de mindenki számára titok a szövege. Más nyomon indulni el? Művészetünk bölcsei Platónban keresték a kulcsot, ön megérti, hisz tudja, mi az, ha megtalálják a régiek bölcsességének forrását. Raffaello rajzolhatott napestig Rómában... Mit látott Michelangelo az ősök művészetéből! Templomok emelkednek ma, melyeket a Pantheon építője inspirált. De a zenét nem fektették márványszarkofágba... amikor Boëthius mester után már senki nem törődött vele... Foszlányokból, töredékekből kellene összerakni. Itt egy elrejtett utalás... amott feljegyzés, melyből a tudósok előtt megnyílhat az ösvény. Igen, mi mindnyájan ezt a rejtett örökséget kutatjuk, messere. S akkor ér ilyen méltatlan támadás. A Harmónia az úrnője a szónak? vagy az oráció áll-e mindenek felett? Ez a Második praktika, messere, ez a kérdés, melyet életemben még meg szeretnék oldani. Még akkor is, ha Bolognából ilyen mennyköveket vágnak felém...

Rubens mintha szórakozottan játszadoznék, erőteljes ujjával pengetni kezdte a lant húrjait. A finom fül kivehette, hogy tökéletes akkordokat vet ki a zeneszerszám. Derült, tengerkék szemével mosolyogva fürkészte Claudiót.

- Nézze, maestro, ha kompozícióról beszélünk, bensőnkben mindig a forma és a tartalom harcát... összefüggéseit érezzük. Ahogy kegyelmedet hallom, érzem, miként ölelkezik össze művészetében szó és zene, tudós szóval - az oratio s a harmónia, mint két barát s mégis két örök ellenség. De, messer Claudio, mondja meg szívére, hogy önt, akit - ez nem hízelgés tőlem - Itália legnagyobb zenemesterének tartanak - kielégíti-e, hogy ünnepnapokra ájtatos zenét szerez, elhangzik egy új Agnus, motetta vagy madrigál, esetleg valamilyen darab az udvari ünnepekre?

- Mi lehetne ön szerint ennél több? Hisz felsorolt úgyszólván valamennyi műfajt, melyet zenénk ismer?

- Megbocsát, ha perspektívákban gondolkozom. Emlékezik-e arra a nagy, csupasz teremre, a Camera degli Sposira? A falak sivárságát végtelen térséggé nyitotta meg, felöltöztette Mantegna mester: monumentális lett, de nem a hétköznapi értelemben. Hallottam, amit ön mondott az "első" és a "második" praktikáról. Meglepett. Mi minden más művészről úgy hisszük, hogy bugyogva tör ki az alkotás forrása az ő műhelyéből, s akkor eszméltem rá, hogy ön is tudatosan teremt, felhasználva talentumát, melyet bölcsőjébe lopott már a Gondviselés. Visszatérek a szóra: monumentális... A mi művészetünkben ilyenkor elsősorban Tizianóra... Veronesere... Tintorettóra gondolunk - ám sohasem Giulio Romanóra, bármily hatalmas teret borítottak el palettájának színei. Megbocsát szerénytelenségemért: néha úgy érzem, ha időm engedné - freskóimmal felékesíteném egész Mantuát. Az ön világában is bizonyára így alkotnak a halhatatlanok... Palestrina? Lassus mester? őket hallottam leginkább magasztalni. Ezért kérdezem kegyelmedtől, messer Claudio: miért nem teremt oly valamit műhelyében, ami nem hervad el egyetlen udvari ünnep alatt?

Mosolyogva néz rá a mester a karosszékből, nem válaszol, de a mosoly minden szónál többet jelent. Pietro Paolo folytatja:

- Bocsásson meg, mert egy évtizeddel idősebb nálam, s mégis én merek tanácsokat adni önnek. De úgy szeretem zenéjét... Kérem, búcsúzóul játsszék valamit nekem.

Leül a szőnyeggel borított padra, lecsíp néhány szőlőszemet. Szemében áhítat ül, így várja, hogy megszólaljon a clavicembalo.


Csak nagyon kevesen tudták, valójában miért is küldte Vincenzo Pietro Paolo Rubenset az Unica Corté-hoz, a legelőkelőbb s leggőgösebb európai udvar színe elé, Madridba. E komor udvar a nagy s rettenetes II. Fülöp halála után is még mindig úgy élt az emberek képzeletében, mint a félelmes állandóság fekete sziklavára. Ez tartotta rettegésben a nyugati világ szabad szellemeit. Hispániát még mindig mint a "fekete legenda" országát ábrázolták... kissé úgy, ahogy azt Fülöp börtönből menekült miniszterének, Antonio Pereznek bosszúálló tolla terjesztette.

Hogyne lett volna Vincenzo szálka a spanyol udvar szemében? Mint a Habsburg császár hűbéreséhez - közvetlen akcióval ugyan nem férhettek hozzá, de ott, ahol lehetett - gáncsolták a mantuai érdekeket, meghiúsítottak terveket: Vincenzo minden szép reménye zátonyra futott a spanyol "nem"-en.

A herceg megpróbálta a lehetetlent. A "rosszul tájékoztatott" III. Fülöp királytól a "jól tájékoztatott" katolikus felséghez akart fordulni. Ám csak egyetlen ember volt, akinek ez az "informálás" módjában állt, a mindenható Lerma kancellár. A spanyol herceg nagy műgyűjtő hírében állt, saját palotájának kincseit éppúgy szerette szaporítani, mint a királyi gyűjteményeket. Vincenzo sokrétű elméjében így érett meg a gondolat, hogy a biztos fellépésű, spanyolul kitűnően beszélő ifjú festőt küldi Madridba, aki korát messze meghaladva, máris Európa-szerte ismert művésznek számít.

A herceg Madridban állandó ágenset, úgynevezett rezidensét tartott, így hát Rubenset nem kellett felruháznia a "hivatalos" követ aranycifraságaival. Mint művész, könnyebben mozgott, s a fenség biztos volt benne, hogy a mesterből kiáradó "grandezza" Madridban sem fogja eltéveszteni a hatást... Azt remélte, ott is körülveszi majd az olimpusziaknak kijáró aranyköd. Megtalálja az utat s a szót a mindenható miniszterhez... Megpendítheti, többek közt: nem akar-e Lerma hercege fiának a Gonzaga-házból feleséget választani?

Utóbbi időben Vincenzo sűrűbben vitte magával Rubenset kisebb kirándulásokra, vadászatokra, hogy itt - minden feltűnés nélkül - megadja számára az "utolsó simításokat". A herceg, aki sokfelé járt Itáliában, látszólagos lustasága ellenére éberen figyelte, ismerte az európai horizontot. Három magyar hadjárata némi tiszteletet váltott ki a spanyolokból, különösen az, hogy mindezt - saját költségén vitte végbe. Ez a szertelen, kapkodónak tűnő elme szüntelen dolgozott. Amikor tanyát vertek az erdőszélen: Vincenzo keze berajzolta egy gallyal a homokba az európai horizontokat. Itt Prága... a szerencsétlen császár... Henrik Párizsa, a gyenge Fülöp mellett Lerma csillaga. Velence körmét vesztő oroszlán, de nem jó kikötni vele. A török már elfeledte Lepantót... de azért a tengeren nem tudta kiheverni soha. Az angolok tengeri emberek. Az Armada bukása óta e szigetekről mindig jöhet meglepetés. Parányi kör a sártérképen: Mantua. Északon az örökölt tartomány: Monferrato, mely innen, az anyahercegségből alig védhető. A Gonzagák hajlandók lemondani Madrid javára erről a hercegségről, ha a katolikus felség átengedi ezért a közeli Cremonát s vidékét. Ez az a nagy cserebere-üzlet, a "Baratto", melyről már két évtizede tárgyalnak a kancelláriák. De Madrid mindeddig azt mondta: nem.

Egyszerre elakad a herceg szava: az úton, mely az erdős hegyhát alatt vezetett, egy parasztlány ment át, mezítláb, kezében kosárral, dúdolva. Mire közelebb jött, megismerték énekét. Szövegét valaha Lorenzo il Magnifico írta... messzi Firenzében. Erős, fekete lombard lány volt, ringó járású, szabad kezével fűszálat tépett, ropogtatta két strófa között. Amikor felnézett, meglátta a vadászokat. Kissé letért, gyorsította lépéseit.

Rubens mosolyogva nézte, rajzónt húzott elő övéből, s néhány vonással papírra vetette fejét. Vincenzo a vázlat fölé hajolt, elragadtatásában szenvedélyesen felkiáltott. Elkapta, szívéhez szorította a papírt, s cserébe aranyos markolatú tőrét kínálta Rubensnek. Mindez néhány percig tartott, a rájuk telepedett csendben Vincenzo visszatért előbbi töprengéseihez.

- Ha Madridba ér, barátom, még egy feladatot meg kell oldania a sok között. Szívesen gyűjtök olyan képeket, melyek nemcsak művészi értékük miatt becsesek, de témájuknál fogva is kellemesek a szemnek. Igen... minek titkoljam, szeretem, ha vásznakon is szép nők képmásai vesznek körül. Striggio, aki költő, talál majd valami szép nevet annak a galériának, ahol el fogom helyezni őket, hogy én s minden férfiutódom gyönyörködhessék az egykori szépekben. Így arra kérem, ha lemegy Rómába, s elkészíti a másolatokat, melyekről Madridban nem kell okvetlenül tudni, hogy nem eredetiek... s lát ott szép női fejet... felöltözött vagy ruhátlan alakot, szerencsés órájában e születő gyűjtemény számára örökítse meg.

Rubens szeme mint az északi tenger, olyan fölényes, s átható a mosolya is. Meghajlik Vincenzo előtt, mintha maga is született herceg lenne.


Valladolid, 1603. május havának 24-én. Pietro Paolo Rubens levele Chieppio udvari miniszterhez.

"...A gonosz sors, mely irigyelni látszik tőlem a megelégedés perceit, a kártevésre oly alkalmat talált, melyben a veszélyt semmiféle bölcs emberi előrelátás sem sejthette volna meg. Más szóval, az történt, hogy azok a festmények, melyeket a fenség jelenlétében én magam a legnagyobb gonddal csomagoltam, s amelyeket láttam, amikor Alicantéban a vámhivatalnokok előtt felbontottunk: amikor a mantuai rezidens, Amilcare Iberti otthonában végleges kicsomagolásra kerültek - olyannyira megromlott állapotban voltak, hogy sérülésük láttára kételkednem kellett, vajon még helyre lehet-e egyáltalán hozni a pusztulást? Ez az előre nem sejtett rongálódás nem valami felületen húzódó penészből vagy más foltokból ered, hanem már magát a vásznat kezdte ki az enyészet (annak ellenére, hogy ólomfedelek közé s két viaszozott vászonba burkolva tétettem őket a faládába, amelyben utaztak), talán a huszonöt napja tartó esőzések miatt történt mindez: mindent egybevéve a képek teljes pusztulásnak indultak. A színek elhalványodtak, a festék a sok nedvességtől megduzzadt, majd lepergett, úgyannyira, hogy sok helyen csak úgy lehet kijavítani, ha az ember előbb késsel levakarja, majd újból felrakja a színeket. Ez, sajnos, a dolgok mai állása, nem túloztam el semmit azért, hogy magasabbra tegyem a képek javításának érdemét, bár ezt igazán a legnagyobb gonddal s fáradsággal végzem, ha már az őfensége kívánsága, hogy én őrizzem s adjam át azokat a festményeket, melyeken nem volt egyetlen ecsetvonás sem az én kezem munkájától..."

A lovaslegény vágtat már a levéllel a legközelebbi kikötőig, ahonnan indul az Itáliába tartó hajó. Rubens áll a képek előtt, díszcsizmában, bársonynadrágban, de festőzekében: minden percben érkezhetik valaki az udvartól: unatkozó grand, kancelláriai tanácsos, aki már látni szeretne valamit a titokzatos olasz képekből, melyeknek érkezése oly nagy izgalmat keltett a madridi udvarban; várnia kell Lerma hercegének parancsát: mikorra tűzte ki a festmények ünnepélyes udvari bemutatásának s átadásának időpontját... Ám addig éjjelt nappallá téve szorgoskodik a képek restaurálása érdekében... s amikor bezárkózik, még szolgáját sem fogadja be a szobába. Rubens a quattrocento nagymestereinek képét - másolni kezdi, hiszen egyik-másik olyannyira rongált, hogy nem kerülhet jelen állapotában a katolikus király fennkölt tekintete elé. Iberti belső szobájában így festőműhely alakul, állvány, paletták, az asztalon elszórt festékminták, ecsetek hevernek, oldalt tinktúrák és oldatok: Rubens egymaga mint a varázsló - festéket kever, lágyítja a pattogzott festékrétegeket, enyvvel itatja át a sérült vásznat, forró téglát rak alája, s ennek melegével gyógyítja a bomló, szétázott képeket.

Másfél százada halott mester művét kell újravarázsolnia. Mint első mestere műhelyében, ahol ódon szentképeket adtak eléje: csinálj róluk kópiát. Ellesni Correggio s Beato Angelico színeit, megtartani a kompozíciót! Áhítatos tanítvány, aki a másolás izgalmában lesi el az egykori műhelytitkokat. Estére elkészül eggyel... Csodálatosan hű, csak a színek ragyognak még túlságosan... Hogyan próbálja tompítani őket...? S mi lesz, ha műértő akad a madridi udvar hivatalosai közül? Elhiszik-e, hogy csak a mantuai herceg figyelme tette, aki - mielőtt útnak indíttatta ajándékát - előbb kissé felragyogtatta a színeket?

Holtfáradtan még egy levelet ír Chieppiónak: még ez is el fogja érni a hajót.

"..Szükségképp mégis arra kell gondolnom, hogy észre fogják venni: ez a kép itt készült (bármit is teszek, a színek mégis frissek maradnak)... s ez alapjában véve oly félrevezetés, mely nem sok köszönetet szokott érdemelni; magam sem tűrném az ilyesmit - hiszen cseppet sem óhajtom, hogy bármiféle kitűnő mesterrel, de összecseréljenek..."

Korty bort iszik: megfekszi gyomrát az olajsűrű, édes, nehéz ital. Ha fest: nem lép ki a szobából, melynek titkát Iberti cerberusként őrzi. A házigazda aggódó szívvel jön be, s mondja: három nap múlva lesz az ünnepélyes átadás: a herceg július 17-nek reggelére tűzte ki időpontját.


Valladolid, 1603. július 17.

"Fenség,
bár Iberti úr levele feleslegessé tenné soraimat, mégis úgy érzem, néhány szót hozzá kell fűznöm terjedelmes jelentéséhez, nem mintha az bármiképp is kiegészítésre szorulna, csak így akarok kifejezést adni a nagyon szép siker feletti örömemnek. Hiteles tanúként mondhatom Fenségednek mindezt, részben azért, mert hiszen az ajándékok átadásánál magam is jelen voltam, részben, mert egyenesen rám várt az átadás szerepe. Míg a hintót, melyet fenséged küldött - mások prezentálták, s én ezt csak végignéztem, a festmények felajánlását magam végeztem. Már az első szertartásnál nagy örömemre s megelégedésemre szolgált a kegy megnyilvánulása, melyet a király kézmozdulatok, mosoly, integetés formájában adott tudomásomra. Amikor Lerma hercegének adtam át az ajándék képeket - ő ezeket hosszan, alaposan megszemlélte, s utána megelégedésének adott kifejezést: ez a legcsekélyebb mértékben sem rejtette el valódi szándékait, nem volt színlelés, már amennyire megállapíthattam, hanem az ajándékok száma s azoknak kitűnő minősége feletti öröm forrásából fakadt. Remélem tehát, fenséged elérte kitűzött célját, hisz az ajándékozó legfőbb díja az az öröm, melyet a megajándékozott nem bír elrejteni..."

Ugyanezen a napon Chieppióhoz is megy levél:

".. Részt vettem a követségben, mely Lerma hercegének nyújtotta át az ajándékokat. Ő nagy megelégedést mutatott a festményeknek nemcsak nagy száma, de kitűnő minősége miatt is. A képek - itt dicsérnem kell a restaurálás munkáját, melynek segítségével sikerült kiküszöbölnöm az elszenvedett kárt - kitűnő formát mutattak, teljesen régi művek benyomását keltették, úgyhogy a másolatokat is jórészt eredeti művekként értékelték. E véleményüket semmiféle gyanú sem árnyékolta be, bár mi egyetlen lépést sem tettünk annak érdekében, hogy ilyen esetleges gyanút eloszlassunk. A király, királyné, sok lovag s udvari ember és néhány festő nézte meg s ugyanakkor csodálta a képeket. Miután így bevégeztem ezt a reám bízott küldetést, teljesíteni fogom a másik feladatot, melyet őfensége reám bízott: elkészítem a női képmásokat, s semmi sem állíthat meg munkámban, hacsak a király vagy Lerma hercegének szeszélye nem..."


19.

Alessandro Striggio, a zenész fia, nagy befolyású udvari nemesember és titkár már azóta rokonszenvet érzett Claudio iránt, amióta az ifjú cremonai brácsás a Reggiába került. Majdnem barátsággá változott ez az érzés Esztergom bástyáinak árnyékában, ahol a két, majdnem egykorú ember vetekedve kapaszkodott fel az ágyúállásokra.

Striggio a szülői háznál a muzsika tiszteletében nőtt fel, az idős s nagy tekintélyű karnagy és komponista szívesen oktatta játékra is fiát, de az ifjabb Alessandro inkább írásra hajlott, bár a kor szokása szerint ő is komponált számos madrigált. Amikor a herceg kíséretében néhány esztendeje végignézte a firenzei ünnepségeket (ezeknek nem múló emléke számtalan udvari beszélgetés során újra és újra felmerült), elhatározta, hogy valami olyan rappresentazionén fog munkálkodni, mely megbontja az eddigi udvari bemutatók: felvonulások, torneók, madrigáljátékok megszokott sorát.

Mióta foglalkozott már a gondolattal, hogy Rinuccinihez hasonlóan ő is megalkotja a maga Orfeuszát? A mitológia csodálatos dalnoka örök jelkép minden zene- és szövegköltő szemében: mások is... - Caccini is - megpróbálták, hogy ez örök téma változatain, allegóriáin keresztül keltsék életre tudós téziseiket. De Striggio, aki jelen volt a Camerata Euridikéjének nyomában felburjánzott viták jó részén, maga is megértette, hogy Rinuccini s Peri művét azért nem kísérhette nagyobb siker, mert a szereplőkből hiányzott a valódi szenvedély. Igen... mélyebb érzéseket kell belopni a hősök szívébe, kettős értelemmel gazdagítani a pásztorok szavát, növelni a kórust s a zenekart: kihasználni minden lehetőséget, melyet gazdagabb színpadi eszközök, nagyszerűbb keret kínálhat egy fejedelmi udvarban.

Striggio erre lelkében már régóta készült. Hányszor kapta el urának serkentő csúfondáros szemvillanását! Néha a legváratlanabb helyzetekben s percekben - legtöbbször akkor, amikor jövendő ünnepségekről, fejedelmi nászokról esett szó. Néha csak annyi volt: "mit is ígért nekünk, Alessandro?" vagy "Striggio csak ígér... ígér... s munka helyett szépasszonyoknak csapja a szelet..." Sajnos, az ilyen szavak elvillannak az udvari élet pillanatainak múló sodrában, legfeljebb a velencei követ, Morosini úr hétvégi jelentéseiben bukkannak fel, mint bizalmas hírek. "Az én Monteverdim - mondta minap Vincenzo herceg - felveszi a versenyt mindenkivel Itáliában. Nem mérkőzhetik vele sem a Serenissima karnagya, de őszentsége házi kápolnájának maestrója sem..." Ilyenkor egymásra néznek a Vének a Tízek Tanácsában: lám, a kis Mantuának túlontúl megnőttek a szarvai! Ám mégis írnak követüknek: szerezzen valamit e híresség legújabb szerzeményeiből. Az óvatos Morosini így a pénteki zeneestet követő fogadáson elkéri a fenségtől annak az új kompozíciónak szövegét és zenéjét, melyet Monteverdi úr aznap mutatott be s általános tetszést keltett. A mű címe: "Questi vaghi...", a jelenlevő zeneértők szerint - írja a követ - a mester mintha szakítana a hagyományos ötrészes motetta tézisével, valamilyen "stile nuovo" szerint alakította művét: kettős karra írta, s ez - teszi hozzá, hogy valami színt is keverjen a palettán - szépen illenék a San Marco kettős tagozódású zene- és énekkarához s két orgonájához.

Vincenzo boldog, hogy díszes pergamenre másoltathatja, címeres tokot faragtathat, s úgy küldheti a zenedarabot Velence hercegének. Ám amikor átnyújtja, Morosini csak úgy mellékesen megjegyzi: "Úgy hallottam, fenség, hogy húsz új, messzehordó várágyút rendelt Ferrarában a casalei erődítményekhez... A Serenissima is szívesen állna ilyen árért fenséged rendelkezésére... a mi bronzunk is van olyan jó, mint a ferrarai..."

Striggiónak valóban nincs sok ideje arra, hogy munkájába mélyedjen: a herceg, mint az eleven szén, egy percről másikra tervek, játékok fellegvárát emeli, buborékok pattannak el: mindent Striggiónak kell rendeznie: vadászatot, színielőadást, tudósok vitáját, diplomáciai tárgyalásokat, szerelmi kalandokat. S ha ideje marad, esténként töprengve összeülnek Chieppióval: hol lehetne szűkíteni, zabolázni a herceg legtöbbször esztelen pazarlásait. A fenség úgy hiszi magáról, hogy nagyszerű kufár: jó pénzért árulja fölös gyöngyeit - de amit kap érte, elviszik az alkimista kóklerek... a gyémántokon túlad: németalföldiek vásárolják indiai fejedelmek részére, de ugyanakkor szeszélyből lebontat egy régi kastélyt, s egy ötlet kedvéért palotát építtet a semmibe. Közben a nép, Mantua gazdag, a Púpos évei alatt Itália-szerte irigyelt népe szegényedik s mi ennél rosszabb, már hangosan zúgolódik is. A külvárosi templomokban merész prédikátorok is akadnak, akik burkolt szavakkal, de érthetően harsogják: elég! Elég a folytonos adóemelésekből, új vámokból, új sóárakból, tűzifaárak emeléséből...

A fenség javíthatatlan. Fiai már nyakára nőnek, s ő még mindig új kalandokon töri fejét. Hányszor beszélte le Striggio a herceget arról, hogy kijátssza Monteverdi sárkány-természetét, amikor a maestro próbál, kocsit küldjön a titokzatos kis Caterinucciáért, s kihozassa "próbára" a lányt - a Palazzo del Te-be, mely Agnese elutazása óta üresen áll.

Mikor írjon az udvari s hercegi titkár, amikor ezer gondja van? Neki kell egyengetni a tárgyalásokat Rómával, hogy gondoljanak az ifjabb princre, Ferdinándéra... mint a Gonzaga-családban hagyományos bíboros kalap legkomolyabb várományosára... de neki kell fejben tartania az egymást követő itáliai fejedelmi nászok, ünnepségek rendjét is. Legfőbb támasza a hercegasszony: a sápadt ajkú, keskeny arcú Medici-lány szeméből már régen kialudt a tűz: mindent tud, mindent megért, talán mindent meg is bocsát, mert a maga módján szereti Vincenzót, mint szeles, örök gyereket.

Ám Striggio mégsem tétlen: szenvelegve tűri ura tréfás dorgálásait, adja a lustát, aki feledi ígéreteit, szívesen henyél. De a pénteki zeneesték alatt vagy ünnepi nagymisén, amikor Claudio ujja alatt felzendül az orgona: hallja a zenész fia a szerelmes Orfeusz szavát... megszólal a hallgatag Euridike s "éled" a Hades, a holtak birodalma... Proserpina feledi, hogy anyja, Demeter miatta sötétségbe burkolta a földet, s hatalmas uránál, Plutónál segíti a szerelmeseket...

Striggio kilovagol a Mincio partjára, melyet szeszélyes virágaival elborított a tavasz. Ilyenkor tarsolyából papírt s ónt vesz elő. Sebesen szánt az írás: egy strófa... színek keverednek, míg lova vidáman harapdálja a füvet. Oldalt sietős sorok: hogyan képzelné... a jelenetet az alvilágban... Charon csónakját, a vad Styx-peremi tájat, amikor az első élő, a dalnok leszáll... Mindenütt kórusok bontják hangjukat: fürjek vitáznak, vízivad karattyol, sásokat borít egymásba a szél, énekelnek a pálmák, a kőpadhoz ritmikusan verődik az ár, föld alatti állat kapar, egy hód üti fel csodálkozó tekintetét. Görnyedt paraszt hajtja vásárra sovány ökrét: a hercegi adószedőket kell etetnie... a szomszédos erdő felől vadászok puskalövéseit hozza a szél. Míg szánt a rajzón, hallja az univerzumot.

Este néhány perces ünnepélyes kihallgatást kér urától, akit egész nap amúgy is látott. Vincenzót baljós sejtelem gyötri: Alessandro talán pénzt akar? De a titkár bársony udvari köntösében, fél térdre ereszkedve, mint patrónusának nyújt át egy köteg kéziratot.

- Mi lesz ez, Striggio?

- Orfeo favolája, fenség!

Vincenzo arca ezen a napon nem vidám. Fáradtság s életuntság gyötri. Azt forgatja fejében: átadja az országot fiának, s a katolikus felségtől kér valami hajóhad-parancsnokságot vagy tengerentúli... távoli alkirályságot, azokon a vidékeken, amelyekre mindig vágyódott. Mintha öregednék... S most előtte a mindennapi Striggio, fél térden... a pergamen fedőlapon míniumbetűkkel:

FAVOLO DI ORFEO!

- Zenére írta? Szövegkönyvnek?

- Dramma per musica. Ha fenséged kegyes lenne rátenni "placet"-jét.

- Hol kerülne színre? Itt, a palotában?

- Talán a Galleria dei Fiumiban, fenség...

- Claudio vállalja?

- Rég beszéltem vele erről, fenség.

- Kérjem őt meg rá?

- Túl nagy kegy lenne...

- Ha bent van a palotában, küldj érte.

Már hazament a maestro, jelentik. A herceg az ilyenen elkedvetlenedik. Már a holnapi vadászatról beszél. De szeme újból rátéved az asztalon heverő kéziratra. "Hajnalban indulunk, Alessandro; de azt tanácsolnám, még ma vigye ki Monteverdihez a manuscriptumot. Szeretném hallani, mit mondott a varázsló. Ön is azt hiszi... mint sokan az udvarban, hogy mágus lenne?... már olyat is hallottam, hogy Claudióba költözött Michelangelo Buonarotti szelleme... Szavammal menjen, ne késlekedjék. Még ma este vigye Claudióhoz!"


A homokóra még csak fél kilencet mutat. Az udvari titkárt hintó viszi a Cattaneo-portára. Nagykoppantóval dörrent, kinyílik a kapu, az ablakban még világosságot lát. A maestro dolgozik. A zajra foltos háziköntösben, tintás ujjal kisiet.

- Valami baj, Striggio?

A titkár rádöbben, hogy oktalanul, értelmetlenül zavarta késő esti órában a mestert; szégyenkezve húzza elő tarsolyából a kötetet.

- Megbocsát, de megígértem... elhozom. Még Esztergomban ígértem. A favola... kegyelmednek... Ez, itt!

A mester asztalán két kis faggyúgyertya ég, s a sok írástól véreres a szeme. Kanócdarabkát csíptet, gyújtani készül a karos gyertyatartókban díszelgő viaszgyertyákat. Mintha varázsszerszámok lennének, úgy kelnek életre a sarokban hallgató, homályba burkolt hangszerek. Ablaknál keskeny virginál... a mester keze ügyében a szélesebb clavicembalo: bizonyára akkor állt fel tőle, amikor megszólalt a kapun a szokatlan időben dörrenő koppantó vagy hallhatta az ablakon át az érkező kocsi zaját... A mester sorban mutatja kincseit. Egy új hangszert küldtek próbára nemrég, persze, ezt is Cremonából. Ennek claviciterium a neve. Billentyűs szerkezet s citera keveréke. Sarokban egy polcon húros zeneszerszámok: széles ölű, kilenchúros lant, hátrahajló fejével, gyöngyházzal kirakott csavarjaival. Egy kis hegedű, valószínűtlenül vékony nyakával, melyen mint az erek, úgy duzzadnak ki a húrok. S egy vaskos hegedű, ezt Norimbergából kapta nemrég: hat húrja van, tartószegét le lehet csapni: elfér kézben, de lába közé is veheti a muzsikus.

Mintha közeli barátja lenne, úgy vezeti végig a szobán: bizonyára érzi Striggio belső izgalmát, szelíd szavával igyekszik csillapítani a feszültséget. S ahogy beszél, ahogy az erősödő gyertyafényben kiemelkedik a "műhely" - a terv, mely első pillanatban esztelenségnek látszott, élőbb valósággá válik Striggio előtt, mint hercegi agarak vonulása s vadászok, pecérek harsogó zaja. A maestro bőrsapkájában áll, fellapozza az első oldalt, s lassú, ünnepélyes mozdulattal leveszi fejfedőjét.

- Légyen üdvözlet az első olvasótól!

Hangja ünnepélyesen cseng, mint papi rítus. Bort tölt, de csak egy poharat talál. Kinyitja az ajtót, halkan kiszól: Claudia! Az asszony kijön, kezében gyermekruhával, melyhez kerek fehér gallért igazít. Rég nem járt az udvarnál: soványabb, mintha szeméből eltűnnék a kedves Cattaneo lány lobogása. Ahogy meglátja Striggiót, mosoly fut arcára; mind a kettő udvari ember, s Claudia kislány korában ismerte apját, a kedves, öreg nemesurat, aki maestróként művelte Mantuában a zenét.

- Megszégyenít kegyelmed bennünket ebben a rendetlenségben, de magára vessen, miért nem jelentette be jövetelét...

Striggio némán mutat rá a kéziratra. Az asszony szeme ráfut, meglátja az ORFEÓ-t.

- És Euridike? Hol van itt Euridike szerepe?

Striggio nevet, feloldódik a zavar. Tűnődik, lapoz. Most hárman hajolnak a gyertyakör felé, majd a maestro közelebb húzza a karos gyertyatartót. Felejthetetlenül szép ez a pillanat. Claudia ajka, ahogy olvassa a hercegi titkár biztos kézírását, ajkával követi lassan a sorokat, Striggio felnéz rá. Hány szép Agnusát, Glóriáját könnyezte meg az udvar...

- Tudnék-e még énekelni? Signor Striggio! Amióta a kisebbik... Massimiliano született harmadéve, alig énekeltem...

- Bizonyos vagyok, hogy díszére lenne a favolának, madama Claudia.

A vörös bor cremonai: otthoni ízei fellelkesítik a maestrót. Egy csepp kigördül a pohár pereméről... odáig fut veres csillanásában, ahol kezdődik Orfeo neve.

- Elkezdjük már ma éjjel a komponálást?

Nevetnek. Striggio, amikor kilép a Monteverdi-portáról, úgy érzi - ez az a titokzatos éjszaka, amikor a mű megfogant.


A "dilettante" kocsijának zaját elnyeli a csend. Az asszony nem megy vissza szobájába, ketten maradnak férjével, a maestro felüti a két pergamen közé kötött in-folio lapot. Striggio keze vonása: ez a kéz hirdeti a fenség akaratát, ha kegyről, törvényről, halálos ítéletről van szó. Itt-ott sor törlése, javítás... újrakezdés. A kézirat Striggio titka, nem bízta másoló diákra. Az első oldalon nagy betűkkel

"DRAMATIS PERSONAE".

Első és Második Pásztor, Nimfa, Remény, majd Proserpina, lám... Charon és Pluto az alvilágból s a két örök szerelmes után a hírnök, Sylvia.

Lapoz. Claudia keze hirtelen lefogja a férfi ujját, Claudio látja, mint éled az asszony arca, szeme ragyog... mintha búvópatakként törne fel a recitativo:

A te ne vengo Orfeo
Messaggera infelice
Di caso più infelice e più funesto:
La tua bella Euridice...
La tua diletta sposa è morta... [4]

Hirtelen köhögni kezd, elhallgat. Claudio azzal a lopva fürkésző pillantással, aggódva nézi, ahogy Baldassare doktor a baj partjain vizsgálta betegeit. Egymást átkarolva állnak így, a férfi keze homlokára, halántékára téved, mintha el akarná kergetni a makacs, visszatérő fejfájást, melyet Mantua mocsaras, miazmás levegője okoz. Az asszony mosolya lehervadt... a férfikéz lapoz: SPERANZA - mondja az írás, s a Remény vezeti a lantost a Styx küszöbéhez. "Lasciate ogni speranza", írja a szöveg, s most átcsúszik a pergamentábla Claudia kezébe. Halk nesz, kopognak az ajtón, Claudia szobája felől. Caterinuccia, gyertyával kezében, riadtan, szőkén, tágra nyílt szemmel. "Úgy féltem...", mondja szabódva, szeme Claudiát keresi. "Olvasd" - mondja a mester hangja, s a Romanina szeme zöldesen csillan a gyertyafényben, szépen olvas, Mantuában a humaniórákra is mester tanítja; önfeledten veszi kezébe az írást, inkább ösztöne súgja: "szerep"! S ismeretlen, régmúlt szavak festenek fel a versből, melyeket Striggio a Hades-béliek szájába adott, s az ördögi táj lápvilágát mégis ezek a különös mondatok érik el: "in quei campi di pianto e dolore..."[5] Megáll... ezt kívánja-e tőle a maestro s Claudia, hogy tovább olvasson, a férfi bólint, s ahogy ráhajlik szövegére, fénylő s glóriás is van az arcban, s a lány is önkéntelenül recitálni kezd, ahogy olvassa:

Teco venir che amara legge il vieta,
Legge scritta col ferro in duro sasso...[6]

S már újból Monteverdi kezében a szövegkönyv, Claudia ismeri legjobban arcát: a ráncok kisimulnak, a csontra tapadó sárgás bőrt elönti a pirosság. A herceg egykori énekese mondja a textust, akinek szép, csillanó tenor hangja nagy ritkán most is felhangzik egyszerűbb, déli misén:

Dove, ah dove t'en vai
Unico del mio cor dolce conforto?
Poichè non lunge omai
Del mio lungo cammin si scopr'il porto.
Perchè ti parti e m'abbandoni, ahi lasso!
Su'l periglio passo?
Qual bene or più m'avanza
Se fuggi, tu, dolcissima Speranza?[7]

A szem szelíden mosolyog, a hang követi a szöveg fájdalmas hajlásait, mintha a recitativóval is ostromolná, reménytelenül a Reményt, de úgy, ahogy költő játszik a reménytelenséggel, ha nőt vagy sorsot kell ostromolnia. Esengő szava most születik, a semmiből fakad fel, mint a pillanat virága, a mester ajkán, Claudia látja férje árnyékát a falon - tartja a füzetet, s a két kéz nyúlt vonalát pillangószárnnyá szépíti a láng... s elhallgat, Caterina felszegi fejét, könnyes a szeme, s azt látják, már Cattaneo is ott ül a szobában, szokott helyén, fürkésző tekintettel, hogy mi különös történik az esti házban?

Ott ül a sarokban Cattaneo, az idős mester, aki udvari évtizedei alatt már annyi hercegi tréfát látott születni s virágát hullatni, arra gondol, ki emlékezik már arra, hogy anno Domini ekkor vagy akkor, tíz éve, húsz éve, miféle torna, közzene, maszkosjáték, farsangi komédia verte fel a Reggiát? Miért ez a sok izgalom? Víz tükrére betűket írni... ki emlékszik arra, született-e dal, énekelt-e benne tenorszóló... honnan jött a herélt, hogy messze csengő szoprán vagy alt is legyen? Miért ez a különös éjszakai nyugtalanság a csendes házban? E fojtott parazsú hármas, mely ott nyílik fel az Orfeo kézirata körül.


Éjszaka szakadt az eső. A folyótorkolat tengerként hullámzott, a síkság, mint végtelen mocsár kergette a város felé a lapos ködöt. Vasárnap volt, szokás szerint nagymisére a Dómba várták a fenséget. Palestrinára készültek az énekesek. A karnagy hajnalban ébredt, éles múlt esti főfájása elmúlt, helyette tompa ólomsúly maradt a koponya tövében. Claudia sokat köhögött az éjjel. Ez az első gondolat, ami visszatér benne. S utána a kézirat... a hangok... Striggio... a Hírnök és a Remény két hangja, amint egymásba kap. Keze az otthonról hozott időtlen halálfőn nyugszik. Apja azt írta, küldje le Claudiát levegőváltozásra Cremonába a gyerekekkel... Fél éjszakája volt, ez alatt nem cserélheti ki a világmindenséget. Caterinuccia mondja a Remény, a Speranza szövegét... ének-e ez? Ahogy a madár billeg, ugrálgat a földön, mindenki tudja, egy pillanat, már száll! Ének-e vagy recitativo, dallamosan, tagolva ejtett szótagok. Ez lenne az a zene, aminek nyomát a firenzeiek keresik? A Szent Szöveg mellett alázatosan kullogó muzsika?

Galilei bizonyította, hogy Athén színházában eksztázisba lendülvén nem deklamáltak, hanem énekeltek az aktorok? De ki volt közülünk Athénben, amikor bemutatták a Perzsákat? Amikor elhangzott Antigoné panaszszava? Nem útvesztő-e, amit a Camerata hirdet - szent gyűlöletében a névtelen kámzsások polifóniájával szemben? Amikor partitúrával kezében leült öt vagy ötvenöt ember, s énekelnek... órákon és órákon keresztül önfeledten, anélkül hogy gondolnának arra, mi történik a szöveg élő világában? Gondolnak-e arra, mit jelent a szó "fájdalom" vagy "vágy" vagy "halál"? Csak szótag, mely mélyre bukik a ritmus szárnyán, vagy felcsap, ahogy kívánja a szerkezet - de a szó értelme? S a zöld szemű Speranza, amikor megszólal... a gyermekhangból, a félénk recitativóból nem másként, nem csattogó, színes szopránnal szárnyal-e ki a Remény? Igen: harmónia és oráció együtt... Hogy visszhangozzanak tőle a Hades-beli hegyek!

Az öreg Cattaneo még félóráig beszélt az este. Hány udvari énekes játékosra emlékezett? Ne fáraszd magad, nem érdemes ezzel törnöd magad: egyszer elhangzik... egy hét múlva már senki sem emlékezik rá. Magad sem gondolod, hogy ilyen favolát ki lehet nyomtatni? Mise és madrigál, Claudio... Ne menj tovább! Mielőtt elindul a Dómba, még van egy félórája, hogy lecsillapodjék a belső háborgás. A hangszerekkel átellenes polcon sorakoznak kedves könyvei. Hogyan szól a kórus az antik tragédiákban? Milyen rég nem lapozott Szophoklészt. Apja nem sajnált Cremonában görög mestert fogadni melléje, amikor már felcseperedett. Elektra szava csap fel a betűkből. "Jaj, éjszaka el nem mondható Lakoma vad kínja..." Felel-e neki a Kar? "Bajodat te magad szaporítod még - Szerencsétlen szívedet - Folyton új harcba viszed: - A hatalmasokat így kihívni nem jó..."[8]

Oszlik a tompa kábulat, a szavak fátyoltalanul emelkednek ki ősértelmük homályából. Ahogy olvassa... hallja. Igen, egészen tisztán hallja a Karvezetőt s egymás után a férfiakat, amint egymás szavába vágnak, de úgy, hogy kialakuljon a második sorban már az unisono... s megint szétszakadjon. Ez lenne talán az igazi... a szent s megtalált polifónia? A Kar él, saját hevével hevíti az eseményeket. Igen... ez az Elektra másként él, mint Euridike... s a Kar mintha láva lenne, úgy tör elő Szophoklész akaratából, míg Striggiónak erőtlen, botladozó szava...

De itt... itt erősödik... a kar így biztatja Orfeuszát:

"Dunque fa degno, Orfeo, del suon de la tua lira"[9] Ezt rövidebben is mondhatná, drámaibban. "Énekelj, Orfeusz!" De itt... amikor felcsendül vidáman, majdnem oly zölden, ahogy Striggio képzelhette:

Lasciate i monti
Lasciate i fonti
Ninfe vezzose e liete.[10]

Ez tisztán, derűsen árad a ködszerű hajnalban elmerült házban: ez a pára, ahogy felszakad a Mincio árteréből s végighömpölyög Mantuán... mindent eláraszt puhaságával, s a tárgyaknak, térnek nincs pontos körvonala, s maga a mester is mintha libegne... hallja a hangokat, ahogy előtörnek, szerteoszlanak, változatok siklanak keresztül, már hangszerekben gondolkozik. Ez a "lasciate i monti" olyan tiszta, árkádiai szólam... talán ez az út? Ebben már nincs semmi a liturgiák komor sokhangúságából, ahol csuklyás lamentálók harapnak egymás szavába... Minden szótag napfényben fürdik, víz játékos csobogásával éled a szöveg minden verssora...

Keze még nem nyúl toll után s nem üt le egyetlen billentyűt sem. Csak múlik körülötte az idő, s csak a lelkifurdalás harkálya kopogtatja: azt ígérted, átveszed az énekesekkel reggel még egyszer a három középső tételt... Múltkor szétesett... Hátradől székében. Ha így ül, a vér hátratolul, egyetlen pont a világegyetemben, ahonnan csillapítani tudja fejgörcseit. Hatalmas vázlatot lát hunyt szeme végtelen tükrén. Mintha Pietro Paolo vázlata lenne... mintha a Trinità templomterének óriási ürességeire szaladnának fel a freskók. Most csak körvonal, egy-egy hangsúlyt vagy színt jelző szaggatott pontok... odavetett arcél vonala, melyet tűnődve néznek a műhely alkalmi vendégei...

Ilyen a Vázlat, mely bontakozik, míg lehunyt szemmel s mozdulatlanul ül a székben. Fény és hang... Euridike kétszer szólal meg: egyszer mint kígyómarta halott... s egyszer az élő.

Io non dirò qual sia
Nel tuo gioir, Orfeo, la gioia mia
Che non ho meco il core
Ma teco stassi in compagnia d'Amore;
Chiedilo dunque a lui s'intender brami
Quanto lieto gioisca e quanto t'ami![11]

Vasárnapi harangok. Míg készülődik, botját veszi, hallja a réteket, melyeken Euridike Orfeusszal szívet cserélt. Mit hallott ebből Striggio? Lehet-e, hogy a muzsikus fia süket maradjon saját versével szemben? Ne érezte volna a Harmónia lüktetését a vers hol fénylő, hol kopott nyalábjain keresztül? Miért nem ment Perihez? Ott... Firenzében talán már tucatszámra születnek ily Favolák, s neki olyan elképzelhetetlenül nehéz, mintha a polifónia hegyeit kellene előbb elgörgetnie.

Euridike hat sora. Mi minden benne? Édes Árkádia... s már érezni, hogy a közeledő Sors betemeti e napsütötte világot, mert a boldogság elviselhetetlen. Ezt akarta mondani Striggio, az alkalmi költő? Büntetés jár-e, mert két ember örömtől mámorosan él a napsütötte réten?

Fején nagy karimájú zenészkalap, kezében bot, zsong benne a megszületendő, ereiben s idegeiben fáj minden lépésének zaja. Elfeledett enni reggel. Az úton jut ez eszébe, amikor szolgálók szaladnak a szomszédban sült vasárnapi kaláccsal. Éjszaka szakadt, ezt sokáig hallgatta: szereti a tompa, ritmikus esőzajt. Nagy tócsák a macskakövek között, ugrálva kell kikerülni, a mesterlegények bizonyosan nevetnek a mester háta mögött. Hang, kép és vers kavarog benne. Nem mintha látná az egészet... szétszedné szcénákra, tagolná az antik tragédiát felvonásai szerint. Még minden ősanyag, de már közelebb áll... sokkal, sokkal közelebb, mint este, hogy megérezze: mire kell készülnie.

Amikor elér a dómhoz, arra gondol: tervezője, León Battista Alberti életében nem láthatta meg remekművét. A cremonai székesegyház jóval sötétebb: Sant'Andrea hajója világosabb, derűsebb, mint a csúcsíves templomok. Elmegy Mantegna sírja mellett, majd visszafordul, megáll előtte. Száz éve fekszik már hűvös márványágyában, tanítványai tiszteletére falképekkel borították el a dómot. Hallja a kiskapu felől érkező zenészek, énekesek zajlását, a vasárnapi zsibongást, melyet hétről hétre megszokott. Megáll egy percre Szent Sebestyén mártíriumára függesztett szemmel.

Marinoni, az egyetlen barát a kórusban, kihajlik, látja, amint tétován jár, egy percre hozzátámasztja homlokát a hűvös márványperemhez.

A barát halkan hátraszól a többieknek: "Claudiónak ma megint fáj a feje... vigyázzatok, ne ingereljétek... Mondjátok, pihenjen. Bizonyosan nem aludt az éjszaka..."

Ahogy felmegy a kórusra - egy idegent pillant meg. Magas, de aránytalan test, öreg kamasszá aszott, szőrtelen arc, apró, villogó szemek. Marinoni mutatja be Giovan Gualberto Maglit, a firenzei nagyherceg híres kasztrált énekesét, akit Vincenzo kérésére néhány hónapos vendégjátékra a toszkán fenség "átengedett" Mantuának. Caccini tanítványa ez az esetlen alakú ember, akinek hangja elvarázsolja a firenzei udvari köröket. Magli azért jött fel a kórusra, mert kíváncsi arra, Monteverdi mester hogyan vezényli Palestrinát. A mantuai hagyomány ugyan nem engedte, hogy a természet művét megcsúfítsák, s így a Gonzagáknak nem voltak soha kasztráltjaik, de annál kíváncsibbak voltak egy-egy híres herélt énekművészetére, s még maga a fukar Guglielmo is hatalmas összegeket fizetett egy-egy castrato vendégjátékáért.

Magli udvarias mosollyal telepedett le az énekesek padjára: megjelenése az énekkarban kíváncsiságot, ám ugyanakkor bizonytalanságot is teremtett. Az Itália-szerte híres s képzett énekes jelenléte - félő volt - megzavarja az együttest. Próba kezdődött. Kibontakozott az à-capella, s az alig évtizede halott nagymester szólamai, mint végtelen csúcsívek nőttek az énekesek fölé.

De Claudio figyelmét nem tudta egészen Marcellus pápa miséiére, az énekesek próbájára összpontosítani: félelmes disszonanciák támadtak benne, különös hangcsoportok derengtek a tudat küszöbe alatt. A polifónia áradásában ellenállhatatlan erővel tört fel benne a vágy a nagy, szabad egek, patakok, fény... életöröm után. A halott mester, akit személyében nem ismert soha - földöntúli biztonsággal, félelmes erővel uralkodott a szólamok felett: a hang talán soha nem sejtett erejével s egyesült feltörésével ostromolta az eget. De minden szólam alázatos volt önmagában, névtelen... nem bontakozott ki soha úgy, hogy egyéni varázsában csillogjon.

Hirtelen egy kép: amikor Dijonban járt a flandriai úton Vincenzo herceggel - megnézték az egykori burgundi hercegek kihalt palotáját. Egy síremléket nem tud azóta sem elfeledni: bronzból öntött barátok, familiárisok roskadnak a herceg ércszarkofágjától, melyet vállukon cipelnek. Mindnyájuk arcát eltakarja majdnem egészen a barátcsuklya, egy szem... az arcél tört vonala... egy áll hegye mered ki. Nem... nem bír ilyen emlékhordó barát névtelen alázatához lesüllyedni. Mintha két óriás birkóznék belsejében. Palestrina gótikus boltozata s a csalogató napfény az árkádiai mezők ölén.

Véget ér a próba, szétszélednek a zenészek, jobbára közeli kocsmákba, hogy agyonüssék az időt, míg kezdődik az udvari mise. Ketten maradnak Maglival a kispadon. Monteverdi hirtelen megszólal: mintha hosszú, néma búvópatakként tört volna fel belsejéből a szó:

- Mi születik Firenzében, messere? A Cameratánál?

- Többet beszélnek ott görögül, uram, mint énekelnek. Mintha egy fazékban addig forralnák a muzsika levét, míg elfő egészen, nem marad más, csak a száraz textus, amihez már alig kell énekes. De maestróról azt hallottam...

- Muzsikusok mindig tele vannak kósza fámával...

- ...hogy kegyelmed többre... valamilyen énekes darabra készül. Többre, mint amit az ő stile rappresentativójuk kínál. Valójában azért jöttem Mantuába, hogy önnel beszéljek, s kivegyem szavát: adjon benne szerepet. Mert nézze, maestro, nekem elég volt már az örök madrigálokból. Mesterem, Caccini úr megérdemel tőlem minden tiszteletet: átadta csodálatos művészetét... de őszintén szólva, ő is másként énekel s másként beszél. Mintha szűk lenne már Itáliában, amit Firenzében alkotnak. Nem tudom... de ösztönömre hallgattam, amikor kértem a nagyherceget, engedjen ide.

A castrato arca kipirult, a mosoly megszépítette fonnyadó pergamenarcát: újból lelkes kisfiú szemmel nézett Claudióra, melyet megőrizett az egykori kórusgyerek... Monteverdi felelet helyett átkarolta, szemük újból találkozott... egészen, egészen mélyen, s a castrato finom ösztönével megérezte a feléje áramló néma kérdést. Halkan megszólalt:

- ...Úgy szerettem énekelni, nemcsak vasárnap... sokat jártam a kórusra. Még nem voltam tizenkettő, amikor apám egy nap kézen fogott... Idegen utcákon keresztül mentünk... sok-sok római sikátoron a Trastevere felé. Egy házban, ahová ma is eltalálnék, pedig azóta nem jártam ott soha. A szaga... mindenütt különös orvosságszag, lombikban főzetek... Az apám egy szakállas emberrel, aki okulárét viselt, színleg alkudni kezdett egy húsvéti malacra. Az ember bort kínált. Apámnak egy pohárral s nekem megint másból. "Ez édesebb, fiam" mondta, a hangját is hallom s ahogy hunyorgott szeme az üveg mögött. Igen... édes is volt s mákonyos, az ízét azóta sem tudom elfeledni... Mintha lassan elsüllyedne körülöttem a világ... s egyszerre csak nincs semmi... csak a saját sikoltásomra ébredek... Valami szörnyű fájdalomban fetrengenék, de megint felém hajol a szakállas, tölt szájamba újból a vérből, borból vagy mákonyból... Nem, nem lehet elfeledni soha az ízét.

- Az apja... messere?

- Még vigasztalt: "látod, nem kell katonának menned soha". Igen... mire mentünk volna a nyomorúságban, ha nem lettem volna már örökre szopránénekes. Minden fiút kidobnak a kórusból, ha változik a hangja, akkor kezdődik a nyomorúságuk. Nekem... ahogy teltek az évek, egyre többet fizettek a kórusvezetők. A hangom nőtt... erősödött, elértem a magas regisztereket, s Caccini úr tanított arra, hogy hogyan őrizzem meg ezt az adományt, amit testem gyötrelmével szereztem meg... Marco da Gagliano úr mondta rólam, hogy bennem ördögök erejével szólal meg az angyalhang...

Amikor lement a bazilikából, hogy a friss levegőn tegyen néhány perces sétát, arra gondolt: már van egy énekese a semmi kövéből formált tegnap esti drámához. A Hadesban két nő találkozik. Proserpina, akit elragadott az alvilág királya virágos rétjéről s Euridike, akit kígyómarás juttatott az árnyék világába. Kinek hangját vállalja Gualberto?

Körbe-körbe jár, a dómot megkerüli. Itt minden ember ismeri, megsüvegelik, kitérnek útjából, utána néznek: a maestro. Fejében zsong kórus, énekfoszlányok felbukó s eltűnő ritmusa. Egy kép... míg utánakapna, megint szétfoszlik. Hirtelen rádöbben, hogy ma Chieppióhoz kellene mennie, kérni újból valami előleget három hónapja elmaradt bérére. Claudia néma tekintettel néz rá, amikor holnappal biztatja a pénzét kérő mészárost vagy vargát... A gyerekek...

Visszafordul. Lassan megtelik a templom, mielőtt bevonulna az udvar kegyúri helyeire. Magli fürkésző tekintetét már hiába keresi. A zenészek felszabadultak, egyszerű vasárnap ez is, mint a többi... Palestrina éneke hibátlanul szárnyal, az udvar elandalodottan hallgatja, az ájtatosságba hulló fenség lehajtja fejét. Striggio látja: csendesen elszunnyadt.


A fenségnek ma borús napja volt. Chieppiónak mutatta Rubens levelét:

"...a Madonna della Vallicella szentképét, mely az én képem fölé kerül, csak szeptember közepén szállítják... a kettő egészet alkot, nem lehet őket külön-külön leleplezni... s a képet a helyszínen saját kezemmel szeretném még retusálni... ezt így szoktuk tenni, nehogy az ember megtévessze magát..."

- Látja, Annibale, csak húzza Pietro Paolo Rómában az időt. Mint írja, innen Flandriába utazik, ez is pár hónap. Mikor fejezi be itt a képeket? Vendégek érkeznek, s arra számítottam, bemutathatom előttük készen a Gonzaga-ház dicsőségére a Trinità freskóit. Apám... és az én képmásomat, mely méltán lép majd a Camera degli Sposi falfestményei mellé. S ha sürgetem... biztat: még hosszú esztendők... Neki könnyű, félannyi, mint én... években!

- Fenség, újból vendégjárás...?

- Ön persze mindig csak a költségekre gondol. De látja, Annibale, ezek a képek... a palota... a színészek: ez az én hadseregem. Többet érek el velük, mintha tizenötezer embert vetnék a pármai határra... mint a savoyai hercegek. Rólam azt tudják: itt vannak a legnemesebb lovak, a legtöbb Tasso-kézirat, a világ legjobb színészei a Fedeliék, azt mondják... A pénteki zeneestekre messzi Itáliából jönnek az idegenek. Legyen elnéző mindezzel szemben, Annibale... Talán ez adja Mantua hatalmi státusát: igen... Vergilius szülőföldjét a múzsák védelmezik...

Chieppio lehajtja fejét. Nem talál argumentumot. Halkan kérdi:

- Miért borult el fenséged kedve?

- Alessandro mondta, hogy tíz napja már átadta kéziratát a maestrónak. Azóta nem hallottam semmit a favoláról. Mit csinálnak azok ketten? Nem merem kérdezni Striggiótól: hátha kátyúba esett az egész. Látja, pedig arra gondoltam... ha nincs Trinità-freskó leleplezése s nincs többé Tassónk - Follino urat semmiképp sem tudom szegény Torquatóval összehasonlítani - talán ezt lehetne adni vendégeink gyönyörűségére? Mert itt komolyan fel kell készülni, Annibale, ha ünnepségeket tervezünk. Azok, akik a Reggiába mint vendégek érkeznek - Itália legjobb dilettantéi. Itt nem lehet szó megszokott... selejtes alkotásokról. Olyanra vágyódom, hogy a Serenissima Vénjei is belesápadjanak, ha olvassák Morosini kémjelentéseit.

- Kérdezze fenség Striggiót... Felelek érte, hogy nem jutott az Opus kátyúba!

Striggio ismeri gazdája arcát: mint nyugtalan tenger. Pillantás a levélre, megismeri Rubens kézírását. Bizonyára újból pénzt kér, s a flandriai mester az egyetlen, akinek Vincenzo - valamilyen hallgatag törvény szerint - nem tagadja meg az előleget. Nem tudja, honnan várjon támadást. Ilyenkor legjobb hallgatni, míg megérti az első kérdést.

- Halad?

- Fenséged engedelmével... miről kegyes beszélni?

- Álmodnék? Mintha valami textust vitt volna minap... jó régen Monteverdihez? Soha nem tudok semmit, ami a Reggiában történik. Mi is volt az a kézirat...?

- Fenséged emlékezete leghűbb annalesünk.

- Ne hízelegjen. S mondja: mi az, hogy favola? Gyermekeknek való mese-e, vagy mások is... az udvar is meghallgathatja majd?

- Fenség, már akkor szót ejtettem a maestróval, amikor Firenzében láttuk az Euridikét. E művet messer Claudio igazságos bírálatban részesítette. Akkor ígérte... persze... könnyű volt, mert nem kapott sokáig semmi szöveget, hogy ő is szerez majd egy favolát...

- De miért újból ez a mitológiai történet? Miért épp Orfeo meséje ihlette meg?

- Jelkép ez, fenség. Másképp Rinuccini úr, akit Itália egyik nagy poétájaként emlegetnek, nem választotta volna. Több, mint a mese... S ha Claudio veszi kezébe: ünnepnapja lesz a Reggiának!

A herceg elmosolyodott.

- Striggio, kegyelmed mindezt már készen látja. Áltat engem, vagy bízzam benne: mulattathatom vele majd vendégeimet. S meddig tart?

- Egy hosszú estén át, fenség. Hisz interludiumok vannak benne: ezeket a mester tetszése szerint méri. A szimfóniáknál hangszerek veszik át a szót... de nem úgy, mint az Euridikében, ahol emlékezetem szerint nem volt több, mint - nyolc-tíz zenész. Claudio hatalmas zenekarra gondol... amilyen még soha nem szerepelt a favolában. S a kórus... a ritornellók. Úgy hiszem, ha előadjuk itt, a Reggiában: legalább három óra a szünetekkel.

A kék Gonzaga-tekintet megenyhül, elvillan a vihar.

- Milyen gyorsan dolgozik a maestro?

- Nem egyformán. Tanúja voltam az első estének, amikor elvittem nekik. Másnap tudtam csak meg, hogy éjszaka is nyugtalanította, hajnalban már felkelt... Foglalkozott vele. Azóta már benne megszólalt Orfeo... de nem tudom, mennyit vetett már belőle papírra. Gyötrődve alkot, látom, ahogy gomolyog benne a harmónia, s mikor leírja, megtorpan, eltörli, nekikezd, széttépi... nem úgy, mint Caccini, aki meg se nézi, amit alkotott. S nem csendes otthon azért az övé... Mindegyre jönnek a kar tagjai, százféle dologban, tanítja a Romaninát meg néhány más, főúri gyermeket. Sokat fáj a feje, Claudia asszony sokszor köhög, a kisgyermekekkel is mindig van valami baj; s a pénz... bocsánat, fenség... tele gonddal...

A herceg Chieppióra nézett, színlelt szigorral:

- Annibale, miért oly kegyetlen Itália legnagyobb muzsikusához? Türtőztesse vele szemben fösvénységét! Most mentsük fel... néhány hétre, minden egyéb feladat alól. Írja a favolát, ne kelljen vezényelnie a kart sem... ne gyakoroljon a dómban. Ezt más is elvégezheti. Minden a favola, Chieppio!

Striggio arca vérvörös lett az örömtől. Kézcsókra hajlott hercegéhez:

- Fenség, mivel érdemeltem ki e végtelen kegyet?

- Nemsokára kezdődik, barátom, a farsangot bevezető évad. Üres kézzel állni a vendégek előtt? Mindenki vár, valljuk be, halálosan unják a torneókat, intermediumokat. Ezért nem jön egyetlen fejedelem se a Reggiába. Valami új kell, Chieppio... Nem olvastam, milyen az a favola, melyet hű s leleményes titkárom írt, s csak bízom abban, hogy csodálatos lesz Claudio zenéje... de ha sikerül: hírét viszik szerte Itáliában, s akkor...

- Akkor, fenség?

- Számíthatnak kegyemre. Nemesi rangját emelem, Alessandro - s Monteverdinek megadom a kért életjáradékot. Mantua fogadott polgárává teszem. Törjék fejüket örököseim, hogy majd miből fizetik a leendő Monteverdieknek. De csak akkor, ha halad a munka... minden úgy lesz, ahogy én képzelem. S ha ön áltat?

- Fenség, saját szemével is meggyőződhetik: a mester szüntelen dolgozik a favolán.

Vincenzo hátradőlt székében. Egy pillanat múlva már felpattant.

- Szaván fogom kegyelmedet. Chieppio: csábító az alkalom, most kocsiba ülünk s mind a hárman betoppanunk a boszorkánykonyhába. Ez lesz ám a meglepetés, urak!


A mantuai herceget Itália legjobb zenemesterei nevelték, s apja, a madrigálkomponista is felkérdezte tőle a művészet elemeit, így nyomban észrevette a különös disszonanciát, mihelyt megállt az egyszerű udvari hintó (nem kell tudnia senkinek: a zenész portája most fejedelmi vendéget fogad), s várakozniuk kellett, míg kinyitják a kaput. Vakmerő kilenced szalad fel... utána heted. Majd énekhang. Mély és tragikus. Halkan súgja Striggiónak "Claudia"... s egyszerre botjával veri a kapubálványt, míg a szolgáló jön a kulccsal: "tizenegyed - megismertem!

- Ars Nova - mondja meghatottan Vincenzo, amikor először életében beteszi lábát a Monteverdi-Cattaneo-portára. Striggio látja, hogy ennek a különös embernek egyszerre könnyel lesz tele szép kék szeme.

A szolgáló csak Striggiót ismeri, aki néhány nap óta a ház gyakoribb vendége. A másik két vendéget eltakarja a nagy, kerek kalap s bő, fekete köpeny. A parancs úgy szól, Striggio őnagyságát a nap s este minden órájában bejelentés nélkül kell beengedni, még akkor is, ha csak Caterinuccia lenne otthon s madama Claudia sem volna a házban. De más férfiember csak a mester kifejezett engedélyével léphet be. A főváros melletti faluból való parasztlány mosolyogva int mindhármuknak, s ahogy gazdáitól látta, szája elé teszi ujját:

- Mindjárt elhallgat a signora... nem... most már ez a gazda... már majd egy órája, olyan szépen énekelnek... ketten... A padrone nagyon ritkán énekel... Most hallom először... Valami pásztorról van szó benne... nem tudom, de nagyon-nagyon szép. Most... most bemehetnek kegyelmetek!

Néhány lépés az ebédlőig, lábujjhegyen. Nyitva van az ajtó, innen nyílik Claudia szobája s másik oldalról a maestro varázskastélya. Vincenzo körülnéz. Mikor volt polgárházban, ha nem azért, mert szerelmes légyottra sietett? Mikor kegyeskedett valaha is megtekinteni valamely egyszerűbb alattvalójának hajlékát? Kíváncsian néz körül, s tekintete rátéved Chieppio savószínű szembogarára. Az ebédlő ugyan nem szegényes, de hiányzik belőle minden fényűzés: csipke, ezüst, szőnyeg... címerek, falikárpit, mely főúri otthonok fényét emeli. Minden tiszta, ragyogó, de a szőnyeget itt vehették vándorkufároktól, kissé rojtos a széle... szép ónkupák, néhány kristálypohár, ezüstszegélyű tükör, már kissé homályos lappal...

Még szól az ének, mindnyájan megbűvölten hallgatják a maestro halk, de tiszta tenorját... e már soha nem hallható hangszert, melyet gazdája önmagának rejt. S egyszerre elszakad a hang, az ének fonala: a mester talán a visszafojtott lélegzetből is megérezte, hogy az ajtón túl emberek lesik. Felindultan tör ki otthoni ujjasában, arcán a bosszúság, hogy megzavarták.

Tekintete az elöl álló Striggióra téved, csodálkozva fut rá tekintete, amikor észreveszi a homályban meghúzódó, fekete köpenyében árnyékok közé olvadó Vincenzót. Mintha álom játszanék vele, végigsimítja ösztönösen homlokát s szemét... majd esetlenül, udvari bókkal járul elé.

Vincenzo elemébe került: álruhás kalifa, aki népét látogatja, a jobbik fejedelmet játssza, aki leszáll a néphez, törődik javával. Meglesi (idézheti-e francia sógora mondását?), fő-e vasárnapi tyúk a polgár fazekában. Karját széttárja, mintha ölelni kívánná a házigazdát, s parányit megbillenti kalapját az illendőség kedvéért, míg Claudio ösztönös mozdulattal lesepri dús, kissé őszülő hajáról a megszokott, színehagyott bőrsapkát.

Claudia a másik szobából hallja a mozgást, ura után sietne, de hirtelen körülnéz a dolgozószobában: tányérok, pohár, ételmaradékok, a maestro itt kapta magába sietve az ebédet, be sem ment reggel óta a gyerekekhez... Írt... írt... írt... s mire összerak néhány tányért s gyors mozdulattal brokátot dob a csupasz asztalra, már boldogan s mégis megrettenve látja Mantua hercegét. S az asszony arca felvidul, különösképp. Ösztönén átrezeg: ez a "jó" pillanat, amit a mese szerint mindenki vár... egyszer... egy életben... Pillanat, melyről apja egy muzsikuséleten át hiába álmodott. Vincenzo most kegyet kegyre halmozva leemeli mélyen tollas kalapját, kezét nyújtja, s már messziről elhárítja a kötelező kézcsókot.

- Madama Claudia, már kint... az ablak előtt, míg várakoztunk: beengednek-e kegyelmedék várába... gyönyörködtünk mindhárman hangjában... Igen... az ön mély hangjait nem lehet elfelejteni... Kár... milyen kár, hogy most ritkábban hallhatjuk... Hozzátartozott lelkünk békéjéhez... néha a penitenciához is, a templomban... Míg vártunk, hallottuk, de ugye, maestro, ez... ez tizenegyed volt?

Örök játékos. Mintha örökre berendezkednék a Monteverdi-házban. Kéretlenül is kényelmes karosszéket választ, int a kísérőknek s házigazdának: leülhetnek. Kosár szőlő cremonai fonott kosárban, hazulról jött a postával. Csipked belőle, torkos mosollyal csettint, s néz az ajtó felé: merre lakhatik a tőle is elzárt Romanina... majd szeme az asztalon heverő kottára téved. Szelíden kérdi "megengedi, maestro?", mintha nem ő lenne Mantua ura, akinek szava törvény minden alattvalójának élete s halála felett... Rövid szőke szakállát simogatva olvas, ez megszokott mozdulata, ha valamiben - ritkán - elmélyed, ha a témára feszülten figyel. Kesztyűs ujjával kopogtatja a taktust, majd csücsöríti ajkát, éneklő kispap módjára, akinek kottáról kell recitálni feladatát. Mint udvari népének java része - a herceg is képzett madrigálénekes! Hang és szöveg már itt ölelkezik - pásztorének - a herceg játékosan s mégis elbűvölten fordul Chieppio felé, mint akit ezzel is babonázni kíván:

Ma tu, gentil cantor
Già festi lagrimar queste campagne,
Perch'ora al suon de la famosa cetra
Non fai teco gioir le valli e i poggi?[12]

Jól énekel, gondolja Striggio, ahhoz képest, hogy már jócskán túl van a "mezzo camminó"-n, még mindig tiszta, világos bariton a hangja s a szeme ragyog, vidám, mint réges-régen... kíváncsi szemmel fordul a mester felé, fél szemmel figyelve: elnyerte-e igazán tetszését?

Lassan felszáll a szobában a köd. Oszlik ez a tompa kábulat, mely még mindig fogva tartotta attól a pillanattól, hogy megzavarták munkájában, a magányába betört három vendég szétszaggatta a csodálatos pillanat ihletét. Az utolsó két sort halkan kíséri saját énekével. Vincenzo kiejti kezéből a partitúravázat.

- A Romanina kap benne szerepet?

Csak Chieppio ül úgy, a karos gyertyatartó fényei felől, hogy teljes világításban látja a maestro arcát: az erek hirtelen kidagadnak a halánték körül, szemét lesüti, az arc elkomorodik. S mintha varázsütésre történnék, a háta mögötti ajtón belép Caterinuccia, akinek a szolgáló sietve elújságolta, hogy "három kedves nemesúr érkezett". Az ajtó úgy nyílik, hogy Vincenzónak háttal áll, egy hatalmas, szőke férfit lát eltestesedni a karosszékben, hátraveti magát, sarkantyús, csizmás lábát átveti a karfán, kesztyűjével játszik, a zajra megfordul, s a Romanina megismeri, persze, a herceget.

Különös zöld szeme találkozik Vincenzo ábrándos kék tekintetével, mely most szelíd, mintha soha nem szántanák viharok. A lány már majdnem tizennyolc éves: megnyúlt, levetette korai tömzsiségét, ebben a zárt világban hozzáformálódott a hely szelleméhez, arca keskenyebb lett, haja világosabb, finom kis orra dacosan felugrik az arcából, ha mosolyog, mindkét orcáján kedves kis gödrök nyílnak fel. Claudio látja: a lány félünneplőt vett sebtiben magára, így tehát tudta, hogy vendég érkezett, s kíváncsiságtól űzve idejött... Ki ez a lány? Úgy őrzi Claudio, mint a rabját, s félti a mantuai szél rezzenésétől is. A mester csiszolja hangját, s időről időre mondja a fenségnek: "a kislány szépen halad... helyén kezd lenni már a hangja... még egy esztendő... még másfél, fenség... utána kiengedem". S óvja Mantua hercege elől, aki mindig úgy mosolyog, ha felmerül Caterina neve, mintha megillethetné minden pillanatban a jus primae noctis fejedelmi előjoga. De most a lány már ott térdel - majdnem gyermek módjára, mint akkor, amikor érkezése után bemutatkozott - a férfi előtt, kézcsókra hajlik, míg Vincenzo hirtelen mozdulattal ledobja kesztyűjét, melyet a polgárotthonban visel, s a lány érzi a kézből áradó drága illatszert. A fenség felemeli a lányt a jelképesnél valódibb mozdulattal, s örök világfi gesztusával Claudiához fordul:

- Madama, lám... már kisasszonnyá serdült keze alatt a gyermek... valódi damigella... S a hangod, kislányom, helyén van-e már?

"A posto" - mondja, énekesek tolvajnyelvén, mutatva, hogy semmi sem idegen tőle. Burkából kiszabadult ujja átfogja a mellette álló viola da gamba nyakát, némán skáláz az instrumentumon: ehhez is ért... Ragyog. Hirtelen a lány felé fordul, aki nem csodálkozik semmin, ami itt történik, a varázsló házában.

- Ismered a favolát? Adott már benne neked szerepet a maestro?

Claudio széttárja karját:

- Fenség, még nem tart ott... csak próbáltam vele!

Mintha nem is hallaná, újból a lányhoz szól:

- Szereped?

Szembenéznek. A lány csengő, római lejtésű hangján majdnem kiáltja:

- Speranza... Speranza az enyém!

Vincenzo újból a zsarnok, akinek szava a törvény:

- Maestro, üljön a clavicembalóhoz. Hallani szeretném.

Hátraveti magát a karosszékben, lehunyja szemét, mikor megszólal a zeneszerszám: figyel. Hallotta Itália legnagyobb énekeseit... Firenze, Spa, Antwerpen, Bécs, Róma, Torino... Úgy érzi, a szobában villan először csiszolt fényében a legdrágább Gonzaga-gyémánt! Megérte-e, ami történt a lánnyal? Egyetlen szeszélye újból elterelt sorsától egy életet. Már rég asszony lenne a római szegényvárosrészben, ha... Megérte a törődést, a lány már tökéletesen mozog, ahogy odalép a zeneszerszámhoz, meghajlik, mosolyog. S mikor előlép, mintha mindenki szoborrá meredne a szobában, a csendes férfiak s az asszony a homályos sarokban.

A türkizszemű lány mintha máris szerepet játszanék a fenség előtt. A lapok összevissza hevernek az asztalon, Caterina biztos ujjal lapoz, messziről megismeri, ami az "övé"... lopva keresztet karcolt szélére, hogy amikor elcsendesedik a ház, Claudia kimegy a gyermekekkel a kertbe s a maestro a dómban próbál... leüljön a cembalo elé, s fárasztó gyakorlatok helyett próbálja, amit a varázsló éjszaka alkotott. Halk futam... mint a lélegzet, először...

Vincenzo felkapja fejét. Férfikötésük szerint nem hívatta a lányt, nem hallotta azóta énekelni, hogy a Reggiában jöttekor, három éve, bemutatkozott. Míg a mester nem mondja: lehet! S most mégis ő tört be a házba, s a lány - e félig kész remekmű - meghajlik a csendben, melyben itt most mindenki néma szereplő.

Ecco l'atra palude, ecco ill nocchiero
Che trae gl'ignudi spirti a l'altra riva
Dove ha Pluton de l'ombra il vasto
Impero...[13]

A herceg feszülten követi a hang minden árnyalatát. A Speranza szerepe - lám - majdnem mezzoszoprán... ez illik hozzá... a szöveghez is, melynek hibátlan intonálása elárulja az új iskolát; itt könnyen szárnyal, betölti a szobát... de elég erős-e ahhoz, hogy szárnyaljon a Galleria dei Fiumi boltozata alatt... megremegtesse Giulio Romano falképeit is?

Striggio úgy érzi, mintha új, ismeretlen világ nyílnék fel verse mögött, melyet ő maga mélynek, színesnek, árnyaltnak érzett, s most eltörpül... ó, hol van a "Domina Absolutissima" e mögött a szívbe markoló "harmónia" mögött, mely telten s édesen zeng fel a Romanina ajkán? Speranzát zöld köntösben álmodta, zöld repkénykoszorúval fején, s most a zöld szemű lány hangja villantja a recitativót... míg elhal az utolsó akkord is... a piano leszáll a csendbe, amikor nincs más nesz, csak a lélegzetvétel pihegése. Mindenki néma... Tudja-e Caterinuccia, hogy ez a hallgatás nagyobb fejedelmi kegy, mintha kegyura néhányszor unottan összeütné kesztyűs kezét?

A hang elhal, s üde fénye mégis megüli a szobát. A maestro arcán nem lehet olvasni: elégedett-e vagy sem az első szerepléssel. A Romanina áll, elfogódottan s bátran egyszerre, a három férfi a székekben egy percig mozdulatlan. Ez lenne hát a titkosan csiszolt Gonzaga-gyémánt? Ennek a kislánynak torkában?

Vincenzo hirtelen Claudia felé fordul. Az asszony árnyként húzódott vissza a szoba sötétebb sarkába: ide nem jut el a fény a kandeláberből. Vincenzónak vérében s ösztönében a játék; ha kedve tartja - minden apró rezzenést észrevesz. Hallja az asszony mély, majdnem izgatott lélegzetvételét. "Ma kegyosztók leszünk."

- Madama, mióta elhagyta az udvart s csak egyházunkban énekel - szegényebb lett a Reggia. Örömünkre szolgálna, ha e szép favola visszaadná újból nekünk. Ki tudná két művész egybefonódó opusát szebben tolmácsolni, mint Claudia Cattaneo? Amikor házukhoz értünk... azt hiszem, Euridike hangját hallottam. Már készen van-e egészen ez a rész?

Előjön meghitt sarkából, ahol kottákat szokott másolni férjének. Vincenzo olvas arcán: míg él... énekesnő; fáj neki ez a friss, feltörő, most-csiszolt szoprán, mely egyszerre megtölti a szobát. Mindez az ösztönök mélyén: hisz Claudia maga is skálázásra fogja Caterinát, felkérdezi... s ilyenkor meglesi a mester diszciplínáját... együtt próbálják a futamokat. Vajon mennyivel tud többet ez a lány annál, amit Monteverdi saját szubsztanciájából e feltört ősanyagra rárakott?

A maestro törékeny, árnyékaiba vonult asszonya mögött lassan éled Cattaneo lánya, akinek hangja nemegyszer hangzott fel az udvarban. Amikor a kisebbik, Massimiliano született harmadéve... úgy érezte sokáig, elvesztette hangját, már többé "nincs a helyén...", míg egyszer, egy szürke reggelen, amikor Caterinát skáláztatta... hirtelen, mintha csoda történt volna... visszajött! Ó, ez a reggel... nem akarta, hogy a lány észrevegye, de könnyes volt a szeme... úgy kísérte, halkan... nagyon halkan, Caterinuccia nem is tudhatta, mi ment végbe... Azóta... azóta fáj, nagyon fáj a lány ragyogása s a mozdulat, ahogy Claudio - mintha jeget törne e mozdulattal - átadta a Romaninának a partitúrát...

Claudia Cattaneo talán nem fog soha többé énekelni a Reggiában, de ebben a percben itt, a damasztkendővel letakart ételmaradékok közt, a kottákkal borított szobában, zárt ablakok mögött utolsó vendégjátékára készül... s ez talán szebb, mint lehet a Reggia színe, amikor elborítják vendégek selymei, minden márvány csillog a gyertyák sárgás fényében s nyikorogva engedelmeskednek a víz erejének a színházi süllyesztők.

A férfi majdnem esdve szólal meg:

- Fenség... még ez mind vázlat, töredék az asztalomról...

- Kegyelmed vázlata kész remekmű. Már hallottam! Hallani szeretném!

Kétértelmű-e a fejedelmi bók? Claudiára néz: az asszony arca félelmesen idegen. Ilyennek még nem látta soha. Nem fél, nem alázatos, nem néz senkire. Lassan, mintha már ez bevezető ritmusa lenne, odalép a cembalóhoz, s a vonzás törvényénél fogva a férj követi.

Nem kéreti magát, nincs egyetlen felesleges mozdulata, nem kell kottalap. Megszokta, hogy megjegyez minden hangot, minden lehető változatot, ismeri férje billentését. Igen... a favolában csak kétszer szólal meg Euridike, de ebben minden benne van, amit ily szűk "rappresentazione", e színpadi játék talán lopva rejtegethet: egy asszony, aki majdnem egyszerre érkezik a színre a halállal, s már kicseng szavából, hogy rá az alvilági árnyak sorsa leselkedik... Így szolgálja az Iskolát Claudia dac és féltés közepette... hisz mit érezhetne mást egy asszony - gondolja a herceg -, aki hervadó szépségének árnyékában tizennyolc éves lányt rejteget.

Vincenzo emlékezik Claudia szólóénekére, még princ korából; apjának egyszer nagyon tetszett egy madrigálja: "arany van a Cattaneo leány torkában", réved fel benne a Gobbo hangja, amikor a cembalón megszólal a szimfónia, s utána hallja - először hallja a világ - az árnyak országába visszaparancsolt Euridike utolsó, búcsúzó szavát:

Ahi vista troppo dolce e troppo amara!
Così per troppo amor dunque mi perdi?
Ed io, misera, perdo
Il poter più godere,
E di luce... e di vita, e perdo insieme
Te d'ogni ben più caro, a mio
Consorte...[14]

Striggio volt az egyetlen költő. Szóból és hangból egyszerre érezte, hogy a szobára nehéz, borzongató légkör borul. A Diszciplína hangját szétvetette Claudia éneke: nem is ének ez... nem is koloratúra: a mester maga sápadtan áll fel helyéről, mint aki szelesen felidézte a szellemeket: minden hang ismerős, most született, egyik vagy másik éjszaka szakadt ki keze közül, s most mégis minden rezzenése, a húr... intonáció, melizma: két szófukar ember egymásba csapó panasza... Úgy robbant ki Claudia hangja (mit törődött Striggióval s a herceggel), mintha öbölbe beszakadt hullám ostromolna sziklafalat. Érzett-e valamit ebből Caterina? Ezt a mély, tragikus művészetet, mely már túl van a hangon... minden Lecke mért szabályain. Fojtottan tör fel az asszony kissé fátyolos énekéből mindaz, ami a szöveg mögött rejlik, s a hangnak megadja színét s mélységét, ott vibrál e szörnyű lemondásban; a "perdó"-ban - a monódia elcsuklik, végső panaszszóvá lesz, válás, vágy, búcsú tépi egymást az utolsó szótagig, s azontúl... Euridike küzd, míg végleg el nem némul a hangja, rá nem borul az árnyak országának örök függönye.

Mind a hat ember művész e pillanatban; érezte: egyetlen hibás szó vagy gesztus örökre megtépné a varázs percét, amikor a mű elhagyja a bölcsőjét: mint az ár... úgy sodorja magával a szenvedélyeket, s vad tragikumába olvad az édes ritmus, mely a lágy szövegen fut keresztül... A mester maga félárnyékba húzódik, sápadtan: felidézte a művet, s most mint minden igazi varázsló: szomorú.

Vincenzóban nagyon mélyről, emlékek partjáról kel a mozdulat: mintha szertartást teljesítene, átöleli a maestrót (Chieppio emlékezett még arra: így üdvözölte Torquato mestert a Sant'Agata börtön cellájában), s most ő a Rendező, aki biztos kézzel állítja be a részleteket, alkot és újraformál, kőbe, csipkébe, harmóniába öltözteti az álmokat.

- Euridike szerepe madama Claudiát illeti. Caterina legyen a remény. Sic jubeo.

- S a castrato, fenség, akit a nagyhercegség kölcsönzött?

- Maestro... hány női szerep van a favolában?

- Nimfa... hírnök... Proserpina. Ez mezzoszoprán... Talán ez a legszebb szerep, fenség.

- Kettőt is énekelhet... hármat is... Giovan Gualbertónak kevés minden szerep... Beszéljen vele, maestro! S most lássuk, mit tervez a kórussal? Mekkora légyen a zenekar? Mi lesz a szimfóniákkal? Kik fogják ezeket játszani?

- Striggio úr ideadta boldogult apjának intermediumát, a Psyche és Ámor-t... talán fél százada játszhatták... Azért is érdekes, mert itt láttam felsorolva a hangszereket. Akkor még Amati talán nem is élt... ki gondolt volna négyhúrú hegedűkre? Fenség: ebben az orkeszterben még négy vonós ült egymás mellett... "violák", a többi hangszer szétporlad, aránylag sok a fúvós, de nincs közöttük harmónia. Még ezt nem ismerték... Összesen, fenség, negyvennégy zenész. Hogyan bírt boldog emlékű Striggio úr ezzel a nagy zenekarral? Számoltam: az én zenekarom kisebb, de arányosabb, zártabb. A hatás így erőteljesebb lesz, mindenképpen. Tíz hegedűst... valódi hegedűst ültetek egymás mögé. Ez a zenekar törzse... ezt két nagybőgő erősíti; a vonósok vezetik a szólamot: ez az emberhang... amikor panaszkodik. Harminchat állandó zenész kell hozzá, fenség, persze... ebbe nem számítom a hárfát. De hárfa kell... szólót írok bele... a legszebb hárfaszólót, amit valaha játszottak Itáliában... bocsánat a hivalkodásért, hiszen még nincs meg, csak most kezd születni... s hozzá egy nagy citera s kis flóták, de csak ott, ahol bejegyzem a partitúrába...

- Ennyire kész már?

- Körvonalak, fenség, s este írom... reggel javítom. A vége lesz nagyon nehéz. A textus miatt is. Striggio úr maga is habozik kétféle katarzis között. De nekem tudnom kell, melyiket választja: bacchánsnők tépik-e szét a vigasztalhatatlan lantost, vagy Apolló jön-e érte, hogy felvigye az Olümposz aranyködeibe? De még messze vagyunk attól, hogy azon tűnődjünk... mivel zárul a végső felvonás?

- Most hol próbálnak?

- A Reggiában... a zenészek szobájában, de ott zavarnak... nem inspirál. Rideg.

- Jobb lenne a Galleria dei Fiumi a Reggiában?

- Nem mertem kérni, fenség... ennyi zenésznép a Palota szívében... ?

- Testőröket állítok a próbák alatt. Senki nem jöhet s nem mehet, míg ön másként nem rendelkezik, maestro. Egyébként a Galleria végében nyugodtan állhat a színpad; A Fedeli-k is ott játszanak komédiát... Ha jó az Andreinieknek... S a színpadot csak át kell építeni...

Megmozdul a hallgatag Chieppio:

- Ez nagy költségekbe verné a kincstárt, fenség!

Vincenzo arca elvörösödik. Fejedelmi gőggel adja meg a választ:

- Ön azt akarná, hogy nevessenek rajtunk Itáliában? Ne tudjam valóra váltani művészeim legszerényebb álmát sem? Gondoljon arra, don Annibale, hogy egyszerű, alkalmi ünnepéllyé zsugorodnék így a tervezett rappresentazione, amelyről azt szeretnénk, hogy aranybetűkkel írják fel Mantua annaleseiben. Tisztelet az Opusnak, Chieppio!

A kincstárnok, ha igazát érezte, nem tágított egykönnyen:

- Fenség... gondoljon az áradásokra. Egy sor falu nem tud adót fizetni, s robot fejében a gátakat erősítik. Az árendások sorban szökdösnek, mert nem tudják fizetni a bért... a zsidókkal is baj van. Már a türelmi adó sem folyik be úgy, mint azelőtt... Fenség, még mindig nyögjük a flandriai utazás adósságait!

- Mantua gazdag! Ha Medici Lorenzo rátehette kezét Firenze hajadonainak összegyűjtött hozományára, amikor városa bajba került - hogyne fizetnének a polgárok mind... s egyenként azért, hogy Mantuában olyan mű kerüljön színre, melyhez foghatót soha eddig nem láthattak... Vessék láncukat zálogba... táncolják körül a házi aranyborjút... fizessenek. S aki fizet, hivatalos lesz az ünnepségre. De valójában mitől rettent meg úgy Annibale, mi kerül oly sok pénzbe, Claudio?

- Még ahogy fenséged mondta: álmok küszöbén bolyongunk. Elsősorban a zenekar, fenség...

- Őket amúgy is fizetem. Hétköznap csak lődörögnek!

Egymásra néztek Chieppióval. Ez a hétről hétre megújuló gyötrelem, amikor hétfőtől kezdve már megszállják az éhes zenészek a hátsó udvart, hangosan, perlekedve kiáltoznak hópénzeikért. A maestro itt nem fél a hercegtől:

- Fenség: ez nem tartozik szokott tisztükhöz. Ez nagyon-nagyon nehéz munka. Próba próbát fog követni... az egyes hangszerszólamokkal... a tutti, amikor már egybetanulnak az énekesekkel. Ezt nem lehet betudni havibérükbe. S ha kedvetlen a zenész, fenség... Rosszkedvű flótásokkal nem csinálhatok Orfeót!

Így, ahogy kiegyenesedik, szép szál, felmagasodó ember - szemben a karosszékben eltestesedő herceggel. Egyenesen föléje nő, s most itt, az otthonában megmondta, amit a fenség soha nem hallhatna udvari embereitől. Vincenzo gyanakodva néz rá oldalt, majd tettetett kétségbeeséssel kapja két tenyere közé fejét.

- Rettenetes, ahogy élniök kell szegényeknek. Annibale: holnaptól kezdve szentebb a brácsás, mint a hercegi tisztek. Megértette? Folytassa, Claudio. Mi kell még?

- A szín, fenség! Az első... réten, pásztorok között... Ez nem okozna nagyobb költséget... Pásztorjátékokat adtak a Fedelik is, talán maradt a díszletekből a Reggiában. Nehezebb ott, ahol Orfeo lejut az alvilágba: Styx partja, Charon bárkája, az istenség, árnyak... Striggio úr is úgy gondolja: valamilyen varázslattal kellene megoldani a szín süllyedését; a szellemeknek át kellene repülniük a színen. Emlékezem arra, amit Rubens úr írt Madridból, amikor Lerma herceg kíséretében megtekintette a királyi színházat. Mindezt, persze, úgy kellene tervezni, hogy beférjen a Galleria dei Fiumiba... Fenséged is emlékezik a Corsi-palotára: ott a berendezés eléggé szegényes benyomást tett ahhoz, hogy fejedelmi személyiségek gyönyörködjenek benne.

- Ez a legerősebb argumentum, Annibale. Sokan jönnek majd, akik annak idején végignézték Firenzében az Euridikét. Már csak azért is, hogy mérlegre tegyék mind a két rappresentazionét. Megtudtam, hogy Giovan Gualberto titkon levelet küldött Perihez: beszámolt arról, milyen mendemondák keringenek a palotában, a készülő favola körül. Valaki leitatta a legényt, a kancellárián - szokás szerint - lemásolták a levelet. Magli biztatja a Cameratát: siessenek... ha nem akarják, hogy egész Itália színe előtt megalázza őket Mantua. Lehet - így ír a herélt -, hogy a Reggia első a komédiások prózai művészetében, de a szent muzsika múzsája nem tépheti le Firenze homlokáról a babért... Igen, uraim, így ír a castrato Perihez!

Félkomolyan beszélt: úgy ült a karosszékben, hogy kék szeme sugara beborította Caterinucciát, aki zsámolyszerű kisszékén áhítatra tágult szemmel hallgatta a férfiak beszédét. Szemérme úgy kívánta, hogy alázattal hajtsa le fejét, s ne mozduljon addig, míg a fenség nem ad távozására engedélyt. De a zöld szem a szeszélyesen elszabaduló fürtök alól egyre sűrűbben töri meg a férfiszempár sugarát. Claudio kiment: hirtelen frissítőt készít, bort, gyümölcsöket a váratlan vendégeknek, így szabadabb... de a szép este, mint csonkig égett gyertya, már veszít fényéből. Mire behozzák a tálcákat, már csak a szokásos vendéglátás sietős gesztusai maradnak. Néhány perc, a három fekete köpenyes ember már áll, a gazda meghajolva kíséri őket a kapuig. A küszöbről Vincenzo visszaszól, hogy mindenki hallhassa a szobában:

- A próbákon a lehetőség szerint magam is ott leszek. Az elsőt holnap négy órára tűzöm ki a Fiumiban. A kislánynak szorgalmasan kell gyakorolnia Speranzát. Hallani akarom!


A zenészek vaskos cipőikkel bizonytalanul lépkedtek a belső palota márványfolyosóin. A mester rendezte helyüket. Mindegyik előtt kis szalmaszék volt; mint a múzsa vitézei, adott intésre rendekbe formálódtak, harminchat muzsikus s külön a hárfás s a citerás, akik nem tartoztak a hercegi zenekarhoz. Chieppio az első próbára az ünnepi asztalról maradékokat küldött s mértékkel némi bort. Ezenfelül reggel mindegyikük kapott elmaradt jussára kétheti bért. A hírek titokzatos özönében már mesévé nőtt a tegnapi fejedelmi látogatás a Monteverdi-portán. Míg Claudio már éjjel-nappal csak a favolán dolgozott a fenség parancsa szerint, a zenészek birodalmában nem volt többé titok, hogy "nagy dolgok következnek".

Csillogó szemmel vették körül a szokottnál is sápadtabb maestrót, aki kék kendőből óvatosan csomagolta ki a partitúrákat. Az énekesekre ma még nem lett volna szükség, mert elsősorban a zenekar helyét, szerepét, indítását akarták megbeszélni. Így Claudia nem jött el, de a kislánynak követnie kellett a mestert, ha nem akarták megszegni a fenség szeszélyes parancsát. Amikor a Reggia kapujához értek, az őrök csodálkozva engedték be a maestróval együtt az ifjú lányt, akit eddig nem ismertek. Monteverdi, amikor látta kérdő tekintetüket, elmosolyodott, "Örülsz, hogy bejössz a palotába?" Esik, a cseppek végigperegnek hamvas arcán, kendői mögül édes, mosolygó arc tekint a maestróra.

- Persze... még korai... nagyon korai. Még nincs egészen helyén a hangod. A fenség úgy kívánta... de még nem mondtam ki az utolsó szót. Úgy igyekezz! Sok függ attól is, mit mondanak a zenészek. Kegyetlenek! De vigyázz, ne erőltesd meg a hangod, ha először próbálsz... A Galleria hosszú és magas. Egy castrato vagy Madama Sabina hangja kell, hogy betöltse... Csak szép lassan megyünk majd előre... Ügyelj, burkold be a nyakad. Épp ma nem küldtek érettünk kocsit.

A Reggia szárnyát - ígéretéhez híven - testőrökkel záratta el a fenség. Marad a Galleria s néhány csatlakozó előszoba, kabinet, ahol szétszéledhetnek a zenészek, míg a próba kezdetét veszi. Körös-körül izgatott udvaroncok lesnek be, de a fenség parancsa szerint egyikük számára sincs ma bejárás. Az egyik szobában, Giulio Romano freskói alatt tálaltak a zenészeknek. Egy-két pohár bor már vidította mindegyikük kedvét, s a falánk Giovan Gualberto is odatelepedett a muzsikusok asztalához. Rasi úr, az első kamaraénekes, akire természetesen rászállt Orfeo szerepe - még nem mutatkozik. A maestro sürgeti a zenészeket, s ahogy vonulnak a nagyterembe, a zajban, sokaságban bizony elfeledkezik Caterináról. A lány csillogó szemmel néz körül a palota kincsei között, megcsodálja a falikárpitok rajzát, képeket, a mennyezeti freskót, így szinte észrevétlenül történik, hogy egy kamarás mellészegődik, mosolyogva mutatja a nevezetességeket, buzgón felel a kislánynak minden kérdésére, pohár bort is kínál, majd udvariasan kinyit egy szőnyegajtót, kis folyosó következik, mely beletorkollik egy csigalépcsőbe. A lány már önfeledten megy az ismeretlen úrral, kisajtóhoz érnek, gyűrűjének köve koppan: Caterinuccia ott áll a fenség színe előtt!

A nárdusillat betölti a pompás kis szobát, melyet csak egyetlen gyertyanyaláb világít meg: kisasztal, három szék, egy habos fából ácsolt credenzole s szőnyegekkel borított széles kerevet. A lány biztosan mozog a varázslat földjén, nem csodálkozik semmin, fél térdre ereszkedik, kézcsókra. Ebben a pillanatban átkarolja két forró kéz. "Enyém vagy" - ennyit hall csak, forró vérhullám önti el, közel van ebben a forró, illatos párákkal fűtött szobában az ájuláshoz.

A fejedelem gyémántja, ahogy megvásárolta... mint drágaköveket, tudóst, lovat. S eddig nem törődött vele... Szűk Monteverdi-porta, örökös skálák, Cattaneo bácsi s a két kisfiú... Pénzt küldeni Rómába a szülőknek. Köntösöket... szebb... udvari köntösöket, mert lassan kinő minden régiből... s az illat, olyan forró, mint a fenség keze. S a herceg... akinek kéjenc híre beszivárgott a csendes ház eresztékein át... szolgálók beszélik víg kalandjait. A testes, fehérselyembe öltözött, szőke szakállas, őszbe csillanó férfi lefittyedt, mohó ajkával: sorsának ura. Szabad-e... illik-e szűz leány módjára védelmezni a herceg ellenében is mind halálig az Erényt? Szokásos, hogy leányasszonyok övükre játékos kis ezüsttőröket akasztanak, így jött a palotába. Kihúzhatja-e... mutathatja, hogy drágán adja... ha... ha nem bódítaná az édes illat s nem forrna vére... míg a herceg, aki jócskán apja lehetne, forrón s mégis át nem öleli...

- Ma ne bántson, fenség...

Talán ez a legbölcsebb, amit mondhat. Nem sérti az illemet, sejtet és ígér... de nem ma, s akármi történik... a fenség nem hivatkozhatik soha arra, hogy úgy szédült karjába, mint egy kis cseléd... Vincenzo nem adja meg magát egykönnyen, de a Szerelem Művészetében örök járatosként nem mint fejedelem: chiaro Vincenzo tör rá, nem erőszakos, nem tép... nem mohó, szelíden simogatja, érzi a remegést, ahogy átfut a lány testén... talán igazán szereti ebben a percben... óvja, mint drágakövét, hogy a hangját ne bántsa a hevülés... s lassan... lépésről lépésre... játékos módon lopja magát, férfi módjára, kegyeibe... Így hajlik felé, nyugtatja s alattomban lángba borítja. S egyszerre (ez a rejtett kisszoba akusztikájának a titka), mintha csak közvetlen közelben lenne... fal nem választja el tőle... felzeng az Orfeo Prológusa.

Egyszerre szólalnak meg az instrumentumok, mintha a mágus keze megrettentené a Reggiát, megreszkettetné az ablakokat. Leírhatatlanul édes és fájdalmas egyszerre: a szimfónia csodálatosan szép, soha még ilyen szépet nem hallott Vincenzo. Még harcol benne a felparázsló szenvedély, még átfogja a lányt, de Caterina érzi, hogy már nem szorítják úgy a karok... A herceg művész és dilettáns: kihull... kiengedi kezéből a zsákmányt; míg magához húzza s vállára fekteti fejét, simogatja - már úgy él benne a zenében, kortyolja, mintha legédesebb nektár lenne, szatírarca megszépül, fény ömlik el arcán, csillog, majdnem könnyes a szeme az áhítattól, lába toppantja a taktust... a zöldszemű felnéz rá, csodálkozva s hitetlenül: "ma még ne..." Még menekülhet... kitéphetné magát, kereshetné a rejtekszoba szőnyegajtaját... vissza Claudióhoz... a mesterhez, aki védő szárnyai alá veszi.

Ő az erősebb, mert Vincenzo harcában erősebb a zene. S így Caterina lecsúszik a kerevet szegélyéről, ahová a herceg cipelte, s átfogja a puha szőnyegen harisnyanadrágját térdénél, s könnyes lesz tőle a csat rózsája: "ma még ne..." A játék édes, kell ez a vonakodás, a megadás macskajátéka. Adni! Kezén a gyűrűk, de mindenki észrevenné, ha egyet ráfűzne a Romanina ujjára. Mosolyogva hajlik rá, magához emeli, megcsókolja mind a két zöld szemet, édes és sós az íze, s letörli utána kendőjével, a csipkés remekkel, melybe beleette magát a buja nárdusillat.

- Tied - s már mind a ketten megbűvölve hallgatnak...

A próba egy percre leállt. A maestro leinthette... a beszéd nem hallatszik ide, csak tompa morajlás, s újból, s most már szárnyalóbban, töretlenül az egész elölről, s Vincenzo egész testében remeg. Már alig-alig tudja: ott van mellette a lány, pedig légyottját tudós kézzel készítette elő a kamarás, már zeng újból a Reggia s úgy érzi, a madarak is megállnak szárnyalásukban... Meddig tart? Egyszerre elapad, bár hallgatta volna órákon s órákon keresztül. Utána csend. A csendben hang száll ki... harsányan, végig a galérián. - Az énekeseket!

A herceg felbillenti a szőnyegajtót:

- Énekelj, innen hallgatlak! - s már egy kéz lent megnyitja újból a kisajtót, s Caterina az oldalbejáraton, mintha csak kicsit eltévelyedett volna, újból belibbent a Galleria dei Fiumiba.


Rasi olyan halkan intonál, hogy a mester mosolyogva kérdi: "ennyire kíméli hangját, messere?" Az elkényeztetett udvari énekes szemétől messze tartja a partitúrát (már túljutott ő is első fiatalságán), megvárja a zenekar bevezető interludiumát, s utána, mintha a legédesebb madrigál lenne, belekezd a második felvonásba.

Striggio az egyetlen, akinek szabad az udvari emberek közül részt vennie, mint szerzőnek, a próbán. Kardját ölébe fekteti, hogy ne csörrenjen a márványon. Claudia szeme most a kislányra téved: szeme félelmesen kitágult, mintha könnyeket fojtana vissza, arcán izgalom rózsái, keze tépdes egy csipkekendőt. Talán valamelyik zenész eltévesztette az illemet? Szerencse, hogy nincs egyetlen udvari ember sem jelen... a muzsikusoktól nem kell a lányt félteni.

A szöveget még sorban tanulják... s a próba sem megy a darab jeleneteinek rendjében. A maestro Rasival vitázik: a művész mindenképp cifráz, s a maestro halkan, mosolyogva magyarázza, hogy nem mindenütt illenek Orfeo szerepéhez a melizmák. Claudia nagy kosár gyümölcsöt hozott: szétosztja a zenészek, énekesek között, akik szétszélednek a próbák szünetén. Leül, megpihen. Milyen rég járt a Reggiában... minden szeglete emlék, minden sarokból elmúlt édes játékok illata tör elő... s olyan jó kiszabadulni a szellemjárta házból, mely - mióta a herceg meglátogatta, mintha elvesztette volna eredendő nyugalmát: a mester napok óta nem megy a dómba, alig hagyja el szobáját. Néha hallani, amint megpendül egy-egy akkord a cembalón, s ez olyan, mintha valami különös fájdalom tépné fel a húrt.

Caterina, akit kivetett kisvilágából s elsodort a Mantuában uralkodó egyetlen, szeszélyes akarat: csak jár fel-alá kábultan a házban, elhanyagolja a leckét, nem csillan fel megszokott skálázása. Tétlenül üldögél, talán vár, hogy hívja a maestro... nem néz a gyermekek után sem. Néz ki a kertbe, melyet elönt az alkonyi szürkeség.


Rasi, mintha megérezte volna a mester pillantásában rejlő parányi szemrehányást: gazdag tenorját kiereszti, s művészete teljességével énekel: jó példával kell elöljárnia épp neki, a kamaraénekesnek s zenetudósnak, akit a Camerata is nagyra becsül. A castrato rossz hírét költhetné másként, ha visszamegy Firenzébe, s beszámol a mantuai rappresentazionéról. Így Rasi egyre erőteljesebben éli be magát szerepébe, mintha taktusról taktusra melegednék hangjának színe, intonációja. A kamaraénekes eddig nem játszott soha. Oratórium s madrigál egyformán kedves volt számára, hogy megtöltse érzésekkel, a szöveg eszköz volt csak, hogy csillanthassa hangja varázsát. De most más feladat előtt állt: játszania is kellett, s a művészi élményben egybeolvadt ének- és szövegmondás, mimika, arckifejezés, lépések, táncos mozdulatok. De Rasi művész, s ösztönösen vállalja, hogy bővüljön szerepe: talán valamennyiük közül ő éli bele magát a mondába legkönnyebben: megelevenedik keze, néhány taktus után mosoly ül ajkán, az első tragikus mondat után viszont a született aktor biztonságával kap szívéhez, hátradöbben, mint aki már homlokán hordja a sors tragikus jegyét.

Striggio közben kis fiolát vesz elő: szagolgatja, hogy így elnyomja feltörő könnyeit. A szerző érzi, hogy Rasi - szereti szerepét - ő a valóságos, megálmodott Orfeo: férfias, tiszta hangú, tiszta beszédű: mindenki elhiszi róla, hogy költő és lantos, szerelmes s rettenthetetlen férfi, aki asszonyáért a poklok fenekére is lehatol. Rasi felnő, Monteverdi már csak tekintetével kormányozza; a zenekart is megbűvöli ez a kivételes élmény - ember és szerep e szemük előtt kibimbózó harmóniája.

Már ott áll mögötte Giovan Gualberto, hogy átvegye a Messaggera - a baljóslatú hírnök szerepét, mihelyt Orfeo hangja elillan. Mielőtt intonál - szimfónia hangzik, s a zenekar interludiumát tragikus szálakkal szövi át. Mindenkinek, aki ismeri a tragédia lüktetését - éreznie kell, hogy a végzet most indul útjára. Fokozódik az a belső feszültség, melyet az antik drámák kara baljós mozdulatokkal, szavakkal már előre jelez.

Még cseng az "első pásztor" édes szava: idézi a költő és lantos előtt a nevető rétek pompáját, a nap édes balzsamát, de már mögötte meglendül karja a Messaggerának, s feltör a férfi mezzoszoprán - ez a hatalmas erejű, világos hang, mely mintha komor angyal torkából szállna, oly csillogó, érces, felszáll a magasságokba, s lehull az alt küszöbéig:

Ahi, caso acerbo, ahi fat'empio e Crudele
Ahi stell'ingiurose, ahi Ciel avaro...[15]

A kasztrált hangja végigszalad a Galleria dei Fiumin, s megborzonganak tőle az alabárdos teremőrök. Aki soha még nem hallotta herélt szopránját - úgy hiszi, valami földöntúli titokkal, talán gonosz varázslattal találkozik. Oly tiszta, magas hangjaiban oly ragyogó, hogy bármely leányka megirigyelhetné, de oly erőteljes, oly hatalmas, bugyogó lendülettel tör ki, hogy ebben egyetlen asszonyhang sem mérkőzhetik vele. Az idomtalan vén kamasz híres mesterek biztonságával intonál: itt érvényesül a Caccini-iskola merészsége, pompás, széles lendülete, a drámaiság csillanása, igen óvatosan bánik a fioriturákkal, nehogy a drámai hatást csökkentse: minden árnyalása, minden rezzenése tudatos, Rasival ellentétben, nincs benne semmi ösztönös: nem hisz a szövegében... nem hiszi, hogy igazán kígyó marta Euridikét... nem játszik, nem ad plasztikus életet az Üzenethozónak, de csodálatos szopránjával felséges élvezetet nyújt... Tekintete a maestro szemén s kezén, mellyel pendíti a cembalót, s utána Magli mély lélegzetet vesz... alighogy elhal párbeszéde az Első Pásztorral, felfakad ajkáról a végzetes balhír, a maga meztelen valóságában.

A te ne vengo, Orfeo,
Messaggera infelice,
Di caso più e più funesto.[16]

Mindenki vár... a mély lélegzet a tragikum kelyhét takarja... ezt mindenkinek éreznie kell, aki hallja hangjában a végzet szárnycsapását:

Ohime che odo?[17]

- hangzik Orfeo válasza. S most a Messaggera szívbemarkoló szava:

La tua diletta sposa è morta![18]

Félig hunyt szemmel vezeti Claudio ezt az első együttes próbát. Még lazán, próbálva... tapogatózva keres egységes stílust, formát, keretet: még hadd élvezzenek zenészek s énekesek, utána majd mindenki elmondja véleményét, s még lehet javítani a partitúrán, figyelmeztetni... cserélni zenészt vagy énekest. Még nyers, csiszolatlan az egész, még nincs is meg a kompozíció egésze, s a próba máris valami varázskeretbe fogja a favolát: kész!

Striggióra téved szeme. A költő-titkár ül székében oldalt dőlve, szorosan fogja kardja markolatát, ha énekszó jön, lehunyja szemét, mint aki fél... most valami rossz, valami szörnyű következik.

Striggio arra a mesére gondol, melyet a velencei követ keletet járt titkárától hallott: a szellem szétfeszíti a palackot, melybe bezárták - egy pillanat alatt óriássá dagad. Így bontakozik ki szeme előtt... órák alatt az Orfeo. Még tegnap volt, amikor rímekkel küszködött... a Mincio partján járva elsüllyedt előtte a való, s az árkádiai pásztoroknak próbálta ellesni szavát. Csak vers volt, mely alázatosan járt Rinuccini nyomában: s most kinő a Favola az üvegből, melybe bezárta. Kitölti a Galleria dei Fiumit, hömpölygetik a boltozatok, új életre bontakozott ki a hideg tükrök, freskók, aranycirádák alatt.

Claudióra néz. A mester pihenteti kezét a billentyűkön, szünetet rendelt a felvonás előtt. A zenészek ott maradnak helyükön, nem mozdul egyik sem, mintha e lármás, tülekvő népet lenyűgözte volna valami láthatatlan bilincs. A mű borzongatóan mélyértelmű, különbözik minden eddigitől. Rasi, aki ott volt Firenzében, s Striggio, aki művész fiaként már gyermekkora óta benne élt a kórusok s orkeszterek világában, most érezte: a Camerata Euridikéje csak alfa volt; az ott még esetlenül ágáló, oratorikus Orfeo emberré éled, a szenvedés adja szárnyait. Események... sorscsapás kergetik egymást, egymás szavába vágnak, a dialógok váltják egymást, s a kórus szerepet kap, mint antik tragédiák kara. Az orkeszter e közel negyven zenész erejétől egyetlen hatalmas instrumentummá válik, melyet egy, óriás vezet. Több mint egyetlen zenész képzeletének karcsú ívelése udvari ünnep játékaként: fájó s mégis édesen-merész harmóniák fakadnak. - "Ha Artusi ezt hallaná!" - súgja Striggio Claudiának.

Az asszony összeszorított ajakkal várja sorát. Mint művész, mint Signora Monteverdi... mint bíráló, a maga jussáért harcoló udvari énekes... zenész és féltő szerelmes, aki egyetlen akkordot... egyetlen ritmust sem mulaszt el, de ugyanúgy figyeli urát, mint a többieket. Igen... ha "Artusi hallaná", hogyan tör ki a szelíd, illedelmes négy- vagy ötszólamú madrigál, hogyan olvad egyetlen fájdalmas emberi, többé már nem szenvelgő panaszszóba, hogyan hömpölyög a kórus, mintha betemetné a sors szakadékait... s ahogy biztatja Orfeót: vegye elő bűvös líráját, a lant erejével fokozza szavát... S amikor feltör a gyász és a végzet - éles lesz, mint a penge, sokat sejtető: a hang erősödik, mindent kifejez, amit a távoli költőős érezhetett. A dallam seb és balzsam egyszerre, mely végső formát kap a megrendítő hárfaszólóban.

Ha eltol egy tükröt helyéről, a herceg rejtett kabinetjéből lelát a Galleria dei Fiumira. A szőnyegek elnyelik a szobácska zaját, s ő, a láthatatlan, láthat és hallhat mindent, ami lent... a boltozatok alatt történik. Csak az egészen beavatottak ismerik a Reggia rejtekének ezt a titkát: Giulio Romano freskója mögött farácsok s festett lugasok mesterművében fürkészve s kutatón lappanghat a fejedelmi tekintet. De Vincenzo most nem udvari titkokra les, nem kamarások, hölgyek, követek bizalmas beszédét akarja fortélyukkal megközelíteni, ahogy ő is tette s ahogy tették kétszáz esztendeje az ősei. A dilettante - amikor kiengedte Caterinucciát, gyönyörűségében egyedül akar maradni. Innen észrevétlenül akarja meglesni az új Opus titkát, a formát, melyet már úgy emlegetnek a zenészek világában, mint "stile drammaticó"-t. A művet, ahogy széttöri a madrigálok kegyes énekformáját, a recitativók unalmas láncait, s egyszerre tengerré dagad, melynek saját törvényei szerint erősödik hullámverése... még lopva keresi, óvatosan kóstolgatja, s egyszerre megtalálja a Normát és a Kánont, melyhez ezentúl igazodik.

Milyen vidám volt, ahogy feltört a scherzo... s a fiatal pásztor hangja olyan, mintha frottolát énekelne: az ifjú Claudio játszik a réten, s ő, a tiszta életűnek mondott ember, akinek kalandjairól nem kerengtek még soha mendemondák... Claudio, aki elébe járult Claudiával, hogy hűbéruruktól kérték egymás kezét, s azóta élnek így, bizonnyal fojtottan s viharban egymás között... de együtt: Claudio a kórus, szimfóniák, csend s Orfeo hangja között ott bujkál - forróbban, szenvedélyesebben, mint bárki eddig, aki eposzt vagy madrigált formált. Többet tud-e róla, mint azok, akik magukat az "Ars Amatoriá"-ban mesternek hirdetik?

A hang... Miért jut a firenzei kaland eszébe? Múlt évben rangrejtetten néhány napot töltött a Medicieknél. Igen... csak a "Mamma" tudja, hogy a szeles, ragyogó, százarcú Caccini lány, Francesca ott lett az övé. Mert ott járt Giulio házában, akit furcsa módon Firenzében "Giulio Romanó"-nak neveznek... ezen a művésztanyán, ahol apa s a három lány s a többi családtag naphosszat vitatkozik, énekelnek, zenélnek, komponálnak: egymásért, egymás ellen, kifelé félelmes egységben, belül ádáz, féltékeny viszálykodásban. Francesca egy torneo partitúráját kínálta, mely soká hevert már a nagyhercegi kancellárián. Játsszák el Mantuában, s a herceg vásárolja meg. Miért ne szerezhetne egy lány zenét? Miért lenne a komponálás - egyszerűen férfijog? Oly merész, majdnem arcátlan, mulatságos és szenvedélyes volt, hogy ezt a Cecchinát nem lehetett elengedni. A Casciné-ben, egy kis villában látta a lányt öt napon keresztül vendégül. Vincenzo riadtan menekült Firenzéből: Francesca nem volt kényelmes szerető. Követelő, szenvedélyes, szeszélyes, fölényes s alázkodó, mindig más arcot hordott... sokszor úgy érezte: a lány tudja, hogy szerepet játszik. Néhány órába kell besűríteni minden ármányt, minden varázslatot, hogy elhódítson vele egy idegen herceget. Igen... a Torneo, ezt megvásárolta: Francesca Caccini azt kívánta volna nyilván, ezt mutassa be az Orfeo helyett.

Koppan újból a kéz a cembalo peremén. A maestro zsarnok országában. Mindenki a szalmaszékekre ül, a zenészek némán próbálják hangszereiket. Újra. A herceg már látja az egészet, most barátkozik a részletekkel. A második pásztort ki kellene cserélni. Ostoba arcot vág, amikor énekel. Ilyesmire eddig nem volt példa... A szó a Fedelik privilégiuma volt, a hang... a "harmónia" az udvari énekeseké. A kettő most egybeolvad: esetlen fickó nem alakíthat a favolában! Újból a Messaggera: mintha még diadalmasabban csillogna a herélt szopránja, melyet visszaver a boltozat.

Tartozott-e azzal a mesternek, hogy Claudia énekelje Euridike két rövid, csodálatos strófáját a Favola elején s végén? Tud-e még énekelni az asszony? Ott hallotta várakozás közben a ház előtt, míg kinyitották a kaput.

"Ma teco stassi in compania d'Amore"[19]

Előrehajlik: ezt a sort nem látta... elkerülte figyelmét. A legszebb sor. Miért húzódott el Barbara a messzi Colornóba. Most itt lehetne vele a rejtett szobában. A Mamma mellette ülne, már húsz esztendeje nem szeretője, de ülne mellette a régi szerelem jogán, s értenék egymást, s nem kellene hozzá sok szó, és mit mondana Claudia hangjáról... ahogy kissé fáradtan, de úgy bontakozik, mintha csodálatos mélységű örök dolgokat mondana. Miért bánt oly fukar kézzel Striggio Euridike szerepével? Tudta-e, hogy talán a mester álma, hogy Claudia énekelje... még egyszer az udvarnál? Utoljára!

Percnyi jóság-e, hogy a szerephez engedte Signora Monteverdit? Ó... ez a szívettépő árnyékos vidámság, ahogy bontakozik... nem is sorokban, minden egyes szóban... leheletben, modulációban... A hang a "mezzo" köreiben fut, mélységeiben már olyan, mintha az énekes most valóban messzi, árnyékvilágbéli útra készülne. Egy perc, még énekel, s amikor elhallgat, csend van. A maestro nem intonál, nem inti be a kórust. Maguk közt vannak: érzik, hogy e rövid strófa áldozatos remekmű. Több az éneknél s fájdalmasabb is, mert utána az asszony kendőjébe rejti arcát. Köhög. Befúj-e a szél Claudia szobájába? Van-e szőnyeg, amivel elzárja, ha ráereszkedik Mantuára a szél? Körülnéz. A titkos kabinetben szőnyeg szőnyegen. Kettőt elküldet holnap Monteverdiéknek...

A csend perce lejárt a homokórán: már elmozdul a zenészek csillagképe, s a mester valamit mondhat, ki következik, mert a Romanina izgalomtól piros arca bukkan fel egyszerre a clavicembalo mögött.

Innen, a rejtekből lesi meg a mágust: kigyúl-e a fény a maestro szemében, gyorsabb lesz-e a lélegzete, pirosabb arca, ha a lány szólója következik? Igen... a zenészeké most a szó - közeledik az utolsó interludium a Speranza recitativója előtt!

A hangok különös módon mintha nem villannának el itt, a rejtekszobában a semmibe: lecsapódik a castrato szinte szemérmetlenül magas és erőteljes szopránja s Claudia szívet tépő mezzója... mert mindez a sűrűség kell a tragédiához, mely ott szárnyal Orfeo s Euridike boldogsága felett. Még tart talán az éj, melyben szerelmes nászra gyűlnek össze, talán gyermeket is fogan, hogy magával vigye teste titkát az örök árnyak birodalmába... De jön a Remény... Vincenzo megborzad a Messaggera szavától, amint mondja: "a fű közül kisurrant az álnok kígyó, mérgével belemart Euridike lábába..." Gyermekkora óta borzad a hüllőktől, hirtelen egy gyermekkori emlékre gondol... egy vipera elől menekült... Majdnem rosszullét környékezi. Kis tálcán két pohárka, az egyik még a Romanina részére odatéve: a bornak olyan a színe, mint a borostyánnak. Néhány korty elűzi a szorongást, újból visszaül leshelyére.

Rasié most a szerep: Vincenzo újból és újból érzi - Rasi valóban nagy művész, e váratlanul új szerepben egyszerre hangja s játéka lesz a törvény. Magli csak "cantor" - Rasi aktor is egy személyben... Igen, egyetlen puha, elködlő énekszavával átfogja az "egészet"... még színeiben fukar, hogy tartogassa, amikor lávaként tör ki a szenvedély... "E intenerito il cor del Re de l'ombre..."[20] - hallja: hirtelen ez villant át Vincenzo agyán: miért szeretnek fejedelmek fejedelmeket látni a színen, más köntösben, képzelt országokban, tragikus vagy komikus tükörképben? A velencei követ beszélt Londonról: ott a glóbusról elnevezett színházban a dráma nyelvén magasztalják fel a király őseit... azokat is, akik a trónt vérrel, álnoksággal szerezték meg. Királynak lenni s nem csak Mantua hercegének...

Míg az árnyak birodalmának királyát invokálják - Vincenzo előtt villanásszerűen pereg le Házának története. Ó... itt sem hiányzott a vér. Míg a Gonzagák a nép kapitányaiból felküzdték magukat a város-zsarnokokig... s egy este itt mulatott a Reggiában - akkor még nem ez volt a neve... bizonyára a régi Castellóban - a rómaiak mulatós magyar császára, Zsigmond úr. A kalendárium az 1432. esztendőt mutatta. Nincs az évkönyvekben, s mégis minden Gonzaga tudja ennek az éjnek történetét. A császár mulatott s pénzt akart. Itt... Mantuában látott először valódi itáliai aranyakat: zsákokban... csomagolva... érintetlenül még... csodálatos veréssel, pengett s zenélt a dukát... Egy pohárral ráköszöntött őse, s Sigismundus felség északi latinjával rákérdezett egyszerre: "Mi akarsz lenni, Giovan Francesco?" - A kocka pergett az asztal sarkában: mantuai nemesek, német kapitányok, magyar bárók fosztogatták egymást. A császár valamit magyarul kiáltott: ez volt az a nyelv, melyen legszívesebben beszélt. Még akkor nem voltak hercegek Itáliában. A száraz ős behunyta egy pillanatra szemét, aztán kivágta: "Mantua őrgrófja." Zsigmond felkacag, kikapja tőrét, maga karcolja a majdnem fekete hatalmas tölgyfa asztalba. "Marchio Mantuae - Sigismundus imp. rex." A Castello ószárnyáról azóta sem vitték el az asztalt: ha ritka vendégek érkeznek, idevezetik őket, a Gonzaga-eredethez. Már hercegek. Száz évbe telt, míg emelkedett a rang. Aki adta - fiatal császár volt, nem olyan mulatós s nem magyar, mint Zsigmond, nem volt hazája, de birodalmában nem nyugodott le soha a nap. Amikor Károly "dux"-szá emelte Második Federigót - már szinte minden tartományban herceg uralkodott.

De királynak lenni...! Az elsőnek Itáliában. Túlnőni a gőgös nagyhercegi sógoron, aki ma rangban első a félszigeten, mióta a nápolyi király örökébe spanyol helytartó került... Királynak lenni! Eleonora még nem is tud róla, csak néhány napja vette a titkos üzenetet. Chieppio ugyan ezt mondta, amikor megjelentek előtte az albán törzsfők, s fél térden ajánlottak valami mesebeli koronát: "fenség, nincs pénzünk az ilyen kalandokra..." Csak egy tengerszoros s néhány mérföldnyi út választja el Albániát Mantuától, melynek nincs tengere... Lent kibomlik a szimfónia... Milyen mély, milyen csodálatos varázsló Monteverdi: elég pálcájának egy rezzenése, s a herceg rejtekében szemvillanás alatt végigálmodja a múltat s jövőt.

Igen, mintha az Orfeótól feléledne a halott Reggia. Mintha kíváncsian néznének a Camera degli Sposi szellemalakjai, Giulio habos freskóistenségei, antik márványok, torzók, szentek, éjfélkor kerengő árnyalakok. Vincenzo lenéz a színre. A mester odainti Speranzát. Mutatja, hogyan fogja meg Rasi kezét s vezesse: s már viszi is a meg-megtorpanót, a pompás színész a tapasztalatlan, talán kissé még túl merev leányt. A maestro reggel óta küszködik a főfájással. Elutasítja a kínált bort, egy pillanatra ráhajtja a fejét a hűs kottaállványra. A "ballo", a táncoskar már gyűlik a Fiumi kiugrójában... Látszólag a mester szeszélyétől függ, milyen részt vesznek előre, mit ismételnek, hogy függenek össze a szerepek. De mégis magasabb rend vezetheti, mert Striggio bólint - segít beinteni Speranzát, Caterina egy lépésnyire áll a cembalótól: végigborzong benne a szörnyű s mégis édes kaland, szorongatja a kendőt, mely magán hordja a herceg nárdusillatát... Míg a szeme rátapad a billentyűkre s várja a mester jelzését, testében remeg, félnapos győzelmének lázában: "még ma nem, fenség..."

Negyedik éve él a Monteverdi-házban. Azóta napról napra megosztja e kevés beszédű, főfájós ember napi sorsát, akinek nincs semmi szeszélye, szerény, aggályos, minden kis gond, apró baj letöri, látszólag mintha nem törődnék a világ hívságaival, s mégis boldog, amikor veheti botját, s elindul a Palota forgatagába. Sokan - talán azért, mert hasonlít Michelangelóra - őt is varázslónak tartják, de Caterina számára időtlen, kor nélküli férfi. Nem tudja, mit érezzen iránta, s hogyan érez vele szemben a mester és gazda, amikor hajlékot ad, s amikor tanítja, ha asztalnál kedves szóval mesél, ha néha magához hívja, s a cembalón játszik neki.

Mert neki játszik, s ez talán egyetlen közös titkuk. A múltkor violáját vette elő a maestro, rég nem lehetett kezében, mert hosszan kellett felhangolnia. A második könyvből ismételt egy madrigált. A mester brácsája olyan hangot csalt ki, mint a férfiének: tenorszóló volt... hozzá beszélt, s Caterina értette... értette egy darabig, míg a művész nem emelkedett egyre magasabbra, olyan csúcsok felett járt, ahová a lány hogyan is tudta volna követni. A szóló túlnőtt a madrigálon. S ehhez csak neki, Claudio Monteverdinek volt joga, hogy újrateremtse saját művét, túlemelkedjék egykori alkotásán, újat mondjon... magyarázza az egykori szerelmet: míg ismétel, egyre mélyebben forog a szenvedélyek purgatóriumi köreiben... A mélyhegedű, mint a nem fiatal ember panaszszava, jelképekben beszélt hozzá, szövegtelenül is talán egy vallomás hangját tompította. Egy futam közben hirtelen elállt a hang, s a mester némán helyezte a polcra brácsáját.

"In quei campi di pianto e di dolore"[21] ének - de érzi-e a lány, a zöld szemű Caterina, mi az, hogy "gyötrelem", s merre fekhetik a fájdalom ama völgye, mely lápvilágának páráival őrzi már az alvilág kapuját?

A Remény hangja gyenge még, amikor Caterina énekelni kezd. Az énekesek gyűrűje szorosabbra fonódik körülötte: ez az első alkalom, hogy a Romanina világi zenében szerepet kap. Eddig a mester engedelmével csak egy-egy vasárnapi nagymisén (nem is különös ünnepekkor) énekelhetett a székesegyházban. Így ismerik hangját, tudják - megfelel szerepének, mint a Mester műve, csiszoltan ragyog. De itt többről van szó, mint csak az énekről. A dramma per musica itt születő szabályai szerint Speranzának bíznia is kell abban, hogy elér céljához, akit ő vezet: Orfeónak csodát kell tennie - de megszelídítheti-e a révészt az alvilágbeli folyón?

Minden zenészszem kíváncsian tapadt a lány arcára. Érezték: éneke s játéka még nem forrt egységbe. Az "iskola" s az ösztön keveredik benne. A Monteverdi-intonáció után mintha egyszerre elszabadulna... pacsirtabiztonsággal rebbenne fel a levegőbe. Szerepe nemes veretű, klasszikus recitativóval kezdődik, "Lasciate ogni speranza" - ezt különös művészettel kell kiemelni Striggio szövegéből, hogy mindenki érezze - ez az örök dantei pillér, melyhez minden itáliai vers támaszkodik. A lánynak játékában - itt egy helyben - érzékeltetnie kell, hogy ott vándorolnak az alvilág peremén, keze fogja Orfeus kezét, míg el nem érnek a fájdalom városának, a "città dolenté"-nek küszöbéig: ezentúl már a Remény sem vezetheti a dalnokot.

Caterina leküzdte lámpalázát. Mélyen, szabályosan vesz lélegzetet, a mester szabályai szerint. Szerepe szerint az égi hatalmakat kell invokálnia, s így felnéz a mennyezetre, melyet Giulio Romano szórt tele habos puttóival, fátyolban repkedő ámorai seregével... s a Romanina a falat borító festett repkény sűrű indái mögött egyszerre észrevesz egy ismerős, kandi szempárt. Mohó s mégis esdeklő, majdnem könnyes szatírtekintet tör át a rejtekhely titkos rácsfalán.

Lehet, hogy Vincenzo hajszálnyival szélesebb rést nyitott a belső kémlelőablakocskán s egészen közelre hajolt, hogy semmit se mulasszon el, ami lent történik: így Caterina látja-e vagy csak sejti a szőke szakáll felett duzzadó vörös ajkat is?... Így kell a lánynak énekelnie a Reményt: míg tekintete nyugtalan madárként kóvályog a festett egekben, éneke s szerepe szerint ott áll az alvilág palotája előtt. Hallja saját hangját, ahogy annyiszor, a próbákon, s most mintha mégis kívülről... a magasból csapódna idegenül hozzá, míg a mohó Silenus ott rejtőzködik kandi lesben, s sóvár, szemérmetlen tekintete testéhez tapad.

Láthatta-e a herceget más is? Tudta-e valaki, hogy a rejtekablakocskán át ki lehet kémlelni a csipkeszerű, lugasnak ábrázolt fal mögül?

Caterina felkapja fejét. Akik ott állnak a próbán, csodálkozva érzik: a lányban most valami változás ment végbe. Ragyogó, dús a hangja, mosoly él tekintetében. Éli szövegét, melynek annyira ismeri minden belső rezzenését. Most következik a búcsú - a visszafordulás, az elhaló lépések zaja... "Da te men fuggo e torno. - A l'usato soggiorno."[22] A megtorpanó Speranza most elválik - talán menekül is Orfeótól, akinek most már árnyékokkal kell birkóznia. A Remény nem követheti tovább.

Monteverdi felnéz a billentyűkről: meglepetten hallja, hogy Caterina másként, egészen másként énekel, mint a próbán, nem... nem így vették a búcsút... Ki s mi okozhatta e változást? Vajon Rasi-e, gondolja Claudio, ő lenne az, aki valódi művész módjára belopja a lányba a halhatatlanság örök szikráját? A varázst, mely e nagyszerű énekesben feloldja a mozdulatokat, a mimikát? E pillanatban mindenkinek éreznie kell, hogy Speranza nem szívesen hagyja el Orfeóját, vele menne minden poklon át, ha az égi törvény nem kényszerítené arra, hogy útitársától elszakadjon. Claudio szeme hirtelen a lány arcára téved: miért változott meg Caterina egyszerre? Olyan az arca, mint riadt madáré, majd valami átcikázik rajta, elmosolyodik, majdnem gúnyosan... Mire gondolhat, míg énekel... ilyen csodálatosan, önfeledten énekel?

Oly átható, szenvedélyes Caterina hangja, hogy a mester meglepetten figyel: ez nem az engedelmes, jó tanítvány kislány, miféle vad, ismeretlen erők támadtak fel benne? Túl akar-e szárnyalni mindazon, amire a maestro tanította? Hisz az ének így beleütközik a Striggio-szöveg kiengesztelőbb ritmusába!

El akar-e valóban szakadni Speranza Orfeótól, ahogy megköveteli a szöveg? Vágyik-e arra, hogy nyugalmas fészkébe visszatérjen? Arca oly riadt, mintha valaki üldözné, tekintete nyugtalanul kereng a bolthajtás egyetlen foltja körül. Igen, olyan a szeme, mintha üldözné valaki, s most megtorpan a gonosz árnyak előtt: "torno" - ez oly kétségbeesetten csendül fel, mintha ezzel a "visszatérek" szóval kiszakítaná magát a félelmes varázslatok közül.

Rasi érezte, hogy a lány keze reszket az övében... szorítása elárulja belső felindultságát... a kamaraénekes mester módjára figyeli, bírja-e Caterina hanggal? Erősödik-e, olyan-e az intonáció, ahogy megköveteli a szerep? S egyszerre ő is, a többiek is csodálkozva hallják, hogy a hang minden eddigi próbánál gazdagabban szárnyal, szétterjed, betölti egészen a teret.

A Romanina a mester dolgozószobájának mélyéről lép a beavatottak kíváncsi világa elé. A hír megelőzi, az udvar úgy tudja, hogy a fenség akaratából - ha már mindent megtanult mesterétől - hangjának szépségével túl kell szárnyalnia minden itáliai művésznőt. Rasi megengedheti magának, hogy a próbán csak jelezze, hogyan fog énekelni, ha a Favola előadásra kerül, de Caterina itt vizsgázik a kegyetlen, hozzáértő muzsikusok előtt.

Rasi - művész és udvari ember - mindenkinél többet sejt meg. Átveszi a kéz remegését, a lázas szorítást, követi a lány tekintetét, s egyszerre ő is megpillantja az indák festett lugasa mögül elővillanó fauntekintetet. Persze, nem láthat, nem ismerhet meg senkit, csak szempár villan át a rejtett rácsozaton. S ahogy Caterina keze lassan elengedi az övét, Rasi tűnődik: ki lenne a rejtelmes leselkedő? Maga a herceg? Akkor a Romanina az új Bolygó, mely körülkeringi a fenség kegyét? Az utolsó hang is elszáll, s ahogy kiengedi Rasi kezéből a lány kezét, látja, hogy Caterina úgy kapaszkodik meg a cembalo aranycirádáiban, mintha ájulás környékezné.

Ezalatt Rasi is hozzákészül szólójához. Elnéz a messzeségbe, nehogy tekintete találkozzék véletlenül a rejtőzködő szempár sugarával. Hirtelen arra gondol - ha más is észrevette volna, egy óra múlva tudná az udvar, hogy "Mantuában valami készül", s egy hét múlva a Romanina szerepelne mindenütt a követ jelentésekben... Rasi mosolyog, feléje fordul a maestro arca, alig észrevehető a beintés, s már énekeli:

- Dove, ah, dove t'en vai![23]

A kamaraénekes látja, hogy a kandi Silenus-tekintet visszahúzódott a festett lombok mögé. Szerepe szerint Rasinak a Romanina szemébe kell néznie - ám most másként, mélyebben, fürkészőbben villant rá: vajon cinkosok-e... szeretők-e a herceggel? A lány elvörösödik a tekintettől, majd hirtelen visszamosolyog Rasira: azzal a szelíd, majdnem gyermekes s mégis sokat sejtető mosolygással, melynek sikerült lebilincselnie Vincenzo úr szívét.

Hangzik a virtuóz férfiének: Rasi nem nyit új távlatokat, művészete mégis az a biztos oszlop, melyre az egész rappresentazione támaszkodik. Rasi szólója után a mester leveszi kezét a billentyűkről, jelezve, hogy rövid szünetet szeretne tartani. Feloldódik a jelenet feszültsége, a többi szereplő is Rasi és Caterinuccia köré sereglik. "Majdnem könnyre fakadtam, míg a Madonnina énekelt", mondja Magli a castratók ömlengő elragadtatásában. Caterina megrázza fejét. Lefakult a mosoly arcáról, kemény lett egyszerre, riadt, mintha szellemek üldöznék. Tekintete Claudiát keresi. Az asszony alacsony, támlátlan széken ül, egy velencei tükör előtt. Csipkés kendőjét ajkához tartja, talán már megszokásból is köhécsel. A lány ott áll előtte: fürkészi - látott-e Claudia valamit? De az asszony kedvesen, anyásan mosolyog rá: "Szép volt, otthon majd beszélünk róla, fiam. Ezt a szerepet mindig te fogod énekelni." Claudia feláll, majdnem összefonódnak a Romaninával, s így megérzi, hogy a lány remeg. "Valaki bántott?" - tekintetével kérdi, s csak Caterina riadt arca felel, de nincs idő szóra, mert a maestro véget vet a pauzának: még egyszer próbálják az áriát, melyben Orfeo igyekszik meglágyítani az alvilági révész szívét.


20.

Francesco, Mantua trónörököse levelet írt Pisába, az egyetemen tanuló öccsének, Ferdinandónak, akit a bíborosi méltóságra szemelt ki a Gonzaga-család:

"Nagyméltóságú Uram, Kegyes Testvérem!

Holnap kerül sor arra Akadémiánkon, hogy a Favolát énekeljék, minthogy Giovan Gualbertó Magli is meggyógyult... Rövid idő alatt tanulta meg szerepét - oly kitűnően, hogy mindenkit elragadtat finom recitativója. Az egész előadás elnyerte legteljesebb megelégedésemet. Úgy rendelkeztem, hogy kerüljön kinyomtatásra az Orfeo szövege, így a nézők kaphatnak belőle egy-egy példányt, s ily módon figyelemmel kísérhetik a szereplők énekét... Hercegségednek is küldök ebből egy példányt, s ugyanúgy mellékelek egy vázlatot a Torneo terveiről: erre farsang utolján kerül majd sor... Kérem hercegségedet, ha hall ott valami hasonló mulatságról, úgy ne mulassza el erről szerető fivérét tájékoztatni, aki e levélben szívének egész melegével öleli hercegségedet... Kelt Mantuában, 1607. február 23-án. Főmagasságod bátyja és egyben szolgája: Francesco, Mantua trónörököse..."

A nyúlánk, Habsburg-ajkú princ kegyes leereszkedéssel fogadta saját lakosztályában Claudio Monteverdit. A mester is mosolyogva közeledett ifjú urához: hisz majdnem születése óta ismeri. Az ifjabb herceg bizalmasan a maestróhoz hajlott:

- Messer Claudio, mindenképp megnyerte megelégedésünket a Favolával. Kegyelmed ezzel is bebizonyította fogadott városa iránti hűségét. Mégis, lenne még egy kérdésünk önhöz, történt már valami a Favola kinyomtatása körül?

- A fenség megadta a hozzájárulást. Riccardo Amadino velencei műhelyében metszik... Ennek munkája a legszebb, alig drágább, mint a pisaiak vagy a bergamóiak...

- Már kész-e az ajánlás? S kire gondolt, messere?

- Hercegséged szolgája vagyok...

Mélyen, majdnem gyanakodva néz Claudio szemébe:

- Ha másnak nem ígérte még eddig... hálás lennék, ha nekem ajánlaná.

Az udvarban suttogó szó járja: versenyez egymással apa s fiú... Talán nem mindig a legnagyobb szeretet jegyében. Két, egymástól eltérőbb embert aligha lehetne találni. Vincenzo szeszélyes örökgyermek, egy mozdulattal kibújik minden felelősség alól, ötletei záporoznak, letörik a legkisebb nehézség előtt, örökszerelmes, de mindenkor kész arra, hogy felvegye a keresztesek köpenyét...

Francesco sokat tanult a jezsuita lelkiatyától. Hideg, gyanakvó. Becsvágya teljességében égi s földi célokra tör. Hűvös zártságában Eleonórára emlékeztet, de hiányzik belőle anyja megértő jóindulata. Egy-egy elejtett szavával nemegyszer jelzi: ő az egyetlen, aki őrködik a Gonzaga-ház tekintélye felett. Nyilván lenézi apját, mert nem tudja zabolázni érzéseit.

- Ha a fenség beleegyezik, boldogan veszem!

- S enélkül?

- Uram iránti hűségem teszi próbára hercegséged? - Francesco most könnyen elmosolyodik.

- Csak próba volt valóban, maestro. Beszéltem már erről atyámmal. Kívánsága szerint a vendégek tiszteletére itt Mantuában kinyomtatjuk a textust, Striggio szövegével. Ezt kapják a vendégek, s minthogy az Akadémiában is előadják - mindazok, akik ott is helyet kapnak, átvehetik, tehát nemcsak a főrangúak. Ezen a szövegen ott áll majd kegyelmed ajánlása, a szokás szerint "...a fenséges herceg legmagasabb pártfogásával..." De az egész Favolának címlapján nevemet kell hordoznia... Tudom, sok gond jár a kinyomtatással... ezt megkönnyíteni, magamra vállalom költségeit. Követünk beszél majd Amadinóval, hogy különös igyekezettel fogjon hozzá a dúcok faragásához. Az ajánlást kegyelmed szerzi hozzá...

- A fenség valóban hozzájárult már ehhez?

A princ bosszúsan ajkába harap.

- Talán ön nem hisz szavamnak?

- Vincenzo herceg nemcsak uram, hanem patrónusom is. Még gondolatban sem szeretném neheztelését magamra vonni... Csak azért említettem ezt... De hercegséged szava megnyugtat...

- Szívesebben is adhatta volna, signor Monteverdi, a dedikációt!

Főhajtás, kézfogás nélkül. A mester mosolytalan arccal, mély udvari meghajtással távozik.


A favola közügy lett Mantuában. A herceg beleegyezett abba, hogy először az Accademia degli Invaghiti tudós társaságának székházában kerüljön főpróbaképpen előadásra, itt azonban csak új oratóriumokat mutatnak be: díszletek, gépezet, tánckar nélkül, inkább úgy, mintha a művet ráhelyeznék e jeles és tudós férfiak egyetemének mérlegére, hogy ők is megalkothassák ítéletüket.

Persze, az akadémikusok (jó szándékú dilettánsok, művelt prelátusok, unatkozó főurak) már mind hallottak a műről, hisz a város udvari ügyekben beavatott társadalma izgatottan várta a készülő dramma per musicáról szóló híreket. Egyesek már jó előre elítélték az ilyen könnyed mitológiai játékokat, melyek megcsúfolják a Logoszt s visszaűzik a kolostorok falai közé azokat a szent rappresentazionékat, melyek a lélek épülésére készültek, de nélkülözik a farsangi sikamlósságokat.

Chieppio közvetített a herceg s azok közt az akadémikusok között, akik nem tartoztak a szigorúbb dilettanték közé, s szívesen nyitották meg ilyen kísérlet előtt az akadémia dísztermét. A fenség viszont beleegyezését adta ahhoz, hogy az Orfeo szövegkönyvének (ezt fogják a vendégek közt osztogatni) fedőlapjára rákerül donátorként az Accademia degli Invaghiti címere is - ennek fejében a tudós társaság komoly összeggel hozzájárul majd a költségekhez, melyek épp elég tetemesek ahhoz, hogy így is súlyosan terheljék az 1607-es farsangot.

Miután megtörténtek a bizalmas tapogatózások, herceg s akadémia is megértette egymást, kitűzték a főpróba s a kastélybeli bemutató hozzávetőleges időpontját, s így már nem maradt más hátra, mint megírni a követeknek s a baráti udvaroknak: Mantua kitárja szívét s kapuját a vendégek előtt, akik megtisztelik majd az Orfeo előadását - bár e nevezetes Favola rappresentazionéja mintegy kísérlet, alkalmi próba lesz csak a jövő évre kitűzött menyegző ünnepségeihez, melyeket Vincenzo úr tervez.

Így az "Invaghiti" ezer dukátjával le lehetett tudni sokféle számadást: a mantuai zenészek, énekesek - a maestrót is beleértve - mindeddig csak kötelezvényeket kaptak, Magli számára biztosították a kikötött fellépti díjat, de ezen nem lehetett változtatni: castrato nélkül nem lehetett eléggé előkelő semmiféle zenei ünnep. A szerzőkre egyelőre senki sem gondolt: Striggio nemesember, udvari tanácsadó... a maestro kapja úgyis a fizetését s ezenfelül a velencei kiadásból bizonyára szép pénzt fog beárulni. Caterinuccia nem számít, mert még majdnem gyermek, amúgy is csak hálás lehet, hogy bekerült az énekesek sorába. Madama Claudiának kiegészítik csekély havi járadékát erre a két hónapra az udvari énekesek mértékére, s nem marad így hátra más, mint a díszletek.

Így megnyugodott Chieppio, a herceg s a zenészek is, akik most rendszeresen kaptak előleget. Ezért vidámabb kedvvel gyűltek a mindennapi próbákra, melyeket bent, a Reggiában tartottak délelőttönként. Így történt, hogy Monteverdi mester épp a harmadik felvonást próbálta az orkeszterrel, amikor a Monteverdi-porta elé gördült egy udvari hintó, s a fenség parancsából egy kamarás felkérte Caterina Martinelli leányasszonyt, hogy jöjjön vele a Palazzo del Te-be, ahol a fenség külön próbán akarja kihallgatni.

A szolgálónak lelkére kötötte, hogy e nagy titokról nem szabad senkinek, még gazdájának sem szólnia. Oly nagy a megtiszteltetés Caterinuccia részére, hogy erről az utcában sem szabad senkinek beszélnie. Egy negyedóra múlva már gördült a kocsi a macskaköveken a Palazzo del Te felé.


A faunarc nem változott: ugyanaz a Silenus-szem lángolt, mint a titkos rácsok között. Csak most bíborköntösben, ráomló rövid hermelinpalástban fogadta a Romaninát, mellén vastag láncon himbálózott az Aranygyapjú parányi kosa.

Testes, oldalt kissé kopaszodó férfi volt Vincenzo, bajusza, szakálla a korabeli spanyol divatot tükrözte. Ez az éltes, barázdás arc egyszerre felragyogott, amikor a kamarás bevezette Caterinát. Háttérben hatalmas vázlat függött: kettős kép, mely a herceget s apját, a Púpost ábrázolja. De míg Rubens jól megfigyelhette patrónusát - az elhunyt Guglielmo herceget csak régi arcképekről varázsolhatta udvari ecsetje elő. Így apa és fiú egy síkon emelték szemüket az égnek az áhítatos alázat teljességében. S míg a hátteret eltakarta a lány elől e magába szállásra késztető hatalmas vászon - a herceg kövérkés, diadalmas arca már nem tükrözött semmiféle önfeledt alázatot.

- Énekelj!

Ám érhet-e Mantuában nagyobb megtiszteltetés művészt, mint hogy maga a fenség telepedik a kecses lábakon álló, mesteri cirádákkal díszített, gyöngyházberakású cembalóhoz? A herceg szavának állt: maga akarja meghallgatni Caterinát, s ujja a gyakorlott dilettante fürgeségével siklik a billentyűkön: a kottaállványon szép rendbe rakva az Orfeo partitúrái.

Jó játékos volt, mint jó vívó, jó lovas, madrigálköltő, szonetteket faragó műkedvelő. A herceg most leemeli a kottalapokat, félreteszi az Orfeót (lám, magában bizonyára ezt játszotta), s alatta van Monteverdi egyelőre még kéziratos műve: a Scherzi Musicali... A lány - aki megriadva néz a magányos, szőnyegekkel kibélelt szobára, melybe nem hatolhat be a külvilágnak egyetlen hangja sem - zeneszoba, így mondják gúnyos mosollyal a palotabeliek - lassan megnyugszik. Nem... Vincenzo arcán nincs semmi a kísértőből. Unatkozó nagyúr, aki most művelni akarja a zenét. Keres... lapoz... mindenütt több szólam: szopránok... basszusok, két hegedű... egy cselló, cembalo. "Ismered-e ezt, Caterina?" A lány közelebb hajlik.

A kéz már megtalálta a biztonságot... játssza a bevezető akkordokat, felnéz, kérdően a Romaninára, s a kislány szőkén, üdén, kecsesen belekezd az énekbe, mintha otthon... a mesternél gyakorolna:

"Amorosa pupilletta che saetta..."

Nem buggyan ki ajkáról a kacagás a könnyed témára... nem fűti a szenvedély, mely talán feszíti a maestro dalát. Nem néz másra, csak a kottalapokra, minden erejét, minden igyekezetét egyetlen cél hevíti: minél szebben, minél tisztábban ragyogtassa fejlődő hangja varázsát.

A dilettáns benne él a madrigál-világban: e javakorabeli ember gyermekként támadja meg a partitúrát, neki-nekirohan egy nehezebb passzusnak, ajkába harap, ha hibázott, hisz neki kell cembalóra transzponálnia a többi hangszereket is: nehéz lecke... valaha tudta, de rég nem gyakorolta, izzad bele, verejték ül a homlokán. Caterinuccia érzi a fojtogató atmoszférát, de ösztöne súgja - míg énekel, nem történhetik semmi vele... a ritmus s harmónia úgy öleli körül, mint puha szeméremöv. A herceg már túl van a nehezén: énekelteti a lányt... fárasztja, mintha azt várná: a Romanina maga mondja... nem bírom tovább: pihenni szeretnék!

De Monteverdi kemény iskolát adott, s a Romanina hangja, ahelyett hogy lankadna, egyre erősebbé válik. A kötetet ismeri, minden szebb darabját átvették a maestróval, mielőtt nyomdába küldte a "zenei tréfákat"... Retteg, s mégis büszke és boldog, hisz ez a valódi vizsga: ura s parancsolója előtt mutathatja be, senkitől sem zavarva... senkitől nem sértve, sokáig rejtett művészetét.

Ha udvari ember látná Vincenzót: elámulna a boldogságon, mely ezen a szőke arcon tükröződik... Oly vidáman, derűsen szaladnak ujjai, mosolyogva biztatja Caterinucciát... egybeérnek, egyik vagy másik hibázik, már összenevetnek... nincs válaszfal s félelem közöttük... a lány egyszerre úgy érzi, itthon van... nem történhetik vele semmi... nem riad vissza Vincenzo mozdulatára, amikor a herceg egy percre abbahagyja a kísérés művét, s bal kezével könnyedén, leheletesen átfogja a Romanina derekát... A cembalo érces panaszszóval elnémul, de Caterinának nem szabad elhallgatnia. Mint kígyó tekeredik teste köré a férfi keze, de neki énekelnie kell, csillogtatni a koloratúra minden művészetét, mert így kívánja a "mesterség" becsülete: ha minden összeomlik körülötte, ha csak a gyakorlat s a szokás tartja benne a lelket: akkor is folytatnia kell!

S Caterinuccia tudja, míg tart az ének, addig páncélt hord, addig nem vehet erőt rajta - mint mesebeli szűzön - a szörnyeteg... Ezért nem végez az énekkel már a második strófánál, hanem rákezd a harmadik versszakra is... közben úgy érzi, mázsás kövek ereszkednek dobogó halántékára... nem bírja... már nem bírja, mégis mindig szárnyal, még mindig ragyog a hang, már nem is az ő szopránja, idegen madár trillája, aki énekel, mert reméli: menedékre talál.

Az ösztön küszöbéről ez az egy gondolat jéghegytaréja emelkedik fel. De érzi, amint egyre forróbb lesz a férfikéz, dereka körül szorosabbra fonódik a brokátokba burkolt férfikar... S így kell mondani... sikítani a szöveg utolsó szavát "Maledetto" ó, átkozott! S egyszerre, mint gyermeknek, elcsuklik hangja... nincs tovább!

- Tudod-e? A király vére nem szennyez!

Míg fülébe leheli a francia királyok parázna jelmondatát, Caterina érzi, hogy e látszatra puha, ernyedt férfikéz, mily acélos erővel szorítja, közvetlen közelről érzi a fejedelmi pomádéillatot, mellén a ziháló, aranyköntösű férfi forró ölelésének súlyát... hirtelen szájára rátapad a szakáll pompázó szőke tengerében fürdő fittyedt férfiajak... közelebb... egyre közelebb... már nem lehet menekülni... sehová, énekbe sem, hisz eladták, gyermekként eladták a nagyúrnak a Martinelliek, amikor három tudós doktor bizonyította szüzességét cifra pergamenen, még Rómában... Azóta a fenségé, játéka, prédája... még köszönnie kell, hogy eddig nem kívánta... csak nevelte, fizette, táplálta, ruházta, mellé szerezte Itália legnagyobb mesterét, a szegény polgárlány előtt ma hajlonganak a kamarások, a "holnap" titokzatos kegyencnője lehet... Herceg jószága, ahogy piacokon adják s veszik a rablányokat... S most itt van, kéri az árat: ráncos a homloka, fújtat a melle, homlokán illattól olajos verejtékcsepp görög... szájában itt-ott hiányoznak a fogak, s a leomló hermelin takarja a hegyesen előreugró hasat.

Csak épp időtlen... ágról ágra ugráló, mint jókedvű szatír... mint a faun, amint szőrcsimbókos mellével ott les a drága falikárpiton.

Kiszakítaná magát... egy mozdulattal védekezve emeli maga elé kezét... hátrál... hátrakapja kezét, mert valamibe beleütközött... tenyerével belecsap a cembalóba, s a drága zeneszerszámból egyszerre jajgatva szakad ki a hang... Vincenzo babonás: mintha e kakofónia szellemek baljós birodalmából szakadna ki... egy pillanat műve elég, s a lány már néhány lépésnyi egérutat vett, menekülne vissza a hangokhoz: "Míg énekelsz, nem történik bajod!" Újból énekelni kezd... az ösztön pereméről... könnye elered, míg találomra rázendít egy dal záró sorára... de a faun felkacag; a lány csak annyit lát még, hogy gyűrűs keze szikrázik a kandeláber fényétől, míg a tenyér, mint óriás koppantó el nem fojtja a gyertyafényt...

Igen... a gyémánt szikrázik még egyet, míg a zeneszobában feltör a vaksötét, s a faun mozdulatlanul les rá a kerevetre a falikárpitról.


21.

Húshagyókeddről hamvazószerdára virradt az éjszaka. A palotaszolgák koppantóval oltogatták a gyertyaözönt. Csak annyi fényt hagytak a kandeláberekben, hogy felszedegethessék az elnyúlt teremben a padok közé hullt csipkekendőt, csatot, illatos üvegeket, egy scudót... titkos kis cédulákat találtak légyottokról (egy-egy ilyen apró írás néha aranyakat ér...), a főméltóságok soraiban két legyező, fél pár kesztyű s sok-sok félig fonnyadt virág, mely délután még frissen illatozott a hercegi télikertben.

A színpadot három festett lépcső választotta csak el a Galleria dei Fiumi márványpadlójától. Itt halomban álltak a letaposott virágok: az önfeledt nézők a lelkesedés áradatában odaszórták a szereplők lába elé. A süllyesztők nyílásánál selyemdarabok, szalagok... túl sebesen mozgott a vízzel hajtott szerkezet: becsípte egy pásztor ruhájának csipkés szélét... a legkelletlenebbül a zenészek árva pulpitusai előtt söpörtek: itt csak gyantadarabok, eltaposott gyertyavégek, kanóc, földre hányt papírszeletkék, ólomdarabka hevert... de egyetlen garas sem.

Az egyház úgy kívánja, hogy ezen az éjszakán, amikor elkondul az éjféli harang hangja - megálljon mindenütt a tivornya, böjti bűnbánatba merevedjenek. Az alázkodó kéz a gyertya kormával rajzoljon keresztet a homlokra... felkészülve a "quia pulvis es" szellemében a reggeli hamvazásra... Igen... így van egy percig... S utána még rikoltóbban, bűntudattól harsányan tör ki újból a vigasság. A zenészek szinte őrjöngő tempóban... megállás nélkül zendítenek rá scherzókra, frottolákra, villanellákra... verejték szakad homlokukról, arcuk kidagad a fúvóknak, nyál... néha véres nyál freccsen a fa- vagy rézhangszerre, a violák úgy sírnak, mint meggyötört ember hangja: a fejedelmek ilyenkor temetik testvérüket, Karnevált.

A szolga, aki utolsónak marad a Galleriában, egy sarokból felemel egy szennyes fedelű, címeres, aranycifrázású füzetecskét: a nagyurak közül valaki elszórta a szövegkönyvet, amikor Apolló már a mennyekbe vezette az öröközvegy Orfeót. Városlakó a szolga, tud olvasni. Az egyetlen gyertyalángnál ujjával böki a betűt:

ORFEO FAVOLÁJA
E ZENEJÁTÉKOT AZ ÚR 1607. ESZTENDEJÉNEK FARSANGJÁN MUTATTÁK BE
AZ ACCADEMIA DEGLI INVAGHITIBAN, A KEGYES ÉS JÓAKARATÚ FENSÉGES
HERCEG ÚR MAGAS PÁRTFOGÁSA ALATT.

- Mit olvasol? - szól vissza utána társa.

- Látod-e... így csupa aranynyomás... cifraság, kegyes szavak... Ha kezembe veszem, csupa szenny már! "Élvezd Orfeo az égi kegyet" - ezt énekelték... Igen, ezt ígérték Rasinak, hogy felmegy a mennyekbe... s mi lett vele: ott énekel már órák óta közöttük... nincs kegyelem, amikor bort vittem be az előbb, láttam, csak úgy dől róla az izzadság... Nem, nincs kegyelem, aki udvari szolga... röhögve újráztatott a Medici-fattyú meg az a szakállas, karót nyelt princ Torinóból... Mi jut Rasinak? Talán valamelyik részeg... odavet neki egy dukátot...

- Te bent voltál végig? A favola alatt?

- Ott, ahonnan a vizet töltögetik a masinába, ott húzódtam meg, fogtam a hordót, hogy ne kergessen ki a kamarás. Mindent láttam, mert a maestro nem volt messzebb tőlem, mint az ajtó. S aki a maestrót látja, mindent lát, barátom. A tekintete... már az elég, hogy mozgasson brácsást, énekest... a palotamestert, aki forgatta a színeket... Ha láttad volna, hogy a herélt hogy csüngött rajta, míg énekelt... világért sem nézett volna senki másra, csak a Monteverdire.

- Mi volt a legszebb... neked?

- ...ahogy Rasi ott jár a pokol tornácán. Elaltatja az öreget, aki csónakkal kel át a folyón... utána hajba kapnak lent az asszonyért az istenek... Mintha megrázkódott volna a Reggia... Tudod, táncoltak, fújta a kórus... a sok virág akkor fonnyadt el egyszerre, amikor ráeresztették a kevert piros meg sárga lángot... kénköves gőz tört fel onnan... a lyukakból. Valami nápolyi eszelte ki a praktikát... Ott, ahol egész sötét volt, jajgattak az elátkozott lelkek... Közben szólt egyszer-egyszer a zene. Ezt, jegyezd meg, az urak interludiumnak mondják! Minden strófa előtt szól a zene. Ez volt nekem a legszebb. Mert ilyet még soha nem hallottam... Legszebb? Várj csak... amikor egyedül szólt a kettőshárfa... Innen láttam, hogy még a legrondább úrban is megfagyott a vér... Szívet tépő volt... a herceg - mert őt is láttam - egy pillanatra megtörölte szemét... mintha jel lett volna, egyszerre mindenki szipogott... könnyét törülgette... Dámáknak s lovagoknak sírni illett.

- S a kis csirke... hogy csipogott?

- Keveset... de nagyon szépen. Nem is félt. Egész bátran jött elő... zöld ruhában... mindene zöld volt... úgy vitte Rasit, hogy ez a potrohos majdnem kifulladt... Amikor végzett, a fenség lehúzta kesztyűjét, hogy jobban tapsolhasson... Nagy szó... nagy szó... Sabina, innen láttam, pulykavörös lett... Soha így nem tapsolt neki a herceg, pedig... őt is ugyancsak megtisztelte egyszer-másszor a szőnyeges kisszobában a kegyes fenség...

- A kocsis mondta: a napokban ő vitte ki a Te-be Caterinucciát... Két óra múlva megint csak visszahozta. Jöttek... mentek, nem látta őket senki... Ez volt a parancs. Ez is már jókor kezdi...

A sarokban valami csillog. Úgy, hogy társa ne lássa, közelebb megy. Félálarc... ezüsthímmel, rávarrott drágakövecskékkel... Érdemes volt vállalni a gyertyakoppantást. Óvatosan zsebébe dugja az értékes maszkot, hogy társa ne lássa...


A fenség nem sokkal éjfél után otthagyta a tivornyát. A szőnyegajtó átvezetett egy zárt folyosóra, titkos kulcsával kinyitotta a másik ajtót, belépett a dolgozószobájába. Itt várt Chieppióval együtt Contarini, a Serenissima új követe, aki éji kihallgatást kért s kapott.

- Főméltóságú herceg úr (a velenceiek soha nem adták meg a fenség titulust), az egész Signoria nevében fogadja hálás köszönetem a mai páratlan ünnepért. Kegyességed oly élménnyel gazdagított, melyet igyekezni fogok darabos tollammal megjelenteni uraimnak. Mielőtt még rátérnék kihallgatásom valódi okára, kérem hercegségedet, engedjen meg egy kérést!

Vincenzo fejéből elszállt egészen a mámor. Résen lenni, ha Szent Márk követével beszél.

- Nekünk... Contariniaknak Pádua mellett, Piazzolában feküsznek földjeink. Nagyatyám színházat épített... helyesebben - ő a kisebbiket, atyám a nagyobbat. Az én tisztem lenne, hogy élettel töltsem meg e falakat. Ha kegyességed megengedné, hogy eljátsszuk ott az Orfeót!

Ez őszinte? Soha nem lehet tudni, milyen érzéseket rejt a kékesre borotvált arc mögött villanó velencei agy. De nem tudja elfojtani a mosolyt:

- Igazán tetszett, Contarini?

- Hercegséged tudja, hogy sokat jártam külországokban, Madridban a király... Versailles-ban a királyné színházában... Londonban pénzért vettem jegyet, mert az ott lehetséges, nem sérti a társasági illemet. Tragédiákat láttam, alantas komédiát, pásztorjátékokat, kegyes rappresentazionékat. De szívemből mondom, s kérem, ne vegye hízelgésnek: ehhez fogható szépet nem hallottam soha. Mintha rátaláltunk volna valami útra... melyet rég... rég... Boëthius óta eltévesztettünk... Hogy ilyen volt-e őseink zenéje, mielőtt a Rialto szigetére költöztek, nem tudom... De hogy ez a dramma per musica határkő volt... ezt elhiszi nekem majd a Signoria!

- Megírja...? S a kérés, nemesuram?

- Az Orfeo volt számomra a nádméz, mely megédesítette a politika keserű ízeit. Híreink szerint Párma titkos egyezséget kötött Fuentesszel, a milánói spanyol kormányzóval. Madrid nem bocsátja meg hercegségednek a casalei várépítést... Ha szabadna igénytelen tanácsunkkal hozzájárulni a szeretett Mantua biztonságához, azt javasolnám, hogy siettessék Torinóban a házassági tárgyalásokat. Hercegséged egyedül áll; csak Szent Márk köztársaságának rokonszenve... s a firenzei nagyherceg jóindulata biztos számára. De ha megkötik a frigyet, készen áll a savoyai herceg húszezer embere is.

- Madridból rezidensem nem jelent vihart!

- Lerma szereti a szép képeket... Minden vendégének mutogatja, amit hercegséged küldött Rubens úrral - talán nem tudja... vagy nem híreszteli, hogy a képek nagy része... nem egészen eredeti... De, herceg úr, más, ami az Unica Cortéban mint kegyes ige hangzik el, s más az, amit a vaskezű öreg Fuentes tesz. A spanyolok nem szeretik olasz határaiknál - az olaszokat. Szent Márk városának is résen kell lennie, ha a katolikus felség hű fiai sokadmagukkal próbálnának a Serenissimánál látogatást. Mindaddig Fuentes csak fenyegetett, míg az itáliai fejedelmek között nem akadt áruló. De a pármai Farnese gyűlöli hercegségedet, s mindenre kapható! A százados ellenséggel paktumot kötött... Igen, hercegséged is tudja, hogy ha Itália egészének javáról van szó - Velence is olasz!... Ezt kegyességed ősei is megtanulták, amikor száz évvel ezelőtt a betolakodott franciák pártjára állottak... De ez már Clióra, s nem reánk tartozik, kegyes uram. A Signoria felhatalmazott arra, hogy esdve kérjem Itália közös java nevében hercegségedet: kössön minél gyorsabban szövetséget Mantua s Torino: ez hideg zuhany lesz a pármai árulóra! Ezek után azt kívánom, hogy megérhessem azokat a nyilván még csodálatosabb ünnepségeket, melyeket fenséged tervez, amikor Francesco ifjú herceg aráját bevezeti a Reggiába.


Claudia már lefeküdt, a kisfiúk aludtak, csak Cattaneo bácsi riadt fel: a lány szobájából még mindig átszűrődött a gyertyafény. "Aludj, Nuccia, holnap is lesz nap."

Meglazította az övet Claudio, levetette a csipkegallért, lerúgta a kissé szoros sarut. A maestro pálcája, ezüstnyelű tőre, tollas kalapja még ott hevert az asztalon. Ahogy apjától tanulta, néhány csepp nyugtatót töltött a vizezett borral teli pohárba. Ha negyedóra lepereg a homokórán: édes bódulatot érez, kiáll a féloldalas főfájás. De addig még benne lüktet az este minden rezzenése; a Favola szeszélyes tündér: látszólag antik istenek meséje, mitológiai herbárium. A valóságban: ha a szereplők - zenész, énekes és kórus - eljut a szenvedély csúcsához: már kész a dráma - minden ember orcát kap... minden aranyködbe zárt, árnyak birodalmában rebbenő alak emberré válik, akinek a lélek feldobbantja panaszszavát.

Amikor vége volt a rappresentazionénak: összegyűltek a főméltóságok, idegen princek, követek, prelátusok. A Favolának - mondta Fernando de'Medici - nincs párja. Az Euridike egykori előadása nem is léphet nyomába. Könnyed táncjáték... a szereplők majdnem mozdulatlan póza, az énekesek szöveghez tapadó, színtelen recitativója - ez volt a Peri-Rinuccini-dráma az Orfeóhoz képest. "Szeretnénk egyszer látni a Favolát Firenzében", s ez a legtöbb volt, amit egy Medici mondhatott.

Mantua érseke idős, fáradt ember volt. Már letett rég arról, hogy a tridenti zsinat szigorú szellemében megreformálja Vincenzo udvarát. Erre a bemutatóra mégis eljött, nem emelt kifogást, nem élt fenntartással, s amikor Claudio kézcsókra járult hozzá, némán homlokára rajzolta a kereszt jelét. "Nihil obstat", mondta a jel, míg halkan hozzátette, hogy az olyan favola, mely nemes és tiszta emberi érzéseket fakaszt, semmiképp sem lehet az ördög műve.

Mindenkit lenyűgöz a varázs: még hullámzik a színpad, mikor az utolsó akkordok is elhangzanak, a hirtelen csendben még bong az érchúr, s már felcsap a dörrenő taps, mely megrázza a Galleria dei Fiumit. Száz asszonykéz csokrot, szál virágot szór a színpadra, de kendőket, legyezőt, csipke álarcot is dobnak a lelkesedés paroxizmusában: mindez egy perc alatt elborítja a süllyesztő peremét, kulisszát, a pokol torkát. A szereplők csoportokba verődnek, hajlonganak... festett arcukon barázdát mos a könny, kezüket kitárják vagy szívükhöz szorítják... Ott áll a castrato, fején a koszorúval (második szerepében Proserpinát alakította), most ez a hosszú, furcsa idomú ember lassú, majdnem szakrális lépésekkel odamegy a clavicembalóhoz, mely mellett sápadtan, mosolytalanul áll a mester, leemeli koszorúját, s Claudio Monteverdi homlokára helyezi. A taps harsányabb lesz, egy kéz megérinti vállát, Claudio elhagyja helyét, előrelép, szeme előtt tüzes körök rajzanak, két halántékát elborítja a lüktető főfájás, s ahogy előrejön - felemelkedik vele szemben a nagy pantomin középső figurája: Vincenzo kiemelkedik hermelin-fehérségéből, s a szuverén átöleli hű alattvalóját.

- Holnap majd mindenről beszélünk, Monteverdi. Ma fogadja köszönetem szavát...

Még tart a csillogás, néhány percig, míg el nem sodorja a színpadi képet a farsangi forgatag. A mester arra gondol: ki emlékezik majd hamvazószerdán a húshagyókeddi mulatságokra? Egy udvari hintó két kamarást vitt el a Palazzo del Te-be, itt kapott ő is Claudiával együtt helyet. Apósa, Cattaneo Caterinával s a kis Francescóval együtt (a kisfiú most látott először udvari ünnepet) gyalogszerrel indult el a szép, holdfényes estében.

Mielőtt beszállnak, odajön a köhögő Claudiához a nápolyi spanyol alkirály ideérkezett olasz rokona. Kitárja két karját, s igazi déli lelkesedéssel mondja: "Madonna, míg élek, az ön áriáját nem feledem." A bakról látni a kocsi belsejét. Claudio benéz: az asszony szeme tágra nyílt... könnyesen szép... Isteni derű árad róla, a nápolyi lovag elragadtatva nézi... Ma este milyen szép... milyen régi Claudia!

Caterinuccia még túl ifjú hajadon ahhoz, hogy részt vehessen a húshagyókeddi udvari bálon. Claudio ezt még nem engedheti meg. Így megy a lány, dideregve a Mincio felől fúvó jeges szelek közt, belekarolva Cattaneo bácsiba... a szél kifújta kendője alól vastag, ragyogó hajfonatát, köntösét felfogja, hogy lábujjhegyen lépegethessen macskakőről macskakőre, s ne szennyezze be szép köntösét a felfreccsenő sár.

- Látod - mondja halkan Cattaneo, akiből az este majdnem poétát varázsol -, látod: a semmiből teremtette meg néhány zenész... énekes... a mester ezt a dramma per musicát. Ki nem sírt volna a hárfaszóló alatt? Ki nem érezte, hogy a pásztorok vidámsága Orfeo s asszonya nászán... nem tart soká: már a zene is éreztette... minden muzsikus úgy játszotta: hogy ez után valami szomorú következik... Csak a vége nem tetszett.

- Ahogy először írta Striggio úr, úgy jobb volt. Miért nem adhatták úgy elő?

- Az inkvizítor úr nem engedte. Mert a bacchánsnők szaggatták volna szét Orfeót, aki nem akar szeretni senkit többé Euridike után... Ez túlságosan felkorbácsolta volna... épp farsang utolján a szenvedélyeket... Inkább szálljon le Apolló, s vigye magával a lantost az Olümposzra... Kár, fiam... Striggio nagyon szépen csinálta a bacchánsokkal... De örüljünk, hogy így sikerült... Úgy mondják, az inkvizítor sokáig tűnődött, vajon egyáltalán elő lehet-e adni a favolát?

Már elérte a homok az órán a kiszemelt rovatot: ma, úgy látszik, csak később hatnak a mákonyos főzetek. Igen... a vége, gondolja Claudio, lapos... szebb, vérbőbb, izgalmasabb lett volna a bacchánsok énekével s táncával... De erről a közönség nem tudhatott... Claudia megint köhög? Igen... a tapsvihar volt a legszebb s legfájdalmasabb... Mintha ágyúüteget dörrentettek volna... ahogy összecsapódott száz pár tenyér... Látja magát, amint fekete udvari köntösében áll... meghajlik... lehet, esetlenül, mert nincs szokva az ilyen nyilvános, világi megtiszteltetésekhez... A fenség két keze a karfán... a következő pillanatban feláll... "Claudio..." A másik szobából halkan... mintha Euridike fájdalmas szerepét énekelné tovább, megszólal Claudia. Ismeri... ismeri ezt a hangot. Elfeledi saját főfájását, s Baldassare doktor kis házipatikájából kihúzza az asszony csillapító gyógyszerét...


Contarini legénye már a második gyertyát tolta ura elé. A velencei követ úgy rendelkezett, hogy mihelyt lezárja, pecsételi a jelentését: azonnal vágtasson lovaslegénye vele. Először, persze, az "in politicis" rész jön, a Serenissima íratlan szabályai szerint: a követ beszámol a Vincenzóval váltott éji párbeszédről... utána tiszte szerint belemerülhet a társadalmi élet leírásába is; meglehet... ez jobban fogja érdekelni a Tízeket, mint a spanyol csizma s a monferratói vár.

"...ha műfaja szerint válogatnék, nehéz lenne eltalálnom, mihez is hasonlít ez a Favola. Rinuccini úr stile recitativónak nevezte azt a módot, ahogy Euridikéjét megírta: az vala büszkesége, hogy a zene s az ének nem nyomja el a »domina absolutissimának«, a dikciónak s a stílusnak költői ragyogását.

De én, aki láttam kegyelmességtek engedelmével a Medici-nász alkalmával Firenzében az ottani ünnepséget - úgy érzem, hogy itáliai zenés drámánk új fordulóponthoz érkezett az Offeóval. Kegyelmességtek figyelmét nem kerülte talán el, hogy az Euridikénél csak a költőt említettem meg, úgy éreztem: Peri úr zenéje a szöveget árnyékként követi. De itt... az Orfeónál mintha épp fordítva állt volna a helyzet. A herceg maestrója, Claudio Monteverdi úgy építette fel a favolát Striggio nemes úr szép, de önmagában remekműnek aligha számító szövegére - mint valami demiurgosz. Ha a firenzeiek művészetüket stile recitativónak nevezték - én a tegnapi estét (már hamvazószerda hajnala van, kegyelmességtek engedelmével) a stile drammatico diadalának merném nevezni.

Mi ez a favola? Meséjét nem kell felidéznem... de elmondhatom, hogy a szerelem e régi favoláját oly mélységes érzésekkel kelti zene s szöveg életre, hogy ebben minden jámbor keresztény lélek is gyönyörködhetik. A zenekar önálló szerepet kap: amikor - miként kezdetben - énekesek nélkül játszik, ez szimfóniának mondatik. A zenekar este, ahogy megszámoltam - ez talán érdekelni fogja a San Marco zenekarát - mintegy negyven zenészből állt; tíz hegedűs volt közöttük, két faorgona... hárfák. Az egyik kettős-hárfának igen jelentős szólószerep jutott. A fúvósok hangját legerősebben az alvilágot ábrázoló felvonásban éreztem: itt szerény emlékezetem szerint mintha a mi nagy Gabrieli mesterünk szonátái hagytak volna nyomot. Ami az éneket illeti: Orfeónak néhány strófája könnyekig meghatotta a nézőket. Lovagok sírtak, papok törölgették szemüket. Rasi mester készséggel alakította Orfeót. Úgy mondják, Monteverdi tanácsára tüzetesen megfigyelte, hogy a komédiás nép hogyan mozog a színpadon, s ő is ugyanolyan biztonsággal... természetességgel járt, mozgott, beszélt, mint a Fedeli aktorai.

Az az érzésem, hogy az Orfeo panasza... a Lamento az, amiben elérte a tetőpontot a stile drammatico művészete. Ha szabad a »szolga« és az »úrnő« hasonlatával élnem: az Orfeónál a kettő édestestvérként jár egymás mellett, sem a szöveg, sem a zene nem szolgája a másiknak. A nézőnek az a benyomása, mintha a költészet szülte volna a zenét... de lám, a muzsikának mily rejtett lehetőségeit csillantja fel a mester akkor, amikor minden szereplőnek egy-egy olyan hangszert juttat, mely leginkább kifejezi helyzetét... vagy a benne lappangó szenvedélyt.

Az itáliai vendégek legszebbnek Orfeo nagy áriarecitativóját tartották - amikor megindítani törekszik az alvilági hatalmakat. Ez végsőkig próbára teszi az énekes művészetét. Rasi nagyrészt megfelelt a végsőkig fokozott igényeknek, bár sokszor úgy éreztem, mintha a mester keze kissé túlságosan szigorú lett volna... a fioriturák jórészt elmaradtak... holott a mantuai udvarban megszokták Rasi cifraságait.

Szólnom kell kegyelmességteknek a karról. Az Euridikében néhány énekes volt, aki kottával kezében - mint ahogy oratóriumokban szokták - bevágott, amikor eljött szerepének ideje. Az Orfeónál talán húsz pásztor is serénykedett, jöttek-mentek a színen, körülszaladozták a festett ligeteket... a hangjuk eleinte olyan, mintha scherzo- vagy frottolaénekesek lennének... de ahogy érezzük közeledni a tragédiát, úgy lesz ez is egyre komolyabb.

A »Vieni Imeneo« kórusát, míg írom e levelet, még most is hallom. Úgy mondhatnám: templomi zenének is beillenék. Ami a zenei szerkezetet illeti, most először sajnálom, hogy a Serenissima törvényei nem engedik, hogy nemesek fiai kórusgyermekek lehessenek. Így tudatlanságomban csak érzéseimnek adhatok kifejezést. Az az érzésem, hogy a basso continuo, melyet a mester mindvégig tiszteletben tartott: nagyon finom... néha egyenesen leheletszerű akkordok formájában érvényesült. Ez mindenkinek feltűnt, aki még emlékszik bizonyos Artusi nevű bolognai papnak Monteverdi ellen intézett támadására. Bizonyos, hogy voltak olyanok a régi zene hívei közül, akik elsápadva emlegették a »moderno« szót, mintha ez a sátán találmánya lenne. »Kilenced«, háborodott fel egy merész hangkötésen mellettem az itteni egyetem harmóniaprofesszora. S mi következett erre? Amikor megszólalt a híres castrato ajkán a Messaggera szava - tizenegyedes ugrással tetőződött be a kegyes úr füle számára ez az injúria.

Ezek a mester új stílusát tükröző disszonanciák voltak, a Muzsika tudósai nyilván vitába szállnak majd vele. Mégis mindent egybevéve letagadhatatlan a favolának felettébb harmonikus hangulata. Ha kegyelmességtek többet akarnak tudni erről, megkérem valamely tudósabb barátomat, hogy vesse papírra észrevételét. Majd megjelöli pontosabban, milyen szereplőkhöz melyik hangszer tartozott különösképp, hogy kifejezésre juttassa lényegét. Csak azt jegyeztem meg, hogy a Messaggera szavát a kisorgona, a kórus- és tánc jeleneteket Claudio mester csodálatos cembalojátéka kísérte... máskor meg hegedűk, bőgők, kettőshárfa, chitarrone kapott szerepet valamilyen tudós kézzel felépített zenei rend szerint.

Bevallom, hogy ehhez a zenekarhoz képest a Camerata orkesztere csak gyenge kísérletnek volt tekinthető.

Köztársaságunk törvényei nem szegték soha szárnyát a nemesebb ambícióknak. Így bevallom, boldog és büszke lennék, ha Piazzolában levő kis színházunkban Monteverdi úr valamelyik alkotása felcsendülhetne. Ki tudja? A sors forgandó az ő világában, művészeknél néha minden látható ok nélkül is előfordul, hogy kezükbe veszik a vándorbotot. Talán azért, mert szűk lesz néki Mantua... talán azért, mert nem bírja el már az udvari pénztáros kicsinyességét (közbevetőleg jelentem, s ez jellemző magára az egész udvarra: néhány héttel ezelőtt madonna Claudia, a maestro felesége, aki tegnap este az Euridike rövidebb szerepében különösképp remekelt, saját maga levéllel fordult az udvari titkárhoz, lehet, hogy ura tudta nélkül, de felpanaszolta, hogy nincs annyi pénzük, hogy télire tüzelőt vehessenek, ami azért is lenne szükséges, mert ő maga sokat köhög, a mester sem egészséges, s a gyermekek kicsinyek). Ezt azért írom, hogy kegyelmességtek soha nem hamvadó memóriája vésse fel eme Claudio mester nevét. Túlzás nélkül mondhatom, mert ez minden vendég véleménye, aki ma jelen volt a rappresentazionén, hogy Itália büszke lehet, hogy Monteverdi úr nem flamandnak, franciának, hanem olasznak született. A mester jámborsága közismert, az este is menten elhagyta az udvart háza népével, amikor a szokásos húshagyókeddi mulatság kezdődött. Tiszta életű, rossz szót nem hallani róla, szelíd és jóindulatú általában mindenkihez. Sokan mégis varázslónak tartják, mert úgy jár a Harmónia birodalmában, behunyt szemmel, melyben mindenki más elbotorkálna... s talán azért is, mert néha szeméből olyan különös láng csap ki, mely megperzseli a dilettánsokat.

A hajnal betör... kegyelmességtek úgy olvassák követük s szolgájuk e sorait, mint amelyre rátette pecsétjét a tegnapi este s a mai éj. Még egy hírem van, s ezért is sietek, hogy időben megérkezzék a levél a vasárnapi tanácsülésre. Egy hét múlva a herceg megismételteti a rappresentazionét. Erre sem találunk eddig még példát. Ez úgy tudom, március havának kilencedik napjára esik. Ha valaki el akar jönni Velencéből, bizonyos, hogy Vincenzo herceg ezt a Serenissima részéről megtiszteltetésnek veszi. Így kegyelmességtek kezeit csókolja..."

Levonta ujjáról a gyűrűt, a szobát megtöltötte a sercenő viasz szaga. Titkára álmos szemmel jött be. Mindketten velencei patríciusok voltak, Contarini lehunyta fáradt szemét, halkan mondta:

- Szeretném megérni, hogy Monteverdi Velencéé legyen. Ha olyan állásba kerülsz, melyben ezt előmozdíthatod, el ne mulaszd. A múzsák már sok csatát nyertek a Serenissimának. Monteverdi majdnem felér - Lepantóval.

Nevetett, a titkár fújtatóval felszította a serpenyőben pislákoló faszén parazsát. Az illatos füvek hamvából felcsapott az édes gőz. Contarini idős ember volt, prémes köntösében is didergett. Öreges, törődött hangján dúdolta a refrént: "lasciate i monti... lasciate i fonti..." Mocenigo, a titkár lábujjhegyen kiment a szobából. A követ elaludt.


A mantuai erénycsőszök világvégét emlegették, amikor vasárnap reggel felharsant a nagytéren az udvari kürtös szava.

- A fenség Mantua minden dámáját... leányát, asszonyát szívesen látja március kilencedikének estéjén a Reggiában, amikor is megismétlik Alessandro Striggio nemesúr és maestro Claudio Monteverdi favoláját, az Orfeót. Aki eleget tesz a fenség meghívásának, három nappal előbb jelentse be a kancellária kiskapujánál!

A hercegasszony is tréfás botránkozással csóválta fejét, amikor értesült arról, mit rendelt el a fenség. Vincenzo ragyogott, páváskodott, mint valami ifjú udvaronc. Hazahívatta ifjabb fiát, Ferdinándot is Pisából: már néhány hónap múlva betölti huszadik évét, s akkor remélhetőleg megkapja a bíboros kalapot. Ezenfelül a Ház valamennyi hölgytagja, beleértve nővérét, az özvegy ferrarai hercegasszonyt, a Madama di Ferrarát - hivatalos erre a dámák részére rendezett "harmadik" előadásra.

A kamarás jelentette, hogy Claudio Monteverdi kihallgatásért esedezik uránál. Vincenzóban hirtelen felderengett: az Orfeo dicsőséges bemutatója óta nem talált időt arra, hogy hívassa a maestrót, bár a nagy siker hevében úgy ígérte, hogy rövidesen kéreti, s már ebben burkolt ígéret rejlett a várható jutalomra... Így kissé kelletlenül adta meg az audienciát.

Szabadságot kért az előadások után. Claudia sokat köhög, a gyermekeket is megviselte a Mantuában szokatlanul kemény, havas tél. Az édesapja Cremonába hívja néhány hónapra fia egész családját. Emellett szülővárosának tudós társasága, a cremonai Accademia degli Animosi is - hallván a mantuai siker hírét - be szeretné mutatni az Orfeót. Mint hallja, Vincenzo mester fia, a tudós s kitűnő Galileo Galilei mester is érdeklődött: ha előadják, szívesen átjön új állomáshelyéről, Páduából, ő is szeretné hallani az Orfeót.

- A harmadik előadás után... Igen helyesnek tartom, ha hazautazik. Legalább így feltűnés nélkül tájékoztathat engem arról... különösen, ha előadják a favolát, s sok emberrel kerül össze, hogy hogyan fogadja a cremonai nemesség, ha mégis megkötöm a spanyolokkal az üzletet: odaadom Monferratót cserébe Cremonáért. Bár látatlanban hiszem... hogy Mantua uralma valamivel édesebb lenne, mint Madridé... Nem... bizonyosan nem szeretik ott sem a kasztíliaiakat...

A herceg elkomolyodott. Fürkészve nézett a maestróra:

- Olvas ön spanyolul?

- Még nem próbáltam, fenség!

- Kár... Iberti küldött néhány hete egy könyvet Madridból. Azt írja: nagyon sok port vert fel... pereskedések vannak körülötte. Megemlékezik a szerzőjéről is, de már erre nem emlékszem, csak annyira... hogy az is orvos fia... Látja, szorgalmasabb voltam atyám jóvoltából gyermekkoromban - tudok spanyolul, így menten elolvastam. Rég nem szórakoztam ennyire. Valami Don Quijote nevű lovag a protagonistája a könyvnek, akivel mindenféle különös kalandok esnek meg... de akármi történik vele, mindegyre csak kicsúfolja a spanyolokat... mármint a nagyurakat. Iberti azt írja... a grandok dühösek is érte, mert a szolgák összenevetnek hátuk mögött: igyekeznek eltalálni, kire gondolhatott az auktor, akinek nem emlékezem a nevére... Szóval kegyelmed is érdeklődjék, népszerűek-e a spanyolok Cremonában, tartsa nyitva a szemét. Ha hazajön, majd mindent elmond nekem... Az Orfeo? Igen... tudom, nagyon sok idejét vette igénybe, s illő lenne, hogy ezt kincstárunk megtérítse önnek... hálánk jeléül is. Majd beszélek Chieppióval... alkalmat s módot találunk rá... Csak éppen, hisz ön is tudja, ezek a farsangi ünnepségek erősen kimerítették kincstárunkat... Akkor holnap... Vendégeink a dámák lesznek... érzelmesebben... in modo sostenuto lehetne játszani... Szeretem, ha szép hölgyek szemében könnyek csillognak. S várjon csak, Claudio? Mi lenne, ha kissé megtréfálnánk Mantuát? Értem alatta az álszenteskedőket... Ha...

Töprengve simogatja szakállát, hirtelen Claudióhoz fordul.

- Ugye, míg nem dőlt el, milyen finálét játszunk... a zenészek és énekesek tanulták mindkét változatot?

- Belekezdtek, fenség... De mikor megjött a Szent Hivatal döntése... elhagytuk a bacchánsokkal a próbákat.

- Hosszú?

- Néhány perc csak a szcéna, fenség, őszintén sajnálom, hogy nem ragaszkodtunk ehhez a megoldáshoz. A dráma tragikus véget kívánt volna. Nem apoteózist Apolló kegyelméből.

- Papot nem hívtam holnapra, Claudio: ne mulasszuk el ezt a tréfát. Önnek ma délutánja s holnap reggele szabad... Ha késő estig próbálnak? Vacsorát adatok a zenészeknek a konyháról... a bacchánsnők... udvari dámáink is vállalkoznak... kevés... szellős ruha kell csak hozzá... szép láb... telt kebel... Legfeljebb kissé megfáznak... De helyesebb lenne, ha mégis inkább a színésznők közül választaná őket... Biztosabban mozognak a színpadon... Nagy tréfa lesz, Claudio. Látja... hercegének mindig törni kell a fejét, hogyan szórakoztassa ezt az elkényeztetett Mantuát!


Havazott. A bolond idő felkavarta a böjtöt, s Vincenzo herceg dáma-meghívása heves vitákra adott okot. A kürtösök minden tisztességes mantuai asszonyszemélyt meghívtak a fenség nevében a palotába - s ez valójában úgy hangzott, hogy a Reggia minden nő előtt nyitva áll, aki megtiszteli az előadást. A sok kérdésre a palota főmestere adott választ. A Galleria dei Fiumiban nincs túl sok hely, s így a férjek, apák csak elkísérhetik családtagjaikat és értük jöhetnek, de férfiak számára aligha tud helyet biztosítani Viani úr, a hercegi építész. De hogy ez a meghívás a nemesdámákon kívül még kikre értendő: ezt nem hirdette ki a herold szava. Bizonyos, hogy nem hiányozhatnak a patrícius hölgyek, Mantua hivatalbélieinek asszonyai... de vajon kufárok, kézművesek, kétkezi emberek lánya-felesége is helyet kaphat-e... ez már inkább merészség... helyesebben arcátlanság dolga, ha a bejutást ezek is megkísérlik.

Fogatokból, gyaloghintókból prémes, bársonyköpenyes dámák libbentek ki s eltűntek a Reggia udvari főbejáratánál. A testőrség kapujánál viszont már kora délután gyülekezni kezdtek a szerényebb polgári lányok s asszonyok. A muskétások most az egyszer fékezték szavuk nyerseségét, s amikor Viani megadta a jelt, kinyitották a kaput. Innen került mindenki - nemesdámák s a kisnép asszonyai vegyesen - a belső palotaudvarra, melynek bolthajtásos felhajtójában egyedül mint kapubálvány ott állt Vincenzo Gonzaga, Mantua hercege...

Mindenkit kalaplendítéssel fogadott s mosollyal, mint "vendégét", ahogy előírja a szokás. S az asszonyok bókoltak a hercegnek, egy-egy hangoskodó, kedves kiáltás kiszakadt az asszonyok szájából: ma szabad volt a vásár, a herceg egyedül volt, s minden szóra mosollyal válaszolt. Aki túljutott a kapubejáraton: itt már apródok, udvari szolgák, beljebb a nemességet kamarások kalauzolták. Csupán a főnemesség hölgyeire vártak külön helyek - a többiek, persze külön a nemesség, külön a polgárság, érkezésük szerint kaptak padokat. A Galleria édes zsongással telt meg, s Vincenzo, amikor úgy érezte: már eleget tett a vendéglátói illendőségnek - felszaladt a rejtett kis szobába, s gyönyörködő szemmel nézte végig a vendégkoszorút.

Minden meghívott bort, gyümölcsöt, süteményt kapott, hogy így jobban türtőztessék a várás izgalmát.

A herceg ledobta prémes köpenyét: talpig fehérben páváskodott, a kis szobában még meghintette magát illatszerrel. A tükör szemben visszavetette szőkeségét, melyet már ezüsttel szőttek át az idők. Lejött a kislépcsőn, átkerült a másik palotaszárnyra, az audienciák termében várakozott kísérete. Mindenki itt volt, Striggio, a boldog szerző udvari díszben, Follino, a történész, Viani, a palota gondnoka, Chieppio bent a teremben próbálja kissé féken tartani az asszonyzsivajt.

Mintha ez is ünnepi szertartás része lenne: sorban kivonulnak a palotaszolgák, díszköntösökben: száz és száz gyertya lángját villantják fel kanócaik, a terem hátterében a vaskarikákba kissé kormosan lobogó fáklyákat helyeznek. Néhány perc még, mindenki érzi, hogy az est fénypontjához közeledik. Mint nagy városünnepeknél, körmeneteknél vagy parádés kivégzéseknél: tetőfokára hág az izgalom. Ebben a csicsergő zajban sorakoznak fel az ezüstharsonák, hogy köszöntsék a bevonuló udvart.

A sápadt, szigorú arcú hercegasszony, a hatalmas termetű, muskétásnak is beillő Madama di Ferrara, a két ifjabb hercegkisasszony... S mögöttük elsőnek, mintha maga is a fejedelmi családhoz tartoznék - feltűnik Barbara di Sanseverino malomkeréknyi keményített csipkegallérjában, mely fölött diadémos, rőtszínű hajkoronával keretezett talányos arca csillog. A beavatottak tudták, hogy a herceg külön futárt küldött Colornóba, s úgy határozta meg a "harmadik előadás"-t, hogy Sala grófnője is jelen lehessen.

Az énekesek már szétszélednének. A castratónak lejárt szabadsága, Rasi Ferrarába készül, s Monteverdi is szeretne mielőbb Cremonába jutni. De a herceg parancsa mindennél szentebb s így a magas, kissé hajlott varázsló az illem szerint engedelmet kér a város urától, hogy megkezdhesse az előadást.

A herceg övéből apró ezüstkulcsot von elő, odadobja a maestrónak: ez a clavicembalo kulcsa, mely így jelképe a rappresentazionénak. Ugyanígy veti oda Vincenzo lovagi tornák vagy állatviadalok alkalmával istállók vagy ketrecek kulcsait.

A zsivaj elnémul, a félezer asszony lélegzete is eláll, amikor megszólal a bevezető szimfóniában a hangszerek együttese. A nők legtöbbje eddig vándorlantosokat hallott világi zenével s a vasárnaponkénti orgonakorált. Most a szinte vakító világosságban csodálatos színpad terül el előttük, a rétet a fenség télikertjeiből díszítették élővirággal. A színen pásztorok... világos köntösökben, sarukkal s pásztorlányok: lábuk fedetlen; már ez egymagában a csodálkozás bűvölt moraját váltja ki. S ebben a kápráztató képben olyan az orkeszter játéka, mint valami édes égzengés.

Sanseverina mosolyogva fordult Chieppióhoz:

- Don Annibale, hány felvonásos a favola?

- Ötre készüljön, Madama... Striggio barátunk ez alkalommal felettébb szorgalmas volt... Az első mondhatnám, még csak a bevezetés... a másodikban bontakozik ki a kórus. Ezt Claudio mester a jó Euripidésztől leste el... Igen, grófasszonyom, ez már a tragikum kezdete. Két felvonás - bízom, nem fog megijedni - alvilági tájakon zajlik le. A végén jön a második, tragédiába illő katasztrófa, s ezzel lényegében véget is érne a darab, ha nem kellene elmondani a morált. De ez... sajnos, kétféle, asszonyom, s mi, szegény miniszterek, tudjuk, hogy nemcsak a favolában gyűlik meg a bajunk a Janus-arcú igazsággal... Szegény Rasi, azt hitte, hogy hétvégén békésen távozhat aranyaival Ferrarába - s ma, ezt elárulom kegyelmességednek, áldozatul fog esni a bacchánsnők szenvedélyének... Először, amikor az Accademiában hallottam... készen a favolát, bevallom, könnyeztem. Másodszor igyekeztem ellesni, mit akart mondani a költő. Ma este talán megfejthetem egyszerű elmémmel Claudio titkát: miért beszélnek az Orfeóról már úgy széltében-hosszában Itáliában, mint a varázsló Monteverdi csodatettéről?... Segítsen, kérem, a titok megfejtésében kegyességed is, madama.

Míg tart az interludium: még a nemesdámák legyezői mögül fel-feltörő hullámokban hallatszik a csicsergés, suttogás. Ám amikor megszólal a cembalo hangja, s intonálása elárulja: bontakozik a dráma - Mantua asszonyai szívszorongva követik a pásztorok énekét, s végighullámzik az ijedt, feszült várakozás, amikor betoppan a tragikus színekbe öltözött Messaggera.

A Fiumi oldalkabinetjében várnak a szereplők arra, hogy reájuk kerüljön a sor. Claudia halkan beszélget Charon megszemélyesítőjével, a hercegi énekkar első basszusával. Matteo mester régi énekes, Cattaneo kenyerestársa, ismeri az asszonyt kislány korából, azóta, hogy apja először hozta el a templomkórusra. A festékes arc a gyertyák sárga fényében nagyon sápadt, s a peplonába burkolózott Euridike valóban mintha élet és halál közös partján imbolyogna. Ha mosolyog, még mindig a szép Claudia átható varázsa... de az arc elkeskenyedő rajza, a lázban égő szem... Matteo halkan mondja:

- Ha vége lesz az ünnepségeknek, menj valamerre a tengerre, jó levegőre, Claudia. Nápolyban... a szigetek közt... Capri...

Az asszony szomorúan mosolyog:

- Ma még énekelek... Holnap? Ha fizetnek... megyünk a gyerekekkel Cremonába. Ott nem fáj Claudio feje s én is kevesebbet köhögök, az öreg doktor...

Újra felzendül a szimfónia. A variánsok erejével csapódik neki a dráma falának, ahogy hullám ostromolja a gránitot. Az ajtó keskeny nyílásán át látni - mint hullámzik, izgul, kendőjét tépdesi, legyezőjével játszik, könnyez, susog az asszonysereg. Barbara - különös módon - nyeles ezüst keretbe foglalt lencsét emel szeméhez (egy udvari költő Néróhoz hasonlította, aki smaragdján keresztül nézte Róma lángjait), így látja a szereplők arcát, de az aranyos széken ülő Vincenzo Gonzagát is. Úgy mosolyog Sanseverina, mint aki mindent ismer: a mese mögött meghúzódó láncot, a titkos kapcsokat, összefüggéseket. Amikor a zöld Speranza jelenése jön, előrehajlik. Így figyeli a Romaninát, aki harmadszorra egészen levetette gyermeki félszegségét, s telt szopránjával már csattogva, biztosan szárnyal a bolthajtások között. A herceg, amikor jön Caterina s fogja Rasi kezét - úgy mozdul, mintha ő is menne vele. Lehet, hogy ezt csak Barbara látja. Lehajtja fejét. Mosolya cinkos is, szomorú is. Egyetlen nő Vincenzo életében, aki a százlángú dilettánst megértette.

Aki ott volt az Accademia estjén... vagy az első palotabéli rappresentazionén: a fináléban csodálkozva ismeri fel a változást. Nem Apolló ereszkedik le a festett, habos egekből a színre... hanem a bacchánsok meztelen lábú csapata szökell fel - s a kórus hangja felcsapó izgalmával csak korbácsolja a végső tragédia szelét. Rasi, a letört, szomorú Orfeo könyörgésre fogja... lantját védően emeli feje fölé, viaskodik a szenvedélytől égő trák menádokkal, akik nekirohannak... a színpadon már nem látszik más csak a hullámzó női testek vonala, egy tépett húr, elvetett fadarab jelképezi a megtiport lantot, s a halott költőt kecses szökellésekkel táncolják még egyszer körül a bacchánsnők...

A lángok kigyúlnak a Galleria dei Fiumin. Böjt van, a herceg nem rendezhet a város hölgyeinek bált. Mint ahogy nagy oratóriumok végső akkordjai után szokás, mindenki feláll, egypercnyi csenddel áldoznak az est emlékének: csak utána tör ki a tapsvihar... Az udvari emberek egymásra néznek. Ezzel az ünnepséggel végérvényesen befejeződött Mantuában az illetlenül meghosszabbított karnevál: ahogy megindul a folyosó ajtóin át a hölgyek serege... emléket visznek magukkal egy favoláról, melynek esztendőre már talán senki sem tudja nevét...


22.

Az orfikus himnuszok világa, melyben élt, míg tartott a Favola bűvölete: mintha egészen szétfoszlott volna a kihasadó cremonai tavaszban. Lent áll a napsütésben apjával s két fiával. Francesco már nyolcesztendős: minden részletére emlékezik múlt látogatásának. Komoly, nyugodt kisfiú, akit a nagyapa fürkésző szeme valamilyen állami magisztrátusra szemel ki. Talán Claudio egyszer még nemesi rangot is nyerhet, s akkor a fiú előtt igazán nyitva áll bármilyen pálya Itáliában. Egyelőre boldogan kereng az orvoshajlék misztikus világában, boszorkánykonyha illat, aszalódó füvek, sárkánymájfőzet, csontvázak között.

Claudio Cremonában mindig gyermekké vedlett vissza. A családi kör ilyenkor újból szorosan köréje fonódott, mint elsőszülött köré, csak a belső kisvilág számított, akárhogy körülnyaldosta már Claudiót Itália-szerte a hír. Apja - játékos komolysággal - újból "fiúvá" avatja, akinek felkérdik leckéjét, elszámoltatják az idővel, s akinek vasárnap reggel kijár a tíz garas. Csak éppen akkor komorodik el a doktor, ha menyére tekint. Már az első pillantásra látta arcán a lázrózsákat, amikor utazástól fáradtan, köhécselve ült le az asztalhoz. Nem akart ünneprontó lenni, de már első este jó adag elixírt diktált Claudiába, aminek "segítenie kell".

Másnap ott álltak a napsütésben, a március előcsalogatta a lappangó, ágyából bontakozó természetet: lila, majd sárga szőnyegek kúsztak a barna mezőkön, mimóza bokrok szökkentek virágba, mintha a téli álomból felriadt házak és utcák is más színt kaptak volna.

Ott állnak a kapu előtt. Claudia nekitámaszkodik a falnak, élvezi a napsütést. A doktor szeme összevillan fiával: az erős napban látszik ott, ahol Claudia áll - egy kis, keskeny, elfalazott ajtókeret. Ez a "porta dei morti" - koporsók útjának ajtaja. Baldassare, amikor beköltözött, elfalaztatta. Az ő házából mindig élve jönnek ki a betegek.

Francesco már az utca másik végéből szaladt vissza:

- Nagyapa, nálunk miért nincs ilyen kisajtó?

A doktor szeme fiára tévedt. Claudio lehajtotta fejét.

- Nincs szükségünk rá, fiam...

- De ha valaki mégis meghal a házban, hogy jön ki, ha nincs kiskapu? Neked is kellene csináltatni ilyent!

A gyermek várta a választ. A felnőttek néhány lépést tettek szótlanul. Francescónak senki sem felelt.


Cremonának Milánó a fővárosa. Itt, a lombard nép özönében felszívódik a spanyolok kapzsisága s dölyfe - a város alig veszített lüktető életerejéből, a milánóiak csak akkor kedvetlenednek el, ha hallják - máshol, Mantuában, Ferrarában, Firenzében menynyivel jobb, szabadabb, könnyebb az élet.

A spanyol tartományon kívül jutni nem könnyű, de Lombardián belül tetszése szerint utazgathat a polgár. Ha megelégelték a kisváros keserűségét, felkerekednek, benéznek pár napra Milánóba, melyben még a farsang is - egykori boldog emlékezetű Ambrus püspök jóvoltából - három nappal tovább tart, mint bárhol máshol a világon. A milánóiak szívesen veszik a mindenhonnan ideözönlő népet: mulatnak rajta, megkopasztják, mégis ez önt életet a város halódó iparába, kereskedelmébe, melyet a szűk spanyol gallér fojtogat.

Ricardi úr még mindig első tanácsos, a Szenátus elnöke, a spanyol kormányzó jobb keze. Annál nagyobb megtiszteltetés, hogy Fuentes grófjának e helyi helytartója saját kezű levélben hívta meg Claudiót. Őkegyelmessége hírt vett arról, hogy Mantua hercegi zenemestere Lombardiában időzik. De tud arról is, hogy valamiféle favolát bemutattak a mantuai udvarnál, melyről Itáliában már sokat beszélnek. A kormányzó sem sajnálná talán drága idejét ahhoz, hogy maestro Monteverdivel szót váltson. Természetesen nem arról lenne szó, hogy ugyanazt a zenés komédiát mutassák be, mint a Gonzaga-udvarnál. Valamilyen új rappresentazionét kellene írnia a mesternek, mely gyönyörködtetné a jó milánóiakat, de kielégítené a spanyol nemesség csiszolt és kényes ízlését is.

Nehezen indult. De az apa maga unszolta fiát, hisz azt látta, hogy a kissé korán hajlott, őszbe vegyülő szakállú Claudio naphosszat magányosan sétál, keveset mosolyog. Töpreng. Ilyenkor jó, ha forog egyet a világ. Maga kereste meg a postakocsit, lekötötte a hely árát, hogy még ezzel se legyen fiának gondja.

Míg gördült a gyenge utakon a kocsi, számolta: hány éve, évtizede, hogy utoljára tette meg ezt az utat. Egy-egy ismerős hegylánc, várrom... piros vagy zöld falú házak egy faluban: mintha ennyit megőrzött volna az emlékezet. Már nem kell aggódnia attól, hogy elfogy kis pénze, míg a kegyelmes úr elé kerül. A palota egyik szárnyában nyittatott számára szállást a kormányzó... Alkalmi útitársa - egy fecsegő kufár, aki gyakran csapott át szülővárosa, Nápoly dialektusába - úgy lelkendezett, rajongott a lombard fővárosért, mint amelyben örök ünnepet... orgiát ül az életöröm. De Claudio a tikkasztó meleg napra gondolt... látta önmagát mint ifjú studiózust, amint cipeli fel a viola da gambát, zsebe dagad a kottalapoktól. Még mindig égeti a szégyenletes emlék: a három dukát, amit Ricardi kiszórt eléje a madrigálkötet dedikációjáért. Lehet... öntudata mélyén ez a sértés ösztökéli: nézzenek szembe újból... köszörülje ki a két évtized előtti megaláztatást.

Köntöse finom francia posztó, szabása elárulja a legjobb mantuai szabót. Nyakán vastag aranylánc, medalionjában Vincenzo herceg miniatúraképe, a fenség dedikációjával. Kesztyűje firenzei munka, oldalán a tőr mutatja, hogy ha gazdája nem is "nemesember", de legalábbis "cortigiano" - udvaronc.

Ugyanabban a szobában fogadta-e Ricardi, ahol annak idején? Fehér szakállas, kemény arcú öregúr ül vele szemben - olyanféle nyugvószéken pihenve, mint amilyent boldogult II. Fülöpnek szerkesztett csúzára flamand inasa. Keze ügyében kancsó s pohár, kis polcon sültes tálak. Másik oldalon - hogy meglegyen az egyensúly - kegyes olvasmány, orvosság, csontkereszt. Amikor a titkár bevezeti: Ricardi olyanféle mozdulatot színlel, mintha fel akarna emelkedni, hogy fogadja. Egy pillanatra felszalad arcára az életöröm, duzzadt ajkán elvillan a mosoly. Mint aki tegnap beszélt vendégével utoljára, nagyúr módjára, elengedi önmagának a bevezetést:

- ... igen, in medias res beszélvén, csak annyit mondhatok, hogy mindenütt Vuestra Merced hírét hallhatom... Lám... lám, ön megcsúfolta kedves barátomat, Bardi grófot. Ők szegények mióta kergetik már a harmóniát... amit elragadott a textus. Kegyelmed megragadta... ezzel a favolával. Úgy látszik, magunk közt, itt mégiscsak a muzsika diadalmaskodott a poézis felett... Mármint kegyelmed zenéje Striggio barátunk textusán. Igaz-e, hogy a herceg azt ígérte neki, gróffá teszi? Lám... lám, már Mantua is "koronáz"? Ahogy nézem, maestro, kezdek emlékezni, hogy amikor boldogabb legénykoromban itt járt nálam, majdnem ilyen volt. Nem eresztett hasat Mantuában, úgy látszik, ott ilyen sovány emberekre mérik az udvari tálakat... de a haját belepte a dér... A spanyol is keszegfajta, csak mi, öreg lombardok szeretünk még itt-ott jóllakni...

Amice, ír nekünk favolát? Itt, a palazzóban adnánk elő. Kikkel? Maestro Claudio, van itt ám annyi hárfás, pikulás, csembalós... mindegyik titkárom kornyikál, cincog, énekel... már nem is tudom számon tartani. De ezek csak az urak. A valódi zenészekből is annyi éhenkórász él Szent Ambrus városában, hogy ha összesereglenének, el lehetne rekeszteni velük a Dóm teret.

Művésznép... művésznép, megbocsásson, de mindegyikük csak azt nézi, mit kereshet. Mi meg a szegény katolikus felség pénzére vigyázunk, ezért vagyunk itt. Azért szegény, mert a mexikói ezüstbányák egyévi termését megint elszedték valami angol kalózok... Abból ígértek nekünk. De ha azt írnám, hogy kegyes... ájtatos rappresentazionéra készülünk: ilyesmivel mindig lehet Madridban elérni hatást... Nem tudom, igaz-e, úgy beszélték, hogy amikor azt a favolát ott bemutatták, hát kibuggyant sorban a bacchánsnők melle... amint táncoltak meg kötözködtek Orfeóval. Hát itt, amice, ilyesmiről szó sem lehet. Mi jámborak vagyunk. Mármint amikor szembekerülünk a derék néppel. Nem mondom... előtte s utána... egy-két kis próba... kevesen... itt, egy kis szobában a palotában... Ez lehet a ráadás. De maga az egész, ismétlem: jámbor játék legyen. Már főként a címe szerint. A textust úgysem olvassák Madridban. Lehet olyan, hogy a "jámborság diadala" - ha mindenáron régi isteneket akar színre hozni, legyen benne valami menyegző. Ezt szeretik a spanyolok. Behunyom szemem. Megmondom, mit tudunk fizetni. Lombardok vagyunk, amice, értünk a pénzhez. Háromszáz... háromszáz spanyol tallért tudok adni. Egy petákkal sem többet. Nem tudom, hogyan kényeztetik Mantuában, de ennyi pénzért még Flandriából is iderándul egy karmester.

Claudio két évtized alatt megismerte az embereket. Ez a dülledt, véreres szemű lombard patrícius a maga nyers szavával valósággal csengett... Egyszer szeretné ő is utánozni az olasz fejedelmeket, akikre innen, a spanyol pajzs alól egy emberöltőn át nyelvét öltögette, de akiket ő, a királyi szolga irigyelt, Ha elhangzanék a milánói palotában Monteverdi komédiája: mindenki tudná - ezt csak az öreg Ricardi varázsolta elő. Ami a háromszáz tallért illeti: valahonnan összeszedi majd, ha kell, ellopja. Különben is egy cremonai polgár tudjon annyi tisztességet, hogy mivel tartozik fővárosának.

- Ha kell, eccellenza, ingyen is... Ha ilyen nehézségekben vagyon a helytartóság...

Ricardi elértette a burkolt sértést.

- Alkuszunk? Nem alkuszunk? Kegyelmed még Lombardia törvényei alatt áll!

- Vincenzo őfensége kitüntetett azzal, hogy nékem s utódaimnak megadta az örökös mantuai polgárjogot.

- Nem tudtam. Akkor vajon milyen cím is illeti meg... Mit szoktak Mantuában? Nagyságod... talán bizony kegyelmességed, az is lehet. Sérteget engem, maestro? Mint egy koncot odavet nekem valami Monteverdi-ínyencséget. Nekem, Ricardinak, ingyen... Mint egy koldusnak? Hogy erről beszéljen egész Itália? Nézem az aranyláncát... bizonyára a hercegtől kapta, bár ahogy Vincenzo urat ismerem, bizonyosan harmada réz... hát lánca van... de egy szép aranycsatos ezüstövet elfogad-e tőlem, a háromszázon felül, ha meglesz a milánói favola? De egykettőre kell nálunk is... farsangra. Tudja... mi nem szerdán hamvazunk, csak jövő hétfőn. Erre a kövér csütörtökre vagy péntekre kellene nekem a komédia!

Nevet, könnye is csorog. Monteverdi önkéntelenül átfordítja szavát gyermekkora nyelvjárására: két lombard, egy kövér és egy sovány üti össze poharát.

- Még mindig olyan szép hangja van, maestro, mint amikor... a múltkor énekelt... Várjon, emlékezem még... az volt a címe... Ecco mormorar onde... Milyen fiatal volt... A vége... várjon... a vége... olyasmi is volt benne, hogy:

"E rider Oriente..."[24] s a vége... várjon... "L'aura è tua Messaggera..."[25] Ugye, jól emlékszem... Egy öregember kéri, énekeljen valamit... a hangját... szeretném hallani még egyszer a tenorját...

A clavicembalo a sarokban, letakarva, porfelhők közt emeli fel a fedelét. Milyen rég nem játszottak rajta! Nem néz az öregre, az is elfordul, egy mélyet lélegzik, míg elnyomja a könnyet. Claudio ujja végigfut a billentyűkön. Barátkozik a zeneszerszámmal. Nagyon halkan kezdi, majdnem leheletesen. Énekli Orfeo búcsúszavát.


A rossz hír gyorslábú madár, Milánóban találja meg, a Dóm kórusán. A templomi zenészek jöttek össze tiszteletére, s jó lombard szokás szerint heves vita zajlik. Lám, az "Et incarnatus"-ban a misztikus E-dúr váltotta fel az "In illo tempore" kezdeti C-dúrját. Egyesek a velencei Gabrieli hatását látják az egyházi zeneműben, mások a flandriai Gombert motettájára emlékeznek. A milánói karnagy - ez maestrók között a szokás - átengedte erre a vasárnapi misére székét a mantuai kollégának. Egyszerre az az érzése, mintha valamilyen félelmetes térségű márványerdőben lenne, innen a kórusról a csúcsívek egymásba kapaszkodó indavilága még elképesztőbben, még megrendítőbben hat. Mintha nem is emberkéz alkotta volna: egymást váltó nemzedékek ma már kihalt hittel szorgoskodtak volna, hogy a milánói Dóm elkészüljön. De aki kívül látja az örök állványokat, melyek évtizedszámra kúsznak az arányló márvány testén: - tudja, igaza van a lombard példabeszédnek, a milánói Dóm soha nem készül el.

Valaki megérinti vállát, felrezzen, hátratekint. Ferences áll mögötte, arcát mintha kemény kőből faragták volna az idők. "Cremonából jöttem, maestro." A két arc... két szempár közeledik egymáshoz. Claudio érzi... hiába akarna, nem lehet menekülni már előle... olyan arc, mint a végzet... Olyan ez a római szavú pap, mint a Messaggera: - "Messere, bízzék az Úrban, a felesége nagyon beteg..."

A barát úgy öleli át, biztos mozdulattal, ahogy már sok-sok szenvedőt megölelhetett. Az udvari ember biztosan mozog, megértik távozását, meghajlik, elköszön a vendéglátóktól, kézcsókra járul a kórust vizsgáló éneklő kanonokhoz. A lépcsőn egy pillanatra meginog, meg kell fogódznia a nedves kőpárkányban, mely századok óta sohasem kapott napot. "Él még?" Az atya nem sokat tud mondani. Átutazóban meghált a rendházban Cremonában, a gvardián bízta rá az üzenetet: Milánóban keresse meg a rossz hírrel a maestrót.

A legsebesebb forspontot bérli a spanyol postától. Ricardi legényt küld vele, aki a kocsist hajszolja. Akkor indul el, amikor Milánóban kitör a kánikula. Amikor jött, még érdekelte a kép, a tájék finoman poros, zöldlilás hullámzása, a húsos színek, az alkonyi illatok. Most száraz szemmel, keskeny ajakkal ül köpenyébe húzódva, az útitársak is leolvassák tekintetéről a szorongást. Nagyúri jutalmat ígér a sereghajtónak, ha mindenütt a legsebesebb lovakat választja, s még estére beérhetnek Cremonába.

Mindez szédült, emlék nélküli kavalkád, száraz, poros utak, rohanó tájak, imbolygó keresztek, perzselt tető, vonító eb, nagyúri spanyol hintó, zarándokcsapat... útszélen két lantos diák... Valamit kiáltoznak, zeneszerszámaikat lengetve... Tovább... S amikor már megismeri a tájat, érzi, közeledik szülővárosa - szeretné nyújtani a mérföldet... még most semmi sem bizonyos... jobban lehet...

Szekérzörgés... pattintás, csupa zaj, a nádast keveri a kerekedő alkonyi szél, nyerít az ostorhegyes... Már látni a Torrazzót, a hatalmas harangtornyot, melynek erkélyéről századok óta hívják fegyverbe a város népeit... Még innen tíz perc... már annyi sem... a kocsis hátranéz, kérdően: elégedett-e a vendég? Szeme a kapubejáratra tapad: nem... nincs senki... aki falat bontana. Nem állnak emberek a kapunál.

Ricardi legénye lekapja táskáját, a kocsis megkapja díját, már ott áll az Aesculap-fejjel díszített apai ház előtt.

A koppantó dong a kaputáblán: Clara Massimilia, kisebbik húga látja meg először, ő szalad ki a kocsizajra. Könny szökik szemébe, átöleli az elsőszülöttet, fél szóval beszélnek, testvérek módjára:

- Negyednapja lázas... ma valamivel könnyebben van... vérzéssel kezdődött...

- Apa mit mond?

- Ismered apát! Hallgat! Ha másról lenne szó, ezt mondaná: birkózik a halállal... ne haragudj... mindenre el kell készülnünk, Claudio!

Kimondja a szót, melynek nincs szelíd árnyéka.

- Francesco?

- Nem lehetett elvinni az anyjától. Andreához adtuk át, de visszaszökött... Apa adott neki valamit, attól alszik. Massimiliano csak ül egy sarokban, nem sír, nem játszik. Ül.

Claudio szobája. Ez volt, ami őt, az elsőszülöttet, az apai házban megillette. Minden zug, repedés, sarok ezerszeresen ismerős. Az asszony már kívülről hallja a susogásból, lépések neszéből, talán az utcazajból: történik valami... valaki jött... a férje... Koppan a kapun a kölönc... Claudio? Mégis még megjött Claudio? Nem fáj semmi, nem szenved, csak nagyon gyenge. Fején kötés, ez lehúzza a lázat, a doktor egy veremből jeget szerzett, ezt teszi testére, apróra törik, szopogatja, az asszony nézi a hideg kristálytűket... rózsaszínre festi-e a habos nyál? Már ül mellette, szavak nélkül, fogja kezét. Miért nincs itt ebben a pillanatban az apja, akibe valahogyan belekapaszkodhatnék... mint mindig... a doktorba, aki többet tud!

Hallgatnak. Az asszony szeme megnőtt... inkább tekintetével kérdi - mi történt Milánóban? Hogyan tudott eljönni? Mintha iskolában felelne, oly hévvel számol be Ricardi úrról, a fogadásról... az új milánói favoláról... A Dómban próbálták az In illo tempore-t... "Jó, hogy jöttél, Claudio!"

Ez nagyon sok Claudiától. Nem szereti mutatni, mennyire büszke az urára. Csendben, kézfogással várják, míg leszáll az este egészen s a doktor hazatér betegeitől.

Görnyedten jön be a szobába. A fiú úgy néz rá, mintha a végzet angyala lenne. Apa és bíró, aki megfogja Claudia csuklóját, a vér lüktetésével méri az életerőt. Apró, gyengéd mozdulatokkal beszél a beteghez, mint a gyermekhez. Claudio ösztönében ismeri apja arcának minden rezzenését. Ha kint a hozzátartozók előtt beszél, széttárja két karját. Ilyen csendes mozdulatokkal, halk szóval mondja ki az ítéletet.


Negyednapja, hogy megérkezett Milánóból. Újból fejfájásra ébredt, de most mintha a kínzó szorítópánt helyett véső és kalapács dolgoznék koponyája mögött. Szégyenkezve ül fel az ágyban, melyre halottvirrasztóban csak ráheveredett. Lassan eszmél. A harangok szava behozza a reggelt. El kell menni a magisztrátushoz, ahol bejelentenek minden születést és halált. A város saját leányának tekinti a maestro feleségét: a székesegyházban ravatalozzák Claudiát, onnan viszik át a San Nazzaróba, a Monteverdi család nyughelyére. Felül... ütemes koppanásokat hall, de már mintha kívül esnék a halántéklüktetésen. Figyel. Csákány zaja. Kinéz. A befalazott kiskaput bontják a kőművesek.

Gyászban minden a Rend körül forog. Emberi bölcsesség apró szavakat, rítust, szokásokat sorakoztat: a bánatot, ha nem is oldja, de tompítja sok-sok részvétet hozó ember szava... Milyen volt Claudia? Ki volt Claudia? Hogy lett beteg, mikor hatalmasodott el rajta a kór? Mindezt elmondani s azt is: Baldassare mindent megtett... saját szíve vérével is meggyógyította volna... "Mantua elrabolt...", a rossz ködök, a láp lehelete... Két Monteverdi lány virraszt s sirat. A férj ott ül az alacsony széken, néz szembe a halottal. Francesco már "érti", mi történt. A doktor fülébe súgja: vigyázzon a kicsire.

A doktor bejön a szobába. Arca, mint a kő. Egy pohár vizezett borba labdacsot kever. "Idd meg." Utána enyhül a főfájás, zsibbadnak az erek.


Barbara Sanseverino születésnapjáról Vincenzo mindig meg szokott emlékezni. Szeszélye most úgy kívánja, hogy a szonettet, melyet fenséges kezével játszi hangulatában saját maga vetett papírra - Claudio Monteverdi zenésítse meg. E játékos, kedves "opus"-t drágakövekkel kirakott tokjában ifjú nemesekből álló ünneplő küldöttség vigye át Colornóba. A fenség kedvetlen. Miért tart udvari maestrót, ha az nincs a palotában? Milyen új kiváltság ez, hogy minduntalan szabadságot kér? Ha ezt a többi udvari nép is követné - az új szokás feje tetejére állíthatná az egész szertartásrendet. Inas, törpe, szakács, bolond, kamarás: egy szép nap mind elébe járulnának s szabadságot kérnének! S a fenség és családja egyedül ődönghetne, főzhetne, öltözködhetnék a Reggiában!

Striggio igyekszik csillapítani közös uruk rosszkedvét. Claudio sokat vállalt, a favola nagyon kimerítette. Mantua csak annak nem árt, aki gyermekkorától megszokta a felszálló gőzöket. Lám... Vergilius már tett erre Georgiconjában fanyar célzásokat! S itt van Claudia... A mester maga nem is tudta, hogy az asszony többször is vért hányt... Az udvar amúgy is nyárra fürdőkbe készült... ezért történt az elbocsátás.

De a szonett nem várhat. Két hét múlva itt a születésnap! A herceg azon lelkesült fel, hogy minap Follino úr, az udvari tudós történész mesélte: ama híres Lesbia csak úgy fogadta kegyesen Catullus versét, ha a Rómába került, jómódúnak tartott vidéki poéta "carmen"-jét drága pénzen vásárolt görög rabszolgával küldte át, akit verssel együtt Lesbiának ajándékozott. A herceg elgondolkozott... Ilyen görög rabszolgát, persze, manapság nem lehetne szerezni, elég gyalázat, hogy a pogány adja-veszi a keresztény rabokat, de megtenné apró mór vagy szerecsen szolga is: de ezeknek csak Velencében van piacuk... Ha a velencei rezidens egypár ilyen kis rabszolgát tudna addig szerezni, pompás kis próféta-ruhát varratnának nekik, s a küldöttséggel együtt ők vinnék a verset, s mindjárt Colornóban is maradnának. A fenség egészen lázba jön... írat a rezidensnek... Mennyi dolog van ilyen látszólag egyszerű szonett ügyében... Nem, nem fogadhatja ma a magisztrátust, mely a nyomasztó sóvámok leszállításáért esedezik.

A temetés másnapján szaladt be a hercegi posta Cremonába. A halotti gyertyák már elhamvadtak, s az öreg doktor, a lányok s a szolgáló igyekeztek rendet teremteni a gyászos házban. Az orvos újból elindult betegeihez, a gyermekeket átvitték az Amati-házba, Claudio beült szobájába, rendezgetni kezdett régi kéziratokat. Amikor bejön a legény, megismeri a herceg szálkás-cikornyás betűit, ahogy kihullanak Striggio leveléből. A titkár megírja: milyen zenét kíván a fenség szonettjéhez. Habkönnyű... sejtelmes... kettős értelmű... esetleg lehet benne valami törökös motívum arra az esetre, ha sikerül szerecsen gyerekeket vásárolni a Levantén. Cupido rejtett célzásait úgy hangszerelje, hogy Colornóban előadhassa az ott működő kisebb grófi zenekar. Az énekkel nem kell fukarkodni: a fenség magát Rasit akarja csapattal küldeni: az éji muzsikában ő énekelje majd az ariettát. Kéri - az idő sürget -, fogjon hozzá azonnal a vershez (a fenség amúgy is most kissé türelmetlen), s csütörtökre küldje vissza a lovaslegénnyel, aki addig Cremonában marad.

A temetést Baldassare doktor intézte. A székesegyházban a helybeli énekesek Claudio motettáival búcsúztak a halottól, akit nem ismertek a városban. Mire hazajött a szertartásról, még görnyedtebb özvegyember lett. "Még javakorabeli lenne..." - mondták sajnálkozva a városbeliek. Megindult mindenfelé a szóbeszéd: milyen pártában maradt lányt, jószívű özvegyet kellene találni a maestro s a két anyátlan árva mellé.

A herceg parancsára nem egészen három nap alatt habkönnyű, sokat sejtető zenét kell komponálnia egy gyenge, konvencionális szonettre. Tudja, hogy Barbara kapja... Sanseverina, akin mintha nem fognának az évek... ahogy kibukkan feje a hatalmas kerek csipkegallérból, mely mint egy tálca, úgy öleli körül (megrázkódik a gondolattól... Salome...). A szöveg? "Míg én élek, szellő sem érintheti hajad..." Míg élek? Ilyen örök biztonsággal beszél Vincenzo? Nem látja, hogy mire képes a sors? Erre a sorra építeni fel a kompozíciót. De nem habkönnyű csipkéket verni... fúgákkal ostromolni az örökkévalóság peremét... Ha a kétszer négy s kétszer három sor madrigál-csipke négyestagozódású rekviemmé válnék? Ezt küldd Colornóba, Gonzaga! Felegyenesedik. Szolgának lenni! Az asztalon a mantuai címeres erszényke. Chieppio valamit összekapart, hogy a legény ne jöjjön egészen üres kézzel.

A szobában, ahogy tartja a kegyes szokás: megfagy a csend, mindenki körülötte lábujjhegyen lép... tisztelik a bánatot. De a dolgok a maguk beszédes mivoltában sok-sok régi zenére emlékeztetnek. A cembalo a sarokban... két viola, fúvós hangszerek, a szakadt húrú lant... Nem bírná elviselni egyetlen húr felzengését sem. Toll és papír karnyújtásnyira. A szokás erős, s talán hálás is most a hercegnek, hogy kiragadja ebből az ólomsúlyú, kontempláló semmiből... Ha tudta volna a herceg, hogy Claudia meghalt - akkor is elküldte volna megkomponálni a szonettet? Felvillan a húsos arc... igen, az eksztatikus szemek, ahogy Rubens mester ecsetje megörökítette... Igaz s képmutató egyszerre... Ha tudta volna... akkor is elküldi a szonettet!

A "Míg élek"-re komponál. Erre építi fel az egész szerkezetet. Nem... nem lesz habkönnyű... ha Rasi kezébe kapja, érezni fogja: itt másról... egészen másról van szó, mint semmibe foszló születésnapi köszöntőről. Megszokásból a Scherzi Musicali három-szólamú játékos stílusban kezdi. De hitte-e valóban Orfeusz, hogy vissza lehet hozni Euridikét? Nemcsak az őrült kaland kedvéért; próbálta meghatni az alvilágiakat?

Az apa lábujjhegyen jön, benéz: mosolyog... az asztalon szaporodik a kottapapír. Bólint... már megindult a lélekben a vérkeringés. Rohannak az órák. A mantuai legény ődöng a kertben, míg a maestro felépíti témáját a "Míg élek"-re. De mi lesz, ha már egyszer nem lesz Vincenzo, s Barbara netán hosszabb ideig él? Megnyugtató-e az élőre, hogy rá csak egyetlen másik élő vigyáz? És aztán? Két apró gyerekkel lenni egyedül. Hirtelen... mintha az örvény kavargó mélye mozdulna fel: zöld lánytekintet, hosszú hajfonat, a római mosoly. Caterinát otthon hagyták - Cattaneo ne legyen egyedül. Claudia halála napján azonnal megírta a gyászhírt Mantuába... de a postáról soha nem lehet tudni, mikor érkezik.

A legény másnap vágtat a kottalapokkal. Ha a fenség látja, valóban elküldi-e Colornóba? Egy vázlat ott hever az asztalon. Erről tisztázta. Egy motívumot nyitva hagyott... most... mintha kegyetlen játékot űzne önmagával - elsöpri a többit... Újraírja: már önmagának. Az alaptextus most is a "Míg élek", de ez olyan mély, olyan tragikus, hogy Sanseverina, akiről az a szó járja, hogy bölcs, mint a szibillák - ettől megdideregne: megsejtené a ráleselkedő sors kegyetlen szavát.


Claudia halála után talán tíz napra futott be az első posta a gyászhírekre. Follino levelét bontotta ki elsőnek:

"...tudom, mit jelent egy ily ritka, annyi erénnyel bővelkedő asszony elvesztése, barátom... De kegyelmednek most férfi módjára kell fékeznie bánatát, s minél előbb térjen is vissza Mantuába, hiszen most van az ideje annak, hogy meghódíthassa a legnagyobb dicsőséget... megszerezhesse azt a hírnevet, melynél hatalmasabbat még nem élvezett senki e földön..."

Federico Follino levele: szemben egy öreg, hajagos tükör. Arca tele árkokkal, tüske nőtt az ápolt szakáll árnyékában, a bajusz szürkén petyhüdik a keserű ajkak szélén. "A legnagyobb dicsőség... melyet valaha valaki élvezett e földön..." Negyven elmúlt, kétgyermekes özvegyember, de valójában még mindig az apja tartja el...

Este, amikor bemegy az orvos szobájába, látja, Baldassare bizalmatlanul pislog rá, árkus papír fölé hajol. Amikor fia kimegy a szobából, szép tiszta lapot vesz, s tisztázni kezdi Mantua hercegasszonyához írt levelét:

"Legkegyelmesebb Asszonyom!

Fiam, Claudio Monteverdi közvetlenül a mantuai ünnepségek befejezése után jött hozzám, igen rossz egészségi állapotban, adósságoktól terhelten, majdnem lerongyolódva. Most Signora Claudia is otthagyta örökre, a két szegény gyermekkel, ami nagy gond szegény fiamnak, hiszen csak húsz scudo a havi járandósága. Ami meg az egészségét illeti, biztos vagyok benne, hogy minden bajának oka Mantua levegője, mely annyira káros az ő számára. Ezt súlyosbítja az a rendkívül sok kimerítő munka, melyet vállalt s továbbra is vállalnia kell, ha szolgálatban marad. Mindez sok-sok bajjal elegyedik, amelyet el kell szenvednie, mióta tizennyolc éve a fenséges herceg szolgálatába került. Épp ezért határoztam el magam mint apa, hogy írok fenségednek, s alázatosan kérem az Úr nevében: mentse fel őt szolgálata alól, tegye meg azt a kegyet, hogy elbocsátja. Mert - legkegyelmesebb Asszonyom: biztos vagyok benne, hogy ha a fiam visszatér Mantuába - ez halálát fogja okozni, s akkor itt maradok én magam a két kisgyermekkel, aki már öreg és törékeny vagyok... Bizony nem is egyszer történt, hogy ötszáz scudót, sőt ennél még nagyobb összeget kellett kifizetnem helyette, amikor őfensége szolgálata Magyarországra szólította... majd Flandriába... Ugyanígy nem kis pénzbe került, amikor Cremonába jött feleségével, gyermekeivel... más alkalommal is, amivel most nem akarom fenségedet terhelni. Szegény Claudia is ezt kérte fenségedtől, de mivel nem kapott választ levelére, arra kérem most legkegyelmesebb Asszonyomat, járjon közbe fenséges férjénél, hogy teljesítse alázatos kérésemet, mert bizonyos vagyok benne, hogy mindez csak Claudio javát szolgálhatja...

Kelt Cremonában... november havának 27-én.

Baldassare Monteverdi"


Eleonora kezében a cremonai levél, mise után szól férjének, hogy beszéde van vele. A hercegasszony ilyenkor kissé lazít a szigorú, spanyolos viseleten, mintha megenyhülne hosszúkás arcának, figyelő tekintetének majdnem férfias hatása - eltűnik a Rubens örökítette arc, kicsit anyás, engedékeny mosoly bujkál a keskeny száj szögletében. A herceg engedelmesen ereszkedik le a karosszékbe, mint aki már előre retteg a penitenciától.

- Levelet kaptam, Vincenzo, az öregebb Monteverditől. Kér arra, engedjük el Claudiót a szolgálatból. Te is tudod, soha nem kapja meg, ami megilleti.

Vincenzo megkönnyebbülten lélegzik fel. Tehát nem tudódott ki múlt heti titkos légyottja Caterinucciával a Te-ben. Így hirtelen méltósággal latolja az eseményeket.

- Látod-e, Leonóra, mind ilyenek... Morognak... igen, ez a szolgák joga, a jus murmurandi, s utána tovább esengenek, hogy bejuthassanak az udvarunkba. Elengedni? A legparádésabb sólymunkat szárnyára bocsátani... Claudiót, akiért irigyel egész Európa? Henrik írt Párizsból, adjam néhány hónapra kölcsön az udvarának - ahogy írja - Montvert mestert. Egy tucat telivért ígért cserébe...

- Meghalt a felesége, itt maradt két kisgyerekkel.

- Mással is megesik. Szerencsére nem ő halt bele. Ha itt van, majd kinézünk neki illő feleséget. Segítesz nekünk.

- Mit írjak a doktornak?

- A pénz az első. Majd Chieppio valamit összekapar, küldj ajándékot az öreg felcsernek... Kérdezd meg az udvari orvost, mit szeretnek az ilyen bűbájosok... Szelencét... régi könyvet... valami Aesculap-szobrot, amilyeneket gyakran ásnak ki. Claudiónak menjen legalább száz scudo. Nem akarom, hogy az öreg minduntalan szememre vesse azt a magyar hadjáratot. Hány éve... még mindig ezen rágódik... Értsd meg, Leonóra, meg kell engesztelni ezt az embert... Éppen most! Ami a jövő esztendőre készül, abban Claudio több nekem, mint két tucat ágyú... mint egy kardinális Rómában... mint a legjobb követem...

- Tervek, megint csak tervek, Vincenzo...

A férfi felállt. Odament az ajtóhoz, kinézett a kis előszobába, nem leselkedik-e valami udvarhölgy. Okos asszonynak tartotta feleségét, akivel néha érdemes "konzultálni" a dolgokat.

- Figyelj ide: ha végleg megkötjük a szerződést, s Francesco elveszi a Savoya-lányt: olyan menyegzőt akarok Mantuában, amilyenhez nem volt hasonló Itáliában azóta, hogy kipusztult Nápolyból az utolsó király. De nekem nincs ahhoz pénzem, hogy tízezer katonát öltöztessek skarlátba s díszfelvonulást rendezzek velük... sem pedig, hogy annyi grófi vazallust hívjak össze, mint Madridban vagy Párizsban lehet. De valamit mégis tudok kínálni nekik... azoknak, akik a vendégeim. Ha nem adhatok olyan pompát, hogy az minden más fejedelmet elhomályosítson: kínálom nekik a csoda festett mását. Ezt nem én mondtam először - a te ősöd szájába adták... Lorenzo il Magnifico szava...

- Beszélj világosabban, mire gondolsz?

- A favola volt a próba! Sikerült. Ezt nem tudja senki más Itáliában, csak Monteverdi. Ír nekem nagyobbat... még szebbet. Jobb szövegre. Bőségesebb lesz a kórus, több zenész játszik... nagyobb gépek lesznek. Színházat építtetek... Ez lesz a siker titka. Nem egy favolát, egy dramma per musicát. Nem is tudom, minek nevezzem ezeket az énekes komédiákat... ők maguk egyszer ennek, másszor annak nevezik... stile rappresentativo... stile recitativo... Ördög tudja. De ne csak Monteverdi írjon. Legyen ez Itália legnagyobb dalnokversenye. Írjon Peri is... Marco da Gagliano is... ha meg tudom környékezni az öreg hóbortost, don Gesualdót... tőle is kérek... Égjen lázban Olaszhon minden zenésze... Valami olyanra gondolok, Leonóra, mint amilyent a római cézárok rendeztek... Ne egy napig tartson... egy hétig... kettőig. Mindennap ünnep... mindennap valami más rappresentazione... Igen, te érted: a "circenses" még mindig olcsóbb a "panis"-nál. Alapjában ilyen ünnepség nem kerül többe. A zenészek ugyanazt a fizetést kapják... az énekeseknél ügyelünk, hogy ne szerepeljen drága herélt... a gépek, kulisszák: ezeket mindig fel lehet használni máskor is...

- Vincenzo... beszéltél-e már erről Chieppióval?

- Ha vadászatot rendezek - csak az új fegyverek, puskapor... ólom: maga kis vagyon... paripákat, sólymot nem is számítva. Ilyenkor mindig pusztulnak a hajtok, azok is pénzbe kerülnek. Ha itt egy este betöltjük a szívét... a fül s szem megkapja varázsát: hetekig... hónapokig csak erről beszélnek. S hogy beszéljenek: meghívok minden itáliai fejedelmet... szabad várost, hadd terjesszék a híremet.

- De miért épp most sóvárogsz ez után? Kicsi lett egyszerre neked Mantua?

A férfi arca most halálosan komoly lett. Még közelebb húzódott Eleonórához. Hirtelen kezébe vette az asszony csontos, hosszú kezét, magához vonta, megcsókolta.

- Válassz: hol akarod, hogy koronázzanak - Monzában-e a vaskoronával... vagy Aachenben? ahol a régi császárokat?

A hűvös szemű, józan Medici-lány elhúzta ajkát. Szürke szeme gúnyosan nézett: újból a fellengős... légvárakat ostromló, javíthatatlan Vincenzo! De a férfi folytatta:

- Még senki nem tudja: a francia Gonzaga, Nevers hercege írt. Beszélt a szentatyával. Pius nem szereti a spanyolokat. De Rudolfot sem. A vén császár bolondabb, mint valaha. Mátyás főherceg már kicsikarta tőle Szent István koronáját, de az imperátori jogart még nem engedi ki a kezéből. A szentatya szeretne valami merész húzást látni - mely egyszerre sújtja a két ág Habsburgjait.

Aznap, amikor akarnék, lehetnék albán király. Csak aranyak kérdése. De meggondoltam... többre vágyom. A Német Római Szent Birodalom imperátorának címe ott hever a választófejedelmek asztalán, mihelyt Rudolf meghal vagy lemond... vagy lemondatják. Inter duos litigantes... a mi mantuai aranyainknak tiszta a csengésük. Már próbáltam rávenni az elektorok egyikét-másikát arra, hogy a választásnál rám gondoljanak.

A katolikus fejedelmek oldalamon vannak s a protestánsok tudják, hogy nem szeretem az inkvizíciót. Soha nem mennék ellenük tűzzel-vassal, hogy visszaállítsuk az egy Aklot.

- Nem értem, hogy jön mindez a te favoládhoz, Vincenzo?

- Az esküvő: ürügy. Minden este más rappresentazione, minden este kóstoló Mantua varázsából... kis mutató a mantuai stílusból: mit tehetnék, ha fejemen lenne a császári korona.

Hidd el, Nevers nem könnyelmű játékos... ha rám tette tétjét: lát benne esélyt.

- Vincenzo... egy kis eret nyitottam meg szavammal: azt kérdeztem, mit írjak Cremonába a doktornak... s te most már császári jogarral látod önmagad... s ami ennél is több, engem is bele akarsz rántani ebbe a "dramma senza musicá"-ba...

Vincenzo nevetett. Könnyen, felszabadultan, átölelte Eleonórát.

- Persze... mindez sok így együtt... de írj, minél hamarább írj a doktornak. Vigasztalja fiát... keverjen főzeteket, erősítse testében s lelkében. Küldj pénzt s parancsold, hogy jöjjön vissza. A szerencse kerekébe nem hagyok beleszórni homokszemeket!


23.

A tanácskozás a kancellária belsőbb szobájában kezdődött. Follino mester, a historikus, Rossi, a főgenerális, Viani építész, Chieppio udvari miniszter, Striggio mint költő és titkár vettek rajta részt.

A mérnök hatalmas rajzokat teregetett ki a széles, tintafoltos asztalra. Ideges keze úgy forgatta a rajzónt, mintha valami gyilok lenne. Elemében volt: mérnök, költő, hadvezér, kincstárnok egy személyben... Lám, mily áhítattal hallgatják a hatalmasok!

- Ha a fenség parancsát követem, úgy a világ nyolcadik csodáját kell, uraim, véghezvinnem. Három hónap alatt épüljön egy színház, mely nézők ezreit fogadhatja be? S legyen meg benne minden kellék, amit a régi római s görög ősök óta megkívánnak egy színháztól? Kegyelmességetek előtt itt nem akarok a milánói Dóm példájára hivatkozni, mely már vagy negyed évezrede épül, de még mindig nem készült el... Nem nevettethetem ki magam... Mintha azt mondanák: egy férfi magját foganja meg az asszony, s a gyermeket három hónap alatt szülje meg.

Rossi halk, de fenyegető hangon mondta:

- Kegyelmed nem élőkkel harcol... hanem az engedelmes anyaggal. A színháznak az esküvőre készen kell lennie!

Viani kínjában elnevette magát.

- Ha az olümposzi istenek segítenének... De csak Demeterről hallottam, hogy Eleuziszban templomot épített. A többi mind csak rombolt... Hát hogyan akarja komolyan ezt a fenség?

Follino óvatosan közvetített:

- Messer Viani, kegyelmed tudja, mi forog kockán. A fenségnek messzemenő céljai vannak... ezzel a színházzal s a rappresentazionékkal... Rossi gróf helyesen mondta: ennek meg kell lenni: a színház ma - Mantua... s országunk jövendő tervei!

- De miből? Hol? Hol az anyag? Néhány tervet hoztam ide, hogy lássák kegyelmességetek: hogyan s miből épülhet egy olyan hatalmas szála, mely ilyenféle előadásokra alkalmas.

Rossi, akit szórakoztatott az építész kétségbeesése, elnevette magát:

- Lám, a nápolyiak tűzijátékból építenek palotákat... Igaz, hogy hamar elpukkannak, de míg tartanak, mindenkinek káprázik tőle a szeme... Ha kegyelmed nem tud három hónap alatt márványból faragni a múzsák hajlékául palotát... építsen olyan valamit, ami tetszetős... megfelel a célnak, arra a pár hétre, míg lezajlanak a farsangi ünnepségek.

- Mesterem, Sansovino szemét elfutotta volna ilyen szó hallatára a könny. Egy építész, míg lehet, ragaszkodik a márványhoz... ez némiképp az örökkévalóság szimbóluma. De ha Rossi őkegyelmessége más utat mutatott nekünk - szabadjon bevallanom, hogy ebben az irányban nekem is van valami elképzelésem...

Chieppio hangja szakította meg a várakozó csendet:

- Mindjárt a legolcsóbb megoldást válassza, messere!

- A régi Castello árokterén belül széles térség áll, mely ez idő szerint szabad. Ha a színházat úgy építem fel, hogy ezt a teret használom ki, igénybe veszem a Castello egyik falát, az árokrendszer egy szakaszát beiktatom az alapozásokba - oly módon, hogy megtakarítom a süllyesztőkhöz a pincerendszert... akkor talán lehet... úgy is, hogy az új épület beleilleszkedjék a Reggia harmóniájába, s könnyed szerkezete ellenére megnyerje a fenség tetszését.

- Tud róla, messere, hol épültek most ilyen színházak?

- Főként a katolikus király országában... De ott könnyű, örök napsütés van, azt mondják... talán még tető sem kell hozzá... talán falak sem kellenek... csak néhány kötél, melynek segítségével elrekesztenek egy teret... S ott játszhatnak a színészek, egyébként... Peri úrnak Firenzében nemrég adták valamilyen zenés komédiáját a Santa Croce terén... De nálunk, kegyelmességtek is tudják, farsangidőben hideg van... nemcsak hogy tető kell, de még a fűtést is megkívánja a néző... mint a rómaiaknál, ahol a padló alatt forró vizes csöveket vezettek az ősök... De ha komolyan beszélünk... Angolországban épülnek ilyen színházak, Contarini úr nagy segítségemre volt, mert ő járt egyikben-másikban, amikor követ volt Londonban, s be kellett számolnia erről is a Véneknek. Előkereste s megmutatta nekem, akkor mit írt arról a színházról.

- Kegyelmed alaposan felkészült a penzumra. Halljuk, milyen színházba járnak azok a szigetlakók?

- Globe-nak hívják a színházat... ők mint szakadárok... nyíltan hirdethetik, a jámbor tanításokkal dacolva, hogy a föld gömbölyű... De ezen most ne vitatkozzunk. Contarini úr körbejárta: hatszögű épület, sok-sok ablakkal, a tető deszkából épített külön két házacska: innen hirdeti ki a kikiáltó, milyen darabra készültek aznap este. Innen hangzik el a harangütés is, mely az előadás kezdetét jelenti... Ami a belsejét illeti: a színpad két részre oszlik. Az első... nagyobb térség, ahol a rappresentazione java zajlik, egyenesen beleszalad a nézőtérbe, annak mintegy része. De van egy kis öblöcske... ahol bemélyül hátul a színpad: ezt függönnyel választják el általában az előtértől, hogy hogyan, erről is szólni fogok. Itt egy emelvényféle van, páholynak mondhatnám: rendesen letakarják; ha szükség van rá, feldíszítik. Körös-körül ülőhelyek vannak, pontosabban olyan kalickafélék, melyeknek rácsát el lehet rekeszteni a nézőtér többi részétől. A terem közepén állni lehet: ide jönnek azok, akik kevesebb tekintélynek örvendenek. Végül van egy emeleti sor is. Ez inkább a mesteremberek számára készült.

- Miféle darabokat játszanak ebben a színházban?

- Contarini úr nem emlékezett rá pontosan... Nem énekeltek s nem volt zenekar. Úgy mondta, vidám játékot is látott s olyan tragédiát, melyben mindenféle királyokat ölnek. De ki emlékeznék arra, hogy ki írta ezeket a darabokat?

- A király saját pénzén tartja a színházat?

- Dehogyis, nagyuram! Talán több gazdag uraság is összeszövetkezett, felépítették ezt a Globe-ot, s utána kiadták árendába a színészeknek. Fele-fele... ami pénz befolyik esténként az ülő- és állóhelyekért s a páholynak mondott kalitkákért, felét megtartja a gazda., felét az auktorok.

- Mit mond a velencei: sok költséggel épült?

- Ha jól értettem, fából készült s bevakolták utána, amikor Contarini úr látta, már kopott a vakolat. Kegyelmességed azt mondta: néhány hétre teremtsünk ragyogást. Ezt megteszi a friss karneváli vakolat. Belülről...? Szerencsém volt, mert Contarini úrnak megvolt a követjelentése... S ezenfelül ő maga s fajtája a birtokukon, Piazzolában építettek valami színházat, így különösképp érdekelte, mit tudnak az angolok. Terjedelmes bevezetőt mondott, melyben tudós ember módjára leírta, hogy a régi világ népei, különösképp római őseink miféle gépeket használtak... majd Leonardo da Vinciről emlékezett meg, aki sokféle ilyesmit feljegyzett. Gondolkoztam rajta: ez a legnehezebb része az egésznek, mert ma már nem lehet mindenféle masinák nélkül színházat készíteni. És ezeket a gépeket s fortélyokat három síkban kell elhelyeznünk. Fent, a magasságban... itt... ahol mutatom az ujjammal: padlásfélét kell ácsolni, itt vannak a függönyt felvonó szerkezetek. A páholy leplét is innen vonják fel. Erre egy sor csigaszerkezet jó. A színpad két oldalán, belülről, amit nem látnak a nézők - vékony vasdrótokat lehet átvonni egyik oldalról a másikra. Mindezeknek a segítségével történik, ha tündérek vagy istenek ereszkednek le a magasságból, vagy csónakokon jönnek... állatok hátán gördülnek. A legnehezebb az a szerkezet, mely a színpad alatt vagyon, azaz a süllyesztők... az alvilági műhely. Mert alig van olyan darab, hogy valakit el ne nyeljen a pokol, vagy mint az Orfeóban, ne kelljen bemutatni Pluto birodalmát. Erre kell a legtöbb pénz, mert ezeket a kerekeket víz hajtja, a vizet meg be kell úgy vezetni, hogy elég ereje legyen a gépezet hajtásához.

- A zenekarra gondolt, messere?

- Ez nem volt abban a színházban, amiről Contarini úr beszélt. De úgy gondolom - a zenészt nem látni, csak hallani akarja a közönség. Olyanok, mint akik a mélyről s magasból irányítják a mechanizmusokat. Nem ábrázatuk, de munkájuk szerint érdemelnek dicséretet. Úgy gondolom, legyen az orkeszter hátul... s ha valamilyen udvari darabot mutatunk be, melyben a főrangú személyiségek is táncba ereszkednek: a terem egyik sarkában kapjanak helyet az e célból takarosan felöltözött zenészek.

- Messer Viani, hogyan fog a munkához?

- Fa... fa... minél több fa kell, kegyelmességed engedelmével. Csak akkor tudom biztosítani az építkezést, ha minden más robotot leállítanak s minden épkézláb embert Marmirolóba és Soavéba küldenek fát dönteni. Ezeket a könnyű és szívós törzseket már a Reggia alján veszik munkába az ácsok. Itt el kell kerítenünk jókora helyet, ahol dolgozhatnak a mesteremberek. Chieppio úrral megbeszélem majd, hány kőműves, faragó, gyertyaöntő kell... kik készítik a mechanizmusokat... mikor kell megkezdeniük a mészégetőknek a munkájukat... De szabadjon nekem is felvetni egy kérdést: miért s kinek építtet színházat a fenség?

- Messere, ezzel most ne törődjék. Kegyelmed előtt csak az a cél álljon, hogy farsangra készen legyünk. A herceg több előadásra készül... Öt vagy hat is lesz benne. Ha megmarad a theatrum, mindig lehet valamire felhasználni. De arra kell gondolnia, hogy Itália minden fejedelme meghívást kap, bíborosok jönnek, külországok követei. S Mantua népe is helyet kap, persze, ezerszámra.

- Ezrével?

- A fenség ötezer helyre gondol. Én nem tudom, mennyien férnek be olyan terembe, melyet kegyelmed tervezett. Annyi... amennyi, a cél az, hogy minél többen, ha szűkösen is férnek meg a polgárok. Amit a kalitkákról mondott: helyes dolog. A nemesség ne keveredjék semmiféleképp sem a köznéppel. Ha adjuk az új favolát...

- De elkészül-e vele Claudio mester? Olyan bánatosnak mondják, hogy szavát sem lehet venni.

Follino kérdésére Rossi csak legyintett:

- Attól ne féljen kegyelmed. A színház nehezebb dió, mint a favola. Ha kegyelmednek azt mondja a fenség - farsangig írjon tele mindenféle históriával egy egész fóliánskönyvet -, bizony megteszi, nem lesz benne hiba. Ha Monteverdinek az a parancsa, hogy darabbal készüljön a rappresentazionékra - gyertya kérdése... ezt pedig még ad hitelbe is az udvari szállító.

Elpotrohosodott testével rátámaszkodott a generális az asztalra, megreccsent a száraz fa, remegtek rajta a tervrajzok. Elnevette magát.

- Messer Antonio Maria Viani, mára végeztünk. Kegyelmed úr lesz a saját hadserege felett. Jutalmaz s büntethet benne... de a színházat úgy építse, hogy hátha egyszer ott nemcsak a mi kis Mantuánk hercege... hanem a római birodalom császára lészen az úr.

Chieppio ijedten csóválta fejét. A hadak vezére fecsegő ember: nem szabad rábízni államtitkokat.


Rinuccini friss levegőt hozott Firenzéből. Aki legjobban várta már Itália egyik legismertebb poétáját - az ifjabb princ volt, Ferdinando, aki megszakította pisai egyetemi tanulmányait, hogy itthon legyen a nagy játékok előkészületében, s itt várja meg a szentatya döntését, hogy mikor küldi a kardináliskalapot. A firenzei Camerata, mióta Bardi gróf Rómában követeskedett s Corsi úr elhunyt - egyre inkább Caccini hatása alá került. De nem lévén gazdag mecénás: csak egy-egy torneo, némi allegória hirdette nagyünnepeken e nevezetes társaság művészetét. A nagyherceg is fukar patrónusnak számított - hol közelítette volna meg Vincenzo úr bőkezűségét? Már eddig is vagyont áldozott a Fedelikre, s most a szó művészei mellett hasonló társaságot akar teremteni a zene és ének művelői számára.

Ferdinando már az első este ott ült Rinuccini vendégszobájában. Az idősebb firenzei patrícius mintegy "inter pares" bánt a kisherceggel, költőnek rangosította, allegóriákat kerestek, rímeket csiszoltak, a leendő bíboros sorra vette eddigi alkotásai zsengéit. Határtalan rajongással fordult a költő felé, s szinte mámoros szavakkal vázolta előtte, hogy az egyház hercegeként is csak arra fog törekedni, hogy Mantuát avassa múzsa-székhelynek a hűtlen, prózai Fiorenza helyett.

Mióta Rinuccini megjött, mindenki lázban égett a kastélyban. A Reggia megtelt egyszerre zenészekkel, költőkkel, műbarátokkal - természetesen csak a nemesség számított: a dilettanti - s ez a hév elkapta a többi Gonzagákat is, beleértve a fejedelemasszonyt... keservesen panaszkodtak viszont, hogy nem lehet kellőképp pihenni, mert már kora hajnaltól felveri a Reggia környékét a pórnép, robotosok, idevezényelt rabok, szekerek éktelen zaja, a földre dobott fatönkök döngése, a felügyelők éktelen káromkodása... mindez a pokoli zaj, mely a színház születésével jár, bár - mindannyian belátják - nem lehet szenteltvízzel fapalotát sem építeni. Nagyobb baj, hogy semmi másra nem jut munkáskéz: Mantua minden jobb mesterembere "nobile officium"-ként ingyenesen is ott dolgozik a színházépítésnél.

A kiszemelt palotaövezetben megjelentek a mészégető munkások, fejszét és fűrészt adtak a foglyok kezébe, s a hercegi jobbágyok falusi hadát bevezényelték a fa- és kőhordásra. Rossi úgy irányította a színházépítést, mintha valami katonai terv lett volna: mire megjön a fenség, már legalábbis alapjaiban lássa ezt a szemük előtt növő, kezdetben idomtalan ősállathoz hasonlatos, majd lassan formát öltő óriás favázat.

Mert Vincenzo Torinóban tárgyalt, hogy az utolsó vitát lezárja, elhárítsa a végső akadályokat Francesco s savoyai Margherita násza elől. Ez volt az ürügy: valójában egész Itáliára kiterjedő fejedelmi s városi szövetségről volt szó, melynek burkolt spanyolellenes élében senki beavatott sem kételkedhetett. Mindezt egybehangolni látszottak a herceg értesülései az egyes német udvarokból. Több helyen - mantuai aranyak távoli visszfényének csillogásában - legalábbis nem mondtak nemet a választófejedelmek...

Torinótól Mantuáig Lombardián át vezetett a postaút, s Fuentes, az ősz spanyol alkirály nem volt válogatós az eszközökben, ha információkat akart. De alaposan csodálkozott volna a spanyol gróf, ha felfejtvén az írást - ennyit olvasott volna belőle, hogy a "színházat, Chieppio, minden erővel építsék: cito, cito, citissime, a lehető leggyorsabban! Minden ezen fordul most meg." Fuentes azt hitte volna, hogy a "színház" szó mögött valami titkos, hispánellenes megmozdulás rejlik.

Míg hajszolták a robotosokat, nem sokat törődtek a maestróval: tudja a maga dolgát, nincs szükség arra, hogy a theatrum dolgába még ő is beleszóljon. Az özvegyi házban nem volt nagy vigasság, Caterinuccia ügyelt a szolgálóra, aki a két kisfiúval s a két özvegyemberrel törődött. A maestro néha hajnali ködben felkelt, megindult a Dómba, ahol délig próbált a zenészekkel, énekesekkel, útközben bekapott valami ebédet, vette újra a botját, s folytatta útját a Reggiába. Mert itt már várták: Follino különösen s Striggio - s mióta megjött Rinuccini, vele együtt Ferdinando kisherceg is. Tanács, segítség, válogatás, javaslat, ellenjavaslat, kották és textusok - forgatagos összevisszaságában: mindenki mást akart, mindenki másként mérte az időt, s míg nem készültek el a határozattal - szó sem lehetett arról, hogy már belekezdjenek a próbákba. Innen holtfáradtan tért meg a korai alkonyatban, szobájában ette meg az estebédet, s néha jól éjfélen túl rótta sebes betűit, rajzolta a kottafejeket.

A feladat, melyet vállára raktak, meghaladott minden emberi arányt. Ha száz napja van, s reggeltől estig csak kompozícióinak élhet: még az is kevés lett volna ahhoz, amit a fenség akart. Nem kívántak kevesebbet, mint hogy: szerezzen zenét Rinuccini készen hozott ötfelvonásos dramma per musicájához - s az Arianna szívet tépő komolyságát enyhítse egy kedves zene- s táncjáték, szép énekszerepekkel, színpadi megoldásokkal - szintén Ottavio Rinuccini műhelyéből. Az Ariannáról minden mitológiában jártas ember tudta, hogy ebben a Theseustól elhagyott krétai királylányról van szó. A rövidebb vidámjátéknak az "Il ballo delle ingraté"-t adta címül don Ottavio, s csak a bennfenteseknek magyarázták meg, hogy itt a cím, "Kegyetlenek bálja" olyan kegyetlen hölgyekre vonatkozik, akik nem hallgatták meg lovagjaik epedését... De ezzel még nem ért véget Monteverdi munkája: neki kellett átvennie Guarini nagy színjátékának, az Idropicá-nak zenei részét, s végül felügyeletet gyakorolni az ünnepségek alatt színre kerülő minden zenemű felett, ha abban a hercegi zenekar vagy a fenség énekesei szerepelnek.

Claudio talán irigyelte a Cacciniak munkáját, akik villámgyorsan, tetszés szerint komponáltak. De ő idehaza fájdalmasan, töprengve dolgozott: visszatérő főfájásai, a ház kietlen csendje, a lánya után sóhajtozó Cattaneo, az elhanyagolt kisfiúk: mindez nem gyorsította az inspirációt. Caterina is mintha furcsa, libegő pillangó lett volna a házban - szeme körül különös ködök húzódtak, mintha kerülte volna a maestro tekintetét. Claudio nem volt gyors munkás. Néha éjfélig nézte a gyertyafényt, míg írni kezdett néhány sort... összetépte, újat kezdett. Néha már-már megindult Claudia szobája felé, ahogy szokta egykoron, amikor valamiben megtorpant... bizonytalan volt, mert felütötte fejét valami új, váratlan, ismeretlen disszonancia, mely mégis itt s ezen a ponton olyan volt, mint valami vergődő lélek vázlata. Rinuccini másolódiákjának szép, tiszta írásával merednek elé az árkusok. Csodálatos költő s kitűnő mesterember: utasítások kergetik egymást, beszúrások, elképzelések, javaslatok a zeneszerző számára. Hisz Rinuccini a Camerata legnagyobb szövegkönyvírója, s még Vincenzo Galilei Dialógusainak nyomdokán jár. A "pittura verbale" a zenész feladata, minden egyéb dicsőség az "auktort" illeti.

Lehunyja szemét. Igyekszik elképzelni Ariadnét, akiből a firenzei nyelv Ariannát csinált. Most szakad fel a köd a hajnalban a krétai parton. Lehet... már éjszaka a sziget elé ért az athéni hajóhad, de Theseus megvárta a reggelt... Vagy este van? Hisz utasítás szerint Teseo s Arianna éjszaka vallják be - igen már az első éjen - egymásnak szerelmüket. De a zenének már e lobogó egymásba borulás alatt sejtetnie kell, hogy itt is közeledik a végzet - Ariannát balsejtelmek gyötrik... Miért nem tetszik Theseus szerelme az isteneknek - miért akarják elszakítani tőle Minos király lányát? Csak Poszeidón, az öreg tengeristen áll fia mellé... s lám, Arianna adja mégis Theseus kezébe a bűvös gombolyagot, melynek segítségével szörnyű barlangjában eléri a szörnyeteg Minotaurust, megküzd vele, s megölheti.

Milyen messze van Mantuától Kréta s az istenek napsütötte világa. Amikor diákként járt a cremonai egyetemre, görög mestere olvastatta vele Bacchylides szövegét: hogyan hozta fel a tenger fenekéről Theseus Minos király gyűrűjét. Ennyit tudott az antik hősről... Persze, Rinuccini szövege lazább, játékosabb, mint ahogy költészetté varázsolták a mítoszt a régi mesterek... A készülő drámát jelzi a második felvonásban Theseus magányos töprengése. Ezt vezetné be az interludium. Ha győz Ariadne iránti szerelme - nem jut talán soha el Athénbe, melynek trónjáért pedig meg kell küzdenie. (Itt - gondolja a mester - kissé sántít a szöveg: az eredeti mítoszban Naxos szigetéig viszi magával a lányt a királyfi - csak ott bolyong el végzetesen Ariadne.) A zenekarnak kell hát előkészítenie Arianna tragikus ébredését a nehéz álomból: nincs mellette szerelme... így fokozódik nyugtalansága... Bizalmas asszonyával indul párbeszéde: korholja az asszony, miért ily kishitű. Erre Arianna elszégyelli magát, megbánja kétkedését.

Tengert s szeleket kell hallani a következő felvonás küszöbén. A Hírnök itt is szerephez jut: látta, amint felkerekedett a hajnal előtti sötétség leple alatt az athéni hajóhad, a vitorlákba belekapott a sós déli szél, a kormánylapátok csikorogtak, felvonták a horgonyokat: a hajók orra Athén felé mutatott. Megszólal - itt egyetlenegyszer szólal meg - Arianna! Megrázó panaszának, a Lamento-nak meg kell töltenie gyásszal, s mégis erővel az egész felvonást: ez a jajszó gerince magának az egész dramma per musicának. A többi szerep: asszonyára s a karra hárul. Nekik kell magyarázniuk az antik kórus mintájára e szörnyű csalfaság okát.

Fáradt ujjával rábök a szövegre. "Lasciatemi morire! Lasciatemi morire!... Teseo mio... Teseo mio... sì... sì... che ti vo' dire: dov' è... dove è la fede? Che tanto mi giuravi? Ahi che pur non risponde... ahi che più d'aspre sord' a miei lamenti..."[26]

Míg lapozott: hideg szöveg volt... nem keltett benne vihart. De a Lamentónál egyszerre mintha feltámadna minden benne. Minden érzéke egyszerre siratja Claudiát. Miért kavarja fel ez a néhány szó? Egy mesebeli krétai lány panasza? Miért ez az éji feszültség? Lasciatemi morire... Keze nem mozdul, ül a semmi partjain, ebben a fojtó, fájdalmas feszültségben. Mélyen... mezzón kezdeni? Ahogy Claudia szeretett utolsó éveiben énekelni? Hangok - hangok, ahogy csapódtok a sziklaperemhez. Töredezetten énekel... de ez az ő hangja... lasciatemi morire... Szegénykém, már csak a tekintetével kérte a halált, olyan gyenge volt... vérzés vérzés után... a jég nem segített, a főzet nem segített... Amikor elment a pap... "lasciatemi morire...": nem ugyanezekkel a szavakkal mondta Claudia?

Ha most bejönne valaki, ha csak egy koppantást hallana a kapun... szétszakadna a fátyol... ez a távoli ének. Kréta vagy Naxos partjairól... a ráboruló puha némaság, mely hótakaró lazaságával szitálja s szűri a hangokat... Két szó. A többi nem is él: szívbe markoló kérés, melyet a vidám végű favolában nem követ a halál... Szeme Claudia homokóráján. Hajnali kettő. Étlen-szomjan, vajon mióta? Miért nem nézett be hozzá Caterina? Mezzo? Hogy énekelted volna, Claudia?

A kéz engedelmes szolga. Kihúz a nyalábból néhány lapot, a tartóban finoman hegyezett tollak a másolásra... Tisztázni? Milyen könnyű s leheletbiztos... Nem fáj, nem kínlódik az alternatívákkal, nem gyötrik a változatok. Most nem töröl ki taktusokat, nem ír fölébe... Nem úgy, mint máskor, amikor javít, áthúz, összetép s újrakezd. Mintha Claudia kedves szelleme vezetné, siklik a kéz... igen, mint amikor Orfeo érezte maga mellett még Euridikét... Hallja hangját. A hang csak az első két szóban egyezik Ottavióval... utána egyszerű csendes, örök mondatokban beszél... házról és őszről s a fiúkról, akik árvák s a szélről, amint befúj a hálószobába s a kenyérről, melyet már nem az asszony dagaszt... Lasciatemi morire... amikor már nem kapott levegőt szegény, roncsolt tüdeje... amikor hiába nyitották ki az ablakokat... már csak szemének kifejezése mondta: hagyjatok... hagyjatok meghalni... S ez a két szó itt, a cremonai betegszobában más volt... szívbe markolóbb, mint a krétai lány gügyögő, kényeskedő szava... Hát pokolba a krétaiakkal! Pokolba Rinuccini álszent szövegével! Úgy zeng benne... úgy csap fel, mint a parázs, a Panasz szava... mintha tűzágy lenne, mely szikráiba beleforraszt minden emberi szenvedést!

Lasciatemi morire... lefedi a gyertya olvadt peremét a koppantó, s Claudia homokórájában már az alsó serpenyőbe pergett le minden por.

Feláll, könyvespolcához megy. Vak módjára kezd keresgélni a sötét sarokban, de keze rátalál kedves Platónjára. Lám, Szókratész így válaszolt Phaidrosznak...

"Kérded, miért vágyakoznak a lelkek annyira, hogy megpillantsák az igazság tájékait? Csak ezt felelhetem: ezeken az elszórt, napos foltokon terül el a lélek legnemesebb részének legelője, ezen a réten kapnak új erőre a szárnyak, melyek a lelket repítik..."

Teleírt kottalapok. Kész kottalapok. Reszket. Mintha valami nagy csoda, belső kinyilatkoztatás hajnali részese lenne. Kapcsos könyve hever a fiókban. Ide szokta bejegyezni gondolatait... levélfogalmazványokat, ha nevezetesebb episztolára készül; a toll - ahogy éjszaka a kottát - úgy veti ki sebesen a betűt:

"...Amikor írni kezdtem Arianna Lamentóját: nem volt semmiféle könyv, semmi írás, mely világot vetett volna arra, hogyan fejezzem ki, hogyan ábrázoljam a lélek érzéseit... Talán arra sem, hogyan kezdjek hozzá - nem volt más vezetőm, csak Platón. De az is inkább csak imbolygó fény volt, melyet gyenge szememmel alig valék képes megpillantani..."

Kopognak a kapun. Ezt az első hajnali zajt ismeri. Most hozzák a szomszéd istállóból a tejet a gyerekeknek. Egy perc, kiszól a szolgáló, hallja a pirkadati tereferét... még sötét van... de a legény a ködök gomolygásában már rákezdi: mi hír van a városban... Minden szót hall. Ha szeme romlik: hallása annál félelmetesebb. Kinyújtózik, leveti ormótlan, mindennapi saruját. Ruhástól végigdől az ágyon.

Álmában tarka vitorlák pillangóznak. A hajnali szélben elvitorlázó, kalandos Theseus maszkjában Vincenzo herceg nevet.


A három Caraffa sógornő körüludvarolta az alkirály feleségét. A nápolyi Castelnuovóban látszat szerint minden spanyol színekben tündökölt: Castília pajzsa lebegett a csodálatos kék égbolt alatt. Az "udvar" malomkerékgalléros hidalgókból állt javarészt, s a "Két Szicília" olasz főurai kedvükért törték a spanyolt. Így történt, hogy a három nápolyi hercegnő száz édes helyi pletykát sodort össze a majdnem háremszerű elzárkózottságban élő toledói nagyasszonynak, amikor a soros kamarás bejelentette Adriana Basilét, az olasz énekesnők koronázatlan királynőjét.

Adriana úri rangját az adta, hogy látszatra kacér, valójában erényes volt. Férje elszegényedett kisnemes, felesége érdemeiért egy-egy udvari vagy főúri megbízást kapott. Ám Adriana maga legendát bontott ki saját származása körül. E korban, amikor a kancelláriákat is könnyű volt megtéveszteni koholt okmányokkal - a szép énekesnő ősi családi hagyományok alapján hirdette, hogy Kréta egykori királyaitól származik, akik még ősidőben tették át székhelyüket az akkor görög Parthenopéba. Valójában hangja volt mégis a legfőbb rang, mely megnyitotta előtte az ajtót az alkirály palotájába, s ezután mintegy varázsütésre kitárultak előtte a legelőkelőbb főrangú otthonok is.

Adrianát nem lehetett nem szeretni. Ez a csodálatos komédiás ezerarcú volt: okos, színes, jószívű, érzelmes. Könnyen nevetett s könnyen sírt, minden érdekelte, mindenről hallott, mindent tudott, ami történik Nápolyban s úri környékén - Capriban vagy Sorrentóban, pletykált, mint egy kikötőbeli halaskofa s filozofált, mint a legelőkelőbb velencei kurtizán. Hangját már fiatal lány kora óta magasztalták Itália-szerte: legjobb mesterek tanították, s ez az érzelmes, telt, színes szoprán a leggyönyörűbb, legtisztább kiejtéssel párosult, akár vulgáris, akár latin szöveget énekelt.

A három Caraffa sógornő - Stigliano, Cerce és Bisignano hercegnői voltak - kissé erőltetett mosollyal fogadta a komédiásasszonyt, aki mégis megzavarta főrangú szalontársalgásukat. De az alkirálynő láthatólag nagyon örült Adrianának, maga mellé ültette az alacsony, támla nélküli kisszékre, s "kedves gyermekem"-nek nevezte, a jelenlevők komoly megrökönyödésére.

Adriana, mint mindig, itt is játszott: megérezte a légkört, a feszültséget, melyet érkezése teremtett a kis szalonban - hirtelen felugrott, s mint akin valami mély megindulás vesz erőt (s mintha most minden életre-halálra menne), fél térdre ereszkedett a vendéglátó előtt:

- Madama... nem vagyok méltó arra, hogy társaságában legyek. Kérem, tekintsen rám úgy, mint szegény bűnözőre... Ó, nem... kegyes hercegasszonyok... nem a Hatodik Parancs ellen vétkeztem... sokkal méltatlanabb bűnömre keresek penitenciát. Loptam, helyesebben... lopattam... Egy titkot... Bevallom, nem tudtam ellenállni szívem vágyának, hogy megtudjam, mi forr a mantuai Reggia boszorkánykonyhájában... mi az, amit farsangra terveznek a Gonzagák... Mibe került a hír... s egy lap kotta? Ezt nem is merem megmondani, asszonyom... De birtokomban van az ünnepségek rendje, a rappresentazionék sora, melyeket a mantuai nász tiszteletére fognak bemutatni... Ó, ha ott lehetnék...

Hercegi a téma s komédiáshoz illő a játék: a vörös hajú Lavinia fitymálva fordul az énekesnő felé:

- Ha Signora is... úgy jutott volna hangjának kincséhez, mint ama híres Giovan Gualberto Magli - úgy nagyobb esélye lenne arra, hogy úgy vegyen részt a mantuai ünnepségeken, hogy ott erényét... s így lelkiüdvét sérelem ne érje...

Mintha vipera csípte volna meg, úgy ugrott fel Adriana... de ez is csak játék volt, színlelt felháborodással, mint aki az erény tekintetében nem ismer tréfát, odafordult Lavinia felé:

- Kegyes Asszonyom... hogyan is akarná bárki elhódítani a kis Romanina elől a babért... ő a jövendő nagy reménysége Itáliánkban...

- A hercegnek ez a plebejus lány kell... Hány éve taníttatta? Drága hymen... Most, úgy hallom, még királynőt is akar belőle koronázni a Reggia színpadán...

Az alkirály felesége úgy tett, mintha nem értené ezeket a nápolyi tájszólásban cikázó mondatokat - egyenesen Adrianára mutatott legyezőjével:

- Mi az a titok, amit önnek sikerült megszereznie?

Adriana fokozta a hatást. Lassan hajtogatta ki a sokadrét kottalapokat... letette a márványberakásos asztalra.

- Mi ez? Ilyesmit nem tudunk olvasni!

- Ez, kegyelmességed engedelmével, az új dramma per musica legszebb gyöngye... A műnek Arianna a címe, s ez a krétai királylány Lamentója... A szöveget Rinuccini úr írta, a harmóniát hozzá minden idők legnagyobb itáliai mestere... Monteverdi szerezte.

- Nem túloz, signora Adriana?

- Mintha a sors küldte volna hozzám... hisz hagyományaink szerint én is Kréta egykori királyi családjából származom... s úgy olvastam a Lamentó-t, mintha húgom panasza lenne a tengerparton, melyet nem láttam soha... Először csak a szemem itta, Madama, s utána könnybe lábadt szemem, s nem is tudom, hogyan kezdtem dúdolni... ének lett belőle... sírtam és énekeltem, Asszonyom... Nem, nem túlzók... Azután mondom, hogy kezembe került Arianna panasza.

A spanyol asszony felállt helyéről, mely kissé trónszék is volt a szalon mozdulatlanságában; a szék reccsent, ódon bútor volt, talán még Nápolyi Johanna ülhetett benne egykor. Megfogta Adrianát, s odavezette a fekete testű, gyöngyház berakású clavicembalóhoz:

"Lasciatemi morire... lasciatemi morire..."

Megmozdultak a szobában az élő bútorok: a néma lakáj, a felszolgáló komorna, az aranyos pompában feszítő alabárdos... a három Caraffa dáma arcáról elvillan minden gúny s megvetés, megbűvölten tapad szemük Adrianára. Lavinia csillogó, barna szeme tele lesz könnyel... s ahogy bomlik a megcsalt, szerelmes... elhagyott krétai lány panaszszava, úgy csuklik el Adriana hangja művészi zokogásba, s egy pillanatra megáll, hogy visszafojtsa a könnyeit, hirtelen letörli szemét, s ebben a pillanatban kitör a szolgálólányból a zokogás, leteszi tálcáját, s ráborul a szék karfájára, a testőr nem szól neki, oldalra hajtja fejét, ő is nápolyi, tiszteli az érzéseket...

Lasciatemi morire - lebben el kemény spanyolos olaszsággal az alkirálynő szájából, s az őszbe csillanó hajú matróna most emlékei közt bolyonghat a granadai parkban, s amikor már Adriana ajkán elhalt az utolsó panaszos, halálvágyó foszlány is: némán leülnek, a kis kottalap kézről kézre jár, mintha ez lenne a titokzatos varázsszer...

Arianna panasza megkezdte diadalútját még Mantua előtt - Nápolyban!


24.

Caterinuccia farsangja megkezdődött. Akik emlékeztek a múlt évi Speranza-szerepre, udvaronc mosollyal igyekeztek egymást meggyőzni, hogy "azóta" még erősödött a hangja, mely most már mindenképp "a posto" van, megkapta a lendületet is ragyogó, tiszta csengéséhez... Illő tehát, hogy az ifjú művésznő legszebb reményei az új karneválon valóra váljanak.

Az Ariannát csak kezdetben lehetett állami titokként elzárni a kíváncsi világtól: mihelyt a zenészek próbálni kezdték: már titokban másolgatták a partitúrát, mindenki tetszése szerint megörökített egy-egy részletet kedvenc hangszerén... De a darab valójában még nem készült el egészen Claudio mester műhelyében, s habár a vérmes Carlo Rossi már-már rádörrentett volna az udvari zenemesterre, hogy sűrűbben írja a kottákat... gyorsabban próbáljanak zenészei - a hercegasszony szavára fékezte türelmetlenségét. Míg Vincenzo Torinóban alkudott a nagy itáliai tét felett - Eleonora tartotta a koronatanácsot a farsangi ünnepségek ügyében. Úgy határoztak, hogy nem siettetik a mestert, s azon tűnődtek, elővegyék-e Marco da Gagliano mester darabját, melyet persze szintén Rinuccini úr írt... Igen, a Dafné-t már Peri mester is megzenésítette, de egy ilyen Rinuccini-szöveg méltó arra, hogy Itália legjobb zeneköltői rajta mérkőzzenek. Csak egy lovaslegényt kell küldeni Firenzébe a meghívóval, s egy hét alatt Marco da Gagliano Mantuában terem.

Az udvar ugyan úgy szerette volna, ha a farsangot megelőző ünnepség, mint "kóstoló", karácsonyra esett volna: ezen a napon töltötte be Ferdinando huszadik évét, s pontosan meg is kapta a bíbornoki kalapot... Hogy pedig Marco mester előtérbe tolása ne sértse Monteverdi érzékenységét, úgy határoztak, hogy a Dafne főszerepére a Romaninát választják, s a betanítás s simítás munkáját Claudio mesterre hárítják... Különben is az új Dafnével Rinuccininek még egy rejtett szándéka volt: oly buzgósággal esedezett a kis kardinálisnak, hogy ne rejtse el a világ elől saját nagyszerű zenekölteményeit, hogy sikerült rávenni arra: a Marco da Gagliano-féle favolába engedjen beiktatni három, saját komponálású "áriát"... Amikor Marco da Gagliano újesztendőre megérkezett Firenzéből - még nem sok előkészület történt a partitúra betanítására, de már a zenészek s énekesek kezében ott volt a kis kardinális három műve. Marco, aki megígérte Perinek - valójában riválisának -, hogy mindenről beszámol, mi történik a Dafne körül - még farsang előtti levelében, nyilván nem minden tűszúrási szándék nélkül ezzel fűszerezte levelét: "...egyik legkitűnőbb akadémikusunk három kompozíciójáról van szó, aki a zeneművészet hatalmas támogatója s emellett kitűnő szakértője..." Peri is értett természetesen a szóból, s postafordultával esedező levélben kérte a bíboros-princet, hogy neki is küldessen egy-egy másolatot nagyszerű kompozícióiból.

Talán soha ennyire nem várták még Mantuában a karnevált, Vincenzo a savoyai udvarban traktált, vadászott, űzte szokásos kalandjait. De arra mindig maradt ideje, hogy napról napra beszámoljon hol Eleonorának, hol Chieppiónak, hol Striggiónak az ügyek menetéről, s ugyanakkor figyelme minden mozzanatra kiterjedt, ami a színházépítést, próbákat - hercegi szavával élve "Mantua státusügyeit" illeti. Majdnem mindig úgy végződött a buzdítás: serkentsétek gyorsabb munkára Claudiót!

A maestro komponált. Amikor ágyba dőlt, már az új, fáradságos nap hajnala derengett felé. Mintha megöregedett, megroskadt volna a rázúduló felelősségtől. Soha-soha még maestro nem került ilyen helyzetbe a történelem tanítása szerint: három zenedarabot megírni, ezenfelül még kettőt vagy hármat vezényelni... színre alkalmazni, énekest, zenészt betanítani... Mindezt egyszerre, úgyszólván napok alatt, amikor már megmozdult a nagy ünnepségek hírére egész Itália s még a Birodalom északi tartományaiból is - ahogy a kancellária postája mutatja - számos főrangú s fejedelmi személy jelentette be látogatását... Igen, Claudio mester felelős mindenért: az Ariannáért, a Ballo delle Ingrate-ért, az Idropicáért... de éppúgy azért is, hogy Caterinával ne valljanak szégyent a kezdő darabban, a Dafnéban.

Ez volt a legelső feladat, melyet halálos komolyan kellett vennie: Caterinuccia ott áll órákon át, már kora reggel, háziköntösben a cembalo mellett, elővették a leckét, ismételték, s a mester javította a hibákat, színezte a tónust, lendületet adott a hangnak... igen, a reggelek olyanok voltak egészen, mint régen, amikor Caterinuccia még nem került az udvar forgatagába... még nem látott rajta egy-egy darab ismeretlen ékszert, csipkét... nem ütötte meg finom szaglását valami ritka illatszer nyoma.

A reggel még kettőjüké volt, de mihelyt bementek a palotába, szétszakadtak, Caterinát elnyelte a Reggia útvesztője. Intrikák kereszttüzében készült a szerepre: a "régiek", Madama Sabina s a vele immár "vérszerződött" Madama Europa mindent elkövettek, hogy elhomályosítsák a Romanina csillagának felfutó ragyogását. Pártok alakultak az udvari méltóságokból, segítségül hívták az idegen nagyurakat. A velencei követ hétről hétre ismétlődő jelentései olyanok néha, mint a görbe tükör. Az ellenpárt azt híreszteli: Caterinának "elfogyott" a hangja, csak akkor tud énekelni, ha a maestro jelen van s varázsszavával biztatja... Igen, Claudio úr nem más, mint a fekete mágia doktora... alakos szerénysége mögött félelmes becsvágy rejtőzik... Ám a tapasztaltabb udvari emberek féltek attól, hogy pártot üssenek. Bár a fenség hosszú hetek óta távol van - Torinóból félreérthetetlen világossággal jött a parancs: az első szerep a Dafnéban Caterina Martinellit illeti.

Hogy mindenkit kielégítsenek - a hercegasszony koronatanácsa határozott: a színház hivatalos megnyitása a nászünnepekre marad, amikor az ifjú pár bevonul a Reggiába.

A Dafne mintegy főpróba csak - január utolsó napjaiban. A herceg távollétében akkor tartják a főpróbát az új színházban: mennyien férnek el benne, hogyan működnek a gépezetek, jól hallani-e a zenekart, el lehet-e különíteni egészen a nemességet s a főrangúakat a földszinti s az erkélyen húzódó polgári helyektől... Mert Viani prefektus beváltotta szavát: úgyszólván egészen készen állt a részben télen épült hatalmas faszínház, mely frissen vakolva, festve valóban monumentálisan hatott a Reggia szárnyában. Ha nem nagyon erős a január - a tömeg megtölti a színházat, s akkor nem kell félni attól, hogy a több helyen elhelyezett, de mégis gyenge kályhák nem adnak elég meleget.

Bár Mantua Napja ott ragyogott még a torinói udvarban - lassan megtelt a város farsangi vendégekkel. Rendre megérkeztek az itáliai udvarok s német fejedelmek követei, városok, svájci kantonok, a Hanza-városok is küldtek követeket. Két ifjú unatkozó főherceg jött meg - egyik Bécsből, másik Grazból, de talán nagyobb érdeklődést váltott ki a művészek s a bennfentesek körében, ki képviseli a ragyogó, szellemi Firenzét? A toszkán nagyherceg kegyesen kölcsönözte énekesét, Brandinót, s míg Peri mester néhány héttel későbbre jelezte jöttét - a Caccini-dinasztia képviseletében Firenze elküldte a szép s ragyogó hangú Settimia Caccinit - Francesca húgát. Az ifjabb művésznő maga is komponista volt - Itália-szerte ismerték már érzelmes madrigálját, melynek - "Già sperai - non spero hor più"[27] volt a címe - egyik szólamát ő maga énekelte mesteri tökéletességgel.

Mint valami óriási előjáték, nagyszerű interludium - úgy zajlott le a Dafne bemutatója. Csupán hívott vendégek részére akadt hely, a kancellária diákjai számolták az érkezőket, hogy számba vehessék a nászünnepségek során: hogyan helyezkedhetnek el az előkelőségek a páholysorban, s mennyi jut az ülő- és állóhelyekre. A zenekar, ahogy Viani tervezte - a színfalak mögött kapott helyet. A maestro emelvényén ezen az estén a vendégkomponista, Marco da Gagliano ült.

Monteverdi már órákkal az előadás előtt ott volt a színfalak mögött. Egy-egy halk szóval bátorította az énekeseket, segített az utolsó próbákon a rendezésben, tapasztalt ember útmutatásával élénkítette az előadás ritmusát. Magáról a kompozícióról nagy általánosságban beszélt. Striggiónak négyszemközt bevallotta, hogy Peri Dafné-ját, melyet kottából ismer - különbnek tartja, mint a gaglianói mesterét. Marco munkája monumentális, de "álló, erősen oratóriumszerű" - a cselekmény nem ad lehetőséget arra a szereplőknek, hogy szenvedélyük kibontakozzék.

Valójában egyetlen szerep érdekelte: amikor felmegy a függöny (ez az új, Londonból ellesett találmány), s kiemelkedik az elhomályosodó nézőtér mélységében a színpad: a Viani tervezte "világítóárokban" száz és száz gyertyát gyújt meg a kúszó kanóc: egyetlen alak áll a színen. Fehér peplon csavarodik fiatal testére, s szép, dús haját virágkoszorú övezi... előlép: a fények csillanását tükrözi különös, tágult zöld tekintete... Claudio előrehajlik - vajon igazán varázslómester-e ebben a pillanatban? amikor a lány kinyitja száját, mintha ő venne kezdő lélegzetet... némán intonál... talán enélkül nem is szólalhatna meg e csodálatos élő hangszer... a basso continuo, mint alázatos kísérő halkul, amikor Caterina hangja megszólal: oly könnyen, leheletesen veszi a pianót, az arc éled, mosoly színesíti, jár, taglejtéseivel alakít - érezteti: a szerep az övé. Egy pillanatnyi pauza, csak annyi, hogy a néma nézőtér izgalma fokozza e művészi feszültséget... s már egyre magasabban szárnyal, szinte valószínűtlen könnyedséggel, míg... a színfalak mögül nem ölelkezik Rasi válasza... Most újból a lány énekel a színen, s Rasi, aki belépésre vár, ott áll Monteverdi mellett. "Mestermű" mondja - a Romaninára mutatva -, s a sokszor próbált művész biztonságával lép ki sisakkal s páncélban a kedvencét tapsviharral köszöntő nézőtérre.

Szünetben Ferdinando keresi fel a színfalak mögött a maestrót. Elhárítja mosolyogva a kardinálisnak járó kézcsókot, halk hangon, lihegve beszél: kissé mint társszerző méltán izgatott. - "A hercegasszony kéri kegyelmedet, jöjjön páholyunkba." Monteverdinek ma nincs szerepe, Marco mester vezényel. S mégis mindenki úgy érzi, hogy a színház... az egész légkör, a Romanina hangjának csengése, a zenekar biztossága, az énekesek pontos üteme: Mantua s így Monteverdi ügye. Mintha fejedelem érkeznék, úgy hajlanak meg a fekete ruhás ember előtt az udvari méltóságok, Eleonora csókra nyújtja kezét, a fél térdre hajolót hagyja, de egy pillanatra szürkülő fején tartja másik kezét. "Köszönjük... a lány csodásan énekel, kegyelmed mindennek a lelke..."

A páholyban megjelenik Settimia Caccini is. "Caterina már kész művész" - mondja, kissé leereszkedően. Az elkényeztetett társalgó biztosságával fordul hirtelen Claudio felé "apámnak ezt nem szabadna hallani, de boldog lennék, ha Maestro engem is oktatott volna..." Halkan nevetnek, a mester szívét valami furcsa öröm járja át. Eleonora gyors, fürkésző pillantással látja, hogy egy könnycseppet törül le. A fejedelmi páholy előterében levő festett, címeres farácsot bevonták: ne lássa a nép, mi történik a szünet alatt a fenségek világában. A páholy: öblös, tükrökkel, falikárpittal, drága bútorokkal kiképzett szalon, melyben akár két tucat vendég is talál helyet; külön megtiszteltetésnek számít, ha valaki ide meghívást kap. A hercegasszony nem hívatja Caterinát. A kamarással küldi szünet közben elismerése jeléül apró gyöngyökkel hímezett kendőjét, de nem bocsátja színe elé. Talán mégsem oly titoktartóak a Palazzo del Te falai?

Aranyos kerekű hintó viszi haza hármukat a bemutató után. Cattaneo mellett ül a lány, szemben a maestro. Az idő erősen lehűlt, Claudio még egy köpenyt adat a lányra, inti: ne beszéljen, kerülje a hideg levegőt. Bort ivott, felhevült: ez az idő a legveszedelmesebb a hang kincsére... Tudós mondatokat ejt az orvostudományok világából, ahogy még apjától hallotta. Cattaneo elbóbiskol - "Jó voltam?" - a zöld szem villan, a férfi érzi a szűk kocsiban, ahogy árad az asszonytest melege, már szó és mozdulat nélkül ülnek, s mégis megfoghatatlan közösség kapcsolja össze őket ebben a pillanatban... a kocsi óvatosan görög a síkos macskaköveken... Caterina hátrahajtja fejét, a haj szétesik, csak a fonnyadó virágkoszorú tartja még össze... már mindegy, így néz a kocsigyertya halk fényében a férfira, akinek mosolyából mintha elillantak volna az esztendők.

A házaspár, aki szolgálja őket, hamarább jött haza az előadásról: a kandallóban már lobog a tűz, bort forralnak. Tizia, az asszony csodálattal simogatja meg Caterinát, akit kislánykora óta ismer, ma este szinte zavartan kerüli a "te"-t. Néhány szót szól házi dolgokról; "Francescót alig tudtam hazahozni... mindenáron a színházban akart maradni...", s megcsuklik a hangja, esetlen lépésekkel szalad oda Caterinához, "Signorina", mondja neki, s félig sírva, félig nevetve megcsókolja, kiszalad. Most kellene kérdezni a maestrót: "amikor... ott intonáltam a re diesis-t s túlerős volt a cembalo..." - de némák ketten az éjszakában. Cattaneo nehézkes lépései elhalnak. A kandeláberben a gyertya úgy lobog, hogy a tükörre veti fényét. Negyvenkettő múlt. A lány jön közelebb. "Ha - mondja félénken -, ha holnap meghallgat..." Holnap! Hirtelen cikázik az emlékezés: "holnap" mondta a szőke, pézsmaillatú Silenusnak... s e két "holnap" között Caterina felnőtt. A sápadt özvegyember épp hogy érinti poharát, leteszi, gomolyog belőle a fűszeres tüzű bor párája, lassan ellepi a tükröt... nem látja magát, nem látja kettőjüket.

S ahogy állnak, egy pillanat alatt mind a kettőben pereg egy-egy külön világ. Karácsonyok és vesperák s egy szürke óriásfolyó Esztergom alatt, a tenger Flandriában, egy castrato mezzoszopránja... Míg várta Claudia a kisebbiket... akkor hallotta először a hajnali köhögéseket... S ugyanakkor kiemelkedik a gyerekkor pereméről a szűkös Martinelli világ, Piazza del Popolo, melynek porát felcsapják a Rómából távozó bíborosok hintói. A lány lép közelebb. Egész közel, s ez a mozdulata... hogy ő jön, s nem a másik lép felé, olyan, mint a vért... Lábujjhegyre áll, hogy akkora legyen... majdnem olyan magas, mint a maestro. Két kezét kinyújtja, magához húzza fejét. A szürke arc, mint derengő óriáshold... föléje hajlik. Megcsókolja egyenként két szemét s két arcát. Mintha leereszkednék a függöny, kiszalad.


Nincs könyörület. Reggel veszi botját, belebújik nehéz cipőjébe, mely rég kiszolgált a próbákon, és elindul. Haldoklóhoz siető pappal találkozik. "Rossz ómen" mormolja. Salviati, az orvos jön vele szemben, elpanaszolja, éjszaka megint felzörgették. Kora reggel. Ez másféle Mantua, mint az esti, parádés, farsangi komédián. Fát hordanak a herceg erdejéből, egész éjszaka szekerezhettek, a jeges eső ráfagyott az emberek szakállára, köntösére. Minden szekérre fegyveres is jut. Rabok-e vagy csak parasztok, akiket kurjantva nógatnak robotra?

A város alszik, csak a Dóm kisvilágában indul el a körforgás. Szokása szerint nem megy fel mindjárt a kórusra, nem szereti a meredek csigalépcsőt. Először végigsétál... megáll Pagni képe előtt, melyet három szál gyertya halvány, remegő fénye épp megvilágít. Pokol, Paradicsom, Purgatórium. Ki emlékezik a síri világban már a tegnapi rappresentazionéra? Megy fel zenészei közé: itt mindenki még a tegnapi este lázas hangulatában él. Mire megjön a mester, már heves vitákba gabalyodtak, repkednek a szabad, nyers, néha túlzó művészmondatok. Szabadon beszélnek előtte, hisz Marco mester muzsikájáról van szó... s mégis, mintha hízelgés lenne, amikor itt-ott hallja: a Dafne - ósdi az Orfeóhoz képest... hát még ha az Ariannára kerül sor... De Rasi szépen vette a pianókat... s tegnap nagyszerűen tudta szerepét... vigyázott Romaninára... a kislány nem hozott szégyent a mesterre... Kincs van a hangjában... Néhány év múlva ő lesz Itália koloratúraszopránja.

Marinoni, aki árnyék Claudio mellett, olvas a mester arcán: nincs rajta semmi vidámság, a szokottnál is hallgatagabb. Kiosztja a mai nagymise szólamait, leül, majdnem roskad az oldalpadra: az arca gödrök és ráncok ágya, szeme véreres. A zenészek halkan szólnak Marinoninak: a maestro már megint dolgozott egész éjszaka!

Mintha itt nem lenne súlya az időnek, úgy peregnek a kórusbeli órák. Lekopogja a Sanctus-t, kétszer ismételteti a Kyrié-t. Nem énekel ő maga, nem veszi át a szólamot, mint amikor ebben kedve telik. Hallgat, csóválja fejét, kopog. Hamarább fejeződik így be a nagymise próbája. Meghajlik zenésztársai felé, veszi köpenyét, kalapját. Indul szokott útján a Palotába, amikor Tizia, a szolgáló keresztezi útját: "Padrone, nem tudom, mi van Caterinával... nagyon beteg... veti a láz... Már üzentem Salviatiékhoz, a doktor jöjjön át..."

A két kisfiú ott vár Caterina ajtaja előtt, Tizia hajszolja őket. A fiatalabb szolgáló van bent a betegnél. "Már hárman jártak itt a Reggiából, miért nem jött Caterina ma próbára? Chieppio őkegyelmessége üzent: ma jöhet pénzért... Bizonyára a mantuni zsidóktól beérkezett a felemelt türelmi adó."

Salviati csóválja a fejét. "Nem gondoltam, maestro, hogy ilyen hamar találkozunk..." Idős doktor, ő is Páduából jött, ismerte Baldassare Monteverdit, mindketten Vesalius tanítványai voltak.

Jó félóráig vizsgálja a lányt. Kijön, köhécsel, körmét nézi, meleg vízben áztatja. Megtörli, lehajtja fejét. "Himlő"... Pillanatig vár. "Ilyenkor az Úr kezében a beteg... Van, aki kibírja... ép szívvel, ép tüdővel..." Este újból eljövök. Addig szorgalmasan igya a főzeteket, meleg iszapot talpa alá... sok teát bodzavirágból... A gyerekek kerüljék el a szoba környékét is, te is ügyelj, Tizia!"

Délután, amikor be kell már mennie a Reggiába: minden arcon ott ül a döbbenet, akivel beszél: Caterinuccia beteg? Soha rosszabbkor... soha rosszabbkor... A készülő nagy előadások forgószelében, amikor amúgy is minden feje tetején áll. Ferdinando maga hallgatja meg Monteverdit. Az udvari orvos megerősíti Salviati véleményét... "Ha kibírja..." A bíboros-princ itt most a családfő, úgy érzi, majdnem az ország. Még aznap este vágtat a lovaslegény Torinóba, viszi bátyjához, Francesco trónörököshöz a levelet:

"...Február 2-án este... Arianna ügye bizony rosszul áll. Nem biztos, hogy a Romaninának sikerül megúszni a betegséget... sőt épp ellenkezőleg, bizony halálos veszedelemben forog. Egyébként Monteverdi mindannak eleget tett, amit ígért, már átadta majdnem az egész zenét. Ezek a legújabb hírek, melyeket a többin felül küldök..."


Este összeül a koronatanács. A hercegasszony, Viani, Follino, Rossi gróf s Striggio. A hercegi pár az esküvő napját február 19-re tűzte ki. Legalább tíz napig eltartanak a torinói ünnepségek, de akkor is március elejére már tömve lesz a Reggia, hó elejére megérkezik minden vendég - várják az ifjú házasok ünnepélyes bevonulását. Addigra készen kell lennie az Ariannának, a Ballo delle Ingraténak s az Idropicának, nem is beszélve a kisebb zenei eseményekről, énekes komédiákról, díszszemléről, torneóról.

Senki sem meri kimondani nyíltan, mitől tart, csak kerülgeti kegyes szavakkal az elmúlást. A himlő a kor veszedelmes betegsége, különösen fiatalabbak között úgy pusztít, mint a fekete halál. Néha hosszabb, csalóka gyógyulásokkal áltat, s egyszerre, láthatólag minden ok nélkül - felmondja a szív szolgálatát. Szinte óránként jönnek a hírek a Monteverdi-portáról, Salviati mellett feltűnnek az udvari orvosok is. A gyermekeket a szomszédokhoz vitték, a mester csak akkor tud nyugodtan dolgozni, ha éjszaka úgy-ahogy elcsendesedik az örök járás-kelés, s csak a virrasztómécs jelzi, hogy Tizia a beteg mellett őrködik.

Jó és rossz órák hírei kergetik egymást, ma este ezt írják Torinóba:

"Caterina kisasszony még nagyon kínlódik a himlővel, de mintha valamit engedett volna a vörhenyes láz... De nagyon-nagyon nehezen tud nyelni... Mindent egybevéve mégis valami javulás észlelhető... itt már kezdenek reményről beszélni..."


Csak a betegszobában cikázik törten, nyugtalanul a zöld szempár; gyermek lett, lehervadt róla minden udvari máz.

Anyját hívja halkan, félálom-félébrenlét küszöbén... "mamma"... s kínlódva nyeli bedagadt torkán át a keserű, méregszagú elixíreket.

A mester, ha itthon van, óránként benéz, mosolyog, halk hangján mond valami megnyugtatót... egy hírt, aminek örül a lány... valami tréfásat, ami mosolyt csal tört tekintetébe. Leül az ágy melletti kisszékre, régi cremonai történetek ébrednek benne. "Tudod, egy este egy kislányhoz hívták az apámat... s amikor..." A lány feszülten hallgat, látszik: ólomsúlyú fáradságába kerül, hogy nyitva tartsa szemhéjait. Ha délutánra emelkedik a láz, akkor pirosodik ki arca... még félelmesebb tűz költözik szemébe... Ilyenkor nem mosolyog, nem is szól.

Már senki sem beszél Dafnéról: mindenki a palotában Arianna lázban ég. A bennfentesek megegyeznek abban, hogy Claudio mester csodálatos művet komponált, a szöveg is méltó az opushoz... de a befejezés kissé suta. A hercegasszony úgy véli: menyegzői darabnak nem szabad szomorúan végződnie.

Az engedelmes szerző itt él a Reggia világában, s Rinuccini szívesen vállalja, hogy átírja a tragikus megoldást. Az új darabvégben Bacchus száll partra vidám hajóján Krétában, hogy ő oszlassa el a szíve szakadt királykisasszony arcáról a borút. Így a kedves isten s a lassan vigasztalódó lány mégis megtartják a nászt, mely elől Theseus csalfán elmenekült...

Új ötödik felvonás, napok, sőt órák alatt, de mindezt új kompozíciónak... új hangszerelésnek, új szerepeknek, kórusnak... kísérőzenének, interludiumnak kell ábrázolnia.

A Lamento végighullámzó borúját... Claudia fájdalmas árnyékát akarják most betetőzni ezzel az ostoba nászünneppel? Kedvetlenül ül este asztalához. Komponál, áthúz, újraszerez: hatalmas nász-balettet, melybe belevegyül majd az udvari nép is: ez lelkesíti a Reggia páváskodni vágyó léhűtőit.

Kedvetlenül dolgozik, mindez inspiráció dolga... Ami kész van, odaadja Follinónak. Tanítsa be Marinoni, míg ő hajszolja magát az új felvonás kényszerű megoldásai között.

Egy nap s egy éjszaka ki se mozdul hazulról. Hajnalban felkel, mintha tölgy dőlne ki vihar után, úgy vágódik végig fekhelyén. A kéziratot egy óra múlva már szétszedik zeneértő diákok a kancelláriában, másolják a szólamokat... Kész... kész... kész az Arianna.

De egy pillanat sincs pihenésre... Egy óra múlva kezdődik elölről. Most jön sorra a Ballo delle Ingrate: Rinuccini mester könnyed, sikamlós kis remekműve, melyet azért írt, hogy ezzel enyhítse az Arianna tragikus alaphangulatát. Most, hogy a "nagy" dramma per musica is vidám, bacchusi finálét kap, talán nem is lenne szükség a "Balló"-ra: de mindenki, aki eddig kezébe vette ezt a rövidebb opust - annyira megszerette, hogy ezt a bemutatót remélik a nagy farsangi ünnepségek egyik legszebb darabjának.

Chieppio hajszolja a pénzt. Mindennap új, váratlan kiadások... váratlan vendégek, duzzadó udvartartás. Hol vannak a csendes napok, amikor a Reggia halk, takarékos rezidenciának képét mutatta? Ha fukar a hercegi szolgákhoz, nem fizet zenészt, énekest, komponistát: végül mindenki elkedvetlenedik az örök "hozom"-ban, s ebben a hangulatban nem lehet Mantuában örök ünnepet varázsolni... Vége az Arianna komponálásának? Kezdődik hát a "Ballo" s utána az Idropica. De a koronatanács úgy határozott, hogy a fejedelmi vendégek gyülekezetének tiszteletére mindezt még megtoldják Chiabrera egy intermediumával.

A miniszter srófol minden adóprést: sópénz, vám, zsidóváltság, kufárok rabattja... mind megsínyli az ünnepségek rendjét, minden sárgafoltosnak huszonöt scudót kell befizetni a "külön türelemért"... ajándékképp a herceg fiának menyegzőjére. Egy-egy képet leemelnek a Castello faláról, s gondosan, ládákba csomagolva küldik Rómába vagy Flandriába, ahol kufár kezek nyúlnak utánuk a képek nagy piacán. Chieppio számol. Sienában egy pap új rendszert talált fel a számadásokra, valaki a Reggiában is megpróbálta, bevált. Így a kancellár töprengve nézi, hogy a nagy ünnepségek kiadásai már meghaladták az egymilliót!

Vágtat a lovaslegény, át Lombardián, Piemont felé. Este már a herceg olvashatja a két nappal előbb kelt jelentést:

"Caterina Romana állapota mindeddig a legveszélyesebb volt; ma azonban az a benyomás az orvosok közt, hogy némi remény mutatkozik arra, mégis életben fog maradni. Mintha valami javulás látszanék torka állapotában, mely eddig a legnagyobb aggodalomra adott okot..."

Március 9. Előző este a gyógyulás jelei mutatkoztak: a beteg mosolyogva köszönte meg a Reggiából küldött ritka gyümölcsöket, melyeket a maestro maga préselt ki, s bevitte a lányhoz az üdítő italt. "Könnyebben megy már...", mondta könnybe fúlt hangon, ahogy átpréselte sebes torkán a citromlevet. A mester lelket is önt bele. "...Nem kell aggódnod, fiam, három héttel elhalasztottuk az Ariannát, a hercegek később jönnek csak meg Torinóból... már addigra egészen meggyógyulsz... te fogod énekelni a királylányt..."

Amikor kimegy a szobából, keresztet vet. Ma lát először némi reményteljes csillanást a szemben, mely olyan, mint elfakult, szomorú, zöld tükör. Mint mindig, ma is nagyon fáradt. Nem dolgozik: korábban fújja el a gyertyát. Hajnal még nem pirkad, amikor bekopog Tizia: "Padrone... padrone... a lány rosszul van..."

Egy óra múlva Salviati doktor öleli át a maestrót. "Az Úr akarata s a Mater Natura rendelése ellen nem lehet tenni semmit... Csendben megállt a szíve..."

Annibale Chieppio néhány sort ír csak hercegének:

"március 9... Caterina kisasszony halála olyan zűrzavart okozott, fenség, amelyből nem tudom, hogyan fogunk kikerülni..."

Ami most történik: az udvar dolga. A mester ül szobájában, lapoz gépiesen a régi kották között. Szeptember tíz, Claudia halálnapja és most március kilenc. A folyosón barátok barna árnyai, ősi, végtelen, halk kórusban oldódik fel a Miserere: a szobában három siratóasszony. Mindenütt még friss és fájó Claudia emléke... s már a másikat is el kellett veszítenie? Átkozott Palota: bizonyára ott fázott meg a kislány... télvíz idején penészt izzadó, nyers, nedves falak közt lenge ruhában próbálni... táncolni... énekelni... Színház, játékok, interludium, cselszövény. Felét egy hét alatt papírra vetette a Ballo delle Ingraténak. Tegnap még dolgozott rajta... forró volt a levegő, pohár nehezebb bort ivott. Salviati mosolygott, "talán, túljutott a veszélyen"... Tegnap. Ott tartott, amikor Pluto hangja elhangzik, parancsol az alvilági szellemeknek:

Aprite... aprite, aprite le tenebrose porte
De la prigion caligiosa e nera
E de l'anime ingrate
Traete qui la condannata schiera...[28]

Igen... az alvilág ura kiengedi Venus és Ámor esdő szavára azokat az örök homályban szenvedőket, akik "kegyetlenek" voltak életükben... kiengedi: menjetek Mantua hercegének báljára, s ott mutassátok meg az erényes palotában... hogyan járnak azok, akiknek szíve bezárul ifjú lovagok kérő szava elől...

Tegnap. Sebesen szántott a toll... Ámor vidámsága s Venus örök-könnyed éneke kergetődzött... Pluto sem volt komor, inkább hajlott az emlékekre, amikor elragadta imádott Persephonéját a csodálatos virágos mezőkről... "Minden jó lesz..." Követni a "Ballo" sikamlós útját, míg beszűrődik a folyosóról a Miserere?

A palotából kocsit küldtek a maestróért. Öltözni, udvari ruhát, könnyebb sarut ölteni. Chieppio az első, akivel találkozik. Szemébe néz, átöleli. Annibale szokatlanul levert. "Eheu fugaces...", mondja halkan. Lehajtott fejjel mennek ketten a hercegasszonyhoz. Eleonora hűvösen, mintha valami halaszthatatlan státusügy lenne, felteszi a mester előtt a kérdést: ki kapja Arianna elárvult szerepét? Többen vannak a szobában, a mester tekintete elrévedezik... mintha nem is értené egészen, mire is kell felelnie. A Medici-lány olvas talán a lélekben, mert halkan, valamivel szelídebben megismétli kérdését. "Kegyelmedet megértem... de segítenie kell nekünk... Nem tudna valakit javasolni?" Tétován néz körül, minden szempár arcán nyugszik. "Egyszer... Bergamóban egy templomban csodálatos hangú lányt hallottam... Nem egészen egy éve... Nem láttam élő valóságában. Talán..." Follino megszólal: "Settimia Caccini itt van, miért nem vele próbálunk?" A mester hallja saját hangját. "Ő már betanulta Venus szerepét - ne borítsuk fel azt a rendet, ami már ki alakult..." Futár vágtat egy óra múlva Bergamóba. Ha lehet, hozza magával postakocsin a lányt.

Carlo Rossi ír másnap reggel levelet urának:

"Talán nem lesz baj, fenség, a commedia in musicával: Madama Bergamóba küldetett azért a lányért... a firenzei ugyanis Venust alakítja..."


Másnapra várják az új reménységet - délre tűzik ki a koronatanács ülését. Meghallgatják a "bergamascát", s ha beválik a maestro dolga, hogy éjjel-nappali próbán beleverje szerepét. Éjszaka vágtat be a küldönc. Felverik Chieppiót. Sajnos, a szép hangú lány - púpos. Éneke angyalokéhoz hasonlatos, de ő maga nem akar kikerülni a templomi kórus homályából - nem bírná el a rivaldafényt. Még éjszaka összehívják a tanácsot. A töprengők közt megszólal a kis kardinális:

- Ma Florinda ejtett szót velem... Azt mondta, ő megpróbálja a szerepet...

Megelevenedik a kép: Florindának nevezik az udvarban a "Fedeli" legelső színésznőjét, Virginia Andreinit legszebb szerepéről, mellyel Itália-szerte oly híressé tette magát. Florinda nagy, sokrétű művész: szépsége, csillogása, mozgása, hangjának varázsa, fordulatos játéka lebilincselte az udvart, de ugyanúgy elvarázsolta Franciaországban IV. Henrik környezetét is. De tud-e az Andreini énekelni is? Hiszen eddig mindig csak a szó, a vers művészetével próbálkozott. Ferdinando kissé szégyenlősen hajtja le fejét "én egyszer hallottam, igaz, hogy"... Anyja rosszalló pillantására az ifjú bíboros elhallgat.

Nincs veszteni való idő. Florinda a Reggia túlsó vendégszárnyán lakik, azonnal öltözzék, jöjjön az "udvar" elé. Éjszaka van... de mintha készült volna erre a meghívásra: varázslatos gyorsan, szép köntösében, telve ragyogással megérkezik a Sala delle Piastrelle-be: háttérben Mantegna két csodálatos képe: az Erény, mely riadva menekül a Vétek elől - s a szemben levő falon a Parnasszus. A kották kézben vannak. A szertartás néhány percig tart csak: vállalja-e madonna Virginia a szerepet? "Ha este már fogad fenséged..." Egymásra néznek: aki nagy művész az egyik múzsa szolgálatában, talán könnyebben meghódíthatja a másikat...

Este nagy köpenybe burkolózva jelenik meg Virginia - férje, a kitűnő színművész kíséretében a hercegasszony előtt:

- Madama, ha szabad javasolnom, menjünk át mindnyájan a színházba, meglátjuk, bírja-e Virginia hanggal...

Az udvar felkerekedik a szemelő zúzmarában, prémeket kapkodnak, fáklyás legények sorakoznak a Castello udvarán, nehogy tócsákba lépjenek a méltóságok a lucskos, gödrös térségben. A sötét, iromba teremben egyszerre felszakad a homály. Már minden félig kész, várja az előadást. Monteverdit áthívják a palotából, ahol a zenészek szobájában üldögélt, régi madrigálokat javított. Meglátja Florindát, majdnem könyörögve mondja:

- Csak ne a Lamentót...

Két nap múlva temetik a Romaninát, amikor megjön majd a hercegtől a parancs, hogyan s hol helyezzék végső nyugovóra.

Mindenki didereg, s ahogy lehet, behúzódik a nehéz köpenyekbe. A maestro összedörzsöli fagyos, csúzos kezét. Öregen, görnyedten hajlik rá a cembalóra. S felhangzik az első felvonásból Arianna önfeledt, boldog, szerelmes szava...


A herceg nem szerette Torinót. Ezek a Savoyák - mondta Chieppiónak - valóságos szalmabábuk. Gőgből, ostobaságból formálják a saját nagyságukat. De kemények! Északiak, s katonáik jól verekednek. Ha nem lenne Monferrato közöttük mint Eris almája - ők lennének Mantua leghívebb szövetségesei.

Vincenzo a kastély szárnyában valóságos kis kancelláriát rendezett be. Míg folytak késő délelőtt s délután a tárgyalások, míg estéről estére merev díszvacsorák sora untatta - reggel, mert korán kelő volt - úgy-ahogy intézte a legsürgősebb mantuai ügyeket, melyeket hetenként háromszor elhozott hazulról a futár.

A kastély vendége volt, emellett a vőlegény apja, s így fékeznie kellett magát a kalandokban. A merev, szertartásos torinói udvar amúgy sem kedvezett hangulatainak. Itt inkább vadásznak, mint ölelnek az urak, mondta epésen egy rosszul sikerült kaland után. Különös vendégnek lenni - hetekre - egy idegen rezidenciában, melynek csak lassan-lassan ismeri meg évszázadok óta kiformálódott szokásait. De már ismeri, amikor a vártorony tetején kürtjelt ad az őr. A hajnalt várta, elvégzi szertartásait, kifaggatja a lovaslegényt, leengedik a felvonóhidat, új vizsgálat jön... lépésről lépésre adják kézhez. Idegen hangok, ahogy a kastély folyosóin súlyos vascipők koppannak, az alabárdosok elnyújtott piemonti szava közeledik, már ismeri a járásukat, mintha fogoly lenne, akinek életet vagy halált jelenthet minden apró nesz... Kint, a fejedelmi vendég előszobájának ajtaján koppant a kastély prefektusa vagy a kamarás. Felébresztik Vincenzo apródját, inasát, ez továbbadja a hírt a soros mantuai kamarásnak, majd ébresztik Chieppiót, s a kissé asztmás miniszter köhécselve, krákogva kopogtat ura ajtaján.

Először Rossi levelének pecsétjét töri meg. Carlo rokon, s így jogával él, hogy írásában elvet minden illendő cikornyát és formalizmust, s a fékezhetetlen katonaember hevenyészett sorait veti papírra... Lám, saját kezével írt, egész árkust betölt e pársoros ákombákom.

"Az Arianna, mely pedig úgy látszott, hogy kimúlik szegény Caterina halálával: ma este újraéledt. Ezen az estén Madama kegyes volt meghallgatni Florindát, aki megtanulta a legnehezebb részleteket a szerepből. Oly módon recitálta Ariannát, hogy mindenki egészen odavolt a csodálkozástól... Így hát ördögbe is a bergamói púpossal: ha nem kívánt eljönni Madama hívására, maradjon ott, ahol éppen van..."

A másik levél - megismeri mindjárt - kamarásának, Antonio Constantininak keze írása: neki is feladata, hogy beszámoljon részletesen, mi történik odahaza a rappresentazionék körül. Szórakozottan futja át a szertartásos hosszú bevezetőt, a lényegtelen kitérőket, szeme rávillan:

"...végül bizonnyal az Úr sugalmazta, fenség, hogy tegyenek próbát Florindával: talán ő lenne alkalmas arra, hogy alakítsa a szerepet: S lám, nem egészen hat nap kellett hozzá csak, hogy pompásan betanulja Ariannát: úgy énekel, annyi gráciával mozog, hogy Madama, de a többiek is telve vannak őszinte csodálkozással..."

Lám, már elfeledték a Romaninát. Ül selyem hálóköntösében borzasan, ahogy kikelt az ágyból, amikor bekopogtat a miniszter. Ott van újból Mantuában, végigéli az izgalom perceit. Ilyenkor hajnalban komor felhőkként vonulnak át rajta a lelkiismeret-furdalásai. Már elfeledtétek Caterinucciát? Három napig sem gyászoltátok?

- Annibale, úgy akarom, hogy a Romanina... igen, így diktálom szóról szóra: Caterina Martinelli a fenség halottja! S mert az én halottam, illő, Chieppio, hogy én írjam meg sírfeliratát. Örök nyugvóhelye pedig... várjon csak... legyen a Carmine. Ott a kedves nővérek gondozzák majd a sírját in saecula saeculorum. Igen, Annibale, a lélek hogyan merülhetne el jobban az örök dolgokban, mintha megemlékezik egy elmúlt fiatal életről, aki kedves volt nekünk. Papírt és ólmot... s majd megcsiszolod, ha nem kifogástalan a latinság...

"INSPICE, LEGE...

Vándor, ám lásd, olvasd s hajtsd meg térded: itt nyugszik

C A T E R I N A   M A R T I N E L L I

római hajadon, kinek hangja szép volt, mint a sziréneké; eget s földet elragadott
csodálatos ragyogásával; kitűnő s erényes leányzó volt, kedves Vincenzónak, Mantua
fenséges hercegének. A halál hamar karmai közé ragadta, íme, itt emelkedik
a kegyelmes fejedelem akaratából sírja, mely földi maradványait rejti.
Elhunyt életének tizennyolcadik évében, március kilencedikén.

NOMEN MUNDO, DEO VIVAT ANIMA, MDCVIII."

Chieppio, a száraz kancellár nézi a papírlapot. Leteszi, elfordul, megtörli szemét. Maga másolja, pecsételi. Vincenzo áll az ablakban, innen ellátni a várudvarra. A várispán ítélőnapja lehet, mert néhány paraszt kalodában ül, deresre húznak egy-egy legényt. A vendégszárnyon a nagy távolság miatt nem hallani jajgatásukat.

- Annibale, látja, ezt sohasem tűrném a Reggiában. Tudom, tudom, lágyszívűnek mondanak, akit a könyörgés levesz a lábáról, de látja azt ott... az öregebbet, amint verik... egyenesen undorító. Egy fejedelmi palota udvarán! Ezeknek a Savoyáknak nincs semmi érzékük aziránt, hogy a múzsák tiszteletében is lehet hírnevet szerezni.

- Fenséged, tisztelettel szólva, néha túlontúl is szolgálja a múzsákat. Néha ezek a jeles asszonyszemélyek többe kerülnek, mint Mars... Színház, fenség... énekesek, gépek, kórusok.

- S amikor Tassót kimentettem Sant'Agatából? S amikor Venius mester unalmas képei között felfedeztem Pietro Paolo portréit? S amikor... már majdnem húsz esztendeje Cesare Gonzaga egy ismeretlen fiút ajánlott nekem, aki madrigálokat szerzett? Kinek van Claudiója, Chieppio? S én találtam meg a Romaninát... De ön azt hiszi, mindez csak úgy, magától megy? Tasso volt a legnehezebb, mert ő írt... vagy nem írt... ahogy fullánkcsípte elméje vezette... De Rubenset is én vittem a Camera degli Sposiba, azon az estén, amikor először jött a Reggiába... én mutattam meg neki apám képének miniatúráját... én vettem rá, hogy másoljon asszonyokat... mindenütt, ahol lát: nőket... szép nőket, hogy beiktassam a világ szépeit ebbe az egyetlen galériába, ami Mantuában van.

S Monteverdi? Mit írt? Mit tudott? Madrigálok... Egyik kötet a másik után. S motetták. Kegyes kompozíciók. Egy mise. Látja, a visegrádi Te Deum sem született meg... S hány év telt el azóta, hogy láttuk Firenzében együtt az Euridikét? Ön is hallotta, hányszor példáztam előtte: alkoss nagyot! Magam sem tudtam, mi az, amire gondolok. De éreztem, Claudiónak több... nagyobb van a tarsolyában, talán úgy teremthet, mint Buonarotti. Amihez hozzányúl, ami a keze ügyébe kerül: zene lesz belőle, kompozíció, formát ad neki. De nem magától, Annibale. Nekem kell fújtatnom a katlant. Felszítani a büszkeségét, jó szóval, gánccsal... S látja, mi lett belőle? Egész Itália lélegzet-visszafojtva lesi, mit próbálnak a Reggiában? Nápolyi rezidensem jelenti, hogy az Arianna Lamentója már oda is eljutott: széltében-hosszában éneklik a szalonokban.

Chieppio nagyot sóhajt, most nem mer nyíltan ellenkezni hercegével. Ezek a csendes, szép percek, melyeknek emléke melengetni fogja, ha már ő is csúzos vénember lesz.

- Fenség... csak ne kerülne minden ennyibe... s ne lenne Mantua is szegény... Claudiót, ha látom, mindig az jut eszembe, hogy három hónapja tartozom a zsoldjával. Szegény kis Romanina is úgy szállt sírba.

Legyint. De Vincenzo már nem gondol Caterinára. Pohár bort tölt magának.

- Előteremtjük. S higgye el, Chieppio, az, ami most Mantuában készül - a legnagyobb ünnepség lesz... nincs példa rá. Talán Athénben... amikor egyszerre játszották... várjon csak... Szophoklész s Euripidész drámáit... Mindegy, ha nem jól mondom. De látja, mire gondolok: Rinuccini... Peri, Caccini: a firenzeiek s hozzájuk Marco da Gagliano. Nekem csak egy árva Monteverdim van s színészeim. És Rasi. S mégis nálam lesznek Itália... a világ legszebb rappresentazionéi. Miért? Gazdagabb s hatalmasabb vagyok, mint a nagyherceg? Vagy a császár? Vagy a francia király? Miért mindenki tőlem kér színészt? Miért szeretné Henrik király, ha Monteverdi ellátogatna udvarába? Mert akarom. Én akarom. Mert nekem nem kell, Annibale, idegen dilettante ahhoz, hogy megítéljem: szép-e egy szonett... harmonikus-e a kompozíció, megnyugtatja-e a lélek mélységeit egy festmény? Magam vagyok magam ura, Chieppio. Ha nem lettem volna herceg, akkor is megéltem volna, mert kiválasztottam volna magamnak egy fejedelmet, akinek udvarában megteremtem azt, aminek még nincs neve... amit csak dadogva keresnek a bölcsek, s nem sejti más... csak egy brácsás a zenekarban, akinek gyermekkorában néhány madrigálja megjelent... Tudom, tudom, gyakran úgy néznek rám az udvarban, mint tékozló fiúra, aki elpazarolta a Púpos örökségét. Madama arcát már ismerem... az önét is. Mind úgy tekintenek felém... lesütik szemüket... Megint pazarolt Vincenzo. Új szeszélye támadt. Színházat épít. Énekesnőt fogad. Dramma per musicát... egyet, kettőt, hármat... sokat teremt. Emlékezik, amikor ott voltunk Claudiónál, azon az estén. A házában. Még élt az a kedves, szegény asszony. Látja: már nem volt meg hangjának a régi színe... De ha akkor este nem adom oda a szerepet Claudiának, nincs kedve az urának továbbfolytatni. S a végén mégis Claudia éneke könnyeztette meg legjobban a mantuaiakat... Művészet? Ars una, mondták a régiek... Csak a dilettanték tudják élvezni, Annibale, minden múzsa borát...


Amikor megérkezett a herceg parancsa Torinóból, újból összeült a hercegi tanács. Viani, aki szakállával is igyekezett hasonlítani a fenségre, zavartan mondta Rossinak:

- Nem lehet egyszerre szolgálnunk, nagyuram, az élőket s a halottakat. Míg tartanak az udvari ünnepségek, nem törődhetem a Romanina sírjával.

- Még mi van hátra, prefektus uram?

- Mi dolgom még? Csak annyi, hogy fel kell építenem a tó partján Kanizsa várának favázát. Ezt is parancsolta a fenség. Fenyőfából, bekenni szurokkal, gyantával, hogy egyszerre lobbanhasson lángra, ha a fenség rakétái felgyújtják a nagyünnep alatt, amikor eljátsszák azt a nevezetes ostromot. S látja kegyelmességed, még betűket is kell ácsoltatnom, ezek, míg égnek, ragyogni fognak: DUM SUB ARCE CANISIAE - ennyi lesz rajta: Míg Kanizsa bástyái alatt harcolt a fenség... Magunk közt, miért ne szerezzünk örömet a fenségnek, hogy itt elfoglalja azt az átkozott török várat, amelyet a valóságban soha nem tudott bevenni... De ötszáz scudo kellene hozzá, nagyuram, mert már szegeket sem ad hitelbe a kovács...


A kisnép - aki éppen ráért - ott őgyelgett a kora tavaszi szélben a Reggia övezete körül. Ha elzavarták őket az alabárdosok, újból gyülekeztek. Arra vártak, hogy kiszól mégis valamelyik mesterember vagy palotaszolga: két ügyes ember jöjjön be segíteni, majd kap a konyháról vacsorát! Múlt évben nagyon rossz termés volt, kemény tél, sokat fáztak. Majdnem mindenütt elfogyott a búza, köles, kenyér. Gondoktól, adósságtól terhelten, hercegi poroszlóktól, behajtóktól rettegve, örök zaklatásban éltek a népek, várták a tavaszt. A Palota "hozom"-ja, Chieppio úr ígérvényes cédulái negyedáron keltek el a mantuai kocsmákban. Lehet, hogy egyszer megkapja, aki megéri... Megkapja ökör árát, azt, ami kocsi szénáért jár, tíznapi fuvart, sáncásást, fahordást, köböl tüzelő értékét... De addig mennyit instanciázhat, könyöröghet, küldheti hajadon lányát, hátha annak több szerencséje akad az ácsorgásban...

S még mindig nincs elég a nyomorúságból: Mantuában egyre több lesz a vendég, egyre sokasodik a here száj, mindennek felugrik az ára, javítják robottal az utcák kövezetét, a főbb utcákon kora tavasszal tartozik minden gazda frissen vakoltatni háza homlokzatát... s ott, ahol majd a menet elvonul: szőnyegek csüngjenek az erkélyről, ablakról, gyertyák álljanak díszes tartókban... mert ezt Torinóból így parancsolta a fenség.

Mantua... a kisemberek fészke - forrong, nyugtalan. Még mit akar a herceg? Még meddig nyújtózik Vincenzo? Az öreg fukar Gobbo kevesebbet parádézott, de kisebb is volt az adó, néha-néha elengedte, ha valaki elokventer mutogatta a nyomorúságát. Szerette a nagymiséket, a szép zenét... de ez nem került tizedannyiba sem, mint a komédiák. Ami a Reggiában történik: tudják a városban; csak persze nép szájához formálva, rikító színekkel... ahogy kiszivárog testőrök őrláncán, szolgálók fecsegésén... lakájok kérkedő szaván keresztül... Éjszaka hintót küldtek Bergamóba... egy tucat testőr ment a "púposért"... de azt egy kígyókirály varázsolta el... meg sem tudott mozdulni... s a szerelmes kígyókirály púpot varázsolt a hátára... A hír szalad: ma újabb uraságok érkeztek a Németek Birodalmából: mindenféle fejedelmek, burkusok, kóklerek, őrgrófok, csodadoktor, szerencsevadász és ringyó... rajokban, fürtökben lepik el, mint a sáskák Mantuát. A barátok is megsokallják. A dominikánusok a legmerészebbek: nekik legalább nem kell félniök az inkvizíciótól. A vasárnap reggeli prédikáción, mint az ostorcsapás a pap szava: "Finis Mantuae... Hiúság Vására - Szodoma s Gomorra lett városunk..."

A Romaninát hajnali ködben temetik el, észrevétlen, a Carmine oldalában, egyszerű koporsójában. Míg Viani mester időt szakít arra, hogy megterveztesse, kifaragtassa a síremléket s felvésesse aranybetűkkel a fenség kegyes epitáfiumát.

Cattaneo sírva támaszkodik nehéz botjára, mely már majdnem mankónak számít, nagyobbik unokája fogja kezét. Tizia férjével, Striggio, néhány kisebb udvari ember, Virgina Andreini férje karján, zenészek... Nem jött el Chieppio, nem jött el Ferdinando, nem jött el a palota prefektusa.

Palestrina szavával temetik. A pap keveset beszél. Nem tudja, ha dicsér... ha gáncsol: mikor sérti az udvari illemet.

Fél óra múlva minden csendes a Carmine környékén. Amikor Claudio feláll a térdeplőről, már csak a távoli kolostorból hallja a szürke barátok kórusát. Veszi botját; várja a Ballo utolsó szakasza.


Rubens átutazott Mantuán. Már évek óta Rómában élt, s bár ékeskedett a mantuai udvari piktor címével, csak egy-egy levélben adott hírt magáról, néha valami képet küldött, s egyenesen a kancellárhoz fordult, ha nem kapta meg idejében hópénzét.

Flandriából nyugtalanító hírek jöttek: az egyetlen lény, akit valójában szeretett - az édesanyja nagyon beteg. Úgy határozott, felhasználja a friss tavaszi időket, Flandriába látogat. Egész úton gondolataiban az anyjával, ezzel a hősies, okos, széles világú Maria Pypelinckxszel beszélgetett...

Két esztendeje dolgozott a római Chiesa Nuova oltárképén, s amikor behelyezték a műteremben oly hatalmas erejű festményt az őt megillető templomi keretbe - a gyenge fényhatások között egyenesen szerencsétlenül hatott. Erre maga Rubens döntött úgy, hogy az elkészült képet leemelteti, s újat fest helyébe, mely jobban illik a hely szelleméhez.

De lehet, hogy csak félig fedte fel szándékát. Amikor a Reggia vendégszárnyában kicsomagolt, szolgálójával együtt ketten akasztották egy silányabb szentkép helyébe a Rómában készült "nem sikerült" festményt. A reggeli tavaszi nap özönében a maga ragyogó, üde színeiben ott pompázott középen Mária Szent Gergellyel: kettőjüket szentek veszik körül.

A nagy ünnepségek sodrában halk kis házi ünnep volt, amikor Pietro Paolo mester szobájába behívta egy pohár falernói borra néhány barátját, riválisát, jóakaróját. Striggio Chieppióval együtt elfogódva állt a kép előtt, persze, bejött a kis bíboros is Rinuccini mesterrel együtt. Follino a sarokban ült, és megfogalmazta a kép ikonográfiáját, hogy számot adhasson róla a fenségnek, ugyanakkor megörökíthesse e nevezetes eseményt a Palota annaleseiben is. Rubensnek hirtelen eszébe jutott a maestro is: leküldtek érte a próbaterembe. Innen jött elő foltos könyökű zubbonyában, nehéz cipőivel Monteverdi.

A harmincéves festő, mint az élet fejedelme, fiatalon ragyogott a kis házi ünnepen: mintha rangrejtett uralkodó lenne, oly kegyes leereszkedéssel intézte szavát a megjelentekhez. Az asztalon mintegy véletlenül heverő kardja jelezte: a nemességhez tartozónak érzi magát, s a sötétbordó köntösön végigfutó érdemszalag a szentatya kitüntető kegyének a jele. A kép élt, mozgott... a kompozíció erőteljes dinamikája mintha szétvetette volna a szobát. A beözönlő napsugarak felgyújtották bíborait, s a halvány, szelíd kék tónusok közt is ott bujkált Pietro Paolo féktelen életöröme.

Claudio halkan kérdezte:

- Kegyelmed most mit csinál ezzel a csodálatos képpel? Azt hallottam, mást fest Rómában az oratoriánusoknak?

- Anyámnak viszem, messer Claudio!

Pillanatig csend támadt. Mindenki kettőjükre nézett.

- Messer Pietro Paolo, kegyelmed akkor nagyon szereti ezt a képet...

- Úgy érti, hogy nem akartam megválni tőle?

Monteverdi mélyen szemébe néz, mosolyog, Rubens felkapja fejét:

- De erről nem szabad senkinek sem tudnia a Chiesa Nuovában!

Egy percig állnak. Rubens nagyvilági ember módjára halk, ájtatos hangon mondja:

- Úgy hallottam, maestro, hogy háza táját nem kímélte meg a gyász. Requiescant in pace...

Egy pillanatra elállt a halk zsongás, mindenki felállt, a kardinális áldóan terjesztette ki kezét. De már felcsattant Striggio vidám hangja:

- Eminenciád s kegyelmességtek engedelmével ma délelőtt próbát rendezünk... Megnézzük, mert már elkészült a színen a Pokol torka... hogyan sétálnak ki a kegyetlen dámák, hogy irgalomra tanítsák Mantua hölgyeit. Rubens mester majd megmondja nekünk, látott-e Rómában ilyen ünnepséget.


Aranyozott testű gályák sora ereszkedik le a tavasziasan széles hátú folyón. Mintha a "díszhajók" nászmenete előtt mindkét parton elsöpörték volna a zsoldosok vonulását jelző üszkös falvakat, szárazságot, dögvészt, spanyolokat s nyomort. Az evezősök ütemes éneke deríti még jobb kedvre a násznépet. Torinótól Mantuáig hosszú az út: minden városnál kikötnek, fogadják a magisztrátus hódolását, az előkelőségek hívását, vidám versenyeket tartanak, nemeseket ütnek lovagokká, szépasszonyokat szeretnek. Savoyai Margheritát két félelmes hírű bátyja kíséri, a Gonzagák udvarának fénye tizenkét márki, harminc gróf s száz nemesember ragyogásában oszlik meg. A bő tavaszi áradás után a Pó kényelmesen ringatja a gályákat... majdnem szelíd tenger, amikor közelednek az ifjú férj székvárosa felé. Csillagjósok is beleszólnak a dátumokba, így a horoszkópok intelmére úgy határoznak, hogy pünkösd előestéjén, május huszonnegyedikén légyen az ünnepélyes bevonulás. Akkor kezdődnek meg hivatalosan Mantuában az elkésett farsang emlékére az ünnepi játékok.

Vincenzo és Eleonora e szép májusi reggelben érkezett a Palazzo del Te-be. A villa-palota most bontakozott ki teljes szépségében: májusban öltött valóban testet Giulio Romano mesterműve: a téglák, stukkók, márványszerkezetét egyetlen egészben fogták át a szökőkutak, mirtuszallék s a lombokon, teraszok áttört csipkéin belopódzó napsugarak.

- Huszonnégy éve... Leonora...

Az asszony majdnem szégyenlős mosollyal fordult urához, aki őszinte megrendüléssel, majdnem könnyes szemmel ölelte meg feleségét. Huszonnégy éve... az is tavaszi reggel volt, találkoztak először mint férj és feleség Ámor villájában, melyet egy nagyúri istállóból épített remekbe Raffaello elszéledt tanítványainak egyike, Giulio Romano. Ferrara özvegy hercegnője, Madama Margherita kolostorrezidenciájából üzent: hiába nyit ki Vincenzo minden ajtót s ablakot a Te-ben, nem tudja kiszellőztetni belőle a "bűnök illatát"... De mégis befut, váratlanul a fekete batár. Madama di Ferrara nem tudta volna elviselni, hogy e nevezetes ünnepségről az ő tiszteletet parancsoló, hatalmas alakja hiányozzék.

Az első szertartás nagyon egyszerű, nagyon meghitt volt. A fiatal Margherita, aki Vincenzo levele szerint "nem volt ugyan valami gyönyörű, de azért megteszi asszonynak..." letérdelt apósa és anyósa elé. Eleonora most látta először menyét. A toszkán fülnek kissé túlságosan piemonti a hang lejtése, ahogy kéri új anyját: adja rá áldását. Megkapja, feláll. Most éri a súlyos sértés a ferrarai özvegyasszonyt: tőle nem kér áldást a másik Margherita. Nem nagyanyja, csak nagynénje Francescónak, így nem hajt előtte térdet, nem csókol kezet, csak mélyen meghajlik, továbblép az arcára fagyott Savoya-gőggel. Ezért - ahogy a Reggia évkönyvei bizonyítják - még keservesen megfizet az ifjúasszony.

De a nap ragyogó, gondtalan, mint nagy ünnepek édes vigíliája, s mindenki boldog, aki a lakodalom részese lehet. Vincenzo ezt a napot használja fel arra, hogy meghirdesse: keresztes hadjáratai nem voltak egészen hiábavalók. - Őszentsége jutalmul hozzájárult ahhoz, hogy lovagrendet alapítson, melyet a Megváltó Rendjének nevez el. A Rend célja: megszabadítani Európát... felszabadítani a keresztény rab népeket a Félhold igája alól. A holnap feladata: sereget s flottát gyűjteni, hogy szárazon s vízen megmérkőzhessenek méltóképp az új lovagok a próféta pogány seregével.

Tizennyolc udvari ember térdel le a bíborköpenyében, kócsagtollas kalapban parádézó fenség, mint Nagymester elé. Villannak a rendszalagok, a leendő lovagok harci pompában, ezüstvértekben, páncélingekben járulnak uruk elé, de a fegyverzet keménységét selymek, bársonyok, csipkék enyhítik. A penge egyenként érinti a fogadalmasok vállát, "Probasti Domine", hangzik minden ütés után a jelmondat. Utána kitárul a nagyerkély, a kertbe beengedik a "népet" is, követek járulnak Mantua szuverénje elé, hogy kifejezzék szerencsekívánataikat. Amikor Genua rezidense is a fenség elé lép, Vincenzo halk hangon, hogy a velencei Contarini ne értse, mondja neki:

- Szeretném Genuában megépíttetni a gályákat, s vásárolnék egy darab tengert a köztársaságtól, ha már magamnak nincs óceánom. Innen indulna el hajóhadam...

- Fenség, a Signoria boldogan ereszkedik tárgyalásokba, de szabadjon emlékeztetnem arra, hogy Mantuának nyolcszázezer dukátnyi tartozása áll fenn Szent György bankházánál, amíg ezt nem rendezik, fenség...

A velencei követjelentés másnap este kelt, s a nagy elhatárolásról ennyit ír:

"Nem hiszem, hogy az új lovagrend terveit sok siker kísérje... A szándékok túl nagyok s a herceg szeszélyesen változtatja elképzeléseit..."

Mindez cseppet sem zavarja az ünnepségek rendjét, mely most kezd már teljesen kibontakozni: Modenából megjön az ifjú ara húga, aki csak néhány napja kötött házasságot az Este-ház trónörökösével. Így a gyűlölködő, spanyolbarát Párma kivételével valamennyi olasz hercegség s respublika képviselője összetalálkozik Mantuában... Mindenütt allegóriák tündökölnek, költői célzások fényében, tűzijátékok patakában villan fel a kép: kifelé a barbárokkal! Itália légyen az olaszoké!

Az ünnep délelőttje a szorgalmas népé: az "Artes" hatalmas processziója vonul el a nagytéren, üdvözli a vendégsereget. Erre is rengeteg pénz megy el: hisz ki kívánhatná a halászok szegény céhétől, hogy saját erejükből építsék meg Péter bárkáját s görgessék elmés szerkezet segítségével, melyet láthatatlan emberek vontatnak? Parancs szerint minden céhmester, legény és inas tartozik ünneplőben megjelenni... ehhez járulnak a jelképek, céhládák, lobogók, hordozható diadalívek... A mantuaiak, akik részt vetlek a torinói ünnepségeken, nyílt tüdővel lélegzenek: itt, Mantuában lám, nyoma sincs annak a komor zsarnok-kormányzatnak, mely a savoyai herceg birodalmában reszketteti a népet: a városnak szegzett ágyúcsövek, mögöttük égő kanócos pattantyúsok, a téren végigdübörgő páncélos óriások... barátok éneklő körmenete hogy elnyomja a nép moraját.

Mantuában valóban minden vidámabb: az emelvények körül lovagok, kamarások festői csoportja, laza őrség, a felvonuló menetből oda-odakiáltanak uruknak ízes tájszólással, Vincenzo harsányan nevet, válaszol "jó herceg" módjára, lengetve kalapját... A lányok csokrokat, párnákat, más ajándékokat hoznak, szépen letérdelnek a hűbérúr elé, akinek ezt ősi szokás szerint csókkal kell megváltania... Mindenki vidámnak, elégedettnek látszik, kis, elkülönített csoportban még börtön porától szürke rabok állnak, csuklóikon kettétört lánccal: cellájukat ma hajnalban nyitotta meg a fejedelmi kegy. Lent a fegyverkovácsok céhének vidám menete közeledik: mindenki tapsol... Margherita látja, hogy Vincenzo s Eleonora is összeütik tenyerüket... ő is tapsolni akarna, de bátyjára téved tekintete. A halszemű Emanuele Filiberto félelmes gőggel tekint húgára; egy Savoya-lányon nem láthat senki semmiféle érzésnyilvánítást!

Rövid másfélórás ebéd, mert ma hosszú a program. A kastély körüli parkban vár külön-külön rendekben nemesség s polgárság, hogy kifejezésre juttassa fesztelen formában hódolatát Mantua jövendő urai előtt. A főutak mentén hömpölyög a nép, a testőrök ez egyszer nem lándzsavéggel törnek utat a kamarásoknak... szép szóval - s ha nem megy, összeláncolódva, nevetve - igyekeznek az, utakat az udvari nép előtt szabadon tartani.

Alkonyodik... Ez az az óra, amikor "egész" Mantua öltözni kezd. A város ura éppen ötödször vált köntöst ezen a napon. Bíborcipőt vesz (ez még a bizánci császárok öröksége), fehér selyem harisnyanadrágot, lila bársonyujjast, ezüsttel s arannyal átszőtt tafotaköpenyt. Ez a "legegyszerűbb" valamennyi díszruhája közül, hiszen ma a fenség házigazda képében tetszeleg. Mint egyszerű "padrone" áll meg a színház főkapuja előtt, amikor leereszkedik az este s a párkányról ezüstharsonások hirdetik Mantua kívül rekedt népének, hogy mindjárt kezdődik az előadás.

A kancelláriában napokon át diákok s barátok vegyesen körmöltek, hogy mindenkinek jusson meghívó: már a Gonzaga-címeres papírlapok is elárulják, hogy az Arianna bemutatója fénypontja a kis ország legnagyobb ünnepének... Így tiszteli meg maga a herceg, ez a testes, őszesszőke, rózsás arcú, mosolygó ember saját népét azzal, hogy ott áll a lépcsőfeljárat fordulójánál, tisztelete jeléül csak fél kesztyűt hordva, s minden egyes vendég előtt, legyen az főrangú dáma, céhmester, prelátus, idegenből érkezett előkelőség, zenész vagy palotaszolga - egyforma könnyedséggel emeli meg kócsagtollas kalapját. Persze... ez a tiszteletadás már a szinte százszámra özönlő meghívottaknak szól... A tömeg megtorpan a feljárónál, a testőröknek nincs is idejük arra, hogy mindenkitől elkérjék a meghívólevelet... a harsonák hangja mintha korbácsolná a későbben jövőket, mindenki igyekszik, hogy el ne késsen, kapjon még illő helyet. A tumultus, kapkodás így egyre erősödik, már-már úgy látszik, a tömeg bedönti a kapukat, a deszkaalkotmány félelmesen pattogzik vakolatköntöse alatt... a testőrök tehetetlenek a sokasággal szemben, a tiszt beszalad Carlo Rossiért: a tábornok-intendáns hadonászva szidja a népet, a beözönlők majdnem őt is elsöprik: új testőrcsapat érkezik, ösvényt szabnak alabárdjukkal - egyszerre feltűnik a lépcsőpárkány szegélyén a fenség tollas kalapos alakja, amint jó vaskos, cseppet sem válogatott mantuai tájszólásban inti fegyelemre a hű népét...

Ez a pillanat az, amikor úgy látszik: tetőpontjára hág a tolongás... A herceg meglengeti kalapját, s harsányan elkiáltja magát "mindnyájatoknak, akik majd bejuttok - legszívélyesebb üdvözletemet!", nevet, izzadt arcát törölgeti, rekedt a kiáltozástól, így vonul be a színház páholyszalonjába, ahol egy kis kabinetben újból ruhát cserél.

A színfalak mögött sem kevésbé lázas a készülődés. Rossi érkezik vissza a fenség parancsával; kezdeni lehet az előadást. Kivonul a lakájok díszbe öltözött hada, kezükben gyertyakoppantók. Arianna nézői előtt lassan mintha felhők gomolyognának, elsötétedik a színháztér... Eleget ragyogott egy fél órán át, amikor a száz és száz gyertya jóvoltából nézhették, dicsérhették, ócsárolhatták egymást firenzeiek, nápolyiak, velenceiek a hazaiakkal. Itt egy keletről átutazó francia küldöttség, három velencei nemes, talányos, borotvált arccal, az ősök hosszú fekete talárjában, néhány Milánóból átrándult spanyol nemes, a kis bíboros a szélen, s körülötte pompás karosszékeken három vöröslő egyházfejedelem, a középső közülük, ezt suttogják, a leendő pápa - Montalto kardinális. A beavatottak, kamarások mindenkit ismernek, felmutatnak az erkélyre - ott, elkerített sorban, sötét talárban, sárga folttal, hét taggal szerepel a zsidó közösség: a felemelt türelmi adó beszállítása ellenében nekik is szabad meghallgatniuk Ariannát. Természetesen helyet kapnak a rabok is, akik ma szabadultak, mert a herceg úgy rendelkezett, hogy első szabad estéjüket a városünnep vidámságában töltsék el.

Chieppio nézi művét: a mantuai csodát. Légvárak légvárak után... egy szeszélyes, különc, fantaszta fejedelmi tervkovács álma - s mégis megépült a színház, létrejött a savoyai nász, megérkezett tucatnyi külországi követség... eljöttek a bíborosok is... S a legnagyobb csoda: elkészült a dramma per musica is, hogy az Arianna ezen az estén zengje "urbi et orbi" Vincenzo Gonzaga diadalát... S a herceg, mintha Dionüszosz, az élet örök fejedelme lenne: ragyog, páváskodik, boldog, éli szerepének játékos metamorfózisait.

Megcsikordul a kötélszerkezet a zsinórpadláson (a Reggia régi színpadán ilyesmi még ismeretlen volt)... s az ámuló nézősereg előtt kibontakozik a képzeletbeli, habmosta Kréta... egy csíknyi tenger, s rajta látszólag tökéletes s valójában mégis könnyű gálya, melyet erre az egy estére építettek heteken át szorgos munkáskezek... Ez Theseus hajója, a vitorlákon Athén címere. Még mindig csend... Mintha fokozódnék a feszültség, amikor a fenség ledobja a hagyományos cembalokulcsot. Ebben a pillanatban zendül fel a negyvenkéttagú zenekar. Az orkeszter prológja oly hatalmas erővel tör fel, hogy elnyomja az ezernyi néző moraját. Settimia mint Venus s Rasi mint Theseus már ott állnak belépésre készen, míg Arianna szerepében Florinda, színésznők szokása szerint - ahogy törvény a Fedelinél - már egy órája ott él a színfalak mögött, hogy teljesen átvegye, magába szívja a rappresentazione hangulatát.

A nézők parányi töredéke sem látott ehhez hasonló "commedia in musicá"-t. Jámbor misztériumokon nevelt szemük s fülük előtt most valódi színpadon, valódi szereplők ajkán fakad fel a mitológiai szenvedély forrósága. Mint az Orfeó-nál, az Arianná-nál is minden szereplőnek megvannak a maga különleges hangszerei, melyek jelképezik belépését, kísérik távozását. Egyiké a hárfa, másiké a fúvók vagy a kis, hordozható orgona. A firenzeiek versenyre kelnek a mantuaiakkal. Rasi szebben, forróbban, líraiabban szárnyal, míg a szövegkiejtés - a Camerata nagy hagyománya - tökéletesebb a nagyherceg kölcsönművészeiben...

Mindenkin túltesz játékban Florinda: itt... amikor recitativókról van szó: fölébe kerekedik minden más szereplőnek. A nézők visszafojtott lélegzettel nézik: mint lendül meg utolérhetetlen bájjal kedvencük keze, mosoly az ajkán... lám, alig-alig hisz még szemének... még ajka néma, csak a zene bong körülötte... s máris történik... az egész szerelem bontakozni kezd a színpadon... Rasi-Theseus elvarázsoltan közelít a krétai lányhoz (a próbákon - lám, a csalfa, asszonyian álnok Florinda csak "jelezte" szerepének kontúrjait, s most, a rivaldafény ragyogásában minden komédiajátszó virtusa egyszerre kibontakozik), aki rettenve s mégis gyönyörködve nézi... már-már megfutamodnék... így teszi próbára a nézők idegeit: mikor szólal meg... mikor jön már ki torkából az első hang! S ebben a pillanatban zendül fel Arianna ariettája. Persze - Madama Europa hangja terjedelmesebb, s akik hallották a szegény Caterinuccia próbáin a Monteverdi-iskola új gazdagságát, félve néztek a szerepváltozás elé. De Virginia Andreini hangja kellemes, üde, a mezzóig hajló volt, drámai biztonsága átsegítette az énekművészet apró hiányain: hang, játék, mimika, mozdulat, a mesteri élethűség mind egybeolvadt - s egyszerre, egy csapással megtalálta Florinda az utat a lélegzetét visszafojtva figyelő nézősereg szíve felé. Az interludium alatt, amikor csak a zenekar játszott s a nézők mintegy "kipihenhették" az izgalmakat - már nemcsak a díszpáholyokban, hanem az erkélyeken s a földszint állóhelyein is tudták, hogy megszületett a siker.

Mégis mindenki a nagy búcsúzóra várt. Hisz a Lamento híre már szétáradt a Reggiából, zenészek lopva átírták saját szerszámukra... cifrázták, díszítették, formálták Mantua pünkösdre tartogatott nagy zenei ajándékát... Megszólalt Arianna. A Lasciatemi morire olyan halkan... olyan leheletesen lebben el ajkáról... mintha még ez is csak a fodros tenger szájáról fakadna, s míg karja a végtelenbe mutat, mely már elnyelte a csalfa athéni vitorlát, feje oldalra hanyatlik (egy Niobe-torzóról leste el Virginia ezt a csodálatos mozdulatot)... a hang most váratlanul mély lesz, ahogy csak művész tud bánni saját kincsével: tragikus s szívet tépő, mindenki szívéhez szól, hisz Mantuában is van mindenkinek sebe... a szenvedély egykori kudarca, féltett s gyanakodva imádott dáma... egy felszakadt emlék: mindezt a sok fájdalmat egyszerre hasítja fel Arianna panasza.

Mintha különös epidémia tört volna rá a nézőseregre: először az erkélyről hangzik... majd a páholysorban tör fel a zokogás, átveszi a földszint... sírnak, s már a ritornellónál együtt énekelnek Florindával, aki egyre fokozza a hatást, minden egyes strófával, mesteri művészettel éli át áriáját, mintha belső, hatalmas monológ lenne, melynek csak paránya szakadt ki fájdalmas ének alakjában. De maga Andreini is, aki lelke mélyéig művészember, megdöbbenten figyel fel: a Lamento Virginiából új lelket... új, ismeretlen vonásokat hozott ki, olyan lávaszerű bőségben, olyan elementáris játékkal, melyre a próbák után nem készülhetett fel a beavatottak közül senki sem: a panasz talán ismeretlen érzések partját súrolja, a lélek nem próbált mélységeiből hozza fel sötét s mégis áttetsző gyöngyszemeit: a könny már szüntelen pereg Florinda arcán, mely nem tűr álarcot - bár ezt követelné a klasszikus hagyomány -, gyönyörű, sötét szeme könnyárban úszik... a néző érzi: birkózik, küszködik az elementáris zokogással, mely most elfogta egész valóját... igen, mintha határtalan szenvedés lenne számára végigélni énekét.

A Lamento után lement a függöny, s tömegek kerekedtek fel. Nincs szükség az ötödik felvonás vidám balettjére, mely elmossa majd a Lamento szívet tépő hatásait. Vincenzo lopva körülnéz a rejtett gyertyalámpák világánál a fejedelmi páholyban: Eleonora előrehajlik, Medici-arca most szigorú szibillamerevséggel néz előre, mint aki sors s végzet fölé hajol. Margherita, az ifjúasszony, aki ilyenféle színjátékot nem láthatott a komor torinói Castellóban: szégyenlős mosollyal kéri el férje csipkekendőjét: az övét már egészen átáztatta a könny. A két Savoya-princ gőgös arccal, dülledt szemmel ül merev, kerek csipkegallérjában: az atyai etikett ily helyzetre nem adott utasítást. A kis kardinális arca vörös az izgalomtól: bíbor uszályban, hermelingallérjában, nagy, széles karimájú kalapjában is olyan, mint szorongó, izgatott kisfiú, Francesco, a trónörökös döbbenetesen Habsburg-arcú: merevségben igyekszik előkelőbb sógorait utánozni, de Monteverdi zenéje felmosta lelke partjait, s szeme sarkában kibuggyant a könny.

Vincenzo hirtelen arra gondol: soha nem hagyott el egészen, ily csalfa Theseus módra egyetlen asszonyt sem, akit szeretett. A hajdani szeretők ott élnek, vigadnak körülötte. A rejtélyes Ippolita, akihez kötetnyi szonettet írt ifjúkorában, s akiről senki sem tudja, kit rejtett e név: ma még mindig szép ezüstfürtű nagyanya, aki mosolyogva bókol, ha szembetalálkoznak. S itt van Agnese, a spanyol asszony, fiának anyja, aki Gonzaga-fattyú létére ott nevelkedik a többi princek között... Lám, Barbara ma nem tudott eljönni: a pármai herceg megtiltotta, hogy bárki vazallusai közül ott legyen az ellenséges Mantua ünnepén... de üzent a "mamma"... Ha itt lenne: s szegény kis Caterinuccia... Egy órát töltött, míg összehozta a latin epitáfiumot... Miért nem énekel tovább Florinda, hogy feltörjön így a lélek mélyéről a belső, emberi, tisztító Lamento? Ilyen könnyen illan-e a varázs?

A mester ott áll a festett oszlop mögött, melynek lombja elrejti magas, hajlott alakját. A zenekar elhallgatott, már szedegetik a zenészek a hárfát, violoncellót, fúvós hangszereket. Kint... a teremben ezer és ezer kéz dörrenésében mossa el a taps a néma hallgatást... Az utolsó színen már vidám ünnep hangulata árad, Bacchus násza váratlan, majdnem kegyeletsértő epizódnak bizonyul a tragikus sorsú királylány Lamentója után... amikor örök enyhülésül keresi a tenger habjait. De ez is színjáték, s itt újból segít az ezerarcú Florinda fellazítani a drámai hatást: Ariannája... ahogy éled, ahogy megtelik a vidám isten igézetével - pompás alakítás. Mire felgyúlnak újból a nézőtéren a gyertyák - a fény özönében már elapadtak a könnyek, már senki sem gondol sírásra: az élet ereje visszatért.

Striggio jön érte: a fenség óhajt szólni kegyelmeddel! Igen... az Orfeo alatt közvetlen közelben élt, lélegzett az udvar, néhány lépésnyire tőle, láthatta hercegét, az intett, mosolygott, elöntötte arcát a pillanatok borús vagy derűs hulláma, de itt - a hatalmas színháztestben az udvari emelvény s a zárt aranykalitka majdnem szakrálisan lebegve oly távolinak hatott. Vincenzo ott áll páholyában. A szalont elönti száz szál gyertya özöne: a kamarások megadják a jelt, mindenki közelíthet: főrangúak, követek, előkelő idegenek. Ebben a gomolygó színes képben magányos folt a fekete Claudio.

- Kívánjon tőlem valamit, messere!

Ó, mennyire ismeri arcát. Ez a kegyes, az örök Chiaro Vincenzo... a flandriai mecénás, aki felfedezi Rubenset mestere műhelyében... a Principe, aki széppé varázsolja az üszkökkel borított esztergomi síkságot... kihozza klastrombörtönéből a tépett lelkű Tassót. Mintha végtelen bőségre nyílnék, úgy tárja ki elébe két karját. "Nemesség?" "Kincs... az üres mantuai kincstárból?" "Új feleség az udvarhölgyek közül?" "Föld, ház és birtok?" "Szabadság - egyévi nyugalom?" Mindez ott rezeg a fenség mosolygós arcán, tükrös kék szemében, melynek mélységeiben még csillan a Lamento könnycseppje. A férfi, aki sokat instanciázott, mindig kért... mert jussához csak így juthatott, lehajtja fejét.

- Ma még nem kell semmi, fenség... csak holnap... Ha már öreg leszek.

- A holnapra kegyelmednek ne légyen gondja. Claudio Monteverdi személyére kegydíjat rendelek. S olyan legyen ez, mint szépen csengő titulus, mely atya után megillet fiút. Úgy kövesse ez a járadék önt s utódait. Míg él a Reggiában egyetlen Gonzaga s míg él Claudio Monteverdi egyetlen ivadéka... ezt rendelem... száz scudót a mantuai kincstár terhére. Ez az este emléke, ez Claudio Monteverdi nemeslevele.

A fanfarok megszólalnak, a fenség megadja a távozásra a jelt. Rossi megkönnyebbülten lélegzik fel: még mindig retteg, hogy e tömérdek fáklya és gyertya felgyújthatja a fahombárt. A trombitások láncba fonódnak, s míg harsogtatják hangszerüket, lassan, lépésről lépésre maguk előtt tolják a nézőközönséget. A páholyokban is sorban elalusznak az olajlámpák és a gyertyák: az udvarmester jelenti a fenségnek, hogy a külön bejárat elé már odagördült hintója. Általános elszéledés közepette látják, amint Chieppio mosolyogva búcsúzik egy-egy megjelent követtől, bíborostól, előkelőségtől, s míg meghajlik, halkan mondja "estebéd után kegyelmességedet rövid megbeszélésre kéri őfensége".


Hiába ültek kerek asztal köré a herceg dolgozószobájában, mégis óhatatlanul felmerült a rangkérdés. Velence tartotta magát joggal Itália első országának, s Morosini, a Serenissima rendkívüli követe joggal vindikálta a vendéglátó melletti első helyet. De itt volt Montalto bíboros, a pápai legátus, aki egyenesen őszentsége képében érkezett. Bár Velence s a Szentszék sokéves, ádáz küzdelme elsimult, s V. Pius pápa visszavonta a Signoriára kimondott egyházi átkot - viszonyukat mégsem lehetett szívélyesnek mondani. De a többi itáliai hatalmasság egymás közti barátságát is alaposan felszántották az évszázados forradások. Nem volt jelen Párma, mely gyűlölettel tekintett Mantuára, s természetesen hiányzott az "öthúrú hegedű" két legékesebben szóló húrja - Milánó és Nápoly, melyben spanyol kormányzók székeltek. Chieppio rendezése itt is mesterinek bizonyult: egy-egy hatalmas, üresen maradt karszék - a Sforzák s az Anjouk címerével - jelezte, hogy nem felejtették el a rabságba hullott testvéreket.

- Mindnyájan tudjuk, miért jöttünk össze, urak - mondta halkan, sápadtan Vincenzo, aki megnyitotta élete legnagyobb találkozóját. - Mindnyájan együtt vagyunk, akik lehetünk, s Velence és a szentatya szava a bizonysága annak, hogy mi itt most egész Itália nevében mondhatjuk ki az ősi mondatot "Fuori i barbari!" Takarodjanak ki olasz földünkről az idegenek!

- Hercegséged szava aranyigazság, de Mantua is császári hűbér... A legfőbb hűbérúr éppúgy Habsburg, mint aki Madridban uralkodik.

- A császár gyenge, Morosini uram. Úgy tudjuk, a szentatya mérlegeli is: vajon alkalmas-e arra, hogy továbbra is a kereszténység méltó imperátora legyen ily nehéz időkben, amikor minden esztendőben várni lehet nagy pogány támadást. De emellett kegyelmességednek nem szabad elfelednie, hogy a Gonzagák nem a Habsburgok hűbéresei, hanem - a mindenkori Imperátoré. Talán úgy, ahogy Velence hajtott mindaddig fejet a bazileüsznek, míg az Aranyszarv mellett uralkodtak még a császárok.

A követek s hatalmasságok előtt nem volt titok, hogy Vincenzo a császári koronára áhítozik, s rokonsága révén keres támogatókat a Habsburg-család pártütésre hajlamos tagjainál. Ha sikerül úgy szerepelnie a német fejedelmek gyűlése előtt, mint az olasz fejedelmek vezető hatalmassága - talán könnyebben nyerheti meg a "hét elektorok" kegyét. Montalto, aki a legesélyesebb pápajelöltnek számított, törte meg a csendet:

- Fenség, mi szép, de veszélyes játékba kezdünk. De egy lehelet... egy kis rés is elég ahhoz, hogy megvesse lábát közöttünk is az egyenetlenség. A szentszéknek nincs mitől tartania, mert Krisztus helytartója előtt egyformán kedvelt minden keresztény hivő... de a kígyó miközöttünk tekerődzik: ma Párma... holnap talán egy másik ország...

- Egy rés, amelyen behatolhat a spanyol?

A kardinális lehajtotta fejét:

- Kerülném, hogy nevén nevezzem a veszélyt. Mindnyájan felnőttünk ahhoz, hogy megértsük a jelképeket. De a szentatya arra gondol, amit kedves vendéglátó fejedelmünk is említett. Szorongó szívvel látna minden fegyveres viszályt keresztény hatalmasságok között, mert ezzel csak a Félhold erősödik...

Váratlanul megszólal Emanuele Filiberto:

- Húszezer ember és háromszáz ágyú: ez Savoya szava!

Míg a többiek csodálkozva néztek a harcias piemonti princre, Vincenzo igyekezett bölcs szavakkal elvenni a mondat élét.

- Még nem tartunk ott, hogy fegyveresekben beszéljünk... s kegyelmességetek nem azért jöttek ide e vidám ünnepségre, hogy az epithalámiumok helyett komor gondolatokkal fátyolozzák el e szép napok örömét. Tudjuk, hogy egyiküknek sincs urától vagy Signoriájától felhatalmazása arra, hogy megkössük a frigyet. De ez a pillanat, ahogy ma itt együtt ülünk - páratlan évtizedeink történetében. Arra kérek mindenkit: országában csak a legfőbbeknek ejtsen szót arról, ami itt elhangzott, s ha visszatérünk nyughelyünkre... álmodjunk szépet Itáliának olasz egységéről...

Kérem eminenciádat, vegye ki tőlünk a hallgatás esküszavát.

Montalto mosolygott. Halkan, latinul mondta a fogadalmat: ami itt elhangzott, nem juthat soha senki másnak tudomására, csak annak, aki az országot kormányozza. Soha spanyol meg nem tudhatja, mit terveznek az itáliai fejedelmek.

Egyenként járultak hozzá. Minden szem azt nézte: mit tesz Morosini. Ily közel az átok visszavonása óta még nem került egymáshoz a pápa s Velence. A legrégibb velencei nemzetség sarja fél térdet hajtott, s Montalto felemelte, csókkal illette. Egy pillanatig csend volt... a savoyai herceg, mint leendő szuverén nem hajtott térdet, nem csókolt kezet a bíborosnak, csak merev arccal ismételte a fogadalom szavát.

Montalto arra gondolt, egy hét múlva az öreg Fuentes tudni fogja, mi történt ma este a mantuai Térképek termében.


A Ballo delle Ingrate szövegkönyve kétségtelenül sikamlós volt. Rinuccini valójában titkos tőrdöfésnek szánta az álszent firenzei udvari dámák ellen, neki magának is volt valami sérelme: egy kegyes firenzei grófnő már fél esztendeje ellenáll a nagy költő esdeklésének... Itt az alkalom, hogy pellengérre állítsa azokat, akik erényességük csalfa látszatával beálltak az Ellenreformáció egyetemes hadsoraiba.

Mantuában a szöveget bemutatták - ahogy a szabályhoz illik - a Szent Hivatalnak: az inkvizítor öreg, türelmes pap volt, aki nem akart ujjat húzni az alapjában jámbor herceggel. Úgy döntött, nem akadályozza meg a színre hozatalt, de a szöveget Rómába küldi. Míg megjön a válasz - a rappresentazionén nem vehet részt papi személy.

Így a kis bíboros ezüstpáncélban csillogott, melyre könnyű, sötét bársonyujjas borult, s a páholyok mélyén is itt-ott fel lehetett fedezni egy-egy ifjabb prelátust, ugyancsak lovagi köntösben. Tíz nap telt el Arianna bemutatója óta, s Mantua még június negyedikén is a nagy ünnepség napról napra megújuló lázában élt. Megostromolták a kancelláriát meghívókért és belépőkért, ha tízszer ennyi hely lett volna, azt is megtölti a messzi földről idecsődült kíváncsiak hada. Már kora délután hatalmas tömegek lepték el a Reggia környékét, s a hirtelen leszakadó nyári zápor ellenére a kocsik és hintók alig tudták megközelíteni a palotabejáratot.

Rinuccini az ifjú trónörökössel bezárkózott a páholy mélyére, majd bekérették a bíborost is. A trónörökösnő - szokása szerint - már órák óta öltöztette magát. Florinda, aki Venus szerepét alakítja, próbálta álarcait a nagytükör előtt. Úgy határoztak, hogy e vidám komédiát az ősi hagyományokhoz híven maszkosan fogják majd alakítani.

A kép talán még ragyogóbb volt, mint az Arianna bemutatóján, csak a kardinálisok bíbora s a prelátusok lilája hiányzott. A bejáratnál díszruhás udvari lakájok osztogatták a hercegi címerrel ékeskedő rövid, ötoldalas szövegkönyvet. Bár a nézők nagyobbik része hallott már arról, mily vétkekért juttatta Rinuccini úr a pokolba az erényes asszonyokat - az isteni Pietro Aretino óta senki sem mert ily nyíltan kimondani ekkora sikamlósságot! Ha nem lett volna valójában menyegzői ünnep, amikor a nász lényege megenged ilyen, enyhén-parázna játékokat is, bizonyos, hogy szó se lehetett volna arról: színre kerülhessen olyan játék, mely a hűtlenséget, erkölcsi fertőt magasztalja.

De ma még a szigorú erkölcsű Eleonora is szemet hunyt, csak Madama di Ferrara üzente meg: rá ne számítsanak. A páholy mélyén a kis kardinális aggódva kérdezte a költőtől:

- Don Ottavio... lesz-e olyan sikerünk, mint az Ariannával?

Rinuccini lehajtotta fejét.

- Eminenciáddal őszintén beszélek. Itt... valami nagyon különös dolog ment végbe. Én... játékos komédiát írtam: az ősi szokás Athénben úgy követelte, hogy a tragédiát szatírjáték hangulata enyhítse. Arianna Lamentójának komorságát kellett volna elmosnia a Bál vigasságának... Nem gondoltam másra, mint hogy egy kissé megnevettessem... mulattassam a nézőket... S akkor messer Claudio...

- Ne bántsa, don Ottavio: házunk szeme fénye!

- Nincs senki, aki nálam jobban csodálná, hisz auktor és kompozitor egy test s egy lélek. De Monteverdi... így mondhatnám, félúton megfordította egészen a kormányt. Ami ma színre kerül, őszintén, nem komédia, nem szatírjáték... nem kényes sikamlós interludium.

- A zene?

- A muzsika... eminenciád is érzi: nem játékos! Azok az asszonyok ott lent, Pluto birodalmában igazán szenvednek: jajgató szavuk... fájdalmuk nem megvetést, de könnyet csal elő. Ámor megrettenve jár az árnyak világában... s az egyetlen asszony, aki nem akar visszafordulni az alvilágba Pluto szavára - oly szívet tépően búcsúzik az élettől, hogy a néző hallani véli Euridike panaszszavát...

- Baj ez, barátom?

- Fenség: nem lesz senki, aki nevetve távozik. A nagy báljelenet közbeszövődik, de még ez sem enyhíti a komor hatást.

- Csak azért baj, mert nem ezt akarta?

- Először életemben történt, bevallom, hogy meghajoltam egy másik művész akarata előtt. Nem tehettem mást, amikor elkészült a zene. Talán igazán varázsló Monteverdi: nem lehet vele szembehelyezkedni. Én, Rinuccini írtam a Ballo szövegét, de titkosabb értelmét csak akkor vélem felfedezni, ha Claudio zenéjével hallgatom.

Kopogtak, máris hallani lehetett a harsonák erősödő zengését. Most közeledik a kíséret... most lép be díszhelyére a herceg. Int. Kezdődhetik az előadás. E percben a színfalak mögött egy tucatnyi dob szólal meg: nincsenek összehangolva? Diszharmóniájuk váratlanul szakítja meg a csendet. Hirtelen nyikorogni kezdenek a zsinórpadláson a csigák. Felemelkedik a függöny, s a nézők előtt a maga félelmes valóságában feltárul a Pokol torka.

A színpad teljes szélességében hatalmas barlang ásít: oly mély, rejtelmes, hogy emberi szem nem hatol fenekére. De ha csak sötét barlang lenne, s nem világítanák meg a rőt, lobogó lángok! Minél mélyebbre tekint a szem, annál félelmetesebben lobognak a vörös nyelvek. Ki tud ide az élők közül behatolni? Hol van a kis kapu, melyen át teremtett lélek bejuthat?

Minden csupa szörnyalak, gomolygó szürke körvonalai a pokolbéli rémeknek, amint meghúzódnak a lángnyelvek árnyékai között. S egyszerre, ahogy eloszlik az első, édes-fájdalmas szimfónia hangja, melyet láthatatlan kezek vezényelnek a színpad mögött - e szörnyű helyen, a pokol tornácának bejáratánál megjelenik Venus: csak halvány, derengő fényben tetszik át alakja, kezénél fogja szerelmes gyermekét, Ámort. Ahogy belép a szerelem istennője - ellágyulnak az instrumentumok, a leglíraibb hangszerek fogadják, mintegy ölükbe veszik puhán, a muzsika lassan csendesedik, s felcsendül Venus és Ámor édes kettőse.

"Bella madre" - ó, én szép anyám - eseng a nyilat és tegezt hordó istenfióka, s ijedten kap anyja karjához, amikor túl merészen közelíti meg Venus a barlangszájat. "Hangom nem fog elapadni, fiam, édes, csábító kérésem nem apad el, míg a szigorú király kegyetlen lelke nem lágyul meg kívánságom előtt."

Ámor könyörög anyjának: gyönyörű lábát ne szennyezze az alvilági porral - ő maga vállalkozik arra, hogy kihívja a barlang szájához az Alvilág komor királyát.

Míg Venus kint vár - Ámor már merészen áttör a lángok első körén: a vörös nyelvek, mint széltől hajtott tűzrózsák, ott karikáznak pufók teste körül. A második szimfónia lágy patakja burkolja be távolodó alakját. S felzendül Venus híres recitativója. Ó, a Florinda... hogy játszik, fenyeget, énekel... maszkja mögött az örök asszony bája, s a hangja úgy záporoz a nézőseregre, mint élő szemrehányás "...aki ellensége a Szerelemnek, az felvértezi szívét élete virágkorában, hogy elriassza az érzéseket... ó, hogy fog égni s szenvedni, amikor már elillan tőle a szépség s grácia... hiába csengi őket vissza... ó, jaj, késő a penitencia! Ábrándjait már elnyelik a végtelen, patakzó fekete habok."

A páholyokban összenéznek. A szöveg... a szöveg játékos lenne, könnyed, sikamlós. "Kegyetlenem - miért nem hallgattál meg?", s a zene itt, a hiszékeny lélek purgatóriumának peremén egyetlen jajszóval, néhány akkorddal oly félelmes mélységeket tár fel: félelmeset, mert már Ámornak sikerül felvernie Plutót sötét birodalma mélységeiből. Az alvilág ura ott áll, s a maga komor, de ragyogó basszusával udvarolni kezd Venusnak. "Bella madre d'Amor" - Ámor gyönyörű anyja - mondja - hogyan... kinek a tanácsára vezetett utad e sötét, örvénylő mélységek felé?

Erősödik szó és hang furcsa kettőssége. Venus panaszolja, hogy a gyönyörű Mantuában a hölgyek, akiknek "szépsége és erénye megfosztja a Hajnalt ragyogásától" - oly ridegek, oly kegyetlenek szívükben, s tréfának, játéknak vélik a szerelem lángjait. Pluto (dacosan őrzi birodalma határát) mint bíró tárja szét karját: "mindenki tudja a földön, a tengeren, az égben s pokolban, hogy veszélyes játék ám semmibe venni Ámor nyilát".

"O barbára fierezza" - "ó, barbár gőg... tigris és kígyó nézi csak könyörtelen szemmel, hogyan kínlódik az áldozat, hogyan ont könnyet s vért a szerelmes..."

Pluto Ámorhoz fordul: "Honnan remélsz hát segítséget?" Ámor édes szopránja felcsattan: "Ó, én jól tudom - ez alvilági birodalomból a világosságra nem vezet vissza út. De ki tilthatná meg neked... ha végtelen hatalmaddal mégis így rendelnéd?" Alvilág ura: "Bölcs az a fejedelem, aki takarékos módon bánik hatalmával." Eleonora könyökével megérinti Francesco karját. "Ezt a mondatot az én kérésemre írta be Rinuccini." Az ifjú herceg nézi a gyertyák félfényében anyját: összeszorított ajka szélén szibillamosolya villan.

Venus édes hangja most kérlelésre fogja: hát nem emlékezel, hatalmas Pluto, amikor a te szép Proserpinádat én vezéreltem a virágos rétre... ott... az örök szerelem lankáján... Ezért, ó, ezért engedd meg, hogy fent... a földön megláthassák a szerencsétlen lelkeket..."

Pluto megrendül. Nem tud ellenállni Venusnak. A zene mintha visszavarázsolná a mítosz nőrablását: Proserpina-Persephoné ott szed virágot társnőjével együtt, amikor jő Hades-Pluto fekete mének vontatta fogatán: elragadja Demeter leányát... Igen, Pluto komor szíve lágyul: "Udite... Udite...", kiáltja Pluto: halljátok-e, alvilágbeli szörnyek!

Elevenedik a barlang torka... apadnak a vörös lángok, s a sötétség leple alatt életre kelnek a szörnyek: hatalmas, szőrös szürkeségek bomlanak szét a félhomályban. A nézők elszörnyedve riadnak vissza... borzalom s félelem tölti el a játékra szomjazókat, akik ösztönük mélyén hiszik a dráma igazát... A szörnyek kérdésére hangzik el a Király parancsszava: "nyissátok... nyissátok az árnyszárnyú portákat, komor börtönükből vezessétek hát elő a kegyetlen lelkek szomorú raját."

Venus szava - egyszerre a hízelgő udvaronc beszéde lesz, amikor a szerelmesükhöz egykoron kegyetlen asszonyok árnyaihoz szól:

"Nagyszerű királyok csodálatos hajlékába visz most lépésetek... Örüljetek neki: Ó, hogy fogjátok csodálni a márvány frízeket... a legnagyobb művészek e nagyszerű művét. Minden fal ragyog, csillog aranytól s bíbortól... s ha nem tévedtek el a palota aranyos útvesztői között - számlálatlan dicső és győzelmi pálmáiban gyönyörködhettek ám..."

- Kissé sok ennyi - súgta bosszúsan a Medici nagyherceg követe a szerényebb genuaiaknak. A Serenissima követe persze már ismerte a szöveget, felemelte kezét. "Ami most jön, arra figyeljenek kegyelmességtek."

Florinda megfordul. Merész lépés: kezében maszkja, bár vidám darabnál ezt tiltja a szabály. Egészen előremegy a színpad pereméig - a hercegi páholy felé hajlik. Most csak színész: lassan, majdnem skandálva mondja:

"...De nem lesz kisebb csodálkozástok akkor sem, ha majd élvezitek e nagyszerű színházat s színpadát - mely árnyékba vonja Athén... s Spanyolhon dicsőségét..."

- Kicsit sok is ennyi - mondja gondterhelten a modenai herceg. - Ha a milánói helytartó megtudja, kegyetlenül visszaüt. Rinuccini nagyot merészelt... Nem jó kikötni a kasztíliaiakkal...

De már világosodik a szín - halványodik a rőt tűz s a barlang szája: mintha a homály lepte volna be Pluto birodalmát... vékony függöny ereszkedik le, s két oldalról a gépezet betolja Mantua fejedelmi palotájának mását. Ámor és Venus vezetik a szürkéllő alvilág porától szomorú hölgysereget. Ahogy közelednek... minden ajkon elhal a suttogás. Claudio zenéje még titokzatosabb lesz, ez sem vidám szimfónia. Mindenki tudja: nem lehet kiszabadulni a Hadesből: - csak egyetlen rövid... szomorú szabad óra ez, az élők okulására.

A kegyetlen dámák páronként vonulnak előre: mantuai udvari méltóságok hölgyei: egyforma selyemköntösökben, melyeket bőségesen meghintettek ezüstszálakkal, s mintha az örök tűz csillanna a köntösökön, rubin és gránátkövek.

Mint akik szenvedésük végtelen éjéből kerülnek újból a ragyogó mantuai napfényre, megtorpanva, tántorogva állnak, remegnek... egymás kezét fogva, tétovázva, vissza-visszariadnak, amikor megszólal a terem sarkában, az egyik páholyban elrejtett második zenekar. Még egyet villan a pokol torka, mielőtt kialszik, s fátyolfüggöny takarja el: kilép Pluto, a pokolbeli szörnyek gomolygó kíséretében - s ő maga is elfoglalja helyét - a nézők között. Kezdődik a Kegyetlenek Bálja. Úgy, ahogy kettesével leandalognak a Reggia nagytermévé alakított színre - úgy kanyarodnak ki a másik bejárat felől az udvar ragyogó, kényes dámái s gavallérjai. Félálarcban vannak - de mozgásáról mindenki megismeri Vincenzo herceget s Francescót, a trónörököst s ifjú férjet - a nyolc "erényes" udvari dáma, aki belép a balettbe - a közhiedelem szerint épp az a nyolc hölgy, aki legbőkezűbb, legkönnyebben ajándékozza érzéseit s szívét. A tánc kibomlott - a színházban szorongó idegenek s mantuaiak gyönyörködve csodálják a kecses lépéseket; a kifestett, kényeskedő udvari párok tettetett részvéttel szökdelik körül a szívbe markoló melódiájú, ritmikusan ismétlődő tánczenére azokat a szegény lelkeket, akik mohón, a pokolbeli örökkönlét szomjúságával szürcsölik e váratlan, csodálatos órát, melyet számukra Pluto kegyelme juttatott.

Míg kibomlik a tánc, s a rejtett páholybeli zenekar hangja kíséri őket - egyszerre komoran beledörren Pluto basszusa... Hosszú recitativo, mintha szántszándékkal szaporítaná az alvilág fejedelme komor szavát: még azalatt is keringhetnek, hajladozhatunk a szomorú lelkek, a pavane méltóságteljesen kecses figuráira... "...nem azért jöttek a borzalmak hatalmas birodalmából e hölgyek s kisasszonyok, hogy új szerelmet raboljanak... Ámor, aki már egyszer leszállt komor országomba, ő kért arra, engedjem ki e szerencsétlen nőket, akik örök zokogás közt vezeklik, hogy nem valának bölcsek... Nézem őket: Ó, mily halavány az arcuk, könnyben úszik szemük... ha egykoron másként éltetek s gondolkoztatok volna - ma nem kellene zokognotok fekete kolostoromban..."

A tánczene erősödik s halkul, mintha láthatatlan tenger hullámai csapkodnának, s Pluto egyszerre felemeli hangját: "De nektek, elátkozott lelkek - lejárt órátok! Térjetek vissza zokogni a poklok országába!"

Mintha Pluto hangja birkóznék a balettel: a tánc öröme az erősebb... egy percre legyűri Hadész visszaparancsoló szavát. Még kibomlik utoljára "élők" s "holtak" kecses, közös pavanéja, a remegő nézők előtt még forog a bál kígyója. De újból dörren a Király hangja, most még félelmesebben, még erősebben: "Térjetek fekete klastromotokba, térjetek oda, hová magatok kovácsolta sorsotok vetett."

A szózat szétszakítja a bűvös láncot... mintha egyszerre elvillanna az élet minden visszfénye arcukról - ijedt, szomorú sereg imbolyog vissza a színpad mélyére, ahonnan ismét felvillannak a vörös tüzek... Így mennek - egy, egyetlenegy lázadó kivételével. Az egy megfordul, a nézők a hamu és pernye színei alatt felismerik újból, ebben az új szerepben Florinda hangját: előrejön, a rivaldafény közvetlen közelébe. Haja ezüstporban csillog, szeme könnyben úszik - ez a játék váratlan, tragikus fordulata, ahogy halkan, tanácstalanul kezdi, s vádolva kapaszkodik a csodálatos életbe: "Jaj... be kegyetlen... mily szörnyű a sorsom (gonosz ítélet s még kegyetlenebb gyötrődés) zokogni, megtérni a fekete üregekbe... Ó, édes lég... ó, csodálatos napfény, most örökre... örökre búcsúzom... Isten veled örökre, ég, hold és nap... ragyogó csillagaim! Tanuljatok irgalmat, hölgyek s kisasszonyok!"

A láthatatlan kórus visszhangozza a színfalak mögül:

Apprendete pietà, donne e donzelle!

Ismét Florinda tragikus mélységű hangja:

Vissza... a füstbe, jajszó s könnyek közé,
a végtelen... örökös gyötrelembe.
Ó, hová lett a ragyogás? Hol vannak a régi szeretők?
Hová... hová tűntek el ők is?
S hová lettek az asszonyok,
akiket annyira dicsőített a világ?
Tanuljatok irgalmat, hölgyek s kisasszonyok!

A kórus még egyszer - mint valami fájdalmas lehelet - a lázadó után zümmögi a ritornellót. Leereszkedik a függöny, a ragyogó, vidámnak induló udvari balettjáték után nem marad más, csak a nézőtér megindult némasága, könnybe borult szemek.

A színfalak mögött, míg átöltöznek a balett szereplői, kis csoport veszi körül a szerzőket. Rinuccini - e koros, de még mindig daliás toszkán nemesember ragyogó ékesszólásának firenzei zenéjével bűvöli el azokat, akik csodálattal tekintenek az isteni mesterre. Egy festett féloszlophoz támaszkodva Monteverdi Coppinivel, a kiadóval beszélget, aki madrigáljait metszette remekbe. A kiadó messzi tájékról jött el Mantuába, hogy jelen legyen ezen az egész Itáliában irigyelt ünnepségen.

- Messer Claudio, jártam Párizsban... s egy-két francia kastélyban, ahol láttam és hallottam udvari baletteket. A Delle Ingrate - ahogy indul - bennem azt az érzést keltette fel, hogy kegyelmed sokat... igen sokat tanult ezektől a franciáktól, akiket nem méltányolnak eléggé a mi Itáliánkban... Igen, kezdetben...

A szürke szakállú, csillogó szemű mester előrehajlik. Két zeneértő beszél egymással:

- És azután?

- Messere... nyíltan kimondom, kegyelmed zenéje olyan csodálatos: már minden kétségem eloszlott abban a tekintetben, igaz volt-e a régi auktorok szava a zene hatásáról. Hallottam Ariannát... láttam s hallottam ma a Balló-t. Kegyelmed ma a legnagyobb auktor... Büszke vagyok, hogy személyemben tisztelhetem...

Lehajtja fejét. Claudia, Claudia, mondja magában. Ha itt lehetne, ha hallhatná. Coppini néhány szava többet ér, mint minden főúri ömlengés, a dámák pazar legyezővillantása, az az apró kacérság, melyet Mantua nyolc könnyűvérű dámája nem sajnál a maestrótól sem.


Kocsik, hintók zaja... Indul az udvar. Vincenzo csak a színfalak mögül int, amikor inasa letörli fenséges arcáról a pirosítót, urak és dámák máris a tó partjára sietnek: itt építette fel Viani prefektus Follino elképzelései alapján Kanizsa várát, melyben fenekedve ágál a pogány. Vaktöltéses mozsarak durrognak az éjszakában, s ahogy közelít a fejedelmi menet (ide már kijönnek a főpapok is, fejedelmi sarjak, a mantuai nemesség színe-java), egyszerre kigyúl a hatalmas tóparti transzparens:

"DUM SUB ARCE CANISIAE
CONTRA TURCOS PUGNABAT"

igen, míg Kanizsa falai alatt a fenség harcolt és vérzett... mit csináltatok, Itália többi fejedelmei? Mint valami látományokba burkolt, élő, mozgalmas szemrehányás - úgy csap fel a harci zaj. Ki látta Kanizsát? Ki harcolt a magyar végeken? A herceg kocsit küld szeszélyből Monteverdiért (Esztergom alatt ő is ott volt), s most megkezdődik a félelmes hadijáték. A tűz erősödik, a hercegi ágyúk s puskák tüzére a bengáli fénnyel világított fabástyákról tucatjával tűnnek elő a turbános fejek... egy-egy lófarkas zászló leszakad, mintha derékba törte volna a vad trombitaszó, kürtök, török üstdobok, a Reggia arzenáljának minden kincse, minden török zsákmánya idevándorolt, pokolbeli lárma (a maestro elrettenve fogja be fülét), utána még nagyobb durrogás, harci zaj, éktelen kurjongatás. Roham.

Vincenzo az egyetlen, aki valóban végigélte ezt a félelmes, oly rosszul előkészített kanizsai rohamot, aki igazán látott janicsárokat, szpáhikat, magyar hajdúkat, ott élt a tábor véres s mégis vidám zűrzavarában - most egyszerre maga is csak néző, színjáték ez az ő dicséretére... dicsőségére "dum... contra Turcos pugnabat", látja, amint a vörös láng lassan kígyózni kezd, szeszélyes ágaira bomolva a favázú bástya oromcsipkézetén. Ki taníthatta be a "pogányok" üvöltő kórusát, ki telített meg mindent ezzel a pokolbeli zűrzavarral, mely az Ingrate szelíd alvilága után olyan volt, mint a legnyugtalanítóbb harci játék? A láng patakokban úszik végig a fából ácsolt váron, itt-ott dörrenések szakítják meg az égést (Viani a deszkák alá fél marék puskaport rejtett), sustorog s bíborlik a képzeletbeli Kanizsa vára, majd jajgatva menekül a török... kirohannak a várból, elhajigálják lófarkas kopjáikat, görbe kardjukat... Ezután jön minden hadbeli megdicsőülések csodálatos apoteózisa: földön kúszva közelítenek a hódoló vezérek, turbánjuk zöld színe elárulja, hogy a Próféta véréből eredtek: merész táncjáték üteme szerint csúsznak a porban, míg elérik Mantua hercegének hatalmas selyemsátrát, mely fehér pompájával, címererdejével, hímzett SIC-jeivel olyan, mint a lovagi korból iderepített mesevilág. A pogány basák kúsznak... mintha vakon tapogatódznának, úgy keresik a herceg köpenyszegélyét: hörögnek s alázkodnak (ez szerepük), míg a fából ácsolt Kanizsa - lángjai között haldokol.


A kegyesek bálja hajnalig tart a tóparton. A mesternek már nem jut udvari hintó, így szolga s lámpás nélkül indul haza a közeledő éjszakában, botja koppan a macskaköveken. A nap hosszú volt, különösen kínozta a féloldali főfájás, így majdnem víziószerűen jelentkeznek öntudatában az egymást kergető képek. A legszörnyűbb ez a zaj volt, "Kanizsa ostroma", az egymást követő dörrenések, kakofónia, ágyúszó.

A nap az Idropica próbájával kezdődött kora reggel. Hét teljes órán keresztül, mintha soha nem akarna véget érni Guarini mester játéka. Ebben csak a Prológust szerezte, de már a rendezés kedvéért is végig kellett néznie... javítani a kulisszákat, próbálni a barlangképet, rendezni a tengert jelentő függönyöket. Akkor indult a próba, amikor a Reggia hatalmasságai ágyukba dőltek az éjszakai tivornya után. Guarini elsősorban a nézőt akarja elvarázsolni. Amikor kezdődik a kép - hármas színes felhő emelkedik fel, ahogy széttárul a szín. A mantuai színházi gépezet csodája, hogy a felhők az ég pereméig érnek, alattuk hullámzik a tenger, hirtelen felbukik egy női fej... Lám, Viani mily gyorsan tanul. Az Orfeónál még tiltakozott a színváltozások ellen, s már a harmadik-negyedik rappresentazionénál merész s szokatlan megoldásokat talál. Florinda úszik a habokon, hosszú, sima haját mintha elkapta volna, a tajték. Hirtelen fény hull arcába (harminc gyertya fényét tükrökkel vetíti Viani oda, ahová akarja), csillog gyönyörű szeme, majd kis sziget emelkedik fel előtte, erre kapaszkodik ki, mint a hableány: még fél teste a vízben, de már megrázza a drágakőként szikrázó vízcseppes, virágkoszorús fürtjeit, s elkezdődik az énekes köszöntés.

Follino hajlott oda a mesterhez, amikor Florinda befejezte áriáját "ha minden ilyen szép lenne, mint kegyelmed prológusa"... Mert utána órákig, hosszú órákig tart a versmondás, s újból jön az ének... S a végén minden egybeolvad, ezen a végtelen-végtelen napon. Arianna, a Ballo, az Idropica. Másokkal nem ír többé együtt zenét!

Hogyan bírják majd a nézők ezt a Guarini-művet, ha maguk a mesterek is holtra fáradnak? Persze, a jelenetek s felvonások között gyümölcsöt fognak majszolni s a szolgák frissítőket hordoznak. A próba után mindnyájan halálosan kimerültek voltak. Vajon hogyan bírja majd Florinda? Mily nagy művész ez az asszony: amikor a többi művész már felőrlődött a deklamációkban, ő még harcol, töretlenül ragyogtatja Monteverdi egyéni stílusát.

Az Idropica különös darab. A herceg szeszélye úgy kívánta, hogy e kompozícióban minden szolgálatában álló zeneszerző vállaljon egy részt. Alkalom akad bőven, a cselekmény hét teljes órán át tart, az egymást követő "intermediumok" százféle regényes bonyodalmat rejtegetnek. Így hosszú megbeszélések után a prológust Claudio vállalta, a "Licenzát" a spanyol Paolo Birt, míg a négy intermediumot felosztották Salomone Rossi, Gastoldi, Marco da Gagliano - és Giulio Cesare Monteverdi között.

Az Idropica végtelen próbája után még egyszer előveszik a "Balló"-t. Florinda szeszélyes; mintha kicserélték volna. "Hagyjatok... nem bírom tovább... nem bírom tovább... miért akarjátok, hogy énekesnő legyek? Ha a maestro nincs megelégedve, hívassa el Nápolyból Basilét. Nem bírom tovább... reggel elutazom, megyek Bolognába..." Andreini majdnem szégyenlős mosollyal néz Follinóra: "néha ilyen", mondja tehetetlenül.

Follinóra jutott a nehezebbik rész: neki kellett felügyelnie az ünnepi játékokon, míg Viani takaríttatta a színházat egyik napról a másikra. Új gyertyák, program, díszletek, frissítők! Egy fagottost kell pótolni, aki tüdővérzést kapott s egy kórusbeli énekes elitta a hangját...

Agnese jön a páholyba, fiával, don Silvióval, aki "Gonzagább", mint a valódi princek. Mintha véletlen lenne, Vincenzo, amikor a fiú kezet csókol neki, egy pillanatra fején nyugtatja kezét. Körülnéz, elkapja Chieppio suttogó szavát: "fenség, nem illik nyilvánosan megvallani az egykori vétkeket..." A herceg nevet, odafordul Agneséhez: "szép őrgrófnő, majd megkérem Claudio mestert, írjon egyszer olyan udvari favolát, melyben önnek jut a legszebb szerep... Sajnos, a Ballóban csak a »kegyetlenek« léphetnek fel..." Egy pillanatra ölelkezik tekintetük.

Mindez egyetlen nap alatt... Bomló képek: a hang s a mozdulat, ahogy Florinda, az egyetlen nem akar visszamenni a Hadesbe. Ebben a pillanatban... a hangja egy foszlányával, szemével, mozdulatával jóvátett mindent, szeszélyességét, színlelését, örök játékát... Előrejön, az alvilágbeli ezüstpernye szinte időtlenné teszi arcát: csak szeme villan ki félelmetes fénnyel. Ahogy mondja... mintha a lélegzet is megfagyna a nézőkben... s bennük is, ott, a színfalak mögött "appredente pietà, Donne e Donzelle"! Megáll egy percre, emelkedik itt az út, kifújja magát. Igen... a nézők nem tapsoltak, ahogy illenék ilyen vidám játék után... Amikor elhalt egészen az utolsó sor leheletesen visszahömpölygő, távoli ekhója, ahogy inkább suttogják, mint énekelik a kárhozottak - nem tapsoltak. "Bosszút álltam Rinuccinin." Mintha a Miserere hangjával hullt volna le a függöny! Azt akartátok, hogy sikamlós s parázna legyen a játék, beleillő a szétbomló nagy udvari epithalámiumba? Nem, erre nem vállalkoztam... Mert nektek itt a "donne", a férjesasszonyok s a szűzi fénnyel ragyogó "donzellá"-k egyformán cédák... körültáncoljuk őket a paráznaság ördögével. Nem kaptátok meg tőlem. Ez a Ballo olyan átható, olyan tiszta, mint egy oratórium!

Amikor belép szobájába, szeme a homokórán, melynek úgy megszokta az éjórákat jelző rovátkáit. Reggel nincs próbája. A legközelebbi nagy esemény Marco da Gagliano zenedarabja: Ifigenia Feláldozása - Striggio textusára. Nem kel hajnalban, déltájt bemegy a Reggiába, meghallgatja, mit beszélnek a Ballo előadásáról, este majd megnézi Marco darabját, a zenészek szobájából vagy a páholyból, ha a fenség úgy akarja. Marco vezeti a zenekart, s ez a nehézkes paraszti sarj félelmesen jó zenész... Mi jön még? Igen... csak még egy hatalmas díszünnep a Corte Vecchia díszudvarán. Úgy mondják, tizenhatezer nézőnek szánták... A szöveg Striggióé... a zenét Francesco trónörökös maga kegyeskedett készíteni.

Ujján sorolja: Dafne, Arianna, Ballo, Idropica, Ifigenia, Torneo! Hirtelen a latin tanmese jut eszébe "rana rupta et bos" A kis béka... nagyravágyásból ökörré akart vedleni. Egy csepp a világon Mantua, s hercege ekkora légvárakat épít... Feljegyeztek-e már annalesekben ilyen esztelenséget, hogy néhány hétre összezsúfolva darabot darab után hajszoljanak, nem törődve zenésszel, énekessel, szerzővel... "fekete gonddal", hajszolt próbák után? A herceg... ez a széteső, de démoni akarat már önmaga előtt mint a Birodalom szent császára tündököl! Striggio vallott neki: a minap odavetette a herceg "Azt szeretném, ha Pietro Paolo Rubens festené meg a megkoronáztatásomat..." Minden hang őt dicsőítse... minden nő őt imádja... Mint aki elbűvöli a világ hatalmasságait, mindenkit elvarázsol, mindenki szemébe port hint: egyetlen... csodálatos, Chiaro Vincenzo!

A nehezéknek használt halálfő alatt kéziratcsomó. Scipione Agnelli versei. Ez az előkelő udvari költő már hozott hozzá darabtextust. Tengeri Favolá-nak keresztelte el művét, s kérte, ezt válassza témául a legközelebbi dramma per musicához. Megmondta Scipionénak: míg nem zajlanak le mind az ünnepi játékok, el nem csendesedik Mantua, nem tud időt szakítani arra, hogy foglalkozzék a darabbal. S Scipione Agnelli megtetézte: "még ezt olvassa el, maestro". A gyertya úgy veti fényét a koponyára, hogy a papírra ráhull a valaha élt árnyalak. Szinte megretten emberi mivoltától, közelebb húzza a világosságot, találomra felvesz egy kéziratlapot. Madrigál? Úgy mondják - mióta a monódia, az egyetlen csodálatos énekhang erejével mindazt kiformálta, amire sóvárgott két évtizeden át a Camerata -, alkonyodik a polifóniának... maguknak a madrigáloknak is, melyekben három-négy-öt-hat szólam váltakozva ölelkezik... A hangszer csak dadogva kísér, a hang egymásba fúl... Hol van ez a Lamento tisztaságától, az Apprendete pietà erejétől? Ki könnyezik ma már a madrigálokon? Lapoz...

"Én édes Bálványom... ha szemem tüze... ha elfúló szavam, akadó sóhajom nem ad a lelkemben perzselő lángnak hitet: higgy e levélnek... igen, ennek a levélnek, melynek tintabetűin át szívem vére pereg... Lám, itt ellesheted legbelsőbb énem gondolatát, s mint égi körben, megpillanthatod szépséged örök tükrén át perzselő tüzem... Szerelem láthatatlan erejével ragadja el egész valód a képzeletem: már nem vagyok más, mint szépséged prédája s kezedben alázatos trófea. Hozzád fordulok... ó, csodálatos szőke hajtenger... ti vertaranyból egybefont drága fürtök. Ó... hogyan is próbálnék szabadulni: örökre bilincsekbe vertek! Így lettél láncom... Hová lett szabadságom? Mint csodálatos gyémántot, őrzöm szőkeségedet... az aranybaj sugaram s felvillanó szikrafényem... Édes... édes vad szőke rengeteg, Ámor labirintja, melyben csak tévelyeg, s nem menekülhet ki soha már szegény, szerelmes szívem... Szegény szívem, mely mellett örök árnyékként ott jár a szenvedés..."

Caterinuccia áll mellette. Ha megrázta fejét... ilyen vertarany sugár borította. Hányszor látta, amikor a kertben napsütésben szárította frissen mosott, kibontott haját... S amikor hátrahajtotta fejét, s mély lélegzetet vett, s amikor a kisfiúkkal kergetődzve kibomlott haja szalagjából, s hármas aranypatakja végighullt derekán?

Miért könnyes a szem a Lamento után? Miért nem tapsoltak az Ingrate utolsó soránál?... A harmónia most szabadult-e ki igazán a bilincsből, melybe századokkal ezelőtt beleverte a kontrapunkt kegyetlen szabálya? Miért nem lüktethet éppúgy - az egyetlen emberi hang erejével az érzés a madrigálban, mint ahogy megtalálja útját a dramma per musica játékaiban? Miért nem írhat a szegény kis Caterina egyre bővülő, egyre teljesedő hangjának emlékére újfajta madrigált? Miért nem állhatna meg egymás mellett a kettő?

Mintha Caterinával beszélne. "...Látod-e, herceged, aki nekem szavát adta, hogy míg nálam vagy, tiszteli szüzességed - mégis kinyújtotta utánad szatírkezét... s te nem jöttél hozzám... szégyellted talán magad... s herceged valóban kegyes volt, mert saját magasztos kezével írta epitáfiumodat... a síremlékre, mely majd megépül a Carminében, ha Chieppiónak lesz pénze márványra és kőfaragókra! S látod-e, Caterina, most én próbálok emléket állítani neked ebben a csendes szobában... lesz-e "aere perennius?" maradandóbb, mint a kő a Carminében? Hat részre oszlik majd... Hallod-e ott, ahol vagy, Caterina? Ahogy énekelted Dafnét, amikor már benned bujkált a halálos kór... Hallom-e hangod, Caterina, vagy a magamét... azt a régi tenort, ahogy énekeltem a milánói nagyúr előtt? A régi hangom, melynek ma már csak leheletes, rekedt emléke maradt, ha Rasi vagy Florinda előtt próbálom megmutatni: hogy is képzelem... Scipione Agnelli fukar volt, látod! Csak az én csengésemet írta le, s adós maradt a válaszoddal... De látod, jobb is: ehhez nem kell idegen ritmus, idegen poétika, fiam! A hangod, Caterina? Hiszen minden sarokból... minden árnyvillanásból a te hangod tör elő. Ki ne hallaná a hangodat, Caterinuccia?"

Ahogy ül, mozdulatlanul, órákon át... fogan, formát ölt, szövegét keresi a Sestina.


Jegyzetek

4.    

Hozzád jövök most, Orfeo,
ó, én legszerencsétlenebb hírnök,
legszomorúbb s leggyászosabb:
ó, jaj - szép Euridikéd,
szerelmes asszonyod... halott! [VISSZA]

5.

Zokogás s fájdalom e szomorú mezőin... [VISSZA]

6.

Ám törvény tiltja veled mennem,
s ezt vassal vésték kemény szikla falára... [VISSZA]

7.

Ó, hová tűnsz, mondd, merre tűnsz,
szegény szívem egyetlen édes vigasza?
hisz nem messze innen
hosszú utam végének nyílik ajtaja.
Miért mész... ó, miért mész, miért hagysz magamra
e veszélyes parton...
Ó, mondd, mi jó várhat valaha még reám,
ha te is elhagysz, legédesebb Remény! [VISSZA]

8.

Devecseri Gábor fordítása. [VISSZA]

9.

Ám, most mutasd meg Orfeo, mit tud a lantod... [VISSZA]

10.

Forrást s hegyeket hagyjatok ott ti, boldog
gondtalan nimfák. [VISSZA]

11.

Ó, Orfeo, hogy mondhatná el az ajkam,
Örömöddel mily örömet loptál szívembe,
Hisz szívem már többé nem enyém egészen,
Szerelem ölén szíveddel egyesül,
Keresd hát szívem s őtőle kérdezd,
Mily boldog vagyok s mily mélyen szerelmesed. [VISSZA]

12.

S te, kedves énekes, kinek fájó dala
Könnyet fakaszt a lágyölű tájból,
Miért nem osztod meg örömmel
Híres lantod hangját e völggyel s hegyekkel? [VISSZA]

13.

Itt a komor ingovány s amott a révész,
Ki átvisz didergő lelkeket a túlsó partra,
Hol árnyékokból lőn Pluto birodalma... [VISSZA]

14.

Ó, túlédes s mégis rettenetes tekintet!
Nagyon szerettél, s jaj, ezért vesztettél el engem,
S én nyomorult - így vesztettem el én is
Fényt és életet egyszerre s elveszett,
Mi nékem mindennél drágább,
Én egyetlen szerelmesem... [VISSZA]

15.

Ó, keserű sors, jaj, végzetes fátum!
Ó, gonosz csillagzatok, féltékeny istenek... [VISSZA]

16.

Tehozzád jövök, Orfeo,
Én legszerencsétlenebb küldött,
A legszerencsétlenebb s gyászosabb szerep az enyém. [VISSZA]

17.

Ó, jaj... mi az, amit hallok? [VISSZA]

18.

A te szerelmes asszonyod - halott! [VISSZA]

19.

De hisz veled voltam a legszerelmesebb együttlétben... [VISSZA]

20.

Meglágyult a Árnyak Királyának szíve. [VISSZA]

21.

Siralom s gyötrelem eme mezőin... [VISSZA]

22.

Már el kell szakadnom... el kell szakadnom tőled,
Hogy visszatérjek megszokott hazámba... [VISSZA]

23.

Ó, hová, mondd, hová távozol? [VISSZA]

24.

S a Napkelet nevet... [VISSZA]

25.

Te küldöd hozzánk a szellőt futárnak. [VISSZA]

26.

Hagyjatok meghalni... ó, hagyjatok meghalni.
Én Theseusom... jaj. Én Theseusom!... Igen...
igen... ezt akarom kérdeni tőled: hová lett
hűséged, melyre oly szentül esküvél? Ó, jaj,
még csak nem is felelsz nekem... panaszaim
siket fülekre találnak... [VISSZA]

27.

Egykor reméltem, már nem remélek többé... [VISSZA]

28.

Nyissátok ki, ó, nyissátok ki a
sötét és árnyékos börtön kapuit,
engedjétek ki rajta a
kegyetlen lelkek megátkozott raját! [VISSZA]



Hátra Kezdőlap Előre