Jeszenszky Iván
KITELEPÍTETTEK
dokumentumregény*

PRO MEMORIA könyvek
Sorozatszerkesztő: Gion Nándor

© Jeszenszky Iván

Borítóterv: Zsílvölgyi Csaba
Illusztrációk: Németh Csongor
Lektorálta: Gerencsér Ferenc

ALTERRA
Svájci-Magyar Kiadó Kft.
Budapest
2002

 

TARTALOM

Tiltakozásból is vagy, költő!
Előszó

F E J E Z E T E K

I.  II.  III.  IV.  V.  VI.  VII.  VIII.  IX.  X.  XI.  XII.  XIII.  XIV.  XV. 
XVI.  XVII.  XVIII.  XIX.  XX.  XXI.  XXII.  XXIII.  XXIV.  XXV.  XXVI. 
XXVII.  XXVIII.  XIX.  XXX.  XXXI.  XXXII.  XXXIII.  XXXIV. 

Akit a zsarnokság némított el
Batári Gábor: Irgalom!
Tájékoztató

     


     

Tiltakozásból is vagy, költő!

Juhász Ferenc költő 1997. június 7-én Ebesen az 1951-53 között történt kitelepítések
emlékére állított emlékmű avatása alkalmából elhangzott beszéde

Mint aki egy más égitestről jött. Úgy állok itt. Mint aki egy másik bolygóról jött. Nem egy bolondságból gyúrt űrbeli golyóról. Más láng-dübörgésű, vagy kiszáradtan repedezett cserépmozaik-golyóról. Százmilliárd évek titkos messzijéből. Lélek-szkafanderben, szitafátyol könnyű, domború arc-ablakos sisakú védőruhában. Lovagkori vértben. Verscsipkékből horgolt védő-öltözetben. De ahonnan a költő jött, az a bolygó is szenvedésből, megöregedésből, halálból és magányból. Mert az a bolygó a költőben önmagában, a költő-szívbe láncolva, mint sugárláncokkal a Naphoz a Föld. Így állok én most itt és nézem ami körülöttem: templom, harang, nyárfény, ünnep. Emlék-ünnep, gyászünnep, nyárfény, harang, templom. És temető. Mint korallsziget mészcső-bozont sün-telepén fönnakadt mítikus tutaj, a vogulok tűzözönén lebegő kiszolgáltatottság-ácsolat kín-gerendákból: ilyen ez az ünneppé átégő nyomorúság-tutaj, szenvedés-tutaj, megalázottság-tutaj, s rajta a rettegő, büntetett kisebb emberiség. S alatta a fehér és szövevényes, rózsaszín, piros állatvirágokkal bizsergő korall-bozót csontvázakból összekulcsolódva, lánc-heggyé púpozódva. Mint egy kikötőben, a márvány-padokon, kőeresz-ajkakon a nagy hajók lánchányadéka, vastag kötél-ömlenye óriás kupacban. Itt állunk és joggal kérdezhetjük: miért ilyen az ember?, miért ilyen a történelem?, meg a történelemben a politika, miért a száműzés, kitelepítés, elhurcolás, kizavarás, otthontalanná-fosztás, internálás, krétakörbe zárt taszítógyűrűvel kerített rab-telepre gyömöszölés, amely látszatra fénybő és zölden határos a határtalanban, miért a rab-menetek, fogoly-menetek, kitelepítés-vonulások, megsemmisítő-menetek, halál-menetek? Mi szükség erre és mi szükség volt erre? Miért a dühödt koncepciók és szabadnak hitt, önrácsozó ideológiák? Miért a diktatúrák önzése, önhittsége, az osztály-gőgök kegyetlensége és közönye, a rovarszerűen páncélos és osztott-szeműen könnytelen, miért a kíméletlen bosszú-vágy, miért a terrorok buta pökhendisége, a magukban ártatlanok közös büntetése, a kollektív bűnösség elektrosokkja embereken, népcsoportokon? Miért az emberirtás?, és nem volt szívükben semmi szégyen? A költő kérdez, akinek sorsában hasonló lehetőségek rettegése és fájdalma. A kívül-belül gerenda-rácsozat árvaság-tornya szorongásból és a származás ártatlanságból. Mert a költészet kérdezés is. Nemcsak válaszadás. Vagy válasz-kísérlet. Hiszen nemcsak a lét dolgai kérdeznek a költőre, várva a lét-bizonyító választ, de a költőnek is rá kell kérdeznie a valóságra. Ez a költő kíváncsiságból nemzett tudása. A költészet sok minden. Sok minden együtt és külön. Az együttek és különök egységes-kozmosza. Szerelem, halál, titok-keresés. De tiltakozás is! A költőnek tiltakoznia kell minden elnyomás, megkülönböztetés, faji gyűlölet, törzsi bosszú, a tehetetlenség zsákjába gyömködött, kiszolgáltatottság, kőbuta, szikkadt molekuláris társadalmi elfogultság, vallási téboly, kényuralmi terror ellen. A bosszúállók ellen, a megkínzók ellen, a megerőszakolók ellen. Bárminek a nevében történik is ez. Pedig még most is a világ! Ázsia, Afrika, a Balkán, Európa, Amerikák. A bűn, az erőszak, a megszállottság, a szegénység és nyomorúság okkupációja! Szinte infarktusosan eltömődnek a Földgolyó út-erei és ország-tömlői kiűzöttekkel, menekülőkkel, árva ártatlanok nyomorúságos tömegével. Minden látszatlogika és kuszaság-örvénykazal ellen tiltakozzon a költő! Szava legyen Noé-bárka a könny-mezőn, megszázszorozott, hübs szívdobogás-förgetegen. Erkölcsi kötelessége ez. Mert a költészet erkölcs. Remény csillagképe Göncölszekér az éjszakában. Az Orion ragyogása. De van-e szelíd virága, lesz-e szelíd virága szavának? Aminek kelyhében az illatos világ-lét virágpora.

Juhász Ferenc

 

Előszó

Hét évvel a Második Világháború után vagyunk. Európa Athéntől Belgrádon, Rómán, Berlinen, Párizson, Londonon át Oslóig az újjáépítés jegyében dolgozik. A frontról hazatért katonák lassan kezdik elfelejteni a lövészárkok borzalmait, Líbia homoksivatagának gyilkos porát, a norvég fjordok hideg szelét. A gyárak újra a polgárságnak termelnek. A szántóföldekről, a virágos rétekről eltűnnek a rosszemlékű tankcsapdák. Felbúgnak a traktorok, és a földeken kenyeret adó gabona szökik a magasba. A családi házak körül a szögesdrót helyett újra virágok nyílnak. A puskapor bűzét réges-régen felváltotta a méz illata. A kedélyek lecsillapodtak, megbocsátás és megbékélés lett úrrá az öreg kontinens nyugati része felett.

De vajon mi történt keleten, Varsó, Prága, Budapest, Bukarest és Szófia égisze alatt ebben az időben? Vajon ott is az újjáépítés igaz szelleme hatotta át a hatalmon lévőket? Jelszavaik ezt igyekezték igazolni. Cselekedeteik azonban az ellenkezőjét bizonyították.

A Kárpát-medencében, Magyarországon, a hatalom birtokosai ebben az időben egy társadalmi osztály teljes likvidálását készítették elő. Az ország újjáépítésével kapcsolatban elhangzott ígéreteket a tettek nem igazolták.

E regénynek én csak leírója vagyok. Az eseményeket az élet diktálta. A könyv fabulája igaz történet, egy a sok közül, melyet az akkori idők írtak.

Szomorú, de egyben intő és figyelmeztető mindazok számára, akik még hisznek az erőszakban, a zsarnokságban, az önkényben.

 


 

I.

A szegedi városháza toronyórája éjfél után egy órát ütött. A Széchenyi tér öreg platánfáin meghúzódó verebek már régen elcsendesedtek. A tér, amely tizenegy óráig mindig hangos és színes, most inkább egy botanikus kerthez hasonlított. A tér bal oldalán áll Széchenyi szobra, szemben a városházával a főposta és a volt Tisza Szálló, majd a Nemzeti Színház, melyet a Stefánia sétány választ el a Tiszától.

Meleg volt ez az 1952. július ötödikéről hatodikára virradó éjjel. Az utcai lámpák mintha erősebben világítottak volna, mint a kora esti órákban. A rókusi állomás felől a belvárosig behallatszott a villanytelep monoton búgása.

- Érdekes - szólt Endre a feleségéhez -, egy embert sem lehet látni, pedig szombat éjjel van.

Jolán válasz nélkül hagyta megjegyzését, és lassan elindultak Arany János utcai lakásuk felé.

Valamikor, talán nem is olyan régen, négy-öt évvel ezelőtt, ez idő tájban Endre konflissal vitette magát az Aranypatkóhoz címzett kiskocsmából a Rózsafabotba, vagy még tovább a Sárgába, a Maros torkolatához. Kedves hely volt, ma is az. Ki ne kedvelte volna a híres Kőrösi csárdát? De ha éppen nem volt kedve konflist lesni, betért a Kishungáriába.

Most négy év után milyen más minden. Vagy talán csak én változtam meg? - gondolta magában Endre. - Vagy általában az emberek? Az utóbbi időben annyi minden történt az országban, különösen politikai téren, hogy az emberek, úgy látszik, jobbnak látják a csendes visszavonulást. A rendeletek és kormányintézkedések olyan gyorsan váltják egymást, hogy a jámbor polgár nem képes azokat követni, még kevésbé megemészteni. Jobbnak látja a lakásba való menekülést ebből a politikai pergőtűzből. Semmiféle rendelet nem tiltja és nem is korlátozza a nyilvános szórakozást, és mégis üresek, vagy legalábbis majdnem üresek a szórakozóhelyek. Nem jár senki túl feltűnő helyekre, nehogy valaki észrevegye és esetleg kifogásolja jókedvét. Ez a magyarázata annak, hogy ezen a meleg nyári éjjelen is több sör maradt a hordókban, mint az előző években ilyenkor.

Endréék lassan elérték az Arany János utcát, amely a város központjában húzódott. A tizenegyes számnál megálltak és Endre elővette zsebéből a kapukulcsot. A kapukulcsra szükség volt, mert a ház rendje megkövetelte a kilenc órai kapuzárást. Ezért lepődött meg, amikor észrevette, hogy a kapu nyitva van. Ahogy belépett, gyufát gyújtott, és megnézte a kerékpárját. Mindent rendben talált. Közben felesége kulcsra zárta a kaput.

- Jó volt ez a kis séta - szólt Jolán.

- Igen, jó volt, de mégis sajnálom, hogy nem utaztunk el délután. Most már Pesten lennénk, és a reggeli vonattal indulnánk a Balatonra. Ez a két hét szabadság hamar eltelik, és kár minden napért, amit ebből nem ott töltünk. Na de mindegy, fő, hogy szeretjük egymást - tette hozzá nevetve.

Közben felértek a harmadik emeletre. Jolánnak első dolga volt megnézni gyerekeit, a kis Máriát és Pétert. Mindketten aludtak. Feljebb húzta rájuk a paplant, majd az ablakhoz sietett, hogy a kitolt redőnyt behúzza.

- Endre - szólt, - gyere csak ide! Az utcai lámpák mindenütt kialudtak. Nem furcsa? Ilyen tökéletes elsötétítést nem láttam a háború óta. Endre az ablakhoz ment, és ő is kinézett.

- Nem fűznek jó emlékek az utcai elsötétítéshez - szólt. - Elegem volt ebből a háború alatt. Most azonban béke van, nincs ok a félelemre.

- Gyere és ölelj át! - suttogta Jolán.

Endre gyöngéden átölelte.

Kint a toronyóra negyed kettőt ütött. Továbbra is minden sötét volt.

- Talán csak az árammal takarékoskodnak - jegyezte meg Endre.

Jolán kibontakozott az ölelésből, odament a kapcsolóhoz, és a szobában is leoltotta a villanyt, majd visszalépett az ablakhoz. A sötétség és a csend tökéletes volt. Mindketten élvezték a nyugalmat, és nagyon-nagyon boldogok voltak. Jolán örült, hogy Endre két hétig mellette lesz, csak vele fog törődni. Endre megérezte ezt, és gyengéd mozdulattal közelebb húzta magához.

A távolból hirtelen motorzúgás törte meg a csendet. Hol erősödött, hol tompult a hang, majd nemsokára egy kósza fénycsóva világította meg a szomszéd házat. Másodperceken belül hallani lehetett, hogy nem is egy, hanem több jármű közeledik. Hangjuk olyan érzést keltett, mintha az ember egy hatalmas darázsfészekbe került volna.

- Félek, Endre. Mi lesz ebből?

- Semmi - nyugtatta meg feleségét Endre. - Lehet, hogy éjjeli gyakorlatozás, vagy tűz van valahol, bár ez az utóbbi nem valószínű, mert a hangról ítélve a járművek nem egy irányba haladnak, hanem mindenfelé.

A következő pillanatban egy teherautó kanyarodott be az Arany János utcába. A sötétség olyan tökéletes volt, hogy szinte semmit nem lehetett látni, és a kocsi lámpái is csak pár méterre világították meg az utat. A motor berregése alábbhagyott, majd megszűnt. A vezetőfülkéből egy zseblámpa fénycsóvája futott végig a házak falán, a kapuk felett elhelyezett számokat keresve. Amikor a tizenegyest megtalálta, újra felbőgött a motor, a kocsi előbbrearaszolt, és pontosan a ház előtt állt meg. Hirtelen minden fény kialudt, majd hallani lehetett, hogy többen is kiszállnak. Újra zseblámpa fénye villant, ezúttal a kapu irányába. Valaki lenyomta a kilincset, de mert a zár nem engedett, csöngetett a házmesternek. Ahogy a kapu kinyílt, a kiszűrődő fény megvilágította az éjjeli vendégeket. A ház előtt egy katonai teherautó állt, mellette és a kapuban egy-egy géppisztolyos ávós. Nem lehetett látni, hányan léptek be a házba, mert a jelenet igen gyorsan és csak gyér megvilágításban játszódott le.

Endre és Jolán csöndben figyelték az éjszakai látogatók lépteit. - Elérték az első emeletet - suttogta Jolán.

- Jönnek feljebb - állapította meg Endre. - Többen vannak. Hallgasd csak! Nem álltak meg a második emeleten sem, és ha nem állnak meg a harmadik emelet pihenőjén, hanem átjönnek a csapóajtón, akkor értünk jönnek, vagy Dr. Zöldiért.

A lépcsőház úgy zúgott, mintha legalábbis egy század katona vonult volna benne.

- Miért jönnének értünk? - kérdezte Jolán. - És ha már igen, akkor miért kell ehhez ennyi fegyveres? Vagy talán az egész házat ki akarják üríteni?

- Nem, az lehetetlen.

Közben hallani lehetett, ahogy a csapóajtó két szárnya egymáshoz ütődik, ami azt jelentette, hogy vagy Dr. Zöldi, vagy ők az áldozatok. Jolán és Endre nem mozdultak az ablaktól, várták a fejleményeket. A folyosóról behallatszottak a közeledők léptei. Minden másodperc hosszúnak tűnt.

- Nem hiszem, hogy értünk jönnének, de ha mégis, ne ijedj meg, tévedés lesz az egész.

Az előszobában megszólalt a csengő. Endre kisietett, és kinézett a kémlelőnyíláson, ám abban a pillanatban elvakította a lyukra irányított zseblámpa fénye.

- Kit keresnek?

- Ne kérdezősködjön, hanem nyissa ki!

- Jogom van tudni, kérem, hogy kik az elvtársak, még akkor is, ha hivatalos ügyben jöttek.

- Azonnal nyissa ki az ajtót, majd bent mindent megtud.

Endre nem tehetett mást, engedelmeskedett. Az ajtón egy ávós tiszt lépett be, a nyomában két közlegény. A tiszt oldalfegyvert viselt, a másik kettőnél lövésre tartott géppisztoly volt. Endrét maguk előtt tolva benyomultak a szobába.

- Hányan tartózkodnak a lakásban? - kérdezte a tiszt.

- Ketten a feleségemmel, meg a két gyerek.

Az ávós hirtelen pisztolyt rántott és Endrére szegezte. - Adja elő az eldugott fegyvereket!

- Kérem, én még csak katona sem voltam a háborúban, fegyvert pedig még sportból sem tartottam. Ha az elvtársak ezért jöttek, és nem hisznek nekem, szíveskedjenek átnézni a lakást.

- Maga csak ne adjon nekünk tanácsokat. A lakást, legyen nyugodt, átnézzük.

A tiszt maga is hozzálátott Endre íróasztalának átkutatásához. A fiókok tartalmát ledobálta a padlóra anélkül, hogy bármit is jobban megnézett volna. Egyedül a fényképeket nézegette, azokat is csak felületesen.

Családi felvételek - gondolta magában Endre -, számára teljesen értéktelen dolgok, mégis időzik velük.

Már-már azt gondolta, hogy talán ő is családapa, és a gyerekek fényképei eszébe juttatták az övéit, amikor a tiszt egy fölényes kézmozdulattal lesöpörte a képeket a földre.

- Öltöztesse fel a gyerekeit! - kiabált Jolánra. - Mire vár? Tíz percet kapnak, ne csomagoljon semmi feleslegeset! Megértette? Csak a legszükségesebb ruhadarabokat vihetik magukkal, valamint egynapi élelmet és vizet.

Endre és Jolán előtt világossá vált, hogy kitelepítésről van szó.

- Nem tévedés ez? - kérdezte Endre. - Párttag ugyan nem vagyok, de... Az apám a Tanácsköztársaság embere volt, szociálforradalmár...

- Hagyja már abba, senki nem kíváncsi magára! Ha párttag lenne, az sem érdekelne. Még kilenc percük van, ezzel foglalkozzon!

Jolán felkeltette a gyerekeket.

- Anyuka, hagyj aludni - mormogta Marika.

- Nem lehet, kislányom - mondta sírva Jolán.

- Kik ezek a bácsik?

Jolán nem válaszolt. A fiúcska nem szólt egy szót sem, nagy, fekete szemeivel bámészan nézte az ajtónál álló ávós géppisztolyát. A katona, aki észrevette, hogy a gyerek figyeli, olyan pózba vágta magát, mint egy ólomkatona, de a szemeivel Endrét kísérte.

- Semmiféle végzést nem kapunk?

- Majd megkapják, ne izguljon!

Jolán percek alatt becsomagolt, és jelentette, hogy kész az indulásra. A tiszt elővett a zsebéből egy iratot, amit hangosan felolvasott. A végzés értelmében Takács Endrét és családját Szeged városából kitelepítik.

- Nem értem - mondta Endre -, nem voltam sem náci, sem katonatiszt, egyszerű banktisztviselő voltam és vagyok. Még csak Nyugaton sem jártam soha, és büntetve sem voltam. Ez lehetetlen.

- Fejezze már be! - vágott közbe a tiszt. - Engem nem érdekel, hogy mi volt vagy mi nem volt. Remélem, megértette, amit mondtam.

- Háromnegyed kettő, százados elvtárs - jegyezte meg egy belépő altiszt -, mennünk kell.

- Gyerünk, menjenek előre! - szólt a tiszt az ajtóra mutatva.

Jolán megfogta a kislány, Endre a kisfiú kezét valamint a táskát. Szótlanul megindultak a kijárat felé. Endre mélyet sóhajtott. Úgy érezte, hogy a lábai alatt inog a talaj. Szeretett volna megkapaszkodni a lépcsőkorlátban, de nem volt szabad keze. Kereste Jolán tekintetét, de felesége mélyen lehorgasztott fejjel lépkedett előre.

A ház előtt a katonai teherautó várta őket. A kocsi le volt ponyvázva. Takácsékat a platóra parancsolták fel, a tiszt és az altiszt a vezetőfülkébe ültek, míg a három közlegény úgy helyezkedett el hátul, hogy teljesen elállták a kijáratot. A platón csak három benzineshordó állt, leülni nem lehetett.

- Anyuka - szólalt meg Marika -, félek a sötétben, miért nincs itt lámpa?

Jolán megköszörülte a torkát, de nem válaszolt.

Ahogy kiértek a városból, a kocsi felgyorsult, majd egy idő után lassított. Egyszer csak újabb teherautó tűnt fel mögöttük, sőt a motorzúgásból ítélve nem is csak egy, hanem egy egész konvoj. A mögöttük haladó jármű annyira közel ért hozzájuk, hogy lámpái megvilágították őket.

- Úgy látszik, többen vagyunk - súgta Endre Jolánnak. - Mit gondolsz, hová visznek?

- Nem tudom.

- Hibásnak érzem magam, mert nem hallgattam rád. Ha tegnap elutaztunk volna...

- Erről ne beszéljünk - szakította félbe Endre.

- Bírtok még állni? - kérdezte Jolán a gyerekeket.

- Én igen, csak a Péter rám hajtja a fejét - reklamált a kislány.

- Mindjárt megérkezünk - jegyezte meg az egyik katona.

Tíz perces út után hirtelen éles kanyart írtak le, olyan váratlanul, hogy mindannyian a kocsi oldalának estek. Az egyik ávós félrehúzta a ponyvát és kinézett, majd odaszólt Endrééknek, hogy készüljenek. Pár másodperc múlva a kocsi megállt. Előrement pár métert, majd ívben visszatolatott úgy, hogy a hátsó része odasimult egy tehervagon bejáratához. Az ávós félretolta a vagonajtót, majd intett, hogy menjenek át. Endre lépett be elsőnek, majd a két gyerek és utoljára Jolán. A vagonban egy férfi és három nő volt.

- Jó reggelt! - köszönt Endre.

- Jó reggelt!

Egy kofferen gyertya égett. Valami díványszerűségen idősebb, szemüveges nő feküdt. Amikor Takácsék beléptek, a nő hirtelen felült, rájuk pillantott, majd két tenyerébe temette arcát, és sírni kezdett. Közvetlenül mellette egy tizennyolc-húsz év körüli lány kuporgott mozdulatlanul. A vagon másik felében egy férfi feküdt a szennyes padlón. Erősen sápadt arca elárulta, hogy súlyos beteg. Mellette egy nő ült és sírt. Később kiderült, hogy a felesége. A díványon kívül kisebb kofferek, batyuk, csomagolatlan ruhadarabok és mindenféle apróságok hevertek szerteszét. Ettől függetlenül hely volt bőven. Endre és Jolán úgy igyekeztek elhelyezkedni, hogy lehetőleg ne zavarjanak senkit. Végül is Jolán a padlóra ült, és a gyerekeket az ölébe vette. Endre cigarettára gyújtott.

- Jó lenne, ha a gyerekek inkább lefeküdnének. Kicsit kemény lesz a padló, de talán kibírják - szólt.

- Igazad van - mondta Jolán -, ki tudja, hova visznek, és mikor jutunk ágyhoz.

- Vedd a fejüket az öledbe, és ha elfáradtál, felváltalak. Remélem, nem visznek Szibériáig. Te is eléggé ki lehetsz már merülve, ma éjjel még semmit nem aludtunk.

Jolán nem válaszolt, átkarolta a gyerekeket és becsukta a szemét. Endre sem szólt többet. Közben kívülről valaki rájuk tolta a vagon ajtaját, és hallani lehetett, ahogy a teherautó továbbment. Egy pár percig néma csend volt, senki nem szólt senkihez. A szemüveges hölgy szólalt meg először.

- Magukat miért hozták el? - kérdezte Endrét.

- Teljesen érthetetlen előttem. Nem tudom.

- Borzasztó! Megőrülök, nem bírom ki. Legalább a férjem otthon lett volna. De talán így majd segíthet rajtunk. Gimnáziumi tanárnő vagyok, ő a lányom, az idén érettségizett. A férjem gépészmérnök, jelenleg Pesten van, a vállalat küldte fel valami gépekért... Istenem, Istenem, csak tudnám mi a bűnünk! - folytatta, és közben felállt majd újra leült. A fiatal lány látszólag nyugodt volt.

Endre a helyén maradt, nem látta semmi értelmét, hogy bemutatkozzon. Ilyen körülmények között a társadalmi formák betartása egyenesen nevetségesnek tűnt.

- Önöket nem az Arany János utcából hozták el? - kérdezte a hölgy, aki a padlón fekvő férje mellett ült.

- De igen.

- A gyerekekről ismertem meg magukat. Mi az Arany János és a Takaréktár utca sarkán lakunk. A férjem szívbeteg, hónapok óta feküdnie kell, nem hiszem, hogy túléli ezt az éjszakát. Lehet, hogy ő lesz a szerencsés - jegyezte meg szomorúan az asszony.

A vagonban ismét csend lett. Endre újabb cigarettára gyújtott. Jolán és a gyerekek mozdulatlanul, lehunyt szemmel pihentek.

Kintről hangok szűrődtek be. Újabb és újabb teherautók jöttek, ami azt bizonyította, hogy ez a hatósági eljárás nagyon is sokakat érintett. Endre várta, mikor nyílik meg ideiglenes börtönük ajtaja, hogy újabb kitelepítendőket zárjon ismét magába. Közeledő lépteket lehetett hallani. Valaki megállt a vagon előtt, elfordította a reteszt, félretolta az ajtót, és villanylámpájával bevilágított. Endrének úgy tűnt, mintha számolná a bentlévőket. A következő pillanatban már el is oltotta a lámpát, és visszatolta az ajtót. Endre megpróbált kinézni egy keskeny résen de a sötétben nem látott semmit. Később egy férfi tiltakozó hangját lehetett hallani.

- De kérem, én az állomás forgalmistája vagyok. Tudják, hogy én felelek minden szerelvényért? Nem hagyhatom itt az állomást! Tiltakozom az eljárásuk miatt! Ezt nem tehetik meg! Családos ember vagyok. Huszonnegyedik órája vagyok szolgálatban. Ha elvisznek, nem marad az állomáson senki, aki felvegye és továbbítsa a jelzéseket. Ebből katasztrófa lehet! Tudják maguk, hogy mit csinálnak?! Megőrültek?!

- Ne siránkozzon, hanem szálljon be a vagonba! - ordította egy hang - Nem érdekel a meséje! Hanem várjon csak... Őrmester! Halló, őrmester elvtárs! Menjen ezzel az emberrel a telefonhoz, és jeleztesse vele a következő állomásnak, hogy az ezerkétszázas három percen belül indul. Vigyen magával két embert, nehogy meglépjen a fickó. Még csak az hiányzik nekem, hogy tanúnak maradjon! És ha katasztrófa történne, nem kár magukért. Hanem siessünk, őrmester elvtárs, mert indulnunk kell!

Tolóajtók csapódtak itt is, ott is, és az utolsó gépkocsik is elhagyták Dorozsma kisközség vasútállomását.

Jellemtelen disznók - gondolta magában Endre -, ezt a szerencsétlen embert is elhurcolják, aki valójában a segítségükre volt.

Endréék kocsiján is csattant a zár, és kint valaki indulást kiabált. A szerelvény lassan megindult. Endre az órájára pillantott. Három óra két perc volt. Nemsokára virrad - gondolta -, és talán ma nem is fogjuk látni a napot. Az ablakon nem lehetett kilátni, a rögzített zsalu úgy volt beállítva, hogy egy méternél távolabb ne láthasson az ember.

A történtek annyira megviseltek mindenkit, hogy nemsokára elaludtak. Endre gyufát gyújtott, megnézte feleségét és gyermekeit, majd ő maga is elhelyezkedett az egyik sarokban. Eszébe jutott a tegnap este, a tegnapelőtti és az az előtti események. Lelki szemei előtt visszafelé pergetve az időt eljutott egészen a gyermekkoráig. Gondolatban megint eperfára mászott, csigákat gyűjtött a Palicsi-tó partján, újságpapírból készült csákóval a fején futkározott a fenyőillatos kiserdőben. Homokvárat épített, a bástyákat színes kavicsokkal díszítette. A fák helyébe fenyőtobozok kerültek, a zászlót pedig egy szál jázminvirág pótolta. Gondolataiba merülve lassan elaludt.

A szerelvény már vagy két órája nyelte megállás nélkül a kilométereket. Fokozatosan kivilágosodott. A vagonban érezni lehetett, hogy kint hűvösebb lett. Endrét felébresztette a szűk nyílásokon beáramló friss reggeli levegő. Felült, majd megtapogatta magát, mert azt hitte, hogy mindez csak egy rossz álom és nem a valóság.

A vonat nemsokára lassítani kezdett. A fékek akadozva tapadtak a kerekekhez, a vagonok egymásnak ütődtek, majd megálltak.

Kintről beszélgetés hallatszott a kocsiba.

- Egyszerre csak kettő, maximum három kocsit nyisson ki, többet ne. Fél óránk van. Nehogy egyszerre mindenkit kiengedjenek!

- Igenis, kérem.

Tíz perc múlva Endréékhez értek. Amikor az ajtó kinyílt, egy zöldparolis határőr tizedes nézett be, vállán géppisztollyal.

- Akinek sürgős, kiszállhat! - kiabálta. Jolán a gyerekekkel elsőnek szállt ki, Endre utolsónak. Az időt főleg arra használta fel, hogy körülnézzen. A vonatot határőrök kísérték, de látni lehetett ávósokat is. Minden vagonhoz két ember volt beosztva. A szerelvény hatvan kocsiból állt. Ha mindegyikben csak tízen vannak, akkor is hatszáz embert visz a vonat - számolt magában Endre. - De lehet, hogy az egyes vagonokban többen is vannak. Igyekezett ismerőst találni a kiszállók között, de az egyik határőr rászólt, hogy ne bámészkodjon. A mellettük lévő vagonból egy munkáskülsejű, alacsony, borotválatlan arcú férfi szállt ki öt gyerekkel. A legidősebb tizenkét év körüli volt, a legfiatalabb nem lehetett több három évesnél. Mindegyik fiú volt.

- Gyerünk beszállni! Nem egyedül van! - kiabált Endrére a géppisztolyos tizedes.

Ahogy Endre felszállt, rögtön becsapódott a háta mögött az ajtó. A szerelvény még húsz percet állt, majd lassan elhagyta az első pihenőhelyet. Mivel nyílt pályán időztek, Endre nem tudta megállapítani, hol tartózkodnak, abban azonban biztos volt, hogy Budapest felé mennek. Számítása szerint Félegyháza és Cegléd között állhattak meg.

A következő állomás valóban Cegléd volt. Megállás után két órán keresztül semmi nem történt. A vagonban majdnem mindenki aludt. Nemsokára azonban hallani lehetett, ahogy sorban tolják félre a vasajtókat. Hamarosan Endréék vagonja is kinyílt. A peronon egy rendőr állt.

- Ketten kiszállhatnak vizet venni! - kiabálta be.

A tanárnő lánya és Endre szálltak ki egy-egy üveggel a kezükben. A rendőr velük küldte a kúthoz egyik társát. Ahogy mentek, a lány félrehajtott fejjel Endrére nézett, majd a kezét nyújtotta:

- Enikő vagyok - mutatkozott be.

- Endre.

- Anyukám borzasztóan kétségbe van esve, nem tudom, hogyan vigasztaljam - folytatta a lány. - Apám Pesten van, kedden jön csak haza, nem hiszem, hogy előbb megtud valamit. Bár nem kizárt, hogy a szomszédok értesítik. Mit gondol, hová visznek bennünket?

- Nem hiszem, hogy ki az országból.

A rendőr mindent hallott a párbeszédből, de nem szólt egy szót sem. - Nem tudom, elég lesz-e a két üveg víz? - kérdezte tőle Endre.

- Tőlem fordulhatnak még egyszer.

Az állomás órája tízet mutatott. A szerelvény elé új mozdonyt csatoltak. Az állomást teljesen elzárták a civilektől, határőrökön, rendőrökön, ávósokon és néhány vasutason kívül senkit nem lehetett látni, kivéve a kitelepítetteket. Úgy festett az egész, mint 1944 őszén. A vonat mellett géppisztolyos őrök sétáltak.

1952. július 6-án, hét évvel a Második Világháború után így nézett ki Cegléd város vasútállomása. Hogy mit gondoltak azok a ceglédiek, akik ezen a napon utazni akartak, de nem engedték őket, azt nem tudni.

Tizenegy órakor továbbindultak keletnek.

- Debrecen felé megyünk - szólt Endre.

- Ettől féltem - mondta Fogarasiné, Enikő édesanyja. - Úgy látszik, kivisznek az országból

- Ugyan, anyuka, nem kell az ördögöt a falra festeni!

- Bár ne lenne igazam!

Endre a felesége mellé ült, rágyújtott, és átölelte Jolánt.

- Ki gondolta volna ezt közülünk egy pár órával ezelőtt? - suttogta.

- Láttál Cegléden valakit az ismerőseink közül?

- Igen. Dr. Vajdát, az ügyvédet. Képzelheted, hogy érezheti most magát. A háború alatt mint zsidót deportálták, most meg kitelepítik.

- Ezt nem értem.

Endre elnyomta a cigarettáját és lefeküdt a padlóra. Jolán még kérdezett tőle valamit, de feleletet már nem kapott. Férje elaludt.

Késő délután lehetett, amikor felébredt. A vonat megint lassított. Órájára nézett. Délután három volt. A szerelvény egy ideig akadozott, majd megállt.

- Hol vagyunk? - kérdezte Jolán.

- Nem lehetünk messze Debrecentől.

Endre felállt és odament az ablakhoz. Közvetlenül a vagon mellett egy rendőr állt.

- Honnan hozzák őket? - kérdezte egy hang.

- Honnan tudjam - válaszolta a rendőr.

- Mondja, biztos elvtárs - szólt egy női hang -, beadhatnék nekik egy cipót?

- Tőlem igen, de ne engem kérdezzen.

- Mieinket viszik? - folytatta az asszony.

- Igen.

- Van két doboz cigarettám, a fiamnak vettem, engedje meg, hogy bedobjam az ablakon - szólt egy idősebb férfi. - Maga a Péter fia, ismerem az apját. A fiam kint van a határban, mire hazajön, veszek neki másikat. Voltam én is fogságban, tudom, mit jelent a cigaretta. Megengedi?

- Tovább a vagonoktól! - kiabálta egy hang. - Semmi keresnivalója nincs itt, öregem!

- Várja meg, míg elmegy a hadnagy - szólt a rendőr. - Ha elment, bedobhatja.

Pár másodperc múlva két doboz cigaretta koppant a padlón. Olcsó, silány minőségű cigaretták voltak, de annál több szeretet, részvét és melegség volt bennük.

- Köszönöm, biztos elvtárs! - hallatszott az öreg hangja.

Endre szerette volna látni az ismeretlen adakozót, de a zsaluk ezt lehetetlenné tették. Biztos boldog lesz ma az öreg, hogy adhatott - gondolta magában. - Megszokta a magyar paraszt az adakozást. A kalászban sem dagadtak meg maguktól a szemek, verejték locsolta évszázadokon keresztül a földet, a rögöt, amelyen született, amit valamikor magáénak mondhatott. És most, amikor veszve lát már mindent, amikor egyebe nem maradt a semminél, megint adott. Adott két doboz cigarettát. De hiszen mit is adhatott volna mást, amikor öreg korára odáig jutott, hogy nem maradt egyebe két pakli dohánynál.

Endre megpróbált kilesni a résen, de nem látta az öreget. Szerette volna megköszönni a cigarettát, amit még mindig a kezében szorongatott. Először fogta el jó érzés indulásuk óta. Mosolyogva bontotta ki az egyik dobozt, és rágyújtott. Mélyet szippantott, és megpróbálta maga elé képzelni az ismeretlen adakozót. Nehéz az ő sorsuk is - gondolta magában. - Aki nem próbálta, nem tudja, mi az, cselédnek lenni. Cselédeskedni a saját portáján. A tanya, amit az apjától örökölt, a szérű, a kiskerti lugas, a tanyát körülvevő akácos nem az övé többé. De még csak vendégnek sem számít az ősi házban, mert a vendégnek jogai vannak, de neki... neki csak a munkához van joga. Ő akarta volna ezt? A magyar paraszt? Soha! Ostobaság még gondolni is ilyenre! Ha lehetne, kaszára-kapára kapva vennék vissza az ősi rögöt. De ma ez lehetetlen. Tűr, mert mást nem tehet, és fájó szívvel nézi a határt, amely az életet adó gabona helyett sok esetben vadrepcét és gazt terem. Pedig szereti a földet, mindennél jobban szereti, illatával kel és tér nyugovóra. Ha az időjárás nem kedvezett, nem panaszkodott, mert ott volt padlásán a gabona. Az eladással sem sietett, hacsak lánya vagy fia nem állt esküvő előtt. És ma... ma itt áll minden nélkül. Nincsen semmije. És ha igaz, amit beszélnek, akkor tavaszra a házából is kiteszik, lebontják tanyáját, és a kolhozosítás könyörtelen gépezete felszántja földjét, amelyre otthonát építette valamikor. A föld már nem az övé, sőt a tanya sem, bár azt még lakja, de nem sokáig. Ha lehetne, szívesebben maradna, szívesebben lakná az ősi lakot, melyben született, ahol először látta meg a napot, a délibábot, és ahol a nyikorgó gémeskút muzsikája mellett először segített édesanyjának babot fejteni. De nem maradhat. Kap majd egy házrészt a faluban, és ha meg akar élni, onnan járhat ki a határba kapálni

A vonat olyan hirtelen indult, hogy Endre ujjai közül kiesett a cigaretta. Jolán és a gyerekek már túl voltak az első ijedségen, az egyik sarokban ülve beszélgettek, mesélgettek, sőt néha fel is nevettek. Fogarasiné és lánya szintén beszélgettek. Enikő édesanyja szemére vetette, hogy nem tett be olvasnivalót. Gézáék voltak a legcsendesebbek. Géza valamivel jobban érezte magát, de még mindig feküdt. Csak néha szóltak egymáshoz.

A vonat nyelte a kilométereket. Lassan mindenki beletörődött a megváltoztathatatlanba. Nemsokára elérték a Nagyalföldet, és közeledtek Hajdúszoboszlóhoz. Mellettük suhant el a Hortobágy. Mennyi rege és mese fűződik ehhez a nagy pusztasághoz! Aki nem ismeri ezt a vidéket, képtelen elképzelni szépségét, titokzatosságát. Ha az idegen a puszta szót hallja, csak egy nagy síkságra gondol, melyen a tűző naptól, aszálytól, széltől megsárgult és megtépázott füvön kívül nincsen más. Pedig a Hortobágynak megvan a maga természetadta szépsége. Aki nem látott még igazán szép naplementét, itt láthat. Amikor a nap korongja eléri a horizontot, a szemlélő úgy érzi magát, mintha egy óriási kemencében lenne, amelynek parazsa csak izzik, de nem melegít. Az égbolt háromnegyed része fényárban úszik, és közben csodálatos módon, percenként változtatja árnyalatait. A nap már régen a látóhatár alá bukott, amikor ez a fenséges látvány lassan, fokozatosan kezd eltűnni az égről, hogy a hajnali órákban, az ellenkező oldalon újra feltűnjön. Ezen a tájon virágzik az árvalányhaj, itt szedik bokrétába és tűzik kalapjuk mellé a csikósok.

A vonat elérte Hajdúszoboszlót, de nem állt meg.

- Nem vagyunk már messze Debrecentől - jegyezte meg Endre.

- Honnan tudja? - kérdezte Fogarasiné.

- Hogy honnan tudom? Sokszor jártam erre.

Jolán és a gyerekek megint elcsendesedtek. Lefeküdtek a padlóra, és megpróbáltak aludni.

Endre újabb cigarettára gyújtott.

 

II.

Ebes nem nevezhető községnek, de még falunak sem, inkább csak tanyaközpont. Debrecen és Hajdúszoboszló között fekszik, közvetlenül a vasút mellett, Debrecentől mintegy 11 kilométerre. Vasútállomása azonban forgalmas, de nem a ki- és berakodások miatt, hanem mert itt kerülik egymást a Debrecen illetve Szolnok felől érkező vonatok.

Az állomás forgalmistája már vagy ötödször szaladt ki az irodájából a peronra, idegesen járkált fel-alá, óráját nézegette és káromkodott.

- Nem szeretem a különjáratokat - mondogatta magában -, mindig baj van velük. Órák hosszat kell lesni a telefont, most indítják, nem indítják, indíthatom, nem indíthatom. Mire jó ez? Nem elég nekik a napi tizenegy szerelvény, ha ez így megy tovább, nem marad az országban semmi. És pont ma, vasárnap. Ezzel a vonattal megint baj lesz - dünnyögte. - A második vágányra kell állítanom, ami azt jelenti, hogy egyelőre nem megy tovább.

Az irodában felberregett a telefon.

- Halló, halló, ebesi vasútállomás!

- Itt az ebesi állami gazdaság.

- Tessék, kérem, mit óhajtanak? - kiabálta a kagylóba a forgalmista.

- Az imént kaptunk egy értesítést a debreceni rendőrkapitányságtól, hogy a délután folyamán kitelepítettek érkeznek. A szerelvény bármelyik pillanatban befuthat. Ha korábban érkezne, mint a vontatósaink, szíveskedjék közölni a kísérőkkel, hogy már úton vagyunk az állomásra.

- Rendben van, átadom. Szabadság!

- Erre az egyre nem gondoltam - dünnyögött tovább a vasutas, amikor letette a kagylót. - Mi az, hogy kitelepítettek? Szóval foglyokat hoznak. Mi a fenének ezt szépíteni? Már csak ők hiányoztak a kolhozból! Eddig sem ment, ezután még kevésbé fog menni. Így van ez, a régi tulajdonos nem volt jó, elvették a földjét, felosztották, majd elvették azoktól is, akiknek odaadták. A kisparasztokra, zsellérekre csak addig volt szükség, amíg segíteni kellett elvenni a földet. De ki tudhatta ezt előre? Nem gondolhatta a nincstelen, hogy ő csak eszköz a hatalmasok kezében. Hitt a szegény. Hitte, hogy a nagybirtokokat felosztó rendeletek valóban az ő érdekeit szolgálják, azoknak az érdekeit, akik eddig is csak szántottak, vetettek, kapáltak, de nem arathattak maguknak. Pedig a földeket csak azért osztották fel, hogy legyen, aki megművelje, egyelőre fizetés nélkül, mert a termést bizony be kellett szolgáltatni, még kenyérre sem maradt elég. Ha nem osztották volna fel a nagybirtokokat, hanem mindjárt állami kezelésbe kerülnek, nem biztos, hogy a volt urasági cseléd vagy földmunkás ott marad dolgozni azért a bérért, amit most a szövetkezetek és a gazdaságok fizetnek. Dehogy maradt volna. De mire rájött, már késő volt. Mit volt mást tennie, otthagyta a földet, bement a közeli városba, beállt valamelyik üzembe segédmunkásnak, vagy legjobb esetben átképeztette magát szakmunkásnak. És most kényszermunkásokkal akarják pótolni a paraszti munkaerőt. Velük akarják elvégeztetni a szántást, vetést, aratást és az állatok körüli munkákat. Hej, nem sok kenyeret fognak enni ebből az új urak - gondolta magában a forgalmista, és feltette sapkáját. - De jobb lesz, ha nem foglalkozom ilyesmivel, mert a végén még elszólom magam valahol, és csak baj lesz belőle. Családom van, hallgatnom kell... Mennem kell, itt a vonat - dünnyögte, és kilépett az ajtón.

A szerelvény lassan megállt. Délután hat óra lehetett, amikor leugráltak róla a kísérő határőrök és ávósok. A határőrök bementek az állomás épületébe, majd utasítások hangzottak innen is, onnan is. Fél hétig azonban nem történt semmi.

Fél hétkor megérkeztek a gazdaság emberei és a kocsik. Valamivel később a helyi rendőrőrs harminc tagja, élükön egy fiatal törzsőrmesterrel.

A törzsőrmester azonnal jelentkezett a vonatkísérők parancsnokánál, aki egy füzetet nyújtott át neki, valamint egy listát a kitelepítettek névsorával. Közben a helyi rendőrök a szerelvény mellé álltak.

- Az első tíz vagont ki lehet nyitni - kiabálta a törzsőrmester, aki időközben átvette a parancsnokságot az ávós századostól. - Az első tíz vagonból kiszállíthatnak mindenkit, pakoltassák fel a csomagjaikat a kocsikra, és menjenek az őrsre! Egy-egy kocsit egy ember kísérjen, ha lerakodtak, a kocsi a kísérővel együtt jöjjön vissza. Ismételten figyelmeztetek mindenkit, hogy a telepesek kérdéseire tilos válaszolni. A beszállásolás után két-két bajtárs marad minden tanyán. Remélem, megértettek?!

- Igenis - hangzott a válasz innen is, onnan is.

- Nyissák ki az első tíz vagont! - kiabálta egy hang.

Ezt a mondatot Endre is tisztán hallotta.

- Úgy látszik, megérkeztünk - szólt Jolánhoz -, csak nem tudom, hol vagyunk. Valahol Debrecen közelében. Lehet, hogy a nyílt pályán állunk.

Alighogy Endre elhallgatott, valaki félretolta a vagon ajtaját.

- Szedjék össze a holmijaikat, és szálljanak ki! - kiabálta be egy rendőrtizedes a kocsiba.

- Hála Istennek, nem visznek ki az országból - jegyezte meg Fogarasiné.

- Gyerünk, gyerünk, siessenek! - ismételgette a tizedes.

- Megyünk, kérem, azonnal lent leszünk - válaszolta Endre, és hozzálátott a csomagjaik lepakolásához.

- Nincs több holmijuk?

- Ez az egész.

- Akkor menjenek a vontatóhoz! - szólt a tizedes, és rámutatott egy pótkocsis traktorra.

- Mindnyájan?

- Igen, mindnyájan.

Endre egy pillantást vetett az állomás épületére.

- Ebesen vagyunk - szólt Jolánhoz.

- Szóval ide hoztak. Mit fogunk mi itt csinálni?

- Azt én is szeretném tudni. De akárhogy is lesz, egyelőre a határon belül maradunk, és ez önmagában véve is enyhítő körülmény.

Az első tíz vagonból legalább kétszázan szálltak ki. Férfiak, nők és gyerekek cipekedtek. Díványok, székek, edények, mosdótálak, kisebb-nagyobb kofferek és batyuk kerültek elő, sőt egy nagyobb méretű szentkép is.

- Nézd Endre, ott vannak Jánosék. Őket is elhozták - szólt Jolán a férjéhez. Jó lenne, ha egy helyre kerülnénk.

- Olyan mindegy, Jolánkám, két nap múlva úgyis egymásra találunk. A közös sors, a közös szenvedés közelebb hozza egymáshoz az embereket.

Az ötgyermekes családapa is hamarosan előkerült. Az apa üres kézzel, lehorgasztott fejjel ment az egyik szekér felé, utána libasorban az öt fiúgyerek, kisebb-nagyobb dobozokkal a kezükben. Az ember arcát kétnapos szakáll borította, haja a homlokába lógott. Munkás kezeslábast viselt és micisapkát. Hol az egyik, hol a másik fiát szidta. Endre figyelni kezdte őket.

- Hogy a kisebbek nem csomagoltak okosabb dolgokat, azt még megértem, de te hozhattál volna fontosabb holmikat is a könyveid helyett: párnát, paplant - korholta legidősebb fiát.

- De apuka, én nem tudtam, mit akarnak velünk - mentegetőzött a fiú. - Azt mondták, szedjük össze a holmijainkat. Én a táskámat hoztam a könyveimmel, Miki is a könyveit szedte össze, a többiek meg azt hozták, amijük volt. A katonák azt mondták, hogy hozzád visznek. Azt sem tudtam, mikor és hogyan jöttek be, mert aludtunk. Csak később vettem észre, hogy kifeszítették a zárat. Az egész lakást átkutatták, szanaszét dobáltak mindent. Tomi még sírt is, azt hitte rablók jöttek...

- Nem sokat tévedtél, Tomikám - fordult az apa a középső fiúhoz, majd amikor észrevette Endrét elmosolyodott.

- Sok baj van az ilyen apró gyerekekkel - szólt. - Sajnos nem voltam otthon, amikor értünk jöttek, a gyerekek semmit sem hoztak magukkal a játékaikon kívül... Maróti vagyok - mutatkozott be aztán. - Ezek a kölykök a fiaim. Kendergyári munkás vagyok az Újszegedinél. Meglepetésszerűen ért ez az egész, mit mondjak... Tíz óra előtt már bementem a gyárba, taggyűlésünk volt...

- Maga párttag? - kérdezte Endre csodálkozva.

- Igen - válaszolt Maróti kissé zavartan.

- Hogy került akkor ide?

- Én sem tudom. Lehet, hogy tévedésből.

- Tévedésből? Gondolja?

- Az is lehet, hogy valaki így akar bosszút állni rajtam.

Közben a szekerek, kocsik és traktoros járművek megteltek telepesekkel. Endre elköszönt Marótitól, és visszament a családjához. Jolán és a két gyerek már a pótkocsin volt. Endre nem szállt fel. Tíz percnyi várakozás után elindultak. Két rendőr kísérte őket.

Jó húsz perces út után megpillantották a tanyát. Nem hasonlított azokhoz az alföldi tanyákhoz, amelyeken élénk gazdasági élet folyik. Két épület állt egymással szemben, melyek inkább üres istállókhoz hasonlítottak.

- Gondolod, hogy ezekben fogunk lakni? - kérdezte Jolán aggódva.

- Talán nem tetszik magának? - kérdezte az egyik rendőr, aki meghallotta Jolán megjegyzését.

Jolán nem válaszolt. A traktor behajtott a két épület közé, és ott megállt. Nem sokkal utánuk jött a következő, sőt a harmadik, negyedik kocsi is.

- Pakoljanak le! - kiabálta a rendőr -. De gyorsan, mert a kocsiknak vissza kell menni az állomásra. Mindenki szabadon választhatja meg az épületet, oda pakol be, ahova akar.

A tanyára érkezésük után Endre alaposan körülnézett. A régi lakóházat a gazdaság magtárnak használhatta, mert az ablakai be voltak falazva, és a padlózata beton volt. A falakról kívül-belül hullott a vakolat, az egész épületet az összeomlás fenyegette, legalábbis a kinézetéről ítélve. A másik épület külseje azonnal elárulta, hogy valamikor ló- vagy tehénistállónak használták. Az épületben két helyiség volt, külön bejárattal, a kisebbik ötször négy, a nagyobbik nyolcszor négy méteres lehetett. Ajtó azonban csak az egyiken volt, a másikon üresen állt az ajtófélfa. Mindkét helyiségnek volt egy istállóablaka is. Földes padlójuk tele volt patkány és egérlyukakkal. A tanya udvarát benőtte a gaz, tégla- és cserépdarabok hevertek szanaszét, a régi gémeskút helyén hatalmas gödör tátongott.

- Ágyakat nem kapunk? - kérdezte Endre a rendőrt.

- Kitől? Kitől szeretne kapni?

- Mire fektessem a gyerekeket?

- Miért nem hoztak magukkal?

- Nem engedték meg.

- A maguk baja, mást nem mondhatok.

- Jöjjenek velünk - szólalt meg egy férfi -, mi elég jól összecsomagoltunk, megosztjuk a takarókat. Ratkovics vagyok - mutatkozott be Endrének egy harcsabajuszos, harmincöt év körüli férfi. Az ott a feleségem és a két fiam.

- Én Takács Endre vagyok.

Endréék és Ratkovicsék bepakoltak a volt istálló kisebbik helyiségébe. Később még négy család és három egyedülálló férfi költözött ugyanide. Mielőtt beesteledett volna, az ötször négy méteres helyiségben már húszan voltak. Endréék megint összekerültek Fogarasinéval és a lányával. Mindössze öt fekvőhely állt a rendelkezésükre. Az ágyakat, díványokat a fal mellé helyezték, a szabadon maradt helyre pokrócokat, kabátokat és egyéb ruhadarabokat terítettek azok részére, akiknek nem jutott rendes fekhely.

- Van víz a tanyán? - kérdezte valaki.

- Nincsen - válaszolta Ratkovics határozott hangon. - Én már kérdeztem a rendőrtől, csak a szomszéd tanyán van víz, ahogy mondta, a központi tanyán, ide ötszáz méterre. De azt is mondta, hogy a tanyát nem szabad jelentkezés nélkül elhagyni.

- Jól nézünk ki - szólt közbe a tanárnő -, aki szomjas vagy mosakodni akar, hordhatja a vizet.

- Nem fogunk mosakodni - mondta nevetve Enikő, akit látszólag nem tört meg túlságosan az egész kitelepítési hercehurca.

Nyolc órakor három rendőr kíséretében megérkezett a törzsőrmester. A telepeseket kirendelte az udvarra, ő maga pedig a két épület közé állt. Az alacsony, sápadt ember egy tüdőbajos benyomását keltette. Pár perc csend következett. Mindenki őt figyelte.

- Mindenki itt van? - kérdezte egy idő után.

- Igen - hangzott a válasz.

- Borsi törzsőrmester vagyok, a tábor parancsnoka. Pártunk a dolgozó magyar nép ellenségének ítélte magukat. Sok maguk között a szabotáló, lázító, volt kapitalista, egykori katonatiszt, kulák és egyéb osztályidegen. A magyar nép követelte pártunktól és a kormánytól, hogy közösítse ki magukat, távolítsa el a közéletből, akadályozza meg összeesküvő tevékenységüket. Ezért lettek kitelepítve. Dolgozni fognak a gazdaságban. Munkájukért fizetést kapnak, közös konyhán étkeznek, amit saját maguk fognak ellátni. Úgy igyekezzenek, hogy ne legyen magukra panasz. Senki ne próbálkozzon szökéssel, mert azzal nemcsak a saját, hanem az egész tábor helyzetét súlyosbítaná. Reggel háromnegyed hatkor sorakozó a központi tanya udvarán, amin mindenki köteles megjelenni, kivéve a hetven éven felülieket és a tizennégy éven aluliakat. A gazdaság előleget folyósít a konyha részére, úgyhogy az holnaptól megkezdheti működését.

- Miért lennék én a dolgozó nép ellensége? - kiabálta valaki a tömegből.

Mindenki a hang irányába nézett. Keresztülfúrva magát a tömegen, Maróti lépett a törzsőrmester elé.

- Menjen vissza a helyére! - ordított rá Borsi.

- Engem tévedésből hoztak el! - kiabálta Maróti. - Én elvtárs vagyok, kendergyári munkás, ötgyermekes családapa! Párttag vagyok, értse meg, a kommunista párt tagja, itt a tagsági könyvem! - harsogta egyre hangosabban a kis ember, és meglobogtatta könyvecskéjét.

- Ne hadonásszon azzal a könyvvel, takarodjon vissza a helyére! Megértette?

Maróti mintha megtébolyodott volna, tépte a ruháját, ide-oda ugrált, hadonászott és ordított. A törzsőrmester elvörösödött, majd elsápadt, de nem tett semmit. Csak figyelte a dühöngőt, mint a többiek. Az egy hirtelen mozdulattal magasba emelte a tagsági könyvet, majd ahogy a juhászok szokták a süvegeiket, földhöz vágta, páros lábbal ráugrott és taposni kezdte.

- Félrevezettek! - ordította. - Becsaptak!

- Ilyen párttag volt maga! - jegyezte meg Borsi.

- Nem igaz, nem igaz! Igazi kommunista voltam mindig. Hanem ha nincs ellenség, maguk a folytonos kereséssel csinálnak! Soha senki nem tudhatja, mikor nevezik ki annak!

- Fogják le! - kiáltotta a törzsőrmester.

Maróti azonban nem hagyta magát, még egyszer belerúgott a könyvecskéjébe, és kereket oldott.

A rendőr látszólag megőrizte nyugalmát. Beszéde további részében figyelmeztette a telepeseket, kerüljék a fegyelmezetlenséget, mert minden kihágást szigorúan megtorol. A gazdaság ezerkétszáz holdas birtokát ők fogják megművelni. Ha valaki példás magaviseletet tanúsít, tizenöt év múlva szabadon mozoghat majd egy bizonyos körzetben. A kitelepítési végzést mindenki köteles leadni. Fellebbezést bárki benyújthat az illetékes hatóságokhoz, azt mindenkinek saját kezűleg kell megírni.

A törzsőrmester még vagy tíz percig beszélt, aztán távozott. Két rendőr azonban a tanyán maradt. A telepesek szétszéledtek, mindenki megfelelő fekvőhelyet igyekezett magának biztosítani. Akinek nem volt semmije, a csupasz földre feküdt.

- Mi lesz velünk, Bandikám? - kérdezte Jolán. - Se fekvőhelyünk, se takarónk, víz nincs a tanyán, a gyerekek éhesek.

- Mondtam már, hogy megosztjuk, amink van - szólt Ratkovics Endréhez, és kézen fogta Pétert és Marikát.

Az ágyakra és a díványokra az öregek és a gyerekek kerültek, a többiek a földre terített pokrócokra és kabátokra feküdtek. A világosságot egy szál gyertya szolgáltatta, ami azonban hamarosan kialudt. A késő esti órákban már huszonnyolcan voltak a szobában. Lassan elcsendesedett a tanya. A hosszú út, az átélt izgalmak mindenkit megviseltek. Endre nem feküdt le, a küszöbön ült, és cigarettázott. Egyik szálat szívta a másik után. A tanyán maradt két rendőr fel-alá járkált az udvarban, időnként egyik-másik épületet megvilágították zseblámpáikkal. Észrevették a férfit a küszöbön, de nem szóltak semmit.

A szobában valaki felsikított. Endre felugrott, és felkattintotta öngyújtóját. Ijesztő kép tárult a szeme elé. Fogarasinét ülve találta, kezeivel hadonászott, arca a rémülettől el volt torzulva. Az alvókat valósággal ellepték a patkányok, amelyek a fény hatására visítva menekültek. A szobában mindenki felébredt, és hamarosan megjelent az ajtóban az egyik rendőr is.

- Mit lármáznak? - kérdezte.

- Patkányok vannak a szobában - válaszolta Endre.

- Aludjanak gyertya mellett - mondta a rendőr vállat vonva.

- Már csak ez hiányzott - jegyezte meg valaki.

Fogarasiné ájultan feküdt. Endre meggyújtott egy gyertyát és odatartotta Enikőnek, aki borogatást helyezett anyja homlokára. A patkányokat mintha a föld nyelte volna el. A szoba nemsokára újra elcsendesedett. Endre a gyertyát az ablakba állította, lefeküdt, de nem tudott elaludni. Órájára nézett, tizenegy volt.

Éjfél után valaki benyitott a szobába. Endre felrezzent és az ajtóra nézett. Egy rendőr állt ott.

- Hányan vannak a szobában? - kérdezte halkan Endrét, mikor az felült.

- Huszonnyolcan.

- Miért égetik azt a gyertyát?

- A patkányok miatt.

- Honnan hozták magukat?

- Nem tudja?

- Én az este érkeztem Budapestről, és csak tíz perce, hogy idejöttem. Áthelyeztek. Angyalföldi vagyok.

- Szegedről hoztak. Ezernél többen vagyunk.

Közben Endre felállt, és a rendőrrel együtt kiment az udvarra.

- Rágyújt? - kérdezte.

- Köszönöm, majd a sajátomból.

- Mit fogunk dolgozni a gazdaságban?

- Csak annyit tudok, hogy június végével a gazdaság sok munkását elbocsátotta, valószínűleg azok helyébe hozták magukat.

- Budapestről is kitelepítettek? Hallott róla valamit?

- Az egész országban történtek kitelepítések, de ilyen méretűről nem hallottam.

Mire a beszélgetés után elváltak, a szobában már mindenki aludt, és hamarosan kifordult a gyertya kanóca is. Endre lefeküdt Jolán mellé, és hamarosan elnyomta az álom.

Az udvaron a két géppisztolyos rendőrt másik kettő váltotta fel, és a távolban megszólaltak az első kakasok.

 

III.

A szobába beáramló kora reggeli hűvös levegő jóval hat óra előtt felébresztette Endrét. Megbeszélték Jolánnal, hogy lehetőleg a munkában is igyekeznek együtt maradni.

Az ügyeletes rendőr végigjárta a helyiségeket, és elrendelte a gyülekezést. Hamarosan megérkezett a törzsőrmester is. Tíz perc múlva mindenki az udvaron volt.

- Ahogy tegnap már mondtam, a munkából csak a hetven éven felüliek és a tizennégy éven aluliak maradhatnak ki! - harsogta Borsi. - Beteget nem lehet jelenteni! Megértették?

- A reggelit hol kapjuk? - kérdezte valaki.

- A munkahelyen. Az öregek és a gyerekek pedig itt.

Az udvaron vagy kétszázan gyűltek össze, férfiak, nők, gyerekek. Gyűrött öltözékük elárulta, hogy ruhában aludtak. Mosakodni nem lehetett, víz nem volt. A felsorakozott emberek lehorgasztott fejjel várták a törzsőrmester parancsait.

- Hat előtt tíz perccel induljanak el - mondta az az egyik rendőrnek. - Én átmegyek a másik tanyára.

A csoport hat órára érkezett meg a központi tanyának nevezett gazdasági udvarba. A különböző időközökben befutó csapatokat a gazdaság emberei fogadták, osztották be és indították munkába.

Endre és Jolán a brigádvezető utasítására egy közeli lucernásba ment. Feladatuk az volt, hogy a már lekaszált és kupacokba szedett szénát megforgassák. A munka nem volt nehéz, azonban a nap hamarosan égetni kezdett. A brigádvezető nem sokat törődött velük, félrevonult az árnyékba, és órák hosszat feléjük se nézett.

A kupacok elárulták, hogy hetek óta nem kezelték őket, az újonnan kihajtott lucerna elérte a magasságukat. Az eső átáztatta a kazlacskákat, azok bepenészedtek, sőt az alsóbb rétegek valósággal elrohadtak, és minden kupac tele volt egérrel. A hozzá nem értő telepesek a még egészséges szénát összekeverték a penészessel és a rohadttal, így az egész használhatatlanná vált.

A rendőrök lóháton közlekedtek, délig négy ízben is ellenőrizték őket. A tizennégy-tizenöt év körülieket vízhordásra, szennyes edények, csajkák, evőeszközök mosogatására osztották be. A reggelit, ami üres kávéból és egy kis darab feketekenyérből állt, valamint az ebédet a helyszínre hozták. Az első ebéd káposztaleves és egy karéj kenyér volt.

Az egyórás ebédszünet után a munka tovább folyt. A brigádvezető végigsétált a telepesek között, megnézte az átforgatott kupacokat, de nem szólt egy szót sem. Azt sem mondta, hogy jó, azt sem, hogy rossz. Nem messze tőlük megállt, és cigarettára gyújtott.

- Mikor kezdik meg az aratást? - kérdezte Endre.

- Miért érdekli az magát?

- Ha jól tudom, itt van az ideje? Nem ?

- Baj van az aratógépekkel. Ott állnak a gépállomáson. Valóban aratni kellene, de nincs mivel.

- Nincs mivel?

- Talán két nap múlva megkezdhetjük. Egyetlenegy szakmunkásunk maradt a gépállomáson, a többieket felcserélték telepesekkel. Nem hiszem, hogy sokra megyünk velük - válaszolta és máris távozott.

Este hat órakor hagyták abba a munkát. A szerszámok leadása után mindenki visszatért a tanyára. Következett a tisztálkodás. Egymás között kijelölték a vízhordókat, és felsorakoztak a mosdótálak mögött. A kétszáz emberre mindössze tíz lavór jutott. Nemsokára megjött a vacsorás kocsi is. Az éhes telepesek kíváncsian gyülekeztek csajkáikkal a kocsi köré. A déli káposztalevest gerslileves váltotta fel, a különbség csak annyi volt, hogy ez valamivel zsírosabb volt a délinél. A kenyéradag nem változott.

A vacsora befejezése után elcsendesedett a tanya. A telepesek vackaikba húzódva írták a fellebbezéseket. Akinek nem volt ceruzája vagy tolla, türelmesen várt arra, hogy a másik befejezze, és ő is sorra kerülhessen.

Fél kilenc lehetett, amikor megérkezett a törzsőrmester a Pockosba. Ezt a nevet a kitelepítettek adták a tanyának. Borsi lóháton érkezett, megállt az udvar közepén, és maga köré rendelte a népet.

- Megírták a fellebbezéseket? - kérdezte. - Ha igen, hozzák ide. Levelet is írhatnak, de havonta csak egyet. Aki többet próbál küldeni és elkapom, hat hónapig se nem írhat, se nem kaphat. Megértették?

Közben az összeszedett fellebbezéseket odanyújtották neki.

- Ki nem fellebbezett?

- Én - jelentkezett Endre.

- Ki még?

- Összesen hárman nem írtak fellebbezést - mondta az egyik telepes.

- Hol a másik kettő?

- Itt vagyunk - lépett elő két fiatalabb férfi.

- Írja fel mindhármuk nevét! - utasította a törzsőrmester a tizedest. A kérvények, vagyis a fellebbezések átvétele után a törzsőrmester ellovagolt. Az ötgyermekes Maróti, aki kétoldalas fellebbezést írt, boldogan dörzsölte a kezét, ő volt az egyedüli, aki bízott a szabadulásban, annak ellenére, hogy a törzsőrmester nagyon is megjegyezte a tegnap esti viselkedése miatt. Még mindig bízott a könyvecskéjében, amit este a porba taposott. Mindenkit elvtársnak szólított, annak ellenére, hogy sokan határozottan tiltakoztak ez ellen.

Jolán és Endre bement a szobába. Lefektették gyermekeiket és nemsokára ők maguk is elhelyezkedtek egy földre terített pokrócon, melyet Ratkovicstól kaptak.

- Miért hallgatsz egész este? - kérdezte Jolán.

- Bánt a tehetetlenségem, tenni kellene valamit.

- Mit tehet egy fogoly?

- Mit? Szökhet.

- Ha van hova. Ha visszaszöknénk Szegedre, megfognának, és legjobb esetben visszakerülnénk ide.

- És ha nem Szegedre mennénk?

- Nem hozhatod bajba budapesti rokonaidat. Egy marad csak, kiszökni az országból.

- Ezt nem kísérelhetjük meg a gyerekekkel.

- Akkor bele kell törődnünk a sorsunkba.

Kint lassan sötétedni kezdett, a tikkasztó hőség enyhült és a szobák elcsendesedtek. Endre hirtelen egy kutyát pillantott meg az ajtóban, fehér, bozontos szőre a küszöböt súrolta, a füle lógott, és a szeme úgy fénylett a félhomályban, mintha égne.

- Egy kutya áll a küszöbön - szólt Endre -, hívjuk be? Lehet, hogy patkányfogó.

A kutya egy ideig mozdulatlanul állt az ajtóban, majd hirtelen ugrással a szobában termett, átvetette magát a földön fekvőkön, bebújt az egyik vaságy alá, és vad kaparásba kezdett.

- Nem is kellett hívni - jegyezte meg Jolán.

A szobában valaki gyertyát gyújtott, és bevilágított az ágy alá. A hatalmas kutya lihegve vájta a földet. Tégla- és cserépdarabok repkedtek szanaszét a szobában. Megállás nélkül húsz percig ásott, mire a gödörben elérte az áldozatát. A patkány azonban nem hagyta magát. A két állat között heves harc kezdődött. A kutya a sarokba szorította a patkányt, és most már csak arra a pillanatra várt, hogy az futni kezdjen. A patkány megugrott, és a kutya máris elkapta. A hatalmas állat kitekert testtel, visszafordulva szintén beleharapott a kutyába. A tusa tovább folyt. A kutya azonban nem hagyta áldozatát, a szájában tartott patkányt szédületes iramban rázni kezdte, és csak akkor engedte el, amikor már nem volt benne élet. Az eb fehér szőre piroslott a vértől, amikor teljesen kimerülten végigfeküdt a földön. Endre odahajolt a kutyához és megsimogatta. Az állat megérezte a hálát, és véres nyelvével megnyalta Endre kezét.

A szoba lakói elhatározták, hogy megtartják, és mindjárt el is nevezték Csulinak. A kutyának még új volt a név, de amikor friss vizet kapott, farkcsóválva engedelmeskedett. Ő lett a kis szoba huszonkilencedik lakója.

Úgy látszott, hogy ez az éjszaka nyugodtabb lesz az előzőnél. A telepesek még egy ideig beszélgettek, majd minden elcsendesedett. A szobában eloltották a gyertyát, és hamarosan mindenki elaludt.

Jóval később lódobogás zavarta meg a csendet. Endre álmos szemekkel nézett ki az ajtón, de a sötétben nem látott semmit. Az udvarról beszélgetés hallatszott.

- Ezt a hármat kell felkísérnem - mondta valaki.

- Hogy találom meg őket? Egyet sem ismerek közülük.

- Kiabálja be a neveket a szobákba!

Az ügyeletes rendőr először Endréék szobájába lépett.

- Takács Endre, Martos András és Béla álljanak elő!

- Takács Endre én vagyok, a másik kettőt hiába keresi ebben a szobában - válaszolta Endre.

- Hol vannak?

- Nem tudom, kérem.

- Öltözzön fel, és jöjjön ki az udvarra, amíg megkeresem őket.

A szobában a gyerekeken kívül mindenki felébredt. Endre felállt és cipőt húzott, mást nem kellett magára vennie, mert ruhástól feküdt le.

- Veled menjek? - kérdezte Jolán a férjét.

- Maradj a gyerekekkel! Miért jönnél?

- Féltelek.

Endre egy pillantást vetett alvó gyermekeire, megcsókolta Jolánt, és elfújta a gyertyát. Az udvaron már várták.

- Itt vannak mind a hárman? - kérdezte a lóháton ülő rendőr.

- Igen - hangzott a rövid válasz.

- Menjenek előre, én majd kísérem magukat. Erre, az akácos felé.

- Megmondja, hova visz? - kérdezte Endre.

- A törzsőrmester hívatja magukat.

- Miért éjjel?

- Majd ő megmondja - válaszolta gúnyosan a rendőr, és nevetni kezdett.

Endre nem kérdezett többet. A gúnyos nevetés rosszindulatról árulkodott.

Félórás gyaloglás után egy nagyobb tanyához értek. A tanya főépületét drótkerítés vette körül. Az épület négy sarkán lámpa égett, a bejáratnál két géppisztolyos rendőr állt.

- Arra menjenek - mutatott kísérőjük a bejárat felé.

A bejárat előtti lépcsők alatt öt kutya feküdt mozdulatlanul a földön. A két géppisztolyos utat engedett Endrééknek, majd amikor már bent voltak, rájuk zárták az ajtót.

- Rossz jel - súgta András Bélának.

- Hová menjünk most? - kérdezte Endre, amikor megálltak az előtérben. - Sehol senki, legalább a kísérőnk bejött volna velünk.

Egy órányi várakozás után kilépett az egyik ajtón a törzsőrmester, és behívta Endrét.

- Hogy hívják? - kérdezte odabent.

- Takács Endre vagyok.

- Milyen a lakásuk?

- Nem nevezhető az lakásnak, kérem, de még istállónak sem.

- Ha nincs megelégedve, miért nem fellebbezte meg a kitelepítési határozatot? Feleljen a kérdésemre!

- Nem akartam.

- És miért nem akarta? Vagy miért nem akarja?

- Nem látom értelmét azok után, amit este mondott, és tisztában vagyok azzal is, hogy nem azért hoztak ide, hogy holnap elengedjenek.

A törzsőrmester sápadt arca hirtelen elvörösödött, felugrott székéről és az ajtóhoz ment.

- Halló! Tizedes bajtárs, jöjjön be!

- Parancsoljon, törzsőrmester bajtárs!

- Ez az ember lázított? - kérdezte a tizedest.

- Olyan kijelentést tett a telepen a társai előtt, hogy a rájuk bízott munkát minél lassabban és rosszabbul végezzék el.

- Ez az állítás egyszerűen nevetséges! A tizedest most látom először.

- Három havi levélelvonással büntetem - ordította a törzsőrmester. De a jövőben szigorúbb leszek. És most tűnjön el az irodámból! Megértette? Mars ki!

- Kérem, szeretnék valamit mondani.

- Mit akar mondani? Magának nem lehet semmiféle mondanivalója! Fogja be a pofáját, és menjen ki! Örüljön, hogy ennyivel megúszta... Küldje be a következőt, tizedes bajtárs, ezt az embert meg lökje ki!

- Kimegyek, ne tessék lökdösni, ide sem jöttem volna, ha nem hívatnak.

- Fogom még hívatni egy párszor, legyen nyugodt - kiabálta a távozó Endre után.

Endre után Béla ment be. Amikor becsapódott az ajtó, a törzsőrmester szobájában minden elölről kezdődött. Bélát is ugyanúgy lázítással vádolta, mint Endrét. Béla egy ideig védekezett, de nem ért el vele semmit. A szobából tompa ütések zaja hallatszott. Béla elhallgatott. Endre és András odaugrottak az ajtóhoz, hogy bemenjenek, de be volt zárva. András öklével kezdett dörömbölni. A kulcs megfordult a zárban, és az ajtó kinyílt.

- Itt a társuk! - mutatott a törzsőrmester a földön fekvő Bélára. - Vigyék el! Maga meg, tizedes bajtárs, kísérje ki őket az őrs bejáratáig.

- Keljen fel! Hallotta, mit mondtam? - kiabált a földön fekvő emberre, és még egyszer belerúgott. - Azonnal tűnjenek el a szemem elől! Maga is elmehet! - szólt végül Andráshoz.

Endre és András felemelte a padlóról Bélát, akinek szájából vér szivárgott, arcán felrepedt a bőr. Ahogy vitték, nyögött fájdalmában, homlokát kiverte a veríték.

- Hová megyünk? - kérdezte, ahogy visszanyerte eszméletét.

- Vissza a tanyára.

- Mi történt velem?

- Majd később elmondjuk.

- Kotródjanak már! - kiabált rájuk a tizedes, aki szemével kísérte őket az őrs sarkáig.

Kint koromsötét volt, az utat csak sejteni lehetett. Tíz perc után megálltak.

- Üljünk le! - nyögte Béla. - Nem bírom tovább. Két fogamat is kiverték. Most már tisztán emlékszem mindenre. A törzsőrmester ütött meg először, majd rámtámadt a tizedes is, mindketten a pisztolyaikkal vertek. Amikor elestem, rugdosni kezdtek. A többire nem emlékszem. Téged nem vertek meg, András?

- Be sem hívtak.

- Úgy érzem, a vállam is sebes.

Amikor leültek, Endre gyufát gyújtott. Óvatosan kigombolták Béla ingét. A kulcscsont felett öt centiméteres nyílt seb látszott.

- Be kellene kötni.

- Nem vérzik - mondta Endre -, kár volna bolygatni.

- Akkor hagyjátok, fiúk. Inkább tegyetek a számba egy cigarettát!

- Tessék - adta oda Endre a szájában levőt -, ez az utolsó abból, amit valaki bedobott a vagonba Szolnok és Hajdúszoboszló között.

- Köszönöm! - hálálkodott Béla, és mélyen leszívta a füstöt.

Félórás pihenő után lassan elindultak a Pockos felé. A tanyán, géppisztollyal a vállán, az ügyeletes rendőr fogadta őket.

- Hol voltak ilyen sokáig?

- Nézze meg ezt az embert - mondta Endre -, mindennél többet mond. Ez a maga parancsnokának a műve. Tőle kérdezze, hol voltunk eddig!

- A törzsőrmester? A Borsi bajtárs?

- Miért csodálkozik?

- Lopott valamit ez az ember?

- Lopott? Hol él maga? Lopásért nem verik meg az embert, legfeljebb ötször kihallgatják, aztán vagy elengedik, vagy bezárják. Ha valakit nincs miért üldözni, akkor verik, mert mást nem csinálhatnak vele.

- Három napja kerültem ide, nem ismerem Borsi elvtársat - mondta a rendőr. - Menjenek, feküdjenek le.

- Majd megismeri - szólt vissza Endre, mikor elmentek.

Bélát András kísérte a szobájába, miután elbúcsúztak Endrétől. Mire ő bement a szobájukba, már mindenki aludt, kivéve Csulit. A kutya farkcsóválva köszöntötte, felugrott rá és képen nyalta. Endre megsimogatta és egy darab száraz kenyeret nyomott a szájába.

- Te vagy az? - neszelt fel Jolán.

- Te nem alszol?

- Ebben a pillanatban ébredtem fel. Mi történt veletek? Miért hívatott a törzsőrmester?

- Nem tudom, teljesen érthetetlen előttem az egész. A vége az lett, hogy Bélát megverték. Nagyon sajnálom szegényt. De mondd, mi van a patkányokkal? Ér valamit a kutya?

- Remek állat. De nem válaszoltál a kérdésemre.

- Majd holnap elmondok mindent, most nagyon fáradt vagyok. Hadd feküdjek le.

- Bújj mellém, csak rá ne lépj valakire.

Endre azonnal elaludt. Jolán még kérdezett valamit, de választ már nem kapott.

 

IV

Másnap reggel Borsi harmadmagával már öt óra előtt megjelent. A telepeseket kizavarta az udvarra, sorba állította őket, majd végigjárta a szobákat. Amikor meggyőződött arról, hogy mindenki kint van, megkezdték a helyiségek átkutatását. A kofferek, batyuk, ládák és táskák tartalmát kiszórták a földre, felhasították a szalmazsákokat, kifordították a kabátok zsebeit. Könyvek, újságok, iskolai bizonyítványok, diplomák, igazolványok, útlevelek és fényképek kerültek az udvarra.

Amikor ezzel végeztek, a törzsőrmester a telepesek elé állt.

- Ürítsék ki a zsebeiket! - kiabálta. - Mindent tegyenek le a földre! Senki ne merjen visszatartani semmit! Megértették?

Levelek, zsebkendők, órák, zsebkések, ceruzák, töltőtollak és papírdarabok gyűltek a földön.

- Készen vannak?

- Igen.

- Tizedes bajtárs, szedjék össze a papírokat, és vigyék a többihez!

A visszamaradt tárgyakat Borsi egy zsákba szedette.

- Ki hozott magával kerékpárt? - kérdezte.

- Senki - hangzott az egyöntetű válasz.

- De igen, én hoztam - jelentkezett az egyik telepes.

- Hol van?

- Még megérkezésünk napján az állomáson elvette tőlem egy rendőr elvtárs, azóta nem tudok róla.

- Az rendben van. Tehát a tanyán nincsen kerékpár?

- Tűvé tettek az imént mindent, megtalálták volna! - kiabált valaki.

- Csak akkor nyissa ki a pofáját, ha kérdezem! Megértette? És még valamit akarok mondani. Ma este a munka után kivétel nélkül mindnyájan jöjjenek fel az őrsre! A gyűlés célja a tábori élet megszervezése. Elnököt, alelnököket, boltvezetőt, konyhafőnököt, egy-két írnokot, valamint négy beszerzőt fogok kinevezni. Rendőri kíséret nélkül senki nem mehet be a faluba, ezért van szükség itt a boltra és a négy bevásárlóra. A boltot pár napon belül meg kell nyitni. A szükséges tőkét egymás között gyűjtsék össze. A gazdaság egy heti élelemnél többet nem előlegez. Nyolc nap múlva megkapják az első fizetést, aztán majd úgy gazdálkodnak, ahogy tudnak.

- Ki fogja eltartani az öregeket, a betegeket és a gyerekeket, illetve azokat, akiknek nincs senkijük és nem bírnak dolgozni? - kérdezte Endre.

- Maguk - válaszolta röviden Borsi. - Igen, maguk közösen. A konyhának lesz pénze, mert a kiadásait a gazdaság előlegezi a fizetésekből. Maguk csak a különbözetet kapják kézhez.

- Ez azt jelenti, hogy soha egy fillért sem fogunk látni - jegyezte meg valaki.

A törzsőrmester nem válaszolt, intett a három rendőrnek, és elmentek. Alig hagyták el a tanyát, a papírokat leborították a földre, Borsi öntött rájuk valamit, majd meggyújtották a halmot. A lángok percek alatt elhamvasztották az egészet.

- Barbárok - mondta Endre.

- Háromnegyed hat van, Bandi - szólt Jolán. - Mennünk kell.

Az udvarban összegyűlt telepesek egy rendőr kíséretében indultak el a központi tanya felé. Onnan mindegyiküket az előző napi munkahelyükre küldték. Jolán és Endre így továbbra is a lucernásban maradt. Az első járőrök, két lovasrendőr, már jóval a reggeli előtt megjelentek, végigjárták a táblákat, és utasításokkal látták el a gazdaság hajcsárait.

A nap nem járt még magasan, mégis kezdett nagyon meleg lenni. Aki bírta a napot, alsónadrágra vetkőzött. A nők kombinéban és szoknyában dolgoztak. Egyeseknek kalapja is volt.

- Istenem, a Zákány! - kiabálta valaki. - Összeesett!

Endre ért oda elsőnek. A férfiben felismerte útitársát a vonatról, akit betegen hoztak el.

- Szaladjon el valaki kocsiért a központi tanyára!

- Nincs kocsi - válaszolta a brigádvezető, aki közben szintén megjelent. - Két erősebb férfi vegye fel; és vigye az őrsre! Csütörtökön jön az orvos Hajdúszoboszlóról, talán kibírja addig.

- Miért csak csütörtökön?

- Hetente csak egyszer jön a birtokra.

- És ha sürgős?

- A maguk esetében a törzsőrmester dönt. De ne ácsorogjanak már annyit, munkaidő van! Ketten vigyék el ezt az embert, a többi meg folytassa, amit abbahagyott!

- Azt hiszem késő. Meghalt! Igen meghalt - ismételte Endre, és elengedte Zákány kezét. - Szegény Zákány...

A brigádvezető nem szólt egy szót sem. A körülállók összekulcsolták a kezüket, és tekintetüket a halott arcára szegezték. Akin volt kalap, levette.

- Ő az első közöttünk - suttogta valaki.

A halottnak kijáró néma tiszteletet lódobogás zavarta meg. A két rendőr közeledett.

- Micsoda csoportosulás ez? - ordította az egyik. - Hol a brigádvezető?

- Itt vagyok, elvtársak. Meghalt egy ember.

- Hogy hívták?

- Valami Zákány.

- Nézze meg a füzetében! Ha megtalálta a nevét, húzza ki. Mi majd jelentjük a törzsőrmesternek.

- Orvos nem jön ki? - kérdezte a brigádvezető.

- Minek, ha meghalt?

- Halottkémnek.

- Majd kikémlelem én magát, ha ennyit buzgólkodik! A jelentést majd utólag kiállítja az orvos. Maguk meg miért ácsorognak még mindig itt? - kiáltott a telepesekre. - Menjenek a dolgukra! Estére el lesz temetve, nem tudjuk tartani csütörtökig.

A két rendőr távozása után vagy fél órával szekér jött Zákányért. Ketten feltették a kocsira és letakarták szalmával. A kocsis csendesen megemelte a kalapját, majd ostorával a lovak közé suhintott.

Kilenckor megjött a reggeli. Fél liter alig édesített híg feketekávét és egy-egy darab kenyeret kaptak. A kenyér húsz-huszonöt dekánál nem lehetett több. Reggeli után folytatódott a munka.

Az ebédidő egytől kettőig tartott. Krumplileves és ismét egy darab kenyér. Egy-egy csajka levesben talán két-három szem burgonya úszkált. A leves olyan vékonyan volt berántva, hogy a csajka fenekéig le lehetett látni. A délután még nehezebben telt, mint a délelőtt. Hat óráig nem volt megállás. Akkor abbahagyták a munkát, és visszamentek a körletekbe. A vacsorát már a tanyákra hozták. Káposztaleves a szokásos kenyérdarabbal.

Vacsora után Jolán és Endre egymásba karolva elindultak az őrsre. A meleg mintha csökkent volna. Nyugat felől befelhősödött az ég, és minden jel arra mutatott, hogy eső lesz. A keskeny úton gyíkok és mezei egerek futkostak keresztbe. Imitt-amott egy-egy hörcsögöt lehetett látni. A rétet ellepték a szöcskék. A határt vadrepce borította, sárgállott minden, amerre az ember nézett.

- Mondd Bandi, gondoltál már a szökésre?

- Eltökélt szándékom, csak nem tudom, hogyan és hová. Meg kell előbb ismernünk a tábort, hogy tudjuk, milyen az ellenőrzés. És ami a legfontosabb, kihez menjünk?

- Pestre!

- Igaz. Pesten él egy nagyon jó barátom, ő talán befogadna egy pár napra. De aztán?

- Mikor próbáljuk meg?

- Ma még nem - nevetett Endre.

Jolán letépett egy szál mezei virágot, és férje mellére tűzte. Endre magához húzta és megcsókolta. Először voltak kettesben, amióta a táborba kerültek.

- Szeretsz, Bandi?

- Csacsi! Hogy kérdezhetsz ilyet?

A távolban feltűntek az őrs házai. A kis tanyacsoport hat épületből állt. A volt lakóházban a rendőrség, a melléképületekben meg egy csoport telepes lakott.

- Itt voltatok az éjjel? - kérdezte Jolán.

- Igen, de nem láttam semmit, mert sötét volt.

Jolán csodálkozva nézte a drótkerítéssel körülzárt épületet. Az ajtó előtt két géppisztolyos rendőr állt. A kis udvarban, amely inkább ketrechez hasonlított, tíz-tizenöt kutya volt. A drótkerítésen kívül gyülekeztek a telepesek, számuk egyre nőtt. Folyamatosan érkeztek az újabb és újabb csoportok.

Endre körülnézett. Volt istállókban, tyúkólakban, kocsiszínek alatt laktak a kitelepítettek. Ágyak helyett földre terített pokrócokon, kabátokon, jobb esetben szalmazsákokon feküdtek. Egy nagyobb tyúkólban huszonkét fekvőhelyet tudott megszámolni. Ablak nem volt.

- Mondd Bandi, Európában élünk? - kérdezte szomorkás mosollyal Jolán, amikor végigjárták az épületeket.

- A tragédia az, hogy 1952-t írunk, jóval a háború után vagyunk és béke van az országban.

- Lesz kiút? Mit gondolsz?

- Lehet, hogy soha. Lassan, de biztosan elpusztulunk mindnyájan, és ha elpusztulunk, eltűnnek az épületek is, helyüket felszántják és bevetik. Évek múlva ezeknek a helyén is illatozni fog a vadrepce. Minket is el fognak felejteni, mint ahogy sok százezret közülünk is már sokan elfelejtettek.

- Bandi, te valamikor egészen másképp gondolkoztál! Sokszor igazat adtál azoknak, akik miatt ma itt vagyunk... nem?

- Erről ne beszéljünk! Tudod, hogy az apám... de hagyjuk ezt, Jolánkám. Ígérd meg, hogy ezt nem hozod fel többet!

- Megígérem - válaszolta Jolán mosolyogva, ahogy továbbmentek. Egy kisebb csoportot pillantottak meg egy földön fetrengő ember körül. A férfi nem lehetett több húsz évesnél. Arca el volt torzulva, izmai rángatóztak, szájából csorgott a nyál, szeme kifordult. Két erősebb férfi emelte fel.

- Mi van a fiúval? - kérdezte Endre, amikor odaértek.

- Epilepsziás - válaszolta egy szomorú arcú férfi. - A fiam. Négy éve beteg. Kértem a hatóságokat, hogy hagyják otthon. Lett is volna kinél hagyni, de hajthatatlanok maradtak.

- Beszélt a törzsőrmesterrel az érdekében?

- Igen, amikor átadtam a fellebbezést. Csak annyit mondott, hogy itt majd rendbejön. Erre a gúnyos válaszra elhallgattam.

- Itt laknak az őrsön?

- Abban a tyúkólban - mutatott a férfi egy kisebb épületre.

A fiú közben magához tért, teljesen megnyugodott, megtörölte izzadt homlokát, megigazította a haját, és kissé szégyenkezve a történtek miatt kibújt a körülállók gyűrűjéből.

- Ágyakat kaptak? - kérdezte Endre.

- Ötvenhatunkra tizenkét vaságyat kaptunk... Hát maguk?

- Kétszázan vagyunk a tanyán, de eddig egy darabot sem kaptunk. Hol dolgozik? Itt valahol a közelben?

- Burgonyát kapálunk a birtok határán. Nyolcvanan vagyunk a csoportban, de csak hatvanan kapálunk, a többiek gyomlálnak, mert nincs több szerszám. A hatvan kapa közül is tíz kiskertbe való.

- Milyen az ellenőrzés?

- Ide hat kilométerre dolgozunk. A rendőrök félóránként jelennek meg, hol lóháton, hol kerékpáron. A birtok határán orosz katonaság is táborozik.

- Gondolja, hogy miattunk?

- Azt hiszem, hogy a vasútvonalat őrzik. Az egyik oda is jött hozzánk, pálinkát kért cigarettáért cserébe, de amikor megtudta, hogy kényszermunkások vagyunk, a földre köpött és elment. De talán bemutatkoznánk egymásnak. Bodnár János vagyok, volt kereskedő.

- Takács Endre vagyok. Pénzügyi tisztviselő voltam.

- Igen, kérem - folytatta Bodnár -, azt gondolom, hogy a vasútvonalat őrzik az oroszok. Ma huszonhét tehervonatot számoltam meg, amelyek Debrecen felé haladtak. Mindent kivisznek az országból, még jó, hogy minket itt hagytak - tette hozzá nevetve.

Rövid beszélgetés után Endre elbúcsúzott Bodnártól, és visszament Jolánhoz, aki időközben összetalálkozott Jánosékkal.

- Hallottad, Bandi - szólt Jolán a férjéhez -, hogy az éjjel az őrsön lakók közül is megvertek hármat?

- Ezt nem hallottam, de egyet s mást én is megtudtam.

Jolán még kérdezni akart valamit, amikor megpillantották a törzsőrmestert.

- Jöjjenek közelebb! - ordította. - Nem akarok kiabálni.

A telepesek körülállták a pribékvezért.

- A súlyosabb betegek számára kijelöltem egy hatágyas szobát - kezdte mondókáját. - Ne jöjjön hozzám senki azzal, hogy kórházba vitessem. Kórházi beutalást kizárólag az orvos adhat, de ő is csak az én tudtommal és beleegyezésemmel. Hetente egyszer lesz orvosi rendelés, csütörtökön. Egyetlenegy tanyán sem akarok fekvőbeteget látni.

Beszédének további részében kitért a benyújtott fellebbezésekre, a kifizetésekre, a boltra, a konyhára és általában a fegyelemre.

A félórás beszéd után tíz nevet olvasott fel: megnevezte a tábor elnökét, alelnökeit, a bolt vezetőjét, az ápolónőt, a beszerzőket és az írnokokat.

Endre közben elmondta Jolánnak, amit Bodnártól hallott, majd amikor a törzsőrmester befejezte a beszédét, Jánosékhoz léptek.

- Nem tartott sokáig, ha sietünk, sötétedés előtt visszaérünk a tanyára - jegyezte meg Jolán.

Elbúcsúztak Jánoséktól azzal, hogy sietnek a gyerekek miatt, valójában azonban kettesben akartak maradni, hogy megbeszéljék szökési tervük részleteit.

Messze jártak már az őrstől, amikor a bozótból Csuli szaladt feléjük. Bármennyire is piszkos és büdös volt bozontos szőre, volt benne valami vonzó. A kutya egyenesen Endréhez szaladt, két mellső lábával a mellére ugrott és állon nyalta.

A Pockos felől egy lovas rendőr közeledett, két kutya kíséretében. Amikor megpillantotta Csulit, intett a kutyáinak. Azok, mintha puskából lőtték volna ki őket, Csulinak rontottak. Szörnyű látvány volt a három állat élethalálharca. Csuli fehér bundája piroslott a vértől, de nem hagyta magát. A küzdelem annyira elfajult, hogy a másik kettő már egymást is harapta. A rendőr elővette pisztolyát és célzott. A fegyver eldördült, de nem talált. Újabb lövés következett, de ez sem Csulit találta el, a rendőr egyik kutyája vinnyogva fetrengett a földön. Az az életben maradtat magához szólította, majd vad lövöldözésbe kezdett. Csuli azonban még idejében kereket oldott.

- Kié a kutya? - kérdezte Endrét a rendőr.

- Nem tudom.

A rendőr eltette pisztolyát, leszállt a lováról, és odament a földön fekvő kutyához. Jolán és Endre szó nélkül mentek tovább.

- Szegény Csuli, sajnálom, hiányozni fog, remek patkányfogó volt szólalt meg Jolán pár perccel később.

- Szóval megszökünk? - igyekezett Endre a beszélgetést a fő témára terelni.

Jolán nem válaszolt, belekarolt férjébe és meggyorsította lépteit. A két gyerek jutott eszébe, akik már biztos várják őket. Amikor megérkeztek, már sötét volt. A tanyán az ügyeletes rendőrön kívül csak gyerekek és öregek voltak. Fél óra múlva azonban már a legtöbb felnőtt is visszaért.

Késő este volt, amikor az utolsó gyertyafény is kialudt. A szobák elcsendesedtek. Endre azonban ébren volt, a szökés gondolata gyötörte. Mi lesz, ha nem sikerül? És ha sikerül, mihez kezd a szabadsággal? Ki fogja befogadni?

Kint esni kezdett az eső.

 

V.

A szegedi kórház belgyógyászati osztályán a főorvosi szobában megszólalt a telefon.

Dr. Pákozdi Ernő, aki éppen az osztály félévi kimutatását tanulmányozta, egy pillanatra felnézett, de nem vette fel a kagylót. Megelégedettség sugárzott az arcáról, egyrészt azért, mert a kimutatás valóban pozitív volt, másrészt mert időben elkészült. Két éve vezetője az osztálynak, azt mondják róla, hogy jó orvos, betegei szeretik, alorvosai tisztelik, beosztottjai fegyelme kifogástalan. Pártvonalon is megállja a helyét, eddigi munkájában senki nem talált semmi kifogásolnivalót, vagy legalábbis nem jutott a fülébe ilyen.

A telefon szólt még egy ideig, de ő nem zavartatta magát. Titkárnője az engedélyével távozott, egyedül akart lenni a munkájával. Ahogy a kimutatás végére ért, elégedetten hátravetette magát karosszékében és rágyújtott.

Jól végzem a munkámat - gondolta. - Ha így haladok, még igazgató főorvos is lehetek. És leszek is!

A telefon újra megszólalt. Pákozdi titkárnője asztalához lépett és felvette a kagylót.

- Halló, Dr. Pákozdi. ... Nem ismerem az esetet, de kivizsgálom. Írásban óhajtják? ... Rendben. Szíveskedjen egy óra múlva visszahívni. Vagy hívjam fel én önöket? ... Jó, várom a telefont.

Ahogy letette a kagylót és visszament az asztalához, arcáról eltűnt az elégedettség. Homlokát összeráncolta, ujjaival idegesen dobolni kezdett. A kimutatást félrelökte, majd újra a telefonhoz ment és tárcsázott.

- Pákozdi. Kérem hozzák fel a szombat éjjel ügyeletes orvosok jegyzékét! ... Aradi doktor? ... Egyedül? Nem értem. ... Ez lehetetlen!

A főorvos, letette a kagylót, majd ismét felvette, és újra tárcsázott.

- Aradi? Szíveskedjél feljönni a szobámba. Azonnal. Az ügy nem tűr halasztást.

Várakozás közben idegesen sétált fel-alá. Úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt vad. Kiabálni szeretett volna, törni-zúzni mindent. Ha ez igaz - gondolta -, vége a karrieremnek. És pont ez az Aradi. Ki hitte volna róla? De talán nem is igaz az egész. Hol késik már?

A telefonhoz lépett, hogy megsürgesse az alorvost, amikor kopogtak.

- Tessék, tessék!

Az ajtón fehérbe öltözött fiatal orvos lépett be.

- Parancsoljon, főorvos úr!

- Foglalj helyet! Egy igen kényes ügy miatt hívtalak. Szombat éjjel te voltál az ügyeletes, ugye?

- Igen, főorvos úr.

- Tudomásom szerint szombat éjjel itt jártak az Államvédelmi Hatóság emberei. Beszéltél te velük?

- Igen.

- Mit akartak?

- Egy beteget kerestek.

- Ne nekem kelljen mindent megkérdezni! Mondd el, mi történt! Nem ismerek rád! Te, aki jó párttag, tehetséges orvos vagy... Na de hagyjuk! Folytasd!

- Úgy látom, már informálták a főorvos urat. Marótiné tizenkét napja van a klinikán, súlyos májbeteg. Ismeri az esetet, hiszen ön állította fel a diagnózist. Szombat éjjel, amikor itt jártak az államvédelmisek, és közölték, hogy elviszik, nem tehettem mást, letagadtam az ittlétét. Közben a beteget átvitettem a közösből az egyesbe.

- Szóval akkor joggal kételkednek. Vedd tudomásul, hogy nem fogom előttük elhallgatni a történteket! Mit csináltál volna, ha kérik az elbocsátó ív másolatát?

- Nem tudom, de a beteget orvosi és emberi kötelességem megmenteni. Ha a főorvos úr másképp gondolja, akkor sajnálattal kell megállapítanom, hogy nem áll hivatása magaslatán.

- Hogy merészelsz... Kikérem magamnak ezt a hangot!

- A főorvos úr elnézését kérem, de meggondoltam, amit mondtam. Ennek az asszonynak öt gyereke van. Ha szombat éjjel elviszik, feltehetőleg meghal. Őt árvája marad. Milyen ember az, akinek ezt elbírja a lelkiismerete?

- Nem akarom megérteni, és ne is igyekezz meggyőzni!

- Akkor várom a következményeket, úgysem tehetek mást.

- Hogy neked vállalnod kell a következményeket, az biztos, de mi lesz velem? Az én osztályomon történt! Nem gondoltál egy pillanatra sem a saját karrieredre? Te is családos ember vagy, örökké alorvos akarsz maradni? Emellett még párttag is!

- Elsősorban orvos vagyok, és nem karrierista. Szíveskedjék ezt a jövőre nézve is tudomásul venni!

- Ebből elég! Jobb, ha most tisztázzuk, nincs neked ezen az osztályon nagy jövőd! Sőt, nyugodtan mondhatom, ebben a városban sem!

- Sajnálom, főorvos úr, nem akartam megbántani, de most is úgy látom, helyesen jártam el.

- Elmehetsz!

- Viszontlátásra! - felelte Aradi, és elindult kifelé.

- Még egy pillanatra! Mit mondtak a Hatóság embereinek, mikor hagyta el Marótiné az osztályt?

- Július ötödikén délután, vagyis aznap, amikor keresték.

- Köszönöm, elmehetsz.

Az alorvos távozása után a főorvos cigarettára gyújtott és az ablakhoz ment. Az udvaron betegek sétáltak. Pákozdi elgondolkozott.

Furcsa ember ez az Aradi. Nagyon merész. Nem szabad így viselkedni az államvédelemmel szemben. Kár érte. Én meg szerinte egy karrierista vagyok, aki nem áll hivatása magaslatán. Komolytalan. Mi lenne ha...? Nem erről szó sem lehet, hiszen az az asszony még mindig itt van az osztályon. És mi lesz, ha átnézik a könyveket? Mindenre rájönnek. De talán elég lesz, ha igazolom Aradit. Szó sem lehet róla, azok után, ahogy itt viselkedett. És kiért, miért kockáztassam az állásomat? Érte? Vagy azért az asszonyért?

Hirtelen odalépett a telefonhoz és tárcsázott.

- Felvételi iroda? Pákozdi doktor beszélek. Elvtársnő, legyen szíves megnézni, mióta van Marótiné az osztályunkon? ... Hogy elment? Mikor? ... Július ötödikén szombaton? Nagyszerű. Köszönöm, elvtársnő!

Ahogy letette a kagylót, elmosolyodott. Ravasz ember ez az Aradi - gondolta magában. - A beteget elkülöníttette, majd amikor az államvédelmisek elmentek, annak rendje és módja szerint formailag elbocsátotta. És a személyzet? Az ápolónők? A felvételisek? Mind tudnak a dologról, és mégis hallgatnak? Mit jelentsen ez? Nem bíznak bennem? Ez lehetetlen! Vagy én vagyok vak?

Leült az asztalához és a két kezébe hajtotta a fejét. Karrierista vagyok - ismételgette magában -, nem állok a hivatásom magaslatán. Volt bátorsága a szemembe mondani. Hihetetlen!

A titkárnői asztalon megszólalt a telefon. Pákozdi lassan odament és felvette.

- Dr. Pákozdi. ... Ja igen. ... Igen, kérem. Kérem, én orvos vagyok, nem nyomozó... Nem, nem. Július ötödikén hagyta el a klinikát. ... Szó sincs róla! Értsék meg, én minden körülmények között elsősorban orvos vagyok. Mint orvos, csak kétféle embert ismerek, egészségeset és beteget. A beteget köteles vagyok gyógyítani. Végeztem, kérem!

Letette a kagylót és újra az ablakhoz ment. Elgondolkozva nézte a kertben sétálókat. Hirtelen felkapta a fejét. Aradit pillantotta meg lent, betegei vették körül.

Szorgalmas és jó orvos - gondolta. - Csak egy kicsit nyers. Hogy merte a szemembe mondani, hogy karrierista vagyok?

Az ajtón titkárnője lépett be.

- Elnézést, főorvos úr, egy kicsit tovább maradtam.

- Semmi baj. Mondja, Gizike, hogy tetszik magának ez az Aradi? Ne értsen félre, nem mint férfi, mint ember.

- Ha fordítva kérdezte volna a főorvos úr, könnyebben tudnék válaszolni.

Pákozdi elnevette magát és visszaült a székébe.

Délután a kórház kijáratánál Pákozdi és Aradi egymásba ütközött.

- Jó hogy látlak, van egy perced a számomra?

- Parancsoljon, főorvos úr!

- Holnap délelőtt igazgatói inspekció lesz az osztályon, szeretném, ha te is ott lennél. Először Faragóra gondoltam, de aztán melletted döntöttem.

- Köszönöm, főorvos úr!

A két ember kezet szorított.

 

VI.

A szegedi Iparcsarnok kiállítási terme zsúfolásig megtelt. Egy nem mindennapi árverés zajlott, amin azonban az emberek inkább csak mint nézők, semmint vásárlók vettek részt.

A bútorok, ruhák, egyéb ingóságok fillérekért cseréltek gazdát, de sok esetben még árajánlatot sem kapott a kalapácsos ember. Akik licitáltak, azok is csak félve, egészen halkan tették meg bemondásaikat. Mindenki tudta, hogy az árverésre került holmik lopottak, és ha egy kicsit is együtt érzett a kifosztottakkal, nem licitált.

Köztudomású volt, hogy a tárgyak pár napja még a kitelepítettek tulajdonát képezték. Az is nyilvánvaló volt, hogy a legértékesebb darabokat még a lakások lepecsételése előtt elhordták, és azok között osztották szét, akik ezt tevékenységükkel "kiérdemelték".

Egy-egy darab nagyon nehezen lelt új gazdára, pedig porszívótól a hajasbabáig mindent lehetett kapni. Szekrények, ágyak, díványok, székek, csillárok, férfi és női ruhák, képek és mosatlan konyhaedények kerültek árverésre.

Egy idősebb nénike egy díszpárnát nézegetett. Amikor sorra került, az árverést vezető tisztviselő mellétett még két tollpárnát, és várta az első jelentkezőt.

- Négy forint! - mondta a néni.

- Négy forint először... Négy forint másodszor... Négy forint harmadszor! Viheti a párnákat!

- Nem, édes fiam, én csak a díszpárnát kérem, a többit megtarthatják.

- Egy ilyen tollpárna öt díszpárnánál is többet ér - magyarázta a kikiáltó -, és a négy forinttal mind a hármat kifizette.

- Még ajándékba sem kell. A díszpárnát is csak azért vettem meg, mert a lányoméké volt. Ez volt az első kézimunkája. Lehet, hogy az elvtársaknak nem éri meg a díszpárna a négy forintot, de nekem emlék. Mást nem tudok megvenni, mert nincs pénzem, de ha az elvtárs a két tollpárnáért ideadja azt a hintalovat, nagyon megköszönném. Az unokámé volt.

A teremben halotti csend lett, a tisztviselő elpirult, hogy a szégyentől vagy a haragtól-e, nem lehetett tudni. Hosszú másodpercekig tartott a kínos csend, mindenki a válaszát várta.

- Várja meg az árverés végét, ha a lovat nem viszi el senki, a magáé lehet.

- Beteg vagyok, fiam, az árverés hetekig eltarthat, tegye meg ezt a szívességet nekem. Vagy ha lehet, vegye soron kívül, van még egy pár forintom.

- Béla - szólt a kikiáltó -, hozza ide azt a hintalovat!

- Egy hintaló - kiáltotta -, plasztikus anyagból, valódi bőrüléssel és szíjakkal. Tessék ajánlatot tenni!

- Tíz forint! - kiáltotta valaki a tömegből. - Egyben kifogásolom az elvtárs eljárását! Tessék a jegyzék szerint vezetni az árverést!

A közbeszólás ismét zavarba hozta a tisztviselőt, zsebkendőt vett elő, és törölgetni kezdte a homlokát.

- Köszönöm a megjegyzését, elvtárs, és az elnézését kérem. A tárgyra biztos vevő jelentkezett, ugyanakkor nem biztos, hogy később elkelne. - Tizenegy forint - suttogta a nénike.

- Húsz forint! - kiáltotta dühösen az előbbi licitáló.

Ennek hallatára az idős asszony megfordult, és elindult az ajtó felé. A kijáratnál egy fiatalember megfogta, és visszahúzta a terembe.

- Harminc forint! - kiabálta.

A hintalóért senki nem kínált többet. A fiatalember kifizette a harminc forintot, a hintalovat pedig átadta a sírva hálálkodó néninek, aki boldogan távozott.

Ahogy később kitudódott, az árverés hetekig tartott. A vásárlók, akik a legtöbb esetben az elhurcoltak hozzátartozói voltak, azzal a céllal licitáltak, hogy a megvett tárgyakat talán valamikor visszaadhatják az eredeti tulajdonosoknak. Nem volt nap, hogy ne hoztak volna újabb és újabb árut, hiszen nem kevesebb, mint kétszáz otthont fosztottak ki. Az el nem kelt tárgyakat később bizományi boltokban helyezték el.

Szegeden jó ideig senki nem kapott hírt a kitelepítettekről. Ha valaki hivatalos helyen érdeklődött a hozzátartozója után, azt a választ kapta, hogy nem tudják, hol van. A rendőrség nyilvántartási kartonjain is csak az a megjegyzés szerepelt, hogy "eltűnt".

A városban hónapokig nyomott volt a hangulat. Az államvédelem emberei megkétszerezett éberséggel ügyeltek a rendre. A megfélemlített lakosság suttogva tárgyalta a közelmúlt eseményeit. Nagyon kevesen aludtak nyugodtan, senki nem tudta, hogy reggel a saját ágyában ébred-e majd fel. Az orvosi rendelők megteltek az idegeikre panaszkodó betegekkel.

A tanácsházán is nagy volt a zűrzavar. Kiderült, hogy állami hivatalnokok is eltűntek. A főbérlővel együtt elvitték az albérlőt, függetlenül attól, hogy volt-e kitelepítési határozata. A Bocskai utcából például egy fiatal mérnököt hurcoltak így el, aki egy volt katonatiszt özvegyénél lakott. És hogy a tragikomédia tökéletes legyen, a véletlen úgy hozta, hogy azon az éjszakán egy nőismerőse aludt nála. Az özvegyet, a mérnököt és a mérnök barátnőjét együtt vitték el.

Az üzemekben a párt gyűléseket rendezett, mellébeszéléssel próbálták az embereket megnyugtatni. Minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a munkásságot cselekedeteik támogatására bírják. Ez természetesen csak papíron sikerült, az emberek magukban tudták, mit gondoljanak.

 

VII.

1952. július 17-e volt. Hajdúszoboszlóról nyolc óra körül megérkezett az orvos. Magas, barna, negyven körüli, szűkszavú ember volt. Ha szólt is valamit, csak rövid parancsként hangzott. Nem szívesen hallgatta azokat, akik korábbi betegségeikről beszéltek. Ezek az emberek ismerték bajaikat, ismerték a gyógykezelést, és ezt a kezelést várták tőle is. Ilyet viszont nem nyújthatott, bár úgy tűnt, nem is nagyon akart.

Huszonheten várakoztak a szűk rendelő előtt, ami egyben betegszobaként is szolgált. Köztük volt Béla is. Egy óra sorbanállás után került rá sor.

- Mi történt magával?

- Megvertek.

- Jelentette a törzsőrmesternek?

- Ő vert meg. Szeretnék látleletet kérni.

- Látleletet? Maga viccel! Nem látja, hogy még a recepteket sem adom a betegek kezébe? Csak gyógyszert kapnak. Egyébként sem komolyak a sérülései, nyolc nap múlva vígan fütyülhet. Az ápolónő beköti és mehet. Végeztem magával. Ki a következő?

- Legalább annyit tegyen meg, doktor úr, hogy javasolja egy időre a felmentésemet a munka alól. Képtelen vagyok ilyen állapotban nehéz fizikai munkát végezni.

- Semmit nem adok és nem javaslok!

- Kérem, ez a kötelessége önnek!

- Kötelességem? Kötelességem? Mars ki a rendelőből, és be ne tegye a lábát ide még egyszer!

- Nem látja, hogy össze vagyok törve, nem bírok dolgozni? A rendőrség emberei meg hajtanak. Van önben egy csöpp emberség?

- Mit gondol, nyaralni hozták ide? Az a benyomásom, megérdemelte a verést.

Béla elhallgatott. Az ápolónő, aki nemrég még fodrásznő volt Szegeden, bekötötte a vállát, és intett neki, hogy hagyja el a rendelőt.

- Semmiféle írást nem adhatok senkinek - mondta az orvos az ápolónőnek, amikor ketten maradtak. - Megtiltották. Mondja majd meg ennek az erőszakos fiatalembernek, hogy forduljon a törzsőrmesterhez, csak ő mentheti fel a munka alól.

- Orvosi javaslat nem kell hozzá?

- Ugyan, úgysem számít semmit. Gondolkozzon egy kicsit... Kötelességem? Nevetséges! Az én lelkemet már annyi minden terheli, hogy eggyel több vagy kevesebb nem számít. Egyébként hagyjuk ezt! Ezt a két nénit itt tartjuk, helyezze el őket, ha megérkeznek a gyógyszerek, adja be nekik. Az azonban igaz, hogy heti egy nap rendelés kevés. Megpróbálok majd beszélni a törzsőrmesterrel és a gazdasággal. Sok az idős maguk között.

A huszonhét beteg ötvenháromra szaporodott. Az orvos délután négyig dolgozott. A betegszobában megteltek az ágyak. Négy idősebb asszonyt és két férfit kellett felvenni.

Délután közölték a telepesekkel, hogy a gazdaság számfejtette az első fizetéseket. A kifizetésre a Kastélynak nevezett tanyán fog sor kerülni. Ez volt valamikor a birtok főépülete, most azonban már alig volt vakolat a falán, a teteje pedig besüppedt. Ide is kitelepítettek voltak bezsúfolva. Összesen öt helyen laktak. Az őrsön négyszázan, a Pockosban és a Kastélyban kétszázan, a Nyárfásban százan és a tehenészetnél háromszázan. Később, amikor a Kastély egyik szárnya összedőlt, száz embert sátrakban helyeztek el. Százan a tehenészetnél is sátrakban laktak.

Ezen a napon hat óra után azonban mindenki a Kastélynál volt. Tíz munkanapot számolt el a gazdaság. Tíz kemény munkanapot. Tízszer tizenkét órát.

Endre, Jolán, János és Béla együtt érkeztek. Elég jó hangulatban voltak. Béla elmesélte a találkozását az orvossal, és azt, hogy hogyan dobták ki a rendelőből.

- Korábban kellett volna orvoshoz menned - vélte Endre.

- Hogyan? Te is tudod, hogy nem voltam olyan állapotban, hogy három kilométert gyalogoljak.

- Végre egy jó ismerős! - kiáltott fel János egy közeledő férfi elé futva. - Hogy kerültél ide, Gyurka? Gyere, ismerkedj meg a barátaimmal, Takács Bandi és a felesége, Jolán.

- Balina György - mutatkozott be az újonnan érkezett. - Ti is a fizetésért jöttetek?

- Mi másért? De arról beszélj, téged miért hoztak ide? Még az ügyészségen vagy, azaz voltál?

- Már hat hónapja otthagytam. Jobban mondva kidobtak. Az egész úgy kezdődött - lendült bele a volt államügyész -, hogy egy délelőtt bejött hozzám a hivatalba a Központi Bizottság másodtitkára. Mindjárt tudtam, hogy kérni akar valamit. De ha csak kérni akart volna! Utasítást hozott. De hogyan! Berontott kopogtatás nélkül, megállt az asztalom előtt. Bennem persze rögtön felment a pumpa, meg sem kínáltam hellyel, úgy tettem, mintha nagyon el lennék merülve az aktáimban. Vártam, hogy erre mit lép. Régóta nem bírtam már elviselni ezt az embert. Ritka erőszakos fráter volt. Semmiféle szakértelemmel nem rendelkezett, mégis állandóan beleszólt az ügyészségi munkába. Egyszer, mikor már nagyon dühített, hogy mindenhez van valami hozzátennivalója, azt mondtam, hogy adja írásba az óhaját. Erre ő bepanaszolt az elnöknél. Szóval most ott állt az íróasztalom előtt, mint szamár a hegyen, aztán mikor látta, hogy nem foglalkozom vele, fél fenékkel ráült az asztalra. Ettől azonnal a fejembe szökött a vér, de a fickó még fokozta a dolgot. Elkezdte tapogatni a zsebeit cigarettáért, aztán hogy nem talált, észrevette az én nyitott cigarettatárcámat az asztalon, és hanyag mozdulattal belenyúlt. Itt aztán elpattant bennem valami, és ököllel teljes erőből rácsaptam a kezére. A tárca széle felhasította a tenyerét, a cigaretták szanaszét repültek, én meg elkezdtem üvölteni, hogy nem a kocsmában vagy a pártirodán van, hanem az államügyészi hivatalban, egyébként is elegem van belőle és a bandájából, elegem van a koholt vádakból és a kirakatperekből. A végére persze már az egész emelet összeszaladt. Mondjam tovább? Három hét múlva már raktáros voltam a Rókusin, onnan hoztak aztán ide. Most pedig felmarkolok egy csomó pénzt - tette hozzá nevetve.

- Melyik tanyán vagytok? - kérdezte Endre.

- A Nyárfásban, de holnap átköltözünk a Pockosba. Milyenek ott a szobák?

- Istállóban lakunk. Kellenek a részletek?

- El tudom képzelni.

- Álljunk be a sorba - szólt közbe János -, mert lemaradunk a pénzről.

Tíz perc múlva sorra kerültek. Endre tizenkét forintot kapott. Az összkeresete erre a tíz napra negyven forint volt ugyan, de ebből levontak huszonötöt a konyha, hármat pedig a bolt részére.

- Néhány kiló kenyérre valót kaptam! Egész vagyon! - kiáltotta nevetve.

- Én sem lettem milliomos - válaszolta János. - Négy doboz cigaretta ára tíz napi munkáért!

- És a lakás? A koszt? Elfelejtettétek? - nevetett Jolán is.

- Igazad van, remek dolgunk van - mondta Endre -, de gyerünk most vissza, várnak a gyerekek.

A telepesek nem panaszkodtak. Ezen igazából amúgy is csak nevetni lehetett. Persze nem lepett meg senkit a gazdaság eljárása. Végül is kényszermunkán voltak. A fizetéseket csak a látszat miatt adták.

 

VIII.

Egy reggel Endrét új munkára osztották be. Hatodmagával tuskószedésre küldték. A konyhának ugyanis tüzelőre volt szüksége, de a gazdaság nem adott. A kis brigád ásókkal, csákányokkal és fejszékkel felszerelve indult el tuskókeresésre. A szocialista munka nagyobb dicsőségére ugyanis a gazdaság úgy fedezte a faigényét, hogy a kijelölt fákat jóval a föld fölött átfűrészeltette. Ezt nem a telepesekkel végeztette, hanem külső munkaerővel. Erre mindig volt jelentkező, mert a gazdaság gallyal fizetett, ami nagy kincs volt, mert a fában amúgy sem bővelkedő területen a fennálló rendeletek értelmében a paraszt csak engedéllyel vághatta ki a saját fáját. Ilyen engedélyt viszont nem nagyon adtak, tehát a paraszt rákényszerült arra, hogy gallyért dolgozzon. A telepesekkel való érintkezés azonban szigorúan meg volt nekik tiltva.

A tuskószedőknek a tuskót ki kellett ásni, a helyén maradt gödröt be kellett temetni, és a kitermelt fát be kellett szállítani. Egy mázsa fáért a konyha három forintot fizetett, de még ebből is levont húsz százalékot, ha csak egy kicsit is földes volt a fa.

Mindnyájan tudták, hogy a munka nem lesz könnyű, de nem ellenkeztek. Azt is tudták, hogy hatan sem bírnak egy kocsira valónál többet kitermelni, ami a legjobb esetben is csak tizenöt mázsa. Ha minden a legjobban megy, napi öt-hét forint jöhet össze. Volt viszont egy nagy előnye a munkának, mégpedig az, hogy önállóan dolgozhattak, nem állt senki a hátuk mögött.

Egy lebontott tanya udvarán rögtön találtak tíz akáctuskót. Egy-egy törzshöz ketten álltak. Két órai munka után pihenőt tartottak, és elfogyasztották reggelijüket, ami fejenként harminc deka kenyér és egy fej hagyma volt. Tizenegy óra tájban arra lettek figyelmesek, hogy két idegen közeledik feléjük. Az egyik paraszt volt, a másik rongy- vagy tollszedő cigány lehetett. Ez utóbbinak batyu volt a hátán, szájában pipa lógott.

- Szabadság! Szabadság! - köszöntek.

- Maguknak is! - derült Endre a köszönés fonákságán.

- Részes munkások? - kérdezte a cigány.

- Nem. Három forintot kapunk egy mázsáért.

- Szóval az urak a telepes elvtársakhoz tartoznak?

- Ahogy mondja! - vidámodott fel egyre jobban Endre. - És maguk?

- Részesek vagyunk. Én tizenöt évet dolgoztam ezen a birtokon, már a háború előtt is itt voltam, de most elküldtek, mert magukkal olcsóbban kijönnek. Miért vannak itt maguk egyáltalán?

- Hogy miért? Azt hiszi, mi jobban tudjuk, mint maga?

- Csak azért kérdezem, mert a Szabad Nép cáfolta azokat a nyugati jelentéseket, amelyek szerint deportálások történtek volna nálunk. Még a kényszerkitelepítésekről szóló hírek sem igazak. Azt írta az újság, hogy csak önkéntes kitelepítések történtek a határmenti részekből, mert egyes szomszédos országokból átszivárgó terroristák zaklatták a lakosságot.

- Hazugság.

- Mondják uraim, nem adnának el pár tuskót? Megfizetjük. Az elszállítással ne törődjenek, kivisszük a rőzsével együtt. Hagyjanak hátra hármat, ha elmennek! - mondta a cigány, és ledobott a földre egy százast.

- Mit csináljunk, fiúk?

- Nincs min töprengeniük - nevetett a cigány. - Vágják zsebre a százast, és felejtsenek itt három tuskót. Na Isten áldja magukat!

A két férfi távozta után a kis csoport tagjai megegyeztek, hogy a pénzt elosztják, és három tuskó helyett négyet hagynak hátra.

Az ebéd elfogyasztása után leheveredtek aludni. Ez is a felügyelet nélküli munka előnyei közé tartozott. Endre azonban nem aludt el, körül akart nézni, fel akarta mérni a terepet és az ellenőrzést a szökés szempontjából.

Az egykori tanyától nem messze egy kiserdő volt. Ahogy ezen átvágott, megpillantott egy újabb tanyát. Elmegyek odáig - gondolta magában. - Az a tanya már nincs a gazdaság területén, és ha ez sikerül, az azt jelenti, hogy minden nehézség nélkül ki lehet jutni a táborból.

Hirtelen lódobogást hallott. Egy gyors mozdulattal beugrott az útszéli árokba, és hasravágta magát. A rendőr nem vette észre, letért az útról, és ellovagolt az őrs irányába. Endre éppen visszavonult a kiserdőbe, amikor a bal oldali kukoricásnál két újabb rendőrt pillantott meg. Ezúttal azonban azok is észrevették őt. Ha nyugodtan sétál tovább, talán nem foglalkoznak vele. Ha viszont mégis rájönnek, hogy nem a dolga után járó paraszt, hanem kószáló telepes, talán félholtra verik. Endre futni kezdett. A két rendőr azonnal vágtába ugratott és utánaeredt. Száz méteres rohanás után Endre elérte a kukoricatáblát. Üldözői utána. A lovak alatt recsegve törtek a szárak, repkedtek a zsenge csövek. A kukoricáson túl egy nagy búzatábla volt, ami semmilyen takarást nem nyújtott volna. Viszont balra vagy ötven méterre műveletlen, gazos terület rejtőzött. Endre minden erejét összeszedte, hogy még odáig elérjen. Úgy érezte, kiszakad a tüdeje, aztán mikor már nem bírta tovább, végigzuhant a földön, fekve maradt, és már csak arra figyelt, hogy ne ziháljon túl hangosan. Most már mindegy - gondolta -, ha megtalálnak, úgyis agyonvernek.

Egy darabig még hallotta a lovasok mozgását, aztán csend lett. Még vagy tíz percig feküdt, ezalatt elhatározta, hogy továbbmegy. Ekkor nézett csak maga köré, hogy hol is van. Mélyen belemarkolt a földbe, és kiemelt pár szem burgonyát. Krumpliföld. A gaz azonban akkora volt, hogy egy tizenkét éves gyermeket állva is eltakart volna. Vetés óta nem kapálták meg.

Mikor elindult, már óvatosságból nem az úton ment, hanem a kukoricásban. Amikor a végéhez ért, megpillantott egy nagyobb sátrat, aztán még egyet, majd még egyet, végül egy egész sátorvárost. Megállt és kilesett. A sátrak között orosz katonák tettek-vettek, ing nélkül, fütyörészve járkáltak fel-alá.

Megkísérelhetem-e az átjutást? - gondolta. - Ha volna egy üveg pálinkám... De üres kézzel?

Hirtelen ötlettel hátrébb lépett, lehúzta ingét, cipőjét és zokniját, majd az egészet összegöngyölve letette a földre. Kihúzott egy pár kukoricát, kévébe fogta, vállára vette és megindult a sátrak felé.

Tíz méterre lehetett tőlük, amikor az egyik orosz katona megszólította.

- Hova mész?

- Hova mennék? A tanyára - válaszolta szabad bal kezével a kis tanya felé mutatva.

- Honnan tudsz oroszul?

- Negyvenötben katonákat szállásoltak be hozzánk, tőlük tanultam meg.

- Mondd meg az öregnek, hogy délután megyek sajtért és borért.

Endre biccentett és már éppen indulni akart, amikor észrevette a két lovasrendőrt közeledni. Úgy fordult, hogy a kéve takarja az arcát, bízott benne, hogy a rendőrök nem feltételezik, hogy egy menekülő ember kedélyesen társalog egy vöröskatonával. Igyekezett húzni az időt.

- Megmondom, persze hogy megmondom - válaszolta -, nagyon szívesen, rokonom az öreg. Hanem kínálj meg egy cigarettával, nincs nálam egy szál sem.

A rendőrök megközelítették a sátrakat, de aztán intettek az oroszoknak, majd megfordították a lovakat és elporoszkáltak. Endre megköszönte a cigarettát, és továbbment.

A tanyán két puli fogadta. Ledobta a kévét, körülnézett. Sehol senki. Az ajtóhoz lépett, félrehúzta a függönyt és belesett. A füstös konyha egyik sarkában egy díványon egy ember aludt. Kalapja az arcára volt borítva.

- Adjon Isten jó napot! - köszönt hangosan Endre.

- Ki az? - riadt fel az ember.

- Ne haragudjon, hogy felébresztettem, sajtot szeretnék venni. Az oroszoktól meg üzenetet hoztam, hogy délután jönnek ők is sajtért és borért.

- Jöjjön beljebb! Kicsit ledűltem, mert hajnalban kelek, aztán már ezt a meleget sem bírom úgy, mint régen. Az orosz meg nem kap semmit. Legalább ötször vittek már bort meg sajtot, de még egyszer sem fizettek. Végeztem velük, nem adok egy falatot sem. Szegény ember vagyok, kérem, a juhok nem az enyémek, csak részt kapok, de az nagyon kevés. Valamikor kétszer ennyit tartottam. Sajátot. De hát elvették mind, aztán most csak juhászkodom. Akinek csak pár juha volt, annak meghagyták. Nekem sok volt, tőlem elvették. Kinek jó ez? Igaz, ha meghagyták volna, akkor sem igen mennék velük sokra, mert úgy alakítják a legelők bérit, hogy ne érje meg gazdálkodni. Meg aztán hiába van száz juha, mire a leadásnak eleget tesz, csak a tetves subája, meg az álmatlan éjszakái maradnak. Tőlem még csak nem is erőszakkal vették el. Addig hordták a színes papírokat a nyakamra, mindenféle számítással telefirkálva, amíg meg nem untam. Ilyen adó, olyan adó, ilyen illeték, amolyan illeték, mire összeadtam, többe volt, mint a száz juh. A végén még én könyörögtem, hogy vegyék át őket, mert nem bírok fizetni. A gazdaság aztán átvette. A papírokat tűzbe vágták, én meg juhász lettem a saját birkáim mellett.

- Tehenet nem tart?

- Tehenet? Hát hol él maga, fiatalember? A tehén az nem olyan, hogy csak elvan a gyepen, mint a juh. A tehenet etetni kell. Takarmány meg nincs sehol. Aztán meg özvegy is vagyok, dolog van elég, télen még a juhot is alig tudom életben tartani takarmány híján. De abból nem lesz az idén sem. Egy hónapja elküldték az állandó munkásokat, aztán mindenféle városi úrinépet hoztak a helyükbe. Az meg ezt a munkát nem fogja rendesen megcsinálni. Na mindegy! Mennyi sajt kéne az úrnak?

- Fél kiló elég lenne.

- Itt dolgozik a közelben? Látom ruha nélkül van.

- Fát vágok a gazdaságban.

- Hát maga azok közül való? Erőszakkal hozták ide? Megmondhatja nyugodtan, nem a maga szégyene.

- Mit tagadjam, igen.

- Enne valamit? Ne szemérmeteskedjék, magának szívesen adok. Itt van egy fél cipó, egy kis szalonna, sajt, hagyma. Finom, jó sajt, kóstolja csak meg! Nem akárki tud ilyet! Erre mifelénk igencsak értik. Azért, hogy panaszkodtam, ne sajnáljon, csak egyen nyugodtan! Tudja, azért megvan a magamhoz való eszem. Kifizetem én magam a gazdaság részéből. Kicsit innen, kicsit onnan, aztán a sok kicsi sokra megy. Na de ez maradjon köztünk. Hozok egy kis bort.

- Ne fáradjon miattam.

- Nem fáradság ez. Magának szívesen adok. Én bizony szeretem, de egyedül mégsem csúszik úgy, mint kettesben.

Endrének jólesett az öreg vendégszeretete, mohón fogyasztotta az elétett jobbnál jobb falatokat. Hirtelen azonban hangos káromkodásra lett figyelmes, majd besietett a paraszt.

- Fiatalember, menjen be a kamrába! Gyorsan! Két rendőr jön. Nem tudom, magát keresik-e, de jobb, ha nem látják meg.

Endre besurrant a kamrába.

- Halló, öreg! Jöjjön csak ki! - hallatszott kintről.

- Mit akarnak már megint? Mondtam már, hogy nincsen borom, reggel óta még én sem ittam. Két üveg van, de azt magamnak tartom.

- Nem azért jöttünk. Egy embert keresünk, fél órája lépett meg a felső kukoricásnál. Az orosz katonák azt mondták, magához jött.

- Mit hallgatnak a davajokra! Hozzám nem jött senki, megmondanám a strázsamester elvtársnak. Nem szokásom a mellébeszélés.

- Éppen azért jöttünk ide, mert ismerjük magát jól.

- Ismernek ám a jó boromról.

- Nagy ravasz maga, Karcsi bácsi! Kinek viszi azt az üveg bort?

- Kinek vinném? Magamnak. Ha leszáll a lóról, kaphat egy pohárral.

- Megisszuk azt mi a nyeregben is, ha nem sajnálja tőlünk.

- Na akkor várjanak, hozok két poharat.

Az öreg megfordult, hunyorított egyet, és kaján mosollyal elindult a poharakért. Kutyák vagytok - gondolta -, de rajtam nem fogtok ki. Ismerem az elvtársakat. Egyik jobb a másiknál, ha arról van szó, hogy kapni lehet valamit. De ebből nem kaptok. Ne aggódj, téged nem itatlak meg velük. Te itt maradsz. Te meg gyere le onnan a polcról, te jó leszel nekik.

- Siessen öreg! - kiabált be az őrmester.

- Megyek már, megyek! Itt is vagyok, itt vannak a poharak.

- Maga nem iszik?

- Nekem egy kicsit korai ebéd előtt. Na, hogy ízlik?

- Ittam már ettől jobbat is - válaszolta savanyú pofával a pribék.

- Szegény embernek ilyen jut - nevetett az öreg.

- Na viszlát! Keresünk tovább.

- Aztán járjanak szerencsével! Ki fia volt az illető?

- Úgy gondoljuk, telepes. Rendes ember nem ered futásnak, ha meglát minket.

- Az biztos. Isten áldja magukat - mondta a paraszt, - és vigyen el az ördög - tette hozzá magában.

- Szabadság!

- Az kellene - dünnyögte, és befordult a konyhába. - Kijöhet fiatalember, elmentek. Megitattam velük a legrosszabb boromat. Szeretem a bort, de ez olyan savanyú volt, hogy hozzá sem tudtam nyúlni. Így most már nyugodtan ebédelhet tovább. De hadd kérdezzem meg, mi szél fújta magát felém. Mert hogy nem a sajtért jött, az biztos, hiszen az oroszoktól tudta csak meg, hogy van nálam. Igazam van?

- Igaza van, az utat szeretném tudni Debrecenbe.

- Kelet felé minden út oda vezet. De a legjobb, ha a vasúti töltést követi. Azt nem ajánlom, hogy a töltésen menjen, mert az tele van oroszokkal. Vigyáznak a kifelé haladó vonatokra. Hogy miért, azt nem kell mondanom. Viszik a magyar nép ajándékát. Most akar indulni?

- Szó sincs róla, hiszen nem is vagyok felöltözve. Inkább azon gondolkozom, hogy már indulnom kell vissza a társaimhoz.

- Ha tud várni egy pillanatot, csomagolok egy kis útravalót. Ezt a szép kerek sajtot. Így ni! Egy pár napra elég lesz.

- Mivel tartozom a jóságáért?

- Jó szóval, az mindennél többet ér. Csak nem gondolja, hogy pénzért adom magának? Milyen ember lennék, ha egy fillért is elfogadnék magától? Csak arra vigyázzon, hogy meg ne fogják a rendőrök, mert akkor én is bajba kerülök.

- Megdolgozott maga ezért a sajtért becsületesen, megkérheti az árát.

- Az egyik részéért megdolgoztam, a másik részét az Isten adta. Tudja, hogy szokás mondani? Ezt maguknak is meg kell tanulni. Ebben a világban a becsületes embernek felkopik az álla. És hogy mi a becsületes vagy nem becsületes, nem mi kevertük össze, hanem az új urak, vagy elvtársak, ahogy akarja, nekem egyre megy. Na nem tartom fel, csak egyet hadd kérjek, mondja meg az oroszoknak, hogy ingyen nem adok semmit. Forint nélkül nincsen se bor, se sajt.

Ahogy az öreg kikísérte Endrét, az egyik bokorból Csuli szaladt eléjük. A kutya örömében a nyakába ugrott, megnyalta a kezét, körülszaladta, majd újra meg újra ráugrott.

- Honnan ismeri magát ez a kutya?

- Ott volt nálunk a tanyán, amíg a rendőrök el nem üldözték. Jó patkányfogó.

- Egy hete, hogy idejött, a combja át volt lőve, de amint látom, rendbejött. Vigye el, ha akarja.

- Köszönöm, viszem is.

Endre elbúcsúzott, és elindult visszafelé. Az oroszoknak átadta az üzenetet, amit azok káromkodva fogadtak, és nemsokára visszaért a gazdaság területére. A kukoricásban felöltözött, és jó húszperces gyaloglás után megpillantotta társait. Útközben nem találkozott senkivel, csak messziről látott két lovasrendőrt, de azok nem vették őt észre.

A kis csapat élénk derűvel fogadta, elsősorban Csuli miatt, akit már mind halottnak hittek.

- Hova tűntél? - érdeklődtek.

- Nem érdekes. Inkább ezt nézzétek! Gomolya, legalább három kiló.

- És a kutyát hol találtad meg?

Endre végül elmesélt mindent, a rendőröket, az oroszokat, az öreget és a kutyát. Közben a szerszámok a földre kerültek, és csakhamar darabokban volt a nagy kerek sajt. A lakomából Csuli sem maradt ki, a sajt héjának egy kis részét ő kapta, de nem sokat, mert a kiéhezett férfiak mindent megettek.

- Rendőrök nem jártak itt?

- Kétszer is, de nem szóltak semmit. Azaz az egyik megkérdezte, hányan jöttünk ki, amire mi mondtuk, hogy öten. Ok látták, hogy tényleg annyian vagyunk, így szó nélkül elmentek.

Este hatig az összes tuskót kivették. Közben a kocsi is megjött, és négy tuskó kivételével felpakolták a fát. Az ismeretlen vevőknek a legnagyobbakat hagyták hátra.

A nap már lemenőben volt, amikor a brigád tagjai messziről megpillantották a Pockost. A meleg, a szokatlanul nehéz munka kimerítette őket. Holtfáradtan, szótlanul lépkedtek.

Az esti szél friss szénaillatot hozott a mezőkről.

 

IX.

Az aratás nagyban folyt a gazdaság egész területén. A telepesek apraja-nagyja ki lett vezényelve. A munkát három kombájnnal, öt aratógéppel és több tucat kézi kaszással végezték. A kombájnokat szakemberek kezelték, de az aratógépekre már telepeseket ültettek. Bár a munka haladt, minőségről nem lehetett beszélni. A kézi kaszások közül egyesek valósággal kapáltak. A kalászokból szóródott a mag, mert az életlen kasza nem vágta el a szárat, hanem végigcsúszott rajta, és csak a fejet tépte le. A brigádvezetők ordítoztak, káromkodtak, szitkozódtak, de ez sem segített. Nem volt, aki értett volna a kaszák kikalapálásához vagy kifenéséhez. Tíz kaszásra három kaszakő jutott.

Ilyen nagy arányú pocsékolást, amit a helytelen munka eredményezett, szem még nem látott. A táblára kivezényelt telepeseket kíméletlenül hajszoló brigádvezetők csak a munkatempóra ügyeltek. Megállás nem volt, a napi munkaidőt tizenkét óráról tizennégyre emelték, sőt egyes táblákon látástól vakulásig dolgoztak. Ha valaki kidőlt, azzal sem törődhetett senki. Legjobb esetben a brigádvezető megengedte, hogy az árnyékba vigyék. Ilyen esetekben ő volt az egyedül illetékes annak megállapítására, hogy aki rosszul lett, valóban beteg-e, vagy csak szimulál. Az eredmény majdnem mindig a kedélyállapotától függött.

A férfiak kaszáltak, a nők meg kévébe szedték a ledöntött sorokat. Egy-egy táblán néha százan is dolgoztak. Megjelentek a tizennégy éven aluli gyerekek is, ők hordták a vizet. A gazdaság főagronómusa ugyan tiltakozott munkába állításuk ellen, de a rendőrséggel szemben ő is tehetetlen volt. Később ugyan kiderült, hogy csak azért tiltakozott, hogy ne kelljen a gyerekeknek is órabért fizetni, titokban maga a gazdaság vette rá a rendőrséget, hogy hajtsa ki őket a földekre vizet hordani. A nyolc- és tízéves gyerekek tízliteres kannákban hordták a vizet, sokszor három-négy kilométeres távolságból.

Az ország várta az új termést, szükség volt az életet adó gabonára, melynek egy jó része azonban szétszóródott. De nemcsak itt, az ebesi állami gazdaságban, hanem az ország többi kolhozában is ez volt a helyzet. Ezek a szemek soha nem kerültek magtárba, hogy aztán később cipóként jelenjenek meg valamelyik munkáscsalád asztalán.

De talán nem ez, nem a kenyér volt pillanatnyilag a fő gond. Hogy lesz-e elegendő gabonája, kukoricája, vagy elég nagy állatállománya az országnak, ez pillanatnyilag másodrendű kérdés volt. Kit érdekelt most az, hogy a hét kombájnból csak három, és a gépállomáson nyilvántartott aratógépekből csak öt volt üzemképes, hogy a tizennégy aratógépből kilencet a rozsda mart a traktorállomás udvarán? Kit érdekelt, hogy a hiányzó alkatrészeket úgy pótolták, hogy két aratógépből egyet csináltak, vagy egyet sem? Az, hogy a kaszák kikalapálatlanok és életlenek voltak? Senkit.

A hatóságokat most csak az ezerkétszáz ártatlan ember fogvatartása és sanyargatása érdekelte. A gazdaságot meg csak az elvégzett munka mennyisége, a minél előbbi betakarítás. A minőséggel senki sem törődött. Mindennél fontosabb volt idejében jelenteni az illetékeseknek a betakarítást. És még így is minden késett. Az aratás még félig sem volt kész, és a gazdaság már jelentette a befejezését. Kimutatásaik semmiben sem fedték a valóságot. Hamis adataik túltermelést mutattak ki, aminek az lett a következménye, hogy a gazdaság állandóan deficitben volt. A gabonahiány egy részét azzal próbálták pótolni, hogy a telepesek részére fenntartott fejadagot csökkentették, a papíron kiutalt mennyiségnek csak a felét kapta meg a konyha.

Az aratással egyidőben megkezdődött a behordás is. Látástól vakulásig nyikorogtak a kerekek, pöfögtek a traktorok, hordták a kévéket, tűntek el a keresztek a földekről. Három gép végezte a cséplést a tehenészet udvarán. Endre és Balina, a volt államügyész, már három napja együtt dolgozott, etetők voltak az egyik cséplőgépen. Reggel négy órakor kezdték a munkát és kisebb megszakításokkal este kilenc óráig dolgoztak. A nagy meleg, a szokatlanul nehéz munka mindkettőjüket alaposan kikészítette. A rossz koszt és az álmatlan éjszakák szintén hozzájárultak kimerültségükhöz.

- Gyuri, én nem bírom tovább - szólt Endre.

- Akarod, hogy én etessek, te meg adogatod a kévéket? Vagy mit csináljunk? Kérjünk váltást?

- Ameddig le nem fordulunk innen; addig nem váltanak le.

- Akkor mit csináljunk?

- Beleengedjük az egyik villát a dobba.

- Megcsinálod?

- Fél óra múlva ebédidő. Kisorsoljuk, jó?

- Rendben van!

Ebédszünet alatt sorsot húztak. Endre húzta a rövidebb szalmaszálat, tehát neki kellett vállalnia a végrehajtást. Az idő múlt, újra felvették a munkát. Délután négy óra volt, és Endre még mindig várt. Balina már egy fél órája nem szólt hozzá, nagyon haragudott rá. A víz csak úgy patakzott mindkettőjükről. Endre körülnézett. A cséplőgéptől húsz méterre rendőr állt.

- Nem bírom tovább! - szólt Endre.

- Ha nem dobod bele a villát, te esel bele, beleszédülsz. Ne húzd az időt!

- Kérjek váltást? Megpróbáljam?

- Hülyeség! Váltást úgysem adnak, és ha azután dobod bele a villát, rájönnek a szándékosságra. Ezeknél nem lehet emberségre számítani. Ha én húztam volna a rövidebbet, már régen a hűvösben ülnénk.

Endrét még jobban elöntötte a verejték. Félt, hogy tette majd kitudódik, és így tervei fölborulnak. Elviszik, bezárják, és ki tudja, mikor látja viszont a családját.

- Nincs lelkierőm - mondta Gyurkának.

- Itt a kulacs, igyál egy kis vizet! Bánom is én, csinálj, amit akarsz! Gyáva vagy.

- Köszönöm!

Endre átvette a kulacsot és a szájához emelte, az átmelegedett vizet azonban mindjárt ki is köpte. Minden porcikájában remegett, minden pillanatban várta, hogy leszédül. A gép tovább zúgott. Endre ledobta a kulacsot és tovább etetett.

- Értesíteni kellene a kéveadogatókat, hogy ügyeljenek a szíjakra, mert ha hirtelen leáll a dob, széjjelvágódnak, és megsérthetnek valakit - szólt le Gyurkához.

- Majd én szólok.

- Siess! Talán még egy percet kibírok.

Balina intett az egyik telepesnek, és a földön heverő kulacsra mutatott. Amikor az felnyújtotta a frissen töltött kulacsot, Gyurka megsúgta neki tervüket. Balina elhúzta a száját, agyongyötört arca eltorzult. Csak Endre tudta, aki ismerte barátjának mimikáját, hogy mosolyog.

Endre újabb kévét dobott a dobba. Balina minden mozdulatát figyelte. Endre egy pillanatra jobban meghajolt, és a kévével együtt felemelte villáját is. Balina két nagyobb kévét emelt fel, hogy eltakarja. A következő másodpercben Endre a kévével együtt elengedte a villát is. Recsegés, ropogás hallatszott, a szíjak lepattantak és a gép megállt.

- Állítsák le a motort! - kiabálta a brigádvezető. - Mi történt? Mit csináltak ott a dobon?

- Beleesett a dobba egy villa - válaszolta Balina.

- Jól nézünk ki! Hogy történt?

- Lazán volt megkötve a kéve, és közécsúszott a villa feje.

- Jöjjenek le a tetőről! - kiabálta a brigadéros.

Endre és Gyurka összenéztek, meg voltak elégedve az eredménnyel. A brigádvezető káromkodva mászott fel a cséplőszekrény tetejére. Az ügyeletes rendőr is közelebb jött, de nem avatkozott bele a dologba.

- Magát sem engedném többet a dobhoz - kiabálta a brigádvezető. Endre felé fordulva. - Két balkeze van! Ügyetlen városi senkiházi! Meg fogja fizetni a kárt, nem ússza meg olcsón! Inkább maga esett volna bele, nem csinált volna annyi kárt. Nem ilyen emberek kezébe való a villa, mondtam én azt mindig... de hát... jobb erről nem is beszélni. Mit ácsorognak? Menjenek innen!

- Hova menjünk? - kérdezte Balina.

- Hova? Menjenek a gépállomásra, és mondják meg a vezetőjének, hogy jöjjön ki, ha lehet azonnal. A végén még felgyújtják a kazlakat is! Szabotálók!

- Gondolja az elvtárs, hogy szándékosan dobták bele a villát? - kérdezte a rendőr a brigádvezetőt.

- Nézze, azt nem merném kijelenteni. Lehet, hogy igen, de ezt határozottan állítani nem lehet. Öreg szakmunkásokkal is történt már ilyesmi.

- Hogy hívták ezeket az embereket?

- Honnan tudjam? Annyian vannak, mint égen a csillag. Két telepes, nem elég? Menjen utánuk, ott mennek.

- Nézze, ha magának mindegy, nekem is az.

- Mi a fenét csináljak? Mondjam azt, hogy szándékosan dobták bele? Veressem meg őket, zárassam be? És ha mégis véletlen volt? Az én lelkemen ne száradjon! Ha maga akarja, jelentse a törzsőrmesternek, de én nem tanúskodom. Nem láttam semmit, mint ahogy nem is láttam. Maga is itt volt, látott valamit?

- Nem figyeltem én őket. Ki számított ilyesmire?

- Nem hiszem, hogy két napnál előbb elindulunk ezzel a géppel mondta a brigádvezető, mikor átnézte a dobot.

Valóban, a gép aznap már nem indult meg. Endre és Balina új beosztást kapott, újra cséplőgéphez kerültek ugyan, de nem a dobra, hanem a pelyvázóhoz. Ez a munka, bár semmivel sem volt porosabb az előzőnél, lényegesen könnyebb volt.

- Nem ilyen ember kezébe való a villa - ismételgette Gyurka a brigádvezető szavait, és nevetve Endre vállára ütött. - Féltél, mi?

- Hát nem volt könnyű.

- Megnyugodtál?

Aznap valahányszor találkozott a tekintetük, nem bírták ki nevetés nélkül.

- Egy ellenséggel kevesebb van - jegyezte meg Balina a békésen álló cséplőgépre mutatva.

 

X.

Egy hónap telt el azóta, hogy a tábort felállították. Ezalatt az egy hónap alatt négy telepest vittek ki az ebesi temetőbe. Három természetes halállal halt meg, egy öngyilkos lett. Gyászszertartás nem volt, a törzsőrmester nem engedélyezte. A halottat csak a legközelebbi hozzátartozója kísérhette utolsó útjára. A koporsót a gazdaság asztalosműhelyében készítették, az árát behajtották a halott hozzátartozóján. Ha nem volt készpénze, levonták a béréből.

Megrendítő volt egy-egy ilyen temetés. Egy használaton kívüli szerszámoskamra helyettesítette a halottasházat. A kamra az egyik kukoricás szélén állt, távol a tanyáktól. A halottat a padlóra szórt szalmára terítették, amíg el nem készült a koporsó. A telepesek csak eddig jöhettek, innen tovább már csak egy hozzátartozó mehetett. Amikor megjött a szekér, amibe rendszerint csak egy ló volt befogva, négyen feltették a koporsót, ráhelyezték a mezei virágokból készült csokrokat, kis koszorúkat, aztán megindult a gyászos menet. A kitelepítettek mindaddig ott álltak egy helyben, amíg a kocsi el nem tűnt. A bakon a kocsis mellett géppisztolyos rendőr ült, amennyiben nem lóháton jött. A koporsó mellett kuporgott négy telepes is, ők voltak a sírásók.

Az első alkalommal, amikor Zákányt temették, csak a feleségét engedték ki a temetőbe. A második temetésnél hárman mehettek, a harmadiknál és a negyediknél azonban nem volt senki a rendőrökön és a sírásókon kívül. A harmadik és a negyedik halott magányos ember volt, nem volt hozzátartozójuk. Az utóbbi egy beteg, öreg nyugdíjas volt, akit a rendőrök négyszer is megvertek. Egy reggel felakasztva találták az egyik épület padlásán. Öngyilkos lett.

A betegek száma napról napra nőtt. A hiányos koszt, az álmatlanság, a nehéz és túlfeszített munka kimerítette az embereket. A balesetek mindennaposak voltak. Az orvos azonban még mindig csak hetenként egyszer jött, csütörtökön. Akivel szerdán történt baleset, annak szerencséje volt, már ha ezt annak lehet nevezni, mert csak huszonnégy órát kellett várnia. A törzsőrmester még súlyos esetekben sem engedélyezte a kórházba szállítást, egy alkalmat kivéve, amikor egy fiatal mérnökön traktor ment keresztül, ő azonban még aznap meg is halt. Az elsősegélyt, ha az orvos nem volt jelen, a szegedi fodrásznő nyújtotta, természetesen minden szakértelem nélkül.

A tanyák körül felhalmozódott a szemét, a patkányok és egerek száma egyre nőtt. Az egykori istállókban és ólakban milliószámra keltek ki a legyek és mindenféle egyéb rovarok, amelyek teljesen lehetetlenné tették a normális pihenést.

A koszt valamicskét javult, de távolról sem volt kielégítő. Egyesek úgy pótolták a hiányosságokat, hogy krumplit loptak a gazdaság földjéről, és levest csináltak maguknak. Az ügyesebbek paprikát, sárgarépát, uborkát és hagymát is szereztek. Korlátozott mennyiségben lehetett kenyeret venni a boltban, azt is ötven százalékos felárral. A gazdaság által fizetett bér nem tette lehetővé, hogy számottevően javuljon az élelem. Az új vezetőség azonban annyit elért, hogy néha-néha hús is került a levesbe vagy a főzelék mellé.

A levelezést csak megígérte Borsi, de nem engedélyezte. Az átadott leveleket kivétel nélkül megsemmisítette. A telepesek egy része teljesen lerongyolódott, ruháik cafatokban lógtak, lábbelijük szétmállott. Kivételt azok képeztek, akiknek sikerült egy-két darabbal többet hozniuk. A ruhában való alvás gyorsan kikészítette még a legjobb szövetet is. Egyesek csak akkor vetkőztek le, ha tisztálkodtak, egyébként éjjel-nappal ugyanazt a ruhát viselték. A tű és a cérna képviselte a legnagyobb értéket. Alsóneműiket és egyéb ruhadarabjaikat hideg vízben mosták, sok esetben szappan nélkül. Szappant ugyan lehetett kapni a boltban, de csak patikai áron. Egyébként legalább harminc százalékkal drágább volt minden, mint a kinti életben. A törzsőrmester parancsára csapták hozzá a kiskereskedelmi árhoz ezt a harminc százalékot, azzal az indokkal, hogy a boltnak tőkére van szüksége, különben nem bírja növelni a raktárt. Annak ellenére, hogy a boltnak alig volt pénze és áruválasztéka, mégis megindult. Ezzel szemben a telepesek pénze erősen fogyott. Ebben az időben az országban mindennek szabott ára volt, és az árdrágításért a legszigorúbb büntetést helyezték kilátásba. Ez, úgy látszik, nem vonatkozott az emberi jogaiktól megfosztottak boltjára. Hiába volt egy csomag gyertyára ráírva, hogy fogyasztói ára 2 Ft, a kis üzletben 2,60-ba került. Az árellenőrök ide soha nem jöttek, a hatóság inkább arra ügyelt, hogy az üzletből nem menjen ki olyan cikk, ami nincs felárazva. Teljesen nyilvánvaló volt mindenki előtt, hogy itt egy bűnös játék folyik az amúgy is kiéheztetett és lerongyolódott telepesek számlájára.

Megromlott az emberek egymás közötti viszonya is. A tábor vezetőségéből egyesek, beleértve az elnököt, alelnököket, adminisztrátorokat és bevásárlókat, azon voltak, hogy beférkőzzenek a törzsőrmester bizalmába, és ezáltal kivételezett helyzetbe juttassák magukat. Ezek még besúgásra is vállalkoztak. Egy ideig nehéz volt őket felismerni, de később mindegyikről kitudódott. Az ilyenek főleg a volt párttagokból verbuválódtak.

Az egy hónap alatt kétszer volt vihar, ami komoly szenvedést mért azokra, akik a sátrakban és a színek alatt laktak. Szinte minden sátor beázott, de volt olyan is, amit a vihar egyszerűen elsodort. A színek tetejét is elbontotta a szél, és szétszórta az alattuk lakók amúgy is szegényes holmijait. A falakat helyettesítő pokrócok papírszalvétaként repkedtek a levegőben. Szerencsétlen lakóik állva aludták végig az éjszakát, mert nem volt annyi száraz hely, hogy lefeküdhettek volna.

Panaszkodni nem lehetett, mert nem volt kinek. Minden a törzsőrmester kezében volt. Ez a huszonkét éves, tanulatlan suhanc élet és halál ura volt a táborban.

Ezek voltak az állapotok egy hónappal a tábor felállítása után. A szülők egész nap a földeken, a gyerekek meg szanaszét a gazdaságban.

Endre elérkezettnek látta a pillanatot, hogy cselekedjen. A tábort itt kell hagynia, mert másképp nem segíthet sem magán, sem a társain. Jolánnal kitervelték a részleteket. Hogy pénzhez jusson, eladta karóráját, töltőtollát és pecsétgyűrűjét, ezeket előrelátóan elrejtette az első motozás alkalmával. Szándékukról nem szóltak senkinek, hiszen a legkisebb elővigyázatlanság is keresztülvághatta volna tervüket. És senki nem tudhatta, kiben bízhat meg igazán.

Abban is megállapodtak, hogy nem este szöknek, hanem a reggeli órákban, rögtön a munka felvétele után. Ezekben a napokban egy vihartól megrongált kazal rendbetételén dolgoztak, ami lehetőséget kínált tervük kiviteléhez.

1952. augusztus 6. volt. A vacsora után összecsomagolták, amijük volt, és lefeküdtek aludni.

 

XI.

Reggel korán ébredtek. Mielőtt azonban elindultak volna a munkába, Jolán felébresztette a gyerekeket, és meghagyta nekik, hogy ne mászkáljanak el a tanyáról, mert visszajön értük. Megígérte nekik, hogy reggeli után kirándulni mennek.

Öt óra előtt pár perccel mindenki ott volt a központi tanyán. Takácsék megint a kazlazáshoz kerültek. Harminc telepest osztottak be ehhez a munkához, húszat az elevátorokhoz, és tízet a megrongált kazlak kijavításához. Endréék ez utóbbi csoporthoz kerültek, ami azt jelentette, hogy felügyelet nélkül dolgozhattak. Öt kazal volt, tehát egyhez-egyhez két ember jutott. Ez remek alkalom volt a szökéshez, mert más beosztásban nem hagyhatták volna ott észrevétlenül a munkahelyet.

Endre hozott egy létrát, és felmásztak a kazal tetejére. Félóra munka után kivette Jolán kezéből a villát, és beleszúrta a kazalba.

- Indulhatsz a gyerekekért!

- Jól meggondoltad, Bandi?

- Én igen, de ha te...

- Szó sincs róla. Megyek. Már itt sem vagyok - mondta Jolán és megindult lefelé a létrán.

- Ne hozz magaddal semmit! - kiáltott utána Endre.

Alighogy Jolán eltűnt, megérkezett a reggelis kocsi. Endre intett a kocsisnak, hogy nem kívánja átvenni. Az továbbment.

Az idő kitűnő volt. Az éjjeli nyugati szél hozott magával egy kevés felhőt, így a nagy meleg mintha csökkent volna. Az utakon nyüzsögtek a kocsik, traktoros vontatók és egyéb szállítóeszközök. Búgtak a cséplőgépek, teltek a zsákok az életet adó gabonával.

Hat óra lehetett, amikor Jolán visszaért a két gyerekkel. Endre leereszkedett a létrán, és rájuk mosolygott.

- Minden rendben? - kérdezte.

- Amint látod, itt vagyunk. Indulhatunk?

- Mehetünk!

Endre ing nélkül, vasvillájával a vállán ment elől, utána Jolán és a gyerekek. Jolán blúza és Endre ingje a táskába került.

- Miért visszük a villát? - kérdezte Jolán.

- Munkába megyünk - nevetett Endre. - A határ tele van behordást végző kocsikkal, ki tudja, mi melyikhez tartozunk. Megtévesztésnek nagyon is jó.

A két gyereknek tetszett a kirándulás, hol előreszaladtak, hol meg hátul voltak, virágot szedtek, nevetgéltek. Endre és Jolán azonban hallgattak. Gondolataikba merülve szó nélkül taposták a vastag porral borított utat.

Lesz-e kiút? És ha igen, befogadja-e őket a pesti barát? Nem hiábavaló vállalkozás az egész? Talán jobb lenne, ha mindjárt visszafordulnának. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatták őket.

- Nem lenne jobb, ha egyedül mennék? - kérdezte Endre.

- Nem, mert ha téged egyedül fognak el, bezárnak, esetleg kivisznek az országból, és soha többé nem látjuk egymást. Így vagy mind a négyen kiszabadulunk, vagy együtt viseljük tovább a nehézségeket. A gyerekek már nem olyan kicsik.

- Bátor vagy. Szeretlek.

Az ég nemsokára kitisztult, és a nap teljes erejével sütni kezdett. A szökevények szíve telve volt reménnyel és aggodalommal. Remélték, hogy megszabadulnak, és féltek, hogy idő előtt felfedezik szökésüket.

Az első keresztútnál elfordultak a vasút felé. Itt találkoztak először két kocsival. A kocsikon telepesek ültek, akik kézmozdulattal üdvözölték őket. Negyed óra múlva elérték az első nagyobb kukoricást. Ezt elhagyva egy kisebb keresztúthoz értek, ami ötszáz méterre lehetett a vasúti töltéstől, és azzal párhuzamosan haladt. Kétszáz méter után újabb kukoricatáblák közé kerültek.

- Maradjunk az úton? - kérdezte Jolán.

- Még egyelőre igen, könnyebb a gyaloglás.

- Mennyire van Debrecen? Hol tesszük le a villát?

- Debrecentől 8-10 km-re lehetünk, de még mindig a gazdaság területén vagyunk. Ha kijutottunk, majd elhagyjuk valahol a villát.

A gyerekek már nem élvezték a "kirándulást", panaszkodtak, hogy fáradtak és szomjasak. Az erős nyári nap, a por nem tette számukra könnyűvé az utat. Kénytelenek voltak pihenőt tartani egy kukoricásban, ahol Jolán megetette és megitatta őket.

Hirtelen hangokat hallottak az út felől. Endre figyelt. Jolán intett a gyerekeknek, hogy maradjanak csendben, és igyekezett valamit elcsípni a beszélgetésből.

- Két kerékpáros rendőr - súgta Endre.

A rendőrök pont előttük álltak meg, minden szavukat tisztán lehetett hallani. Az egyik a törzsőrmesternek azt az eljárását kifogásolta, hogy megtartotta a telepesektől elvett kerékpárt, holott neki már volt, és eltüntette az összes fényképezőgépet. Mivel a telepeseknek átvételi elismervényt nem adott, nyugodtan szétoszthatta volna őket a többi rendőr között.

- Nem járt el elvtárshoz illően - jegyezte meg a másik.

A rendőrök távozása után Endréék még vártak tíz percet, csak aztán indultak el. Most azonban már nem mentek ki az útra, hanem a kukoricásban maradtak. Itt sokkal nehezebb volt menni, a levelek vágták a bőrüket, a gaz meghaladta a fél métert, de sokkal biztonságosabb volt. Újabb rendőrök lovagoltak végig az úton, de ezek sem vették észre őket. A kukoricás végénél Endre kilépett az útra, és megpillantotta az oroszok sátrait. Egy pillanatra meglepődött, mert nem is mert arra gondolni, hogy ilyen hamar elérik a gazdaság határát. Azonban csakhamar rájött, hogy az orosz tábor nem jelenti feltétlenül a birtokhatárt, hiszen a katonák nem őket, hanem a vasúti töltést őrzik. Száz méter után az út kettévált, a főút egyenesen ment tovább, egy leágazása pedig jobbra kanyarodott. Ok erre tértek rá, hogy elkerüljék az oroszokat. Az út végén megpillantották az első tanyát.

- Az már nincs a gazdaság területén. Jobb állapotban van annál, semhogy állami kezelésben legyen - nevetett megkönnyebbülten Endre.

A tanyától mindössze ötven méterre álltak a sátrak. Félmeztelen katonák járkáltak közöttük. Észrevették őket, de nem törődtek velük. Egy vasvillás ember asszonnyal és két gyerekkel nem volt gyanús látvány errefelé, nyilvánvaló volt, hogy nem akarják felrobbantani a vasutat. Őket meg más nem érdekelte.

Ahogy az ágakból font kerítéshez értek, Jolán bekiabált, de senki nem jött elő. Kinyitották a kiskaput, és egyenesen a kúthoz mentek. Nyikorgott a gém, és csakhamar fent volt a zöldesbarna színű faveder. Jolán megmerítette az üvegeket, odanyújtotta a gyerekeknek, és kissé megkönnyebbülten Endrére mosolygott. Ő cigarettát vett elő és rágyújtott.

- Gondolod, hogy kint vagyunk? - kérdezte Jolán.

- Egészen biztos, de a város még legalább nyolc kilométerre van - válaszolta Endre, majd a villát beleszúrta a földbe. - Ezzel fizetjük meg a vizet - mosolygott.

Ahogy elhagyták a tanyát, az út jobbfelé kanyarodott, és ötszáz méter után kiértek a Biharkeresztes-Debrecen országútra.

- Most mit csináljunk?

- Nem tudom, elinduljunk-e gyalog? Sok a kocsi, autó, biciklista, könnyen összetalálkozhatunk valamelyik táborbeli rendőrrel. Kéredzkedjünk fel valamelyik kocsira.

Egy ideig vártak. A szekerek jöttek-mentek, a forgalmat alaposan megnövelte a behordás. Emeletnyi magasságig megrakott szekerek nyikorogtak a teher alatt, a bakokon napbarnított arcú férfiak vagy nők szorongatták a gyeplőt.

- Szívesen felülnék egy ilyen kocsira - nevetett Jolán -, csak azt nem tudom, hogy másznék fel a tetejére?

- Nézd, ott jön egy, ami nincs megrakva. Néhány kéve tavalyi nádat visz csak. Majd ha ideér, leállítom. Várjuk meg.

- Adjon Isten jó napot! - köszöntötte Endre a bakon ülőt.

- Maguknak is - válaszolta az öreg, és megállította a lovakat.

- Ha lehetne...

- Tudom, mit szeretne az úr, de én nem megyek messze, csak ide a Vértes tanyáig. Meddig mennek?

- Debrecenbe készültünk.

- A Vértestől még négy kilométerre van a város széle, ha akarnak, felülhetnek, onnan aztán majd gyalog mennek tovább.

Endréék felültek, a szekér megindult. A lovak patkói ütemesen verődtek az aszfalthoz. A paraszt kettőt suhintott az ostorral, és a lovak ügetésbe váltottak.

- Hova valósiak? - kérdezte a kocsis egy kis szünet után.

- Pestiek vagyunk - igyekezett Endre minél rövidebben válaszolni, nehogy elhibázzon valamit.

- Kinél jártak erre?

- Egy távoli rokonomnál.

- Hogy hívják a rokonát? Én mindenkit ismerek errefelé.

- Nem hiszem, hogy ismeri. Nem régen jött ide, a kis bekötőúttól ötszáz méterre van a tanyája. A gazdaságban dolgozik.

- Nem tudom, melyik tanyára gondol, de mindegy. Úgy kitekerték mindennek a nyakát, összevissza költöztették az embereket, hogy lassan már én sem fogom magam kiismerni, pedig itt születtem.

Az öreg megszorította a gyeplőt, hátrafordult, végignézett Endrén, majd alaposan végigmérte Jolánt és a gyerekeket is. Amikor előrefordult, mélyet sóhajtott és újra a lovak közé legyintett. Többet aztán nem szólt semmit. Endre is hallgatott.

Hirtelen megállt a kocsi. Az első pillanatban Endre arra gondolt, megérkeztek, azonban hamarosan észrevette, hogy sorompó van előttük. Az öreg a sorompótól jó kétszáz méterre állt meg, mintha nem akart volna az ott várakozó kocsik közé keveredni. Elővette a pipáját, megtömte és rágyújtott.

Rövid várakozás után elindultak. A távolban nemsokára feltűntek a város tornyai. Elhaladtak a hármas kilométerkő mellett. Egy útszéli csárda elhagyása után a paraszt megfékezte a lovakat, rágyújtott a közben kialudt pipára. Endre azt várta, hogy megállnak, de a kocsis újra a lovak közé csapott. Mégis bevisz a városba - gondolta magában.

- Tíz perc múlva bent leszünk. Megizzadtak a lovak, lesz mit csutakolni.

- Mivel tartozom a jóságáért?

- Majd odabenn elszámolunk.

Ahogy elérték a szélső házakat, az öreg egy kocsma előtt megállt.

- Megérkeztünk kérem. Sok lett volna a két gyereknek annyit gyalogolni. Nekem is van két unokám. A fiam szegény... nincsen itthon... nem győzte a beszolgáltatást. A Csillagban van Szegeden. Gondolom hallottak a Csillagbörtönről. Lehet, hogy őszre hazajön, de az is lehet, hogy soha.

- Köszönöm a jóságát - szólt Endre és kezet nyújtott. - Mivel tartozunk a fuvarért?

- Jó szóval - válaszolta a paraszt, és megtörölte a szemeit. Aztán még egyszer megemelte a kalapját, és lassan megindult visszafelé ugyanazon az úton, amelyiken jött. Fiára és unokáira gondolt.

Mielőtt továbbmentek volna, Endre felvette az ingjét, Jolán meg rendbe hozta a gyerekeket.

- Szabadok vagyunk! - mondta mosolyogva.

- A kérdés most már csak az, meddig? Eljutunk-e Pestig? Ha már felfedezték a szökésünket, nem tudom, hogy fog sikerülni.

Fél óra múlva megpillantották az állomást. Endre a családját a parkban hagyta, ő maga meg bement megvenni a jegyeket. A budapesti gyors 11-kor indul, tehát még volt idejük. Vett egy kevés élelmet is, mert aznap még alig ettek, Budapestre meg csak délután fognak megérkezni.

Indulásig már nem hagyták el a parkot. Jobbnak látták kerülni az embereket, mert a tábori élet annyira megviselte a külsejüket, hogy könnyen felismerhette volna őket bárki, aki a keresésükre indul. A gyűrött és piszkos ruha, a lyukas cipő, az ápolatlan haj, a beesett arc elárulta volna őket.

Tizenegy órakor a pirossapkás forgalmista elindította a szerelvényt. A kupéban rajtuk kívül nem ült senki. A vonat fokozatosan gyorsított, és nemsokára elérték az ebesi határt. Endre kinézett az ablakon, és a távolban megpillantotta a porfelhőben el-eltűnő cséplősöket, a kazlat, amelynek a tetejéről reggel elindultak. Boldog volt, hogy megszabadult, bár a bizonytalanság, az ismeretlen jövő lidércnyomásként nehezedett a mellére. Milyen más lenne minden - gondolta magában -, mennyivel szebb lenne a vadrepce sárga virága, mennyivel illatosabb lenne a széna, mennyivel kellemesebb lenne hallgatni a cséplőgép búgását, ha nem így került volna ide, ide, ahol dúsabban nő az árvalányhaj, mint bárhol a világon, ahol a szarkaláb kékebb az égnél, ahol a délibáb őseink emlékét idézi. Miért gyűlöli most hirtelen ezt a vidéket? Miért nem örülhet annak, ami elébe tárul, miért kell felhősnek látnia az eget, amely kékebb és tisztább ezen a vidéken, mint akárhol másutt? Miért?

Nemsokára elérték Hajdúszoboszlót, majd Szolnokot. Szolnok után Cegléd, aztán már Budapest következett. A peronon hömpölygött a nép, lökdösték egymást, kiabáltak, cipekedtek, sőt egyesek káromkodtak is.

- Mi van itt? - kérdezte Jolán.

- Nem engednek ki a peronról - jegyezte meg egy hang. - Igazoltatnak. Képzelje csak el, meddig fog ez tartani, kettesével engedik ki az embereket.

- Jól nézünk ki! - súgta Jolán. - Nincs semmiféle igazolványunk. Mit csinálunk?

- Megpróbálunk kijutni az éttermen keresztül.

Az étterem bejáratát zárva találták. Endrének azonban remek ötlete támadt, felszállnak a Ceglédre menő vonatra, és rögtön Kőbányán leszállnak, ahonnan villamossal be tudnak jönni a városba. Pillanatokon belül fent voltak a vonaton, ami hamarosan el is indult. Néhány perc múlva Kőbányán voltak, és simán kijutottak a városba.

- Ez sikerült - jegyezte meg Endre. - Most először is átmegyünk Budára a barátomhoz. Ha otthon találjuk, remélem segíteni fog.

A Rózsadomb déli oldalán egy magányos kis villa állt. Itt lakott Endre egyik legközelebbi gyerekkori barátja. A férfi mérnök volt, felesége óvónő. Volt egy fiuk is.

Este hét lehetett, amikor becsengettek. A házigazda nyitott ajtót.

- Bandi! - kiáltott fel meglepetten. - Te hogy kerülsz ide? Gyertek beljebb! Istenem, Istenem, édes Bandikám, mindent hallottam! Borzasztó!

- Pesten rokonaim vannak, hozzájuk fogunk menni, de remélem nem haragszol meg, ha ma éjjel nálatok maradunk.

- Szó sincs róla, nem is engednélek sehova!

A két férfi összeölelkezett, és sokáig, boldogan szorították egymást.

 

XII.

Az Andrássy út elején egy háromemeletes villa áll. Ez a villa semmiben sem különbözik a negyed többi házától. Éppen olyan szürke, éppen olyan gondosan ápolt kis kert veszi körül. De talán valamiben mégis más. Bejárata a Városliget felől van, és ezt egy államvédelmis katona őrzi géppisztollyal. Rossz idő vagy tűző nap esetén behúzódik csíkos fabódéjába. Belépés előtt mindenkit igazoltat, kivéve a követség személyzetét. Mert ebben az épületben Tito Jugoszláviájának budapesti képviselete van. Az ávós gépiesen végzi munkáját, néha feljegyez valamit, néha elutasító fejmozdulattal tudomására hozza a belépni akarónak, hogy jobban teszi, ha továbbmegy. Hogy kit enged be és kit nem, illetve, hogy miért nem engedi be azt, akit nem enged be, csak ő tudja.

A képviselet rácsos vaskapuja állandóan csukva van. Endre és Jolán már egy órája figyelték a bejáratot. Ezalatt ketten mentek be anélkül, hogy az őr igazoltatta volna őket. Mindketten a személyzethez tartoztak. Két személy azonban nem jutott be, őket az ávós igazoltatás után elküldte.

- Nem fog sikerülni - súgta Endre.

- A gyerekek nélkül úgysem mentem volna be.

- Menj vissza Budára, hozd el őket! Én itt maradok és figyelem tovább a bejáratot.

Amikor Jolán elment, Endre beljebb húzódott a parkba, nehogy feltűnjön valakinek az ácsorgása. Leült egy padra és rágyújtott. Tizenegy óra körül megjöttek a többiek.

- Van valami újság? - kérdezte Jolán.

- Semmi.

Kis idő múlva azonban Endre észrevette, hogy az udvar felől kitárták a vaskaput. Pillanatok múlva feltűnt egy fekete személygépkocsi, kigördült az utcára, majd eltűnt az Andrássy úton.

- Most bejuthatunk - ugrott fel Endre -, ha senki nem csukja be a vaskaput pár percig. De máris gyerünk! Úgy teszünk, mintha arra sétálnánk, és amikor a kapuhoz érünk, azonnal befordulunk rajta. Világos?

- Igen.

Minden úgy történt, ahogy eltervezték. Az ávós utánuk kiabált valamit, de úgy tettek, mintha nem hallották volna, és gyors léptekkel az épület hátsó bejáratához siettek, ami szerencséjükre nyitva volt. Beléptek a szűk, sötét falépcsős feljárat halljába, és megindultak felfelé. A száraz és öreg lépcső minden egyes foka más hangszínben nyikorgott a négy menekülő lába alatt. Az első emeleten hiába kopogtattak, csengettek, nem jelentkezett senki. A második emeleten szintén zárt ajtókra találtak. A csengő itt is megszólalt, de senki nem nyitott ajtót.

- Menjünk feljebb! - szólt Jolán.

- Jó, és ha ott sincs senki, lemegyek az udvarba, és megpróbálok a főbejáraton át bejutni, bár ezt el szerettem volna kerülni.

A harmadik emeleten csak egy ajtó volt, amelyen egy tábla és egy madzagon felfüggesztett ceruza lógott. Endre megnyomta a csengőt egyszer, kétszer, háromszor is, és várt. Belülről lépéseket lehetett hallani.

- Jön valaki.

A zárban kétszer megfordult a kulcs, és valaki résnyire kinyitotta az ajtót, amelyet még egy biztonsági lánc is tartott.

- Kit keresnek? - kérdezte egy hang.

- A követ urat vagy a titkárát - válaszolta Endre szerbül.

- Talán az ügyvivő urat? - kérdezett vissza a hang. - Jugoszláviaiak?

- Nem, csak valamennyire töröm a nyelvet. Egyébként mindegy, kihez vezet, nem tudtam, hogy csak ügyvivői szinten képviseltetik magukat. Bocsánatot kérek.

A szerb válaszra a benti férfi lekapcsolta a láncot és beengedte őket.

- Elég jól beszéli a nyelvet - mosolygott köszönésképpen.

- Dehogy. Még gyerekkoromban ragadt rám Bácskában, Palicsfürdőn, ott nyaraltam a szüleimmel több nyáron át. Egyébként Takács Endre vagyok, a feleségem és a gyerekeim.

- Borisz Jovanovics, az ügyvivő elvtárs titkára. Ő sajnos nincs itt, pár perce ment el. Milyen ügyben keresik? Vízum?

- Nem kérem, de magam sem tudom, hogy kezdjem.

- Tessék talán beljebb jönni - szólt a titkár, és kinyitott még egy ajtót. - Üljenek le, itt kényelmesebben tudunk beszélgetni. Tessék, tessék, egészen nyugodtan helyezzék magukat kényelembe - folytatta, miközben ő maga íróasztalához ült. - Tehát miről lenne szó?

- Elsősorban meg kell mondanom, hogy szökevények vagyunk. Több mint egy hónappal ezelőtt hurcoltak el minket Szegedről egy Debrecen melletti kényszermunkatáborba, onnan szöktünk meg. Velünk együtt ezerkétszáz személyt telepítettek ki a városból. A kitelepítés szót azért használom, mert hivatalosan így emlegetik a dolgot, valójában azonban kényszermunkáról van szó. A külföldi sajtó is írt az esetről, de az igazi helyzetet nem ismerve, nem foglalkozott sokat az üggyel. A hazai propaganda természetesen mindent tagadott, még a kényszerkitelepítést is, nemhogy a munkát.

- A mi sajtónk is foglalkozott az esettel, azonban konkrét bizonyítékaink nem voltak. De folytassa, kérem.

- Arra kérném az ügyvivő urat és önt is, titkár úr, hogy az általunk elmondottakat vegyék jegyzőkönyvbe, és juttassák el az Egyesült Nemzetek Szervezetének titkárságához.

- Lehet szó róla, kérem, de először mondjon el mindent dióhéjban. Előbb azonban még szeretném tudni, hol vannak megszállva.

- Lehetne arról szó, hogy az épületben maradjunk?

- Menedékjogot kér?

- Ha lehetséges.

- Ezt meg kell beszélnem az ügyvivő elvtárssal, azonban nem hiszem, hogy huzamosabb időről szó lehetne, mert magunk sem tudjuk, meddig maradhatunk Budapesten. Gondolom, ismeri a jugoszláv-magyar viszonyt, nem kell különösebb magyarázat.

- Mindennel tisztában vagyok, éppen ezért fordultam önökhöz.

- Amint már mondtam, hallottunk az esetről, de nincsenek bizonyítékaink arról, hogy bánnak az elhurcoltakkal. Minket ez azért érdekelne, mert a déli határszélről deportáltak közül többeknek rokonaik vannak Jugoszláviában. Ezek már több esetben fordultak a Vöröskereszthez és a mi hatóságainkhoz családtagjaik felkutatása érdekében, de persze nem tudtunk segíteni. Még csak azt sem sikerült kiderítenünk, hová vannak kitelepítve. Van egyébként önnek valamilyen igazolványa?

- Sajnos nincsen, elvették az összes papírjainkat.

Két óra hosszat tartott a beszélgetés, ezalatt Endre nagyjából mindent elmondott, és megállapodtak, hogy másnap reggel megkezdik a jegyzőkönyv összeállítását. A tárgyalás befejeztével szobát nyitottak számukra, aztán lementek az ebédlőbe, ahol pompásan megterített asztal várta őket. Ebéd után visszavonultak a szobájukba, amely a Liget felé nézett. Több mint egy hónap után ez volt a második eset, hogy rendes ágyba feküdhettek.

Lefekvés után Jolán és a gyerekek hamarosan elszundítottak. Endre nem feküdt le, egy karosszéket húzott az ablakhoz, beleült, rágyújtott, és kibámult az utcára. Az emberek jöttek-mentek. A kapuban ott állt az őr, hogy ugyanaz-e, vagy egy másik, most már mindegy volt. Nagyon, de nagyon fáradtnak érezte magát, de azt is tudta, hogy nem bírna elaludni. Tisztában volt azzal, hogy a jugoszláv ügyvivőt nem érdekli sem az ő sorsa, sem a többi ezerkétszázé. Nem voltak illúziói Tito uralmának módszereiről sem. De tudta, hogy az elméleti és politikai síkon egymással szemben állók minden lehetőséget kihasználnak, hogy borsot törjenek egymás orra alá. Erre lehet építeni. Mert mi másért fogadták volna őt és családját ennyi megértéssel? Miért ajánlottak volna fel védelmet? Ha burkolt formában is, de maga a titkár tett erre célzást.

Endre tudta, hogy nem maradhatnak huzamosabb ideig a képviseleten, tehát minden lehetőt meg kell tenni, amire mód van. Sőt, amit a család érdekében ki lehet harcolni, azt még a jegyzőkönyv elkészítése előtt biztosítani kell. De milyen módon segíthetne rajta az ügyvivő? Talán... talán kiadhatna részére egy útlevelet. Sok hasznát azonban nem venné, de talán mint idegen állampolgár...? Nem lehet tudni, lehet, hogy elérne vele valamit. Bár a magyar hatóságok továbbra is magyar állampolgárként kezelnék, mert a fennálló törvények értelmében lehetséges a kettős állampolgárság. De talán könnyítene a helyzetén, igazolná a követségre történt belépését. Már ez is nagy előny - gondolta Endre. Mert ha ezt nem szerzi meg, könnyűszerrel ráfoghatják, hogy a követség hírszerzője, ami akasztófát jelenthet számára. Mi lenne a családjával?

Endre az alvókra nézett, és egy pillanatra mindenért magát okolta. Talán a kelleténél többször tett provokatív megjegyzéseket. Talán nem mutatott elég lelkesedést a röpgyűléseken. Talán nem volt elég harcos, amikor el kellett ítélni valakit vagy valamit. Ha megalkudott volna a helyzettel, ma nagy ember is lehetne. Ki tudja? De hát van az embernek lelkiismerete is! Igen, ez az, amivel sokan nem törődnek, hazaárulókká lesznek anélkül, hogy meggyőződésből cselekednének. Az ő bűnük sokkal nagyobb, mint azoké, akiket megszédítettek az ékes szavak. Elárulják hazájukat csak azért, hogy uralkodjanak mások felett, hogy jó pozíciókat biztosítsanak maguknak minden rátermettség, szaktudás és képesítés nélkül. Ezek a magukat szocialistáknak nevező elvtársak csak addig szocialisták, amíg az általuk erőszakkal fenntartott rendszer nagyobb darab kenyeret biztosít számukra. Ezek azok, akik mindig kiabálnak, egyszer egy pengőért, máskor egy nagyobb darab kenyérért. Egységről és testvériségről beszélnek, de alighogy megszületett az új délszláv föderáció, máris ellentétbe került a magát tökéletesnek tartó szovjettel. Minél több országra kényszerítik rá a diktatúrát, annál több és mélyebb lesz közöttük az ellentét.

Endre aznap már nem találkozott az ügyvivővel, sem a titkárával. A vacsorát, amit a szobájukban találtak az asztalon, jóízűen elfogyasztották. Endre azonban továbbra is csendes maradt. A teljes bizonytalanság és az a tudat, hogy ha valamit is elhibáz, csak játékszer lesz a nagyok kezében, olyan feszültté tette, hogy még családjával is nehezére esett volna a társalgás. Jolán észrevette ezt, és nem zavarta meg gondolataiba merült férjét. Nagyon jól tudta, hogy miattuk aggódik, nem a saját sorsa miatt. Endre soha nem panaszkodott, de ha családjáról volt szó, mindenre kész volt.

Másnap reggel nyolc óráig aludtak. Fél kilenckor értesítette Endrét a titkár, hogy várja az ügyvivő. Matics ügyvivő rendkívül barátságosan fogadta. Különféle cigaretták és törökösen elkészített feketekávé került az asztalra. Megbeszélték a jegyzőkönyvbe kerülő dolgokat, majd az összeállítására tértek rá. Tizenegy órakor tartottak egy kisebb szünetet, amit Endre alkalmasnak talált arra, hogy előadja kérését.

- Szóval lehet szó az útlevélről? - kérdezte, miután indokolni próbálta kívánságát.

- Igen, de akkor máris induljunk, mert ha jól tudom, csak délig vannak nyitva a fényképészek.

- És ha lefognak az utcán?

- Ott azért még nem tartunk, hogy a nyílt utcán emberrablást kövessenek el - mosolygott Matics ügyvivő.

Fél óra múlva egy fekete autó gördült ki ugyanazon a vaskapun, amelyiken Endréék tegnap bejöttek. A kormánynál az ügyvivő ült, mellette Endre, hátul Jolán a gyerekekkel. Ahogy kihajtottak az utcára, két személygépkocsi szegődött a nyomukba. Matics gyorsított, majd egy mellékutcánál hirtelen jobbra kanyarodott, úgyhogy a bent ülők a kocsi bal oldalába csúsztak. Az első kísérő már nem tudott mást tenni, továbbrobogott, de a másodiknak sikerült bevennie a kanyart, és továbbra is mögöttük jött.

- Ezért vannak ketten. Tudják, mit csinálnak - nevetett az ügyvivő. Ne féljenek, nem maguk miatt követnek, ez az én mindennapos kíséretem.

Endre ettől kissé megnyugodott, azonban változatlanul nem volt biztos abban, hogy nem fogják őket rögtön letartóztatni, amikor kiszállnak a kocsiból. Az sem tudta ezt a félelmet elűzni, hogy semmi oka nem volt feltételezni, hogy a hatóságok tudják, kik ők és mit csinálnak a képviseleten.

Hamarosan megálltak egy nagyobb áruház előtt. A mögöttük jövő kocsi szintén megállt.

- Kiszállhatunk - mondta az ügyvivő.

- Hol itt a fényképész?

- Az áruházban.

Ahogy kiszálltak, a másik autóból négy civilruhás szegődött a nyomukba.

- Nem fognak igazoltatni? - kérdezte Endre.

- Nem hiszem. Engem ismernek, magukat meg egyelőre csak figyelik. Semmi izgalom. Ha minden jól sikerül, a képek délutánra készen lesznek.

Két titkosrendőr a bejáratnál maradt, kettő viszont közvetlenül mögöttük bejött az áruházba. A fényképész percek alatt elkészítette a képeket, és máris megindultak kifelé.

- Mondtam, hogy nem lesz semmi - sóhajtott megkönnyebbülten Matics. - Ezek utasítás nélkül nem mernek semmit sem csinálni, arra meg nem volt idejük, hogy érintkezésbe lépjenek a feletteseikkel.

Amikor visszaértek a képviselethez, észrevették, hogy az ávós mellett is áll két civil. Amint áthajtottak a kapun, benéztek az ablakon, és alaposan végigmérték a kocsi utasait.

- A képekért a titkárom fog elmenni, és holnap a kezükben lesznek az útlevelek. Rendben van?

- Sajnos nem hiszem, hogy sikerülni fog elhagyniuk az országot, de remélem, hogy az útlevél a segítségükre lesz és előbb-utóbb mégis kijutnak.

Visszaérkezésük után folytatták a jegyzőkönyv összeállítását, ez még két napot vett igénybe. Endre vallomása a táborbéli állapotokról hetven gépelt oldalt tett ki. Matics ügyvivő megígérte neki, hogy egy példányt eljuttat az ENSZ-hez.

A család összesen öt napot töltött a képviseleten. Az ötödik napon Matics még közölte velük, hogy közbenjárására Kiss Károly külügyminiszter ígéretet tett nekik, hogy nem fogják őket a szökésért felelősségre vonni, ha elhagyják a követséget. Arról azonban nem volt szó, hogy elengedik őket az országból, vagy akár csak hazamehetnek Szegedre. Endrét nem lepte meg a bejelentés, hiszen tisztában volt azzal, hogy a vendéglátás nem tarthat örökké. Amit akart, amiért idejött, már elérte.

Távozáskor kaptak egy nagy zsákot, ami tele volt amerikai, angol és kanadai konzervekkel, valamint jugoszláv szalámival és kockacukorral. Búcsúzáskor Matics pénzt is adott Endrének, azzal a megjegyzéssel, hogy fordítsák ruhaneműre.

- Ha visszakerülnének a táborba, értesítsen minket a hogylétük felől, ha talál rá módot. Mi azon leszünk, hogy minél előbb kihozzuk magukat onnan, de sajnos az eredményre nem tehetek ígéretet. Az okokat ismeri.

- Köszönök mindent! - szorította meg a kezét Endre.

Távozáskor az ávós nem állította meg őket. A két "civil" ma először nem volt látható.

- Visszamegyünk a barátomhoz. Végigsétálunk az Andrássy úton, és az Oktogonnál felszállunk a hatosra.

- Megkíséreljük elhagyni az országot? - kérdezte Jolán.

- Ha nem kellene külön kiutazási engedély, egy percig sem haboznék, de így azt hiszem, ez lehetetlen.

- Nézz át a túloldalra! Az a két kocsi megint kísér minket.

- Tényleg. Talán nem lesz nehéz megszabadulni tőlük, csak érjük el a Körutat. Ott felszállunk a villamosra, leszállunk az első megállónál, és a következő szerelvénnyel megyünk tovább.

Amikor elérték az Oktogont, a két autó még mindig a nyomukban volt. Miközben ők a megállóhoz mentek, a kocsik a tér két ellentétes oldalán álltak meg, de senki nem szállt ki belőlük. A villamos nem jött, de Endre észrevette, hogy egy autóbusz közeledik.

- Szálljunk fel! - mondta egy hirtelen ötlettel. - Mindegy, hogy hova megy! - azzal kézen fogta Pétert, és felugrott a buszra. Jolán Marikával követte.

- A következő megállónál leszállunk, és villamossal megyünk tovább. Remélem érted, miért?

- Jó, de a gyerekeket nyugodtan hagyd rám, neked elég cipelni azt a nehéz hátizsákot.

A következő megállónál leszálltak. A két kocsi közül az egyik jóval az autóbusz előtt haladt, a másik elkövette azt a hibát, hogy megelőzte a lassító buszt, és közvetlenül előtte állt meg. A busztól egy méterre hatalmas hirdetőoszlop állt, e mögé bújtak el Endréék. Amikor a busz elindult, a két kocsi is elment.

- Ez is sikerült!

Endre barátja nagyon meglepődött, amikor ismét meglátta őket.

- Nagyon aggódtam miattatok, eltűntetek anélkül, hogy valamit is üzentetek volna. Hol voltatok?

- Ne kérdezz semmit, majd este mindent elmondok, most engedd meg, hogy lefeküdjek. Nagyon, de nagyon fáradt vagyok.

- Természetes, Bandikám, de azért annyit elmondhatsz, elértél-e valamit, vagy sem? Nem ismerek rád, öreg pajtás, örök életedben szerettél beszélni, mi van veled?

- Nézd, egyelőre kézzelfogható eredményről nem lehet beszélni, mindenesetre meg vagyok elégedve az eddigiekkel. Amit lehet, megtettem, ha lesz valami eredménye, az csak hetek vagy hónapok múlva lesz érezhető. Már ha egyáltalán történik valami. Semmit nem lehet ebben a helyzetben előre megjósolni.

- Rendben, nem kérdezlek tovább, előbb-utóbb úgyis elmondasz mindent. Csinálok egy jó kávét, aztán rágyújtunk.

- Te nem dolgozol ma?

- Szabadnapos vagyok, ugyanis egész éjjel bent voltam az üzemben. Két új gépet kaptunk, azoknak a felszerelését irányítottam. A nejem is mindjárt itt lesz, csak bevásárolni ment.

- Valaki csengetett! - szólalt meg Jolán.

A mérnök felugrott és az ajtóhoz ment.

- Azonnal, kérem! Tessék befáradni! Miben segíthetek az elvtársaknak?

- A vendégeit keressük. Államvédelmi Hatóság!

- Jöjjenek beljebb!

- A vendégei rokonok?

- Nem kérem, a férfi gyerekkori barátom. Együtt jártunk iskolába.

A két férfi közül az idősebb elővette igazolványát, majd felszólította Endrét, hogy igazolja magát. Ő átnyújtotta követségen kapott útlevelet. Az ávós jó ideig nézegette, majd visszaadta.

- Önök velünk jönnek! A mérnök elvtárs maradhat.

Endre nem tiltakozott, megköszönte barátjának a vendéglátást, majd megindultak a kijárat felé. Hogy találtak ránk? - gondolkozott. - Sanyi árult volna el? De hiszen ki sem ment a házból. Vagy már előzőleg értesítette az államvédelmiseket? És ha igen, miért? Félelemből? Lehetséges. De nem szabad ilyenre még gondolni sem.

- Megengednék, hogy egy pillanatra visszamenjek a barátomhoz?

- Siessen!

Endre felszaladt a lépcsőn, és beleütközött Sanyiba. Valamit akart mondani, de nem tudta, hol kezdje.

- Bandikám! - kiáltotta a mérnök, és magához ölelte egykori játszótársát.

A két férfi nem tudott szólni, hosszan tartották egymást átölelve, majd Endre hirtelen mozdulattal megfordult és leszaladt a lépcsőn.

Az utcán egy orosz gyártmányú gépkocsi várta őket. Elsőnek Jolán szállt be a gyerekekkel, majd Endre és végül a két pribék. A kocsi a Margithídon áthaladva nemsokára elérte az Andrássy utat, és a 60-as számnál megállt. A sofőr kiszállt és becsengetett. Kitárult a nagy, kétszárnyú kapu és a kocsi begördült az udvarba. Az egyik pribék utasította őket, hogy szálljanak ki. Szó nélkül engedelmeskedtek.

A másik ávós felkísérte őket az emeletre, egy üres szobába, amelyben csak egy kisebb láda állt. A szobának két ajtaja volt, az egyik, amelyiken bejöttek a folyosóról, a másik egy alig látható, valami olyasféle, amilyen a hálószobákból szokott nyílni a fürdőszobákba. A megvilágítást és a szellőzést egy-két méter magasságban levő, egészen kicsi rácsos ablak szolgáltatta. Amikor Endréék beléptek a szobába, az egyik rendőr becsapta rájuk az ajtót, és megfordította a kulcsot a zárban.

- Ránk zárták az ajtót - szólt Jolán.

- Most már mindegy - válaszolta Endre és elmosolyodott. Jolán nem vette észre, de talán jobb is volt így, nem értette volna. Endre ugyanis arra gondolt, hogy a fogvatartói elkéstek. Elkéstek abban az esetben, ha Matics ügyvivő betartja ígéretét, és továbbítja a jegyzőkönyvet. De miért is tartaná vissza? És ha a külügyminiszter megtartja a szavát, még csak bántódásuk sem eshet.

Jolán leült a padlóra, Endre pedig gondolataiba merülve fel-alá járkált. A gyerekek kinyitották a hátizsákot, egy marék kockacukrot vettek ki belőle, és jóízűen rágcsálni kezdték. Endre nem szólt rájuk, Jolán sem, mindketten arra gondoltak, hogy jobb, ha így talán kikapcsolódnak a könyörtelen valóságból. Amikor az édességet megunták, a konzerveket vették elő és ügyesen kinyitottak közülük kettőt.

Az idő múlt, és még mindig zárt ajtók mögött várták sorsuk további alakulását, jobbra vagy rosszabbra fordulását. Lassan besötétedett. A gyerekek elálmosodtak, és lefeküdtek a padlóra. Már vagy nyolc órája lehettek a szobában víz és vécézési lehetőség nélkül.

- Úgy látszik az egész éjszakát itt fogjuk tölteni - szólt Jolán.

- Az sincs kizárva - válaszolta Endre. Odalépett az ajtóhoz, lenyomta a kilincset, kopogtatott, azonban semmiféle válasz nem jött.

- Este tíz óra lehetett, amikor a kis mellékajtó zárjában fordult a kulcs. Az ajtóban egy ávós őrnagy állt.

- Jöjjenek be!

- Mindnyájan? - kérdezte Endre.

- A két gyerek maradjon.

A párnázott ajtón belépve egy tágas irodahelyiségben találták magukat. Az őrnagy az íróasztalhoz ment és leült. Jolán és Endre megálltak a szoba közepén.

- Hozza be a hátizsákot! - szólt Endréhez az őrnagy.

Endre átment érte a másik szobába.

- Takács Endre és Takács Endréné, született Kocsis Jolán?

- Igen, kérem - válaszolta Endre, és elővéve útleveleiket szó nélkül az asztalra tette őket.

- Mi ez, kérem?

- Az útleveleink.

- Nem segít az magán, tegye el! Mióta vannak Pesten?

- Július 6-án kitelepítettek Szegedről az ebesi munkatáborba, onnan jöttünk el öt nappal ezelőtt, azóta vagyunk a fővárosban.

- Miért jöttek el, és mit keresnek Budapesten?

- A táborban kibírhatatlanok a munkaviszonyok, éhezünk, a puszta földön alszunk, és napirenden vannak a verések.

- Mit kerestek a jugoszláv követségen?

- Beutazási vízumért folyamodtunk, és meg is kaptuk.

- Miért kellett ehhez ennyi időt ott tölteni?

- Nem kaptuk meg előbb.

- Mi van a hátizsákban? Arany?

- Annál értékesebb. Élelmiszer.

- Kivel tárgyaltak a követségen?

- Csak én beszéltem az ügyvivővel.

- Milyen nyelven?

- Valamennyire beszélek szerbül, megértettük egymást.

- Szóval megértették egymást? - kérdezett vissza gúnyosan az őrnagy.

- Remélem, mi is meg fogjuk érteni egymást, vagy legalábbis maguk megértenek majd engem.

Endre nem válaszolt.

- Miről beszélgettek? Mondja csak el nyugodtan! Ennyi idő alatt bizony sok mindenről lehet beszélgetni. Nem?

- Csak egyszer találkoztam az ügyvivővel, akkor a beutazási vízum ügyében tárgyaltam.

- Szóval nem akarja elmondani.

- Kérem, válaszoltam a kérdésére.

- Bővebb feleleteket várok. Megértette?

- A válaszaim pontosak és érthetőek. Többet nem mondhatok, mint amit már elmondtam, mert nincs mit.

- Ne kényszerítsen, hogy más eszközökhöz nyúljak! - figyelmeztetett az őrnagy.

- A külügyminiszter úr ígéretet tett, hogy semmiféle bántódásunk nem lesz, ha elhagyjuk a követséget. Remélem, ez nem volt pusztán üres szó.

- Kije magának ez a Juhász mérnök? Rokona?

- Valamikor együtt jártunk iskolába, ez az egész. De talán ez nem tartozik az ügyemhez.

- Kitér a válasz elől?

- Kérem, megfeleltem a kérdésre.

- Vegye vissza az útlevelét! - szólt az őrnagy, és anélkül, hogy belenézett volna, félrelökte.

- Le vagyunk tartóztatva?

- Nem, de egyelőre menjenek vissza a másik szobába!

- Több mint nyolc órája vagyunk itt a négy fal között, és ön azt állítja, hogy nem vagyunk letartóztatva?

- Mondtam, hogy menjenek vissza! - tért ki az őrnagy, majd felállt az asztaltól, odament a telefonhoz és tárcsázott.

Jolán és Endre szó nélkül hagyta el az irodát. A két gyerek a padlón aludt, fejük alatt egy-egy konzervdobozzal.

- Mi lesz ennek a vége? - kérdezte Jolán szomorúan a férjét.

- Azt mondta, hogy elengednek, ezeknek azonban nem lehet hinni. Nem vagy fáradt? Feküdj le te is, nem lehet tudni, meddig maradunk itt.

Endre leült a padlóra, Jolán melléje feküdt, és ölébe hajtva a fejét hamarosan el is aludt.

Egy óra múlva a folyosó felől léptek hallatszottak, kulcs fordult a zárban, és két férfi jelent meg az ajtóban.

- Szedjék össze a dolgaikat. Gyerünk! - kiabált be az egyik. - Melyikük piszkolt a szobába? - kérdezte a sarokba világítva, ahol a gyerekek a délután folyamán szükségüket végezték.

- Elnézésüket kérem, a gyerekek. A feleségem majd eltakarítja.

Az Andrássy út 60. előtt egy autó várakozott rájuk. Miután beszálltak, a kocsi elindult, és hamarosan megérkeztek a Markó utcai fegyházhoz. Csapódtak a nehéz vaskapuk, csikorogtak a zárak, félretolódtak a rácsok, és a Takács család nemsokára a pincében találta magát. A gyéren megvilágított betonfolyosók kísértetiesen hatottak, egyenruhás, géppisztolyos rendőrök jöttek-mentek szó nélkül. Egy szűk folyosó végén az egyik rendőr félretolt egy vasrácsos ajtót, és felszólította Endrééket, hogy menjenek be. A puszta betonfalakon kívül semmi sem volt a helyiségben. A rácson kívül egy rendőr sétált, akit láthatólag meglepett Endréék érkezése, azaz a két gyermek jelenléte.

- Miért hozták ide magukat? - kérdezte, miután a két kísérő távozott.

- Politikai foglyok vagyunk, gondolom ez elég válasznak.

- Mindjárt gondoltam. Hová viszik magukat?

- Nem tudom. Miből gondolja, hogy továbbvisznek?

- Mert ez a toloncház.

- Köszönöm a felvilágosítást - fejezte be Endre a beszélgetést.

A zárkában nem lehetett lefeküdni, mert a padlózata is csupasz beton volt, de erre nem is kerülhetett volna sor, mert hamarosan megjelent az ajtóban egy rendőr, és felszólította őket, hogy kövessék.

Felmentek a második emeletre, majd egy hosszú folyosó végén a rendőr megállt egy ajtó előtt, kulcsokat vett elő és kinyitotta.

- Tessék bemenni! Ha fáradtak, lefeküdhetnek, három ágy van a szobában, helyezkedjenek el!

Amikor elment, csak betette az ajtót, de nem zárta kulcsra.

- Mit jelentsen ez? - csodálkozott Endre.

- Úgy látszik, mégis intézkedett az ügyvivő, és a külügyminiszter állja a szavát, amire alig mertem számítani. De ne örüljünk még, ezeknél soha semmit nem lehet tudni előre - mondta Jolán. - Mindenesetre továbbra is elővigyázatosan kell viselkednünk velük. Remélem semmi rosszat nem mondtál annak az őrnagynak az Andrássy úton.

- Ott voltál, hallottad, mit mondtam. Nem mondtam semmit.

A szobában három fehér, olajfestékkel lekent vaságy volt, egy szekrény, egy asztalka, két szék és egy mosdó. Az asztalon egy kancsó víz és három pohár állt. Az ágyak rendes ágyneművel voltak ellátva, igaz, hogy az ágynemű koszos volt és büdös.

- Fektesd le a gyerekeket - mondta Endre. - Sőt, jól tennéd, ha magad is lefeküdnél. Én még egy kicsit fenn maradok.

Jolán lefektette Pétert és Marikát, és hamarosan ő is elaludt. Endre cigarettára gyújtott, kibámult a rácsos ablakon, de csak az udvarra látott. Hirtelen ötlettel az ajtóhoz ment, hangtalanul kitárta és kilépett a folyosóra. Tőle tíz méterre egy rendőr állt, aki egyáltalán nem lepődött meg, amikor meglátta.

- A budit keresi? Ott van a folyosó túlsó végén.

- Igen, köszönöm - válaszolta Endre határozottan.

Nem értem - gondolta. - Mi van ezekkel? Vagy én hülyültem meg, vagy ők. Annyi megaláztatás és embertelen bánásmód után ilyen változás! Miért? Mit akarnak tőlünk? Foglyok vagyunk ugyan, de nem ilyen bánásmódra számítottam.

Pár perc múlva újra a szobában volt, újabb cigarettára gyújtott, majd ruhástól végigdőlt az ágyon. Megpróbálta még egyszer végiggondolni az előző nap eseményeit, de alighogy a cigaretta végére ért, elaludt.

Éjfél felé járhatott, amikor valaki belökte az ajtót. Ahogy felült, Endre egy rendőrt látott belépni.

- Öltözzenek és jöjjenek velem!

- Hová visznek?

- Engem hiába kérdez, én nem tudom.

Visszavezették őket ugyanabba a helyiségbe, ahonnan este feljöttek az emeletre. A betoncella vasredőnye azonban fel volt tolva, közvetlenül előtte egy teljesen csukott, ablaktalan rendőrségi kocsi várakozott. Úgy tolatott oda a nyíláshoz, hogy azt teljesen eltakarta. Egy rendőr kilépett a cellából, és kinyitotta a hátsó ajtaját.

- Szálljanak be!

- Rabszállító autó - súgta Jolán.

Endre betette a hátizsákot, besegítette a gyerekeket és Jolánt, majd beszállt. A rendőr rájuk zárta az ajtót. Negyedórányi út után megálltak, hallani lehetett, ahogy elölről kiugrik valaki, megkerüli a kocsit, aztán kinyílt az ajtó.

- Kiszállni!

Ahogy kiléptek, látták, hogy a Keletiben vannak. Két géppisztolyos rendőr bekísérte őket az épületbe, majd a jegyek lepecsételése után felszálltak velük a debreceni személyvonatra.

- Visszakerülünk Ebesre - súgta Endre Jolánnak, majd hangosan megkérdezte az egyik rendőrt:

- Hova visznek?

- Debrecenbe. Onnan szöktek meg, nem?

- Szóval visszavisznek a táborba?

- Igen.

A rendőr utasítására Endre az ablak mellé ült, vele szemben Jolán, ölében Marikával, és Péterke, szorosan az anyjához bújva. Az egyik rendőr Endre mellé ült, a másik pedig a kisfiú mellé préselte be magát. A kocsi hamarosan megtelt. Egyetlen egy utas figyelmét sem kerülte el a kis csoport. Összebújtak, sóhajtoztak, de senki nem merte megközelíteni őket, mindenki úgy nézett rájuk, mint a bélpoklosra, bár tekintetükből részvét sugárzott. A később érkezők félhangosan kérdezgették a már bent ülőket, hogy kiket és miért kísérnek rendőrök.

Kint még sötét volt, amikor a vonat elindult. A szerelvény nagyon lassan haladt, minden állomáson megállt, az emberek le- és felszálltak, cipekedtek, lökdösték egymást, káromkodtak, sokszor percekig tartó parázs veszekedés támadt egy-egy helyért. Cegléd előtt már-már kibírhatatlanná vált a helyzet. Kosarakkal, batyukkal felszerelt parasztasszonyok igyekeztek hangos kiabálás közepette helyet biztosítani maguknak és csomagjaiknak. A ceglédi piacra vitték áruikat. Az élő csirkétől kezdve a zöldpaprikáig minden volt a kosaraikban. A kalauz hiába mondogatta, hogy élő állatot nem lehet a személyvagonban szállítani, a felelet mindig ugyanaz volt, azaz hogy mit enne a kalauz úr, ha nem vinnének a piacra semmit, a kolhozistáktól felkophatna az álla. Cegléd után viszont majdnem teljesen kiürült a kocsi. Ekkor egy idősebb hölgy lépett oda hozzájuk, és megszólította az egyik rendőrt:

- Biztos elvtárs, megengedi, hogy egy kis süteményt adjak a gyerekeknek?

- Egész nyugodtan.

- Megengedi, hogy megkínáljam őket? - fordult most Jolánhoz az asszony.

- Nagyon köszönjük.

A gyerekek, akik közben felébredtek és látták az idegen nőt, meg sem várták, hogy kicsomagolja dobozkáját, kinyújtották kezecskéiket, mint az alamizsnáért könyörgő koldusok. Az asszony kiosztotta a süteményt, majd elment, és vizet hozott nekik. Szeme megtelt könnyel, arca csupa részvét volt, de nem szólt, nem kérdezősködött. Tekintete elárulta, hogy e nélkül is tisztában van mindennel. Melegszívűsége és segíteni akarása szemlátomást zavarba hozta a kísérőket is. Az idősebb rendőr zsebkendőt húzott elő, és megtörölte izzadt homlokát.

- Miért nem szóltak, hogy éhesek és szomjasak a gyerekek?

- Ki adott volna enni vagy inni nekik? Van maguk között olyan, akinek panaszkodhat egy politikai fogoly? Kérhet enni, ha éhes, vagy inni, ha szomjas? Kérhet jogorvoslatot, ha úgy érzi, igazságtalanul bántak vele? Gondolja, hogy meghallgatná valaki?

A rendőr megköszörülte a torkát, de nem válaszolt semmit.

A vonat ment tovább, nyelte a kilométereket. A kocsiban egyre melegebb lett, azonban a rendőrök nem engedték, hogy valaki ablakot nyisson, egyet kivéve, ami mellett egy katonatiszt ült. Cegléd után mintha gyorsabban mentek volna, ritkábban álltak meg, kevesebb volt az utas és a kilátás is érdekesebb lett. Elhagyták Szolnokot, Hajdúszoboszlót, majd megpillantották az ebesi határt is. Endre és Jolán szótlanul figyelték a jól ismert vidéket, balra a falut, jobbra pedig a gazdaság földjeit. A távolban látszott a tanya is, ahol laktak, és ahova most visszakerülnek, ha ugyan nem teszik őket rosszabb helyre. Jolán sírva fakadt. Mindenre gondoltak, csak arra nem, hogy még egyszer visszakerülnek erre a helyre. És most megint itt vannak, és ki tudja, meddig kell itt maradniuk.

Aztán befutottak Debrecenbe. Az állomás előtt egy gépkocsi várakozott, ami bevitte őket a rendőrkapitányságra. Ott eddigi kísérőik átadták őket az ügyeletes tisztnek, majd elmentek. A tiszt nem szólt hozzájuk egy szót sem, csak utasítást adott egy altisztnek, hogy kísérje be őket a kilences számú szobába.

A helyiség teljesen üres volt, egyetlen magasan elhelyezett ablakát a vasrácsokon kívül még drótháló is védte. Az altiszt rájuk zárta az ajtót, majd elment.

- Meddig fog tartani ez a cirkusz? - kérdezte Jolán.

- Akit ezek egyszer ellenségnek nyilvánítanak, azt nem hagyják békén soha. De reménykedjünk, hogy talán jobb lesz.

- Még jó, hogy nem vettek el semmit. Lassan huszonnégy órája lesz, hogy fogva tartanak, de még vizet sem adtak.

Az idő múlt, de nem történt semmi. Endre két ízben is kopogott az ajtón, de nem jelentkezett senki. Délután öt óra felé aztán megfordult a zárban a kulcs. Az ajtó kinyílt, és a már ismerős altiszt mögött megjelent két rendőr, akik egy foglyot támogattak. Az ember nem bírt a saját lábán megállni, inge csupa vér volt, arcán friss sebek, haja a homlokába lógott, szemei csukva voltak, szájából és orrából vér szivárgott.

Az altiszt félreállt, a másik kettő pedig belökte a foglyot a szobába, aki végigzuhant a padlón, majd elmentek. Endre odalépett a szerencsétlenhez, és megpróbálta magához téríteni. A férfi kinyitotta a szemét, és amikor észrevette, hogy nincs egyedül, olyan mozdulatot tett, mint aki fel akar ülni, de visszaesett a padlóra.

- Megverték? - kérdezte Endre.

- Igen... nagyon.

- Miért?

- Mindjárt... később.

Látszott rajta, hogy még megszólalni is alig tud. Jolán a feje alá gyűrte a hátizsákot, Endre leült mellé a padlóra. Egy fél óra múlva a fogoly beszélni kezdett:

- Hatholdas kisparaszt vagyok. Megvádoltak, hogy csépléskor elloptam egy zsák búzát a sajátomból, abból, amit én termeltem a saját földemen. Két holdon vetettem búzát, harminchat mázsát sikerült kicsépelnem, ebből eltettem a fejadagunkat, semmit többet, azon túl mindent beszállítottam az állami raktárba. Most azzal vádolnak, hogy szabotálom a begyűjtést, ez pedig súlyosabb a lopásnál. Nyolcvan kilót keresnek rajtam abból a búzából, amiért ők a kisujjukat sem mozdították. Felajánlottam, hogy a fejadagomból leveszem a nyolcvan kilót, inkább kenyér nélkül maradok egész évben. Nem ért az semmit, kikiáltottak szabotálónak és kulákpártinak. Higgye el az úr, egy szem búzával nem tartottam meg többet annál, ami járt, becsületesen dolgoztam egész életemben, a másé soha nem kellett. Elég baj az, hogy nem nevezhetem a sajátomnak azt, amiért hajnaltól napestig dolgoztam, hogy csak papíron az enyém, amit én vetettem és arattam, és hiába termelek többet, csak a betevő falatot tarthatom meg magamnak. Amit beszolgáltat ez ember, azt nem fizetik meg rendesen, és ha úgy hozza a kedvük, még meg is vernek. Ha szerencsém lesz, csak egy évet kapok, de ha úgy járok, mint a sógorom, öt éven alul nem úszom meg. Nyolcvan kiló búzáért, ami a sajátom lett volna! Igen, a sógor öt évet kapott, mert engedély nélkül levágott egy saját nevelésű süldőt!

- Két holdról harminchat mázsa jónak számít?

- Ne gondolja az úr, hogy ez az átlag. Nézze meg a szövetkezeteket meg az állami gazdaságokat, ott van mit látni! Nem hiszem, hogy az átlaguk több lesz hat mázsánál, bár előre jósolni még nem lehet, hiszen csak szeptember közepén fejezik be a cséplést. Állítom az úrnak, hogy lesz olyan gazdaság, ahol nem érik el a hat mázsát sem. Későn kezdik az aratást, a mag mázsaszám folyik el, nem törődnek vele. De ha a magángazda egy kilóval is kevesebbet szállít be az állami raktárba, azt meglátják, még akkor is, ha nem ő a hibás.

- Maga miért nem lépett be a szövetkezetbe? Vagy mondjuk úgy, miért nem adta be a földjét a közösbe? Ha jól tudom, így szokták mondani.

- Nem tudom, kicsoda az úr és miért kérdezi, de megmondom. Akik beléptek, azok két okból tehették ezt. Vagy kényszerítették őket a belépésre, azaz addig emelték a beszolgáltatást, amíg a gazda teljesen tönkre nem ment anyagilag és idegileg, így nem maradt más választása, mint belépni. A másik fele meg a falu szemetje, aki soha nem szeretett dolgozni, nem is merte vállalni egyedül a munkát, ezek még a régi világban is azt lesték, hol lóghatnak. A kocsmahősök. Gerincük nincs, bárkinek eladják magukat, ezek szájaltak tizenkilencben is, negyvennégyben is, most aztán ezek a hangadók a szövetkezetekben és a gazdaságokban. Gondolhatja az úr, mi a vége annak, ha ők irányítják a termelést. Hát ezért nem léptem be én. Olyanok kezébe adták a földet, akik nem szeretik azt. Megérzi, uram, a föld, ha nem szeretik, éppolyan lelke van annak, mint az embernek, csak nem tud beszélni. Ha szomjas, az égtől kér vizet, ha éhes, a szél hordja rá a fák leveleit. Látni kell ezt kérem, és érteni, másképp nem ad a föld nekünk semmit sem.

- Gondolja, hogy a szakszerűtlen irányítás a visszaesés oka?

- Nem újságíró az úr?

- Nem. Egyszerűen csak érdekelnek a dolgok.

- Hogy miért csökkent a termelékenység? Mint már mondtam, rossz a vezetés. Olyan emberek kezébe jutott, akik a munkát utálják, mindig is utálták, csak parancsolni szeretnek. De hogy tudna valaki jól parancsolni, aki nem ért a munkához? A termelési irányelveket meg olyanok szabják meg fentről, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy a föld alkalmas-e adott növény termelésére. Aztán a dolgozókat sem érdekli az eredmény, mert hiába termelnek többet, a bér ugyanaz marad. De ha a termés gyengébb, még a fejadag sem biztos. Ez a bizonytalanság az, ami elveszi a kedvét a szövetkezeti dolgozónak. Ha viszont nem lép be, úgy jár, mint én. De másképp nézett ki minden a háború után, amikor minden tele volt plakátokkal, hogy "Azé a föld, aki megműveli". Hogy hittük mi törpebirtokosok, meg az urasági cselédek is, hogy ezentúl minden másképp lesz. Aztán a kommunisták lettek az urak... Most már késő, hacsak nem üldözzük ki az országból azokat, akik Moszkva talpnyalóiként romlásba viszik. Talán egyszer eljön ez is, ha Isten is megsegít. Lassan oda jutunk, hogy még az is megutálja a földet, aki valaha éjjel-nappal a határban volt, szántott, vetett, aratott, soha nem panaszkodott, nem zúgolódott, ha a jég vagy az aszály elvitte a termést, legfeljebb hozzányúlt a tartalékaihoz. Így volt ez valaha. Ma az állami gazdaságokban több az írnok, ilyen igazgató, olyan igazgató, mérnök, titkár, személyzetis, brigádvezető, ilyen felelős, olyan felelős, és ha az ember jobban megnézi, senki nem felel semmiért, mindenki lop, csal, ahogy csak tud, természetesen az igazi dolgozó számlájára. És ez még nem minden! A szövetkezetek és a gazdaságok hivatalnokain kívül ugyanennyi ellenőr és viceellenőr szaladgál keresztül-kasul a megyében, egyik szövetkezettől a másikig, ezeket pedig újabb csoport ellenőrzi. Aztán ha találnak valamit, az ügy el sem jut az ügyészséghez, vagy ha igen, akkor áttelefonál a megyei párttitkár, és a tolvaj elvtárs aktái eltűnnek. Ha viszont valakinek megvan a legnagyobb bűne, az, hogy nem elvtárs, nem közülük való, az aztán nem menekül. Uram, régen, mikor semmilyen ellenőrzés nem volt, a magyar paraszt háromszor annyit termelt, mint most. De még a zsellér és a cseléd is becsülettel elvégzett mindent, pedig igen nagy birtokokon is elég volt csak egy tiszttartó. Ebek harmincadján van már ez az ország! - fakadt ki végül, majd sóhajtott egy nagyot. - Magukat miért hozták ide?

- Megszöktünk az ebesi munkatáborból, Budapesten elfogtak, aztán visszahoztak ide.

- Hallottam a táborról. Mesélik, hogy rosszul bánnak az emberekkel, többen meg is haltak. Igaz ez?

- Így van, rettenetes állapotok között élünk. Az emberek éheznek, istállókban, ólakban laknak, a munkaidő meghaladja a tizennégy órát, de ehhez alig adnak enni.

Endre addig beszélgetett a derecskei parasztgazdával, amíg az a kimerültségtől le nem hunyta a szemét.

Délután hat óra lehetett, amikor kinyílt az ajtó. Endre felugrott. Két géppisztolyos rendőr lépett be.

- Szedjék össze a holmijukat! Indulunk.

- Hová visznek?

- Kuss! Ki mondta magának, hogy kérdéseket tehet fel? Mozgás!

A kapitányságról az állomásra mentek, és felszálltak az Ebes felé induló vonatra. A nap már lemenőben volt, amikor megérkeztek a rossz emlékű ebesi állomásra. Két táborbéli rendőr várta őket, az egyik közülük az volt, aki a Borsival együtt megverte Andrást azon a bizonyos éjszakán. Útjuk egyenesen az őrsre vezetett. Emberek százai álltak sorfalat, mindenki látni akarta a szökevény Takács családot. A legfőbb kérdés az volt, mi lesz a sorsuk? Mit fognak fizetni ezért a vállalkozásért? Mik lesznek a következmények?

A tömegből megjegyzéseket lehetett hallani:

- Ezért kár volt megszökni.

- Nem szeretnék a bőrükben lenni!

- Ne fecsegjen! - szólt valaki. - Ahogy én ezt az embert ismerem, nagyon is tudta, miért szökött meg. Legyen nyugodt, nem tétlenkedett ez alatt a pár nap alatt.

- Mit ér az, ha most közösen isszuk meg a levét?

- Jól tette, hogy megszökött! - jegyezte meg egy kopott katonaruhát viselő idősebb férfi. - Le a kalappal előtte! Én is megtenném, de nincs bennem bátorság. A fogolynak joga, sőt kötelessége megszökni, ha módja van rá.

Közben Endrééket felkísérték a törzsőrmester szobájába.

- Szóval itt vannak - nevetett gúnyosan Endre szemébe Borsi. - Nem tartott sokáig a kirándulás, ugye kár?

- Nem a maga érdeme, hogy megfogtak, azt hiszem, ez is kár.

- Remélem kiszórakozták magukat az elmúlt napokban - mondta a törzsőrmester, miközben a kísérő rendőrtől átvette a papírjaikat.

- Mit udvariaskodik? Mondja meg mindjárt, mi lesz a büntetésem! A családomat viszont kímélje meg, ők nem tehetnek semmiről, én beszéltem rá őket a szökésre, én terveztem mindent, egyedül enyém a felelősség.

- Mi van a hátizsákban?

- Élelem.

- Tegyen ki mindent az asztalra!

- Ezek amerikai konzervek! Hol kapták őket?

- A jugoszláv követségen.

- Mit kaptak még az élelmen kívül?

- Némi pénzt.

- Tizedes bajtárs, kutassa át őket!

- Emeljék fel a kezüket! - szólt rájuk a tizedes.

- Jól nézze meg őket, lehet, hogy fegyvert is kaptak!

- Hát ez mi? - kérdezte a tizedes, ahogy előkerültek az útlevelek.

- Útlevelek. A követségen kaptuk.

- Szóval ki akartak szökni az országból? Adja csak ide, tizedes bajtárs!

- Úgyis tudnak mindent, miért kérdez annyit? Természetes, hogy el akartuk hagyni az országot. Az útleveleket nem vehetik el, nem maguktól kaptuk.

- Nem maga fogja megmondani, hogy mit tehetek és mit nem! Szóval ezekkel akartak kiszökni az országból? Nem mondom, jól kigondolta, kedves Takács úr, csak egy baj történt, hogy elfogtuk magukat. Miért akartak éppen Jugoszláviába menni?

- Ha máshova akartunk volna, vagy mástól kaptunk volna útlevelet, most éppen úgy kérdezhetné, hogy miért éppen oda vagy amoda!

- Az útleveleket nem kapják vissza, megértette?

- A pénzt remélem nem veszik el.

- Az élelmet és a pénzt megtarthatják. Hanem most nézzük meg, mi van a hátizsákban!

Borsi minden egyes dobozt külön-külön megvizsgált, a három rúd szalámit kettévágta, a kockacukrot kiszórta az asztalra.

- Egyelőre ennyi, a folytatás majd holnap következik!

- Nem adja vissza az útleveleket? - kérdezte Endre, annak ellenére, hogy a törzsőrmester ezt a témát már lezárta.

- Ha még egy szót szól, itt tartom magát is! Megértette? És nagyon vigyázzanak, mit beszélnek a táborban, úgyis megtudok mindent! A szökésért még felelni fognak! Holnap reggel jelentkeznek munkára, most takarodjanak vissza a helyükre!

Az egyik rendőr kikísérte őket az ajtóig, majd visszament a szobába. Az őrs előtt várakozó telepesek izgatottan vették körbe őket. Lehetett látni az arcukon, hogy örülnek annak, hogy egyelőre nem történt semmi bajuk. Azok, akik közelebbi barátságban voltak velük, a kezüket szorongatták, és kérdésekkel árasztották el őket. Endréék minden igyekezetükkel azon voltak, hogy visszatérhessenek a tanyára lepihenni, ezért csak röviden válaszolgattak, aztán elsiettek.

Jolán sírva fakadt, amikor a keskeny mezei úton megindultak a Pockos felé. Endre lehorgasztott fejjel, szótlanul lépkedett mellette. Visszakerülésük nem jelentette azt, hogy útjuk hiábavaló volt, amiért megszöktek, részben sikerült. Mindent elkövettek, hogy a világ tudomást szerezzen az országban uralkodó állapotokról, amelyeket a hatalom bitorlói oly gondosan ködösítettek. Hogy saját magukon nem sikerült segíteni, hogy a szabadság mámora csak tűnő pillanat volt, nem jelent teljes kudarcot. Ezt Endre nagyon jól tudta, azonban megértette Jolán könnyeit is, amik egy elkeseredett anya szívéből fakadtak.

Lassan teljesen besötétedett. Északnyugat felől enyhe szél fújdogált. A távolban megpillantották a Pockos fehér falát. Fenn az égen előbújtak az első csillagok.

 

XIII.

Másnap reggel Borsi törzsőrmester jóval öt óra előtt megjelent a Pockos tanyán. Egyenesen Endréék szobájához ment, berúgta a félig nyitott kétszárnyas ajtót és megállt.

- Takács, maga a tanyán marad, megértette? Nem megy sehova, új munkahelyet kap. A felesége szintén. A tanyát jelentkezés nélkül nem hagyhatják el. A munkát este hat órakor fogják felvenni a központi tanyán. Hat óra előtt jelentkezzenek a főagronómusnál, ő fogja magukat munkába állítani. Reggel hat órakor jár le a munkaidejük, éjfélkor tarthatnak egy egyórás szünetet.

- Ezt tekintsem büntetésnek?

- Enyhének tartja? - kérdezett vissza telepofával röhögve a törzsőrmester. - Ha igen, találok rá más módot is, de azt nem fogják megköszönni. Ha rajtam múlna, mindkettőjüket falhoz állítanám.

- Sok esetben humánusabb az ön elgondolása az emberkínzásnál, de majd estére elválik.

A szoba lakói némán hallgatták a párbeszédet, senki nem szólt egy szót sem. Mindenki félt ettől a vézna emberkétől, de talán nem is tőle, hanem a hatalmától. Mindenki tisztában volt azzal, hogy cselekedeteiért nem felel senkinek, azt tesz, amit akar, úgy kínozza a telepeseket, ahogy neki tetszik. Embertelen bánásmódja a másfél hónap alatt sokakat vitt a halálba.

- Megfizet maga nekem a szökéséért!

Endre nem válaszolt a fenyegetőzésre, most ő is jobbnak látta, ha hallgat. A törzsőrmester ezután átment a másik szobába, ahol Pál Jánost kereste, akit szintén éjjeli munkára osztott be, ugyanúgy a központi tanyára. Amikor a törzsőrmester végleg távozott, Endre átment Jánoshoz, hogy megbeszéljék a dolgot.

- Milyen munka lehet az, amit éjjel kell csinálni? - kérdezte János.

- A munka nem érdekes, nem is fontos, emberkínzásról van szó. Téged miért büntetett meg, János?

- Tegnap leégett egy kazal szalma, amin én dolgoztam utoljára, még a délelőtt folyamán. Felhívatott az őrsre, kihallgattak, jegyzőkönyvet vettek fel. Mást nem tudok mondani. A tűz okát nem tudom. Hol fogtak el benneteket?

- Budapesten, de ezt most hagyjuk, majd később elmondok mindent. Lesz időnk bőven, ha nem előbb, akkor majd este. Mondd el inkább te, mi történt a táborban az öt nap alatt!

A szoba lakói körülvették Endrét, aki akarva-akaratlan kénytelen volt beszélni. Röviden beszámolt mindenről, a jugoszláv követségen felvett jegyzőkönyv kivételével. Nem szerette volna, ha ez kitudódik.

- A szökéseteket csak este fedezték fel, annak ellenére, hogy már az ebédnél is hiányoztatok - mesélte Pál János. - Az ügyeletes rendőr ugyan érdeklődött utánatok, de amikor az ebédelosztó állította, hogy kivettétek az adagotokat, megnyugodott, és nem kérdezett többet. A munka befejezése után azonban tűzként terjedt el a hír a táborban, hogy eltűntetek. Lovas rendőrök érkeztek a tanyára, és házkutatást tartottak. A szobátokból még az ágyakat is kihordatták, felhasították a szalmazsákokat, egyeseknek még a zsebeit is átnézték, de nem találtak semmit. Állandóan két rendőr teljesített itt szolgálatot, és még az éjszaka folyamán felrendeltek tizennyolc embert az őrsre. Közülük egyet csak reggel engedett el a törzsőrmester, kettőt megvertek, de nem a mi tanyánkról, ellenőrizetlen levelet találtak náluk a házkutatáskor. Minden reggel és este sorakozó volt, bár ez csak három napig tartott. Őszintén szólva, egyesek igencsak nehezteltek rátok.

- Gondoltam - mondta Endre, - de hidd el, nem voltam tétlen, ha igaz, többet sikerült mindannyiunk érdekében tennem, mint gondoltam volna. De folytasd!

- Hét újabb rendőr érkezett a táborba, és ahogy beszélik, még öt jön majd. Két telepest úgy összevertek, hogy két napig nem tudtak kimozdulni. Állítólag besúgtak valamit a törzsőrmesternek. Ő aztán nyomozott az ügyben, de senkire nem sikerült rábizonyítani a tettet.

- Szóval azt akarod mondani, hogy ilyenek is vannak köztünk?

- Sajnos igen. Téged nem vertek meg?

- Még eddig nem, de nincs kizárva, hogy még ez is bekövetkezik.

A szoba közben kiürült, a telepesek hosszú sorokban megindultak a központi tanya felé, és a két férfi kettesben maradt.

- Mindenki elment, most talán elmondhatnál mindent - szólalt meg János.

- Gondolod, hogy elhallgattam valamit?

- Nem kötelezhetlek rá, ha úgy gondolod, hogy jobb ha hallgatsz. Vagy ha hallgatnod kell, ne mondj többet.

- Nem akarok most többet mondani, elégedj meg egyelőre azzal, amit már elmondtam.

- Ahogy akarod. Egyébként a tűzeset mellett még egy szabálytalansággal vádolnak. Tegnapelőtt, munka közben összeesett az öreg Bánki, és amikor a segítségére siettem, egy rendőr rámkiabált, hogy ne nyúljak hozzá, hanem folytassam a munkám. Én nem törődtem vele, és vizet vittem az öregnek. A rendőr felírta a nevemet, megfenyegetett, és behívatott az őrsre. Két hónapig nem kaphatok levelet, és jelentkezés nélkül én sem hagyhatom el a tanyát.

- Gyerünk ki, megjött a reggelis kocsi - szólt Endre, és máris indultak az udvarra.

A tanyán nem voltak sokan, egy-két betegen és a hat öregen kívül a gyerekek és Endréék, valamint János tartózkodott ott. A reggeli, mint mindig, feketekávé volt egy darab kenyérrel, de most kivételesen volt egy kevés cukor is a kávéban. A kocsit megrohanták a gyerekek, felmásztak rá, és valóságos közelharcot folytattak az elsőbbségért. A kocsiról le sem jöttek, amíg a csajkát fenékig ki nem ürítették. Aki elsőnek kiitta, újra sorba állt az íztelen, színes vízért és ha szerencséje volt, az elosztó újra megtöltötte. A legtöbb esetben úgy kellett őket ledobálni a kocsiról, vagy ha másképp nem ment, ostorral zavarta szét őket a kocsis. A felnőttek minden nap végignézték a kiéhezett gyerekeknek ezt a harcát, és nemegyszer lemondtak javukra a saját adagjukról. Tizennégy éven felüli gyereket nem lehetett látni, mert azokat már kivétel nélkül kihajtották dolgozni a földekre. A legkisebbeket a tanyán maradt öregek és betegek látták el, de a legtöbb esetben csak megetették őket, mert a vízhiány lehetetlenné tette a tisztálkodást. Egy szál alsónadrágban vagy ingecskében ődöngtek naphosszat minden ellenőrzés nélkül, piszkosan, kócosan és éhesen. Ijesztően néztek ki, a bőrük egyformán barna volt; a hajuk kopott és fésületlen, szemük karikás, ruházatuk rongyos és piszkos, ha egyáltalán ruhának lehet nevezni azt, ami rajtuk volt. A látottakból ítélve nyugodtan azt hihette bárki, hogy ez a kis sereg egy apától és egy anyától származik, annyira hasonlóvá tette őket a közös sors. A közös sors, az egyoldalú és rossz táplálék valami közös vonást varázsolt mindegyikre. Aránytalanul nagy volt a fejük, és annak dacára, hogy soványak voltak, hasuk a rossz koszttól felpüffedt. Panasz azonban nem hagyta el ajkukat, ha összevesztek, az sem tartott sokáig, csak addig, amíg a darab kenyér, amin hajba kaptak. Utána megint csend lett. Így ment ez reggeltől estig, a napok, a hetek, sőt a hónapok nem hoztak számukra semmi újat, tűrtek szüleikkel együtt.

- Bemegyek, nem bírom tovább nézni - szólt János.

- Menjünk inkább krumplit szedni!

- És ha észrevesz az ügyeletes?

- Úgy csináljuk, hogy ne lásson meg - válaszolta Endre és jóízűen nevetett. - Van egy pár remek húskonzervem, ehhez kellene egy kis körítés.

Szóltak Jolánnak, és hamarosan eltűntek a tanyáról. Nem kellett messze menniük, mert a krumpliföld ott volt a szomszédságukban. Nem telt el fél óra sem, és a két férfi egy szatyor krumplival tért vissza. A vállalkozás sikerült, a zsákmányt már csak el kellett készíteni. A ház mögött építették meg a tűzhelyet három tégla segítségével, és nemsokára rotyogni kezdett a frissen szedett burgonya. Az ügyeletes rendőrtől már nem kellett félniük, mert a telepesek boltjában is lehetett krumplit venni, de erre persze nem jutott pénze mindenkinek. A főzést ugyan megtiltotta a törzsőrmester, de az ügyeletes legtöbbször figyelmen kívül hagyta az ilyesmit, kivéve a gorombábbakat, akik még a mosdóvizet sem engedték megmelegíteni.

A gyerekek körülállták a fazekat, várva azt a pillanatot, amikor Jolán bejelenti, hogy megfőtt a krumpli. Nem telt el húsz perc sem, és a fazék frissen főtt krumpli ott állt a gyerekek lábánál.

- Hozzáláthattok - szólt Jolán mosolyogva.

- Keressétek meg a többieket is! - kiabálta az egyik maszatos képű lurkó. - Hozzátok ide a Csulit is!

- Megvan még a Csuli? - kérdezte Endre a gyerekeket.

- Meg bizony, bent tartjuk a szobában az egyik ágy lábához kötve.

A gyerekek valósággal megrohamozták a fazekat, ki mennyit bírt, annyit vett ki belőle. A kisebbek a forró krumplit a földre tették, fölé hajoltak, és teli tüdőből fújni kezdték. Az, hogy a krumplit le is lehet hámozni, nem jutott eszébe egyiküknek sem, héjastul gyömöszölték be egytől egyig. Jolán ott állt a gyerekek mellett, ő is szívesen evett volna, de várta, hogy előbb a kicsik jóllakjanak. Egyetlenegy maradt a végén, amit a gyerekek a Csulinak adtak.

- Ezt máskor is megismételhetjük - szólt János.

- Veszélyes vállalkozás - aggódott Jolán.

- Vigyázzatok!... Jön az ügyeletes rendőr.

- Mit csinálnak itt? Miért csináltak tüzet? - kérdezte a közben odaérkező rendőr.

- Vizet szerettünk volna melegíteni - válaszolta Jolán.

- Nem tudják, hogy nem szabad tüzet rakni? - kiabálta a rendőr, és belerúgott az üres lábosba. - Tapossák el azonnal a tüzet! Megértették? Maguk miért nincsenek munkában?

- Éjjeli beosztást kaptunk.

- Menjenek be a szobájukba, ne csellengjenek mindenfelé! Ti meg, gyerekek szedjétek össze az udvaron a papírokat.

Endre, Jolán és János a nap további részét szobáikban töltötték, megbeszélték az elmúlt napok eseményeit, majd lepihentek erőt gyűjteni az éjjeli munkához.

Hat óra előtt pár perccel érkeztek a központi tanyára. A meleg még mindig bágyasztó volt. Endre egy szál nadrágban, mezítláb, míg Jolán egy vékony blúzban, szoknyában jelent meg a főagronómus irodája előtt. János szintén cipő nélkül, egy szál nadrágban, pipával a szájában, karjára vetett pokróccal várta új beosztását. Hat órakor megjelent az agronómus.

- A törzsőrmester parancsára jelentkezünk! - szólt János.

- Maguk szöktek meg a táborból?

- Mi ketten - mondta Endre.

- Maga meg a gyújtogató? Mi?

- Nem, kérem - válaszolta János határozottan.

- Szép kis társaság, mondhatom. Tóth elvtárs! Jöjjön csak ide! Ezeket állítsa a rostához, mutassa meg nekik a gép kezelését, és kezdjék meg a lucernamaggal!

- Most mindjárt?

- Igen. Munkaidő hattól hatig, éjfélkor tarthatnak egy rövid pihenőt, az ellenőrzés miatt meg szóljon az ügyeletes rendőrnek.

A rostálógép az egyik lóistálló mellett állt a központi tanya udvarán, míg a magot a padlásról kellett lehordani. Feladatuk az volt, hogy a későbbi vetőmagnak szánt lucernamagot megtisztítsák a portól és a szeméttől. Maga a gép elég primitív szerszám volt, lendkerekes meghajtását kézzel kellett működésbe hozni. A gépet a két férfi felváltva hajtotta, az etetést Jolánra bízták. Ha elfogyott a mag, hoztak a padlásról. A munka nem volt nehéz, de annál koszosabb. A por úgy tapadt a bőrükhöz, mint kéményseprőhöz a korom, tüdejük megtelt a fojtó, dohos levegővel, szemüket marta az izzadság. Egyes zsákokban a mag annyira dohos és penészes volt, hogy magát a zsákot is befeketítette.

- Újabb adalék ahhoz, hogy gazdálkodnak itt - mondta Endre. - Józan ésszel nem lehet elképzelni, hogy ez a mag csíraképes legyen, csupa penész az egész.

- Penészes már az egész ország! Kipereg a búza, a krumpliföldeken mellig járunk a gazban... Gondolod, hogy fáj ez a hazaárulóknak? Törődnek is ők ezzel! Te semmin nem változtathatsz, miért fáj mégis neked?

- Igazad van, aki rab, az ne lásson, ne halljon! De egyszer üt majd az ő órájuk is, és akkor a nép számon kéri rajtuk az elmúlt éveket! Ha vérünket is kell adni a szabadságért, de kivívjuk!

- Vigyázz, jön az ügyeletes rendőr!

- Tempósabban dolgozzanak! - rikácsolta a rendőr. - Addig nincs vacsora, amíg öt zsákkal el nem készülnek!

- Semmi értelme nincs ennek a munkának, ez a mag már nem ér semmit, miért kell még a mi órabérünkkel is megdrágítani?

- Nem a maga gondja az! - röhögött a pribék. - Ha valami kifogása van a munkával kapcsolatban, jelentse a törzsőrmesternek!

- Éppen az a baj, hogy erre nem gondol senki.

- Örüljön, hogy nincsen a rácsok mögött! Jobb, ha befogja a pofáját, mert ami késik, nem múlik, nagyon könnyen odajuthat!

Endrének az járt a fejében, hogy hallgatni arany, egyébként is, mit vitatkozzon egy ilyen állattal. A rendőr még egy ideig figyelte őket, majd amikor látta, hogy egyikük sem reagál a megjegyzésére, kiköpött és elment.

A nap lassan elérte a horizontot, a hatalmas bíborkorong szemlátomást fogyni kezdett. A keleti ég alja teljesen sötét volt már, és imitt-amott egy-egy vadászó denevér is átsuhant a fák lombjai között.

A kis gép zakatolva nyelte a dohos magot, monoton zúgása messze elhallatszott. A háromtagú brigád szótlanul dolgozott, megállás éjfélig nem volt, addig ki kellett bírni. Egyik zsák után jött a másik, a harmadik, negyedik, ki tudja már hol tartottak, mire az ég fekete fátylán felragyogtak a csillagok ezrei. Az enyhe szellő felszárította a homlokukról a verítéket, és már nem is érezték büntetésnek az éjszakai munkát. Az idő úgy múlt, mintha tolta volna valaki az óra mutatóját. Éjfélkor mindhárman felmentek a padlásra, fekvőhelyet készítettek az ott talált üres zsákokból, és nemsokára el is aludtak.

Éjfél után két óra lehetett, amikor szörnyű káromkodásra ébredtek. Endre lenézett az ajtón. A rosta mellett a törzsőrmester állt két kutyával.

- Minket keres? Itt vagyunk a padláson!

- Mit csinálnak ott?

- Kiszakadt két zsák, a magot szedjük össze.

- Nem alszanak véletlenül?

- Dehogy, feljöhet ellenőrizni a munkát.

Endre tudta, hogy aludtak, de fogalma sem volt, hogy mennyit, János súgta meg, hogy már elmúlt két óra.

- Azonnal jöjjenek le!

- Ebből megint baj lesz - suttogta János. - Nem fogja elhinni Bandi meséjét.

- Nagyon vigyázzanak, mert ha megtudom, hogy aludtak, az éjjeli munkától függetlenül beosztom magukat nappalra is!

Mielőtt elindultak volna lefelé, Endre biztos, ami biztos alapon két zsák tartalmát kiöntötte és kicsit szétrugdosta.

- Mennyit rostáltak át? - kérdezte szemükbe világítva Borsi.

- Nem tudjuk pontosan - válaszolta János.

- Holnaptól kezdve kiszabjuk a normát! Nem fognak szabotálni! Mutassák a tenyerüket!

Mindhárman elétartották a kezüket. A törzsőrmester közelhajolt, és amikor megpillantotta a két férfi kezén a hólyagokat, elégedetten felnevetett.

- Folytassák a munkát! Nem jut többé az eszükbe megszökni és gyújtogatni!

- Miért nem állítanak bíróság elé? Miért kerülik a törvényes eljárást? - kérdezte János, mikor megmarkolta a lendkerék hajtófáját.

- Miért hiányzik magának az a bíróság? Úgyis csak ide kerülne vissza.

- Nem volna igazságosabb, ha csak a valóban bűnös bűnhődne?

- Fogja be a pofáját, mert magára küldöm a kutyákat!

János nem szólt többet, Endre is hallgatott. Borsi egy ideig még nézte őket, majd elment. Közben felbukkant az ügyeletes rendőr is, de nem ment oda hozzájuk. A kis brigád szorgalmasan ürítette egyik zsákot a másik után, hogy újra megtöltse az átszitált maggal.

Lassan derengeni kezdett, és a langyos augusztusi éjszakát felváltotta a hűvös hajnal. Eltűntek az éjjeli lepkék, a denevérek, és a fákon megszólaltak az első verebek. Négy óra után feldübörögtek az első traktorok is. A három rab holtfáradtan, szótlanul dolgozott, minden perc örökkévalóságnak tűnt a számukra. Megállni most már nem lehetett, hatig ki kellett bírni. Nemsokára előbújtak a nap első sugarai is.

- Bírjátok még? - kérdezte Endre.

- Nemsokára hat óra - válaszolta János.

- Ezt az éjszakát valahogy kibírtam, de hogy fogom a következőt, azt nem tudom - szólt Jolán. - A tüdőm tele van porral, a torkom száraz, egy csepp nyál sincs a számban, tele vagyok ezzel a dohos levegővel.

A központi tanya udvaráról lassan eltűntek a munkába induló telepesek, akik még öt óra előtt jöttek össze Endrééktől vagy kétszáz méterre. Búgtak a cséplőgépek, dübörögtek a traktorok. Szitkozódtak és káromkodtak a brigádvezetők, ha egy-egy traktor nem gyújtott, mert ez azt jelentette, hogy a munkát nem lehet idejében elkezdeni. Ki tehet erről? Senki. A traktorvezető a gépállomást okolta, a gépállomás a vezetőséget, a vezetőség a gépalkatrészeket elosztó vállalatot, ez pedig, ha merte volna, bizonyára a felelős miniszter elvtársat kárhoztatta volna rossz gazdaságpolitikája miatt. De nem merte, mert ez egyenlő lett volna az igazgató leváltásával, a főmérnök kirúgásával és egyéb kellemetlenségekkel. Így aztán maradt az örökös baj, maradt a rossz traktor, maradt az igazgatók egész serege, maradt az állami gazdaság hozzá nem értő vezetősége, maradt a gépállomás vezetője és egy csomó hasznavehetetlen mezőgazdasági gép. De ha csak a gépek álltak volna rozsdásan és hasznavehetetlenül, nem lett volna baj. A baj ott kezdődött, hogy emiatt aztán nem tudtak idejében sem vetni, sem aratni. Ezt mindenki látta és tudta, csak egyedül azok nem akarták meglátni, akiknek kellett volna. Önző, az országot kiszolgáltató politikájukkal erőszakkal tették tönkre az egykor virágzó mezőgazdaságot.

- Hat óra, bravó! - kiabálta János. - Tegyétek le a zsákot!

- Mit szólnátok, ha bemennék a főmérnökhöz, és megkérném, hogy helyezze más munkára a feleségemet?

- Próbáld meg, Endre, hivatkozz a két gyerekre. Nem lehetnek egész nap felügyelet nélkül - válaszolta Jolán, és megtörölte könnyes szemét.

Endre magához ölelte Jolánt, megcsókolta, és elindult az agronómus irodája felé. Az irodában még nem volt senki, a főmérnök és az agronómus az utolsó munkacsoportot igyekezett útnak indítani. Amikor az ügyeletes rendőr észrevette Endrét, intett neki, hogy menjen el az irodától, ő azonban nem mozdult.

- A főmérnök hívatott - kiabált vissza Endre.

- Nem állhat az iroda előtt, megértette? ! - rikácsolta a rendőr. - Menjen az istállóhoz és ott várjon!

- Maga kit vár? - kérdezte Endrét a főmérnök, akire vagy tíz percet várt az egyik lóistálló mellett.

- A főmérnök urat vártam.

- Elsősorban ne szólítson engem úrnak, és egyébként sem tárgyalok telepesekkel.

- Az ügy életbe vágóan fontos, legyen szíves meghallgatni! - kérlelte a főmérnököt.

- Szó sem lehet róla - válaszolta az, és benyitott az irodájába, nyitva hagyva maga után az ajtót.

Endre utána ment.

- Hagyja el az irodámat, mert rendőrt hívok!

- Kérem, a feleségemről van szó. Nem bírja az éjjeli munkát, ossza be, kérem, máshova. Két gyermekünk van, nem lehetnek éjjel-nappal egyedül. Tudom, hogy rabként kezelnek bennünket, de talán ön... ön lehetne velünk szemben egy kicsit emberségesebb, megértőbb.

- Nem tehetek semmit. Meg van kötve az én kezem is. Forduljon a törzsőrmesterhez, mást nem tudok mondani.

- Szóval mindenképpen a rosta mellett kell maradnia. Azt azonban megtehetné a főmérnök úr, hogy nappal végeztetné ezt a munkát, a mag, amit rostálunk úgysem jó már, csupa penészes és dohos. Teljesen feleslegesen dolgozunk. Vagy talán tud róla?

- Tudom, tudok mindent - ordította az agronómus magából kikelve. Tudom, hogy a mag nem jó már, de ahhoz magának semmi köze. Én is csak azt tehetem, amit mások mondanak, még akkor is, ha az egész gazdaság tönkremegy. De most már menjen, mert rendőrt hívok, megértette?! Őrült vagyok már én is, megbolondítottak - kiabálta, és felugorva az asztalától az ajtóra mutatott. - Menjen! Menjen! Megértette? Nem tudok magán segíteni, én sem vagyok jobb helyzetben, ma maga van fogva tartva, holnap én kerülök rács mögé. De minek is tárgyalok én itt magával?

- Elnézését kérem, főmérnök úr, nem akartam... - szabadkozott Endre teljesen megdöbbenve.

- Mindegy, kérem... mindegy... nem tudok segíteni. Itt minden úgy történik, ahogy a hatóságok elrendelik, a felelősség azonban az enyém, annak ellenére, hogy pontosan ők azok, akik zavarják a termelési folyamatot. De nagyon kérem, hagyja el az irodámat, ne akarja, hogy behívjam az ügyeletes rendőrt. Semmi értelme nincs az egésznek, ne is jöjjön ide többet.

Amikor Endre kilépett az irodából, zúgott a feje, úgy érezte magát, mint akit fejbe vertek. Erőszak és megint csak erőszak, úton-útfélen gondolta. - Soha nem lesz ennek vége? Meddig fog ez tartani? Hova jut az emberiség? A főmérnök is tudja, hogy a munka, amit végeznek, nem ér semmit, teljesen hiábavaló, és mégis csinálni kell. Hová fog ez vezetni? Az eredmény nem fontos? Jelen esetben nem, de lehet, hogy így van ez az egész vonalon. A munkát el kell végezni, mert a főmérnöknek jelentenie kell a munka befejezését, hogy a mag át lett rostálva, és ha nem is csíraképes, készen áll a vetésre. Nem marad más hátra - folytatta gondolatait -, bele kell törődni a megváltoztathatatlanba. Szenvedni és tűrni, várni a pillanatra, amikor a józan ész végre legyőzi az erőszakot és a zsarnokságot, mert el kell jönnie az időnek, amikor belátják a zsarnokok, hogy az erőszak és az önkényeskedés nem egyéb a gyávaság és a tehetetlenség leplezésénél. És ha nem látnák be soha, akkor a nép haragja fogja őket elsöpörni, szétzúzni úgy, hogy poraikban sem fognak nyugtot találni. Ledöntik szobraikat, porrá zúzzák emlékoszlopaikat és tábláikat. De vajon mikor jön el ez az idő?

A nap már magasan járt, amikor Endre megérkezett a Pockosra. A tanya bejáratánál Jolán szaladt elébe.

- Elértél valamit?

- Semmit.

- Szeretlek, Bandi!

- Én is - válaszolta a férfi és megcsókolta.

- Megpróbáltam lepihenni a szobában, de nem hagynak nyugton a legyek és a nap elől elbújó rovarok. Legjobban tennénk, ha valahol a szabadban feküdnénk le. A gyerekeket megetettem, délig nyugodtan alhatunk.

A tanyától nem messze, egy hatalmas akácfa tövében lefeküdtek, és hamarosan el is aludtak. Egy óra felé Endre arra ébredt, hogy erősen fúj a szél. Ahogy körülnézett, látta fehéren villogni a nyárfák leveleit. A következő pillanatban már Jolán is talpon volt. Alighogy összeszedték holmijaikat, szakadni kezdett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Amilyen gyorsan csak tudtak, szaladtak a tanya felé, hónuk alatt a pokrócokkal. Igazi nyári zápor volt. Az út nem volt hosszú, mégis bőrig áztak. Most már villámlott és dörgött, kegyetlenül tombolt a szél. A ház tetejéről lesodródtak a cserepek, a falak remegtek és perceken belül szennyes ár hömpölygött az udvaron.

A víz szemlátomást nőtt, és hamarosan elérte a szobák küszöbét. Endre megpróbálta eltorlaszolni az ajtókat, de már késő volt, a piszkos lé mindig megtalálta az útját, befolyt a szobákba. Újabb ruhadarabokat raktak a küszöbökre, felásták a padlót a szobákban, és a földet a bejárat elé dobálták, de minden hiábavalónak bizonyult.

- Nincs mentség, nem ér ez semmit, nem tudjuk megállítani - állt föl Endre és megtörölte izzadt homlokát. - Tegyetek mindent az ágyakra, ne hagyjatok semmit a földön!

- Az sem ér semmit - szólt Jolán. - Nem látod, a tető is beázott.

Endre egy pillantást vetett a plafonra, ahonnan rozsdaszínű lé csöpögött az ágyakra. Előkerült az összes létező edény, lábasok és fazekak, mosdótálak és egyéb alkalmatosságok, melyeket szétraktak a szobában, hogy az egyre sűrűsödő cseppeket felfogják. A gyerekek az ágyakra másztak, és rémülten figyelték a felnőttek kétségbeesett fáradozásait. Endre becsukta az ajtót, hogy az eső ne verjen be közvetlenül a szobába, de a küszöbön továbbra is csak folyt be a víz, hiszen az ajtó alsó része hiányzott.

Két órán át tombolt a vihar, a tanya körüli fák közül hármat tövestől kiszakított, a tetőt annyira megrongálta, hogy fel lehetett látni a padlásra. A szobák földes talaja úgy megpuhult, hogy lehetetlen volt cipővel lépkedni anélkül, hogy az bele ne ragadt volna az iszapba. Borzalmas éjszaka előtt álltak azok, akiknek csak helyük volt a szobában, de ágyuk nem. Az iszapos talajra nem teríthetik le pokrócaikat vagy kabátjaikat.

Az eső éppoly hirtelen állt el, ahogy esni kezdett, nyugaton felszakadoztak a felhők, a szél elült, és nemsokára kisütött a nap is. Endre és János a letört ágakból karókat készítettek, leverték az udvaron, és kötelet feszítettek közéjük, hogy kiteríthessék vizes ruháikat, a pokrócokat és ágyneműket.

A tanyaudvaron kiteregetett ruhadarabok, piszkos lepedők, szakadt pokrócok szomorú látványa mindennél többet mondott. Kifosztott emberek utolsó holmijai váltak használhatatlanná. Az udvar tele volt cseréptörmelékkel és vakolattal. A beázott tető alól még mindig csorgott a piszkos, agyagos lé, sárga csíkokat húzva maga után a falon. Az udvar mélyedéseiben néhol térdig ért a víz.

Alig lettek kész a teregetéssel, két férfi érkezett a tanyára.

- Segítségért jöttünk. A sátrak nyolcvan százalékát elvitte a vihar. A gazdaság irodájából kidobtak, mondván, találjuk fel magunkat.

- Ketten tudunk segíteni, a többiek öregek és betegek, a feleségem pedig itt kell maradjon a gyerekek miatt. Igaz, nem szabadna elhagynunk a tanyát, de azért megpróbáljuk.

Közben előkerült az ügyeletes rendőr, aki a vihar alatt a szemben lévő épületben tartózkodott. Szó nélkül beleegyezett a távozásba. A Kastélyhoz érve látták, hogy a segítségkérők nem túloztak, a hatalmas diófák alatt felállított harminc sátorból huszonöt a földön feküdt. A sárban szanaszét párnák, pokrócok, ruhadarabok, táskák, ládák hevertek. A romok között felgyűrt nadrágszárral gázolva a vízben öregek és gyerekek igyekeztek menteni a menthetőt. Az összeszedett darabokat kivitték a napra, a sátrakat megpróbálták szárazabb helyen felállítani. Délután öt óráig körülbelül tízet sikerült. Öt után Endre és János visszament a Pockosba.

Hat előtt pár perccel megint ott álltak a rosta mellett fáradtan, piszkosan és éhesen. A délutáni vihar után a nap még ebben a viszonylag késői órában is szokatlanul erősen sütött. A levegő megtelt párával.

Pontosan hat órakor zakatolva megindult a kis gép, Endre hajtotta a kart, Jolán szórta a magot, János meg hordta a zsákokat. Két órán keresztül dolgoztak szótlanul, már a legelején látszott rajtuk, hogy fáradtak, idegileg kimerültek.

Nyolc felé Jolán letette a kosarat.

- Tarthatnánk egy kis szünetet? Nem látom az ügyeletes rendőrt, senki nem fog ránk szólni.

- Tartsunk.

- Rágyújtanék - mondta Endre -, de nincs papírom.

- Nálam van - húzott elő valamit János a zsebéből -, de csak újságpapír. Még annak idején félretettem a Szabad Népből egy cikket, nagyon érdekes, felolvashatom...

Endre hirtelen mozdulattal kitépte kezéből a papírt, négyfelé tépte, három darabot visszaadott, a magáéba pedig dohányt szórt.

- Most már olvashatod! - nevetett. - Tessék, vegyél a dohányból.

Leültek a földre, és az iménti kis jelenettől még derűsen füstkarikákat fújva az ég felé a lemenő napot bámulták.

- Szél lesz holnap.

- Miből gondolod?

- Piros az ég alja.

A lemenő nap utolsó sugarai bíborba öltöztették a tájat.

- "Elfeküdt már a nap túl a nádas réten, / Nagy vörös palástját künn hagyá az égen." - sóhajtotta János elmerengve.

 

XIV.

Két hónappal azután, hogy a tábort felállították, a telepesek helyzete nemhogy javult volna, inkább rosszabbodott. A sűrűn előforduló esőzések nemcsak a földeken dolgozók munkáját nehezítették, de az ellátásban is zavart okoztak. Egy-egy kiadósabb eső után járhatatlanná váltak az utak, és ilyenkor a Hajdúszoboszlóba küldött élelmiszeres kocsi csak nagy késéssel tért vissza. Nagyobb mennyiségű tartalék tárolásáról szó sem lehetett, elsősorban a pénztelenség, másodsorban a szállítóeszközök hiánya miatt. A gazdaság egyetlen szekeret bocsátott a kitelepítettek rendelkezésére, ezzel szállították nap nap után az élelmet a hajdúszoboszlói piacról ezerkétszáz ember részére. Ha valamilyen oknál fogva kimaradt akár csak egy nap is - és ez nem egyszer fordult elő -, a telepesek levesen kívül nem kaptak mást. Panaszkodni nem lehetett, a szó mindenhol süket fülekre talált.

A kitelepítettek teljesen lerongyolódtak, a férfiakon csak vasárnap lehetett inget látni. Akik tudtak ünneplőt hozni, vasárnap abban jelentek meg a munkahelyen. Bár már szeptemberben jártak, a cséplés még javában tartott, így szünnapról nem lehetett szó.

A szülők kérésére az őrsön egy nagyobb tyúkólat tanteremnek alakítottak át. Csináltak rá egy nagyobb ablakot, kimeszelték, és hogy semmi ne hiányozzon, az egyik rendőr kiakasztotta Sztálin és Rákosi képét. A padokat téglák helyettesítették, akinek nem volt elég kettő vagy három, az még többet rakott egymásra. Az "iskola", jobban mondva a "tanári kar" egyetlenegy széket kapott. A tanítás egész nap folyt, délelőtt jártak a nagyobbak, délután a kisebb gyerekek. A beiratkozás úgy történt, hogy az "osztályfőnök" megkérdezte a tanulni vágyó gyereket, elhurcolása előtt az általános iskola hányadik osztályát fejezte be. Ha a diák nem jött zavarba, bizony egy-két osztállyal feljebb helyezte magát. Az órák látogatása nem volt kötelező, és mivel az egésznek semmiféle hivatalos jellege nem volt, inkább csak időtöltést jelentett, mintsem valódi tanulást. Ha szép idő esetén a gyerekek fele nem jelent meg, senki nem kereste őket. A szülők kérelmét, hogy a gyerekek bejárhassanak a község iskolájába, a törzsőrmester elutasította.

A telepesek zöme a cséplőgépeknél volt, egy részük a veteményesben tett-vett. Állandó munkájuk csak azoknak volt, akiket a tehenészetben vagy a lovaknál foglalkoztattak. Talán a legjobban azok jártak, akik a gépállomásra kerültek, mert itt nem volt állandó rendőri felügyelet, és napi tíz óránál többet nem kellett dolgozni.

A szállást továbbra is az ólak, istállók, nyitott színek jelentették, sem a gazdaság, sem a hatóság nem törődött azzal, hogy jön az ősz, közelednek az esős napok, a hideg éjszakák. A betegek száma megnőtt, nap nap után tucatjával dőltek ki a munkából, az orvos azonban továbbra is csak csütörtökönként jött. Egyre több volt a haláleset, szaporodtak a sírdombok a kopár kis temetőben.

A rendőrök gorombábbak lettek, gyakoribbakká a verések, erőszakoskodások, éjjeli beidézések. Ezzel szemben a telepesek is kezdték magukat egyre jobban feltalálni, megdézsmálták a gazdaság veteményesét, napirenden voltak a krumpli-, zöldség- és gyümölcslopások. A tolvajok kíméletlen pusztítást vittek végbe a krumpliföldeken, egy-két szem burgonyáért néha öt-hat tövet is kitéptek. A gazdaság ez irányú panaszát a törzsőrmester képtelen volt orvosolni, a tolvaj a legritkább esetben került kézre. Ötholdas dinnyését a gazdaság tizenkét csősszel őriztette, mégis fogyott a termés. A félig érett dinnyéket még száron lékelték meg, mert a tolvajok még véletlenül sem akartak éretlen dinnyével távozni. Ha nem találták elég jónak, visszafedték a léket, és felvágtak még ötöt-tízet, addig, amíg elég érettre nem találtak. A gazdaság teljesen tehetetlen volt, naponta tette meg a feljelentéseket, de teljesen eredménytelenül. A törzsőrmester éjjelente maga végzett házkutatásokat a kitelepítetteknél, de nem jutott semmire. Csak jóval később derült ki, hogy a dinnyét maguk a csőszök lopkodták, éjjel szedték le, elrejtették egy közeli kazalban, másnap pedig elvitték. A krumplilopás egyszerűbb dolog volt, mert ezeken a földeken néhol embermagasságú volt a gaz, a lovasrendőr öt méterről sem vette észre az elrejtőzött telepeseket, ő maga azonban már messziről kimagaslott a növényzetből. A napi munka végeztével "tolvajbrigádok" alakultak, tagjaik, rendszerint nők, szoknyájuk alá rejtett zacskókkal vagy vizeskannával karjukon mentek a beszerzőutakra. A legnagyobb gondot azonban a zsákmány elkészítése okozta, ami bizony nem ment egyszerűen. Ki kellett várni a legalkalmasabb pillanatot, amikor olyan rendőr kerül a tanyára, aki hajlandó bizonyos dolgok felett szemet hunyni, vagy esetleg elhitte, hogy az élelem a tábor boltjából származik. Ha este nem sikerült a főzést megoldani, akkor már hajnalban rotyogott a krumpli vagy a főzelék a lábosban valamelyik ház mögött. Fát a férfiak szereztek, ami szintén nem volt egyszerű feladat. A fűrészt, baltát, ásót, csákányt rendszerint Ratkovics emelte ki a gazdaság szerszámoskamrájából, ő egyébként napközben "hivatalos" tuskószedő volt. Nem egy esetben "szerzett" tyúkot vagy kacsát is, hogy honnan, azt senki nem tudta, mert a gazdaság aprójószág tenyésztésével nem foglalkozott. Másoknak is előjöttek rejtett képességeik. Maróti például remek tejbeszerzőnek bizonyult. A sötétség leple alatt nadrágszíjára akasztott kulaccsal közelítette meg a tehénistállókat, ahonnan nagy adag langyos tejjel tért vissza. Két hét alatt remekül megtanult fejni, ha az egyik tehén elfarolt vagy kirúgott, ment egy másikhoz. A tejet rendszerint a sapkájába fejte, onnan töltötte át a kulacsba. Ha az ügyeletes tehenész észrevette, a kulacs üresen maradt, ez azonban ritkán fordult elő, mert az istállófiúk általában aludtak. Visszatértekor nevetve mesélte, hogy az egész istállóban csak három tehén hajlandó vele üzletet csinálni, ami végeredményben teljesen természetes volt, mert már este lefejték tőlük, amit lehetett. Főzeléknek valót gyakran a gyerekek loptak, de ha ez nem jött össze, beérték csalánnal is, ami, Maróti szavai szerint, egészséges eledel, ha megfőzik nem csíp, kevés tejjel elkeverve az íze sem rossz, és szedése nem számít lopásnak, tehát nem kell amiatt félni, hogy a gyerekeket megverik érte az őrsön.

Minden egyes tanyának megvolt a maga borbélya segédestül. A Pockosban ezt a "kimagasló pozíciót" egy egykori tüzérszázados töltötte be, segédje a szegedi Nemzeti Színház színésze volt. A százados, aki egyébként remek fickó volt, katonásan nyírt és borotvált, azaz gyorsan, pontosan és főleg olcsón. Hajvágás borotválással harminc fillérbe, tíz deka kenyér árába került. Ha valaki megkérdezte tőle, hol tanulta ki a szakmát, nevetve mondta, hogy ő sem tudja, bár gyerekkorában sokat játszott borbélyosdit. Felszerelését, ami egy nyírógépből, két ollóból, borotvakésből és három fésűből állt, Szegedről hozta magával. Szappant nem adott, aki borotválásra jelentkezett, készen, leszappanozva kellett eléállnia.

A tanyán cipész is akadt, ő valamikor tényleg ezt a mesterséget tanulta, de később egy kisebb cipőgyár és két üzletház tulajdonosa lett. Komoly, szorgalmas, becsületes és főleg jó szakembernek tartották Szegeden. Itt a táborban is szerették és megbecsülték, társaitól nem fogadott el semmit, ha munkájáért valaki pénzt kínált, csak mosolygott, és intett, hogy tegye el. Komolyabb javításról nem lehetett beszélni, mert a fonalon kívül más nyersanyagot nem lehetett az üzletben szerezni. Néha kapott egy kevés vasszeget, de faszeg nem volt, igaz, az már a hazai piacon is évek óta hiánycikk volt, maszek kisiparos hébe-hóba jutott csak hozzá, akkor is ötszörös áron. A teljesen hasznavehetetlenné vált cipők felszabdalásával lehetett egy kis anyaghoz jutni, ez esetleg foltnak vagy saroknak megfelelt. A cipőtalpat öreg traktorgumiból szabta ki, ezt könnyen lehetett szerezni a gépállomásról. Néha éjfélig is ott ült kis asztalkája mellett, szabta, varrta, szegecselte társai cipőit, mert reggelre el kellett készülniük. Ha valaki megkérdezte, hogy miért dolgozik annyit, azt felelte, hogy örül a munkának, odakint már három éve nem csinált semmit, üzleteit, gyárát államosították, majd amikor lakásának egyik szobájában mindent elölről kezdett, megfojtották az adóval, így aztán kénytelen volt visszaadni az iparengedélyét.

A telepesek kevés szabadidejükben sok mindennel foglalkoztak, akadt közöttük, aki órát, töltőtollat, szemüveget javított, volt, aki sakkfigurákat faragott, került közülük író, énekes, táncos, szabó. Természetesen nagyon kevésnek volt tanult mestersége az, amit csinált.

Egyszer-egyszer, talán állami ünnepen, előfordult, hogy nem kellett kimenni a határba, a fiatalabbak saját maguk és az idősebbek szórakoztatására énekeltek, szavaltak vagy táncoltak, de Borsi ezt is mindig megzavarta.

Szaporodott a balesetek száma, a szerszámokkal ejtett sérüléseket alig győzte átkötni a rendelőben dolgozó fodrásznő. Ha a baj komolyabb volt, a sérült a betegszobában maradt, ott várta meg a csütörtököt.

A tanyák körül felhalmozódott a szemét, a kupacok között nyüzsögtek a rágcsálók, a szobák tele voltak legyekkel, a házak mögötti latrinákról nem is beszélve. Az éjszakák egyre nehezebbek lettek, mert a törzsőrmester valósággal megvadult, éjjelente harmadmagával berontott a házakba, felzavarta az alvókat, felforgatott mindent, összefüggéstelen kérdésekkel zaklatta a kialvatlan, holtfáradt embereket, mindezt azzal az ürüggyel, hogy lopott dolgokat keres.

A kitelepítettek sorsa tehát napról-napra rosszabbodott. Megszaporodtak az öngyilkosságok, voltak, akik teljesen elhagyták magukat, az erősebbek azonban talpon maradtak, és a nehézségek ellenére is hittek abban, hogy nem tarthat örökké a kommunista zsarnokság.

 

XV.

Délután négy óra lehetett, amikor Endre felébredt. Hóna alá csapta a pokrócokat, amiken feküdt, és elindult a tanya felé. Jánost lelte ott, amint éppen borotválkozott.

- Kialudtad magad? - kérdezte János, miközben letörölte arcáról a habfoltokat.

- Fáradtabbnak érzem magam, mint reggel, amikor abbahagytuk a munkát.

- Tudod, mi újság?

- Mondjad!

- Bizottság érkezik a táborba, egy ápolónő mondta a hírt. Állítólag az őrsön végigjárták a telepesek lakásait.

- Hol az ápolónő?

- Továbbment a tehenészetbe, gyógyszert vitt valakinek.

- Ha a hír igaz, talán eljönnek ide is.

- Úgy látszik, mégiscsak elértél valamit.

- Azt még nem lehet tudni. Jolánt nem láttad?

- Alszik. Hanem még valami! Reggel óta nincs ügyeletes rendőr a tanyán.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Nem gondolod, hogy a bizottság miatt?

- Lehet, hogy el akarják titkolni, hogy őriztetnek minket, bár nem valószínű, mert itt minden központi utasításra megy. Azt meg nem tudom elképzelni, hogy beengedjék ide a Nemzetközi Vöröskeresztet. Figyeld meg, a belügy saját emberei jönnek majd. Ők aztán csinálnak egy jelentést, mely szerint mi mindennel meg vagyunk elégedve, elszállásolásunk és ellátásunk kifogástalan, hallani sem akarunk arról, hogy visszatelepítsenek minket a határsávba, mert elegünk van a határon átszivárgó diverzánsok különítményeiből, a láncos kutya ügynökeiből és egyéb felforgatók zaklatásaiból stb. Az összeállított jegyzőkönyvet táskájukba gyömöszölik, a gazdaság pártirodáján megisszák az italaikat, utána átvonulnak a szakszervezeti nagyterembe, ahol már tálalva lesz a vacsora. Itt aztán egyhangúlag megállapítják, hogy a Párt most is bölcsen járt el, intézkedései mindig és mindenben a nép érdekeit szolgálják, és végeredményben a telepesek is meg vannak elégedve, azt az néhány embert kivéve, aki fizetett nyugati ügynök és egyébként is javíthatatlan horthyfasiszta és bajkeverő. A miniszter elvtárs előlépteti az elnököt, a párt megdicséri a bizottság tagjait, pozíciójuk megerősödik, a napidíjat zsebrevágják... Folytassam?

- Majd meglátjuk az eredményt - nevetett János.

- Túl szkeptikus vagy.

- Bár neked lenne igazad!

- Odanézz! Jönnek!

A távolban porfelhőt lehetett látni, amit az enyhe keleti szél kissé nyugat felé sodort. Nemsokára ki lehetett venni a kocsikat is, három terepjáró közeledett a tanya felé. Az elsőt egy jól öltözött civil ruhás személy, a másik kettőt rendőr vezette. Az első kocsiból hárman szálltak ki, két civil és egy őrnagyi egyenruhát viselő rendőrtiszt. A másik két kocsi hat utasa közül három polgári ruhát viselt, a másik három pedig, élükön a törzsőrmesterrel, az őrshöz tartoztak. Amint mindannyian kiszálltak és együtt voltak, elindultak az épületek felé. Egyik szobából a másikba mentek, jegyezgettek, tanakodtak, mutogattak. A szobák után végigjárták a többi épületet is, megnézték a latrinákat, majd visszamentek a kocsikhoz.

Endre és János ott állt az udvar közepén, várták, hogy kérdezzenek tőlük valamit, de a bizottság tagjai szinte észre sem vették őket. Jöttek-mentek, sürögtek-forogtak, egyszer-egyszer hangosan fel is nevettek, de őket kettőjüket annyiba se vették, mint a kíséretükben lévő két kutyát.

- Mondtam neked János, hogy cirkusz az egész. Egy percig sem érdekli őket a telepesek sorsa - mondta Endre jó hangosam.

- Ez a kettő miért nincs munkában? - kérdezte a rendőrőrnagy Borsitól, amikor meghallotta Endre megjegyzését.

- Éjjel dolgoztat a törzsőrmester elvtárs - válaszolta Endre, még mielőtt Borsi szóhoz jutott volna.

- Nem magát kérdeztem, tűnjenek el innen - kiabált Endrére az őrnagy. - Micsoda dolog zsebredugott kézzel belepofázni más szavába!? Kicsodák maguk?

- Telepesek - válaszolt most János.

- Akkor tűnés innen! Azonnal távozzanak!

- Szépen beszél az elvtárs a rangjához képest. Nem ezt vártuk - szólt Endre és belekarolt Jánosba, hogy távozzanak.

Az őrnagy elvtárs "úr" még mondott valamit Borsi törzsőrmesternek, de Endréék már nem hallották, mert sietve elhagyták az udvart.

- Mit mondtam neked? Egyformák ezek mind, az egyik kutya, a másik eb. Ha valóban érdekelné őket a telepesek sorsa, kérdeztek volna tőlünk egyet-mást, de látod, észre sem akartak venni. Egyszer talán majd mosolyogva fogunk erre visszagondolni, lehet, hogy mi is megállunk majd ott, ahol ők álltak, körülnézünk és sóhajtunk egyet, de ők, akik ma a cifra mundért, az ezüst és arany sujtást, a szemnek tetszetős csillagokat olyan büszkén viselik, már réges-régen nem lesznek.

- Túl poétikusan hangzik, amit mondasz.

- Igazad van, nem szabad ábrándozni, de mit tehet mást az ember, ha egy kicsit el akarja felejteni a szomorú valóságot, ami olyan nagyon fáj.

- Nézd csak, mennek.

- Mi is készülhetünk lassan, itt lesz hamar a hat óra.

- Már jön is a feleséged.

- Mit kerestek ezek az emberek a tanyán? - kérdezte Jolán, amikor odaért.

- Bizonyítékot arra, hogy selyempárnák között aludtál, és ezüstkanállal eszed a levest a csajkádból - válaszolta Endre, majd odalépett hozzá és megcsókolta.

- Indulunk?

- Mehetünk.

Három hete járták ezt az utat, este hatkor mentek és reggel hatkor jöttek vissza. Munkájuk sem változott semmiben, zsákoltak, zakatoltatták a kis gépet, szórták a dohos, penészes magot egyik zsákból a másikba, amíg ki nem virradt.

Este nyolc óra lehetett, amikor kiabálást hallottak. Az egyik lóistálló felől jött a hang, azt azonban nem lehetett megmondani, hogy honnan, mert az épületek erősen felfogták. Abbahagyták a munkát és figyeltek.

- Segítségért kiabál - szólt Jolán.

- Gyere, János! Siess! - eredt máris futásnak Endre.

Az ismeretlen mind kétségbeesettebben kiabált, majd hirtelen hörgésbe fulladt a hangja. Endréék megkerülték az istállót, de sehol nem láttak senkit, a hörgés viszont most már egészen közelről hallatszott.

- Ott lesz! Siessünk, talán még nem késő.

Endre ért elsőnek a latrinához, megkerülte a kukoricaszárakból készített kerítést, és belenézett a gödörbe. A szennygödörben félig háton fekve, kitárt karokkal, hátracsapott fejjel, mozdulatlanul feküdt egy férfi. Mellkasáig ellepte az iszap, szája nyitva volt, de hang már nem jött ki belőle.

- Úgy látszik, elkéstünk.

- Nem biztos, lehet, hogy csak elájult.

- Hogy vegyük ki?

- Ott van egy létra az istállónál, hozd ide!

A férfi semmi életjelt nem adott, mozdulatlan teste lassan süllyedni kezdett. Már-már az álláig ért, amikor melléje helyezték a létrát.

- Lemész, Endre?

- Azt hiszem, meghalt, de azért lemegyek, nem hagyhatjuk a gödörben. Nem tudom, hogy fogom kibírni, borzalmas a levegő.

- Emberéletről van szó, ha te nem bírod, lemegyek én.

Endre nem válaszolt, leereszkedett a létrán, és a szerencsétlenül járt embert a gallérjánál fogva kijjebb emelte az iszapból. A férfi kinyitotta a szemét, ajka megmozdult, de szólni nem tudott.

- Él - kiabálta fel Endre, miközben közelebb húzta a létrához.

- Ismered?

- Most látom először.

Közben János is leereszkedett a létrán, hogy segítsen felhúzni, és kis idő múlva ott feküdt az ismeretlen a latrina szélén.

- Köszönöm, nagyon köszönöm - suttogta az idősebb férfi, miután magához tért.

- Megcsúszott?

- Nem, hirtelen rosszul lettem, megszédültem, kiabálni kezdtem, de már késő volt. Egész nap a tűző napon dolgoztam, étlen, szomjan, mert a brigádvezetőnk nem jelentette be munkahelyünket az ételhordó kocsinak. Vizünk sem volt, négy kilométerre voltunk az első tanyától, a vízhordó gyerekek pedig az első két kanna után eltűntek. Hiába kértük a csoportvezetőt, hogy engedjen el vízért, hajthatatlan maradt. Hanem még egyszer nagyon köszönöm az uraknak. Sándorffy Péter vagyok, nyugalmazott királyi közjegyző. Holnap mehetek ruha nélkül, mert ebben az egy szál ruhában hoztak el. Özvegyember vagyok, nincs aki rendbe hozza.

- Hogy érzi magát?

- Nem úgy, mint Bártfa, Lillafüred vagy a Balaton után - válaszolta mosolyogva -, de mindenesetre jobban vagyok.

- Melyik tanyán lakik? Hazakísérjük?

- Köszönöm, egy kicsit még pihenek, aztán elmegyek egyedül is, itt lakom a tehenészetben.

A két életmentő elbúcsúzott az öregtől, és nemsokára újra zakatolni kezdett a kis masina.

Reggelig nem történt semmi különösebb, bár először fordult elő, hogy egész éjjel nem láttak rendőrt a tanyán. Endréék ki is használták, sokszor félórás szüneteket tartottak, beszélgettek, sőt felváltva aludtak a padláson. A tizenkét órából legalább hatot állt a gép, úgyhogy reggel nem voltak olyan rettenetesen fáradtak, mint az előző napokban.

Éppen lefeküdni készültek, amikor a törzsőrmester kerékpárjával bekanyarodott az udvarba. Ugyanebben a pillanatban Jolán észrevette Csulit is, ahogy nekirontott a mit sem sejtő rendőrnek.

- Csuli! Csuli! - kiabált a kutya után, de már késő volt.

A kutya vadként vetette magát Borsira, akinek még annyi ideje sem maradt, hogy leszálljon a kerékpárról. A kutya ugrott egyet, és az őrmester ott feküdt a földön. Dulakodás kezdődött, hol a kutya, hol a törzsőrmester volt felül, míg végre is Borsi állt, előrántotta oldalfegyverét, és vad lövöldözésbe kezdett. Csuli azonban kereket oldott, a golyók nem találtak. A törzsőrmester leporolta ruháját, és kerékpárját tolva elindult a tanya épületei felé.

- Ki engedte meg, hogy kutyát tartsanak? - kérdezte Endrét.

- Nem a miénk. De látom, alaposan kiszabta a nadrágját.

- Ma este nyolc előtt ne menjenek munkába, maradjanak a tanyán! mondta Borsi úgy téve, mintha nem hallotta volna a gúnyos megjegyzést...

- Más munkabeosztást kapunk?

- Nem.

Endre nem kérdezett többet, mert nem akarta még jobban felingerelni a törzsőrmestert. Az tárat cserélt a pisztolyában, majd végigjárta a szobákat, váltott egy-két szót az öregekkel és a betegekkel, majd kerékpárjára ülve gyors iramban távozott.

Endréék aznap délután ötig aludtak. Hét óra után a Pockos benépesedett, kisebb-nagyobb csoportokban érkeztek a rongyos, éhes telepesek, szinte mindenki mezítláb, egy szál ruhában a nők, nadrágban a férfiak. Közben a vacsora is megjött, előkerültek a piszkos csajkák, megkezdődött a sorbanállás a híg, zsírtalan és ízetlen káposztalevesért.

Még nem végeztek az evéssel, amikor harmadmagával megérkezett a törzsőrmester, megállt az udvar közepén, és egy ideig figyelte a telepeseket.

- Mindannyian itt vannak? - kérdezte végül.

- Igen - válaszolták többen is egyszerre.

- Mától kezdve engedélyezem a levelezést. Havonta mindenki írhat vagy kaphat egy levelet, amit továbbítás végett a táborparancsnoknak kell leadni. Aki ezt megszegi, attól megvonom az engedélyt. A borítékot nem szabad leragasztani, egy-egy levél terjedelme nem lehet több két oldalnál.

- Végre! Több mint két hónap után! - kiáltotta valaki.

- A jövőben minden kihágást levélletiltással fogok büntetni, különösképpen azokra fogok szigorúan lesújtani, akiket lopáson érünk tetten. Nap nap után hallanom kell a gazdaság panaszát, hogy maguk lopkodják a termést, főleg a krumplit, káposztát és a még megmaradt dinnyét. De eltűnt más is, sőt hihetetlennél hihetetlenebb dolgok történtek, például ismeretlen tettesek két négyzetméternyi cserepet leszedtek az egyik lóistállóról, eltűnt egy vödör a tehenészet gémeskútjáról, az elevátor szíjából valaki kivágott két pár cipő talpára való bőrt, eltűnt több kéziszerszám, ma éjjel valaki a mérnöki iroda ablakszárnyait leemelve kiszedte az üvegtáblákat, a kereteket pedig összetörte. A raktárból pokrócok, szalmazsákok, viharlámpák, zsákok, vadonatúj hajtószárak eltűnését jelentette a gazdaság. A tolvajok itt vannak, itt állnak maguk között, de már nem sokáig, mert le lesznek leplezve! - harsogta.

- Látjuk! - kiáltotta egy hang.

- Ki volt az? - kérdezte elvörösödve a törzsőrmester, miközben a telepesek hangosan nevettek.

- Csend legyen! - ordította a pribék a magából kikelve. - A hajtószárból készített nadrágszíjra fogom felhúzni a tettest, mert elkapom, hiába nevetnek! De még nem végeztem! A múlt héten hat kismalac tűnt el a fiaztatóból, és amikor felelősségre vontam az etetőket, azt válaszolták, hogy az anyakoca falta fel őket.

- Kár, hogy nem történhet meg fordítva - jegyezte meg Maróti nevetve -, el lehetne tüntetni a kétmázsás kocát.

- Jobb lesz, ha nem viccelődik, Maróti! Ha még egy szót szól, este jelentkezhet az őrsön! Panasz érkezett a munkájukra is, a kapások a gazzal együtt kikapálták a kukoricát is, egyes táblákon egész sorok hiányoznak, amióta maguk itt dolgoznak, ami azt jelenti, hogy szándékosan pusztítják a növényt, szabotálnak, ezért pedig börtön jár! Az éjjel valaki felgyújtott egy kazlat, szerencse, hogy sikerült megfékezni a tüzet. Ne akarják, hogy elrendeljem az éjjeli kijárási tilalmat, mert ha így folytatják, kénytelen leszek. Akkor aztán szarhatnak a saját fészkükbe! A gazdaság asztalosműhelyéből eltűnt több szál deszka, ezeknek egy részét megtaláltuk az iskolában, padokat készítettek belőle, a tolvajt megfogtuk a tanár úr személyében. Ismétlem, vigyázzanak magukra! A továbbiakban egy tervezett építkezésről akarok pár szót mondani. Tekintettel arra, hogy ezek az épületek legkésőbb tavaszig le lesznek bontva, ki kell, hogy költözzenek, de mivel a gazdaság nem tud másik szállást adni, nem marad más hátra, építeni kell. A szükséges faanyag részben már megvan, ez azonban kevés, ezért kellenek vályogvetők. Aki akar, házacskát is építhet magának virágos kerttel, aztán úgy rendezheti be, ahogy akarja.

- Miből? - kérdezte egy hang.

- Miből? Miből rendezi be magának a többi dolgozó ember szerte az országban? Dolgozik! Abból! Munkájáért fizetést kap, éppen úgy, mint maguk, hanem maguk nem akarnak dolgozni, így aztán a fizetés is olyan!

- Ez teljesen meghülyült - suttogta egy hang, mire hangos nevetés tört ki.

- Mi ez? Mit jelentsen ez a viselkedés?

- Semmi kérem, törzsőrmester elvtárs - válaszolta valaki -, csak egyikünk azt a megjegyzést tette, hogy végre megnősülhet, mert lakáshoz juthat, saját háza lesz, odakinn ilyesmiről még csak álmodni sem mert, albérletben lakott Szegeden.

- Ki volt ez a szellemes?

- Az egyik gyerek viccelődik, nem kell komolyan venni.

- El innen, gyerekek! Egy, kettő, lóduljatok! Látni akarom a jelentkezőket!

A telepesek közül nyolcan léptek elő, ezek a törzsőrmester vezetésével elindultak az építkezésre kijelölt helyet megnézni, ami egy legelőnek használt rét volt a tehenészettől kétszáz méterre.

- Itt vagyunk, ezt az egész területet mind beépíthetik. A házak mérete azonban nem haladhatja meg hosszúságban a három és fél, szélességben és magasságban a két és fél métert.

- Szóval ólakat akar velünk építtetni. Ezért kár volt idejönni! - jegyezte meg valaki.

- Maga azért jött ide, mert ideparancsoltam. Mit gondoltak, hogy palotákat fognak építeni?

- Azt nem, de nem egészen kilenc négyzetméteres lakóházról sem hallottam - szólalt meg Endre.

- Két emeletes vaságy belefér, mi kell ennél több? Most harmincan, negyvenen, sőt ötvenen vannak egy szobában. Nem lesz jobb, ha négyen lesznek? Minél kisebb, annál gyorsabban kész. Az alapot sem kell kiásni, az alsó téglák alatt csak el kell simítani a talajt, és máris emelhetik a falakat. Még mész sem kell hozzá, a vályogtéglák közé sár jön, a falakra meg hozzákevernek egy kis pelyvát.

- Magam részéről köszönöm - válaszolta Endre.

- Ha nem jelentkeznek elegen önként, én fogom kijelölni azokat, akik holnaptól kezdve építkeznek!

- Mérnök és építész nélkül?

- Akad maguk között épp elég.

- Mit kezdünk pár ezer vályogtéglával? Hol van a faanyag, cserép, ajtók, ablakok, gerendák, egyebek?

- Mire a falakkal végeznek, itt lesz a többi is. A gazdaság területén lebontunk három tanyát, a tulajdonosaik holnap lesznek kiköltöztetve.

- Nem lenne egyszerűbb, ha odaköltöznénk?

- Nem, mert az állami nagybirtokrendszer nem tűri a tanyákat, megfojtja, elsöpri a kisparasztot, és igába, szolgasorba kényszeríti - adta meg a választ Endre, még mielőtt Borsi szóhoz jutott volna.

- De most aztán takarodjon innen! - ordította magából kikelve a törzsőrmester. - Ha még egy szót szól, lázít, éjjelre az őrsön találja magát! Tűnjön el!

Endre Jolánra és Jánosra pillantott; majd elindult vissza a Pockosba. Azok ketten követték.

- Gazemberség - mondta János, amikor utolérte.

- Egy közönséges rendőrségi cella nagyobb annál, mint amit most építtetni akar velünk. És ha még volna miből! De itt a puszta sáros földön és a pelyván kívül nincs semmi.

A tanyán nagy gyereksereg fogadta őket, örömmel újságolták, hogy friss vacsorát készítettek finom rózsakrumpliból. A ház mögött egy hatalmas fazékban valóban ott állt a párolgó, illatos, frissen főtt burgonya.

- Nem hallottátok, mit mondott a törzsőrmester? - kérdezte Jolán a gyerekeket.

- Éhesek vagyunk! - válaszolták többen is egyszerre.

- Hagyd őket, Jolán! - mondta Endre, és intett a gyerekeknek, hogy egyenek nyugodtan.

Azok a megadott jelre valósággal nekirontottak a fazéknak, kikapkodták a forró gumókat, egyik kezükből a másikba dobálták őket, fújták, majd majszolták, úgy ahogy volt, héjasan, sótlanul. A felnőttek szótlanul nézték őket, akik olyan mohón ették a "csemegét", mint valamikor otthon az első cseresznyét. Jolán mondani szeretett volna valamit, de szemei megteltek könnyel és elcsuklott a hangja.

Az egyik gyerek hirtelen felemelte a fazekat és odavitte hozzá.

- Miért sír, Jolán néni? Nem esszük meg mind, hagyunk Jolán néninek is. Tessék venni!

Jolán szótlanul lehajolt a fiúcskához, magához ölelte a fejét és megcsókolta. Közben a többiek is odagyűltek köré, és várták, hogy vegyen a fazékból.

- Köszönöm, édesem, nem vagyok éhes - válaszolta, mikor visszanyerte hangját.

- Ha a néni nem vesz, mi sem eszünk többet - jelentette ki a kisfiú. Tessék nézni, a többiek is azt várják, ők sem vesznek, amíg Jolán néni nem.

Jolán most már kénytelen volt belenyúlni a fazékba, könnyei végigfolytak arcán, amikor mosolyogva kiemelt egy szem, valóban kellemes illatú főtt krumplit. A gyerekek éljent kiáltottak rá, és újból nekifogtak az evésnek.

Közben visszaértek a többiek is, Endréék meg jó két órás késéssel elindultak az éjjeli munkára.

 

XVI.

1952. szeptember 10-e, szerda volt. A telepesek egy része már jóval öt óra előtt befejezte a munkát, mert a délután támadt vihar teljesen elmosta a folytatást. A vihar elvonulása után a nap újra kisütött, és a páradús levegő, a langyos nyugati szél kicsalta a telepeseket az udvarra. Egyesek nagymosást csináltak, férfiak, nők és gyerekek álltak kisebb-nagyobb mosdótálak vagy egyéb alkalmatosságok mellett, és mostak, mások vizet hordtak vagy tisztálkodtak. A boltban vásárolt szappannal takarékosan kellett bánni, egy-egy lavór szappanos vízben tíz inget vagy egyéb alsóneműt is kimostak. A fehérítés a napon történt, egy-egy ruhadarabot ötször is bemártottak a vízbe, hogy azután a napra kerüljön. Előkerültek a varróasszonyok is, előkerültek a munkában elrongyolódott ruhák, nadrágok, ingek, szoknyák és blúzok, folt hátára folt került, fekete a szürke nadrágra, sárga a fehérre vagy fordítva. Aki csak tehette mosott, varrt, borotválkozott, nyiratkozott vagy a cipőjét foltozta, egy ember kivételével. Ez az ember Dr. Szendrey volt. Ő volt az az ember, aki a két hónap alatt egyszer sem vette le a ruháját, ami egyébként cafatokban lógott rajta, nem mosakodott, nem borotválkozott és nem fésülködött. Telepes társai hiába kérték, hiába közeledtek hozzá őszinte jóindulattal, hiába fenyegette meg a törzsőrmester, nem ért semmit, megmaradt elhatározása mellett, hogy amíg ki nem kerül a táborból, amíg vissza nem nyeri a szabadságát, nem veszi le a ruháját, nem borotválkozik és nem fésülködik. Egy alkalommal, amikor a törzsőrmester a volt foglalkozása után érdeklődött, gúnyosan azt felelte, hogy csavargó volt, "mert másképp hogy is kerülhetett volna ide".

A két hónap rabság megtette a magáét, az idegbetegek száma napról napra nőtt, búskomorság vagy teljes nemtörődömség fogta el az embereket. Voltak azonban olyanok is, akik hihetetlen gyorsasággal találták fel magukat az új helyzetben. Ebben főleg az asszonyok vezettek, hihetetlenül hangzik, de ők jobban bírták, mint a férfiak. Ratkovicsné például, ez a harmincnyolc éves, májfoltos arcú, alacsony kis asszonyka úgy járt-kelt a táborban, öltözködött, cicomázkodott, mint otthon; úgy járt dézsmálni a gazdaság veteményeskertjét, mintha a szegedi piacra járna; főzött, varrt, mosott, és ha senki nem volt a közelében, még énekelt is, vagy elbeszélgetett az ügyeletes rendőrrel, ha az szóba állt vele. Fogarasiné, a volt gimnáziumi tanárnő éppen az ellenkezője volt. Nem sokat beszélt, de annál többet sírt, ha csak tehette félrevonult és olvasott, ha volt mit. Boldogan élt Szegeden, mérnök férjével és tizenkilenc éves lányukkal. Nem volt nap, hogy ne emlegette volna a férjét, aki a véletlennek köszönhette, hogy kimaradt a deportálásból. Enikő lányát a rajongásig szerette, aki anyjával ellentétben, Ratkovicsnéhoz hasonlóan hamar megszokta a raboskodást. A búskomorak, gyengébb idegzetűek nem érintkeztek jóformán senkivel, szabad idejüket visszavonultan, egyedül töltötték, kerülték az embereket, és a feltett kérdésekre csak szűkszavú válaszokat adtak. A jobb idegzetűek viszont örökké lázadoztak, ezek voltak azok, akik mindent és mindenkit kritizáltak, sokszor jogosan, de sok esetben, különösen telepes társaikkal szemben nem elég objektivitással. A harmadik csoportba tartoztak azok, akik nem törődtek soha senkivel és semmivel, nem vettek semmit a szívükre, ha lehetett elkerülték a munkát, vagy a lehető legrosszabbul végezték el, egyedüli gondjuk az étkezés és az alvás volt. Ők viselték legjobban a rabságot.

Több mint két hónap telt el azóta, hogy Szeged városát elsötétítették, és a sötétség leple alatt több mint ezerkétszáz, álmából felzavart, ártatlan embert, férfiakat, asszonyokat és gyerekeket hurcoltak el, akkor még ismeretlen tájak felé. Azóta itt vannak, itt élnek a Hortobágy szélén a legnagyobb nyomorban, piszokban, betegen, éhesen, minden remény nélkül.

Erősen lemenőben volt a nap, amikor Endréék elindultak a központi tanyára. Szeptember tizedike volt, de a meleg olyan nagy volt, mint júliusban vagy augusztusban szokott lenni.

- Meddig járjuk még ezt az utat? - kérdezte Jolán.

- Nincs vég nélküli út. Ahogy a délutáni vihart felváltotta a napsütéses kék ég, ahogy a telet felváltja a tavasz, úgy fogja felváltani szabadulásunk órája is panaszos jelenünket.

- Nem tudok már hinni.

- Bíznunk kell a jövőben - válaszolta Endre, miközben átölelte és megcsókolta Jolánt, majd kézen fogta és dúdolni kezdett egy dalt, amit nem is olyan régen éppen tőle tanult, a Tisza menti Körös csárdában.

- Nem felejtetted el?

- A szépet nem felejti el soha az ember, ellentétben a rosszal, amit hamar és sokszor örökre el tud felejteni.

Éjfélig megállás nélkül dolgoztak, nem tudták abbahagyni a munkát, mert az ügyeletes rendőr, aki újra megjelent a tanyán, minden fél órában ellenőrizte őket. Végre elérkezett az éjfél, és mindhárman felmentek a padlásra lepihenni. Összeszedték az üres zsákokat, "megágyaztak", és lefeküdtek. Endre még rágyújtott egy cigarettára, Jolán meg elővett egy darab kenyeret a táskájából, hogy befejezze a tanyán félbehagyott vacsoráját.

Alighogy elaludtak, Endre arra neszelt fel, hogy valaki járkál a rosta körül, sőt néha suttogó beszélgetést is hallani vélt.

- János! Ébren vagy?

- Az ügyeletes rendőr lesz - válaszolta János, aki szintén a lentről jövő hangokat figyelte.

- Kinézek - szólt Endre halkan, hogy fel ne ébressze alvó feleségét.

- Felesleges. Egy óra "ebédidőnk" van, nem szólhat senki egy szót sem, hogy áll a munka. És egyébként is, ha kell valakinek valami, majd szól.

Endre cigarettára gyújtott, és az ajtó mögé állt, úgy, hogy testét a fal eltakarja.

- Nem sokat látok, de ha nem tévedek, két ember áll a rosta mögött, valószínűleg az ügyeletes rendőr elől bujkálnak. Nem mernek kimenni az összekötő utakra. Nincs kizárva, hogy a lucernáson akarnak továbbjutni.

- Szólítsd meg őket - mondta János kissé bosszúsan.

- Halló! Kit keresnek?

- Maga az, Endre elvtárs? - kérdezte az egyik.

- Maga az, Maróti? Mit keres itt éjfél után?

- Igen, én vagyok a legidősebb fiammal.

Endre még mondani akart valamit, de észrevette a sötétben közeledő rendőrt, akit a lentiek is megláthattak, mert sietve eltűntek a rostálógép mellett heverő zsákok alatt.

- Kivel beszélgetett? - kérdezte a rendőr Endrét, amikor meglátta a padlásajtóban.

- Kivel beszélgettem volna mással, mint a társaimmal, itt vagyunk mindhárman a padláson.

- Biztos, hogy nem járt itt senki? - kérdezte kételkedve a rendőr és zseblámpájával Endre arcába világított.

- Jöjjön fel, ha nem hisz nekem.

A rendőr nem válaszolt, eloltotta a lámpáját és elindult a rostálógép felé. A gép mellett állt egy ideig, majd körüljárta, megszámolta a kész teli zsákokat, rágyújtott egy cigarettára, majd lassan elment a tehenészet felé. Endre nem tágított az ajtótól, tekintetével nyomon kísérte, amíg el nem tűnt a sötétben.

- Maróti! Maróti, előjöhetnek.

- Éppen ideje, azt hittem megfulladok.

- Ne magyarázzon sokat, hanem jöjjenek fel a padlásra, amíg tiszta a levegő.

Maróti és a fia hason csúszva tették meg az utat a létráig, maguk után húzva egy nagy zsákot, amit az apa a létrához érve a vállára vetett.

- Ez is sikerült! Gyere fiam, gyere, most már jó helyen vagyunk. Ilyen melegem is rég volt - mondta, amikor lába alatt érezte a padlás deszkáit és még egyet-mást hozzámondott, olyan káromkodásfélét.

- Mi történt magukkal?

- Mindjárt elmondok mindent, Endre elvtárs.

- Mondtam már, hogy ne elvtársazzon engem!

- Merre menjünk? Nem lehetne legalább egy szál gyufát gyújtani? Nem látok semmit - mondta a fiú.

- Ne pofázz, büdös kölyök, miattatok kerültem most is bajba. Mindig kell valami. Ülj le ott, ahol vagy, és meg ne mozdulj! Rágyújthatok?

- Nyugodtan, mi is cigarettázunk.

Maróti kezében sercent a gyufa, és a kis ember mélyet szippantott cigarettájából.

- Az egész úgy kezdődött - kezdte beszámolóját -, hogy az este, amikor már mindenki aludt, a fiam felkeltett azzal, hogy éhes. Rászóltam, hogy aludjon, mire sírni kezdett. Hiába mondtam, hogy nincs semmink, hiába kértem, hogy türtőztesse magát, próbáljon meg aludni, nem ért semmit. Végül is felkeltünk, elhatároztuk, hogy kimegyünk a dinnyésbe, és ha sikerül, elemelünk egy-két dinnyét. Ebből azonban nem lett semmi, mert a csőszök észrevettek.

Miközben beszélt, gyufa után kutatott a zsebében, hogy kialudt cigarettáját újra meggyújtsa.

- Maróti! Maga megsebesült! Csupa vér a keze - kiáltott fel Endre, amikor a gyufa fényénél kicsit többet lehetett látni.

- Nem az én vérem - válaszolta huncut mosollyal az öreg.

- Verekedett? Baj lesz ebből, Maróti!

- Ne ijedjen meg, nem csináltam semmi rosszat.

- Jó vicc! Nem csinált semmi rosszat, csak éjnek idején kerülgeti a rendőröket, zsákkal a vállán, véres kézzel. Nadrágja csupa rongy, az inge szintén. Hogy is gondolhatok rosszra?

- Szóval a dinnyéből nem lett semmi - folytatta az öreg -, így továbbmentünk a gyümölcsösbe, ahol almát és körtét szedtünk. Itt ettünk, majd továbbálltunk. Amikor elértük a gépállomást, és éppen tovább akartunk menni, gyanús hangokat hallottunk. Megálltunk és figyeltünk, majd mindketten megállapítottak, hogy tyúkól van a közelben.

- Hány darab van a zsákban?

- Négy, Endre úr - válaszolta nevetve. - Nem volt nálam kés, kénytelen voltam egy üvegcseréppel elvágni a nyakukat, és ha minden jól megy, mire a nap fölkel, meg is lesznek főzve.

- Magát is csak bajnak hozták ide - jegyezte meg Endre nevetve. De megérdemli a gazdaság, akiben van bátorság, csak csinálja! Ok is lopnak, miért legyünk mi jobbak? A különbség csak annyi, hogy minket a szükség visz rá, őket meg a kapzsiságuk. Alkalom van bőven, azért lop a telepestől kezdve a gazdaság igazgatójáig mindenki, a különbség csak a formában van.

- Gyere fiam, menjünk! - szólt Maróti, és vállára dobta a zsákot. Endre a padlásajtóhoz ment és kinézett. A sötétben nem látott sehol senkit.

- Mehetnek! - szólt hátra rövid várakozás után.

- Az egyik tyúkot félreteszem maguknak - jegyezte meg a ravasz tyúktolvaj nevetve, amikor zsákjával a vállán megindult a létrán lefelé.

- Köszönöm!

- Aludjanak jól!

Endre a padlásajtóban maradt, rágyújtott egy cigarettára, és figyelte a távozókat, akik az istállót megkerülve bementek a lucernásba. János és Jolán újra lefeküdt, és nemsokára el is aludt, Endre azonban fennmaradt, mert attól tartott, ha ledől, ő is elalszik, és abból csak baj lehet. Mélyeket szippantott a cigarettából, és elgondolkozott. Vajon meddig fog ez tartani? Vége lesz-e valaha, és ha igen, hányan fogják közülük megérni? A zsarnokság egyetlenegy formája sem tartott örökké, tehát ez sem fog. A zsarnok halálával megbukhat a rendszer is, ami ugyan nem jelenti minden esetben a véget, de rendszerint újabb áldozatok bevonásával a régebbiek valamilyen formában szabadabbakká válnak. De mikor jön el ez az idő?

Valahol messze megszólalt egy kakas. Endre elérkezettnek látta az időt, hogy felkeltse társait, mert ha több nem is, de két óra biztosan volt már. Perceken belül újra zakatolt a kis masina, nyelte a dob a magot, szállt a por a levegőben.

- Csodálom, hogy nem zavart fel az ügyeletes rendőr.

- Alszik valahol, vagy talán szándékosan hagyott minket aludni - nevetett János. - Ismerek kettőt közülük, elég rendes fickók, angyalföldiek.

- Tudom, kikre gondolsz, de ők már nincsenek a táborban, a törzsőrmester áthelyeztette őket. Ha valamelyik beosztottjánál csak a legcsekélyebb jóindulatot is észreveszi, az másnap már megy is a táborból. Endre még be sem fejezhette a mondatot, amikor a sötétből előbukkant egy rendőr.

- Hol voltak eddig? - kérdezte gorombán. - Nem hallottam a gép zúgását.

- Magért voltunk a padláson.

- Úgy? Magért voltak? Reggel majd jelentem Borsi elvtársnak és az agronómusnak, hogy szabotálják a munkát. Majd a rácsok mögött jobb lesz maguknak, ott legalább alhatnak éjjel!

Egyikük sem válaszolt, mert tudták, az csak olaj lenne a tűzre. Az még egy ideig szidta és fenyegette őket, majd amikor látta, hogy semmire nem reagálnak, továbbment.

Keleten már világosodott az ég alja, valahonnan a Hortobágy felől hűvös hajnali szél fújt. Jolán pulóvert vett magára, Endre etetett, János meg hordta a zsákokat.

Még öt óra sem volt, amikor megpillantották a gazdaság helyettes agronómusát, ahogy sietve közeledett feléjük. Magas, sovány, szőke hajú, harminc körüli ember volt, aki mindig csizmában és bricsesznadrágban járt, és lovaglópálcát hordott magával.

- Furcsa egy ember - jegyezte meg Endre.

- Goromba fráter, még arra is képes, hogy megverje az embert. A múlt héten úgy megverte az öreg Ebergényit, hogy az két napig nem bírt lábraállni.

- Én nem maradok adósa, ha szemtelenkedik.

- Ne légy hirtelen, Bandi, vigyázz, mit csinálsz! - figyelmeztette Jolán.

Az agronómus megállt tőlük öt lépésre, csípőjére tette a kezét, és egy ideig szótlanul nézte őket.

- Mennyit szitáltak át az éjjel? - kérdezte úgy öt perc múlva.

- Nem tudjuk.

- Hogyhogy nem tudják? Miféle válasz ez?

- Nekünk csak annyit mondtak, hogy este hattól reggel hatig szitáljunk, a mennyiséget nem szabták ki.

- Ki a brigádvezetőjük?

- Azt sem tudjuk, itt nem szokás a bemutatkozás.

- Majd én bemutatkozom maguknak! Mától kezdve húsz zsák magot kell átszitálniuk! Megértették?

- Ezzel a géppel? Illetne tudni, mérnök elvtárs "úr", hogy erre nem képes a gép.

- Kapnak még egyet, maguk ketten hajtanak, ez a kócos meg eteti mind a kettőt.

- Az a kócos a feleségem, én meg könnyen bemutatkozhatom magának, ha sértegeti őt! - lépett előre Endre ökölbe szorított kézzel.

- Fenyeget? - kérdezte hökkenten az agronómus, majd erőltetett nevetésbe kezdett.

- Kérlek, Bandi, hagyd abba! - intette le barátját János.

- Miért hagyjam? Nem eleget tűrünk a rendőröktől? Úton-útfélen megaláznak, sanyargatnak, éheztetnek, napi tizenkét-tizennégy órát dolgoztatnak... és most még ez is... ez a...

- Fogja be a pofáját, mert rendőrt hívok! - rikácsolta az agronómus.

- Ehhez az egyhez értenek, rendőrt hívni, megveretni, becsukatni, kivallatni, megrágalmazni, hamis vád alá vetni, és a végén felakasztani az embert! De ahhoz gyávák, hogy saját magukkal szembenézzenek, hogy szabadságot adjanak a népnek, mert az számukra az öngyilkossággal lenne egyenlő! Kommunisták!

- Rendőr! Rendőr! - kiabálta magából kikelve az agronómus, majd sarkon fordult és elfutott.

- Köszönöm, Bandi, hogy megvédtél - szólt Jolán, és megtörölte könnyes szemeit.

- Ne sírjál, Jolánkám, nem hagylak... szeretlek, nagyon szeretlek! - suttogta Endre, és megcsókolta feleségét.

- Elmegyek, Bandi, visszamegyek a tanyára, nem várom meg a hat órát, megyek a gyerekekhez. Nem akarok többet dolgozni. Nem bírom tovább. Nem haragszol?

- Menj és feküdj le!

Endre még egyszer magához ölelte Jolánt, megsimogatta hosszú, fekete haját, ráadta kabátkáját, és egy gyöngéd lökéssel elindította a Pockos felé.

A gép újra megindult, a két férfi szótlanul dolgozott tovább. Jó tíz perc múlva János vette észre a közeledő agronómust.

- Jön az a szemét egy rendőrrel - figyelmeztette Endrét. - Vigyázz, mit mondasz, ne legyél hirtelen!

- Jolánt sajnálom. Kimondhatatlanul szeretem. De nem tehetek semmit.

- Álljanak le! - kiabálta a rendőr, mikor odaértek hozzájuk. - Jöjjön ide! Igen, maga! Mit néz úgy rám? Miért támadta meg az agronómus elvtársat?

Endre megtörölte a homlokát.

- Kérem, ez nem felel meg a valóságnak. Nem támadtam meg, csupán kifogásoltam a magatartását, mert illetlen szavakkal becsmérelte a feleségemet.

- Szabotálják a munkát! Szabotálnak! - vágott közbe az agronómus, és botjával Endre arcába sújtott.

- Mars vissza a géphez! - ordította a rendőr, és kikapva a lovaglópálcát az agronómus kezéből, ő is kétszer arcon ütötte Endrét.

Az ütésektől Endre arcán felrepedt a bőr, kibuggyant a vére, ő azonban szótlanul visszament a géphez, megmarkolta a hajtókereket, és intett Jánosnak, hogy szórja a magot.

- A munka befejezése után jelentkezzen az őrsön! Megértette? Hol a felesége?

- Nem tudom.

- Másképp lesz ez mától kezdve! Megtanítom az urakat dolgozni, a jövőben majd nem lesz kedvük szabotálni, és majd a törzsőrmester is beszél magukkal! Tíz perc múlva itt akarom látni a feleségét is! Gyerünk, mérnök elvtárs!

Endre zsebkendőt vett elő, és megtörölte arcát, amiből három helyen is szivárgott a vér.

Közben a központi tanyáról az utolsó munkacsoportok is elmentek, közeledett a hat óra. János bekötötte az utolsó zsák száját, letakarították a gépet, összeszedték a holmijukat, és várták, hogy megszólaljon a kolomp.

Istenem, Istenem! Milyen nagyot fordult a világ! Mennyire másképpen is volt ez valamikor! - gondolta magában Endre. - Régen lehetett hallani, ahogy munka közben dalolnak a lányok. Hova lett a nóta? Hova lettek a színes kendők? Miért jár ma mindenki feketében? Miért? Azért, mert a paraszt bánata ma nagyobb, mint valaha. Nincstelenné vált, elárulták hazáját, elhajtották jószágait, lerombolták tanyáját, az idegen katonák leteperték asszonyát. Ezért halt el a dal, amit felváltott a brigadérosok, hajcsárok, rendőrök ordítozása. Az emberi szót felváltotta a kancsuka és a csizmatalp.

- Mehetünk, Bandi - szakította félbe gondolatait János hangja. - Miért hallgattál el? Kolompoltak. Félsz?

- Dehogy. Legfeljebb megvernek újra. Nem először lesz, nem is utoljára. Egy kicsit elgondolkoztam a régi dolgokon. Aztán eszembe jutott Maróti és a fia, viaskodásuk a tyúkokkal. Nincsen kizárva, hogy a tanyán egy sült csirke vár. Szívesen ennék egy pár falatot, ha nem feledkezett meg rólunk.

Mindketten holtfáradtan érkeztek meg a Pockosba, elbúcsúztak egymástól, és ki-ki a saját szobájába ment. Endre Jolánt fekve találta. A szobában egy idős, beteg tüzérségi tábornokon kívül csak egy gyerek volt.

- Alszik a néni? - kérdezte a gyereket.

- Nem tudom, Bandi bácsi, csak azt láttam, hogy evett és lefeküdt. Endre odalépett Jolánhoz, hogy megcsókolja, majd hirtelen felegyenesedett. Nem költöm fel - gondolta magában -, hadd aludjon. Hosszú, fekete haja majdnem eltakarta szép arcát.

- Hol van Péter és Marika?

- Elmentek az iskolába. Jolán néni megetette, felöltöztette, és el is kísérte őket egy darabon.

Jól van - gondolta Endre -, úgy látszik, megnyugodott.

Közben az egykori tábornok is lefeküdt, betakarta arcát egy újságpapírral, és hangos hortyogásba kezdett. Endre odalépett a falon lógó élelmiszeres táskához, leakasztotta, majd leült a földre, hogy megreggelizzen. Legnagyobb meglepetésére ott találta Jolán reggelijét, a feketekávés üveg mellett ott volt a kenyér is.

- Jolán, alszol? - kérdezte halkan.

Jolán nem válaszolt. Endre felállt, odalépett hozzá, megsimogatta dúsan leomló fekete haját, majd fölé hajolt, hogy megcsókolja. Az asszony hirtelen felnézett, szemei vörösek voltak, arca lázban égett.

- Miért sírsz? Azt hittem, alszol. Mi történt veled?

- Semmi, Bandi. Csak nem akarok tovább élni.

- Mit csináltál, édes Jolánkám? Beszélj! Kérlek, beszélj! Beszélj, hogy tehessek valamit! Két gyerekünk van! Gondolj rájuk!

- Ne csinálj semmit, hagyj meghalni! Jobb lesz neked is, meg a gyerekeknek is. Ha egy kicsit is szeretsz, hagyjál! Nem bírom tovább az életet!

- Mit tettél, Jolán, mit csináltál?

- Késő... késő... - suttogta az asszony, és behunyta a szemét.

Endre Jolán táskájához lépett és kinyitotta. Harminc darab aszpirin és két szem altató hiányzott. Jolán megmérgezte magát. Átfutott a szomszédba, és megkérte Jánost, hogy legyen a felesége mellett, amíg vissza nem jön.

Futva tette meg az utat a központi tanyáig, és egyenesen bement a főagronómushoz. Ingje csuromvizes volt, homlokán kiütött a verejték, ahogy megállt az asztal előtt.

- Mit akar, kérem? Mit jelentsen ez? - kérdezte meglepetten az agronómus.

- A feleségem megmérgezte magát, kocsi kellene! - válaszolta Endre lihegve. - Ma rendelési nap van, itt az orvos, ha idejében odaérünk, talán tud segíteni.

- Ismerem a feleségét, kár, hogy ilyen csacsiságot csinált, nagyon helyes, szép asszonyka.

- A maga helyettese az oka, az idézte elő a viselkedésével. Látja a sebeket az arcomon? Az ő botjának a nyoma.

- Várjon egy pillanatra! - szólt a főmérnök, és kiment.

Talán sikerül - gondolta Endre. - Talán lesz annyi emberség benne, hogy segít, annak dacára, hogy nem tartozik azok közé, akik valamennyire is jól bánnak a telepesekkel. Szűkszavú, megfontolt ember, aki legalább annyira fél feletteseitől és a gazdaság párttitkárától, mint Borsitól.

- Tíz perc múlva indul a kocsi - lépett be a főagronómus az irodába.

- Köszönöm - válaszolta Endre, és kiszaladt.

Mikor futva visszaért a Pockosba, János egy pohár tejet hozott éppen, amit Maróti legidősebb fia szerzett a tehenészet tejfelelősétől. Jolán azonban a neki odanyújtott poharat olyan hirtelen tolta el magától, hogy az kiesett János kezéből.

- Hol voltál? - kérdezte a férjét.

- Szereztem kocsit a gazdaságtól, perceken belül itt lesz. Felviszünk, Jolánkám, az orvoshoz, és ha lehet, beszállítunk a kórházba.

Jolán nem válaszolt semmit, csak halkan sírt. Endre sietve elindult az őrsre. Mire megérkezett, már egész testében remegett.

A rendelő előtt legalább harmincan álltak. Endre egyenesen bement a betegszobába, ahol az orvoson kívül még egy ápolónő is volt, aki éppen egy sérültet kötözött át.

- Álljon sorba! - kiabált az orvos, amikor Endre benyitott.

- Nem én vagyok beteg, a feleségem mérgezte meg magát...

- Akkor meg mi a fenének jön maga?

- Azt szeretném megtudni, beszállíthatjuk-e a kórházba? A gazdaság már adott kocsit.

- Szó sem lehet róla! Egyébként nem tőlem függ, beszéljen a törzsőrmesterrel. Amíg azonban nem láttam a beteget, feleslegesnek tartok minden lépést. Mivel mérgezte meg magát?

- Harminc aszpirint és két szem altatót vett be.

- Menjen, beszéljen a törzsőrmesterrel, ha nagyon akar, én azonban nem teszek semmiféle indítványt, nem írok alá beutalót. Ismerem a módszereiket, így akarnak kibújni a munka alól.

- Embertelenség! Szégyellje magát! - mondta Endre és kirohant. Egyenesen az őrshöz sietetett, aminek a bejáratánál egy rendőr játszadozott két kutyával.

- Hova-hova, Takács? Nem tudja, hogy telepest nem fogad a törzsőrmester elvtárs?

- A feleségem megmérgezte magát. Legyen szíves, engedjen be, szeretném megkérni a törzsőrmestert, hogy engedje bevinni a kórházba. Kocsit adott a gazdaság.

- Nem lehet, azonnal menjen innen!

Endre megtörölte izzadt homlokát, belenyúlt a zsebébe és elővette utolsó tízesét.

- Magának adom... fogadja el... ez az összes pénzem. Engedjen be, nagyon kérem, engedjen be!

- Meg akar vesztegetni? Takarodjon innen, mert magára uszítom ezeket a dögöket!

Endre éppen el akart indulni, amikor fütyörészve megjelent az ajtóban Borsi, ingujjban, kócosan, kezében aktacsomóval.

- Mit akart a Takács?

- Magával akart beszélni, törzsőrmester bajtárs.

- Álljon meg, Takács! - kiabált Borsi Endre után, aki közben teljesen reményvesztetten elindult a rendelő felé. Endre megállt.

- Mit akart tőlem?

- A feleségem megmérgezte magát. Be lehetne szállítani a városi kórházba?

- Mivel mérgezte meg magát?

- Nagyobb mennyiségű aszpirint vett be.

- Marhaság! Ilyen hülyeséggel jön! Aszpirin! Jó, hogy nem azzal jött, hogy többet legelt a kelleténél. Itt jönnek ki mindnyájan a fejem búbján! Takarodjon innen! Magukkal meg éppen elég bajom volt már, nem akarok többet magukról hallani! Megértette? Hordja el magát azonnal! Micsoda pimaszság! - csapta be maga után az ajtót, ahogy visszalépett.

- Mit mondtam magának? Örüljön, hogy nem szóltam a tízes miatt! Menjen innen! - mondta a tizedes.

Endre szótlanul visszament a rendelőhöz, és várta, hogy Jolánék megérkezzenek. A betegek még mindig sokan voltak. Az orvos kivétel nélkül mindenkihez goromba volt, majdnem mindenkit munkakerülőnek és szimulánsnak nevezett, akik csak azért nyögnek és panaszkodnak, mert utálják a kapanyelet.

- Mit mondott a törzs? - kérdezte Endrét, amikor észrevette.

- Kinevetett. Gorombán elutasított.

- Előre tudtam. Maga nincs tisztában a helyzettel, pedig ha jól emlékszem, már beszélgettünk. Na jó, ha a felesége megjön, azonnal jöjjenek be.

Endre leült a ház elé, tenyerébe fektette arcát, és sírni kezdett, mint egy gyerek. Nincs segítség. Nem akar senki tudomást venni a tragédiájáról, akik segíthetnének, hidegvérrel végighallgatják egy kétségbeesett ember könyörgését, aztán a szemébe nevetnek, kigúnyolják. De mit is akartam tőlük? - gondolta. - Miben reménykedtem? Az elmúlt két hónapban hányan haltak meg, akiken lehetett volna segíteni, de ezek nem akartak. Sokan, nagyon sokan. De talán Jolán esete nem komoly. Nem szabad tragédiával végződnie. Erről szó sem lehet. Ez lehetetlen.

Amint észrevette a bekanyarodó kocsit, felugrott, és elébe sietett.

- Hogy érzed magad, Jolánkám?

- Fáradt vagyok, de azért megfésülködtem, még rúzst is tettem az ajkamra.

Endre kissé meglepődve, de azért örömmel állapította meg, hogy felesége valóban kifestette száját a ki tudja, hol rejtegetett rúzzsal, haját szépen megfésülte, és felvette egyetlen rendes ruháját, azt, amiben utolsó estéjüket töltötték Szegeden a Széchenyi tér öreg platánfái alatt, és amiben elhozták.

Ahogy a szekér megállt, Endre lesegítette Jolánt, és Jánossal együtt bementek a rendelőbe.

- Fektessék az ágyra! - mondta az orvos, aki kiállított még egy receptet, majd felállt, és odament az ágyhoz.

- Mutassa a kezét!

Kitapogatta Jolán pulzusát, ránézett az órájára, majd szemeivel az ápolónőt kereste.

- Hozzon a konyhából egy vödör langyos vizet, a beöntőről szerelje le a csövet, és készítse elő a fecskendőt. Készüljön fel a legrosszabbra fordult aztán Endréhez -, gyenge a szíve, nem hiszem, hogy meg tudom menteni.

Endre összerezzent, elöntötte a hideg veríték, szeretett volna valamit mondani, de elcsuklott a hangja.

Az orvos tűt vett elő, belehelyezte a fecskendőbe, és az ágyhoz lépett.

- Adja ide a karját!

Jolán nem válaszolt. Az orvos megragadta a kart, gyors mozdulattal beleszúrta a tűt, majd újabb fecskendőt vett elő, és közvetlenül a szívbe fecskendezett valami színtelen folyadékot.

Jolán egész testében remegni kezdett, arca eltorzult, ajka felpuffadt és teljesen elkékült. Az orvos egy ideig még nézte a haldoklót, majd visszament az asztalához. Endre letérdelt az ágy mellé, és ráborult az asszonyra.

- Mit tettél, Jolánkám? - suttogta elfúló hangon. - Mit tettél?

A szobában lévők könnyes szemekkel nézték a fiatal férj tragikus búcsúját feleségétől.

- Vezessék ki a férjet! - mondta az orvos az időközben visszatérő ápolónőnek.

Ketten is odaléptek Endréhez, ő azonban egyedül felállt, és kivánszorgott a szobából.

- Meghalt?

- Igen - válaszolta az orvos közömbös hangon. - Így jár, aki keresi a bajt.

- János! János! Hol vagy? - kérdezte elcsukló hangon Endre.

- Nyugodj meg. Itt vagyok melletted.

- Miért tette ezt? Mondd, miért? Miért hagyott itt?

János átölelte barátját, majd mindketten visszamentek a helyiségbe, ahol az orvos, mintha mi sem történt volna, tovább rendelt.

- Ki a következő?

- Én.

- Mit akar már megint? Itt van minden csütörtökön. Mondtam már, hogy nem segíthetek. Az a maga baja, hogy öreg. Adjon idegnyugtatót a néninek - fordult az ápolónőhöz -, és ne felejtse el Takácsné halálát jelenteni a törzsőrmester elvtársnak. Legjobb lesz, ha rögtön indul.

Endre még egy darabig az ágy mellett álldogált, majd egy utolsó pillantást vetve Jolánra, elindult kifelé. Az ajtóban Borsiba ütközött, aki két rendőr kíséretében érkezett.

- Menjen ki mindenki a szobából! - kiabálta a törzsőrmester. - Maga doktor elvtárs, maradjon itt!

Endre kivánszorgott az udvarra, ahol kíváncsiskodók egész csoportja verődött össze. Mindenki tudni és látni szeretett volna mindent. Endre azonban átfúrta magát a tömegen és lassan, nehézkes léptekkel elindult az egyik facsoport irányába.

Mi lesz a gyerekekkel? Ki fogja őket felnevelni? - gondolta. - És mi lesz vele, hogy fogja megszokni a magányt? Milyen boldogok voltak nem is olyan régen, mennyire szerették egymást, elválaszthatatlanok voltak jóban, rosszban, és most mindennek vége. Örökre eltűnt egy világ, amely ha néha ugyan az ürömnél is keserűbb volt, mégis az övék volt. Szíve elszorult, sírni szeretett volna, de nem jött könny a szemére. Gyűlöletet érzett a szívében, de nem volt ereje a kezét ökölbe szorítani. Úgy érezte, hogy pillanatok alatt megöregedett, és a belső láztól vacogni kezdtek a fogai. Minden kihűlt körülötte, és elvesztette értelmét. Amit látott, csupa hasztalanságnak tűnt. Az ember sem egyéb egy kevésbé értelmes lénynél, egy ösztönszerűen cselekvő, gondolkodó "nemesebb állatnál", aki évezredek óta azon fáradozik, hogy megértesse magát, vagy hogy másokat megértsen, minden eredmény nélkül. Akik most őt nézik, azt mondják, hogy sajnálják, vele éreznek, vele szenvednek, és közben átélik ők is az elmúlás borzalmát, mert ma te és holnap talán én.

Endre hirtelen megállt, eszébe jutott, hogy gyermekei az iskolában vannak, ideje értük mennie. Megfordult, és lassú léptekkel elindult az iskola felé. Amikor odaért, bekopogtatott és benyitott.

- Bocsánatot kérek a zavarásért, a gyermekeimért jöttem. Elvihetem őket?

- Semmi akadálya - válaszolta az oktató, akihez már eljutott a hír. A gyerekek nem tudnak semmit a történtekről, az ön tudta nélkül...

- Köszönöm, köszönöm! - szakította félbe Endre -, majd én elmondok nekik mindent. Még egyszer nagyon köszönöm.

A két gyermek örömmel szaladt az apjuk kitárt karjai közé, aki kézen fogva kivezette őket a teremből.

- Hova megyünk? - kérdezte Marika. - Miért vagy olyan szomorú?

- Ha egyedül leszünk, elmondok mindent - válaszolta Endre, és megsimogatta kislányát.

Elhatározta azonban, hogy egyelőre nem mond semmit, ha lehet, titokban tartja a tragédiát. Az igazságot nem értenék meg, hazudni meg nem akar.

Szeptember tizenegyedike volt, a délelőtti nap teljes erejével ontotta melegét. A keskeny mezei út, amelyen haladtak, kígyózva vágta ketté a beláthatatlan virágos mezőket. A három árva szótlanul lépkedett, előre, új utak felé, amelyek rögösebbek, nehezebbek lesznek az eddiginél. Endre egy szerető feleséget, gyermekei az édesanyjukat veszítették el örökre.

A messze távolból harangszó hallatszott, búgtak, zúgtak a harangok, mintha egy láthatatlan kéz kétszeres erővel húzná a köteleket.

Endre felemelte a fejét és az égre nézett. Húsz év óta először gondolt megint Valakire.

- Bocsáss meg neki és nekik! - suttogta magában.

 

XVII.

Lassan beköszöntött az ősz, a fák lehullatták leveleiket, eltűntek a mezei virágok, és nehéz esőfelhők borították az eget. Nem volt nap, hogy ne esett volna az eső, ami jóformán teljesen megbénította a közlekedést. Az utakon olyan nagy volt a sár, hogy a lánctalpasok kivételével az összes jármű a tarlókon közlekedett. A lovas fogatok sokszor a tengelyükig süppedtek a sárba. Az agyonáztatott földeken borzalmasan lassan haladt a munka, a kukoricát már törni kellett volna, de minden késett. A gazdaság minden erőfeszítése ellenére sem bírta idejében leszedetni és behordatni a termést. Telepesek százait vezényelték a földekre, de a munka mégis késett. Bokáig érő sárban, esőben, lyukas cipőben, szakadozott ruhában, látástól vakulásig dolgoztak a telepesek. A cukorrépát is szedni kellett volna, de erről szó sem lehetett. Ha minden jól megy, decemberben sor kerülhet rá, de az is megeshet, hogy a földben éri meg az új esztendőt.

A kombájnok, az aratógépek és az egyéb mezőgazdasági gépek megint a gépállomáson kötöttek ki. Esett rájuk az eső, marta őket a rozsda, az azonban senkinek nem jutott az eszébe, hogy ezeket a gépeket még jövőre is használni kell, jó lenne tenni valamit, hogy ne menjenek teljesen tönkre. Kit érdekelt most ez, amikor a termés java része még a földeken volt? Senkit. A gazdaság már régen elkészítette a betakarításról a jelentéseket, kimutatták az eredményeket, pedig még távolról sem tudták a valóságnak megfelelő adatokat.

Mérhetetlen szenvedéseket okoztak az esőzések, a sátrakban lakók sok esetben bőrig áztak reggelre. Az istállókban lakók fél éjszakákat töltöttek ébren, nem győzték üríteni a szobákban elhelyezett lavórokat és más edényeket, amelyek a tetőn beszivárgó esővizet fogták fel. A gazdaság vaságyakat osztott szét a telepesek között, úgyhogy legalább a kényelmetlen földön fekvést sikerült felszámolni, ez azonban nem jelentette azt, hogy mindenkinek volt saját fekvőhelye, sok esetben ketten, sőt hárman is feküdtek egy ágyban.

Az élelmezés javult valamicskét, egy héten kétszer találni lehetett a csajkában némi húst is, a reggeli azonban maradt a régi, ízetlen feketekávé egy darab kenyérrel. Az ebédnél megjelent a bab- és borsófőzelék, ez azonban messze nem jelentette azt, hogy akár minőségileg, akár mennyiségileg kielégítő lett volna.

A férfiak közül sokan szakállt növesztettek, mert a keresetükből nem futotta borotvaszappanra, sem pengére, amit egyébként háromszoros áron lehetett kapni a boltban.

A házak építésével, azaz a kunyhók tákolásával teljesen leálltak, a telepesek által készített vályogtéglák ott áztak a szabad ég alatt, és a már felépített falaknak is beomlott egy része.

A legnagyobb gondot azonban a hideg okozta. A telepesek ötven százaléka takaró nélkül volt, egy-egy pokróccal ketten, sokszor hárman takaróztak. Egyetlenegy szobában sem volt kályha, de még lehetőség sem látszott a beszerzésére. A sátorban lakók nemegyszer kérték a gazdaságot, hogy költöztessék be őket valamelyik istállóba, de kérelmük mindannyiszor süket fülekre talált. Ezek a szerencsétlenek kivétel nélkül ruhástul aludtak. Napokig, sőt hetekig nem vették le magukról rongyaikat, sárosan, piszkosan, sok esetben bőrig ázva dőltek ágyukba.

Az ősz és a hideg beálltával a tisztálkodási lehetőségek is a minimumra csökkentek, a kimosott alsó- vagy felsőruhákat nem teríthették ki a szabadba, az amúgy is zsúfolt szobák és sátrak megteltek kiterített, megsárgult, összevissza szakadt, nehezen száradó rongydarabokkal. A szobákban a patkányokon kívül megjelentek a mezei egerek, sőt a békák is.

A betegek száma napról napra emelkedett, nőtt a halálozás is, úgyannyira, hogy egy-egy halálhír már nem is okozott zavart, sem megdöbbenést, kivéve ha hozzátartozóról volt szó.

A nyomor és a nincstelenség szörnyű méreteket öltött, a lábbelihiány olyan nagy volt, hogy egy-egy pár használt cipőért egyesek ékszert kínáltak, egy kabátért vagy pulóverért két-háromhavi fizetéséről mondott le a vevő az eladó javára. Bár október volt, a gyerekek egy része még mindig mezítláb járt, köhögött és állandó kólikában szenvedett.

A levelezés közben megindult, de mivel havonta egy levélnél többet nem küldhetett senki, inkább csak levelet kaptak, de nem küldtek, viszont mivel a törzsőrmester elállt attól a korábbi elhatározásától, hogy kapni is csak egy levelet lehet, az érkező levelek száma megszaporodott. A törzsőrmester által bevezetett cenzúra azonban borzalmasan késleltette a postát, ha egy levelet a törzsőrmester hivatalában nem tudtak elolvasni, az biztosan a papírkosárba került. Egyesek kaphattak már csomagot is, vagyis azok, akik erre külön engedélyt kaptak a törzsőrmestertől. Ha valakinek engedély nélkül érkezett csomagja, azt elkobozták, vagy jó esetben visszaküldték a feladónak. Az elkobzott csomagokat átadták a tábor parancsnokának, hogy belátása szerint szétossza a legjobban rászorulók között, azt azonban, hogy ki küldte és kinek, egyetlenegy esetben sem közölték. Hetek, hónapok teltek el, mire kitudódott egy-egy ilyen csomag eltűnése, amit közben persze a rendőrség emberei alaposan megdézsmáltak.

A hűvös október végi napok semmi jót nem jósoltak. Jelezték a tél közeledését, újabb nehézségek és megpróbáltatások mérhetetlen és kiszámíthatatlan özönét. A reménység utolsó szikrája is kialudt, most már mindenki tudta, hogy nincs kiút, bele kell nyugodni a megváltoztathatatlanba, vagy elpusztul az ember.

Azok a telepesek, akik nem voltak lekötve a termés betakarításával, fát vágtak, raktári munkát végeztek vagy pedig az istállókban dolgoztak. A gyerekek többsége nem látogatta már az iskolát, különösen azok, akik távolabb laktak, mert az esőzések járhatatlanokká tették az utakat, sokuknak pedig cipője sem volt, amiben elmenjen.

Jolán halála óta közel két hónap telt el, ezalatt az idő alatt újabb négy telepest vittek ki a temetőbe. Egy fiatalembert a traktor gázolt el, ketten természetes halállal haltak meg, a negyedik pedig öngyilkos lett. A temetőbe való kijárás továbbra is tilos volt, sírápolásról, egy-egy csokor virág elhelyezéséről hallani sem akart a törzsőrmester.

A nappalok rövidsége is megnehezítette a telepesek életét, sötétben kezdték és sötétben fejezték be a munkát. Egy-egy szobában vagy sátorban egyetlen szál gyertya fénye mellett tisztálkodott, evett és csinált bármi mást mindenki. Egyesek a helyszűke miatt rossz idő esetén le sem mozdultak ágyukról, ettek, tisztálkodtak, vetkőztek, öltöztek ott, ahol aludtak. Ember ember hátán élt, mint a darazsak a fészekben, piszkosan, rongyosan, kopottan, éhesen, a férfiak többsége borotválatlanul; kerülgették egymást, néha bosszankodva, néha mosolyogva. Amikor aztán mindenki kész volt, megkezdődött a társalgás, hol az egyik, hol a másik mondta el aznapi élményét.

Egy ilyen novemberi hűvös, esős és ködös estén, a Pockosban már mindenki lefeküdt, Endréék szobájában is csend volt, a társalgók kifogytak a szóból, és lassan elnyomta őket az álom.

A szobában mindössze egy gyertya égett, melynek pislákoló fénye mellett Endre olvasott. A gyertyát úgy helyezte el, hogy könnyen elérhesse, mert mindig annak kellett eloltania, aki a legtovább használta.

Kint hirtelen elállt az eső, felszakadoztak a felhők, és előbújt a hold is, a szobában azonban tovább csepegett a víz, a plafonról aláhulló cseppek szanaszét fröccsentek az alvókra. Endre egy pillanatra letette a könyvet, és a félig nyitott ajtón kinézve figyelte az ereszről csepegő vizet. Pompás látvány volt a fény és a víz játéka, és hogy fokozza a hatást, Endre elfújta a gyertyát. A hold bevilágított a szobába, fénye egy alvó férfi arcára vetült. Endre borzongva nézte az arcot, a viaszsárga bőr, amelyet legalább öt centiméteres szakáll borított, ijesztően hatott, a beesett szemek felett a barázdás homlokot zsíros, piszkos hajfürtök takarták. A nyitott szájból nem jött hang, mégis úgy hatott, mintha ordítana, segítségért kiabálna, az életéért könyörögne. Endre egy pillanatra eltakarta az arcát, nem bírta nézni az élő halottat. Mire felnézett, a holdsugár már továbbvándorolt. Újabb arcok, újabb tragédiák következtek; egy anya aggodalmas arca, keblére ölelt gyermeke, aki csak két éves volt, mégis jóval többnek látszott. A szobában csak az alvók szuszogását, az aláhulló vízcseppeket és az eleség után kutató patkányok motozását lehetett hallani.

Endrének nem jött álom a szemére, a látványból adódó gondolatok annyira felkavarták, hogy elhatározta, sétál egyet. Leakasztotta a ruháját, felöltözött, és kiment az udvarra. Körülnézett, de nem látott senkit. Az eső és a szél teljesen elállt, a felhők eltűntek, a hold gyönyörűen világított. Mintha csak elvarázsolta volna egy láthatatlan kéz a hatalmas sártengert, fényárban úszott minden. Az agyagos, lucskos, fekete föld színezüstté változott, az esőcseppek apró gyémántokként ragyogtak a fákon. Endre felhajtotta a gallérját, előkotort a zsebéből egy gyűrött cigarettát és rágyújtott. Jolán halála óta ilyen nyugodtnak még nem érezte magát. Fenn az égen ezer és ezer csillag ragyogott, és a hold előtt vadkacsák húztak el. Valahol egy kuvik rikoltott.

Endre szippantott még párat cigarettájából, majd megkerülte az épületet, és a ház mögött megállt, hogy tovább élvezze az éjszakai hangulatot. Milyen jó lenne, ha az idő most megállna! - gondolta magában. Ha minden ilyen szép maradhatna, annak dacára, hogy az egész nem egyéb csalóka érzésnél, amit a fény és árnyék játéka vált ki. Úgy tűnt neki, mintha a tengeren lenne; az épület, amiben laknak, a hajó, az elvarázsolt sártömeg pedig a víz, amely most ezüst pompában tündöklik, és őrzi az utasok álmát.

Éppen indulni akart, amikor lépteket hallott a ház felől. Hirtelen, mint aki álmából riadt, megfordult, és tágra nyitott szemekkel a zaj irányába nézett.

- Ki az? - kérdezte halkan.

- Megijedt? - kérdezett vissza egy női hang.

- Maga az, Enikő? - lepődött meg Endre.

- Zavarom?

- Nem, nem zavar, csak egy kicsit váratlanul bukkant fel.

- Nem tudtam elaludni, azért jöttem ki. Hallottam, hogy más is kijött, de nem tudtam, hogy maga az.

- Egy kicsit hűvös az idő, vigyázzon, meg ne fázzon.

- Felvettem két pulóvert és ezt a gyapjúsálat. Amikor elhoztak, anyukám még erről sem feledkezett meg. Jó az embernek, ha van, aki gondját viseli.

- Én egyedül maradtam - mondta mélyet sóhajtva Endre.

- Ismeri a csillagokat? Például azt ott? Meg tudná mondani, hogy hívják?

- Az a Fiastyúk.

- Nem találta el - mondta mosolyogva a lány. - A Fiastyúk ott van. Látja? - folytatta, és egészen Endre mellé állva mélyen a szemébe nézett.

- Miért jött utánam?

- Szeretek magával lenni. Mindig szerettem olyanok társaságában lenni, akik igazán tudnak szeretni. Maga nagyon, de nagyon szerette a feleségét. Igaz?

- Szerettem. Igen, nagyon szerettem. De ne haragudjon, nem tudok most erről beszélni. Menjünk be.

- Még ne. Olyan jól érzem most magam. Lehet, hogy jobban szeretne egyedül lenni, de nekem... nekem nem mindegy.

- Nincs semmi értelme, Enikő - mondta szomorúan Endre, és megsimogatta a lány haját.

- Miért kell mindig értelmet keresni a dolgokban? Miért ne lehetne néha semmire sem gondolni? Olyan szép most minden. Olyan megnyugtató... Maradjunk még... Maradjunk, Bandi. A holnap már nem lesz a miénk, ki tudja, mit hoz majd, lehet, hogy soha többé... soha többé...

- Mi van magával, Enikő? Nem értem.

- Csacsiság tőlem, tudom, de nem tehetek róla. Talán nem is maga tetszett meg annyira, mint inkább a felesége iránt tanúsított gyengédsége és szeretete, mosolya, nézése, beszéde, amit több mint két hónapon keresztül figyeltem akarva-akaratlanul. De miért is mondom el ezt? Jobb lenne hallgatni.

Endre nem válaszolt, de mindkét karjával átölelte a lányt. Az szótlanul tűrte az ölelést, és fejét a férfi mellére hajtotta.

- Mondjál valamit, Bandi! Miért hallgatsz? Tudom, hogy fiatal vagyok hozzád, alig múltam tizenkilenc éves, csacsi, butácska lány vagyok, te meg, vagyis maga egy komoly családapa, de ne legyen ez most gátló körülmény, maradjunk még! Nem haragszik, hogy letegeztem?

- Tudja, hány éves vagyok? Harminchárom.

- Ne magázzon, Bandi. Nem érdekelnek az évei, nem kértem én magától semmit, csak azt, hogy maradjunk még együtt. Nekem elég, ha érzem az ölelésének a melegét. Az a férfi, aki úgy tudta szeretni a feleségét, mint maga, meg kell, hogy értse a másikat!

- Mutasd az arcod, Enikő! - szólt Endre, és lassan felemelte a lány fejét betakaró sálat.

Enikő a szemébe nézett, majd hirtelen mozdulattal ő is átölelte a férfit. Endre szerette volna megcsókolni, de az utolsó pillanatban elállt tőle. Nem tehetem meg - gondolta magában. - Nem szabad az érzelmekkel játszani. Kislány ő még, maga sem tudja, mit akar.

- Nézd, milyen szép az a megvilágított fasor! Olyan, mintha be lenne ezüstözve - mondta, hogy másra terelje a lány figyelmét.

- Kár, hogy nem tudunk szállni, mint a madár. Elrepülni hegyeken, völgyeken át oda, ahol örökké tavasz van, ahol a bánat és a gond ismeretlen. Milyen szép is lenne!

- Csacsi kislány! Mindenhol szép lehetne, ha az emberek megértenék egymást. Mi magunk csináljuk a jót és a rosszat is. Virágokat ültetünk, erdőt telepítünk, templomokat emelünk, de ugyanakkor börtönöket is építünk, értelmetlen háborúkat viselünk, nemzeteket igázunk le, városokat és falvakat pusztítunk el, százezreket zárunk lágerekbe.

- Te megértesz engem?

- Megértelek, Enikő - válaszolta Endre, és a lány arcába nézett.

- Én is téged.

A férfi gyöngéd mozdulattal magához ölelte Enikőt, aki egy pillanatra sem vette le a szemét róla, és megcsókolta.

- Boldog vagyok, Bandi. Úgy szeretném, ha te is ezt mondhatnád!

- Kedves vagy. Lehet, hogy majd egyszer én is mondhatom ezt.

- Tudom, hogy most ez lehetetlen, de én szeretnélek azzá tenni.

- Túl jó és túl kedves vagy hozzám, de ezt nem ismételhetjük meg. Holnaptól legyünk egymáshoz továbbra is megértőek és kedvesek, de ne engedjünk meg ennél többet magunknak? Jó?

Enikő kivonta magát az ölelésből, és szomorúan Endre arcába nézett.

- Megyek, Bandi.

- Haragszik?

A lány válasz nélkül megfordult, és gyors léptekkel megindult a ház felé.

A hold korongja lassan megközelítette a horizontot. A kuvik újra felrikoltott.

 

XVIII.

1952. december 24-e volt. Az Alföldet hó borította, ameddig a szem ellátott, minden fehérlett. A gyéren kitaposott utak sokszor órák alatt eltűntek az újabb és újabb hórétegek alatt. Az ég olyan szürke volt, mint az ólom, a fák a széltől lecsupaszítva feketén meredtek a semmibe, eltűntek az állatok, csak néha lehetett egy-egy csapat tengelicet látni, ahogy a bogáncsokon matatnak, olykor pedig varjúkárogás hasított keresztül a szürkeségen.

A pusztán négy férfi gyalogolt szerszámokkal a vállán. Egyszer csak megálltak, a fejszét, csákányt, ásót, kapát ledobták a válluktól, és dörzsölgetni, lehelgetni kezdték kezeiket.

- Aki fázik, hozzáláthat a munkához - szólt Ratkovics, a harcsabajszú egykori állami tisztviselő, későbbi cukrászsegéd.

- Előbb talán rágyújtanánk - mondta János mosolyogva.

Mind a négyen rágyújtottak, aztán hozzáláttak egy tuskó kiszedéséhez.

- Ha senki nem zavar meg, estére befűthetünk - jegyezte meg Dr. Agárdi, volt főiskolai földrajztanár.

- Feltéve, ha jók lesznek a kandallók - nevetett Endre.

- Tavaly ilyenkor bizony mást csináltam. Jártam az üzleteket, és ha nem is tudtam sokfélét vásárolni, valamit mégiscsak vettem a gyerekeknek. Most örülni fogok, ha majd melegben lehetnek estére - szomorkodott Ratkovics.

Endre letette a csákányt, előhúzott a zsebéből egy pénztárcát, majd kivett belőle egy képet.

- Ez volt a tavalyi karácsonyom - mondta, és odanyújtotta a képet társainak.

A fényképen, amit kézről kézre adtak, Endre és családja volt látható egy szépen feldíszített karácsonyfa alatt.

- Vigyázzatok! - kiáltotta János. - Jön egy rendőr!

A négy férfi feszülten várta a vágtában közeledő rendőrt.

- A tuskót a konyhába szedjük! Megértettétek?

- Világos.

A rendőr odaért, megfékezte a lovát, megigazította fegyverét, majd goromba hangon Endrét szólította.

- Mit csinál maga itt? Miért nem a raktárban van? És maguk? Hol dolgoznak?

- Mind a négyen raktári munkára vagyunk beosztva, de ma nem kellett bemenni, mert nincsen szállítás. Legalább a telepesek fele nem dolgozik az időjárás miatt.

- A fát kinek szedik?

- A konyha részére.

- Azonnal fejezzék be ezt a munkát, menjenek be a központi tanyára, vegyenek magukhoz lapátot; és jelentkezzenek az őrsön havat lapátolni! Egy óra múlva legyenek ott! Megértették?

- Igen.

- Mit csináljunk, fiúk? - kérdezte Agárdi, miután a pribék elment.

- Folytassuk tovább, amit elkezdtünk. Semmi kedvem nincs szenteste havat lapátolni - válaszolta János.

- Igazad van, én sem megyek - csatlakozott hozzá Endre.

- Akkor maradunk mind a négyen.

Késő délután volt, amikor a kis csoport visszaindult a Pockosba, a szerszámokon kívül fejenként legalább fél mázsa fát húzva maguk után.

Valahonnan Derecske felől harangszó hallatszott, és nagy pelyhekben hullani kezdett a hó. A négy férfi egy karácsonyi dalt kezdett el dúdolni, és Endre elfelejtette, hogy hol vannak és mit csinálnak, szemei előtt régi karácsonyok képei peregtek. Aztán megbotlott egy buckában, és ettől eszébe jutott, hogy idén gyermekeinek csak száraz kenyér, leves, és a tuskók által adott kis plusz meleg jut majd.

Lassan teljesen besötétedett, az utat inkább csak sejtették, mintsem látták, mert a frissen hulló hó mindent betakart. Nemsokára aztán megpillantották a tanya ablakaiból kiszűrődő gyér fényt, ami már biztos útmutatást jelentett. Az udvaron az ügyeletes rendőr megkérdezte, merre jártak, mire ők közölték, hogy fát vágtak, de azt nem tették hozzá, hogy engedély nélkül. A rendőr legyintett, és továbbengedte őket.

- Szerencsénk volt, fiúk - mondta Dr. Agárdi. - Most már csak be kell gyújtani.

A négy köteget háromfelé osztották, majd Endre Ratkovics segítségével a vállára vett egyet, és bevitte a szobába.

A helyiségben huszonnyolcan voltak, készültek megünnepelni az estet, amikor Endre belépett a nagy köteg fával.

- Éljenek a tábor betlehemesei! - kiabálták többen is egyszerre, amikor megpillantották Endrét, Ratkovicsot és Agárdit.

- Nem fogunk fázni karácsony estéjén - mondta nevetve Endre, és ledobta a köteget a földre.

Az egyik vaságyon ott állt már a karácsonyfa. Mindössze egy méter magas lehetett, de mesteri módon elkészített alkotás volt. Törzse egy rossz kapanyélből, ágai pedig drótból készültek, majd az egész be lett vonva zöld selyempapírral. Az ágakra gyertyák kerültek, egy pár szem szaloncukor, egy-két karácsonyfadísz és a tetejébe egy papírból készült angyalka.

- Hát ez meg honnan van? - kérdezte meglepődve Ratkovics.

- A fát egyedül készítettük, a díszeket meg Fogarasiné kapta csomagban egy héttel ezelőtt - válaszolta egy hang.

- Ami a fa alatt van, az pedig a miénk - kiabálta az egyik gyerek. Minden csomagban van egy kifli, egy alma és három szem cukorka.

- Sajnos a szobából csak hárman kaptunk engedélyt csomagra, így aztán nem jutott több - mentegetőzött zavartan Fogarasiné, amikor Ratkovics felemelt egy csomagocskát, amelyen kisebbik fia neve szerepelt.

- Mi még ilyen Karácsonyt sem mertünk elképzelni, kedves Fogarasiné. Köszönjük, nagyon köszönjük mindazoknak, akik szétosztották csomagjukat a gyerekek között.

A kis kályhában hamarosan pattogni kezdett a tűz, és Fogarasiné meggyújtotta az apró gyertyákat. Egy pillanatra csend lett, mindenki a kis lángokat nézte, majd Fogarasiné elkezdte szétosztani a csomagokat a gyerekek között. Egy pillanatra kisimultak a gondterhes homlokok és mosoly ült az arcokra, egy pillanatra elfeledték, hogy rongyosak, piszkosak, ápolatlanok, hogy éhesek és fáznak. A közös, szegényes karácsonyfa és a még szerényebb ajándékok éppen úgy hatottak, mint valamikor otthon a pompásan feldíszített fa.

Kint nagy pelyhekben hullott a hó, a szobában harminc ember ajkáról csendült fel a "Mennyből az angyal".

Az udvar felőli ablaknál felhajtott gallérral egy férfi állt, nyakánál összefogta a kabátját, hogy a sűrű pelyhekben hulló hó ne essen az arcába. Jobb kezét mélyen a kabátja zsebébe süllyesztette, és az ablakon keresztül figyelte a bentlévőket, hallgatta a karácsonyi énekeket, amelyet valamikor ő is énekelt. Lassan, némán az ő ajka is mozogni kezdett. Egy pillanatra el is felejtette, hogy miért is állt az ablakhoz, megfeledkezett önmagáról, gondolataiban otthon volt, a szülői házban, a Maros partján. Édesapját és édesanyját látta talán egy pillanatra, amikor kivette zsebéből a kezét, és lassú mozdulattal leemelte a kalapját. A sűrű pelyhekben hulló hó belepte fekete haját. Egy ideig még figyelte a telepeseket, majd lerázta fejéről a havat, feltette sapkáját, megtapogatta oldalfegyverét és elment. Elhatározta, hogy nem fogja megzavarni az ünnepi hangulatot.

Fogarasiné kívánt elsőnek mindenkinek egy kellemesebb karácsonyt, amit mindnyájan viszont kívántak, majd a gyerekek hozzáláttak csomagjaik elfogyasztásához.

A szobában javában folyt a társalgás, amikor Endre észrevette, hogy Enikő felvette kabátját, és az ajtó felé indult. Ott megállt, visszanézett, egy pillantást vetett Endrére, majd hirtelen kilépett a sötétbe.

Pár perc múlva Endre is az udvaron volt. A hó egyre csak esett, most talán még sűrűbben, mint a kora esti órákban. A nagy pelyheket megvilágította a szobából kiszűrődő fény. Körülnézett, de nem látott senkit.

Beszélni szeretett volna Enikővel, akit közel két hónapja került. Két hónapja, hogy azon az október végi napon, egy holdfényes estén összetalálkoztak, és azóta kerülte őt, nem is akart tudomást venni róla. A seb, amit Jolán halála okozott, még nem gyógyult be egészen. Most azonban úgy érezte, szüksége lenne valakire, aki be tudná tölteni akár csak egy fél órára is ezt az űrt, akivel elbeszélgetne, akinek elmondhatná gondolatait.

Egy ideig figyelte a hóesést, majd megkerülte az épületet, de Enikőt nem találta meg. Átment a szemben levő épülethez és benyitott. Itt is hasonló hangulat uralkodott, éppen úgy mint náluk, a telepesek apró gyertyácskák mellett ültek, beszélgettek, nevetgéltek.

Az egyik társaságban megpillantotta Enikőt, ölében Csulival, ahogy kipirult arccal mesélte a szobájukban lezajlott kis ünnepséget.

Endre éppen indulni akart, amikor Csuli kiszabadította magát a lány öléből, és feléje szaladt. Enikő a kutya után nézett, és tekintete Endrébe ütközött. Felállt, úgy tett, mintha a kutya után menne, és egészen közel lépett Endréhez.

- Haragszol rám? - kérdezte Endrét, akinek csurom vizes volt a haja az elolvadt hótól. - Igyekeztem mindent elfelejteni...

- Volna kedved egy kicsit sétálni?

- Örömmel. Máris mehetünk.

Amikor kiléptek az ajtón, Enikő Endrébe karolt, és elindultak a hóborította pusztaság felé. Endre felhajtotta kabátja gallérját, és rágyújtott egy cigarettára.

- Hová megyünk? - kérdezte Enikő.

- Sétálni. Veled akartam lenni, Enikő. Nagyon egyedül éreztem magam.

- Hoztam neked valamit - mondta a lány, és zsebéből elővett egy doboz cigarettát. - Két hete tartogatom ezt a dobozt, úgy gondoltam, hogy a fa alá teszem, de mivel a felnőttek közül senki nem kapott semmit, meggondoltam magam. Elfogadod?

- Köszönöm. Köszönöm, Enikő, örömmel elfogadom. Ez volt az utolsó cigarettám - válaszolta Endre, és eldobva a csikket gyengéden magához ölelte a lányt.

Enikő azonban kivonta magát a karjából, elszaladt, és a frissen hullott hóból hógolyót gyúrt.

- Hógolyózzunk! - mondta és megcélozta Endrét.

Szálltak a hógolyók, repkedtek erre is, arra is, és a két felnőttből újra gyermek lett, kacagtak, nevettek, mint régen.

Enikő éppen egy újabb hógolyót akart készíteni, amikor megcsúszott és elesett. Endre odasietett, hogy felsegítse, ő azonban leintette.

- Nincsen semmi komolyabb bajom, csak a bokám... a bokám, az fáj. - Megrándult egy kicsit.

- Beviszlek, Enikő - mondta Endre és lehajolt, hogy felemelje a lányt.

- Hagyjál egy kicsit pihenni, nem lesz semmi bajom, melegen vagyok öltözve.

Endre a lány mellé térdelt, és a feje alá tette a kezét, majd a hóba ülve félig az ölébe fektette.

- Köszönöm, Bandi - suttogta, majd mindkét kezével a férfi feje felé nyúlt.

Endre lehajolt, megölelte és forrón csókolni kezdte a lányt.

A hó csak hullott, hullott tovább, odabent pedig felcsendült egy újabb karácsonyi ének.

 

XIX.

December 31-e volt. Karácsony óta szünetelt a hóesés és az idő olyan enyhére fordult, mintha tavasz lett volna. A vastag hótakaró annyira elolvadt, hogy imitt-amott a föld is kilátszott.

Reggel fél hat lehetett, amikor Endre felébredt. Az udvarról hangos kiabálás és káromkodás hallatszott. Endre kiugrott ágyából és az ajtóhoz sietett. Az udvaron négy rendőr, a törzsőrmester és vagy ötven telepes volt már. Az egyik rendőr Endréék szobája felé tartott, zseblámpával a kezében.

- Mi történik kint? - kérdezte Ratkovics, aki időközben szintén felébredt.

- A törzsőrmester és négy rendőr van az udvarban, az egyik ide tart.

Endre még a kabátját sem vette fel, amikor a rendőr berúgta az ajtót.

- Öt percen belül legyen mindenki az udvaron! - ordította. - A szobában nem maradhat senki! Megértették? Gyerünk, egy-kettő, mozogjanak... maga is... mit bámészkodik? Meddig várjak még? - rikácsolta és borzalmas káromkodásba kezdett.

A telepesek szó nélkül engedelmeskedtek a parancsnak, magukra kapkodták a rongyaikat, és aki kész volt, máris kilépett az ajtón. Senki el nem tudta képzelni, hogy valójában mi is történik.

- Aki felöltözött, álljon be a sorba az udvaron!

Öt percen belül benépesedett az udvar, ott állt apraja-nagyja, dideregve a sárban, sötétben, és várta a törzsőrmester utasításait.

- Indulhatnak, bajtársak - szólt az a rendőrökhöz, le sem szállva lováról.

- Mi lesz az öregekkel és a gyerekekkel?

- A hetven éven felüliek és a tizennégy éven aluliak kiállhatnak a sorból.

- És a betegek? - kérdezte egy hang a sorból.

- Nincs beteg! Megértették? Nálam csak élő vagy halott ember van - rikácsolta a törzsőrmester. - Indulás! Irány a központi tanya.

Endre észrevette Jánost, kilépett a sorból és melléje állt.

- Mit akarnak ezek velünk? - kérdezte súgva János, amikor meglátta barátját.

- Megbolondulok... fogalmam sincs.

Amikor a központi tanyára érkeztek, ahol már legalább négyszáz ember várakozott két tucatnyi rendőrrel, minden kiderült. A főagronómus közölte velük, hogy répát fognak szedni, de mivel nincs elegendő szállítóeszköz, az utat az emberek több mint felének gyalog kell megtenni, a vontatók pótkocsijaira egyelőre csak az asszonyok és az idősebbek szállhatnak fel, férfiak csak akkor, ha marad még hely.

Még hat óra sem volt, amikor kigördültek az első traktorok a tanya udvarából, rajtuk legalább kétszázötven telepes, javarészt asszonyok és idősebb férfiak. A vontatók hamarosan eltűntek, és a többiek, legalább négyszázan, nekiindultak a nyolc kilométeres útnak. Az olvadt hó nagyon megnehezítette a gyaloglást, annyira fellazította az utat, hogy kénytelenek voltak a szántóföldön menni, sokszor bokáig érő jeges sárban. Megállás azonban nem volt, a rendőrök, akik lóháton kísérték őket, szitkozódva és káromkodva zavarták a tömeget. A menet mindjobban széthúzódott, és nemsokára kisebb csoportokra szakadt, akik nem bírták az iramot, lemaradtak. Hiába ordítoztak a pribékek, hiába siettették az embereket, a gyaloglás mind nehezebben ment. Egyesek megpróbáltak pihenőt tartani, de a rendőrök mindig felállították és visszalökdösték őket a menetbe.

János nem messze a menet élétől gyalogolt és szótlanul cigarettázott, amikor Endre odalépett hozzá.

- Ide nézz, valaki elvesztette a cipőjét.

- Ott van a párja is - válaszolta János és lemutatott a sárba.

- Érthetetlen, valaki elveszíti a lábáról a cipőjét, és észre sem veszi.

- Hagyják ott ahol van, én dobtam el őket - kiabálta egy hang a menet éléről. - Csupa rongy az egész.

- Maga az Maróti?!... Az a gumicsizma jól néz ki a lábán, jó is lehet, talán meleg is, csak azt szeretném tudni, hogy honnan van? Hol emelte el? Kiét húzta fel a lábára?

- Ha nem tévedek, az egyik brigádvezető elvtársé volt, és ha megengedi, kihangsúlyozom a "volt" szót, mert most már az enyém. Láttam, amikor a csirkefogó telepesevő kikészítette a csizmáját az egyik istállóajtóba, és még mielőtt feldobta volna a traktorra, elemeltem. Ha megérkezünk a munkahelyre, levágom a szárát, hogy meg ne ismerje.

Közben lassan kivilágosodott, és szitálni kezdett az eső. A rendőrök és a brigádvezetők káromkodásaival nem nagyon törődött már senki, aki nem bírta az iramot, lemaradt. Egy órája taposták már a sáros, lucskos és néhol még havas szántókat, de még az út felénél sem tartottak.

Kilenc óra lehetett, amikor az első csoport elérte a kijelölt helyet, egy elhagyatott, félig romba dőlt tanyát. Itt megkapták a reggelijüket, a szokásos feketekávét és kenyeret, és máris munkához láttak.

A földeken dübörögtek a traktorok, forgatták ki a répát, amit aztán a telepesek szedtek össze, tisztítottak meg a sártól, és hordtak kupacokba. Egy másik csoport a répa zöldjét távolította el, puszta kezükkel csavarták le a hervadt lombot. Az eke sok esetben nem lazította meg eléggé a talajt, nem dobta ki a répát, úgyhogy a telepeseknek tíz körmükkel kellett kikaparni azt a fagyos földből. Hamarosan azonban feltalálták magukat, a ki nem fordított répát otthagyták, és hogy ne lehessen észrevenni, betemették. A munka így sokkal gyorsabban haladt, és főleg nem volt annyira fárasztó. A termés fele azonban a földben maradt, száz meg száz mázsa répa soha nem került ki belőle. A telepesek "minőségi" munkáját nem vette észre senki, a cél az volt, hogy a répaszedést minél előbb befejezzék, ezért siettették, zavarták az embereket olyan nagyon a brigádvezetők. Ezek a hajcsárok csak arra az egyre vigyáztak, hogy a dolgozók állandóan mozgásban legyenek.

A déli egyórás ebédidő után a munka még lassabban haladt, az eső ugyan elállt, de hidegebb lett. A rendőrök és a brigádvezetők egyre idegesebbek lettek, ide-oda vágtattak lovaikon, megálltak egy-egy csoportnál, egy ideig figyelték a munkát, kiabáltak valami trágárságot, majd továbbmentek.

Az idő múlt, és a nap lassan elérte a horizontot. A félig romba dőlt tanya udvarán megszólalt a kolomp, jelezvén a munkaidő végét.

A telepesek egy része megrohanta a vontatókat, hogy helyet biztosítson magának, a brigádvezetők azonban hangos káromkodások közepette lezavarták őket.

- Mindannyian gyalog mennek vissza! - kiabálta az egyik. - A traktorok répát visznek, addig azonban el ne induljon senki, amíg fel nem pakolták a répát!

Majdnem teljesen besötétedett, mire készen lettek. A traktorok felzúgtak, és eltűntek a sötétben. Velük együtt tűntek el a rendőrök és a brigádvezetők is, és a közel hétszáz telepes lassú menetben megindult visszafelé. Elől mentek azok, akik ismerték az utat, utánuk pedig hosszan elnyúlt oszlopban a többiek. Az asszonyok közül egyesek levették kendőiket, hogy bekötözhessék elgémberedett ujjaikat, volt aki hangosan sírt, egyesek nyögtek fájdalmukban. Megállni azonban nem lehetett, mert aki lemaradva eltéved, és a szabadban kénytelen tölteni az éjszakát, az biztosan nem éri meg a reggelt.

- Gondoltál arra, hogy szilveszter este van? - kérdezte Endre Jánost.

- Inkább énekeljünk valamit, jobb, ha nem gondolunk semmire - válaszolta János. - Fülembe cseng egy melódia, amit még soha nem hallottam, most született bennem. Eldúdolom.

A dallam annyira szép és fülbemászó volt, hogy Endre is dúdolni kezdte, majd sorban a többiek. Egy új dal született szilveszter estéjén az Alföld végtelen síkján, és emelkedett himnuszként a magasba. Apraja-nagyja dúdolta a szöveg nélküli dallamot, melynek fájdalmas akkordjai sorsukat beszélték el a zene nyelvén. Alig pár óra választotta el őket egy új esztendőtől, ami semmi jót nem ígért. Számukra a holnap újabb megpróbáltatások és nehézségek kezdetét jelentette.

Késő este volt, amikor megérkeztek a tanyákra. Meleg szoba helyett nyirkos, penészes, férges istállók, kocsiszínek, sátrak várták őket.

A központi tanyán azonban más volt a helyzet. A gazdaság irodái meleg fényben fürödtek, az asztalon sült hús illatozott, a poharakból ürült a bor, egymást követték a köszöntők. A gazdaság párttitkára, az igazgató, a helyettes agronómus, a szakszervezeti bizalmi és még jó néhányan a kora esti órák óta tökrészegen ünnepeltek. A brigádvezetők és néhány rendőr ivóversenybe kezdtek, a felszolgáló fiú, aki már szintén ittas volt, szédült iramban hordta az újabb és újabb palackokat.

Az igazgató az irodájában személyesen fogadta az újonnan érkezőket, mindenkivel külön óhajtott koccintani, a kondástól kezdve a pártitkárig, amit egyesek azzal magyaráztak, hogy népszerűsíteni kívánta magát, a valóság azonban az volt, hogy kanász kora óta mindennél jobban szerette a szeszt.

A hangulat emeléséhez egy öttagú cigányzenekar járult hozzá, felváltva húzta a csárdásokat, csasztuskákat és orosz népdalokat. A fiatalabbak táncra perdültek, rúgták a port, ölelgették az asszonyokat. Még éjfél sem volt, már mindnyájan eláztak, aki azonban jobban bírta az italt, az tovább ürítgette a poharakat, harsányan éltetve Rákosit, Gerőt, Sztálint és a többieket.

Egészen reggelig mulattak a kommunizmus és a Szovjetunió szolgái, az egyenlőség és a testvériség hirdetői, a szabadság és a béke harcosai. A falakról tucatnyi hazug és bárgyú felirat közül vezéreik képei mosolyogtak rájuk.

Az agyongyötört, kiéhezett, normál emberi létből száműzött telepesek vackaiban egy-két ember kivételével mindenki korán elaludt. Megérkezésük után hamar nyugovóra tért mindenki, mert január elseje számukra munkanap volt.

Éjfél után újra beborult, és szitálni kezdett az eső.

 

XX.

Január nyolcadika, este tíz óra volt, a tanyán már mindenki aludt. Kint havas eső esett, valahol a távolban kutyák csaholása törte meg a csendet.

Endre hirtelen felriadt valami zajra. Felemelte a fejét és figyelt. Az első gondolata az volt, hogy lövést hallott, de nem mert volna rá megesküdni. Várt, de a hang nem ismétlődött.

Álmodtam - gondolta magában, és befordult a fal felé. - Álmában az ember másképp értékeli a zajokat.

A szobában valaki megmozdult, és megköszörülte a torkát.

- Ébren van valaki? - kérdezte halkan Endre.

- Igen. Miért?

- Maga az, altábornagy úr?

- Igen.

- Felébresztette valami?

- Puskalövést hallottam.

- Engem is az ébresztett fel.

- Tőlünk körülbelül ötszáz méterre adhatta le valaki a lövést. Világéletemben katonaember voltam, az ilyesmit mindjárt meghallom.

Az altábornagy még be sem fejezte mondanivalóját, amikor újabb lövések dörrentek.

- Erre még nem volt példa, amióta itt vagyunk - jegyezte meg Endre.

- Sok minden fog itt még történni, amire nem is gondolnánk - válaszolta szomorúan az öreg katona.

Kint újra elcsendesedett minden, az altábornagy még mondott valamit, aztán hamarosan horkolni kezdett. Endre a fejére húzta a pokrócot, és megpróbált aludni. Alighogy elszenderedett, valaki kinyitotta az ajtót. Felkapta a fejét, de csak annyit látott, hogy az ajtó jobb szárnya nyitva van. Aztán valakinek a kezében megzörrent egy gyufásdoboz.

- Ne gyújtson fényt! - szólt halkan, de parancsolóan. - Kit keres?

- Maguk telepesek?

- Igen. És maga?

- Látogató. Az apámat keresem. Ő is itt van a táborban. Bódi Ferencnek hívják. Beszélni szeretnék vele.

- Jöjjön közelebb, és beszéljen halkabban! Ne zavarjuk az alvókat.

Ahogy az idegen közelebb lépett, Endre gyufát gyújtott, majd azonnal el is fújta.

- Maga katona? - kérdezte döbbenten.

- Tavaly tavasz óta. Áprilisban bevonultam, az apámat meg júliusban vitték el. Az anyám már két évvel ezelőtt meghalt. Én a tegnapi napig nem tudtam, hogy az apámat elhurcolták. Tegnap mondták meg a szomszédok, amikor hazamentem szabadságra.

- A szomszédok nem írták meg?

- Júliusig kaptam rendszeresen a postát, de később hiába írtam bárkinek, nem jött válasz. Valószínűleg elkobozták a leveleimet.

- Hogyan tudott bejutni a táborba?

- Nagyon nehezen. A szabadságos papírom csak Szegedre szólt. Ha a vasúton igazoltattak volna... Itt meg a sínek mellett jöttem, kétszer vagy háromszor utánam is lőttek. Képzelje el, ha elfognak katonaruhában...

- Sokat kockáztatott.

- Szeretném látni az apámat, aztán ha lehet, szeretnék lepihenni, már a második éjjel nem alszom. Debrecentől gyalog jöttem, hogy elkerüljem az ebesi állomást. A földeken oroszokba ütköztem, egy liter pálinkát adtam nekik, hogy beengedjenek, de megérte, mert még az utat is elmagyarázták, megmondták merre mehetek és merre nem.

- És a lövöldözések?

- Egy kilométerre lehettem innen, amikor valaki a sötétben felszólított, hogy álljak meg, de mivel elég messze volt tőlem, inkább futni kezdtem. Az illető, katona vagy rendőr, nem láttam, kétszer utánam kiabált, majd lőtt, de nem talált el.

- Hogy talált ide?

- Ez volt az első épület, amit a sötétben megláttam.

A szobában közben felébredt Ratkovics és az altábornagy.

- Kivel beszélgetsz, Bandi?

- Egy feketelátogatóval.

- Kihez jött?

- Bódi Ferencet keresem.

- Bódi Ferencet? Kije volt az magának?

- Az apám... Mi van vele?

- Egy hete, igen, ma pontosan egy hete temettük el Feri bácsit. Nagyon szerettük mindnyájan. Nem itt lakott nálunk, de mindenki ismerte. Sokat emlegette magát is. Jó ember volt, az Isten nyugosztalja!

- Az apám meghalt volna? Lehetetlen! Makkegészséges ember volt egész életében.

- Üljön le az ágy szélére, mindjárt elmondok mindent.

- Hol van eltemetve?

- A község temetője mellett van a mienk. Ott.

- Hogyan halt meg?

- Öngyilkos lett szegény.

- Öngyilkos... Szegény apám... Édes, jó apám! Olyan jó ember volt, és még jobb édesapa. Amikor bevonultam, kikísért az állomásig, figyelmeztetett, hogy vigyázzak magamra, nehogy betegen térjek vissza. És most nincs többé... Halálba kergették a gyilkosok, amíg én őrt álltam, és vigyáztam a biztonságukra. Esőben, sárban, hóban és szélben szolgáltam egy nap szabadság nélkül, miközben ők halálba hajtották az apámat, és kirabolták az otthonunkat!

Endre és Ratkovics szótlanul nézték az ifjú Bódit, aki megtörölte szemét és homlokát, majd a hátizsákjából elővett egy üveget.

- Kisüsti van benne, igyanak! - nyújtotta feléjük.

Ratkovics éppen emelte a palackot, amikor lódobogásra figyeltek fel.

- Rendőrök!

- Bejönnek a szobába is?

- Csak amikor eszükbe jut. Hanem tennünk kell valamit, mert ha magát itt találják, abból nagy baj lesz. Úgy hallom, többen vannak. Ki kell használnunk az időt, amíg elhelyezik a lovakat. Rendszerint a ház mögé szokták kikötni őket. Vetkőzzön le minél gyorsabban, Pali, te meg eltünteted a mundért!

A katona lerángatta magáról a ruhát, Ratkovics meg máris indult az ajtó felé.

- Feküdjön a helyemre, és húzza magára a pokrócot, azonnal ott leszek én is.

Amikor Bódi elhelyezkedett, Endre is melléfeküdt, hogy a testével eltakarja.

- Hová tetted a ruhákat? - kérdezte Ratkovicsot, aki közben visszajött.

- Feldobtam a tetőre.

Közben a szobában többen is felébredtek, és a kérdések özönével árasztották el a minden porcikájában remegő Bódit.

- Gondolja, hogy nem fogják észrevenni? - kérdezte az altábornagy. - Ha maga miatt jöttek, nehezen fog menni a dolog. Jobb lett volna, ha eltűnik valahol kint a sötétben.

- Késő volt már ahhoz, nem tehettünk mást. Most már mindegy, csak reménykedni tudunk - válaszolta Endre az ifjú Bódi helyett, és elfújta a gyertyát.

A szobában csend lett, lélegzetüket is visszafojtva várták az elkövetkező perceket.

- Kettő menjen az egyesbe! - kiabálta valaki az udvaron.

- Idejönnek! - jegyezte meg suttogva Ratkovics.

Az ajtó két szárnya hirtelen kicsapódott és két rendőr lépett a szobába. Zseblámpáikkal a telepesek arcába világítottak, de nem mozdult senki.

Nem először jöttek éjnek idején, de nem is utoljára. Mindenki nagyon jól tudta, hogy jobb szótlanul tűrni a kellemetlenkedésüket, mert a legcsekélyebb elégedetlenség láttára is bombaként robbannak, káromkodnak, és esetleg még az udvarra is kizavarják őket.

- Ki a szobaparancsnok? - kérdezte a rendőr szokatlanul enyhe hangnemben.

- Nincs szobaparancsnokunk - válaszolta Ratkovics, aki a legközelebb volt az ajtóhoz

- Mit óhajt az elvtárs?

- Hányan vannak a szobában?

- Huszonnyolcan, mert egy hónappal ezelőtt hárman átköltöztek a kettesbe, ketten viszont beköltöztek a sátrakból.

- Ki feküdt le utolsónak?

- Én kérem - válaszolta Ratkovics. - Én fújtam el a gyertyát kilenc óra felé. Már mindenki itt volt a szobában.

- Nézzük csak... egy, kettő, három,... három. Maga kicsoda? Ki maga? Nem érti, mit kérdezek?

- Füredi Zoltán vagyok.

- Mióta van ebben a szobában?

- Amióta ide kényszerítettek - válaszolta a volt adóügyi ellenőr.

A szoba lakói, akik közben szinte mind felébredtek, a válasz hallatára hangosan felnevettek.

- Hol dolgozott tegnap?

- Répát szedtem, és ha jól láttam, maga is ott volt.

- Visszafekhet.

A rendőr elölről kezdte a számolást, lámpájával sorra világította az arcokat, majd amikor Endréhez ért megállt.

- Magát jól ismerem, de lássuk a szomszédját! Magát hogy hívják?

- Vendel Istvánnak - válaszolta zavartan a katona.

- Ő az egyik, aki sátorból költözött be - szólt közbe Endre.

- Magát nem kérdeztem! Fogja be a pofáját! Mikor tanulják már meg végre, hogy csak akkor beszéljenek, ha kérdezik.

Kínos csend ült a szobára, a telepesek lopva egymásra pillantgattak, a katona homlokát elöntötte a verejték.

- Bajtárs, nézze meg ezt az embert! Ismeri? Maga többször volt ügyeletes a sátraknál, könnyebben ráismerhet.

- Nem emlékszem, hogy láttam volna.

Az egyik sarokból egy női hang szólalt meg hirtelen, engedélyt kért, hogy kimehessen. A rendőr odavilágított. Enikő volt az, hálóingben, hosszú fekete haja a vállára omlott, hálóingének pántja félig le volt csúszva.

- Így akar kimenni, hálóingben? - kérdezte kicsit szelídebben a pribék.

- Csak nem attól tart, hogy megfázom?

- Könnyen megtörténhet - mosolyodott el a rendőr.

- Akkor legyen szíves világítson másfelé, felöltözöm.

- Mindjárt készen leszünk, akkor kimehet.

- Akkor máris mehetnének, mert sürgősen mennem kellene.

- Ejnye, de kardos kis menyecske vagy, te lány - röhögött teli pofával a pribék.

Ekkor a törzsőrmester lépett a szobába, két másik rendőr kíséretében.

- Készen vannak bajtársak? - kérdezte a meglepetéstől megszeppent pribéket. - Mindjárt reggel lesz.

- Igenis, törzsőrmester bajtárs, készen vagyunk.

- Akkor gyerünk, indulás!

A négy rendőr ment előre, utánuk a törzsőrmester, aki úgy becsapta maga mögött az ajtót, hogy Bódi hátizsákja leesett a fogasról. A szobában még percekig csend volt, mindenki a távozó pribékek lépteit hallgatta.

- Jó, hogy nem vetkőztél le teljesen! Szégyelld magad! - szólt Enikő édesanyja szemrehányóan.

- Csak nem gondolod, hogy...

- Nem gondolok semmit - szakította félbe az aggódó anya -, de ami sok, az sok! Ha ki akartál menni, miért nem mész most? Az én időmben nem csinált volna ilyet senki, az biztos.

- Ne haragudj!

- Ez a mai fiatalság...

A szobában senki nem szólt semmit, mindenki tisztában volt azzal, hogy a lány csak a rendőrök figyelmét akarta elterelni, ami végül sikerült is.

- Elmentek végre - szólt Ratkovics egy kis szünet után.

- Hála Istennek! Utálom őket, még éjjel sem hagyják nyugton az embert - mondta Fogarasiné. - Hanem maga is hálát adhat az Istennek, hogy nem fogták le.

- Köszönöm mindannyiuknak - hálálkodott a katona. - Megpróbálok majd én is tenni valamit az önök érdekében. Köszönöm, még egyszer nagyon köszönöm!

Endre egész idő alatt hallgatott. Szerette volna megköszönni a lánynak, amit tett, de nem tehette. Tudta, hogy ez elsősorban neki szólt, őt akarta megmenteni vele Enikő. Meg akarta köszönni neki, magához ölelni, forrón megcsókolni. A lány akkor sietett a segítségére, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. Karácsony óta nem találkozott vele, annak ellenére, hogy egy szobában laktak. Kerülte Enikőt, nem hagyott rá alkalmat, hogy kettesben maradjanak. A lány látta ezt, és ő sem erőltette. Endrét most furcsa érzés fogta el, ami egy kissé megzavarta, amit még soha nem érzett a lánnyal szemben.

- Baj van! - szólalt meg Ratkovics az ajtó mellől. - Pálinkaszagot érzek, biztosan összetört az üveg, amikor leesett a hátizsák.

Ratkovics gyufát gyújtott, odament a fogashoz, és felemelte a hátizsákot. Az üveg ép volt, csak a nyaka hiányzott, és a kisüstiből sem hiányzott egy decinél több.

- Akkor talán megünnepelhetnénk a sikert - mondta Ratkovics és már elő is vett egy pohárkát valahonnan az ágya alól egy dobozból.

Az üveg pálinka nem tartott sokáig, egy-két korty azonban jutott mindenkinek. Ha valaki visszautasította az italt azzal, hogy nem iszik, Ratkovics fennhangon kijelentette, hogy a pohár ilyenkor őt illeti, és rögtön ki is ürítette. Így aztán nem is csodálkozott senki, hogy kicsit jobb hangulatban volt, mint máskor.

Endre és a katona még sokáig beszélgetett. Endre elmesélte életüket, elmondta az ifjúnak, hogy juthat ki a temetőbe, ahol apját eltemették. Megígérte, hogy még pirkadat előtt felkelti. Még mesélt volna, de amikor észrevette, hogy a katonának nehezére esik minden szó, ő is elhallgatott.

A szobában újra elaludt mindenki. Endre is magára húzta a pokrócot, és még egyszer végiggondolta a történteket, a katona szomorú sorsát. Aztán Enikőt látta maga előtt, a válláról lecsúszó hálóinggel.

Milyen kár, hogy annyit sem mondhattam neki, hogy köszönöm - gondolta. - Nagyon, de nagyon megérdemelte volna.

 

XXI.

Annak dacára, hogy nemsokára a naptár szerint is várható volt a tavasz, az idő még mindig elég hideg volt. A tavaszi munkákat segítő napsütés még váratott magára.

1953. március 6-a volt. Ez a nap sem különbözött sokban a többitől, a túlfeszített munkában kifáradt telepesek, éppen úgy mint máskor, most is korán lefeküdtek. Kilenc óra után egyik szobában sem lehetett fényt látni. Endréék szobájában már csak ketten voltak ébren, Enikő és Endre.

- Ma rendkívül sok vonat ment át a községen - suttogott Enikő. Ott dolgoztam a közelben, számoltam is egy darabig. Egyik tehervonat ment a másik után.

- Így van ez Enikő, ami csak mozdítható és ér valamit, azt mind kiviszik az országból.

- Ezek nem olyan vonatok voltak, mert Debrecen felől jöttek. Két szerelvényen tankok és katonák voltak. Orosz katonák.

- Most a mi katonáink is félig-meddig orosz mundért viselnek, messziről nehéz őket megkülönböztetni. De te miért nem alszol?

- Nem volna kedved egyet sétálni?

- És ha észrevesznek?

- Az sem baj - válaszolta a lány huncutul.

Mindketten felöltöztek, és nesztelenül kisurrantak az udvarra. Alighogy kiléptek, az ügyeletes rendőr szólt utánuk.

- Álljanak meg! Hova mennek?

- Levegőzni jöttünk ki.

- Miért mennek együtt?

- Nincs szándékunkban elhagyni az udvart. Az ilyesmi egyébként sem tilos. Mióta szigorították meg a kijárást?

- Ne kérdezősködjön, hanem intézzék el, amiért kijöttek, és azonnal menjenek vissza! Megértették?

- Menjenek be azonnal! - kiabálta egy másik is, aki a beszélgetés hallatára bújt elő valahonnan a sötétből.

Enikő és Endre kénytelen-kelletlen visszamentek a szobába és visszafeküdtek. A két rendőr az ajtóhoz közel elég hangosan beszélgetni kezdett. Endre figyelni próbált. Nemsokára egy harmadik valaki is érkezett lóháton.

- Észleltek valami rendellenességet? - hangzott kintről.

- Minden rendben van bajtárs.

- Hallottad, Endre? - kérdezte halkan Enikő.

- Történhetett valami az országban, nem tudok más magyarázatot találni a viselkedésükre. A tíz hónap alatt, mióta itt vagyunk, nem fordult elő, hogy nem lehetett éjjel elhagyni a szobát.

- Aludjunk, Bandi! Te is fáradt vagy. A holnapi nap nekem is fárasztó lesz, hordjuk a műtrágyát. Nagyon nehéz munka, nem nőnek való. Aludjunk, Bandi. Szép álmokat!

Endre még sokáig nem tudott elaludni. Kereste az összefüggést az Enikő által látott vonatok és a megszigorított őrség között. Orosz katonaság érkezett volna? - gondolta. - Miért? Hiszen már eddig is többen voltak, mint a fűszál a réten. Mit akarnak? Miért jöttek? Valami baj volna? Szorulna a hurok a hazaárulók nyaka körül? De hiszen ez nem volna baj, talán a szabadulásukat jelentené. Történnie kellett valaminek. Vagy talán történni fog? Talán továbbviszik őket? Kiviszik Oroszországba, Szibériába? Nem, ezt csak nem teszik meg!

Az éj csendjét motorzúgás zavarta meg. A berregés fokozatosan erősödött, a szobában is többen felébredtek. Az állomás felől hallatszott, azt azonban nem tudták megállapítani, hogy miféle jármű, vagy járművek okozzák.

- Ébren vagy, Bandi? - kérdezte Ratkovics.

- Maga is ébren van? - szólalt meg Fogarasiné is, még mielőtt Endre válaszolhatott volna. - Szörnyű ez a berregés. Honnan jön?

- Új traktorokat kapott a gazdaság, nem tudok másra gondolni. Csak azt nem értem, miért éjszaka szállítják őket.

Hamarosan az egész szoba ébren volt, apraja-nagyja ijedten tárgyalta a szokatlan eseményt, miközben a motorzúgás annyira felerősödött, mintha nem is egy, de száz traktor kipufogója csattogna. A zúgást nemsokára többfelől lehetett hallani, de főleg a vasútállomás és a rendőrőrs közötti térség irányából.

- Félek, nagyon félek - jelentette ki valaki a szobában.

- Ha már ide hoztak, legalább nyugton hagynának! Istenem, Istenem! Meddig fog még ez tartani? - sóhajtozott Fogarasiné.

Endre jobbnak látta nem elmondani az Enikőtől hallottakat, sem azt, amit az őrség megerősítésével kapcsolatban tapasztalt, bár ő maga sejtette, hogy nem traktorokról, hanem tankokról van szó. Ha elmondaná, pánik törne ki az amúgy is tönkrement idegzetű telepesek között, az pedig semmi jóra nem vezetne.

A motorok zúgását nemsokára minden irányból hallani lehetett, sőt egy-két esetben úgy tűnt, mintha az udvarban járnának.

Egy óra múlva minden elcsendesedett, és a tanya lakói is elaludtak. Az éjszaka során ötpercenként felvillanó reflektorokat már nem is észlelték. Másnap reggel aztán különös látványban volt részük. A tanyától mintegy száz méterre két harckocsi állt, körülöttük katonák. Az ügyeletes rendőrök figyelmeztették a telepeseket, legszigorúbban tilos a tankokhoz közelíteni, és még tilosabb a katonákkal szóba állni.

Hat óra előtt megérkezett a törzsőrmester is, végigjárta a szobákat, és elrendelte az azonnali gyülekezést. Pillanatok alatt megindult a suttogás arról, hogy valami nagyon komoly dolog történhetett, amiért ilyen őrizet alá vették a tábort. Erről árulkodott Borsi idegessége, a rendőrök sápadtsága is.

Hét lovasrendőr kísérte az összegyűlteket a központi tanyára, ahol kapákat és ásókat osztottak ki közöttük, majd áthajtották őket a tehenészetbe. Közben újabb és újabb csoportok érkeztek, úgyhogy mire kivilágosodott, körülbelül kilencszázan álldogálhattak együtt utasításra várva. Hét óra felé megérkezett az agronómus is, és hat brigádvezető segítségével kimért négy nagyobb parcellát, aztán utasította őket, hogy siettessék a munkát, mert a silógödrök kiásását három napon belül be kell fejezni.

A telepesek közül sokan megrémültek, mert azt hitték, a saját tömegsírjaikat ásatják velük. A munka nagyon nehéz volt. Az ázott föld ráragadt a szerszámokra, a talicskák kerekeire, lehúzta az emberek lábáról a cipőt, így többen mezítláb dolgoztak. A rendőrök egy percre sem távolodtak el tőlük, de négyóránként váltották egymást. A tehenészettől kétszáz méterre is állt két T-34-es, mellettük pedig egy kisebb sátor, amiben négy katona tanyázott.

A hatóság intézkedésének célja világos volt, a telepesek ne legyenek szétszórva a gazdaság ezerkétszáz holdas birtokán, hanem legyenek mind együtt. De hogy mi volt ennek a hátterében, arról senki nem sejtett semmit.

A rendőrök csak sétálgattak fel-alá, de a brigádvezetők annál kutyábbul viselkedtek, szitkozódva, káromkodva hajtották ez embereket. Dél felé azonban alábbhagyott a tempó, a brigádvezetők egy része elment, a rendőrök meg szemmel láthatóan csak arra ügyeltek, hogy senki ne hagyja el a telepet. A foglyok, felismervén a helyzetet, nem siettek a munkával, ahogy tudták, lopták az időt. Az ebéd káposztafőzelék és egy darab fasírt volt, rabságuk során ez volt az első eset, hogy nem kaptak kenyeret.

Ebéd után valaki megkérdezte az ételosztót, aki a bevásárló is volt, hogy miért nem kaptak kenyeret.

- Mást nem vett észre? - kérdezte az egykori főhadnagy mosolyogva. - A helyzet az, hogy Borsi nem engedett be minket Hajdúszoboszlóra. Azt mondta, osszuk be, amink van, mert előreláthatólag három-négy napig nem mehetünk be a községbe.

- Nem hallott semmi egyebet? - kérdezte Endre.

- Nem, de annál többet láttam. Az őrsön legalább öt tank, több katonai gépjármű és egy egész sereg katona tartózkodik. Ha nem mehetünk be a községbe ma vagy holnap, bizony még ebédet sem fogunk tudni osztani.

- Oroszok vannak az őrsön is?

- Igen, de ávósok is jöttek.

- Úgy látszik, kivisznek minket az országból.

- Minden lehetséges, elsőre nekünk is ez jutott az eszünkbe. Most, hogy munkába állítottak, kicsit nyugodtabbak lettünk. Viszont a rendőrök úgy viselkednek, mint akik elvesztették a fejüket. De csak nézze meg ezeket! - mutatott az ételosztó egy csoport egyenruhásra, akik összebújva tanakodtak. - Baj lehet, mert úgy látszik, félnek tőlünk.

- Gondolja, hogy kitört a forradalom?

- Nincs kizárva. Bármi lehetséges. Az emberekben már olyan gyűlölet van az elnyomókkal és ezekkel a hazaárulókkal szemben, hogy lassan már mindenre képesek.

Késő este érkeztek vissza a tanyára. A megnégyszerezett őrség tagjai betiltottak minden kijárást, egyszerre legfeljebb két telepest engedtek ki az udvarra. A rendőrök tartózkodóan viselkedtek, ami egy kissé szokatlanul hatott, mert az utóbbi időkben már elbeszélgettek velük, különösen az éjjeli szolgálatban. Most azonban minden megváltozott, hangjuk újra a régi lett, goromba és kimért, az oldalfegyvereket felváltották a géppisztolyok. Máskor engedékeny rendőrök is agyonlövéssel fenyegették meg azokat, akik engedély nélkül kiléptek a ház elé.

Endréék szobájában már majdnem mindenki lefeküdt, a nehéz munka az egész társaságot kimerítette. Az egyik ágyon Fogarasiné ült lányával, aki nem győzte vigasztalni kétségbeesett anyját.

- Ne félj édesanyám, nem lesz az egészből semmi, nem visznek ki.

- Dehogynem, dehogynem... majd meglátod lányom, onnan aztán nem kerülünk vissza soha többé. Te talán még igen, de én... én már soha, de soha. Ott fogtok eltemetni, ott a messze idegenben - siránkozott a tanárnő.

- Anyám, édes, jó anyám! - ölelte magához Enikő.

Tíz óra után aztán minden elcsendesedett, kialudtak a gyertyák és a sötétség teljes súlyával nehezedett az alvó emberek mellére. Ez azonban nem tartott sokáig, a tanya körül elhelyezkedett tankok irányából rendkívül erős fénycsóva világította meg az épületeket, végigpásztázta az egész környéket, aztán megint sötét lett. Tíz perc múlva újra működésbe léptek a reflektorok, aztán kialudtak és újra meggyulladtak.

Tizenegy óra tájban Endre leereszkedett az ágyról, gyufát gyújtott és megnézte a gyerekeket. Utána csendben felöltözött, és odament az ablakhoz. Egy ideig figyelte az udvart, de nem látott mást, csak a reflektorok felvillanásait. A harmadik elsötétedésnél elkezdett számolni magában, és addig számolt, amíg újra ki nem gyúlt a fény. Ezt még kétszer megismételte.

Nem sok időm van - gondolta -, de ahhoz elég, hogy elhagyjam a tanyát. Megtapogatta zsebeit, felhajtotta a kabátja gallérját, és lassan megindult az ajtó felé. Két lépésre lehetett tőle, amikor valaki közvetlenül mellette fájdalmasan felkiáltott. A sötétben rálépett Ratkovics kezére.

- Hová mész?

- Psszt! - csitította Endre. - Ki kell mennem.

- Várjál, menjünk együtt!

- Nem gondolod, hogy jobb lenne, ha külön-külön mennénk?

- Nem. Várj meg!

Közben a reflektorok újra kigyulladtak, és pár másodpercig megvilágították a kis szobát.

- Mi volt ez? - kérdezte ijedten Ratkovics.

- Reflektorok. Én már egy negyed órája figyelem őket.

- Komoly dolog történhetett, hogy ennyire vigyáznak ránk. Indulhatunk!

- Várj még egy kicsit!

- Mire?

- Meggondoltam magam, nem megyek sehová - mondta Endre kissé mérgesen. - Nem megyek. Nincs értelme.

- Mi van veled? Hová akartál menni? Látom, nem akarod, hogy veled menjek. Beszélj! Mit találtál ki?

- Velem jössz?

- Nem értem. Az előbb nem akartad. Hová mennénk?

- Be a faluba.

- Szóval meg szeretnéd tudni...

- Ne beszéljünk most erről! Jössz vagy nem?

- Megyek.

- Akkor figyelj ide! Ha kialudtak a reflektorok, azonnal indulunk! Megkerüljük az épületet, és nekivágunk a szántásnak a töltés irányába. Óvatosan kell mennünk, nehogy észrevegyenek, de mégis minél gyorsabban, mert kétpercenként reflektoroznak. Ha elindultam, gyere szorosan mögöttem, addig viszont maradj csendben, nehogy felébredjen valaki.

Kint újra fény öntött el mindent. A két férfi szorosan az ajtóhoz lapult, a megfelelő pillanatra várva.

- Most! - suttogta Endre, és kisurrantak.

Az erős fényfelvillanás elvakította a rendőröket, akikből csak cigarettáik parazsa látszott. Endréék tőlük nem messze osontak el. A szántásban a sár ellenére igyekeztek minél gyorsabban menni.

- Még van pár másodpercünk, Pali. Ha szólok, feküdj a földre. Persze remélem jó irányba megyünk, és már eltakar minket a reflektorfénytől az épület, de azért biztos, ami biztos.

Még időben hasra vágták magukat, de nem volt rá szükség.

- Hülyék! - nevetett Endre. - Hanem próbáljuk megkeresni az utat. A községben még nem voltam soha, de ha az állomásig kijutunk, elértük a célunkat.

- Az tudod, hogy a töltésnél ott vannak az oroszok.

- Ilyenkor már nem veszélyesek. Be vannak rúgva, hazaálmodják magukat.

- Bemegyünk az állomásra?

- Szó sem lehet róla. Átmegyünk a töltésen, onnan már nem téveszthetjük el a falut.

Gond nélkül eljutottak Ebes határáig. A faluban sok volt a vakolatlan, új, feltűnően kicsi házacska. Kivilágított ablakot már alig lehetett látni.

- Meg kell keresnünk a kocsmát, ha van egyáltalán.

- Magyar falu nincsen kocsma nélkül - mondta keserűen Endre. - Templom az sokban nincs, de kocsmát mindenhol találsz. Újabban meg párthelyiséget is. Az elvtársak néha keverik a kettőt. Tiszta fejű ember nem vágja úgy maga alatt a fát, mint ezek.

- Ott van, nézd! - mutatott Ratkovics egy házra, amiből egy tántorgó ember botladozott ki.

- Igen. Gyerünk át!

A két férfi az ablakhoz állt, és benézett. A koszos ablaküvegen keresztül azonban nem sokat láttak, mert mögötte egy szakadozott, mocskos függöny lógott. Nekik pedig meg kellett tudniuk, van-e bent rendőr, és ha igen, a táborhoz tartozik-e.

- Látsz valamit? - kérdezte Ratkovics.

- Három asztal foglalt, az egyiknél egy magányos férfi ül egy pohár bor mellett, a másiknál ketten, és a harmadiknál egy férfi meg egy nő, szintén borospoharak mellett. A csapos egy idősebb férfi, valószínűleg a csárda egykori tulajdonosa, aki boldog, mert meghagyták pincérnek a saját kocsmájában - tette hozzá gúnyosan Endre.

- Bemegyünk? - kérdezte Ratkovics.

- Azért jöttünk, vagy nem?

Amikor a két férfi belépett a kocsmába, mindnyájan feléjük fordultak.

- Jó estét! - köszöntötték a bentlévőket.

- Jó estét maguknak is!

- Parancsolnak az elvtársak? - kérdezte az ősz hajú kocsmáros, miután megtörölte kezét és az asztalukhoz jött.

- Két pohár sört kérünk!

- Sört? Sörünk kérem nincsen, de van jó borunk.

- Akkor legyen szíves, hozzon kétszer két decit.

- Melyikből parancsolnak az elvtársak?

- Mindegy melyikből hoz, ha csak jó bort tart, mert egyiket sem szeretem - válaszolta Endre tréfásan.

- A távvezetékeknél dolgoznak az elvtársak? - kérdezte félénken a kocsmáros.

- Nem kérem, csak átutazóban vagyunk. Szövetkezeti felvásárlók vagyunk. Hajdúszoboszló és a maguk faluja közötti útszakaszon leragadtunk a sárba, reggelig itt kell maradnunk.

- Ennének is valamit az elvtársak? Jó disznóhúsból készített pörköltöm van. Tegnap ugyanis a helyi szövetkezet egyik anyakocája eltörte a lábát, és le kellett vágni. Így aztán ünnep volt a faluban - tette hozzá mosolyogva. - Hozzám is jutott belőle valamicske.

Endre és Ratkovics összenézett, nem tudták, mit válaszoljanak, hiszen még abban sem voltak biztosak, hogy elég lesz a pénzük a négy deci borra.

- Nem rossz a jó pörkölt, de mi inkább csak szomjasak vagyunk.

- Ahogy parancsolják az elvtársak - válaszolt a csapos és távozott.

- Ha visszajön, kérdezd meg tőle, hogy merre van az állami gazdaság, mondd, hogy oda is el kell mennünk. Így nem lesz gond, ha látják, hogy arra indulunk.

- Csak egyre kell vigyáznunk, hogy ne sokat kérdezzünk, mert könnyen elárulhat bennünket a tájékozatlanságunk. Hagyjuk őket beszélni, majd csak rátérnek arra is, ami minket érdekel. Ha valami komoly dolog történt, úgyis beszélni fognak róla.

- Parancsoljanak - szólt az öreg, ahogy visszaérve letette a poharakat az asztalra. - Ha egy kicsit értenek a borhoz, erre biztosan nem fogják azt mondani, hogy rossz. A legjobb boromat hoztam az elvtársaknak.

- Nagyon köszönjük!

- Nem a birtokról való, kérem, de nem ám...

- Miféle birtokról beszél?

- Az ebesi állami gazdaságról, nem jártak még arra az elvtársak?

- Még nem, de holnap oda is be kell mennünk.

- Engedélyük van az elvtársaknak? Oda ugyanis anélkül nem mehetnek be, mert tele van politikai foglyokkal. Azokkal műveltetik a földet. Ők telepeseknek hívják őket, mert ítélet nélkül tartják őket fogva.

- Mit akarnak maguk a gazdaságnál, ha szövetkezeti felvásárlók? - kérdezte a magányos férfi, akiben legalább két liter bor volt már.

- Mi köze magának hozzá! Jobban tenné, ha hazamenne. Az elvtársak az én vendégeim. Maga egész este nem csinált egyebet, csak kötekedett a vendégekkel. Magát kirúgták a gazdaságból, mert... mert...

- Mert, mert... mondja csak ki bátran! - szakította félbe a kocsmárost a részeg férfi. - Mert loptam, de ez nem igaz, rám fogta az a disznó reakciós tintanyaló. De bebizonyítom magának, János gazda, hogy visszakerülök a gazdaságba, ha akarja, most mindjárt. Ide nézzen! - kiabálta rekedtes hangon, miközben előkotort a zsebéből egy papírdarabot. - Olvassa el! Nem én írtam, hanem a debreceni főügyész elvtárs. Kijelenti, hogy a feljelentésben foglaltak nem fedik a valóságot és ezért nem emel vádat ellenem. A pártból sem fognak kizárni, szépen visszakerülök a helyemre. Mit szól hozzá, maga kulák fattyú? Miért hallgat? Ugye csodálkozik? Na de ezután másképp lesz, aki nem párttag, pakolhat az irodából, a főmérnökkel együtt.

- Talán mégsem lesz egészen úgy, ahogy elképzelte. Szakemberek nélkül nem lehet dolgozni. Az azonban, hogy az államügyész nem emel vádat maga ellen, még nem bizonyíték arra, hogy ártatlan, legalábbis az én szememben. Nagyon is jól ismerem magát! A gazdaságban mindenki tudja, hogy igenis visszaélt hivatali beosztásával, és hogy finoman fejezzem ki magamat, bizonyos összegeket a saját céljaira fordított.

- Maga, János bácsi, nyilvános helyen rágalmaz, tudja, hogy ezért börtönbüntetés jár? Hallották elvtársak, mit mondott az öreg? - kérdezte Endréék asztala felé fordulva. - Feljelenthetném, de nem teszem, mert a megboldogult apám mindennapos vendége volt, hitelbe ivott nála, ha nem volt pénze.

- Magának is éppen elég van már a számláján, illene, hogy kiegyenlítse. Most is hitelbe iszik.

- Akkor hozzon még egy litert oda az elvtársak asztalára - kiabálta részegen és megindult Endréék asztala felé.

- Megengedik, hogy az asztalukhoz üljek?

- Tessék kérem - válaszolta Endre mosolyogva.

- Ide hozza a bort! - ütött nagyot öklével az asztalra. - Ha megkapom a fizetésemet, amit visszatartottak, mindent kifizetek. Látják, kérem, az öreget. Ez az ember megérdemli a sorsát, megérdemli, hogy elvettek tőle mindent, örök életében zsugori volt, kocsmáros létére még csak nem is ivott. Reggeltől estig talpalt, egyedül kapálta a földjét, hogy ne kelljen bért fizetnie. Most persze örül, hogy pincéreskedhet a saját kocsmájában, azaz most már a szövetkezet kocsmájában - bömbölte részegen, és nagyokat nevetett saját szavain.

- Nézze, Bozóki - válaszolt rögtön a kocsmáros -, én gyermekkora óta ismerem magát. Soha becsületes foglalkozása nem volt, kivéve azt a pár évet, amit a gazdaságban töltött kanászként. Amikor egy évvel ezelőtt elbocsátották az összes munkást, magát betették az irodába, no nem azért, mert olyan jól ért a tollforgatáshoz, hanem mert párttag volt. Hivatalnokot csináltak magából, pedig kanásznak sem felelt meg igazán.

- Nagyon merészen beszél velem, János gazda. Jó lesz, ha egy kicsit lejjebb veszi a hangját. Visszaél a szövetkezet bizalmával. Megbocsátottuk magának a múltban elkövetett bűneit, de ha tovább hibázik, bizony baj lesz belőle.

- Nem tudom, mit szólna ehhez a megboldogult édesapja, ha élne. Ő is szeretett inni, de nem volt rossz ember. Isten nyugosztalja szegényt!

- Ez a szerencséje magának, hogy jóban volt az apámmal, különben megkapná a magáét. Túl sokat jár a szája. De lássuk inkább az italt!

A kocsmában az ittas férfin és Endrééken kívül nem volt más vendég, a többiek még a vita kiéleződése előtt elmentek. Endre elérkezettnek látta az időt, hogy a beszélgetést megfelelő irányba terelje.

- Mondja, Bozóki elvtárs, nem tárták fel tegnap azok a tankok túlságosan azokat az utakat? Be tudunk menni kocsival a gazdaságba?

- Látja, ezt nem tudom megmondani. Talán az öreg tudni fogja, kérdezze őt meg.

- Ha nem muszáj, ne menjenek - mondta a kocsmáros. - Nem hiszem, hogy gépkocsival be tudnak menni. Ha nem sürgős, várják meg ennek az egész cirkusznak a végét.

- Milyen cirkusz végét? - kérdezte óvatosan Endre.

- Hát ha majd feloldják a tábor szigorított őrzését, és elvonulnak az oroszok. Szerintem felesleges az egész. Nem tudom elképzelni, hogy azok a szerencsétlenek fellázadnának, ha megtudják az öreg halálát.

- Talán a nevén emlékezne meg róla! Mi az, hogy "öreg"? Nem szégyelli magát? Maga ha kinyitja a száját, árad belőle a reakció bűze. Nem volt ő olyan öreg, élhetett volna még.

- Nem vitatkozom én magával. Hozzak még egy litert?

- Ne tessék hozni - szólt közbe Endre. - Mi már megyünk. Azt szeretném már csak tudni, mit mondott be a rádió, mikor halt meg?

- A moszkvai rádió este kilencet mondott, vagyis nyolc óra ötven percet - mondta Bozóki.

Szóval Sztálin halt meg - gondolta Endre. - Ez nem rossz hír, megérte a kockázatot.

Ratkoviccsal egymásra nézve csak nehezen tudták leplezni örömüket.

- Gyerünk, elvtársam! - szólt Ratkovics. - Késő van már.

- Igazad van, menjünk. Fizetek, kérem!

- Elmennek?

- Muszáj, lassan ránk virrad.

- Ne fizessenek semmit! - szólt közbe Bozóki. - Maguk az én vendégeim voltak, nem a Jánosé.

- Tessék, Bozóki elvtárs, itt a számla, ha olyan nagyon fizetni akar! - mondta a kocsmáros.

- Takarodjon a szemem elől a számlájával együtt! Ha akarja, írja fel, de ha nem, úgy is jó, mondtam már, hogy elsején fizetek. Nem?

- A kocsma nem a János bácsié már. Nem adhat hitelbe a máséból. Nem gondolja, Bozóki elvtárs? - jegyezte meg Ratkovics.

- Ne tessék vele vitatkozni! - intette le az öreg. - Nem tudja már mit beszél, és különben is, nem ő az egyedüli, akinek kénytelen vagyok hitelt adni, mert egyébként nagyon hamar kirúgnának az állásomból. Itt öregedtem meg ebben a kocsmában, nem nagyon tudnék más munkát végezni. Tessék hagyni.

Endre előkotort a zsebéből négy forintot, majd letette az asztalra. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy rendőr lépett be.

- Szabadság, elvtársak! Maguk még itt vannak? Tudják, hogy mennyivel vannak túl a zárórán?

- Igen, őrvezető bajtárs. Majdnem mostanáig vendégeim voltak, nem akartam addig bezárni, amíg jól érzik magukat az emberek. Most dobjam ki őket? Ez a két elvtárs is nem régen jött, elakadt az autójuk a sárban, nem hagyhatom őket szomjan.

- Honnan jöttek az elvtársak?

- Szolnokról.

- Megnézhetném a papírjaikat?

- Sajnos a kocsiban hagytuk.

- Az nagy baj, kérem. Hol akadtak el?

- Ide három kilométerre.

- Akkor be kell, hogy kísérjem magukat az őrsre, itt van nem messze. Mást nem tehetek. Ez az előírás, kérem, ne is haragudjanak az elvtársak, szolgálatban vagyok.

- Na ne viccelj, elvtárs! - szólalt meg Bozóki. - Azt hiszem elég, ha azt mondom, hogy ismerem az elvtársakat, nekem meg nem kell bemutatkoznom. Ha a Jánost akartad volna bekísérni, nem szólok egy szót sem, de ezeket az elvtársakat hagyd békén.

- A János bácsit viszont én ismerem jól - mondta erőltetett humorral a rendőr.

- Akkor nincsen hiba! Megiszol valamit, Pista?

- Fizetni akarsz?

- Ma jókedvemben vagyok! Ide nézz, Pista! Nem emel ellenem vádat az ügyész elvtárs, fütyülök mindenre és mindenkire, gyere, igyál! Maguk se menjenek még! János, hozzon még egy litert!

- Sajnos, elvtársak, nekünk mennünk kell, nem hagyhatjuk magára a gépkocsivezetőt. Így is tovább maradtunk a kelleténél.

- Hagyjad, Bozóki, az elvtársakat, ők tudják, meddig maradhatnak, viszont ha tényleg meg akarsz hívni, én még pár percig maradhatok mondta a rendőr.

- Szabadság, elvtársak! - köszöntek el Endréék.

- Szabadság! Szabadság!

- Isten áldja meg magukat! - szólt utánuk a kocsmáros.

- Hallod a vén reakcióst?

- Ne bántsd a János bácsit - mondta a rendőr -, mert ha megharagszik, nem lesz jó a bor. Én mindig szépen beszélek hozzá, ezért szoktam néha még sört is kapni. Igaz, János bácsi?

- Jöjjön ide, János bácsi - kiáltotta Bozóki -, béküljünk ki! Igyunk együtt!

- Ma nem, de még holnap sem. Tudod nagyon jól, hogy nem iszom, pedig ma lenne mire inni.

- A pörköltre?

- Amire én innék, arra magukkal nem lehet.

- Javíthatatlan az öreg - nevetett a rendőr.

Endre és Ratkovics hamar kijutottak a faluból, és a vasútállomást nagy ívben elkerülve fél óra múlva a tanya közelébe értek. Útközben járőrök miatt kétszer is lehasaltak a földre. Az út most könnyebb volt, mert a fel-felvillanó fény kifogástalanul jelezte az irányt. Az épülethez érve lapultak egy darabig, aztán egy sötét periódusban beosontak az udvarba; de ott megtorpantak, mert az ajtóban ketten beszélgettek.

- Semmi baj, telepesek - szólt Ratkovics pár másodpercnyi idegtépő szünet után. - Megismerem a hangjukat.

- Ki az? - kérdezte az egyik, amikor felbukkantak.

- Pali és Bandi. Jó hírt hoztunk, de gyerünk befelé, mert mindjárt reflektoroznak!

Ahogy beléptek, Fogarasiné támadt rájuk:

- Az Isten szerelmére, hol jártak? Kétszer is itt volt egy rendőr, szerencséjük, hogy újonc volt, különben ráfizettek volna!

- Ne mérgelődjön, Éva! Mindjárt jobb kedve lesz, ha elmondom, mit tudtunk meg - mondta Endre, majd pillanatnyi hatásszünetet tartott. Tegnap vagy tegnapelőtt este meghalt Sztálin!

- Édes Bandikám! Bandikám, ez igaz? - suttogta az asszony, és örömében sírva fakadt. - Meg vagyunk mentve! Haza fogunk menni!

A szobában perceken belül mindenki ébren volt. Endre a legapróbb részletekig elmesélte az útjukat, a tanyáról való kijutástól a kocsmároson és Bozókin át a rendőr megjelenéséig, majd megmenekülésükig.

Kint a reflektorok újra meg újra felvillantak, a szoba lakóit azonban ez már nem zavarta. Egy jó óra is eltelt, mire minden elcsendesedett, és a telepesek egy cseppnyi reménnyel a szívükben álomba szenderültek.

Másnap reggel újra a silógödörhöz hajtották őket, a munkafegyelem azonban teljesen felbomlott, az emberek csoportokban tárgyalták a nagy újságot. A gazdaság hajcsárait mintha elnyelte volna a föld, sehol egy brigádvezető vagy agronómus.

Endre, Ratkovics és Dr. Agárdi éppen valami tessék-lássék munkába fogott, amikor megjelent János, és hahotázva a bikaistálló ablakába mutatott:

- Odanézzetek! Oda... Látjátok?

Mindnyájan az istálló felé fordultak, amelynek padlásablakából egy rúd állt ki, fekete rongydarabbal a végén. A rúd egy törött kapanyél volt, amelynek végén egy szakadozott fekete alsónadrág lógott. A munka teljesen leállt, és mindenki hangosan nevetett. A rendőrök egy ideig értetlenül nézték a tömeget, aztán amikor rájöttek, miről van szó, vad káromkodásokkal igyekeztek rendet teremteni.

Délutánra azonban minden megváltozott. A jó hangulatot elrontotta az időjárás. Beborult, és eleredt az eső. Megjelentek a brigádvezetők is, és kíméletlenül elkezdték hajtani a telepeseket.

Hamarosan felbukkant Borsi is, végigjárta a gödröket, itt-ott kérdezett valamit, majd leszedette a nagy halott "tiszteletére" kitűzött gyászlobogót.

Az eső már nem egyszerűen esett, hanem szakadt, amikor a késő délutáni órákban megszólalt a kolomp, jelezvén a munka végét. A foglyok bőrig ázva, a hidegtől reszketve érkeztek meg szállásaikra. Egyik-másik szobában, ahol volt mibe és volt mivel, begyújtottak, szárítgatták a ruháikat.

Éjfél felé felszakadoztak a felhők. Elállt az eső, és a földre rámosolygott a hold.

 

XXII.

Sztálin halála nem hozta meg a várt fordulatot. A telepesek élete nem sokat változott. A tél folyamán a sátrak egy része használhatatlanná vált, ezért egyre többen költöztek be az épületekbe. Az amúgy is szörnyű zsúfoltság lassan elviselhetetlenné vált. A tavasz beálltával elszaporodtak az élősködők, mert a telepeseknek se maguk, se közvetlen környezetük tisztántartására nem volt idejük vagy lehetőségük, olyan kíméletlen tempóban hajtották őket a tavaszi munkák során. A rendőrök és a gazdaság emberei a legnagyobb cinizmussal nézték a foglyok szenvedéseit, sőt ahol lehetett, még súlyosbították is azokat.

Szaporodtak az őrsre való beidézések is, Sztálin halála óta napirenden voltak az éjjeli zaklatások. A rendőrök nem egy esetben éjnek idején, a legnagyobb esőben és sárban hívattak telepeseket akár a legtávolabbi tanyákról is, majd amikor ezek jelentkeztek az őrsön, azzal lettek elküldve, hogy a törzsőrmester alszik.

A tavaszi munkák teljes erővel folytak. Borsi bejelentette, hogy folytatni fogják az abbamaradt építkezést, vagyis inkább elölről kezdik az egészet, mert az esők és a fagy teljesen tönkretették a félbehagyott viskókat. Közben azonban nemcsak a vályogfalak mentek tönkre, hanem eltűnt a faanyag is. Egyik felét a telepesek lopták el tüzelőnek, másik felét a gazdaság elhordatta egyéb célokra.

Egy tavaszi estén Endre egy nyolcnapos újságot olvasott - amit valaki becsempészett a táborba, és ami már három tanyát megjárt, mire a Pockosba jutott -, amelyben egy cikk ragadta meg a figyelmét. Adatokat közölt arról, hogy az ország egyes megyéiben hányan és milyen összegben jegyeztek tervkölcsön-kötvényt, és mennyit vásároltak készpénzért.

"Előre az ötéves tervért!" című cikkében a szerző önkéntes adakozásra kérte a lakosságot, de kéréséből nem hiányzott a rejtett fenyegetés sem. Amikor János belépett, Endre ledobta az újságot.

- Szerencséd van, János, nem kell kötvényt jegyezned. Nézd meg, mit ír az újság. Kölcsönt kérnek attól a néptől, amelyet kiraboltak és koldussá tettek.

- Éppen azért jöttem, hogy megkérdezzem, mennyit jegyzel.

- Ahány forintot találsz nálam, azt mind odaadom, azonfelül még kéthavi keresetem összegét, de ha még ez sem elég, megtoldom másik két hónappal. Mit szólsz hozzá? Jó fiú vagyok?

- Meghülyültél? Te ezt viccnek veszed?

- Mi van veled, Jancsi? Én úgy látom, te kezdesz teljesen megzavarodni. Csak nem gondolod, hogy velünk is jegyeztetnek? El tudod józan ésszel képzelni, hogy tőlünk kérjenek kölcsön? Tőlünk, akiket teljesen kifosztottak, mindenünkből kiforgattak, kényszermunkára hurcoltak, rabként tartanak, éheztetnek, ütnek-vernek! Édes Jancsikám, nem vagy te lázas?

- Nem vagyok, sőt hülye sem vagyok, és ha éppen tudni akarod, azért küldtek előbb haza a munkából, mert jegyzés lesz. A törzsőrmester már útban van három rendőr kíséretében. Mondjak még valamit?

- Április elsején lehet, hogy beugrottam volna neked, de ne is haragudj, ez most nem sikerült. Inkább gyere, gyújtsál rá!

- Szóval nem hiszed?

- Jánoskám, ha mindenáron be akarsz valakit ugratni, ott van Agárdi, ő még azt is elhinné, hogy Borsi bánatában felakasztotta magát, mert a szívére vette, hogy utálják a telepesek.

- Őszintén szólva én is kételkedtem a dologban, de amikor a tanyaparancsnok határozottan megerősítette, hogy igenis lesz jegyzés, én is elhittem.

- Esküszöm, te megőrültél! Hallottál már olyasmit, hogy a tolvaj, a gengszter alamizsnát kér a templom előtt kuporgó koldustól, akit ő juttatott oda? Téged beugrattak! - mondta Endre, és úgy nevetett, hogy a könnyei is kicsordultak.

- Hiába is nevetsz, velük szemben nem lehet a logikára támaszkodni.

- Hogy arcátlanok, azt tudom, de ez több lenne, mint arcátlanság. Ez lenne a világtörténelem egyik legnagyobb tragikomédiája, amelyben a zsarnok a rabszolgái közé megy, és alamizsnáért könyörög.

- Bár neked lenne igazad!

- És ha tévedtem, és mégis van jegyzés, kényszeríthet-e valaki, hogy adjak a semmiből?

- Igazad van. Nem fogok jegyezni.

- Nyugodj meg, nem lesz semmi az egészből, beugrattak.

Alighogy rágyújtottak, belépett a tanyaparancsnok, aki egy éve még az újszegedi kendergyár művezetője volt, és akit - állítása szerint - azért hurcoltak el, mert egy üzemi gyűlésen azt mondta, hogy az oroszok túl keveset fizetnek a magyar áruért.

- Igen tisztelt elvtársak! Hölgyeim és uraim! Hazánk szabad polgárai! - szólította meg nevetve Endrééket. - Szíveskedjenek kifáradni az udvarra! Hamarosan itt lesz hőn szeretett és tisztelt Borsi elvtársunk és díszes kísérete, akik kérni szeretnének valamit az elvtársaktól Pártunk és Kormányunk nevében. De mindentől függetlenül egy ilyen nagy embert, mint a törzsőrmester elvtárs, illik méltóképpen fogadni - folytatta gúnyos hangon -, annál is inkább, mert nem mint rendőr, hanem mint vigéc fog önök elé állni.

- Na, mit mondtam? Kinek lett igaza? - fölényeskedett tréfásan János.

- Nyertél - mondta hitetlenkedve Endre, ahogy megindultak az ajtó felé.

Az udvar perceken belül benépesedett, a telepesek inkább nevetve, semmint bosszankodva tárgyalták az év leghumorosabb eseményét.

- Nem, ez lehetetlen, nem ezért jön Borsi, az egész egy kitalált dolog - jegyezte meg valaki. - Végül is a komiszságnak is van határa.

- Van ám, csak ilyesmit nem ismer az adai szatócs kopasz fia.

Hirtelen csend lett, ahogy megpillantották a kerékpáron érkező rendőröket. A törzsőrmester magához hívatta a tanyaparancsnokot, átadott neki egy füzetet, majd a telepesekhez fordulva szónokolni kezdett. Méltatta az ötéves tervet, annak célját és fontosságát. Beszédjében kitért a tervkölcsönre, ismertette annak fantasztikus horderejét és szükségességét. A kölcsön szónál azonban valaki hangosan elnevette magát. Borsi egy pillanatra elhallgatott, elvörösödött a dühtől, de nem szólt egy szót sem. Türtőztette magát az ügy érdekében.

- Szabad kérdeznem valamit? - jelentkezett váratlanul Maróti. - Ha jól értem, arról van szó, hogy kölcsönt kér tőlünk az állam, de miből adjak, ha pipadohányom sincsen? Erre tessék válaszolni!

Maróti szavait hangos nevetés követte, innen is, onnan is megjegyzések hallatszottak.

- Azonnal takarodjon a szemem elől! Megértette? Nem akarom látni! - ordított a törzsőrmester.

- Elmehetek, de ezek után ne is számítson rám az államkincstár, nem adok kölcsön egy vasat sem! - vágott vissza válla felett gőgösen a kis ember, akinek kijelentése annál is inkább fokozta a helyzet komikumát, mert egyetlenegy ruhája, amit éjjel-nappal magán hordott, cafatokban lógott csontvázszerű testén. A telepesek hangosan kacagtak. A törzsőrmester dühében a szája szélét rágta.

- Mondja, vigéc elvtárs, fogpasztát nem árul? - kérdezte valaki a tömegből.

- Tűzköves volt az elvtárs, nem fogpasztás. Ismerem a szegedi Mars térről! - kiáltotta egy másik hang.

- Azonnal hagyják abba! - üvöltött magából kikelve Borsi. - Egy szót sem akarok hallani! Akinek nem tetszik, elmehet, de garantálom, hogy mindannyian jegyezni fognak!

- Miből? A fizetés csak moslékra elég!

- Aki nem jegyez, annak még moslékra sem fog jutni! - kiabálta a törzsőrmester mellett álló tizedes.

A telepesek kezdtek szétszéledni, az agitációs munka eredménytelen volt. Egyesek még tovább heccelték a tömeget, gúnyos megjegyzéseikkel visszatartva azokat is, akik már-már kötélnek álltak.

A törzsőrmester dühét fokozta tehetetlensége, jelen pillanatban nem léphetett fel erőszakkal.

- Mennyi a legkisebb jegyezhető összeg? - kérdezte valaki.

- Ötven forint - válaszolta Borsi sietve.

- Tízünknek nincs ötven forintja!

- Nem kell készpénzben fizetni, tízhavi részletben vonják le a fizetésekből - mondta a törzsőrmester kissé szelídebb hangon.

- Írja be a nevemet, elvtárs! Káposzta István vagyok.

Mindenki a hang irányába nézett, de a jelentkező olyan ügyesen rejtőzött el a tömegben, hogy nem lehetett észrevenni.

- Jöjjön közelebb - szólította Borsi -, mondja be, hol dolgozik.

- A bikaistállóban - válaszolta a hang, akiben a telepesek Marótit ismerték fel. Újabb hahotázás tört ki.

- Hol van Káposzta? - kérdezte bosszankodva a törzsőrmester.

- Úgy látszik, meggondolta magát.

- Szóval senki sem jegyez? Ellenállnak? Így akarják szabotálni az ötéves tervet? Miért hallgatnak?

A telepesek közül senki nem válaszolt. A szabotázs szóra elkomorultak az arcok, mindenki tudta, mit jelent ez a vád. A fenyegetés ellenére sem akadt azonban jelentkező, az agitáció teljes kudarcba fulladt.

Aznap este az ügyeletes rendőr egy listával érkezett a tanyára, amelyen tíz név szerepelt. A listát azzal adta át a tanyaparancsnoknak, hogy ez a tíz ember kilenckor jelentkezzen a törzsőrmesternél.

Kilenc óra előtt pár perccel mind ott voltak az őrsön. Elsőnek Endrét hívatta be Borsi. A törzsőrmester az asztalnál ült, és egy jegyzéket tartott a kezében.

- Mennyi is a maga keresete? - futott végig ujjával a listán.

- Kilencven forintot kaptam a múlt hónapban. Ebből levonták a kosztpénzt, úgyhogy maradt húsz forintom.

- Ötven forintot írjon be neki, bajtárs! - szólt a szomszéd asztalnál ülő tizedeshez. - Két gyereke van, ezt ki fogja bírni. Ennél kevesebbet nem lehet jegyezni.

- De kérem, én nem szándékoztam...

- Ne pofázzon! Elegem van magából! Miért nem akar jegyeztetni? Mi? Beszéljen, de gyorsan! Itt ugasson, ne odakint, elbújva a tömegben!

- Beírta az ötven forintot? - kérdezte Endre a tizedest, válasz nélkül hagyva Borsi kirohanását.

- Talán kevesli? - röhögött az. - Itt írja alá, nincsen sok időnk magával foglalkozni.

Endre aláírta az ívet, majd szó nélkül kifordult az ajtón.

Tíz perc múlva mind a tízen újra az őrs előtt álltak, miután mindannyian aláírták az ívet. Ahogy elindultak visszafelé, újabb és újabb csoportokba ütköztek, mindenhonnan érkeztek a beidézettek, úgyhogy nemsokára valóságos sorbanállás alakult ki.

Az egész éjjel tartó jegyzés után reggel kihirdették, hogy a telepesek kilencvenkilenc százaléka aláírta a listát, vállalva, hogy keresetének bizonyos százalékát felajánlja az államnak az ötéves terv sikeréért.

 

XXIII.

Kisebb embercsoport verődött össze Debrecenben a megyei rendőrfőkapitányság épülete előtt. Némi tanakodás után ketten kiváltak közülük, és bementek a kapun. A hátramaradtak letették csomagjaikat a járda szélére, és halkan beszélgetve várakoztak. Megjelenésük elárulta, hogy nem helybéliek.

Jó tíz perc múlva a két férfi kijött az épületből.

- Úgy látszik, hiába tettük meg ezt a hosszú utat - mondta az egyik. - Csak holnap fogadnak. Engedélyt is csak az kaphat, aki előzőleg beszerezte a tábor rendőrparancsnokának írásbeli belegyezését. Tíz engedélynél többet egy nap nem adnak ki, mi meg legalább húszan vagyunk.

- Én az elsők között jöttem - jegyezte meg egy idősebb férfi.

- Ne tessék ilyet állítani, én a nyolcadik voltam, maga meg jóval később érkezett.

- Kár ezen vitatkozni, ma úgysem fogadnak, holnapra még egyszer ennyien leszünk, akkor lesz alkalmuk bőven veszekedni - szólt közbe egy batyus nénike, akinek a fiát hurcolták el Szegedről azon a bizonyos éjszakán.

A vita már-már tettlegességig fajult, amikor kijött egy rendőr a kapitányság épületéből.

- Hagyják el ezt a helyet, holnapig úgysem maradhatnak itt.

- Én bizony nem mozdulok el innen, még ha itt kell aludnom, akkor sem!

- Azonnal menjenek innen! Akit öt perc múlva itt találok, annak én fogok megfelelő szállásról gondoskodni!

A kis csoport hamarosan szétszéledt, egyesek ismerőseikhez mentek, aki tehette, szállodába, de volt, aki valamelyik parkba. Ezeknek az a reményük is megvolt, hogy ha éjfél után visszamennek a kapitánysághoz, a sor elejére kerülnek, és így holnap esetleg már találkozhatnak azzal, akiért idejöttek.

Másnap reggel a kapitányság tizenhatos számú szobája előtt már vagy negyvenen voltak. Gondterhes arcuk elárulta aggodalmukat, vajon mindannyian megkapják-e az engedélyt, vagy valóban csak tízen. A sorban látni lehetett jól öltözötteket, sőt nagyon elegánsakat is, de akadt olyan, aki azért jött kezeslábas munkásruhában, mert nem volt neki más.

Az ajtót őrző rendőr nyolckor bement a szobába, majd egy perc múlva kijött.

- Az első kettő bemehet.

A szobában, háttal az ablaknak, egy rendőrszázados ült cigarettával a kezében, tőle jobbra pedig egy őrmester.

- Látja, őrmester bajtárs, hogy az én álláspontom volt helyes - szólt a százados, nem is törődve a belépőkkel. - Ezért becsülöm Borsi törzsőrmestert, mert megérti az elképzeléseimet, amik végül az eredményhez vezetnek. Tudja mennyit jegyeztetett a telepesekkel? Több, mint százezer forintot! Most szóljon hozzá!

- Nem ér az semmit, százados bajtárs, nem lesz abból pénz soha, vagy legalábbis nagyon kevés.

- Na és ha nem lesz? A fő, hogy sikerült velük jegyeztetni, ami viszont az én érdemem lesz, és részben persze Borsié. Látja, őrmester; ez a maga baja, ezért nem megy felfelé a ranglétrán. Maga már akkor öreg őrmester volt, mikor ez a Borsi gyerek hozzánk került a javítóból, aztán a maga keze alá adtuk, hogy embert faragjon belőle.

- Azt is mondhatná a százados bajtárs, hogy együtt tizedeskedtünk, jól emlékszem arra is, nem volt az olyan régen.

- Na látja, hogy igazam van. Teljesen magán múlott, hogy nem lett magából tiszt. Én már százados vagyok, maga meg még mindig őrmester. Na mindegy. Lássuk, miből élünk! - fordult a csendben várakozó férfihoz és nőhöz. - Hallgatom magukat!

- Belépési engedélyt szeretnék kapni az ebesi táborba, százados elvtárs - mondta a férfi.

- Honnan jöttek?

- Szegedről.

- Férj és feleség?

- Nem, csak együtt utaztunk.

- Mutassa az igazolványát!

- Tessék, kérem. Halász Dénes vagyok, építész.

- Önálló?

- Őszre lépek be a szövetkezetbe.

- Nem kaphat engedélyt - mondta a rendőr, anélkül, hogy belenézett volna a papírokba.

- De kérem, én már a tábor rendőrparancsnokától kaptam egy értesítést, hogy mehetek, az volt benne, hogy annak alapján itt megkapom az engedélyt.

- Ne erőszakoskodjon, nem kapja meg. Ha majd szövetkezeti tag lesz, akkor megadom.

- De kérem...

- Távozzon! Ha nem megy el, kidobatom - mondta a százados szinte unottan, anélkül, hogy a hangját megemelte volna.

- Köszönöm, elvtárs... köszönöm. Kitalálok egyedül is - mondta a férfi, és megtörölte a szemeit. - Nem adta meg az engedélyt, bemegyek anélkül.

- Bemehet - nevetett a százados -, de akkor bent is marad. Maga honnan jött? - fordult a nőhöz. - Kije van a táborban?

- Kiskundorozsmáról jöttem. A bátyám és a családja.

- Hol dolgozik?

- Varrónő vagyok Szegeden a ruhagyárban.

- Párttag?

- Igen.

- Tagkönyv?

- Parancsoljon.

- Állítsa ki az engedélyt az elvtársnőnek, őrmester. Maga meg, elvtársnő, jegyezze meg, hogy a táborban látottakról nem beszélhet senkinek. Az indulás tizenegy órakor lesz innen a kapu elől. Minden világos?

- Igenis, százados elvtárs. Nagyon szépen köszönöm!

- Vegye át az engedélyt, és távozhat. Azaz egy pillanat! Mi van a csomagjában?

- Ruhanemű és élelem.

- Őrmester bajtárs, maga majd kimegy velük Ebesre, ügyel arra, hogy addig nem találkozhatnak a telepesekkel, amíg a csomagokat nem ellenőrizték.

Közben két férfi lépett be, egy idősebb, jól öltözött úr, és egy fiatal, szemüveges, vörös hajú, kissé komikus személy.

- Baksai János vagyok Szegedről - mutatkozott be az idősebbik. - Látogatási engedélyt szeretnék kérni, a fiam és a családja van Ebesen.

- Miért telepítették ki a fiát?

- Sajnálom kérem, de nem tudom, mi ugyanis nem laktunk együtt, három éve nősült meg, azóta külön él...

- Hagyja abba, kérem! Hol született maga?

- Horgoson. A Délvidéken.

- Vannak külföldi kapcsolatai?

- Mármint nekem vagy a fiamnak?

- Magáról van szó - kiabálta a százados dühösen -, a fiának egyelőre ilyen kapcsolatai nem lehetnek.

- Távoli rokonaim vannak Amerikában, de még csak nem is levelezünk. Lehet, hogy már nem is élnek, csak a Jóisten tudná megmondani.

- Elég, elmehet, nem kap engedélyt.

- De kérem, a Szovjetunióban is élnek rokonaim, az édes öcsém él odakinn és a sógorom...

- Munkácson?

- Ott ugyan alig hagytak meg magyart, mind kivitték Szibériába, az öcsém és a sógorom...

- De most aztán takarodjon a szemem elől, és ne is próbálkozzon többet engedélyért folyamodni!

- A hozott csomagot átadhatnám valakinek, hogy bevigye?

- Semmit! Megértette, hogy semmit?! Azonnal távozzon! Még hogy engedjem bevinni a csomagjait?! Őt kellene bevitetni! - kiabálta a távozó után a százados.

- Maga is engedélyért jött? - kérdezte azután a szemüveges fiatalembert.

- Kocsmáros Géza vagyok, egyetemi hallgató, és szintén engedélyért jöttem.

- Volt katonatiszt fia, nem?

- Tévedni tetszik, százados elvtárs, akkor nem lehetnék egyetemi hallgató.

- Kije van a táborban?

- A menyasszonyom és az édesanyja, az apja már nem él.

- Katonatiszt volt?

- Igen.

- És a maga apja?

- Gimnáziumi tanár.

- Párttag?

- Nem kérem, de tagja vagyok a DISZ-nek.

- Tudja mit, fiatalember? Megadom magának az engedélyt, és azt is mindjárt megmondom, hogy miért.

- Ne tessék fáradni, kérem, nem érdekel.

- Nem érdekli?

- Nem, kérem.

- Akkor mi a csodának jött ide?

- Be akarok menni a táborba véglegesen, ott akarok maradni.

- Ilyen figura nincsen! Hallja, őrmester bajtárs? Ez még viccnek is jó - nevetett hangosan a százados.

- Hiába tetszik ezen nevetni, komolyan elhatároztam, hogy bent maradok. Az egyetemen semmi esélyem sincsen a származásom miatt, azaz az apám foglalkozása miatt. Állást nem fogok kapni, még ha netán sikerülne is befejeznem az egyetemet. Ha az apám nem tanár, hanem fizikai dolgozó lenne, akkor minden másképp lenne, de így teljesen kilátástalan a jövőm.

- Ilyesmit nálam nem lehet elintézni, fiatalember. A kitelepítési véghatározatokat nem mi hozzuk, illetve nem mi hoztuk. Erről tehát felesleges beszélni, ha a látogatási engedélyt nem fogadja el, akkor máris mehet, nem segíthetek magán.

- Tessék ideadni!

- Parancsoljon - szólt az őrmester -, én már kitöltöttem.

A diák átvette az engedélyt, és szó nélkül távozott, még csak azt sem mondta, hogy köszönöm.

- Mit szól, őrmester, ehhez a hülyéhez? - fordult az őrmesterhez a százados. - Be akar kerülni a táborba, ahelyett, hogy tanulna.

- Nem beszélt bután a fiú, csak éppen nem a maga szája íze szerint. Szerelmes, ennyi az egész.

- Javíthatatlan maga, őrmester bajtárs. Szerencséje, hogy ismerem, egyébként... Na de hagyjuk ezt, hívja be a következőt!

- Tizenegy óra lehetett, amikor az őrmester vezetésével egy kisebb csoport elhagyta a megyei rendőrkapitányság épületét, és elindult a vasútállomásra, hogy az első vonattal Ebesre menjen.

Délután egy órakor érkeztek meg az ebesi állomásra, ahol már két rendőr várt rájuk, hogy felkísérje őket az őrsre. Az őrmester átadta a látogatók névjegyzékét és távozott.

Első útjuk Borsi törzsőrmester irodájába vezetett, ahol a pribékvezér újabb kérdésekkel kezdte zaklatni őket. Külön-külön hallgatott ki mindenkit, majd átkutatta a csomagokat is. Szétdarabolta a cipókat, széttördelte a kolbászokat, és egy-két esetben nem restellte felfejteni a hozott ruhák, kabátok gallérját sem.

- Ki engedte meg, hogy konzerveket hozzon? - kérdezte az egyik látogatót, akinek a csomagjából több dobozt vett elő.

- Nem tudtam, hogy nem lehet behozni.

- A kapitányságon nem figyelmeztették rá?

- Egy szóval sem.

- Ha megengedi, hogy kinyissam a dobozokat, akkor beengedem.

- Tessék, kérem, egészen nyugodtan. A konzervek nem külföldiek, itthoni gyári készítmények, nem tudom, miért lenne szükség felbontani őket, de ha éppenséggel úgy óhajtja, nincsen semmi kifogásom ellene.

A törzsőrmester pillanatok alatt kibontotta az összes konzervet, felkeverte tartalmukat, majd intett, hogy jöhet a következő.

Közben odakint az őrs udvarán gyülekeztek a látogatók hozzátartozói. A rendőrök szigorúan csak azokat engedték a drótkerítéssel körülvett szűk kis területre, akiknek a törzsőrmester engedélyezte.

Amikor az utolsó látogatónak is átnézte a csomagjait, megtörtént az első várva várt találkozás.

Drámai pillanatok következtek, emberek összeölelkezve, könnyes szemmel csüngtek egymás nyakán. Apa a fiát ölelte, fiú az anyját, testvér a testvérét. És az udvar egyik félreesőbb sarkában egy bájos fiatal lányt ölelt egy nyurga, vörös hajú, szemüveges fiú, a vőlegénye. Tíz hónapja nem látták egymást és most végre együtt lehettek.

A kis udvarban két rendőr figyelte a látogatókat és a telepeseket.

A drótkerítésen túl szintén összeverődött egy kisebb csoport. Hozzájuk még nem jött senki, de talán holnap, vagy holnapután, vagy azután, vagy talán sosem. Ki tudja?

Még három óra sem lehetett, amikor a törzsőrmester megjelent az ajtóban, és magához hívta az egyik pribéket.

- Oszlassa szét az embereket! Elég volt ebből a cirkuszból. Megmondtam, hogy egy óránál nem tarthat tovább.

- Letelt a látogatási idő! Tessék elmenni! - kiabálta a rendőr. - Először a telepesek hagyják el az udvart, azután az idegenek. Gyerünk kérem, indulás!

Újabb könnycseppek gördültek le az arcokon, újabb kézszorítások és ölelések következtek, és lassan búcsút intettek egymásnak.

Megtörtént az első látogatás és a reményüket vesztettek újra bizakodni kezdtek, hogy talán mégiscsak eljön a szabadulás napja, talán mégis érdemes élni, mert nem felejtették el őket.

A Hortobágy felől langyos tavaszi szél fújdogált, amikor a kis csoport átlépte a temető kapuját. Az ápolatlan sírok között nem volt nehéz megtalálni a telepesekét, a beroskadt halmok mindennél ékesebben beszéltek.

- Őket sem fogjuk elfelejteni - suttogta az egyik látogató.

- Talán imádkozhatnánk is értük.

És a tíz ember halkan mormolni kezdte a Miatyánkot.

 

XXIV.

A telepesek lassan kezdték visszanyerni életkedvüket, annak ellenére, hogy a törzsőrmester nagyon is megválogatta, hogy kinek ad engedélyt látogatót fogadni. Egy azonban mégis biztató volt, mégpedig az, hogy fogadhattak látogatót. Ha nem is mindnyájan, mégis közelebb kerültek a külvilághoz, összeköttetést létesítettek a hozzátartozóikkal, személyes kapcsolatba léphettek szeretteikkel.

Egy április végi estén Endréék szobájában már mindenki lefeküdt, és halkan beszélgettek, amikor hirtelen borzalmas vihar támadt. Az erős nyugati szél recsegtette, ropogtatta a ház körüli fákat, lesodorta a tetőcserepeket és csapkodta az ajtókat. Az eső is eleredt, és hamarosan úgy szakadt, hogy elárasztotta az egész udvart, és attól kellett tartani, hogy elönti a szobákat is, mint az ősszel. Egy-egy villámcsapást rögtön követett a mennydörgés is. Hirtelen hatalmas ütés rázkódtatta meg az épületet.

- Összedől a ház! - kiabálta valaki ijedten. - Meneküljünk!

- Maradjon mindenki a szobában! - kiabálta még nagyobb hangon Ratkovics. - Nem lehet ilyen időben kimenni! Majd én megnézem, mi történt - folytatta, és máris talpon volt.

Alighogy kilépett, újabb villám csapott be, újabb recsegés, ropogás hallatszott, az épület faláról potyogni kezdett a vakolat. A gyerekek sírva fakadtak, a felnőttek meg kiugráltak az ágyukból.

- Beszakadt a tető, az akácfa zuhant rá - jelentette be Ratkovics, amikor visszament a szobába. - Minden pillanatban összedőlhet a ház. Talán mégis jobb lenne, ha kimennénk.

A szobában pánikszerű kapkodás következett, mindenki igyekezett menteni, amit bírt, kofferek, kisebb-nagyobb ládák kerültek a szakadó esőben az udvarra, ágynemű, ruhák, pokrócok és párnák áztak a szabad ég alatt. A szomszéd szobából is megkezdték a kipakolást, további ágyak, szalmazsákok jelentek meg az udvaron. Mindenki arra gondolt, hogy mi lesz, ha az épület összedől, ki fog rajtuk segíteni, ha utolsó rongyocskáikat is elveszítik? A bajt még csak növelte a sötétség, gyertyát persze nem lehetett gyújtani, lámpájuk meg nem égett, mert nem jutott petróleumra.

Az udvar benépesedett, apraja-nagyja ott állt a sárban, sötétben, bőrig ázva. A sáros víz hamarosan elérte a küszöböt, folyt be a szobákba, sodorta az iszapot, de az épület egyelőre ellenállt. Az egyre erősödő szél magával sodorta az udvarra hordott holmikat.

- Istenem, Istenem, miért büntetsz még Te is minket! - rimánkodott valaki.

- Fogódzkodjunk össze - kiabálta egy másik hang -, mert minket is elvisz a vihar!

Az emberek egymásba kapaszkodva, ki kiabálva, ki hangosan jajveszékelve szólította hozzátartozóit, ami még jobban fokozta a fejetlenséget és a pánikot. Az anyák gyermekeiket szorították magukhoz, hogy némileg megvédjék őket az ítéletidőtől. Az udvarra cipelt holmikat már teljesen szétszórta a szél, de ezzel már nem törődött senki, a puszta életét igyekezett menteni mindenki. Egyesek lefeküdtek a sárba, hogy el ne sodorja őket a vihar, mely még az 1926-os orkánnál is erősebb volt.

Húsz percig tombolt az ítéletidő, míg végre elcsendesedett a szél, és lassan az eső is elállt. Itt is, ott is kigyulladtak a mécsesek. Az udvart ruhadarabok, párnák, összetört bútorok, tetőcserepek és egyéb holmik borították, a sötétben még nem is lehetett felmérni a kárt. A legtöbb telepes a szabadban virrasztotta át az éjszakát. Egyesek bemerészkedtek a szobákba, de nem volt mire feküdni, az ágyak helyét bokáig érő víz borította, a plafonról csorgott a sárga lé.

Alighogy kivilágosodott, megjelent a törzsőrmester, végigjárta a szobákat, és amikor meggyőződött róla, hogy az épület az összedőlés határán van, kiadta a költözködési parancsot.

- Pakolják össze a holmijukat, mindjárt itt lesznek a kocsik!

- Hová költözünk? - kérdezte Endre a közvetlenül mellette álló törzsőrmestert.

- A gerendási tanyára.

- Azt a tanyát egy házaspár lakja, és ha jól tudom, nem tartozik a gazdasághoz.

- Mától kezdve igen.

- És a volt gazdája?

- Éppen úgy, mint maguk, költözködik - felelte a pribékvezér. - De ez ne érdekelje magát, menjen és szedje össze a vackait, ha nem akar még egy éjszakát a szabadban tölteni!

A kocsik nemsokára meg is érkeztek, és megkezdődött a pakolás. Mindenki mindenkiét cipelte, dobálta fel a kocsikra, hogy minél előbb indulhassanak. Egy órán belül készen álltak, amikor nagy robajjal az egyik épület összedőlt. A széthulló törmelék nagy loccsanással csapódott az udvar pocsolyás vizébe úgy, hogy a szétfröccsenő sár valósággal beterítette a közelben álló törzsőrmestert.

- Megérdemelted! - mondta valaki halkan, miközben mindenki a sáros törzsőrmestert figyelte.

- Mit bámulnak? Miért nem indulnak? - ordította magából kikelve. - Tizedes bajtárs, és maga, őrvezető bajtárs, menjenek velük, én felmegyek az őrsre és rendbe szedem magam. Induljanak!

Mintegy húsz perces út után megpillantották a gerendási tanyát, amely egyetlenegy épületből és egy kocsiszínből állt. Már távolról látni lehetett, hogy az udvaron egy megpakolt szekér áll, mellette egy asszony gyerekkel, kicsit arrébb meg két lovas rendőr és egy férfi beszélget. Az asszony zsebkendőt tartott a szeméhez, amiből arra lehetett következtetni, hogy sír.

Amikor Endréék kocsija megállt az udvarban, a férfi feldobta utolsó csomagocskájukat, és intett az asszonynak, hogy indulhatnak.

- Készen vagyunk! Gyerünk, asszony, jobb minél gyorsabban túlesni az ilyesmin.

- Adja ide a kulcsokat, egyelőre nem lesz rájuk szüksége - szólt az emberhez az egyik rendőr.

- Ne legyen olyan biztos a dolgában, biztos úr! - szólalt meg most az asszonyka. - Lehet, hogy hamarabb visszakerülünk, mint gondolná. Szégyellhetnék magukat, kizavarják az embert a saját otthonából! Na de majd rájár a rúd egyszer magukra is. Tudja maga, hogy ezen a tanyán születtem, az apám építette, ő megdolgozott érte, nem pedig lopta, ahogy maguk csinálják. Nem elég, hogy elvették a földjeinket? Nem elég, hogy elhajtották jószágainkat, most a fejünk fölül veszik el a tetőt!

- Talán nem jó az a tanya, amit a helyébe kaptak?

- Azt is úgy vették el a tulajdonosától, még ma is siratja. Ide-oda dobálják az embereket, mint a gyerekek az ólomkatonákat, és közben azt kiabálják, hogy "a legfőbb érték az ember", persze ha ingyen dolgozik.

- Ehhez maga nem ért, elvtársnő.

- Elvtársnő?? Jobb lesz, ha nem gúnyolódik! Én nem értek hozzá? Maguk aztán értik a dolgukat, csak egy a baj, magukat nem érti a nép, és főleg nem ért egyet magukkal! Csak ezt valahogy nem akarják észrevenni!

- Hagyjad, asszony! Ne vitatkozz! Kezükben a hatalom, övék az igazság.

- Gyáva vagy, ember! Ha tőlem függ, nem mozdultam volna egy lépést sem! Nem én! Élve nem szedtek volna ki a házamból, de te pipogya voltál örök életedben, és az is maradsz!

- Hallgass el, ne tetézd a bajt!

- Maguk is maradhattak volna, ahol voltak! - fordult az asszony haragja most a telepesek felé. - Miért jöttek a nyakunkra?

- Megbolondultál? Miért bántod őket? Még szerencsétlenebbek, mint mi! - kiabálta a férj. - Ők is szívesebben maradtak volna ott, ahol voltak. Ne tessék rossz néven venni tőle, nem tudja már, mit beszél.

- Teljesen megbolondítják az embert! - zokogta az asszony.

- Nyugodjál meg, majd csak lesz valahogy - vigasztalta a férfi. - Kínáld meg inkább az embereket pogácsával!

Az asszony megtörölte könnyes szemeit, odalépett a kocsihoz, és leemelt egy szakajtót.

- Vegyenek belőle, ma reggel sütöttem, úgy látszik, utoljára.

- Indulhatunk - szólt a férfi a rendőrökhöz fordulva, majd fellépett a kocsira, és felhúzta a feleségét is.

- Isten áldja meg magukat! - köszöntek el a telepesektől. - Isten áldja meg magukat is az új otthonban!

A költözködés, a sáros, piszkos, összetört holmik rendbeszedése majdnem estig eltartott. A telepesek új otthona sokkal emberségesebb volt, mint az eddigi. Rendes ablakai, zárható ajtajai, fehérre meszelt falai mind azt bizonyították, hogy volt tulajdonosa becsületes, dolgos parasztember volt.

Este megjelent a törzsőrmester, végigjárta a szobákat, és megparancsolta, hogy másnap reggel lássanak hozzá a Pockos lebontásához. Addig nem vállalhatnak más munkát a gazdaságtól, amíg azt be nem fejezik.

Késő este holtfáradtan tértek nyugovóra. Éjfél körül nagy zajra riadtak. Kívülről hatalmas csapásokkal valaki bezúzta a kétszárnyú ablakot. A telepesek ijedten ugrottak félre a repkedő üveg- és vakolatdarabok elől.

A csapásokat vad káromkodás és szitkozódás kísérte, majd az ismeretlen, miután az ablakkal végzett, fejszéjével az ajtót kezdte döngetni.

- Mindenkit megölök! - kiabálta egy női hang. - Engem is megöltetek! Ti sem kerülitek el a sorsotokat! Tolvajok! Gyilkosok!

Az ajtó pont akkor szakadt be, amikor Endrének sikerült gyertyát gyújtania. A szemük előtt fejszével a kezében egy hiányos öltözetű, habzó szájú nő állt, akiben azonnal felismerték a tanya eredeti lakóját.

- Itt vagytok, gazemberek! Most végzek veletek!

A következő pillanatban ketten is ugrottak, hogy lefogják a dühöngőt. Az azonban nem hagyta magát, újra és újra megpróbálta a magasba emelni fejszéjét, míg végül az egyik férfinak sikerült kirántania a kezéből.

- Mit bámultok? Nem láttatok még meztelen nőt? - ordította a megtébolyodott asszony, és a következő pillanatban letépte magáról blúzát. - Most nézhettek, gyilkosok! Nézzetek meg jól! Miért hallgattok? Nevessetek, hóhérok! Ezt is nektek adom! - kiabálta, és ledobta a blúzt a földre. - Nincs már, amit elveszítsek, beadtam mindent a közösbe! Minden közös lett! Vigyetek hát engem is!

A telepesek egy ideig dermedten nézték az asszonyt, majd újra megpróbálták lefogni, ő azonban nem hagyta magát, ütött, rúgott, harapott, és mindeközben torkaszakadtából kiabált. Végül berohant a szobába és felugrott az egyik ágyra.

- Nem hagyom magam! Nem vagyok gyáva férfi, mint az uram! Felgyújtom a házatokat, amiért kiraboltatok, senkiháziak, tolvajok, tetvesek!

Még folytatta volna, azonban hangja hirtelen elcsuklott, szemei kidülledtek, ajka kék lett, egész teste elkezdett remegni, majd összeesett. Egy ideig még vonaglott, elborította az izzadság, végül elernyedt. Ketten az ágyhoz léptek, és betakarták.

- Meghalt? - kérdezte valaki.

- Csak elájult.

Ebben a pillanatban a férj lépett be a szobába. A telepesek szótlanul utat nyitottak neki az ágyhoz.

- Maris! Maris! Én vagyok az, Jóska. Hallod? Gyere, menjünk haza. Várnak a gyerekek. Gyere, Mariskám!

- Hagyja még pihenni szegényt, ilyen állapotban úgysem viheti magával.

- Bocsássanak meg, kérem. Nem bírta elviselni, hogy kiűzték az otthonából. Azt hiszem, ismerik ezt az érzést, hiszen maguk is átélték.

- Segítsünk hazavinni? - kérdezte Ratkovics.

- Köszönöm, a kocsival jöttem, hanem inkább a ruháit szedjük össze.

- Egy szál nadrágocskában és ebben a blúzban jött - nyújtotta oda Fogarasiné a blúzt.

- Ne haragudjanak, nagyon kérem, ne haragudjanak! - ismételgette a paraszt. - Otthon is szétvert, szétzúzott mindent, majd kirohant a házból.

Az ember végül két nő segítségével kivitte a még mindig ájult asszonyt, és feltették a kocsira. A szekér lassan elindult, hátul az eszméletlen asszonnyal, a bakon a férfival, aki üres szemekkel meredt bele az éjszakába, miközben arcán lassan csorogtak a könnyei.

Odabent helyreállt a rend.

A holnap talán könnyebb lesz - gondolta magában Endre. - És ha nem, akkor majd a holnapután. De bízni kell, mert a hit maga a túlélés. Holnap a gazdaság térképéről el fog tűnni egy rosszemlékű tanya, amelynek a falai között tíz hónapot töltött el a legnagyobb nyomorban közel kétszáz telepes. Megjelennek majd a traktorok, helyét felszántják és ősszel bevetik. Igen, innen eltűnik a Pockos, de lakói lelkében és álmaiban életük végéig állni és kísérteni fog.

 

XXV.

Húsvét napján Endre jóval öt óra előtt ébredt, magára vette a ruháját, és kiment az udvarra.

Pompás tavaszi idő van - gondolta. - Megérte korábban felkelni. Távolból harangszó hallatszott, hol Debrecen, hol Hajdúszoboszló, hol meg Derecske felől hozta a szél az ünnepi hangokat. A leveleken csillogtak a harmatcseppek, és a vetések felett az ember látni vélte a föld leheletét.

Endrét olyan gondolatok szállták meg, amikre egy éve még, kinti életében, maga is azt mondta volna, hogy érzelgősek, most azonban a valóságtól való percnyi menekülést jelentették. Újra gyermekként járta a palicsi kiserdőt, édesanyjának szedett gyöngyvirágot a kápolna kertjének orgonabokrai között. A derecskei templom tornyát hirtelen a palicsi kápolnának látta, és hallani vélte az orgona hangját.

Mi lenne, ha a következményekkel nem törődve itt hagyna csapot-papot, bemenne a faluba, és így piszkosan, rongyosan, szakállasan betérne Isten házába. Talán nem is róná meg érte senki, és Az, akit ő már régen elfelejtett, aki elé gimnazista kora óta nem járult, megbocsátana neki.

- Nem tehetem meg - válaszolta félhangosan saját magának. Nem hagyhatom itt a tábort fél napra sem, mert ha kitudódik... És miért, miért menjek templomba?

- Jó reggelt, Bandi! - köszöntötte váratlanul egy női hang.

Endre hirtelen megfordult. Enikő állt előtte.

- Jó reggelt! - válaszolta kissé zavartan. - Ilyen korán?

- Zavarom?

- Egyáltalán nem, sőt örülök, hogy jött.

- Kérni szeretne valamit?

- Igen. Látja ott messze a templomtornyot? Eljönne velem oda?

- Nem értem, Bandi. Elfelejtette, hogy rabok vagyunk?

- Úgy gondoltam, ahogy mondtam. Ma nem megyek dolgozni. Bemegyek a faluba, és ha maga is velem tart, bemegyünk a templomba.

- Lehetetlen! Mi lesz, ha elfognak?

- Fél?

- Egy kicsit.

- Menjen, öltözzön át! De siessen!

- Megvár? - kérdezte csillogó szemmel a lány.

- Megvárom, csak nagyon siessen.

Tíz perc múlva nekivágtak a harmattól csillogó lucernásnak. Az ügyeletes rendőr észrevette őket, de mivel nem bujkáltak, nem szólt semmit, azt gondolta, valami különmunkára rendelték őket.

- Mi lesz, ha észreveszik, hogy hiányzunk?

- Már egy hónap óta nincs névsorolvasás, egyedül a járőröktől kell tartanunk, ha őket sikerül elkerülnünk, simán kijutunk a táborból mondta Endre, megfogva a lány kezét.

Két ízben is találkoztak rendőrrel, amíg elérték a gazdaság határát, a járőrök azonban nem szólították meg őket. A kora reggeli órákban ugyanis annyian mászkáltak mindenfelé, hogy nem keltettek senkiben sem gyanút. A gazdaság határán letelepedtek egy fa alá, és szemügyre vették az utakat.

- Nem látok járőröket - állapította meg Enikő.

- Hat kilométerre vagyunk a falutól, ha semmi nem jön közbe, nyolcra bent lehetünk.

- Nem maradhatnánk inkább itt? - kérdezte kissé zavartan a lány. Endre nem válaszolt, csak magához húzta, és szorosan átölelte.

A nap egyre erősebben kezdett sütni, a pára lassan eloszlott, a pacsirták hangos éneklésbe kezdtek. Endre és Enikő szinte elfelejtkezett a rabságról.

- Ne menjünk tovább, Bandi! - kérte a lány. - Olyan szép itt minden, olyan pompás a természet! Nekem ennél nem kell több.

- Nem ez volt a célunk. Induljunk, hogy idejében odaérjünk.

- Miért vagy olyan könyörtelen? - kérdezte a lány, és beletúrt a férfi hajába.

- Szeretlek, Enikő! - suttogta a férfi, és megcsókolta a lányt. - De most akkor is elindulunk.

A gazdaság határától a faluig már nem találkoztak senkivel. Derecske nem volt nagy település, az utcákon alig lehetett embert látni. A főutcán a kép némileg megváltozott, fiatalok kisebb-nagyobb csoportjai sétálgattak fel-alá nevetgélve. Endréék után többen megfordultak, de senki nem szólította meg őket, legfeljebb rájuk köszöntek. A falu kocsmájához érve megálltak, tekintetüket egy hatalmas, kézzel pingált plakát ragadta meg, amely délután öt órára egy színdarabot hirdetett. A kocsma egyben kultúrközpont is lehetett, vagy legalábbis annak mutatta magát, mert a plakát mellett egy tábla hívta fel az ifjúság figyelmét a könyvtárára, melybe új szovjet könyvek érkeztek.

- A plébános úr Lucifer cimborája - olvasta hangosan Endre a plakátot. - Hallottál már ilyen színdarabról?

- Nem, de nem ez volt a célunk - válaszolta Enikő őt idézve, és kezénél fogva elhúzta őt a bejárattól.

- Azt gondoltad, hogy be akarok menni a kocsmába?

- Nem gondoltam semmit, csak nem szeretném, ha nagyon felhívnánk magunkra a figyelmet. Tudod, milyen a falu, ha egy idegen teszi be a lábát, azonnal tudni szeretnének róla mindent. A templom ott van a táloldalon, ha jól tudom, azért jöttünk, hogy oda menjünk, és ne máshová.

- Ennek a templomnak a harangjait hallottam ma reggel, amikor megleptél. Akkor határoztam el, hogy bejövök a faluba, és mivel húsvétvasárnap van, elmegyek misére.

- Úgy látom, korán jöttünk, még zárva van - mondta a lány, amikor megálltak a XVIII. századi templom előtt.

- Ez lehetetlen, hiszen hamarosan kilenc óra. Vagy nincs papja a falunak? És a harangszó? Nem értem.

- Ott egy néni, kérdezzük meg!

- Jó reggelt! - köszönt Endre.

- Jó reggelt maguknak is!

- Tessék mondani, a templom zárva van?

- Hová valósiak? Mit akarnak a templomban?

- Azt szeretnénk tudni, hány órakor kezdődik a mise?

- Azt nem tudom, kedveseim, én sem. A tisztelendő úr elment a faluból, azaz elvitték, senki nem tud róla semmit. Azóta zárva van a templom.

- És a harang?

- A harangozó az itt maradt, ő még bízik abban, hogy visszajön a tisztelendő úr. Bár igaza lenne!

- Felénk nem zárták be a templomokat.

- Felénk sem mindenhol. Ahova jutott az úgynevezett békepapokból, ott nyitva vannak. Pedig a mi papunk sem hirdetett háborút, csak igazságos és szókimondó ember volt, ez lett a veszte.

- Köszönjük- mondta Endre, és Enikő kezét megfogva elindult a kapu felé.

- Ne haragudjanak, szeretnék kérdezni valamit - szólt utánuk az asszony.

- Tessék.

- Hogy is kezdjem, hogy ne sértsem meg magukat - csavargatta zavartan a kendője csücskét -, szóval nem telepesek véletlenül?

- De igen.

- Áldja meg az Isten magukat, kedveseim! Higgyék el, féltem egy kicsit maguktól, de amikor jobban megnéztem a ruhájukat, viselkedésüket, meg úgy az egész kinézésüket, már ne haragudjanak ezért a szóért, de mindjárt gondoltam, hogy telepesek. Nagyon vigyázzanak, sok a besúgó a faluban! Meglátják magukat, és abból csak baj lesz. Olyan szívesen meghívnám magukat egy kis reggelire, ha nem utasítanak vissza. Fogadják el, kérem!

Endre és Enikő egymásra pillantottak, majd mosolyogva megköszönték a meghívást. Az idős néni elindult előttük, ők meg kézenfogva követték.

Alighogy megkerülték a templomot, egy mellékutcába jutottak, majd az asszony hamarosan befordult egy zsúpfedeles ház udvarára.

- Itt vagyunk. Csak menjenek előre, most már jó helyen vannak, én meg kulcsra zárom a kaput. Kár, hogy ennyire elromlott a világ! Pár éve ilyenkor még csupa virág volt minden, sütöttek-főztek minden háznál, és jókedvű volt az egész falu.

- Merre menjünk?

- Erre, kedveseim - mutatott a néni egy ajtóra, ami felett egy porcelánból készült feszület lógott. - Üljenek az asztalhoz, gyermekeim, érezzék magukat otthon! Keresztény háznál vannak, nem kell félniük.

Hamarosan főtt sonka, torma, tojás, húsvéti kalács, bor került az asztalra.

- Házastársak?

- Nem, kérem - pirult el Enikő.

- Előbb-utóbb csak virág lesz a bimbóból, ha szeretik egymást - mosolygott rá az asszony, amire a lány még jobban elpirult.

- Fogyasszák, ne szégyelljék magukat! Hála Istennek, idén még van, hogy jövőre lesz-e, azt már nem tudom. Egyre rosszabbodik az ellátás, lassan oda jutunk, hogy nekünk termelőknek sem lesz mit enni.

- Valaki zörgeti a kaput - szólt Endre.

- Csak maradjanak itt, majd én kinézek. Ki az?

- Én vagyok, Julis néni!

- Te vagy az, Teri?

- Én vagyok, én vagyok. De bezárkózott!

- Mit akarsz?

- Semmit, Julis néni, csak meg akartam látogatni. Egyedül van?

- Egyedül, de most nem érek rá, gyere később!

- Mikor jöjjek?

- Ejnye, de sokat kérdezősködsz! Eredj a dolgodra! - kiáltotta a néni.

- Istenem, csak ettől szabadítanál meg minket! - sóhajtotta, ahogy belépett a szobába. - Ez a Teri valamikor Debrecenbe járt varrodába, de mielőtt kitanult volna, kidobták, mert valami ügyei voltak a férfiakkal. Most azonban nagy úr lett belőle, ő a helyi szövetkezet vezetője, bejár a tanácsba, parancsolgat, kritizál, fogadja a faluba érkező nagykutyákat, és ha valaki szembeszáll vele, azt elüldözi innen. A párt dolgait is ő intézi itt. Soha életében nem dolgozott, mindig abból élt, amit a férfiaktól kapott. Legalábbis így beszélik, de van is alapja a dolognak. Azt is mondták, hogy ő vitette el a tisztelendő urat. Na de ennek is vége lesz egyszer, nem nőnek a fák sem az égig.

Az idős asszony még be sem fejezte mondanivalóját, amikor megint zörgettek.

- Ki az már megint? - kiabált ki.

- Én vagyok, Pista.

- Téged, fiam, az Isten küldött - mondta nevetve Julis néni, és sietett kaput nyitni. - Soha jobbkor nem jöhettél volna. Gyere beljebb, fiam!

- Miért zárja a kaput, Julis néni?

- Vendégeim vannak, Pistikém. Két telepes a gazdaságból. Ki kellene vezetned őket a faluból. A Teri, úgy látom, már megtudott valamit, mert az előbb itt járt. Nagyon sajnálnám szegényeket, ha lefognák őket. Ha a kerteken keresztül vezeted ki őket, nem fognak észrevenni benneteket.

- Megteszem, Julis néni. Merre vannak?

- Várjál, fiam, egy keveset, becsomagolok nekik egy kis útravalót, és aztán indulhattok. Éppen olyan rendes vagy, Pistikém, mint megboldogult édesapád volt, Isten nyugosztalja szegényt. Ő is élhetne még, ha nem tették volna tönkre ezek a gazemberek.

Az elemózsia elkészült, mindhárman búcsút vettek az idős asszonytól, és elindultak kifelé a faluból. A férfi ment elől, utána egymás kezét fogva Enikő és Endre a kapott csomagocskával.

A nap alaposan felszökött az égre mire kiértek a faluból, a reggeli harmat is teljesen felszáradt. Derecske templomának tornyát maguk mögött hagyva nemsokára elérték a gazdaság határát. Elbúcsúztak vezetőjüktől, innen már egyedül folytatták útjukat. Tíz perc múlva megint ott ültek a fa alatt, ahol reggel is megpihentek.

- Miért hallgatsz, Bandi?

- Elgondolkoztam azon, amit láttunk, hallottunk. Julis néni, a megterített asztal, a zsúpfedeles házikó, a bezárt templom és sok-sok minden ezzel kapcsolatban. Mi rabok vagyunk, de ők sem szabadok.

- Ha egyszer kiszabadulunk, eszedbe fogok jutni én is?

- Csacsi kislány! Miért felejtenélek el? - mosolygott Endre. - Tudod, hogy szeretlek, talán jobban, mint szabadna ilyen körülmények között. Sajnos erről még korai beszélni, meg kell várni azt a napot, amikor búcsút mondunk egymásnak, mi, a telep lakói, és bár fáj elválni, mégis örömünkben sírunk majd. Meg kell ezt várnunk... és csak aztán ígérhetem meg, hogy nem felejtelek el.

- És ha mégis elfelejtenél?

Endre nem válaszolt, hanem magához ölelte és forrón csókolni kezdte.

Délután négy óra lehetett, amikor Endre felébredt, karját kivonta a lány feje alól, és észrevétlenül távozott. Enikő, aki még mindig mélyen aludt, nem vett észre semmit.

Furcsa, egyetlenegy embert sem lehet látni - gondolta Endre. - Sehol senki, mintha kihalt volna a világ, mintha a Mindenség egy pillanatra csak nekik kettőjüknek ajándékozta volna a mezők virágait, a fák árnyékát, az ég madarainak énekét.

Amerre csak nézett, virágban állt a határ és a rétek, szántók felett a magasban vidáman repkedtek a madarak.

Szedek egy csokor virágot és odaviszem Enikőnek - gondolta magában Endre, és máris letépte az első szálat. Virág mellé virág került, és nemsokára készen volt a csokor.

- Hol voltál? - kérdezte Enikő, amikor megpillantotta Endrét, kezében a csokor virággal. - Nekem szedted?

- Neked, édes Enikő, neked, kedves - mondta Endre, de folytatni már nem tudta, a lány ajkai elnémították.

Az idő múlt, és a nap lassan megközelítette a horizontot. Enikő és Endre boldogan futkostak, tépték a virágokat, mint valamikor régen, gyermekkorukban. Egyik csokor született a másik után, mindegyiknek kijelölték a gazdáját, és amikor már úgy gondolták, hogy eleget szedtek, tekintetük egy pillanatra ismét egybefonódott, és egymás karjába borultak.

- Nem gondolod, hogy azért kellett ide kerülnünk a táborba, hogy...

- Nem, Enikő, szó sem lehet róla, tudod jól, hogy mennyire szerettem Jolánt - szakította félbe Endre. - Tudod, hogy boldogok voltunk. Bár ami volt, elmúlt, oly sok évi szerelem nem tűnik el az ember szívéből, és még nagyon eleven a halála miatti fájdalom. Persze azért egy kis boldogság utat tör magának néha-néha, például most is, és mindig, amikor veled lehetek.

Percekig tartó csend következett. Endre lefeküdt a földre, Enikő tőle egy-két méterre ült le. A csendet Enikő hangja törte meg.

- Mondd, Bandi, mi jutott eszedbe, amikor reggel elhatároztad, hogy templomba mész?

- Ha elmondanám, lehet, hogy nem értenél meg, talán meg is gyűlölnél.

- A lelkiismeretedet terheli valami? Nekem bátran elmondhatod, és ha könnyíteni akarsz magadon, mondjál el mindent.

- Untatnálak vele, Enikő.

- Ha nem rólad volna szó, nem is érdekelne, de így kérlek, beszélj.

- Kis gimnazista voltam, amikor egy borongós őszi vasárnap kijöttem a templomból - kezdte Endre -, megálltam a kapujában, és vártam a barátaimat, iskolatársaimat. Azon a bizonyos vasárnapon a barátaim közül egy Józsi nevezetűt, egy mérnök fiát vártam a legjobban. A barátom jött is, de nem egyedül, az édesapja volt vele. A fiú, amikor meglátott, oda akart jönni hozzám, de az apja nem engedte, megfogta a kezét, és csak annyit mondott neki, hogy vörösökkel nem engedlek barátkozni. Én elpirultam szégyenemben, és gyorsan továbbmentem, hogy ne lássa meg senki a könnyeimet. Nagyon jól tudtam, hogy apám miatt nevez minket vörösöknek.

- Ki volt az apád?

- Várjál, majd mindent sorjában elmondok. Akkor elhatároztam, hogy nem megyek többet templomba, és apám nyomdokait fogom követni, akit jóformán nem is ismertem. Az I. Világháború, vagyis a Tanácsköztársaság bukása után emigrált, körülbelül abban az időben, amikor én születtem. Apám a háború alatt hadbíró volt, majd a köztársaság kikiáltása után kinevezték főügyésznek, annak dacára, hogy dúsgazdagok voltunk. Apámról később megtudtam, hogy szívvel-lélekkel híve volt a forradalomnak, hitt benne és harcolt érte. Egy reggelre azonban, ahogy édesanyám később mesélte, minden megváltozott. Román katonaság szállta meg Gyulát, így a mi házunkat is, házkutatást végeztek és apám holléte után érdeklődtek. Anyám akkor még nem tudta, hogy apám külföldre szökött, és térden állva rimánkodott a férje életéért, akit minden pillanatban hazavárt. Apám nem jött haza, de másnapra azt beszélték, hogy kilenc társával együtt elfogták a városban. Még ugyanazon a napon egy tehergépkocsi hagyta el a várost Békéscsaba irányába, rajta egy román tiszt, kilenc romári katona és kilenc polgári személy. A kocsi nem érte el soha Békéscsabát, Gyulától hat kilométerre megállt egy hídnál, levezették a polgári ruhás embereket, és agyonlőtték őket. A kilenc forradalmár halott volt. Anyám és a gyulaiak szentül meg voltak győződve, hogy apám is köztük volt. Csak két év múlva jelentkezett külföldről. Jött a II. Világháború, majd utána az orosz megszállás. Apám hazajött, de nemsokára újra távozott. Amikor megkérdeztem tőle, miért megy ki újra, csak annyit mondott, hogy nem ezt várta. Az igazságügy-miniszteri tárcát visszautasította, összepakolt, és tíz nap múlva már ismét külföldről jelentkezett.

- Szóval az apád a Tanácsköztársaság embere volt?

- Igen.

- És te?

- Valamikor én is hittem abban, amit olvastam, amit csak könyvekből ismertem, amiben még ma is millióan hisznek, és engedik magukat félrevezetni, de amikor jött a megszállás, azt követően az ország kifosztása, a börtönök, kínzások, az általános nyomor, a deportálások, a kényszermunkatáborok felállítása, a lelkiismereti szabadság béklyókba verése, egyik napról a másikra becsapva éreztem magamat. Ma reggel, amikor elhatároztam, hogy elmegyek a templomba, úgy indultam el, mint a tékozló fiú, beláttam, hogy tévedtem azon a bizonyos őszi vasárnapon. Féltem azonban egyedül menni, ezért kértem, hogy gyere velem.

- Nem értem, hogy telepíthettek ki téged?

- Még én sem tudom magamnak megmagyarázni, de egyszer meg fogom tudni, ha máshonnan nem is, a lelkiismeretem meg fogja súgni. Ha apáink annak idején nem hintették volna el az eszme magvát, ha nem harcoltak volna érte, ma talán másképp lenne, szabadok lennénk és szabad lenne az ország is. Bár végül is az orosz megszállás döntött el mindent, és az nálunk nagyobb erők miatt alakult így. Apáink azonban mindenképpen vétkeztek, és ezt mi leszünk hivatottak jóvátenni.

- Köszönöm az őszinteségedet - simogatta meg Enikő Endre haját. A férfi magához húzta a lányt, és gyengéden átölelte.

- Kinek visszük a virágokat?

- A legszebb csokor a tied, a többit odaadhatod annak, akinek akarod.

- Mondd, Bandi, a tanyán megint csak ismerősök leszünk?

- Lehet másképp? Nekem két gyerekem van, te pedig egy fiatal lány vagy. Mit szólnának az emberek? De ha majd egyszer elmehetünk innen, és szétszóródunk mindenfelé, és te akkor is azt mondod, hogy maradjunk együtt, akkor boldogan mondok igent, mert nagyon szeretlek.

- Én is téged - válaszolta a lány, és karjait Endre nyaka köré fonva lehúzta a férfit a fűbe.

 

XXVI.

Lassan beköszöntött az igazi nyár, a nap valósággal perzselte a határban százával dolgozó telepeseket. A munka rosszabb volt, mint tavaly, mert a hajcsárok sokkal többet követeltek, mint az előző évben. Újra bevezették a névsorolvasást, majdnem minden munkakörben beszüntették az órabért, felemelték a normákat. A telepesek havi keresete annyira lecsökkent, hogy a kinti minimálbér ötödét sem érte el. A normákat nem közölték velük, így teljesen ki voltak szolgáltatva a gazdaság kényének-kedvének. Nem egy esetben megtörtént, hogy a traktoros bérét kevesebbre hozták ki, mint a vízhordóét, panaszkodni azonban nem lehetett. Csaltak a hajcsárok, csalt maga a gazdaság, mindenki úgy lopta a foglyok keresetét, ahogy tudta. A brigádvezetők egyetlenegy esetben sem engedték meg a telepeseknek, hogy betekintsenek a munkanaplóba, amikor bejegyezték az elvégzett munkát. Egy ilyen elveszett napló megtalálása sok mindenre fényt derített, hatvan telepesen kívül még négy nem létező személy is szerepelt benne, akiknek fiktív teljesítményt jegyzett be a brigádvezető. Az ezeknek járó bért valaki zsebre tette, ugyanakkor a teljesítmény a telepeseket terhelte.

A gazdaság, amikor csak tehette, kikérte a munkához a rendőrség embereit, akik még kíméletlenebbül hajszolták a szerencsétleneket. Megszüntették a traktoron való szállítást, ha távolabbi táblákon volt a munka, egy-két órával korábban kellett elindulni.

Ezzel szemben a gazdaság emberei önmaguktól nem sajnáltak semmit, az ország átlagpolgárához képest dúskáltak minden jóban. Motorkerékpáron, lóháton, vagy az egykori uradalom hintóin közlekedtek. Hetenként egy-két hízó vagy borjú került levágásra, természetesen kényszervágás címén, szabályos állatorvosi igazolással, mivel így fizetett a biztosító is, és megúszták a feketevágás vádját. A leölt állatok húsát fillérekért osztották ki egymás között, természetesen a szakszervezet bevonásával, ami aztán végleg szentesítette az egész ügyletet. Arról azonban hallani sem akart a gazdaság, hogy néha átadjon a telepeseknek egy-egy ilyen "kényszervágott" állatot.

A határt újra ellepte a vadrepce, amerre nézett az ember, sárgállott tőle a vidék, elborított mindent a gaz. A gépállomáson egyre több elromlott gép vesztegelt, míg a földek komoly hányada megműveletlen volt. A tönkrement alkatrészeket megpróbálták a lakatosműhelyben előállítani, de vagy nem sikerült, vagy annyira silányak lettek, hogy a megjavított gép néhány nap múlva újra elromlott. A gépállomáson csak három szakember volt, a vezető és két mérnök telepes, a többi huszonhét fogoly nem műszaki értelmiségi volt, semmit nem értettek a gépekhez, és érdekük sem fűződött a munkához.

A telepesek tökéletes nemtörődömsége és a vezetés tehetetlensége a gazdaságot a tönk szélére juttatta. A megyéhez és a minisztériumhoz küldött hamis termelési kimutatások bumerángként visszaütöttek. Az előírt beszolgáltatásokat nem lehetett teljesíteni, mert nem volt miből. Egyik kivizsgálás követte a másikat, míg végül, mint mindig, egy láthatatlan kéz mindent elsimított, és a jegyzőkönyvek papírkosárba kerültek. A vezetőség még attól sem riadt vissza, hogy hiány miatt a telepeseket vádolja lopással. Ez odáig fajult, hogy az ügy kivizsgálására még a debreceni ügyészség is kiszállt, de sem a gazdaság, sem Borsi nem tudott bizonyítékokkal szolgálni. Mindenki tisztában volt vele, hogy alultáplált kényszermunkásokkal, akiknek egy része öreg vagy kiskorú, nem lehet eredményt produkálni, de szólni senki nem mert.

A normák megszigorítása egyenesen katasztrófát jelentett, mert bár a telepeseket azelőtt sem érdekelte különösebben a minőség, most már tényleg csak a mennyiséggel törődtek. Egyes kukoricatáblák valósággal ki lettek irtva, a kapások a gazzal együtt kivágták a zsenge növényt is, mert így gyorsabban haladt a munka. Az ellenőrzés hiányos volt, mert nem volt elég megbízható brigádvezető. A vezetőség egy-két esetben megpróbálta a felügyelőket felelősségre vonni, ami azt eredményezte, hogy azok otthagyták a gazdaságot, ami még nagyobb gondot okozott, mert nem volt könnyű új hajcsárt találni, mivel tisztességes ember nem vállalta ezt a szerepet. Így aztán nem volt felelős. A telepesek okozta károk csillagászati számokat értek el, a szakértelem nélküli munka gyorsan megbosszulta magát. A raktárban megdohosodott a gabona, a kazlak befülledtek, a takarmány rothadt, a jószág pusztult. Senki nem törődött semmivel, ami természetes következménye volt a gazdaságpolitikának, és egyben jól mutatta a kényszermunka értelmetlenségét. A rendszer számtalan lehetőséget teremtett a lopásra, amit mindenki ki is használt, a gazdaság emberei kapzsiságból, a telepesek rászorultságból. A nyarat és a kora őszt kivéve a takarmányellátás megoldatlan volt. A tavaszi hónapok egyenesen gyilkolták a jószágot, a télen szalmán, kukoricaszáron tartott, kiéheztetett szarvasmarha a friss tavaszi lucernára hajtva felpuffadt és elhullott. A hamis jelentések, a terv teljesítését igazoló kimutatások oda vezettek, hogy a kötelező beszolgáltatás után üresen maradtak a raktárak. Papíron azonban bőségesen volt minden.

A nyár folyamán a telepesek ellátása valamelyest javult, többször kaptak főzeléket, és egy kicsit több volt a zsír is. Ez azonban az ő érdemük volt, mert majdnem az egész keresetüket átadták a konyhának vagy a boltnak, hogy ezzel segítsenek magukon, mert a gazdaság továbbra sem adott semmi pluszt. Emellett az élelmesebbek éjjelente loptak, sok esetben tíz körmükkel kaparták ki a krumplit, leszedték a félig érett paradicsomot, és mindent, ami ehető volt, hogy ezzel is támogassák a konyhát.

A törzsőrmester által kezdeményezett építkezés nagyon lassan haladt, mindössze öt kulipintyót sikerült tető alá hozni, természetesen ajtó és ablakok nélkül. Az ajtókat pokróccal helyettesítették, az ablakok helyébe kukoricaszárból font zsaluk kerültek. A szobákat felverte a gaz, ami ugyan a taposás miatt később kipusztult, de viszont a mezei egerek, bogarak és pókok nem zavartatták magukat, és nem voltak hajlandók kiköltözni.

Egy évvel felállítása után így festett az ebesi munkatábor.

Sztálin halála semmilyen változást nem hozott. Egyesek annyira lerongyolódtak, hogy már ingük sem volt, csak néhány cafat lógott a testükön. Az érkező csomagokban főleg élelem jött, mert az az életet jelentette abban a nyomorban, amelyhez hasonlót ezer év alatt nemigen láttak ezen a vidéken.

Az ezerkétszáz ember mindennapos imája azonban felszállt az égig, és valahol az ismeretlenben Valaki megsokallta szenvedéseiket.

 

XXVII.

1953. augusztus 18-a volt. A cséplés teljes lendülettel folyt a gazdaságban. A telepesek apraja és nagyja a gépek mellé volt állítva, a tanyákon csak a munkaképtelen öregek maradhattak.

Endre, Dr. Agárdi, János és Ratkovics ismét együtt dolgoztak, éppen úgy, mint tavaly. Most azonban nem etetők voltak, hanem pelyvát hordtak. Ez könnyebb, de piszkosabb munka volt. Arcukat vastagon belepte a por, amibe csíkokat húzott a homlokukról lecsorgó veríték. A munkát reggel háromkor kezdték, és a sötétség beálltával fejezték be.

Délután három óra lehetett, amikor János hirtelen rosszul lett. Arcát tenyerébe fektetve párat lépett előre, majd összeesett. Endre ugrott elsőnek a barátjához, aki mozdulatlanul, félig nyitott szemekkel feküdt a poros földön. A következő pillanatban mind ott teremtek, és elhúzták Jánost a gép mellől. Közben a brigádvezető a hátuk mögött ordítozott, hogy hagyják azt az embert a földön, és folytassák a munkájukat. Mintha nem is hallotta volna, Endre vizet hozott, és locsolni kezdte barátját. János hamarosan magához tért, de képtelen volt folytatni a munkát. A brigádvezető kétórás pihenőt adott neki, azzal, hogy menjen fel az őrsre, és jelentse a konyhának, hogy a csoportja létszámát a délelőtt folyamán húsz fővel emelték.

János helyét Enikő vette át, aki reggel óta a brigád vízhordója volt. Endre örült, hogy a lány a közelében van, de sajnálta is, mert a zakatoló, porkavaró gép mellett nem volt könnyű a munka.

- Miért vállaltad el ezt a beosztást? - kérdezte kissé bosszúsan. - Nem lett volna könnyebb és főleg tisztább a vízhordás?

- Nagyon jól tudod, hogy ideparancsoltak, de egyébként is szívesebben vagyok itt - felelte Enikő elpirulva.

- Szeretlek! - súgta erre a fülébe a férfi.

Öt felé visszatért János, jelentkezett a brigádvezetőnél, váltott vele pár szót, majd odament a géphez.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Agárdi.

- Köszönöm, kissé jobban vagyok, de ez most nem fontos, sokkal érdekesebb hírem van. Az őrsön öt magas rangú rendőrtisztet láttam, szerintem budapestieket. Egy ideig a szállásokat nézegették, majd bementek Borsi irodájába. Később még két debreceni tiszt érkezett, ezek is bementek. Aztán olyasmi történt, amit nem vagyok képes megmagyarázni. Kijött Borsi, és behívta az udvaron lévő tizenkét rendőrt. Tíz perc múlva kijöttek, de a géppisztolyaik nélkül!

- Meddig tereferél még? - kiabálta a brigadéros. - Lásson munkához!

- Kérjél más beosztást! - súgta Endre.

- Én? Miért? - lepődött meg János.

- Enikő jött a helyedbe, szeretném, ha maradhatna.

János Endrére nézett, majd pillantása Enikőre vándorolt, és azonnal megértett mindent.

- Nem bánom, Bandi, megérdemled - mosolyodott el.

- Ugye nem haragszik? - kérdezte a lány.

- Nem... nem, kedves. Csak maradjon!

- Köszönöm! Köszönöm, János bácsi!

Sötétedéskor együtt indultak vissza. Enikő belekarolt Endrébe, úgy igyekezett vele lépést tartani. Az út elég hosszú volt, át kellett vágniuk a központi tanyán is, hogy elérjék új otthonukat, ahova tavasszal költöztek be.

A késői óra ellenére még mindig nagy volt a meleg. Mindenfelé tücskök ciripeltek, és lassan megjelentek a csillagok is. A távolban gémeskút nyikorgott.

- Nem vagy fáradt? - kérdezte a lány, ahogy egy szénaboglyához közeledtek.

- De igen - nevetett Endre, és a boglya felé húzta Enikőt.

- Remek illata van ennek a szénának - sóhajtott a lány, ahogy hátradőlt.

Endre cigarettára gyújtott, és magához ölelte.

- Lehet, hogy tévedek, de az az érzésem, hamarosan el kell válnunk. Bármennyire is nehezemre esik, érzek egy kis örömöt is, mert ez a szabadulásunkat jelenti.

- Gondolod, hogy azok a rendőrtisztek...

- Mi másért jöttek volna, mint hogy felszámolják a tábort.

- Gondolod, hogy hazaengednek? - kérdezte lelkendezve Enikő.

Endre válasz helyett eldobta a cigarettáját és csókolni kezdte a lányt. Ahogy belesüppedtek a szénába, elfelejtettek mindent, el a fogságot, az éhséget, a koszt, el azt, hogy a sors milyen kegyetlen játéka hozta őket össze, el a bizonytalan jövőt. Nem éreztek semmi mást, csak a másikat, és nem gondoltak semmire, csak arra, hogy boldoggá tegyék egymást.

Már magasan járt a hold, amikor Endre újabb cigarettára gyújtott. Enikő, kócos fejét a férfi mellkasára hajtva, az égő parazsat bámulta.

- Nem gondolod, hogy mennünk kellene? - kérdezte, ahogy Endre elnyomta a cigarettát.

- Igazad van, lassan már aggódni kezdenek.

- Előre megyek... nem haragszol meg érte? Anyu miatt, gondolom megértesz. Nem szeretném... nem szeretném, ha idő előtt megtudna valamit.

- Menj csak nyugodtan. Nagyon szeretlek.

Amikor a lány eltűnt a sötétben, Endre két tenyerébe támasztva állát, elmerengett. Most már mindegy, de nem lett volna jobb, ha uralkodik az érzelmein? Habár amit tettek, emberi volt, és ha mind a ketten szeretik egymást, miért kell mindig a dolgok értelmét keresni? Egyszer a lány kérdezte ezt tőle. És mennyire igaza volt! Ebben a céltalan tábori létben, ahol egyik nap olyan, mint a másik, és a holnap bármikor a halált jelentheti, semmiben nem érdemes az értelmet keresni. De ha... ha most tényleg eljön a szabadulás, miért kelljen pirulniuk? Hiszen szeretik egymást, és a szerelem nem szégyen. A szerelem Isten ajándéka, és csak az veti meg, aki nem birtokolja, vagy aki képmutató.

A tanyára érkezve Endre az ügyeletes rendőrbe ütközött. - Ilyen későn? - kérdezte az.

- A gépnél kellett maradnom, leponyváztuk, ha netán vihar jönne az éjjel. Rágyújt? - kérdezte egy hirtelen gondolattal.

- Köszönöm, éppen most. dobtam el, de maga csak gyújtson rá nyugodtan.

Endre kezében sercent a gyufa, és ennek fényénél bebizonyosodott, hogy tényleg nincs a rendőrnél géppisztoly.

A szobában már mindenki aludt, amikor belépett. Olyan fáradt volt, hogy evés, ivás, mosdás nélkül, úgy, ahogy volt, lefeküdt, és bár Enikőtől kezdve a budapesti rendőrökig sok minden kavargott a fejében, percek alatt elaludt.

 

XXVIII.

Másnap reggel Borsi törzsőrmester, aki az éjszakát az irodájában töltötte egy priccsen, fáradtan és kialvatlanul ébredt. Úgy érezte magát, mint egy-egy nagy ivászat után, a feje zúgott, a torka száraz volt. Szerette volna örökre elfelejteni a tegnapi napot.

Íróasztalához ment, és leült. Remegő kézzel rágyújtott, de két szippantás után ingerült mozdulattal elnyomta a cigarettát. Egy ideig üres tekintettel nézte az asztalon heverő aktákat, majd felállt, gépiesen újra rágyújtott, és az ablakhoz ment. Tekintete olyan merev volt, mint egy viaszfiguráé. A tükörhöz lépett, belebámult a saját szemeibe, közben ujjaival a homlokát dörzsölte. A huszonhárom éves pribék úgy nézett ki ezen a reggelen, mint egy teljesen lezüllött utcai csavargó, aki az éjszakát nem az ágyban, hanem egy híd alatt aludta át. Fésületlen haja, gyűrött inge, sápadt arca, tétova, kétségbeesett pillantása elárulta, hogy olyasmi történt vele, amiről két nappal korábban még csak nem is álmodott.

A tükörtől a fogashoz lépett, hogy leemelje a zubbonyát, de karja visszacsuklott, szemei üvegesen meredtek a rangjelzésre. Két hét múlva kellett volna megérkeznie az előléptetésnek, legalábbis, ha ebben a beosztásban marad, de ez ezek után teljesen kilátástalan. Hiába volt minden, nem lesz belőle hadnagy.

Az asztalához botorkált, lerogyott a székbe, és homlokát két tenyerébe támasztotta. Ekkor kopogtak.

- Tessék!

Az ajtón a helyettese és egy tizedes lépett be.

- Még öt óra sincs, mit akarnak ilyenkor?

- Jelentem, az éjjel megdöglött két lovunk.

- Maga tökéletlen, azt hiszi, érdekel ez most engem! Tőlem itt már a feje tetejére állhat minden! Most jön maga ilyesmivel, amikor már mindkettőnk karrierjére pontot tettek? Józan maga, Károly?

- Leülhetünk?

- Tessék!

- Mit mondjak, törzsőrmester elvtárs? Meg kell várnunk a holnapot, nem érdemes előre gondot csinálnunk magunknak.

- Előre? Mi az, hogy előre? Nem látja, hogy semmi kilátásunk az előreléptetéshez? Mindketten maradunk a rangunknál! Fűt-fát ígértek annak idején, csak hogy vállaljam el ezt a posztot, most meg az előléptetés előtt két héttel seggbe rúgnak!

- Szerintem az előléptetés ettől függetlenül meg fog történni.

- Ne legyen már olyan gyerek, Károly! Legjobb esetben bekerülünk Debrecenbe a kapitányságra, de az is lehet, hogy kicsapnak valamelyik porfészekbe körzetisnek és pont! De még az is lehet, hogy itt hagynak a faluban, ami végleg kikészítene. Az egész falu úgy nézne rám, mint valami gyilkosra. Ismerem én ezt a népet, azért nem jártam eddig sem be a kocsmába. De ha jól tudom, maga sem járt, és ha nem tévedek, éppen ezért.

- Látja, Borsi elvtárs, mi sem vagyunk jobb helyzetben.

- A maguk helyzete mégiscsak más. Én voltam mindenért a felelős, én hajtattam végre a felsőbb utasításokat, sőt sok esetben a saját belátásom szerint cselekedtem, természetesen a pártszempontokat figyelembe véve. Látják, mit hozott, hogy meghalt Sztálin elvtárs? Magából sem lesz törzsőrmester, Károly, de maga is megmarad tizedesnek, bajtárs.

- Engem nem izgat, jóllehet tizedes voltam már akkor is, amikor a Borsi elvtárs még rendőr sem volt.

- Nem bírom az ilyen beszédet! Miért nem választott más pályát? Minek az uniformis az ilyen embernek, mint maga? Mi? Semmi ambíció, semmi törekvés! De hagyjuk most magát, menjen inkább ki, és hívja be a többieket! Fontos közlendőm van.

Hamarosan legalább huszonöt rendőr szorongott a szobában.

- Elvtársak! - kezdte Borsi. - Ma augusztus tizenkilencedike van. A Minisztertanács 1034/1953-as számú, július 26-án közzétett rendeletéhez csatolt végrehajtási utasítás szerint szeptember végéig fel kell számolnunk a tábort, ami azt jelenti, hogy hamarosan megkapják az áthelyezési parancsot. Október elsejéig azonban mindenki marad, addig változatlanul felügyelnek a rendre, és jelentenek mindent, éppen úgy, mint eddig. A tábort csak azok a telepesek hagyhatják el, akik megkapták az erre vonatkozó írásbeli határozatot. Mától kezdve hárman a vasútállomáson teljesítenek szolgálatot, és ellenőrzik, hogy a távozóknak rendben vannak-e a papírjaik, és nem visznek-e magukkal valamit, ami a gazdaság tulajdonát képezi. Röviden ennyit akartam közölni. Megértették?

- Igenis!

- Az őrmester bajtárs marad, a többiek elmehetnek! A további utasításokat ő fogja továbbítani! Mehetnek!

A törzsőrmester egy ideig szótlanul bámult ki az ablakon, majd az őrmesterhez fordult:

- Hívja be a telepesek táborparancsnokát, közölnöm kell vele is a tábor felszámolását.

- Nem kellene megvárni a debreceni kapitányság hívását? Úgy volt megbeszélve.

- Az már nem játszik szerepet.

- És mi lesz a gazdasággal? Kukoricaszedés előtt elengedni az embereket? Nem értem.

- Maga is ilyesmivel jön? Érdekel is engem a gazdaság! Eddig sem érdekelt, tőlem akár gazt is termelhettek volna! Az én feladatom az volt, hogy szigorúan őrizzem az ezerkétszáz embert, ügyeljek rá, hogy keményen el legyenek foglalva. A többi nem az én dolgom volt.

- Népgazdasági szempontból...

- Mit akar ezzel mondani? - ordította Borsi magából kikelve. - Azt akarja, hogy én szedjem le a kukoricát? Vagy talán a debreceni kapitányság állománya? Mi?

Az őrmester jobbnak látta hallgatni a dühtől félig megtébolyodott ember előtt. Ekkor kopogtak.

- Tessék!

Az ajtón két rendőr kíséretében a telepesek táborparancsnoka lépett be.

- Hívatott, törzsőrmester elvtárs!

- Maga ne elvtársozzon engem! Leülhet!

- Köszönöm.

- Mi újság van a telepesek között? Miről beszélnek?

- Gyenge az ellátás, le vagyunk rongyolódva, a gépeknél dolgozók napi tizenhét órát robotolnak, a gazdaság emberei úgy bánnak velünk, mint a ...

- Nem ez érdekel! Azt kérdeztem, miről beszélnek? Milyen rémhíreket terjesztenek?

- Én nem hallottam semmit.

- Nem beszélik, hogy mennek haza?

- Ezt több mint egy éve - nevetett a táborparancsnok.

- Most örülhetnek, mert szeptember végéig felszámolják a tábort.

- Hazaengednek? Nem értem.

- Ahogy mondtam. Holnaptól kezdve naponta harmincan elhagyhatják a tábort, természetesen először az öregek és a betegek. Magát azért hívattam, hogy ezt közölje a társaival, egyben figyelmeztessen mindenkit a rend betartására. Elbocsátó végzés nélkül senki ne próbálja meg elhagyni a tábort, mert azt megbüntetjük. A munka változatlan ütemben megy tovább. A távozók kapnak útiköltséget. A boltot fokozatosan számolják fel, az árut osszák szét maguk között. Egyelőre ennyi. Megértett mindent?

A hír futótűzként terjedt el a táborban, a telepesek egymás nyakába borulva sírtak, nevettek. A legtöbben már délben abbahagyták a munkát, annak ellenére, hogy ez tilos volt. A gazdaság fizetésletiltással fenyegetőzött, a rendőrök szabotázst emlegettek. Semmi nem segített, az örömmámorban úszó emberek hallani sem akartak a munkáról, szétszóródtak a kukoricásokban, vagy a kazlak mögé bújva boldogan tárgyalták az eseményeket.

A brigádvezetők tehetetlenül káromkodva nézték az álló gépeket, a félig telt zsákokat.

Estére zajosak lettek a tanyák, mindenki tervezgetett, a pénzét számolta, csomagolt; senki nem gondolt arra, hogy nincs többé otthona, egykori lakását kifosztották és idegeneket költöztettek bele. Ma még senki nem gondolt arra, hova fog menni, ki fogadja be, miből él majd? A kegyelmet kapott halálraítélt sem az egzisztenciájára gondol a kegyelem kihirdetésének a pillanatában. Éjfél már elmúlt, mire az utolsó gyertya is kialudt a telepesek vackain.

A tábor felett a csillagok mintha fényesebben ragyogtak volna, mint az ezt megelőző, sok-sok remény nélküli éjszakán.

 

XXIX.

Egy hét múlva teljesen felbomlott a rend, a telepesek közül már csak azok jártak munkába, akik attól féltek, hogy a hatóságok mégis beváltják fenyegetőzéseiket. Egy hét leforgása alatt százötvenen hagyták el a tábort, főleg a betegek és az öregek. Közben a gazdaság új eszközökhöz próbált folyamodni, hogy munkára bírja a telepeseket. Egyik tanyáról a másikra küldte embereit, akik most már az erőszak helyett szép szóval és különféle ígéretekkel próbálkoztak. Az eddigi fizetés tízszeresével kínáltak munkaszerződést annak, aki legalább egy évet hajlandó aláírni. Lakást biztosítanak, és engedélyezik sertés és baromfi tartását. A szerződés aláírásának napján egy süldőt és hat tyúkot kap az aláíró minden ellenszolgáltatás nélkül. Jelentkező még így sem akadt, egy-két eset kivételével, akik csak azért jelentkeztek, mert rá voltak kényszerülve. Ezeknek nem volt senkijük, nem tudtak volna hova menni, és így próbálták átmenetileg megoldani teljesen bizonytalan jövőjüket. Endréék tanyájáról ketten a gépállomáshoz, ketten a tehenészethez szerződtek. A mezei munkára nem akadt jelentkező, kivéve az öreg Marótit, aki hajlandó volt aláírni az egyéves szerződést, amennyiben megkapta az ígért süldőt és a tyúkokat. Lakást is kapott a gazdaságtól, a központi tanyán helyezték el öt gyermekével egy egyszobás lakásban, ahol korábban egy brigádvezető lakott.

Egy reggel Endre a tehenészet felé menet áthaladt a központi tanya udvarán, amikor megpillantotta Marótit, aki egy késsel a kezében magyarázott valamit legidősebb fiának.

- Jó reggelt, Maróti! - köszönt rá Endre. - Hova, hova azzal a késsel?

- Jó reggelt, Endre elvtárs úr! - válaszolt az öreg, aki a tizenhárom hónap alatt sem tudott leszokni az elvtársi megszólításról. - Megyek, elintézem az egyik tyúkot. Ma ebédre tyúkhúslevest akarok enni, érkezik a feleségem.

- Jön a felesége? Itt akarnak maradni végleg?

- Eszem ágában sincsen, de egyelőre nem volt más megoldás. A szegedi lakásunkat, miután kiraboltak, elvették. A feleségem, aki Pákozdi doktor jóvoltából mind a mai napig a klinika konyháján segédkezett, megunta az egyedüllétet.

- Nem lesz sok még egy évet itt maradni?

- Ha megunom, továbbállok - válaszolta ravasz mosollyal Maróti -, most már nem áll rendőr a hátam mögött.

- És a szerződés?

- Erről egyelőre ne beszéljünk, inkább jöjjön, nézze meg a lakásunkat!

- Honnan ez a sok minden? - lepődött meg Endre, amikor belépett a szobába. - Kitől kapta?

- Azoktól, akik már elmentek. Most már csak az a gondom, hogy hogy fogom ezt mind hazavinni, ha itt hagyom ezt a díszes társaságot.

Endre mosolyogva lépett ki az öreg új otthonából. Meg volt győződve róla, hogy megint valami huncutságon töri a fejét. Tudta, hogy még a tél beállta előtt ott fog hagyni csapot-papot.

Tíz perc múlva már a tehenészetben volt, egy ismerősénél, aki a tegnapi nap folyamán kapta meg az elbocsátó határozatot.

Kondorossy Árpád, volt tüzérségi főhadnagy, aki a tehenészet mellett újonnan felépített kis viskók egyikében lakott, sugárzó arccal nyújtotta át Endrének a Hajdú-Bihar megyei rendőrkapitányság határozatát.

- Ezt is megértük! Olvasd el, kérlek!

- Endre mosolyogva vette át a darab papírost és hangosan olvasni kezdte. A géppel kitöltött határozat űrlapja a budapesti Vörös Csillag Nyomdában készült és a 79185-ös nyomdai számot viselte.

"Hajdú-Bihar Megyei Rendőrkapitányság.

Szám: 9450/1953.

Határozat. Kondorossy Árpád (Szeged, 1909. Pálfy Klára) ebesi lakos és a vele egy háztartásban élő... kényszerlakhelyhez kötöttségét megszüntetem.

Értesítem, hogy az összes állampolgárokra kötelező jogszabályok figyelembevételével választhatják meg letelepedési helyüket.

Ebes, 1953. augusztus 29.

A kiadmány hiteléül: a rendőrkapitányság vezetője."

- Hazamegyünk, de nem mindnyájan. Akiket kivittek a temetőbe, örökre itt maradnak. Itt maradnak az Alföld kietlen rónáin örök tanúságul az eljövendő generációk számára, óva intve őket az erőszaktól, önkényeskedéstől, hazaárulástól, melynek áldozatául estek, melynek gonosz mechanizmusa az ő életüket is kioltotta.

- Nem fogjuk elfelejteni őket, akiket a zsarnokság elnémított.

Endre még mondani akart valamit, amikor hirtelen szirénazúgás szakította félbe szavait. Először hallottak ilyet, amióta idekerültek.

- Mentőautó - jegyezte meg Kondorossy.

- Nem telepesért jött, megnyugodhatsz - veregette meg a vállát Endre -, ha az elmúlt tizennégy hónapban egyszer sem hívtak hozzánk mentőt, most már nem kezdik el. Hanem azt áruld el, mit viszel emlékbe magaddal?

Kondorossy hirtelen mozdulattal lerántotta a bal válláról az ingét, és odamutatta forradásos hátát Endrének.

- Ezt viszem! Ezzel fizettek a munkámért! Ezt visszük emlékbe Borsi törzsőrmestertől legalább kétszázan. Tudom, hogy vannak, akik nagyobb árat fizettek, ezek közé tartozol te is, Bandi, de hidd el, nem fogjuk elfelejteni.

Miután a két férfi elbúcsúzott egymástól, Endre útban visszafelé átment a "Kastély" udvarán, ahonnan megpillantotta a sátrak előtt álló mentőautót és az azt körülálló kisebb tömeget. Utat tört magának egészen a sátorig, amelyből éppen akkor lépett ki az orvos, és egy férfihez fordulva annyit mondott, hogy nagyon sajnálja, de már későn érkezett, szívroham. Endre, aki nagyon jól ismerte az embert, odalépett hozzá, és kérdő szemekkel könnyes arcába nézett.

- Mi történt, Géza?

- Sarolta... meghalt. Amikor megtudta, hogy kiszabadulunk, a megrázkódtatástól idegösszeomlást kapott, két napig hol sírt, hol nevetett, és ma... Ez lett a vége. Pedig ha valaki várta a szabadulásunk pillanatát, az ő volt. Egyetlenegy este nem múlt el úgy, hogy ne mondta volna: "talán holnap". Ő ma a második, az őrsön szintén meghalt egy idősebb férfi, ő is szívrohamban. Ki tudja, még hányunk halálát okozza a szabadulás öröme.

Késő délután volt, amikor Endre Péterrel és Marikával elindult a falu felé. A tábort ugyan nem volt szabad engedély nélkül elhagyni, de ezzel most már nem törődött. El akart búcsúzni Jolántól, akinek még a sírja helyét sem tudta pontosan, mert hóhérai nem engedélyezték a temetőbe járást.

Nem messze Ebes szélétől feküdt a falu temetője, tőle vagy kétszáz méterre a telepeseké. Az egyik ápolt, gondozott, a másikban méteres gaz. Amikor elérték a falu temetőjét, a nap már megközelítette a horizontot, utolsó sugarai bíborvörösbe vonták a tájat.

- Itt vagyunk? - kérdezte a kisfiú.

- Még nem, Péter.

- Van másik temető is?

- Igen, fiam. Az ott. Látod?

- Az is temető? Miért temettétek anyut ilyen csúnya temetőbe?

- Nem mi akartuk, fiam.

A besüppedt, gazos sírok közé érve hamarosan megpillantották Jolán sírját, amelyen kereszt helyett egy karóra erősített tábla jelezte nevét, korát és halálozásának idejét.

- Ez a mienk?

- Igen - felelte Endre, és megtörölte a homlokát. - Ez anyu sírja. Hosszú ideig álldogáltak ott szótlanul, aztán nekiálltak rendbe hozni a sírt. Mivel szerszámuk nem volt, kezükkel hantolták fel, tenyerükkel lapogatták el az oldalát, aztán a gyerekek virágot szedtek, és feldíszítették a kis halmot.

Holnapra két sírdombbal több lesz - gondolta Endre. - Két telepessel többen maradnak itt örökre, hogy pár év múlva gondozatlan sírjaikat az eső és a szél belesimítsa a pusztába.

Endre borzasztóan fáradtnak érezte magát, amikor megérkeztek a tanyára. Legszívesebben mindjárt lefeküdt volna, ha nem találkozik Enikővel, aki anyjával együtt éppen akkor érkezett vissza az őrsről. Így aztán vacsora után, mint az utóbbi időben minden nap, megint együtt voltak, a ház mellett álló nyárfa tövében ültek, és halkan beszélgettek. Endre megmondta, hogy egyelőre el kell válniuk, de ha a sors úgy hozza, találkozni fognak, és ha szerelmük még akkor is tartani fog, egymáséi lesznek. Tudták, hogy a szabadulás már csak napok kérdése, azt is tudták, hogy a válás nem lesz könnyű, ezért még jobban ragaszkodtak egymáshoz. Endre úgy érezte, hogy Enikőben megtalálta azt, amit elvesztett, gyengéd szeretete, ragaszkodó természete ha nem is mindenben, de sokban pótolta Jolánt. Enikő a köztük lévő korkülönbség ellenére a magáénak érezte Endrét.

- Nemsokára megint vége egy napnak, egyre közelebb van a válás pillanata - suttogta Enikő két csók között.

- Ne gondolj most erre! Elég bajt hoz úgyis a holnap, rab helyett földönfutó lesz a saját hazájában ez az ezerkétszáz ember. Hagyd a holnapot, és csak a mára figyelj!

 

XXX.

Négy hét telt el azóta, hogy az első telepesek elhagyták a tábort. Szeptember huszadika volt.

Endre reggel hétig aludt, amikor felébredt, észrevette, hogy egyedül van. Elérkezett az ő napja is, és ha esetleg még ma nem is, holnap már biztosan elhagyhatja Ebest. Harminc társával együtt ma fogja megkapni az elbocsátó határozatot.

Nyolc előtt pár perccel fent volt az őrs előtt, és a többiekkel együtt várta, hogy szólítsák.

Egy hónap leforgása alatt ezren távoztak Ebesről. Egyesek visszamentek Szegedre, sokan Budapesten próbálkoztak, de nagyon sokan kisebb vidéki városokat választottak, hogy némileg elkerüljék a hatóságok további zaklatásait, illetve mert vidéki rokonaik csak így tudták segíteni őket.

Negyedkilenc felé megérkezett Debrecenből a bizottság. Egy hadnagy és három altiszt szállt ki a gépkocsiból, és egyenesen bementek a törzsőrmester irodájába. Futó pillantást vetettek csak a telepesekre, akik kisebb-nagyobb csomagokkal álltak ott, jelezvén, hogy a határozat átvétele után nyomban az állomásra akarnak menni.

Tíz óra lehetett, amikor az ügyeletes rendőr Endre nevét kiabálta.

A szűk irodában a hadnagyon kívül még hat rendőr tartózkodott, négyen ültek és írtak, ketten álltak. A tiszt kezében egy lista volt, íróasztala meg tele aktákkal.

- Hogy hívják?

- Takács Endre.

- Született?

- Ezerkilencszázhúszban; Szegeden. Anyám Zsilinszky Jolán, apám Takács Károly.

- Egyedül van?

- Két gyermekem van. Feleségem itt halt meg a táborban.

- Hova távozik?

- Szegedre.

- Útiköltsége van?

- Nincsen.

- Eddig még egyetlenegy sem mondta, hogy van pénze - jegyezte meg gúnyosan a hadnagy a többi rendőrhöz fordulva.

- Örültünk, hogy nem haltunk éhen. Honnan lenne pénzem?

- Írja alá ezt az ívet, itt van a háromszáz forintja - dobta a pénzt az asztalra a hadnagy. - Száz forintot kapnak fejenként az útiköltségre. Itt van a határozat is, ne felejtsen el jelentkezni a rendőrségen, ha megérkezett a letelepedési helyére.

- És a többi papírjaim? Igazolványom, munkakönyvem, bizonyítványaim, születési és házassági anyakönyvi kivonatom? Gyermekeim és feleségem papírjai? Ezeket mind elvették! Nem kapom vissza?

- Erről én nem tudok semmit, ha megjön a törzsőrmester, kérje tőle.

- Az útlevelemről sem tud semmit? Azt jóval később vette el a törzsőrmester.

- Maga az, aki megszökött a táborból?

- Igen.

- Várjon egy pillanatra! - szólt a hadnagy, és kiment.

- Keressék meg a törzsőrmestert! - kiabált ki az udvarra. - Ma még nem láttam. Hol van? Küldjék ide!

Amikor visszajött, levette a sapkáját, és a tarkóját vakarva idegesen járkálni kezdett.

- Mikor távozott a törzsőrmester?

- Reggel hétkor még láttam, nem mondott semmit - szólt a tizedes.

- Sajnálom, Takács, de így csak annyit mondhatok, hogy az egészről nem tudok semmit, részemről a papírokat kiadtam, ha ezen felül még kell valami, forduljon a Borsi törzsőrmesterhez.

- Szóval a hivatalos álláspont az, hogy ő a felelős mindenért?

- Ne vitatkozzon velem, hanem fogja a pénzét, és hagyja el az irodát!

Ahogy Endre kilépett az ajtón, Enikőékkel találta magát szemben.

- Megkaptad? - kérdezte a lány.

- Igen, minden rendben. Még kaptam háromszáz forintot is útiköltségre.

- Mikor utaztok?

- Ha lehet még ma. Minél gyorsabban el innen.

- Ceglédig együtt utazunk, mi ugyanis Pestre megyünk.

- Majd még megbeszéljük, most menjetek, mert vár a hadnagy.

Endre boldogan távozott az őrsről. Tizenöt hónapot kellett erre a pillanatra várnia, tizenöt hónapot volt fogoly bírói végzés nélkül. Otthonát kirabolták, feleségét a halálba hajszolták, tönkretették a családját, és most mégis boldog volt, mert a bejelentett életfogytiglani kényszermunkából csak tizenöt hónap lett.

A tanyán gyermekei várták, vidáman mesélték, hogy bent jártak a faluban.

- Mit kerestetek ott?

- Az iskolában voltunk a tanító nénivel, kaptunk bizonyítványt.

Endre kezébe vette a papírokat, melyek legnagyobb meglepetésére szabályszerűen kiállított iskolai bizonyítványok voltak.

- Nem értem - dünnyögte.

- Mit nem értesz?

- Hogy mit nem? Azt, hogy ti sosem jártatok ebbe az iskolába, hogy kaphattok hát bizonyítványt?

- Az iskola tanító bácsija megkérdezte, hogy Szegeden hányadik osztályba jártam, ehhez hozzátett még egy évet, és kiállította a bizonyítványt. Tehát ezeket ők hamisították hivatalosan, arról mi nem tehetünk, hogy nem engedtek minket iskolába járni. Mindegyikünk kapott bizonyítványt, még a Maróti is, pedig ő Szegeden megbukott, de most azt hazudta, hogy befejezte az ötödiket.

Hát persze, így akarják eltussolni azt, hogy a gyerekeinknek egy teljes tanév kiesett az életéből - gondolta Endre.

Három óra lehetett, amikor a gyerekekkel elhagyta a tanyát, és megállt egy pillanatra a nagy nyárfa árnyékában.

Koldusabb lettem a koldusnál - gondolta magában. - Mindenemtől megfosztottak, elvették otthonomat, feleségemet, erőmet, szabadságomat, és most háromszáz forinttal kidobtak az utcára. Hova menjek? Kihez menjek? Ki lesz hajlandó segíteni rajtam, amikor az országban kilencmillió elnyomott él? Egyetlenegy öltözet ruhám cafatokban, a lábujjaim kilógnak a cipőmből, piszkos vagyok és fáradt. Most még süt a nap, éhes sem vagyok, nemrég ebédeltem, de mi lesz, ha ránk borul az éj, hova fogom lefektetni a gyerekeket? Mit adok nekik enni, ha éhesek lesznek?

A vasútállomás bejáratánál két géppisztolyos rendőrbe ütköztek, akik igazoltatták, majd bekísérték őket a váróterembe, ahol már legalább huszonöt telepes ült.

- Hol voltál ilyen sokáig, Bandi? - kérdezte Enikő. - Hallottad, hogy nem utazhatunk el?

- Mi az, hogy nem utazhatunk el? Valami baj van?

Még mielőtt Enikő válaszolhatott volna, egy rendőr lépett be, és kitessékelte az egész társaságot a peronra.

- Azonnal hagyják el az állomás területét! Ma nem utazhatnak el! - kiabálta.

- Mi történt?

- Senki nem tud semmit.

- Menjenek már? Süketek? - ordított rájuk a rendőr.

Közben újabb rendőrök érkeztek az állomásra, és a legdurvább hangnemben visszazavarták őket a gazdaságba. Legtöbben az őrsre indultak, hogy megtudják, mi történt, mert egyesek úgy vélték, a legutóbbi napokban történt lopások miatt indult nyomozás, és ez hátráltatja az elutazásukat.

Endre is az őrsre ment, ahol legalább ötven telepes sugdosott izgatottan. A rendőrök idegesen járkáltak fel-alá, úgy viselkedtek, mint a hangyák egy megzavart bolyban.

Délután öt órára részben megoldódott a rejtély, amikor egy fekete hullaszállító kocsi gördült be az őrs udvarára. A telepesek kíváncsian sereglettek oda, várták a folytatást. Abban biztosak voltak, hogy nem közülük halt meg valaki, mert sajnos túl jól ismerték azt a rozoga szekeret, amely társaikat vitte ki a temetőbe. Kíváncsiságuk azonban nem elégült ki, mert a hadnagy parancsára mindannyiuknak el kellett hagyniuk az udvart.

Endre pár ismerősével az egyik épületbe húzódott be, ahonnan tökéletesen megfigyelhetett mindent. Látta, hogy két rendőr kiemeli a kocsiból a hordágyat, és besiet vele az őrsre.

- Úgy látszik, valamelyik rendőr halt meg - jegyezte meg.

- És ha mégis telepes lesz? Talán még valaki nem bírta elviselni az örömöt.

- Lehetetlen. Miért ürítették volna ki az udvart? És egy telepest különben sem szállítanának ilyen elegánsan.

Közben az épület ajtaja kicsapódott, és megjelentek a hordágyvivők. A hulla egy pokróccal le volt takarva, csak a lába lógott ki.

- Ez bizony nem telepes, csizma van a lábán! - jegyezte meg valaki gúnyosan, némi kárörömmel.

A hordágyat betolták a kocsiba, a motor felbőgött, és az autót elnyelte egy porfelhő.

Most már biztosak voltak abban, hogy emiatt nem utazhattak el. A halott rendőr valószínűleg gyanús körülmények között távozott az élők sorából. Erre utalt az is, hogy a tábort valóságos rendőrgyűrű vette körül, és mindenütt géppisztolyosok járkáltak.

Endréék visszamentek a tanyára, amiről azt hitték, hogy már örökre elhagyták. Az elutazás letiltása Fogarasinét viselte meg a legjobban. Enikő egy percre sem hagyta magára az édesanyját, akit annyira elfogott a sírógörcs, hogy néha valósággal őrjöngött.

Vacsora után Endre kiment az udvarra. Úgy érezte, szüksége van a magányra, a csillagokra, az enyhe, szénaillatú őszi levegőre. Bár biztos volt abban, hogy a történtek nem járhatnak komolyabb következményekkel rájuk nézve, mégis egy pillanatra arra gondolt, mi lesz, ha leállítják a tábor felszámolását, és itt tartják őket.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki közeledik a sötétben. A zaj irányába nézve egy lovast pillantott meg.

- Ki az?

- Én vagyok, a tanya volt tulajdonosa.

- Hova ilyen későn?

- A faluba tartok, de nem akartam magukat elkerülni, úgy gondoltam, illene elköszönni. Nem hibásak maguk, én nem is haragudtam. Később a feleségem is megnyugodott, jött volna ő is, de nagyon szégyelli magát. Azt üzente velem, hogy segítse meg magukat az Isten, és bocsássanak meg neki a történtekért.

- Nincsen semmi baj, szó sem lehet haragról.

- Szóval mennek. Látja, kérem, így van ez. A gonoszt előbb-utóbb utoléri a sorsa, az Isten keze ránehezül a zsarnokra, akinek olyan rövid az uralma, mint a hullócsillag fénye.

- Kiről beszél?

- A Borsi törzsőrmesterről. A délután vitték el, hozzáillő szép fekete kocsiban. Nem hallotta mi történt vele? Felakasztotta magát, és mire rátaláltak, már hideg volt.

- Ez igaz?

- Olyan igaz, kérem, mint hogy itt vagyok. Júdás sorsára került, így jár, aki pénzt fogad el embervérért. Huszonhárom éves volt, de ezalatt annyi bűnt követett el, ami másnak három életre nem elég. De már a pokolban van a kommunista lelke.

- Köszönöm, hogy meglátogatott - mondta Endre, és kezet szorított a paraszttal.

- Isten áldja meg magukat! - mondta az, és oldalba bökte a lovát. Endre mosolyogva lépett be a szobába, ahol egyetlen szál gyertya szolgáltatta a világosságot. A lakók közül négyen már lefeküdtek, Fogarasiné azonban még mindig Enikő karjaiban sírdogált.

- Meghalt a Borsi törzsőrmester - mondta Endre halkan, szándékosan közömbös hangon, és odament az asztalhoz, hogy vizet töltsön magának.

- Mit beszél maga? - riadt fel Fogarasiné, és kivonta magát lánya karjaiból. - Mi van a törzsőrmesterrel?

- Meghalt! - felelte Endre határozottan. - Felkötötte magát. Őt vitték el délután a kocsival.

- Ez igaz?

- A volt tanyatulajdonos mondta az imént. Itt ment el a falu felé. Most már biztos lehet benne, hogy hazamegyünk.

Fogarasiné örömében újra sírva fakadt, majd felállt, Endréhez lépett, és megcsókolta.

- Hála Istennek, édes gyermekem! - suttogta.

Endre az asszony válla fölül Enikőre pillantott, és a két fiatal boldogan összemosolygott.

 

XXXI.

Vigasztalanul esett az eső, amikor a vonat kigördült az ebesi állomásról. Endre az ablak mellett ült, és a párás üvegen át a távolba nézett. Szomorú pillantása átszállt a falu háztetői felett, át az akácfasoron, át a pusztán valakihez, akit nagyon szeretett valaha, és aki nélkül el sem tudta volna képzelni az életét, és akitől most búcsúzott el véglegesen. Soha olyan nehezére nem esett a szabadság, mint ezekben a pillanatokban, amikor körülötte mindenki örült és reménykedett. Soha nem hitte volna, hogy a szabadságnak is lehet súlya, hogy az is tud fájni.

Nagyon sokáig nem is szólt senkihez. Már a megyehatárt is átlépték, amikor Enikő törte meg a csendet.

- Meddig hallgatsz még, Bandi?

- Kihez mentek Pestre? - kérdezett vissza Endre.

- A nagybátyámhoz. Apám is nála van hónapok óta. Szép nagy lakásuk van, amiben csak ketten vannak, azaz apuval már hárman, elférünk, nem leszünk terhükre.

- Ferit kihagyod? - kérdezte Fogarasiné.

- Feri az idén diplomázott, kész mérnök, nem hiszem, hogy Károly bácsiéknál marad. Oda megy lakni, ahol állást kap.

- Úgy beszélsz róla, mintha nem lenne a vőlegényjelölted.

Enikő a vőlegény szó hallatára elpirult, lesütötte a szemeit, és nem szólt senkihez. Fogarasiné észrevette, hogy a lánya nem szívesen beszél Feriről, és egy kissé bosszankodva Endréhez fordult:

- Sok bajom van vele. Nem elég komoly.

- Nem úgy ismerem. De ha mégis így lenne, majd a férje mellett meg fog komolyodni.

- Ez a Feri egy jóravaló, komoly, intelligens és tanult fiatalember. Öt éve lakik a sógoroméknál. A szülei vidéken laknak, az apja vasúti főellenőr, saját házuk van, jól és szépen élnek. A fiú idén diplomázott, lehet, hogy már állásban van. Mi bajod lehetne mellette? - fordult utolsó mondatával lányához.

- Hagyjuk ezt a témát, anyukám, tudod nagyon jól, hogy nekem a Feri soha nem tetszett.

Endre úgy érezte, hibát követett el, amikor beleszólt a vitába, ezért igyekezett a beszélgetést más irányba terelni.

Enikő nem szólt többet egy szót sem, dacos tekintetét az ablakra szegezte, és félreérthetetlenül kimutatta, hogy Endrére is neheztel. A férfi megpróbálta elfogni a lány tekintetét, de az szándékosan nem nézett feléje.

Az idő múlt, kint lassan besötétedett, és egyszer csak a kalauz bejelentette Cegléd közeledtét. Endre felállt, és kiment a peronra. Fájt neki Enikő hallgatása, tudta, hogy hamarosan elválnak, és ki tudja, találkoznak-e még valaha? Ha még szeret, utánam fog jönni - gondolta -, nem hagy itt búcsú nélkül. Rágyújtott, de még félig sem szívta el a cigarettát, amikor megjelent Enikő.

- Vártalak.

- Azért jöttem. - felelte a lány, és megtörölte könnyes szemeit. - De nem is tudom, most mit mondjak. Nem haragszom rád, Bandi, nem is haragudtam, csak nagyon fáj, hogy el kell válnunk. Ezért hallgattam, de ezt talán te nem is érted. Befelé sírni és kifelé mosolyogni egyszerre nem lehet, én legalábbis nem tudok.

- Köszönök, Enikő, mindent, amit tőled kaptam. Nem is tudom, hogy lehet megköszönni. Csók, simogatás, ölelés? Ez nem elég. Ígérjek valamit? Az én helyzetemben? És mit? Amit ebben a pillanatban érzek, az inkább szeretet, mint szerelem. De nagyon szeretlek.

- Ugyanígy érzek én is - felelte a lány, és fejét Endre mellére hajtotta. Endre átölelte és lassan simogatta a haját. Enikő halkan sírni kezdett.

- Fogunk-e még találkozni az életben? - kérdezte elcsukló hangon.

- Ha a sors egymásnak szánt minket, akkor igen.

Amikor a vonat befutott Ceglédre, Endre a két gyerekkel leszállt. Enikő kihajolt az ablakon, de szólni már nem tudott, csak nézték egymást némán, amíg a vonat ki nem futott az állomásról.

A kis család felszállt a szegedi vonatra, ami hamarosan elindult. Endre gondolataiba merülve, lehunyt szemmel ült, amikor valaki megszólította:

- Jó estét, Takács úr! Szegedre?

- Maróti! Hát maga hogy került ide?

- Mondtam magának, hogy hamarosan találkozunk!

- Nem értem. Otthagyta a gazdaságot?

- Ahogy mondja! - vigyorgott Maróti. - A süldőt és a hat tyúkot megettük, a szerződést összetéptem, és a családdal kereket oldottam. Üthetik bottal a nyomomat.

- Hogy összetépte a szerződést, az nem jelenti azt, hogy az abban foglaltak érvényüket vesztették.

- Azt én tudom, de van itt egy később keltezett írás, amiben az áll, hogy szabadon választhatom meg a letelepedési helyemet. Amikor a szerződést aláírtam, még nem voltam szabad.

- Ebből baj lesz, Maróti.

- Nagyobb baj nem érhet, esetleg visszakényszerítenek. A lakásból nem hoztam el semmit, sőt még a kulcsokat is otthagytam.

- Hát én kívánom, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy elgondolta.

- Megkínálhatom egy kis pálinkával?

- Köszönöm.

- Valódi kisüsti, a feleségem hozta.

A vonat már régen elhagyta Félegyházát, amikor elbúcsúztak egymástól. Maróti az üres üveget zsebre tette, és visszament a családjához.

A távolban feltűnt a fényben úszó Szeged. Mennyire más volt, amikor elvittek - gondolta Endre. - Akkor sötétbe burkolták, hogy tettüket leplezzék, most már nem érdeklünk senkit. Egyébként nyilván nem változott semmi. Csak mi lettünk kevesebben.

 

XXXII.

Gyönyörű, napsütéses, október végi délután volt, amikor Endre átsétált Újszegedre. Nagyon szerette a városnak ezt a részét, különösképpen a romantikus ligetet, ahol sok órát töltött együtt Jolánnal. Most azonban minden kissé idegenül hatott, mintha megváltoztak volna a fák, a bokrok, az utak, a padok. Pedig minden ugyanolyan maradt, csak ő nem találta meg, amit keresett.

Végigsétált a platánsoron, és leült egy padra. Gondolatban újra végigszaladt az életén, eszébe jutott a nap, amikor elvitték őket, Jolán halála, Enikő, Borsi, sok minden. Nem talált azonban magyarázatot arra, miért hurcolták el őket. Büntetve nem volt, hivatalában szerették, családi élete példás volt, apja szolgálta a Tanácsköztársaságot, és bár ő nem volt párttag, soha nem bírálta a rendszert. Mindig is gyűlölte azonban az erőszakot, gyűlölte mindazokat, akik sárba tiporták a lelkiismereti szabadságot, akik egyéni érdekből, egy nagyobb darab kenyérért nem riadtak vissza a hazaárulástól sem.

Mikor elindult visszafelé, a liget széléhez érve megpillantotta a kis kápolnát. A nyitott ajtón énekszó szűrődött ki.

Bemenjek? Ne menjek? - töprengett magában. - Több, mint húsz éve nem voltam templomban, talán nem is tudnék már viselkedni. Nem megyek be - határozta el magát, és lassan megindult a híd irányába. Hirtelen azonban megállt, visszafordult, és gyors léptekkel megindult a kápolna felé. Bemegyek - gondolta. - Bemegyek, és megpróbálok énekelni.

Amikor belépett, a pap már beszélt. Meghúzódott a hátsó padsorok mögött, és megpróbált figyelni, gondolatai azonban minduntalan elkalandoztak, kereste sorsára a magyarázatot.

Hirtelen azonban összerezzent, egy mondat mintha felelet lett volna a napok óta benne csengő kérdésre.

"Megbüntetem az atyák vétkét a fiakban". Lehet, hogy ez a válasz? Az előző nemzedékek bűnei? Most fizetünk Kun Béla vörös Magyarországáért, és Szálasi nyilas Magyarországáért? Minden nép, bármilyen kicsiny is, felelős a sorsáért?

Endre érezte ugyan, hogy tökéletes magyarázatot nem kapott, de azt is tudta, hogy meglelte az ösvényt, amelyen egyszer eljuthat a válaszig.

 

XXXIII.

Budapest utcáin folyt a harc a beözönlő szovjet csapatok és a felkelők között. Az utcákon és a tereken tizen- és huszonéves lányok és fiúk, a "szent suhancok", kézifegyverekkel és benzinespalackokkal szálltak szembe a Wehrmachtot is legyőző szovjet páncélosokkal. A hazaárulók egy része elmenekült a fővárosból, a nemrég még oly nagyhangú apparátcsikok bujkáltak, vagy az oroszokhoz szöktek, hogy majd azok vállán térhessenek vissza a hatalomba vérbefojtani a forradalmat és évtizedekre szellemi sötétségbe borítani az országot. A volt diktátor szobra a földön hevert, a népharag ledöntötte és szétzúzta, hogy még az emlékét is eltörölje.

Enikő férjével és kétéves kisfiával orvoshoz menve elérte az Erzsébet körutat. A gyerek könnyebben megsérült, és nem hagyhatták ellátás nélkül. Az utcák életveszélyesek voltak, mégis menni kellett. Nagyon nehezen jutottak csak előre, egyik kapualjtól a másikig összegörnyedve futottak. A kisfiút az apja, Feri vitte, Enikőnél meg egy kosárban az aznapi élelem volt.

A fegyverzaj néhány percnyi szünetében a család a járdán futott, amikor Enikő egyszer csak hirtelen megállt, ijedten sikoltott egyet, és tekintetét egy földön fekvő emberre szegezte.

- Mi történt? - kérdezte a férje.

- Ő az! Istenem, Istenem! Ő az! Bandi! - kiabálta zokogva Enikő. Gyere, Feri! Gyere, gyere! Talán még segíthetünk!

Endre ott feküdt a járda szélén, szájából és füléből vér szivárgott, homloka hideg volt és verítékes, bal lábáról hiányzott a cipője, ruhája cafatokban lógott rajta.

- Bandi! Bandi! Én vagyok az, Enikő! - kiabálta az asszony, ahogy mellétérdelt.

- Enikő... Te vagy az? - kérdezte nehezen forgó nyelvvel a férfi, és megpróbált ránézni.

- Beviszünk a kapu alá.

- Köszönöm... Köszönöm, ne fáradjatok. Már késő. Örülök, hogy még egyszer láthattalak.

- Ne hagyd el magad, Bandi! Hallod?

- Bocsáss meg... Bocsáss meg, hogy nem válaszoltam a leveleidre. Várt rám egy feladat, azt kellett először... Most meghalok... de apám hibáját jóvátettem. És téged is láthattalak...

Enikő ráborult a haldoklóra, és hangosan zokogott. Endre lehunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt a cseréppel, vakolattal és üvegtörmelékkel borított járdán. Arca, amelyet legalább egyhetes szakáll borított, eltorzult a fájdalomtól. Enikő egy zsebkendővel megpróbálta róla letörölni a vért.

A következő pillanatban újra felkelepeltek a gépfegyverek. Feri a gyerekkel beugrott egy kapualjba, Enikő, nem tehetvén mást, Endre mellé hasalt a földre.

- Bandi! Bandi! Mondjál valamit!

- Menekülj, Enikő! Esztelenség, amit csinálsz. Férjed van, és gyereked.

- Miért hagytál el? Hol voltál? Miért nem kerestél? Talán minden másképp történt volna.

- Késő már erről beszélni:

- Istenem! Istenem! Bárcsak segíthetnék rajtad!

- Meg ne mozdulj, mert a mozgásra lőnek! Ha elmentek a tankok, menekülj, rajtam már úgysem segíthetsz.

- Nem hagyhatlak egyedül!

- Velem már ne törődj! Gyermeked van, arra gondolj!

- Fiam van, Bandi, fiam. Endrének hívjuk.

Endre megpróbált mosolyogni, és a szemei megteltek könnyel.

- Most mehetsz - suttogta, ahogy eldübörgött mellettük két tank.

- Nem hagyhatlak itt a járda szélén!

Endre nem válaszolt többet.

Enikő még egyszer ráborult, megcsókolta, majd felugrott, és zokogva futni kezdett a kapu felé. Mikor odaért, Feri is kilépett.

- Most mehetünk! Gyorsan, gyorsan!

- És vele mi lesz?

- Él?

- Elvesztette az eszméletét, de az is lehet, hogy meghalt.

Az Andrássy útról újabb tankok fordultak be a körútra, és a fegyverropogás felerősödött. Enikőék a falhoz lapulva igyekeztek fedezékbe jutni. Enikő sírva még egyszer visszapillantott Endrére, de a férfi mozdulatlanul, lehunyt szemekkel feküdt.

A harckocsik dübörögve szántották fel a magyar főváros utcáit, egy-egy puskalövésre gránáttűzzel válaszoltak. Emeletek szakadtak le, házak omlottak össze, villamossínek göngyölődtek fel papírszalag gyanánt, és folyt, csak folyt a vér. Újabb és újabb fiatal testek hullottak az aszfaltra, a halálban békésen feküdt egymás mellett az agyonlőtt magyar kamasz és a szénné égett orosz katona.

Aztán a harcok véget értek, a sebesülteket összeszedték, a halottakat eltemették.

Nemsokára kinyitottak a boltok, és újra megjelentek a villamosok.

 

XXXIV.

Tíz év telt azóta, hogy Budapest utcáin elhallgattak a fegyverek, tízszer zöldült ki a fű azok sírján, akik életüket adták egy emberibb világért. Tíz éve éltek százezrek a határokon túl, szerte a világban, várva, hogy eljön egyszer a nap, amikor szabad hazába térhetnek vissza.

Ezerkilencszázhatvanhat november elseje, mindenszentek ünnepe volt. Enikő ezen a napon is, akárcsak az előző években, egy hatalmas csokor krizantémmal érkezett haza. A csokrot egy vázába rakta, délután akarta kivinni a temetőbe. Alighogy letette a vázát, megcsörrent a telefon.

- Halló! Itt Temesiné.

- Én vagyok, Feri.

- Te vagy, Ferikém? Mi újság?

- Délutánra megígértem Géza bácsiéknak, hogy meglátogatjuk őket. Mit szólsz hozzá?

- Drága Ferikém, elfelejtetted, hogy ma foglalt vagyok? Nagyon jól tudod, hogy ezen a napon mindig a temetőbe megyek.

- Bocsáss meg, édesem, valóban elfelejtettem.

- Egyszer egy évben ilyenkor szeretnék egyedül maradni. Ugye nem haragszol?

- Dehogyis. Ma valamivel korábban megyek haza, semmi kedvem nincs itt maradni az üzemben. Hány órára leszel otthon?

- Ha korán hazajössz, még itthon találsz. Háromnál előbb nem megyek el.

- Igyekezni fogok.

- Várlak.

Feri, aki időközben már főmérnök lett, nagyon szerette feleségét. Tudta, hogy Enikő valamikor szerelmes volt Endrébe, de ez soha nem okozott közöttük problémát, annál is inkább, mert Endre már csak Enikő emlékeiben élt. Soha nem is vetette felesége szemére ezeket a temetői utakat. Ilyenkor inkább megpróbált később hazamenni, hogy ne feszélyezze az asszonyt, ma azonban kivételesen nem volt türelme a gyárban maradni.

Enikő még egyszer elrendezte a csokrot, aztán kinézett az ablakon. A villamosok tömve voltak, rengeteg ember vitt virágot vagy kisebb koszorút. Egyszer csak megszólalt a csengő. Enikő összerezzent.

- Ki az?

- Postás. Levelet hoztam.

- Miért nem dobta a ládába? - kérdezte Enikő, amikor ajtót nyitott.

- Ajánlott. Londonból.

- Londonból? Nincs nekünk ott senkink.

- Soha nem lehet tudni, kinek tetszik meg egy ilyen csinos fiatalasszony - mosolygott a postás.

- Ugyan! Hol írjam alá?

- Itt.

Enikő zavartan vette át az ő nevére szóló levelet. A bélyegzőn október huszonnegyedike állt. A feladó neve ismeretlen volt.

Férje íróasztalához ment, leült a karosszékbe, és óvatosan felbontotta a levelet. Szeme az aláírásra siklott: "Bandi". Enikő egy pillanatra elszédült, feje zúgni kezdett, a kezei reszkettek.

Ez lehetetlen - gondolta -, hiszen Bandi halott. Tíz éve, igen most tíz éve, hogy ott a járda szélén... vagy talán... nem, nem értem... Letette a levelet, mert a kezei annyira reszkettek, hogy nem bírta tartani, majd ráborult, és hangosan sírni kezdett. Amikor egy kissé megnyugodott, megtörölte a szemeit, és újra a felvette a lapot. Ez lehetetlen - gondolta újra, és olvasni kezdett.

"Kedves Enikő!

Bocsáss meg, hogy zavarlak, bocsáss meg mindenért, mindenért, amit önhibámon kívül esetleg rosszul csináltam. Amikor útjaink elváltak, gondolatban hosszú-hosszú ideig Veled maradtam, mert nagyon, de nagyon szerettelek. Rám azonban egy feladat várt, amit bár nem koronázott győzelem, mégis véghezvittem. Ez volt az oka annak, hogy később sem találkoztunk. Most sem kerestelek volna soraimmal, ha egy pesti ismerőstől nem tudom meg, hogy még tíz év után is gondolsz rám, és virágot viszel az ismeretlen helyen nyugvók közös emlékhelyéhez.

Azon a bizonyos napon, amikor rám találtál a járda szélén, eszméletlen állapotban bevittek a Péterfy Sándor utcai kórházba. Felgyógyulásom után kénytelen voltam elhagyni hazámat. Szomorú novemberi esőben, sírva léptem át a határt, éhesen, egy szál ruhában, pénz nélkül mentem az ismeretlenbe, nem kalandvágyból, hanem mert mennem kellett.

Bár tudtam a címedet, nem akartam írni. Az okot, gondolom, tudod, és azt hiszem, igazat adsz nekem. Feri szeret Téged, megérdemli, hogy hűséges maradj hozzá. Gyermeked van tőle. Kötelességemnek tartom azonban lebontani azt a kis gátat, ami esetleg ezek miatt a temetőlátogatások miatt fennállhat köztetek. Ezért írok most mégis.

Gyermekeimmel együtt nagyon, de nagyon boldog vagyok, és ezt kívánom Neked is, kedves-kedves Enikő. Ha egyszer még úgy alakul, hogy hazamehetek, felkereslek.

A könnyek felszáradtak, és a szívemben már béke van. Hazámtól távol élek, de soha nem fogom azt elfelejteni. Megpróbálnám szavakba önteni, hogy mit érzek, de Ti talán érzelgősnek tartanátok. Ezt csak egy másik emigráns értheti meg.

De akár hazajutok még valaha, akár nem, sem Hazámat, sem Téged soha nem felejtlek!

Bandi"

Enikő halkan sírni kezdett, most már inkább az örömtől, mint a bánattól. A levelet visszatette a borítékba, hátradőlt a karosszékben, és lehunyta szemét. Újra Endrével volt, virágot szedtek a mezőn, hallgatták a pacsirtákat, és újra ajkán érezte az első csókot.

Az idő múlt, de ő észre sem vette, csak ült lehunyt szemmel a karosszékben.

Az előszobában megszólalt a csengő. Enikő felkapta a levelet, és az ajtóhoz ment.

- Te vagy az, Ferikém? Hogyhogy ilyen korán? Még csak tizenegy óra van.

- Még megyek ám vissza, csak a tervrajzokért szaladtam haza, a holnapi debreceni út miatt be kell vinni az irodába.

- Miért nem telefonáltál, bevittem volna utánad.

- Kedves vagy. Szeretlek.

Feri az íróasztalához ment, és táskájába tette a rajzokat. Enikő, aki még mindig a kezében tartotta a levelet, most odalépett a vázához, és a papírt a csokorba dugta.

- Elmegyünk Géza bácsiékhoz? - kérdezte enyhén elpirulva.

- Hát nem mész a temetőbe? - csodálkozott a férje.

Enikő nem válaszolt, csak kiemelte a virágokat a vázából, odament a kályhához, kinyitotta a vasajtót, rámosolygott a csokorra és bedobta a lángok közé.

Feri odalépett a feleségéhez, megölelte, és forrón megcsókolta. - Boldog vagyok, Ferikém... nagyon boldog.

 


 

Akit a zsarnokság némított el,
avagy Magyarország Borsi törzsőrmesterek nélkül

Rendhagyó könyv a Jeszenszky Iváné, és ennek megfelelően rendhagyó lesz a kötet bevezetője is. Sok tekintetben.

Elsősorban azért, mert nem történész írta - egy fiatal, harmincéves bölcsész. Aki nem is létezett ezen a világon a magyarországi kitelepítésekkor. S, akinek felmenőit, rokonait, barátait nem hurcolták meg sem az Anschluss, sem a kitelepítések idején.

Személyes és nem személyes, autentikus és nem autentikus számára az élmény. Mint írtam, fiatal vagyok. Erdélyi származású. Gettóélményem nekem is van. Másmilyen. Könyvek hozzánk is eljutottak, tudtunk, olvashattunk a holocaustról. Arról igen. És az élmény kettős. Egyfelől, ha lehet, még jobban megrémültünk: minden megtörténhet velünk, de minket még nem vagoníroztak be, másfelől a félelem szülte biztos tudás őrködött fölöttünk: mindenfajta zsarnokságra kell tudni mondani egy szép telt kerek nemet. Nem! Tán azért érdekes, hogy ezt a bevezetőt nem egy szakember írta, és még csak nem is egyike a kitelepítettek áldozatainak. Egy külső szemlélő, egy fiatal, aki örül, hogy eljutott Ebesre, és aki örül, hogy nyomtatásban látja a Kitelepítettek című dokumentumregényt.

A könyvet Jeszenszky Iván írta, kitelepítésük krónikájából Magyarországon 1998 tavaszán dokumentumfilm készült, de ami ennél is sokkal fontosabb: a szerző hozzájárulásával templom épült Ebes főterén s a templomkertben egy emlékmű a sztálinista diktatúra áldozataira emlékezve...

Jeszenszky Iván családja portréjából, portréfilmjéből egy mozaik hiányzik, kiaknázatlan maradt, úgy érzem. Gyerekként veszítették el ugyanis fiatal édesanyjukat. Meghurcoltatásuk kálváriájának számomra legmegrázóbb mozzanata ez. De erről ő nem beszél. Vagy ha mégis, könyvében tényszerűen, érzelemmentesen ír erről a fejezetről. Nem egy fiú, egy gyerek jogos, életreszóló fájdalmával.

A hangsúly Jeszenszky Iván könyvében nem ezen van. Ő egy közösség nevében szól, nem saját sérelmeit kéri az egykori hóhérokon - akik közül néhányan ma is élnek - számon. Az ilyen jellegű emlékezések mellől, mögül hiányzik az olvasó tudatába beépült jogos, megszokott indulat.

A könyvben, a könyv sorai között hiába keresem, mert nincs, nem találok egyetlen fájdalmas kifakadást sem. Hiába faggatom a szerzőt Ebestől Budapestig a hosszú vonatúton, hiába kérem, mesélje el csak nekem, mi az, amit nem írt le, de valójában megtörtént velük, vele. Ő hárít. Eltolja magától a történetet, mondván, átlépett rajta az idő.

Az ebesiek hallatlan áldozatkészségéről beszél.

De akkor miért fontos számára az, hogy templomot építtet, emlékművet állíttat, dokumentumregényt ír, és harcol érte, hogy legyen egy nap, nemzeti ünnep, amikor a kitelepítettekre emlékezünk...

Volt egy tanárom az egyetemen, aki megtanított arra, ha valaki vagy valami igazán fontos számunkra (akkor ott éppen József Attila költészetéről volt szó), akkor bölcsészekként nem szabad beérnünk azzal, hogy a Stoll Béla által, amúgy kifogástalanul szerkesztett kötetet forgatjuk; egy filosznak igenis kell legyen annyi ideje, türelme, érzékenysége, hogy utánamegy a Szép Szó J. A. által szerkesztett számainak, kikeresteti a könyvtárban azokat a sárguló szélű, lefűzött lapokat, végigsimítja ujjaival őket, megszagolja, és közel kerül hozzájuk az érzéki megtapasztalás szintjén is...

1998-ban Ebesen jártunkkor zimankós idő volt, a márvány emléktábla szövegét böngésztem éppen. Reménytelennek látszott - ráesett az eső -, kiböngészhetetlennek. Bal kezemmel sarlót formáltam a sorok elé, jobb kezemmel le kellett tapogatnom a betűket, hogy megfejtsem a feliratot. Akár a vakok. Így jutott eszembe a párhuzam: ha valami igazán fontos számunkra, akkor ahhoz az érzéki megtapasztalás szintjén is közel kell kerüljünk: ott Ebesen a kő fölé görnyedve, amikor a sorokat simogattam. Mint néhány éve a könyvtárban a Szép Szó molyrágta számait.

És örültem, hogy ott lehettem, hogy egy levegővétel erejéig részese lehettem annak a tájnak, annak a történelmi miliőnek. Valamiképpen úgy érzem, közel jutottam a magyar történelem egyik legelhallgatottabb-legszégyenteljesebb mozzanatához; részese, beavatottja - kései tanú - valaminek, ami agyonhallgatottságában is kitörölhetetlen.

Örülök és köszönöm, hogy ott lehettem abban a templomban, s hogy ott, a kitelepítések színhelyén főhajtásnyit áldozhattam a meghurcoltak emlékének. Azok közé a szerencsések közé tartozom immár, akik előtt röpke ideig visszafelé forgott a történelem kereke, aki nem száraz és hamis tanítások által ismeri meg a magyar félmúltat, és aki - ha csak töredékesen, s ha csak foszlányaiban is - valami nagyon lényegeset sejtett meg saját történelméről. Köszönöm a lehetőséget egy egész ifjú generáció nevében.

Szívből ajánlom figyelmükbe ezt a könyvet.

Radnóti B. Adina
újságíró

 

Az emlékmű szövege a kötet szerzőjének tollából:

A HIT ÉS A REMÉNY AZ ÉLET KORONÁJA
TISZTELET ÉS ISTEN KEGYELME MINDAZOKNAK,
AKIK 1951 ÉS 1953 KÖZÖTT ÁRTATLANUL, ÍTÉLET NÉLKÜL,
AZ EBESRE TÖRTÉNT KITELEPÍTÉSEK ALKALMÁVAL
A SZTÁLINISTA DIKTATÚRA SZENVEDŐI ÉS ÁLDOZATAI VOLTAK

 

Irgalom!

                                                          Hortobágy száműzöttjeire emlékezve

Napégette szikkadt föld,
átokverte szilvafák,
szűkösségtől görbedt vakfehér viskók,
ősgyíknyakú gémeskutak,
pipacsok, beteggé sápadt pipacsok,
vizesárokban piócák,
emberhúsból vért lopók,
helyét és idejét tévesztett gyapotföldek,
rendben gyökerező, lucernások, kukoricatáblák,
térdeplő búzamezők

Élet!
Élet?

vagy inkább annak ellobbanása,
kialvása, mint szalmalángnak,
tovatűnése, mint az álomnak ébredéskor.

Valóban annyi volna az élet, mint a pára,
mely elszáll, mint a kimondott szó mely,
elenyészik, mint a kiöntött víz, mely felszárad?

Mint kiöntött víz, mint be nem tartott szó,
ennyi volt nekik az élet, az ő életük.

Ti tanúk vagytok rá,
repedező föld,
omladozó házak,
bólogató gémeskutak,
lucernások, kukoricatáblák,
önlétükre fintorral csodálkozó gyapotföldek,
hogy vagonokba, karámokba
hajtották őket, a mindenüktől megfosztottakat,
kik emberi méltóságukat még ma is keresik.
Nem büntetésből, államvédelmi okból.
Addigi életüket kocka-fegyelemmé
elvágólagosított csomagba utasították
parancsra tettem-masírozók.
Nem deportálás ez, államvédelmi érdek.
Életterüket kibírhatatlanná szűkítették
kordonok élő börtönfalai közé
emberi embertelenek és elvtársi urak.
Ez nem a személyes szabadság elorzása,
hanem államvédelem.
Öregeket, betegeket halni hagytak,
gyerekeket, várandós anyákat éhezni.
Ez nem könyörtelenség, hanem a haza védelme.

Oktalan fürdőzés
gyermektestből vérszívó virágzik,
botor kíváncsiság
gyermektenyérben fém hidege.

Mégis irgalom mindeneknek?
Feledés? Bár a Léthé vize már rég elapadt.

Megbékélés van az elszáradt fűben,
a szikkadt földben,
az átokvert szilvafákban,
megbékélés van az omladozó házban,
a gémeskútban,
a sápadt pipacsokban,
megbékélés v an a búzamezőkben,
a tücsökciripelésben,
a sáskajárásban,
az ég grimaszában,
a kenyérben,
a tiszta lapban,
már megbékélés van a korgó gyomorban,
az elvásott fogakban,
a foglyok igazában,
a haldokló mosolyában,
már megbékélés van az ábeli vérben.

Megbékélés, megbékélés, megbékélés!

Irgalom tehát az éjjeli csöngetéseknek,
a katonai teherautóknak, melyek száműzetésbe,
nyomorba, megbélyegzettségbe ragadnak,
irgalom a kíváncsi gyermekkezet sértő bajonettnek,
a gaztettre kész gyilok-automatáknak,
de nem feledés,
irgalom a parancsra-tettem masírozóknak,
a konok parancsnokoknak,
a hányaveti hivatalnokoknak,
de nem feledés,
irgalom a pribékeknek,
a vérfelmosóknak,
az emberiség nagy jótevőinek,
irgalom az irgalmatlanságnak.

Irgalom, irgalom, irgalom!,

a felejtésnek,
a felejtésnek is.

Batári Gábor

 


- Tájékoztató -

Jeszenszky Iván 1945. május 18-án született Szegeden, 1965 óta Svájcban él. Az irodalom, a festészet révén szoros kapcsolatban áll szülőhazájával.

Jeszenszky Iván dokumentumregénye megrázó történet. A szerző meghurcolt családja sorsán keresztül mutatja be közelmúltunk szégyenteljes eseményeit. A mű különleges értéke az, hogy vádaskodás és gyalázkodás nélkül eleveníti fel az Ebesre kitelepítettek kálváriáját.

Soraiból nem a bosszúvágy, hanem a humanista bölcs megértése, az eltévelyedettek és elesettek iránt érzett szeretete sugárzik.

A Szerző elérhetősége az alábbi címen lehetséges:

ALTERRA
Svájci-Magyar Kiadó Kft.
Garibaldi u. 1, 1054 Budapest
Tel./Fax: (36-1) 353 2176
e-mail cím: alterra@elender.hu
www.alterra-publishing.hu


* E kötetet 2000-ben Pokorni Zoltán oktatásügyi miniszter a középiskolai történelemoktatás kiegészítése céljából ajánlott olvasmánnyá nyilvánította