25.

Millini bíboros, a Németországba utazó pápai legátus kísérte el a herceget, amikor elhamvadt Kanizsa várának már utolsó gyantás fabástyája is.

- Sajnos, fenség, Kanizsa erősebb, mint valaha. Ezért küld a szentatya az Impériumba. Ne torzsalkodjanak a hiten a fejedelmek: segítsenek kiűzni a törököt!

- Ha más lenne a császár...

A kardinális, mint mindenki a Szent Kollégiumban, ismeri Vincenzo Gonzaga szíve vágyát. De nem titok előtte, hogy Pius szentatya azt kérdezte - kissé ingerülten - a francia király udvarából jött Gonzaga de Nevers-től: van-e hát Vincenzo úrnak százezer katonája, hogy jóvátegye, amit az egész kereszténység elmulasztott? Ha van: szívesen koronáz, akár Rómában is imperátort! Igen... tette hozzá a szigorú pápa: könnyebb két tucat komédiással szemérmetlenkedni, mint szakállánál fogva kirángatni a sírból Mohamedet!

- Fenség... nekünk tisztünknél fogva tiltott könyveket is szabad olvasnunk. Most nem az egyházfejedelem beszél fenséged előtt... Börtönben ül bizonyos Campanella mester, aki tömlöcében is ír. Az ő országában, melyben meglelhető minden erény, a hatalmasok sem ismerik a nagyravágyást. Bocsásson meg kemény szavamért, fenség. De Mantua maradjon meg a mi édes Itáliánk rózsakertje, a múzsák felszentelt hajléka. Magunk közt beszélve, hogyan tudná megfizetni fenséged a közeledő császárválasztáskor a szomjas elektorokat... még gondolatban sem szabad feltételeznem ilyenféle simoniát... Fenség, bizonyosan háború lenne belőle: Habsburgok, mind a két oldalon... Bécs és Madrid egy ponton megütköznék Párizzsal... Félek, hogy ez a pont épp - Mantua lenne.

Meghajolt a herceg előtt, jelezve: nem mint bíboros, hanem mint diplomata beszél. S Vincenzo rátekintett erre a senki fiára, erre a névtelen klerikusra, akinek mégis a széles bíborkalap ad hatalmat arra, hogy vele így beszéljen! Kit küldjön Rómába a szentatyához? Rubenset? Ferdinándot? Elsőszülöttjét? A legátus csendesen búcsúzik. Tisztét teljesítette: érzi, többé nem kap meghívást a Reggiába!


Egy hét múlva kigördül az utolsó fejedelmi személyiség hintája is: a bástyáról e héten tizedszer adnak toronyzenét. A Fedeli egész társulatával hajnalban indult Ferrara felé. Ki tudta-e fizetni őket, legalább félig-meddig, az udvari pénztár? Olyan halottcsendes lett egyszerre minden a Reggiában. A pénteki zeneestét azért megtartják - de ezen csak a mellőzött udvari énekesek fognak fellépni, nem lesz közöttük egyetlen híres művész, egyetlen castrato sem...

A vendégszárnyra a prefektus szolgahadat dirigált: seprűkkel, rongyokkal takarítanak a távozók után, nagy vedrekben cipelnek vizet... annyira felgyűlt az ünnepségek alatt a piszok. Elküldték ma reggel a felfogadott szakácsnőket, kuktákat, lakájokat, szélnek eresztik a kancelláriába behívott alkalmi diákokat is. Ahogy lenéz a herceg az ablakából, látja, amint sötét csoportban sereglenek a kancellária ajtaja előtt. Ezt a képet ismeri... várnak, míg Chieppio kegyesen ad valami előleget.

Chieppio ezalatt bent áll a főbb udvari számadókkal. Verejtékezve adják össze a végtelen számoszlopokat. A mester elől nem tűnhet el egyetlen múló pillanat terhe sem: hercege helyett neki kell számba venni az ökröket, szénát, szabad parasztok szekérdíját, zenét, takarmányt, fuvart, fejedelmi személyiségek által megejtett hajadonok vigaszdukátját. Az álló polcon hatalmas, bőrbe kötött könyv terpeszkedik: ez a Mastro Generale, a misztikus főkönyv, mely Luca Pacioli mester találmányaként "kettősen" jelzi, mi esett a Reggia terhére s mi az, amit ebből már letörlesztett.

A nagykönyv elején tintával írt fohászkodás. A könyvelő, aki Génuában, a Banco di San Giorgiónál megszokta, hogy György a számvetők égi patrónusa - most is hozzá könyörög: adjon erőt arra, hogy a következő lapokon mindig csak az igazságot, a tiszta igazságot örökítse meg számadásaiban.

Tiszta igazságot? Chieppio borúsan néz a tájba, mely június ellenére mintha újból lápszagú párába öltözött volna. A diákok készen lettek az összeadással, de a két oldal nem egyezik, már órája keresik véreres szemmel a hibát. Végül sikerült kiemelniük a téves tételt. Most már sebesen megy a munka. Egy óra kell csak (már behallik a pénzért ólálkodók izgatott, türelmetlen panasza, kiáltozása), s készen a "mérleg". Az ünnepi játékok kétmillió scudónál többe kerültek a hercegi kincstárnak!


Madama Europa elhízott vörös nő lett, s Madama Sabina, úgy látszik, épp a változás korába került. Rasi itt van még, de köztudomású, hogy a "péntekeken" csak félhanggal énekel. Mintha az utolsó vendég elvitte volna a Reggia ragyogását, minden poros, unalmas: valódi kisvárosi nyugalom. A herceg titkáráért üzen.

- Alessandro: Finis Mantuae! Ki fog énekelni nekünk pénteken?

- Fenség... mi lenne, ha csak hangszeres zenét adnánk, csak a zenekar... Annyi darab gyűlt fel...

- Nevetséges, Striggio. Épp Mantua legyen énekesek nélkül? Bevalljuk szégyenünket, hogy minden ékességünket - kölcsönkértük? A castratók szemtelenek és drágák: nekem kell kétszeresen megfizetnem, amit elrabolt tőlük az "áldott késecske"... Valódi énekesnő kell. A Caccini lányokat nem szeretem. Francesca mindig a saját kompozícióit szeretné hallani s előadni, Settimia bolondos és szeszélyes, mint az apjuk... Különben is, ki hallotta, hogy nőszemély versenyre akarjon kelni - Monteverdivel? Az egyetlen, nő, aki méltóan képviselné a Reggiát... messze van!

- Fenséged csak nem Adriana Basilére gondol?

- Montalto, aki hallotta, úgy mondta - földre szállt angyal hangja s benne hét eleven ördög rejtőzködik. A szépsége előtt még azok a felfuvalkodott spanyolok is fejet hajtanak. De ki ez a Basile...?

- Úgy mondják, apja nemesember volt...

- Nápolyban? Mit jelent ez, ahol utcát lehetne rekeszteni az őrgrófokkal? Akár nemes, akár nem... ha elhívnánk Mantuába?

- Eljönne onnan? Az alkirályi udvarból, ahol énekel?

A herceg arca félelmesen változott. Ingerült lett: lám, saját titkára sem érti, hogy kimondott gondolata - parancs!

- Sic volo, sic jubeo. Adriana Basile énekesnő jelenjék meg udvaromnál. A többi az ön dolga!

- Fenség parancsol... de Nápoly messze. Ha szabad tanácsolnom... írjon fenség saját kezével az alkirálynak. Az, úgy mondják, hiú ember. Meg sem közelíti a nevezetes Acuñát, elődjét, akiről legendák keringenek... Ugyanakkor talán római rezidensünk valamilyen ürügy alatt leutazhatnék Nápolyba, s saját maga beszélhetne a dámával... Bocsásson meg fenség ezekért a tanácsokért, de nálamnál is jobban tudja... ha fenséged sem segít, nem lesz foganatja a mi szavunknak...

Egy óra múlva a kancelláriában diákok s a spanyol fordító körmölik a cirádás leveleket. A széken lovagló ülésben terpeszkedik a fenség, maga diktálja mind a kilenc levelet. Egyszerre felkapja fejét:

- Miért nincs itt a maestro, amikor ilyen fontos ügyben kell döntenem?

Lám, mint mindig, most is váratlanul hívatja hát ura: kopottas fekete zenészruhában, nehéz cipővel jön be, nincs nyakán csipkefodor, csak lágy, szélesen kihajtott inggallér. Arcán rajtaül az elmúlt hetek fáradtsága: sovány, kiaszott az arca, csak szeme ragyog.

- Mit hallott, maestro, Basiléről?

Mintha egekből hullana le. Szeme fürkészi Vincenzo arcát. Milyen vitában kell döntenie, miben kell tanácsként Monteverdi szava?

- Úgy mondják, akik Nápolyban hallották, gyönyörű... inkább mély szoprán, megközelíti a mezzót. A Castrato énekelt három éve vele. Ő mondta, egész Nápoly bolondult Adriana Basiléért.

- Nem hitt nekem, Striggio, ugye, amikor mondtam, egész Itália irigyli érte? Ha a maestro is ezt hallotta... akkor abban igazán megbízhatnak valamennyien. Értik... nem értik? Nem lehet a Reggia híres énekesnő nélkül. Ha szegény kis Romanina élne...

Egy pillanatra mindenki felállt, keresztet vetettek friss emlékére.

A herceg már ott állt a diákok asztalánál. Maga nézte át a "purumot". Már csak a kézjegy s a titkos kisebb pecsét hiányzott, hogy vágtasson is a levelekkel a lovaslegény. Átmennek Chieppio szobájába, itt történik az aláírás s pecsételés végső aktusa. A sarokban egy clavicembalo, fedelét belepte a porréteg, de a kottatartón egy sárgás papírlap. A herceg szeme rászalad.

- Claudio, mi ez a kotta?

Kisimítja, kissé messzelátó szeme átfutja a lapot. Két oldal... egy madrigál... Ki felejtette itt a kancellárián?

- Nem ismertem, fenség... A nagy Arcadelt mester kézírása... s a szöveg... Michelangelo verse...

Elérti a herceg kérését. Leül, kinyitja a cembalo fedelét. Valaha ragyogó tenorja ma még szépen redőzik a kisszobában. "Deh dimmi Amor se l'alma di costei..." Striggio könnyes szemmel áll, még apja énekelte... Amikor elhallgat, három férfi áll a reájuk szakadt csendben. Ilyen pillanatokért nem lehet elhagyni Mantuát.


Adriana férje, Muzio Baroni lézengő nápolyi kisnemes egyszerre fontos személyiséggé nőtt a Castel Nuovo alkirályi világában. Mióta megérkezett a Gonzagák meghívása, pártok formálódtak Adriana "kiadatásának" proja és contrája körül. A Caraffák valamilyen homályos ősi jogon hűbéruraságot emlegettek, s az idős, beteges alkirályt arra akarták rávenni, hogy ne engedje el a Basilét. De maga a csodálatos művésznő az Erény szerepét játszotta meg: a mantuai követnek sorban felsorolta, mily ingoványos talajra léptek azok a művésznők, akik békés templomi kórusukat felcserélték a Reggia ingatag erkölcsű színpadával...

Mindez, persze, csak játék volt s némi diplomáciai csetepaté. Viszont mindenki belekeveredett: az alkirályi pár, spanyol és olasz főurak, végül a Szent Hivatal sem maradhatott távol: egy dominikánus atya ki is szállt a Baroni-Basile házaspár Vomeron levő otthonába.

A mantuai követ úgy érezte: rajta van a felelősség legsúlyosabb mázsája - hiszen Vincenzo hercegnek nyilván most ez az egyetlen gondja, mióta Mantua kezdi kiheverni a három hónapos vendéglátást. Cselszövények, alkudozások, fenyegetések: Gonzaga követe már azzal érvelt, hogy ura nevetségessé válik egész Itália színe előtt, ha nem sikerült megkapnia udvara számára Adrianát.

Ebben a rejtett politikai tövisekkel tűzdelt pásztorjátékban hirtelen maga a művésznő ragadta magához a főszerepet. Merész téttel egyenesen Mantua hercegasszonyához fordult - mint az itáliai fejedelemnők legerényesebbikéhez. Alázattal lába elé borult, arra kérte: ne engedje, hogy a fenség múló szeszélye kiragadja békés Nápolyából, egészsége törékeny, s urának is itt van dolga (időnként kapott valami megbízást a Caraffáktól), s neki nincs más kincse, mint az Arété (igen, ilyen tudákos görög szóval írta az "Erény"-t, mintha a homályos krétai királyság hajótöréséből megmaradt kincsszó lenne...), ettől pedig még egy alázatos művészt sem lehet megfosztani.

Eleonora mosolygott: mint kegyes párka, most ő tartja kezében a sors játékát. Legyezőként hajtogatta össze s terítette szét Adriana levelét. Megvillantotta Vincenzo előtt, aki mohó kézzel akart utána kapni, de a hercegasszony nevetve hajtogatta újból össze, míg udvarhölgyei kíváncsian figyelték arcának fölényes játékát. Így lett este: Vincenzo érezte, felesége vette kezébe a "Basile-ügyet...", könyörögve nézett rá, s magára hagyta az asszonyt, hogy engedje: érvényesüljön kedves szelleme. Eleonora írópolcához ment, felkattantotta titkos zárát. A toll sebesen pergett gyöngybetűivel. Fejedelmi méltósága, persze, nem engedte, hogy közvetlenül válaszoljon ily alárendelt származású személynek - így levelét a nápolyi alkirálynőhöz intézte.

"...az a szép hangú ifjú hölgy végül is szavát adta, hogy Házam és személyem szolgálatába áll... ezért az a kívánságom, hogy minél hamarább ideérkezzék, s arra kérem Kegyelmességedet, ha lehet - ne gördítsen ez elé akadályt, sőt kegyesen elősegíteni szíves legyen..."

Befejezi, késő este. Érzi, nincs a szobában egyedül. Vincenzo áll a tapétaajtó nyílásában. Mosolyogva néz feleségére. Az asszony visszanéz rá, ledobja az asztalra a papírlapot. Átöleli Leonorát. Arca elárulja, hogy ebben a pillanatban ez a korán testesedő, nagy, szőke örökgyermek kimondhatatlanul boldog, hálás az asszonynak.


A búcsúhangversenyen az udvari költő így bocsátotta útjára Adrianát: "Mantua bosszút állt Nápolyon, mert városunk másfélezer éve elragadta nagy szülöttét, Vergiliust, s nem adta vissza holttestét sem... Lám, most Parthenopé zokogva látja távozni a múzsák másik kiválasztottját, a királyok véréből eredő csodálatos Adrianát, akit Mantua keze visszaragad..."

Május végén indult Mantuába. Úgy kelt útnak, ahogy szoktak a déliek, ha északi tájakra vándorolnak: férj, gyermek, fivér, sógor, házikáplán, orvos, két asszonyrokon, cselédek: mindez a sok nép ott áll a Caraffa-palota oldalszárnyánál, szedett-vedett poggyászok tömege, zűrzavar, mindenki egyszerre beszél, kiabál, veszekszik, sír, hadonászik: a málháskocsik szűkek, a hintó kényelmetlen, a lovak gyengék... egyszerre ifjú klerikusok csapata tűnik fel a bolthajtásban, egyikük vezényel... mindenki áhítatba mélyed, édes, nápolyi nap süt le a palotára, mire elhallgat a búcsúzó-korál, már mindenki vidám, vagy szemét törölgeti... kiáltoznak: Adriana... Adriana... a Lamentót. Az asszony ül már a kocsiban, de nem engedik indulni a kocsist. Könnyeit törülgeti, kinéz a kocsiablakon, s énekelni kezd... A kocsis sírva támaszkodik ostorára, a piros reverendás klerikusok körbeállják a hintót... megjelenik egy híres castrato: félkomolyan, féltréfásan még egy istenhozzádot énekel.

Pattan az ostor, s a krétai királyok ivadéka, Adriana Basile a nápolyi had élén kigördül Parthenopéból.

Rómában tartanak először pihenőt. Itt már a Gonzagák palotája várja a nápolyiakat. Ez a kis princ-bíboros rezidenciája. S Ferdinando, amikor először kerül szembe a kézcsókra járuló Adrianával - tudja, hogy menthetetlenül, halálosan szerelmes lesz bele. Így, mint aki ünnepelt bálvánnyá változtatja szerelmét - köréje rakja az Ellenreformáció Rómájának minden kora barokk varázsát. Hatalmas estélyeket rendez tiszteletére, melyekben a legjobb vatikáni castratók váltják egymást. Adriana ott ül a bíborosok és hercegek között, míg a palota gazdája ünnepélyesen fel nem kéri: gyönyörködtesse mindannyiukat saját énekével. Egy hét Rómában, a kiskardinális egyre szerelmesebb s beszámolói napról napra jobban felfűtik a Reggia kíváncsiságát: egész Mantua lesi már, milyen is ez a csodálatos nápolyi?

Firenzében már más, komolyabb próba várja. Először Giulio Caccini háza fogadja Adrianát, innen vonulnak majd át a Camerata, székházába - újból a Bardi-palotába, melynek ura, Vernio grófja kíváncsisággal várja Mantua új csillagát. Eljön Peri és Rinuccini, odahaza van mind a négy Caccini lány - mind zenész, énekes, tudós és komponista. Giulio mester utolérhetetlen gráciával jár vendégei között, átnézi Adriana programját, nehogy sikamlósság keveredjék bele.

Ez az este nehezebb, mint az Örök Városban. E pillanatban talán a világ legszigorúbb zenei ítélőszéke: a Camerata élő hatalmasságai előtt kell tanúságot tenni művészetéről. Addig várnak, tereferélnek, míg meg nem érkezik Marco da Gagliano mester is. A továbbiakat már a mantuai herceg titkára örökítette meg:

"...A favola in musica szövegét, amit a művésznő énekelt, Rinuccini úr költötte, akit a fenség korábban Mantuába hívatott. Az áriák művésze Claudio Monteverdi úr, őfensége zenekarának karnagya: mindezek oly nagyszerű művek, hogy ezzel sikerült - úgy mondhatnánk teljesen - visszaállítani az antik zene tekintélyét - a művésznő oly nagy sikerrel tette ezt, hogy a nézők nagy része könnyekre fakadt..."

Caccini, a házigazda tréfásan tiltakozik:

- Messer Marco, nem elég, hogy Peri úr is hálától dadogva fejezi ki a köszönetét Francesco hercegnek a nagyszerű mantuai ünnepségekért... most kegyelmed is beáll a mantuaiak szekértologatói közé? Felejtsük talán el, hogy az igazi favola... az igazi arietta... a dramma per musica innen... a mi házunkból, a Corsi... a Bardi-palotából indult el? Talán semmi sem volt: boldogult Vincenzo Galilei Párbeszédei... Orazio Vecchi Amfiparnassója... a Dafne... a mi Euridikénk... az öné és az enyém? Ámulattal hulljunk a lombardok lába elé... csak azért, mert ott van az ő egyetlen Monteverdijük?

A nápolyi zenemester koppant a cembalón. Bodros gallérú spanyol díszében ül, valójában egy személyben Adriana udvartartásának feje s a szépasszony orvosa is. A Caccini-ház műértői egymásra néznek. Folytatódik a próba.

"Cruda Amarilli" csendül fel - Monteverdi madrigáljainak híres-nevezetes Ötödik Könyvéből.

- A nápolyiak Monteverdit küldik a tűzbe - vele akarják megnyerni Firenzében a mantuai csatát!


A herceg maga rendezte az érkezés színjátékát. A művésznő amúgy is Leonora udvartartásának tagja, a hercegasszony hívta el Nápolyból, illő, hogy a fenség ezen a napon távoli vadászaton szórakozzék...

Mióta eltávoztak a vendégek Mantuából, az álmos kisvárost emésztette az unalom. Már megszokták a nagy felvonulásokat, színes próbajátékokat, toronyzenét, idegenek vonulását. Megunták, hogy azóta mindenki csak adósleveleket lobogtat, melyeket fél-, sőt negyedáron vesztegetnek, a Reggia hitelével együtt, mindenki sír, panaszkodik, az adószedők szomjasabbak az éhes szúnyogoknál: egyre több birtok, bolt, ház kerül zár alá, s csattognak a piacon a hercegi árverezők kalapácsai: senki többet? az elkobzott, elkótyavetyélt jószágokért!

De Adriana bevonulása némi kárpótlásnak ígérkezett. Bár nem illette meg toronyzene - egy szakasz vértes lovagolt a hintók körül, már csak azért is, hogy ne lássa Mantua népe - milyen kopottasak e délvidéki járművek. A palota vendégszárnyán kaptak, persze, lakást. Délután megjelent a szertartásmester, hogy a művésznőt a fenséges asszonyhoz kalauzolja. Adriana egyenesen spanyol infánsnőnek öltözött. Fekete pompáját feltornyozott hajkoronájának ragyogása tette ékesebbé, fürtjei között itt-ott drágakő... kis gyémánt csillant, malomkerék-nagy flandriai fekete csipkegallér egészítette ki az udvari pompát: így kell öltözködnie Madridban a dámának, akit a katolikus király hitvese fogad.

Amikor e válogatott udvarhölgyekből álló koszorú elé ért, egyet bókolt, majd spanyolos eksztázissal földig hajolt a hercegasszony előtt: saját szerzeményű dalát hozta ajándékba díszes tokban, ezt nyújtotta át, amikor befejeződött a kézcsók szertartása.

"La giovane che canta" - a fiatal nő, aki énekel - így írt róla Eleonora az alkirály feleségének, s most ez a személytelen, furcsa fejedelmi játékszer egyszerre udvari dámává változik: igényli hölgy minőségében is a figyelmet, s mozdulata, páváskodó billentése, legyezőjátéka mutatja, hogy gőgösebb az etikettre, mint a kényelmesebb, könnyedebb lombardok. Kissé erőltetett "toszkánt" beszél, hogy kerülje a nápolyi dialektust, persze a hercegnő finom firenzei füle azonnal meghallja a "hamisat".

- Kedves leányom, ha nem nagyon fáradt, szeretnénk, ha este gyönyörködtetne szép énekével bennünket, hozza magával kottáit is... megkértem a kedves maestrót... így nevezzük Monteverdi mestert, hogy ő legyen, aki kíséri a cembalónál. Most kegyelemben elbocsátom, pihenjen, érezze jól magát. Bizonyos vagyok abban, hogy éneke is oly ragyogó lesz, mint ahogy örül önnek tekintetünk...

Este a Paradiso lakosztályában fogadta "vendégeit" Leonora: e szárny mindenütt még a nagy Gonzaga-ősanya, Isabella d'Este emlékét hordta: ez adta bútorokban, fali kárpitban, freskóban s táblaképben a Gólyák s az Elemek szobájának utolérhetetlen gráciáját. Kamarás vezette be szertartásosan Adrianát. Négy szék a nápolyiaknak: férjnek, öcsnek, papnak, orvosnak. Adriana, persze, átöltözött: most nem a spanyolos pompával, de fiatalságának varázsával szeretett volna tündökölni. Velencei kék brokát simult a fehér selyem alsóköntösre, aranygombok a mellen s az ujjakon, a köntös nem túl hosszú, s így kivillan - ahogy egy palotahölgy legyezője mögül menten odasúgja Leonorának - a "bíborszín saru" - játékos fejedelmi hivalkodás talán a "krétai királylány" legendaköréből.

Egymás után foglalnak helyet a vendégek - ez a szűk eleonorai kör - s utána minden kamarási szertartás nélkül belép a magas, kissé hajlott, ezüstös hajú, fekete ruhás férfi, aki udvari bókkal köszön a hercegasszonynak, kíséretnek, majd Adriana felé fordul, hogy őt is köszöntse. Míg a két szempár találkozik egymással, Adriana elkezdi színjátékát: mint ahogy spanyol infánsok előtt ereszkednek madridi dámák fél térdre, úgy borul le a maestro előtt. A palotahölgyek, akik úgy élnek együtt Monteverdivel, mint az udvartartás bármely más alakjával, s akik alapjában véve nem is tisztelik túlságosan a mindig komoly, kevés szavú karmestert - alig hisznek a szemüknek, amikor látják, hogy a fejedelmektől, kardinálisoktól körülrajongott Adriana leborul, s csókkal akarja illetni Monteverdi kezét.

Claudio riadtan néz körül: nincs senki más, akinek ez a tisztesség kijárna (a kis bíborost atyja a hallott hírek után fontos diplomáciai misszióval bízta meg Rómában), s zavartan hajlik le, hogy felemelje, s látja, amint Adriana színt váltó szeme mintha könnyben fürödnek, s elhaló hangon leheli:

- Maestro, ön a legnagyobb a világ muzsikusai között!

Ügyetlenül emeli fel az ifjú dámát, s közben akaratlanul is beszívja azt az illatot, melyet tengerentúli húsos virágokból préselnek a spanyol gyarmatokon. Egy villanásnyira belenéz az asszony szemébe: nem csúfolódik, most nem hazudik... Aki ebben a pillanatban Adriana hangját hallja a szobában - érzi az áhítat őszinteségét, a találkozás különös varázsát.

S mintha Claudio arca is változnék: már nem tükröződik rajta a riadt csodálkozás, mosolyogva nyújtja kesztyűs kezét Adriana felé, s mintha gáláns művészi produkció kettőse lenne, úgy vezeti a kis emelvényhez.

- Szabad-e most s itt a Lamentót?

A vendégfélkör hullámzani kezd: az idegen versenyre merészel kelni Florindával? Megbontja a privilégiumot, melyet Virginia Andreini úgy viselt, mint Itália-szerte ragyogó gyémántot? Itt, a Reggiában dobja oda Florindának a kesztyűt? Kevés férfi van a kisteremben: asszonyok ítélőszéke előtt bomlik ki a nagy jelenet: Adriana... vagy Florinda? Eleonora bólint, nincs szükség kottára.

Halkan kezdi. Jóval halkabban, mint az Andreini. Szeme felméri a teret: a kisterem jobbról-balról nyitott ajtajú kabinetekbe bővül, mégsem "színpad", inkább kamaraterem, melyben a hang minden árnyalata, fioritúrája, szépsége maradéktalanul érvényesül.

Úgy énekel, ahogy mozog, él, ahogy beszél. Távoli, spanyolos énekkultúra nyomait hordja, a spanyol udvari színházak pompázó stílusú hagyományait. Adriana most Firenzében azt is megtanulta, hogy a "szövegejtés" tisztasága mindenekfelett fontos Mantuában. Tisztán, világosan, tagoltan intonál... szünetei oly drámaiak, hogy a szobában mindenkiben megáll a lélegzet... Talán ezek a pauzák a legszebbek... míg fut az ujj a billentyűn s felkészül a következő szárnyalásra. S az arc tragikus mélységeibe öltözik: krétai királylány mondja el a krétai királylány panaszát. Amikor az utolsó két sor: "In cosi gran martire lasciatemi morire" - is elvillan: a legyezők összecsukódnak - Adriana körbenéz, taps helyett minden szemben felfedezi a könnyeket.

Három madrigált hozott magával. Ezeket már egy hangra - a legszebb "vocé"-ra hangszerelte át nápolyi zenemestere. A mester mosolyogva követi kompozícióit, ebben az önkényes szopránformában... hisz csupa új, ahogy ezen a szólamon hangzik fel a "Cantai un giorno", a "Sfogava con le Stelle", s utolsónak - az "Ecco mormorar l'onde". Talán a három legszebb madrigál Claudio gyöngyszemei között.

Az utolsó akkord elúszik a levegőben, s elhal a dallá formált, monódiává érett madrigál: Adriana mintha csak a billentyűt nézné, ráhajlik a cembalóra, s könnyben úszó szemmel csókolja meg Claudio kezét.

Ez az asszonyi alázat különös, művészi eksztázisa: az "udvariak" mindnyájan jól ismerik Adriana spanyolos gőgjét, hírek keringenek az alkirályi udvar merev szertartásrendjéről, mely kis Escorialt akar varázsolni Nápolyi Johanna egykori Castel Nuovójából. S most mintha névtelen növendék lenne, a kis Romanina utóda, alázatot alázatra halmoz a mester iránt, mintha elfeledné magának a hercegasszonynak jelenlétét is...

Ebben a pillanatban megzendül a toronyban a harsonások trombitaszava: megjött vadászatról a fenség, kitárul a lovas csapat előtt a nagykapu, s egy pillanat múlva behallatszik a megtorpanó paripák nyerítése, csaholó kopók zaja. A fenség, lám, hamarább fejezte be a madernói vadászatot... egyszerre izgalom hullámzik át a hölgyseregen - néhány perc várakozás, a fejedelemasszony beszélget Adrianával, halkan, legyezője mögött, amikor Eleonora egy mozdulattal odahívja Claudiót, s kérdőn néz felé, mi a véleménye?

- Madonna Adriana: eddig Itália leghíresebb énekesnőjének Montalto bíboros felfedezettjét, a felejthetetlen emlékű Ippolitát tartották. Kegyelmed bátran felvehette volna a versenyt vele. Gyönyörű, tiszta a szövegejtése, tökéletes a hangvétel... az intonáció, nagyon szépek a szünetek. Bevallom, a madrigáloknál néha az volt az érzésem, egyenesen kegyelmednek szereztem: annyi újat adott a szólama... De itt a fenség...

Bőrvértben, combközépig érő sárga csizmában, művésziesen kuszált fürtökkel s szakállal, könnyű tollas barettban lép be a meseherceg: Eleonora, aki ismeri - látja rajta, most túl ruganyosan jár, ifjúnak szeretne látszani, fesztelenül, mint aki nem is tudja, hogy valójában udvari ünnepséget "zavar". Arcán kissé tettetett meglepetés, úgy áll, hogy a fény mögé kerüljön, s a lámpák fénye csak hadd világítsa meg a nápolyi dámát, s Leonora se láthassa, hogyan köszönti Vincenzo régen várt vendégét.

Két nagyszerű komédiás áll szemtől szembe. A beavatottak ismerik a herceg arcát, mozdulatainak hol könnyed, hol uralkodói méltóságtól telített, majdnem szakrális ünnepélyességét, a hangot, amikor mint mecénás, művészek kegyes ura fogadja az udvar új csillagát. Csak Striggio áll a herceggel egy vonalban - meglepetten látja, Vincenzo arca elvörösödik az izgalomtól, tekintete tétován villan Leonorára, a hangja sem oly biztos, mint amikor érzéseit palástolva cseveg. Elcsuklik az asszony szépségétől, észreveszi saját maga zavarát, leemeli barettját, s bókoló mozdulattal vágja ki magát.

Striggio tudja, hogy ma estétől kezdve a Reggia titkos annaleseiben új fejezet kezdődik.

Adriana mindebből nem vehet észre semmit, hacsak ösztöne nem jelzi a veszélyt. Claudio újból elfoglalja helyét a clavicembalónál, s közkívánatra - hogy a fenség is gyönyörködhessék benne - megszólal megint az "Ecco mormorar l'onde", egy strófa a Lamentóból, majd újabb kérésre három nápolyi canzonetta: itt a monteverdi mélységek, műgond, művészi kompozíció helyét túlfűtött szenvedélyek, valami vad koloratúra, majdnem keleties ritmus veszi át. A mester elé kotta kerül, zenész ösztönével improvizál, ellesi Adriana hangjának árnyalásait, maga költ hozzá fioritúrákat, egymásra néznek... egyszer összezavarodnak, nevetve újrakezdik, evickélnek a buktatóból: mintha ez is szeles, csodálatos játék lenne... a herceg önfeledten mosolyog.

Szinte észrevétlenül élénkül a hölgyszínpad: egyenként besompolyognak az udvari méltóságok, a herceg kíséretének most érkezett tagjai, akik épp hogy lemosták az úti port. Striggio s Chiabrera, a költő, aki még visszamaradt az ünnepségekből, s szerette volna Tasso örökét betölteni, s Chieppio és az udvari történész. Most már Vincenzo visszanyerte leereszkedő fejedelmi biztonságát, végzi apró szertartásait, pazarolja boldog-boldogtalanra nem sokat jelentő kegyét. Lehet-e, hogy Striggio látja csak, mint sok-sok kalandjának szemtanúja, hogy a herceg szíve megtárul Adriana felé?

A férfiak fáradtak: az egész napi hajsza, a vad, délutáni vágtatás, melyről most tudják csak, miért kellett, miért rendelte el a látszólagos fejedelmi szeszély - pihenőt parancsol. Az utolsó akkord után néhány percig még tart a "cercle", majd a fenség másnapra férjével együtt ebédre hívja Adrianát. Reggelre várják a bíboros érkezését is; Vincenzo kegyes pillanatában Monteverdit is meghívással tünteti ki. Ez a beavatottak előtt annyit jelent, hogy holnap, a "legszűkebb" körben még egyszer kívánja a fenség végigvizsgáztatni Adrianát.

Délben kibontakozik a párharc apa és fiú: herceg s bíboros között. A fenség még soha nem látta ilyen szenvedélyesnek, ilyen szerelmesnek fiát. Eleonora csak pontosan az ebédhez érkezett: kiújult főfájásával mentette eddig ki magát. Az ebéd előtti kihallgatáson a herceg kegye teljében egy monferratói uradalom gondnokává tette meg Adriana férjét, s Muzio Baronit a Caraffák Nápolyban már megszoktatták, hogy e grácia azt jelenti, hogy minél előbb illik elutaznia új állomáshelyére.

Az ebéd kellemesen zajlik: Adriana jó csevegő, vidám léleknek látszik, ezer téma bomlik ki: épp útját meséli - itt kiélheti magát pompás mimikája, gúnyos nápolyi komédiásvére: lejátssza valósággal a bíborosok gyülekezetét Rómában - eközben a kis eminenciást sem kíméli teljesen... majd rátér a Camerata estjére: egy pillanat alatt megelevenedik Peri, Rinuccini, Marco s az isteni "Giulio Romano", Caccini úr mindenki által ismert figurája... Néhány kérdés: feltárul Nápoly a maga spanyolos boszorkánykonyhájával, kétezer esztendős városi mélységeivel: színházak, főúri gőg, alkirályi udvar, átutazó infánsok s mindaz, amit a végtelen tenger egy nagyvárosnak jelent.

Striggio feláll, jelzi urának, hogy öt órára tűzte ki az Itálián átutazó császári követ fogadását. Vincenzo szeme fiára villan "Eminenciádnak sem lesz kárára, ha megismerheti épp a követ úr előadásából az Impérium mai bonyolult helyzetét. Kívánatos lenne, ha megtisztelné mai kihallgatásunkat... Bármikor sor kerülhet arra, hogy eminenciádat nunciusnak küldi a szentatya..."

Ez udvari nyelven annyit jelent: a kis princ se maradjon Adriana közelében, ha már az apának el kell távoznia.

Amikor kilépnek hárman az ebédlőteremből, Baroni halkan mondja Claudiónak:

- Adrianával együtt szeretnénk meglátogatni kegyelmességedet.

"Eccellenzá"-t mond, ami Mantuában csak udvari miniszternek, főméltóságnak, legalábbis grófnak dukál. Monteverdi kérdően néz a nápolyi nemesúrra:

- Maestro, keveset mondtam. E fejedelmek között is ön a király!

Szótlanul nyitja ki előttük egyszerű kocsija ajtaját. A lovak behunyt szemmel térnek rá a sokszor járt macskaköves útra. A kedves, elnyúló kertes ház előtt maguktól is megállnak: minden úgy van... virágok, platán, egy szívós, kint telelő pálma... ahogy otthagyta Claudia. A kertben, ahogy átmennek a házhoz, érnek a húsos almák. Adriana szakít egyet, beszívja édes és fanyar otthoni illatát. A házaspár tudja, hogy a mester gyászban van, miről lehet s miről nem szólani. A fogadószobából a dolgozóba mennek. Tizia hoz gyümölcsöt, bort, cukrozott édességeket. Bejön Giulio Cesare Monteverdi is, aki itt lakik azóta, hogy a mester megözvegyült. Ketten Baronival kilépnek a teraszra s onnan a kertbe. Amikor ketten maradnak a szobában, Adriana halkan kérdi:

- Itt élt Madama Claudia, míg az Úr kegyelmében magához vette?

Egy asszony szeme mindenütt felfedezi egy asszony emlékét. S akkor megakadt tekintete egy vázlaton: színes krétarajz, szőke lány, zöld szemű. Hanyag vonással alján a mester kézjegye: P. P. R.

- Ő volt a Romanina?

Egy pillanatra csendben nézi. Hirtelen megfordul, megragadja Claudio mindkét kezét:

- Maestro, az Úr szerelmére, ön az egyetlen ember, akiben bizalmam van itt. Ha önre nézek, érzem, nem vagyok egyedül, veszélyek és ellenségek között, idegenben. Úgy beszélik... akik ide kerültek a herceg udvarába... mind... mind esendőek lettek. (Tétován villan szeme Rubens krétarajzára. Halottról így beszélni? Ájtatosan, szemét lesütve keresztet vet.) Én azért jöttem ide, mert már nem bírtam a spanyolokat. Nem akartam az alkirály cselédje lenni. Olasz vagyok, énekelni akarok. Kérem, maestro, törődjék velem. Ön a híre szerint jóságos és tisztes életű: megérti, hogy félek itt. Megvallom, félek öntől. Észrevettem, amikor a szeme rezzent... mert a második madrigálban elvétettem az intonációt? Tudom, hogy még sokat kellene tanulnom. De csak öntől! Mert ki előtt léptem eddig fel: alkirály... spanyol infáns... grandok. Rómában bíborosok. Ma volt életem első komoly bemutatkozója. Messer, ön előtt!

Adriana az asztalra pillant. Egy kotta hever. "Ó, chiome d'oro...", szeme önkéntelenül is a Rubens-vázlatot követi. A kép tizenöt év körüli kislányt ábrázol... Adriana tíz esztendővel öregebb. A mester mosolyogva támaszkodik meg az asztalnál:

- Néha én is elmenekülök Mantuából. Haza, az apámhoz, Cremonába. Legyen önnek is egy ilyen Cremonája, Adriana. Ha nem bírja... ha túlságosan lármás az udvar, ha úgy érzi: nagyvadra megy a vadászat. Ha látta volna a Ballo delle Ingratét, némi képe lenne arról, mit jelent Mantuában az erény... Tanács és segítség? Tudtam-e segíteni azon, aki úgy élt itt, mintha a saját leányom lett volna... Kiben bízzék s kitől óvakodjék? Kegyelmed, Adriana többet tud, sokkal többet tud nálam a világ dolgairól, miért engem kérdez? Csak egy tanácsot adhatok: próbáljon a költők oldalára állni: azok a legkevésbé veszedelmesek. Ki a poéta... ? A kis princ, a bíboros is... Chieppio néha, Striggio... Chiabrera. Ha megtalálja bennük a költőt... a poéták nem harapnak s nem marnak, Adriana.

- De hiszen ön az egyetlen költő közöttük! Mióta Tasso meghalt - nincs, akit Itáliában a maestróhoz lehetne hasonlítani!

Elneveti magát, tölt két pohárba, odaadja az egyiket vendégének.

- Nápoly tüzes vért oltott kegyelmedbe, szépséges leányom. Mi itt alázatosabbak vagyunk. Ha engem ily magasra helyez, mit mondhatna azokról, akik nálam annyival méltóbbak voltak a Sacra Musica szolgálatában... Orlandus Lassus, Palestrina mester, Arcadelt, Gesualdo herceg... a tanítóm, Ingegneri... a velencei mesterek... Minden por és hamu, Adriana. Ön bizonyára nem tudja, ki volt Arcadelt... Egy század múlva már senki sem fogja tudni, ki volt Monteverdi, éppúgy, mint ki volt a Romanina, s ki az a herceg, aki neki síremléket állított...

- De most vagyunk. Ön nem idős, hogy a halálra kellene gondolnia. Segít nekem s tanít? Mint... őt... a zöldszeműt?

- Ön kész művész, Caterina gyermek volt.

- Szerette?

- Szerettem. Látja... ez az ő emléke... A Sestina.

Adriana esdőn tekint a mesterre:

- Énekelhetem?

Félig játék, félig valóságos érzés. Adriana tovább beszél.

- ...Holnap kezdődik az udvari élet. Reggel kivisznek a nevezetes Palazzo del Te-be, délben az ebéd... délután egy villába kell mennem... ahol egy őrgrófné lakik egy kisfiúval, aki a fenség fia. Striggio úr megmondta, mit kell egész héten át tennem, mikor milyen köntöst kell hordanom, mikor hogyan kell megjelennem. De én önnel akarnék maradni. Énekelni... úgy, ahogy kijön innen az ön asztaláról. Azt, amit ön Sestinának nevez... még nincs is kész. Felszentelném a hangommal... Ha a lányom felnő, elmondom neki: - anyád járt a varázsló Claudiónál, akinek olyan jóságos kék volt a szeme, mint amikor a Capri melletti Kék Barlangba besüt a napfény s a sziklák s szirének szűrik a színeket. Anyád énekelt a varázsló előtt!

Visszajön Baroni s Giulio Cesare az öreg Cattaneóval. Tizia mindent behozott, amit terem az asszonytalan ház.

Nyúlánk, szép arcú kislány néz be: meglátja anyját, nápolyi dialektusban heves szemrehányásra fakad, mert egyedül hagyta... Egy palotaszolga kísérte ide. Egy pillanat alatt megváltozik a kép: visszacsillan Nápoly, heves taglejtések, déli szél.

Baroni kinéz a kertbe, ünnepélyesen a horizont felé mutat:

- Ha ott tenger lenne... s ez a villa a nápolyi öbölben feküdnék: otthona valóban tökéletes paradicsom lenne, maestro!


Mintha valami hatalmas pásztorjáték s udvari vadászat lenne Adriana körül. Amerre megy, egyszerre felszabadítja a férfiakból a rejtett, néha vad szenvedélyeket. Szobájának párkányán, ágya körül, párnája alatt szonetteket, levelet, canzonét, kottákat talál. Chiabrera, Pasquali püspök, Scipione Agnelli... mind beálltak a szerelmes levélírók rendjébe. Ám a legmeglepőbb don Silvio - a Gonzaga fattyú, akinek anyjánál néhány nappal előbb tett illendőségből Adriana látogatást. Félspanyol vérének minden passziójával rohamozta meg Adrianát: a tizenöt éves fiú halálos komolyan könyörgött: a szép Adriana "hallgassa meg". De a legizgalmasabb az apa s fiú mesteri vetélkedése, mely hol tréfás, hol halálosan komoly formát ölt. A kis bíboros csillogó szemmel kíséri Adriana minden lépését, boldog, ha valamelyik dalát műsorára veszi.

A herceg szélesebb síkon folytatja hadműveleteit. Úgy határoz, a milánói spanyol kormányzó, az agg Fuentes fenyegető csapatösszevonásaira válaszul ő maga szemléli meg Monferratóban Casale várát.

Tüntető jellegű "passo militare" - hadiséta. A nép Monferratóban - e Mantuától távol eső tartományban alig ismer mást a Gonzagákból, mint zsoldost s adószedőt. Most csillogó testőrcsapatok, hintók, kürtösök zaja hallatszik, s a helyi podesták panaszát kegyesen meghallgatja a jó herceg. Apró vazallusok élnek itt hegyek közé elszórt udvarházaikban: most eljön a hűbérúr, egyik rozzant kastélytól a másikig látogat, eltörli a százados rozsdát az elfeledett privilégiumokról. Ragyog, majdnem túl marconán hat Vincenzo, övében pisztollyal, mellén vérttel: kopjával támadja a vadkant s megmérkőzik a helyi urakkal. Este a kastélyban, ahol megszállnak éppen - hangverseny következik. Ki képviselhetné méltóbban a csodálatos mantuai Reggiát, mint Adriana, aki legszorosabban hozzánőtt már a mantuai udvartartáshoz.

Délután érnek Piancerretóhoz: magvaszakadt család uradalma, melyet bevont a hercegi fiskus. A "bonorum director" hosszasan meséli az egykori nevezetes család történetét. A herceg szeme rávillan Adrianára, aki amazonkosztümben jelenik meg, csizmásan, könnyű szarvasbőr ujjasban, uszályos szoknyával. Miért ne gyakorolhatna kegyet? Miért csak az egykori, csodálatos Agnesének adott rangot, amikor Silvio megfogant? Egy pillanat elég Vincenzónak, hogy fejedelmi "placet" szülessék.

A kastély elhagyott nagy szobájában fél óra múlva már végbe is megy az ünnepélyes investitúra: Adriana Basile, Muzio Baroni nápolyi nemesúr felesége e naptól kezdve fejedelmi kegyből Piancerreto új bárója s úrnője. Adriana nemhiába élt a Castel Nuovo környékén - ismeri a szertartásokat: fél térdre ereszkedik ura előtt, kézcsókkal köszöni meg a magas gráciát, míg a herceg kardjának lapja egy pillanatig pihen a szépasszony vállköntösén. Mindenki elébe járul szerencsekívánataival - ma este Adriana bárónő - ma este nem énekel. Csak Chieppio úr kedvetlen. A kincstár egy koronauradalmat elvesztett megint!


Mintha a vénség ellen lázadó test végső szenvedélyes öröme lenne, úgy vet lángot Vincenzóban ez a szerelem. Vágtató vadászkompániák élén lovagol, rangrejtve bujkálnak fejedelmi vadaskertek bozótosaiban, a Gonzagák apró, rejtett villái, a casinók nyílnak meg előttük, pásztorjátékok, kerti ünnepek sora követi az udvari fogadásokat. A herceg vad, lombard életvágya mintha elsöpörte volna Adriana minden spanyolos, álszemérmes tartózkodását. De ahogy ráterül a tájra az ősz, s jön a hosszú, édes lombard hervadás: Adriana meglátogatja uradalmát, agarakkal sétál, kópékkal cserkészik, az úrnő kegyeskedik énekelni a vasárnapi kegyúri misén. S közben szaporodnak a nápolyiak: a donációnak híre megy a Vomero környékén, egymás után tűnik fel ifjú klerikus, unokaöcs, kincskereső: mind familiárisak, mind nápolyi úr, csodára leső.

- Mikor készül el az új favola, maestro?

Mert Adrianának szűk keret a "Specchi" s a "Fiumi" díszfolyosója, a rögtönzött concertók, térünnepségek, kastélyjátékok. Színházi keret kell, ha már ott éktelenkedik a palota oldalában Viani színház-hodálya. De ki írjon új szövegkönyvet? Rinuccini visszament Firenzébe, amúgy is - művét túl sok arannyal fizetteti; Chiabrera édeskés, Tasso halott... Maradna legesélyesebbnek a bíboros. De ő még habozik zene s próza között. Melyikkel árassza el - szonettjeit felváltva - szívének csalfa hölgyét, Adrianát? S közben a fattyú is felnő: don Silvio külön lantoscsapatot bérel, fekete köpenyben ott mászkál élükön éjszaka Adriana ablakai alatt.

A madernói kastélyvillában már egy hete élnek: itt ünnepli Vincenzo s Adriana e kései szerelmet. A lovaslegény a Garda-tó mellől érkezett. Egy levelet hoz Vincenzónak, a hercegasszonyét, aki néhány napra kirándult oda. Kibontja... mily kedvesen tud írni Leonora:

"Mantua sivataggá vált, hogy fenséged eltávozott belőle..." De a lovaslegény arca riadt, kéri, négyszemközt beszélhessen urával: "Madama tegnap rosszul lett... fenségednek meg kell mondanom... Kérjük, siessen..."

Úsznak mellette az őszi mezők, de Vincenzo nem veszi észre... nem űz vadat, nem keresi Adrianát tekintetével. Néhány óra, s bevágtat kis csapatával a cavrianai kastélyba, mely Leonora kedvenc tóparti laka. Míg keresztülvágtat a tájon, lovakat cserél... pereg benne a huszonhét esztendő, amit együtt éltek az asszonnyal... Édes firenzei szava, víg patakos toszkán csicsergés... s a gyerekek... három fiú, két lány, mind egészségesek... s már Francesco is várja fiát... s a lányok...

Még élve találja, de nagyon-nagyon gyenge Leonora. Madonna ünnepének vigíliáján... szeptember nyolcadikára virradó hajnalon reppen ki belőle a lélek. A nagy, elnehezedett ember feláll a térdeplőről. A szobában három fia, Francesco, Ferdinando, Vincenzo, az egyik lány, Leonora. A másik, Margherita idegen országban. A bíboros szerette talán legjobban anyját, zokogva borul rá húgára, Francesco dülledt szemét nem borítja könny. Habsburg-ajkába harap, mereven nézi anyja lezárt szemű szép, kisimult arcát. Vincenzót, a legfiatalabbat megcsípte a francia kór. Nem tud halottakat látni, kimegy a szobából.

Agnese itt volt a hercegasszony kíséretében, s most ő az, aki mindennel törődik, átveszi az udvartartás gondját. Összehívja az urak tanácsát, hogy mint valami hadjáratot, megbeszéljék a nagy temetés részleteit. "Messer Monteverdi jöjjön", hangzik a parancs: a muzsikus éppoly szükséges a végtisztességnél, mint a gyászleples páncélos lovasok.

Mire megjön a hercegi gyorspostával, már a fenség fogadja.

- Kegyelmed nemrég egy nagymisén játszott... Saját kompozíciója volt. Közel került a szívemhez... emlékezik: mielőtt a négyszólamú Crucifixus megszólalt. Rész volt-e, vagy lezárt opus?

- A misét In Illo Temporé-nek neveztem, néhai Gombert mester emlékére, az ő motettája után. Két kórus felel egymásnak, az Agnus Dei hétszólamú, fenség.

- Kegyelmedet nagyon szerette a megboldogult. Hány éve is él udvarunkban?

- Huszonhárom éve már, fenséged jóvoltából.

- Látja, Claudio... milyen fiatalok voltunk, egymás után születtek a gyerekek, Tasso is élt, itt járt, mint árnyék az udvarban... Ha arra gondolok: Tasso, Rubens, Monteverdi - mind ebben a kis, szegény rezidenciában: ugye... nem volt rossz a szemem? Mantua egykoron elengedte Vergiliust. A vers is azt mondja "Mantua me genuit" - de nem ott élt... Én nem engedtem volna el. De látja... ott fekszik az asszony, aki mindent összekapcsolt. Akiért érdemes volt. Aki mindent lemért. Ő volt a kapocs.

Leül, rázza a zokogás.

- Claudio, ön tudja, milyen, ha az embernek meghal a felesége, akit nagyon szeret. Nem tudta elfeledni, ugye, a kedves Claudiát? Nem akart a gyerekek kedvéért sem megházasodni soha... hiába unszoltam... odaadtam volna önnek a legszebb, legelőkelőbb udvarhölgyet... nemessé tettem volna, ha ez az akadály. Ön mindig kitért előle. Claudiára gondolt. Miért nem házasodott?

- Fenség, ne gyötörje magát. S nem szabad rólam példát vennie. Én meglehetek egyedül az emlékkel. Fenséged uralkodik!

Leonora temetése nagy szertartások egyike volt. A székesegyházban kettébontották a nagykórust. Felhangzott az In Illo Tempore: hatalmas, komor karénekek.

Családtagok, rokonok, vendégek, Mantua népe ott zokog a katedrálisban s a nagy téren, akik kinnszorultak, a kisnép.

Beszélnek Eleonoráról, ahogy élt, a maga gúnyos-józan tekintetével, csendesen, derűsen. Ahogy élt: úgy távozott!

A velencei követ, aki a Serenissimát képviseli a gyászszertartáson, búcsúzáskor ezt mondja a hercegnek:

- Az In Illo Tempore méltó lett volna a San Marcóhoz is. Hercegséged a maestróban Itália legnagyobb mesterét őrzi. Vigyáznia kell, hogy ne ragadhassa el senki legkegyelmesebb uramtól!

- Míg élek, Morosini, a Signoriának sem adom oda! Claudio az enyém... meglátja, majd az új pásztorjátékokkal...

Ajkába harap. Gyászmise után nem illik favolákról álmodozni.


Keresztelő a kastélyban. Adriana Basile kislányát tartják keresztvíz alá. Keresztapja Mantua hercege, keresztanyja Agnese, Grana marchesája. A névleges apa hónapok óta a távoli uradalmakat igazgatja egy nápolyi úr hevével, egész Itália tudja, hogy a kisded, aki az elhunyt emlékére a Leonora nevet kapja, Vincenzo fattya. De mintha az egykori szerető, az őszülő Agnese venné át a Reggiában az elmúlt Leonora szerepét: ő rendezi e keresztelőt, tanácsol, megvitat. Mosolyogva emeli fel pólyáiban a kislányt, nevében mondja, hogy ellenáll majd a sátán csábításainak. Vincenzo a kislány fölé hajlik: szép gyermek, kissé fittyedt alsó ajkán az eltörölhetetlen Habsburg örökség.

Ez utolsó öröme. Párma hadra készülődik, s ez baljóslatú hír, mert Farnese herceg csak a spanyolok előretolt bástyája - mögötte az öreg Fuentes terciói vonulnak fel. Párma komor, megközelíthetetlen várbörtöne, a Rochetta néhány nap alatt elnyeli mindazokat, akiket Vincenzo ebben a kis országban szeretett. Ranuccio Farnese, a pármai herceg talán hosszú évek óta fonta s húzta szorosabbra hálóját. A bosszú magva: Colorno. Mindazok, akik Barbara di Sanseverino világához tartoznak. Elsősorban Barbara unokaöccse, a "marchesino", aki különös, őrjöngő szerelemmel vette körül Agnesét, fellobbantva a hervadó szépasszony utolsó passzióját. Levelek szaladnak Párma s Mantua között. A herceg egész kémláncolatot állít fel, hogy megkaparinthassa ezeket az "államokmányokat". Amikor minden együtt van s azt lesi, hogy Agnese is eljön szokása szerint Colornóba, Barbara látogatására: elpattan a buborék, meghal Eleonora, s Agnesének Vincenzo kérésére "tanácsadóként" be kell költöznie a Reggiába. Így - Grana marchesája az egyetlen, aki kicsúszik Farnese hideg kezéből - a többi, a "marchesino", tucatjával a családtagok s elsősorban Barbara, ez a még mindig szép, hetvenfelé közeledő nagyasszony is börtöncellába kerül.

Vincenzo épp Spaaba készül. A csodadoktoroknak nagy a híre: e gyógyvizek erejével, baziliszkusz kövével pótolni lehet az illő fiatalságot. Utazása előtt érkezik híre a pármai rémtettnek: mindenki, aki kedves volt a rokon pármai világban - most retteghet az egykori sógor, a hideg szemű Farnese bosszújától. De innen, Mantuából mit segíthet? Este, ahogy megkapta a hírt Agnese, zokogva veti magát Vincenzo lábához: ezt... csak ezt az egyet... mentse meg a "marchesinót"... adjon tízezer fegyverest, ő maga rohanja meg Pármát, kiszabadítja a pokol fenekéről is bebörtönzött, kínhalál elé néző szerelmesét. Forduljon a herceg a szentatyához... fellebbezzenek a Római Császárhoz: hisz Colorno úrnője, Sala gróf asszonya nagy vazallus, joga van a legfőbb hűbérúrhoz folyamodni az ezeréves törvények szerint.

Vincenzo tudja, hogy csak egyetlen út lenne ahhoz, hogy mindenkit megmenthessen. Több mint három évtizede annak, ami történt: első felesége pármai Margherita, Ranuccio nővére volt. A természet oly szerencsétlenül teremtette a kedves, vidám Margheritát, hogy Itália legelső orvosainak véleménye alapján maga Milánó szent életű püspöke, Borromeoi Károly, mint döntőbíró mondta ki: Margherita nem alkalmas arra, hogy "konszummálja" a házasságot, soha nem lehet gyermeke: ergo a fejedelmi nászt fel kell bontani: Margherita vonuljon kolostorba... S Margherita több mint három évtizede itt él a kolostorban... Ha most... ha Vincenzo elszánná magát, hogy huszonhét évi házasság... alig egyéves özvegység után visszavegye Margheritát... Akkor, csak akkor tudna talán segíteni...

Míg meditál, tanácsot kér a prelátusoktól, felhozatja a három évtizedes párma-mantuai nagy pör iratait: a Rochetta vaskapuja megnyílik, s egymás után vezetik vérpadra e nagy bosszúdráma tragikus szereplőit. Megkínzott emberroncsok vánszorognak a megváltó vesztőhely felé: papok, öregek, főurak, familiárisok: a húszesztendős marchesino s utolsónak - Barbara di Sanseverino, Sala grófnője. Fekete gyászköntösben, egyik kezében feszület, másikban kendője. Az egyetlen, akin nem látszik a pribékek kínzószerszáma. Nem engedi bekötni szemét, egy zacskó aranyat dob hóhérának. A Pármából lopva kerülő úton érkezett hírnök mondja: a bakó felmutatta Barbara fejét - még akkor is csodaszép volt, mintha az örök mosoly még akkor is ott játszott volna ajka körül.

A pármai gyász úgy zuhant Vincenzóra, mint valami szörnyű átok. Ő sem nézte mindig az igazságot... s különösen fiatal korában bérgyilkosokkal tétette el láb alól riválisait. De mióta uralkodik - irtózik a kiontott vértől. Miért nem tudott segíteni azokon, akik a barátai voltak? Ha fiatalabb lenne... párviadalra hívná ki egykori sógorát... Ha Mantua erősebb lenne, minden más ok nélkül egy éjszaka megrohanná... De a test és a lélek erői hirtelen hanyatlanak. Émelygés, szorongás, nyugtalanság gyötri. Éjjel álmatlan, nappal elbóbiskol a tanácsüléseken. Egy délben, amikor felriad, hívatja a megőszült Chieppiót. A kancellár ily furcsa kérdést még sohasem hallott hercegétől:

- Annibale, sok szegény él Mantuában?

- Mint mindenütt, fenség, ez a világ sora.

- Hogyan lehetne segíteni rajtuk?

- Mindenkin soha nem lehet, fenség.

- Elő kell készítenem, Annibale, az utamat. Meg kell nyitni a magtárakat. Ha kell a pincéket is. De úgy... hogy ne tudják, én rendeltem el. Te jobban ismered őket... akiket kihajtottatok a sópárolókhoz, az ónbányába... meg akik az erdőkben robotolnak. Akik nem tudtak fizetni s le kellett dolgozniuk a tartozást... Ne mutassanak rám, ha ítélet alá kerülök. Chieppio: Striggio nagyjából emlékszik arra, ahol lányok voltak, akik... A fenség vére nem szennyez, mondtuk nekik... de az ő első vérük szennyezi a lelkemet. Keressétek fel őket: adjatok! Nincs több színház, nincs több rappresentazione, nincs favola! Add ki mindenkinek a jussát. Inkább úgy temessenek, egy szál koporsóban, amit négy barát cipel. Ne átkozzanak a szegények. Parancsolom, megértetted, Annibale? Te is meghalsz egyszer!


Az udvari orvos meghajlik a permanensen ülésező koronatanács előtt:

- A fenségnek lassan alvad a vére. Ha szívéhez ér... Az orvos utat enged maga előtt a gyóntatónak.

Mint minden fejedelmi halálnak, ennek is megvannak a szertartásai. A Reggia folyosóján, ahol bemutatták az Orfeót - barna s fekete kámzsások kórusa mondja a Misereré-t. A hercegnek még vannak világos pillanatai. Carlo Rossit kéri, az egykori fegyvertársát. Könnyebben érzi magát, hirtelen ránéz. "Emlékezel arra, Carlo, amikor Visegrád alatt majdnem elfogott minket a török? Ha az a magyar nem jön... már nem emlékezem nevére... Az volt-e poéta, vagy a barátja?... Talán szebb lett volna a keresztény vitézhez méltó vértanúhalál..." Nővére, Madama di Ferrara térdel mellette. Az előszobában fiai gyűltek össze, don Silviót is némán befogadják maguk közé. Egyenként fogadja a familiárisokat. Nincs fájdalma, csak nagyon gyenge. Annyi ereje van, hogy ügyeljen arra: az utolsó kép, ami megmarad a búcsúzókban, a jó herceg emlékezete legyen. Amikor kettesben marad a gyóntatóval, megkérdi:

- Atyám, még mennyi időm van hátra?

- Fenség... ha az Úr nem tesz csodát, ez az éjszaka lészen az utolsó...

Kemény papi szó, nincs irgalom benne. Megremeg. Erőt vesz magán.

- Köszönöm... már érzem tagjaimban a rigor mortis-t.

Lehunyt szemmel fekszik egy darabig. Hirtelen felemeli fejét.

- Henrik királyról, Medici Katalin férjéről hallottam, úgy adta ki lelkét, hogy zenészeket kért... muzsikát hallgatott...

Ezek az utolsó kívánságok, ezekből fonódik össze a családi hagyomány. Margherita, a nővér megmozdul. Vincenzo mosolyogva néz rá:

- Még egyszer szeretném hallani Claudiót... De nem úgy, ahogy most... Nem mint maestro, csak úgy, ahogy idejött. Hozza a brácsáját. Négyen... kvartett... Ahogy csak ő tudott játszani.

Kis télikert öblösödik ki a hálószobában. Ha ablakához állt a herceg, kilátott a tavakra. Bejönnek az udvariak s familiárisok, szokás szerint. Ez már az utolsó órák nagy, fejedelmi nyilvánossága. Sokan emlékeznek: az öreg Púpos nem akart elmenni! Küzdött a halállal, kiáltozott, torz testét rángatta. Vincenzo arca szelíd, majdnem márvány-derült, mosolyog a megbékéltek csendes rezignációjával. Négy zenész jön, fekete köntösben, hangszerekkel. Milyen régen nem volt "suonatore di viola" - egyszerű, névtelen zenekari brácsás. Hangfogót tesznek a húrokra, így mintha messziről jönne a búsongó, élénkülő, halkuló, patakzó édes, szelíd, békéltető melódia. Monteverdi látja, hogy lassan lecsukódik a herceg szeme. Chieppio is bólint. Lábujjhegyen mennek kifelé. Befejezték a tételt. Amikor már az ajtó felé tartanak, Vincenzo szeme kinyílik, egy ujjával magához inti zenemesterét. Hatalmas ágy mennyezetén Giulio Romano pufók, szeszélyes, aranyködökben repkedő angyalkái. Letérdel az ágy melletti térdeplőre, melyről Madama di Ferrara az előbb felkelt.

- Köszönöm, Claudio... mint mindig... Szerettem...

Hajnalban megkondulnak Mantua harangjai.


26.

Mintha az ellenreformáció komor szele kiseperte volna Vincenzo után a Reggiát. Fejedelmek találkozója, keresztes hadjárat, albán királyság, császári korona, hatezer személyes színház: mind merő agyrémek, ahogy ül az ifjú herceg, Francesco, adósságok tornyában, fenyegető számok tengerével szemben. Példát mutatni: ne maradjon meg semmi... de semmi... e céltalan pazarlások, haszontalan, érzéki cifraságok múlt özönéből.

Itt-ott kendőket, faleveleket festenek a túl érzéki, túl parázna freskókra, már nem illeg meztelenül az erényes savoyai Margherita előtt puttó, ámor, nimfa s szatír. A fattyúknak nincs helyük az udvarnál, komédiások, kóklerek, alkimisták, énekesnők: lássuk csak a számadásokat? Mindez mibe került Mantuának? Lám ezért nem épülhettek templomok... ezért nem javították ki a várakat? Színház, vegykonyhák, tavi játék? Francesco ül Chieppióval órák óta, dülledt szemével böngészi a számadásokat.

- A Basilétől vissza lehetne talán vonni a birtokot. Azon a címén, hogy nem Monferrato törvényei szerint történt a donáció? Mi a véleménye, don Annibale?

- Még friss a fenség emléke. Ne essünk Farnese hírébe, könyörgöm.

- Komédiások szipolyozták Mantuát. A költők olcsóbbak. Egy tál ételért írnak egy szonettet, s még boldogan szavalják maguk el. Mit kap a zenekar?

- Monteverdi ötven scudót havonta, fenség. S az életjáradék, melyet a boldogult herceg engedélyezett neki.

- Ferrarában... Pisában felét sem kapja a zenemester. Ha felével ő is beéri: maradhat. Ha nem... úgysem mantuai!

- Emlékeztetem fenségedet, hogy messer Claudio minden ivadékával együtt megkapta a mantuai polgárjogot. Szegény ember... Még mindig tartozunk neki. A nagy ünnepi játékokért... az Ariannáért... a Ballóért... sem kapta meg, amit ígért urunk...

- Nem adok többet neki, sem semmiféle komédiásnépnek. Egyetlen óriási lupanar volt Mantua. Seperni, don Annibale, ha szolgálatomban kíván maradni!

Az idős kancellár nézi a sovány, hektikásnak látszó uralkodót. Csupa buzgalom, bal kéz, ügyetlen szándékok. Halkan mondja:

- Claudio Monteverdi Itália egyik első művésze. Kérem fenségedet, személyesen mondja meg neki. Én nem vállalom...


Mióta meghalt a herceg, az özvegyember érezte, mennyire összenőttek. Szerette Vincenzót? Ezer és ezer emlék él benne, jó és rossz vegyesen. Sértés, nemtörődés, hanyagság, ravaszdi játék, fukar forduló éppannyi, mint mosoly, kedves szó, váratlan adomány. Hányszor ígért: ilyenkor lelkében kibimbózott a fejedelmi grácia csodája... Egyszer, egy péntek este után odavetette: "gróffá teszlek, Claudio..." De megadta az évjáradékot neki s fiainak... s ebből néha kap is szerény előleget. Háza van, kertje, Cremonában Claudiának síremléket állíthatott... A gyászhetek alatt ül kertjében, pihen, nem dolgozik. Csak akkor indul a palotába, amikor küldenek érte: a fenség kíván beszélni vele.

Kiskora óta ismeri Francescót, s úgy érzi, soha nem szerették egymást... nem volt közöttük olyan különös, benső kapcsolat, mint a kardinálissal. Komor, gyanakvó gyermek volt, elhúzta ajkát, ha apja ragyogott, s ha a nép tapsolt urának. Vajon miért hívatja a fenség: mise kell-e vagy favola?

- Messere - mondja kimérten Francesco -, atyánk meghalt s kincstárunk beteg. A boldogult fenség mindenben nagy volt, így a pazarlásokban is. Tudjuk, hogy zenekar nélkül nem lehet semmiféle udvar, de saját rezidenciánkban kell kezdenünk a takarékosságot, ha azt akarjuk, hogy ne mutassanak rá Mantuánkra, mint a világ csúfjára. Minden zenészemnek s énekesemnek le kell szállítanom a fizetését. Huszonöt scudónál havonta önnek sem fizethetek többet.

Apja lehetne. A maestro kiegyenesedik. Olyan jó szépen, szálasan állni a göthös herceg előtt.

- Egyetlen kegyet kérnék fenségedtől!

- Örülnénk, ha teljesíthetnénk, maestro!

- Kegyes gráciáját, hogy szolgálatából s székvárosából magam, családommal együtt távozhassunk.

Észrevétlenül ő is átvette a fejedelmi többest. A herceg nem várta, áll, elvörösödik, felkapja Habsburg-fejét. Türtőzteti magát, fojtott hangon beszél:

- Gráciánkban... ha nem tetszik önnek udvari levegőnk!

Bólint, ketten kétfelé hagyják el az audienciás szobát.


A kegyvesztettet búcsúztatják este Vincenzo kegyeltjei. Carlo Rossi jön el, Chieppio óvatosabb: csak üzen, nagyobb fiát küldi maga helyett: a maestro rosszul... nagyon rosszul tette, hogy szívére vette... nem szabad ilyenkor érzelmekre hallgatni... A kis herceg szeszélyes... még nem ismeri, mi az uralkodás. Türelmesebben kellett volna viselkednie új urával: ezt megkívánta volna Vincenzo emléke is. Minden egyébben segítségére van, ha valóban költözik, udvari fogatokat ad neki. Sajnos, az elmaradt életjáradékot csak aratás után tudja elküldeni.

Adriana könnyű keze a koppantón. A hercegi kedves, az új bárónő gyászfátyolt von arca elé. Első látogatása óta most jött el másodszor a Monteverdi-portára.

- Kegyelmed hazamehet Cremonába. Én nem mehetek vissza már Nápolyba.

Striggio kimegy a szobából. Ketten maradnak. Hátraveti a fátylat, itt ül Adriana félelmetes szépségében. Kitör belőle, most már szenvedélyesen a nápolyi beszéd:

- Miért engedett? Itt... ezen a helyen kértem, ügyeljen rám! Leborultam ön előtt. Mindent... érti: mindent odaadtam volna, megmondtam... mint egy szajha, úgy könyörögtem önnek, Monteverdi, hogy vigyázzon... ön vigyázzon rám. Törődött? Mi lettem? Herceg szeretője, bárónő... egy fattyúlány anyja. Most kiseprűznek, mert meghalt a fenség. És nem énekelhettem. Hol énekeljek ezután? Ki akarja hallani a hangomat? Miért élek, ha már nem énekelhetek? Emlékezik... itt... ezen a helyen, megsimogatta az arcomat... Ketten voltunk. Mindent odaadtam volna. Szent ember, Claudio Monteverdi... az egyetlen szent ember ebben a nagy szajhaságban! Most, utoljára... egyet megígér nekem?

Úgy buggyan a hangja, olyan elemi erővel tör fel, hogy a maestro nem is szól semmit, csak áll vele szemben, hallgatja.

- Ha még egyszer... ha akárhol ír... komponál, adja nekem a szerepet! ígérje meg. Ezzel tartozik, mert nem szeretett.

Sápadtan állnak egymással szemben, Adriana arca, mint a kő. Egy elefántcsont miniatúrát tesz le az asztalra. Pourbus mester festette két éve, a herceg rendeletére.

- Ne csak a Romanina képét vigye el...


Ahogy elhagyták a mocsarak övezetét, enyhült azonnal fejgörcse. Augusztus eleje volt, a nagy meleg szürke fátyolként porköntösében ráborult a tájra, felhúzódott a rossz, göröngyös mantuai utak mentén. Francesco kinézett az ablakon, Massimiliano elszunnyadt a kocsipárnán. Ha hátranézett, még látta a dóm kimagasló toronygombját... a Reggia kékes-vöröses vonalát, majd nyugatnak fordult a kis karaván, s Mantua eltűnt szemük elől.

Két kocsin a málhák, a postaállomáson kell bevárni őket, Chieppio utolsó percben mentegetődzött: minden udvari fogat foglalt... egy erszénykét küldött. Csörren a pénz szürke útikabátjának zsebében. Ezt tizenhét esztendeje csináltatta, amikor Magyarországra kísérte a herceget. Számol a kocsi mélyén. Összesen huszonöt scudo maradt, miután kifizette a postakocsit. Minden esztendőre egy, amit itt töltött a Gonzagák udvarában... Ennyi földi kinccsel hagyja ott a fenség karnagya az aranyesőben fürdő Mantuát.

Tisztul halántéka körül a nyomás... Nem fáj a feje. Ez maga a boldogság. Komponálni is tud. Nem szolga többé. Kötöttségek, hajbókolás, fejedelmi szeszélyek. Huszonöt scudója maradt, s utaznak Giulio Cesaréval s a gyermekekkel együtt Cremonába. Míg Vincenzo élt: szolgált úgy, ahogy az írás megköveteli a szolgától, hogy legyen hűséges urához. De jött ez a sunyi, korlátolt, szűk lelkű fickó: s mégis ez adta neki vissza a szabadságot. Neki köszönheti, hogy kimondhatta, ami évek és évek óta lelke mélyén lappangott... Csak éppen... huszonöt scudo... s mit mond majd apja, az éltes, fáradt doktor, amikor beállít Cremonába a karaván?

A hercegség határán spanyol őrség vizsgálja mantuai passzusát. Benéznek a málhák közé, leszámolják a két gyermeket. Mehet! Már nem kerekedhetik hátában porfelhő, már nem küldhet lovascsapatot utána a herceg, mint hűtlen szolga után. Furcsán hangzik - a spanyol Lombardiában érzi először, hogy szabad!

Évek óta nem járt itt: most új szemmel látja, milyen megtört, milyen alázatos lett itt az utakon a nép. Minden hintóban spanyol urat sejtenek, leállnak az útszélre, ha kell, a pocsolyába vagy árokba, s onnan süvegelik a cigányképű andalúz írnokokat. A Sestina egy mondata kereng benne. Nagy porfelhőbe kerülnek, Giulio Cesare komoran hallgat. A Madrigálok Hatodik Kötete már nyomdába került. Ez lesz az első kereset, amire számíthat az őszi hónapok alatt... A földek izzanak. Amikor Claudiával utoljára jött ezen az úton, szebb, frissebb volt az idő. "Húzd magadra a kendőd", mondta neki, amikor hűvös dombok közt vezetett erre az útjuk.

A kocsis hátranéz.

- Már közel vagyunk, egy óra múlva innen beérünk, uram, Cremonába.

Hány esztendeje írt neki Follino: "hogy elfoglald helyed, mint a ma élő emberek legnagyobbika..." vagy ehhez hasonló esztelenségeket? Huszonöt scudóval zsebében (ennek jó része is elmegy borravalóban) megállni apja előtt. Közelebb már az ötvenhez, mint a negyvenhez. Megállni a doktor előtt: fogadj be, tékozló fiú jött... két kisfiával... fogadj be, adj kenyeret!

Baldassare finom, újmódi okulárét hord: Vincenzo Galilei tudós fia, Galileo csiszolta - maga küldte el neki Páduából. Így messziről látja, amint kanyarodik az útihintó, mögötte a két poggyászos kocsi. Látja, amint kiugrik elsőnek a nagyobbik unoka, majd Claudio lép ki, végül Giulio Cesare, a kisebbik fiúval.

- Hosszú időre jönnek a gyermekek, úgy készüljetek - szól be a doktor a házba, s az érkezők elé siet. Szeme fürkészve néz végig először a fiain, majd az unokákon: valamelyikük talán beteg?

Claudiát is akkor hozták már, amikor földi tudomány rajta nem segíthetett. Átkozott mantuai mocsarak: milyen szikár... sápadt bőrű Claudio. De a tűz a szemében, a mosoly, ahogy jön fedetlen fővel apjához, ahogy kezére hajlik... megnyugtatja. Nincs baj. A fiúk kezet csókolnak, az unokák csak megölelik. Az öreg áll, zavartan nevet:

- Visszajöttetek?

Elfordul, megtörli szemét, szélesre tárja az ajtót.

- Tietek!

Ugyanazok a szagok... ugyanazok az ízek. Fűszer, elixír, fortyogó lombik, sárkánytej. Csak a csontváz nem lett öregebb.

Hallgatja Vincenzo betegségét. "Ha doktorotok Vesalius tanítványa lett volna, hamarabb jött volna rá, hogy nem kereng benne elég szaporán a vér..."

A fiaihoz fordul: "ne mondjátok itt senkinek, hányadán vagytok Mantuával. Látogatóba jöttetek. Claudio pihen. Sokat dolgoztál... Hányan tértek be ide hozzám: ilyen s olyan nagy ember kegyelmed fia. Sok jó kancsó boromat megitták a látogatók... Még jó, hogy nem hittem nekik... másként csodálkoznék rajta, hogy nagy-nagy emberrel is így bánnak a hatalmasok... Csak egyet higgyetek el nekem: belőlük is éppen olyan por s hamu lesz, mint mibelőlünk..." Nevet, cinkosan, s megsürgeti a vacsorát.


Kint áll a lépcső legfelső fokán, az árkádos folyosó körülöleli a kertet. Az apa gyógyfüvei, mákonyos palántái közé egy-egy virágágyat lopott be a kertész, egy beteg holland tulipánhagymákkal kedveskedett, azóta mutatóban van ilyen virág is a Monteverdi-portán. A fiúk lefeküdtek, Giulio Cesare kint számoltatja apja helyett a bérest; nem bírja hangját most, megy tovább a kertben, mindent érez:... nem, nem fáj a feje, mint Mantuában, de olyan élesen hasít bele minden nesz, mintha száz hangszeren játszana a levegő leheletes zizegése. Ismeri barátait vagy ellenségeit: a szeleket. Mantuában megjósolták, mikor pusztít fent északon, Boreas hazájában a bóra, mikor seper a sirocco, mikor jönnek a kedves, déli szelek... Zefír. A palánták is felé fordulnak, a kertész látja a maestrót, övébe dugja metszőkését: nem zavar. Zefír... zizzen és borzol a félderengésben, mintha benne is félálom félébrenlét küszöbe között osonna a dal. Milyen dal? Honnan ez a sor? Először szótagonként szedi össze... illeszti, még nem tudja: egész lesz-e? "Zefiro torna..." ...a langyszél visszatér... Diákok voltak. Hány éve? Ki volt vele akkor, amikor rendre vették Petrarcát? Maga előtt látja az egykori mestert, aki felkérdezett minden szonettet... jaj volt, ha egyikük belebotlott s nem a nyelv ódon lejtésével ejtette a költő majd negyed évezredes szavát... Milyen rég nem írt madrigált. A fiókban megkezdett sorok: Mantua... Mantua... Nem, ott soha nem fúj zefír: kemény, gonosz északi szelek borzolták az ingoványokat.

Övén a kalamáris, mint mindig s ujjhajtásában papír. Tudod-e még? Kérdi magától, ahogy lejegyzi a félhomályban a kétszer négy s kétszer három sort. Míg írja: már szétfeszítik a textust a szólamok... már hallja az első s a második szopránt, az altot... a tenort... basszust, mind az öt szólam átveszi Petrarca szavát, s neki már nem kell más, csak öntudatlanul róni a kottasorokat, ahogy bomlik a vers.

A szép időt a langy szél visszahozta,
s megjött családja is, füvek, virágok,
csicsergő fecskék, búgó csalogányok;
most érik a Tavasz fehér-pirosra.

Nevet a rét, az ég is mosolyog ma;
Jupiter vígan nézi, lánya lángot
hogyan gyújt; lég, víz, föld szerelmet álmod
és minden állat fölgerjed lobogva.

De hozzám nem tér vissza, csak setéten
lengő sóhaj, szívem mit érte onta,
ki égbe vitte kulcsát és reményem;

s a sok kecses és nyájaslelkű donna,
madárdal és virágos part: mi nékem?
Csak pusztaság s állatok vadonja.[29]

Negyvenöt esztendős múlt: ha nem látná apját a maga izmos öregségében, úgy hinné - a saját kora már a vénség kezdete. De a zefír végigszalad a kerten, Petrarca szava szerelmes játék s férfilemondás közt kanyarog. Két part... az írószerszám megáll. Már nincs mit írni... már kész a madrigál, öt hangra. Pusztaság. A "deserto" szó oly éles s fájdalmas, hogy egyszerre arca támad, mintha gomolyagból törne elő: két szem, az ajak vonala, mely mögött ott ólálkodik a gúnyos mosoly, "belle donne oneste", mondja a petrarcai strófa...

Hűvös van az árkádok alatt. Csak annyi idő kell, míg odatartja a gyertyakanócot az örökmécshez. A lejtős íródeszkán hullámosan fekszik a kertben meggyűrt papírlap. Mintha a kert felől valaki benézett volna a szobába. Apja-e, a szolgáló vagy Giulio Cesare? Nem zörög, nem beszél senki a házban. A polcán a vásott kötésű öreg Petrarca-kiadás. Jól emlékezett-e a kertben? Pontos-e minden ékezet, minden vonás? Abbahagyja, sétál, újrakezdi. Éjfélre, amikor elporlik a homokóra pora egészen, megszületik a madrigál.


A vak asszonyt négy szolga ódon, aranyozott gyaloghintón hozta át az Anguisciola-palotából a doktorhoz. Egyike volt Cremona nevezetességeinek, már majdnem "százesztendős", aki Szicíliából jött haza szülővárosába, hogy ősei mellé temetkezzék, ha eljön ideje. Sofonisba Anguisciola szemére már hosszú esztendők óta hályog ereszkedett: a cinquecento hírességét, a nagy festőnőt mégis elhozták a doktorhoz, hogy a dédunokaöccsöket ne terhelje semmi felelősség.

A kisvárosi történet száz ága fogta karjába Sofonisbát, az egykori Amilcare édesleányát. Ki hallott olyant, hogy jómódú városi nemesember leányát festőnek szánja? Nem olyan szokásos pingálgató szépleánynak, hanem valóságos céhbeli piktornak? Meg is büntettetett Sofonisba a nagyravágyásért: a sors elvette tőle, ami legdrágább volt, a szeme világát. Claudio természetesen emlékezett a híres Anguisciola lányra, különös, görögös neve felgyújtotta fantáziáját. De látni soha nem látta még, hisz amikor gyermek volt, Sofonisba távol... királyi udvarokban élt és festett. Amikor hallotta, hogy elhozzák: ő az egyetlen ma a földön, aki magát Michelangelo tanítványának nevezheti.

Még mindig sudár, töretlen öregasszony volt... a száz esztendő nem is illette, mert még csak a kilencvenediket taposta. Ahogy lesegítették a hordszékről, ezüstfejű botjával kikopogtatta a küszöböt, s világot járt dámák biztos modorával, de valami különös, régmúlt nyelven fordult a doktorhoz, mint aki mindenkit ismer, s akit mindenkinek kell ismernie.

- Donna Sofonisba, a fiam... Claudio Monteverdi!

A vak asszony arrafelé fordította a fejét, amerre a doktor beszélt.

- Vossignoria, ha kegyelmed Michelangelo lenne... már nem gyönyörködhetnék alkotásaiban... de az ön műveitől még nem zártak el a végzet angyalai. Amikor Pietro Paolo Rubens, e nagy nevű ifjú festő meglátogatott nápolyi palotámban, melegen s szeretettel beszélt önről. Hallottam sokszor zenéjét... Akkor kérdeztem is tőle, nem tudja-e, ön a mi cremonai doktorunk fia?

- Donna Sofonisba kiejtette Michelangelo nevét... A legenda úgy tudja, hogy kegyelmességed az ő tanítványa volt...

Az öregasszony mosolyog, világtalan szemébe mintha egy villanással visszatérne az élet.

- Fiatalabb volt, mint én most... de csak öttel... Vagy mégis többel? Nyolcvankettő volt, igen... Látja, doktor, rá gondolok, amikor már meg akarok halni az unalomtól. Milyen volt? Buonarotti leereszkedett a magasságokból. Szóba állt velem. Huszonnyolc éves voltam. Apám vitt el házához, megmutatta neki képeimet és rajzaimat... Utána egy rajzát küldte el nekem, hogy fessem meg olajba... ez akkor volt, amikor az utolsó Pietàját faragta. Krisztus feje volt a rajz... Tudja-e, messere, mit jelentett ez? Ott éltem Második Fülöp udvarában... Láttam, amint hercegek lettek kegyelméből, s országok múltak el. De mi ez ahhoz, hogy Michelangelo küld egy rajzot megfesteni a discipulusnak... Mintha ön odaadna egy témát annak a tanítványának, akit legjobban szeret, hogy dolgozza fel... Látja, én is sokat s szívesen voltam zenészek között. Nagyon... nagyon szeretem a szép muzsikát. Ha hallani akar, ifjú maestro, Buonarottiról... el kell jönnie a házamba, s akármilyen híres ember, csak hozza magával a violáját. Igen, doktor, ezt rendelje kúrának arra a két betegségre, melyet kegyelmed sem tud meggyógyítani... Az öregségre s a hályogra!

Fáradt, egészen elhalkul a hangja, de egy perc múlva újból erőre kap. Átváltozik nagyvilágbeli dámává, aki megszokta, hogy feszülten figyelik szavát.

- Azt kérdi, maestro, milyen volt Buonarotti? Ó, még aggastyánkorában is félelmesen erős... Nem is volt halandó ember, amikor ott élt kint, Carrarában, a márványbányák szívében, vagy amikor éjt s napot egybeolvasztva festette a Sistina mennyezetét. Ilyenkor úgy dolgozott, olyan lázasan, hogy alig evett valamit, alig aludt. Hetekig le sem vetette csizmáját, egyszer el is üszkösödött a lába, úgy kellett késsel lehasogatni a testéről a lábbelit... Igen, Michelangelo úgy beszélt a márvánnyal... úgy ismerte a kő ereinek szövevényét, mint ahogy ön, doktor, meglesi a betegek szívverését... Vasarival beszéltem nem is egyszer róla. De Vasari félt tőle s nem szerette. De ki emlékezik már arra, mit is fecsegett össze Vasari? Rólam is írt valamit, mondják, de már akkor nem tudtam olvasni, amikor kinyomtatták... Igen, ez a Giorgio elég jó piktor volt, de mégis ma inkább mint mesemondót ismerik... Bizony, már ötven esztendeje lesz annak, hogy ő is elköltözött...

- Mire a legbüszkébb, donna Sofonisba?

- Tommaso del Cavaliere, aki nagy becsben állt a mesternél, megbízást kapott a Mediciektől, hogy szerezze meg Michelangelo valamelyik művét. Ez volt Cleopatra feje... s ugyanakkor elküldte Tommaso egyik rajzomat is... Érti, maestro, ez volt a legnagyobb mérték! Amikor ez történt, én már Madridban voltam, Fülöp király udvarában, az Unica Cortéban. Ismertem és festettem őket... Mind, mind ismertem őket, a kedves Erzsébetet, akit ott Isabelnek neveztek, a fiatalok... Don Carlos, Don Juan de Austria, a kis Farnese: tele volt hangjukkal az egész komor palota. Hány képem függ abból az időből a termekben... folyosókon! S látja, ma mindenki, akit festettem: mind halott. Ha visszagondolok reájuk, olyan, mint a Haláltánc a pisai Campo Santóban. Csak én maradtam közülük életben, én, Sofonisba Anguisciola. Még élek, de rosszul alszom. Adjon, doktor, éjszakára elixírt, amely elűzi a lidérceket. A zenét nagyon szeretem. Ha holnap átjön, mester, ahogy ígérte, hozza mindjárt zeneszerszámát, de nem olyan újakat, mint amit Amatiék fabrikálnak. Az én időmben lant volt s viola. Ha eljön hozzám: ön játszik nekem s én mesélek kegyelmednek. Megegyezünk?


27.

Kéziratok közt lapoz. Striggio: Tethis és Peleus Menyegzőjének szövegkönyve, madrigáltöredékek, melyektől megriadt volna ifjú korában: már nem egészen több szólamú énekek, valójában arietták... áriák rejtőznek bennük, a zene szimfóniává dagad, kis színjátékok. A régi madrigálok már mindenütt kezdenek kikopni a divatból.

Vasárnap egész Cremona ott szorongott a székesegyházban. Hatszólamú művét, a Missa in illo Tempore-t hallgatták. Töredékekben van csak meg, de ahogy felzeng, különös boltozatokat alkot, különösen a Hozsanna tölti meg a szép régi katedrálist.

Az idő nyomtalanul pereg. Javítgat kéziratain, sétál, mintha semmi, de semmi nem történnék a Monteverdi-házban. Néha elkíséri apját, barátokat látogat. Ilyenkor viszi, mint gyermekkorában szokta, az öreg orvostáskáját. "Claudio pihen", mondják a városban. A hegedűkészítők céhe tiszteletbeli mesternek választotta. A céhvacsorára meghívják, hogy ő próbálja ki először az új szerszámokat.

Cremonában élni, a doktor házában, fortyogó üstök s betegek jajszava között. Ha az öreg operál - még mindig biztos a keze -, nem lehet mégsem komponálni, a jajgatás felveri a ház csendességét, míg újabb mákonyos főzetet nem diktál a páciens szájába az öreg. Mantuába, persze hívják vissza. "Ugyanolyan feltételekkel, mint Vincenzo herceg korában..." De nem maga Francesco üzen. Nem mozdul... Néhány hónapig nincs is Mantuából közelebbi híre. Egyszerre csak riadt arccal érkezik a postakocsis. A városban himlőjárvány tört ki: első áldozata Francesco kétéves fia... a Gonzaga-faj új ágának hajtása, utána don Silvio, a fattyú, s végül néhány nap alatt elhal maga Francesco is, az uralkodó herceg.

A posta vágtat az Örökváros felé: ott él bíborosi fényében Ferdinando, a kedves dilettáns: Vincenzo három fia közül a legrokonszenvesebb. A postával még egy mantuai kereskedő is érkezik. Véletlenül zeneértő ember, elmondja, milyen rosszak azóta, hogy elment, a vasárnapi nagymisék... Nem is tudják, mit fognak elővenni, ha a hercegi Requiemre kerül sor. Különben is, az óvatosak nem mennek sehová, még templomba sem. Ecetes kendőt kötnek orruk elé, mint dögvész idején.

Néhány nap múlva levelet kap Striggiótól, a régi baráttól. Ferdinando percet sem habozott. Két nap s két éjjel elég volt, hogy hazavágtasson Rómából. Mint kardinális áll fivére ravatalánál. Még nem vette le a bíborköntöst. Egyelőre így veszi is át a kis ország kormányát. A végtisztességen a karnagy, Orlandi mester cseppet sem remekelt. Különben is a mantuai kincstár még sohasem volt ilyen üres. Követelőznek a hitelezők, akiket Vincenzo varázsa eddig sakkban tartott. A genuai bank már államcsőd kimondásával fenyeget. A bíboros megelégszik egyházi javadalmaival, tisztes szegénységet prédikál. Bizony, barátom, írja Alessandro Striggio - új favolákra aligha számíthatunk...

Vége a mantuai álomnak. Az öreg doktor csóválja fejét, amint látja, milyen sápadt, rosszkedvű a fia. Kétszáz scudót kapott Riccardo Amadinótól, a kiadótól Velencéből a "Sanctissimae Virginis Missa Senis Vocibus"-ért, a gomberti motettára - ez néhány hónapra elég, hogy ne legyen családjával az apa terhére. Ami még kell, megtermi a nagykert, a szőlő meg az orvos kése, klistérje, elixírje.

Közel egy esztendeje él így, tépelődve, majdnem céltalanul. A lombard tájakra újból rátüzel az augusztus, míg a szőlő érik, a levél vereslőn fonnyad a fákon. "Meglátod, pár hét múlva minden tele lesz vérhassal...", mondja az öreg doktor. Minden prédikáció ellenére nyers gyümölcsöt falnak a gyerekek és az asszonyok. Ez a legveszedelmesebb idő Lombardiában: ilyenkor üti fel fejét az epidémia... hagymáz, fekete halál. Leülnek csendesen a vacsorához. Míg hozzák az ételt, kocsizaj közelít, egy perc múlva megdörren a kapun a buzogány. Baldassare bosszúsan csóválja fejét: "hiába mondom, várjon egy kicsit a beteg, míg megvacsorázom, nekem közben már elmegy az étvágyam..."

Az érkező úr velencei nemesek talárját viseli, fején sötét, kemény nemezből készült föveg. Bizonyára utasember, akit valami kórság lepett meg, s kocsisa idehozta, Cremona első doktorához. De az érkező a szolgánál nem orvos után érdeklődik. Szent Márk Köztársasága nevében jöttem, hangzik a bűvös szózat... Még messze, túl a Signoria országán is átfut ilyenkor az embereken a borzongás: nem ítéletet akarnak-e végrehajtani a Vének?

A doktor feláll, nem engedi fiait. Maga megy a fogadószobába.

- A Signoria nevében keresem Signor Claudio Monteverdit, Mantua hercegének volt karnagyát.

Nincs kitérő, a doktor helyet mutat a borotvált arcú idegennek, aki csak áll, de fellebbenti köpenyét: mellén aranyhímzéssel Szent Márk oroszlánja - a Serenissima követeinek jele.

Claudio belép, szemben állnak. Az idegen megnevezi magát:

- Girolamo Mocenigo vagyok, Federico Contarini őkegyelmességének üzenetével jövök. Adassék tisztelet a szabálynak, íme, itt van megbízólevelem.

Claudio tekintete a címerre téved, majd olvassa a szöveg szerint: a Serenissima mindenható Prokurátora megbízza nemes Girolamo Mocenigót. Tájékoztassa a tiszteletre méltó Claudio Monteverdi urat, "quondam" a mantuai herceg karnagyát arról, amit elhatározni kegyeskedett a Prokurátorok Tanácsa.

- Hallgatom kegyelmességedet! (Ennyit tud: minden felnőtt velencei nemest az "eccellenza" cím megilleti.)

Mocenigo arcán mintha feloldódott volna a merevség:

- Július havának 19-én befejezte földi pályafutását a mindennél tiszteletre méltóbb San Marco bazilika karnagya, Giulio Cesare Martinengo úr. Az Úr kegyelme légyen lelkével!

A doktor is felállt, a szolgáló is keresztet vetett. A nemesúr folytatta:

- ...Az első Prokurátor, aki állása szerint San Marco egyházát igazgatja, tisztéhez híven megtette, amit előír a szokás, hogy ne maradjon itt sede vacante, töltessék be a nevezetes hivatal. Az emberek mulandók, a Serenissima örök. Az atyák a maguk végtelen bölcsességében megkérdezték követeiket Itália s a közeli országok városaiban, hogy tőlük e fontos dologban tanácsot kérjenek. Amikor beérkezett minden válasz, s a prokurátorok minden véleményt ponderáltak, Szent Márk köztársaságának elöljárói úgy határoztak, hogy a kereszténység e mindennél tiszteletre méltóbb egyházának karnagyi méltóságára kegyelmedet, Claudio Monteverdi úr, hívják meg. Ha kegyelmed e meghívást elfogadja, nyilatkozzék, hajlandó-e hűséget esküdni a Respublikának, annak törvényei szerint?

Baldassare doktor ocsúdott fel először a csodálkozásból:

- Köszönet adassék nagy nemesuram a hírért s béke a Respublikára... de szabadjon tudnom, egyszerű szavakban mit jelent ez?

Mocenigo, mint minden velencei patrícius, maga is kufár volt, így elnevette magát, leült.

- Úgy tudom, tudós doktor uram, ön Páduában tette fejére a szép fekete kalapot. Milyen pénz járt ott akkoron?

- Milyen? Velencei zecchinók, uram!

- Zecchinók, mint már ezer esztendeje, egyformán! Nem ezüsttallérok, melyek évről évre vesztenek értékükből... ahol a spanyolok az urak!

A doktor megrettenve nézett körül. Nincs idegen, aki meghallhatná a szót?

- Háromszáz arany évente nagy pénz. Ennyi dukátot ajánl a Serenissima s szabad lakást San Marco Canonicájában.

Claudio negyvenhat esztendős, de úgy tűnik fel, mintha még mindig az apa alkudoznék fia helyett. Lám, a doktor kérően fordul a ház előkelő vendégéhez:

- Néhány szót szeretnék váltani fiammal, kegyelmességed engedelmével.

A másik szobában halt meg Claudia. Ágya felett ott ég az örökmécs. A doktor átkarolja fiát, mind a ketten a mécsre néznek. Egyikük sem szól egyetlen szót sem. Pár perc múlva visszamennek. A velencei most nyújtja kezét:

- In nomine Domini...

- Nagy megtiszteltetésnek veszem, uram. Nemcsak a szerénység mondatja velem, hanem a nagy ősök emléke, akikkel fel kell vennem a versenyt... Willaert... Ciprian de Rore ültek előttem a San Marcóban, a flandriaiak... a két Gabrieli... Claudio Merulo, messer Zarlino... innen hadakozott Vincenzo Galileivel...

- Ez volt, messere, a San Marco aranykora. Halottakról jót vagy semmit: de kegyelmeden áll, hogy visszaadja a kissé elsápadt ragyogást. Megfelelnek a feltételek?

Huszonöt scudo havi fizetéssel kezdte Mantuában... ennyi volt zsebében, amikor otthagyta a Gonzagák városát... Ötvennél többre rendszeresen soha nem emelkedett. Háromszáz aranydukát! Kis vagyon, melyért nem kell instanciázni Chieppio úr szeszélye szerint.

- Mit kíván tőlem a Prokurátor?

- Híreink szerint - hisz magam is titkár voltam követünk mellett Mantuában ifjabb koromban - kegyelmedről én is tudom, hogy istenfélő művész, aki tiszteletben tartotta a parancsolatokat. Kegyelmednek a San Marco lesz egyháza, családja... kicsit a börtöne is. Mindenért felel, ami a szent szertartások dolgában a San Marcóban történik, de ott az ön szava lesz is a törvény.

- Ezenfelül...?

- A Signoria - ellentétben egyes kisebb itáliai hatalmasságokkal - csak azt kívánja szolgáitól, amiért megfogadta őket. Aesopusi mesével élve nem óhajt a rókáról több bőrt lehúzni. Kegyelmedtől azt várjuk, hogy állítsa vissza az ősi, tiszta, minden káros új hatástól ment liturgikus zene szépségét. Ezt őrizze meg nagy ünnepeinkre, de hétköznapjaink alkalmával is.

A még ifjú patrícius oly méltósággal beszélt, mintha ő is valamilyen világi, de mégis gondviselésszerű kegyelem részese lenne. Monteverdi közelebb hajolt hozzá:

- Hallott-e kegyelmességed arról, amit mi Prima és Seconda Praticá-nak nevezünk?

- Annyit tudok csak... hogy Zarlino mester hadakozott azzal, amit ön Secondának nevez. Csak szeretem s tisztelem, de nem gyakorlom a zenét. Szólhat róla?

- Minden mesterségben, uram, vannak rejtett szabályok, így a Prima Pratica... az ősi gyakorlat. Három, öt vagy ötven énekes jön, kottával kezében, hangszerkísérettel, vagy anélkül, a régi mesterek kánonja szerint énekelnek, Palestrina vagy Lassus vagy akármilyen más szerző kompozíciójára. Ha két orgona van, miként a San Marcóban, tudomásom szerint, megoszolhatik a kar, s egymásnak responsoriumok, antifonák formájában felelgethetnek. Csak éppen... a textus halaványodik el, uram. A szólamok hullámzásában elmosódik a szöveg, az egymásba kapó vocé-k rendszerint egészen el is fátyolozzák az értelmet. Nincs szöveg. Igen... ezek a hangok csak csapkodják az ész falát, mint nyers sziklaperemet. A Második Praktika az, amit keresünk. Így nevezzük, mert nem találunk rá helyesebb kifejezést. Emberhang, instrumentumok, szöveg! A hang ne lebegjen az értelem számára megfoghatatlan magasságokban, világítsa meg szívünk rejtett zugát...

- Miért mondja most ezt kegyelmed?

- Szent Márk köztársaságának urai, akik határoztak fölöttem, talán nem ismerték egészen jól személyemet. A Mater Musicának sok gyermeke van, akik egymás között nem egyenlők. Itt nőttem fel, Ingegneri volt mesterem: elhiheti kegyelmességed, hogy ismerem egyházunk zenéjének ősi törvényeit. De nem mondhatok le soha arról a Seconda Praticáról sem, melynek műveléséért már majdnem két évtizede úgy megtámadott ama bolognai Artusi mester. Mint minden emberi stúdiumban, ebben is előbbre visz az út. Nem rekedhetünk meg egészen ott, ahol az ősök abbahagyták. Ezt el kell mondanom, mielőtt elfogadom a feltételeket.

- Beszéljen kegyelmed becsületes kufár módjára... egy másik tisztes kufár előtt...

- Azt mondta, uram, hogy a San Marco külön világ. Ennek a világnak ismerem s tisztelem törvényeit. De megengedi-e a Signoria, hogy ezen kívül úgy... olyan módon gyakoroljam a Második Praktikát, ahogy azt belső sugallatom szerint tennem kell?

A patrícius mozdulatot tett, mely ölelés is lehetett:

- Maestro! Velence törvényei csak egyetlenegyet tiltanak: a hűtlenséget Szent Márk respublikájának törvényei s szelleme ellen. Ez ellen viselnek századok óta háborút a Nagy Tanács, a Szenátus, a Tízek, az inkvizítorok. De hogy messere hova s hogyan írja a verébfejeket a kottalapra... milyen hangszerekkel... hány szólamra... unisono, vagy több hangra írja-e művét... hogy oratóriumot szerez-e, vagy olyan opust, melyet Mantuában hol favolának, hol dramma per musicának neveztek: ez egészen kegyelmed dolga. Ha a San Marco szép kupolái alatt rend honol - kegyelmed egyéb művészetét csak jó szemmel nézi a Signoria, s ha igénybe veszi -, ezért külön is fizet.

- S ha... fejedelem... város vagy magános bízna meg munkával? Elfogadhatom?

- Kegyelmed Velencében szabad polgár. Megilleti a szerződés joga, mint mindenkit, akit Szent Márk oltalmába vett. De első a San Marco, éppen ezért: kegyelmed nem utazhatik el nagy ünnepek előtt külön engedelem nélkül, s minden egyéb munkáját úgy kell végeznie, hogy ezzel a mi főtemplomunkat ne érje sérelem. Világosan mutattam-e meg kegyelmed jövendő útját? Vagy van-e még kérdés, mely megvilágításra szorul?

Elfogadhatod, Claudio - mondta halkan a doktor, fia helyett.

- Akkor utolsó kérdés: mikor jöhet a maestro? Mert mint adtam: a karmesteri szék üresen áll, a zenészek s a kórus gazda nélkül gazdálkodik. Velence örök, de mégis azt szeretnénk, ha kegyelmed átvenné tisztjét, s már vezetné a kórust a Madonna ünnepén... Ha városunkba ér: törvényeink szerint még próbát kell tennie a Prokutátor urak előtt. Erre figyelmeztetem, mert ettől soha, még az ön esetében sem tekinthetünk el. De hogy Claudio Monteverdi kétségtelenül megállja a próbát... arra bizonyság az, hogy őkegyelmessége nem küldött el egészen üres kézzel. Tudja, hogy a költözés nem könnyű dolog Itáliában, s kétszer-ötven dukát aranyat küldött: egyiket a cremonai költségekre, másik felét az utazásra... Ezt nem számítjuk előlegnek!

Claudia képére néz. Ha megérhette volna, hogy Itália első hatalmassága járul elébe, kéretlenül pénzt ad, megtiszteli... Forma szerint behívja a két fiút is: Francesco sudár, apjához hasonlatos, tizenhárom esztendős, Massimiliano inkább Claudiára üt, nemsokára lesz kilenc. Az apa a nemesúr előtt ismétli el: végleg Velencébe fognak költözni.

- Mi is megyünk akkor végre a tengeren?

Mocenigo mosolyog. Összehajtja a nyugtát, amelyet az aranyakról kapott. Elhárítja a vacsorameghívást. Siet megvinni a prokurátoroknak a hírt: Monteverdi vezényli Szent Márk kórusát a Madonna szeptemberi ünnepén.


Federico Contarini, a San Marco prokurátora korán kelő ember volt, megszokta, hogy átmegy a Piazzán, benéz a nagytemplomba, néha leül egy félreeső padba, innen hallgatja észrevétlenül a reggeli próbákat, orgonaszót, motettákat. Néhány percig ül ma is, utána mintha saját jószága lenne, úgy néz szét Szent Márk terén. A nyár még nem virágzott el egészen, a tenger felől szelíd párák ködlenek, a nap, ahogy áttöri a felhőt, rózsaszín eget varázsol a szigettenger köré. Szembefordul a templommal: a fény akkor éri el az aranykupolákat... hirtelen ágaskodni kezdenek az ércparipák, melyek valaha egy római császár fórumán díszelegtek, s most itt, a templom tetején állják már vagy négy százada a vihart... Egy sornyi felvonuló klerikus megy kék köntösében, kis zenekart is visznek magukkal... virágárusok indulnak a csónakokhoz, egy részeget támogatnak, korai hivatalnok siet a Procuratie alá, ahol elnyeli majd a száz hivatali szoba valamelyike.

Lassan megindul hivatalába a prokurátor. Az őrt álló tisztelete jeléül leereszti alabárdját: a prokurátor - egyike annak a nagyon-nagyon kevés magisztrátusnak, melyet Velencében élethossziglanra választanak - rangban s öltözékben majdnem megközelíti a dogét. A szobákban már folyik a munka, percegnek a lúdtollak, ahogy pereg a homokóra. Mindenütt tömérdek papír. Akik innen kormányozzák Szent Márk köztársaságát szárazon és vízen - tudják, hogy csak egy örök van a világon: ez a múlandó papír. Amikor belép, mindenki alázatosan feláll, de utána újból folyik a szorgalmas munka. Leteszi talárját, egy perc, s a prokurátor már diktandóba kezd.

"...San Marco karnagyának oly fontos tiszte és hivatala megköveteli, miszerint oly férfiúra ruházzuk, aki nemcsak életmódja és erkölcsei, de kora szerint is kellő komolysággal bír... A prokurátorok mindenkor értettek ahhoz, hogy e tisztségre a legkitűnőbb hírnévnek örvendezőket, tudásuk szerint elsőket válasszák ki - nem csupán azok közül ejtve meg az electiót, akik a gyakorlat terén emelkedtek ki, hanem kijelölve olyanokat is, akik a teória alapos művelői. Számításba kell tehát venni olyan személyt, aki annyira híres, mint vala Adrián Willaert s utána Ciprian de Rore s őutánuk a tudós Zarlino, aki saját személyében is bölcs könyvekkel gazdagította a tudományát. S ha igaz az, hogy olyan férfiú, akiben mindezen tulajdonságok summázódnak, nem található meg országunkban, úgy érdemes őt ott, ahol található, megkeresni, azon a helyen, ahol bizonyságot tett egyaránt értékeiről s erényéről.

...Ennekutána én, alulírott Federico Contarini, Szent Márk templomának prokurátora, lelkiismeretem könnyítésére s azon tisztem szerint, melyet a haza üdvére kívánok gyakorolni őszinte tisztelettel a kegyelmes prokurátorok iránt, bejelentem uraimnak, és tiszteletre méltó kollégáimnak, hogy minekutána Velencében nem található fel olyan személy, aki bár csak meg is közelítené a fentebb említett feltételeket, nekünk magunknak kellett őt megkeresnünk - követ uraink segítségével -, hogy megtalálhassuk azt a méltó személyt, aki a karnagyi tisztség ellátására felettébb alkalmas..."

Az írnok várt még néhány pillanatig, amikor a prokurátor leeresztette hangját. De Contarini nem mondott többet, némán átvette s végigolvasta az iratot, összegöngyölte, hóna alá vette, s úgy, ahogy jött, megindult, másik hivatala, a San Marco sekrestyéje felé.

Amikor prokurátortársai, név szerint Nicolo Sagredo, Zuliano Corner s Antonio Lando végighallgatták az írást, bólintottak. Mindez zárókő volt a hivatalos rendben. Amikor elhallgatott a pompázó stílusú szóval, maga Contarini is kivetkőzött kenetes ünnepélyességéből. Lando odafordult hozzá:

- Megjött már Cremonából Mocenigo?

- Elvállalta...

- Nagy gondunkkal kevesebb.

- Hány éves Claudio Monteverdi?

- Nem olyan messze az ötventől.

- Úgy - ha velenceinek s nemesnek született volna - már pályázhatna a dogefövegre.

Lando mondta, halkan nevetett: ő az újabb családokhoz tartozott, akik az ilyen tisztségre, persze, számba sem jöhettek: alig pár száz éve, hogy megszáradt a tinta nevükön az Aranykönyvben.

- Ha megjön az a cremonai, pontosan kell vele szerződni, mert úgy mondják, furfangosak e város lakói.

- Igen ám, de Vincenzo úr kegyelméből mantuai polgár is, ott meg ostobák az emberek: szórják a pénzt, anélkül hogy meg tudnák keresni.

Contarini mélyet lélegzett. Előhúzott egy másik írást, melyet már - úgy látszik - jóval az előző előtt készített.

- Kegyelmes kollégáimnak máris elhoztam szerény projektumomat, jóváhagyás céljából, hogy ha valamely napon megérkezik választottunk, hivatalba iktatása ne ütközzék semmiféle törvényes akadályokba...

Hárman egymásra néztek. Corner elnevette magát:

- Lám, már döntöttél, Federico. Akkor olvasd!

"...Ezerhatszáztizenhárom augusztus tizenkilencedikén Szent Márk templomának Sekrestyéjében az igen tiszteletre méltó Sagredo, Corner, Lando és Contarini prokurátorok, szavazás megejtése után így döntöttek:

A prokurátoroknak gondoskodniuk kellett San Marco karnagyának megválasztásáról, minthogy főtisztelendő Giulio Cesare Martinengo elhalálozott; ezért a prokurátorok bölcsnek tartották levéllel fordulni a Köztársaság római követéhez, a szárazföldi rektorokhoz, milánói és mantuai rezidenseinkhez, hogy megfelelő tájékoztatást kapjanak azon hivatalbéli és szolgálati készségekről, melyek felett Dominus Claudius Monteverdi, Vincenzo és Francesco mantuai herceg volt karnagya rendelkezik. Szerzett értesüléseink szerint e mesternek már nyomtatásban megjelent műveivel s mindazok véleményével, akik őt valaha is hallhatták - megerősítették személyének kedvező véleményünk. Épp ezért a prokurátorok egyhangúan úgy határoztak, hogy az említett Claudio Monteverdi urat választják San Marco temploma karnagyául, ezért évente háromszáz dukátos fizetést állapítanak meg számára a szokásos pótlékokkal s járulékokkal egyetemben, s kijelölik számára a Canonicában levő lakást, melyet előbb rendbe kell szedni, s evégett a szükséges munkálatok elvégzése is elrendeltetik..."

Egymás után mártják tollukat a kalamárisba. Az idős Corner csendesen megszólal:

- Remélem, ő lesz az utolsó maestro di musica, akit én megválasztok... Nekem nem lesz már több bajom velük. De ti még fiatalok vagytok...

Kinéznek a Piazzára. Ragyogó délelőtt, egészen felszálltak a ködök. Tarka nép borítja el a mozaikpadlót, az árkádok alatt árusok ütik fel tanyájukat. Százszámra őgyelegnek már azok a furcsa köntösű idegenek, akikből a város népe él.


A postakocsi Saguinetto határához ér: két gyerek, a szolgáló, a maestro és a többi utas. Számítják, ha minden jól megy, estére valahol megszállnak, reggel korán továbbindulnak, pár óra Páduáig bárkán, s onnan már egy ugrás Velence. A kocsis vidáman fütyörész, a kora ősz aranyával borítja a tájat. A leereszkedő alkonyatban kezdenek lassan nőni az árnyékok. Füttyentés az útkeresztezésnél. Egy hosszú legény kiugrik, lekapja válláról a hosszú csövű fegyvert. E pillanatban egy másik karabélyos felüti az egyik ló zabláját s harmadik társuk - karddal kezében feltűnik az úthajlásban. Egy perc, már rángatják a lovakat, a kocsi rádöccen a tarlóra. Az utasoknak ki kell szállni, s Claudio Monteverdire az útonálló ráfogja fegyvere csövét.

A maestro tekintete rávillan a kocsisra: mintha cinkos mosolyt venne észre arcán, s mintha egy pillanatra összenéznének a kis termetű útszéli fosztogatóval. Következik az útonállók gyötrelmes szertartása: egyikük a mesterre tartja a fegyver csövét, a másik szakavatott mozdulattal nyúl a kocsipárna alá, kikapja belőle az ötvendukátos zacskót, elégedett mosollyal simogatja, majd rászól a kocsisra, akinek a parancsára le kell szórnia a táskákat, ruhabatyut, egyéb málhákat. A zsivány gyors kézzel feltépi a zárakat, megoldja a csomót. Válogat. Magához méri Claudio mester új bársonyköpönyegét, melyet már a San Marco-béli karnagyságára csináltatott. Hosszú... elkedvetlenedik, kikapja a tizenhárom éves Francesco vadonatúj köntösét. Ez meg rövid s szűk lenne. A kocsis másféle ruhát kínál, a szolgáló jajgat, cremonai tájszólásán szepegve szidja az útonállókat. A zsivány ráförmed, lekapja kurta köpönyegét, ebbe szed bele mindenféle testi holmit, majd Monteverdihez lép, tapogatni kezdi övét s nyakát: nincs-e titkos, rejtegetett erszény, utasemberek szokása szerint s talán azt is, nincs-e lőfegyver nála, mely elsülhetne egy óvatlan pillanatban. A szegény mester ott áll az út porában, s hasztalan bizonyítja: nincs nála több pénz... nincs semmije... még annyi sem, hogy folytathassa utazását. A zsivány harsányan felnevet, egy scudót dob nagy kegyesen feléje, s újból felhangzik a füttyjel... talán a fára kapaszkodott harmadik cinkos megpillantott egy közeledő másik járművet, mind a hárman kereket oldanak, s ott hagyják kifosztott, megszégyenített áldozataikat.

Estére az egész fogadó már tudja balsorsukat. Görbe szemmel néznek a mantuai kocsisra: ezen a tájon három éve nem volt útonállás... különös véletlen, hogy épp akkor álltak lesbe, amikor - hosszú idő után - először tűnt fel urat szállító postakocsi. Oda az ötven arany... szép köntösök, sok kedves apróság, amit Cremonából magával hozott. A két fiú dideregve, lázálomból ébred a reggelben. Nincs mit tenni, így kifosztva is folytatni kell tovább az utat. Megered az eső. Esté-ben bárkát bérelnek. De akárhogy keres zsebében, alig kaparhat össze néhány árva scudót, amiből jobb hajócskát bérelhetne. Meg kell elégednie egy fedetlen dereglyével: itt töltik az éjszakát - hol zuhogó, hol csendesedő eső közepette, ázva, dideregve, míg tart ez a hosszú-hosszú, majdnem egynapos utazás. Végre éjszaka kapuján elérnek Páduába.

Két didergő gyerekkel, jajveszékelő szolgálóval indul útnak Velence felé. A poggyász maradékát felpakolják, a gyanús postakocsistól épp hogy megszabadultak. Számolja, mennyi is a három hónappal elmaradt mantuai évjáradék? Ha írna Striggióriak... talán ő megindítaná a kincstáros szívét... három hónap... számol... s Velencében alighanem csak az ünnep után kap fizetést. Ötven arannyal bőségesen megoldotta volna az egész installációt.

Hajnalodik. Lassan szállnak fel a gomolygó ködök. A tájban vörösek s szürkék keverednek, amikor a nap elborítja a tenger felől a sík vidéket. Az első velencei őrállomáson a Serenissima fegyveres szolgái nézik meg az útleveleket. A "mantuai" dideregve burkolódzik köpenyébe. Most, hogy a Signoria vigyáz rá - lassan enged a feszültség, már nem kell félni, hogy egy másik útkeresztezésnél új útonállók bukkannak fel. A két fiú alszik, lassan kelteni kell őket. Ahogy befordulnak a szigetvilágba - messziről libegve feltűnik a Rialto márványíve, s még messzebbre, rozsdásarany s tengerkék ködök közt úszva - mint fata morgana - imbolyog a Harangtorony.


28.

Hajnal óta ébren volt. Mantuában ilyenkor kezdődött a fejfájás. Kinézett az ablakon. A Canonica kisszobája, melyet sebtében rendeztek be hálóhelynek, az udvarra nyílik. Még hallotta a harangtorony óraütését, tusakodott egy kicsit a csontjaiban élő fáradtsággal, felkelt, lenézett az udvarra. A Canonica palotája magasba nyúló emeletes ház volt - nem is tudta hirtelenjében megszámolni... három-... négy-... ötemeletes, a belső homlokzatot is erkélylánc tagolja, az első napsugár aranyba borítja a sokszögletes márványkutat az udvaron. Mindenütt uralkodik a szűk térség aránya, a művészet, hogy harmonikusan emelkedjék magasba a város, melynek minden egyes araszát el kellett hódítani a tengertől.

A fiúk még aludtak a másik szobában, a viszontagságos utazás után. Az útonállók nem pakolták fel, így felvehette fekete bársonyköntösét, melyben bemutatkozik a prokurátor előtt. Nem fájt a feje. Friss, sós levegő áradt, betört az udvarba. A napsugár egyre feljebb, feljebb emelkedett a szomszédos falon: ahogy nőtt fénye, úgy bomlott szét rózsaszínbe, lilába, aranyba a sok helyen töredezett, foltozott márványborítású kőfal; emléktáblák, cirádák, kecsesen futó pillérek, nemes vonalú ajtók, ablakpárkányok bontakoztak ki a belső udvar hajnali gomolygásából.

Néhány perc múlva már ott állt jövendő királysága kapujában. Velence későn ébredő város. A mester rossz alvó volt, így egész éjszaka hallotta a távoli városzajt, örök zsongást, mely annyira szokatlan volt a cremonai kisváros csendjéhez szokott fülének. A Piazzáról majdnem hajnalig beszűrődött az ott sétálók, éneklők, kurjantok zaja - s alighogy elcsendesedett, már éledt a kikötő: a bárkák rakodni kezdtek, s ezt a lármát alig tudták megszűrni a Canonica vastag falai.

A kanyargós lépcső nyirkos fokain óvatosan ereszkedett le, s mire kiért, egyszerre minden éjszakai zajért bőven kárpótolta a csodálatos látvány. Minden, ami szeme elé tárult, arányos volt, könnyed, léggel ölelkező. Mintha egyetlen építész formálta volna napsugárból, márványból, víztükörből játékos képzeletének elemeit. Maga mögött hagyta a Canonica portását, aki figyelmeztette a lépcsőre - hisz messer Zarlino is kitörte itt egyszer a lábát, s már néhány lépést tett oldalvást - ott állt a San Marco homlokzata előtt.

Tekintete kereste a bronzlovak négyesét. Valaha Néró diadalívén álltak, hogy elkerüljenek Rómából ezer esztendőre Bizáncba, s onnan hozta ide, a Serenissima dicsőségére az öreg Dandolo. A négy paripa most kapott napot: először csak rájuk szaladt a lilás sugár, majd egyszerre fénybe borultak a zöldes testek, csillanásukban mintha lassan elmozdultak volna talapzatukról, hogy egyszerre a levegőbe emelkedjenek, s megkezdődjék vágtájuk ritmusa, ahogy az egykori szobrász megálmodta.

Most, hogy hazája lett Velence - a mester mindent más szemmel mért le, mint az alkalmi látogató. Arra gondolt, hogy az ember itt zabolátlan, de csodálatos óriássá nőtt, hogy ezt a várost megalkossa. A színek patakzanak a márványhomlokzatokról, életet kap itt az a kő is, mely máshol szürkén, mohosan mered fel. A tenger, mint végtelen tükör emelkedik s esik a láthatár peremén. Minden örök mozgásban van, nincs egy pillanatnyi pihenése sem a szemnek, minden lépésnél új csoda tárul, új harmóniát kell sejtenie. Néhány lépést tesz a tenger felé, innen szeme már befogja a Palota egyik oldalát, s ha a kikötő felé kanyarodik, eltűnik a rózsaszínben tarkálló csipkerengeteg, már csak az aranyzöld vizet látja, melyen tejfoltokban ömlik szét a napsugár, mintha millió aranydelfin teste merülne fel egyszerre a csillogó habokból.

A bárkához hatalmas termetű, rongyos teherhordók cipelik a bálákat: ezek nem velenceiek, hanem majdnem félvad hegyilakók. A kikötőpénz drága, minden kapitány siettetni szereti a rakodást: lárma, ostorpattogtatás, szitkok... majd harsány kacaj, egy percre csendesedik a munka, kenyeret s bort osztanak. A kora reggelben egyre erősödik a lárma: ezt mind meg kell szoknia fülének. Néhány lépésnyire tőle a sekrestyés kinyitotta a San Marco oldalkapuját. A napsugár még nem ért le a padlózat mozaikkockáihoz, még élettelenül hevernek alakok és színek. Még őrzik az éj emlékét, amikor homályba süllyed a Piazza, itt-ott fénylik csak egy olajlámpás, s az őrjáratok fáklyájának fénye szalad át az árnyékok között.

A templom még üres. Néhány görnyedt öreg bolyong a kápolnák között. Istentisztelethez még nem készülnek, egyetlen gyertya sem ég még, a mécsesek hasztalan próbálják oszlatni a homályt. A sekrestyés csodálkozó szemmel nézi az idegen szabású fekete köpenyt hordó korai vendéget, e magas, hajlott vállú férfit, aki belép az északi kapun.

Mintha rangrejtve érkeznék országába, mely kereszthajóival, kápolnasorával körbeveszi. Igen, belép San Marco új fejedelme, aki a régiek örökébe kerül. Milyen volt, amikor először tette ide be lábát Willaert... s a szigorú Ciprian de Rore. Idegenek voltak, nem beszélték Itália nyelvét... Hogyan szólt hozzájuk a sekrestyés? Bizonyára Velence szavával, mely mintha kiszaladt volna Dante örökéből. Ő sem beszél a Serenissima nyelvén, s tudja, hogy az idevalók gúnyosan nevetnek, ha lombardok nyers dialektusát hallják, mely pedig oly könnyedén, zamatosan szaladt ki a cremonaiak s mantuaiak szájából.

Emlékezik: Tasso, minden idők legnagyobbja... ha inasával vagy a mantuai udvari emberekkel beszélt: ezt a nyers, vaskos tájszólást keverte a ferraraival. Itt első szóra megismerik majd benne is az idegent. Mekkora lehet San Marco? Hány ember férhet el benne, ha nagy ünnepekre kerül sor? Valahol olvasta, hogy a kereszténység elrabolt főtemplomában, a konstantinápolyi Hagia Sofiában egykoron negyvenezer ember szorongott a régi császárok alatt. Mennyit fogadhat be a római San Pietro? Amikor Rómában járt, úgy mondták: soha... soha nem telik meg. A császárok Rómájához mért két óriás. De San Marco lassan épült. Előbb az Evangélista csontjait hozta a hajó az alexandriai Sant' Eufemia kriptájából. Ez volt az az ereklye, mely Velence köré fonta sérthetetlenségének legendáját: a legenda később vasból, tűzből, vérből erősödött, a tenger fundusáig eresztette le gyökereit. Hajóhad védi, ágyúk ezrei, a föld minden hatalmasságához eljutó velencei követek, rezidensek egymást váltó hangyabolya. Szent Márk evangélista így védi városát. Földi erő nem lehet úrrá rajta, s ember nem múlhatja felül az Atyák bölcsességét.

Az ajtónál egy ministránsgyerek ólálkodik. "Tudsz-e fújtatni", kérdi mosolyogva. A fiú tágra nyílt szemmel kíséri a lépcsőfeljárathoz.

A kórushoz vezető ajtókához ér. Megpróbálja: kinyílik. A kitaposott fogú lépcsőfokok gomolygó magasságokba emelkednek. Ez a Cantoria, melyet csak magasból világít kis ablak; a mozaikszentek testének aranya töredezett, egy-egy kocka kihullt a százados testből, itt, a kóruson már nem pótolja őket senki sem. Titokzatos arc mered így rá: csak homloka van, egy szempár, orr - az arc többi részét elnyelte a repedezett alapfal. Egy mécs ég, s amennyi világosság betör az ólomkarikás, porlepte kis üvegablakon. Látja az orgonapadot. Zsebében talál az utazásról egy gyertya véget, meggyújtja a mécsnél.

FRA URBANUS FECIT A. D. MCCCLXXXX

betűzi a valaha aranyozott felírást. A mantuai dóm orgonája nagyobb, de ismeretlen mester alkotása; Urbánus híre s emléke megmaradt az orgonisták között. A mozaikszalagon régi betűk; az is töredezett:

HIC JUBET... HIC CAPITULUS...

a többi hiányzik. Lenéz. A kupolák alatt szürkésbarna ködökben foszlik szét az éjszakai homály, úgy, ahogy a festett ablakok lassan áteresztik a fényt. Keze némán siklik a billentyűkön. Próbálja a szokatlan zeneszerszámot, regisztereit, pedáljait, csapjait. Mintha ködalakok hajlanának feléje... így ült-e ezen a helyen Adrian Willaert, Zarlino, a Gabrieliek... mire gondolhatott Martinengo atya, amikor már érezte, hogy szívében fokozódik a fájás... úgy mondják, egyszer megállt... dermedt ujjai alatt elnémult a hang.

A fiú némán munkába kezd, s a billentyű élni kezd ujja alatt. Gombert motettájára gondol-e, melynek magjából kibontakozott az In Illo Tempore... Feltör Urbánus mester orgonájából a hang. Claudio Monteverdi ráhajlik a regiszterekre: a faggyúgyertya szűk fénynyalábja nem bírja teljes szélességében befogni a billentyűket... csak a közép világos, míg két szellemkéz fut végig a mélységekben s magasságokban, s a néma-néma misék órájában már szárnyal, dübörög, csattog a pedál.

Az idő kihull, a templom kiemelkedik fekete sarkaiból, mintha csatát vívnának a szentek s angyalok az aranyhátú kockákon az éjjel, s a Cantoriából záporozó orgonahullámok új erővel ostromolnák a sötétség fejedelmeit. Érzi, valaki van mögötte. Ahogy pianót... halk, leheletes fúgát vet fel keze, hallja egy lélegzet neszét. A gyertyafény félbefogja, mint a mozaikarcot: rövid szakáll, barátkámzsa, erős orrtő: a többit lefedi köntösével a homály. Szemét ismeri meg. Marinoni!

Az arc közel hajlik, s az ismerős hang mondja: - már vártalak!

"Már vártalak." Mióta Giovan' Battista Marinoni elhagyta Mantuát, s átköltözött Szent Márk városának szolgálatába, esztendők teltek el, s mindkettőjük hajára-szakállára ráhavazott az idő.

- Maestro, gondoltad-e húsz éve, Esztergom alatt, hogy itt adunk mi ketten egymásnak találkozót?

- Mit játszol?

- Megmaradtam a viola da bracciónál. A karban a basszust énekelem. Néha vezénylek.

- Hányan vagytok?

- A törvény szerint - két orgonista, huszonöt zenész, harminc karénekes... A valóságban alig lehet őket összeszedni nagy ünnepekre, Claudio.

Még ne - gondolja -, még ne áradjon a panasz, ne úgy várja a San Marco új mesterét, hogy vád, torzsalkodás üsse fel fejét. Mosolyogva öleli át Marinonit.

- Örüljünk egymásnak, Battista. Ma még nem kezdem... csak látogatóba jöttem a templomba. Este érkeztem.

- Vártalak mindennap a Canonicánál. Ma reggel megtudtam, hogy megérkeztél, de már nem voltál szállásodon. Hová jöhetne máshová San Marco új ura? Láttam, nyitva a rács... Ugye, nem haragszol. Első szerettem volna lenni, aki megölellek... Olyan boldog vagyok, hogy eljöttél hozzánk, Claudio.

- Messer Marc'Antonio Negri...?

- Mióta meghalt az Úrban boldogult Martinengo atya, ő vezette a San Marcót.

- Ismerem madrigáljait. Meg a zsoltárokat. Hírét hallottam az Affari Amorosinak, kétszólamú énekek... római stílusban. De nem láttam, nem hallottam őket. Zenész... miért mondod, hogy alatta szétszéledtek a muzsikusok?

- Claudio, te, aki szentebb ember vagy a magad udvari ruhájában is nálunk, akik az Úr köntösét viseljük... Velencében megtanulod, hogy ezeknek egyetlen istenük van valójában: a pénz. Nem úgy... mint ott, Mantuában: ház... földek, szép hintó, lovak... a vágy, hogy odadörgölődhessenek a nemességhez, bejuthassanak valahogy a palotába... a fiuk vagy unokájuk majd valahogy címert is kerít magának. Itt, Velencében? Nincs föld, nincs ház, a nemesek aranykönyvét félezer éve már lezárták. Csak paloták vannak. Ezt magunkfajta soha nem is tudja megszerezni. De minden, ami az élethez kell... a bor, a ruhák, a lakás, asszonyok cifrasága, kristálypoharak, étel, tükrök, elutazni a szárazföldre... szép, színes gondola... szolgalegények. Sehol még nem láttam, hogy így csengenének utána, így habzsolnák, így szeretnék a pénzt. Mantuában ki beszélt hitelről, kamatokról, fűszerről? A zsidók! Itt, Claudio... a doge maga is hajósgazda, a többiek? Morosini, Contarini, Mocenigo... Barberini... ha nem mennek a szenátusba... mindegyik a saját kontorjában ül, számadások közé temetkezik. Kancellistái jelentik: ennyi gyömbér jött, annyi szegfűszeget, fahéjat, marhát, rabszolgát, füstölőt sikerült venni vagy eladni. Érted? De ezeknek az énekeseknek, brácsásoknak, fagottosoknak is égetően, szüntelenül kell a pénz. Ha Mantuához hasonlítod: itt tisztességes a kereset; mindenki tudja, pontosan, egy nappal előbb, mint lejár a naptár, megkapja hópénzét. A Signoria nem marad senkinek adósa. De látod, amit kap: nem elég. Velence nagyváros... Mindenkinek van szegény rokona, s mindenki szeretne még egy ruhát... lányát kiházasítani, valakit lepénzelni, hogy fiát beszerezze egy hivatalba. Mindegyik zenésznek tele van a feje gonddal... Nem rosszak... nem hanyagok. Csak tele vannak gonddal...

- Honnan szerezhet zenész még pénzt, ha nem ad a gazda, aki szolgálatába fogadta?

- Ez a művészetük, Claudio! Huszonöt zenészünk van s huszonhat kanonoki szék a San Marcóban. Mindegyik kanonok szereti, ha nála is adnak hangversenyeket... ha egy-egy délutánra meghívhatja vendégeit. Hát még a nagyprépost! A Princimarius. Ott hetenként kétszer-háromszor is vannak concertók. Ilyenkor összegyűl a nemesség színe-java... a leggőgösebb nemesurak is eljönnek, Claudio. Ez mind ingyen megy. A zenésznek mennie kell... ez a feladata. Hát úgy csal... úgy marad el a próbákról, úgy mulaszt, ahogy tud. Csak nagy ünnepekre adja bele a lelkét. De ha máshová hívják, vagy betolakszik nemesi házakhoz, polgári lakodalmakra, aki tud, körmöl... ír kottákat, szerez motettákat, madrigálokat. Amit így keres, már az övé. A rang, hogy ő San Marco zenésze - dicsfényt fon feje köré az együgyűek előtt. Valamit így megkeres hozzá... Így élnek, Claudio.

Elgondolkozva néz a végtelennek tűnő mozaikmezőkre. Ebben a pillanatban megszólal a szembeni kóruson a másik - újabb, hatalmasabb, de talán nem oly zengzetes hangú orgona, mint amelyet egykoron Urbánus fráter épített. Kérdően néz Marinonira.

- Gaspare Locatello játszik!

- Ki az?

- Az elnökünk... Így hívjuk. Majd megtanulod te is. Itt minden énekes s minden zenész tagja ennek a konfraternitásnak. Locatello tartja össze őket. Ha nem tetszik valami a maestróban, ő az, aki szót emel. Ellene nem tehetsz semmit. S van Locatellónak egy rossz szelleme... bizonyos Domenico Aldegatti... irigy zenész... inkább énekes... viola da gambát játszik, de rosszul. Ír madrigálokat. Amikor a prokurátor kihirdette, hogy te jössz... téged nevezett ki a Signoria: összedugták fejüket... Locatello... Aldegatti, páran hozzá... Velencei legyen! Nem kell idegen. A "favolás" Claudio, csak így emlegettek... Számon kérik tőled, hogy mit csináltál a régi polifóniával... Artusira, a bolognai papra hivatkoztak: jól megmondta neked!... majdnem hajba kaptatok: príma vagy seconda pratica?

Fél füllel hallgatja Marinonit, valójában a szemben búgó orgonahangot figyeli. Jól játszik? De úgy... mintha hangversenyre készülne... vidám, könnyed, világias zene, nem illik a San Marcóhoz, szentekhez... Palotában, kis kvartetteken... clavicembalón. De a nagyorgonán? Lám, itt sem hiányzik az árnyék, mindenütt cselszövények, bajkeverés, féltékenység, kenyéririgység. Első reggel... már első reggel.

- Mennem kell, Battista, a prokurátorokhoz. Le kell tennem előttük a fogadalmat.

- Contarini az első... a többi nyolc bólint arra, amit ő mond. S az ifjabb Mocenigóra ügyelj, még nem prokurátor, csak titkár - de nagy úr lesz belőle is. Ő egyik legfőbb zenekedvelő s felettébb gazdag ember: úgy mondják, húsz gályája szalad a tengereken. Ciprus... Rhodos... Perzsia... Cherson... Mocenigo szívesen ad zenészeknek az aranyaiból. Ő és Contarini... ketten. Vigyázz.

Vincenzo Gonzagára gondol. Az első napra, amikor húszévesként, dobogó szívvel, kottával hóna alatt átlépte a Reggia küszöbét.

- Emlékszel-e, Battista, amikor titeket, ötötöket vezényeltelek ott... messze... hogy is hívták... várj... Visegrád. Egy régi király palotájának romjai közt. A díszudvar még épen állott, az állványokat odaállítottuk egy márványkút köré. Két Medici volt ott... szegény Vincenzo... egy magyar kapitány. Erre emlékszem. Nem hoztunk hangszereket magunkkal, hatszólamú madrigálokat énekeltünk... húsz éve, mondod...? Csak jövőre, Marinoni. Ha beszélsz Locatellóval, mondd meg, hogy hallottam játszani. Művész... de amit előad, annak nem istenházában a helye.

A Procuratie Nouve - az új prokurátori hivatal, friss márványragyogásában csatlakozott a "régihez". Aki itáliai fejedelmi székhelyeken otthonos volt, ismerte a bolthajtásos szobákat, ahol diákok, barátok, kancellisták körmöltek, tinta- és viaszpecsét szaga vegyült, gyertyák égtek, papírok, pergamenek, nagy könyvek borították el az asztalokat és polcokat. De itt mintha valami félelmes labirintba került volna az avatatlan látogató. Százával körmölnek emberek, mintha ismeretlen, néma rend kámzsásai lennének, szorgalmas hangyaboly, mely sürög-forog, övén kalamárissal, iratkötegekkel, falhoz támasztott óriási foliánsokkal... Majd folyosók, melyeken végtelen mélységekben nyílnak jobbról-balról szobák. Az ajtókon nevek, jelzések, számok, a szobák egymásba torkollnak, s ember legyen, aki kiismeri magát, tudja, mit hol s meddig intéznek, hol adják át valamilyen másféle hivatalnak, bizottságnak, titkárnak, asszeszornak. Ezek mind polgári, közrendű emberek. Mind világi, egyetlen egyházi személyt sem látott eddig. Velence törvénye nem tűr meg semmiféle más törvényt maga mellett, ha a Serenissima ügyeiről van szó... Lám... egyszerre egy taláros nemes vonul el. Köntöse emlékeztet a doge talárjára, a földet söpri, s hatalmas ujjában eltűnik a nemesúr két keze. Mérhetetlen nyugalommal lépked, nem is lépés ez már... inkább valamilyen felvonulás ritmusa, beleillett volna a mantuai táncjátékba. Borotvált, sovány arc, szikár termet, a haja őszen hull válláig, de úgy hordja a barett alatt, mint egykoron a rómaiak, ahogy látható a régi szobrokon. Nem néz sem jobbra, sem balra, egy kardinális nem lehel ki magából ekkora méltóságot...

- Az idősebb Mocenigo őkegyelmessége - rebegi Marinoni, aki kíséri a labirintban.

Várni kell. A prokurátorok üléseztek, s úgy hallják, ma kivételesen mind a kilencen - akik őrködnek életfogytiglan a templom, a nemesség, özvegyek és árvák, a letett pénzek biztonsága, testamentumok s bajba jutott nemesek segélye s általában így egész Velence ügyei felett - megjelentek. Három szoba választja el őket a várószobától, az ajtókban alabárdosok. Hangnak, nesznek... suttogásnak sem szabad kiszivárognia a falakon. Minden titokzatos... minden "secretum", államtitok. S jaj annak, ha valaki ezt valaha megsérti... százszorosan jaj, ha elárulja. A Serenissima átka nesztelen, mint az árnyék. Ott éri utol a fecsegőt, ahol nem is gondolja...

Az ifjabb Tron nemesúr jön látogatására. Ez kitüntető kegy, hisz Signor Claudio Monteverdi nem velencei nemes, nem papi ember, hogy egyházi rangja kölcsönözzön méltóságot. Egyszerű zenész, akit Szent Márk köztársasága zsoldjába fogadott. Az ifjú nemes mégis kimegy, meghajlik előtte, mosolyog.

- Még pár perc, Signor Monteverdi, a bizottság már rövidesen befejezi titkos ülését. A következő tárgypont az ön fogadalomtétele s beiktatása, szabályaink szerint. Ne legyen, kérem, izgatott. Mindnyájan a legjobb indulattal várjuk mint Velence kedves vendégét... Signor Monteverdi, már jöhet!

Giovanni Bellini madonnájára esett első tekintete: a kedves, mosolygó asszonyarc, mintha biztatóan nézett volna rá, bátorította volna az új életszakasz küszöbén. A kilenc prokurátor közül mindig hat van csak hivatalban, de erre az alkalomra mind eljöttek. Idősebb férfiak voltak: a Köztársaság ezt a méltóságot csak érdemekben gazdag, a forgatagos élet megpróbáltatásaitól visszahúzódott patríciusok számára biztosítja: ezért hasonlatos ruhájuk a doge köntöséhez; ha előbb követi poszton vigyáztak, úgy köpenyükhöz jár a hermelinprémmel bélelt selyemstóla is, hordhatnak földig érő talárt, bő ujjakkal s nyakukon széles aranyláncot. A kilenc szempár felmérte a cremonai mestert. Két-három aggastyánarcú volt közöttük, habfehér szakállal, mely ezüstpatakban omlott rá a bársony redőire. Egyik forradásos arcú, kettőnek sebhely húzódott homlokán, a fiatalabbak nem hordtak szakállt: római ősök borotvált, kemény arca fordult a belépő felé.

Ahogy a szertartás kívánta, csak meghajolt és várt. Az asztal, mely mögött egy sorban, valamilyen titokzatos rend szerint ültek a prokurátorok - mintha végtelen messzeségekben lett volna a padtól, mely előtt állt: mintha bírái lettek volna, akik ítélkeznek vétke felett. Contarini felemelte a pergament. Mintha rekapitulálná mindazt, amit "in re Monteverdi" tanácskoztak, leveleztek, szerkesztettek bizottságok, hatóságok, tanács, inkvizítorok s maga a doge, halkan olvasni kezdte az 1613. augusztus 19-i ülés jegyzőkönyvét, melyet a San Marco "sekrestyéjében" vett fel négy prokurátor. A hűvös szöveg folyt, mint ezer és ezer akta kuriális szava, ám amikor a döntő ponthoz ért: "...úgy találtuk, miszerint Claudio Monteverdi úr személyét... mind tudását, mind erényeit illetőleg a legsúlyosabb érvek ajánlják számunkra, s ezeket sokszorosan megerősítve találtuk műveiben is, melyeknek kinyomtatása már megtörtént..."; itt megelevenedett a hang, éreztetve, hogy a többi csak "szertartás", ez a lényeg, mely derűsen, jóindulattal öleli át a "szubjektumot".

Claudio remélte, felenged a hivatalos merevség: megmozdulnak a tanácsurak... egy lépést tesz majd valaki felé. De udvari emberként tudta: mindenütt mások a szertartások, s ezek a ceremóniák szentek azok előtt, akik gyakorolják. A csendben megszólalt a férfi hangja, akit kint, az előszobák előtt megmutatott barátja. Az öreg Mocenigo római feje parányit előrehajolt, a gyertyafényben látta a homlokon végighúzódó régi sebhely vereslő vonalát.

- Signor Claudio Monteverdi, tisztünk s szokásunk kívánja, hogy olyankor, ha Szent Márk Köztársaságának szolgálatába iktatunk olyan férfit, aki nem Serenissimánk szülötte, megismertetjük respublikánk örök létének mai állomásával, s ezzel valójában magunk is ítélőszéket tartunk magunk felett. Signor Monteverdi udvari szolgálatban állt Itália nevezetes hercegénél, így kell figyelmeztetnem arra, hogy ami e falak között elhangzik ma, tízünk ügye. Kegyelmed az isteni harmóniák mestere, s nem üres, kártékony szavaké. Erről egyébként beszámoltak jelentéseink is. Ez is számba jött... latba esett, amikor - kegyelmed esetében - csak fehér golyókkal szavaztak a prokurátor urak.

Kegyelmed művész, de senki nem élhet hivatalát hordva Velencében, ha nem tudja: a Serenissima sorsa csak az Evangélista kegyelmével fordulhat mindig jóra, hisz annyi az ellenségünk... annyi baj környékez bennünket, hogy ha az atyák bölcsességét s karunk erejét nem számítjuk, úgy az isteni Providentiára szabad csak hivatkoznunk.

Kezdjük, ahogy ez a hatalmak rendjét illeti - a szentatyán. Velencének sikerült elrendeznie viszályát a Szentszékkel úgy, hogy a Köztársaságunk ősi jogai csorbítatlanok maradtak, a szentatya visszavonta az átkot s mi is azokat a dekrétumokat, melyekkel kimondtuk, hogy a szentatya átkának Velencében nincs foganatja. A kereszténység másik leghatalmasabb ura - a császár. Bár Velence ősi jog szerint csak a konstantinápolyi felség hűbérese volt, tisztelettel adózunk a Habsburg-nemzetségből eredő német királynak s a német-római birodalom császárának. Már ami tisztelet megillet olyan uralkodót, aki mindent elkövet a Serenissima hatalmának csökkentésére és annak kárára. Kegyelmed is tudja, hogy épp az utolsó hónapokban kiélesedett a harc a császári felség alattvalóinak számító vad tengeri rablók, az uskókok s miközöttünk. Az osztrák főhercegek nyíltan támogatják a rablókat, akik a Habsburgok testvéri ágától, a spanyol udvartól is támogatásban részesülnek. Gradiska várát most ostromolják csapataink. Jelentést vettem - itt felemelt egy papírlapot -, hogy eddig ágyúink... tizennégyezer lövést adtak le Gradiska várának bástyáira. Ha meggondolom, hogy minden egyes lövés... negyed zecchinót jelent porban, zsoldban és golyóban, kegyelmed kiszámíthatja, mibe kerül a Serenissimának ez a háború.

Mint tudja kegyelmed, a spanyol felség is esküdt ellenségünk. Igyekszik ott, ahol lehet, borsot törni orrunk alá. Nem számíthatunk Itáliában másra, csak a savoyai hercegre. De e nemes uralkodó kétségtelen vitézségének elsősorban az a célja, hogy Mantuától megkaparintsa Monferrato tartományt: ez viszont új bonyodalmakba sodorhat bennünket. Barátunk a francia király. Őfelsége politikája a miénkkel párhuzamosan halad. De mindenkor el kell készülnünk arra, hogy fejünk felett kezet nyújt Madridnak, s akkor mi egyedül maradunk. Nekünk nincsenek hercegkisasszonyaink, akiknek nászával frigyet pecsételjünk. Velencének, Signor Monteverdi, tengere van, hajói, pénze és történelme. Másfél százezer ember a város népe... a tartományokra nem mindig számíthatunk, ha áldozatok vállalásáról van szó.

Még nem szóltam a törökről. E pillanatban szerződések kötnek bennünket a Fényes Portához s a tőle függő ázsiai és afrikai pogány fejedelmekhez: illő adózás... s ajándékok ellenében biztosítják hajóink útját, megnyitják előttünk a kikötőket, védik a kínai selyem és egyéb áruk útját, míg átjutnak a Vörös-tengeren, s a karavánok áthozzák az egyiptomi kikötőkben várakozó gályáinkhoz. Ön művész, Signor Claudio Monteverdi, de ennyit minden velenceinek tudnia kell. Ha a padisah udvarában az ostobább és éhesebb basák hangja lesz erősebb... úgy egy nap felrúgnak minden szerződést, s a Serenissimának élethalálharcot kell kezdenie még megmaradt szigeti birtokaiért, elsősorban Krétáért. Ez, persze, újból közelebb hozna a keresztény hatalmakhoz, melyekkel most viszályban állunk. De kemény ár lenne, amit ezért fizetnünk kellene. Lehet, hogy egyelőre elkerüljük... lehet, hogy nem élem meg. De egyszer elkerülhetetlen lesz, hogy a tengeren vagy a szigetek között sor kerüljön leszámolásra a törökkel.

Ennyi, Signor Monteverdi... in politicis. Ami a művészeteket illeti, melyeknek mi nagy tisztelői, ápolói s kimondom - mecénásai vagyunk: itt sem vigasztaló a kép. Amikor ifjú voltam, bejártam a nagy öregek műhelyébe. Palotánk falán függ Tiziano mester képe: atyámat ábrázolja. Megfordultam Paolo Veronese mesternél... Közbevetőleg: messer Paolo nagyon szerette a zenét. Szeretem azt a képét, melyet - persze - csak képzeletből festett: a Kánai menyegző vásznának előterében ő maga viola da gambán játszik, Tiziano nagybőgőn, Bassano kezében fuvola, Tintoretto viola da bracciót emel... Ki él közülük? Ki van a mai Velencében, aki megközelíthetné művészetüket? Él-e Palladio mester?... Hol van Sansovino? Mintha a múzsák - valamilyen titokzatos intésre - elhagyták volna lagúnáink körét. A költőkről jobb nem is beszélni. Kegyelmed, mint hallom, ismerte Tassót. Egész Itália költői még mindig az ő örökéből élnek. Marad a Mater Musica. Mindnyájunk vigasztalója, az az elementum, amely soha nem hagy bennünket cserben. Mert az emberi természet bölcsessége, hogy gyönyörködésre felhasználja a hangokat. De hol vagyunk azoktól az időktől, amikor Adrián Willaerthez vagy Ciprian de Rore mesterhez jöttek tanulni a kereszténység legjobb muzsikusai. Azóta... ez a szép művészet is hanyatlásnak indult. Torzsalkodások ütötték fel fejüket. Magában e tisztes szentélyben bellum omnium contra omnes folyik. Kegyelmed - ha gyenge - viperafészekbe dugja kezét. De ha elég erős: megnyitja saját maga előtt az Olümposzt.

Nem véletlen, hogy egybekötöttem Marsot és Pallast. Ha kegyelmed homlokomra tekint: négy évtizedes sebhelyet láthat rajta. A lepantói csatában szereztem. E tiszteletre méltó prokurátor urak arcán is jobbára látni elmúlt harcok nyomát. De ha kegyelmed kimegy innen a Piazzára s nézi ifjú nemeseinket: aligha láthatja arcukon a hősi élet hasonló nyomait. Kegyelmed San Marco karnagya. Tiszte szerint egy templom szolgálatára rendeltetett, semmi másra. Ha e tisztét betölti, mindennek eleget tett. De mi kegyelmedtől, akiről úgy tudjuk, hogy nemcsak Itáliánknak, hanem a világnak is egyik első muzsikusa, többet, jobbat, nagyobbat akarunk. Neveljen. Ne csak úgy, miként Mantuában, hogy hegedűre, violára, flótára oktatta a nemesség ifjait s azokat a polgárokat, akiket erre kiválasztott. Nevelje kegyelmed a népet, mely Velence humuszát alkotja. Úgy, ahogy Tasso tette... amikor keresztes háborúra ösztönözte hűbérurát. Harcoljon, Signor Claudio Monteverdi, az elpuhulás, a kényelmeskedés ellen. Segítsen a septem artes tiszteletében nekünk, akik azt akarjuk, hogy Velence résen legyen. Nem lehet tudni, honnan, melyik pillanatban szakad ránk élethalálharc. Ha elmúlt Tiziano, Tintoretto s Veronese... ha fakó lett a rím a költők ajkán, ha Velence külső képe lezárult, nem emelnek új templomokat a kereszténység csodálatára: tegye mindezt jóvá kegyelmed azzal az illő matériával, mely isteni szikraként önben lakozik. Ne feledje soha: a San Marco nemcsak templom - ez maga Velence, ahol megtalálja helyét a mi Urunk tiszteletében a doge, a nemesség, Velence minden polgára, az idegenek, még a rabszolgák is... Lehet, hogy mindenkire szükségünk lesz egyszer... azalatt, míg kegyelmedet e város és ország falai között üdvözölhetjük.

Az ősz Sagredo emelte fel fejét.

- A Serenissima megtudta, hogy a nápolyi spanyol alkirály, - Ossuna hercege - egy velencei nemestől megvásárolta lagúnáink térképét, a bejáratokat védő erődök rajzát, az Adria hajózási vonalait, az isztriai és dalmát partok erődláncának rajzát s azokat a titkos réseket, melyeken keresztül be lehet hatolni a Köztársaság szívébe. Ez az áruló már elvette szörnyű büntetését, törvényeink szerint. Az erődláncot megváltoztattuk, az Arzenálban új hajók, új ágyúk készültek. Ezt el kellett végeztetnünk, de a Piazza változatlan maradt, a San Marco olyan, mint amikor befogadta az Evangélista csontjait. Ez a valódi térkép, mely mindnyájunk szívében él, nem halványodhatik el... nem változik századokon keresztül. Kegyelmedet nagy művésznek mondják. Velence dicsőségét nemcsak ágyúi s a szerződések szolgálják. Önnek is szolgálnia kell művészetével. Lelkében itt kell élnie közöttünk. Ön nem lehet - kimondom - egyszerű zsoldleső, olyan híres orgonista, akiért többet fizetünk, mint amennyit eddig bármely zenemesterünk kapott. Önnek az a híre: erényes! Becsülöm a művészetet, de mégsem dobtam volna serpenyőjébe a fehér golyót, ha nem olvasom ezt a szót minden követ jelentésben "virtù"... igen, az ön virtusára, becsületére... a lélek nemességére van szükségünk itt, Velencében, ahol lassan-lassan kikopunk mindabból, amit a mi fiatalságunkban még ez a szó jelentett. Signor Monteverdi, a kegyelmes Mocenigo prokurátor úr szava után öregember igénytelen beszéde az enyém. De mint a San Marco rendjével megbízott szenátor mondom önnek: ha mindent úgy tesz, ahogy elvárjuk öntől - Claudio Monteverdi szava lesz San Marco templomában a törvény. Mi segíteni fogunk...

Mintha bíborosok lennének, adott jelre felemelkednek, majdnem áldást osztanak akkor, amikor jobb vállára teszik kezüket. Contarinire néz, az úgy int, hogy lehunyja a szemét. Claudio Monteverdié a szó.

- Tiszteletre méltó prokurátor urak, nem tudom, tett-e e helyen egykoron Adrian vagy Ciprian mester fogadalmat; szokás-e ez a Serenissima rendje szerint. Kegyelmességtek tudják, hogy olyan városban születtem s nevelkedtem, mely a katolikus felség jogara alá esik. Férfiéveim legszebb korát Mantuában töltöttem egy érdemes és művészetpártoló fejedelem szolgálatában, aki földi javakon kívül mindent megadott nekem arra, hogy az Úr rendelése szerint hivatásomat gyakorolhassam. Tudom, hogy Itália s talán a világ első zenei stalluma az, melyet San Marco orgonájának billentyűi jelképeznek. Ha felnézek a mennyezetre a kupolákig, ha letekintek a kórusról, nemcsak a Serenissima dicsőségét látom, hanem hitünkét, annak szavát, hangját és intelmét. Amikor jöttem... útszéli fosztogatók kezébe kerültem, mert a spanyol felség nem törődik az utak biztonságával. A Serenissima határát átlépve tudtam: itt már nem fenyegethet többé veszély.

A Serenissima a kar vezetőjének hívott, s boldog voltam, hogy megállhattam a próbát. Tudom, hogy aggályok merültek fel ellenem az atyák egy részénél. Ifjúkorom szerelmes madrigáljaira emlékeztek s az Orfeo favolájára. Felhozták jámborságom ellen a csalódott Arianna siralmát... a Ballo delle Ingrate farsangi gondolatokat ébresztő játékát. Kérdezték, vajon alkalmas vagyok-e arra, hogy Mantua lazább erkölcsű udvari élete után eljöjjek a San Marcóba, vezetni annak tiszteletre méltó kórusát?

Minden keresztény ember erre csak "non sum dignus"-szal felelhet. Ki lehet erre a helyre valóban méltó? De mert kegyelmes prokurátor urak mégis engem választottak, helyesnek tartom, ha magam igazolására is elmondom: a zenében kétféle "praktika" vagyon. Az első az őseinktől örökölt polifónia, mely itt San Marco egyházában azóta zeng, mióta szent életű Ambrus püspök megtanította zsoltárokat énekelni a keresztényeket. A másik, melynek első harcosa néhai Vincenzo Galilei úr volt s mindazok, akik Firenzében Bardi gróf Cameratájához csatlakoztak - a második praktika a szöveg és zene csodálatos harmóniáját hirdeti... ahogyan régen, előttünk a római ősök s őelőttük a hellének művelték, legalábbis Platón, Plutarkhosz s Boëthius mester írásai szerint. Az emberi hangnak s a költői szövegnek kell kiegészítenie egymást... mert a polifóniában csak a hangok emelik a lelket az áhítat birodalmába, nem pedig a szöveg, az oráció szépsége.

Kegyelmességteknek mindezt el kell mondanom. Mind a két praktika külön-külön megállja helyét. Nem tör egymásra. De mindegyiknek megvan a maga külön birodalma. Ma reggel betértem abba az egyházba, ahol kegyelmes Sagredo úr ígérete szerint - az én szavam lészen a törvény. Az egyik orgonán oly dallamokat hallottam, melyek palota termében, udvari hangversenyeken felettébb helyén vannak... megszólalhatnak éjszaka egy szerelmes lány ablaka alatt is. De a San Marco világába aligha valók. Ám ezzel szemben, kegyelmességtek is talán így vélik, ósdi s unalmas, ha egy fogadószobába... terembe vagy nyílt térségre bevonul öt-hat énekes, minden instrumentum nélkül, kezükben vastag kottával, fel sem néznek, leülnek, énekelni kezdenek; ez az ének órákig tart, senki sem tudja valójában, mi a lényege kántálásuknak, mert abból bizony egyetlen szót sem lehet érteni. Kegyelmességtek nézzék el nekem, hogy ilyen aprólékos módon világítom meg feladatom, de zenemesternek hívtak, s az atyák bölcsessége, hogy mindenkit oda állítanak, ahová való. Én úgy képzelem feladatom, hogy a San Marcóban tisztelem az ősök hagyományát... mindazt a szent és bölcs emléket, melyet rám hagytak, akik elődeim voltak a stallumban. De mihelyt kimegyek a szentegyházamból - hallom a város hangját... feléled az instrumentumok ereje, szél és tenger játszik bennem, elmúlt és eljövendő világok hangját vélem hallani: ez a második praktika.

Kegyelmességtek beszéltek előttem Velence dicsőségéről, hősi erényekről, melyeket a városban ápolni kell. Látom a sebhelyeket, melyek a prokurátor urak arcát díszítik. Szabad-e elmondanom, hogy a harcok világa nem egészen idegen előttem. Még nem töltém be életem harmincadik évét, amikor kegyes uram, boldogult Vincenzo herceg akaratából keresztet öltöttem köpenyemre, s seregével a Duna mentén jártam a hadakkal - mint kis tábori zenekarának maestrója. Közöttük volt főtisztelendő Giovan Battista Marinoni, akivel ma a Cantorán találkoztam. Bár magam nem mértem össze senkivel kardom, részt vettem az ütközetekben, láttam párharcokat, figyeltem, miként bánnak az ágyúkkal... sokféle nemzeteket ismertem meg, figyeltem, hogyan ereszkedik küzdelembe keresztény és pogány... s megint, milyen annak az országnak népe, melynek folyói, városai, várai mentén folyik a háború... ismertem egy poétájukat, akit ottlétemkor terített le egy ágyúgolyó... Mindezt azért mondom kegyelmességeteknek, mert a hősi élet előttem sem idegen. Hányszor és hányszor hallom azokat a hangokat... látom a képeket. A boldog emlékű Tasso úr, aki megtisztelt azzal, hogy szót váltott velem: nem járt sohasem Jeruzsálemben. De én láttam, hogyan harcol Esztergom bástyái alatt keresztény és pogány.

Velence, tudom és hiszem, örök. Pietro Paolo Rubens, akit barátomnak fogadtam, sok estén át mesélt nekem Velence kincseiről. Kérem az atyákat, higgyenek nekem: ha megszólal kezem alatt az orgona, ha motettát... madrigált... vagy akár ariettát... egy áriát hallanak, mely műhelyemből került ki, mindez Velence a senyvedő Itáliának dicsőségét hirdeti. Minden század más nyelven szól... Ez az én volgarém s ez az én linguám, az első és a második praktika. Higgyenek nekem az atyák.

Amikor kikísérték az ajtónállók sorfala között a titkárok, le egészen a lépcső lábazatáig, az Arzenálban eldördült a delet jelző ágyúlövés. E pillanatban ezer galamb rebbent fel, szárnyuk elárnyékolta a rongyos felhők közül áttörő napsütést. Állt az utolsó lépcsőfokon, szemben a San Marcóval. Marinoni lengette felé széles karimájú papi kalapját. Egy csoportban tucatnyi furcsa, sötét köpenyeges ember várt, egyiknek-másiknak kezében, hóna alatt zeneszerszám. Ez volt jövendő királyságának a népe... Lassú lépésekkel kísérték a maestrót a San Marcóhoz.


29.

Körülbelül egyidősek voltak Galileo Galileivel. Amikor kihajolt az egykori városzsarnok, Ezzelino tornyának párkányáról, maga alatt látta az alkonyi Páduát: diákok nyüzsgő raja lebernyegeikben, különös fövegekben, ahogy előírják a fakultások szokásai, egy-egy velencei nemes talárja, amint méltóságteljesen siklik végig az úton, előtte lámpást lógatva siet szolgája, a sikátor torkában feltűnik egy utcalány... De minden oly parányi, hangyabolynak látszik, s lassan az esti borulatban elvesztik a színek is fényüket-árnyékukat. Galileo átölelte:

- Köszönöm, Claudio, hogy kijöttél. Rövidesen úgyis útra készülök. Rómába hívnak. Sajnálom, mert a San Marcóban, mióta itt vagyok Páduában s sűrűn járok a Serenissimához, még nem hallottam valódi, jó zenét.

- Az apádnak köszönhetünk mindent, Galileo. Ha boldog emlékezetű Vincenzo mester nem zúzza szét a Dialoghival a polifóniát, mi nem mertünk volna ebbe a "képrombolásba" magunktól belekezdeni. Te is játszottál s énekeltél apáddal... Amikor Pisából eljöttél s meghívott a Camerata. Látod-e, milyen különös, mily távol éltünk mindig egymástól, s mennyi mindent tudok rólad... s mily keveset. Pedig mindkettőnk felett jócskán eltelt az idő. Mikor születtél, Galileo?

- Anno Domini 1564. S te, Claudio?

- Három évvel később... De te talán nem mentél keresztül annyi megpróbáltatáson, annyi szomorúságon, mint amennyi nekem jutott osztályrészül. Dicsőségben fürdesz... egész Velence rólad beszél... Téged is mágusnak mondanak... Úgy látszik, ez a szép, de veszélyes cím illet meg mindenkit, aki valamilyen ismeretlen szférát kifürkész. Te, úgy mondják, közel hozod azt, ami távol van, s olyan világokba látsz be, melyek azelőtt ismeretlenek valának... Elmém itt nem tud követni, ha nem adsz neki tápot.

Galileo Galilei mosolygott. Kihajolt a torony csipkézeténél, egy fiókból kihúzott valami titokzatos szerkezetet: két, bőrtokba foglalt cső volt, melyet középen két pánt fogott össze. Igazgatta, hajlította.

- Nézz bele, Claudio!

A hangyák megnőttek emberekké. A színek visszajöttek, a fények körül arcokat, mozgást, gesztusokat látott, mintha egyetlen lépésnyire lett volna mindez tőle. Szeme, melyet meggyengített a sok kottaírás, s néha már pápaszemet kellett orrára tolni, most hirtelen erősen, ragyogóan vetette vissza a lent zajló páduai élei nyüzsgő képeit.

- Ez csak ötszörösen nagyít, Claudio... Egyike az elsőknek. Ennél valamivel jobbat csináltam, amikor meghívott a Nagytanács. De neked is elmondom: az első gondolat nem tőlem született.

- Minden gondolatnak másik gondolat a szülőanyja. Ha mi, zenészek, lemondanánk az ősökről...

- Ez más... megírtam a Sidereus Nuncius-ban... ott olvashatod. De neked elmondom: hogy történt az egész... Velencében volt dolgom, mert a professzorok beküldtek Páduából, hogy tegyek panaszt: düledeznek a falak a -n... már ahogy mi nevezzük a mi régi egyetemünket. Este beültem a Riván egy kocsmába. Tengerészek járnak oda, szeretem hallani a beszédüket Flandriaiak voltak, franciák... a gall szót könnyen értem. Arról beszéltek, ki tud a legnagyobbat füllenteni... s kinek mit hisznek el. Ez, tudod, régi játék a tengeri emberek között. A harmadik rákezdi... valami kisvárosról beszél... várj, Middleburg a neve... egy lencsecsiszolóról, pápaszemkészítőről van szó, aki olyan instrumentumot talált fel, mely nem más, mint többféle lencse együtt, s ezzel közel lehet hozni a távoli dolgokat... a messzi torony... az ellenség hajója, a vár bástyája egy dombról nézve: mind olyan közeli, mintha előtted lenne egy lépéssel. Kormányos volt, értelmesen beszélt, látszott, izgatta, amit hallott a varázsüvegről. A többiek csak nevették: ilyen ostobaságot ne mondj nekünk, ezért egy pohár bor váltságot fizetsz... Erősködött, tudja még a nevét is annak a csiszolónak... Feljegyeztem észrevétlenül. Hans Lippersheynek hívták. A kormányos úgy mondta, hogy két másik csiszoló is vitatja Hans mester elsőbbségét. Ennyi volt az egész, amit hallottam...

Aznap éjjel postával mentem már haza Páduába. Tudod, kedves játékom volt mindig a lencsecsiszolás... Bevallom, hittem a németalföldiekben. Leeuwenhoek mesternek köszönhetjük Delftől az első, szépen csiszolt lencséket... bár már Néró is nézett csiszolt smaragdon át... Fiókomban hevert legalább két tucat kisebb-nagyobb lencse. Reggel végigpróbáltam valamennyit. Claudio... értesz te is a kombinációkhoz? Vegyünk huszonötöt, tudod-e, hányféle változat jöhet ki? A képlete ennek, nem... nem fárasztalak... Hajnalban szépen láttam a félmérföldes tornyot, az arcokat megismertem két puskalövésnyire... A tengerész szava ösztönzött. Ha Hollandiában hárman is vetélkednek az elsőbbségért... lehet, hogy itt is, Itáliában valaki siet, hogy megelőzzön. Másnap már tokot kezdtem formálni, belehelyeztem... érted-e, egy domborúra és egy homorúra csiszolt üveget... Megvolt. Mint az elmeháborodott, úgy dolgoztam, pedig szeretek mindent kényelmesen végezni... Az első még csak háromszorosra nagyítva adta vissza a képet. A harmadik már ötszörösen... ez az, amit kezedben tartasz... Feljebb... feljebb. Azt hittem, nincsen határ. Egy tucatnyit vittem magammal a Signoriához... De előbb írásban jelentettem be... Nézd, itt van a fogalmazványom, ezt írtam az atyáknak... nem, ne félj, Claudio, tudom, ha a tudományok oldaláról világítom meg a kérdést... elvész a bizottságok útvesztőjében... de ezt írtam:

"Ennek a műszernek segítségével fel lehet ismerni s meg lehet különböztetni a tengeren a hajókat, felfedezhetjük, milyen méretűek: így lemérhetjük erejüket, eldönthetjük, vajon üldözzük-e őket, ereszkedjünk-e ütközetbe, vagy helyesebb, ha kitérünk előlük? De szárazföldön is könnyű e műszer segítségével kikutatni az erődítményeket, megismerni, mily helyzetben van az ellenség... milyen a bástyák erőssége: elég, ha egy messzi dombról nézünk a teleszkópba..."

A Tízek tanácsa beszámolt levelemről a szenátusnak. Előbb e nemes testület előtt kellett elmondanom felfedezésem titkát s hogy hogyan végeztem a kísérleteket. Ezt azért, hogy az atyák lássák: nem vettem igénybe pokolbeli segítséget. Utána kimentek a palota erkélyére. Kézről kézre vándorolt a szerszám a szenátorok között. Nézhették a tengert, a Piazzát, a szemben álló épületeket... ha akarták, megláthattak a falon egy legyet. Mindegyik nagyobb volt háromszor... tízszer... tizenötször, mint amekkorának szabad szemmel látszik.

- Velence szenátorai nem könnyen lelkesednek, úgy mondják, Galileo!

- Mindegyik talán arra gondolt: az ő hajójának kapitánya hord majd csak távcsövet... Csak a Serenissima váraiban látják majd messziről az ellenséget... A Pregadiktól egy hét múlva már megkaptam a dekrétumot:

"...Galileo Galilei mester már tizenhét esztendeje tanítja a matematikát mindenki megelégedésére és páduai iskolánk nagy nyereségére, amit mindenki annál inkább tud, mert tanítóévei alatt is többrendbeli felfedezést tett, mely nemcsak az ő dicsőségét emelte, de mindenki hasznára is szolgált. Most azonban olyan instrumentumot talált fel a perspektíva titkait meglesve, melynek segítségével távolban levő s közönségesen már nem látható tárgyak úgy tűnnek fel, mintha közelednének felénk, s ez igen sok alkalommal nagy szolgálatokat tehet, mint ahogy ezt külön jelentésünkben kellőképp megvilágítottuk a Signoria előtt. Minthogy illendő kellőképp megjutalmazni s bőkezűségünkben részesíteni azt, aki fáradságos munkája árán szolgálja a köz javát, különösképpen ez idő szerint, amikor a számára kijelölt tanítási periódus végéhez közeledik - a következő javaslatot tesszük: Nevezett Galileo Galilei mester neveztessék ki élete fogytáig páduai nyilvános főiskolánk Matematika professzorává, éspedig évi ezer forint fizetéssel. A dekrétum érvénye e szempontból múlt év vége legyen..."

- Ezer forint?

- Meg is kaptam. De nem ezt akarom mutatni csak neked... Forduljunk most el a mindennapi világtól... Olyan szférák képét nyitom meg előtted, melybe még nem hatolhatott be előttem emberi szem... Nézd e csövet... Harminckétszeres. Fél évig dolgoztam ezen... Ez az én titkom. Ilyen lencséket nem tud csiszolni senki sem. Amikor először belenéztem este... a csillagok közé, Claudio... Fogd kezedbe, fordítsd az égnek... kísérd figyelmesen ujjam amerre mutatok...

Látod-e, ott... a Jupiter holdjai... a másik... arra, a fényes: Venus... s most szép este van, majdnem telihold... figyeld meg: hegyek és völgyek vannak benne... mint nálunk. Talán tengerek is.

- Tudnak erről a ti tudományotok világában valamit, Galileo?

- A hír terjed... A Sidericus Nuncius-ra megjött a válasz. Prágában él a bolondnak mondott császár udvarában egy Kepler nevű asztrológus. Nemrég kaptam Dioptrice című könyvét. Ebben már javaslatot tesz, mit változtassunk a "Galilei"-n. Így nevezi a műszeremet...

- Boldog vagy? Hisz nagyobb világokat nyitottál meg az emberi szem s véges elménk előtt, mint bárki eddig a földünkön... Ahová eddig csak álomban s gondolatban hatolhattunk el, most feltárul érzékünk előtt...

- Boldognak vagy nyugtalannak lenni, Claudio - ez néha rokon érzés. Gyermekkorunktól megszoktuk, hogy olyannak véljük az univerzumot, ahogy egykoron Ptolemaeus meghatározta. De már Copernicus mester is kételkedett ebben, s Kepler, e kitűnő elme, akivel sűrű levélváltás fűz ősze - lényegében ugyanazt sejti, mint én. Forog-e a nap körülöttünk, s mi állunk-e egy helyben a világegyetemben - vagy mindez fordítva vagyon? Más szóval: földünk állócsillag-e vagy bolygó - ez ma az asztronómusok legfőbb kérdése. Ezt azért mondom neked, mert én már döntöttem...

- Már elhangzott nyilvánosan is szavad?

- Csak utalásokat tettem arra, hogy mi keringünk szoláris rendszerünkben a nap körül. S máris jött az Urbsból üzenet. Felhívtak arra, hogy mutassam ott is be instrumentumaimat, s ugyanakkor számoljak be arról, hogy mit tanítok itt, Páduában a földről s a többi csillagokról. Ez annyit jelent, Claudio, hogy a kuriális bíborosok is kívánnak legalább annyit tudni - mint a velencei szenátorok... Ez így is lenne rendjén, de mögöttük valami nagyobbat, félelmesebbet érzek. A Szent Hivatalt. Látod, míg el lehetett odázni utazásomat, megtettem. De egy hónap múlva el kell már indulnom. Először Firenzébe megyek, hogy legalább a Medici-párti kardinálisok támogatását biztosíthassam. S onnan... ? Vado Romam...

Mosolyogva, halkan beszél, s búcsúzóul átöleli Claudiót.


30.

A San Marco bazilika külön kis köztársaság, mintha a nagy velencei Respublikát tükrözné. Míg zenészek s énekesek nem vétenek a kötelező szabályok ellen, senkinek sincs joga megnyirbálni ősi szabadságjogaikat. A prokurátorok aggódva vigyáznak: pontosan s lelkiismeretesen teljesítsék mindazt, amit ünnepélyesen ígértek. Mantuában a fejedelem pillanatnyi kegye, haragja vagy sértődése eldöntheti egy ember sorsát, s ha megfeledkezett róla, ki merte emlékeztetni arra, mit is ígért valaha Vincenzo Gonzaga?

"Kegyelmed szava a San Marcóban a törvény", mondta a prokurátor, de ez csak bonyolult szertartásokon, bizottsági ülések jegyzőkönyvein át érvényesülhetett, minden "ügy" végül is megtalálta a maga útját, tévelygett, kanyargott s egy szép nap megjött az "elintézés". Addig elvesztette élét, mint kavics, melyet sokáig mos a patak vize.

Mint minden idegent, őt is némi gyanakvással fogadta ez a zenész-köztársaság. Marinoni csinált "szállást" az új maestrónak, akinek "elölről" kellett megmutatni: mit tud. De hol talált volna ilyen dacos, majd lépésről lépésre szelídülő rajongókra, mint épp itt, a San Marcóban. A zenészek, akik a polgári élet apró gondjai s örömei között tengődtek, már kora reggel odagyűltek a maestro köré, hogy meghallgassák: mit tud elővarázsolni az orgonából. A "kisebbiket" szerette. Így az első napokban már a velencei "társaságban", a Canal Grande palotáiban suttogva adták tovább a titkot egymásnak a dámák: a "hajnali" miséken, amikor még alszik San Marco köztársasága - a csodálatos új maestro orgonál. Gondolák cikáztak az őszi szürke hajnalban, lakájok segítették partra az úrnőt, gyaloghintókon jöttek, s egyszerre "divattá" vált a kedd vagy a péntek, amikor - zenekari vagy énekkari próba előtt - Claudio Monteverdi saját örömére s zenésztársai okulására elővarázsolta a motetták világát.

Csodálatos memóriája segítette: a San Marco bibliotékájában csak rendetlenséget, még Willaert idejéből való, agyonforgatott, félrehányt, alig olvasható, rosszul másolt kottalapokat talált. A prokurátorok fejet hajtanak.

A lovasposták viszik Rómába, Mantuába, Firenzébe, de messzi Flandriába s Párizsba, Bécsbe is szálkás betűkkel rótt leveleit. A követek kutassanak a székesegyházi kottatárakban, másoltassanak, gyűjtsenek miséket, motettákat, zsoltárokat, mindazt, ami gazdagíthatja San Marco templomának birodalmát. Addig... marad a memória: a sokat dolgozó ember késő éjszakáig kottalapok fölé hajol - emlékezetből veti papírra az ősi miséket, mintha ismét ott bolyongana gyermekkorában, Ingegneri úr kertjében, mintha meglátogatná azt a világot, melytől annyira elszakadt. Újból rég halott mesterek a kísérői, azok, akiket nem látott soha: Gombert... Lassus, Palestrina, Viadana. A San Marcóban már tudják a zenészek is: míg Monteverdi a maestro - nem hangozhatnak el új divat szerinti canzonetták, nem szőhetnek szólamukba koncertáló ariettákat az énekesek, nem mondhatják ki kánonként: meghalt a kontrapunkt!

A zenészek s énekesek társasága lázad: Locatello, vezérük s első madrigálköltőjük esti órában keresi fel Monteverdit a Canonicában. Az ajtóban hallja, amint fut bent a cremonai remek hangú clavicembalo zenéje s utána világos, tenorrá vedlett fiúhang énekel egy canzonettát.

Vár, míg elhallgat a dal, és odabent meghallják az érkező zaját. Apa és fia a dolgozószobában. A madrigálista csodálkozva kérdi:

- Miért nem tűri hát akkor éppen ezt, maestro, a Cantóriában?

Locatello vérbeli zenész. Kevés szóval beszélnek egymással, a fiú kimegy, Gaspare maga veszi elő sorban a partitúrákat, csak ajka mozog, a madrigálok világa elborítja.

Hirtelen megáll:

- Még egyszer kérdem: miért olyan könyörtelen maestro odabent mindennel, ami mai, amit haldoklóit a San Marcóban. Ugyanaz zenében, mint a Canal Grande palotáinak maestro is szeret. Amiben ön legnagyobb itáliai mesterünk?

- A canto polifonico harmóniája... az állam törvényei, amelyekhez nem sokat értek... csak tudom, hogy sok-sok századosak. Mindez hozzátartozik ahhoz, ami lehet igazság, lehet legenda... úgysem tudhatjuk meg életünkben: hogy Szent Márk köztársasága örök.

- De, mester, én ismerem kegyelmed Vesperáit. Amikor egy titokban másolt példány eljutott hozzánk... még Mantuából, keserű napja volt öreg Martinengónknak: csak erről beszéltünk... mi, zenészek, tisztában voltunk azzal, hogy itt valami új... valami váratlan jelentkezett.

- Ismeri az In illo Tempore misémet?

- Mintha száz évekkel lenne visszafelé. Oly komor és fenséges, mintha sziklavár lenne, maestro - a könnyű fehér paloták mellett. Ez az, amiért eljöttem... ez a titok.

Mi tudjuk, hogy ahogy ma festőink, építészeink képessége meghaladja azokét, akik sok-sok száz évvel előttük jártak, a mi mater musicánk-ban is néhány grádussal előbbre jutottunk. Kegyelmed ragaszkodik ahhoz, hogy hétköznapokon csak à cappella énekeljenek - legfeljebb előtte játszik motettákat (hiszen láthatta, maestro, erre már özönlik a nép). Ünnepeken szólalnak meg a kórusok, s kegyelmed ragaszkodik a két Gabrieli szokásához, hogy a hangszerek vegyék át a ritornellókat, s erejük mintegy megkettőzze az énekesek erejét... De miért marad meg maestro épp itt a régiben? Amikor minden újra is képes? Ezt indokolja, ezt magyarázza meg nekem!

Mosolyog. Ilyen kérdésekkel nem jöttek hozzá Mantuában a zenészei.

- Messer Gaspare, mondjam, hogy a San Marco - San Marco; nem hasonlítható semmihez... nem Galleria degli Specchi... vagy Teatro Farnese, vagy ez a szoba a Canonicában? Miért nem kaparják le falairól a mozaikszenteket, s tesznek olyan madonnákat s angyalokat helyükbe, mint amilyenekkel ma ékesítik a templomokat? Miért nem helyeznek olyan képeket bele, mint amilyeneket Pietro Paolo Rubens teremt? A prokurátorok bölcsessége, hogy megőrizzenek valamit, aminek talán nincs is neve.

- Ez olyan, maestro, mintha a respublika katonái ma is csak nyilakkal s pajzsokkal harcolnának, megvetnék az ágyút s a puskát, mert ezt nem használták a régiek!

- Messere, a San Marco sekrestyései ünnepeken alabárddal... régi köntösben őrzik a szent aranyoltárt, amikor a nép megcsodálhatja. De ha híre jönne, hogy ellenség akarja megtámadni a Piazzát - menten felvonulnának a muskétások. Mindent a maga helyén...

- Maestro, egyszerre kétféleképpen is tud zenét szerezni? A régi módon s azon az újon, melyet néhai Vincenzo Galilei mester modern-nek nevezett?

Lapoz a kották között.

- Tudok. Nézze kegyelmed ezt az Agnus Dei-t... Ez talán a legtisztább... ez igazán liturgikus zene. Ez a Prima Pratica! Ez az a tiszta forrás, melyhez mindannyiunknak járulnunk kellene.

- S a másik?

- Ez még Mantuában készült... Két Magnificat... s a tizenkét részes Vespera... Ez már... majdnem a Seconda Pratica. De nem való, kimondom, nem való a San Marcóba! Ellentétben áll a hagyományokkal? Nem egészen. Önmagammal. Ha bemegyek a San Marcóba, messer Gaspare: magam is átváltozom.

Francesco szakítja meg a csendet.

- A Mocenigo-palotából jöttek apámért... Majd én viszem a lámpást.

- Még ilyenkor este is hagyja, hogy zavarják, maestro?

- Messer Gaspare, Mantuában megszoktam: nincs órarend, mely szabályozná a nagyurak szeszélyét... Vagy talán még régebbről? Az apámat, aki orvos, az éjszaka minden órájában felverhették...

- Parancsa reggelre?

- Gyakorolják az énekesek Gombert motettáit. Nyolc órára magam is ott leszek. Addig két kolostor-iskolába megyek: meghallgatom, hogyan énekelnek a tanulók... s a tanítók. Hátha... Hátha találok közöttük olyant, aki méltó arra, hogy bekerüljön a San Marco kórusába. Gaspare, a San Marcóban - a prokurátorok kívánsága szerint - újraélednek majd a régi, dicsőséges hagyományok. Csak még szebben... Köszönöm, ha ebben kegyelmed... s mind a többiek, az egész konfraternitás, segít. Másként nem megy... köszönöm...

A fiú megy előre a lámpával. A két fekete köpönyeges zenész kifordul a Canonicából. Mocenigóék égszínkék-bíbor gondolája várja őket, a lakáj besegíti a maestrót, megadva neki - túlzott óvatosságból - a nemesuraknak járó "eccellenza" címzést, a fiú mosolyogva néz apjára, Monteverdi nevet.

A Canal Grandén káprázatos az este. Amikor más itáliai városokban leereszkedik a köd, spanyol martalócok leselkednek a kései járókelőkre, fegyveres brávók cirkálnak álarcosan a sikátorokban - Velencében a délelőtthöz s délutánhoz csatlakozik a legszebb, legvidámabb éji "napszak". Minden csapszék, kocsma, trattoria nyitva áll, a tereken gyermekek nyüzsögnek százszámra, de mintha ők is ünnepélyesebbek lennének, mint nappal, szabályokba nem foglalt, örök pantomimet táncolnának. Jobb ruhákban, vidáman, fecsegve s mégis majesztetikus mozdulatokkal lépkednek, néha sűrű soraik között elcikázik egy-egy hivatalbéli vagy nemesúr, a számára előírt fekete köpenyben: a nemesek ilyenkor mosolyogva integetnek a meghajlóknak, mintha mindegyikük személyes ismerős, belső familiáris lenne, néha meg-megsimogatnak egy gyermeket, szemük villan a szép polgárlányra... s a Köztársaság fegyveresei is vidámak, nincs okuk, hogy lándzsanyéllel hajszolják azokat, akiknek jólétére a Respublika vigyáz. Az atyák benne élnek az életben. Tudják, ha kenyeret s cirkuszt adnak a népnek: engedelmes, nem fürkészi az atyák szándékát. Róma ott vétette el - mondta minap Morosini a Tízek Tanácsában -, hogy kevés és rossz kenyeret adott, azt is rosszul adagolta, egyszerre osztották ki; ugyanezt tették a cirkusszal. Amikor a nép éhes vagy unatkozik: lázadásba kezd. Mindig el kell kápráztatni s jól kell lakatni. Helyesen festette le mindezt egykoron Ambrogio Lorenzetti Sienában - ama nevezetes képében, mely a Jó és a Rossz Kormányzatot ábrázolja. Igen, atyák, afelett kell őrködnünk, hogy szűken, de arányosan osszuk a kenyeret s az ünnepeket.

Lassan siklott a Canal Grandén a csónak: a maestrót lebilincselte újra ez a naponta megismétlődő csoda. A langyos őszi estében kinyílnak az erkélyek, lakomák zaja száll ki, majd koncert foszlányai, lent megtorpan a nép, áhítattal hallgatja, ha elvégezték a zenészek, tapsolnak, ilyenkor illendő, hogy a ház gazdája is kihajoljon, s kegyes mosollyal köszönje az ünneplést. Közönséges csütörtök este volt, hétköznap, bár velencei felfogás szerint ilyenkor nagyjából már végződik a hét. Péntek Urunk kínszenvedésének napja, a szombat már előkészület a vasárnapra, mely belenyúlik a kései hétfő reggelbe.

A Mocenigo-ház egyike volt a legnagyobb nemesi portáknak. Amikor a gondolát kikötötték az oldalbejáratnál, a lakáj mentegetőzve mondta, hogy ma este nincs vendégség, nem nyitották ki a főkaput, ha eccellenza nem restellne befáradni az oldalbejáraton... Ahogy feljebb s feljebb megy, zene hangja szűrődik ki. "Alla francese", mondja magában, amikor hallja a kiszűrődő arietta-foszlányt. Három hang énekel s a clavicembalo kíséri. Nem hivatásos zenészek... ezt megismeri azonnal, kötetlenebbül, szabálytalanul intonálnak, de talán nagyobb lelkesedéssel, az amatőrök hevével.

Girolamo Mocenigo fogadja. A prokurátor fia javakorabeli ember, már Cremonában, amikor megismerte, megtetszett neki. Nincs forradás arcán, mely az apa ábrázatát olyan félelmesen időtlenné teszi. "A családi kör gyűlt ma össze... a házikáplán ül a clavicembalónál... ez, persze, maestro, mindennapi szórakozás csak. Ha belépünk, abbahagyják."

Egy Contarini, egy Giustiniani, egy Mocenigo - énekelnek. A patrícius leánya kísérőasszonyával együtt oldalt egy székben kényelmeskedik, parányi ölebével, mint a valódi hercegkisasszonyok. A házikáplán hátranéz, még ábrándos arca megőrizte a zene teljes áhítatát...

A maestro halkan köszön, int, hogy ne zavartassa senki magát, folytassák a házikoncertet. De a pap mosolyogva ugrik fel a zeneszerszám mellől, széles velencei mozdulattal invitálja helyébe: az egész olyan, mintha Tiziano vagy Veronese vászna elevenednék meg, csak az asztalon nincs biblikus menyegzők dús tálainak ünnepe. Kevés, fűszeres bor, melyből óvatosan kortyolnak, néhány szem gyümölcs.

Mocenigo úgy fogadja, mintha családjának tagja lenne. Ez a közvetlen s mégis határokkal szegélyezett barátság kijár annak, aki a Serenissima szokása szerint a doge mögött áll a Bucintoro aranyhajóján, amikor Velence hercege eljegyzi gyűrűjével a tengert, áldozócsütörtök ünnepén.

Kóstolja borukat s nézi a palotát, mert a vendéglátás velencei törvényei nem engedik meg, hogy azonnal az "argumentumra" térjenek.

A szolgák kiviszik a jelképes tálakat, majd a házigazda intésére két maláj rabszolgalány jön csillogó keleti köntösében, hasított szemmel, áthatolhatatlan mosollyal. Kezükben húros hangszer, különös lófejű pengetőjáték.

Meghajolnak, távoli gráciával, leülnek a földre, két selyempárnára, dúdolni kezdenek, míg megkapják maguk közt a ritmust.

Lassan... alig-alig észrevehetően elevenedik meg a testük a bálványmerevségből, s most a fény, mely csillogtatta sárga selyem nadrágköntösüket, hirtelen törést kap: mint a kígyók csavarodnak, elképzelhetetlen fürgeséggel, hogy perccel később újból távoli bálványaik mozdulatlanságába hulljanak vissza. Hallgatja monoton hangjukat, melynek értelme úgy bolyonghat, ahogy kígyózik a test, ahogy a ritmus különös biztonságával a pengető ujj lefogja a húrokat... újrakezdik, közben a hang is zümmögni kezd, mintha ez is instrumentum lenne... búvópatak, az idők keleti végtelenjéből, s most feltör egy taktusra.

- Hová valók a lányok? - kérdi halkan a házigazdát.

- Egy sziget van, maestro, az óceánban. Bali a neve. A hajósok szerint itt táncolnak legszebben a lányok. Vettem kettőt belőlük Giustiniának... a lányomnak... Darabonként húsz scudóval többet fizettem értük, mint ahogy az áruk szerint lenne... Sok pénzembe kerül ez a tánc. De csak ez az egy lányom van...

Arca ragyog. A finom arcú, szomorú szemű lány nézi a rabszolgák táncát, melyet zümmögve, önfeledten lejtenek.

- Pogányok?

- Megkeresztelkedtek; mihelyt kezdenek valamit érteni nyelvünkön, taníttatni is fogom őket szent hitvallásunkra s zenére is...

- Nem... nem... Ne a mienkre! Maradjanak így...

- Ez nem zene, maestro... barbár ritmus!

Mosolyog. A zene ismeretlen, a ritmus ismeretlen. De érzi a biztos harmóniát, a test, mozdulat, ének, pengő húr megmagyarázhatatlan összeolvadását.

- Ne... ne bántsa őket, kegyelmességed. Ez más... Majd beszélünk róla egyszer. Köszönöm, hogy megmutatta...

A lányok összecsukjanak, mint gyorsan fonnyadó virágok. A házigazda tapsol, mond valamit a palotamesternek. Monteverdi látja, hogy az egyik didereg. Feláll, odamegy a lányhoz, mosolyogva néz rá, halk szóval bátorítja, elkéri zeneszerszámát. Pengeti. Füléhez fogja, egész-egész halkan... próbálja utánozni a ritmust, amit hallott. Először leheletes halkan, majd a zenész félelmes erejével, ahogy mindent megért, mindent elér a maga birodalmában. S a két lány nézi: sejtelmes, vágott Izisz-szemük először nem árul el semmi indulatot, hirtelen élednek... a nagyobbik szeme feltágul, egy szót odavet a kisebbiknek, tekintetük rátapad a mester ujjara, megmozdulnak, a test kígyózva követi az újjáéledő, melizmákkal bővített ősi ritmust: egy helyben maradnak... csak mozdulataikban lesznek egyre ünnepélyesebbek, mintha valamilyen ismeretlen ritmust szolgálnának, s amikor elhal az utolsó hang is a húros hangszeren, mind a kettő odahull a mester lába elé.

A Mocenigo-család és a vendégek csodálkozva nézik: pár hónapja, hogy itt él a házban a két rabszolgalány, ehhez hasonló még nem történt. A nagyobbik kiveszi a kisebbik kezéből a hangszert, leteszi a mester lába elé, mind a ketten dúdolni kezdenek valami ősi, soha nem hallott éneket... vagy mesét, melynek most nincs szava; csak kezük mozdul... egy-egy virágot szakítanak: mind a kettő hosszú, ezüstszínűre festett körmöket visel, s elkezdődik a kezek tánca a virággal: idegen, félelmesen ismeretlen beszéd, melynek ők ketten értik csak minden szótagát... Fejük fölé kulcsolják, majd a tenyér ajkuk elé kerül, szemük félig lehunyva, egyik nem néz a másikra, s mégis csodálatos harmóniában mozognak, a kéz beszél: ismeretlenek az ujjak s barátkoznak, ha találkoznak egymással s összefonódnak, kígyóznak, szétfakadnak, mint két patak piros virágokkal.

Mind közelebb húzódnak: művészek a drágán vett bali lányok, megérik pénzüket. Valamit mutatnak a maestrónak, melytől annak tágra nyílik szeme, az ér duzzadtan ver halántékán, szeme követi ritmusukat. S most a gazda szeme int, a lányok megértik, s ahogy jöttek, eltűnnek.

Giustiniana megmozdul.

- Ha a maestro akarja... neki adjuk a rabszolgalányok egyikét, vagy hozat neki egyet apám...

- Kisasszonyom, nekem már csak a Mater Musica a kísérőm... Köszönöm szándékát, de ez, amit kegyelmességed jóvoltából láttam, megerősít abban, hogy mennyi világ van... a mi szűk világunkon kívül is, melynek törvényeit éppúgy nem ismerjük, mint azokét az égi szférákét, melyeknek parányi szegletét Galileo Galilei nyitotta meg előttem.

- Giustiniana boldog, ha a maestro zenéjét hallhatja. Ami megjelent velencei hangjegymetszőknél, mindent megszereztem a lányomnak. Az esküvőjére...

Farsangkor lenne... amikor legszebb Velence. Amikor mintha a nyugtalan, önmarcangoló Európa minden fénye s minden aranya idegörögne a lagúnák felé. Giustiniana azt szeretné, ha Claudio Monteverdi valamilyen opusával lehetne emlékezetessé tenni nászünnepét.

- Mire gondol, kisasszonyom?

- Nem... nem valami egyszerű zenedarabra... epithalámiumra... nem motettára, maestro. Több... olyan telhetetlen vagyok, de már megígértem a nyoszolyóknak... Virginia Morosinivel fogadtunk is... Mondtam: ha én kérem maestrót, ír nekem... többet... szebbet, mint egy egyszerű menyegzői éneket.

- Favolára gondol? Dramma per musicára talán?

A házigazda is feléjük fordult:

- Maestro, a leányom fejébe vette, hogy nászára kegyelmed olyan zenét szerez... amilyen nem volt még egyetlen leánynak sem. Még a mantuai hercegkisasszonyoknak sem...

A leány lehajtja fejét. Halkan, gyorsan kérdi:

- Kit tart legnagyobb költőnek... kit szeret legjobban, Signor Monteverdi ?

- Tassót.

- Akkor arra kérem, válasszon tőle... Ha még eddig nem választott. Annyi csodálatos favolát írt, a Gerusalemmében is annyit találhat. Akkor nincs is szükség külön textusra. Maestro arra ír zenét, ami megtetszik, s itt előadatjuk, a palotában...

- Mint Mantuában? Mennyi ember előtt?

- Talán százan is elférnek itt. Ülve és állva. Csupa barát lesz, kegyelmed kiválasztja a zenészeket... néhány idegent hívunk, akik itt lesznek farsangi időben. Százan... még többen, apám?

- A maestro még nem mondott, Giustiniana, igent. S te már azt kérded tőlem, hogy hányan hallhatják majd a favolát? Signor Monteverdi, hiszen látja, azért kértem, hogy meghallgassa a lányom szíve vágyát. Kérdezte tőlem... vajon kegyelmed hajlanék-e arra, hogy meghallgassa. Most nem kegyelmed prokurátorának fia beszél. Tisztelt vendégemet kérdem, szíve szerint tudja-e teljesíteni egyetlen lányom szívének sóvárgását.

Arra gondolt, hogy Mantuában parancsokat kapott. Chieppio hívatta... Viani megmutatta: hol fog az előadás zajlani, Striggio mosolyogva tüzelte: "éjjel-nappal dolgozunk ám, Claudio". A velencei ember egyszerű, sötét köntösben áll előtte, a Signoria egyik hatalmassága várja válaszát.

- Nemrég lapoztam Tassót... Ha olvasom: megelevenedik előttem. Minden versszaknak olyan a ritmusa, mintha a szavajárását hallanám. Annyi esztendő után nem lehet elfelejteni soha Torquato úr hangjának szépségét...

- Maestro Monteverdi, mi lenne, ha komponálná... magát Tassót? Ostoba lánygondolat... de mi lenne... bocsásson meg, hogy így mondom, ha úgy formálna recitativót, mintha Tasso úr beszélne? A basso continuo követhetné, mint árnyék... szelíden, s mégis Tasso szava lenne...

Meglepetten néz rá.

- Folytassa, leányom!

- S nem is kellene más... nagy zenekar s sok énekes... Kevés zeneszerszám, uram, amennyi szívbe markol s annyi szereplő, hogy életre keltsen egy jelenetet...

- Szerelmet?

- Szerelmet... s halált, mindkettőt!

Giustiniana a gyertyák fényében áttetszően halvány, majdnem szoborszerű. Fürkészve nézi az apát, a szenátor lehajtja fejét. Egy pillanatnyi csend után már vidámabban csattan fel a lány hangja:

- Szerződünk... én Giustiniana Mocenigo kötök kontraktust kegyelmeddel, Signor Claudio... Ó... nem merem úgy szólítani, ahogy már egyre többen beszélnek kegyelmedről... Megmondom: divino Claudio... isteni Claudio... De én nem a híréért akarom. Nagyon-nagyon szeretem, amit kegyelmed szerez. S ha megteszi...

Végigsimít keze a lány fején. Mind köréjük gyűlnek. A prokurátor fia, apától szokatlan gyöngédséggel, majdnem féltve öleli meg leányát, kezet nyújt Claudiónak. Tölt a borból.

- Ciprusi... még abból az időből, amikor a Serenissima bírta e szép szigetet.

Mintha olaj, illatszer, tűz és méz keveréke lenne, olyan az ital. A házigazda belső szobájába viszi vendégét.

- Mennyi időre lenne szüksége, maestro?

- December egész hónapja rámegy a karácsonyi ünnepek előkészítésére, próbákra... Advent nagyidő. Akkor keveset tudok dolgozni. Addigra meg kellene lenni... November végére talán.

- Megérti, a lányomért teszem. Mindent megteszek érte, csak ne gondoljon a halálra. Gyermeke van önnek is, megérti?

- A fiam lent vár a gondolában.

- Miért nem hozta fel magával, messere?

- Velem akart jönni, mindig örül, ha gondolában mehet... ilyen szép gondolával a Canal Grandén. De nem fiúnak... a fiamnak való a palota. Francescót törvénytudó embernek szeretném... Még nem döntöttünk...

- Ha segíthetek...

A prokurátor fia kinyit egy kis faliszekrényt. Sárga selyemzacskót vesz ki, maga köti meg zsinórját.

- Mi, kufárok, egymás között az ilyent foglalónak szoktuk nevezni. Művészek... ilyen nagy művészek közt bizonyosan más neve van. Fogadja kegyelmed szívesen, s ne nehezteljen, mert csak a magam nyelvét ismerem. A lányomat boldoggá tette. Az esküvő minden lány életének legszebb napja. Neki talán azért lesz a legszebb, mert nemcsak a szíve, de kegyelmed favolája is megszólal...


Bár még nem volt farsang - a Canonica két látogatója, mihelyt kiszállt a hatalmas gondolából, maszkot tett arcára. Így mentek fel a lépcsőn, kardcsörtetve, az idősebbnek látszó bezörgetett. A szolga utat nyitott a fehérre meszelt kolostori előszobába, bekopogott a maestróhoz: urak jöttek... A mester bosszúsan állt fel, az alacsony, kerek asztalt ellepték a kottalapok; vázlatok, elrontott papírok hevertek szerteszét, háziköntösét vette magára, mert ilyenkor, alkonyatkor befújnak a friauli hegyek körül leereszkedő szelek. Két látogató... bejelentetlenül, este?

A fiatalabbik dobta le először a maszkot, s szétlebbent köpenye alatt a velencei nemesek egyszerűbb, sötét köntöse helyett a színpompás mantuai selyemujjas, s bársonynadrág virított, s a barett alatt egy mosolygós, ismerős, fiatal arc... mely nem is olyan rég még komoly hermelingallért, bíborpalástot, kardinális kalapot viselt.

- Fenség... itt, nálam... itt, Velencében?

A másik Striggio volt, aki Ferdinándót, Mantua hercegét kísérte, "incognitó" útjára, Velencébe. A mester zavarában elnevette magát. A dolgozószoba valóban olyan volt, mint papi cella, csak annyi bútor, amennyi szükséges s amennyit Cremonából magával hozott. Ferdinando nevetve átkarolta, elkapta kezét, melyet a maestro csókkal akart illetni.

- Ne féljen, maestro... nem vesztettem el Mantuában a trónom... nincs semmi baj... De minthogy kegyelmed nem hajlandó szolgálatomba visszatérni, magam jöttem, hogy meglátogassam, s ha arra nem is tudom rábeszélni, hogy újból Mantuába jöjjön... legalább arra kérhetem, újból dolgozzék nekünk.

- Fenség... túl nagy megtiszteltetés ez, el sem hihetem.

- Alessandro gróf is úgy találta... nem léphetem át egy alattvalóm küszöbét. Remélem, nem felejtette el, hogy ön boldogult atyám akaratából: mantuai? De tudja, messer Claudio, míg az egyház szolgálatában álltam - bár mint bíboros - sok mindent megtanultam. Bizonyos udvari szertartások egyenesen nevetségesek. Miért ne jöhetnék el önhöz, ha Velencében időzöm? Hiszen - bevallom - kegyelmed egyike azoknak a keveseknek, akikhez gyermekkorom óta őszintén vonzódom. Messer Claudio, boldogult fivérem megbántotta kegyelmedet. Nem tudom, miért... Szegény Francesco, amikor trónra lépett, már nem volt egészséges. Amikor átvettem a kormányzást, már sok mindent úgy találtam... majdnem jóvátehetetlenül. Kegyelmed is... Tudom... tudom, ahogy írta Striggiónak - igen, Alessandro megérdemelte, hogy gróffá tegyem - huszonöt scudóval zsebében hagyta el Mantuát. Ha kincstáram nem lenne változatlanul üres, pótolnám, amit szégyenszemre elmulasztott Chieppio... az öreg Chieppio... a fukar Chieppio... De valamit azért hoztunk... fogadja, messere, hercegétől jó szívvel... Ír nekem? Ír...? Most min dolgozik? Favolán?

- Fenség, Tasso néhány strófája... a tizenkettedik énekből. Ahol Tankred s Clorinda... vívnak...

- Dramma per musica? Kinek, messere? Hol adják elő?

- Ez, fenség... ha így mondanám "senza gesto" - játék nélkül... - de magában a zenében van valami, amit nem próbáltam soha. A Mocenigo lány menyegzőjére... Félóra talán, fenség, negyede sincs egy egész favolának. Az egyik zenészem kérdezte: mi ez, maestro? Nem tudtam felelni rá. Nem dramma per musica... nem ájtatos oratórium, nem madrigál, nem egyszerű recitativo. Mindenből valami, fenség. A stílusa... nem olyan lassú, mint víz csobogása... izgalmas... igen, izgatott. Stile concitató-nak, igen, ennek mondhatnám... ahogy minden harc és minden szenvedély belecsap. Harag... és alázatosság, jámbor keresztény lélek s dübörgő ütközet... lovak vágtatása, harci zaj, mindez együtt, s ezen felül még egy. Fenség, amikor annyi idős voltam, mint fenséged s kezdtem Mantuát szolgálni, boldogult Tasso úr kegyes volt hozzám, kitüntetett azzal, hogy maga hallgatta meg verseire írt zenémet. Nem is egyszer beszéltem vele. Azóta mindig hallom a hangját. Amikor verset olvas. Mint a legcsodálatosabb zene... édes és mély hangja volt, finoman modulált, tisztán intonált. Az ő hangját... Fenségednek megmondom: próbálom ellesni, visszahozni a semmiből az ő hangját. Ez lesz a Testo... a Szöveg. Mint amikor nagy oratóriumokban megszólal az Evangélista. Tasso úrnak állítok emléket.

- S nekem, maestro?

- Fenséged?

- Mióta elment Monteverdi s mióta nehéz évek szakadtak Mantuára, nincs nagy udvari ünnep; a stile rappresentativo, melyet úgy neveltünk, mint ritka virágot, elfonnyadt. Szeretném, ha tengeri favolát írna. Favola di Peleo e Tetide. A szövegét valódi nemesember írta, hisz ismeri... nem, most az egyszer nem Striggio, a szerző, bár ő is írt, úgy tudom, ilyen címmel regét, Scipione Agnelli grófé a textus. Árkádiai Akadémiánknak legnagyobb elragadtatását érdemelte ki vele. Itt hagynám önnek a kéziratot. Gondolkozzék... Bizonyára szívesen újítja fel a kapcsolatokat. S arra gondolok, hogy ez jó alkalom lenne arra, hogy újból meglátogassa Mantuát. Igaz... igaz, Striggio, ne felejtsük el itt hagyni, amit hoztunk. Velencében oly gyorsan fogy a pénz, s nekünk még van három hosszú napunk. Ne is válaszoljon, maestro. Majd megírja Striggiónak... Örülök, hogy láttam s nem változott meg a Serenissima szolgálatában sem. Ha még bíboros lennék, áldást adnék önre. De a szentatya felmentett... nem... nem szívesen... így fogadja fejedelmi kegyelmünket.

Gyermekkora óta ismeri. Látszólag szeles, meggondolatlan, jószívű, rajongó. Milyen a valóságban Vincenzo herceg második fia? Számító, ravasz, tetszelgő, élnivágyó, valódi vagy hamis dilettante? Jó vagy rossz zenész? A gondola már úszik valamelyik palota felé, mely néhány napra elrejti Mantua ifjú urát. Scipione Agnelli? Soha nem tartotta jó költőnek, de a Sistina ciklus szövege mégis tőle származik. Félreteszi a fiókba a kéziratot. Torkig van a mitológiával, unja már a szállongó nimfákat, najádokat, isteneket.

Ahogy ül a belső udvar halálos csendjében, az emlékezet mélyén különös emlékek élednek. Temetett hangok. Mintha mélyről, nagyon mélyről közelítenének felé. Katonák a tábortüzeknél. Különös, különös ének, rövid hangskála, nyers unisono. Marinoninak mondta: figyeld, milyen másként énekelnek ezek a magyarok! S hall török foglyoktól is éneket. S megint más ritmust figyel meg azoknál a tábortüzeknél, ahol horvát lovasok melegednek. Hangokban bomlik fel a táj, a Duna szava, a vár, izzó, lófarkas karéja az éjszakai ágyú- s röppentyűtüzekben, kanócok sistergése, eső, freccsen a gyalogosok csizmája nyomán a sár... s megint lovasok robaja: ez a legszebb... a mozgás, a dübörgés, a mének versenyfutása a fekete órákban, az éj... La Notte, amikor megszólal a tábor, az óriás, a tücskök beleciripelnek a semmibe. Ágyúznak, s egy irtózatos robbanás - felrobban egy akna vagy ellenakna. Milyen hangos egy tábor, s mily csendes egy vár. Ahogy Tankred állt a város kapujában... miben különbözhetett ez Visegrádtól? Soha nem látott Peleust. Ki tudja, milyen lehetett Theseus? Athéniek hajóhada? Szörnyetegek és alvilágban sínylődő dámák... De látott valódi viadalt két lovas s két gyalogos között. Ahogy egymásnak fenekednek, szívósan, meg-megújulóan tart a viadal, itt-ott freccsen a vér - az acél megtalálja a vért eresztékei alá az utat...

Nyolcadrét, már keshedt bőrbe kötött Tasso: a Gerusalemme Liberata példánya, első lapján a szerző keze írása. Torquato úr halott. Válogathatott a textusokban. Nincs most mellette az udvaronc Striggio, a gőgös Agnelli, maga a herceg, aki szövegére madrigált akar... "Ma ecco omai l'ora fatale è giunta...", már elérkezett a végzetes óra... Ez volt az első sor, amely elbűvölte, újra és újra... Lapozott vissza: honnan... honnan kezdje. A gomolygó semmiből alakok formálódtak. Clorinda? Tankred? Tasso édes, mély szavával hallja...

De írhatja-e úgy, mintha Tasso beszélne? Nem szentségtörés volna-e ez a nagy halottal szemben? A zene kedvéért amúgy is fel kell bontania a textust, elvágni, rövidíteni, ritmizálni... Legyen hát "Testo". Aki hallja, tudja, hogy a mestert idézi.

De hogyan formál ebből a gomolygó, nyers anyagból zenét?


Giustiniana kérdően néz rá, amikor ígérete szerint eljön a palotába, körülmegy a nagyteremben, benyit az oldalajtón, nézi a szomszédos kisszobákat.

- "Senzo gesto"... Játék nélküli játék hát! Előbb... előbb egy vagy két csendes madrigálnak kell elhangzania, hogy felolvassza a hallgatók szívét. Minden jelenetezés nélkül... Gesztusok és díszletek nélkül. A zenészeknek itt kell a szomszéd szobában ülniük... Nem, nem gondolok nagy zenekarra... Nézze, kisasszonyom, a partitúrát: itt kezdődik a stile rappresentativo... Kilépnek hárman a zenészek közül. Ebből a kisszobából. Clorinda és Tankred talpig vértben. Tankred lovon... ezt megoldjuk, színházi gépezettel. Leszáll lováról. Harmadik a Testo. Gondoljon az evangélistára, amikor elmondja Urunk szenvedését. De úgy akarom, hogy hangja hasonlítson Tasso úr szavára. Ne énekeljen cifrán... kerülje a melizmákat... Egyszer... egyetlenegyszer engedem meg az énekesnek. Annál a szónál, hogy "Notte". A nő és férfi fehérezüst páncélban, egyik bíbor, másik kék köpenyt hordhat. Hangszerek...

Marinoni, aki a maestróval érkezik, szétszedi a partitúrákat. Négy viola da braccio, a nagybőgősök, clavicembalo... Felkapja fejét:

- Mi ez a jelzés, Claudio? Ezt nem értem!

Giustiniana közelebb jön, kezében a másodhegedűs kottája.

- Itt, mester, már egészen egybeolvadnak a hangszerek... Ilyen gyorsan még soha nem láttam... Hányad ez?

- Kisasszonyom bizonyára még nem hallott lovascsapatot vágtában közeledni... Nem látja... csak érzi, amikor kezd messziről... halkan, alig észrevehetően remegni a föld... lassan minden tárgy... a levegő is átveszi ezt a dübörgést... Hall-e egyetlen lépést, egyetlen lópata zaját? Minden elmosódik, összeolvad... Remegni kezd. Megpróbálom. A legjobb zenészeket válogattam ki édesatyjának kívánsága szerint. Tremolo. Ez adja vissza a harci zaj erejét... ez kelti fel azt az izgatott, nyugtalan hangulatot, mely kontrasztot formál a Testo nyugodt, majdnem színtelen orációjával. Igen... ehhez az "oráció"-hoz kell igazodniuk a szereplőknek... de a zenekar elválik tőle. Látja: négy viola da braccio; mint a négy szólam: szoprán, alt, tenor, basszus. Elválnak a recitativótól, elválnak az akciótól.

- Mikor énekel Tankred s mikor Clorinda... ?

- Ha elhallgat a mesélő. Ha Tasso átengedi szereplőinek a hangot. Amikor csak figyeli: hogyan kelnek életre, akiket ő maga álmodott meg. Érti-e, kisasszonyom? A zenekar átveszi az oráció lendületét... Ezért légyen a Testo hangja világos... mondja oly szépen szövegét, ahogy ezt Rinuccini úr is megkívánná: tisztán, egyszerűen, világosan beszéljen. Semmi trilla... semmi cifraság.

- És itt, mester, újból másféle, ismeretlen jelzés?

- A szenvedély paroxismusában nem elég a vonó! A kéz s a húr lépjen egymással közvetlen kapcsolatba. Nem kell vonó! Pengessenek...

- Claudio... én még sohasem láttam ilyen partitúrát!

- Ujjukkal fognak pengetni: ez különös, gyors, izgatott, mégis mélységes hatást tesz! Hidd el, magam próbáltam, magam játszottam a szólamokat. A vonó kézben marad, csak pengetsz, mintha hangolni készülnél. Érted-e: "pizzicato", úgy kell majd játszanod.

Megérkeztek a zenészek s a kórusból három énekes. A próbákon ők fogják átvenni a szerepet.

De a Mocenigo lány tudni szeretné, ki lesz Clorinda?

- Hallott-e már, kisasszony, Adriana Basiléről?

- Aki megbabonázta a Gonzagákat? A nápolyi? Aki nemesasszony lett?

- Írt nekem. A farsangot Velencében tölti kisleányával. Szívesen énekelne, ha lenne szerepem számára, templomban vagy színen. Vágyik rá... odahaza Mantuában nem énekel. Úrnő, kastélya van a boldogult herceg kegyelméből.

Giustiniana lehajtja fejét.

- Adriana Basile eljönne hozzánk? Van-e apámnak annyi aranya, hogy megfizesse?

- Nem pénzért teszi. Egyszer... rég, megígértem neki, hogy írok számára egy szerepet. Eddig nem tudtam beváltani. Ez kevés... nem kell sok próba hozzá. Nem kell sok díszlet. Ismerek egy mestert, Giuseppe Schioppi: elmés gépezeteket talál fel, s ezeket használják színházakban... Még egy teljes hónapunk van, kisasszonykám. Bízzék bennem. Minden a helyén lesz, mire a násznép megérkezik.


Mire a násznép megérkezett a Mocenigo-palotába a templomi szertartás után, a nagyteremben gyertyák özönében ott várt már a nyitott színpad. Pontosabban: csak egy emelvény volt, a legszebb szőnyegekkel letakarva, háttérben tükrök, hogy még erősebben vetítsék a gyertyák fényét. Girolamo Mocenigo szép, szálas alakja tűnt fel, a vendégek csoportokba verődtek: egész Velence tudta a nagy eseményt, kint a palota előtt egyre sokasodott a szelíd farsangi estében a tömeg. A vendégsereg rétegek szerint rendeződött, ezt elárulták az államköntösök, talárok, szenátorköpenyek, hermelinek, aranystólák. Különös színfoltot adtak az ideérkező követek s néhány előkelőség, akiket az idegenek magukkal hoztak. A Mocenigók franciabarátságukkal tüntettek (Girolamo úr a legkeresztényibb királytól kapott lovagi sarkantyút), így nem nélkülözhették a francia követet, feleségét, kisasszonylányát, titkárát s egy itt tartózkodó, a rappresentazionéra kíváncsi idegent.

Két madrigállal kezdődött az este, Monteverdi mester kívánsága szerint. A szép, szomorú hatszólam csobogása megtöltötte a termet, mindenki örült, hogy újból hall madrigálokat: mióta új, koncertáló zenére kaptak rá a velenceiek, egyre ritkábban hallani e régi, nemes műfajt a palotákban. De mindenki tudta: ez csak a kezdet - a nagy rappresentazione, melyet esengene hallani egész Velence - most fog következni. A nagy szárnyasajtókat kinyitották - ott rejtőzött a zenekar. A mester int - a teremben elalusznak a fények, csak a terem színpadszerűen kiképzett hajlásában szórják a tükrökkel erősített gyertyák a világosságot. A Testo - Tasso sötét köpenyét, lovagi keresztjét hordja, Monteverdi mester kívánsága szerint mozdulataival is igyekszik utánozni azt, aki oly csodálatosan recitálta a Gerusalemme Liberata egy-egy szakaszát. Kilép Clorinda: a moraj végigfut a termen. Adriana Basile maga kutatott - amikor megkapta a meghívást - fegyverkamrákban, palotákban. Ezüstszínű páncéling a testén, melyet csipkegallérja kerít. Mintha selyemből lenne ez a Toledóban kovácsolt remekmű: keblének hullámzását is visszaadja. Lábán vért, s sisakja hatalmas, tollas ezüstépítmény, kardját maga előtt tartja, tőre oldalán, övéről "pogány" emblémák csüngenek. Válláról köpeny ereszkedik le, mely övénél megtörik. A köpeny kívül égszínkék, belseje aranyszínű selyemben pompázik. A páncélingen kiverve - ó, emberi hiúság! - Adriana Basile bárói címere.

Adriana, amikor kijön - zárt, leeresztett sisakrostélyban lépked. Ám egyetlen színészi mozdulattal felcsapja a halkan kattanó ércmaszkot. A velenceiek most látják először ezt a ragyogó, ezermozgású, játékos s mégis váratlan szépségű asszonyarcot. A csodálkozás moraja alig ül el, amikor a hős "színházi" lován bejön a színre, s ünnepélyes mozdulattal leereszkedik a nyeregből. A függönyt most elhúzzák: hatalmas, vászonra festett város képe látszik, kiszögellő bástyasorral, kapukkal, lőrésekkel, melyekbe a festő - nagyobb hatás kedvéért - néhány fenyegető ágyút is odapingált. Áhítatos csend ereszkedik a nézőtérre: egy apród osztogatta a vendégek között a szöveget, de legtöbben amúgy is ismerik. Tasso legszebb epizódjainak egyikét: Tankréd eléri a várba siető, fegyverbe öltözött pogány Clorindát... bajvívásra szólítja; a hold szelíd fénye szövi be a kaput, melyen már Clorinda nem jut be soha.

A hős Tankréd lóháton - Clorinda gyalog. A férfi leszáll nyergéből, nehogy egyenlőtlen légyen a lovagias küzdelem. Mindketten fegyvert ragadnak, s három menetben folyik a félelmes párviadal... A sisak zárt, nem lebbenti fel a lányos hajfürtöt; a páncélra ráborul a köpeny: nem mutatja az asszonyi test hajlását. Szikrázik a penge, Clorinda lankad... már-már kihull kezéből a kard. Pihennek... újra egymásra csapnak. Tankréd karja s kardja erősebb: a leányt védő páncéling enged: a szúrás szétszakítja a sodronyok eresztékét, a láncszemek szakadnak, a hasadásból kiserked a vér... Tankréd látja: ellenfele elbukott. Fölé hajlik: kérdi nevét... A lány megszólal: édes asszonyhangon... az elhaló hang már elárulja a közeledő halált... Csak annyit kér (ez Tasso tépelődő hangja): hintse meg homlokát az örök élet vizével: az, aki elejtette... aki halálba taszította, adja rá a keresztség jelét. Tankréd a közeli forráshoz hajlik, megmeríti sisakját vízzel, feltolja Clorinda sisakrostélyát: az eposz tragikus hőse most látja - ki volt az, akivel megvívott, akit halálra sebzett. "S'apre il Cielo... io vado in pace"... megnyílik az ég, s én elmegyek békében...

Tremolók s pizzicatók váltják egymást. A Testo férfias nemes hangja - e sötét, személytelen köntösben - a legjobb oratóriuménekest árulja el; Tankréd alakját egy fiatal Contarini alakítja, hangja selymes és erőteljes: őt tanította be a maestro rövid szerepére. (A két szereplő - a próbákon így döntöttek - szakít a szerző "senza gesto" utasításával, s végigjátssza a bajvívást.) Itt van Clorinda... a hangja s mozdulata csodálatos: mindenki szívszorongva lesi, mint nyúl acélhoz, hogy játszik hangszerek erősödő ritmusában... a Testo recitativója mellett: éled, visszatorpan a kapuból, megfordul, leereszti sisakrostélyát - most ő is névtelen férfilovag, így mozdul, fegyveréhez nyúl (hol tanulhatott Adriana fegyverrel bánni?), csattog könnyű, hosszú pengéje, s a gyertyafényekben ritmikusan csendül az acél. S a vér, amint elönti a páncélt (hogy mondja a költő: trapunta... la mamella stringea tenere e leve), "átszúrja gyöngéd és mégis szép formájú emlőjét"... a páncéling felpattan, s a selyemköntös alól kivillan Adriana csodálatos teste... S a hang megszólal. Nem hosszú a szerepe, de aki egyszer hallotta Adrianát, soha nem felejtheti el. A piano, mint galamb pihegése, s ahogy erősödik, fénylik, szembeszáll... Tankréd szép, szonórus, de "dilettante" hangjával: fölötte marad, a terem áhítata nő, amikor összecsuklik, s a Testo rájuk borítja a tassói fátylat - a sötét teremben kitör a lelkesedés. Soha-soha így nem tomboltak Mantuában, ilyen félelmes unisonóban, mint ebben a teremben, ahová Szent Márk államának csak legválogatottabb aranyköves nemesei jöhettek - a hölgyek szemében még nem szikkadtak fel a könnyek -, az emelvényről lekapják Adrianát: nevet, játszik, védekezik, zokog: élete nagy-nagy jelenése ez, ez a kis szerep, amely óriásira nő fel, mint az árnyék, melyet kardja a festett színfalakra rajzolt. Kigyulladnak a gyertyák, s most sápadtan állnak egymás mellett, maestro s tanítvány.

Giustiniana Mocenigo feláll. Olyan, mint a pantomim... mintha ez is hozzátartoznék a nagy színjátékhoz. A teremben még kavarognak az indulatok: most hallani, mennyi a zenész közöttük, viták heve telíti a levegőt - nem mindenki ért egyet a mester felfogásával. "Mi volt az, amikor megvesztek a hegedűk, úgy repültek a hangok?" "Hol hallotta az ember, hogy csipkedik a viola húrját, mint parasztok citeráját?" A csoportok kavarognak, mindenki a nagy élmény hatása alatt áll, egy-egy alak, kezében Tasso művével, lapoz... olvas, belemerül a strófák ritmusába, s így ér oda Giustiniana a maestróhoz, meghajlik előtte, s megcsókolja kezét. Ez a legtöbb... a legnagyobb tisztesség, melyet velencei nemeslány adhat. Monteverdi zavartan elkapja, mosolyog, ő is könnyein keresztül, s ráteszi két kezét a lány homlokára: "légy boldog, édes lányom". Az apa mosolyogva int; "un bacio", a lány engedelmesen hajlik felé. Claudio homlokon csókolja. Most Adriana jelenése jön: még mindig vértben, csak épp átfűzte ezüstkapoccsal, ahol feltépte a kard hegye, s odább tolta a vörös kendőt, melynek jelképezni kellett a vért. Basile vár: szerepe e pillanatban nincs tisztázva. Ha komédiás, úgy neki kell meghajolnia a patríciuslány előtt... de vendég Velencében, Mantua bárója s azért, mert énekel, nem kap pénzt. S Giustiniana játékosan letérdel elé: "üss asszonyrended lovagjává", mondja kedves velencei szóval. Adriana átöleli: a teremben újból kitör a tapsvihar. A Combattimento partitúráját elkapkodják a zenészektől, az élelmesebbje hozott is kópiát: egy zecchinóért árulja. E pillanatban a Mocenigo-palotában ver Velence szíve: egy óra múlva már a doge s a dogaressa is ismerni akarja, mi volt az a "világi oratórium", mely megpecsételte egy Mocenigo s egy Giustiniani frigyét.

A legkeresztényibb király követe mosolyogva fordul oda a törékeny alakú, ifjú francia lovaghoz, akit e nevezetes alkalommal vendégként a Mocenigo-palotába hozott:

- Ezért érdemes volt, ugye, otthagyni Breda ostromát, Monsieur Descartes?

- Sajnálom, hogy a zenéről szóló munkámat nem e csodálatos messer Claudiónak ajánlottam.

A követ odaviszi vendégét az asztalhoz, ahol a maestro piheni ki az este fáradtságát. René Descartes latinul szól Monteverdihez, mély hangja ellentétben áll e törékeny, vitézhez alig illő alakkal:

- Magister Claudius, írtam ifjúságomban a zenéről. De azt hiszem, ahhoz, hogy megközelítsük... elérjük az igazságot, egyszer az életben el kell vetnünk minden véleményt, amit készen kaptunk. Mindent újonnan kell felépítenünk, alapjától kezdve. Azt hiszem, ez vonatkozik ismereteink egész rendszerére. Ön már megkezdte... Elvetett mindent, amit ön előtt alkottak. Köszönöm, hogy meghallhattam.

Nézi a villanó, okos tekintetet. Próbálja kihámozni a hűvös latin mondat mélyebb, neki szóló értelmét. Az egykori cremonai diák kissé olaszos latin szavával felel:

- Ha nem vezetett volna soha Platón s Boëthius... mindenben önnek adnék igazat, ifjú uram, amit arról mond, hogy újra kell építeni minden tudomány alapjait! Örülök, hogy megismerhettem.

Adriana eltűnt. Most leveti a vértet, előjön, vagy már várja lent a gondola, melyen elcikázik a palota felé, ahol Vincenzo ideje óta megszállnak Mantua farsangoló hercegei? Az apród meghajlik előtte.

- Madame Adriana kéreti maestrót... várja már...

Fáklyák sorfala között kísérik le a gondolához. Girolamo Mocenigo átöleli, mintha familiárisa, vérrokona lenne. Giustiniana egy mirtuszkelyhet tűz köpenyébe.

Adriana ül az aranyos, égszínkékkel párnázott mesebárkában, melyet Mantua címere ékesít. A Mocenigo-palotából elkanyarodik a csónak, cikázik, távolodik a Canal Grandétól.

- Ilyen lehetett, mint ön - Buonarotti. Csak sokkal-sokkal öregebb. Ő is a semmiből teremtett.

- Ne szégyenítsen meg, Adriana. Amikor Rómában jártam, láttam az Utolsó ítéletet. S odahaza, Cremonában még beszélhettem Michelangelo utolsó tanítványával. Igen, a mester a legnagyobbak közül való volt ezen a földön. Ellene nem lázadhatott az anyag, s talán engedelmességre kényszerítette a természet erőit is. Mi csak kicsinyek... kismesterek vagyunk hozzá képest.

A fáklyafényben - amint előrehajolt - oldalt kapott világosságot az arca. Keskeny ábrázatával, mélyen ülő szemével, deres szakállával majdnem kísértetiesen emlékeztet azokra a Michelangelo-metszetekre, melyek - jórészt a mester önarcképe nyomán - sűrűn forogtak a műgyűjtőknél. Adriana Basile mosolyogva tette kezére kezét:

- Látja, nem tud pihenni, miként Buonarotti. S aki az ön közelébe kerül, éppúgy elragadja az ön művészete, mint azt, aki Michelangelo körében élhetett. Tudja-e, Claudio, mi minden kellett ahhoz, hogy én eljöjjek a Mocenigo-házba, hogy megtartsam életem utolsó rappresentazionéját, ma Clorinda legyek?

A gondola, ahogy siklik, úgy kapja oldalról, elölről, a mögöttük haladó hajókról, paloták fáklyáitól a tűnő fényeket. Hallgatnak. A mester most harcol a szívét szorongató gondokkal, a mindennap szürkeségével, mind arra gondol: hogyan teljesíti majd a fejedelmeknek s városoknak tett ígéreteit, hogy ekkor vagy akkor új zenedarabot, egy torneót vagy motettát teremt, s mikor utazik majd el Pármába vagy egyszer Mantuába, taníttatnia kell két fiát is... S ahogy közelednek a "mantuai palotához", melyet Vincenzo vásárolt a Serenissimától - mindez lebbenő köd lesz: már legyőzte az öregséget s az árnyékokat. Mosolyog, ahogy Adriana szemébe néz, a fény összefonja kezüket.

Már a kispalota előcsarnokában megcsapja Vincenzo édes városának elmúlt illata: minden szeszélyes, szertelen - a stukkók, díszek, bútorok. Semmi sem hasonlít a százados merevséggel vénülő csúcsíves velencei paloták világához. A fenség ízlése kísért vissza, csak a tükrök s kristályok velenceiek s talán a szőnyegek, melyek még egészen megőrizték távoli arab hazájuk színeit. Ahogy megy fel a lépcsőn, mintha minden foknál veszítene valamit éveiből. Igen, minden fordulón egyre élénkebben bontakozik ki a csodálatos Vincenzo világa, e lángelméjű műkedvelőé, aki megszabadította Tassót börtönéből, felfedezte magának a húszesztendős Rubenset, hívévé tette mindkét Galileit. A "mantuai palota" néhány evezőcsapásnyira esik a Canal Grandétól, s olyan ebben a pillanatban, mintha a Reggia egy titkos szárnya lenne, s onnan lebbentené fel Adriana a légyottot jelző szőnyegajtócskát.

Fellebbenti a szőnyegajtót, s egy mécsessel maga gyújtja meg a hatalmas tükörfal elé nyúló aranyos tartókban a kénsárga gyertyákat. Először mintha csak szeme beszélne, s a dúdolás ellebbenő lehelet lenne, de már megismeri a madrigált, Guarini versére, a Pastor Fidó-ból:

Én édes lelkem, ó Mirtillo,
Ha láthatnád itt mélyen,
Hogyan fájhat szíve a lánynak,
Kit legkegyetlenebb Amarillisednek nevezel,
Tudom: oly részvéttel lennél iránta,
Mit magadnak, ha kívánnál tőle.
Ó, szerelemben szenvedők, ti tudjátok csak,
Mit ér szegény szívemnek, ha szerelmet talál,
Mit ér lelkemnek, ha kedves szeretőt talál.
Ó, jaj, miért szakít el a sors,
Bárhogy is összeláncolt bennünket Ámor,
S jaj, miért is kapcsolt kettőnket össze,
Ha szerelmünk a sors kezében szétszakad...?

Nem is énekel... suttog csak, Adriana művészete, hogy a szoba puha, gomolygó szürkeségeiben ez mégis csodálatos énekké válik, melyhez hozzáöleli a virágok illatát, a Canal Grande éji víztükrét. Játék-e, hogy szép szeméből elered a könny, s az utolsó sorokat már úgy mondja, mintha Adrianának s Claudiónak írta volna Guarini maestro - negyedszázada tán -, neki, az ismeretlennek szerezte volna a madrigált, mert tudta, hogy az egyetlen Adriana eljön majd érte, ez is az övé lesz? Mert mind a ketten, ahogy állnak, egymáshoz már egészen-egészen közel, hosszú emléksorokat hordanak magukban. Ami most történik velük s körülöttük, temetett vagy gyökerükben elfagyott érzéseket ébreszt, néhány vers ütemét, egy akkordot, melynek mélységét csak ketten értik, egy ritmus hangsúlyát, melyben a kimondott elegyedik a soha-ki-nem-mondottal, egybeolvad, mint fény és árnyék a chiaroscuro képeken.

Mindketten csak vendégek a mantuai palotában, s Adriana mégis úgy viszi végig vendégét a szobákon, mintha még mindig ő lenne itt az úrnő, Vincenzo titkos rendelése szerint. S ahogy bolyonganak, s a puha szőnyegek felfogják lábuk zaját is, mindketten ugyanazt érzik: minden szeglet s minden tárgy a mantuai herceget idézi, mintha ő mosolyogna reájuk rejtett leséből, ő tenné egymásba kezüket, ő fenyegetne tréfás-komolyan vagy talán mégis féltékeny szenvedéllyel, pillanatnyi hangulata szerint. Menekülhetnek-e emléke elől? Mindenütt az ő szőnyegei, képei, kerevete; a szertartásos Szent Márk városában ez a józanság törvényei ellen lázadó érzéki Mantua. Vincenzo hangja a lesből: még fiatalok vagytok, szerethetitek egymást, vesd hát el éveid, Claudio!

Adriana nem gyújt több gyertyát. Színes mécsesek pislogó sora követi őket a sétában, ahol Vincenzo a vezető. Csak a legutolsó, rejtett nászszoba előtt állnak meg: ennek érintetlen a zára, ez a Hercegé.

Egy pillanatig így állnak, a tükrök mintha imbolyognának a mécsfényben, mint a tenger a horizont peremén. Csak Adriana színt váltó szeme csillan, egy nápolyi szó buggyan szájáról, lány korában születhetett benne így a szenvedély. A krétai királylány halk panaszát mondja, míg keze ősi, szakrális mozdulattal egytől egyig eloltja a mécseket. Elkezdődik a felejthetetlen óra árnyéka, melyet a Combattimento éjszakája borít kettőjük fölé.


"Il servizio poi è dolcissimo" - igen, itt Velencében mindennél kellemesebb a szolgálat, írja Claudio Mantuába a kipróbált barátnak, munkatársnak s egyben patrónusának, Alessandro Striggiónak "...nincs egyetlen patrícius sem, aki ne tisztelne, ne becsülne, s amikor saját kompozíciómat adom elő - legyen az ájtatos, vagy profán -, higgye el kegyelmességed - olyankor - összesereglik az egész város. Bizony, itt nagyon édes a szolgálatom..."

A szolgálat úgy követeli, hogy a San Marco karnagya motettákat írjon áldozócsütörtök ünnepére, amikor sokszázados hagyomány szerint a doge minden évben eljegyzi Velence nevében az Adriát. Már hosszú hetekkel előtte megkezdődik az Arzenálban a doge hajójának, a Bucintorónak tisztogatása, fényezése, aranyozása. De nincs valamirevaló nemesember vagy meggazdagodott polgár sem, aki ne venné szemügyre saját hajóját, gondoláját, csónakját vagy dereglyéjét: új színt kapnak a favázak, új párnákat, kalitkát, függönyt, szőnyegeket, festést, címerpajzsot, a felkunkorodó hajóorron szobrokat.

Valaha ott álltak a doge kíséretében a Földközi-tengeren velencei szigeteinek kormányzói. Ciprus, Chios, Samos, Morea és Achaia, hatalmas fekete-tengeri birtokok, Görögföld, háborítatlan Dalmácia: Ascensione. Áldozócsütörtök napján egyetemesen hódoltak Velence hercege előtt. De hol van ma már Ciprus? A fekete-tengeri birtokok? a görög kolóniák? az albán földek és vizek?

A Bucintorón, melyen az aranymáz még elfedi a gerenda korhadását, ezen a ragyogó, 1624. évi ünnepen már csak néhány címzetes kormányzó foglal helyet, kevés fejedelmi vendég, csak Ferdinando s felesége jött el Mantuából - s a külföldi követek, akik a hagyomány szerint itt adják át a dogénak uraik szerencsekívánatait. Francesco Contarini, Velence kilencvenötödik hercege, a hajóra érkezik. Múlt évben lépett ősei örökébe, de akik látják pergamenarcát, törékeny alakját, aggastyánkezét: halkan súgják egymásnak - "öreg a vőlegény".

Vajon hogyan ünnepelték a Sposaliziót, amikor Velencében még nem ismerték az ágyúkat? Most dörög az Arzenál s minden part menti bástya ütege, felelnek a szövevényes szigettenger sok rejtett pontján szétszórt kiserődök lövegei. Félelmes, marcona színjáték, a galambok riadtan, nyugtalanul repülnek, a nép már hajnal óta ott tolong a Piazettán, a gondoláktól mozogni sem lehet, annyi a vendég, s a Bucintoro - díszbe öltözött evezőseivel - aranykígyóként szeli át a nyílttenger felé a vizet. A San Marco karnagya az ősi regula szerint "közvetlenül" a doge mögött foglal helyet. Ilyenkor hivatalos személy, a prokurátorok szeme fénye: a Sposalizio méltóságát, ragyogását a felhangzó motetták jelképezik. Mindenki emlékszik még azokra az énekekre, melyek múlt évben, harmad-, negyedéve hangzottak el - a velenceiek feszült figyelemmel lesik, milyen lesz ebben az évben az ünnepi zene, megközelíti-e a múltak hagyományát, hogyan remekelnek az énekesek, merre viszi a szél az éneket, mert ennek irányából is le lehet vonni a jövőre valamilyen jóslatszerű következtetést.

A maestro di musica fekete díszköntösében áll az agg Contarini mögött. Hetek óta próbálják a motettákat, s minden zenész tarsolyában oly sok zenedarab van, hogy nem kell félni attól: kifogynak, mielőtt az ünnep eléri csodálatos csúcspontját.

A doge áll, körülötte festői csoportozatba kell rendeződnie a kilenc prokurátornak, a tízek tanácsának, inkvizítoroknak, a szenátoroknak, követeknek s nemesembereknek, mint ahogy ezt a hagyomány megköveteli... Nem Contarini többé, nem csak anno Domini 1624: az aranyhajón megkövült évezred úszik, a maga egyedülálló hagyományaival. A motetták harsogva emelkednek a magasságokba. A mester szeme csillog, bátorítja az énekeseket, ujjal mutat egy-egy szólam vivőjére, ajka némán ismétli a ritornellót, feje bólint: jó volt, vagy riadtan kapja fel fejét, ha bágyadt volt az intonáció.

Tekintete cikázik a hajón s vendégein. Menekült mór herceg, a kínai császár sárga selyembe öltözött mandarinkövete, perzsa előkelőségek, egy afrikai király fekete minisztere. Szólnak szüntelenül az Arzenál ágyúi - Velence soha el nem múló hatalmát hirdetik. Ám Ferdinando Gonzaga súgja egykori bíboros társának, a Rómából érkezett Montaltónak: "Madrid le akar számolni a Serenissimával. S akkor nincs egyetlen hatalom Európában, mely a Serenissimának védelmére kelne." A török szultán követe mosolyogva mondja perzsa társának: "Az aranyos madár miért nem marad meg gyémántkalickájában? Miért kell neki messzibb repülnie... Kréta... s Morena felé... ? A Padisah árnyékában már nyugtalanok az ilyen aranymadarak..."

René Descartes, aki még mindig a követ vendége, mint egykori tüzértiszt, számolja, hány ágyú védené Velencét, ha megtámadnák? Velence gyenge, gondolja. Nem ez az a város, ahol meg szeretne telepedni, hogy nyugodtan dolgozhassék. Még habozik. Két ember volt itt, Velence birodalmában, akivel beszélni akart. Az egyik itt áll, néhány lépésnyire tőle. Vezényli énekeseit. A motetták újszerűek, nem harciasak, nem félelmesek. Mintha palotateremben, stile concertante módjára hangzanának el. A velenceiek elragadtatva hunyják le szemüket. Műértők módjára taktusról taktusra kortyolják ezt a zenét. A másik, akivel találkozni szeretett volna - a páduai mester, aki kikutatta a világegyetemet, közelebb hozta a csillagokat, s elméjének ragyogásával megtöltötte az eddig félelmesen üres világegyetemet. De Galileo nincs Páduában. Rómába rendeltetett. Descartes a kevesek közül való, aki kortársai közül tudja, mi a mindenség kopernikuszi tézise s mi az, amit Galilei hirdet. A motettákat veszélytelenebb hallgatni.

Nekitámaszkodik az aranyozott árbocnak, nézi, mint hasítja a könnyű, remekbe épített hajó az ezer csónaktól felkorbácsolt, nyugtalan vizet. Kint vannak a mélytenger torkában - mintha ezüstkígyók szabdalnák fel, úgy csillog az Adria. A doge, ahogy tiszte előírja, kihajlik a Bucintoro fedélzetéről.

"DESPONDEMUS TE, MARE NOSTRUM,
IN SIGNUM VERI PERPETUIQUE DOMINI."

Eljegyzünk téged, tengerünk... igaz s örökös uralmunk jelképeként.

E perc a hozsanna... kürtök, harsonák, fúvók pillanata. Mintha egyszerre megnyílna a part, a tenger s a távoli horizont pereme: mindenütt dörrenés, lángok csapnak fel, fojtó, kénköves pokolszagával ott terjeng a kirobbant puskapor felhője.

A doge ősz szakállára kénsárga fátyol telepedik: ez a pergamenarc áttetsző, fehér - mereven, mozdulatlanul néz előre a tengerbe. A gyűrű meglendül kezében, s a bűvös mozdulatra az Adria megkapja, ki tudja - hány századik ékszerét... A doge nem lép vissza, ahogy a szertartás kívánja, néz előre... Hirtelen hátrafordul, nyugtalanul, öregember módjára. Szeme a maestro tekintetével találkozik. A kemény patríciusarcot uraló szempár mintha szivárványos könnyekben játszanék. "Tizenkilenc éves voltam, maestro, Lepantónál." Mindenki tudja, Francesco Contarini ott golyót kapott vállába, az egyik velencei óriásvitorlás fedélzetén. "Már kevesen vannak, maestro, akik erre emlékeznek..." Az ember elhallgat, újból megszólal a Báb. Szertartásrendje szerint elevenedik meg, él, mozog, beszél a követekkel, fogadja az "örök" Velence üdvére elhangzó jókívánatokat. A Bucintoro megfordul. Nem szél, nem rabszolgák, a Signoria parádés evezőseinek acélkarja irányítja, s most, hogy belekerülnek a tengerárba, a motetták hangját is partnak viszi a szél. Ez már az ünnep haldoklása, rozsdálló arany pergése, ahogy a leszálló köd a lassan megnyugodó galambsereggel együtt beborítja a harcos Velence elmúlt színeit.


31.

"Amikor Licori beszél a háborúról, a zenében is utánozni kell a háborút, amikor a »béke« jön a szavába, ezt kell kifejezésre juttatni... ez áll a halálra és így tovább..." Néhány hete szembaj kínozza, pár napra le is kell tennie a munkát. Ilyenkor egy fiatal klerikusnak diktálja a Melodia valamelyik fejezetét vagy éppen jegyzeteit. Asztalán halmozódik a munka, de a sürgető levelek raja is. Firenze, Párma, Mantua. Nincs hét, hogy valahonnan ne fusson be új szövegkönyv, új érdeklődés, fejedelmi szeszély jegye, ahogy kancellári vagy udvari titkár cikornyás sorokba foglalja.

Mantuához fűzik persze a legerősebb érzelmek. Strozzi megküldi onnan művét: La Finta Pazza Licori. Amikor kezébe veszi a vaskos, ötfelvonásos munkát, tűnődik: ki lehetett ez a Licori, aki őrültséget színlelt? Lapoz, lám, Achilles gyermekkora... s "Licori", aki bolondot színlel, s hol férfi-, hol női ruhában bukkan fel, számtalan cselszövevény közepette.

"...Forgatom elmémben - írja Striggiónak - Giulio Strozzi úr különös, szép művét, s gondolkodom, mit lehet formálni abból a négyszáz versből, melyet szerzője az álbolond, Amintába szerelmes Licoriról nevezett el. Ez a Licori, miután ezerfajta bohókás furfangot eszel ki s így igyekszik eljutni céljához, a házassághoz... igen sok epizódon megy át, mely megzenésítve valószínűleg kiérdemelné a tetszést..."

Hét nappal később új levél születik:

"...Küldöm kegyelmességednek Strozzi úr Finta Pazza Licoriját, mely még nem kapott eddig zenei formát, soha nem hangzott el színen, nem is nyomtatták ki: a szerző most készült el vele, s egyenesen nekem adta kezembe a mű másolatát, mely azonos azzal, amelyet itt küldök. Ha Giulio úr bizonyos lenne abban, hogy ezzel kiérdemli őfensége tetszését, úgy nyilván hajlandó lenne három felvonásra összevonni. S ha őfenségének válóban tetszik a gondolat, hogy én öltöztessem zenébe, s gyenge hangjegyeimmel díszítsem, szívesen teszem, mert valóban nagyszerűek versei... Véleményem szerint az alapötlet megáll a lábán. Ugyanúgy a változatai. Bizonyos azonban, hogy annak ellenére, hogy Licori szerepe szerint hol nő, hol férfi - mégsem szabad meg nem felelő énekesnő kezébe adni a szerepet... olyannak, aki nem tud úgy kellőképp férfit alakítani... Ne felejtsük el, hogy a változások igen gyorsan következnek egymás után, és... az a véleményem, hogy aki ezt a nagyszerű szerepet kapja, mely hol nevetésre ösztönzi a nézőt, hol elérzékenyíti - valóban művész, olyan énekesnő legyen, aki úgy alakítja szerepét, hogy felhagy minden szokásos egyéb mesterkedéssel... Úgy gondolom, erre a szerepre legjobb lenne Margherita Basile kisasszony..."

Leteszi a tollat. Adriana emléke. Hét nap múlva tölti be hatvanadik esztendejét. Néhány hete írt Adriana, s arra kérte: ha műveihez főszereplőt keresnek, ajánlja Nápolyból nemrég érkezett húgát, Margheritát, aki énekben, játékban, szépségben messze felülmúlja az egykori "Basilé"-t... Adriana maga nem kíván fellépni többé: a Combattimentó-val búcsúzott. S valóban, Striggio egy levélben azt írta, hogy a régi, csodálatos, játékos Adriana elevenedett meg az ifjú Margheritában, amikor nénje kíséretében bemutatkozott az udvarnál. Légyen így Licori szerepében az ifjú Margherita.

Levelek jönnek-mennek, szinte hetenként: Velence, Firenze és Mantua között. Május 22-én így ír:

"Őfenségével azon a véleményen vagyok, hogy a Finta Pazza kitűnően alkalmazható színre... egészen újszerű, változatos, mulattató... De most, hogy már ismerem véleményét, nem akarom elmulasztani Giulio Strozzit, akinek ide kell érkeznie Firenzéből három vagy négy nap múlva... bizonyosan hajlandó lesz változtatásokra és új jelenetekre, meg is mondom neki, hogy mi lenne az én ízlésem... több változatot hozhat, ha más szereplőket is beiktat, hogy magát a Finta Pazzát ne lássák oly gyakorta a színen... s törekedjünk arra, hogy valahányszor kimegy a színről... majd újból bejön, új változatokkal, váratlan formában térjen vissza - mindez harmóniában és gesztusokban érvényesüljön - minderről kegyelmességednek majd számot adok... Igen, ez módot adna számomra új harmóniák elérésére, melyek különböznek egymástól, s ugyanez megnyilvánulna a táncokban is, melyek a jelenetek közé ékelődnek..."

Két nap múlva, 24-én új levél indult Striggióhoz.

"Az a célom: valahányszor Licori kilép a színre, mindig új és új gyönyörűséget okozzon variációival... a három bolonddal. Úgy gondolom, ha a zenekar a színpad mögött helyezkedik el, s olyan zaj támad, mely utánozza szavait - s mindez jól hallható, ez nagy hatást fog kelteni; ugyanúgy, amikor Licori halottnak tetteti magát, s végül, amikor úgy színleli, mintha aludnék... ez esetben az álom hatását kell felkeltenie a zenének... Ám vannak mégis olyan jelenetek, amikor a zene mégsem simulhat a gesztusokhoz vagy külső zajokhoz; épp ezért várom Strozzi urat, s a megbeszélésünkről azonnal tájékoztatom kegyelmességedet..."

Egy hónap múlva:

"...Giulio úr csökkentette öt felvonásról darabját, négy nap múlva átadja nekem, egészen készen, vagy legalábbis két vagy három felvonást kapok, s így, remélem, ezt el tudom küldeni; ebből látni fogja, mily szépen illik a zene a vershez; Giulio úr kitűnő ember, igen szívesen alkalmazkodott kívánságaimhoz, s ez sokkal könnyebbé tette, hogy verseit ének formájába öltöztessem..."

Július 10.: "...Küldöm a Finta Pazza első jelvonását... Minden felvonásban balett lesz, ezek különösek lesznek, egyik sem hasonlít a másikhoz... Két intermedium gazdagít majd, ezt holnap kapom meg a szerzőtől; maga a Finta Pazza csak a harmadikban kezdődik... mihelyt megvan, ezt is küldöm... Giulio úr azt mondta, hogy minden felvonás új akciót hord magában: bizonyos vagyok, hogy igen szépen sikerül majd... Csak arra kell ügyelni, hogy Margherita kisasszony visszaadja a változásokat, hol bátor katona legyen, hol remegjen, hol lelkesedjék... ura legyen saját gesztusainak..."

Szeptember 10.: "...Itt küldöm kegyelmességednek a Finta Pazza még hátralevő részét, melyet nem tudtam rendes postával eljuttatni, minthogy a másoló nem fejezte be munkáját a posta indulásáig... De már új munkát kell kezdenem... Pármából Bentivoglio marchese írt egy hónapja, kérdezte, hajlandó lennék-e zenébe öltöztetni verseit, s ebből nagyszerű comédiát írhatnánk a készülő hercegi esküvőre: ez intermediumok sora lenne, s nem énekes vígjáték... négyféle formájú intermediumokat tervez ..."

Májustól szeptemberig elkészül a Finta Pazza: ötfelvonásos opera. Maga is készül a bemutatóra - kedves alkalom lenne viszontlátni Mantuát, látni: hogyan lép Margherita Basile a csodálatos Adriana örökébe.

Ám Velencéből nem könnyű Monteverdinek Mantuába menni. A prokurátorok minden keggyel elhalmozzák - évi fizetését nemrég saját kegyükből négyszáz dukátra emelték - s ez kétszerese annak, amit elődje, Martinengo atya kapott: de féltik Mantuától. A velencei követ nemrég megírta, hogy a herceg úgy hirdette ki a Finta Pazza előadását, mint "udvari karmesterének" művét, s minthogy Monteverdi Mantua polgára, szívesen gyakorolná rajta fejedelmi előjogait. Mehet Claudio Pármába, mehet Firenzébe. Elfogadhat bármilyen ajánlatot. De mielőtt Mantuába menne - némi biztosítékokat kell kérni a hercegi udvartól - nem kívánják-e erőnek erejével ott tartani.

Míg folynak a tárgyalások: gyászkurír érkezik a mantuai udvarból. A Signoria ülésén jelentik be, hogy Ferdinando Gonzaga váratlanul megtért ősei közé. Utóda - II. Vincenzo, az egykori kegyes patrónus utolsó fiúgyermeke: minden hír, minden követjelentés arról számolt be eddig, hogy Vincenzo herceg titokzatos kór áldozata: egyre fonnyad, lábába beáll a vízkórság, fogy súlyában s heves fájdalmak gyötrik. Kuruzslók s mágusok adják egymás kezébe a kilincset, mert már Itália leghíresebb orvosai sem tudnak semmi biztatót mondani.

II. Vincenzo lapozza az alakoskodó komédiát lesötétített hálószobájában, temérdek gyógyszere, labdacsai, üvegcséi között. Néha fel-felkacag, egy pillanatra enyhülést hoz a kézirat. A sietős koronázási ünnepségek amúgy is kifárasztották, bevonul belső termeibe, nem kíván beleavatkozni a politikai ügyekbe. Kisgyermek kora óta ismeri Striggiót. Apja titkára volt, Francesco s Ferdinando is rá támaszkodott... Miért ne adna neki új címert és rangot? Ferdinando gróffá tette az udvari muzsikus fiát, ő maga ráakasztja a "főkancellár" s "Mantua minisztere" címét. Ám törődjék Striggio a tenyérnyi országgal úgy, ahogy tud, a többi... A többi az Úr kezében van. Az is, hogy ha meghal - kire marad Mantua.

Mantua már azért is "második" hazája Claudio Monteverdinek, mert ott telepedett meg - doktorkalappal fején - ifjabb fia. Massimiliano átvette a nagyapai örökséget - Baldassare doktor még utolsó éveiben maga vezette be a mesterség egy-egy titkába hazautazó medikus unokáját: még elmesélte azokat a csodálatos órákat, amikor Páduában hallgathatta Vesalius tanításait az emberi test ellesett titkairól. Hova jöjjön Massimiliano, ha elnyerte a doktori grádust? Velence szigorú céhrendszerbe sorolja az orvosokat, a Serenissima minden szükségletét ellátja Pádua. Cremotin kis város, spanyol vasmarok alatt nyög, nem való olyan vidám, fürkésző, nyílt szellemnek, mint Massimiliano, aki diáktársaival együtt megszokta a szabadabb beszédet, rajong Galileo mester tanaiért, s mint minden jobb érzésű fiatal olasz - halálosan gyűlöli a spanyolokat.

Marad Mantua. Massimiliano Monteverdi - fejedelmi kegyből mantuai alattvaló. Az udvar kérőn tekint a velencei mester felé, s Claudio fiának, Massimilianónak, az ifjú doktornak nem lesz nehéz bejutni udvari orvosként a Reggiába, vagy a nagyobb hatalmasságok házába. Striggio gróf is megígérte legkegyesebb pártfogását... Így döntenek. Költözzék át a nagyapa szertárának, eszközeinek, vegyi konyhájának minden kincsével együtt Mantuába. Míg lábra nem áll, nem alakul ki pacientúrája, az apa ráruházza azt az évjáradékot, amelyet még az elhunyt herceg kegye juttatott. Mantua vidám... élénk város, nem kell félni attól, hogy a nyíltszájú, szabados, veszedelmes eszmékkel kacérkodó Massimilianónak meggyűlik baja a spanyolokkal vagy... a velencei Éjszaka Urainak komor csapatával, akik a legszigorúbban ellenőriznek - politikai szempontból - minden idegent.

A Finta Pazza. Licori készen áll az előadásra. Signorina Margherita állítólag csodálatos színpadi tehetség. De Vincenzo herceg állapota aligha alkalmas arra, hogy nagy udvari ünnepség keretében mutassák be, s Striggiónak ezer dolga-gondja van, hogy elhárítsa a kis Mantua feje felett sűrűsödő európai felhőket.

Ha meghal Vincenzo, a Gonzagáknak az az ága jogosult a trónra, mely majdnem egy századdal ezelőtt Franciaországba költözött, s ott Nevers hercegének címét szerezte meg. Valójában ezek már nem olaszok, szívvel-lélekkel beálltak a francia politika sodrába, minden rokonságuk, nyelvük, érdekük - francia. De ezt pontosan tudják a bécsi s madridi udvarokban is. Nincs nagyobb veszedelem Itáliában, mintha a spanyol birtok közé - újból francia furakodik. Százötven esztendeje folyik Európa két vezető hatalmassága között ezért a küzdelem. Ha az "olasz" Gonzagákat olyan "francia" Gonzagák váltják fel, akik nem a Habsburg-császárt, hanem a francia királyt ismerik el hűbérurukul: Itáliában megbomlik a spanyol-osztrák hegemónia rendje, s a félsziget újból a legvéresebb háborúk színhelye lehet.

Velence az egyetlen "semleges" hatalom Itáliában, mely ősi hagyományai szerint lehetőleg nem csatlakozik egyik félhez sem. De mindenki tudja, a Serenissima mennyire fél a spanyoloktól, Szent Márk köztársasága szívesen látja a franciák térnyerését, s a diplomácia száz útvesztőjén keresztül igyekszik elősegíteni "Nevers" törekvéseit.

A beteg, sorvadó herceg kínlódik. A Finta Pazza bemutatóját mégis farsang elejére tűzi ki az udvari kancellár. Mantua közben valóságos boszorkánykonyhává válik: orvosok, diplomaták, kémek, politikai ágensek foglalják el Vincenzo egykori udvari művészeinek helyét. Az egész félsziget nyugtalan, mintha éreznék a közeledő veszélyt.

A Szent Hivatal, az Inkvizíció is fokozza éberségét, az öreg inkvizítor mellé hevesebb, türelmetlenebb dominikánust küldenek. Mantua - legalábbis ez a vélemény vert gyökeret a római kongregációkban - mindenfajta bűnök melegágya. Ahol laza szellemű maga az udvar, ahol a paráznaság vétke megfér a szabados szellemmel, vendégjog címén befészkelik magukat gyanús idegenek, eretnekek szivárognak át az Alpeseken, nyíltan bírálják az Inkvizíció döntéseit, Galileo Galilei mellett emelnek szót a főiskolán nemcsak a diákok, de a professzorok is: arra az országra vigyáznia kell az Inkvizíciónak! Mantua laza, kétes értékű láncszem az itáliai felbuzgó hitéletben; eljött az ideje: figyelni arra, hol keletkezik, mily gócból fakad a métely; el kell taposni a tűzfészket!

Egy este Massimiliano Monteverdi doktor, amikor belép lakásába (apja nagy áldozatok árán bútorozta be s tette méltóvá a hajlékot arra, hogy egy ifjú orvos megkezdhesse benne gyakorlatát), az Inkvizíció három csendes szolgája mutatja elé a pecsétes írást: jelenjék meg haladéktalanul a Szent Hivatal vizsgálószerve előtt. Nem hordanak fegyvert, nincs látszólag kényszerhatalmuk, szelíd szóval beszélnek, s míg gördül a kocsi az utcán, a három kísérő halkan imádkozik, hogy teljes bűnbánattal kezdje a vádlott földi vezeklését: derüljön ki igazsága s ártatlansága; megpróbáltatásai most se legyenek súlyosabbak, mint a földi kálvária szokott, mindennapi állomásai.

Massimiliano dohos, komor odúba kerül, néhány heti magány megérleli a lélek készségét arra, hogy őszinte, töredelmes vallomást tegyen. Ám ugyanakkor, amikor Massimiliano bekerül az Inkvizíció börtönébe, a Santo Uffizio többi szolgái egész sor fiatal tanárt, udvari tisztviselőt, zenészt, lencsecsiszolót, festőt fognak be. Mind írástudó, mind olvasó ember. Néhány nap múlva azt suttogják a riadt Reggiában, hogy tilos olvasmányok vándoroltak kézről kézre, s míg látszólag a Bölcsek Kövét keresik, eretnek tanokkal fertőzik meg az ifjúságot, a Pater Inquisitor nevezetes szövevény szálait kapta kezébe, most felgöngyölíti ennek a veszedelmes hitelleni árulásnak minden apró részletét.

Striggio tűnődik, hogyan hozza apja tudomására a sajnálatos esetet: a Szent Hivatal felüláll a hercegi igazságszolgáltatáson, hiába kancellár, udvari miniszter - hivatala szerint tehetetlen: ki ismerheti az inkvizítorok vádanyagát? Ki merne velük vitába szállni? Ki gyakorolhatna velük szemben nyílt bírálatot? Amikor hall az elfogottak listájáról, tudja: ez nem lehet valami súlyos, eretnekségre hajló összeesküvés - legfeljebb a bővérű mantuaiak éltek nagyobb mértékben azzal a szabadsággal, mely a népszerű Gonzagák örökségeképpen a városban meghonosodott.

Ám - úgy látszik - a baljós hír sebesebben szalad, mint a tűnődő kancellár ólomlábú postája, mert Striggio már néhány nap múlva - egy héttel karácsony előtt - levelet kap Monteverditől:

"...Ki kell mentenem magam, most nem jöhetek így Mantuába. Becsületem nem engedheti meg, hogy akkor jöjjek, amikor szegény fiam a Szent Hivatal börtönében sínylődik. Legalább három hónapja történt, hogy a fiam egy könyvet olvasott, melyről nem tudta, hogy olvasása tilos... de a könyv birtokosa, aki ugyancsak börtönbe került, bevádolta, holott a könyv birtokosa megtévesztette fiamat, azt mondva, hogy ami a könyvben áll, csak orvostudomány és asztrológia..." Igen, azt a hírt kapta, hogy száz dukát biztosíték ellenében állítólag szabadlábra helyeznék Massimilianót. Kéri Striggio őkegyelmességét arra "keresse fel a Hivatalt, s ejtsen egy jó szót Massimiliano érdekében... Biztos vagyok, hogy kegyelmességed nem tagadja meg fiamtól jóindulatát, s ebben a reményben kívánok boldog karácsonyi ünnepeket..."

Boldog mantuai karácsonyi ünnepek: II. Vincenzo, a Gonzagák olasz ágának utolsó hajtása, karácsony napján vergődve, fájdalmasan, örökre elbúcsúzik az élettől. Az ágyúk dörgése a Reggia tornyában komor kísérete a jajgató harangoknak. Striggio olvassa a levelet. Mantua baja mellett eltörpül minden más panasz, törpe lesz minden emberi bánat. Titkárt hív. Néhány sietős sort diktál az Inquisitor atyának. "Az atya érdemei szolgáljanak mentségül a fiúnak." Ilyenkor, ilyen nagy állami gyászban, talán enyhébb szívűek lesznek maguk az inkvizítorok is. Írj - mondta titkárának - Claudiónak: megteszek mindent, ami lehető, etcetera...

1628. január első napja. Striggio asztalán új Monteverdi-levél.

"...Végtelenül hálás vagyok kegyelmességednek, mert oly önzetlenül ajánlkozott, hogy segítségemre lesz abban, hogy Massimiliano fiam kijöhessen a börtönből... Ez olyan nagy kedvezés, melynek töredék részét sem tudom soha meghálálni... Kérésem az, beszéljen kegyelmességed Inquisitor atyával: engedje haza Massimilianót azon biztosíték ellenében, melyet ő maga jelöl meg. Nem akarom túlterhelni kegyelmességed jóindulatát, ezért megírom, hogy magam vittem el a száz dukátot érő láncomat Barberi úrhoz, aki gazdag ékszerkereskedő, itt van Velencében, nekem hosszú évek óta jó barátom, s aki ugyancsak ír azonnal az ő jó mantuai barátjának, hogy nevemben ajánlja fel a mondott biztosítékot..."

Striggio számított előre a fejedelmi gyászra, s az utolsó hónapokban a szegény Mantuából sikerült kipréselnie több adót, szolgáltatást, vámot, mint amennyivel elődje számolhatott. Száz dukát eltűnik... egy csepp az ezrek tengerében, amibe kerül egy ilyen temetés, melyben nemcsak egy herceg, de félezer éves nemzedék száll sírba. Száz arany... ? Üzen Zavarellának, ama Barberi mantuai barátjának, mielőtt bemenne az inkvizítorhoz, látogassa meg. Zavarella kezébe számolja le a száz dukátot, mely szükséges ahhoz, hogy Massimiliano Monteverdi előtt megnyíljék az Inkvizíció börtöne.

Az apa levele eme végzetes súlyú 1628. év január 9-éről:

"...Megkaptam kegyelmességed szíves értesítését... s mondhatom, az a jóindulatú kedvesség, melyet tanúsított velem szemben, olyan bensőséges, olyan különös kegyelem, melyet soha nem is mertem remélni saját szerencsecsillagomtól... Leveléből megértettem, hogy Massimiliano kint van már a börtönből, s most várom már levelét... Így két nap múlva elutazhatom Pármába, hogy ott hangszereljem a "torneót" s a színpadi intermediumot..."

Az ifjú doktor kint van a börtönből, szabadlábra kerül - de a por folyik, az Inkvizíció kereke lassan őröl... A tél belefordul a nyárba, július első napján új levelet ír a régi barátnak a szorongó maestro:

"...A szívemet elszorítja a fájdalom, s épp ezért kegyelmességed végtelen jóságában bízva könyörgök, olvassa el e néhány soros levelem, s újból ajándékozzon meg szokott kegyelmével, melyért szívem legmélyebb rejtekeiben is hálás vagyok... A baj itt van: azt reméltem, hogy fiam a biztosítékok s minden egyéb törődések folytán már végleg megszabadult minden bajtól... Ám alig 15 napja azt írja nekem a fiam, hogy bizony még nem intéződött el ez a szomorú ügy, mely azért szakadt fiam nyakába, mert egy tiltott könyvet olvasott... s attól fél, hogy vissza kell mennie a börtönbe, minthogy még nem tudta bebizonyítani, hogy nem őt terheli a felelősség... Így attól kell félnem, hogy újból csak börtönbe jut, s ezért könyörgöm kegyelmességednek..."

Egy hét múlva kopogtatnak a Canonica kapuján. A velencei házirend sok százados, a kapuőr, portás kifaggatja az érkezőt, ha gyanús, feljegyzi, ki fia, jelentést ad a kisebb quaestoroknak; ha nagyobb halat szimatol - az Éjszaka Uraihoz is eljut a hír. De Massimiliano Monteverdit mosolyogva engedi fel a lépcsőn. Hallja a fiú a kisorgona hangját, megismeri apja játékát. Lenyomja a kilincset, nyitva az ajtó, a másik kis szobában játszik az apa. Olyan ismerős... valahonnan a mélységekből, a kisgyermekkor pereméről, az emlék, ahogy feltör: bátyja, Francesco szép, kisfiú szopránja énekelte, s ő próbálta rossz kis hangján bátyját kísérni... Orfeo! Kire gondol? Itt változatok... igen, itt ismeretlen, fájdalmas kitérő következik, melyet még nem ismer. Háromnapi utazás van a fiú mögött, a rekkenő nyárban. A padló reccsen egyet, a játék megszakad. "Van itt valaki?" - szól ki a hang.

Egy perc: Massimiliano, az orvos, sírva öleli meg az apát.


Striggio, a szerencsétlen mantuai kancellár maga e percben az "állam". Míg II. Vincenzo temetését rendezi, már elő kell készíteni az új herceg uralmát, aki - hírek szerint - nemcsak hogy a mantuai tájszólást nem érti, ahogy ezt elvárnák alattvalói, de még olaszul sem tud. A kis állam védtelen: ha spanyolok s osztrákok támadnak ellene, ha Párma hátba támad, s ha a savoyai herceg betör s rabol Monferratóban, ki segít? Talán a Mediciek? Vagy Velence? Vagy őszentsége? Striggio ül hajnalig a kancelláriában, naponta levelek tucatjai szállnak a földi hatalmasságokhoz, könyörög a francia Gonzagának - siessen, mert ha nem jön: összecsap Mantua feje felett az ár. Az udvar - nem udvar többé. Két özvegy hercegasszony - az elpusztíthatatlan ferrarai dédnagynéni s Ferdinando özvegye - elnökölnek felváltva a nagytanácsban, melyben Striggio már nem is mer említést tenni a kényesebb ügyekről... Az udvar? Ki gondol most rappresentazionékra, komédiákra, színházra, concertókra? A nagyvazallusok lassan elhagyják a süllyedő hajót, várják, mi fog történni: Nevers hercege egyelőre egyiküknek sem szívügye. De ha nem őt ültetik trónra, bizonyosan összemarakodnak három évszázad Gonzaga uralkodóinak fattyúi, az a néhány tucat "őrgróf", akik e büszke név birtokában szívesen kaparintanák meg a Reggiát.

A felhő nő. A spanyol felség nehezen mozdul, de hadigépezete, ha meg is tépázták az idők, Itáliában komor, legyőzhetetlennek látszó hatalom. S a császári hűbérúr is megüzente: nem tűr Mantuában francia herceget. A felhő nő: Striggiónak nincs serege, nincs pénze... csak diplomáciai ügyessége, mellyel egyensúlyoz, lavíroz... temporizál, keres kiutat, egyik szavát másikkal cáfolja, csakhogy néhány napi nyugalmat leljen, csak annyit, míg fut a levéllel a lovaslegény, s míg visszaér a válasz... vagy ultimátum...

Körülbelül száz esztendő múlt el ama szörnyű "Sacco di Roma" óta, amikor jórészt német ajkú martalócok, vad zsoldosok kirabolták töviről hegyére az Örök Várost. Ennek emléke még ott kísért az egymást gyorsan váltó nemzedékekben, mindenki tudja: mit jelent a katolikus Itáliában, ha protestáns landsknechtek élén töri el a császár haragja vesszejét. A "gyűlöltek", a "tedeschi" szava ilyenkor élő, lángot vető tartalommal árad, egybefonja a Hohenstaufen császárok dúlásának félezer esztendős emlékét... A felhő nő: Mantua dermedt madár módjára dugja homokba fejét... Reméli: az itáliai fejedelmek összessége... az emlékek, a császári hűbérúr... a pápa... a Signoria: valaki közülük, vagy mind összességükben majd lecsillapítják a Mantua körül tomboló zivatart.

De az áradatot nem lehet feltartóztatni. Elindul a rövid, de véres nagyeurópai harc, melynek a "mantuai örökösödési háború" lesz a neve. A harc csatatereken zajlik, az ütközetek forgandó szerencsével segítik hol a franciákat, hol a spanyol-osztrák fél valamelyikét. Itália újból véres csatatérré válik, felszakadnak a másfél évszázados sebek a Pó síkságán, Lombardia arca újból vérfoltos lesz... A háború dinasztikus érdekektől hajszolt seregek között folyik, de a valódi passió útja felperzselt, elpusztított tanyák, falvak, városok között vezet.

Aldringen császári tábornok a zsoldostisztek legvéresebb, legundorítóbb fajtájából fakadt, abból a szerencselovag típusból, melyet oly bőven termelt a harmincéves háború: kapzsi, dölyfös, véres kezű osztrák generális, s a császári felség köpenye elég bő hozzá, hogy alája rejtse Itália egyik legszebb városának minden kincsét, százados ragyogását. A zsoldosok nem egyszerű megszállók: a dragonyosok, vértesek, landsknechtek megtanulták, hogyan kell büntetni olyan vazallust, aki nem hódol a felség parancsának. A zsoldosok fegyvere elől még el lehet menekülni, pincékbe bújnak, beszorulnak - reménykedve - a templomokba, befolyásos főurak palotáiban próbálnak menedéket keresni vagy kiszöknek, míg lehet, falura vagy erdőségekbe. De a tűz a legborzalmasabb szövetségese a császárnak: komorabb rendet vág, mint Aldringen ütegeinek salvéja a védtelen városra. Mantua nem állt ki ostromot hosszú századok óta: a Gonzagák bölcsessége, a város szerencsés fekvése, a kedvező égi és földi konstellációk - lám - megvédtek Mantuát. S most egyszerre... három nap alatt kellett mindezért megfizetni: a zsoldosok egyszerre söpörték be a századok óta elmaradt császári vér-pénz-hímen-hűbér-adót, egyszerre fosztották ki a Reggiát, a polgárházakat, egyszerre égették fel kincskeresés közben a palotákat s templomokat, egyszerre szeplősítették meg a parasztlányokat s a grófkisasszonyokat... A zsoldos csapatoknak megengedik, sőt megparancsolják a szabad rablást: mint irtózatos szörnyek, taposnak a lábuk alatt elterülő, vérbe fulladó városon: nincs menekvés... a tűzkígyó felcsap a szentegyházak tetejére, a vörös kakas ráugrik a mestergerendákra, zsarátnokok szakadnak rá a szentélymenhelyen szorongókra, s akik kimenekülnek, kegyetlen muskétások sortüze végez velük. FINIS MANTUAE - írta évkönyvébe a kolostor jámbor barátja. "Sacco di Mantova" néven marad meg e rettenetes emlék a követjelentésekben. Az utcán temetetlen halottak százai hevernek, a landsknechtek félrerúgják vascsizmáikkal a hullákat: már mesteri módon kifosztották őket azok a bajtársak, akik előttük jártak.

A Reggia lesz Aldringen generális szállása: ide csak a vezér kipróbált őrszázadai kerülhetnek, s azokat is vaskézzel tartja a szoldateszka néhány törzstisztje. A tábornok első este, amikor szállást vesz a Gonzagák elárvult palotájában, rövid sétára indul, fáklyák fényében: mérnökkari tisztje vázlatot készít, megszámoznak minden egyes termet, szobát, folyosót, kiugrót, erkélyt: ne menekülhessen semmi a "szemrevételezés" alól. Aldringen kijelöli: mi az, amivel a császári felség kegyét lehet biztosítani. Ismeri fajtáját, a főtiszteket, akik zsákmányra, nagy prédára lesnek. Amikor a katonák előtt kihirdetik: "háromnapos szabad rablás", s beteljesedik minden martalóc álma, amiről keserves katonasorsa esztendőiben ábrándozik, maga a tábornok is "megindul". Egy drága flandriai falikárpit, földig érő, aranykeretes hatalmas velencei tükör, Rubens- vagy Mantegna-kép, kehely, talán még Cellini mester műhelyéből, egy márványszobor Vergilius korából, drága földgömb, Galilei mester saját kezűleg csiszolt hússzoros távcsöve, egy vég csodálatos brokát, messzehordó angol puska, illuminált sok százados kódex, remekbe nyomtatott Manutius-kiadás: a számtartó főhadnagy lajstromba veszi - ez a felségé: Aldringen hódolatteljes ajándéka a "Sacco"-ból. Egy szobát kijelölnek raktárnak. Ide szállítják be a fosztogatás "császári ötödét". Eléje muskétásokat állítanak őrségbe. Utána... Aldringen táborkarával még egyszer végigmegy a Reggián. Most már nem császári tisztek, nemes és főnemes urak. Marakodó, civakodó, prédaleső vad fosztogatók: mindegyik sóváran, élete árán is meg szeretné kaparintani... összekaparni mindazt, amiről egy életen át álmodozott. Sacco di Mantova. A levéltárakba... archívumokba betörnek, a tűz egy eldobott csóva nyomán fellángol, s néha lassan, alattomosan napokig, majdnem hetekig parázslik a fasciculusok börtönében... A zenegyűjtemény... kották, szólamok, partitúrák, szövegkönyvek sem járnak jobban - véletlen műve, mi éli túl a dúlást -, talán sikerül utolsó percben pincébe mentenie egy gondosabb írnoknak... talán egy kidöntött vizes veder jóvoltából megmarad egy mű egyetlen példánya... vagy elhamvad, mint Monteverdi annyi műve... motetták, egyházi opusok, az egész Arianna, az Idropica prológusa, Peleus és Tethis favolája... a Finta Pazza Licori, Tasso szövegére írt Armidája... annyi intermedium, prológus és torneo... a Marigliani tanácsos szövegére írt Andromeda... A zsoldos fáklyája belekap az első kötegbe... a bamba arc dühödten néz szét: csupa papír... könyvek, kották, por s tintaszag... csalódottan csapja sarokba égő fáklyáját, a nyitva hagyott ajtón át végigszalad a léghuzat...

Zene és szöveg elveszett! Elveszett az évjáradék, felperzselődött Cattaneo háza, mely örökség révén a Monteverdi családra szállt. Hány kedves barát, zenész, patrónus, pék- vagy szolgalegény hever jeges arccal a macskaköveken, az utcákon tócsákban áll a piros lőre - hol csapra vert hordók maradéka, hol tűző napsütésben kocsonyásan alvadó vér. Finis Mantuae - írja rejtekén a barát az annalesbe, mert Aldringen zsoldosai feltörik a klastromok salva guardiáját is, s pusztítva, részegen hurcolják ki a sok százados féltett egyházi kincseket.

A holttestek erjednek a napsütésben. Aldringen részegen dőzsöl tisztjeivel, a sok rablott aranyra - mint a halottakra az aranylegyek - odadöngicsélnek a lombard kurtizánok... a kirabolt, perzselt Reggiában nappalt éjjé varázsol a dáridó. De kint zümmögnek a halottakon az aranylegyek, néhány nap múlva itt is... ott is kezdi tapogatni valamelyik landsknecht a hónalját, amikor éji dorbézolástól kinyúlva ébredezni kezd fekhelyén: selyemágyban, szalma közt vagy az alkalmi kocsma porában, ahol elnyúlt, kedve vagy végzete szerint. Itt is... ott is kúsznak a fekete foltok a testen: első nap még nem tudnak róla "hivatalosan" a táborban. De a zsoldosok ismerik ezt a félelmes, poros csendet, amibe alkonyatkor beletép a lélekharang. Mérgezők után kutatnak, elterjedt a hír: "a mantuaiak mételyt szórtak a kutakba". De a jószágnak nincs semmi baja, a városlakók is éppoly gyorsan feketednek meg, mint a svájciak, dánok, elzásziak, svábok. Néhány óra elég ahhoz, hogy Aldringen is észre térjen, s pestistől korbácsolt hadával felkerekedjék, mint sebzett hiéna végigtörje magát egész Lombardián. Amerre jár - kúszik mögötte a métely, s az epidémia fekete angyala mérföldekkel jár a sereg előtt s mögött. Ha máskor... békeidőben tör ki ilyen szörnyű járvány, a magisztrátusok már tudják, hogyan próbáljanak védekezni: nem engednek be sehová idegent, elzárják a falusi utakat, füstölnek, s nem isznak vizet. De hadak járásában? A zsoldos és martalóc arra megy, oda tör be, ahová akar. A fekete angyal szárnya elborítja Lombardiát... s mire elér a Serenissima földjére: úgy bontakozik ki, mint szörnyű pestisjárvány, melynél talán csak az 1348-as Nagy Félelem esztendője lehetett gonoszabb...

A Doge-palotában elnémul a maszkabálok játéka, mely éjszakára felváltja a bürokraták nappali zajtalan, titokzatos játékát. A Serenissima munkaszobáiban megbeszélésre ülnek össze a prokurátorok. Régi fasciculusokat cipelnek: mit tett a Tanács 1348-ban vagy 1510-ben... 1575-76-ban, amikor a halál angyala ugyancsak meglátogatta a Serenissimát. A Tízek Tanácsához már kész javaslatokkal mennek, a Szenátus határoz, a Nagytanács megerősíti a döntéseket. Újból bizottságokat alakítanak, feladatuk az óvóintézkedések kidolgozása, újra kell szövegezni a régi rendeleteket, hozzá kell idomítani a város s az ország változott, még lüktetőbb életéhez. Kétszázhúszezer ember él Szent Márk városában s milliószámra a "szárazföldön", bár azok inkább hódoltságiak, hűbéresek, alattvalók, mint valódi velenceiek.

Kerülni kell a csoportosulásokat... a népesebb összejöveteleket, tort, keresztelőt, lagzikat, processzust, felvonulásokat, bált, karneváli játékot, teátrumot, népvigalmat, katonai parádét, de ugyanúgy azt ajánlják a lakosságnak, hogy lehetőleg ne egyszerre keresse fel vasárnap a templomokat, épp ezért a Serenissima, míg tart a járvány, felmenti a Maestro di Musicát attól, hogy "állami" miséken orgona játékával vagy karvezetésével vonzza a San Marcóba sok ezer számra a híveket.

Bizottság a kutak vizsgálatára; bizottság a halottak tömeges, de illendő temetésére; bizottság a vigalmak megszüntetésének ellenőrzésére; bizottság a betegek látogatására s annak felülvizsgálatára, hogy az illendő személyek - a járványorvos, pap, hivatali személy, nótárius - kéznél legyenek a "végső dolgok" rendezése végett. S külön kijelöltek éltesebb tanácsbeli funkcionáriusokat - nyilván olyanokat, akiket görbe szemmel néztek régóta már a legfőbb magisztrátusok birtokosai -, hogy ők legyenek azok, akik ellátogatnak a beteghez, hogy jegyzőkönyvbe vegyék vallomását, ha államtitkokat hordoz, s utolsó órájában, mint Szent Márk hű polgára, lelkiismeretén könnyíteni akar.

Aldringen legyei berepülnek a Serenissima birodalmába is. Senki sem gondolt arra, hogy legyekre is kell vigyázni, nemcsak azokra a vándorokra, csavargókra, mizerikordiánusokra, zarándokokra... mindenfajta népre, mely az epidémia hírére felkerekedik otthonaiból, s a vak félelem, a "Grande Peur" korbácsától űzve, tajtékos áradatként tör magának utat.

A járvány alattomosan, máshonnan tört Velencére, mint ahonnan szokott. Az Atyák törvényében s az évkönyvekben mindig arról tétetik említés, hogy távol-keleti vizekről érkező hajók hurcolják be a mételyt. Ezért már messze, kint a szigettenger őrállomásain a révhajók átkutatják az érkező gályákat, kereskedelmi vitorlásokat, halászhajókat, s a betegség legkisebb jelére elrendelik a negyvennapos zárt: felhúzzák a hajóra a sárga zászlót, s ez fél ágyúlövésnyire kirekeszti a gályát minden közönséges forgalomból. Ezt minden gyerek tudja Velencében, száz és száz rendelet szabályozza, óvja a várost, mióta 1510-ben oly orvul tört rá a Serenissimára egy Jávából érkező halálhajóról a dühöngő feketehalál.

De még eddig sohasem kapta hátulról - a szárazföld felől Szent Márk városa a betegség miazmáit. Most előbb a Serenissima városaiból érkeztek aggasztó hírek. Verona, Brescia, Bergamo, Pádua, Udine... sorban jöttek a baljós jelentések. Segítséget, katonákat, orvosokat, papokat s kegyes temető testvéreket kértek: segítség... segítség! Saját országát nem zárhatta le Velence úgy, mint a tengert, melyet évről évre menyasszonyává avat ugyan a doge, de erkölcsei felett évközben vigyáz. A betegség csírája talán a papírlapok hátán kúszik végig, melyeket köteles a Procuratie-be vagy a Doge-palotába zúdítani napról napra a szárazföldön székelő magisztrátusok özöne. Velence aktákból s aktákkal él: lovaslegények, postafogatok, hivatali őrjáratok, számtartók, ellenőrök, intendánsok szántják keresztül-kasul Velence birodalmát: ha ezen lazítanának, Szent Márk Köztársaságában megbomlana a sok százados rend.

Mit csinál Velence, amikor nem mulathat? Amikor a nép félve oson ki este a Piazzára... a Riva degli Schiavoni majdnem kihalt. Az Éjszaka Urai megerősített őrjáratokkal siklanak lesötétített gondolákon: kocsmákat látogatnak, örömtanyákra vernek lakatot, kolostorszigetre száműzik a kurtizánokat, ha lakásukon gyanúsabb vendég kap helyet.

A múzsák elnémulnak, a Serenissima ezekben az időkben, amikor a halottak dolgával törődik, nem lehet az élők mecénása. Az írnokok, titkárok, tanácsosok, prokurátorok, inkvizítor, szenátor: mind-mind a halódók s a halottak ügyeivel bajlódnak. Hány ember hal meg naponta testamentum nélkül, ahogy leteríti a kaszás: mennyi gond, baj, bonyodalom, jogviszály! Ki hirdeti ki elmúlásukat, hogyan vesznek erről tudomást a szárazföldön vagy esetleg a máshol Itáliában élő rokonok? Kit vezetnek be hagyatéki gondnoknak, ki kezel, ki számol el, ki adminisztrál? Ki rója le az örökösödési adót? Kire marad a cég, a hajó, a kötelezvény beváltásának gondja, ki fizeti meg a lejáró váltót, ha az egész család halott? Ki tartja nyilván az ingatlankönyveket? Hogyan cserélnek - egy héten esetleg háromszor is - gazdát a birtokok, házak, hajók, jogok? A római jog professzorai bizottságot alkotnak: nekik kell az egykori prétorok ezeresztendős döntvényeiből kikutatni: mi helyes s mi kerülendő ilyenkor, amikor az állam maga nincs ugyan veszélyben, de minden polgár élete merő fikció. A métely nemcsak az egyszerű nép, a dolgos polgárok körében vág rendet, de beoson a Canal Grandéra, a nemesi palotákba is: azoknak a válogatott funkcionáriusoknak is meggyűlik munkájuk, akik a nemesek Aranykönyvét vezetik: ágról ágra, nemzedékről nemzedékre - ők hitük szerint: "Velence"; mint a tengerfenékbe vert százados cölöpöknek a palotákat - úgy kell hordozniok, nekik egyedül, Szent Márk Köztársaságát.

A múzsák hallgatnak, s a szomszédok nem kegyelmesek. Éppoly gonoszul törnek a Serenissimára, mintha Velencében nem pusztítana döghalál; a török s berber kalózok elfogják a velencei hajókat, Ferdinánd főherceg éppúgy betör Friaulba, felmenti Görzöt s Gradiskát, mintha a Piazzán vidáman, önfeledten táncolnának most is a polgárok s atyák. Mindez, persze, azt jelenti, hogy megsokszorozódnak az állam gondjai, de bevételei, jövedelmei, erőforrásai a métely terjedésének arányában apadnak el.

Mit csinál Claudio Monteverdi? Néhány lépés vezet lakásától - birodalmába, a San Marcóba. Mintha szél fújta volna el a paloták ünnepeit... ki gondol most a Combattimentóra, a Mocenigók kimenekülnek Brenta-parti kastélyukba, a Contariniek Piazzolába futnak, a Morosiniek Brescia mellett keresnek menedéket. Mármint: asszonyok, gyermekek, háznép. Csak a "togátusok" maradnak, az uszályos palásttal lejtő szenátorok, avogadorok, prokurátorok, akiknek nem szabad elhagyniuk Velencét veszély idején. A járvány csak annyit segít Velencének, hogy a császári csapatok megállnak: Aldringen nem mer mélyebben behatolni a Serenissima földjére. Míg tart a dögvész, a város, melyet soha nem vett be ellenség, berendezkedik a láthatatlan ellenség ostromzárára.

Mit csinál Claudio Monteverdi, amikor napról napra felhangzik a Miserere? Vidám maszkosok helyett az álarcosok menete hangzik fel, minden este s a hajnal peremén: kegyes konfraternitások tagjai, akik csuklyával borított arccal, fáklyásan vonulnak, zsolozsmákat énekelnek, összeszedik s eltemetik a halottakat.

Claudio siratja Mantuát. Sok hír szivárog át onnan: a háromnapos szabad rablás után még átmenekülhettek velencei területre egyes barátok, volt tanítványok; a "Sacco di Mantova" képe ott lebeg előtte, s az ostrom minden szörnyűsége, a véres pusztulás annál fájdalmasabb, minél inkább érzi: öreg. Mintha elsüllyedt volna az egész ragyogó világ, s elnyelte volna az örömök forrását a Ballo delle Ingrate barlangja. Akik jöttek Mantuából, meséltek a Palota feldúlásáról, a levéltár, fejedelmi archívum, könyvtár, kottatár szörnyű pusztulásáról.

Marinoni kérdezi tőle:

- Meg tudnád még egyszer írni ezeket a műveket, amelyek elpusztultak, Claudio?

Csodálatos mély tekintetével néz rá, a szürke szakállba lepereg egy könnycsepp. Ülnek ketten az alkonyaiban, kint felhangzik a csuklyás jámborok síri éneke. Így ülnek, a kottapapír a mester előtt. Nincs sok dolga. Nincs megrendelés: Párma, Mantua, Firenze hallgat. A Gonzaga-udvar - úgy mondják - Ferrarába menekült, az ottani magisztrátus befogadta a riadt, francia ajkú herceget. Ott van Striggio, ott élhetnek azok, akik megmaradtak. Mantua? Évjáradék, Massimiliano sorsa, ház, emlékek, kották, remekművek? Mintha a Szibilla komor jóslata következett volna be. Velence ép... egy köve sem mozdult, a tűzoltók vigyáznak a kipattanó szikrákra, ellenség nem fenyegeti... s mégis... ahogy titokban mondta a prokurátor - a negyvenezret is elhagyta az áldozatok száma, akik pestisben hulltak el.

Nincsenek zeneórák, kevés a korrepetálás. Régi madrigálos füzetekben lapoz, átír, hangszerel, kiegészít, egy-egy motívumot feljegyez, amikor Tassót, Petrarcát vagy valamelyik korabeli poétát olvassa. A könyvekből jelzők állnak ki, az ón szélével keskeny vonalat rajzol. "Motívum", írja jegyzőkönyvébe. S este néha előveszi a "Melódiát", ezt a csigalassan készülő, furcsa könyvet, mely arra hivatott, hogy megvilágítsa, mit is ért a mester az "első" és a "második" Praktika alatt - hogyan áll az egykori bolognai Artusival, mit hisz a polifóniáról, miben volt próféta, s miben tévedett Vincenzo Galilei... Hogyan kell bánni a disszonanciákkal, mi a szerepe a kromatikának, hogyan lépnek az egyes szólamok előre, mint "szólók"... mi a kapcsolat énekhang és zeneszerszám között.

Fellapozta, mit is írt Artusi róla egykoron:

"...Ezek az újat keresők nem fáradnak bele, hogy éjjel és nappal hatásvadászó módon próbálgassák a hangszereket. Nem értik meg, hogy a zeneszerszámok hamisságra tanítanak, s bizonyos: egészen más dolog vak érzékek eszközével keresgélni tapogatózva, s más - gondosan dolgozni s helyes érzékünkre támaszkodni..."

Milyen keserű volt ez a kritika, amikor először olvasta... lám, tovább:

"...Valóban, minden tapasztalatommal, melyet a művészet szolgálatában szereztem, kimondhatom, hogy e művek szerzője soha semmi jót sem alkotott. Nyugodtan állíthatom, hogy kompozíciói ellentétben állnak a széppel s a jóval - már ami a zene művészetét illeti... Elviselhetetlenek a fül számára: sértik, ahelyett hogy elbűvölnék... A szerző cseppet sem vet számot a zene mértékének s céljának normáival. Egyáltalán nem is értem... egy művész hogyan vetemedhetett ennyire: olyan hibákat követ el, melyek kisgyermekek előtt is szembetűnőek lehetnek...

Sárgult papírlap a fiókban... Milyen rég volt a válasz, melyet a madrigálok ötödik kötetének előszavában írt, negyedszázada:

"Gondos Olvasók!

...Ne legyetek meglepve, hogy elhatároztam magam e madrigálok kiadására, anélkül hogy előbb válaszoltam volna Artusi ellenem emeli kifogásaira... Mantua hercege őfenségének szolgálatában állok, s így bizony nincs mindig annyi szabad időm, amennyit szeretnék... Mindamellett már-már megkezdtem replikámat, hogy mindenki megtudhassa: nem csekély dolgokért írom munkáimat. Mihelyt e válasz gondos tisztázatban elkészül - Második Praktika vagy a Modern Zene Tökéletessége címmel fog napvilágot látni. Bizonyos, hogy lesznek egynémelyek, akik majd ezen meglepődnek, hiszen el sem tudják képzelni, hogy más »gyakorlat« is lehet azon kívül, amelyet Zarlino tanított. De legyenek csak meggyőződve, hogy ami a konszonanciákat és a disszonanciákat illeti: más szempont is van ezeknek alkalmazásában, mint amely mostanság használatos, s ez a másik szempont bőséges igazolását találja abban a gyönyörben, melyet mind a fülnek, mind a szellemnek az új zene okoz. Mindezt csak előre akartam bocsátani, nehogy a Seconda Practica címet valaki elorozhassa előlem..."

Összehajtja... Nem... a Seconda Practica azóta sem jelent meg. Hány éve halt meg Artusi? Majdnem két évtizede: s még mindig itt ül, ezzel a fájdalmas emlékkel, s vívódik az árnyékokkal.

Lapoz... Utolsó derült emlék a Combattimento bemutatója. Már régóta küszködik a szavakkal, melyeknek az a szerepük, hogy megvilágítsanak valamit azok számára, akik szeretnének behatolni a kompozíció s a mester titokzatos műhelyébe.

"...Két, egymással ellentétes szenvedélyt kellett megzenésítenem. A harcosat s a könyörgőt... és igen, a halált. Lelkünk izgalmai vagy helyesebben szenvedélyei hármas jellegzetességet mutatnak fel: az egyik a Harag, a másik a Mérséklet, a harmadik az Alázat vagy a Kérés. E három lelkiállapot, melyet a filozófusok jelöltek így ki, valójában megfelel az emberi hang három helyzetének: a mély, a közepes, s a magas hangoknak... ugyanúgy végül megtalálhatjuk ezeket a zenei kifejezési formákban: concitato, molle, moderato! A két utóbbira számos mesternél találtam már példákat - de még nem leltem sehol ilyent a »concitató«-ra, az izgatottra. A harcosat, a »guerriero« stílust én hoztam be először a zenébe... méghozzá Platón tanaihoz mint forráshoz járulva... Igen, ezt az első kísérletet, hogy a Haragot kifejezésre juttassam, én tettem... s ezt tovább folytattam, s az láthattam, hogy más komponisták is utánozták műveikben említett stílusomat... nagy örömömre s még nagyobb megtiszteltetésemre. Ez a művészet feltétlenül szükséges a zene szempontjából - enélkül - véleményem szerint - a zene eddig nem volt teljes, minthogy csak a kétféle említett lelkiállapot kifejezésére volt alkalmas..."

Ha majd a madrigálok nyolcadik kötete valaha még megjelenik, megírja ezt is, talán a Combattimento előszavában.

Túl sokat tart-e önmagáról? Miért nem alázatosabb? Arra a beszélgetésre gondol, mely harmadéve zajlott ebben a szobában a nála majdnem húsz esztendővel ifjabb német emberrel, aki deresedő szakállal, csalódott szívvel kereste fel ifjúkora édes Velencéjét, ahol egykoron zenét tanult. Heinrich Schütz Gabrieli növendéke volt, az ő szellemét vitte a teutonok földjére. Élete derekán visszatért, alázatos lélekkel, mint aki újból tanulni akar.

Milyen szerényen kopogtatott be hozzá a Canonicába. "Ön a legnagyobb élő mester", mondta Claudiónak kemény, németes olasz szavával. Mégis úgy beszélt, hogy érezni lehetett: ez az itáliai szó Schütznek éltető, eleven melódia, melynek ritmusát igyekszik átplántálni hesseni vagy szász humuszba. Amikor Schütz elhozta hozzá a Dafne partitúráját, a vaskosabb kötet alatt vékony füzetet talált. Symphoniae Sacrae, olvasta a címlapon.

Alighogy Schütz elment, Claudio belemerült a kottalapokba. Lám, itt lehetett - ez ájtatos motettákban - a fordulópont, amikor a távoli német udvarok közt bolyongó mester szakított Gabrieli hagyományaival, a polifóniával, zsoltárénekkel. A német ember felejthetetlen volt... Ahogy beszélt! Soha itáliai művész nem szólt volna ilyen tisztán, majdnem nyersen céljáról. Elmondta szándékait, tudta, mit akar. S mily gazdag alkotásainak sora - passiók, oratóriumok, táncjátékok következnek, közben madrigálok, majd egyházi s világi concertók - igen, úgy kergetik egymást, szeszélyes bőségáradással, hogy a lassan s nehezen alkotó Monteverdi (néha három-négy hónapra is szüksége volt egy favola komponálásához) szinte megirigyelte az alkotás e könnyedségét.

Dafne szövegét Ottavio Rinuccini írta. Igen, gondolja Claudio, ez a Dafne volt az ősforrás: majdnem négy évtizede született Firenzében, s ezt a textust kapta fel az első dramma per musica sodra. Hirtelen eszébe jut, mit mondott Schütz: megkísérelte, hogy saját hazája nyelvén is alkosson, úgy, ahogy a franciák az énekben használják gall szavukat. Így nemcsak itáliai szóval s Krisztus népének latin nyelvén folyik hát az ének... Esztergom alatt a huszárok és hajdúk néha nyers, néha fájdalmas öthangú dallamaikat magyar szóra énekelték. Miért ne írhatna Heinrich Schütz szász, bajor vagy hesseni nyelven?

Schütz is elment. Utána jött Mantua gyalázata, a pestis, a csend, mely ráfekszik a lagúnákra. Harangszó. Miserere. Temetés. Az orgonaszó sem zenélhet vidáman, a nagy ünnepek az "In extremis" jegyében zajlanak, mint amikor dögvész pusztít a városban. Csak az atyák ülnek most is... minden héten a Nagytanácsban, Szenátusban, Tízek Tanácsában. Ha nem jelentkezik egyik vagy másik a harsány, kiáltó szóra: elégedetlenül csóválják fejüket. "Mulaszt"... Pedig ezalatt már a halotti bárka viszi testét a szigeti temető felé.

Este van, s a karmelita, aki csattogó facipőjével lép be, lehúzza a csuklyát, csak szeme villan ki. Claudio megretten - Francesco fiának is ilyen a köntöse, ha rendtársai között él s nem a San Marco kórusán énekel.

A Névtelen meghajlik, mellén összefont kézzel. Annyit lát, hogy szeme könnyes, egy csepp lepereg a vörösesszőke szakállra.

- Laudetur... - mondja nagyon halkan, s a maestro vállára teszi kezét - mindnyájan siralom völgyében élünk, mester, ki előbb... ki később...

Megrettenve néz fel a barátra:

- Francesco... a fiam?

- Testvérem volt az Úrban. Nagyon szerettem... A fekete halál bejött a kolostorunkba. Egy nap... Néhány óra... Mester, jó keresztények között halt meg: megvolt lelki vigasza. Nem várhattuk meg, míg eljön az apja. A Respublika törvénye szerint...

Nincs mit mondani. Mint a kő, néhány mondat. Mint a kő, úgy rogy össze a rettenetes súly alatt. A barát ül, nem szól, nem imádkozik. Sír. Csendesen, lassan, s az apa érzi, hogy ebben a rettenetes órában nincs egyedül.


Így telik el az 1630 - Mantua feldúlásának s a velencei pestisnek végzetes esztendeje. A tél csak ólmozza, a Fekete Angyal szárnyát, suhogását tovább hallja a Serenissima. A féltve őrzött nagykönyvek már százezres számokról tudnak... 1631 tavaszán erősödik a "pestilentia", májusban a "szárazföld" veszteségei túlhaladják a félmilliót, a szigeteken több mint feleannyi. Mindenki rettegve várja a forró nyár közeledtét: a város lassan kihal, aki teheti, elmenekül - Velence, mely egy esztendeje még több mint kétszázezer lelkével Európa egyik legnagyobb városa volt - most lélekszámában volt nagyságának negyedére zsugorodott. S ott a nyár... amikor minden járvány új erőre kap, miazmák hullnak a szerencsétlen emberiségre, csillagokból, föld gőzeiből, halottak mételyes maradványaiból.

Jön a nyár: a járvány nem erősödik, inkább csökken. Az atyák tanácsában az első szó a szekretáriusé, aki beszámol, múlt héten mennyit kaszált az Angyal. Néhány hete - mintha csökkenne az epidémia; két hét múlva már csak szórványos eseteket jelentenek, az orvosok lassan példálóznak: a dögvész is "kiélheti magát"... így volt ez abban az évben is, amikor Tizianót elragadta... majdnem százesztendős korában a halál. - A prokurátorok bólintanak. A Nagytanács hézagaira gondolnak, a nemességre, melyet minden elővigyázat ellenére is ugyanúgy megtizedelt a betegség, mint a jogtalanokat.

Az Atyák várnak. Semmit sem szabad elsietni: a Serenissima aranymondása ez; ezer éve gyakorolják e kétes bölcsességet az atyák. De most - maguk között - úgy határoznak: ha egy teljes hónapon át legfeljebb csak szórványos pestishalált jelentenek, ha az orvosok gyógyult betegekről számolnak be, ha nem kell egy hajóra sem kitűzni a sárga zászlót: kihirdetik az ősi szokás szerint, hogy Velence felszabadult! A város tovább él. Szent Márk respublikája örök.

Még várnak... még itt-ott jelentenek szórványos eseteket, Malamoccon, Muranóban egy bergamói üvegfúvó halt meg gyanús körülmények között, egy flamand halászhajó legénységét nem engedik be a lagúnák közé... De lassan elcsendesednek ezek a vészjelek is: a város még nehezen lélegzik, még nem tért vissza a menekültek java, még alig tudják számba venni a pusztulást, halottakat, az űrt, melyet az Angyal a városban hagyott.

Az őszi szelek elfújják a miazmák utolsó éledését is, s október-novemberben már nincs több áldozat. A Tízek Tanácsa veszi kezébe a dolgot. Most is egy Contarini a doge - Niccolò a neve. Jó velencei szokás szerint bizottságot szerveznek, melynek feladata előterjesztést tenni a különféle tanácsoknak, főbizottságoknak, hatóságoknak arra, hogy hogyan is gondolja a Köztársaság annak ünneplését, hogy a pestistől megszabadult. Mert míg ilyen ünnepség hírét nem viszi szét világszerte a fáma - Velence aligha számíthat arra, hogy karneválkor megint megtelik a város gazdag, költekező idegenekkel.

A bizottságban a prokurátorok, egy inkvizítor, a legrangosabb szenátorok ülnek. Maga a doge - szomorú ember, akinek öregkorára ólomsúllyal nehezedik a fejedelmi süveg - halk hangon nyitja meg az ülést.

- Amikor ifjú voltam, engem is kisorsoltak a fiatalok között, ott ültem a Nagytanácsban, s tudom, akkor is megünnepelték a Fekete Halál távozását. De akkor Velencének még voltak művészei. A legnagyobb, a fejedelem... akinek egy császár vette fel ecsetjét: Tiziano meghalt. De még élt Veronese és Tintoretto, s úgy hittük: az ő fényük s ragyogásuk nem apad el... Igen, még az öreg Palladio mester is élt - készséggel ajánlkozott, hogy segít az atyáknak megünnepelni a veszély elmúltát. De mintha kihalt volna a lagúnák közül a Hét Művészet... Mintha elnémultak volna a költők, mintha köd szállt volna rá a festők egykor ragyogó színeire. A szobrászok, kőfaragók csak halotti emlékeket, sírdíszeket formálnak majd bronzból s márványból... Mióta a métely megszállt bennünket: Velencében egy házat nem építettek, nemhogy palotát... templomot... valamilyen nevezetes monumentumot. Mivel akartok ünnepelni, atyák?

Mocenigo sem volt már fiatal. Görnyedt válláról hullott alá a palást.

- Serenissime, nem említette a zenét. S nem volt talán méltányos, amikor az architektúráról is úgy beszélt, mint amelynek művészei már halottak. Ha egyes hűtelen múzsák el is hagyták a lagúnákat, Polymnia, Thalia s Terpsichore nálunk maradt... az a múzsa, akit egykoron AOIDÉ-nek neveztek a Helikon tövében, aki mindenkor az ének patrónája. S említhetném az építőmestert is, aki ma képviseli Sansovino s Palladio hagyományait. Kegyelmességtek mindnyájan tudják: kire gondolok.

Itália-szerte ismeretes, hogy édes olasz földünk legnagyobb muzsikusa... itt él, csendesen, fiát gyászolva... a Canonica falai között. Messer Monteverdi az Úr embere. Orgonájának szavát eltemetik a múló órák, de hangjegyei megmaradnak. Amit fejedelmek, hercegek dicsőségére játszottak a kifosztott palotákban - ki emlékezik már azokra. De a kották, melyeket Velencében dúcokra metszettek - míg olvasó emberek élnek, megőrzik Claudio nevét. Írjon olyan Te Deumot most, melynek emléke nem illan el a tűnő idővel, ez fog felhangzani mindannyiszor, ha Szent Márk országa nagy veszedelemből menekül.

A másik, akikről szólok - ifjú ember. Még nincs is harminc, de már nevét szárnyra vette ugyancsak a hír. Longhena mestert nem kábítják el az aranycifraságok, az új divat szertelen körvonalai. A nagy ősök szellemében teremtett eddig is, s Palladio büszke lehetne, ha megélte volna, hogy lássa, mit alkot művészetének fiatal sarja. Azt javaslom az atyáknak - emeljen a Serenissima új, minden eddiginél méltóságteljesebb templomot. Adja hírül a világnak, hogy Velencét megrázhatták az idők, beteljesedhetett fölötte - mert bűnös város - a mennyei ítélet, de a Serenissima föltámadt, az élők megköszönik az Úrnak, hogy életben maradhattak. A Serenissima sem nem öreg, sem nem fiatal. Örök.

A prokurátorok így eldöntötték, mivel ünneplik a november végére kitűzött hálaadó istentiszteletet. Claudio Monteverdi ünnepélyes misét szerezzen, s Longhena, az építőmester tegye le annak a templomnak alapkövét, melyet Santa Maria della Salute-nak keresztelnek majd el, annak emlékére, hogy a város a vésztől megszabadult.

A Köztársaság heroldja megy a maestróért a Canonicába. Az ilyen hívás mindig megrettentő is. Aki búcsút vesz lakásától, nem tudja - hivatalbeli dolgokban hívatják-e, vagy valamilyen titkos vád érte, s a félelmes közvádló tekintetével találkozik. Míg megy sötét köntösében, rendre veszi életét. Talán attól a naptól kezdve, hogy gyermek létére először léphetett be Ingegneri mester csodálatos műhelyébe, odáig, hogy a Karmelita elhozta hozzá elsőszülötte halálának hírét.

A Palota folyosóin vezeti a néma fegyveres: ajtók nyílnak meg, láthatatlan kezek nyomán csukódnak: minden a némaság, titok, misztikum jegyében áll. Minden fordulón őrszemek, a képek mögött embertekintet lövell, a szőnyegek elnyelik a lépés zaját. Így jut be a legbelsőbb szobába, melybe közönséges halandó, rendes időkben, nem kerülhet be soha.

Claudio valaha udvari ember volt. Contarinit, a dogét, még prokurátor korából ismeri, tudja, milyen tiszteletet kell adnia a legfőbb tanácsuraknak. Egyedül áll, hajadonfővel. A többi mind ül, hallgat. Az atyák tekintete végigszánt ezen a szürke szakállas, aszketikus zenészarcon. Mindnyájan tudják, hogy fiát vesztette el.

- Signor Claudio Monteverdi, foglaljon közöttünk helyet.

A doge hangja. Ez a legnagyobb megtiszteltetés, melyben nem nemes halandó a Serenissimában részesülhet.

- Signor Monteverdi, tegye fel süvegét. Ön sem fiatal, ide a szobába befújnak a szelek.

Contarini mosolyog. Még csend van, várnak... várnak valakit.

A fiatalember arca riadt: hazulról hozták, munkaköntösben jött el, mészporos, zubbonyán cinóberfesték s tus nyoma. A kiküldött palotaszolgának nem szabad egy szóval sem elárulnia - hová mennek, mi célból történik az előállítás. Longhena mozgékony, sima arcú, római stílust tartó művész, könnyű barettját kezében tartja, hosszú harisnyanadrágját igyekszik porolni: már látja, nincs... itt nem lehet baj. Ő az egyetlen, aki áll. Őt nem kínálja a doge hellyel. Longhena mesterember, fiatal.

Niccolò Contarini halkan köhécsel. Arra gondol, megéri-e legalább, míg elkészül a Te Deum... s hogy ott legyen, amikor lerakják az új templom alapkövét... Mire megépül...? fázósan néz ki az őszbe. Épp ilyen szerencsétlen esztendőkben kellett neki uralkodnia?

A prokurátor halkan beszél. Kicsit iskolásan, ahogy felvázolja Velence nyomorúságát. Papírlapról olvassa: a városban negyvenhétezer ember halt meg, a szárazföldön hatszázezer, a szigeteken harmincháromezer. Kereken hétszázezer lélek: egész nagy országokban nincs ennyi ember... Bizánc birodalma nem állt többől, amikor az utolsó császár elesett. De ahogy a beteg, ha elmúltak a sorvasztó lázak, igyekszik még a teljes gyógyulás előtt talpra állni; ha vánszorogva is, de keresi az éltető napot, új vért próbál szerezni az ereibe... úgy próbál San Marco köztársasága visszatalálni a régi élet rendjébe, megköszöni az Úrnak a vész elmúlását, s ezért nagy hálaadással lezárja nyomorúságai korszakát.

Longhena s Monteverdi eddig nem ismerték egymást. Az ülve hallgató zenész mosolyogva nézte az ifjú ember köntösén a mesterség jegyeit: őt is váratlanul hívták hát ide. A prokurátor hosszú mondatai az atyák ősi hagyományainak rendjébe illenek. Ezek a bőbeszédű orátorok, karmos kezű kufárok, sietős szeretők, kapitányok, ha úgy kívánja életük rendje: de itt, a tanácsban a homokóra lassúságával pereg csak az idő.

- A legünnepélyesebb mise hirdesse a Serenissima hálaadását s ez a mise légyen kegyelmed műve. Signor Claudio Monteverdi nem menekült el fogadott városából, minden vasárnap megtartotta a San Marcóban az istentiszteletet, készséggel állt a Serenissima szolgálatára. Méltó arra, hogy őt érje a megtiszteltetés: készítse el a nagy, világraszóló hálaadó ünnep miséjét.

Longhena kemény, római arca előrehajolt. Most felé fordult a prokurátor.

- Messer Baldassare Longhena, kegyelmed éveire még ifjú ember, de máris abban a hírben áll, hogy örökölte nagy elődei tehetségét, akik tudásukkal, művészetükkel, szorgalmukkal szépítették... a világ gyöngyévé tették a Serenissimát. Az atyák választása kegyelmedre esett. Istenházáról van szó, melyet Santa Maria della Saluté-nak fogunk hívni, a Canal Grande torkolatánál fog állni, hirdeti majd, hogy az atyák megtartják a fogadalmat, melyet a vész idejében bűnbánattal vállaltak magukra. Az atyák úgy döntöttek, hogy Velence két legnagyobb élő művésze hirdesse ég és föld felé: Velence lakolt bűneiért, de penitenciát tett, most újból élni akar. Dixi. Ez az atyák véleménye.

A tanács nem is kér választ: a doge felemelkedik, ilyenkor látszik, milyen roskatag, csak az akarat tartja az erőt a romló testben. Mosolyogva mondja, ahogy elhalad, két ifjabb szenátorra támaszkodva:

- A San Marcóban még szeretném hallani... a Missa Solennissimát! Ha már az új istenházában nem fogok sohasem imádkozni. Örülök, hogy itt voltam, hallottam... megélhettem ezt a napot.


32.

November. A bűnbánók, flaggellánsok között már feltűnik egy-egy élénkvörös köntös, félálarc, érezni a rózsaolaj illatát. A város összezsugorodott a lelkek számában, a Signoria mint óriás csontváz terül el, s a hivatalok százaiban próbálják visszacsalogatni az életet. A köd végigkúszik a lagúnán; már esténként kinyitnak a kocsmák, örömházak, kártyabarlangok; az Éjszaka Urai behunyják szemüket: induljon meg az élet... teremtsenek forgalmat a kurtizánok, némuljon el végre ez a szörnyű, örökös miserere, mely másfél éven át hangzott Velencében.

A Missa Solennissimát, e komor Requiemet s egyben Te Deumot a San Marco megerősített kara adja elő. Ez az első nagy állami ünnepség, mely már az új doge, Francesco Erizzo nevéhez fűződik. Az öreg Contarini nem élhette már meg sem a Te Deumot, sem a Maria della Salute alapkőletételét.

November 28-án bágyadt napfényben érkeznek sorban a Köztársaság legfőbb méltóságai; kilenc órakor kezdődik a hálaadó nagy istentisztelet. Külföldi követek első ízben merészkednek most a városba, itt-ott idegen szót lehetett már hallani; itáliai fejedelmek küldik jó kívánságaikat, legalább színlelt részvétet mutatnak a jó sorsában annyira irigyelt Serenissima iránt. A templom énekkarához két szárnyon csatlakoznak a Köztársaság híres ezüstkürtösei. Amikor elhangzik a pátriárka kétórás szentbeszéde, s a roskadásig megtelt templomban elér a mise a Glóriá-hoz - kint megszólalnak a harangok, dörögni kezdenek az ágyúk, s a kürtök ezüstös rikoltása hirdeti a város népének s a lagúnák távoli világának: Szent Márk városa megszabadult a megpróbáltatások alól, a Serenissima örök.

Longhena azt kérte, hogy ott lehessen a Cantoriában, amikor Monteverdi vezényli a misét. Ez a vékony, sápadt ember a római arcával, meghúzódik egy sarokban, s amikor lehunyja szemét - e polifonikus, egymásba olvadó kórusok képzeletében mértani formákat öltenek. Hatalmas boltozatokat lát, íveket, arányt. Mindennek megvan a maga harmóniája, minden arányos, minden az egész kedvéért lett: a bűnbánó mise nem tűri a túlzott cifraságot, cantilenákat, ariettákat, a mester kerüli a melizmákat.

A nagy ünnep délben ér véget: a mise több mint négy teljes órán át tartott. Az énekesek holtfáradtan ülnek le kisszékre, orgonapadra. Lent kavarog színes világában a San Marco, a száz és száz gyertya fénye csodálatos elevenséggel rezzenti fel a tetszhalott mozaikszenteket. Glóriák csillannak, egy-egy mennybéli előrehajlik, mintha a nép közé peregne dicsfényéről az arany. A mester fáradt, Longhena ajánlkozik, elkíséri, talán sétálnak egyet a téren, míg magányos délebédre megtér a Canonicába. A Piazettán... elvegyülnek az ünnepi sokaságban, a Riva degli Schiavonin majdnem a régi tarkaságában hömpölyög a nép. Az építőmester keze átnyúlik a szürke, novemberi párákon, melyek jelzik az ereszkedő ködöt. "Ott... maestro... látja... ott: az fogja lezárni a Canal Grande képét. Ott fog emelkedni az én templomom!" A fáradt muzsikusszem nem lát semmit, de már Longhena a semmiből kupolát kerekít... nincs rajzón vele - egy ház falába karcolja tőrével: hogyan képzeli a Salute kupoláját... merre lesz homlokzata, hogyan zárja le a tenger s a város felé a kiszakadó, imbolygó teret.

- Ossza meg velem, messere, ebédem! - Ahogy visszaérnek a Piazzára, a legtöbben megismerik Monteverdit, éppoly sokan ismerik már Longhenát is. Néznek utánuk: mint megy az idős s az ifjú mester, s mint tűnnek el a Canonica szűk bolthajtásai mögött.


33.

Velence túlélte a csapást. Az elárvult paloták erkélyén újból megjelentek előbb a szolgák, szerecsen szolgálólányok, majd a ház urai s úrnői, a Canal Grandén minden nappal, minden estével jobban visszatér a ragyogás, egy hónap múlva már százcsillagú szemével újból ott tükröződik habok tetején a világ egyetlen főutcája, az erkélyekről áramló muzsika szavát átveszik s egymásnak adják a nesztelenül sikló gondolások.

De hétszázezer ember pusztulását nem lehet egészen kiheverni ilyen kis országban, melynek törvényét, szerkezetét már rég kikezdte az idő. Mindenki - maguk a távolabb tekintő atyák elsősorban - érzik az elmúlás leheletét. A nagyhatalmak a mantuai háború óta mint kedves, agg rokont tisztelték a Serenissimát, de mint hatalmi tényező, mint félelmetes vetélytárs - Velence többé már nem szerepel az európai színpadon. Az Arzenálban lassúdott a munka, kevesebb hajó épült, bár még mindig ezek voltak annak az időnek legjobb tengeri járművei. A város képe kialakult a maga ódon, szelíden gótikus ragyogásában - s Longhena műve -, a Santa Maria della Salute fogadalmi templom is épülni kezdett vázaiban - lezárva (mintegy ellenpólusaképp a San Giorgio Maggiorénak, Palladio egyik utolsó gyermekének) az ősök szellemében a csodálatos, megmásíthatatlan velencei városképet.

Longhena mester volt az utolsó, aki fiatal kora ellenére hű maradt az ősök kőbe álmodott kétezer éves formáihoz. A római diadalívből alakított főkapu jelezte a múló barokkhoz nem kötött antik hagyományt. De maga az élet a templomok s paloták körül mintha egyetlen óriási farsang lett volna, melyben néhány esztendő múlva senki sem emlékezik azokra a hónapokra, amikor a város nem volt más, mint egyetlen óriási temető. Újból jöttek az idegnek, akiktől a Köztársaság nem félt, akiket csalogatott. Az Éjszaka Urai elnézték, ha valamelyik kurtizán kis palotát vásárolt magának s ott hajnaltól hajnalig folyt a dáridó. A Serenissima, mely egyre több szigetét, birtokát, tengerentúli piacát veszítette el - örült, ha kenyeret adhatott polgárainak. Ha kevesebben mentek kormányosnak, tüzérnek, fűszerválogatónak az Indiákra - nőtt azoknak a száma, akik magában a városban szolgálták valamilyen formában az egyetemes Gyönyört. Ugrásszerűen nőtt a parókakészítők, parfümkotyvasztók, kerítők, gyorsrajzolók, utcai írnokok, gúnyversszerzők száma. Száz és száz olyan foglalkozás támadt, melyre azelőtt senki nem is gondolhatott. Apró hivatásos zenekarok váltották fel a műkedvelőket, akik saját városrészük, kerületük becsületéért harcoltak.

Az ősz és a farsang: ez volt a csodálatos világ, amikor a legtöbb idegen érkezett, a nemesi palotákban is ilyenkor egymást érték a mulatságok, ezt utánozta a polgárság módosabb rétege - ilyenkor sétálgattak külföldi urak és dámák át a szegénynegyedekben is, megkacagva a nyomorultak festői rongyait. Ez is hozzátartozott a velencei képhez, rézpénzhajigálás az éhes kölykök közé, akik egy-egy soldóért lebuktak a kanális hideg vizeibe.

Ahogy csillanóbb lett az aranyháló, úgy sokasodott a kocsmák, fogadók, a "stagioné"-ban bérelt termek száma: itt kockáztak, amott kávét lehetett inni - ezt a Levantéról hozott fanyar fekete italt -, egy pajtában csepűrágók ütötték fel tanyájukat: megszülettek a parányi bábszínházak, melyek kordén vándorolva bájolták el e kor örök gyermekeit. Arlecchino honnan jött? Merre tartott? Velencében is járta diadalútját. Az atyák törvénye itt-ott lazított a szigorú szabályokon, melyek előírták, hogyan öltözködjék nemesúr és dáma, hogyan a polgárság férfiai s asszonyai, mit szabad s mit nem a kisnépnek? Farsangidőben a "maszk" - e bűvös velencei álarc felmentett mindenkit minden szokás alól, mesterlegényből nemesurat formált, férfiből nőt s a paloták hercegnél gőgösebb patríciusai festői rongyokat kölcsönöztek, s úgy mentek lányokat hódítani a szegényvárosrészekbe.

Csak a kurtizánok őrizték a régi, nagy hagyományokat: reájuk kiszabta a Serenissima türelmi adóját, korlátozta szolgálólányaik számát, osztályokba sorolta őket, szépségük, gráciájuk, jövedelmük szerint... s legfőképp azért, hogy milyen szolgálatot tettek a Serenissimának, melynek ők voltak hosszú századok óta legtökéletesebb kémei.

A Köztársaság megállt fejlődésében, sorvadt, csak fülei lettek egyre hosszabbak. Mintha ez is a Hét Művészet egyik torz, de mesterien fejlett ága lenne - úgy alakult ki Velencében a szemfüles, mindenre kész, s mégis játékos besúgó típusa. Minden nagy patríciusháznak megvoltak kémei s ellenkémei, ezek titokzatos alvilági szövetségben hálózták be a város nappali s éji rendjét. Az inkvizítorok, a prokurátorok, főként a Tízek Tanácsának tagjai, akik diktálták a néma törvényt s élet és halál urai voltak minden lélek felett... éppúgy tartottak a titokzatos s ismeretlen besúgók szavától, mint maga a doge, a hadsereg főkapitányai, az Arzenál vagy a flotta urai. Minden falnak, minden palotának, kocsmának, kertnek, gondolának - füle volt, a hallgatózók sokasága élt abból, hogy más áru hiányában titkokkal kereskedett; vett s eladott. Adóslevelek keringtek elszegényedett nobilik aláírásával, akiket az uzsorás lejáratkor már gúzsba kényszerített: saját családját árulta, szeretőinek titkát leste el. Ez a félelmes bűnpatak... ez a rágalomfolyam, igaz s hamis hírek keveréke özönlött az Oroszlán Száj torkán keresztül a Palota legmélyebb rejtekéig, ahol népüktől megcsömörlött inkvizítorok osztályozták a júdásleveleket.

De a Piazzán egy percre sem torpant meg az élet. Éjszaka kirajzottak a sbirrek, fegyveresekkel teli gondolák álltak a kiskapuban, míg köpenybe burkolva, álarcban le nem hozták a kiszemeli áldozatot, aki eltűnt nyomtalanul az ólomtetők alatt. Ezalatt a Piazzán sétáltak az idegenek farsangidőben. A nép már ismerte őket, a vendéglátók mindenkit lemértek, tudták, kinek mi a kedvtelese, kitől mit lehet remélni. Rangrejtve olasz fejedelmek jöttek, de egyre emelkedő számban érkeztek német hercegek, főrangúak is, akik a végtelen háborúk, dúlások elől itt kerestek menedéket, s az örök vallásharcok közepette a türelmes Velence langyos légkörében élvezték az életet.

Az idegenek - divat lett - a városlakókhoz hasonlóan keresték a színjátékot, a színpadi élet minden változatát - kezdve a csepűrágók nyers, vásári tréfáitól, úriházak, paloták bemutatóin át egész a templomok vasárnap délutáni concertóiig; a kolostorok házi hangversenyétől - a válogatott bemutatókig, melyeknek a Doge-palota volt a színhelye.

A patríciusok kufárok voltak, s már régóta töprengtek azon, hogyan teremtsenek pénzforrást ebből a szenvedélyből? Hisz meghívókért ostromoltak minden patríciuscsaládot velenceiek és idegenek is, amikor híre ment, hogy valamilyen concertóra vagy komédia előadására készülnek, esetleg hivatásos zenészekkel. Ezeket a bemutatókat, ha jól sikerültek, egyszer-kétszer megismételték, de a hatalmas költség, mellyel az előadás járt, meggondolásra késztette a gazdagabb patríciusokat is.

Az elsőszülött Tron, a család ifjabb hajtásából, bejárta követi küldetésben Itáliát, a francia udvart, áthajózott Angliába, ahol gyakran ült színházak páholyában. A patrícius Tron sokáig töprengett, míg családi tanács elé bocsátotta tervét. San Cassián kerületében saját telkükön színházat akar építtetni, elsősorban azért, hogy itt zenés komédiát, melodrámát, favola in musicát adjanak elő. A színház már olyan berendezéssel bírna, hogy megfelelő elhelyezésre találjon a zenekar, hely legyen a gépezetek számára, s a tér kihasználásával a szűk földszint, s lehetőleg három páholysor szolgálja mind a vendégek kényelmét, mind a gazda üzleti érdekeit.

A családi tanácskozásban a Tron nemzetség három generációja vett részt. A szenior tizenhét éves korában ott harcolt Lepantónál, s félig megsüketült a rettenetes ágyúdörgéstől: így hát nem nagyon érdekelte sem a színház, sem a zene. Véleménye szerint kockázatos vállalkozás, amibe bele akarnak fogni: az ilyen mindig megbosszulja magát. Gyömbért hozni a Moluccákról, Guineában felvenni rabszolgákat, ezeket eladni Jávában: ez az üzlet. Erdőket vásárolni a bosnyák vidékeken, s ezeket leközelíteni dalmát kikötőkbe: ez üzlet. Betársulni valamelyik firenzei bankházhoz, ha az évi hatvanszázalékos kamatra ad kölcsönt a francia királynak: ezen is lehet keresni. De azért beleverni magukat tetemes építkezési költségekbe, azért szerződtetni mindenféle szedett-vedett komédiásnépet, hogy patríciushoz nem illő módon pénzért táncoltassanak medvéket, lisztes képű fickók ugráljanak, dudáljanak s kelepeljenek - nem méltó a nemes Tron nemzetséghez, melynek egyik tagja ezelőtt százhetven esztendővel dogei méltóságot viselt.

De már akkor a család ifjabb, vállalkozó tagjai megkötötték a szerződéseket, megrendelték a faanyagot, éjszakába nyúló szívós vitával nyomták le a költségeket. A családfő, míg lehetett, tiltakozott; a valóság az volt: minden patrícius már leste, hogyan sikerül Tronék üzlete, s így a többi öreg is rábeszélte az agg szenátort: adja be derekát.

Tron maga nem akart túl sokat vesződni színházával, melynek elsősorban a haszna érdekelte. Ha olyanformán adja bérbe az egész épületet, hogy a bérlő megkapja a földszintet, melynek bevételére így számíthat: ebből elláthatja a színjátékot, s még haszna marad. Ebből kell tehát kijönnie, míg a páholyok jövedelme a tulajdonost illeti. A bérlő nem fizet bért, de gondoskodnia kell arról, hogy ősszel és farsangkor a Ház tekintélyéhez méltó előadást biztosítson estéről estére - elsőrangú énekesek, zenészek szereplésével. A helyárakat nem szabad magasabbra szabni négy velencei líránál, ennyit igazán megfizethet minden polgár, gondolás, mesterlegény, örömlány, aki napközben valamit keres. A páholyok... az más: ezeket egész idényre adják bérbe, idegeneknek is, szép, kerek összegért. A Tron család - ha sikerül a páholyok kétharmadát kiadni - három idény alatt beszedi az építés költségeit.

Velence patrícius szalonjaiban ebben az évben Tronék vállalkozása volt egyik legfőbb téma: míg ácsok, kőművesek, díszletezők, mechanikusok dolgoztak, elhelyezték a csillárokat, gondoskodtak öltözőkről, megfelelő zenekari elhelyezésről, süllyesztőkről s zsinórpadlásról - Tronék ügynökei - három szegényebb nemesfiú - végigjárták a palotákat, fogadókat s mindazokat a helyeket, ahol bőpénzű idegenek szoktak megfordulni. A fogadósok hasznot húztak a bérbe adott páholyok díjából, így szívesen foglalkoztak ezzel az új üzletággal, abban a reményben, hogy így egyszer-egyszer - a gazda jóvoltából - maguk is ingyen nézhetik meg az előadást.

A társulattal is lekötötték a szerződést. Egy firenzei polgár vállalkozott elsőnek, hogy kipróbálja az új velencei stagionét. Persze, a nézőtérrel nagyon takarékosan kellett bánni, a legkisebb méretű székeket ácsoltatták, s ezenfelül jókora részt kerítettek el állóhelynek: ide számlálatlanul be lehet zsúfolni a későn érkezőket, valamivel olcsóbb belépti díjért. Hogy pedig az előkelőségeket ne zavarja a földszinti kisnép, csőcselék zaja, bűze, fecsegése - minden páholyt kis zsalurácsokkal láttak el: ha ezt behajtotta a páholy bérlője - ő ugyan láthatott a színpadra, de rejtve maradt a nézőtér előtt. Emellett a rács meg is szűrte az illetlen zajt...

Tronéknak ráment néhány hónapjuk, míg San Cassianóban felépült, elkészült s kellő felszerelést nyert a színház, melynek még nem tudtak határozott nevet adni. Erősen hódított újabban - a tudákosok körében - a dramma lirico megjelölés, míg mások szívesebben használták a dramma per musicát... vagy a commedia per musicát, sokan - különösen, akik annak idején jártak Firenze s Mantua udvari ünnepélyein, még mindig favolát, vagy favola in musicát mondtak. De a köznép unta - úgy látszik - ezeket az antik hagyományokban gyökeredző szavakat, s hányaveti módon egyszerűen csak operának hívta a bemutatót.

Tron látta titkár korában az elmúlt, vissza nem térő mantuai világ nagy bemutatóit, járt Firenzében, Rómában, végigélvezte Montalto bíboros palotájának énekes játékait. Tudta, mindez rengeteg pénzbe kerül - különösen az állandóan fizetett ének- és zenekar, az nyeli a pénzt; ez az a tétel, ahol alaposan takarékoskodni lehet akkor, ha nincs udvari igény. Viszont nem hiú befektetés a gépezet, kulissza s minden egyéb díszlet, mert ezt sokszor, némi változtatással, átfestéssel újból fel lehet használni. A szólóénekesek vonalán nem szabad sokat megtakarítani, ők azok, akik becsalogatják a közönséget. Ezért fel kell kelteni a publikum érdeklődését, pártokat kell formálni, mesterségesen szítani a rivalizálást énekesnők, énekesek, heréltek között. A szólóénekeseknek minden fényt s ragyogást meg kell adni - kosztümök, páncélok, díszletek, fények - mind azt a célt szolgálják, hogy minél fényesebb, minél látványosabb legyen az előadás.

Tron számolt. Egykori doge őse, bizonyos Niccolò, gazdag örökséget hagyott különféle vállalataival, melyet azóta a család szépen szaporított. Nem... egyetlen zecchino sem megy itt veszendőbe, bármennyire is dohog a nagyatya, s az őszi évadra már játszani kell San Cassianóban. Tron úr Francesco Manellihez fordult, aki ebben az időben mint elsőrangú szaktekintély szerepelt s néhány éve Velencében telepedett meg. Manelli korábban egyházi férfiú volt, s a tivoli székesegyházban kezdte pályafutását mint énekes. Egy színésznő kedvéért világi sorba lépett, néhány évig karmester volt városa dómjában, de ellenállhatatlanul vonzotta a favolákban, színpadi énekes játékokban rejlő lehetőség - első bemutatója Bolognában volt, hét éve, ahol Deliáját adta elő. Tron megszerezte a szövegkönyvet, írója Benedetto Ferrari mester zenész volt, poéta, kürtös és énekes, s már Rómában felfigyeltek könyvben megjelent kantátáira. Kitűnő szövegkönyvírót sejtettek benne, s míg a mesteremberek elvégezték az utolsó ecsetvonásokat a színházban, már megkezdődött zenekar, énekkar, szólóművészek verbuválása - s ugyanakkor a páholyok bérlete érdekében is elindult a licitáció.

1637 telén nyílt meg Velencében az első színház, melynek földszintjére bemehetett mindenki, aki jegyet vett. A páholyok ugyancsak "mindenki" számára készen álltak, a velencei nemesség sietett is a páholyok javát lejegyezni, egy tucatnyit fenntartottak az idegeneknek. Tronék azt az utasítást adták az ajtónállóknak, hogy ha egy páholy üresen marad az előadás elején - még engedjék be oda a lent őgyelgő gondolásokat. Ez rendkívül szerencsés ötlet volt, mert így ideszállították elsősorban az evezősök az előkelő idegeneket, s maguk is szívesen lebzseltek a színház környékén, lesve, mikor s hol kapnak ingyenes helyet. Végül a gondolások növelték a színház népszerűségét, s ez lehetőséget adott arra, hogy a páholyok árát évadról évadra emeljék.

Persze, a színfalak mögött nem ment minden ilyen egyszerűen. Velence törvényei nem ismertek ehhez hasonló esetet: egy patrícius teátrumot épít, s ott pénzért akárki helyet foglalhat vagy állhat, saját passziója szerint. De ki gondoskodik a rendről? Ki biztosítja az atyákat arról, hogy ily zsúfolt tömeg körében nem reppen-e el egy szikra, nem hangzik el egy szó, mely bánthatná a Signoria érdekeit? Ki törődik majd azzal, hogy a kisnép ne sértse meg a nemesség tekintélyét valamilyen ostoba közbeszólással? Ha a nézőtéren eloltják a gyertyák jó részét, maga a félhomály is kedvez az ilyen zavarkeltőknek.

Tronék erre kötelezték magukat: húsz fegyveres brávót tartanak szolgálatban, azok majd gondoskodnak arról, hogy a közönség illendően viselkedjék, verekedés nélkül hagyja el a színházat, s az úri rend kéregetők, imposztorok zaklatása nélkül szállhasson gondolába vagy a gyaloghintókba. De még így is nehezen ment az engedély! Tron ismerte a hivatalok aktagyártási szenvedélyét, így magához Erizzo dogéhoz fellebbezett. Ez a hosszú életű, bölcs államférfi másfél évtizednél hosszabb ideig tartotta kezében Velence legfőbb ügyeit. "Szaporodjatok, gazdagodjatok", mondta Erizzo, amikor Tron feltárta előtte számadásait. Hatalmánál fogva merész sakkhúzást tett... A doge úgy határozott: mindennemű dalszínház alapítása, működése, ellenőrzése a Tízek Tanácsának hatásköréhez tartozik, az állam legfőbb, félelmes ítélőszerve tartsa rajta a San Cassianón szemét. De ha a Tízek Tanácsának egyenes pártfogoltja a színház - annak dolgába alsóbb magisztrátusok hogyan is szólhatnának bele. Így doge, Tízek Tanácsa, a velencei nép s az odaözönlő idegenek jóvoltából megnyílhatott az erős farsangi hidegben a San Cassiano.

Az első esték csodálatosak voltak. A varázs, hogy nem vendég a néző, hanem megfizette helyét, jogot formálhat rá, senkivel szemben nem áll fenn kötelezettsége - elbűvölte a velenceieket. Bár a Tanács nem szívesen látott a nézők között hölgyeket - ez persze elsősorban a páholyokra vonatkozott -, mégsem tudták megakadályozni, hogy az álarcosok között nők ne szerepeljenek, s ezzel egyszerre "divat" lett a velencei dámáknál, hogy minél gyakrabban lássák őket a San Cassianóban. Az aranyifjúság törte magát a helyekért. Amikor felgördült a függöny: az elragadtatás moraja hallatszott egyszerre - nézőtérről s páholysorból egyaránt. Nagyon kevesen voltak a látogatók közül olyanok, akik végigéltek már egy firenzei vagy mantuai nagybemutatót! Tron ott állt az első este a színfalak mögött, fekete köpenyébe burkolózva. Figyelte: hogyan tölti meg a díva hangja a termet, milyen a viszonylag kis zenekar a gyenge kórus akusztikája, miként működnek a gépezetek, elég fürgék-e az ügyelők, időre gyülekezik-e a tánckar, melynek ki kell töltenie a színváltozások szüneteit.

A siker titka - úgy látta - az énekesnő produkciója. Fergeteges taps fogadta a nápolyi primadonnát, aki iskolázott, meleg szopránjával egyszerre meghódította az aranyifjúságot. A tapsvihar valóságos orkánná erősödött: "Mi butto, cara" - "leugrom innen, kegyelmedért, édes" - kiáltotta egy ifjú Foscarini, s hirtelen a páholy mélyén felhangzott nyersen a Mocenigok harci szava. Míg dörrent lent a taps, egy pisztoly sült el a páholyban. A Tron család fegyveres brávóinak már az első este akad dolguk: vérző oldalsebbel, titokban, a hátsó kijáraton cipelték címeres gondolájához az ifjú Foscarinit. De ez a páholybeli csetepaté csak növelte az érdeklődést San Cassiano iránt.

Az első évad sikere biztosítva van - gondolta Tron, de ezzel még csak harmadában térült vissza a nagy befektetés. A darab gyenge, a kiállítás közepes, az énekesek azoknak felelnek csak meg, akik nem láttak Mantuában, Nápolyban vagy Rómában jobbat. Ha a közönség első lelkesedése lelohad, ha ismétlődik estéről estére a művésznő nagy áriája, s utána nincs mivel ébren tartani a közönség érdeklődését: a szalmalángú velencei közönség újból visszatér majd szokott csepűrágóihoz.

Este a Tron család tanácskozásra ült össze, megvitatták, mitévők legyenek. Az egész velencei nemesség szeme rajtuk, nem hátrálhatnak meg, egyre többet... nagyobb programot kell nyújtani, mindenekelőtt több s jobb darabot produkálni, ha azt akarják, hogy a páholybérlők, de a nézőtér népe is hű maradjon San Cassianóhoz.

- Ha nem lenne öreg már Claudio... Istenes ember lett, aki csak a San Marco körül bolyong, mióta fia meghalt, már csak ájtatos dallamokat szerez: a Canonica s a Cantoria közt telnek napjai.

- Ha nem ad darabot az öreg Monteverdi - talán ad a fiatal!

Egymásra néztek. Ascanio hevesen kérdezte öccsét:

- Mire gondolsz?

- Apánk látta még Ariannát. Valamilyen nagy ünnepségen. Ha megvan zenéje... szövegkönyve: mi akadálya annak, hogy újból előadjuk?

- Ariannát?

- S közben hátha kedvet kap új darabra Claudio!

Ascanio vállalkozott arra, hogy felkeresi, beszél vele. A Canonicában találta: Claudio mester egy halom kefelevonatot javítgatott, miközben csúzos bal lábát bepólyálva egy kisszéken tartotta.

Meleg, csendes este volt, s a patrícius halkan kezdett beszélni a színházról. A mester félretolta udvariasságból a nyomtatott lapokat.

- Megnézné-e egyszer, maestro, a San Cassianót?

Mintha tél szakadozna fel arcáról, az idős, hajlott ember egyszerre tele lesz emlékkel, halk szavak röpködnek. A mester éled. Mintha eltűnnék arcáról a Canonica zöldes zománcra, ez a "lélekerdő", a Selva morale, melynek borongós árnyékai közé húzódik, örök boltívek alatt.

- Az Andromeda, maestro, nem rossz darab. Kezdetnek... Manelli szép zenét írt s nem rossz Ferrari textusa sem. De kevés... Aki hallotta... egyszer hallotta...

- Mit?

- Az Ariannát! Az apám...

- Por lepte be, nagyuram.

- Ezért jöttem!

Feláll, már elfelejti a csúzos lábát. Milyen magas, ha így kiegyenesedik. Még mindig férfi. Tron lehajtja fejét.

- Maestro, Velencében semmi sem szent, ami múlandó, talán azért, mert vakon kell tisztelnünk, amit öröknek mondanak az Atyák. Nagy költséggel, minden tehetségünkkel azon voltunk, hogy felépítsük Szent Márk városában a Mater Musica hajlékát, mely mindenkinek otthonává válik, ha páholyt bérel... vagy négy lírát fizet, ha ülőhelyet akar, de már harminckét soldóért végignézheti a darabot az állóhelyen is. Ha üzletről van szó, nincs rokonság. A legelőkelőbb szenátorcsaládok egyformán szeretik a pénzt. Mindegyik lesi a másikat: hogyan csinálja, kinek sikerül a legjobban? Grimaniék már elkezdték az építkezést a San Giovanni e Paolóban. Erre Vendramin szenátor is hívatott építőmestert a San Moiséhoz. Nekem nincs más választásom: ha megépülnek ezek a színházak, elkezdődik közöttünk a harc. Nem maradhatok az Andromedánál! Az győz, aki olcsóbban adja a páholyokat, több castratót, jobb szopránt léptet fel... s talán a legfontosabb, hogy milyenek a kulisszák, hányszor változtatjuk a színt. S utoljára hagytam, de talán ez a legsúlyosabb kérdés: tetszik-e a közönségnek a darab? Ezért kérem, maestro, keresse meg az Ariannát.

A mester a vendéggel áll a másik szobában: nyalábban a régi kották, kéziratok, vázlatfüzetek. Elfeledett régi szövegkönyvek, elporosodott korrektúrák. Míg Claudio keresgél, Tron a dolgozószoba asztaláról felemel egy kefelevonatot.

HARCIAS ÉS SZERELMES MADRIGÁLOK - ez a címe, majd alatta: "néhány, előadásra szánt rövid epizóddal, énekre, színpadi játék nélkül. Nyomták Velencében..."

A bevezetést kezdi olvasni: szokatlan a mestertől, hogy szövegben fejti ki elméletét:

"...A »harcias« kifejezést én honosítottam meg először a zenében, Platón tanítása nyomán... De folytatom azt az első kísérletet is, hogy a "haragot" kifejezésre juttassam. Az ilyen művészet valóban szükséges, hisz nem lehet enélkül teljes a zene: eddig csak kétféle érzést tudott megörökíteni: a bájosan-szerelmeset és a hidegen szenvtelent..."

A látogató egy másik lapot emel fel. Ez kézirat, Monteverdi erőteljes betűivel. Fent: "Fogalmazvány - Alessandro Striggiónak." Utána a szövegben aláhúzva: "...hogyan utánozhatnám a szeleket, ha azok nem beszélnek szóval, s így miként fakaszthatnék érzéseket a szelek hangján? Arianna azért hatott meg bennünket, mert nő volt s Orfeo azért, mert férfi. De egyikük sem volt - szél." (A széles margón gyors betűkkel odavetve: "nem vállalom a Tengeri Favola komponálását".)

Tankred és Clorinda - "senza gesto", színjáték nélkül... Ez a stile concitato? Hogyan is írja itt "...az ellentétek mozgatják meg leginkább lelkünket..." Lapoz. Szerelmes énekek. Egy madrigál, hat hangra, négy brácsára, két hegedűre... basso continuo, persze... Egy Petrarca-vers ötlik szemébe: hor che'l cielo e la terra... hat hangra, két hegedűre... Belefeledkezik a madrigálokba: ezeket nem ismeri, nem hallott róluk. A végén vastagabb kötege a lapoknak, összefűzve. Ó... erről hallott, valaha Mantuában játszották, a távoli-távoli aranykorban. Ballo delle Ingrate.

A másik szobában még keresgél a mester, hallja, amint mormolva, dohogva rakosgatja kötegeit. S itt - a korrektúralapok nedves kupacából száz szín, stílusok, formák bontakoznak ki: szó és zene, stúdiumok töredéke, utalás egy elkezdett munkára. Van-e már hetven? Ennyi lehet a mester, s ez Velencében is az emberi kor szélső határperemének számít, melyet csak kevesen léphetnek át. Csodálkozva nézi a szinte találomra egymásra hányt műveket. Harc... szerelem... szelek játéka, a szerelmesükhöz könyörtelen szépasszonyok sikamlós drámája... s Tankred, amint lehajlik áldozatához "Ira... temperanza..." Olvassa: ezt koncertálva is elő lehet adni, de lehet stile rappresentativó-val is, színpadszerűen... "Megnyílik az ég, s én elmegyek csendben..." "Dolcissimo usignolo" - legédesebb csalogány, mondja az öthangú ének... s utána Egy nimfa panaszai - itt egy hang énekel, melyet halkan kísér tenor és basszus... három hang, hogyan is írja a mester? "Egészen halkan, majdnem suttogva könyörülnek meg a szegény nimfán."

Szemben állnak egymással. A mester megtalálta Arianna partitúráját, ezer poros kottalap között. Trón úgy nézi, mint a mágust:

- Merész voltam, mester, lapoztam. Nemhiába áll itt nálunk, Velencében, varázsló hírében. Ezek... ó, amit ideszór elénk, fél kezével. Ha ebből valamit lehetne a színpadra is...

- Az Ariannát megtaláltam, de...

- Baj van vele?

- Poros. Csak átfutottam. A szövegkönyv maradhatna... de a zene... Tudja-e, kegyelmességed, hogyan írtam? Mikor? Mi volt körülöttem? Halál... halál... eccellenza. S a Lamento? Nem... ahhoz nem szabad hozzányúlni. De a többiről el kellene takarítani a port!

- Ideadja, maestro Monteverdi? A színházamnak?

- Ha meglesz... így nem... még nem. Poros... Valamit itt-ott javítani kellene rajta. Olyan messze vagyok minden rappresentazionétól. S látja, az a szándékom, mióta nagyobbik fiam meghalt, hogy az Úr köntösét veszem magamra. Nem... nem szégyellem a szerelmes szív ábrázolását, hiszen ez volt életünk legnagyobb ajándéka. De még egyszer kezdeni? - Próbák, szeszélyes énekesnők... gőgös énekesek... Előadások, hetekkel előtte ezerfajta vesződség. Hetvenéves vagyok, kegyelmességed engedelmével. Minek?

Tron mosolyog. A kivetett horog zsákmányra talált.

- Szabad egy estére magammal vinnem az Ariannát?

- Nem. Még ma este szeretném kicsit leporolni... Egy hét múlva kérem... keressen újra fel.


34.

Velencét negyedszázad után megtölti Arianna siratója. A gondolások egymásnak adják a ritmust, az ideérkező idegenek így már érkezésükkor felfigyelhetnek hangjára. Tronék új darabot próbálnak - így átadják jó pénzért Vendraminéknak az Arianna előadási jogát. A San Moisè - a harmadik megnyílt operaház, rövid idő alatt - sorozatosan adja, estéről estére, két évadban, átviszik a következőkre is: a közönség nem tud betelni vele.

A maestro kettős fény különös törésében áll. Ki ne tudná, hogy ő az, aki őrzi San Marco tisztaságát: ott nemcsak hogy nem "porolják" le a századok hagyományát, de tudós, gondos kézzel óvja a mester a Cantoriát attól, amit "modern"-nek, koncertálónak nevezhetnek.

S este kigyúlnak a fények a San Moisè homlokzatán, itt a Vendramin-fegyveresek sorakoznak fel címeres ujjasaikban: egymás után érkeznek gondoláikon a fátyolos, álarcos szépasszonyok, illatosan, itt-ott parókásan már, palotahölgyekkel, ölebekkel, abbéval, "cicisbeó"-val, e szentesített ifjú házibaráttal, aki nagy virágcsokorral nyitja meg a hölgy előtt az utat. A nézőtér olajlámpák világánál telik meg, a bejáratnál néhány soldóért szövegkönyvet árulnak, melléje vékony szál gyertyát kap a néző, hogy előadás alatt a homályos nézőtéren is lehessen olvasni. A nézőtér olyan e sok-sok gyertya hunyorgó fényénél (meggyújtják, elfújják őket a nézők, tetszés szerint), mint égbolt, melyen átrohannak az őszi fellegek. Fent, a páholyban kigyúl a kandeláberek finom viaszgyertyája: jelezve, az úrnő megérkezett. A szomszédos páholyok népe ismeri egymást - az a negyed- vagy félóra, míg megkezdődik az előadás, valódi pásztorjáték, cselszövények, szerelmes sikolyok, pletyka... a fülelő ágensek, kémek kijátszása - újfajta velencei játék. A színházak éberen figyelik egymást: minden technikai újítást, a közönségtől kegyesen fogadott szokást önkényesen is átvesznek. Frissítőket kínálnak, de a Signoria eltiltotta a bormérést, így csak könnyű italok, szörbetek kerülnek tálcákra. A földszinten is feltűnik egy-egy álarc: viselője nemes úr, aki a "nép közé" vegyül - aligha a legtisztességesebb szándékból. A Vendramin-címeres szolgák eloltogatják a felesleges gyertyákat, a színpad rivaldavonalán olajlámpák sora lobban fel, tükrökön át szórnak fényt a színre, a zenekar néhány bevezető dalt vagy madrigált játszik (ilyenkor, színház előtt próbálják ki, tetszik-e vagy sem az új mű a közönségnek: az egyik bevételi forrása a zenészeknek, hisz a szerző szívesen fizet). Halk kacagás közben kihajlik egy kesztyűs kar, s behúzza kétoldalt a páholy zsaluját. Hogy mi történik a páholy mélyén - ez minden család magánügye.

Estéről estére felsír Arianna panasza. Van, aki csak ezt várja, s ha elhangzott, megy át a másik színházba. Ilyen műértő Brunswick herceg, aki alattvalóit zsoldosoknak kártyázza el; pazarló északi főurak, néha egy-egy francia gróf is, aki Róma felé utaztában megáll Velencében. Arianna úgy szerepel a követjelentésekben, mint az egyetlen hadizsákmány, amit a Serenissima a mantuai örökösödési háborúból kapott...

Míg a parfümös nemesasszonyok s cicisbeóik halkan turbékolnak a páholyok mélyén, s Velence divata hódítani kezd Európa fővárosaiban - a harmincéves háború vad dúlásában Szent Márk édes szigete úgy tűnik fel, mint valami csodálatos, egyedülálló paradicsom.

S a Canonicában ül a varázsló, s új kötetet készít.

"A könyv címe, amit írok (levéltöredék egy ismeretlen papi barátnak): Melódia vagy a Második Praktika... csak attól félek, hogy gyenge erőmmel nem bírom majd befejezni... Igen, a »második« alatt azt értem: "modern". Az "első" az antikvitás formái szerint. Három részre osztom a könyvet, amely a melódia hármas felosztásának felel meg. Az elsőben a kifejezésről (reprezentációról) szóltam, a másodikban a harmóniáról s a harmadikban a ritmikus elemekről. Az a véleményem, hogy a közönség szívesen fogadja majd, hiszen mindennapi munkám során észrevettem, hogy amikor hozzákészültem Arianna Panaszának írásához, sehol semmiféle művet nem találtam, mely némiképp kitanított volna arra, hogyan kell utánoznom a természet szavát, vagy olyan könyvet, mely arra adott volna egyáltalán tanácsot, hogy szabad-e utánoznom a természetet? Egyetlen kivétel volt közöttük: Platón, azonban az ő megjegyzései oly homályosak, voltak, hogy egyszerű elmémmel alig értettem meg azt a keveset, amit okulásomra mondhatott. Sok-sok gondomba került, míg elvégezhettem ezt a fáradságos munkát, amely mégis mindenkinek szükséges, ha utánozni akarja a természetet. Épp ezért azt remélem, hogy nem fogok itt sem csalódást okozni. Ha sikerül befejeznem művem, ahogy ezt bensőségesen áhítom, úgy talán boldogabb leszek, ha inkább a hagyományos stílusban szerzett műveimért dicsérnek, mint modern kompozíciómért. Ezért az új felfogásért viszont az olvasó elnézését kérem..."

Vincenti, a nyomdász, napokon át tanácskozott a mesterrel: hogyan, milyen rendben jelentessék meg az újonnan felgyűlt vagy régebbi gyűjteményekből kimaradt kompozíciókat. ("Főtisztelendőséged", így szólította Vincenti a mestert, aki fogadalmát váltotta be, amikor felvette a rendeket.) Selva Morale e Spirituale - Lélekerdő: ezt írta a címlapra erőteljes, szálkás betűivel. Az ajánlás Eleonorának, Vincenzo legkisebb, legkedvesebb, császárnévá lett lányának szólt, édes emlékek távoli fények s árnyékok villanásából, amikor a kis Eleonora végigszáguld szelesen, édesen, anyja riadalmára, apja örömére a Reggia termein, törpe agarak, törpe udvarhölgyek, törpe testőrkék kíséretében: vörösesszőke fürtjei kiszabadulnak a gyöngyös főkötő alól, kacag... szalad... a hercegasszony tréfás megrettenéssel fordul el, apja a kövéres, kicsit kopaszodó herceg, elkapja, felemeli a lányát... Induljon a kötet Bécsbe, "a császárné ő szent felségének"... Hogyan fogja kezébe venni Eleonora? Milyen lett... milyen ma Eleonora? Mosolyog, Vincenti vállára teszi kezét:

- A fa maggiore mise kerül, messere, első helyre. Ezt tisztán az ősi stílusban tartjuk. Szigorú... elismerem. Egyetlen domináló téma gúzsa alatt nyög a mise. Kontrapunkt... Csak annyit engedek a kántoroknak, hogy ha akarják - helyettesítsék a Crucifixust, a Resurrexitet és az Et iterumot e gyűjtemény valamelyik másik darabjával... ha nekik talán nagyon szigorú, monoton az eredeti.

Ez a magja... de itt van a Salve Regina... egy visszhang van benne, szólóének és két hegedű... Ez itt: két hangra... vagy két szoprán, vagy két tenor, tetszés szerint. Ez a darab Dante műhelyéből, spirituális madrigál: Voi che ascoltate in rime sparse in suono. S utolsónak...

A nyomdász belenéz, kérdően néz a mesterre:

- Hiszen ez... maestro... Arianna panasza? És most?

- Ebben a gyűjteményben - a Madonna Siráma néven jelenik meg, latin szövegemmel. A Lélek Erdejében nem kaphat helyet a krétai szerelmes lány panasza.

A nyomdász tűnődik, elemzi az egyes műveket. Hosszú esztendők óta ismerik egymást, mindegyikük tudja a másik szokásait.

- Ha még megérem, hogy kinyomtatja...

- Claudio Monteverdi örök...

A szürke szakállú ember duzzadt lábát mutatja:

- Csak a csontok romlandók, messere. Ha boldogult édesapám kenőcseiből nem maradt volna néhány s Massimiliano, a fiam, nem tudná olvasni a régi recepturakat... olyan lennék, mint ahogy mondták a nagy spanyol királyról, hogy élete utolsó évtizedében már csak egy fekvőszékben élt.

- Festékre szomjasak hangjegydúcaim. Monteverdi-kompozíciókból soha sincs elég. Gyorsan elkelnek, megbocsásson, a mesterember ily mértékkel mér: keresik őket... szívesen veszik, Itália-szerte várják már a könyvkereskedők. Úgy számítom, tíz nap múlva hozhatom már az első levonatokat...


Talán Athénben lehetett Szophoklész korában olyan színházi láz, mint amilyen elöntötte Velencét, amióta egyre-másra megépültek az operák. A Tízek Tanácsa is azon a véleményen volt, hogy ezek a rappresentazionék veszély nélkül vezetik le a népben levő rejtett nyugtalanságot: a művészet féken tartja a politika turbulenseit, mert a közérdeklődés zenei s prózai társulatok vetélkedése felé fordul. Mindezen felül a sok látványosság idecsalja Velencébe a pénzes idegeneket. Ez sok embernek ad kenyeret, a színházakban is egyre több zenész, énekes, táncos működik, tehát olyanfajta ember, aki ha kereset nélkül marad, mindig bajt csinál. Végül: a színházakba terelődik a szerelmi s társadalmi cselszövények java. Mindenütt akad páholynyitogató, titkár vagy kellékes, aki olyan titkokat leshet itt ki s adhat tovább a Serenissimának, melyeket a főúri palotákban féltékenyen őriznek a falak.

A velencei énekes játék különös virágként bontotta ki kelyhét a lagúnák között. Míg a Santa Maria della Salute fogadalmi temploma évtizedekig épült - a főrangú családok színházai egyik évadról a másikra szinte gomba módra nőttek ki a földből. Mindegyik új színház igyekezett a többit valamivel túlszárnyalni: vagy kényelmesebb páholyokat épített, vagy tökéletesebb színpadi gépezetet szerelt be, s a műsor pompázó változatosságával igyekezett legyőzni riválisait. Így érthető, hogy rengeteg ember élt a színházból s a színház körül: irodák alakultak, ahol zenészt, kart, énekest lehetett bérelni, mások darabokat halásztak ki a feledés homályából, poétákat, zeneszerzőket vettek zsoldjukba, híres énekeseket kínáltak, s igyekeztek megnyerni a kisnép tetszését is. Az atyák zártabb, szigorúbb világa, mely két emberöltővel ezelőtt még megőrizte Velence légkörének hősies, harcias alaptónusát, most egyszerre örök farsanggá változott, kiformálta a város vidám maskaraéletét. A nagyböjt a karnevált épp csak megszakítja, hogy annál édesebben térjen vissza - pásztorjátékok zamatával a május; a forró nyár után mindenki örvend, amikor a nemesség újból megérkezik szárazföldi kastélyaiból, október van, meg lehet már nyitni egymás után a színházak kapuit.

Édes forgatag, melyben színész és néző néha játékosan szerepet cserél: mindenki tréfákon töri fejét, szövegkönyveket szorítanak hónuk alá az alkalmi poéták; a Piazzán délutáni órákban ott őgyelegnek a jobb hangú legények, itt szedik fel a kórust, külön helyen gyűlnek össze a muzsikusok. Ezek valamilyen laza, formátlan szövetséget alakítottak jogaik védelmére, s jaj volt annak a színháztulajdonosnak vagy bérlőnek, aki ujjat húz velük. Megtörténhetett, hogy előadás kellős közepén - ha nem kapták meg illő járandóságukat - a vezető egy mozdulatára rázendítettek a macskazenére.

Csak a San Marco homályos világában nem változott semmi. A polifónia eredendő tisztaságában tört fel vasárnapról vasárnapra a gyermek- s férfikar egymásnak felelő motettáiban. Az agg maestro fáradhatatlan volt. Rossz alvóként kora reggel kezdte a próbákat, vagy leült az orgonához a Cantoriában, s a korán kelő nép gyönyörködhetett koráljaiban. Szeretet s félelem vette körül: a magános, szomorú öregember mindenkinél többet tudott, mindenkinél hosszabb ideje élt: ki hallott olyant, hogy még mindig kezében tartja Velence főtemplomát, aki már betöltötte hetedik évtizedét. A kortársak jó része sírjában pihen avagy fogatlan, gyengülő aggastyán. De Claudio mester fejedelem a Cantoriában - ő az, akiért egész Itáliában irigyelik a Serenissimát.

S különös módon, a komor maestro Monteverdi, ha kilép a San Marcóból - megváltozik. Szívesen sétál a Piazzán, benéz könyvesboltokba, leül a napsütésben, bár jobb szemével sok baja van, gyulladásos, időnként le kell kötnie; a másikkal kitűnően lát. Ismeri a nemesurak jó részét, a prokurátorok odamennek hozzá, ha látják, ilyenkor a kíváncsiak tiszteletteljes félköre támad körülöttük: a hosszú taláros, hermelinprémes nagyurak, a Serenissima életfogytiglani fősáfárai, mosolyogva, derűsen beszélgetnek Claudióval, aki teljesítette fogadalmát: már az Úr köntösét viseli.

- A fiam - mondta Zuan Badoer prokurátor - bizonyos textusokat készített, mutatta is nekem. Kegyelmedre gondolt, tetszésére áhítozik, hátha kedve lenne zenét szerezni hozzá.

Badoer - velencei hagyomány szerint - egyike a tizenhat tribunusi családnak, mely lerakta ezer éve az állam alapkövét, s itt is az első tizenkét família között foglalt helyet, melyet "apostoli"-nak neveztek. Amit az agg szenátor mondott a gyenge napsütésben - velencei nyelvre fordítva majdnem úgy hangzott, mint parancs. A maestro lehunyta egy pillanatra szemét. Kik jöttek életében szövegekkel hozzá? Egy kövér cremonai hentes, kiskorában, aki ételek dicsőségét akarta zengeni a madrigálban... Ricardi úr is küldött hozzá egyszer Milánóból szövegkönyvet... az ifjú mantuai hercegek, Francesco s Ferdinando... az este, amikor Striggio látogatott el hozzá, az egyetlen, aki mindvégig... ma is barátja maradt, pedig visszaküldte a tengeri favolát. A kényes, szeszélyes nemesúr, Rinuccini, a komor Strozzi, aki számkivetetten bolyongott Mantuában... a sok-sok úrinép, henyélők, akik elég pimaszok voltak zöld poémáikkal, kínrímes szonettekkel elébe járulni... Elmúlt arcok jelennek meg előtte, ahogy hunyorog a napsütésben. Nem köti különös illem, a prokurátor volt az, aki mellé telepedett. Ám jöjjön a nemes ifjú Badoer, hozza a szövegkönyvet. A Cantoriában minden alkonyat után szívesen látott vendég.

Arra gondolt: Tronék unos-untalan zaklatták darabért. Sokszor fáradt. Ha egy kicsit lankad figyelme, a San Marcóban felüti fejét a rendetlenség, zavar, henyeség - énekesek és zenészek között. A minap is mi történt? Erre nem is szeret visszagondolni! Hiszen ez életének egyik legkellemetlenebb epizódja. Bizonyos Aldegatti nevű énekes - ez a turbulens, bujtogató szándékú ember a szép júniusi napon ott állt a Piazzán, nem messze a San Marcótól: éppen elosztottak a muzsikusok valami járandóságot, amit egy vesperáért kaptak a kolostortól. Ki tudja, miért jutott kevesebb erre az emberre, mint a többiekre s miért haragudott meg éppen a maestróra? Vesztére ő épp akkor ment arra, kora délelőtt volt, jó csomó ember őgyelgett már a közelben, közöttük zenészek is, mert épp akkor gyülekeztek, s ez az Aldegatti egyszerre nekirohan, gyalázza, mocskos velencei trágárságokkal traktálja, majd egyszerre megrázza szakállát, pokolba küldi, tegezni merészeli, dühtől tajtékozva szidalmazza öreg mesterét.

Mintha csak most történnék, úgy gyötri ez a kép: mit tehetett volna? Hetvenéves korában az ember nem dulakodik a Piazzán! Ott állt, amikor a zenészek szétválasztották őket, szemét elfutotta a könny, még fülébe csengtek Aldegatti káromkodásai... A jobb érzésűek karon fogták, visszakísérték a Canonicába. Azon melegében tollat ragadott, s jelentést tett az esetről a San Marco prokurátorainak:

"...kegyelmességeteket nem mint Claudio Monteverdi, az Úr alázatos szolgája keresem meg: e minőségemben tiszta szívvel megbocsátok támadómnak, s azt kérem a Mindenhatótól, tegyen ő is - hasonlóképpen... De mint maestro di musica, aki tisztét s hatalmát a Köztársaság kezéből kapta - hogy engedhetném meg, hogy ily módon bánjanak velem, gyalázzanak, szidalmazzanak? Már csak azért sem lehetne mindezt elnéznem, mert akkor a többi énekesek előtt ez példa maradhatna, s ők is hasonlóképp viselkedhetnének azzal szemben, aki a karnagy titulusát viseli... Ha pedig ilyen eset megismétlődhetnék, úgy kénytelen lennék felmentésemet kérni, s abból a kevésből élni, amit elődeim tisztességben reám hagytak. E csekélyke javak elegendőek lennének, hogy távol éljek olyan helytől, ahol ilyen esetek megtörténhetnek... Én, Claudio Monteverdi írtam e sorokat, s végül azt kérem, hogy támadóm életében, épségében ne essék kár..."

Persze, Badoer is ott volt, amikor alapos vizsgálatok után a Prokurátorok termében az összegyűlt ének- és zenekar tagjai előtt ünnepélyesen kihirdették a Prokurátorok ítéletét. Aldegattit a legszigorúbb feddésben részesítették, arra ítélték, hogy ünnepélyesen megkövesse a maestrót, s köszönje neki, hogy nem alkalmazták rá a Serenissima szigorú törvényét, mely nyelvkitépéssel bünteti a nyilvános botrány okozóját.

Mindez végigvillant elméjében, míg betessékelte az ifjabb Badoert... vagy Badoarót, ahogy már a család felváltva nevezte magát. A kézirat - megrettenve látta - elég terjedelmes volt. Öt felvonás. A címe - Ritorno d'Ulisse in Patria - Odüsszeusz visszatér hazájába. Öt felvonás... A dilettánsok pennája végén bőségesen csordul a tinta. Lám... itt van már a Prológus, elsőnek. Az Idő, a Szerelem, a Szerencse s az Emberi Gyarlóság hosszú elmélkedésbe fognak az ember természetének gyatrasága felett... Fordítsunk: Penelope várja haza szerelmes urát... Nem, lapozzunk csak vissza a Prológhoz. Négy szimbolikus alak... Négy szólam. Ezt meg lehetne oldani. Szóval... az asszony várja vissza urát. Már itt a Lamento? Szokatlan... az első képben. A dajka vigasztalja. Hosszas mezzoszoprán lenne. Változik a szín: itt Melanto, Penelope hölgye s Eurimachus borulnak egymás felé szerelemben. Ez meleg, lírai, finom szöveg, de ha Tronékhoz kerül a darab - ebbe belebukhatik a San Cassiano: a szerző mindenáron hajót akar varázsolni a színre, hogy ennek fedélzetéről szálljon Ithakában partra a trójai hős. De bizony még messze van hazájától, még istenek alkusznak fölötte. Jupiter kérleli Neptunt - csillapítsa haragját, s az enyhült isten a Phaiákok földjére veti az elszunnyadt Odüsszeuszt. Következik a hős hosszú, panaszos monológja: hajótörött lett, keserves szavát egy pásztorfiúhoz intézi. Minerva - mert ő a pásztor - valódi pásztorhoz vezeti a hőst. Újból változik a kép: Minerva egy felleg szárnya alatt Ulisszesz fiát, Télemakhoszt, ugyanehhez a pásztorhoz, Euméohoz irányítja. Odüsszeusz ekkor felismeri fiát, s megmondja előtte s a pásztor előtt: ő a Hazatérő. Új kép: látjuk a kérőket, amint talán mái századszor szorongatják a szép Penelopét - válasszon közülük férjet, hisz Odüsszeusz már rég elpusztult. De az asszony elutasítja a széptevőket. Erre a kérők azzal fenyegetőznek: ha kikosarazza őket, végeznek Télemakhosszal. Ám Jupiter sasmadarat küld védelmére, s csőrének fegyvere elől szétriadnak a kérők. Az előző kép fordul vissza: Euméo reszketve meséli urának a kérők gazságát, s feltüzeli gazdája indulatát. Odüsszeusz eleinte csak gúnyolja őket, miközben szokott ravaszsággal szörnyű bosszút készít elő. Az utolsó szín ismét a kérőké. Penelope végső próbatételt kíván. Ahhoz megy feleségül, akinek sikerül meghajlítani Odüsszeusz íját. Mint várható, mindnyájan elbuknak a próbán, csupán egy koldus, akinek rongyaiban jön versenyre a ház gazdája - képes felajzani a nyíl idegét. Most elhangzik a régi Odüsszeusz harckiáltása, s jön a mészárlási jelenet: a nyilak halálos sebeket ejtenek, s üldözik a hiába menekülő kérőket.

Utolsó jelenet következik: Télemakhosz s Euméo igyekszik meggyőzni a megrettent Penelopét, hogy a rongyos koldus - visszatért ura. De az asszony mindaddig vaksággal küzd, míg meg nem jelennek az istenek - az ő bűvös intésükre hull le az asszony szeméről a hályog, s asszony és férfi az elszakadás évtizede után szerelmes duettben egyesülnek.

Badoer meghúzódik a szögletben. Minden mozdulatot követ, olvasni szeretne az agg mester gondolataiban. Monteverdi lassan ébred. Eltűnik ajka széléről a prokurátor fiának kijáró udvarias mosoly. Megáll, visszalapoz, csóválja fejét. Hirtelen, mintha düh fogná el, mormolja "nem... nem... ezt nem lehet így", megenyhül, percekig néz egy lapra, anélkül, hogy olvasna. Mire gondol? Nem néz a szerzőre, hagyja, hánykolódjék remény s kétség között. Hirtelen végiglapozza, végéről kezd olvasni egy passzust, majd a közepére lapoz, egy jelet szúr be a lapokba. Visszatér, egyszerre meglendül az ujja... mintha dirigálna valamit... Ez a legtöbb lenne, de ez a mozdulat hirtelen elapad. Az ifjú nemes vár. Vár akkor is, amikor a mester leteszi kezéből a kéziratot, lerakja pápaszemét, melynek lencséjét még Galilei mester csiszolta. Most mintha vidámabb, barátságosabb lenne az arca:

- Kegyelmességed...

- Kérem, maestro, nevezzen nevemen...

- Barátom, öt felvonás...? Nem fél?

- Ha csak ez lenne a baj, maestro...

- Striggio is alaposan elnyújtotta az Orfeót. Ne szégyellje, minden ifjú szerző közös hibája... Tudom, tudom, mit akar mondani. Hosszú az Odüsszeia... nem könnyű belőle kiválogatni az énekre szedhető epizódokat. Mondja, ön sikerültnek tartja munkáját?

- Ha ilyen szigorúan kérdi, maestro...

- Látja... látja, az én Platónom olyasmit ír Phaidroszában, "...azért nő a léleknek szárnya, hogy terhét oly magasra vigye fel... az égig, ahol a halhatatlan istenek nemzetsége honol..." Hát bizony, barátom, az ön művének nem nőttek ekkora szárnyai... Megbocsát őszinteségemért, ugye? Öregembernek már nincs sok ideje. Csak úgy találomra... egy-egy passzus azért szép... nagyon szép Penelope lamentója. Ezt érzem... már akár hozzá is kezdhetnék. Bevalljam, hogy ez az, ami elsőnek megindította a szívem... Iro szólója... milyen friss... mintha egy ciacona lenne... igen, ez az "O, Dolor..." maga Iro... "Chi lo consola..." vidám is, szomorú is... de én ezt az írót a tragédiában pihentető, komikus figurának gondolnám... Vagy vegyük elölről: Odüsszeusz recitativója, amikor elmondja, hogyan történt a hajótörés, tele van erővel! Olyan, mint ahogy mondtuk Mantuában: valódi dramma per musica. Amikor a hős felfedi fia előtt kilétét: ebben végigsüvít a tragédia szele. A kérők leöldöklését - ha sikerül kialakítani a színen - zeneileg hatásosan lehet megoldani, bár Tronék - attól félek - fukarkodni fognak a marhavérrel, pedig a néző, ha nyilazást lát - megkívánja, hogy folyjon is a vér... S nézzük, mi lenne a finálé - az utolsó nagy jelenet? Penelope s Odüsszeusz kettőse?

- Maestro már készen látja az egészet?

Az öregember nevet. Bort tölt két Gonzaga-címeres ezüstpohárba.

- Boldogult jó uramtól, Vincenzótól kaptam még e poharakat, amikor harmadszor, az úrasszonyoknak adtuk elő az Orfeót. Ön akkor még nem is élt... Azt kérdi, hogyan lehet, hogy én már látom és hallom az egészet? Ahogy írja valahol a szövegkönyvében: fragilità umana emberi gyöngeség a dicsekvés. De hát az ember élete folyamán hozzászokott ahhoz, hogy megérezze a kompozíció arányait. Magához a munkához bizony hónapok kellenek, még akkor is, megbocsásson, ha az önénél jóval jobb a szövegkönyv. Nézze csak, barátom - itt van egy monológ: három és fél oldal a terjedelme. Bizony, nem minden néző megy azért színházba, hogy ott kialudja magát. Van, aki ilyenkor fészkelődik, ásít, hangosan köhög. Három és fél oldal: mit gondol, meddig tart az ilyesmi a színpadon? Bizony, az is csak fragilità umana, hogy önnel vitatkozom. Mi szükségem van arra, hogy újból nekiüljek, kínlódjam, hangszereljek. Tudja-e, mennyi munka egy dramma per musica... egy favola felvázolása? S utána gyötrődni az orkeszterrel, az énekesekkel. Miért? Ön is tudja, mi történt velem... nem is olyan rég a Piazzán, amikor egy zenészem megtámadott? Miért jön kegyelmed hozzám?

S ha közben meghalok? Minden fáradság egyszerre odavész. Francesco Cavallit ajánlanám, aki a legkülönb a mai laikus muzsikusok közül. Büszke lennék, ha mesterének nevezne. Miért nem megy Cavallihoz, barátom?

- Mester... ugye, vállalja?

- Ne oly gyorsan! Messer Galilei - az idősebb, persze, abban a művében... az Antik és a Modern Zenéről szóló Dialógusokban hirdette a textus szentségét... s a firenzeiek ki is mondták kánonban, hogy Oratio Harmoniae Domina Absolutissima... a szöveg legyen ura a zenének... Hát én nem... Nem tartom már ehhez magam. Ön öt felvonást akar? Én háromra zsugorítom. Ön hosszú, érzelmes recitativókkal tömi tele művét, melyek olyanok, mint a langyos fürdő... elszunnyad tőle a hallgató. Ön féltucatjával hozza le az Olümposzról az isteneket. Elég belőlük! Unom őket. Szajkóznak. Látja... az istenek, mert halhatatlanok, nem félnek. Nincs vesztenivalójuk, s ezért nincsenek is valódi szenvedélyeik. Ha ön öregember lesz, megérti, hogy az élet - visszanézve - csak néhány, nagyon erős érzést őriz meg. Érti? Ahogy az asszony sír az uráért... Ahogy a férfi vágyik vissza a feleségéhez, házához, de közben meg-megáll, enged a kísértésnek, meghallja a szirének énekét... elvarázsolja Circé... eszik a gyümölcsökből: ez él! ez férfi, mint mi... mint voltunk, akik az Úr akaratából éltünk, hibáztunk és újból vetkeztünk, de mégsem zártuk ki magunkat az Úr közösségéből... Látja, ahogy jön ez a koldus, s végignézi, amint hiába bajlódnak az íjjal... S ő ismeri fogását... otthon hagyta... bizsereg a tenyere, hogy már ő kaphassa kezébe. Ez emberi! Ez dráma! S dráma, ahogy kézbe kapja, s száll nyila, s feljajdul az első kérő, s az ő keze villámgyorsan ajzza az ideget... második... harmadik... a Szín egyszerre dübörgő jajszóval telik meg... csupa vér, villannak a vörös lángok... háttérben, vihar... dörgés... villámlás, érti, amice? nemesúr, érti? - itt már nem király s királyné s nemesuraké a téma, nemcsak a kérők szenvedélyéről van itt szó. Az ember néz szembe sorsával. A férfi. Élemedett. Már nem lehet Odüsszeusz fiatal... férfi, bozontos mellű, vihartépett; még mindig többet ér... százszor, mint ezek a süvölvények... Ez dráma. S ahogy Ithaka felett kisüt a nap. Ketten. Közvetlenül azelőtt, hogy bevonja az asszonyt a thalamoszba... még énekelnek. De már mindenki tudja, mi következik... Peccavi, Domine, hogy erre gondolok, de én a néző szemével, érzékével... vágyaival számolok. Ezért... ezért a néhány nagy jelenetért... vállalom... Vállalom, ha az Úr megengedi elvégeznem. Vállalom... a sok unalmas részt, a sok szürke monológot... az isteneket... ezeket az unott isteneket... akik itt ilyen együgyű módon nyúlnak bele e halandók dolgába. Mert halandó-e Odüsszeusz? Halandó-e? Ez a kérdés, nem élőbb-e, mint Pluto... vagy akár Jupiter? Látja, Tasso meghalt. S mégis él, Petrarca meghalt, mégis él. Nem kellenek ezek az emberek sorsába beavatkozó hamis istenek... Menjen, barátom. Ha szabad kezet enged a szövegben, vállalom.

Másnap Tron ül ugyanezen a helyen. A két patrícius megérti majd egymást. Badoerék nagyon gazdagok. A minap futott be sértetlenül egy gyömbérszállítmányuk a Moluccákról. Sem tájfun, sem kalózok nem háborították. Vagyon. Illő, hogy az ifjú Badoaro fizessen valamit... amikor majd a Ritorno d'Ulisse in Patria színre kerül a San Cassianóban!


A Mocenigo-páholyban mozgás támadt. Míg folyt az "Ulisse" előadása, nyílt az ajtó, s a belépő alakját megvilágította a háta mögött felemelt karos gyertyatartó. Patríciusok fekete talárját hordta, a Serenissima követeinek kijáró aranylánccal s prémszegéllyel. A Mocenigo hölgyek bókkal viszonozták a bókot, s a kis szalonná alakított páholyban - szünet volt éppen - mint messziről jött vendéget vették körül Gian Francesco Busenellót, a Köztársaság követét, a jogtudományok doktorát, híres ügyvédet s színdarabszerzőt - egyikét azoknak az "enciklopédikus" velenceieknek, akik életművészetük, ragyogásuk, sokoldalúságuk könnyed, néha felületes bájával megtestesítették az örök karnevál városát. Busenello most tért vissza Rómából, ahol a Szentszéknél kellett hosszas, nehéz tárgyalásokat folytatnia, Itália két legrégibb hatalmát érintő ügyes-bajos kérdésekben. Tulajdonképp jelentéstételre érkezett vissza, de senki sem tudhatta, hogy a Signoria holnap, egy év múlva, vagy sohanapján kegyeskedik foglalkozni az előterjesztett ügyekkel. Busenello doktor simára borotvált, éles metszésű, gúnyos arca mosolyogva fordult a szép Giustiniana felé:

- Tudom... tudom, kegyelmességed régi időkből nagy patrónusa az agg mesternek. Ott voltam a Combattimentónál a palotájukban. Ki gondolta akkor, hogy majdnem két évtized múlva kegyelmességed még mindig ily ragyogóan szép és fiatal... s hogy Claudio mester még él, s káprázatos művészetéből újból juttat a könnyedebb múzsáknak?

- Gian Francesco, kegyelmed mindig a régi. Soha nem akar komoly hangon beszélni velünk, asszonyokkal. Elfelejti, hogy menynyit tapsoltam, amikor az ön Didó-ját bemutatták Cavalli úr zenéjével a Giovanni e Paoló-ban? Ön ma miért jött épp ide? Velence tágas...

- Rómában hallottam Ulixesről. A kíváncsiság... asszonyom. Bevallom: nem is mertem volna remélni, hogy Claudio mester még egyszer a színpad felé fordul. Ha tudtam volna...

- Most végre őszinte kegyelmességed. Vallja be: irigykedik, mert Badoert s nem önt érte az a szerencse, hogy Monteverdi a szövegéhez leereszkedett.

- Szép Giustiniana: nagyon kegyetlen. Tudjuk... tudjuk, hogy régi szerelem, mely a mesterhez köti. Majdnem Tiziano jut eszembe, akiről úgy mondták, hogy kilencvenedikbe hajlott, amikor... hogy is mondjam... utoljára...

Giustiniana halk sikollyal emelte legyezőjét szeme elé, s onnan kacagott.

- Miért akarja, hogy nagyböjtben meggyónjam ezt a beszélgetést is? Már mindjárt kezdődik a darab... ma látom harmadszor. Irigylem, mert először hallhatja kegyelmed.

- Melyik felvonás a legszebb?

- Talán az első... a Lamento... s utána most jön majd... ahol Odüsszeusz elmondja szörnyű szenvedéseit... s amikor felismerik egymást Télemakhosszal... Igen, kezdődik, legyen, Busenello, csendben.

A színen Iro idétlenkedik: e falánk, gyermeteg otrombaságú s mégis itt-ott okoskodó haspók, akit majd arra ítél az igazságot tevő Odüsszeusz, hogy étlen-szomjan ácsorogjon ithakai palotája kapujánál, ahol a kérők szolgálatában majdnem holtra zabálta magát... S most, hogy gyalázza... hogy gúnyolja a hőst: az egész nézőközönség hahotája egyszerre kitör... csapkodnak az állóhelybéliek, úgyhogy ilyenkor megzörrennek a rendtartó brávók alabárdjai:

"Gyere, gyere csak, te öreg rongykupac... te kivénhedt harcos... hadd tépem ki szakállad szálanként... egyet... megint egyet... megint egyet... megint egyet... Lám, most megküzdök veled... állj csak elő... közelebb... te... te... vén szakállas..."

A nézőtér frenetikusan kacag!... Ám hirtelen líraira változik a kép: a hallgatók elandalognak, ahogy a két fiatal szerelmes, drámabeli két epizódalak, Melantho s Eurimakhosz megvallják egymásnak vonzalmukat... Most mintha megkettőződnék a zenekar ereje - mely alapjában elég gyenge - ebben a szerelmi paroxizmusban: - a húrosokat clavicembalókkal, theorbákkal erősítik meg - ez az együttes hatás itt még csak próba, majd akkor tombolja ki magát fortissimóval, amikor Odüsszeusz kezéből kiröppen az első halálos nyíl... s amikor a tömegjelenet oly lármába fúl, melyet maga a szerző sem tudott időtartamban lekottázni: csak a hangmagasságokat jelezte... De még ez messze van... Egyelőre nyolc kicsi szerecsen bálja következik, akik enyhítik a drámai feszültség erejét... Ismét Melantho s Eurimakhosz, akiknek első felvonásbeli jelenetét nem feledték el a nézők: ketten egy napról másikra kedvencei lesznek Velence nemesurainak, a gondolásoknak s az örömlányoknak - Melantho éppolyan pergő nyelvű, élénk, kacér, édes kis teremtés, mintha valamelyik "rione" lánya perlekednék édesen szerelmesével, s ki felejthetné el kettősüket, amikor szerelmük hűségét ritmusba szedik?

Monteverdi újból varázsló: vidámat, tragikust, játékost, érzelmeset s megdöbbentőn emberit elegyít. Híres kadenciái megszólalnak: a kétugrásos kvintek... s a színes, fantasztikus variációk... S végül Penelope hosszú éneke, mint boldog litánia, hogy visszakapta szerelmes urát: a ritmus néhányszor változik, majdnem ezerarcú, a nézőnek nincs is ideje beleélnie magát ebbe a hangulatba, máris a kérők euforisztikus, hiú életöröme "Tutto è piacere, tutto è goder", úgy hangzik fel, mint sötét ártól mosott parázna istenkáromlás...

A függöny lemegy. Szokás szerint a páholyok népe ilyenkor nem siet: egy kedves félóra még társadalmi örömökkel telik el. Giustiniana vendégére néz: ahogy ez a ragadozó tekintetű férfi előrehajlik, kitámasztja a rácsot, hogy jobban halljon és lásson, érezni: másként szívja magába a zenét, másként látja a képet, másként építi fel a dráma belső világát. Arcán nem lehet leolvasni semmi indulatot: csak nagy, majdnem lila villanású sötét szeme ragyog, néha apró lélegzetet vesz, néha hátradől, ilyenkor - bizonyára a szerelmi arietta hangzik - sóhajt egyet.

- Kegyelmességed ismeri jól a maestrót...?

Giustiniana felfigyel. Most nem gúnyos a hangja, ahogy a páholybeli játék kívánja. Megrezzen, mintha ő is férfi lenne - úgy válaszol:

- Igen... azóta is, ha találkozunk, Claudio mester kedvel engem. Miért kérdi, Gian Francesco?

- Giustiniana, mindig tiszteltem azt a határt, mely a mi házunkat elválasztotta a Mocenigo-palotától. De ha arra kérném... beszéljen vele?

- Fél tőle?

- Nem ismerem. De megérti: nem mehetek úgy hozzá, mint ahogy a Badoer-fiú bekopogtatott ezzel a gyenge szövegkönyvvel.

- Van kész textusa?

- Rómában sok időm volt. Az ember Avignonban Petrarcát olvassa, Ferrarában... vagy talán Jeruzsálemben is Tassót... Mantuában Vergiliust illenék. De Rómában csak egy auktor van, ha az ember a múlt igaz képét keresi. Tacitus. Sokat sétáltam a Fórumon, Capitóliumon. Torkig vagyok az allegóriákkal... erénnyel s gyarlósággal. Mentem Néró egykori palotája előtt, olvastam, mit írt róla a mester: érti, Giustiniana - másképp látok, hallom a hangjukat, elém jön Néró... Octavia, az unt asszony... Poppea, a feljövő csillag, Seneca... A dráma ott él benne az Annalesek tizennegyedik könyvében. Bocsásson meg, hogy ezzel untatom. Bizonyára azt szeretné tudni, milyen új kalapokat hordanak Rómában a Colonna vagy Orsini hölgyek...

- Busenello, ne bántson meg. Mit kér tőlem?

- Beszéljen a mesterrel. Rangom miatt... melyet a Serenissima kegyelméből viselek, nem kérlelhetem. De ha kegyelmességed megkérdi: elfogadna-e engem... tetszenék-e neki a régi, unos-untig színre rángatott istenek, nimfák, faunok helyett egyetlen lap a História nagy könyvéből? Lenne-e kedve hozzá? Nem öreg-e még, hogy zenét írjon nekem?...

Az asszony leteszi legyezőjét. Nagyon-nagyon komoly.

- Gian Francesco: holnap elmegyek hozzá. Ha akarja, hogy én vigyem a textust, akkor küldje el reggel nekem. Beszélek vele. Kegyelmességed csak akkor keresse fel, ha a mester azt mondja: igen!

Busenello bólint, kezet csókol - az illatos porral meghintett gyűrűs kesztyű mintha forrón fonódnék ujjára. A szépasszony mosolyog, kicsit könnyei között: - Holnap este lássuk palotánkban, kint leszünk az erkélyünkön!


Délután a Giustiniani-ház díszbe öltözött gondolása jelenti, hogy úrnője kér a mestertől bebocsáttatást.

Néhány esztendeje inkább csak a San Marcóban látta, nagymiséken, állami ünnepek alkalmával Giustinianát. A Mocenigo-ház mindig patrónusa volt a mesternek - így tudta a család híreit, gyermekek születését, gyászt, újabb nászokat. Most Giustiniana áll előtte, még mindig az egykori menyasszonyt látja benne, aki fűszeres-szigetekbéli rableányt akart ajándékozni neki. Bevezeti a csendes Canonicába, mely - ha nem tekintené a szép régi zeneszerszámokat, drága kötésű könyveket, mantuai ízlésű bútort, olyan lenne, mint egy papi cella.

Néznek egymásra. Az asszony látja a görnyedt hátú, már nem szürke, hanem ősz szakállas férfit, akit kora után aggastyán cím illetne meg. Metszetben kézen-közön forog a hajdani nagyok képmása: szinte rettenve látja - Monteverdi mennyire hasonlít az agg Michelangelóhoz. De milyen tüzes a szeme, még mindig fiatal a hangja. Bizonyosan most is tudna énekelni, ha akarna. Leül... egyszerre elhagyja bátorsága. Ki mondta a minap: Claudio mester a világ legnagyobb élő muzsikusa? Mosolyog, kopott fekete kabátos öregember ül vele szemben, ügyetlen mozdulattal kínálja a tegnapi tésztával.

- Baj van? Szóljon nyíltan kegyelmességed!

- Maestro... ugye, szabad így szólítanom? Mondja csak úgy, ahogy régen... Giustiniana. Ez a legszebb... ez velem száll majd a sírba, Giustiniana Giustiniani: nem lesz több, maestro... Úgy félek, hogy valami esztelenségre vállalkoztam... Lássa: követ követeként jöttem követségbe... Hallgasson meg. Gian Francesco Busenello nemesúr...

- Olvastam Didóját... hallom, volt egy szövege Július Caesarról. Pedig az nem isten, sem nem nimfa. Cavalli, akit úgy szeretek, mint a fiamat, beszélt róla. Nem ismerem Busenello urat... Áldom félénkségét, ha valóban így van, mert ezt a követet küldte maga helyett...

Mosolyog. Giustiniana közelebb ül, karjára teszi kezét.

- Higgye el, messer Claudio, nem azért jöttem, mintha Busenello szövegét a szívemen viselném... Gyermekkorunk óta ismerjük egymást. Tisztelem... mert egyike a legokosabb velenceieknek. De Busenello nem jöhet hiába önhöz: túlságosan nagy úr ahhoz, hogy kegyelmed azt mondja neki szemébe: nem! Én ajánlkoztam, hogy eljövök...

- Tudom... van egy darabja... olyasmi, hogy Apolló és Dafne szerelme... ugye? Arról van szó?

- Nem. Néróról!

A férfi felemeli fejét. Riadtan néz az asszonyra.

- Ilyent még nem hallottam... dramma per musicában. Néró? Jól értettem? Valóságos, élő személy? Aki létezett? Valaha élt embert vinni istenek helyett a színre... akik, mert soha nem léteztek, mindent elbírnak...? Színpadon... tragédiában, ezt értem. Ilyennek jön is híre. Úgy hallom, Angolhonban van az ilyen játékoknak nagy keletje. De zenét szerezni...

- Tacitust olvasta... Még nekem sem volt időm olvasni a szövegét, míg jöttem, lapozgattam benne. Maestro, én azt hiszem, Busenello szép szöveget írt. Nem pártolom túlságosan, csak arra kérem, ha kedve van rá... ha tudna... ha hajlandó lenne... talán egy kicsit az én kedvemért is, foglalkozni a darabbal. Vállalná?

- Kegyelmességedet beajánlom majd a prokurátor uraknak, ha megürül a Serenissimánál egy követi pozíció. Oly mesterien végzi misszióját. Komolyan szólva, amikor az első szavakat mondta... arra akartam kérni: ne folytassa... Öreg vagyok és fáradt. Badoer úr darabja alaposan kifárasztott. Giustiniana, ugye, tudja, hogy nekem kellett végigjavítanom a szövegkönyvet? Egyik sem Rinuccini. Ezt elhiheti. De hogy Nérót színre meri vinni... s kit még?

- Beszélt Octaviáról. S a második feleségéről Nérónak, akinek elfelejtettem - bocsásson meg - a nevét.

- Poppea Sabina?

- Igen... Poppea s még Seneca is szerepel. Nem istenek, nem nimfák... ő is torkig van velük. Inkább valami tréfásat akar belefűzni... Eljöhet a követ?

Simogatta szakállát. Beszólította a klerikust, aki a gyengülő szemű mesternek segít.

- Mi van hátra... amit még nem végeztünk el?

- Maestro, a madrigálok várnak korrektúrára, még át kellene hármat hangszerelni... a Melódia könyvét is elő kellene venni. Tronéktól jöttek: mikor beszélhetnek új dramma per musicáról. Grimani úrék titkára is itt járt. A ss. Giovanni e Paolo szégyelli, hogy ha a Cassiano s a Moisè kaphatott valamit a maestrótól, miért ne lehetne egyszer már nálunk is Monteverdi-darab ?

- Mit mondtam a napokban neked, amikor a favoláról beszéltünk?

- Maestro már unja az aranyködöt, Olümposzt, istennőket. Az Ulixes után nem akar többé ily profán dolgokkal foglalkozni.

- S a história?

Az okos legény csodálkozva néz a maestróra:

- Cliót nem lehet, maestro, rímekbe szedni!

Giustiniana mosolyogva kérdi:

- Jöhet akkor Busenello...?

Lapozza a terjedelmes szövegkönyvet, majdnem pattogva mondja a neveket.

- Néró, Poppea Sabina, Seneca, Octavia, Drusilla... Igen, asszonyom, én is olvastam nemegyszer Tacitust. De még senki, érti, senki nem próbálta, hogy zenét formáljon az ő históriájából. Ez nem favola, érti asszonyom? Néró jön a színre... meg a többi, aki vele élt. Ilyen dramma per musica még sohasem létezett. Nem tudom, lehetséges-e? Ismerem Busenellót. Jó író, okos ember. Tanult. Nem, mint ez a Badoer fiú. Bocsásson meg, asszonyom, tudom, nem szabad ily szókimondóan beszélnem nemesemberekről. Jöjjön őkegyelmessége, a követ úr. De siessen, mert a sánta halál már itt ólálkodik körülöttem. Csak egyetlen Tiziano volt Velencében, akit százéves korában pestisnek kellett elragadnia. Jöjjön... Ha ezért köszönet jár, elsősorban kegyelmességednek köszönheti.


Egy óra alatt megszerették egymást. Sajnálják: évtizedek óta éltek egy városban s nem találkoztak eddig sohasem. A szöveg, mintha csak ürügy lenne arra, hogy beszélhessenek a világ nagy dolgairól. Busenello egyike azoknak a velencei követeknek, akik nyitott szemmel, fürkésző elmével járnak országok, udvarok, városok, népek között, s mindez éles fényt kap követjelentéseikben. Szemfüles diplomata, remekíró, jogász - könyörtelen igazság nevében próbálja ítélni korát s az elmúlt századokat, s mosolyog: Busenello ismeri az emberi gyarlóságot, mely Velence bűvös tükrében kever fényt s árnyékokat.

Claudio várja, mikor jön. A magas magisztrátus tagja ledobja hermelines talárját, munkaujjasban ül, tubákot töm orrába az új divat szerint, majd ráhajlanak a kéziratos oldalakra, s a mester mutatja "ez itt hosszú" - s utána kétkedve néz a tragikus szcénák közé iktatott komikus jelenetre - Busenello majdnem szégyenkezve mondja, "ismerem városom: nem bírják el a tragikus igazságot, csak akkor, ha közben kissé táncolhatnak"... Milyen más szöveg ez, mint Badoeré... de más, mint volt egykor az Orfeo s talán Arianna is. Miért adja ezt a címet: Poppea megkoronázása? Kérdően néz a velencei úrra.

- Az itteniek megriadnának - mondja Busenello -, ha azt írnám egyszerűen: Néró. Tragédiát sejtenének... Joggal. A velencei nem szereti igazán a drámai megoldásokat. Nem hősi nép... csak akkor áll be katonának, ha kegyetlen törvénnyel kényszeríti erre a Signoria.

Poppea megkoronázása... Poppea egy sincs Velencében: már maga a név is vonzó s a megkoronázás: mindig ünnepséget, fényt, rangot sugároz - felvonulásokra, balettekre... torneókra emlékezteti a nézőt. Mester: ez a cím elvarázsolja... megtéveszti a városombelieket. S ha eljönnek: megírhatom nekik az igazat - Néró s Seneca felől.

- De látott kegyelmességed ilyenféle színjátékot?

- Rómában a szentatya csak kegyes és épületes drámákat kedvel... Spanyolország a nagy színjáték hazája. Persze, nem a dramma per musica... csak a szó: minden nagyvárosban tereken, piacokon játszanak... de már épülnek színházak is, persze, főként a nemesség s a király számára... És Anglia. Majd egyszer mesélek róla, messere, ó, Londonban láttam egy tragédiát. Cézárról és Kleopátráról szólt. Ezt nem lehet elfelejteni... Már talán nem is él a szerzője... De nem az-e a mű értékének legmagasabb foka, hogy ha a mester megírta - önmaga elenyészhet, de a darab színen marad? De térjünk vissza... Kénytelen voltam, persze mitologikus alakokat is beleszőni, e ponton szolgálnom kell városom ízlését. De én ostobának tartom a kórust. A kar - nem találja, mester? - mindig csak együgyű véleményt formál, a sokaság bölcsessége rendszerint nem nagyobb egy átlagos őgyelgőénél? A görög tragédiákban is az Agora népének selejtes véleményét juttatja kifejezésre. A kórus nem tud emberi szenvedélyt alakítani. Mint vak öreg, csak jelzi, hogy merre fordul az istenek akaratának kereke. De legfőképp: a kórus drága... Grimaniék ettől tartanak... A kar sokba kerül, s ha amúgy is sok szereplő van a drámában, nem találja meg a bérlő a számítását. Az énekesekkel nem lehet takarékoskodni...

- S az apród s a szolgálókisasszony?

- Ilyen "második" szerelem nélkül, maestro, ma Velencében darab el sem képzelhető. Itt császár van, barbár király... fejedelemnők, filozófus, istenek. Ez mind távol áll a gondolásoktól: de az, ahogy a fiú s a lány egymásra találnak, míg teljesítik uruk s asszonyuk parancsát: ez minden velencei fiú s lány tükörképe. Itt úgy kell beszélni, hogy önmagukra ismerjenek...

- A szövegben, ha nem haragszik, itt-ott nemes elődökre ismertem. Egy helyen Petrarca szavai... máshol Vergilius...

Az ügyvéd nevet.

- Mi, jogászok, szeretünk a prétoroktól idézni, akkor is, ha a jogeset nem fedi egészen szavukat. Ez hitelt ad, növeli az ítélet aranysúlyát. Higgye el, maestro, a nagy költők - nekünk, epigonoknak - hű segítőtársaink.

- De Nérót itt nem éri el végzete? A dráma ott ér véget, amikor boldog szerelemben egyesül Poppeával... a mi hitünk szerint zsarnok... S három év múlva egyetlen mozdulattal végez Poppeával?

- Itt ember. Azt hiszi, messer Claudio, hogy nem pergett le a szemem előtt mindez, míg ott sétáltam a Palatinuson? Néró ember volt; csak később lett szörnyeteg. Talán egyszer megírom, hogyan képzelem, ez miként történhetett? De nem itt. Itt csak egy-egy képben mutatkozzék a jövendő zsarnoka. Még csak szerelmének él... De legyen vágyában cézári, monumentális. A néző érezze, hogy Augustus trónja az övé.

- S Poppea? Gondol valakire?

Az ügyvéd arcát elönti a vér.

- Maestro, én nem minden asszonyt... Csak egyetlen asszonyt akarok megörökíteni Poppeában. Ha a darab egyszer eljut Nápolyba... Ön bölcs és élt kint a világban. Tudja, mi, férfiak, mind hordunk sebeket. Akire gondolok - nyugodtan énekelhette volna a Ballo delle Ingraté-ból a színen utolsónak maradó, megtorpanó, kacér asszonyt, aki mégis kegyetlen volt ahhoz, aki szerette.

Ember. Még most is szenved. Férfiként drámát formál a füstbe ment szerelem köré.

Az ügyvéd folytatja:

- Poppea legyen olyan, amilyen lényege szerint lehetett: nagyravágyó s játékos. Kegyetlen és kegyes... kegyes önmagához. Nem gonosz s nem jó: hiszékeny, célratörő, szeszélyes, kacér, aki talán ragaszkodik még első férjéhez, Ottonéhoz... elvakítja már a császári fény, de azért átlát magán a cézáron. Legyen, maestro, olyan... a zenében s a deklamációban is, hogy önmagára ismerjen benne minden nemesdáma... de a gondolás is tudja fent, az ingyenpáholyban, hogy kár féltékenységből fojtogatni az asszonyt: természetétől fogva mind ilyen.

- Gian Francesco: a darab túl hosszú. Itt-ott rövidíteni kell...

- Vállalja?

- Nem lehet másként. Komponálás közben érezni fogom: itt hosszú, a néző elunja a recitativót... itt felesleges az Erény... az istenek szokásos beavatkozása, hogy megindíthassuk a gépezeteket. Igen... bánjunk takarékosabban, kegyelmességed engedelmével, a deus ex machinával. Legfeljebb egyszer... Talán akkor, amikor Ámor megmenti az alvó Poppeát a rá leselkedő tőrtől... Nem többször. Mondtam önnek, torkig vagyok az antik istenekkel. Öreg vagyok, már nem inspirálhatnak.

- És Néró?

- Néró élt. Bűnös volt: elítélhetem; vágyai voltak: embernek tarthatom. De mit csináljak az istenekkel... az Erénnyel? Nézzen rám: hetvenöt éves múltam. Mindent tudok az emberekről, s elhiheti, hogy nem él már bennem semmiféle gyarló kíváncsiság. De - Busenello úr - mégis ez szenvedély volt. Még az emléke is melenget... Ottone, aki ragaszkodik feleségéhez, Poppeához, s elküldi távolra a császár... a nagyravágyó Poppea... az ostoba Drusilla, akinek Ottone kihasználja szerelmét, hogy előkészítse bosszúját... S maga Néró, aki elvakultan rohan egyetlen parázna célja felé. Mit neki a birodalom... hogyan égnek a máglyák... Mindazt, amit leírt róla s koráról Tacitus - ismerem. De önnél nem a mi hitünk ádáz üldözője a császár, csak olyan szerelmes, akit ez a kacér, sóvárgó asszony kénye-kedve szerint vél hajlítani. Itt Néró végül kegyelmet ad Ottonénak s Drusillának - hisz vallomásuk kölcsönöz neki valamiféle morált ahhoz, hogy elbocsássa örökre feleségét, Octaviát. Néró - s kegyelmes? Ez jólesik bizonyára majd a nézőnek. Nem szeretnek borzongató gondolatokkal kimenni a farsangba. A gondolásoknak kell átvenniük - ha kiérnek a Canal Grandéra, a végső kettős ritmusát...

- Maestro, a mese az ön kezében olyan, mint engedelmes viasz. Annyit ítélkeztem s tréfáltam az emberi gyarlóságok fölött, most engedje meg, hogy csodálattal adózzam önnek, akiben semmi kicsinyesség, semmi gyarlóság nincs.

Monteverdi nevet, leül a csembalóhoz.


A Grimano család Raguzában vásárolt tíz láda gyertyát, mert majdnem negyeddel volt olcsóbb, mint Velencében. Az őszi induláshoz amúgy is tatarozni kellett a "Zanipolót", ahogy a velencei népszáj hívta a Santissimi Giovanni e Paolóról elnevezett színházat. Szerencsére Busenello megértette a kor szavát, nem kívánt kórust: a nép unta, túlságosan emlékeztetett gajdolásuk a madrigálok hanyatló művészetére: ezt bőségesen pótolják a pergő szcénák, az ex machina istenek, a tragikus s komikus sűrű összeolvadása, a fények játéka, a nagy tivornyák, a szüntelen mozgás, a harminchét jelenet metamorfózisa.

Busenello bölcsen kerülte, hogy "politikát" vigyen a darabba, melyet a páholyok előkelői vagy a lent szorongó nép valamilyen vonatkozásban "áthangszerelne" - a Tízek rovására. "Az én Néróm - mondta kissé szégyenkezve Claudio mesternek -, nem egészen tart lépést Tacitussal. Én hálószobájában formálom ki a zsarnokot: kegyetlensége itt is megcsillan, de itt még csak agg mesterével, Senecával szemben érvényesül... Ezt, mert bölcsről van szó - Velence népe még megbocsátja a cézárnak, maestro Claudio: ismerem városomat - okosabb, ha az én Néróm nem megy a Senatusba!"

A Grimano család valóban nem takarékoskodott gyertyákkal, s amikor a langy október végi estében özönleni kezdtek gondolák és gyaloghintók - az avatatlan is látta, hogy nemhiába harsonáznak a Grimaldo-címeres heroldok, nem véletlen, hogy drága páncélokat válogattak ma este a brávóknak - olyan felvonulás készül, oly nagy urak tisztelik meg a színházat, akikről Velence népe máskor csak suttogva, félve beszél.

Busenello őkegyelmessége nem felejtette el: kinek köszönhette a siker oroszlánrészét, a saját páholyába hívta meg a Giustiniani családot s az idős Mocenigo prokurátort, aki csúza miatt már hosszú évek óta csak hivatali ügyei intézésére mozdul ki. Giustiniana ragyogott: az est az ő műve volt, szerencsés "combinazione", mely bizonyára a siker jegyében születik.

A maestro ott volt, mint kormányos a fedélzeten, zenészei között. Marinoni - az egyetlen, aki életpályájának leghosszabb szakaszán végigkísérte - csodálkozva látta, hogy semmit sem gyengült: ugyanolyan hajthatatlan szívóssággal végzi a próbákat, szinte hajszolja önmagát, alig vesz táplálékot magához, s aszkétaarcát hányszor ellepi a verejték, míg újra és újra kezd egy-egy jelenetet, ismételteti a szopránt, szólót próbál, s néha lehelethalk, de még mindig tiszta hangján mutatja: hogyan intonált volna egykor az udvari énekes.

A "színlap" - terjedelmesebb volt, mint általában szokás. A Grimano-címerrel ékesített merített lapon - Tacitus latin szövege állt, a deákosak kedvéért, s alatta sűrűbb sorokkal, jó velencei tájszólásban kiszedve az egész történet magva. Ugyanakkor az állóhely elé kikiáltót fogadtak, aki minden negyedórában harsányan felolvasta, miféle történet fogja majd a hajdani világból elgyönyörködtetni a nézőket...

A patríciusok tudákosan olvasták az Annales XIV. könyvének textusát, de sokan voltak, akik inkább a "cicerone" szedést figyelték:

"...Néró, a császár halálosan szerelmes a szép Poppeába, Ottonénak, a barbár királynak feleségébe, aki a császár szolgálatában áll. Néró messzi Lusitániába küldi Ottonét, hogy kedvére tölthesse Poppeával örömét - míg elhanyagolja saját hitvesét, Ottaviát. Poppea számító, s a császári dicsfényben ragyogó asszony ráveszi Nérót arra, hogy taszítsa el hites asszonyát, Ottaviát - s akkor Poppea szerelme örökre Néróé. Néró hajlik a szóra: hisz Ottaviának nincs tőle gyermeke! Nérót volt nevelője, Seneca, a bölcs figyelmezteti arra: mivel tartozik a birodalomnak s erkölcsnek. De Néró csak felbőszül az agg mester szavától, még hevesebb lángot vet benne a Poppea iránti szenvedély: hirtelen megparancsolja Senecának: legyen öngyilkos. A bölcs leszámol életével, s a végzetes tett erejét dicséri tanítványai előtt. Ám a fiatalok vonakodnak őt az Ismeretlen országába követni.

Ottonét, aki titokban hazatér, Ottavia ráveszi, hogy ölje meg feleségét, Poppeát. Ebbe a barbár hősbe halálosan szerelmes Poppea kísérője, a fiatal Drusilla. Ottone könnyűszerrel ráveszi Drusillát arra, hogy adja kölcsön köntösét. A férfi így Drusilla ruhájában lopózhatik a kertbe, ahol Poppea elszunnyadt. Ámor leereszkedik az egekből, hogy védő karját kiterjessze az alvó Poppea fölé. A gyilkos kísérlet így kiderül, de Poppea csak Drusilla köntösét ismeri fel, így a lányra terelődik a gyanú.

Drusillát a poroszlók Néró elé hurcolják, aki már megkapta Seneca halálhírét, s tivornyán ünnepli ezt udvaroncai körében. Néróban felébred a szörnyeteg: a legszörnyűbb kínvallatással fenyegeti Drusillát, ha nem vallja be - ki volt az, aki merényletére felbujtotta. A lány mártírok hősiességével védi szerelmével együtt titkát, de Ottone végül is leleplezi önmagát: bevallja: a lány ruhájában ő emelt tőrt Poppeára. Néró megkegyelmez Ottonénak, s mert kellő jogcímet nyer Ottavia eltaszítására: kihirdeti válását s szándékát, hogy még aznap nőül veszi s megkoronáztatja Poppeát."

Már a darab kezdete előtt heves vita folyt a páholyokban: szabad-e historikus, valaha élt személyekről írt zenedrámát előadni? Némelyek ismerték már a köntöscsere motívumát, bizonygatták, hogy minden valamirevaló madridi színházban sűrűn előfordulnak, egyenesen elengedhetetlenek az ilyen drámai epizódok. A férfiak jórészt ismerték Tacitust: aggályosan mérlegelték, hogyan birkózhatik meg Busenello ezzel a sűrű, nehéz szöveggel akkor, amikor elvégre nem tragédia írására, hanem dramma per musicára vállalkozott?

Grimano őkegyelmessége megjelent a kulisszák mögött. Gazda módjára nézett szét, kilesett a függöny résein. A színház roskadásig megtelt, a páholyokban ott látja a velencei nemesség színe-javát, sok a külországbéli előkelőség. Brunswick herceg páholyában a szász választó két fivére foglal helyet.

Giustiniana kisszéket tolt apja csúzos lába alá, s mosolyogva mondta:

- Tizennyolc esztendő telt el, apám, a Combattimento óta... Meghívtam a mestert. Előadás után ne menjen haza egyedül a Canonicába. Jól tettem, apám?

Mocenigo Girolamo számol.

- Anno Domini... várj csak... abban az évben volt, amikor elsüllyedt Celebesnél a gyömbéres hajó... akkor láttam Mantuában a favolát. Contarini diktálta a követ jelentést, még ma is emlékszem minden egyes részletére. Persze... a piazzolai családi színháznak szánta... Úgy tudom, elő is adták ott az Ariannát... Jól tetted... öreg vagyok. Csak Monteverdi fiatal. Ha az urad volnék, még mindig féltékeny lennék rá!

A tizenkét bravó leteszi fegyverét, s most sisakban, ezüstvértekben, koppantóval kezükön vonulnak be. A nagy viaszgyertyák sorban elhalnak, csak az apró, filléres faggyúgyertya-darabocskák pislognak a szövegkönyvek előtt. Az izgalom áthömpölyög a nézőseregen. Másfél esztendeje, hogy a maestro Ulixes visszatérésével újból ragyogott a lírai dráma színpadán. Velence, mely egykoron nem csodálkozott Tizianón, nincs meglepve, hogy egy aggastyánnak köszönheti esti cirkuszát.

A színpad mindenkit elvarázsol: igen, ilyen lehetett Néró palotája. Mindenütt márványfüzérecskék, egymásba boruló rózsaszín pillérek, a háttért lezáró félkörű kulisszán vörösen hanyatló alkonyi nappal; a szcénát minden oldalról rejtett fényforrások világítják meg, a palota óriás ívei közé szeszélyesen befurakodnak lombok, tarka ágak aranygyümölcsökkel.

Az olümposzi prológus elmaradhatatlan az istenekkel: ezt megkívánják - Busenello szerint - még mindig a velenceiek. Az istenek párbeszéde fellazítja a csendet: ez még nem a darab: még tetszésükre fészkelődhetnek...

Ó ... miként rejtőzött el... hogyan hullt ínségbe...
soha nem hitt nyomorba az Erény...

A páholyok népe összenéz: Busenello mit akart ezzel mondani? Az ügyvéd nem tesz semmit szándék nélkül: a prológus tőre kit fog találni?

A cselekmény lassan közeledik; az első felvonásban két őrt állóé az "expozíció": fecsegve, kötetlenül, tiszteletlenül beszélnek, ahogy muskétások szokták, de recitativójukból az a néző is megtudja, mi készül, aki nem tud olvasni, s szomszédja nem magyarázza meg a színlapot. Itt hangzik fel először a bölcsnek, Senecának neve.

Végre következik az első valódi nagy jelenet. Poppea s Néró kijönnek éji fészkükből: a velenceiek nyilván sejtik, hogy a szenvedély emléke még összefűzi őket - ezt egyébként még fokozza a castrato, aki Poppea szerepében imbolyog, kelleti magát. Ám Néró távozni készül, s az ingatag cézárnál soha nem lehet tudni, mit határoz egy pillanat múlva. Poppea megretten:

Uram... uram... ne távozz el...
Engedd, hogy e karok úgy öleljék vállad,
Mint ahogy te fogtad át szerelmesen
szívemet...

Az állóhely népe megbűvölten lélegzik: nincs rózsaszín, aranyködös isten, feledi, hogy castrato az asszony: a csodálatos, erős szoprán végigbúg a színház egész térségében. Senkinek nem lehet kétsége: mily szenvedély fűzi össze ezt a két embert.

Néró még valamit megőriz a császári méltóságból:

...Születésem nemessége nem old fel... nem engedi,
hogy Róma tudja: egyek vagyunk - mindaddig, míg
Ottavia nem marad kirekesztve... Csak ha én
eltaszítom őt!

Poppea leborul elé, könyörög:

Ne félj... ne félj... semmitől se rettegj:
Maradj vélem a nap minden óráiban!

S mert hiábavaló minden kérés - a néző érzi, a jelenetnek valahogyan végződnie kell -, csodálatos felnyílással, szívbe markoló kérdéssel fordul felé:

Tornerai?

"Visszatérsz-e?", hangzik a nézők fülébe... S a néző még nem tudja, ki mellett foglaljon állást? A páholyok népe legyezői mögül ad jelt: minden szépasszony a rövid intermedium alatt végigéli a testén s talán lelkében Poppea szerelmét - egy trónért!

Ottavia szomorú, frigid világa következik.

Ó, hol vagy Néró... én Néróm... merre vagy?
Ó, jaj... bizonnyal Poppea karjai között...

A Dajka felkorbácsolja a császárnő büszkeségét:

Te vagy minden népek egyetlen Császárasszonya.

A páholyok népe újból egymás felé fordul: Busenello itt a császári követnek hízeleg? Igaz... a friauli zavarok miatt újból kiújult a feszültség Bécs s a Serenissima között... egy jó szó nem árt, mióta Aldringen sétája óta itt amúgy is gyűlölik a Habsburgokat.

Ki ez a Seneca? Halk suttogás a páholyokban: a szépasszonyok a férfiakhoz fordulnak, s a cicisbeóknak hirtelen vizsgát kell tenniük a klasszikus tudományokból. A földszint kedvetlen: öreget lát Pallas Athénével beszélni: de a gondos rendezés dolga, hogy Pallas Athéné szép, fiatal legyen, s köntösét úgy hordja, hogy meztelen combját is megvilágítsák a rivalda gyertyakörei, így várnak, míg Néró bejelenti agg mesterének szándékát:

Seneca, tanítóm: úgy határoztam, hogy eltaszítom
Ottaviát s nőül veszem...
nőül veszem Poppeát...

Seneca még mindig óvatosan, udvari bölcs módjára igyekszik megváltoztatni ura akaratát:

- Uram - a legédesebb érzések mélyén már oly gyakran ott szunnyad lelkünkben a megbánás csírába...

A szerelmes, barokk Néró most egyetlen mozdulattal átváltozik Tacitus tirannusává:

- Hagyd el a beszédet - a magam útján akarok járni!

Seneca - hisz így kívánja hírneve - némi ellenvetést tesz még:

- Ne ingereld, uram, a népet s a Szenátust!

A zsarnok mit sem törődik a népével s országával... Most kicsap Busenellóból Machiavelli államrezonja - Seneca szavával:

- ...A királyokat nem terheli bűn, ha azt azért követik el, hogy bővítsék birodalmukat: itt önmagától feloldódik a vétek... de ha asszonyszemélynek van hatalma feletted, hogy belekényszerítsen a tévedésbe: ez nem király... nem félisten bűne - egyszerű, plebejus-vétek!

A zsarnok leszámol a bölccsel:

- Takarodj előlem, arcátlan mester, szemtelen filozófus!

Velence népe tudja, hogy Seneca ügye elveszett.

A szimfonietta lágy barokk hulláma sem tudja elmosni a szín kemény, politikus élét: Busenello bejáratos a királyi palotákba - kileste a néma falak titkát, birodalmak válságát egyetlen érzéki szenvedély felcsapó lángjában. A nézők érzik - ez nem istenek játéka többé, nem mitológia, melyben már nem hittek a régiek sem. Itt Néró s Seneca dialógusában országos viharok kavarognak, ilyen zenét még nem hallott senki, amikor az ének nyelvén emberek tárják fel lelkük titkát, s ezt nem tarkítja már a kar szava sem.

Busenello, aki annyiszor hallotta a próbán - itt, a zsúfolt, izgatott nézőtér felett, a lélegzet visszafojtott neszében, halk, röppenő sóhajokban érzi - mint reszket Velence lelke, hogyan forrósodik át egyetlen izgalomban a légkör, amikor belép Poppea.

Arra gondol: ha Rómában került volna színre Néró drámája, ahogy Tacitus szelleme kívánta volna, soha-soha nem írhatta volna a most következő édes, vágyfűtötte szavakat.

Az inkvizíció árnyéka rávetült a "jó erkölcsökre", s az asszony, aki köré rakta mint ékszert Néró és Poppea szenvedélyét, soha-soha nem hallhatta volna, hogy Busenello Monteverdi csodálatos énekével az ő szerelmes szépségéről beszél:

S Poppea megszólal:

- Ó, uram, mondd - van-e édesebb az én ajkamnál, ahogy feléd kínáltam az éjszaka?

- A legkedvesebb s a leggyilkosabb száj ez...

- S keblem édes almái tetszettek-e neked?

- A te kebledhez méltatlanok a legcsodálatosabb jelzők...

- S ahogy két karom átfont?

- Ó, én édes bálványom, csak még most is ölelhetnélek. Poppea... kifogyott a lélegzetem is: csak ajkad csodálom, s szememmel igyekszem visszaszerezni lángba borult lelkem, melyet csókom tüzével beléd oltottam...

Busenello áttekint a kanonok páholyába: San Marco patrónusai eljöttek agg mesterük tiszteletére. Előrehajlik mind az öt borotvált, sápadt patríciusarc. Egyik sem hagyta el székét, egynek tekintetében sincs megbotránkozás. Lám, Velencében nem félnek a Santo Offiziótól.

A dráma bontakozik - eddig csak a hatalmas expozíció zajlott, melynek tüzében felcsillantak a jellemek. A "dramatis personae" lassan megelevenednek, élni kezdenek a színpadon. Poppea kígyó mérge, ahogy szavát ráfreccsenti Senecára, megpecsételi a bölcs végzetét. Felcsattan Néró hangja:

- Ide hozzám! Katonák! Valaki közületek szelek szárnyán vágtasson Senecához: vigyék parancsom: még ma haljon meg. Poppea... ne veszítsd el a kedved: még ma meglátod, mire képes a szerelem!

Otto s Poppea nagy dialógja készül. A "germán" vezér szájába is becsempész Busenello néhány mondatot a velencei államművészetről, s mire Poppea szakít Ottonéval, a férfi lelkében megfogan a halálos bosszú.

Drusilla, akit Ottone iránti halálos szerelme hajszol, a férfi engedelmes eszközévé válik, aki szerelmet színlel iránta. Drusilla egy bágyadt mondatban gyanakszik csak:... hogyan... egyetlen pillanat alatt születhetett meg a vágyad? Ottone felnéz a fénybe, s nem Drusillára, amikor mondja: Ámor olyan tűz, mely egy szikrától lobban... S mire a lány elfordul, már a nézők felé mormolja: Drusilla neve ajkamon, s Poppea... ó, Poppea a szívem mélyén...

Szókratész utolsó estéjére gondolt Busenello, úgy, ahogy kedvelt Platónjában olvasta, amikor leírta Seneca halálát... vagy talán Petronius végórája ötlött eszébe, amikor az "Arbiter" üzenetet küldött a centurióval - ugyanannak a Nérónak, akinek átvette ítéletét. Barátai s tanítványai veszik körül a bölcset, s e szimpozion hangulatába a basszus drámai lüktetéssel tör be:

- Távozz innen, távozz, pretoriánus, mondd meg Nérónak, hogy nem nyugszik le az este, s én már síromban pihenek. Barátaim, lám, elérkezett hát az óra, amikor gyakorolnom is kell azt az erényt, melyet magasztaltam előttetek. A halál fájdalma csak egy villanásnyira tart. Egy sóhaj, mely vendég volt a szívemben: kioson - idegen, most elhagyta a vendégházat, s elindul az Olümposz felé, ahol már örök a boldogság.

A tanítványok tompa kórusa: Nem akarok meghalni, Seneca, nem akarok meghalni! Ne halj meg te sem, Seneca!

S már hangzik a bölcs szava:

- Készítsétek, tanítványok, fürdőmet: ha az élet olyan, mint áramló folyam, hadd ömöljék bele e langyos érbe ártatlan vérem, mely bíborral szegélyezi majd halálom ösvényét...

A nagy tragédia feszültségét hirtelen felváltja az Apród s az Udvarhölgyecske édes-játékos kettőse: a zene, amely Seneca basszusát nyersen, dísztelenül vitte drámai lüktetésben, most kecses lesz, fioritúrák cifrázzák, kibontakozhatik a velencei koloratúra játékos bája. Mindez néhány perc, valódi tassói "epizód", s a néző újból ott él a dráma sarkpontjában, hallja, amint Néró már ünnepli is egykori mestere halálát.

- Most, hogy Seneca már nem él többé, énekeljünk... daloljunk, Lucanus, szerelmes dalokat annak dicsőségére, akinek képét Ámor saját kezével felvéste szívem falára...

Ki ez a Néró? Szunnyad-e az óriás szörny, elvette-e vágya értelmét, s egy madrigálénekes szívét lopta bele?

- Én édes halványam, Poppea, szeretnélek méltón magasztalni, de minden szavam csak hulló-villanó szikraszem a te Napod sugarához képest. Édes ajkad csodálatos rubinkő, ám az én szívem szerelme szilárdabb gyémántnál, s így a te szépséged s az én szívem - mindkettő pompás ékszerként került ki Ámor tökéletes műhelyéből.

A cselszövény - a dráma szabályai szerint - most bontakozik ki a maga teljességében. Octavia biztatja a töprengő Ottonét, aki magában már eldöntötte Poppea halálát, de még nem tudja, hogyan végezhet a császár szerelmesével? Eközben összebékíti: a bűnt, a szerelmet s a menny birodalmát - hogy ettől megrezzennek (Busenello látja) a páholyban a kanonok urak.

Octavia altszerep. Velence egyik legjobb énekesnője alakítja, hangjának mély, átfogó ereje, dikciójának tökéletessége, a megsértett dáma igaza menten megszerzi számára a népszerűséget, a patríciusasszonyok őt tartják az "igazi" asszonynak mindvégig a szajha Poppea helyett. S hogy gyilkosságra ösztönzi Ottonét? Jogával él, hisz így fordul a "barbárhoz":

- Ha még emlékezel mindarra, amit az én őseim tettek érted, hogy elhalmozzanak dicsőséggel - most itt ám az alkalom, hogy megfizesd, amikor segítséged kérem.

Mindazt, amit Ottone szerelmében vergődve átél - most hirtelen félelmesen pergő dialóg kapja fel, mint a forgószél. Csak Poppea neve villan ki az egymásba harapó, izgalmas mondatokból, melyekben nincs semmi cifraság: egy férfi s egy asszony bosszúja ás közös árkot magának.

A barbár vezér előtt a Császárnő szent személye még így is, eltaszítottságában is maga a Parancs. Octavia megérzi. Amikor Ottone halk belső dialógust folytat önmagával, rácsap a tépelődőre az Imperatrix szava:

- Miféle szavakat mormolsz? Császári megvetésem kísér, ha nem hajtod végre azonnal szavam: fejeddel lakolsz ám restségedért.

Mindketten tudják: cinkosok, s mégis Octavia kerekedik felül, s már csak annyi van hátra, hogy megbeszéljék a gyilkos merénylet részleteit.

- Adj nekem, asszonyom, annyi időt csak, hogy erős legyen a kezem, ne tévedjen... Nem, egy pillanat nem elég, hogy a szerelmes simogató keze helyett hóhér szerszáma közeledjék Poppeához.

Octavia győzött - Ottone az asszonyi tanácsra Drusillához megy, hogy elkérje tőle - álruhának - köntösét. A lány ábrándjaiban él, szerelmét várja, kedves szava úgy bugyog, hogy a nézőtér egy izgalomban lesi: mi a szándéka a betoppanó cselszövőnek. Téged kerestelek - mondja a férfi, s már mint a visszhang:

- Itt vagyok... kedvedre s gyönyörödre...

Ruhát kér tőle, de nem mondja meg, mi a szándéka vele. A lány csak ennyit mond:

- Tiéd a köntösöm, tiéd a vérem...

Poppea szunnyadozik. Asszonya altatódalt mormol, s minthogy már "Seneca meghalt", várja Poppea vágyai beteljesedését. Álomba hull, a dajka kioson, s helyette belép Ámor (ennyivel adassék tisztelet a deus ex machina hagyományainak), aki megőrzi az alvó szerelmest a rá leselkedő végzettől:

- ...Aludj csak, aludj, Poppea, te földi istennő... megvéd téged az árulók acélja ellen Ámor, aki mozgatja a napot s az égi csillagokat...

Ottone monológja drámai s önmarcangoló, amint közeledik Drusilla köntösében, övéből kirántva fegyverét:

- Lám, álöltözetben vagyok... de Ottone nem lett Drusilla, csak emberi kígyó, akinek freccsenő mérgét még nem ismeri a világ... De mit látok, én szerencsétlen? Te alszol! Én édes, szerelmes lelkem? Lehunytad pillád, hogy soha többé ne nyíljék fel szemed?...

Az isten felkelti Poppeát, s a felriadó asszony csak Drusilla köntösét látja, míg Ottone kirohan - Drusilla köntösét s a szíve felé szegezett acélt. Kiáltása felveri a palota csendjét, a dajka Drusilla nyomába hajszolja a liktorokat.

Drusilla idilli monológját az érkező fegyveresek vad zaja töri meg: a dajka vezeti őket, s a liktor nyers szava: Hallgass - már halott vagy, feltépi az álmodozásból, már hurcolják a bosszúért lihegő Néró elé.

A feszültség fokozódik: a rémdrámák minden regényessége benne remeg Néró s Drusilla párharcában. A császár tudni akarja: ki bujtotta fel a lányt arra, hogy fegyvert emeljen Poppeára.

- Ostorok, szeges kerék, izzó vas, kötelek: mielőtt a legszörnyűbb kínok éreztetnék véled gyűlöletem: felhívom az aljas felbujtót: vallja be sötét cselszövényeit.

Drusilla egyszerre megérti: miért akart vele ruhát cserélni Ottone. Szerelmében megtisztul, már hangja sincs a tiltakozásnak, e kedves szoprán mártírok erejével kiáltja:

- Uram, csak én vagyok bűnös - én akartam megölni az ártatlan Poppeát.

Néró egyszerre visszakapja tacitusi profilját:

- Hurcoljátok ezt a nőt a vesztőhelyre! Bakó, parancsolom, hogy gyötrelmeit nyújtsd a végtelenre, s sokszorozd meg - míg jő a halál - kínjait. A hóhérmesterség minden szokatlan fortélyát vedd igénybe, hogy ezerszerezd e nő szenvedéseit.

Drusilla a halálra szántak eksztatikus szavával felel:

- Én édes szerelmesem, mindenem, s ha síromra szíved forrásából egyetlen könnyet ejtesz majd, részvétből bár, ha nem is szerelemből - boldog vagyok, s úgy megyek, mint igaz szerelmesed a vad bakóhoz, hogy véremmel váltsam meg a te bűneidet.

Míg a gyötrelmekre szomjas Néró türelmetlenül sürgeti a hóhérokat - előlép Ottone, s párharc kezdődik közte s a lány között: mindegyik magára vállalja Poppea megölésének kísérletét. A férfi Néróhoz fordul, aki elszerette asszonyát:

- ...Add, uram, saját kezeddel nekem a halált. S ha nem méltatsz arra, hogy ezt megtedd velem, ha élve akarsz hagyni, egész életemnek hálája kísér; ha gyötörni kívánsz - kezedbe adom az ostort; ha úgy kívánod, vess medvék s oroszlánok elé, hogy foguk s körmük közt bűnhődjem sötét vétkemért.

A dráma, melynek nem Néró - hanem Poppea megkoronázása a címe, s a nézők felkorbácsolt izgalma után az udvari ünnepek látványos örömével engedi majd távozni őket, most úgy kívánja, hogy Néró újból formát változtasson, s a "jó fejedelem" álarcában hallassa szavát. Így kegyelmet ad Ottonénak, ám ugyanakkor a "legtávolabbra" száműzi Rómától. S Drusilla, aki ismét "nemeshölggyé" változott - császári dicsérettel elárasztva újból szabad.

E pillanatban mindenki elérte célját: Drusilla kész örökre megosztani Ottonéval sorsát, s míg Ottone köszöni a kegyet - Néró már hirdeti hangos szóval: elválik Octaviától; a legközelebbi hajó vigye a volt császárnőt száműzetésbe a kietlen partokra.

Poppea s Néró kettőse következik. Poppea így tudja meg: nem Drusilla, hanem Ottone volt a merénylő. De már csak Néró mátkaszavára les - hisz Octavia volt Ottone felbujtója, jogos, hogy a császár eltaszítsa, s így megnyílik az út Poppea számára az áhított trón felé.

Poppea sóvár, emberi profilja a maga meztelenségében villan elő a dialóg nyomán. A gyorsan pergő recitativóban az "in parola regal" - "királyi szavadra mondod?" sötét motívuma festi alá Poppea nagyravágyását.

A szín változik. Octavia búcsúja Rómától - a legszívettépőbb Lamento, mely vetélkedik Arianna egykori búcsúszavával. Ezt már megelőzte híre - a gondolások az ingyenhelyen lábujjhegyen állva figyelnek -, ez az igazi nagyjelenet: az alt színeiben méllyé, nemessé válik a "matróna" búcsúja.

- Isten veled Róma, isten veled hazám s barátaim! Ártatlanként kell elszakadnom tőletek. Zokogva kell majd töltenem napjaim. Már kibontotta a vitorlát a hajó, elindulok a vad tengerre. A szél, melybe beleolvad sóhajom, szívem szavát viszi a kedves falak felé, csókolja az otthon köveit, s én egyedül maradok: egy könny vagy egy taglejtés - ez minden, mit felétek küldhetek... Ó szörnyű fájdalom, mely nem engeded azt sem, hogy könnyet ejtsek, amikor búcsút mondok nektek, szeretteim s teneked: Róma!

A kivonuló Octavia nyomában a nagy nászra készülő Néró s Poppea lép be. A szín a velencei fények minden ragyogását sugározza: görögtűz oson végig a rivalda peremén, rejtett gyertyák fénye csillan a vetítőtükörből, s a két szerelmes lírai lángolása után már a consulok s tribunusok hódolása következik. Már felséges, Augusta lészen Poppea címe, s a császári koronával örökre magához véli láncolni a jövendőt - a harsány örvendezésbe itt nem vegyül az Orfeusz egykori nászának örömét megbontó baljóslatú kár szólama sem.

A színen ketten maradnak - a szerelmesek. A lámpák leszűkített fényében átölelik egymást felejthetetlen, a vágy erejétől robbanó kettősükben:

- Téged csodállak, téged élvezlek, átölellek örökre, a leheleted az enyém, én édes kincsem, én életem, én te vagyok s te az enyém, egyetlen, édes, édes bálványom, mondd csak, mondd csak: szeretsz-e, imádsz-e, szívem? Míg nézlek, míg csodállak... míg magamhoz szorítlak: nem érzek szenvedést, fájdalmat többé... mindenem vagy, én édes kincsem, én édes szerelmesem.

A függöny legördül, de a Giustiniani páholyban most kezdődik a fogadás. Busenello odahajlik Giustiniánához: mi volt, ami különösképp megragadta tetszését?

- Nem volt olyan mondat, olyan részlet, melyet a zene ne sokszorozott volna meg hatásában. Nem hasonlít ez semmire, amit eddig hallottam, barátom. Harmóniája váltja a színeket, kiemeli a melodikus témát... Pontosan ismeri a ritmus értékeit...

Giustiniana nincs egyedül. A páholyban él e pillanatban Velence: ami elhangzik - már ma este hallani fogja a dogaressa is. Mosolyog, előveszi legyezőjét, ez kedves hangfüggönyt von elé.

- Busenello, nekem legkülönösebb volt a dajka... a dalában valami szokatlan... idegen volt... s mégsem idegen, mert nálam... volt egyszer két lány a messzi tengerekről... azok énekeltek valahogy így... Mi volt ez, Busenello?

- Amikor próbáltunk, a maestro egyszer megjegyezte, hogy az ismétlésekben, kitartásokban... igen, a melizmákban valami visszatért emlékezetébe... Amikor fiatal volt, egy Duna menti várat ostromolt Vincenzo, s messer Claudio is ott volt zenészeivel. A szél áthajtotta hozzá a várbeli törökök dalát... Eleinte ő maga akarta pogány köntösbe öltöztetni a dajkát, de ez megzavarta volna a történetet. Hisz Arnalta jót akar a darabban... s a velenceiek szemében mindig csak gonoszat jelenthet a pogány...

Busenello maga megy a mesterért. Székben ül, körülveszik zenészei. Nagyon sápadt. Nem pattog hangja, nem fed fel rejtett hibákat, nem dorgál. Hallgat, az elsőhegedűs súgja, hogy könnyeket látott kibuggyanni Claudio mester szeméből. Marinoni áll mellette... Mintha tompa, szüntelen moraj lenne: becsap a zenészek termébe a közönség tapsának vihara. Nem mennek el... még látni akarják a szereplőket... legszívesebben megismételtetnék az egész felvonást. A gondolások, akik az előadás végére valahogy, valahol mindig helyet kapnak, ahogy kiérnek - már átveszik a "per te miro... per te godo... per te stringo" hatalmas áriáját: már melizmák tapadnak hozzá... holnap végighullámzik a Canal Grandén, mint az utca dala.

A Grimanok várják lent a gondolánál a mestert. Busenellónak is kijut az ünneplésből, s a patríciuskör: Mocenigók, Grimaldiak, Giustinianik, Busenellók - mint bársonyban, selyemben cifrálkodó színes ösvény, úgy veszik körül a csatorna partján a görnyedt, ősz szakállas, könnyes szemű cremonai mestert. A brávók láncát áttöri a tömeg. A kép felejthetetlen, ahogy Grimano int, egyszerre fáklyákat hoznak, s a felvillanó fényességben az agg maestro szemtől szemben áll Velence népével. Az első sorokban állók meghökkennek, valaki halkan elhinti a szót: "Divino Claudio!" A mester nem varázsló, közelebb megy hozzájuk, aki eléri kezét, szorongatja, van, aki csókolja, hisz úgy tudják, papi ember is...

Halkan kérdi, "tetszett nektek"?

Mintha csoda részese lenne, áll közöttük, körülölelik a lágy október végi estében, az éjszaka végtelen... még van idő Monteverdit ünnepelni. Fáradt? Giustiniana megérinti a vállát "Búcsúzzék, maestro, megfázik... vár a gondola..." Keskenyednek a fények, a fáklyák két sora kíséri a távozókat a díszbárkához; Claudio Monteverdi is beszáll a gondolába, visszanéz a színházra: még integet, mosolyog.

Amikor leül a párnára: fáradt, öreg ember, s a Giustiniani-palota előtt mégis mintha végbemenne újból a titokzatos metamorfózis: amikor kiszállnak - a maestro megint férfi, hetvenöt éves agg kora ellenére szálas, kemény lépésű, alig támaszkodik botjára, mosolyog, udvari meghajlást udvari meghajlással viszonoz. A nálánál jóval fiatalabb, csúzos Mocenigo irigykedve nézi majdnem fiatalos járását.

A palota erkélyére lépnek. A színház népe megtudta a gondolásoktól, hogy hova viszik a maestrót. Míg kigyúlnak a hatalmas, fedett erkélyen a fények, elkezdődik Velence estéről estére, erkélyről erkélyre húzódó, Veronese színeiben tündöklő jelenete, melynek - az utca lent nézi sóvár, tiszteletlen, de megértő szemmel - megvannak a maga kánonjai. A színek harmóniája a legfontosabb: szőnyeg, asztalnemű, kristály, bor, vendégek köntöse ragyogó, de egybehangolt egésszé érjen a fáklyafényben, a háttérből halk zeneszó szűrődjék ki, s elegyedjen a kristálypoharak koccanásával.

A varázsló kihajlik. A sötét vonal már a víz, az ujjongok a parton, hívei... Claudio... Claudio...! A tömeg tegezi: az isteni mesternek kijár. Mosolyog, integet... széttárja kezét. Giustiniana mintha valami régi, titkos szertartást mutatna be, úgy tölt, úgy szel a páva húsából, úgy köszönti fel a maestrót. A Tankred emlékei lobognak körül, s egymást keresik az egykori ünnep szereplői.

Busenello halkan mondja, egy percre szeretne a maestróval szót váltani. Néhány lépés, puha keleti szőnyegeken ülnek a kis kabinetben. A patrícius köpenye alól egy zacskót húz elő:

- Maestro, sikerült... Grimanóékkal elszámoltam, s szíves engedelmével magamra vállaltam e kufárokhoz illő pénzügyeket. Kétszázötven arany a stagioneért... Ha farsangban is adják, külön fizetnek. Hű sáfára voltam-e, messer Claudio?

Milyen súlyos a kis zsák... Ha akkor kapta volna, amikor még... Nem alkalmas a pillanat arra, hogy emlékeibe visszahulljon. Meghajtja fejét, Busenello megfogja Claudio két kezét.

- Maestro... Tronék már újból jöttek... Engem környékeztek meg: beszéljek önnel... Tron mondta: Tacitus s a régi auktorok kimeríthetetlenek. A maestro bőségesebben szórja kincseit, mint bármikor, s Velence népe tódul, ha hallhatja Monteverdi nevét.

- Pihenek!

- A pénz, maestro? Nekünk fűszereket kell szállítanunk, vagy alamizsnaként elfogadni a Signoriától a subsidiumokat. Ön költő, s az istenek adományát a földiek, ha fukar kézzel is, de mégis megfizetik.

Nevet. Halkan mondja.

- Ön kíváncsi, mit teszek ilyen öregember létemre a pénzzel? E percben határoztam. Elutazom. Meglátogatom még egyszer Cremonát, ahol születtem s Mantuát, ahol boldog voltam. Köszönöm, hogy ehhez hozzásegített kegyelmességed.

Feláll, olyan méltóságteljes, hogy Giustiniana ragyogó szemmel mutatja: még milyen fiatal... még férfiember. Leül a vendégek közé: kör alakul körülötte, s feje felett az erkélygyertyák fényei úgy lobognak, mint óriás glória.

- Melyik volt, mester, a legszebb rappresentazione?

Nevet, elérti a szándékot: beszédre kényszeríteni a hallgatag embert... várni, hogy ráboruljon emlékeire. Az éjszaka hamva pilled, az órák telnek, s Monteverdi felidézi Mantuát.


35.

Először Mantuába érkezik. Az utazás a postakocsin hosszú és kínos. Nem várta senki, nem értesített senkit előre. Öregember akkor örüljön az érkezésnek, ha már valójában megérkezett. A házba megy. Cattaneo örökségét még mindig nem írták át kívánsága szerint Massimilianóra. Délután kopogtat be: a ház csendes, a doktor szolgája azt hiszi: beteg érkezett. Körülnéz, az ember fürkészve nézi az agg urat, akinek kocsija a ház előtt megállt. Mint aki ismeri a járást, megy be a kertajtón át a belső bejárathoz, körülnéz, megsimogat egy fát, csóválja fejét: kivágták lám, az öreg almafát, s helyébe csak díszes bokrokat ültettek... A kertet, látszik, ma nem úgy ápolják, mint szegény Claudia idején. "Miért nem gyomláltok: mindent ellep a gaz!" kiáltja hevesen a legénynek, aki erre megismeri a doktor atyját, akit már csak kevesen ismernek Mantuában s aki varázsló hírében állt. "Keresd meg urad: betegnél van?" A legény vigyorogva mondja: "inkább kocsmában, uram!" Csóválja fejét. Végigmegy a házon: a zeneszobából betegek várója lett, s Claudia egykori ágyasháza sarkában Baldassare doktor csontváza... a régi kedves, otthoni balzsamkeverők, írtartók, görebek. Nem sokat változott a kép. De Massimiliano nem sokat törődhetik az otthonnal.

Belép Cattaneo egykori szobájába. Félig üres, inkább lomkamra. Innen nyílik az a kisebb szoba, melyben szegény Caterina lakott. Az ajtón - furcsa jel - halálfő áll. A keresztbe vetett csontokat még pirossal is kifestették. Ismeri a szoba bonyolult ajtózárát, felpattantja.

Visszahőköl. A fekete mágia szenvedélye, lám, elérte Massimilianót? Hát nem volt elég az Inkvizíció börtönéből? Nem kellett fogadalmat tennie a Pater Inquisitornak, hogy szakít az ördöngös alkímiával, soha nem idézi Trismegistos szellemét? Nem volt elég a Mágia Könyvének olvasása, mely egymagában elég lett volna arra, hogy esztendőkre börtönvezeklésre ítéljék? A szoba polcain az annyira jól ismert alkimista-konyha, az orvosi rendelő drágább, finomabb műszerei, üstöcskéi, tűzhelye, fújtatói, lám, ide vándoroltak. A halomban pergamenek, ódon, kabalisztikus írások. Massimiliano nem komolyodott!

S a mester belehajlik a feljegyzésekbe. Ért hozzájuk: szíve szerint leülne, belehullana a titkos művészetbe, fiával együtt keresné a gőzökből sisteregve, formulák erejétől kényszerítve kiemelkedő titkos erőket: keresné az arany titkát, a bölcsek mágikus kövét... A legény kopog: már jön a padrone... Massimiliano lépéseit hallja a kövön. Megnézi: már ő sem fiatal. Negyvenhárom esztendős. Amikor ő maga ennyi idős volt, akkor jelent meg nyomtatásban az Orfeo.

Apa és fia nézik egymást. Orvos fia a doktort. Mindkettő a másik arcán fürkészi a test és lélek mélyebb, s mégis feltűnő jeleit. Massimiliano, érzik, ivott, s most megmaradt akaraterejével küszködik, az apa ne lássa testi gyengeségét. Claudio kiegyenesedik. Most atya - a doktor ne lássa, hogy görnyedt a háta, egyik szemén alig lát, hallása gyengül s nagyon elfáradt az utazásban. Bemennek a szobába. Megkezdődik a magányos férfiebéd.


A Reggia... A szörnyű "sacco" óta már több mint egy évtized telt el, s Mantua még mindig nem tud feltámadni. Még sok az üszkös ház, melynek romjai nem éledtek fel, a telekért pereskedik az oldalrokonság: nincs, aki építtessen. A telek olcsó, a kertek gondozatlanok. Az ország kisebb lett, Monferratót elvesztette Mantua, s a francia Gonzaga-ág hercege ma is idegen: nem beszéli a vidék nyelvét, szegényes Versailles-t játszik jórészt gall udvaroncaival.

A herceg fogadja. Monteverdit fogadni fejedelmi tisztesség, s ahogy végigmegy a fogadószobákon, elszorul a szíve. A Galleria degli Specchi tükrei töredezettek, felhólyagosodtak a tűzvészben... a kárpitok helyén meztelen, meszelt fal, a szőnyegek - ha vannak - foszlányosak. Nincs kép. Hová lett Vincenzo ragyogó galériája? Belép a törpék lakosztályába, ahol annak idején torz, de kedves zsivajgás ütötte meg szüntelen a fülét. Némaság... Nevers hercege nem szereti a tréfát... úgy látszik, Lombardiában nem születnek többé törpék, torzok, játékos púposok. A szókimondó, fanyar udvari bolond is eltűnt, s amerre megy, csak kopott köntösű testőrök, muskétások ődöngenek, valami sivár, szomorú hangulat hull rá a rezidenciára, melyből mintha végleg kiveszett volna Vincenzo ragyogó, pezsgő, örökszép szelleme.

Beszélgetnek, mint két bölcs ember a világ dolgairól. "Már annyiszor szerettem volna maestrót kérni - írjon nekünk is favolát... Odahaza - kissé megtorpan az önkéntelen elszólásra -, odahaza Franciaországban, úgy hallom, seregestül mutatják be az új énekes, zenés komédiákat. Szeretném... de látja, még mindig a romokat kellene helyrehozni..."

- Megépült-e vajon Caterina Martinelli sírja, melynek feliratát boldog emlékű Vincenzo fenség készítette?

Nevers lehajtotta a fejét. Másról kezd beszélni.

- Maestro, önnek, tudom, Mantua kincstárával szemben van igénye. Az életjáradékok... ez szent. S nem vitalicium: apáról fiúra száll... Az Úr tartsa meg önt legvégső öregségében... de a doktor örökli. Csak éppen...

- Fenség, esztendők óta elmaradt a járadék...

- Tudom, mit akar mondani, maestro: Mantua becsülete forog kockán. Megkapja. Az egészet... De mindenesetre három hónapot, s ezentúl havonta fizet kincstárom... Ami elmaradt, Monsieur Monteverdi...

Lemondó gesztussal néz az üres falakra.

A középkorú, Henrik-szakállas férfi egy miniatúrával játszik. Vásott kék bársonytokján a Gonzaga-címer, csatja letört, az elefántcsont egy helyen repedezett. Talán egy vasszekrényben állhatott a tűzvész alatt, mely megőrizte, nem adta át az enyészetnek, de örökre viseli magán a pusztítás nyomát. Claudio megismeri - Pourbus mester festette Vincenzóról, amikor elutaztak már a vendégek a nagy ünnepségekről, de Adriana még nem érkezett meg. Lám, Pourbus úr is elhagyta a Reggiát, kiment Párizsba. Talán húsz éve, hogy ő is halott. A herceg merően nézi a kis portrét, melyen a festő hízelgő ecsetje Mantua legendás fejedelmét még férfiszépségének teljében ábrázolja. Ő volt a nagy előd...

- Kétszer találkoztam vele csak az életben. Egyszer, amikor kint volt Flandriában s másodszor, amikor kérésére Rómában jártam, Piustól, aki gyűlölte a Habsburgokat, szerette volna megkapni a császári koronát... Ez akkor titok volt, nagy titok... Ma már, maestro, kettőnk között... Ön jobban ismerte: mindenben ilyen nagyravágyó volt? Nem tudta, hol van Mantua helye?

Claudio nézi Vincenzo képét, míg egészen el nem halványodnak a vonások, rezegni kezd a festett körvonal. Megtörli szemét. Nagyon halkan beszél, a herceg előrehajlik, hogy ne veszítse el egyetlen szavát.

- Vincenzo, fenség, művész volt. Mint én, engedelmével vagy boldogult Tasso úr... vagy Pourbus vagy Guarini vagy Rinuccini. Mint Rubens! Ha nem született volna itt a Reggiában s nem tanítatta volna apja, mint engem, mesterségre - talán költő marad, vagy madrigálokat ír, mint a Púpos, engedelmével, de lehet... ecsethez nyúlt volna. Rubens úr biztatta amúgy is, emlékezem, amint szénnel falra rajzolt, amikor visszajött egy vadászatról... rég volt... Így herceg lett belőle, s ahogy mindegyik múzsát szerette volna egyszerre szolgálni, úgy akarta túlszárnyalni a föld valamennyi hatalmasságait, császárt, pápát... Medicieket. De nem úgy, fenség, mint a torinóiak, akiknek csak fegyvereken jár az eszük. Fenséged talán hallott róla, mi volt itt a Reggiában az Úr 1608. esztendejében? Többre becsülte a herceg ezeket a nagy ünnepségeket, mint minden hadjáratot, hódítást, provinciákat, melyeken keresztülgázol a halál. Fenség: minden dramma per musicában, amit előadtunk a magunk gyarlóságában - egy-egy megnyert ütközetet sejtett. Milyen büszke volt... milyen boldog, amikor szépen sikerült a rappresentazione. De észrevett minden hibát... emlékezem, az Orfeót próbáltuk, s szegény Caterinuccia énekelt... akinek a sírjáról kérdeztem fenségedet... s kisiklott a hangja, tágra nyílt szeme, mint aki megijed valamitől... Féltem, hogy ehhez hasonló történhetik a bemutatón... de szépen ment, s Vincenzo úr olyan boldog volt... olyan boldog... Miatta...

- Ön ennyire szerette?

- Míg szolgáltam, nem mindig, fenség. Öreg vagyok, s már - hogy az írással szóljak - nincs nyelvem alatt édes gonoszság. Megbántott, nem törődött velem, mellőzött. Úgy telt el a fiatalságom, hogy láttam, amint a fenség szórja a pénzt, kockára, kártyára, szajhákra, lovakra. Nekünk meg féldukátokért kellett kilincselnünk Chieppiónál. Amikor fiatal az ember, s fiatal a felesége s gyermekei vannak, és itt az udvar, s nem akarna mindig háttérben szégyenkezni a kopott bársonyú zekében: hogyne fájna... S amikor meghalt az asszonyom, fenség, egy madrigált kellett szereznem neki a szerencsétlen végű Sanseverina születésnapjára, s három elődöt kellett kivárnom, míg kegyeskedett megadni nekem a maestro rangját, s Caterinuccia is... de ez már fecsegő öregember beszéde, nézze el fenség...

- S ha mindez így volt, miért szerette? Érti, én is ura vagyok a szegényebb Mantuának. Szeretném meglesni Vincenzo titkát.

- Mondtam, fenség... megboldogult uram művész volt. Szerette, ha dilettanténak tartják. Gyakran emlegette Maecenas példáját. De, fenség, mi lett volna belőlünk Vincenzo Gonzaga nélkül? Mi lett volna belőlem?

- Ön ma legnagyobb maestrója Itáliának. Talán csak nem akarja azt mondani... hogy - neki köszönheti, Monteverdi? Ez hízelgés lenne az ön szájából. Házamat ennyi nem illeti meg...

Megsimogatta szakállát, s ahogy oldalt fordította fejét, a hercegnek is feltűnt, mennyire emlékeztet Michelangelo öregkori képére. Egy korty bort ivott, ez a szép, tiszta öreg arc emlékező mosolyban fürdött.

- Első mesterem, az Úrban boldogult Ingegneri úr arra nevelt, hogy hű szolgája legyek egyházunknak, s a világi dalok, madrigálok virága csak ritka ünnepnap legyen, melyet a fiatalkor farsangjában minden komponista megengedhet magának. Itt éltem a székesegyház világában és az udvar világában. Míg az volt csak a címem, hogy a hercegi zenekar brácsása, akkor írtam, amikor kedvem telt benne... Mint ahogy a legtöbb jó zenész, fenség. Ha akkor nem biztatott volna jó uram, talán megmaradok a kegyes motettáknál... talán írok egy misét, amit egyszer előad a kórus... magam s barátaim kedvtelésére madrigálokat szerzek. De hagyta-e Vincenzo? Már féltem tőle: ha meglátott, kirángatott a sorból, megszégyenített, ha nem hoztam neki új opust. S higgye el fenséged, amikor Firenzében jártunk a századfordulókor, s láttuk ott Peri és Rinuccini urak Euridikéjét - éreztem rosszallását: miért nem mi... miért nem én adom kezébe a partitúrát. Miért a Mediciek? Az igazság az, uram, hogy nehezen dolgozom... akkor is nehezen ment. Egy dramma per musica? Három felvonás... prológ... öt felvonás, kórusok, énekesek, zenekar, próbák. Ki ne rettent volna meg ennyitől? S jött az én jó uram, s megtisztelte hajlékomat. Eljött hozzám, s ez olyan volt, mint amikor meglátogatta Rubenset a műhelyében. Már nem lehetett abbahagyni. Nem mondhattam neki: non sum dignus... fáradt vagyok, s Chieppio úr már harmadszor ígérte... csak ígérte az elmaradt zsoldomat, s Claudia sírt, mert nem volt a gyerekeknek köntösük... Fenség, sokat olvastam az írást. Ebben mondatik az a szó: elevenszén. Ilyen volt Vincenzo úr. Soha nem lett volna erőnk ennyire vállalkozni, ha nem jön, s nem mondja a maga felejthetetlen szavával, talán két kaland... két vadászat között: farsangra kell! S leült mellém a zenészek padjára, s rám nézett. Tudtam, mit akar. Még egy kórust... még egy balettet. Már ismertem... Amikor, fenség, a Ballo delle Ingratét komponáltam... olyan voltam, mint aki nem is él itt a földön... szegény Claudia pár hónapja ment el... s a kislány... az ő szobája is üres maradt, s akkor ezekkel a kegyetlen asszonyokkal... hiszen tudja, fenség, Rinuccini akart egy ilyen szatírjátékot... S nem ment. Ha az alvilág hangját szólaltattam meg, a kedveseimre gondoltam... ha úgy írtam, hogy feljönnek a felső világba, még egyszer ide, a Reggiába: mire gondoltam volna másra, mint arra, hogy még egyszer láthatnám őt... őket? Fenség: a vége az a Bálnak, hogy egy... egyetlenegy marad a színen, aki nem akar visszamenni Pluto szavára. Az az egy... Ki az az egy? Fenség: milyen zene volt? Ha kegyeskedik megnézni a madrigálok nyolcadik kötetében, amit tisztelettel megküldtem fenségednek is... Szatírzene? Vidám zene? Soha nem írtam keservesebbet! S tudom, mindenki megrettent tőle az udvarnál. Rinuccini is azt mondta: nem az, amire gondolt. S Vincenzo úr maga jött ki a bálra, maga vezette a Balló-t, megadva ezzel a legnagyobb tisztességet. Lehet-e, fenség, mindezt elfelednem?

- S mióta Velencében él, nem halványodott el emléke?

- Mióta a Serenissimát szolgálom, San Marcót szolgálom, hosszú évekig csak egy-egy madrigált írtam a világi hívságok örömére, egy rövid opust Tasso úr szövegére, ezt is senza gesto, kevés favolát, azokban sem telt sok örömem, a Licoriban sem, amit itt kellett volna előadni, mielőtt... Csak mióta egyre-másra épülnek színházak Velencében: nem hagynak nyugodni öregember módjára a Canonicában. Ulisse... Néró... Poppea. Talán ez az egy Poppea más volt. Ezt nagyon szerettem. A bemutatón sokat gondoltam Vincenzo úrra. Ezt ő is szerette volna. Büszke lett volna rá... Nem, fenség, nélküle nem írtam volna favolát. Kegyes motetták... egy Agnus, egy Gloria, vesperák... madrigálok. De ha ő nem akarta volna, nem született volna ezen a Reggia-béli színpadon az első dramma per musica. Amikor meghalt a herceg, magam is azt hittem, soha sehol többé nem adnak elő ilyen zenés komédiát. Pedig most Szent Márk városában feltámadott... az Arianna is, annyi esztendő után.

- Tőle búcsúzik itt, ugye, Monteverdi? Elviszi emlékbe ezt a kis miniatúrát? Nekünk itt maradt, szerencsére épen, Rubens portréja a Trinitàban.

Átmegy a Corte Vecchián. A park rendetlen, nincsenek remekbe nyírva a bokrok, melyeket - ahogy mondják - még a nagy őrgrófnő, Izabella ültetett. A faszínházat elhamvasztotta az 1630-as tűzvész: néhány csonk csak, ami megmaradt, vasszerkezetek kiolvadt darabja, fémkoloncok a süllyesztő peremén, melyben egykor a deus ex machina működött, a palotából ideöntik a szemetet, lassan feltölti, nem marad más, csak néhány kőlap, szegletes, salakos udvar, vanitatum vanitas! Itt énekelt volna még a Romanina? csak a próbán? s Florinda... Adriana is. Mind halott. Üres kőpillérhez támaszkodik, melyet Viani prefektus egy fapárkány alá állított: a kő pörkölt széle mutatja a tűzvész nyomát. Mi maradt Antonio Maria Viani művéből, mi élte túl az építőmestert? A Sala degli Arcieriben is beszakadt a stukkómennyezet, pedig ez volt a büszkesége. De véletlenül épségben maradt a Labirint terme. "Forse ebe sì, forse che no", olvassa a régi vincenzói talányos jelmondatot: "Talán igen, talán nem!" - Magad voltál a labirintus, hercegem!

A Castello nagy, vérszínű tömege jobban állta az elemek ostromát, mint a finom, könnyedebb Reggia. Nincs sok ideje a bolyongásra: a testőr, akit melléje adott kíséretnek az új palotamester, koccant lándzsája nyelével, türelmetlen. A Camera degli Sposi-ban megáll. Talán Aldringen nem jutott ide, mert másként bizonyosan lekapartatta volna a falról Mantegna remekműveit. Hányszor látta őket... Egyszer állt Pietro Paolóval is itt, előttük. Ez felejthetetlen pillanat volt. A flamand mester keze kinyúlt: élesen megcélozta Mantegna háttérbe bújtatott, szerényen elvegyülő figuráját:

- Bizonyosan ő volt! Csak festő festheti így meg önmagát. A Trinità nagyképével felvettem Andreával a versenyt. De ha bejövök ide, messer Claudio, mindig úgy érzem - alulmaradok!

Megy végig a szobákon. Kápolnához ér: ez is Vianinak, akit sokan Vianininek neveztek - ötlete, majdnem keze munkája. Ez is épen maradt. S onnan átlép a Camerata delle Fiammé-ba. Egy lépés... megint az emlékek. Egy kis passzázs, csupa árnyék, Camerino Oscuró-nak mondják - vajon azért, mert Tasso sokáig, hónapokig lakott itt? Elmenekült a Reggia zajától, kikereste a legsötétebb, legmogorvább szobát, odazárkózott, néha még az étekhozókat sem engedte be magához. Mit csinált Tasso azután, hogy befejezte a Gerusalemmet? Hangok a levegőben... Ha vissza lehetne egy órára... egy percre hozni a Reggiát... Tassót, Claudiát, Vianit, Rubenset... Pietro Paolóról nemrég tudta meg Velencében, hogy anno Domini 1640-ben Antwerpen városában elhunyt. Soha, soha nem látta az Arianna próbája óta viszont. Minden foszlány. Ha Adriana élne, fogadna hintót, kimenne, megkeresné. Senki sem tudja megmondani Mantuában, hogy a "nápolyit" hová temették.

Alkonyodik. Amikor itt élt, ilyenkor sűrűsödött leginkább a láp gőze, ilyenkor ült halántékára a fájdalom. Szinte várja ezt a régi-régi lüktetést, mint egykori barátot, e furcsa, tompa szorítást, melyben elhal minden világi zaj... s a kín motollái között mégis hányszor születik zene.

A Reggia ilyenkor - estebéd előtt megelevenedik. Lazul a rend, szolgálók, őrt állók tereferélnek... ez az egy, ahogy játszanak, cicáznak, ingerkednek: ez az egy színjáték örök. Ki törődik az öregemberrel, aki egy kőpadra ül. A fenség vendége, nem kér semmit. Az őrt álló mondja társainak: "külországból jött, valaha itt élt. Minden járást ismer."

S megszólal a húros hangszer. Először nem hallja tisztán, lant-e, kishárfa... de az akkord erősödik: újfajta gitár. Felegyenesedik... a ritmus ismerős, bár erősen cifrálja a kéz... Lehunyja szemét. Erős, világos tenor csap fel az egyik erkélyről - érezni lehet, hogy "áténekel" a másik erkélyre:

Lám, habok hangja mormol
És sóhaj kél a lombról,
Hajnali szellő rezzenti a bokrok ágát...

S a hangban éled a hajnali természet, megszólalnak a patakok, a madárdal felel, a nap felkel a horizont peremén.

Feláll, előremegy, megkeresi gyengülő tekintetével az embert. Fiatal palotaszolga, mellén Gonzaga-címeres jele virít. Odakerül háta mögé:

- Honnan tanultad, fiam, az "Ecco mormorar l'ondé"-t?

- Rég... apám szerette játszani...

- Tudod tovább a szövegét?

- Csak az öregek ismerik... Nem is tudom, miért, eszembe jutott, véletlenül. Zavartam, uram, vele?

Félaranyat ad a palotaszolgának: az csodára leső szemmel kíséri az idegent. Kinyit egy rejtett tapétaajtót, már kijut a Galleria dei Fiumira. A szolga döbbenten néz utána, aranyát szorongatja: mégsem kísértet?

A Carminében már csak egy öreg barát tud arról, hogy Vincenzo úr idejében egy lányt temettek ide, akinek nagy híre volt a világban s hamar elhalálozott. Síremléke soha nem épült meg, s ma már, annyi esztendő múlva, ki tudná megmondani, hova is temették?

Míg várja a postakocsit, bent ül Caterina egykori szobájában, alkímiáról beszélnek Massimilianóval. A doktor arca fáradt, nyugtalan, a kénes gőzök kikezdték szemét, véreres. Egyetlen a Monteverdiek közül, aki nem tud zenélni, mint mondja: már elfelejtette olvasni is a hangjegyeket. A fújtatóval lassan hevíti a parányi kemencét, melynek tetején elixírek fortyognak. Óvatos: ha netán a magisztrátus vagy az Inkvizíció embere érdeklődnék: csupa balzsam, ír, gyógyító tea fő. Az éjszakában ki tudja, hogyan idézi meg a doktor a Névtelent, akinek ki kell emelkednie párák, salak, vereses gőzök közül?

Az apa pénzt ad fiának, s rátestálja a járadékot. Ezzel legalább nincs több dolga: boldoguljon a herceggel Massimiliano, ahogy tud.

A kocsi nyugat felé fordul. A hajlást ismeri... még látszik a torony, még ideködlik a Reggia ércfedele, ha rásüt a nap... még egyetlenegyszer pattint a kocsis ostorával... Mantua eltűnik szeme elől. Ahogy tovább kocognak a lovak az őszi úton: minden darab tarló, rét, hegyvonulat, erdőség kettős fényben rezeg. Az emlékek partjairól hullámok ostromolják: egyszer Claudiát látja, amint mosolyog, int, nincs semmi baja, kendőjébe köhög... s máskor meg Francesco néz ki a kocsi ablakából, vidám kis arca nem is mutatja, hogy földönfutók lettek, Mantuából kitett vándorok.

A kocsi nyugat felé fordul, s ahogy közeledik Cremonához, úgy érzi: mégis ez az otthon: a szülőföld. A spanyolok mintha szelídebbek lennének, ez egyszer gyorsabban ment a vám, mint húsz... harminc... negyven esztendővel ezelőtt, de valójában semmi sem változott. A Fülöpök országának haszonlesői úgy ülnek Lombardián, mint a nadály.

Ki ismeri még Cremonában: szívszorongva megy a régi házhoz, melyben egy nagyanya húga s néhány unokaöccse és húga élhet még talán. Az első, amire rátévedt szeme: a porta dei morti. Mióta nincs orvos a házban, nyugodtan kifalazhatták, úgy sötétlik ott keresztet hordó keskeny párkányával, mint a többi cremonai ház homlokzatán. Míg élt Baldassare: ezt nem engedte volna...

Első este, szolgálókon, postakocsison keresztül megtudják, hogy megjött Claudio. Lucia, az egykori kishúg, míg készíti a vacsorát - a hamar sötétedő őszi estében szokatlan zajt hall az utca felől. A magasföldszintes ház előtt egyszerre felhangzik a diákok szerenádja. Claudio kimegy az erkélyre (arra gondol: nem fogják-e rendbontásnak, titkos forrongásnak tartani a spanyolok?), nekitámaszkodik a kőpárkánynak, figyeli művészszemével a karvezetőt s az énekeseket. Legalább két tucat lehet belőlük, szépen elosztva a szólamok. Biztosan, tisztán intonálnak, látszik, szépen egybetanultak már, mosolyogva néznek fel a mesterre, aki mozdulatlanul áll, míg szemét elönti a könny. Igen... S a vezető, mintha számot adna arról: itt minden művét ismerik. A Madrigálok Második Könyvéből nem a legismertebbeket... az Ecco mormorar-t, a Non si levava albá-t éneklik, hanem a legnehezebb koloratúrát: Quell' ombra esser vorrei-t vették elő... után jön a Harmadik Könyvből, az ötszólamúból a Rimanti in pace... Igen, minden könyvből egyet-egyet választottak... Non più guerra... hogy dübörög: mily titkos értelme lehet Cremonában ma ennek a madrigálnak? S egyszerre a vezető int, instrumentumok kerülnek elő a köpenyek alól: már zenekar is van, kilenc hangszeren felhangzik a Questi vaghi concetti-szimfónia.

Ahogy énekelnek: mintha végigélné életét e madrigálok változásán keresztül. Ma már... amikor ifjú zenészek nyíltan beszélnek a "madrigál haláláról" - érzi, milyen nehéz volt az út, milyen nehezen lehetett kibontakozni a megszokott, örök egy stílusból. A metamorfózis nem ment gyorsan... lám, az Ötödik Könyvben is tisztelet tétetik még a hagyományoknak... S csak utána oldódik fel a Hatodik, melyben már áriák keverednek, itt szólal meg először Arianna Panasza. (Milyen jó, hogy nem ezt éneklik lent a fiúk...) Itt már énekes párbeszédek vannak zenekísérettel... Qui Rise Tirsi - ehhez már zenekar kell... az Una donna fra altré-t öt hangra írta, clavicembalo kísérettel, basso continuóval... A Hetedik Kötetet, úgy látszik, nem ismerik a fiúk: ezt kihagyják... Egyszerre feldörren egy szép, erőteljes bariton, mely igyekszik Pluto mély hangját elfogni: Aprite le tenebrose porte! a Ballo... ó, milyen rég nem hallotta Pluto szavát... Csupa temetett óra emléke; ahogy áll, Lucia egy kabátot tett vállára, hogy meg ne fázzék: még apja hordta, ha beteghez ment... Áll. A vezető felnéz: öt fiú lép előre. Claudio mosolyog, megadja a jelt, beint, vezényel... Dolcissimo Usignolo... ez a francia stílusú édes madrigál... Már Velencében írta, a szövegét egy fiatal francia nemes adta, akinek René volt a neve... A fiúk jól énekeltek akkor is, amikor a diáktársuk dirigálta őket, s most mégis, ahogy szemüket az alacsony erkélyre függesztik: van valami mámorító ebben a fluidumban, ami kiárad az agg mesterből. S körülötte éled a korán fekvő csendes Cremona. A hír hamar terjed, s eleinte csak a nyugtalan öregek jönnek, tamások: lehet-e, hogy Claudio még mindig nem halott? S ahogy gyűlnek, szűk lesz a doktor utcája, a csendes ház, melynek homlokzatán a fáklyafényben talányosan villan Aesculap feje: olyan, mintha a város szíve dobogna benne.

Lucia behívja a fiúkat egy pohár borra. Ez a legszebb óra, ahogy körülveszik, körülölelik a maestrót. Rég nem volt ilyen kedves... meleg estéje. Otthon van. Egyik nevet mond: valaha együtt törtek görög szöveget a nagyapával, egy lány emléke, aki ötven évvel ezelőtt szállt sírba... Igen, minden név visszhangzik a város s a gyermekkor partjairól. A fiúk kapnak a nehéz velencei borból is, melyet a mester magával hozott. Lucia küldené már a fiúkat, de a mester nem engedi őket, bemegy a régi szobába, felüti a régi clavicembalo tetejét. Mióta nem játszott már mást, mint orgonát? Az ujj pereg... a fiúk értik, hogy a mester improvizál. Mosolyog.

Az Animosik, e tudós társaság tagjai arra kérik, szentelje nekik a vasárnapot: ő orgonáljon a nagymisén, vezényeljen egy kórust, s a délutáni ünnepi ülésen mondja el mindazt, ami szívén fekszik...

Fáradt. Szívesen elmenekülne e feléje áramló terhes szeretet elől. A Canonicában egy idős szolgáló az egyetlen ember, akihez néha szokott szólani. Itt percről percre új arcok, emlékek, színek... Annyi időt sem hagynának neki, hogy meglátogassa a sírokat.

Élt-e valaha Claudia? Harminchat esztendeje halott. Mire emlékezik ennyi esztendő múlva? Hallja-e a hangját? Él-e még szemének tüze? S az apa... megy-e mellette, hosszú köpenyében, józan, kicsit bölcselkedő beszédével, a templomkerti temetőben?

Ne mindent egyszerre... Kéri az Animosikat: várjanak, míg megpihen, erőre kap, ennyi emóció után. Már nem vagyok fiatal, ismétli, míg erőnek erejével beviszik házakba, odaültetik az orgonapadhoz. Úgy bánnak vele, mintha egész Cremona lángot vetne, hogy Monteverdit hallgassa.

Délután a jegyző jön el s az ügyvéd. Régi hagyatéki kérdések sebe szakad fel, lányági öröklés, fiúk jussa, kikötések, testamentum, legátumok. Csak Lucia szemében nem olvassa a rejtett kérdést: kire jut Claudio vagyona, ha meghal... hisz Massimiliano is idős ember s nincs gyermeke. A Nemzetség hogyan örökli majd a mantuai örökjáradékot? A vacsora csendes, a látszólag békés házat felszántja az örökségek szele.

Korán kel: ám legyen, ha a cremonaiak újat akarnak, ami még soha nem hangzott el. Magával hozta a Mise Négy Szólamra Zsoltárokkal terjedelmes kötetét, melynek kiadását a kedves barát, Alessandro Vincenti vállalta: a legszebb velencei hangjegynyomda. De maga a mű még sehol sem hangzott el: illő, hogy szülővárosában zengjen először fel. De itt már elszoktak a zenészek s énekesek attól a kemény, nehéz munkától, melyet különösen a "prima pratica" - az archaikus, szigorú polifon stílus jelent: már Cremonában is fellazult, koncertálóvá vált az egyházi zene.

A gyermekkórus lassan összejön, mire a maestro megérkezik a templomba. Szép tiszta, kedves fiúarcok. Egyenként jönnek a mester elé, illendően fésülve, tiszta köntösben. Egytől egyig kérdi nevüket: egykori barátok, iskolatársak, kórusbeli fiúk unokái... van, aki már dédunoka. "Nehéz munkátok lesz", mondja mosolyogva, s erre a mosolyra körülveszik, hiába a karvezető intése, körülölelgetik "zio Claudió"-t, "Velencében is fiúkra gondoltam, örülök, hogy most nektek taníthatom be"... A törékeny test újraéled: mintha e szikár testben új energiák születnének. Már ott áll az orgona előtt, intonál... Szép hangúak, s úgy érzi: kitűnő a hallása a cremonai gyerekeknek... Mintha a hangszerkészítők városának minden lakója már bölcsőjétől fogva titokzatos frigyet kötött volna az isteni harmóniával... Milyen szépek ezek a tűnő órák: ahogy a fiúhang cseng a lelkesedés hevében, s ezt a varázst átveszi a többi énekes is: nem is próba, mint valami csodálatos concerto - lent a templomban mozgást hall. Lenéz - a dóm homályából sűrű embersorok bontakoznak ki. A hang cseng: "suscipe deprecationem" - mintha teljesen betöltené végső szárnyalásával a háromhomlokzatú székesegyház hatalmas térségét. Jól megy! A fiúk lesik arcáról a megelégedés mosolyát. Most pihennek... A férfikar Amen-jének kell felváltania... itt már, miként az Eleison-nál - lazul az ősi, szigorú, dísztelen, majdnem komor hatás: amikor a feszültség talán legerősebb - oly harmóniákba olvad, melyek mintha egészen szemben állnának a szigorú, polifonikus alapszerkezettel.

Ezt akartátok? Lehet, hogy a Város könnyedebb zenét remélt, pásztorjátékot, egyfelvonásos favolát. S a maestro ezt a súlyos, sokfáradságú Négyszólamú Misét ajándékozza városának. Cremona vasárnap ott szorong a dómban. Titkos, bensőséges városünnep: nem tud róla a spanyol őrség kapitánya, sem a milánói kormányzó itt székelő rezidense. Az ősi családok már előre helyet biztosítanak maguknak a sekrestyében, a hangszerkészítők céhe szokása szerint a Cappella del Sacramentót foglalta el.

Vasárnap meleg nyárvége hajlik bele az őszbe, mindenütt élénkebb színek, az oltárokon rengeteg virág. Milyen színes... milyen csodálatos a dóm, ahogy lenéz a kórusról: a kigyúló gyertyák ragyogásában eléje jön a gyermekkor.

Minden lépés... egy kép, egy titokzatos ereklye: mire gondoltál ma hetven éve? Kihajlik, a karvezető gyengéden megfogja karját: nehogy elszédüljön a magasságokban a maestro...

A céhek adnak díszőrséget, s a spanyolok csak annyit tudnak, hogy vasárnap mintha üres lenne a többi templom, mindenki ott akar lenni a dómban a nagymisén.

A gyermekek szülei, akik a kórusban énekelnek - külön, biztosított helyett kapnak, közvetlenül a városi nemesség, a magisztrátus s az Accademia degli Animosi tiszteletre méltó tagjai mögött.

A gyermekek a legkedvesebbek. Legtöbbjüknek ez az első nagy kórusélménye. Az agg maestro cseppet sem szigorú, mosolyával dirigál, nem szidja őket, s amikor nincs szerepük, kis szalmapárnákon lekuporognak lába körül a földre. Amelyik legközelebb van hozzá, annak fején nyugtatja kezét.

Négy Szólam a Zsoltárokkal: ez búcsúja Cremonától. A városi hintó áll a kórushoz vezető kisajtó előtt: a magisztrátus látja vendégül ma délben a mestert. Töretlen, jókedvű: a tanácsban két-három öregembert is felfedez még, akikkel együtt volt gyerek.


Arra gondol: az apja jobb orvos volt a velenceieknél. Ha öregember jött hozzá, úgy hallgatta panaszait, mintha fiatal lenne, nem bicegne a sír felé. Értette panaszát, s mindig tudott valami kenőcsőt, port, elixírt adni, amivel enyhítette fájdalmát. Amikor elment a páciens, mosolyogva mondta: "nem az a fontos, hogy hosszú légyen az öregkor, csak annyi, hogy ne legyen fájdalmas". Erre gondol, amikor ősz derekán visszatért a Canonicába, ágynak esett, még mindig sínyli a postakocsi döcögését a hepehupás lombard utakon.

Az apja jobb orvos lehetett a velenceieknél, mert ezek csak köpölyöznének, horoszkópot olvasnak, titokzatos formulákkal tömik a beteg fejét. Égi konstellációk formáit rajzolják, s a gyógyítás mikéntjét az égi körök szerint döntik el. Nem, apja, Vesalius tanítványa, a beteg panasza szerint állította össze receptúráját, s nem a Zodiacus jelei után. Orvosa parancsa ellenére felkel, roskatag lépésekkel megy az öregszekrényhez. Itt őriz régi kincseket Baldassare doktor mesevilágából: zacskóban füveket, poros tetejű cserépedényben balzsamot, összeszáradt bogyókat, melyek zsongítják a fájdalmat, megadják a könnyű s mély álom kegyelmét.

A Canonica körül csendesen járnak a zenészek. Már hónapok óta - cremonai s mantuai utazása alatt is - Rovetta mester helyettesítette. Hetenként kétszer-háromszor eljön, beszámol: mi újság a kóruson, tanácsot kér, milyen misét vegyenek elő vasárnapra, mivel szórakoztassák a concertókon a zenekedvelő kanonokokat. Rovettának, amikor eljön, be kell térnie a prokurátorhoz. Jelentést tesz, hogyan találta a mestert: "ma mintha kissé élénkebb lenne" - vagy "ma délután már ott ült szemében a halál". Míg a doktor újabb doktorokat hív, s érzi annak súlyát, hogy a Serenissima híreket vár - a beteg csendesen, majdnem fájdalom nélkül fonnyad, a test erejét lassan veszíti, egyre szelídebb lesz, tűnődőbb, mint aki érzi: elvégezte penzumát!

Velence készül az őszi stagionéra. San Cassiano, S. Moisè, a Zanipolo megnyitották már kapuikat: a velencei szövegkönyvírók kötetekkel házalnak a Piazzán, komponisták rajzanak a színházak körül. Előfarsang ez, mely káprázatos színeivel - rövid Advent után - a valódi, örök Karneválba vezet. De az atyák nem ilyen vidámak. A Tízek, a szenátorok, a prokurátorok formátlan, csendes beszélgetésekre jönnek össze: szavukban aggály tükröződik. Míg szépasszonyok s lovagjaik álarcosan siklanak színház után a gondolákon - a velencei vének bizalmas kémjelentésekből tudják, hogy a nagy leszámolás következik. A zecchino még mindig félelmes hatalom a Fényes Portán, s főcsausz, dívánbeli basa is elárulja - a padisah mielőtt újból Bécs ellen fordul, előbb a Serenissimával akar leszámolni.

- Harci indulók kellenének ide, nem pásztorjátékok!

Három agg szenátor néz ki a novemberi napsütésben elevenedő déli Piazzára. Mocenigo, Contarini, Morosini. Mocenigo előtt egy kötet, lapoz. Morosini odahajlik, ketten nézik a Harci Madrigálok Nyolcadik Kötetét.

- Azt, amit Petrarca versére szerzett...

- Ez az... "Hor che l'ciel e la terra"... itt, törékeny hangján recitálja a szöveget:

i duri incontri...
Guerra, guerra, guerra, guerra!
Tutti a cavalli...[30]

Contarini szólal meg:

- Már többé nem fog írni Claudio!

- A lányom, Giustiniana ma meglátogatja. Tudjátok... a Combattimento óta... Mindig nagyon szerette.

- Ezt a Petrarca-madrigált adasd ki az Arzenálba. Tanulják a legények, ha kifut a hajóhad...

- Mire vársz?

- Híreim szerint a szultán megtámadja utolsó földközi-tengeri birtokunkat, Krétát. S akkor "nunc pugnandum est". Ha megérjük... nekünk kell búcsúztatnunk a gályákat. Ha nem lesz új Monteverdi-kantáta... jó az, amit régebben írt...


Giustiniana ül az ágy mellett egy alacsony széken. A szertartás úgy kívánja: könnyen, mosolyogva beszéljen, mintha sokszor... mindig itt lett volna. Ahogy besüt a nap, ragyogtatja Giustiniana őszülő haját. A mester kinyújtja csontváz kezét, s egy percig az asszony kezében pihenteti. A szem könnyebben beszél már, mint az ajak.

- Kívánsága, maestro?

- Egy kép van a fiókban... ott... vázlat. Egy lányarc... már halványodott, de még mindig látszanak Pietro Paolo Rubens színei... Őrizze meg, de ne akassza a többi közé, a Giustiniani-palotába... Ott legyen, ahol nem járnak sokan...

Köhög. Felnéz rá, mosolyog.

- Amikor Vincenzo kérdezte lelkének orvosát: még meddig...? Neki is megmondták: ez az éjszaka utolsó. Ott álltam, az ágyához, ha nem is nagyon közel... de hallottam, amint szép tisztán ismétli: már érzem a rigor mortis-t. Még fiatal voltam, Giustiniana, nem értettem, hogy mi az, ami ellen nem küzd... olyan ember, mint Vincenzo, aki annyira szerette az életet: nem didereg... nem akar menekülni a halál hidegétől? Rigor mortis... rigor mortis... Giustiniana... Csak szó. Valójában szép csendes álom, ahogy leereszkedik a szempillákra. Vigye a képet, menjen. A Combattimento szép volt... hány esztendeje? - Mosolyog, még int felé; jöhet Marinoni.

Öreg papi ember. Néznek egymásra, az élők búcsúznak.

- Mit választanál, Claudio?

Testál. Végigszalad emlékében a Misék s a Magnificátok hangja... a Requiem, a hálaadó énekek kórusa... Mosolyog.

- Szeretem a Beatust... pár éve... írtam.

- Amelyik hasonlít a Chiome d'oró-ra...?

- Eszembe jutott. A memória már nem tökéletes, Giovan' Battista...

- Hol szeretnél... ?

- A Frari-ban van egy csendes kápolna... A Sant'-Ambrogio.

Hallgatnak. Csak az egymást váltó toronyórák ütéseit hallják, s utána becsendül az Angelus... ha elzendült: kibomlik a Piazza di San Marcón a város zsibongó, esti élete.

- Nyisd ki az ablakot, Giovan' Battista. Hallani szeretném a Piazzáról a hangokat...


Miként félezer esztendeje, most is szombaton gyűltek össze az atyák. A Szenátus vénei beburkolóztak a prémes köpenyekbe, várták a titkár jelentését.

Morosini, akinek ez volt a tiszte, egyike lett annak a harminc ifjú nemesnek, akit minden esztendőben sorshúzás szeszélyei szerint ültettek be a Nagytanácsba, hogy korán megtanulják az atyák mesterségét. Azokon kellett volna kezdenie, akik az elmúlt héten léptek be Velence életébe, amikor nemesi bölcsőjükben megszülettek, s mégis a másik tekercset göngyöli ki, s mintha olvasná, halk hangon mondja:

Claudio Monteverdi halott.

Csendben ülnek. A jobbára ősz, szakállas arcokon nem látszik semmi indulat. Senki sem szól, a titkárnak csak akkor szabad folytatnia az olvasást, ha erre intést kap. Contarini szólal meg az első sorból:

- Mit kívánt életében a mester, hol helyezzék nyugovóra?

Morosini, az ifjú titkár meghajol felé:

- A Frariban... kegyelmességed engedelmével. Egy csendes kápolnát jelölt meg, néhány órával halála előtt...

Contarini feláll.

- A Tízek nevében: A Serenissima a San Marcóban ravatalozza s a Frariban temeti a maestrót. Végtisztességéről a Respublika gondoskodik. A Szenátus ma nem tart hosszabb ülést.

Egyetlen mozdulattal emelkedett fel Velence szenátusa. Az őrt állók kapitánya, aki a San Marco prokurátorától kapta parancsát, aranyos botjával hármat koppantott. Kitárták a széles szárnyasajtókat, s a szenátorok indultak kifelé. Claudio Monteverdi halálának napján más ügyben nem határoznak az atyák.


A Frariban Marinoni vezényelte a végtisztességet. A San Marcóban volt a díszes, nagy felravatalozás, ott zengett a két szemben álló, egy század óta rivális orgona, kórusok bontották szólamokra a Requiemet, az Állam itt temette azt, aki nem volt Velence szülötte, nem volt nemes polgára, de idegen létére úgy szolgálta három teljes évtizeden át a Respublikát, mint annak leghűségesebb fia. A karénekek kizúdultak a novemberi térre, mely előtt hatalmas tömeg állt: mindazok, akik már nem fértek be a San Marcóba...

Az énekesek, zenészek... beavatottak, azok, akik valaha emberi közelségbe jutottak a mesterhez... a néhány patrícius, külországok követei, s a Tízek Tanácsából heten - ott voltak a Frariban, amikor Marinoni köré gyűltek a muzsikusok. Aldegatti, aki hosszú esztendőkkel ezelőtt a nyílt Piazzán megtámadta, megrángatta a mestert - kisírt szemmel, vezeklő konfraternitások csuhájában jött el. Marinoni végignézte őket: - Hány esztendeje voltak együtt Claudióval? - Mosolyog: - Mi már akkor szoktunk össze vele, amikor Esztergomnál anno Domini 1594 ő vezényelte a Vesperát...

A kórusbeli homokóra eléri a rovátját. A mester kívánsága szerint a Hétszólamú Glóriát adják elő... ének, hegedű, viola da braccio... S utána a Salve Reginát. Végül a Beatust. A Frari sekrestyéjének kapuján halk zsolozsmával kilép tizenkét barát: kezükben gyertya, egymás után gyújtják meg a katafalk körül a lángokat. Ahogy mozog serény kezük, úgy lesz a templomban egyre világosabb. Végül káprázatos fény ragyogja be a hosszú templomhajót. A nappal csendes homályba húzódó síremlékek éles fényt kapnak a százszámra villanó apró lángoktól, s az Assunta arcának mosolya mintha még kedvesebb lenne; Tiziano sírját is eléri a fényesség.

Zeng a kórus. Aki zenész, énekes, költő volt Velencében, mind ott áll, sír vagy énekel a kórusban, a katafalk körül. A Beatus-ra kerül a sor. A hegedű felsír... az énekesek átveszik a kegyes szólamot. Marinoni tudja csak a titkot: most valójában az aranyfürtökkel... a "chiome d'oró"-t énekelik...

Francesco Cavalli, a tanítvány s mától kezdve a Serenissima legnagyobb komponistája, este ezt jegyzi be naplójába:

"...Nem volt olyan énekes Velencében, aki távol maradt volna a végtisztességtől... A ravatal oly csodálatos volt, hogy ehhez hasonlót még nem látott senki soha. Oly sok gyertya vette körül, hogy a Frari olyan volt, mintha csillagos éj borulna a koporsóra..."

Ma nem megy el sem Tronék, sem Grimaniék színházába. Claudio Monteverdi temetése napján Velencében nem játszanak operát...


~ Finis ~

Visegrád, 1956. június 21.

 


 


UTÓSZÓ
A MANTUAI HERCEG MUZSIKUSÁ-HOZ

D'Annunzio regényében olvastam először, A Tűz pompázó velencei színorgiái között, Claudio Monteverdi nevét, húszesztendős korom körül, mielőtt Itáliába jutottam. Zenéjével valamivel később, Milánóban találkoztam. Arianna panaszá-t hallottam konzervatóriumi előadásban. A Tűz szerzője - kedvelt szokása szerint - mintegy felfedezi az olasz múlt valamelyik elfeledett alakját, amikor ráveti szecessziós mondatainak palástját. "A legnagyobb újítók glóriájának fényével kell elborítani ezt a művészt - írja -, akit szenvedélyének s halálának jogán mondhatunk velenceinek: végső nyughelye a Frari templomában megérdemelne egy zarándoklatot - ő az isteni Claudio Monteverde." A női főszereplő - Eleonora Duse kulcsalakja, így válaszol: "Ő úgy végezte be életművét gyötrelmek között, szeretve, harcolva, csupán hitének fegyverével, valóban szenvedélyével és lángelméjével..."

Gábriele D'Annunzio hírhedtté vált regénye a XX. század első évében borzongatta meg az érzelmes és illedelmes olvasókat, de csak két évtized múlva, olasz rajongásaim küszöbén került kezembe. De Monteverdivel (nevét Monleverdé-nek is írták) mint alkotóval, mint az "opera apjával" nem találkoztam. A XVI. század végének s a következő évtizedeknek preklasszikusai nem kerültek színpadra, hacsak nem az oratóriumok, zenei különösségek kedvelői elé. Zenetudósok archiválták műveiket, de jobbára csak azokat ismerték, amelyek valaha nyomtatásban, is megjelentek. A kiadatlan művek jó része még ott lappangott a Félsziget levéltárainak kéziratos anyagában. Az elsőnek számító preklasszikusokat csak lassan, bizonytalanul kezdték kiemelni a homályból; míg Milánóban éltem, a Scala nem tűzött színre Monteverdi operát. Alighanem később sem. Így név és zene emléke legfeljebb néhány madrigált őrizhetett meg bennem, melyet itt-ott, zongorakísérettel előadva hallhattam.

Milánót két évtizeden át mintha kerültem volna, csak 1947 nyarán láthattam néhány napra viszont. A romos, felzaklatott, infláció hullámai között élő nagyvárosban keresni kezdtem ifjúságom emléklépcsőit. A Santa Maria delle Grazie templomától indultam el, mert valaha annak környékén laktam, az Utolsó Vacsorát nem lehetett még megnézni, mert álltak földvárszerűen a homokzsákok, melyek a Cenacolót a bombák ellen védelmezték. A Dal Verme másodoperaház előtti térségen régi időkben állt egy könyvárus kordéja, örök böngészdém, bűnre csábító vacsorák helyett. Most is ott állt! Persze, nem azzal a könyvárussal, akinek egykori arca valahogyan felmerült bennem a mélységekből.

A középpolcon két könyv feküdt egymás mellett. Egyiknek szerzője Maria Bellonci volt, akinek Borgia Lucreziáról írt monográfiáját ismertem és becsültem. Ez a mű a mantuai Gonzaga-családról szólt, kissé "blickfangos" címmel: A Gonzagák titkai. Mellette - az én Nápolyi Johanna regényem, melynek a kiadó a La Rosa d'Oro - az Aranyrózsa címet adta, nyilván azért, mert az olasz történeti köztudatban két Nápolyi Johanna királynő is élt. A két kötet körülbelül egyforma nagyságú, prezentációjára is hasonlatos lehetett. Könyvemet ismertem, persze, így csak a Bellonci-művet kezdtem forgatni. Tartalma, szintézisei megkaptak, láttam, valójában a könyv egyetlen mantuai herceg, Vincenzo Gonzaga köré fűződik. Ahogy átlapoztam, semmiféle fellebbentett titkokról nem volt szó, inkább történelmi dokumentációkról - az írónő kitűnő stílusának szárnyain. Itt találtam rá Claudio Monteverdire, a névregiszterben is számos oldal őrizte a nagy komponista nevét. Egyre - ahol a jelzés "Monteverdi Magyarországon" - utalt, rálapoztam. Itt ilyen nevek ütötték meg szemem: Esztergom, Visegrád, Pálffy Miklós, 1594. Igen, Esztergom hosszú ostroma, Balassi Bálint elmúlásának éve, így gondoltam.

A könyv nem volt olcsó. 1947 volt, számot kellett vetnem lehetőségeimmel. A könyvárus elé tartottam a Rosa d'Orót s az útlevelemet. Mondtam - ezt a másikat én írtam. Ez ad jogot ahhoz, hogy komoly engedményt kérjek tőle a Bellonciért. Cseppet sem lepődött meg. Ennyit mondott Johannámra: "ez is egy jó könyv; szépen adtam el belőle." De csak centizte lefelé a másik könyv árát, kufár szokása szerint. Elmentem, visszajöttem. Persze hogy megvettem a Belloncit. Enélkül, azt hiszem, soha nem írtam volna meg A mantuai herceg muzsikusát. Környezetrajzot adott, benépesítette érdekes s efemer figurákkal az embertájat, s ami igen lényeges volt, bibliográfiával is szolgált, bár nem mindig a legpontosabbal.

Amikor hazaértem, persze hogy kezdtem nagyobb és nagyobb körökben foglalkozni Monteverdivel, jórészt inkább irodalmi síkon. Röviddel azután, hogy keresni kezdtem a hazai történeti kapcsolatokat, találkoztam a felejthetetlen Szabolcsi Bencével, akit régről, Benedek Marcell köréből ismertem. Bence megerősítette - mit ne tudott volna ő? - az adatot, hogy Monteverdi ifjabb udvari zenész korában fejedelme szolgálatában Esztergom bástyái alatt élt néhány hónapon át. Ennek emlékét egyébként a művész levelezése is megőrizte. Mindazzal, amit Szabolcsi mondott - egy lépéssel előbbre léphettem. Történetileg izgatott - valóban romantikus síkon - az a lehetőség, hogy Monteverdi s Balassi 1594 körül Esztergom alatt, a nagy birodalmi tábor vezéri sátrában "kronológiailag" találkozhattak? Bellonci megemlítette Pálffy Miklóst, mint aki összekötő tisztként került Vincenzo Gonzaga herceg mellé, s Pálffy térítette el a merész s meggondolatlan Vincenzót attól a lépéstől, hogy Visegrád alól néhány ezer emberével egymagában induljon el - Buda felszabadítására. Pálffy Miklós viszont belső barátja volt Balassinak, s ő maga is részt vett - némileg óvatosabban - abban a rohamban, melyben Balassi megkapta a halálát okozó sebet. Bellonci egy forrásra hivatkozott, pontosabb megjelölés nélkül, írtam az írónőnek, aki ma is az Olasz Pen Klub elnöke, kértem szíves adatközlését. Sajnos, akkor még nem tudtam, hogy Maria Bellonci - nem szeret levelezni. 1958-ban az Európai Íróközösség alakulásakor ismerkedtem meg vele. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, felemlítettem válasz nélkül maradt levelemet Donna Mariának, aki hősnőihöz méltó bíborszínű köntösben jelent meg a fogadáson. Memóriája hibátlan volt - emlékezett levelemre. Megjegyzése csak annyi volt - "elvárom, hogy könyvében mint forrást, megemlíti nevem". Regényhez (lehet, hogy sajnálatos e szokás) általában nem készítenek forrásrepertóriumot, különben is a könyv már néhány hónapja napvilágot látott. Ez itt most kedves alkalom, hogy Maria Bellonci kifejezett kívánságának eleget tehessek. A Gonzagák titkai - talán még nehezebb munkaterület volt, mint Borgia Lucrezia története, hiszen a nevezetes família századokon át a történelmi kritika reflektorfényében állt. De a Gonzaga-családot lesöpörte Mantova trónjáról az itáliai végzet, maga a hercegi palota jó része a felbecsülhetetlen levéltárakkal, műemlékekkel együtt a nagy tűzvész martaléka lett. Bellonci elővarázsolta mindazt, ami egy alig regényes, ám mégis a nagyközönség számára írt történelmi élet- és korrajzban szerepet kaphat.

Így mutatta be Vincenzo Gonzagát - Claudio Monteverdi, Torquato Tasso és Rubens patrónusát (hogy csak a csúcsokat említsük), a sokrétű, kétes moralitású, széteső, csalfa, máskor odaadó barátnak s pártfogónak bizonyuló, nagyszerű műértői érzékkel megáldott mantuai herceget. Mint meggyőződtem róla - a zenetörténészek sem igen tudják, hogy a Rigoletto hercege - valójában Vincenzo Gonzaga, anélkül hogy nevét a színlap fellebbentené. A történet közismert magva, hogy az opera szövegkönyve Victor Hugo műve alapján készült, s csalfa, csábító hőse - a kalandoktól övezett francia uralkodó volt. III. Napóleon cenzúrája - röviddel a kitűzött operai bemutató előtt - célzatosságot látott az egykori király s a jelenleg uralkodó császár kalandjai között. Csak úgy engedélyezte a bemutatót, ha Piave szövegét átalakítják, s a legkeresztényibb király helyébe egy - tetszőleges itáliai uralkodót tesznek. Nem tudom, kinek ötlete lehetett Vincenzo felléptetése Mert hogy reá gondoltak - bizonyítja a kaland a lombard-mantuai határszélen, a szokott kellékekkel, kocsmároslánnyal, bérgyilkossal, álruhás fejedelemmel. Egyébként Vincenzo Gonzaga filmre is került De Sica csúfondáros történelmi vígjátékában, ahol a város népe hajnalig szívszorongva, virrasztva lesi, hogy vajon az oly nagy jelentőségű menyegző nászéjszakája sikerül-e. Ez az eset is, persze, erősen kifordítva, de felfedezhető az oly gazdag itáliai botránykrónikákban.

Ennyi élt bennem - összeolvadva a kései Cinquecento szövevényével -, amikor kapcsolatba kerültem az ötvenes évek derekán - kedves emlékű barátom, Rékai András révén - a Zeneműkiadó Vállalattal mint fordító. Talán tíz kötetet ültettem át a múlt, félmúlt, jelen zeneszerzőinek Richard Petzoldtól kialakított életrajzaiból. Így állandó lévén a kiadó s a "belső" fordító között a kontaktus, nem csodálkoztam, amikor hivatali szobámban Rékai keresett telefonon. Tájékoztatott arról, hogy terveznek - még csak úgy, kezdeti stádiumban - olyan könyvsorozatot, mely regényes vagy épp regényformában foglalkoznék zeneszerzőkkel. Lenne-e esetleg nekem ilyenféle javaslatom, mármint írónak? Ez a beszélgetés 1955-ben zajlott le. Hozzászoktam ahhoz, hogy az ilyenféle lehetőségeket illanó, színes illúzió virágainak tekintsem. Így - gondoltam - mit sem kockáztatok, ha beledobom Claudio Monteverdi nevét a telefonba. Rékai hangja elcsuklott. Két olyan közismert, élvonalbeli komponistát nevezett meg, akikkel kapcsolatban - mondta - reám gondolt. Mind a kettőre - szokásomtól eltérően - igen száraz nem-et mondtam. Hát mégis - kire gondolsz, kérdezte, majdnemhogy ingeredetten. Megismételtem Monteverdit. Rékai sokáig élt Itáliában, kitűnően ismerte, mélyről is, zenekultúráját, szerette az olasz zenedrámát. "Talán nem is olyan nagyon rossz gondolat - mondta. - De mi még csak mindennek elején vagyunk. Majd ha mégis történik valami, értesítelek."

Egy, a sok hívás, terv, propozíciókísérlet közül. Talán két hét múlva újból keresett Rékai. "Claudio Monteverdi-könyvedet előterjesztettem. Illetékes helyen jóváhagyták a sorozatot. Még nem tudok ugyan szerződést küldeni, de vedd úgy, mintha már kezedben lenne. Kezdj hozzá. Dolgozz. Jó munkát!"

Így kezdődött. Letettem a kagylót. Az Országos Fordítóirodában dolgoztam akkor. A kedves Klári, akinek diktáltam, s aki figyelemmel, de némi szarkazmussal követte irodalmi visszatérésem sorsát, azt hitte, hogy ez az egész csak játék, camouflage. Néhány nap múlva már rá kellett döbbennem arra, hogy a szinte teljes felelőtlenséggel elhangzott ajánlatom - számomra szokatlan elkötelezettséget jelent. Le kell lépnem a történelmi események színpadáról, s egy nagy, de az olvasók körében mégiscsak kevésbé ismert úttörő nyomában a zeneelmélet s -történelem mélységeibe, őstalajába kell leereszkednem.

A felfedező út valóban izgalmas volt. Beültem a Zeneművészeti Főiskola kitűnő könyvtárába; a karzatról kötélen eresztették le a (nemrég elhunyt) Gian Francesco Malipiero zeneszerző, Monteverdi művei kurátorának hatalmas köteteit. Közöttük az Ulisses visszatérése című operát is, melynek felfedezése - úgy tudom - Malipiero kutatásának ritka eredménye. Közben érkezni kezdtek - a könyvtárak közötti kapcsolatok jóvoltából - azok a művek is, amelyekre az előző olvasmányokban hivatkozások történtek, de hazai közgyűjtemény nem őrizte őket. Mindez jórészt a polifónia majdnem ezeréves uralmát döngető új zenei kísérletekre vonatkozott, a Reneszánsz kezdetétől, különös módon először Németalföldön, Franciaországban s csak a XVI. század derekától kezdve Itáliában. Ami a történelmi hátteret illette, itt biztosabban éreztem magam, mint a Mater Musica - látszólag fenyegető - útvesztői között. A Cinquecento már-már barokkba olvadt, a politikai síkok egymásba türemlettek, a spanyol nagyhatalom a Félszigetről kiszorította a franciákat. De az Öthúrú Hegedű függetlennek maradt három országa - Róma, Velence, Firenze mellett -, a hispán tartománnyá vált Milánó és Nápoly is bizonyos mértékig megőrizte az olasz életforma s művészet egyedülálló varázsát. A nagy szellemi központokhoz közben kisebb udvarok csatlakoztak, Mantua, Ferrara, Urbino, Párma, Torino egy-egy színnel gazdagította az itáliai szellemi tájat, amikor már mintha elhalványodott volna a képzőművészet nagymestereinek két évszázados ragyogása. A XVI. század utolsó évtizede a zene diadalmas előretörését jelképezte.

Claudio Monteverdi egyike legrokonszenvesebb regénybeli szereplőimnek. Amikor munkába kezdtem, inkább csak munkássága állt előttem, de emberi mivolta, egyén profilja csak lassan, különösen akkor rajzolódott ki, amikor megkaptam fennmaradt leveleinek gyűjteményét, amelyek itt-ott felbukkantak, elkerülték a mantovai tűzvészt. Felépítettem magamban a cremonai doktor házát, ahol Claudio nevelkedett, s ahová negyvenes évei elején, mint szárnyaszegett, reményeiben csalódott muzsikus visszatért. Ezernyi kérdés - milyen lehetett egy orvos háza, aki Páduában hallgathatta Vesaliust? Néhai kedves barátomat, Raffy Ádámot, az írót s a tudós doktort kértem arra, mondja el, milyennek képzelhetném el a cremonai orvosi stúdiót. Minden lépésemmel igyekeztem egy kicsit előrejutni a kor keretének felépítésében. A regény első sorait 1955 őszén Balatonföldváron írtam le, mert a restaurálás alatt álló szigligeti alkotóház helyett a zenei alkotóházban kaphattam helyet. Itt Jemnitz Sándor zeneszerző, kritikus, zeneesztétikus lett napi sétálótársam. Kétségeimet félve osztottam meg vele - sokat tanultam tőle, elsősorban a zenetörténeti fogalmak számomra bizony nem könnyű tisztázását.

Amikor már írás közben voltam, próbaképpen kérdeztem néhány barátot s ismerőst, akik hivatásos zenészek, főként zenetanárok voltak: mit és mennyit tudnak abból a különös forradalomból, mely megdöntötte Itáliában a polifónia egyeduralmát, s a mindmáig diadalmas monódiához ívelt. Summázva benyomásaimat, az volt érzésem, hogy általában igen keveset tudnak a Bach előtti zenevilág képéről, azokról a törekvésekről, amelyek világosabban állnak előttem, egyre érdekesebb stúdiumaim nyomán. Úgy mondhatnám - elhárult az a félelmem, hogy nyitott ajtókat döngetek majd regényemmel; olyan valamiről írok, amit úgyis mindenki tud, aki magasabb fokú zeneképzést kapott. Bizony nagyon kevesen voltak, akik hallottak valamit például a firenzei Camerata törekvéseiről. Szabolcsi Bence művei nyitottak itt-ott rést a homályban, amelyből megszülethetett az Európai Virradat.

A Reneszánsz szellemének kellett zenei síkon is érvényesülnie ahhoz, hogy a változás élménye magával ragadja a zeneértőket, dilettánsokat, majd az itáliai "nagyközönséget" is, mindazokat, akik először hallhattak monódikus madrigált, majd az első lírai drámákat - az operát. Valóban, a firenzei Camerata példája mutatja talán legjobban, hogy miként foghatott össze hivatásos zenész és énekes, udvari dilettante s olyan elméleti ember, mint Vincenzo Galilei, Galileo édesapja, hogy mecénások otthonában egyenesen kikísérletezze - az antik zenedrámát, melynek, sajnos, mindmáig nem tudtak konkrét hagyománykincsére bukkanni. Mégis eredményük lehetett az első, inkább még oratóriumszerű dalmű, az Euridike, melynek előadásán hercege társaságában minden bizonnyal Monteverdi is jelen lehetett. Hogy itt milyen impulzusokat kapott, azt csak akkor képzelhetjük el, ha az említett művet összehasonlítjuk az Orfeó-val, mely már a maga tökéletes operai vértezetében emelkedik ki a mantuai palota galériájának színpadán.

Különös elemezni annak a három, oly különböző géniusznak helyzetét és sorsát, akik - a szőke Vincenzo kivételesen éles művészi érzékének s kritikájának jóvoltából szinte egy időben éltek, egymás mellett, az európai hatalmi viszonylatban parányi mantuai udvarban: Tasso, Rubens, Monteverdi. Torquato Tasso mintegy "zálogtárgya" lehetett Vincenzónak, hiszen valóban az ő közbenjárására engedte el a költőt az őrültek kolostorbörtönéből a ferrarai uralkodó. Mantuában addig élhetett, míg tovább nem hajszolták agyrémei, kínzó nyugtalansága, s Vincenzo is nyilván örömmel vette távozását, úgy mondhatnánk - Itália legnagyobb költője itt is, mint életének egyéb állomásain, bizony súlyosan visszaélt a vendégjoggal. Rubenset - szinte húszesztendős lehetett akkor, maga a herceg "vette észre", Antwerpenből vonzotta Mantuába. Pietro Paulo mester ragyogó ifjúságában már úgy jelent meg, mint az élet fejedelme, hatalmas anyagi igényekkel, fényűző környezetben, főrangú szokásokkal. Rövid időt tölt csak a Gonzagák városában, máris jelentős diplomáciai küldetést vállal, viszont Madridban boszorkányos gyorsasággal újrafesti a tengeri úton megsérült, ajándékba küldött régi olasz vásznakat. Mindenki, elsősorban Vincenzo, egyengeti útját, szinte harcol egy mosolyáért, nem találtam utalást arra, hogy Pietro Paulo Rubens ne kapta volna meg a neki járó fejedelmi pénzt.

De mi jutott ugyanakkor Claudio Monteverdinek? Elég, ha egy-egy levéltöredékére esik a fény. Mintha sorsát némileg Haydnével hasonlíthatnánk össze. Vincenzo Gonzaga nyilván tudatában volt Monteverdi enciklopédikus zenei képességeinek, határtalan munkabírásának, végtelen szorgalmának. De bizonyos értékrendet tartva, csak udvari zenésznek, jobb palotaalkalmazottnak tekintette, akinek örökösen könyörögnie kellett megszolgált járandóságáért. Nem sok nyomát találtam annak, hogy valamilyen kitüntetésben részesült volna, kimagasló eredményei során külön pénzjutalom vagy az e korban szokásos rangemelés, nemesítés mutatta volna az uralkodói kegyét. Filléres gondok között élt, hosszú éveken át Mantuában, nehezen ment fiainak iskoláztatása, feleségének betegsége is komorabbá tette életét, a mindenkitől tisztelt maestro bizony - a mantovai urbánus színvonalat tekintve - kispolgári körülmények között élt. Lehet, hogy ebben végtelen szelídsége, tűrése, békés természete játszott szerepet. Hiszen még a jus murmurandi-t sem igen vette igénybe. Anyagi gondjai, szorongása valójában csak Velencében ér véget, amikor már a Signoria napra pontosan folyósítja a San Marco karnagyának viszonylag tekintélyes fizetését. De ez már az özvegyember komorabb világa. Hogy milyen lehetett a fiatal, impulzív Monteverdi, erre csak leveleinek egy-egy derűsebb passzusából következtethetünk.

Huszonnyolc éves volt, amikor Esztergomban járt, majd elkerült Visegrád alá is. Milyen lehetett az esztergomi nemzetközi katonai főtábor, Habsburg főhercegekkel, a mantuai herceggel, magyar hajdúkkal, kapitányokkal, spanyol brigadérosokkal? A hegyen kitűnő török várvédők, erős tüzérség, az egykori királyi palota tetejére épített ágyúállásokkal? Milyen lehetett egy concerto, melyet Vincenzo fejedelmi sátrában a magas osztrák vendégek tiszteletére Monteverdi adott? Lehet-e, hogy - miként írói szabadossággal elképzeltem - ide Pálffy Miklós összekötő tiszt jóvoltából Balassi Bálint is helyet kaphatott?

Mert A mantuai herceg muzsikusá-ban - főként ami a zenetudományok szikráit illeti - nagyon is óvatosan dolgoztam. Adat s dokumentáció nélkül lehetőleg nem írtam le egy sort sem. Ami ezen a síkon elkészült, afölött még töprenghettek legjobb zenetörténészeink, ha akadt észrevételük. Itália múltját és földjét kissé a magaménak éreztem, hiszen ezért is választottam, szinte ösztönösen a Monteverdi-témát. Itt is a lehető pontossággal követtem a mai szempontból nézve már jelentőségükben jórészt érdektelenné vált helyi eseményeket. Az alakok számát nem kellett bővítenem. A kor annyi érdekes, színes, cselekvő figura profilját, gyakran írásos hagyatékát őrizte meg, hogy csak ki kellett emelni őket a feledés mélységeiből. Néhány önkényes jelenetet mégis - mea culpa - beleiktattam, mint Carlo Gesualdo s Monteverdi találkozását. Amikor A mantuai herceg muzsikusá-t írtam, hogyan gondolhattam volna arra, hogy még egyszer felidézem, már dél-itáliai aspektusból - a zenei múltat, amikor a Monteverdinél jóval kevésbé rokonszenves, de ugyancsak zseniális Carlo Gesualdo világát támasztom fel - a Monteverdi megírása után jó egy évtizeddel - a Madrigál-ban.

Könyvemet Visegrádon, 1956 nyarán fejeztem be. Nyugtalan napokon átsétáltam a Palota kibontakozó világába, múltidézőben. Együtt mentem Héjj Miklóssal, az ásatások vezetőjével, Visegrád történeti világa művének szerzőjével. Milyen lehetett a palota - kérdeztem -, amikor 1594-ben Vincenzo s vele Monteverdi - két Medicivel együtt - itt ütött rövid időre ostromlótanyát. Milyen lehetett? A tudós s a hely szellemének őre is eltűnődik. Mi lehetett itt, egy századdal Mátyás halála után? A hegy még nyilván nem vette vissza a belőle kifaragott óriási Palazzó-t, s a környékbeli szorgalmas házépítők sem használták kimeríthetetlen kőbányának. De aligha lehetett teteje, hol volt már a művészet s a nagyhatalmi varázs különös összjátéka. Mire gondolhatott Vincenzo, amikor - egyes források szerint - megrendelte volna Monteverdinél a Visegrádi Te Deum-ot, mely - sajnos - nem szerepel a Malipiero részéről oly gonddal egybegyűjtött zenei örökségben. Mit gondolhatott Monteverdi, aki itt hallott először s utoljára harci zajt, itt tűnhetett fel neki a magyar katonák pentatonikus, tábortűz melletti éneke. Mindaz, ami - néhány taktusban majd évtizedek múlva visszacsillan Tankréd és Clorinda párviadalában...

Évek teltével visszatérő problémám - mennyire felelős az új kiadást változatlanul útjára engedő író azért, amit - jelen esetben - majdnem húsz esztendővel ezelőtt alakított ki, változó körülmények között, szűkebb horizontokon belül. Könyvem megjelenésének időpontja - úgy éreztem - szerencsés volt, mintha a Monteverdi-kultusz hazai felmerülése, megerősödése, majd mindenek csúcspontja, Poppea megkoronáztatásának, operaházi bemutatója számot vetett volna annak a mesternek művészetével, korával, légkörével, amelynek próbáltam - tapogatva, kísérletező módjára, keretet adni. Majdnem akaratlanul, szinte véletlen ötlet folytán ragadott el a regény megírásának örvénye. Minél mélyebben ereszkedtem bele, annál szebbnek, tisztábbnak, humánusabbnak éreztem a munkát, hittem abban, hogy egy igaz ember nagyszerű művészetét tudom majd hazai síkokra átültetni.


1974. március 3.

Passuth László


Jegyzetek

29.  

Sárközi György fordítása. [VISSZA]

30.

Kemény viadalok...
Háború, háború, háború, háború!
Pattanjon mindenki nyeregbe! [VISSZA]



Hátra Kezdőlap