Ötödik rész - Esőisten siratja Mexikót

1

Simogatta a fákat, s tekintetével szinte kóstolta gyantáikat. A nedves erdő törzseit elkapta a napfény, foltok estek rá, száraz és recsegő volt a hang, amikor a liánok birodalmában reves, villódzó foltokat tépett fel a döngető balta foka. Lopez, az ács ment elöl, mögötte Yannez. Egy tlaxcalai vakító fehér festéket cipelt, s rongycsomóval végigmázolta a kiválasztott fát. A mérőléc felcsapott a törzsek magasságában, szalag fogta át derekukat. A hajóács bólintott. Ez is jó lesz. A tlaxcalai mutáló hangján mutogatott, és kérdezett: hogy akarod mindezt leteríteni, uram? a fa nem vad, soká kell rá vadásznod... egy falu vonul ki, késeik és szerszámaik lassan fűrészelnek... egyik ünneptől másikig, egyik holdtöltétől másikig... amíg átvágjuk a gyökereket. Miként akarsz, uram, harcolni ennyi megjelölt fával? Gyenge leszel mindehhez, uram, akármennyire istenek törzséből eredtél!

Cortés állt Dueróval, és nézte a munkát. Hallotta, amint végigdöng a tölgyeken Martin Lopez fejszéje, befordulnak a sűrűségbe, a kiáltásuk tompán hull feléje, ő már készen látja a hajótesteket, kibomló vitorlákat cipelnek, matrózok szaladnak végig rajta, zászlók, déli szél kerekedik, és megindulnak újból - ellenállhatatlanul Tenochtitlán kapui felé. Szél zümmögött, elsodorta a vitorlás-látomásokat. Ősz jön, a Fehér Asszony idefújja jeges leheletét, a vékony, béleletlen köpeny alig tart meleget, minden olyan véges, oly szörnyen hiábavaló, lépések, fejszék, faóriások, hajók és küzdelmek, a bozótokra rárohan a hidegség, a liánok egyberezzennek, a kis, parányi túrók, bogarak és férgek elalélnak az anyaföldben, nincsen tovább már semmi, egyedül van, vásott köpenyében, néhány embere lézeng, egy maréknyi Vera Cruzban. Úgy érezte, elkapta a Sátán, és most viszi a kárhozat felé. Keresztet vetett.

- Rémeket lát, don Hernando?

- Amikor pára jő fel, lázaim vannak. Didergek. Tabasco partjairól esztendő óta cipelem magamban.

- Miért nem megyünk vissza Cubába? Még Jamaicába is mehetnénk... Kegyelmed itt csak őrlődik, veszkődik az emberekkel, napról napra erőtlenebbek leszünk, felüti fejét a hidra, az emberek nem dolgoznak, hallottam estéli conciliabulumokról, sátrakban... a tlaxcalaiak is megunják egyszer a vendéglátást, elfogy hitük mibennünk, megveszik őket a Lecsapó Sasnak sóval telt edényei.

- Amíg én élek, nem megyek vissza. Érti-e, don Andrea, hogy milyen érzés ez? Kezembe fogom a birodalmat, kezemben császára, elébem önti az aranyát, nekem hódol a város és a tartományok, jönnek a fejedelmek, jönnek a kacikák, annyi papiros kell, hogy tiloltattam velük friss agavelapokat, legyen mire írni hódolásuk mérföldnyi sorát... kapitányaim negyedes fejedelmek voltak, aranyat mostunk a patakokból, kijelöltük városok helyét, a nép egybebékélt, hercegleányok jöttek asszonyokul alantas tisztjeimhez, béke volt. Castilia zászlaja alatt egy árva franciskánus barát békességben bejárhatta fegyvertelenül ez országokat elejétől végéig... Én ott ültem Tenochtitlánban, számoltam az adókat, gyakorlatoztattam a fegyvereseket, és vártam, hogy mit üzen nékem, kegyes szavával Don Carlos, aki Új Spanyolhonnak is fejére rakhatja mázsányi aranyból koronáját. És akkor... mindez szétfoszlik. Akkor, amikor már majdnem ezerötszáz spanyolom van, hadseregem, lovak, ágyúim, amennyi alig volt Izabellának, nyolcvan lovam... ha ezt kegyelmed aranyakban kiszámítja, nyolcvan ló... voltak hajóim, volt a tavon hajóm, vitorlákkal... akkor egy nap alatt mindez összeesik, mintha varázslók ködöt fújtak volna elébem. Most alig vagyunk megint négyszázötvenen, s ágyú nincs, nincs lőpor, húsz ló minden erőm, és látnom kellett mint lobbant fel hajóim tetején a láng és nyelte el a vitorlákat és a testet, azon az éjszakán.

- Kegyelmed sokat öregedett, mindnyájunkkal együtt, azon az éjszakán. A balsors bölcsebbé tesz.

- Nem megyek vissza Cubába. Ha minden elvész, Vera Cruz még az enyém, és ott bezárom magam és meghalok. Most annyian vagyunk, amennyien Cubából megindultunk. Jórészt még veteránok, ő szent felségének nincsenek kitűnőbb katonái. Ha megtörhetik markukban a kukoricalepényt, nekimennek az ördögnek is, olvassák már, mint az indiánok, a füveknek és fáknak jeleit. Ezekkel a spanyolokkal én visszamegyek.

- Maradt még aranya?

- Talán harmadrésze mindennek átaljutott az első töltésen. Még megvan.

- Küldjön át lovakért és fegyverekért Cubába.

- A lélek... don Andrea. Néha olyan öreg és olyan fáradt vagyok, hogy nem tudom türtőztetni magam, a feszülettel beszélgetek ilyenkor, és kérdem, Uram, én csak a te szándékod szerint akartam eljárni. Én bővítém a te országodat, és ezért tapad kezemhez annyi vér. A magam vérét adtam, és kiontottam rettenetes sok vért, és mindig úgy hittem, hogy a te nagyobb dicsőségedre történik, hogy kiterjesszem a te birodalmadat, és mentsem azoknak lelkét, akik időtlen idők óta, az élet eleje óta sötétségben tévelyegnek... Nem rohantam én mindenüvé, ahol áldozni akartak emberek?

- Egy-két kalickába zárt áldozatért néha pár száz körülállót felnyársaltattál...

- Ellenálltak. Nem hitték, hogy én a lelkük javát akarom. Én birodalmat akarok Carlosnak... magamnak...

- Vajon mit remél önmagának, don Hernan? Hisz ismeri a nagy Admirális kapitulációinak történetét? Tudja, hogy őt is megcsalták, aki először hajózott át a vizeken?

- Columbus nagy ember volt. A lélek megszállottja, ahogy mondta róla fia, az én kegyelmes jó uram, San Domingóban. Én nem jöhetek nyomába. Én kardot hordozó ember vagyok, s ha kell, megfogom még valahogy a pennát, és a szavam is hallik, ha ellovagolok a sorok előtt. De én nem vagyok navigátor, nem hordozok olyan plánumokat, melyek ijedőssé teszik a francia és portugál udvarokat... Nem kommandírozok az Óceánumnak, hogy merre teremjen új kontinenseket. Én a felség egyszerű kapitánya vagyok. Birodalmat szórok elébe és odatérdelek, és várom, hogy felemeljen. És közben gyűjtöm aranyam, hogy légyen gyermekeimnek és azok gyermekeinek, és ne kelljen szégyellniük, hogy apjukat Hernando Cortésnek hívták. De marék por vagyok csak Columbushoz mérve!

- Nagy hit van kegyelmedben. Én, bevallom, borzongok tőle, és kérdem: nem lenne-e okosabb hátat fordítani mindezeknek. Nem lennék hős és nem lennék navigátor... visszamennék a kancelláriába, miként a többi licentatiusok, rónám az árkusokat, s amikor nagyon öreg lennék, mesélnék kegyelmedről... Az unokáim mosolyognának, nem hinnék el, hogy léteztek spanyolok, akik négyszázadmagukkal rátörtek birodalmakra, és vas és vér törvényét szabták rá idegen istenek törvényeire. Nem lenne-e okosabb, mint kegyelmed mögé állni, fedezni tervét, hallani a fák döngését, melyek ma még tölgyek, s nagyon soká lesz belőlük brigantina, s ha mindez megvan, mikor leszünk Mexikó kapui alatt, s miként fogunk megint kevesedmagunkkal megmérkőzni... Mindezt én csak magamtól kérdem, mert kegyelmed, nagyuram, nem tud erre választ adni. Ama haereticusok, akiket elégetnek Európa-szerte, városok piacán, s csak a római szent birodalom német tartományaiban kerengenek szabadjára, azok megkötik Isten kezét, s úgy mondják, hogy az ember kijelölt sorsán a Mindenható nem változtathat. Én kegyelmedre gondolok, akit nem térít ki sem vér, sem fáradtság, sem balszerencse. Miként szentek vagy elborult elméjűek, úgy állunk erdő közepén, döngenek a fák, amelyekből levágott törzs lesz, a törzsből gerenda, abból hajó, amely talán rá fog kerülni a nagy tóra, és úgy indulunk el... ennyied-magunkkal, megverve és kifosztva, és mégis elindulunk, és aztán...

- Nem hisz bennem, don Andrea?

- Ha nem hinnék kegyelmedben, én állanék élére a rebelliónak. Ha a logika serpenyőjébe dobom kegyelmed plánumait - a józan ész egy latja lehúzza... de ha hallom kegyelmed szavát, és érzem keze fogását, meghajolok kegyelmed előtt. Én kegyelmedet, don Hernando, ebben az életben már el nem hagyom.

Csoport spanyol tűnt fel a tisztáson, mögöttük indiánok. Látták, amint Martin Lopez rámutat egy magányosan álló szálfára. Mindnyájan leveszik sipkáikat, a martalócok egy percre rászelídülnek, megvillannak a balták, az indiánok tágra nyílt szemmel óvatos félkörbe helyezkednek, a zajt elviszi a szél, fel-felemelkedik egy szerszám, félívben lezuhan féltucat hatalmas ácsszekerce, aztán egyszerre elugranak a népek, a sudárfa meginog, egyet tántorog, mint haldokló óriás, s aztán zúgva és bőgve végigvágódik az erdőn.

Cortés nézte látomásra látó szemmel, mereven és mozdulatlanul. Amikor az ácsok rohantak a kidőlt testre - szinte saját magának mormolta:

- Megint kezemben tartom Tenochtitlánt!

 

2

A kufár széttárta kezét, és jajgatott:

- Nagyuram, gondolnod kell a költségeimre... nem is beszélek a tengeri utakról, a kalózok veszedelméről, és nem szálltam ki Hispaniolában, hanem egyenesen idejövék városodba. Még onnan idáig az utazás, ezeknek a mocskos indiánoknak hátán, nincsen ló, nincsenek utak, mindenütt ez az üvöltés, koszt is gyenge, nagyuram, bort alig látni, mindig csak lúdhúsos kása és kukoricakenyeretek hozzá... Ne alkudjál, nagyuram, tudom, mindenben szűkölködtök, csak épp aranyotok van... én meg mindenben bővelkedem, első osztályú sevillai áru, a puskákat Oviedóban kovácsolták, valódi új tervek alapján... ezekkel lehet, nagyuram, célba lőni, messzebb hordanak, mint a tekinteted bírja... a számszeríjak húrjai nem szakadnak el sohasem, és látod, újdonság ez is, kétcsövű számszeríj, egyszerre beletehetsz két nyílvesszőt... És van még valami, amit talán sohasem láttatok még, ez valódi nagyurak fegyvere, pistolának hívják, úri szerszám, a muskétákat csak zsoldosok hordják, de ezek a szépen kivert, remekművű pistolák: számodra és lovagi uraid számára. És nekem fizethetsz, uram, vert aranyban, drágakövekben, porban... az ágyúimat is odaadom, én magam védtelenül érkezem majd Hispániába vissza, odaadom a lőporomat... És ha látnád Vera Cruzban a tizenkét lovat... mind nemes, kitűnő paripa, a szerszámjuk elsőrangú...

Alkudoztak. Az első hajó, mely befut Vera Cruz kikötőjébe, az első kereskedő, aki meglátogatja. Egy szó megkapta.

- Te nem kötöttél ki a szigeteken?

- Nem, nagyuram, nem is érintettem őket, Jamaica partjai mellett hajóztam el...

- Honnan tudtál akkor rólunk, hogy én itt vagyok? Erről az országról, ha nem voltál a szigeteken?

- Én cadixi vagyok. Ott már széltében-hosszában beszélték, hogy udvari emberek érkeztek innen. Mire mihozzánk, szegény armatorokhoz eljut a hír... mindenféle mendemonda kerül bele, ki tudja elejét és ki sejti végét...? Én összeszedtem mindenemet, jámborul Istennek ajánlottam lelkemet... így jöttem hozzád, te nem írsz még elő vámokat és illetékeket, nem fogsz engem lefogatni, és nem konfiskálod el egy szegény armatornak minden kis kuporgatott vagyonkáját... És uram, nagyuram, kegyelmességed mit törődik az arannyal, lehajol a földre, kitép egy göröngyöt, szitával elrekeszti a patakokat: arany... a bányák okádják az ezüstöt, úgy mondják... Minek neked, uram, az arany. Én ágyúkat, lovakat, bort és vasat hoztam.

- Matrózokat is?

- Uram, mindegyike ég a vágytól, hogy melléd szegődhessék, bemutassa művészetét, ha netán hajók kellenének uram, van kitűnő ácsom...

Cortés elnézett felette. Intett, fizessenek.

- Leszereljük hajódat, megveszem azt is. Megveszem tőled az embereidet, megveszem az egész rakományodat. Ha akarsz, velem jössz. Nem fogsz rózsaágyon aludni, és lehet, hogy meg kell kezedben forgatnod a vasat, megmutathatod, vajon valódi toledói...? De eljöhetsz, és akkor részes lettél. Egyezünk?

- A szemed... nagyuram... Ki tudna szavadnak ellenállni? Vivat Cortés!

Napfény. A diákok várták, mert ezekben az esős napokban írásnak láza kezdte megint ki, kancelláriává változott a tlaxcalai palota. Két kezét hátán összefonta, mint nyugtalan vándor járt-kelt fel és lefelé, a merev, primitív bálványképek között, kedvenc helye egy hatalmas porfír ocelot előtt volt, szembenézett a vadállattal, istenízét kereste, így nézte az elnyúló, furcsa fejet, melyben fenség és vérszomj faragott állatból istent, lehunyta szemét, és kivillant belőle a mondat: "Caesarea Maestas... itt küldöm Felségednek második jelentésemet. Csak a mindenható Úristen tudja szenvedéseinknek sorát. De az én eltökélt szándékom és életem egyetlen vágya, hogy az én legkegyelmesebb uram a Német-Római Szent Császárság címe mellé felvehesse az Újvilág imperátorának nevét. És talán ez a korona semmivel sem lesz csekélyebb értékében, mint mindazok, melyekkel megérintették szent Felséged fejét, s amelyeket az Úristen akaratából, saját csodálatos tetteivel is megnövelt..."

Napfény esik be a szobába. Xamarillo lábujjhegyen beoson, Cortés áll, szemében végigkúsznak városok és emberek, a csatorna, töltések, templomok és áldozatosok. Az apród vár, az ajtót tartó sátán figurához lapulva, míg sercen a toll a különös papíranyagon, melyet pálmalevélből tilolnak az indiánok. Még szabad a szó, s néha felcseng: töröld el, ez túl alázatos, nem vagyunk rabszolgák, ha császárnak is küldjük szavunkat... Xamarillo látja, hogy megcsendesedik, már utána megy, és mondja, hogy megérkezett Chalco tartomány követe, mint a régi időkben. Mondaná azt is, hogy megjött Fekete Virág, aki most már don Fernando de Ixtlilxóchitl nevére hallgat, mióta homlokát érintette a keresztvíz, s beszámolna, hogy Tezcocóból mit csempésztek ki éjszakai hírnökei... mindez elapad benne, a félmozdulat ellankad, a kéz... Cortés keze biztosan lapoz a disznóbőrkötéses, még régimódi, kézzel írott könyvben, ezt Julius Caesar írta egy távoli háború küszöbén, ütközetek estéjén forgatta, mielőtt szólt a katonákhoz, lapoz... egy fordulatot keres, lám csak "... his rebus gestis omni Gallia pacata tanta huius belli ad barbaros opinio perlata est, uti ab iis nationibus, que trans Rhenum incolerent, mitterentur legati ad Caesarem, qui se obsides daturas, imperata facturas pollicerentur..." Félhangosan mormolja erősen spanyolos szavával a caesari mondatokat. Az apród kitárja az ajtónyílást elleplező függönyöket.

- Új Spanyolhon vezéri főkapitánya kéreti Huexocingo és Huaquehula urainak és hercegeinek követeit.

Átkalandozik szeme a palotán, melynek tövében pár száz kopott, rongyos hispániai zsoldos ténfereg, szegény, sántult lovak falják szokatlan, indián abrakukat, e levegőn szárított téglákból született templomok tetején még mindig végigfreccsen a vér, olívzöld és rézvéres ábrázatokat lát, amint feketén hajolnak babonáik fölé. Ha behívnák Mexikó új császárának követét, akinek ravasz arcát ismeri, abból az időből, amikor még csak Iztapalapan ura volt, s mutogatta neki kertjeit, asszonyait, palotáját... mögötte a Lecsapó Sas, aki kezében tartja a holnapot, katonák és tisztek, szeme fénye Guatemozin, a gyöngyszemű hercegnő ura... Ilyenkor ott áll a Rajna mentén, tógába burkolózik, kint vannak a légiók, akik üvöltik az Ave Caesart... ha akarná, megindulhatna Róma felé, átléphetne patakokat... ezer és ezer római harcos, amint négyszögekben várják előretolt lándzsákkal, rövid, egyenes kardjaikkal a feléjük rohanó szőke barbárokat.

A barbárok kezében megcsörren az ajándék. Néhány kalkiulli-kő, jadedarab, istenek faragott figurája, gyapottakarók, ruhagöngyölegek, tollak és pulque, mázas, színezett kancsóformákban... A királyi jegyző olvassa a formulát: Én... Chalco vagy Hueroxinco... vagy Isten tudja, milyen szörnyű, kiejthetetlen nevű tartomány, kerület vagy vidék nevében... mekkora? - kérdi, valaki felel rá, rámutatnak a keményített nequemdarabokra, melyekre mesteri kezek hegyeket, vizeket és tartományokat vázoltak... Mondd utánunk, Marina: "Én... Huaquehula vidékének örökös grófja... miért nézel? nem tudod, hogy miként mondják a ti nyelveteken az őrgrófot vagy herceget...? mondd, ahogy akarod, Carlos úgy is érteni fogja, hogy mi így hiteljük meg, hűségünkben... most vezessed kezét, hogy kanyarítson valami képet vagy rajzot ez alá a papír alá", sercen a viasz és a pecsétnyomó lomha, nehéz köve elnyelt megint Don Carlos de Austria nevében egy anáhuacbeli tartományt.

Miként végvidékbeli eleinek, olyan most Tlaxcalában az életük. Ahogy apja mesélte, gyermekkoráról... mórok voltak még a granadai királyságban, éjszaka felhangzott a halali, vidékek lobbantak lángra, betört a pogány, ha jól sikerült, adtak-vettek asszonyokat és gyermekeket hetek múltán Kréta vagy Fez piacán... mi meg készültünk... extremaduraiak hetekkel előtte, holdfogyatkozás előtt lopakodtunk keresztül a limeseken, csak egy-egy római oszlop jelezte, hogy errefelé emberek éltek, így mentek át Andalúziába, a hosszú, egyenes kardok megütköztek a görbe pengékkel, nyergük mellett kisázsiai rabnő reszketett, ha elérték az erdőt, megmenekültek, ledobbantották... Első volt ugye, az asszony? Így kérdezte kópé-sóváran, kamasz korban, amikor először futott fel orcájára a vágy... Most nem hallja senki, hát ledobbantunk az asszonyokkal, nyirkos és fekete volt az erdő, a humus belopózott az inaimba, azért sziszegek, ha hűvösre billen át az idő...

Öreg Martin Cortés kapitányra gondolt, amikor fiatal volt s portyázó legények hadnagya, sarcoló úttalan spanyol utakon. Felébred apja vére. Keze végigszalad a térképlapon, hallgatja a hírvivő indiánok félsejtelmű szavát, kutatja az utakat, melyek elvezetnek a városok felé, észrevétlen, éjszakai utak alatt kikerülve hágcsókat és szakadékokat, ahol végigdüböröghet a sziklalavina. Ma délebbre küld, holnap keletre húsz-huszonkét lovasából egynéhányat, száz talpast, két-háromezer szövetséges tlaxcalait. A hír gyorsan szalad. Ha baj van, utánuk indul a főcsapattal. Portyáznak az ezredes-kapitányok, Sandoval, Alvarado, Ordaz és Oli - szegény Velazquez de Leon, minduntalan szájára tolul... majd Velazquez... És akkor rágondol a fekete éjszakára, amint felnyársalt teste belekalimpál a tófenékbe... Menjetek, büntessetek. Rendre veszi, hol dőlt ki két-három spanyol az úton, mint vetette rá magát az üvöltő falka, mint vonszolták őket templomfalaik mögé, elszedték aranyukat, s hírt adtak róluk a mexikói seregeknek. Minden spanyolért... Üszkösödik az első ház, a veres kakas végigkúszik a lapos, száraz tetőkön, elkapja a fák tetejét. A hegyekbe menekültek ijedve látják, mint kúszik a láng, a papok átkozódnak, s a bálványokat lesik, hogy mikor indulnak ki mihaszna kezeik közül a mindenható csodák. Előterelik az embereket, tomporukra ráverik a sistergő vasat, rabszolgák lesznek, nem hadifoglyok, akiket a királynő régi törvénye véd. Ezek szolgák, akik életüket kapják cserébe, s most jószágként terelik őket, míg egykedvű szavuk zümmögi a halálba igyekvők kórusát, körös-körül mint falánk méhraj, leskelődnek, prédára mohóskodnak a tlaxcalaiak.

A legények végigkószálják a felső tartományokat. Amikor visszajönnek, rabszolgákkal, arannyal és okmányokkal, melyeken királyi jegyző írja újabb és újabb kacikák hódolását, bólint. Bene, mondja, szeme kicsit meredten, élettelenül néz előre. Ha minden jól megy, hangját sem hallatja, miként egykor a féleszelős Ordaz, aki fekete, sóvár tekintetét nem kapta vissza soha többé, mióta elhagyták a végzetes mocsarakat.

Ha egyedül van, szalad a penna. Ha egyedül van, naponta lesétál a hajóácsok tanyájához, ahol egymásba gyűjtik a kivagdosott fatörzseket. A faragók kétfelől reáállnak, széndarabbal jelölik oldalán a gerenda testét, aztán villan az ácsszekerce, pontosan a rajz mentén és órák alatt újabb és újabb fehér testű gerendák sokasodnak. Néha egy-egy indián elkéri a fejszét, méregeti, nekiáll. Az első mozdulatok félszegek. Bátortalan kézzel kémlelik a vas féktelen, bontó indulatát, aztán megszokják, kezükben különös, stilizált jelentőséget kap az idegen munkafegyver, játszanak és cifrázzák, s Isten tudja, az indiánfaragta gerendát Martin Lopez megismeri száz spanyol-ácsolta gerenda közül. Késő ősz van. Senki sem sajnálja, hogy már eltemetik az 1520-as esztendőt.

Mesa, a tűzmester, beszél Sandovallal.

- ... Yannez meg Lopez róják a hajódeszkákat. Megfaragják, és várnak, hogy valami csoda történjék. Mi itt vagyunk Tlaxcalában. A legközelebbi út a nagy tóhoz Tezcocón át vezet. Ezredeskapitány uram, miként akarják kegyelmetek szárazföldön átvinni brigantinákat... ennyi napi járásra?

- Bizonnyal nagyurunk forgat magában valami tervet. Miért kérded, Mesa?

- Genuai vagyok, miként a nagy admirális. Apám ott vala Constantinopolisban, amikor bejöve Mahomet. Ő védte a falakat a Galata torony alatt. Apám mesélte, miként vitte át nyolcvan gályáját a Boszporusból az Aranyszarvba a szultán.

- Vajon ez messzi út volt?

- Talán csak két mérföld. De hegynek szaladt az út, és azután csúszott lefelé, a tengerhez, Navarchiumnak mondták görög nyelven a kikötőt, Krysokérasnak az Aranyszarvat. Így emlegette boldogult atyám. Egy éjszaka történt. A szultán letisztíttatta az utakat, mintha beretvával mentek volna a janicsárok. Minden élő, minden ház, minden fa le lett kaszálva. Aztán útépítők jöttek. Frissen ácsolt nyárfák fehér testéből csináltak utat. Ezer és ezer szálfa, egymás hosszában, végtelen végig. Akkor kezdték zsírozni. Olajakkal és hájjal, hogy csurgott róla a kenőcs, végigdüböröghettek könnyen azok az óriási szánok, melyeket Mahomet ácsoltatott a hajótestek alá. Gurítottak meg csúsztatták a gályákat, száz és száz pár ökör és bivaly húzta a láncokat s köteleket. Egy éjjel... Egy éjjel alatt mind átcsúsztak a lánccal elrekesztett belső bizánci kikötőbe, s hajnalhasadáskor e biztonságos, védett part felől felhangzott az Allah-il-Allah... így vitte át hajóhadát szárazföldön Mahomet.

- Vajon Cortés urunk számára mondod tanácsképpen?

- Nagyurunk könyveket olvas, ahol régi világbeli hősök, akik még a Paternostert sem ismerték, nyertek s vesztettek csatákat. Miért ne tanuljon az élőktől az ember? Miért ne tanuljunk a pogánytól, nékik olyan ágyúik voltak, hogy egy-egy lövés elsodort egy tornyot. Lábnyi ürege volt a pokolmasinának, hetet lehetett vele egy napon puffantani...

- Mexikó falára gondolsz?

- Vitessen nagyurunk ágyúkat a vitorlások fedélzetére. A nagy tó oldaláról könnyebben törheti Tenochtitlán falait.

- Jelentem vezér urunknak, amit mondtál, Mesa. Ember is van elég, fa is van elég. De honnan veszel zsiradékot? Nincsenek sertésfalkák, hogy hájazzanak.

- Olajok vannak. Amerre mégy uram, mindenütt bogyók sokasága. Úgy vélem, szükségben mindent meglel az ember!


A Fekete Virág mondta: engedjél engem Tezcocóba. Bátyám, akit te ültettél fejedelmi székébe - frigyet kötött az új úrral. Mögöttük ott áll kiterjesztett szárnyával a Lecsapó Sas. Ismerem a szelek járását és ismerem az erdőket és ösvényeit. Mire megindulsz - ne legyen élő Tezcocóban, ha nem borul le a színed előtt.

- Mit vársz tőlem, Fekete Virág?

- Éjszaka felkelek, és nézem a csillagokat. Éjszaka a hold szabja meg, merre menjen pályafutásunk. A nappal elborult Anáhuac felett, s az éjszakában te vagy, Malinche, az egyetlen fénypont. Én ismerem a jeleket, földeken, erdőkben, madarak tollán, a fák között. Én nem hiszek a ti istenségetekben. Én nem hiszem, hogy a ti uratok nagyobb, hatalmasabb úr a miénknél. Én nem hiszem, hogy a Kereszten Függő, akinek átvert, véres keze felétek nyúlik, törődik mivelünk, vagy Mexikóval. Én csak téged látlak, Malinche, és látom, miként fogjátok kezetekben a fegyvert. Érzem, hogy ti meghódítjátok itt a földeket. Szaporodni fogtok. Ma húsz ember jön által a vizeken, holnap száz. Ma négy ló érkezik, holnap negyven. Ma jönnek keréken gördülő masinák, melyeket mi nem láttunk sohasem azelőtt. Holnap vízre fogod rakatni az úszó házakat. Te erősebb vagy, azért hódolok. Én azt hiszem, hogy te fogsz uralkodni mi felettünk, nem az a távoli, idegen nagyúr, aki elküldött benneteket. Bízom, Malinche abban, hogy te fogsz engem visszavezetni őseim palotájába, s a te kezedből fogom átvenni a tollkoronát, melyet eloroztak a Haragos Úr kezéből bátyáim és ellenségeim.

- Sok szót mond a herceg, Marina, te csak keveset tolmácsolsz... miért nem mondasz mindent szóról szóra?

- A herceg szomorú, hogy Tezcoco palotájában nem őt köszöntik a virágok. A bánatnak több nyelve van, mint az örömnek. A Fekete Virág szava neked beszél, de tekintete néha olyan, mint amikor átváltozik jaguárrá, vagy ocelottá.

- Te hiszel ebben a szörnyű mesében?

- Fekete Virág arca elnyúlik, foga villog, teste pettyes lesz, mint a hatalmas földieprek... mint puma teste, végigmegy az erdőkön, lelapul, érzi vadaknak és embereknek szagát. A torkukhoz ugrik, így szívja belőlük a vért. Miként a Böjtölés Urának palotájában, amikor gonosz jeleket mondtak felőle a tanácsurak.

- Mindnyájan meg vagytok ittasodva: te jössz, Marina és jön Fekete Virág, és megtelik minden idegen szavakkal, melyeknek csak hangját morzsolod, de értelmük oly fekete, mint éjszakában legördülő kő... Mikor lenne emberből jaguár? Mikor lesz emberből ocelotfejű Tláloc? A herceg itt áll előttem, mondja, hogy kikémleli Tezcocót, miért lesz belőle jaguár, aki átharapja éjszaka nyulak és emberek torkát...? Marina, micsoda feketeség, micsoda babonák... Hát nem lesztek sohasem keresztények?

- A Fekete Virág akkor változik át ocelottá, mikor megszólal benne Tláloc, akinek törzséből származik. Én nem tudok többet mondani, nagyuram, mint amit mindenki tud a Fekete Virágról.

Cortés elintette. Minden fekete és áthatolhatatlan, mint lián a ceibafa tövénél, humuszos nedvesség, az őserdő tövében, ahol gaz teremt lázt, s a láz ráfut a testre, mint folyondár, s fojtogatja, miként fojt hónapok s hónapok óta... És ezek hercegek és nemesek lesznek Hispániában, Carlos újvilágbéli trónja körül, mint otthon flamand és vallon urak... úgy fognak hajolni a kacikák, címeres pajzsot fog utánuk hordozni az apród, felfektetik az aranykönyveket, egyike visconde, másika marqués is lesz. De mindez miként egyezik majd Tláloc-kal és az ocelot törzsével? Miként monda Carlosnak: Caesarea Maestas... ezek itt Új Hispánia rendjei, szent felségednek trónja előtt. Felállana Ixtlilxóchitl, s monda: amikor tegnap este jaguártestet öltöttem... És mondaná a Lecsapó Sas: és megragadtam csőrömmel... és mondaná Marina: hallottam, hogy Papan hercegnő, aki túl járt a Boldogok Völgyében, és látta... Jönnének papok, fekete köntösükkel, melyen minden rajznak véres és fekete jele van, jósolnának kitépett szívekből, és a tollak koronáján elszórt aranypitykéken példáznák a planéták köreit?... Idehozatja, Új Hispániába Don Carlost e szörnyű szellemjárás közé?

A zsoldosoknak jó. Isznak pulquet, ölelgetnek indián leányokat. Zabálnak és véreznek, mert ez zsoldosnak dolga. Jó Alvaradónak, mert kiszalad az erdőszélre, és lesi új, rézbőrű szeretőit, jó Sandovalnak, aki most gyűjti a bogyókat, hogy olajat sajtoljon belőle, próbálja Mesa terveit, hogy szálfákból építsen a hajók alá csúszós utat és jó Olinak is, aki ilyesmiről aligha álmodozott a gályapad mellett, s Ordaz, a fekete, lázas szemével... neki mindig más és más tájékok kellenek s szomjas hangjával, ha szólal, már tudja, mondaná: engedjél el, Cortés.

Vajon nincs-e mégis nekik igazuk, s ez új világban új törvények győzedelmeskednek az élet felett, s mindaz, ami odaát, Hispániában történik, csak jeltelen, sápadt holdfogyatkozás? Vajon nem kellene-e megírni Carlosnak, hogy legyőzte az embereket, legyőzte a seregeket, urakat és városaikat... de renitensek még az istenek, s bálványaik leheletéből megidézik éjszakánként, a hívek is, egymásközt az ocelotfejűt, aki felugrik a városok kapujára, s a kacagását nem lehet elfojtani sohasem...?

 

3

Marina őrködött a bőrkosár felett, melyben aludt a gyerek. Az asszonyok körülötte alacsony, széles zsámolyokon ültek, csak a Hercegnő - akinek Elvira nevét még nem szokták meg maguk között - hordta magasabban aranyfejékét, mert ezt így kívánták meg Anáhuac törvényei, így ültek az alkonyatban, az árnyékok beszabadultak, kint spanyol zsoldosok rekedt torokhangja, amint kortyantottak, átkozódtak vagy danolásztak...

Egy szolgáló kopált vetett a füstölőedénybe, s a lágy, gyantás illat füstje halkan, fátyolszerűen vonta be a hallgatókat.

- ... amikor vitt a kereskedő... éjszakákon át mentünk, és mentünk és mindig keletebbre Painalától, ahol főnök volt Virágos Kapu, az én atyám, így mentünk folyókon és hegyeken át, néha, messziről láttam a tengert, ma már tudom, hogy túljutottam a Campoche fokán... Tabascót magunk megett hagytuk, és így jutottunk el az Itzák földjére, ahol más nyelvet beszélnek, és ahol a mi nyelvünket nem érti senki sem. A kereskedő kínálta áruját. Én álltam, és vártam, mikor jön el atyám hírvivője, és mondja: gyere haza, Malinalli, szabad vagy... És nem jött senki, és eladtak engem egy főnök házához, aki megvett, festéket adott nekem, hogy fessem ki magam a föld szokása szerint, és, mondta a szavakat, melyeket földre hullva kell mondani az ő hatalmas isteneik előtt.

- Ki volt az ő főistenük?

- Úgy mondták nyelvükön, Kukul-Kan, és jelentette, hogy Esőnek Istene és Viharnak Istene. És lakott városuk határában, ahol hatalmas, meredek sziklák közt tó volt, senki sem ismerte a mélyét, vize oly fekete volt, mint az éjfél és tiszta, mint harmat. Sziklák voltak, és aki leesett, összezúzta rajtuk magát. Körös-körül sima volt, és járhatatlan, csak oldalról vezetett le lépcső és kőlap nyúlt be. Itt volt az istenség temploma, és ide vezették ki aráit, akiket az ő napján áldoztak, mikor megjöttek a tavaszi esők.

- Szívét vetették a tóba?

- Ők nem úgy áldoztak. Válogattak... a legszebb és legkedvesebb lányt, főnök leányát, akiben nem volt hiba, és alig csókolta meg még az élet piros virága, ezek közül. Ott ült a kőlap szélén két dobverő, a sátor teteje át volt lyukasztva, hogy besüssön egyenest a napfény. Egymás után ültek a székre a lányok, és a dobverők lesték és várták a jelt. Várták, mikor lepi be arcukat délidőben egészen a sugár aranya. Így jöttek egymás után, és a dobverők egymásnak ütötték a titkos jeleket, a lányok közül tíz napon és tíz éjszakán át senki sem tudta, vajon kit választ menyasszonyául Kukul-Kan, ki lesz, aki véle a nagy ünnepen egyesül. Így várták a lányok... És amikor én láttam az ünnepet, az ő templomaik mögött... én csak urunkkal láttam akkora templomokat Cholulában. Chichén Itzá... ahogy ők mondják, minden kő faragott, azt gondolnád, hogy kígyó és kezedre tekergőzik, s látod, hajlékony fából, vagy gyantából faragták ki... és mindenütt apró aranycsengők függenek az asszonyok és papok ruháin, és énekelnek... csak a bánat tépi ki nyelvüket. Ilyenkor úgy mondják: meghaltak, megszakadt szavuk, és belevetik őket a Csodálatos Tóba, ahonnan nincsen többé kimenekvés... Így vártak a tizenegyedik napra, amikor eljött az ünnep, és megállt minden élet Chichén Itzában, a királyok nem építettek ezen a napon palotákat, és az istenek nem kívánták, hogy ezen a napon magasabbak legyenek házaik... Mert ebben a városban örökösen folyt a munka... Százan és megint százan és néha tízszeresen százan cipekedtek, hordozták a férfiak a földet kosarakban, és kézről kézre adogatták, míg elkerült minden kő és minden föld a főfő-építő elé, és mellette álltak jobbról a kőkalapácsosok és balról a fakalapácsosok, és mondta, melyik kő hova jusson... És amikor felrakták a köveket, úgyhogy egymásba illettek, akkor jöttek a kenőemberek, és keverték a fehér földet, a chichibe növény nedvével, és apró tollkeféikkel szétdörzsölték és az a ragyogó napfényben olyan lett, mint az ezüst... sima lett és fényes, és nem láttatok benne rést... és akkor intett az építőmester, és jöttek a rajzolók és elővették ichtzli-szerszámaikat, és elővették rézszerszámaikat, és előbb fekete vonalakat rajzoltak a fehér habarcson végig, ha álltál már alkonyatra láthattad, amint szárad és láthattad, amint a semmiből istenek és hősök jönnek elő... még reggel nem volt semmi, délben már űztek az istenek vadakat, és kireppent hajítójából a gyors futású gerely, és madarakat láttál, melyeknek torkára kígyó tekerődik, és mindez isten volt, és ha akartad, elhitted, hogy mindez így lehetett... mert hiszen, ez nem atyáink kezétől eredt, hanem a te szemed előtt készült, mert így akarta a király, aki uralkodott és így akarták a vének... És másnap kezdődött elölről, akkor új kefékkel jöttek, és a fehérből piros lett és kék lett és egyszerre láttad a quetzal-madár tündöklő farkát, és láttad, amint lehajlik az orchidea sárga teste, és megsimogatja a haragos Kukul-Kan fejét...

- Mi lett a hercegnővel ezen a napon?

- Asszonyom és anyám, bocsáss meg, hogy elkalandozik bennem a beszéd. Olyan nagyon régen nem gondoltam arra, azokra a napokra, amikor mint rablány sírtam és bámészkodtam, és vártam a napot, amikor elvisznek idegen isten oltára elé, és kitépik a szívemet... De ez nagy ünnep volt, a Kukul-Kané, és én tudtam, hogy ide csak hercegnők jöhetnek, akik az istennel a Nagy Kút fenekén egyesülnek... A legszebbik közülük Ix-Lol-Nicte volt, ami a mi nyelvünkön annyit jelent, hogy Nagyon Édes Illatú Virág, mert akkor született, amikor kinyílt hajnalban a fehér labdavirág és tele lett minden hóharmattal, és nevetett anyja, amikor kinézett, és látta, minden fehér lett... Őt úgy nevelték, hogy férfi szeme ne lássa, ne lássa más, mint az isten szeme. És így ült a kertben, amikor felnőtt, és várta, mikor jő el érte az isten, és mikor nyílik ki benne a lányság virága, hogy egyesülhessen Kukul-Kannal... Mindezt, amit mondok, hallottam, mert a szolgasoron mesélték, és gazdám, aki nagyfőnök volt, bejáratos lehetett a király udvarába, és úgy mondták házának népei, amíg elérkezett hozzánk, akiket egy estéről másikra megfesthettek volna az áldozatosaknak fehér színeivel. Így nőtt fel a Nagyon Édes Illatú Virág, akinek férfi nem hallotta szavát - úgy hitték. Nem tudták, hogy egy fiatal vadász egyszer kertje felé vett űzőbe vadat, és átugrott a sövényeken, és nem törődött a tilalomfákkal, így került a vad után, egyre beljebb, míg a tisztáson nem találta magát szembe azzal, akit senki nem láthat. Ix-Lol felemelte rá szemét, és szembenézett, a város törvényei úgy mondták, hogy leány lesüsse szemét, s hajtsa meg fejét, ha férfival beszél... de őt csak az istenek nevelték, nem tanulta sohasem a város szokásait, és nem látott soha férfit és rákacagott: miért űzöd a szegény kis malacokat, amikor kint vonít a sakál és éjszaka körültáncol a puma? Az való férfinak és vadásznak, nem kis malacokat kergetni lándzsa hegyével! Így néztek egymásra... úgy nézhettek, mint megkívánja tőlem is az én uram. Szerették egymást, és a hercegkisasszony nem akart meghalni, és nem akarta a Kukul-Kan istent, de ezt nem mondta senkinek, és remélte, hogy a nap nem fogja végigaranyoztatni bűnös orcáját, hanem ott állapodik meg valamelyik társnőjének képén, ki nem érezte a földi szerelem leheletét... De a fiúnak volt előbb más szerelmese, amikor megtörtént ez a csoda véle, és az látta, mint lészen egyre hidegebb hozzá, és mint őrlődik fel a fiú, és várja az ünnepet, amikor a Szent Tó templomába viszik a kiválasztottakat, délidőben... És a régi szerelmese, akit Eknek mondtak, mert barna volt az arca, és apja is hatalmas főnök volt és papok barátja... beszélt a dobosokkal, és ajándékokat adott nekik, hogy ne lássák az Édes Illatú Virág arcán a nap borulását, és ne lássák, hogy Kukul-Kan isten mást választott szerelmesének... És így jött el a titkos dobverések napja, amikor a Nagy Kígyó egyesül az Eső Istenével, és a kígyó lelke ezen az egyetlen napon fehér szirmú leányba öltözik... És én láttam, amint megállt a nappal, mert mindenki csak arról beszélt, vajon mit láttak a dobverők, és ki lészen a napisten kiválasztott szerelmese? Kijöttek a főpapok, minden csillogó volt, az aranycsengettyűk végigcsilingeltek ruháikon, és hatalmas aranytálcákon hozták az ételeket, melyeket mindenestül áldoznak majd Kukul-Kannak, aki ott lakozik a Szent Tó fenekén. És jöttek a papok, és hirdették, hogy a Nagyon Édes Illatú Virág lett a Kiválogatott. A király felett megingott a tollmennyezet, egyik hordozó apród ájultan esett össze... az asszonyok felsikoltottak, ilyenkor sokan sírtak, mert ismerték az Édes Illatú Virágot, aki mindig csak mosolygott, és most sem értette, hogy miért őt választotta a mélyen, fekete hullámok közt lakozó isten. És akkor megfogták és meglóbálták... én még emlékezem... gyönyörű színes szandálkája volt, melyet rabasszonyai remekbe hímeztek, köntöse tiszta fehér, mindenütt aranyhímek voltak rajta, arcán nem volt festék, halálosan sápadt volt, és keble kibuggyant köntöséből, két élő, piros eper színlett rajta... és akkor meglóbálták... A templomszolgákat Ek lekenyerezte, és így megforgatták a levegőben, s nem vetették ki messze, a sziklák mögé, ahol még úszni lehet, és valaki utána ugorhat, aki ott les a fák közül... hanem bevetették a zátonyok dárdahegyébe, hogy véres, piros teste felbukott, és mondta sikító szóval: jaj... jaj... Akkor megdühödött Kukul-Kan, és elküldte villámait, mert nem kapott makulátlan arát ebben az évben, és eljöttek a villámok, és mindenki menekült...

Egyszerre csend lett, megriadt a beszéd. A nyílásban feltűnt a nagyúr. Mindnyájan felálltak, csak doña Elvira maradt ülve, mert hercegnő volt és ezt így kívánták Anáhuac törvényei. Cortés Marinát kereste, és mondta neki spanyol szóval:

- Készülj! Megjött a Fekete Virág, hírt hozott Tezcocóból. Szedd össze minden dolgodat. Hajnalban megindul a sereg... megindul Tenochtitlán felé. Estebéd után bejössz szobámba, és ott lesznek a tezcocói főnökök, akiket magával hozott Fekete Virág. Úgy készülj: hajnalig tolmácsolsz, s utána megindulunk Tezcoco és Tenochtitlán felé.

Eltűnt, ahogy jött, egy udvarias fejbólintással, a függöny mögött, mely kivezetett a külső és belső fal közé nyitott, hosszú keresztfolyosóra. Az asszonyok magukban maradtak. Moctezuma leánya utánanézett.

- Nagy tisztességre tartogat téged urad, Malinalli!

- Szolgálóleánya vagyok.

- Gondoltál már arra, Malinalli, hogy uradat szolgálva elárulod testvéreidet? Gondoltál arra, hogy szolgának teste csak uráé, de a gondolatot nem lehet kötéllel összefűzni, mint két csuklódat? Mi lenne, ha ártatlan kígyó nyelve helyett mérges kígyó nyelve lenne szájadban, Malinalli?

- Újra kellene születnem, úrnőm! Főnöknek lánya vagyok, nem aranyért szolgálom uramat, mint sokan katonái közül, és nem szolgálom Tezcoco városáért sem, mint ezt teszi Fekete Virág, és nem szolgálom azért, hogy elkerüljem a korbácsokat, és megmentsem magam az áldozatos kőtől. Nem akarok palotákat, nem akarok ékköveket, és nem akarok úrnő lenni városok és tartományok felett. Szolgálom uramat, mert jó volt hozzám, magja megfogant bennem, apja lett gyermekemnek, akit Martinnak neveztek el az ő apja után.

- Mit csinálsz, Malinalli, ha eljön a fehér asszony, amerről a nap kél, eljön egy úszó ház tetején, és urad nem fog téged ismerni többé, és elajándékoz valamelyik harcosának?

- Akinek megsütik tüzes vasukkal testét: rabszolga. Aki hűtlen volt és megszegte a parancsokat, azt ajándékozhatja el ura másnak. Malinalli nem rabszolga, és ura után nem ismer el senki más urat, inkább meghal.

- Ígérte neked, hogy hazavisz hazájába, amerre atyja él, és amerre elindult egykoron a Tollaskígyó, és ígérte, hogy megmutatja neked azt az országot, a nagy vizeken túl, melyben a sápadt arcú emberek születnek?

- Szót vetett rólam távoli, igen nagy urának, akihez szól akkor, amikor fekete levesbe mártja a tollat, és szánt vele a fehér lapokon. Egyszer mutatta nekem: látod, itt írtam le a nevedet, illő, hogy megtanuljad te magad is írni... Tanított rá, és megtanultam... Látod, így kezdődik, egy nagy kétágú heggyel, melynek besüpped a közepe és aztán gömbölyödik... de nincs benne rajz, csak vonalak... olyanformán, mint Chichen Itzában, amikor a jaguár-templomot javították, és díszítették vonalakkal a falat... Ígérte ezen az estén, hogy nevem mellé rajzot is kapok. Ezt a rajzot csak nagyon-nagyon kevesek kapják. Akinek van, az viaszba vagy gyantába nyomja neve mellett, és hordják ujjukon, gyűrűben bevésve... távoli, idegen állatok képe, akiket mi nem láttunk soha, szárnyuk van és szarvuk és kard van kezükben. És úgy mondja uram: apja adja át ezt fiának, és ezt festik pajzsukra, ha mennek a csatába. De ilyen képet csak uruknak van hatalma megrajzolni. Addig csak fekete vonalak mondják el nevemet: Marina... Ez azon az estén volt, amikor mutatta... és olyan szép volt az az este, csak ketten voltunk... A gyermekem felett harmadszor fogyott el a hold.

- Mondd, ő is úgy kezd asszonyhoz közelíteni, hogy száját közelviszi a szádhoz, mint ahogyan mi sohasem láttuk Anáhuacban?

- Asszonyom és úrnőm... én ilyenkor eloltom a mécsest! A szemét látom, amint előködlik, olyan kék, mint a tenger, amelynek partján végigvittek, és ha megbontja köntösét, teste világít a feketeségben, s ha összeborulunk... talán olyan is lehet, mint amikor a barna istenkövét fehér, csodálatos vésőjével élővé vési ki a legfőbb kőfaragó. Talán így érezheti testében a vésőt az istenek barna köve, amikor közelít hozzá a kőfaragó...

A kürtösök megfújták az udvaron a vacsorához takarodó jelet. A kopálfüst fátyola ritkább lett, és beleolvadt az alkonyatba. Marina leemelte a két rúdon függő bőrkosarat.

A hercegnő ült, mozdulatlanul és egészen-egészen egyedül, pislogó kopál villódzása volt az egyetlen fény. Így ült, fején aranytiarával, melyet megmentett a Szörnyű Éjszakából, hímezett köntösben, a széles, tömör gombban végződő karosszékben, melyet vasnál és aranynál nehezebb fából ácsoltak össze valaha a tlaxcalai ácsok, amikor még nem volt gyűlölet Tlaxcala és Mexikó birodalma között, amikor nem lehetett volna, hogy négyszer száz sápadt bőrű kalandor megégessen királyokat, eltemessen palotákat, ismeretlen, fekete ércből béklyót rakjon a Haragos Úr két csuklójára. Amikor ezt a széket faragták, még egy lélek volt Anáhuac, s minden népek és királyok jöttek volna, talán a cholulai nagy piramis alá... hogy végignézzék fajtájuk ünnepét, amikor hozzák a papok és királyok Malinchet, eltépik egymás után rajta a köntösöket, végül kivillan a melle... a fehér mell, megemeli a főpap az ichtzli-kését, melynek aranymarkolatán egymásba harapó szent kígyók tekerődznek, megvillan...

Két kar összefonta. Amikor egészen-egészen közel volt, megismerte a kék szemeket, a tengerkék szemek villanását, melyről Malinalli beszélt, és érezte, amint jön az idegen illat, olyan, mint hidegen, éjszaka virágzó húsos, liliomfajta virágok hullaillata, így jön egyre közelebb, csak orrának íve, szeme körül... a homloka látszik, mert arcán sűrűn és fodrosan ott hullámzik szakálla... csak a szája, amint vérveresen villan ki a fehér keretből, két keze most meztelen és átfogja... Hogy vágyódott és hogy várta már ezt a pillanatot... királynak lánya, Haragos Úrnak lánya, neki van már csak joga egyedül aranyéket hordani fején, most egyszerre szűk lesz a széles zsámolyszék, melyet még akkor ácsoltak, amikor... már nem fog a gondolat... ez a furcsa lágyság, mely elfogja, amikor nem lehet száján át lélegezni többé, már elfutja a pára, egészen-egészen megremeg, szeme még a kopálra esik, ez minden, ez a füst, a jótékony, illó párázat... ez a vérveres vagy sárga szemű tűzcsík, ez minden, ami megmaradt atyjának isteneiből és a gyermekkorának isteneiből, akik kinyújtják karjukat utána. Egy villanás csak, míg átkarolja, keze leteszi fejéről az ékszert... ezt nem merte volna férfi Tenochtitlánban, szétvonja nyakán a köntöst, ezt sem merte volna senki Anáhuacban... és... eléri keblét, úgy fut rá, mint Malinalli mondta, a Kőfaragó, aki királyi kőbe vágja a vésőt. Rabszolgakőbe?

Megcsípte a szó, mintha kobra nyelve érte volna. Felállt. Majdnem olyan magas volt, mint Cortés. Nem szolga lánya és nem főnök lánya és nem egyszerű asszonya senkinek. Olyan némán és fuldokolva esik minden, alig pár szó, mit tudnának mondani egymásnak, csak katonáktól itt-ott felszedett spanyol szavak, illendők-e egy királykisasszony ajkáról, és néhány szó, amit Malinche megtanult... és most mondogatják, úgyhogy elfullad a szó. Szembenéztek. Várta, hogy Cortés lehajtja fejét, meg kell ismernie Haragos Úr lányát. Nővéreinek gyékényéhez is csak lesütött szemmel közeledhettek a férjek, akiket apja válogatott. Most szembenéztek, átöleli köntöse alatt, két keze két keblét éri, így néznek egymásra, szótlanul.

Cortés keresi a hercegnő arcán a távoli húgának, Tecuichpónak csodálatos és fájdalmas vonásait, amikor megcsókolja. Így maradtak, míg kint újból fel nem hangzott a kürtjel, most mennek szállásukra a tezcocói kacikák, most viszi elébe Tenochtitlán birodalmát az áruló Fekete Virág.

Elengedte. Arra gondolt, hogy holnap megindul újra a menet, vasban lesz, acélkezekkel, a kardja súlyos lesz, vér és bőr illata fogja átfutni a kenetet, mellyel most megillatosította a hercegnő kedvéért haját, és szájában katonaszavak fognak elfeketedni, melyek alatt vajon fog-e lappangani a mai estének parazsa? Amikor utoljára megcsókolta, mélyen, majdnem indián módra bókolt előtte, ahogy rangjabeli asszonyok előtt illik, és az éjszakára gondolt, érintetlenül marad az ágya, betűk fognak csak roskadozni, tollba mondott, indián szavak alatt.

 

4

Kettéoszlik a tábor. Fele megindul a vezérkapitánnyal, fele pedig kíséri Sandoval urat. A tlaxcalai határvidéken nyüzsög, szinte felburjánzik az élet. Körös-körül idegen törzsek főnökei, távoli szövetségesek, akiket megszédített az idegen fehér szellemek zsákmányszaga. Mindazok, akik meghajlottak Moctezuma előtt, most felegyenesednek. Valaki látta már a tezcocói pártütőket, éjszaka keresték a szállást, melyben Fekete Virág lakik. Suttogtak a rettenetes, fekete bajról, mely mint skorpió csípése, úgy terjed végig Anáhuacon. Úgy mondják, kerüli a teuleseket, bár egyikük - egy fekete ördög, akit urai megjelöltek tüzes pecsétjeikkel, arcán hordta már a feketehimlő nyomát, elmarta testét, végigharapódzott a Völgyön, seregestül ülnek gyászt szegények és kacikák, főnökök temetik gyermeküket, és hiába áldoznak az isteneknek, szétmarja, roncsolja testüket a métely, mely ellen nem segít semmiféle langyos fürdő sem.

A Haragos Úr trónjának örököse ott kínlódik palotájában és nincs irgalom a bajra. Összebújnak, várják a Völgy szélefelé a felszálló füstjeleket, lesik dobok ütemét, fénycsíkokat az éjszakában, olvasnak a föld rögei között és várnak. Így lett este, amikor egyszerre megmozdult a hatalmas indián tábor. Először csak a dobok lágy hangú üteme áradt ki, aztán eleredt a hang... fuvolákat hallott és dobokat, megszólaltak a mély oboafélék, a török bőrrel bevont tetején perdülnek a dobverők, festett agyagtrombiták és kagylókürtök, a cempoalbeliek, utána a nyúlánk, világos otomiak, a totonákok mély, kemény dobjai a tlaxcalai fúvósokkal egybeborultak... A spanyolok tehetetlenül hallgatták a zajt, senki sem értette okát. Cortés nyugtalanul tekintett az ágyúk felé.

- Mi történik itt, Marina?

Különös gazellalépéseivel leszaladt a palotalépcsőn, mely elválasztotta a spanyol tábort, elnyelte a sokaság, nem látszott ki köntösének szegélye... Cortés már bánta, miért engedte ennyi vadult indián közé a lányt?

Aztán megjött, kicsit tépetten, a futástól lihegőn, úgy nyújtotta kezét előre, mint szokás Anáhuacban, amikor híreket hoz valaki, és még nem tudja, öröm vagy gyász színeit viseli-e szava, ha mondja...

- Cuitlahua úr, a nagyúr, nagyúr, rettenetesen nagyúr megtért isteneihez. Az új métely elragadta, mint elragadta asszonyát is, Tenochtitlánban egybegyűlt kacikák, urak és főnökök tanácskoztak a fejedelmekkel, és ma reggel reátették a zöld quetzal tolléket a legvitézebbnek, Guatemozinnak, a Lecsapó Sasnak fejére és ő elfogadta. A Lecsapó Sas, az úr, nagyúr, az igen nagy úr, akit tisztelünk mindnyájan Anáhuacban!

- Te is, Marina?

- Így tanították, így mondja a régi szó. És nem tudom másként. Így üdvözölték atyáim és azok atyái a hírt, mely átjött a hegyeken, és arról szólt, hogy új fejet ékesített a szentséges zöld quetzal korona.


Hajnali mise után átölelték egymást a kapitányok. Cortés keresztet vetett, utána kihúzta kardját, és előremutatott Tenochtitlán felé.

Két kezében volt a diadal és a semmi. Nyolcszáz katonával most kétkedve, óvatosan indult el ugyanazon az úton, melyen feleannyiadmagával esztendeje fergetegesen keresztülgázolt. Nem isten többé, csak bajvívó, szemben vele indián vértben ott áll lándzsásan a Lecsapó Sas, ismeri a spanyol kardoknak és szekercéknek erejét, számszeríjának titkát, sisakok vasát. Százszámra hordtak elébe spanyol fegyvereket a Borzalmak Éjszakájának hajnalán, ahogy kimosták körös-körül, holtak kezéből, csatornaiszapokból. A Lacsapó Sas nem misztikus, mint egykoron tétova babonák közt tévelygő Moctezuma. Férfi, aki elsápadt, hogy Cortés táncra kérte Tecuichpót, s hatalmas, csontos, keze átért derekán... férfi, aki e konok, fekete szakállas arcot túlontúl ismeri, ízlelni vágyott húsát álmatlan éjszakákon, amikor megzendült az áldozati dob a teocalli tetején... Egy sápadtarcú élő smaragdja gőzölög az istenek felé, s nyalja szája szegélyét, melyet elpállasztott a vágy: férfivacsorán felnyesni Malinche fűszerbe pácolt testét, s a vacsorán ott heverne mellette Tecuichpo...

Nézz szembe mindezzel: nem vagy többé fehér isten. Sorsodat nem védi elernyedt, hulló ország lankadt embercsordája. Férfi, felágaskodik nyergében, végignéz seregén. Nyolcvan lovasa van, és majdnem tízszerese a gyalogos. Húsz ágyút cipelnek az indiánok, spanyol kürtök szavára idomítják könnyű lépéseiket a tízezer főre rúgó tlaxcalai harcosok. Amikor felhágott a nyeregbe, vénebb volt a legvénebb veteránnál, akinek arcát mélyen karmolta az idő. Újra elsuhant nagy csontos lovának hátán a lelkesült hajrázó sorok előtt, érezte az édes szédülést, e csodálatos imperátor-pillanatot, ahogy végigkísértett Salamanca óta, s hallja háta megett, az egykori magister szavát: látjátok, most indul el Caesar...

Cortés imperátor. Szentlélek lovagja, Ötödik Károly mennybéli országának vikáriusa: meghajtja fejét. Nem szabad még egyszer hibáznia. Aki másodszor, ezerötszázhúsz tele után megindul dél felé, nem legénykalandok jókedvű hőse többé, aki egy öklével be tudja zúzni El Dorado mesekapuját.

Ahogy megy elöl kapitányaival, órákon és órákon át hallgatagon - egybeolvad legendák sora, néma vitába mélyed Carlos úrral, akihez végtelen sorokban intézi leveleit. Legkegyelmesebb Uram, így szólna az epistula, itt állok előtted, kezemben van Új Hispánia végtelen birodalma, törzseivel és tartományaival, melyek, látod, mind-mind hódolnának neked, vazallusok és kacikák, kikből holnap már leghívebb grófjaidat formálhatod, aranyukkal, zsákszám kakaóval, ezüstben fürdő városokkal, mind ott hevernek trónusod előtt, és te csak egybecsukod ajkadat. Hallgatsz. Mióta megindultam, még sóhajtásnyi sem jött el tőled ide, hozzánk. Nem tagadsz meg, de nem küldtél egy lat puskaport sem, s annyit se üzensz, vajon engeded-e, hogy neveddel ajkamon halhassak meg, ha úgy kívánja a végzet?

Olmedo megfogta karját. A chimaerákkal hadonászót odavezette egy útszéli szentély elé. Az áldozati pitvaron még ott kormosodtak a vérnyomok. "Olvasd", megkopott, darab ólommal falra rajzolt, spanyol szavak voltak, fehér stukkófolton. "Itt élt a szerencsétlen Juan Juste lovag, három társával egyetemben, keserves áldozatnak kiszemelve. Isten légyen irgalmas hozzánk..." Szegény Juste, Narvaez úr fiatal szőke hadnagya... Keze ökölbe szorult, már vetette volna a zsarátnokokat, hogy vérrel és tűzzel tisztuljon e gyilkos vidék... És akkor jöttek hosszú sorban alázkodó kacikák és főnökök. A Commentárokból ismerte Caesar mosolyát, mellyel fogadta a hódoló druidákat. Átölelte a főnököt, kinek kezén talán Juan Juste vérének egy cseppje freccsent végig, és mondta: barátom! Öregebb lett, s ahogy az írás mondja, okos miként a kígyó és ravasz, mint a róka...

Megszokta, hogy ahol sátrat vernek, falu szélén, város terén, erdőtisztáson, ott udvart tart. Fekete vezéri pompával fogadja vazallusait. Eldönti szomszédos kacikák határperét. Halott fejedelmek fiai hozzák osztályos vitáikat. Guatemalából jönnek követek, rabnőket hoznak, szívük felett veres pont mutatja, hogy isteneknek szánták őket. Fejükön megloccsan az új élet vize, holnap már lepényeket sütő lányok, akik katonákkal osztják meg kenyerüket s ölüket.

Még soha ilyen egy nem volt kapitányaival. Szegény Velazquez... néha hívná, s az árnyéka sem felel. Alvarado éppoly féktelenül lobog, mint amikor megindultak Trinidadból. Sandoval a legkedvesebb, fiának érzi, Oli mindig idegen marad, mint vérebet elereszti, s már jő a fekete legenda: ennyi ember, ennyi asszony... ennyi gyermek... Voltak. Ordaz arcára lassan visszatér az élet, ahogy felvillannak a völgy lila, húsos testű virágai, ha hágnak felfelé, tobzosok, borókafenyők, ha kihajolsz, innen már kellene látnod a csodálatos Anáhuacot, amint sok-sok toronytemplomával emelkedik és süllyed a fata morgánában, mint idegen világ szívverése. Ilyenkor megelőzi Ordazt, előrelovagol, keze ernyedten tartja a gyeplőt, csak szeme él, s tekintete oly mohó, oly fürkésző, mint egykor Godofréd úré, Jeruzsálem kapui előtt.

Reggelre vannak Tezcocóban. Se asszonyok, se gyermekek. Az első út a teocalli párkányára vezet, innen le lehet látni a tóra. Mintha vízi világ lenne, százszorosra megdagadt Velence, dereglyék, uszályok, kanoék, pirogák, mintha kergetőznének egymással a kékeszöldbe csillanó tavon. A széles, kövezett úton nyolcvan ló patája csattan végig. Az út szélére merészkedő tezcocóiak leborulnak, széttárják karjukat, így várják, míg fejük felett el nem villan a szellemcsapat. Lovagolnak. Egyik nyeregben mereven és mozdulatlanul ott ül Fekete Virág. Arca harcosok és császárok színében tarkállik, s fejéről leomlik a királyi, zöld quetzal. Így érnek be Tezcocóba az indián segélycsapatok, élükön poroszkál már a Fekete Virág, aki örök eszelősként szeretné két kezébe fogni a csodálatos atyának, a Böjtölés Urának ősöktől megszentelt városát. És minden oly üres. Hódolók és processziózók helyett csak néhány duzzogó pártütő, dolgot kerülő koldusnépek közt üres, lakatlan kövek fogadják, s ahogy kicsit feljebb hág a templomplatóra, ott imbolyog a napsütésben néhány kitömött lóbőr, s szomorú, fehérszakállas, szárított spanyol fejek.

Búcsút vesz Sandovaltól, aki éjszakán át járja meg Tezcocótól Vera Cruz felé az utat. Holnap már katonaácsainak százai fogják döngetni a fiatal fákat, s a hepehupás utakra rá fognak gördíteni friss, sikamlós, olajjal meghintett törzseket. Sandoval férfiszavára vállalta, hogy szárazföldön át magával hozza a tezcocói tópartig a tizenhárom megépített vitorláshajót.

Hadjárat ez, háború s ütközet nélkül. Elöl mennek a veteránok, lovasság, ágyúk, oldalvéd. Napjában hússzor is végiglovagol Sandoval, s nézi, mint loccsan meg hatalmas vödrökben az olaj, mint gördülnek tova az ácsolt kerekek, mint cipelik az összerótt szekerek a vasszerkezetet s horgonyokat.

Egyedül van, amikor estére, tábortűznél utoléri Vera Cruzból az indián gyorsfutár. Végigjárta az őrszemeket: vigyáznak-e, körös-körül, nem leselkedik valamelyik bozótos szélén portyázók, égetők guerillahada? Mire visszakerül, sátrában a levél. Hispániából befutott az első királyi hajó - így írja a városparancsnok -, fedélzetén az udvari biztos, aki Cortés úrtól bekéri majd az ő számadásait. Őkegyelmessége, Aldarete úr hajója befutott békésen a kikötőbe, a nagyúr most elpihent, reggelre indul kíséretével, s elvárja Hernando úr kapitányától, hogy gondoskodjék útközben szállása felől.

Sandoval egyedül van. Nem kérhet instrukciókat Tezcocóból, majdnem éjfélre jár az idő. Neki magának most határoznia kell. Az első királyi embert kell fogadni. Új Hispániában ez az első válasz, mely Puertocarreróék missziója után megérkezik. Hajnalra visszaindult Tlaxcala felé, magával vive a takarosabb tiszteket s válogatott indiáncsapatok élén a díszbe öltözött, ifjabb főnökfiakat. Egy kisváros határában porfelhő mutatta, hogy az első találkozó izgalmasan gyönyörű pillanata mindjárt bekövetkezik.

Sandoval és Aldarete úr egyszerre szállt le lováról. Az idősebbik spanyol kitárta karját, s magához ölelte a fiatalabbikat. Sandoval arca mosolygásra áradt, a kacikák meghajoltak, a szolgák lóbálták a kopálfüstölőket, s kürtök, illatos füst, jámbor zsolozsmák hangja beborították a színteret. A teljhatalmú királyi komisszárius csipkés madridi díszruhájában meghajolt Sandoval előtt. Nézte e fiatal, rusztikus harcost, szép, tiszta szemével, de előreugró nyúlajkával, lám, szakadozott, vérfoltos a gúnya, foltozott a derék és zeke, szalonnás, horpadásos a bőr mellvért, a széttört sisak drótokkal van egybefogva, kardja nehéz, fekete zsoldos szerszám. Mondhatná: züllött szegénylegény, de lám, mellét széles aranylánc veri, melyen Miasszonyunk képét ismeretlen ékköves virágok veszik körül, övén türkiz és smaragd, lovának szerszáma tiszta vert ezüst, körös-körül a tisztjei arannyal foltozott, felemás hadiköntösben, borostás, sebektől eves arccal, ám sisakforgójuk darab rubint, nyakba vetett násfájuk értéke otthon kisebb birtok lenne, könyökük viszont kilátszik a foltos kabátból: ing nélkül, feketén, sebesen villan ki a pőre test.

A kis lovas csapat hamarosan elérte a küszködő munkatábort, Chichimek ezredek meneteltek spanyol harsonaszóra, előrenyújtva öles rézlándzsáikat. A katonák lekapták sisakjukat, meglóbálták, jókedvű zsoldos szokás szerint. Sandoval végignézett vendégén. Sápadt, szőke, Habsburg-arcú nagyúr. Északi arisztokrata, akit udvar kegye küldött Új Hispániába, hogy az aranypatak forrásánál tegye tisztába zilált pénzügyeit. Közel járt a negyvenhez, fáradt, csömörlött mágnás, aki untan emlékezett az udvari intrikára, s otthoni gondjait kiszellőzte a három hónapig nyelt sós levegő. Megszépült attól, hogy lóháton ülhet, könnyű, finom páncélját nem fakítja meg lovagi, játékos tornák pora. Kedvtelve fogta kezébe nehéz lovagi kardját, melyet még atyja csorbított ki Izabella alatt. Bozótoson lovagoltak át. Ismeretlen ízét érezte a világnak, zúzmarás, esős január, most csodálatos színekben tarkállott, liánok tekerőztek rá a végtelen nyugalmú fákra, papagájok rikoltozva kísérték a csapatokat... látta az indián útvizsgálókat, amint fülüket a pázsitra hajtják, s aggodalmas gonddal lesik az őserdő nesztelen jeleit, néha felegyenesednek, ilyenkor mokaszinok surrannak be a ledöngetett farakások mögé. Háromszáz spanyol és sokezer indián.

Éjfél. Egy muskéta megszólalt. A csendben huhogás hallatszik, a jelet körbeadják. Egy trombita beletép az éjszakába. Riadó. Aldarete fegyveréhez kap. Sandoval nyugtatja. Megesik, nagyuram. Most újból kemény és fekete lesz az arca, egybebújik a hírhozókkal, kiállítja a csapattesteket. Az udvari ember nézi: ez az esetlen, kicsit dadogós extremadurai fickó, akire odahaza nem bízna rá két közvitézt sem, egyszerre hadvezérré válik, térképről olvassa a hegyláncokat, oldalba kapja lovát, neki könnyedén odaveti: velünk tart, nagyuram? Aldarete felhajtja kezén a csipkét, megmarkolja kardját, és arra gondol, hogy tán tizenöt éve lehet, amikor utoljára megvillant kezében, valamerre Spoleto alatt... Mérhetetlenül fekete este. Az indiánok állathangokkal tájékozódnak, s számukra mindennek neve, íze, színe lesz. A fáklya felvillan, ott találja magát húsz veterán lovas közt, amint ismeretlen célok felé rohan. Sűrűbb lesz a levegő, mintha minden korty lehelet vérrel és sárral lenne beszegezve, kövek és nyilak zuhataga koppan a felemelt pajzson, elöl a lándzsa, a ló szeme ijedten és kidagadva repül neki a rémületnek, a lándzsa is lát, csak az ember tekintete vak, egyszerre meleg, puha lökés, valaki halkan feljajdul, egy nyíl beletalált a könyökvasak közé, feltépi, meleg és maszatos nedvesség kúszik végig alsókarján, lova viszi a többi lóval együtt, egyszerre kigyúl valahol egy kunyhó, egy szálfát elkap a tűz -, sötétben futó, parittyázó félördögök tollkoszorúi, egy ló térdre rogy, felsegítik. Sandoval leveri a vért és port magáról, összeszedik a holttesteket, az arany és ezüst lefejlik róluk, a tollakat bedobják egy kosárba... Aldarete liheg és irtózik mindentől, amit lát, és mégis mérhetetlenül szép ez, egy kardnyi élet, régi lovagok módjára, semmi másért, csak önmagáért, minden ütés elevenét talál, de minden ütés halálos ellenségtől ered, két lovas vérbe borult fejjel zuhan a kötözőpadra, egy gyalogosra már hiába adják fel az utolsó kenetet.

- Nagy ütközet volt ez, Sandoval uram?

- Kegyelmességed még nem szokta meg... nekünk minden éjszakai kenyerünk. Hálát adunk a Mindenhatónak, ha könnyűszerrel elkapjuk az éjféli támadók torkát. Most megyünk át a legnehezebb vidéken.

Másnap, úri kíséretével elhagyja a csapatot Aldarete, hogy Hernando Cortés városához még nappal érhessen el.

Mint király követét, úgy fogadta Tezcoco határában huszonnégy ágyúlövés. A város kapujában heroldok álltak, mögöttük végtelen sorokban indián harcosok. A város vakított a napfényben, fehér stuccofalai, széles, vidám utcái Granadát juttatták eszébe, az Albaicin-negyed felé, amint elhajlik az út az Alhambra-domb megett. Így lovagolt be kíváncsian és cinikusan Aldarete, amerre mutatták az utat. A Böjtölő Rétifarkas csodálatos palotájának elejében várta őket Pedro de Alvarado és Olmedo atya. Vezették felfelé a széles, magas lépcsőfokokon, melyeket zergelábú emberek kövezhettek ilyen meredekre. Amerre ment, a katonák leejtették előtte az alabárdokat. Vajon rebellis kalandort kell-e fékezni császári szóval, vagy hatalmas komédia-e csak ez, olyanféle, melyet fabábukkal játszanak tűnő időkből a vásárosok?

Tezcoco urainak termében fogadta Károly követét Cortés. Egyszerű, dísztelen, fekete ruháján láncot sem hordott, csak udvarának nemesei ragyogtak ékszerek tömegében. Arca mint sápadt, idegen világ, úgy emelkedett ki a többi közül. Elébement, megfogta két kezét, megölelte. Szembenéztek. Aldarete magasabb volt, de Cortés megnőtt az őt körülövező fényben, s szeme ráfutott az idegen ábrázatára. Pillanat dolga: igen-e vagy nem? barátom lettél, vagy vádolni jöttél? Kézen fogta, úgy vezette az alacsony, aranytámlájú szék felé, mely ott állt kettőjük számára, s efelett csak egy hatalmasabb, tollakkal átfűzött, aranyhálóba burkolt trón állt üresen, mely Tezcoco fejedelmét illeti. A kacikák ujjukkal megérintették a földet, s utána újra homlokukhoz vitték. Még sohasem látott egyszerre ennyi drágakövet, sehol még ennyi aranyat. A díszruhák káprázatos fényében repkedtek a tollak, lándzsák gombja, kővel szegélyezett fakardok markolata, fülbevalók és ajkkarikák, közöttük spanyol tisztek, hatalmas láncaikkal, barétforgókkal, övcsatokkal... Hol volt hát a Noche Triste? a borzalmas éjszaka, melyről annyit meséltek Vera Cruzban, s amely alatt elnyelődött a császári ötöd és elnyelődött Hernando Cortés mindennemű diadala? Most itt ül, királyi palotában ura az uraknak, keze nyomán kiteljesül a világ. A kíséret mélyen bókolt egymás felé, Aldarete urai kíváncsian szemlélték e dúsaranyú, kopott ruhás spanyolokat, akiknek arca telibarázdált, sebhelyes veteránokat mutat. Kint megszólaltak a kürtök, bevonult fejedelmi méltóságában Fekete Virág. Tezcoco nagyjai mélyen földig hajoltak előtte, ezek voltak, akik meghódoltak, a spanyolpártiak. Aldarete maga előtt magas, tollkoszorús alakot látott, aki tört, de érthető spanyol szóval mondta feléje az isten hozottat. Az udvari ember kétkedett benne, vajon nem jár-e a komolyság határán, ha fejet hajt e vad, indián fickónak, begörbíti térdét, mint otthoni fejedelem előtt, leemeli mélyen fövegét, hogy tolla porba seperjen, és így vár, míg kegyesen nem int a trónon ülő, hogy felengedhet.

Átmentek a kápolnává alakított kisterembe, ahol a főbb tisztek s néhány megkeresztelt indián nemesúr végighallgatta a szentmiseáldozatot. A második evangélium után felengedett az áhítatos csend, halk, beszélő csoportok alakultak, s természetes volt, hogy Cortés vendégét a kis, oldalról nyíló dolgozószobának berendezett termecskébe vezeti. Most egyszerre lefakult róla imperátor-máza. Előreengedte vendégét, kínálta, heveredjék melléje, a bőrrel bevont lócára, megtöltötte jéghideg kakaóval poharát. Nézték egymást, elapadt az udvarias szavak áradata. Cortés felült, kezét Aldarete kezére tette.

- Kegyelmedben barátomat tekintem.

- Úristen látja indulataimat, don Hernando.

- Kegyelmed fényes, békés Toledóból indult el, ahol kezébe adták árva fejemet. Mondhatták, hogy én lázadó, pártütő sehonnai ember vagyok, aki nem érdemli meg Carlos urunknak kegyelmét... Ha beszéltek rólam, aligha beszélhettek másként.

- Kegyelmed követei a felséges úr színéig jutottak. Kegyelmed írást küldött, és én Don Carlostól választ hozok.

- Esedezem, közölné velem misszióját?

- Kegyelmed ne lásson bennem udvari embert, aki - mint Jób könyve mondja - édesen hordozza szájában a gonoszságot, melyet elrejt az ő nyelve alá... Én, don Hernando, míg átjöttem a nagy vízen és míg átjöttem a kegyelmed városából, Vera Cruzból, míg ideértem, Sandoval táborán át, ebbe a városba, mely szebb és hatalmasabb, mint Carlos legtöbb városa... magam is sok mindent láttam. Nem kell, hogy kegyelmed szerénykedjék... Én látom, hogy vezérkapitány uram hitünk és Hispániánk javára nagyot művelt.

- Köszönöm kegyelmednek, hogy megadja nékem a titulust. Vajon ez Don Carlos tudtával történik?

- Legfelségesebb urunk kegyelmedet főkapitányának tekinti mindaddig... mindaddig, míg nem történik ellenkezője... úgy gondolnám, olyasmi, ami igazat adhatna a vádaknak... hiszen tudja kegyelmed, nem újság, hogy ezt is, azt is beszélik Hispániában. Ha nem lenne kegyelmed mellett egy-két barátja, Olivarez grófja és Bejár hercege...

- Kegyelmességed bírám. Vizsgálhatja tetteimet és vizsgálhatja számadásaimat. Láthatja... bal kezem csonkját: két ujjam veszítettem alig félesztendeje. A bal karom majdnem béna, alig bírom mozgatni, a jobb lábam húzom, mert egy nyíl gyalázatosan felsebezte. A fejemen gennyedő seb volt, most javul kevéssé, de ha dörzsöli a vasfazék, kiújul. Amikor leszáll az este, meg-meglátogat a hideglelés harmadnaponként... Panaszkodjam tovább kegyelmednek?... Mindez uramnak nagyobb dicsőségére történik. Nem a magaméra.

- Urunk bizonyára meg fogja hálálni...

- Én nem kívánok semmi hálát. Csak hagyják, hogy véghezvihessem nehezen szerkesztett plánumaimat. Mi még mindennek elején vagyunk...

- Utam eddig diadalút volt. Sandovalnál volt éjszaka csetepaté, de itt csak hódoló urakat, indián fegyvereseket láttam, sehol ellenséget. Kegyelmed már itt mindent leigázott?

- Ha kinyújtom a kezem, szép, tiszta idő van... kegyelmed láthatja az ablakból Tenochtitlánt. Úgy mondják, kétszázezer embere van összevonva annak, akit a mi nevünkön én csak császárnak nevezhetek. Fiatal, most lépett Moctezuma trónjára, nem hisz babonákban: látta százával tetemeinket a szörnyű éjszakában, kegyelmességed tudja, mi az kétszázezer harcos? Én nyolcszázadmagammal vagyok és abból alig kétszázötven veterán van, akivel együtt indultam Cubából. A többi: Velazquez emberei, Narvaez emberei, idecsődült kalandorok, Cubából, Jamaicából átszivárgott szerencsevadászok... És a tlaxcalaiak, akikre támaszkodnék...

- Kegyelmed ügyesen forgatja ezeket a vadakat. De vajon vigyáz-e, hogy ne nőjenek fejére? Ha mindennek vége, le tudja őket szorítani szolgasorba?

- Don Juliano, ezek szövetségeseim. Én a Szentírásra esküdtem nékik barátságot, Tlaxcalában. Ezek engem sem rosszban, sem jóban nem hagytak még cserben. Nékem ezek nem szolgáim, hanem barátaim lehetnének.

- Hogyan szól ama szerződés, nagyuram?

- Protocollumba vettük, hogy míg hívségesek Don Carlos birodalmához, mentesek minden adó és minden szolgaság alól, szabadpolgárai Tlaxcalának, s ugyanolyan jogok illetik őket, mint amelyek Castilia polgári rendjeit. A nemeseik pedig...

- Csak nem gondolja komolyan, magunk között, hogy ezeket a vadakat imigyen megtiszteljük? Értem kegyelmed szándékát, hogy használja s csalogatja őket, amíg lehetséges... de magunk közt, don Hernan... csak nem akarja úgy mondani, hogy ezeket lovagoknak, nemesuraknak rangjában tartja?

- Legkegyelmesebb uramat, Don Carlost kértem levelemben, hogy határozzon afelől, milyen rang illeti meg a meghódolt indián tartományok bennszülött lovagjait Castilia és Leon nemesei között.

- Kegyelmed grófot meg marquést akar faragni belőlük?

- Don Juliano, kegyelmességed látta ma Ixtlioxichitl urat, a Fekete Virágot, aki keresztfiam lett s utánam kapta a don Hernando nevet? Ő ma Tezcoco jog szerinti fejedelme. Castilia törvényei szerint vazallusa a Római Szent Birodalom császárának, éppúgy, mint Milano hercege vagy Mantua őrgróf ura.

- Kegyelmed barátja ennek a népnek?

- A szigeteken meztelen vadakat ismertem, akik sem munkára, sem Isten igéjének befogadására nem voltak alkalmatosak. Úgy jöttem e partokra, hogy azt hittem, e fajta sem különb náluk. Ma pedig látta, don Juliano, egy asztalnál eszem velük, bevonom őket tanácsomba, harcosaikat tanítgatom s szövetségeket kötök velük. Mi eljöttünk hozzájuk, fegyverekkel; ők védik országukat, mint vitéz és bátor népekhez illik. Én Don Carlos nevében viselek harcot ellenükben. Aki meghódol: szövetségesem, aki ellenáll: ellenségem. De nem tartom rabszolgáknak őket, és nem uszítok reájuk kutyákat, mint tették sokan mások a szigeteken. Kegyelmed még nem ismeri circumstanciáink sorát. Nem minden a hatalom és a fegyver, nagyuram. Néha egy szó többet jelent. Egyforma embereknek érezzük magunkat, barátok is lehetnénk, ha beszélni tudnánk egymással. De ezek, bizony, nehézkesen törik csak a spanyolt. Ebben is elöljár az én szolgálóleányom, akinek Marina neve, és akit kegyelmed talán látott már oldalamon.

- Már Vera Cruzban hallottam felőle, ne vegye sértésnek, de úgy hallám, kegyelmedtől nem idegen...

- Martin nevű fiamnak anyja, akit atyám után kereszteltettem, nem tagadom meg, habár indián anya szülte. Látja, kegyelned... e nélkül a lány nélkül talán nem jutottunk volna Mexikóba... talán ma sem lennénk a visszavezető úton... A katonák babonások... úgy mondják, csak akkor mennek előre, ha Marina jön velük, őt nem fogja a halál. Én nem hiszek ilyen mendemondákban, de kértem Don Carlost, hogy mérlegelje szolgálatait, bűnét és gyarlóságát tudja be egyszerű állapotának, és vegye az én bűnömnek, őt magát jutalmazza, hogy emelje fel őt rangban Castilia nemesasszonyai közé.

- Hogyan őrizi kegyelmed aranyát?

- A csatorna éhes volt a Szörnyű Éjszakán. - Mint az indiánok mondják a maguk virágos nyelvén, eltátotta a száját. Az pedig... ott csorog el a homok között, melyet folyók görgetnek a tenger felé. Ott van a bányákban, melyeket fel kellene tárni... ami itt, templomokban van, vert arany, szobrok, emléktárgyak... az alig valami abból, amit szorgos munkával meg lehetne kapni. Nékem, magamnak alig-alig maradt. A tábori élet eszi az aranyat. Ha nem kapok ételt szépszerével, nem sarcolhatok barátságos területen. Ha morognak a katonák, fáradtak, éhesek vagy hazamennének... megint csak az én iszákom lesz szegényebb. De nem a császári felség tesauruma. Azt megőriztem, s boldog leszek, ha Godoy úrral és Duero úrral, akik itt most, kegyelmed érkezéséig a Caesarea Maestast képviselték, mindezt átadhatom, mint a felség igazolt emberének. Most én kérdezem kegyelmedtől, miként kívánja elhagyni Új Hispániát?

- Hogy értsem a kérdést?

- Én oda adhatom az aranyat, mely megilleti Carlost és hatalmas eszkortot hozzá, hogy elérje véle békében és biztonságban Vera Cruzt!

Aldarete felugrott, fojtott és gőgös lett a hangja:

- Don Hernan Cortés - kegyelmed engem vénasszonynak, vagy könyvek fölé temetkező írnoknak gondol? Ha így értette, sértésnek veszem, s mint nemesember, vérével törlöm le a sértést. Kegyelmed engem nem ítél méltónak arra, hogy lovagi kardommal szolgáljam legfelségesebb uramat?

- Kegyelmed Carlos szavát bírja. Én boldog és büszke vagyok, ha segítőtársul megnyerhetem. De ha kommandót akarna... kérem, legyen tekintettel tisztjeimre... nem elsőrangú nemesurak, egyike-másika bizony egyszerű szülők gyermeke... van olyan is, aki talán rózsabokorban jött napvilágra, nem ismeri sem apját, sem anyját... De ezeket itt már kicserezte az élet, a karjuk megszokta a kardot... megkövetem, járatosabbak az itteni nehéz, éjjel-nappal való, kegyetlen hadisorban.

- Nem kérek kommandót. Én arra kérem, tartson maga mellett. Én elfáradtam az udvari életben. Nem érzem célját annak, hogy flamand urak előtt udvaroljak. Kegyelmedék, miként ama legendás lovagok Amadis könyveiben, új világban járnak. Én elkísérném...

Cortés egy mézespogácsát tört szét, lenézett a tóra, és a szája alig észrevehetően megremegett...

 

5

Már látszottak Sandoval őrtüzei, s a lovasok a kíséretből előlovagoltak Tezcocóig. A spanyol őrhely legjobban védett pontját jelölték ki dokképítésre. A kacikák és fejedelmek tízszer ezer és megint tízszer ezer munkáskézben beszéltek. A számok súlya nem jelentett semmit, maréknyi tengeriliszt, időnként egy kis pulque, valami jó szó, apró spanyol csecsebecsék a munkavezetőknek - tavaszodik, az évszak derűs és egyenletes, nincsen még emésztő forróság, naponta lehet néhány órácskát földet túrni. A mérő emberek végigjárták a tóparttól a spanyol táborig vezető utat. Fél mérföld, mondták, amikor megjöttek, zsinór volt kezükben és hatalmas, fehér festékbe forgatott meszelők. Cortés végiglovagolt a jelzések mellett. Másnap hajnalban rajok lepték el a két szegélyt, kiélesített kőlapátjaik belecsaptak a laza, homokos földbe. Ástak. Napok alatt már látszott, hogy miként vájja ki a hangya-mozgás csatornává a hepehupás völgyet, mint erősítik meg az elkészült szakaszok oldalát, s mint vigyáz vegyes indián és spanyol őrség, hogy a munkaritmust meg ne zavarják a portyázó mexikóiak.

Pár hét alatt elkészült a Csatorna. A félmérföldnyi, nyílegyenest a szárazföld testébe vágódó vízcsík két oldalt paliszádokkal, védművekkel szegélyeződött, az őrpalánkok fedezete alatt ácsolták és kátrányozták hajókká a félig kész vázakat. A tavon mindezt nem lehetett volna. A hatalmas, nyílt tezcocói part ezer és ezer csónak számára volt megközelíthető. A csatornaásás utolsó szakaszán naponta kellett oltaniok a tüzeket, fellobbantak az égő, gyantás gyapotba burkolt nyilak, s a tezcocói naszádok gyengék és ingatagok voltak ahhoz, hogy ezekkel védelmezzék meg a lomhán, tehetetlenül terpeszkedő hajóhadat.

Közben a kémek jártak-keltek szüntelenül. Hírt hoztak a Lecsapó Sasról. Guatemozin egybevonta a déli végekről a csapatokat. Békét kötött a távoli kacikákkal, lemondott az emberadókról, s nem kért mást cserébe, mint felfegyverzett csapatokat. Az északi oldalon elveszett számára nagyjából mindaz, amit azelőtt nyújtott az Atlanti-óceánig Mexikó. Guerilla-harcok szikráztak a sötétben, egy-egy hátbatámadás, titkos conciliabulumok, Iztapalapan ellenáll, egy-egy védett város vagy hegy őrsége legördít köveket, és véres fővel tántorognak alattuk a spanyolok... Lehet, hogy maga Malinche vezeti a táncot, s egy nyílvessző megint megakad valahol a térde felett... de az északi Vera Cruzból... Tízével, húszával... emberek, minden tizedikre egy-egy ló, minden századikra talán egy ágyú... Cortés lelke mindig a dokkok körül bolyong. Éjszaka háromszor is felkel, beburkolózik köpenyébe, megdidereg a váltóláztól, de körüljárja az őrségeket: semmi baj nincs? Megnézi tolvajlámpa világánál az alvó, hatalmas csontú szörnyetegeket, melyek nyitott bordáikkal merednek bele az időbe. Reggelre kiadja a parancsot: Fáklyafénynél éjjel is dolgozzanak a megbízható legények. Minden fáklyánál egy ember, aki csak a tűzre vigyáz, minden gyantás, terpentines masszává alakult, gumival töltenek ki réseket, a trópusi fák nedvét kóstolja az ezerkezű Martin Lopez, a spanyol tábornak most legnagyobb kincse, mindnyájuk között egyetlen hajóépítő, így telik meg lassan a meztelen borda, kiképezik a fedélzetet, helyet szerkesztenek ágyúk számára, az árbockosár szalmáját megfonják az indiánok, a vitorlákat még a régi, sevillai vászonból foltozgatják az öregebbek.

Egy éjszaka lebontják a dokkokat. A hatalmas deszkák végigkoppannak a földön, a kanális hosszában készen, zászlósan, frissen mázolva, szépen faragott orral, védőszentekről elnevezve ott áll a tizenhárom brigantina. Nem jött álom a vezérek szemére, kihozattak ételt, és ott vigyáztak hajnalig, nehogy valami ármány az utolsó pillanatban áthúzza a plánumukat. Így virradt meg. Mindegyik hajónak volt kapitánya, a flottaparancsnok Sandoval lett. A hajók orrára felvontattak egy-egy könnyű ágyút, és mindegyik húsz-huszonöt katonát vett hátára, közöttük néhány muskétást is. A parton állították fel az oltárt. Miként nagy vállalkozások ünnepén, úgy rendeződött díszbe a spanyol sereg, hátul, távoli karéjban, ezer és ezer szövetséges indián. Minden szem arrafelé fordult, amerre Cortés állt, amikor megadta a jelt. A Fekete Virág fényes, fejedelmi kíséretével lépkedett a csatorna partjáig, ebben a pillanatban megszólaltak a kürtök, meglendült az Apostata kezében a hosszú, hatalmas alabárd, s kettémetszette az első hajót lebilincselő kötelet.

A lejtős csatornán át a brigantina saját súlyától meglendülve csúszni kezdett, zökkenés nélkül ért el a tó torkolatáig, ahol hatalmas teste belelendült a nehéz, sós vizekbe. Percek múlva követte az elsőt a második hajó, s egy óra alatt mindegyik baj nélkül vízre jutott. Cortés csónakon a vezérhajó oldaláig evezett. Ott felszállt. Amikor a lépcsőre ért, kibontották Castilia hatalmas vezéri zászlóját, az admirálishajón megszólaltak a kürtök, kirobbant az ágyútűz, és válaszul megszólaltak a parton vigyázó ütegek. Mint kicsit bukdácsoló óriások, úgy úsztak bele a láthatatlan térbe, mely ködös, távoli partjain vigyázta délnyugat felé Mexikót. A keresztül-kasul cikázó kanoék, melyeknek útját eddig nem állta még el senki sem, ijedt rémülettel kerülték ki az úszó házakat, melyek füstbe burkoltan, mint világon túli kísértetek tűntek fel. Így látták őket a hatalmas, tizenöt-húsz evezős hajtotta, élelmiszert vivő bárkák, amelyek épp Mexikó városához igyekeztek. A szél eleredt, a vitorlák duzzadtan, ijesztő gyorsan vitték a hajókat, az evezők hiába verték egyre erősebb ütemben a vizet, egyre szűkült a távolság közöttük, míg egyszerre felvillant a rém, s a tó felkavart sodra elnyelte, egy reccsenéssel, kalimpáló, fuldokló, fadarabot markolászó testüket.

 

6

Lassan, tagoltan beszélt, tőmondatokban, hogy a leány megértse.

- Küldjél hírt nénédnek, Tecuichpónak. Mondd neki, hogy mindnyájan elvesznek, ha nincs miközöttünk béke.

- Guatemozin nagy úr, nem hallja asszonyok szavát.

- Tiedet hallja, Tecuichpóét hallja. Akarod, hogy meghaljon Tecuichpo?

- Küldöm hozzá kívánságodra szolgálóleányomat üzenettel.

Megsimogatta haját. Magas, vékony leány volt, magába zárkózott, csendes mozgású. Amikor megszületett, húszezer csecsemőt áldozott fel atyja a tengeri isteneknek, akiknek ünnepére esett a nap, amikor a leány kijött az élet keleti kapuján. Távoli fejedelmek kérték első asszonyokul, s Haragos Úr nem adta még senkinek gyékényére. Első nap beszélt róla, ahogy bejöttek a spanyolok... "Malinche, neked adom a lányom..." így mondta, s nem értette Cortés szavát, aki távoli, messze fekvő szigetről beszélt, ahol sápadt, világos hajú asszony várja. Cortés engesztelte, és kérte, engedje Olmedo atya mellé, aki megadja néki az új hitet, és méltóvá teszi arra, hogy a minden távoli világok ura majd kiválassza számára a hozzáillő nemes lovagot... Ott maradt a spanyolok szállásán, osztotta atyjának mindennemű sorsát. Amikor elzúzta halántékát a nekilódult parittyakő, Moctezuma hatalmas testét leányának két gyenge karja fogta fel. Ott állt a vérpólyás test mögött, s könyörgő tekintetével kereste apja töredező szemét. Moctezuma mosolygott, virágok és pillangók nevével hívta leányait, és magához intette Cortést, és úgy suttogta:

- Malinche, ezek az én magomból eredtek, istenek és királyok áldása fogant meg bennük. De gyengék és erőtlenek: tedd kezed fejükre, és így legyenek, ketten, azon módon a te leányaid, és védd őket a te hited szerint.

Húgát elnyelte a csatorna, a borzalmak éjszakáján. Felkapta valamelyik csónak, vagy belefúlt, felspékelte-e egy nyárs, ki tudná? Csak ő maradt meg, jött velük, a szörnyű utakon, ott szorongott, bent, a sereg közepén az otumbai csatában, velük érkezett Tlaxcalába, ahol a nagyurak úgy fogadták, mint Anáhuac fejedelmének lányát... Halk volt, szomorú, nem mosolygott. Már sokszor túl szeretett volna adni rajta... keresett távoli herceget vagy spanyol lovagot, aki aranylánccal nyakában vállalja e királyi rokonságot... nincs gond. Ilyenkor valami felrezzent benne, látta magát, amint meghajlik a haldokló előtt, aki szólt neki "Malinche"... csendes, tört fényű szemek, melyek vérszomjas istenekkel társalognak. Ha elfoglalom Mexikó Birodalmát - te megkapod atyai jussodat... mondta...

Egyszer nyújtotta ki utána kezét, és érezte keblének forróságát, a testét, melyen keresztül süt és forrong Tecuichpónak csodálatos teste... Szentlélek lovagja, aki így viszi egy haldokló igéjét?... Megtorpant, nehéz éjszakán, amikor ezer baj közt mohón kereste egy perc örömét, új asszony illatát, lánytest ismeretlen egyenlítőjét... egyszer megkívánta már, forrón, mohóskodva tépni kezdte... akkor szembe villant tekintete, s a haldokló nagyúr-atya szemverő, fekete tekintetével találkozott... Azóta nem illette kézzel.

Lassú, tagolt szavakkal ismételte, hogy megértse beszédét: üzenj Tecuichpónak...

A másikra gondolt, akivel szemben állt egyszer, és aki elfordította tőle tekintetét. Emlékezett a táncra, amikor spanyol hangszerek melege töltötte meg Axayacatl palotáját, Moctezuma előrehajolt, úgy nézte a táncot, a hang befúródott pórusai közé, mint idegen vendég, egy idegen féltekéről. Akkor táncoltak spanyol módra, a hercegnő nevetett, és elkapta a kendővéget, melyet Alvarado kínált oda, körbetáncolták egymást, a szattyáncipős, vörös hajú atléta és a nyúlánk, zöldes bőrű, csillogó szemű asszony, második volt Cortés, aki elkapta a hercegasszonyt, kesztyűtlen keze érintette derekát, ahol a köntös illatos rétegben borította el a testét, s sejtette a hús lágyságát és illatát.

Üzenjél Tecuichpónak, mondta, és amint kinézett a tóra, látta elvillanni a brigantinák lanternáit, látta az őrtüzeket, az ágyúk mellett virrasztó kanócosokat, látta az ezer fénypontot, mely teletűzdeli a nagy vizet, partok hajlását s valahol távol, nagyon távol - felcsapó lángoszlopot. Ez jeltűz volt a nagytemplom tetejéről, melyet a Lecsapó Sas parancsára gyújtottak meg s oltottak el, szabályos időközökben a két óceán világa felé üzenetet küldő papok.

Mindennap mellette harcolt. Távoli vidékek főnökei vezették hozzá embereiket. Követségek érkeztek, és aranyat hoztak, mert már minden kacika tudta Anáhuacban, hogy az istenek bélsarával lehet csak engesztelni a haragvó teuleseket. A brigantinák hosszú láncba fejlődtek, elállták a vízi utat. A pirogák ugyan néha átsiklottak az üldözőkön, de a félénkebbek nem mertek nekivágni a vizeknek, egy-egy ágyú- vagy muskétagolyó hamar és bizonyosan utolérte azt, aki áttörve az ostromzárat, evezett Mexico kapui felé. Az újoncok gyors, lendületes támadást prédikáltak. A kapitányok összenéztek a veteránokkal: bemenni könnyű Tenochtitlánba, eljutni a térig, megszállni az épületeket... lehet mindent, de aztán? Ha egymás, mellé raktok négy spanyol lándzsát: látjátok, ilyen széles az utad, ilyen bő az a töltés, amelyen előrelendül az élet és halál. Ha feltörik a gátakat és mindent elborít a víz, akkor nedves lesz a porod, s a lovak nem tudnak előrehaladni a nyársak közt.

A hercegnő nem üzent. A válasz magától Guatemoctól érkezett. "A sápadtbőrűeknek gyenge az emlékezetük, gyenge isteneik elvették eszüket. Nem emlékeznek arra az éjszakára, amikor csak irgalomból hagytunk meg közülük egynéhányat? Nem emlékeznek arra, hogy minden város templomában fehér koponyák díszítik Huitzilopochtli zsámolyát? A Haragos Úr meghalt, Mexikó falain belül nem beszélnek többé asszonyok."

Tecuichpo, a távoli, magányos hercegnő nem küldött Cortésnek üzenetet.

A tó rejtett öbleiben, sásos, hínáros zsombékokban figyelő emberek ültek, akik madarak nyelvén adták tovább jeleiket. Füstoszlop szállt fel az indián lesállásokból, párszáz könnyű csónak nekilendült, oldalvást rajtaütnek egy előretolt spanyol őrségen. A part szakadozott vonala mögött, cölöpökkel kitűzdelt, földdel bélelt paliszádok mögött húzódtak meg a Lecsapó Sas őrszemei, minden foknyi borulat, vizenyős árterület az övék, ahová nem mehetnek utánuk a vaslábú idegenek.

A spanyolok tábora terjengett, összehúzódott, felzárkózott. Hol egyik, hol másik szárnyon eredt el a lövöldözés, éjszakai madarak huhogtak, s ember és sötétség végzetesen egybefolyt. Ostromlók voltak és ostromlottak. Chapultepecben szárazon, szomjasan meredt a csodálatos vízvezeték kőgerince, s Tenochtitlánban megint sós, keserű kutak vizét méregették. A töltésutak hídfői kezük között voltak, s a hajókon elállták az utat az élelmiszert vivő dereglyék előtt... de mindehhez alig voltak többen nyolcszáz embernél, az indiánok sokezres segélycsapatát egy felreppent babona egy óra alatt szerteriaszthatta, táborok kerekedtek fel az éjszakában, zergelábuk mérföldekre vitte őket, s valamely völgytorokban várták az újabb, kedvezőbb jelet, mely elérhet idegen lelkük küszöbéig. Ha visszamentek, minden spanyol szóra csak egy választ adtak: az istenek így akarták!

Mögöttük félig-meddig biztos az út, mely egészen Vera Cruzig vezet, így mondják: északot tartják kezükben, ki bírja elrekeszteni az utakat éjszakára? Ha néhány spanyol eltűnt egy csetepaté után, másnap körbevágott fejüket mutatták a visszapártolt kacikák: látjátok, az istenek haragosak...

Ostromlók voltak és ostromlottak, szétoszolva - kétszáz, háromszáz ember - átportyázták a tópartokat, nyomról nyomra, araszról araszra közelebb a fővároshoz. Nedves évszak volt, a tollforgók ázottan csaptak végig a mogorva arcokon, fekete emberek csúszkálnak a sáros, ingoványos ösvényeken. Ilyenkor bevonták maguk közé a tlaxcalaiakat, a főnökök kalandra sóvárogva rendezgették törzsi portyázásaikat. Kitörtek éjszaka Tlacopan felé, villámgyors manőver volt, melyben mindenki magáért s mégis mindenkiért küszködött. Aldarete kesztyűs kezében meglendült a könnyű toledói acél, átmetszette a tollas pajzsokat, de szétcsorbult az obszidiánélű fakardokon. Diaz lovagolt mellette, ahogy meghagyta a vezérkapitány, ne tágítson mellőle, úgy vigyázzon, baja ne essék. A fiatal veterán végigsimított a nagyúr köpenyén. - Kicsit meleg nap ez, kegyelmességed engedelmével... - nevetett, a hullám elindult, kicsap, feltarajosodik, eltűnik. Holnap ki emlékezik már a ma esti portyázásra?... Míg baj nincsen, mondta Diaz, s akkor feltűnik sántító lován, halálsápadtan Cortés, nyakában egy szétszakított indián pányva. Két lovaslegényét lerángatták mellőle, s már viszik őket a halálra leső, mindig kész ladikosok.

Vaksötét volt, amikor egyikük ébresztette másikát, megindultak az ismeretlen úton. Hajnalodott, amikor elérték Tlacopant. Olyan halálos csend feküdt rá a környékre, hogy a veteránok ütközetet jósoltak. Óvatosan, összezárkózva hatoltak be a veszedelmes városba, egész a piactérig, ahol a barna tetejű, hatalmas toronytemplom kiugrói felett guggoltak a régi istenek. Két öreg, halálra szánt pap burkolózott fekete, vérfoltos köpenyébe, s szórta a spanyolok felé érthetetlen varázsátkait. A csapatok lassan körülölelték a szélesen, talpasan elnyúló templomépületet, Cortés intett kíséretének, s így, katonák nélkül, őrség nélkül nekiindult, megmászni a meredek fokú lépcsőzetet. A nap kisütött, a nedves, esőverte gúnyák gőzölögtek a hirtelen melegben, izzadva és lihegve kapaszkodtak fel az emeleteken, egyre feljebb, egyre csodálatosabb panorámát ölelve át. Cortés ment előre, majdnem emelettel magasabban mindeniküknél, látták, amint tollas kalapja kilengedezik a nyugati platón, egyszerre lekapja, integet az alulállóknak: gyertek fel... gyertek fel...

Cortés megfogta Aldarete kezét és mutatta:

- Látja, kegyelmed, az ott... ott Tenochtitlán...

Az Újvilág misztikus városa úszott habfehéren a lassan felszálló reggeli borulatban. Paloták és tornyok csonkakúpjai, ezüstben megtükrösödő házsorok, stukkótól ragyogó keresztutcák, a tetőkön végtelen ívben kígyózó virágoskertek, a tó partján fehér falak s belőlük kinövő elefántcsontszínű töltések, amint átszelik a kékeszöld tükör tetejét. Ezer és ezer cikázó, villámló, kis hangyafolt: ladikok a nagy vízen. A felhő mögül előreesik a nap, minden tág, sárga kévékkel lesz színesebb, aranyos reliefet kap az ezüstváros. A Völgy leírhatatlan szépsége, minden egzotikus pompája ott hevert paradicsomi tarkaságban lábuk alatt.

- Don Hernando, úgy vélem, hogy mindaz, amit kegyelmed ez Újvilágban művelt, nem is lehet egy egyszerű ember műve. A Mindenhatónak különös kegyelme lehetett, ami minket idáig elhozott. Sok vitézi tettről szóló könyvet olvastam, de Alexander Magnus óta csodálatosabb tájékokra még nem vetődött kapitány mint kegyelmed... s szebb országokat senki sem szerzett meg Castilia koronájának. Boldog leszek, ha ezt a római császárnak jelenthetem...

Cortés meghajolt és mosolygott. Aztán elnézett Mexico városa felé. A két istállófiúra gondolt, akiket most cipelhetnek virágos kanoékban a szomjas istenek pihenőhelye felé.

- Látja, don Juliano... a négy oldalról elinduló töltések mint futnak egybe? Ott, ahol összeölelkeznek... az a nagy tér, a Tlatelolco, ott van a piac, a szomszédságában a templomváros... királyi palotáik... látja... ott... a tetején, ott őrzik fertelmes istenüket, Huitzilopochtli a neve s a harc démonaként naponta embervérrel kenegetik... ott őrzik a pokolbéli harsonát, amellyel fellármázzák a tavon innen és túlnan, az egész Völgyön át a törzseket. Mint hírét vettem: szegény katonáink feje s a zsákmánylott muskéták is ott vannak felhalmozva a bálványkép lába alatt.

A versfaragó Bernaldo Diaz kihajolt a mellvédnél, belenézett szomjasan a felcsillámló, kékes városködbe. Hatalmas, tükörsimára vakolt falfelületek szaladtak végig. Próbálta, egy ólomgolyóval: fogja-e? Aztán gömbölyű, kolostor-betűivel leírt egy verssort, alája a ritmus újat diktált... a katonák, akik értették a betűvetést, mögéje sorakoztak, a tisztek felfigyeltek, maga Cortés és Aldarete is, egyik gitáros halkan pengetni kezdett, s a poéta mögött felhangzott a tábortűzi románc:

Tlacopán tornyán áll Cortés
társaival, kik nem félnek a viadaltól,
de bánatba burkoltan néz el,
gyökeret vert szívében a gond,
feje fedetlen, elsimítja haját,
kezét kardján nyugtatja,
így néz el Tlacopán felett Cortés
mered-e kérdezni őtőle, pajtás:
tudod-e, nagyuram, mit hoz a holnap...?

Még zümmögték a refrént, amikor Duero hátulról átölelte az egymás mellett álló Cortést és Aldaretet. Csendes, ritka pillanat volt, a világ szépsége széttárult előttük, minden, ami véres volt és szennyes, valahol, végtelen alantiságában lemaradt.

- Kegyelmed, don Hernando, a szerencse forgandóságára gondol. Erre a városra, melynek plánumai szerint el kell veszni. Vajon hallotta-e ezt a poémát, melyet Néróról énekeltek, aki felgyújtotta Rómát?

Tarpeji szikla felett
lesi Nero, mint égnek Róma palotái,
csecsemők és aggok sikítása felcsap az égig,
de Nero szomjas... és benne siket a lélek...

Cortés megrázkódott a versre. Nekitámaszkodott, háttal a mellvédnek, és Duero felé fordult:

- Isten megmondhatója, hányszor, milyen aláztatásaimnak árán kértem és könyörögtem e város számára a békét. Követeim levágott karral, kitépett nyelvvel tértek vissza. Megint üzenek és megint hiába. Isten a tanúm, hogy elszorul bennem a lélek, ha mindarra a szörnyűségre gondolok, aminek most el kell majd következnie. Azért vezettem fel ide kegyelmeteket, hogy egykor hitet tehessenek Carlos urunk előtt, hogy látták még... saját szemükkel, saját teljes valóságában látták Új Hispániának... és talán a réginek is legszebb városát, Mexicót.

 

7

Requiemet tartottak. Halotti siratást még élők felett, feketével bevont tábori oltárnál. Olmedo sovány, maláriás teste megvonaglott, míg végigmondta a Misererét. Körös-körül sebfoltos, véres, olajos kötésű spanyolok, amint gyászolják a még élőket, a töltés végében ágyúk tűzfala, mögöttük a lovasok s túlnan, a diadalmas mexikóiaknak üvöltő, tollkoronás tengere. Requiemet tartottak a tegnapi gyászos kaland felett. "Megrohanni a várost", súgták a kalandosak, Aldarete meglegyintette kesztyűs kezét: "nagyuram, magamra vállalom lovag módjára a legnagyobb veszélyeket, én akarok elsőnek eljutni a piactérig... előrerohanok a lovasokkal, ha elérem, három oldalról induljanak neki a divíziók..." Sandoval csóválta fejét, és Alvarado, az örök kalandos Alvarado is hallgatott.

Este tanács volt. Már negyvened napja, mint fáradt madarak, úgy zuhannak vissza a bezárt város falától. A tegnapi mérföldek elrövidülnek, most minden könyöknyi térnyereségért vérrel és csákánnyal kell megfizetni. Kard és muskéta helyett ásó és lapát töri fel tenyerüket. Azték harcost alig látnak. Zsilipek, csatornák, szabad zúgók ellen folyik a harc, házakat bontanak, amint fekete lépésük előredöng, úgy zuhannak le a vasrudak, szétverik paloták könnyű téglafalát, száz és száz kéz egyengeti, tövig rombolják, földdel teszik egyenlővé a templomokat, s a kő, tégla, malter dübörögve esik bele a csatornákba. Az elért ponton éjszakára őrség marad, a főcsapat visszamegy a széles, kitömött úton, melyet nem szakít meg többé kanálisok rendszere, így mennek napról napra, lépésről lépésre előre. Három oldalról bomlasztják, rombolják, sorvasztják a királyi Mexikót. Ha az egyik periféria testén ütöttek tegnap rést, következő napra a másik oldalon omlik be egy palota vagy magtár, széles, lapos tetején dolgoznak a tlaxcalai kőművesek, s jelölik - merre csapjon le a spanyolok csákánya.

Kőrombolók. A hidalgók szitkozódnak, nem úrnak való munka, de nem szólhatnak, hisz Cortés kezében is ott serénykedik az ásó, bűzös, piszkos csatornák mentén, tele állott vízzel és döggel, közben lesni, merrőlfelől támadnak majd a nyilazók? A fiatalok, frissen érkezettek esténként, a tüzeknél szidják Cortést, ócsárolják a zsákmánytalan, asszonytalan, sárba fúló köznapokat, a zaj siketté teszi a dobhártyákat, a faltörők tompa zuhanása belever agyvelőbe, s rá visszhangzik az indiánok szüntelen üvöltő szava. Mindnyájan pattanásig feszült idegekkel lesnek, napok és napok óta... még meddig? Meddig ez a szörnyű, paraszti, plebejus-ostrom, rombolni, kanálisokat tömni, egyengetni?

Az esti tanácsban elernyed a vezérkapitány. "Holnap", mondja, és a tisztek megkóstolják a friss bort, melyet nemrég kaptak a szigetekről. A szó parázsos elevenséggel pattant ki belőlük, ízes spanyol soliloquiák hangzanak el a tábortüzeknél, a perc örömében mindenik zsoldoskapitány született orátor, aki ékes, nagyvillanású szavakkal ecseteli a holnapra elrendelt ostromló támadás hősi, spanyolos igazát.

Dél felől Cortés vezette rá a töltésre csapatát, a másik két oldalról Alvarado és Sandoval. A csákányok elhallgattak ezen a reggelen, s megint régi, küzdelmes hajnalok vérszagát szimatolták a veteránok. Aldarete mint királyi személy, hangos szóval követelte, hogy elsőnek rohanhassa meg Mexicót. Kíséretének élén, jól táplált parádés lova hátán indult előre a töltésen, mögötte indián segélycsapatok. Elintette a földön kúszó útvizsgálókat, akik lehajtottak a töltések széléig, s botokkal döngölték, vajon nincs-e alatta farkasverem s nem húzódik meg rejtett, elfalazott átmetsző-csatorna, mely elnyeli a páncélos lovagokat? Rohant előre, vasingéről lepattantak a nyilak, s a kövek ártalmatlanul döngették meg a tarka, címeres pajzsokat. A középkor utolsó lovagi tornájára indultak, előrenyújtott lándzsákkal, talpig vértben: a tűzifegyvert nem ismerő indiánok ellen az egyetlen komoly védelem még mindig a régi, bevált acélvértezet maradt. Nyílegyenesen, feltartóztatás nélkül lovagoltak előre, a két oldalt szegélyező házak között, egészen a piactérig, melynek tövében a templomváros fallal körülvett toronyteste a maga félelmes áthatolhatatlanságában úgy állt ott, mint az istenek intőjele. Már intett a kornétásnak, hogy fújja meg a jelt, mely a másik két oldalazó csapatnak hírül adja, hogy Tenochtitlán elesett, amikor felharsant a tlaxcalaiak vészkiáltása, valaki átvette a baljós ordítást, hogy felszedték a töltéseket, és ott ásít mögöttük egy csomó csapda és farkasverem.

Egy szempillantás alatt megelevenedtek a halott csendes utcák; háztetőkről, kerítések mellől végeláthatatlan gyűrűkben örvénylenek elő a fegyveresek, minden utcaszakasz erődítmények sora lesz, úgy látszik, a kőzápor mindent elsodor s a szakadékos, meg-megtört keresztezésekben alig nyújt védelmet a muskéták gyér tüze. Megbomlik a fegyveres fal, a pánik szétzilálja a sorokat, a visszatorpanók az átvágott töltés felé szorítják a hátrább állókat, megint megismétlődhet a Noche Triste - ha nem állna ott az átvágott töltés partján Cortés, ordítása megállásra kényszeríti a futamodókat, a szakadék nem széles, a veteránok ágakat, törzseket, téglaomladékot dobálnak át, lándzsákat fektetnek keresztbe, hullákat vetnek a vízbe. Cortés próbálja elsőnek, a ló beleakad a hulladékba, de aztán felnyihog, a sarkantyú belevág, átugrik rajta, már ott van a veszélyeztetett csapatnál, a többiek jól-rosszul utánaugratnak, hajladozó tollbokréták tengere veszi körül őket, a levegő fekete lesz a nyilaktól, a közvetlen közelről hajított gerelyek behatolnak a gyapotvértekbe, sündisznómellel állnak egy pillanatra a katonák, aztán újra és újra rendezkednek, a muskétások mögött hátsó sorban a töltők, egy-egy sortűz pár lépésnyire tisztít, felegyenesedhetnek, a vért ki kell törölni a szemből, előre az utcafordulóig, megint elsőnek megy előre Cortés, de süppedékes, laza homokban vész el a ló lába, megroskad, tomporában nyílvesszővel, leveti urát, Cortés megtántorodik, egyik lába a kengyelben, alig bírja kihúzni, e pillanatban három indián harcos rohan rá, zsineg fogja össze karját, a kard kihull kezéből, csak a vaskesztyű egyetlen fegyvere, mellyel végigvág a sima, olajos arcon, elzúzza a csontot, az indián megtántorodik, ennyi elég, hogy övéhez kaphasson, egyetlen fegyvere a tőre, mintha álomban lenne, a hangja "Mária és Szent György könyörüljetek rajtam!" Villan a tőr, másodpercek tört világánál viaskodik a rázúduló vadakkal, pár lépés csak a töltés széle, aki itt legurul, annak vége, csónakok ringó ezrei tátják torkukat az áldozatok felé, a méteres mélységből integetnek a fekete karok... nincs menekvés... Valaki észreveszi... Olea, hatalmas, erős fickó, egyet lendül kezében a csatabárd, lehull egy kar, már ketten állnak, előrevetett lábbal, egy hajszálnyira a töltés szélétől, valaki elordítja magát, hogy Cortés veszélyben van, testőrségének kapitánya előrerohan néhány emberével, mögötte Xamarillo, friss lóval, Guzman, az udvarmester, s egyszerre feltűnik spanyol kardot villantva a Fekete Virág. Cortés és Olea megtorpannak a rájuk eső holt tömeg alatt, megdől az egyensúly, már gurulnának lefelé, Xamarillo nyakát egy gerely éri, vérbe borultan hanyatlik a ló mellé, a kantárszárat elkapja Guzman, odanyújtja, ebben a pillanatban pányvák tekerődnek lábára, egy rántás, már ott tántorog a csónakok fölött, egy tucat kar belenyúl, levonja, de Cortés újból nyeregben ül, odarohan a töltés szélére, utána akarna ugratni, egy percnyi tétovaság, de már megfordítja egy katona a zablát: vissza, nagyuram, rád máshol van mindnyájunknak szüksége! Cortés lábában egy beletört nyíl hegye... vállára egy fakalapács zuhant s sisakja alól szivárog a vér, lihegő, fújtató test csak, melyben megrendül a lélek, a hosszú tőrt görcsösen fogja, de ájulás halálszelei fújnak körülötte, viaskodik kísérőivel, még vissza-vissza akar fordulni, de már azok ragadják, cipelik nyugodtabb útvonal felé, amelyről könnyebben megközelíthető a töltés átvágott rése. Hullák, állatok teteme, egy belezuhant ágyú, málhák, homok, fatörzsek... valahogy üggyel-bajjal átvergődnek rajta, összeláncolódnak Aldaretével, Tapia a párhuzamos úton tisztítani próbálja a tlatelolcói piacteret...

Mintha sziréna hasítana át a levegőn, minden zajon, minden csonton és minden emberen keresztül. A teocalli tetején megfújták Huitzilopochtli szent hadikürtjét, hangja végigszalad a Völgyben, és miként a legenda mondja, meghallják mindkét óceán partjának lakói is. Az istenek őrzik a kürtöt, s csak akkor emelheti a főpap ajkához, ha végső veszélyben van Tenochtitlán. A lovasok összeverődnek, ők álltak az utóvédnél, a lovak épek... már indulnának, amikor felbődül a szörnyű trombitaszó, három kürtjel. Utána mintha a pokol nyílott volna fel. Ezer és ezer halálmegvető figura, tollak, test és vér szörnyű egyvelegében, egymásra hemperedve, üvöltve, fanatizmusuk lázrohamában, nekiütődve fegyvernek, vértnek, puskatűznek. Így rohannak neki a spanyoloknak, pár fej gurul Cortés lába elé: "Tonatiuh"... üvöltik... másikára "Sandoval"... Fejek, spanyol fejek, melyeknek véres nyakcsíkja révedt, ólmos szemekkel valami leírhatatlan rémületet merevít. Cortés előrenyúlik nyergében, a kezében megint biztosan és szélesen villog a pallos, úszik a levegőben, ez a mérhetetlen férfi-sors, Szentlélek lovagja, vértben, karddal a kézben, ezer és ezer hitetlen ellen, egyedül és viaskodva; csodaszép ez a pillanat, amint végigvágtat, megleli Aldarete sápadt, halállal verejtékező utóhadát, felveszi velük a kapcsolatot. Tapia csapata beletorkollik az övébe, úgy ahogy összeverődnek, újból megszólalnak az ágyúk, az utóvéd válik a legerősebbé, ott vannak a lovasok és ott van Cortés, tapodtat mennek vissza, új szalvé, új roham... hátrálnak csigalassan a töltésen.

Mi van Sandovallal és mi van Alvaradóval? Két ló maradt épen, és keresnek hozzá két lovast. "Menj, kerüld meg a szárazföldet, kerülj át a töltéseken... tudd meg, mi van kapitányaimmal?"

Egy óra múlva sápadt, véres lovas kontúrja tűnik elő a zuhogó esőben. A katonák lesik figuráját, az első lerohan, messziről üvölti: Sandoval jön... Sandoval... Egymás karjába esnek. Cortés sántít, karja és lába be van kötve, fején kendő, a páncéling repedten és szakadozottan csüng le róla, sápadt és elkényszeredett, még így soha senki sem látta, mintha öreg és összetöpörödött lenne, megroskad, amint Sandovalt karjába zárja. Két férfi sír és sírnak a katonák, és sírnak mindazok, akik körülállnak.

"Sandoval, fiam... mindez az én bűneimért történik. Énmiattam, a bűneim miatt ver meg minket az Isten. Én nagyon fáradt és tehetetlen vagyok. Parancsolom neked, hogy vedd át te a sereg vezetését a mai napra. Vigyázz Alvaradóra..."

Sandoval beszél, szaggatott, rövid tőmondatokban: "Mint rendelve volt, mentünk előre. Hallottuk, hogy Aldarete muskétásai lövöldöznek. Az én embereim ismerték esztendőről az utat... mikor hallottam, hogy elérnek a piactérre, megadtam parancsom, hogy gyorsabban, sebesebben, ne törődjünk annyit az árkokkal. Ezt üzente nekem Alvarado. Amikor beértünk... kevesen voltunk, és egyszerre felhangzott a pokol kürtje. Mintha minden csatorna megnyílt volna... minden ház teteje vár, egyszerre telehánytak kövekkel, a szájamat felhasította egy kavics, nem mentem leeresztett rostéllyal... Alvarado is megérkezett, őt is közrefogták... de mi óvatosabbak voltunk, nagy nehezen visszajöttünk, lassan... a veteránokkal nincs baj, pár sebbel több... láthatja kegyelmed, én is megvagyok... négy plezúrral... de kitartjuk valahogy... de akkor mutattak kopjára tűzött fejeket, messziről és üvöltöttek: »Malinche... Malinche...« Az Úristen elvette rólunk kezét... ki tudja, mi történhet... Megindultam visszafelé. Így értünk hátra. Átadtam a kommandót Alvaradónak, jöttem mindenen keresztül, nem bírtam percig sem maradni, áttörtem embereken és paliszádokon, de eljöttem, és most itt vagyok. Legyen hála a Mindenhatónak, kegyelmedet épségben láthatom."

Ez volt tegnap. Hajnalra letérdeltek a katonák, és elkezdődött a requiem. Pár puskalövésnyire emelkedett fel előttük, fenyegetően és elérhetetlenül a nagy templomtorony. Először csak barna foltok estek ki, karját emelgető ezertestű tömeg, maréknyi a torony alján hömpölygő sokaságból, aztán megnyúlt, ritkult a massza, az emberkígyó előrenyújtotta fejét, imbolygott egyet, s elkezdett lassan-lassan kúszni felfelé a szentélylépcsőkön. Olmedo ráhullt a térdeplőre. Mindnyájan tudták, merre indul a hajnali menet. Olyan közel voltak egymáshoz, a szem átugorta a töltéseket, földhányásokat, paliszádokat, a törmelékes paloták alacsony tetejét - ott kóborolhatott a templomváros ijesztő cifraságai között. Tehetetlenül meredtek fölfelé a magasba, ahol a kígyófej elérte az első platót. A katonák kinyújtott keze fején ott táncoltak a nevek : látod... ott viszik Guzmant... a többieket, kezük virágos zsinórokkal van egymáshoz fűzve, fejüket tollkorona s testüket színes, tarkálló rongy borítja, hátuk mögött pokoltrombitái, ördögei, ijesztő táncaikat intonálják, a papok korbáccsal és botokkal verik őket, hogy lépjenek be az imbolygó, táncszerű egyvelegbe, meginognak, a hang nem ér el idáig, csak a dobok puffogása és utána valami ringó-ritmikus, fekete zaj, áthatolhatatlan és érthetetlen... így táncolnak, talán csak percekig tart, de ez magában a végtelenség... amint körláncra fűzve bakkecske testük megreszket. Indulnak megint fölfelé, egy percre eltűnnek a fordulónál, mintha egyszerre üres lenne a torony, aztán megint felbukik az ellenkező oldalról a menet, barnászöld harántcsíkok az esős reggelben, elérik a második platót, vértől szikkadt hajuk hosszan és mereven áll el a szélben, mintha idegen matéria lenne; már minden mozdulatot ki lehet venni, mert magasabban, felettük vannak, az arcokat találgatják, nem hallik ide az üvöltés. Újból a tánc, amelyet botokkal és késekkel kényszerítenek rájuk, lehet, hogy csak felborzolt idegek játéka, de láthatod-e, hogy eltorzult arcuk valami mosolyfélére gyullad, mézes gombákat nyomkodtak be a szájukba, vagy pulquet itattak, s most testvérünk feledi a Pater nostert?

Harmadik plató. Innen pár lépés a szentek szentje. Megnyílik az ajtó, mely Huitzilopochtli szörnyű, véres és aranyos arcú istenségéhez vezet. Papok és főemberek sápadt, meseszerű sora, és előttük, mindnyájuk előtt Guatemozin. A Lecsapó Sas majdnem egészen aranyba burkolózott. Fiatal, elkeskenyedett teste még fiúsabb, még fiatalabb, sápadt, a spanyolokénál alig sötétebb arcszíne most még áttetszőbb, szoborszerűbb, fején tiaraformájú korona, s hatalmas palást fedi be köntösét. Előlép, megint megszólalnak a vidám ünnep harsonái, megindul a füzértánc, csattogó kereplők, kis, bőrrel bevont dobok ritmusa indítja el a paroxizmus tétova, szédületbe eső hullámmozgását. A körtánc tart, a húsz-huszonöt spanyol torz, ijedt teste ugrabugrál, előugrik a mindent eltakaró körképből, előtolják őket a plató oldaláig, fordítják testüket, amerre elterpeszkedik a spanyol tábor: lássátok; ez lehet a cél, mert olyan mindez, mint kiszámított, szakrális tragédiajáték, elöl a papok, hátul a kórus, az áldozatok menetté formálódva kerülik meg háromszor az áldozati követ.

"Miserere..." csattan fel Olmedo atya hangja, most már üvölti és jajgatja a halotti zsolozsmát, megvonaglik a tábor, tehetetlenek és védtelenek a szörnyű látvánnyal szemben... nem lehet elfordítani a tekintetet, végig kell nézni, mint jönnek a pap-pribékek lassú, ringó lépésekkel, oldalvást egyre közelebb, feljajdul a kórus... most fogják meg őket, most az elsőt, a többi még járja üvöltő körtáncát, de az első... szegény idősebb veterán, fehéredő szakálla felett barna arcot mutat az idő, hátratépett kezekkel kalimpál, ki tudja, vajon mit morog a szája, vajon kér-e a távolból, az Úristentől kér-e abszolúciót. Így teperik le és fellebben a főpap barna, mocskos köntösének ujja, előbújik a hatalmas, villogó kőkés, egyszerre valami mozog ott, megcsóválja... valami véres, idétlen húsdarab...

A martalócok egymásra borulnak és sírnak. Nem lehet ezt elviselni. Nem lehet elviselni ezt a zajt, amint megszólalnak a kürtök, és minden egyes hang után belemetszi a pap a kést, egy spanyollal kevesebb, egy testet legurítanak a lépcsőkön, alul felfogják a fogdmegek, már viszik katlanaikhoz.

Ma este húst, spanyol húst fognak lakmározni az ostromkosztra fogott kacikák.

A kapitányok ülnek egy rakáson, csak Ordaz áll mereven és mozdulatlanul. "Már megint szellemeket lát", Ordaz néz előre, az időben. Csend lesz. Megered az eső, az emberek sátraikba vonulnak. Az étel ott hever előttük, a kukoricakenyerek megtöretlenek. A tlaxcalaiak közönyös arccal keringenek közöttük, őket nem rázta meg a látvány, s magukban titkos, furcsa gondolatokkal viaskodnak: milyen lehet a teulesek húsa...? Kint elhallgatnak a trombiták, ma nincs támadás, nem javítják ki a töltéseket, ma mindkét oldal sebeit tapogatja, csak az őrhajók cirkálnak a tavon, s fonnak szoros, egyre szorosabb határzárt a győzelmében jóllakott város szíve köré.

Béke? Egy pillanatra fennakad a csákány, és megmerevedik a katona kezében az ásó. Béke? mondják, felnéznek az égre, ahonnan nyúlós, hosszú rojtokban lóg le a végeláthatatlan eső. A nedvesség mállasztja az adoba-téglákat, a hasadékokon át keresztülfut a víz, a szél belerohan a falak közé... Béke? Száz és száz kar döngeti a köveket, puskaporos aknákat fúrnak, meggyújtják, s a lezuhanó falak beleesnek a csatornákba. A nagy kudarc után visszaállt a száraz ostrom. Lépésről lépésre haladó, három oldalról összeszűkítő erők, a tó felől a briggek, az országban jó szó, ígéretek, diplomácia. Bent, Mexikó a hatalmas teocalli kürtjével szabályozza világok rendjét. Guatemozin hatvan-hetvenezer harcosa, a szabad déli végek, melyekhez nincs más kijárás, mint a bizonytalan víziút. Az ostrom száraz, vér alig folyik. A pirogák minden éjjel megpróbálják áttörni a zárat. Ilyenkor hajtóvadászat indul, néha becsalják a hajókat a zsombékosokba, karókat szegeznek útjuk elé, két kisebb hajó már ott is veszett, szomorú vázuk ott virraszt a sásos tómeder felett.

Végtelen csend van ott, ahol a spanyol oldalon egy hete még elterültek az indián szállások. Ma nem dolgoznak a tlaxcalaiak, nem rohanják meg a cempoalbéliek az alaktalan, összerombolt kőtöltéseket, a totonákok énekét sem hallja senki. Csend van. A Lecsapó Sas üzente, hogy nyolc éjszaka nem telik el és Tláloc rettenetes ítéletet mond valamennyi sápadtarcú fölött. A papok így mondták, és Guatemozin meghajlik atyáinak és ezek atyáinak istene előtt, és követeket küld minden néphez, minden seregben harcoló kacikához, és követet küld minden vezérhez is, aki őellene felemelte kezét. "Még most megbocsát Huitzilopochtli, és még most megbocsát Tláloc, mondják éjszaka, befurakodva a hírnökszavak, még most visszafordulhatsz, mert nyolc nap múlva beteljesednek az ígéretek. Én, a Lecsapó Sas, üzenetet küldök nektek, és hívlak a nagy ünnepre, mely nagyobb lesz, mint őseink minden ünnepe, nagyobb lesz, mint az áldozat, amelyet először hoztak Tenochtitlán nagytemplomának tetején. Anáhuac ünnepe lesz, amikor Tláloc nevetése megrettenti az árulókat, és a főpap felmutatja Malinche szívét..."

Az indián szállások két éjszaka alatt kiürültek. A sötétség szövetségesük volt, s Cortés tehetetlenül tárta ki karját: nem foghatjuk vissza őket!

Csak Fekete Virág és a tlaxcalai Chichimecatl kísérete az egyetlen, amely tarkítja az izzadó, gőzölgő fehér pionírok kedvetlen, utat építő csapatát.

Cortés üzenetvivőket küldött a szövetségesek után: várjatok hét napig, akkor betelik a jóslás, s meglátjátok, mi erősebbek leszünk, mint voltunk, várjatok hét napig! Körös-körül egy-két járónapi határra, hatalmas indián táborok alakultak, babonás rítusaik foglyaiként, felreppenő hírek foglyai, emberek, akik minden szél rezzenését követik, mely Tenochtitlán felől megérkezik, milyenek a jelek? kérdik, lelkükben összeborulnak a hagyományok Olmedo atya szakállas, misztikus szentjeivel, a Kereszt eltorzult, ideges belső világuk síkján harcokat vív Huitzilopochtlival, asszony és gyermek a hétnyilat rángató, lándzsás szörnyeteggel, mire megy majd? Így várták az égi viadalok sorát, s lesték a jelet, melyet levegőn, hangon, füstön át Guatemoc ad tovább.

A varázslók hittek önmagukban, de a jel, melyet embergyomrokból preparáltak, hibás volt, s a nyolcadik nap reggelén a spanyolok friss, megújult ágyútüze köszöntötte a napot: egy Floridába igyekvő hajót vásároltak meg a Vera Cruz-iak, a hátaslovakat ágyúk és szekerek elé fogták, és ideértek a tezcocói határhoz, újból volt por, s a hallgató torkok fekete istenei öltögették veres tűznyelvüket. Ezen a nyolcadik napon, amikor be kellett volna telnie minden jövendölésnek, a spanyolok újból, lépésről lépésre előrehaladtak, s a három oszlop az előírt időben cserélte ki a megadott jelzéseket. Cortés úgy várt erre a hajnalra, mint a legenda mondja Szilveszter pápáról, aki a halálra vált Róma főoltára felett Te Deumra terjesztette ki karját az első, időt berekesztő keresztény ezredév szilveszterének éjjelén. Így várt rá, hogy lassú pirkadással jöjjön el a hajnal, ő maga indította el a legjobb, legékesebb nyelvű hírvivőket, spanyolokat adott melléjük, lovaslegényeket küldött szerteszét, hogy hangosan puskázzanak végig a hegyeken, hallja mindenki: a teuleseken nem fognak Anáhuac isteneinek jegyei. Jelet jellel kell megfordítani, mondta halkan Fekete Virág, amint kimentek együtt az esős, ködös reggelben. "Üzenjél neki jeleket", mondta Marina, aki végigvigyázta, mint már annyiszor, ezt a kritikus éjszakát.

- Pogányok jelébe burkolózzam?

- Üzend meg, uram, hogy katonáid látták Tlálocot, amint guggoló ocelottestével felugrott a kapufákra... Üzend meg, nagyuram, hogy Tláloc nevetett Tenochtitlán kapui felett...

Így rohantak a hírek, átadta minden bozót, állathangok utánozták, végig a Völgyön, csodálatos gyorsasággal elért a Tabasco torkolatáig, meghallották Yukatanban, Honduras vidékét sem kerülte, lement a Déli Tenger végeihez: a teuleseket nem fogják a jelek, és Tláloc kacagott Mexico kapuja fölött.

Még aznap este szivárogni kezdtek. Halkan, osonva értek el a régi szállásokig, meggyújtották a tüzeket, asszonyaik két kő közt darálgatták a málélisztet, sütöttek, utána ültek mereven és mozdulatlanul, belenézve a tűzbe, mintha mi sem történt volna. "A jelek ellen ki merne harcolni?" Ez volt minden mentegetőzés, amikor Cortés haditörvény elé citálta a megszaladó főnököket. "Jelek ellen?" Lehajtotta fejét. Ha tegnap érkezett volna erre a világra, akasztófát ácsoltatott volna, s a szökevények számára példát statuál. Most lehajtotta fejét: idegen világ idegen rendjébe lépett, halandó nem tudja megfordítani különös elméiket. Jelek ellen nem lehet harcolni... mondja, s látja Olmedo szelíd arcát, amint megsimogat egy éjszaka felriadót, akinek mellét megnyomta a rontás, Olmedót, aki lefogja kezét és csuhásan, fegyvertelenül megy előre a hullamezőkig, s két kezével kötözi a szenvedő, halálra vált indiánokat.

Az egyhetes pihenés segített. Az eső szűnőfélben volt, a visszatérők eleséget hoztak magukkal, s a hozzácsatlakozó csónakok áthatolhatatlanná tették az ostromzárat. Mexico éhezett. Az átfutók s a napi foglyok ott virrasztottak szállásának küszöbe előtt. Nem volt szükség Marina tolmács-szavára, látta rajtuk, mint vájta le csontjaikról a húst az éhség s látta, mint kapnak mohón, begörbült körmökkel a félredobott, férges kukoricakenyér után. Mexicóban alig van étel. A tó partjáról zsíros, különös moszatokat szedegetnek össze, melyeket erjesztenek, s akkor sajt-kenyér forma nyúlós, hullaszagú matériát kapnak, amely ideig-óráig betölti gyomrukat. A köveket felszedik, s alóla gyökereket, mohákat kapargatnak elő. A patkányok és madarak lakomái csak nagyon keveseknek jutnak. "Embert esztek?" kérdi Cortés. Ilyenkor lesütik szemüket, nem értik. Még egyszer jön a kérdés, határozottabban, esztek-e embert?

- Kevés a fogoly, Malinche. A spanyoloknak ehetetlen keserű húst adtak az istenek. Mindenki, aki megkóstolta őket, a papok és nagyurak, úgy mondják, kiköpték. Keserű volt, mint az epe, még erre sem lehet használni őket, mondták az urak... Tlaxcalai fogoly alig akad, tezcocói még kevesebb... ha van, felfaljuk...

- De közületek a gyengébbeket, gyerekeket...?

A fogoly eltakarta szemét.

- Irtózatos, amit kérdezel, uram. Saját népünk felfalja egymást? Erre nem volt még sohasem példa, amióta az óriások itthagyták nekünk s atyáinknak e földet...

Nem ették meg egymást. A kannibalizmus szörnyűségét kopálfüstbe burkolták, s az istenné lett lény testét úgy szegték meg, mint magasztos táplálékká vált ételt, a szeretetlakomán.

Cortés előhívatott három főbb embert a foglyok közül. Kiválasztott három teherhordót, megrakta őket mindenféle élelemmel, rájuk ruházta a követek jelét. Indulni akartak, amikor hozzájött Marina.

- Engedd meg, nagyuram, hogy én is velük menjek. Beszélni kívánok a Lecsapó Sassal.

- Asszony vitt-e már üzenetet Anáhuacba?

- Tula úrnőjéhez nem hasonlítom magam. Tula úrnője uralkodik, és asszonyokat küld csak követeknek. Ne vedd el tőlem, uram, hogy beszélhessek vele, és kérjem, ne engedje tovább a szörnyűséget. Ahogy kimegyek az állásokig, mindenütt holttestek, a bűzük megfertőzi a levegőt, és a gyermek is fuldokol tőle, ha érzi, sír egész éjjel, ha hallja a dobokat...

- És ha nem engednek vissza? Ha bajod történik, Marina?

- Anáhuacban nem bántják a követeket. Atyáink istenei mondták ki, hogy sérthetetlenek, akik üzenettel érkeznek.

Elöl Marina a követek jelével, mögötte a három kacika, utánuk az ételhordók. Nyíl nem esett rájuk, kő nem gurult elébük, vezették őket az épségben maradt főtöltés mögé, ahol a szörnyen letarolt világban még álltak és pompáztak a régi, csodálatos paloták. Guatemozin nem lakott Moctezuma házában, várszerűen kiépített, széles csarnokokból összerótt sáncház megett fogadta. Asztalnál ültek, mert megjött a jel. Az asztalon hatalmas tálakon, aranylapok tetején ételek és italok hosszú sora sorakozott, mint történt egykor, Moctezuma idejében. Marina látta, amint görcsösen kaparják maguk alá ujjukat a kacikák, szemük sóvárogva néz rá az ételes halmazokra. Olyan szomorú volt ez a színjáték, melyet miatta, a követek miatt játszott el a halálra ítélt Mexico.

Marina beszélt. Mindenki ismerte, nem volt senki sem, aki kérdje; mit keres itt asszony, aki megszegi a természet parancsát, s kinyitja beszédre száját, amikor együtt vannak urai, a férfiak? Hallgattak, mozdulatlanul, a lány letakarta udvari illem szerint nequem-köpennyel fejét, lesütötte szemét, mint egykor a Haragos Úr előtt, apró, tipegő lépésekkel ment a Lecsapó Sas elé, akinek arcán olvassa másfél esztendő napjainak történetét. Halkan beszélt. A spanyolok közt megszokta a rövid, éles mondatokat, melyeket nem burkol be semmi cifraság, nem kap a gondolat tarka köntöst magára. Rövidebb és színtelenebb volt, mint ahogy atyák tanácsában férfikövetek a beszédet szét szokták teregetni. Különös dolgokról beszélt, melyeket csak asszonyok találhatnak ki, s amelyeket nem hallott senki, nem hallotta senki, hogy valaha követ, harcok közt, erről szóljon Anáhuacban...

- Gondoljál, nagyúr, a gyermekekre, akik kinyújtják étel után kezüket, gondoljál asszonyokra, akiknek melléből nem ered el a tej. Hozom Malinche szavát, amelyben mondja: nem kíván tőled többet, mint, hogy rombold le a gátakat, melyek bennünket elválasztanak, hívd össze főnökeidet, és ígérd meg, hogy megtartod s ők is megtartják szavukat, melyeket még a Haragos Úr parancsolt mindnyájatokra: ismerjétek el Malinche urát uratoknak, s adjatok kincsetekből, hogy megengeszteljétek a nagy vizeken túl lakó végtelen hatalmú úr szellemét.

Guatemoc hallgatott. Aztán felnézett: van még szavad?

- Az asszonyokra gondoljál... Tecuichpóra, akit szabad úgy megtisztelnem még, hogy asszonyom és anyám? Gondolj arra, hogy keze nem kap kenyeret, és ínye elfeledte, milyen a meleg kása íze. Malinche szavát hordom, nagyuram, az én két gyenge, tehetetlen szolgakezemen át kínálja nektek a békét, és én kértem őt, hogy küldjön engem, minden szokás és minden törvény ellenére, hogy én mondjam neked, nagyuram, könyörüljél ezen a szörnyű nyomorúságon, és értsed meg, hogy nem igaz istenek az isteneid, és a Szent Asszony csecsemőfiával hatalmasabb, mint a ti valamennyi istenetek...

Csend volt. Aztán megszólalt Guatemozin.

- A nép nincsen az én kezemben, a nép isteneink kezében van. Én nem hibáztatlak. Szolga voltál, és híven szolgáltad urad, nem adtad el őt sohasem, és én tudom, hogy te nem hozol árulást, és azért beszélek veled, ahelyett, hogy asszonylétedre kiküldjelek a kenyeret sütő asszonyok kamráiba. A város sorsa nincsen asszonyok kezében. Nem akarom, hogy átkokat vessenek énrám, mert én mondom ki a halál utolsó szavát. Beszélek a főnökökkel, beszélek az atyákkal és beszélek isteneink szolgáival. Maradjatok itt, és várjatok.

Órák és órák teltek el így. Akiket a követség jele őrzött, ültek alacsony zsámolyszékeiken és vártak.

Guatemozin tanácsot tartott. A hadvezetők számolták elébe nequemlapok testéről, még mennyi ember és még mennyi fegyver, mennyi nyíl, mennyi kő... meddig tudják még tartani magukat a katonák. Az udvari tisztek mondták, hogy mennyi étel rejtezik a föld alatti, titkos raktárakban, melyeket azért őriznek, hogy egy utolsó kirohanás előtt erőre kapjanak a katonák. Mindegyik hangjában fájó, halk szavak estek, bizonytalanság mozdulatai, talán, mondták... és kitárt kezük elmerült a semmiségben... A katonák nem mondták, hogy nem bírják tovább, de a kardot viselő kacikák tekintete sóvárogta a békét. Öreg és szárazra aszott volt a főpap, királyi vér csörgött benne, atyjafia volt Moctezumának. Ritkán jött le a teocalli tetejéről, halandó szemek csak egyszer egy évben láthatták, amikor csónakra szállt a megtestesült napistennel, hogy az áldozatok templomában halállal váltsa meg esztendei fényben eltöltött esztendejét. A főpap nagyon csendesen beszélt, fáradt volt és álmos, az istenek nem küldtek ezekben a napokban eleséget.

- A Haragos Úr mosolyt küldött feléjük, és ők zsineget raktak, idegen fémből béklyót csuklójára és bezárták, mint foglyot és gonosztevőt. Az idegenek nem istenek, botorul és értelmetlenül mondjátok őket teuleseknek. Ez a név istenek és démonok ivadékát illeti. Emberek, akiknek testét és vérét kiszívta a nap, halandók, mint mi valamennyien, csak távoli isteneik őrült elmét és keserű epét loptak beléjük. Jobb-e nektek bölcs harcosokként megtérni a hősök másik világába, vagy akartok-e szolgák módjára kúszni és hallani a korbácsütéseket? Látni akarjátok, mint zúzzák szét az isteneket, mint őrlik porrá az aranyat, mely most szentek fátyolát borítja rá a hallgatókra. Akarjátok látni, hogy e fehér, szörnyű hernyók teste kúszik rá lányotok testére, elveti békafajzatának magvát, melynek szőrös, hullaszagú példányai példázzák: milyen az emberi nem, ha az istenek megvonják tőlük kegyelmüket. Lecsapó Sas, években fiatal vagy, de a szenvedés öregje. Kívánod-e látni magadat, amint sebes hátadon végigcsap a korbács? Fahasábok füstölnek alattad, mint Quipopoca alatt? Akarod látni magadat, mint Cacamát, aki láncait csörgető élőhalott lett, és jártányi ereje nem engedte, hogy kimásszék a töltések közül, amikor embereink és harcosaink megszállták a csatornákat? Mondd csak, Lecsapó Sas, úgy hiszed, hogy kegyesebb sorsra szántak az istenek, jólét dereng majd feletted, meghajtod fejed és térded, alázattal, idegen, szőrcsuhás varázslók előtt... és egy kupából fogod inni a Fekete Virággal a teulesek savanyú borát?

Guatemozin felugrott. Az utolsó szó szíven szúrta. Ixtlioxichitl neve undorítóbb és fertelmesebb volt a hullatúró bogárnál, s az áruló nevét a főpapon kívül nem ejthette ki senki sem.

A Fekete Virág nevével lezáródott a tanácsülés. Utána felvonultak a teocalliba, és kihozatták a szerencsétlen Guzmant, aki tizennyolc napon át kísérte társainak megújuló halálmenetét. A csontig soványodottat leszorították a homorú kőre, a szerpap rögzítette nyakát egy rézpatkóval, s a biztos kezű öreg belemerítette az ichtzli-kést. A dobok megszólaltak, Cortés tudta belőle, hogy üres kézzel jönnek vissza a követek.


Egy délután résnyire kinyitották a gátat elzáró sövénypalánkot, spanyolok harci készültségbe helyezkedtek: minden pillanatban várhatták az utolsó, kétségbeesett kirohanást. Már előrelovagoltak, az ágyúkat nekiszegezték a feltöltött útnak, hátul a szövetségesek vad és féktelen öröme rituális lakomát ígért. Egy perc múlva visszarohantak az előreküldött őrszemek:

- Nagyuram, mitévők legyünk? Vánszorgó öregek, asszonyok és gyerekek jönnek... se szeri, se számuk... csak jönnek, valamit énekelnek, hogy az embernek összeszorul a szíve... nagyuram, mi nem tudunk ezekbe belegázolni... mintha, megkövetem, a pokol tornácáról érkeznének... Mit csináljunk?

- Tartsátok fel őket, amíg előrejövünk. Csak spanyolok álljanak őrt a vonalnál. Senki előbbre nem jöhet, és indiánokat ne engedjetek közelükbe. Feleltek értük!

A hosszú úton, elszórva pár száz spanyol. Szanaszerte megszámolatlanul sokezer indián. Ha ezek megszagolják a zsákmány szagát: saját fajtájuk őrülete kirobbantja belőlük az utolsó emberi érzéseket. Hívatta Fekete Virágot és a két tlaxcalai főnököt.

- A jelek szóltak. Úgy mondják, Tenochtitlán órái meg vannak számolva. Az istenek elhagyták őket, lám, kiküldik asszonyaikat és gyermekeiket, hogy védje meg mindannyiukat a Mi Asszonyunk. Így szólnak a jelek.

- Te azt akarod, hogy ne a mi törvényünk teljesedjék be rajuk?

- Don Hernando de Ixtlioxichitl, kegyelmed homlokát érintette a keresztvíz. Törvényeink alatt áll. Vegye át a menekülők védelmét. Személyével áll jót érte: senkinek ne történjék baja.

- Szegezzél népem elé tüzes torkokat és vedd körül katonáiddal. Én gyenge vagyok törvényeink ellen, melyek apáink törvényei.

- Asszonyokat és gyerekeket akarsz legyilkolni?

- Anáhuac törvénye így kívánja.

- Don Carlos törvénye az úr. A védtelenek megadták magukat, éhesek és fáznak.

Irtózatos menetelés volt. Laza, elvonuló láncolata a lövésre kész muskétásoknak, körös-körül a lovasok, az ágyúk visszafordítva, a szövetségesek oldalára, így ment Olmedo atya, előttük a kereszttel, lovon a fiatalabb katonák, megettük ezeren, akik a halál jármával, reménytelenül, kiűzötten szürkélltek elő a halálra készülő Mexico kapujából. Körös-körül a tlaxcalaiak, akiknek szemében nem volt irgalom, s farkaskarcsúan réseket lestek, mikor szakad meg a spanyolok vonala, mikor törhetnek be a halál szavával, hogy rabszolgát és áldozatot kerítsenek. A Fekete Virág és Chichimecatl megtartotta szavát. Kitárták kezüket, és nem volt rés, melyen belopózhattak volna. "Nem hallottam egy halálsikoltást sem", írja majdnem négy évtized múltán Bernaldo Diaz, aki Alvarado oszlopához tartozott. De Cortés így örökítette meg urához írt levelében e szörnyű elvonulást: "... négy teljes napig nem ostromoltunk... de most az utcák, melyeken áthaladtunk, megteltek asszonyokkal, gyermekekkel, szegény nyomorult páriákkal, félőrülten az éhségtől, amint elővánszorogtak házaikból. Szörnyű látvány volt. Megparancsoltam indián szövetségeseimnek, hogy kíméljék ezt az ártatlan népet, és őrizkedjenek attól, hogy kárt tegyenek soraikban..."

Halottak leheletét hozták magukkal, kezükben görcsösen, hullamereven megragadott gyökeret, melyet nem engedtek el, akkor sem, amikor nagy, meleg kukoricamálé-darabokat vetettek oda nekik a markotányos spanyol asszonyok. Cortés egy ledöntött, vízbe nyomkodott ház felkunkorodó, emeletmagas tetejéről nézte vonulásukat - e fekete fogú, kirágott szörnyűségesek megett kereste volna Tecuichpót, mély szürke gyöngyszínű arcával, ragyogó fogsorával.

Marinának mondta:

- Nézz utánuk. Asszony vagy és fajtádbeliek. Végy magadhoz tíz spanyolt, és azok felett te parancsolsz majd. Állítsál őrségeket, hogy éjjel ne tudjanak becsúszni a tlaxcalaiak...

- Mit csinálsz, nagyuram, a várossal, a többiekkel? Hisz ezek még tudnak menni, de ahogy mondják... az idősebbek, a gyengébbek, azok ezerszámra halnak meg, már nincsen ételük és nincsen vizük...

- Küldök újból követséget hozzájuk. Mindennap küldök. Ma üzenik, hogy vár engem Guatemozin, menjek el a tlatelulcói piac tövéhez. Elmentem és vártam. Várakoztat, órákon és órákon át. Egyik hírnöke követi a másikat. Mind leborulnak és hazudnak, uruk nevében... Én mindent megteszek, és mindent megpróbálok...

Észrevette, hogy egy asszony előtt beszél, Marina áll lent, szeme ijedten és révetegen néz el a távoli, épségben levő tornyok felé, erre néz a Fekete Virág is. Ők látták Mexikót, amikor Moctezuma úr volt az istenek helytartója, s most: füstös, beteg romhalmaz, hullafoltos emberek. Körül, körös-körül keselyűk és sakálok visongnak, ma csak ez Tenochtitlán, Hispánia legcsodálatosabb városa. Halkan és sebesen folytatta, mindegy volt, hogy megérti-e a lány, sebes, szétmarcangolt szavát... de kinek beszéljen, martalócok vannak körülötte, apródok, udvari emberek, a duzzogó Duero, az atya a másik seregrésznél gyóntat...

- Te mondod, hogy miért nem próbálom? Azt hiszed, öröm nekem, ha látom, mint esnek szét a házak, és merülnek el az utcák? Azt hiszed, öröm, ha uramnak azt írhatom, elfoglalánk egy temetővárost, ez lenne célom? Ti vagytok a sátánok fajtája, gyűlöletesek, gyilkosok és emberevők, egymást marcangoljátok, és nekem kell spanyolokkal eszkortáltatni ezeket a szerencsétleneket... nézd meg, totonákok és tlaxcalaiak, cempoalbeliek és maguk a tezcocóiak... mind, mint a farkasok, úgy leselkednek, kezükben kések, mind gyilkolni akar, lakomát akar, asszonyt szeretne, ráugranának ezekre a szerencsétlen vánszorgókra, megbecstelenítenék őket, utána beléjük vágnák a késüket, saját fajtájuk... Ti mondjátok, mirólunk, spanyolokról, hogy kutyák vagyunk... vérszomjasak? Ti mondjátok, hogy mi vétettünk Cholulában és Alvarado... ott, Mexicóban, amikor ráeresztette a legényeket, a bálteremben... Úristen előtt gyóntam és könyörögtem, ne szálljon vérük fejemre, de azok férfiak voltak, védeni tudták magukat, nem voltak ilyen kiéhezett, lerongyolt asszonyok, nem voltak fajtánkbeliek, idegenek voltak, mi kevesen voltunk, védtük magunkat, ha nem így teszünk - összemorzsoltatok volna. De ti, begörbül karmotok, kihegyezitek karóitokat és hurcoljátok, akit értek, befelé az erdőbe, hogy kitépjék szívüket. Én nem akarom, hogy minden romhalmaz legyen. Én a várost úgy akarom uram lábai elé rakni, hogy hívhassam ide, jöjjön át a nagy vizeken, legyen itt mint napnyugati császár, lássa birodalmának legszebbik városát. Azt hiszed, én kívánom, hogy besüppedjen az utca, megnyíljon torka a pocsolyáknak, elnyelje a palotákat, már meg se mutathassam Carlos uramnak: itt valánk mi, spanyolok, innen üzenek ki a borzalmas éjszakán? Most mit mutassak? Ledöngölt törmelékek közt visz az út, széles, mint négy spanyol lándzsa... azt hiszed, ezért jutalmaz engem uram? Nekünk föld kell és város kell és nép kell, kellenek királyok, akik aranyat teremtenek, kellenek parasztok, akik bevetik a földet, kellenek olyanok, akik leszállnak a bányákba, és törik a követ, és tömik az égetőkemencéket, és feltisztázzák a városokat, építik Miasszonyunk templomát. De nekem nem kellenek rabszolgák, akikből naponta elhalnak százan és százan, ha beléjük esik a himlő... és nekem nem kellenek gyerekek, akikből kireppen a lehelet, és az anyjuk üvöltve cipeli kihűlt testüket, asszonyok, akik fekete emlőkkel vánszorognak, és belehalnak, ha egy erősebb legény megöleli őket... Nekem emberek kellenek, nem kísértetek, akiket ti mutattok, fekete karotokkal, amiben bent reszket a rontás...

Marina állt, és nézett fel urára. Ennyit még soha, senkivel sem beszélt. Átvillant rajta: pulque vagy tequila nedve lett volna? De ismerte Cortést, csak déltájban ivott kis kupa bort, józan ember, nem eszik kábító, mézben kevert gombákat, a napsütéstől sem delirál. Nézett rá. Végtelen szeretet fogta el, gyermekének apja és jó ura volt neki. Kancsót hozott, s vizet nyújtott fel, olyan csendes, szomorú volt a hangja, mintha nagyon messziről érkezett volna:

- Éhesek szegények... Nagyuram, tégy csodát. Tégy csodát, mondd, amit nem akarsz és az lesz, amit nem akarsz. Amikor mondod, hogy nem akarsz rombolni, minden szétesik, kímélni szeretnéd az életeket, és tízszer száz és megint száz élet esik áldozatul... Engedd meg, hogy most én még egyszer próbáljak. Elengedsz, nagyuram?

Két kürtös követte Marinát. Így ment fel az elfoglalt templom alsó párkányára, ahonnan láthatták és hallhatták az ostromlók városemberei.

"Malinche hatalmas, nem lehet ellene semmit sem csinálni. Üzeni a Lecsapó Sasnak, férfiúnak tiszteli, nem akarja tőle elvenni sem városát, sem birodalmát. Úgy bánik majd véle, mint barátjával. Emberek, nem halljátok, amint Tláloc minden éjjel ugat láncaitokon, és nem halljátok, hogy megrepednek a falak, és elönt mindent a víz, mert nem engedelmeskedtetek?... Szegény, egyszerű szolgalány vagyok: de lássátok, engem nem bánt senki, és a többieket sem bántja senki, nem tépik ki szívünket, enni adnak... látjátok, asszonyaitok és gyermekeitek, akik kijöttek, ott vannak, elkerített helyen... még egyiknek sem hallatszott ide a halálordítása, ülnek, és kezükben nem fogynak el a lepények, ülnek és siratnak benneteket, akik a halállal vagytok összekötözve... A Lecsapó Sas nagy úr, élet és halál felett. Uralkodott a halálon, éjszakának színeire festette a nappalt. Boruljatok le előtte, kérjétek: álljon meg. Engedje a nappalt, és állítsa meg a vérnek folyását, mely most még nem tud testetekből elapadni. Emberek... menjetek... Malinche várja válaszotokat!"

 

8

Maréknyi szárított almát kínált feléje. Guatemozin elmosolyodott. "Edd meg" mondta. Egy percnyi csend volt. Kint hallatszott, amint egy-egy tűztorok elbődül, már megszokták. Ismerték a kőgolyók útját, s tudták, hogy nem bánt, ha elfulladva érkezik. Kinéztek a lapos tetőről. Körös-körül égnek az egykori hűségesek őrtüzei, elöl a spanyolok, azoknak hatalmas, kemény máglyáik vannak, messze felszikrázik a tűz, szabályos formákba vannak szétállítva, négyszögek és hosszú, elnyúló háromszögek éllel előre... Ezek a sápadtarcúak, ismerik őket a tüzeikről... aztán elritkul, laposabb és rendszertelenebb lesz, tele szórvánnyal itt-ott felpislog a láng, megint elalszik, mintha jelek szaladnának... Az őrtálló figyeli, melyik a tlaxcalabéliek tábora, s hol tanyáznak a többiek? A nagy tavon cirkálnak a hajók. Vérveres lanternáikkal himbálóznak, megbillenti őket a szél, a zászló felkúszik az árboctestre, ilyenkor üzennek egymásnak valamit... Kinyújtotta tenyerét, és az ételt odakínálta Tecuichpónak. Vázak voltak körülötte. A Haragos Úr néhány régi embere, mintha árnyékruhában jöttek volna vissza a holtak országából. Papanra gondolt. Ezek aligha fognak felébredni. Még egy-két nap, míg bírja tartani Tenochtitlánt. Nyolcvannyolcadszor fordul éjfélre a nappal, amióta eljött Malinche és eljöttek a spanyolok. Éhezni? Húst evett, majdnem mindennap egy ünnepi falat őt illeti. Mindig csak húst, só és fűszer nélkül, zsír nélkül, saját keserű levében megperzselve, ösztövér indiánhús, hisz minden napra esett fogoly, néha fehér is, ha sebesülten vagy aléltan beteperték a kanoékba, lasszót vetettek nyaka köré, vagy portyázók riasztották szét... Hús volt. Mindig egy falás, mert az edények kézről kézre vándoroltak, mindegyik nyesett belőle egy csipetet. A főpap mondta: Atyáink ideje jöhetett vissza... Mi madarak húsával, gyümölcsök levével, föld termékeivel tápláltuk testünket, s az emberek vére és emberek húsa alig volt több, mint kegyeletesen megszegett, ajkunkhoz érintett áldozat. Voltak már olyanok is, a fiatalabb harcosok közül, akik összeszorították ajkukat, s nem kívántak a lakomából, úgy mondták - nem esznek... Most megint visszajönnek a távoli idők, amikor atyáink húson éltek, hódítottak és öldököltek. Húson éltek. Mi elfajzottunk. Nekünk már keserű az ember húsa, szálkás és íztelen, már madarak puhább húsa ízlik és illatos tészták és mézbe mártott kukoricalepények... Most visszatérhettek az igazi táplálékhoz...

De ezt csak maguk a harcosok mondták, akik a templomot őrizték, és egy-egy falásra megkóstolták a friss áldozatot. Az asszonyok összeestek és elfeketedtek. Tecuichpo egyre szebb lett, mintha szél szaladna át tagjain, egyre könnyebb, egyre gyermekesebb... mintha elvinné a lehelet is, megrezzen, ha lépéseket hall, könny szökik szemébe, lehajlik egy haldokló asszony mellé, és látja, gyermek is van... Mi sajnálnivaló van a gyereken, kérdezik a papok. A gyerek nem él, tágra nyílt szeme nem fogja be a mindenséget. Amilyen gyenge élete, amilyen kis körben szalad - olyan könnyen, fájdalmatlanul megy el innen... Ki bánja, ha meghal egy kisgyerek?

Tecuichpo utánanyúl az almának, már napok óta ezeken él, néhány eldugott alma, melyet megtaláltak valamelyik elszaladt cseléd ládájában, egy egész ládára való, melyet szétvágnak, apró szeletekre, megszárítanak a napsütésben... úgy tovább tart, laktatóbb... Ez a császárnő estebédje. Olyan gyenge és olyan erőtlen, hogy a Lecsapó Sas nem küldi már ki, asszonyai közé, akik a szomszédos szobákban ülnek és sírnak. Minek menne? Férfiak jönnek, harcosok. Jobb, ha látja, milyen közel van mindennek kezdete és vége. Jobb, ha látja, egy eldobott kő, ellőtt nyíl az élet... Jöttek a követek és jöttek a városbéliek. Mindegyik békét akar. Guatemozin hallgatott, aztán megingatta fejét, és azt mondta: nem. Ilyenkor a halál istene költözött egy percre a követekbe, utánozták a gyászt, és eltakart arcuk mögött megindult a könny. Az istenek úgy mondják - nem hagyhatják el Mexikót. Nem áltatja magát, a romok közt előrekúszik a hernyó, már ott jár a nagy teocalli árnyékában. Alvarado emberei megmásszák a lépcsőket... De hol van Huitzilopochtli...? A nagy tó szigetén, ahová még elvihet a ladik, ahol az istenek megpihennek. A főpap ránéz és kérdezi: "Vajon elvándorolnak-e az istenek?" Hallgat a Lecsapó Sas, és helyette a bölcs, öreg udvari ember, Teuhtitle felel, aki Moctezuma sorsát látta beteljesedni. "A teulesek úgy mondják, nagyuram, hogy az istent magukban hordják... Mellükre mutatnak, és mondják: itt van... Vajon nincsen-e nekik igazuk? Vajon nem hiába viszed-e isteneinket át a vizeken, és próbálsz felmenekülni velük a hegyekbe, át akarsz törni az ostromlókon, és az új déli tartományokba vinni őket... Mindenedet feláldozod, uram, hogy minél tovább itt tarthassad, és aztán minél messzebb vigyed az isteneket?... És ki tudja, ők merre akarnak menni? Ki írhatja elő útját Quetzalcoatlnak?"

Guatemozin megemelte kezét:

"Büntetni sem tudok, és nem fojthatom beléd a szót. Én nem vagyok Quetzalcoatl, aki nem kedvelte - miként Tula lakói mondják, a kitépett szívek áldozatát. Én harcos vagyok, és Huitzilopochtlit szolgálom. Nekem itt kell meghalni, Teuhtitle!"

Tecuichpo ránézett urára:

- Miért nem akarsz beszélni Malinchével? Már követet küldött követ után, és hallották a sáncokon Malinalli szavát... Miért kell nekünk meghalni, Guatemozin?

A férfiak egymásra néztek. Kitárták kezüket. Ki akarja elrekeszteni az asszonyok szavát? A szél elfújja... nincs magva. De Tecuichpo egyre izgatottabban, lázasabban kérdezte: miért nem hallgatod meg Malinchét?

- Tőrbe csalhat!

- Vidd magaddal harcosaidat. Neki is kell a béke. Én nem akarok meghalni, és nem akarom, hogy te is eltávozzál az istenekhez. Én élni akarok, és látni akarom békében és boldogságban apámnak városát. Üzenjél Malinchének!

- A nyíl az egyetlen beszéd. Ha erőtlen kar repíti ki - olyan, mint öreg ember beszéde. De nyíl... és nem meghunyászkodás... Mindenki inkább temetkezzék Tenochtitlán házai és töltései alá, mintsem megadja magát.

Minden szó lepergett... Guatemozin nem volt babonás, nem volt fanatikus, halálraszánt emberek csendes derűjével nézett át a határon, mely körös-körül tűzkarikákat bontott ki réveteg szeme előtt.

- Holnap megpróbáljuk...

- Mit határoztál, nagyuram?

- Holnap megpróbálok áttörni az úszó házak raján. Megpróbálom elvinni magammal az istenek bélsarát, a köveket és ékszereket, melyeket atyáim és azok atyái ékességnek összegyűjtöttek. Adjatok ételt az evezősöknek. Áldozzatok fel néhány templomi rabszolgát, hogy megegyék őket, legyen vér karjukban. Mondd meg az erősebb harcosoknak, akik bírják az evezőket, és tudják hajítani a lándzsát, készüljenek! Hajnalban bemutatom még az áldozatot. Nagy ünnepet készítünk, és Huitzilopochtli még egyszer jóllakhat szívekkel. Áldozunk Tlálocnak is, hogy küldjön jégesőt... küldjön szörnyű zivatart a nagy vizekre, hogy fátyol és köd essék miközénk és az úszó házak közé, elszakítsa villámaikat s az égzengést fordítsa ellenük... Áldozunk Tlálocnak, aki pihen éjszakáról éjszakára Mexikó kapuin... Ha bevesszük magunkat a tó mellékére... ha áttörünk, és eljutunk a déli oldalra, akkor megmenekültünk... akkor magunkkal viszünk mindent, az isteneinket, a bosszúnkat, a szent könyveket. Ha csak egy marad életben közületek - gyermeke foganjon az első asszonytól, és mondja el gyermekének: bosszú... bosszú... Mi mindenünket elvisszük holnap, amikor Tenochtitlánból elmegyünk.

Az elvékonyodott tagokat átjárta a belső lobogás. Felkelt alacsony, trónszerű székéről, látszott, milyen karcsú, arcbőre halavány, alig olívzöldes, lábán az aranyhúrú szandál, alsó ajkába belefoglalva a császári smaragd, feje fedetlen, haja aranycsattal van összefogva, hófehér köpenye megborzong a szélben.

- Még egyszer megnézem a várost!

Mindnyájan meghajoltak előtte, és a férfiak menetet formáltak. Atyáinak és azok atyáinak városa, Tenochtitlán, holnap már marék hamu jelzi, hogy valaha istenek telepedtek háztetői fölé, valaha a két hatalmas víz között nem volt nagyobb és csodálatosabb... Megindultak. Véle jött Iztapalapan ura, a hűséges fejedelmek és kacikák, udvari méltóságok: kiéhezett, kísértetjárású páriák, drága, virágos köntösökben, aranybrokátokkal csontvázaik felett.

Körös-körül terült el a halál városa. A Lecsapó Sas saruja óvatos köröket taposott, hogy átléphesse a hulla-halmokat. Mintha a földről felszálló démon dévajkodott volna Mexikóval. Körös-körül spanyol állások, a sánc-rendszeren túl leborotvált házak, atomjaira szétvert paloták, betömködött kanálisok, melyekből hosszú, fehér csíkjával úgy emelkedik ki az egykori töltés-út, mint Fehér Asszony hegyén a hótakaró. Túl a földhányásokon: a rontás. Itt, belül - állanak a kövek. Itt-ott szétzúzott párkány, megcsonkított homlokzat, ahol utat tört magának a kőgolyóbis, de alapjában város: érintetlen és csodálatos. A piramis-templom tetején izzanak az áldozati tüzek, percenként feljajduló sikítások mutatják, hogy az istenek kegyesen fogadják még az áldozatokat. Itt nem változott semmi, a kövek tarkák, sok volt az eső, s a lapos tetőkön millió virág nyílik, újra virítanak a rózsák és a szegfűk, illatuk egybekeveredik a dögletes halál illatával. A kövek állnak, csak az emberek halottak benne. Ahogy mennek utcáról utcára, emlékek jönnek... Amott túl állt a Haragos Úr palotája, madarak és aranyhalak tenyésztek benne, ritka délövi állatok és minden virág, melyet ismertek a világon... most a látóhatárba beleszúr üszkös, felperzselt gerendája, egyetlen, ami még megmaradt. Minden, ami odaátra került, elpusztult. Ami ideát van, halott kő, melyet elborítanak a halott emberek. Mindenütt tetszhalottak tápászkodnak, foguk összeremeg, állkapcsuk nem bírja tartani, valamit mormolnak... ezek a betegek és tehetetlenek, akik nem bírják a szép halál színeit. A harcosok lent gyülekeznek a tóparton, a csónakok és bárkák körül. A tehetetlenek, járni bíró aggastyánok, asszonyok és gyermekek már napokkal ezelőtt kimentek. Ő adta a parancsot: menjenek, szájuk és ínyük ne terhelje Mexikót, hulláik dögletessége ne fertőzze meg jobban a harcosok levegőjét, sírásuk ne lankassza a férfiember kezében a lándzsát, s ne fordítsa a szívüket az alázkodás és béke felé.

Ment végig az utcákon, felhágott a hidakra. Itt még megvolt a csatornarendszer, vidám kis kutak lehettek egykoron, szépen kövezett utcák, melyek alól mohó kéz gyökereket karmolászott elő. Valaha erre ment el a díszes menet, mely hozzá vitte a császári palotából Tecuichpót... amott, túl volt atyáinak háza, már színét sem látja... itt jött be a menet, kitárta két karját a főpap, beszivárogtak a jövevények, s valaki hangos szóval mondani kezdte a násznak szavát, úgy, ahogy atyáik megszentelték... Ez már odaát van... túl a szabad világ vonalán, melyen ma már csak a tetemek pihenhetnek. Intett társainak, hogy visszafordul.

Mécsek égtek, a kopál füstje királyi teremmé varázsolta a zsákokkal eltorlaszolt egykori gabonaraktárt. Tecuichpo ült asszonyai között, és hallgatta, valahol a félébrenlét-félálom küszöbén a panaszos, jajgató dajka-énekét. Mintha liliommozgású leányka lett volna, oly halkan és kecsesen ment végig a szobán, s aztán a gyengeségtől végigesett a heverőn. Az asszonyok mesemondók voltak, panaszkodtak is, kórus is, ahogy önmagukat bódítva énekeltek az alkonyatban. Akkor jött be a Lecsapó Sas és lehajtották fejüket, hogy ne lássák az arcából áradó istenséget. Guatemozin még erőteljesen, biztosan mozgott. Kora ifjúsága óta minden testi szenvedés végighullámzott már rajta, minden kín és minden fájdalom ízét megízlelte. A belőle kiáradó erő felpezsdítette a kimerült, fáradt harcosokat, s lesték, nem villan-e végig sebhelyes arcán az emberisten kegyes mosolya? Ott állt az ajtóban, csomó éhes asszony között, akik belélegzik a kopál bódító füstjét, olcsó, kábító zamatokkal részegednek le, hogy könnyű és fájdalmatlan legyen a halál.

- Nem halálra készülünk, Tecuichpo! - kiáltotta, harsány indulatú lett, fergeteges, a vénasszonyok kihátráltak, s ketten maradtak, asszonyával.

- Döntöttem. Holnap kiszabadulunk innen. Este már túl leszünk a tavon, ismeretlen tájékok közt fogunk járni... földeken, melyek nem estek ki a hűségemből. Erdő lesz körülöttünk, és vadat ér el a nyíl, te téphetsz friss gyümölcsöket, nem émelyít többé a hullaszag... és forrást találhatsz, melyben megfürödhetsz. Ma ne készüljön senki a halálra, ha valaki meg akar halni, úrnőjét ezzel ne rémítse. Azok jönnek velünk, akiknek erős karokat és erős szíveket adtak az istenek.

- Az én uram elindul a hegyekbe... mint egykor a Böjtölő Rétifarkas?

Guatemozin hallgatott. Kint - fekete karmokkal vágott bele az estébe az eső, a téglahombár falán végigszaladtak az esőszemek.

- Tláloc megsegít... Esni fog... Köd lesz a tavon...

Lakomák ideje volt. Máskor... játék, évődés, a templomban ilyenkor hozták fel az utolsó feláldozandót, ételek voltak... magához ölelte asszonyát. Most ez az utolsó éjszaka, a városban. Lehet-e erre gondolni annak, aki százszor és százszor és ezerszer látta, mint halnak meg az emberek? Valamit kell tenni, hogy elűzzük az éjszaka szellemeit. Magasra emelte a mécset, mely a guggoló Tlálocot ábrázolta, fején a bőség olajvedrével. Egy összehajtogatott, hófehér bőrre rajzolt könyvet vett kezébe. Tecuichpo közelebb hajolt, mindketten ismerték minden rovátját, hisz tanulniuk kellett éveken és éveken át, míg hibátlanul nem tudták énekét és versét. A Lecsapó Sas most fellapozta Tezcoco királyainak legendás könyvét, s félig olvasva, félig mesélve recitálta az erdőkön-hegyeken át menekülő, ezerszer diadalmas Böjtölő Rétifarkas százesztendős, csodálatos történetét.

 

9

Sandoval nyúlajka megremegett:

- Kegyelmességed el akar engem űzni, s pihenőbe küld a hajókra?

- Gonsalo fiam, kegyelmednek adtam a legnehezebb posztot. Mi itt elegen vagyunk, hogy visszaverjük támadásaikat. A behozott harcosokon nincsen lat hús sem, fáradtak és kiéhezettek... ha a válogatott csapatok ettek is valamit, azok kevesen lehetnek. Mi itt elegen vagyunk, és én nem is indulok támadásra. Várom, hogy beteljenek plánumaim. Van eleségünk, az indiánok most mellettünk vannak, én nem sietek. Várok, az idő nekem kedvez. Én nem akarom összedönteni azt a pár házat és templomot, ami még a városból megmaradt. Nem akarok olyan helyre behatolni, ahol csupa hullát vetnek szét vitézeim. Éjszaka forgattam elmémben a távoli időket, s gondoltam, talán ama Carthago lehetett ilyen borzalmas állapotban, ott halhatott ki ennyire az élet... Én a jelennel sáfárkodom és azzal is, ami elkövetkezik, nekem mindenről számot kell adnom, mert számosabbak ellenségeim, mint azok, akik mellettem szót emelnek. Nem akarok tovább rombolni és öldökölni. A halottak városa helyett szeretném tartani az életet...

- De nékem minek kell a gályákra mennem, nagyuram?

- Körülvettük őket. Nem menekülhetnek. A töltések a mi kezünkben vannak, s a szárazföldön vivő utakon madár sem repülhet által. De gyengék és erőtlenek vagyunk a vízen. Tizenkét hajóval nem rekesztheted el az élet folyását, s a déli partok felé nincsenek katonáink, s még nem tértek hűségünkre a kacikák. Én azért küldöm kegyelmedet, hogy meresztgesse szemeit, vajon nem készül valami kitörés arrafelé, a déli határok felé.

Már nem volt senki, akinek elég erős tüdeje lett volna, hogy megfújja Huitzilopochtli trombitáját. Az este ráfeküdt a városra, kevés és gyér mécses mutatta, hogy még élnek emberek, talán szülő asszony felett virrasztanak, valahonnan, előkapart étel melegével űzik ki testük hidegét. A tornyokról nem látszott semmi élet jele, puskalövésnyi távolságban zaj sem volt, semmi nesz. Az eső vigasztalanul, egyenletesen csurgott alá.

Még este elérte a hajókat. Az admirális-brigantina: - durván ácsolt kis, kezdetleges hajó, evezősökkel és hatalmas latin vitorláival, elöl két kis ágyúval, árbockosarán muskétások. A cirkálóhajók visszajöttek, s szócsővel átkiáltották, hogy semmi mozgást nem láttak, csónakok nem törik át már a zárt. A tó viharos, erős hullámokat ver, szél borzolja, ilyenkor nem ereszkednek vízre a kanoék.

Amikor megpirkadt, újra rendezte a hajók vonalát. Hosszú, széles félkörbe állította őket, hogy körülvegyék az egész városi kikötőt, mindenik oldalról láthassák, ha elindul valaki. A déli szélen a leggyorsabb járású, legkönnyebb brigantina, García Holguin kapitány hajója posztolt, ha dél felé törnek ki - ez a hajó alkalmas az üldözésre.

Reggelre megoldódott a csend. A vízfelületen először egy sajka tűnt fel, utána egyre több, mintha végtelen bőgésű arzenál öntené a vízre naszádjait. Már ezrével nyüzsögtek, még lőtávolon kívül, színes foltok buktak elő, harci rendben, tolldíszekkel, mintha nem lett volna ostrom és nem lenne végveszély. Sandoval, az újdonsült admirális bizonytalanul, és félénken adta le az első jeleket. Milyen más, nyeregben, karddal kézben előrohanni, mint itt, e himbálózó faalkotmányok bizonytalan testén, el-elapadó sebességgel rohanni neki az ellenséges emberárnak. Az indiánok támadtak, a brigantinák félköre egyre szűkült, már majdnem egymáshoz tömörültek. A veteránok szeme ismerte a különbséget indián harcos és harcos között, felfedezte a kacikák, fejedelmek, hadseregvezetők aranyban fürdő tolljeleit. A testőrség emberei ott sokasodtak szépmívű bárkáikon, egymás mögött, mindenki nyilat tartott kezében, állva, az evezősök korbácsütésre hajszolódtak, az urak kezében hajítódárda, megremeg, most eleresztik... az első muskétalövés... még távoli... de a mozsár beledörren a pirogák kellős közepébe, reccsenés, piros vérfolt, néhány kalimpáló figura, a tó vize megfodrosodik, a szél a spanyoloknak kedvez, part felé hajtja a megduzzadó vitorlákat, az evezősök lélegzethez jutnak... percek, aztán összeroppannak. A magas hajótestek számára a fatörzsből vájt vagy égetett, agyoncifrázott kanoék aligha jelentenek veszélyt... amíg az égő nyilak meg nem fogóznak a vitorlákban, bele nem eszik magukat a száraz törzsbe, belehullva a kivágott rés-ablakokon... összeroppannak, az ágyúk közvetlen közelből dörögték el utolsó szavukat, a számszeríj vesszője eleven testbe talált, az indiánok üvöltő kórusa betemette a tófelületet, s visszhangzott a víz hátán, végig a partokon át.

Időtlen időkig tartott. A vízen nehezebb volt üldözés és vedelem. A legénység hatalmas csebrekkel állt, hogy loccsanással szétverje a fellebbenő zsarátnokokat... egyik brigantina testére felkúsztak a résekben is megkapaszkodó indiánok, szájukban kőkéseikkel, de aztán leseperték őket, megint nekiindultak, nem volt egységes küzdelem, néhol az erőtlen karok el-eldobáltak néhány kődarabot, de parittyáik nem bírták messzire vetni a kavicsokat, a lándzsák belefúródtak a mellvéderesztékeibe, mint sün teste, úgy meredt előre a szentképfaragásos hajóorr. A kései november színe szétesett a vizeken. A titokzatos, hozzáférhetetlen kikötőből még egyre jöttek, kiapadhatatlan áradatban az új és új hajócskák, naszádok, ladikok. Soha nem lesz vége? - gondolták, amint egy-egy pihenő pillanathoz jutottak, a matrózok igazgatták a vitorlákat, a kormányosok elkaptak félszavakat.

A félkör egybezárult, megint szétnyílt, kiteljesedett, jobb szélen harcolt a könnyű keskeny brigantina, mely szerencsés arányával a leggyorsabban siklott a vízen. García Holguin kapitány ott állt a mellvédnél, leste, mint törnek ki, oldalvást, a védtelen vizekre a csónakok, s ha érdemes volt a zsákmány - golyót küldött a futamodók felé. Az arzenál szélén megint mozgást látott, a nap megsokszorozta a fényreflexeket, kicsit megvakítva, tenyerét emelte szeme elé s látta, amint új csónakáradat reppen ki, legtöbbje egyenest nekihajt a tengeri ütközetnek, míg egyszerre szétnyílik a ladikok rendje, s utat enged három szokatlanul hosszú, gyönyörűen épített dereglyének, melyben hatalmas termetű evezősök közt asszonynak látszó népek is ülnek, a tömeg elfedi testével a három hajócskát, elkerülik a harc irányát, s egyenesen levágnak a déli végek felé.

Egy percnyi habozásra volt már csak ideje. Ha oldalt fordul, elhagyja őrhelyét - fedetlenül marad a jobb szárny, s gyengül a hajókon küzdő erő... ha megmarad helyén - akkor kisiklik a körből a három nagy piroga, melynek rakománya talán értékesebb lehet, mint mindama zsákmány, melyet ma ejtenek. Percnyi tűnődés után felhúzatta a vitorlákat, a megzizegő szélben megduzzadó vásznakkal iramodott az egérutat nyert, a parttól most már elváló három sajka után. A tűzmester ott állt a kanóccal. "Elsüssem?" kérdezte, de Holguin csak csóválta fejét. A szétlőtt dereglyéről vízbe pottyan a sejthető drágaság, nincs semmi célja, el kell érni őket... Így közeledtek. Az evezősök teljes erővel, lélekszakadtában dolgoztak, de a távolság percről percre csökkent, a spanyol őrhajó biztos, sikló járással ette az elválasztó távolságokat. A kapitány a mellvédre rendelte a számszeríjasokat. Nyolcan voltak, s a puska formájú üres facsőben megzendült az ideg, amint a kulcs lejjebb és lejjebb feszítette az acélívet, a vékony, tűszerű vastüskét ráhelyezték a vájatra, csak célozni kellett, meghúzni az idegtartó ravaszt.

Már csak néhány lábnyira voltak, a kapitány számolt... most már utolérjük biztosan őket... ügyeljetek, akkor lőjetek, ha intek... várjatok... készülni... célozz...

Minden embert kivehettek a három hosszú, elnyúló dereglye elsőbbikében, a másik kettő valamivel hátrébb maradt. Láthatták az elkínzott, fáradt emberarcokat, elcsigázott, inas karokat, melyek a halálfélelem végső lázában markolászták az evezőt... mindenkit láthattak, az orrában álló hatalmas, sápadt legényt, aki egyszerre lehajlik, az íjász keze halkan megérinti a ravaszt s kérdőleg ránéz parancsnokára... az indián lehajlik és keze nem fegyvert ránt elő - hanem fejdíszt. A veterán leereszti az íjat, hátrahökken, még Cortésszel indult Cubából, végigjárta vele Mexikót, megismeri, hogy az a tolldísz, melyet most a fiatal harcos homlokára illeszt - Moctezuma császári ékszere. Ahogy így áll, egy mozdulattal leállítja az evezők játékát, a csónakot még csak a belekényszerített ritmus viszi előre, most felegyenesedik, mintha valami emelvényfélére lépne... aztán beveti magát a tóba...? Mindenkinek szeme a csodálatos zöld quetzalkoszorúra tapad, mely a sötét köpenytől úgy válik el a nap tüzében, mint zölden patakzó aranyforrás. Int kezével, megáll a hajókon az élet.

- Ne lőjetek. Én vagyok Guatemozin. Ha elértetek, megadom magam. - A veterán leereszti a számszeríjat: "nagyúr", mormolja... ők már értik az ország nyelvét... látja a velük levő néhány tezcocóit, egyszerre földre dobják magukat. A három csónak majdnem egy szintben úszik, a spanyol hajó vonalában. Újra felcsendül a hang:

- Ne lőjetek. Végy engem hajódra, vedd hajódra asszonyomat és harcosaimat. Vigyél Malinchéhez, hogy megmondjam néki: megszűnt közöttünk a harc!

A tolmács töredezve, halkan mormolja a szavakat. Fogoly? Vagy ez országok ura még, aki harsányan, cseppet sem törődötten parancsokat oszt? Vajon nem csel-e, s ezalatt a másik rejtek helyről az igazi Guatemozin észrevétlenül kiszalad? A tezcocói, aki felkéredzkedett a hajóra, ingatta a fejét: ő a Lecsapó Sas, vége a harcnak! Eltakarja köpenyével szemét.

Leeresztik a hágcsót, intenek inkább mozdulatokkal, mint szavakkal, jöjjenek fel, egyenként. A csónakok egyre közelebb húznak, az evezősök elérik a hágcsót, aztán hidat formálnak testükből, melyen keresztül kényelmesen felhág néhány udvari ember, utána hatalmas szőnyegek terülnek ki, s Tecuichpót egyengetve fellép a hágcsóra a császár.

Holguin egyszerű tengeri ember volt, akit különös sorsa e tóvidékre, szárazföldi harcok sodrába vezetett. Emlékezett egy sok évvel ezelőtti marseille-i reggelre, amikor Enghien hercege a Capitana fedélzetén fogadta Kheir-ed-din-Barbarossát, a kalózból lett észak-afrikai emírt. Pillanatra feltámadt benne az emlékezés, a megfújt kürtök, a tengeri parádé, zászlók lobogása, a csodálatos délszaki nap, keresztény rabok éneke, amikor megkondult az estharang...

A tezcocói tó öblén trombitaszó hallatszott, felreppent a zászló a legmagasabb árbocra, mely tengeri nyelven győzelmet, a harc végső beszüntetését jelentette, a tűzmester odaértette kanócát a lőporos szájhoz, s az üres vizekbe bevágódott ártalmatlanul a kőgolyó. A katonák felsorakoztak, fegyverrel a kézben, s most a felérkezett indián nagyságok tiszteletére harsány üvöltésbe kezdtek bele. A trombiták szavát elvitte a vízen a szél, egyszerre minden szem Holguin hajója felé fordult, a tengerészek elértették a felreppenő lobogó nyelvét, hallották az ágyú szavát, egyszerre felcsengett a Te Deum, melyet valamelyik jámborabb tengerész hagyományosan intonált. A brigantinák továbbadták egymásnak a jelt. Holguin megbontotta a sort, és most ellenkező irányban, a félkör átlója felé indult meg, hogy elsiklatva társai előtt, elsőnek vigye el Cortéshez a zsákmányról a hírt.

Sandoval az ellenkező szélen volt, ahol még változatlan hevességgel folyt a küzdelem. Az indiánok védték, fedezték urukat, s a harc nem csillapuló erejéből sejtették, hogy uruknak egérútja a déli végek felé talán sikerül. Most egyszerre megjelent előttük a balhírt hozó vitorláshajó. Az árboc tetején a zászló, körös-körül ujjongó, megmámorosodott figurák, a mellvéden ott áll Guatemozin. Megakadt a küzdelem, mely e vízi terepen talán kevésbé volt heves és véres, mint a szárazföldön. A csónakok imbolyogtak, közel jöttek, távolodtak, a spanyolok kímélték gyér porukat, csak itt-ott lobbant fel egy lövés, ha túl sűrű volt a támadó tábor, egy csáklya beleakadt a csónakokba, felfordította, s a ladik maga alá sodorta kapálódzó utasát.

- Vége a harcnak! - üvöltötte Holguin, és rámutatott a királyi fejékében halálsápadtan parádézó Guatemozinra.

- Ne küzdjetek, minden hiába. Szüntessétek be a harcot, és eresszétek le fegyvereteket. Az istenek így akarták. Adjátok tovább harcosaimnak, hogy ez a nap, amikor nem harcolnak tovább fegyverek!

Sandovalhoz is eljutott a hír. A pirogák előtte - hisz látták a hajón az admiralitás jelét - támadóan sokasodtak, itt volt a legerősebb a vérengzés, a legtöbb égő nyíl erre hullott: a legerősebb ütközetben, izzadt-sárosan, homlokán végigszaladó karcolással, halálos rekedten verekedett Sandoval, félig megsiketülve az ágyú dörgésétől, csak a mechanizmus dolgozott benne: erőinek végső, áldozatos megfeszítése. Egyszerre látta, amint az árbockosárban ülő íjászok felugranak, és lefelé integetnek... megélénkült a sorban álló brigantinák fedélzete, a ladikok rohama mintha megcsillapult volna, mindenki dél felé mutat, ahonnan egyenes ívben, lengő lobogóval tör előre Holguin könnyű őrhajója. Amint elhaladt az első előtt, szócsövön egyik kosárról a másikra ordították a hírt: az indián császár megadta magát... hahóhó... megadta magát... vége a küzdelemnek... megadta magát...

Guatemoc ott állt a mellvéden, egy pillantást vetett hátra, ahol a kiterített szőnyegeken, priccseken hevertek az asszonyok, a kapitány ételneműeket hozatott, előkerültek a legények kukoricakenyerei, hatalmas pulques korsók, szárított sertéshús, oldalszalonnák, melyeket máskor undorodva nézték volna, most megzizzent kezükben a spanyolok kése, szeleteket nyestek, s a kiéhezettek lassú, sápadt örömével fűtötték hidegülő testüket. Guatemoc nem nyúlt ételhez a hajnali utolsó áldozat óta - egy fiatal tezcocói volt, akit elfogtak előző este naszádosai -, nem volt falat szájában, s elfeledte kenyér, só és tiszta víz ízét. Most állt, ott, ahol legalacsonyabb volt a párkány, s alakja kimagaslott a vizeken nyüzsgő csónakok felett. A harci zaj, lárma, lapátok csapkodása elfojtotta szavát, csak egy-egy tört hang bukott ki, de megértették jeléből, hogy vége van a harcnak: minden további ellenállás céltalan.

García Holguin hajója után csődület indult meg. A küzdelem közben elakadt csónakok most rendre felsorakoztak a két királyi bárka után, egyre többen és többen feketélltek, harc nélkül, nyíllövés nélkül, háború és béke közötti bizonytalan, majdnem önfeledt pillanatban... Mi lesz most? Senki sem kérdezte, a kar lehanyatlott, s a szemek mohón kémlelték a part hosszát, amerre spanyol állások vannak. Béke? Néhányan lesiklottak a legközelebbi hínárosig. A spanyol hajó hagyta, sem muskéta golyója, sem nyíl nem surrant feléjük, elmehettek... Így álltak bizonytalan evezőcsapásokkal, előttük uruk, a Lecsapó Sas, akinek teste üdvéért vásárra vitték bőrüket.

Holguin átvágta a félkört, a vezéri hajó előtt vonult el. Sandovalhoz már eddig elfutott a hír, egyik őrszem adta tovább másikának. A mellvédről maga vette kezébe a szócsövet. Hangos szóval kiáltotta, hogy faroljon hajójával közelébe, kísérje át a Capitanára foglyait. Egy percig a hajó feléje tartott, amint don García elkapta a szót.

- Add át nekem a foglyokat!

- Nem tehetem, uram, én fogtam el, enyém a dicsőség!

- Urad vagyok és parancsnokod, én mondom, add ki őket...!

Egy csónak vált ki a többi közül, az evezők mellett két fürge spanyol katona, akik beleugorva egy indián ladikba - teljes erejükkel igyekeztek a szárazföld felé. A hínárosban talpra szökkentek, s messziről kiáltozták: hol van a főkapitány... merre van don Hernando...? Mindenki látta rajtuk, hogy fontos üzenetet hoztak a hajókról, kézről kézre adták őket, szaladtak feltépett töltéseken, romhalmazokon, paliszádokon keresztül a piactérhez, a toronytemplom aljáig, melynek első pereméről Cortés nézte az ütközetet:

- Mi hozzuk a jó hírt... kegyelmességednek mi hozzuk először: elfogták az indián császárt, házanépével egyetemben... most vitáznak rajta García és Sandoval urak, mi jöttünk, először jelenteni a nagy hírt...

Leszaladt, az omladozó korlátot megkerülve, a keskeny, meredek lépcsőkön. A torlaszokon túl még állt a harc, a mexikóiak fekete tömege éktelen kiáltozással még neki-nekilódult a spanyoloknak, szitok és üvöltés verte fel a korlát kerítette, épen maradt mexikói várost, melyet elnyelt a szűk, sikátoros utcák árnyéka, itt élők és halottak vegyesen húzódhattak meg. Lerohant a lépcsőkön, melyeket ezer és ezer áldozat lába koptatott ki, megállt a fulladozó, lelkendező katona előtt... Mindaz, amit hallott, első percben hihetetlen volt, mintha álomban járna és beszélne, úgy szaladt kérdés és felelet... Lekapta fejéről a sisakot, és felnézett a templomerkélyre, napok óta megint ott bátorított a kereszt, talán épp azon a helyen, ahol esztendővel ezelőtt az öreg Miguel ápolgatta virágait Miasszonyunk oltára előtt.

"Te Deum laudamus"... - mondta, és megfogta Olmedo atya kezét. Szeme elrévedezett, barátait kereste, de Sandoval a vízen, Alvarado és Ordaz a távoli hadoszlopoknál, Oli vezeti a tlaxcalaiakat, Aldarete sebeit nyögi... zsebébe nyúlt darab arany vagy drágakő után, hogy hírhozókként jutalmazza a katonákat. Akkor ráeszmélt az utolsó szóra, melyeknek értelmét most fogta fel. Körülnézett, a tisztek közül csak Lujo volt mellette.

- Don Francisco, szaladjon kegyelmed ez emberek csónakjával a hajókhoz... üzenem nékik, hogy nem alkalmasak az idők sorrend feletti vetélkedésre, én majd döntök felette... de igyekezzenek már, hogy véget vessünk a harcnak s még jobban, hogy hajuk szála se görbüljön meg a foglyoknak... mindnyájan, üzenem, felelnek értük... de kérem kegyelmedet a Mindenhatóra, rohanjon, hogy ne legyen késő...

Egy percre egyedül maradt az imádsággal. Körös-körül a hatalmas tlatelulcói piactér, majdnem akkora, mint egy város... a teocalli, oldalvást, dél felé a torlaszok, melyek mögött itt elkeskenyedett az idegen, áthatolhatatlan másik világ, mintha nem is az Úristen kegyelméből teremtődött volna meg ezen az antipoduson... Vér, itt-ott egy felbukott harcos, amott kövek, ahogy egy gyenge kéz elgurította, az egykori paloták romhalmazai, szétcsákányozott bálványfejek, melyek torz kígyó- vagy párducfejű rémségükkel mutatják az áthatolhatatlan időt. A paliszád kezdetéig minden romhalmaz, onnan alacsony házak tetején fut a védelmi vonal... vízbe hajló, roskatag hátukon szalad végig a halál. Olyan rettenetesen egyedül volt ebben a pillanatban. Valakit keresett, aki érti szavát és érti, mint verdes szájáig a lélek... Hol van Marina? Hallotta saját hangját, amint harsányan, elnyúlva kiáltozta Marina nevét.

Amikor melléje került, mint annyiszor azóta, hogy először ölelte össze a partvidéken az idegen emberek beszédét, most is felnézett urára, mintha tőle várná a kinyilatkoztatást. Cortés megfogta karját, mutatott az eloldódó ladik után:

- Jönnek... látod, jönnek majd, elfogták őket, ahogy szökni akartak a csónakokon... egy óra múlva itt lehetnek, mind... Guatemozin és jön velük a háznép is, Tecuichpo. Éhesek és fáradtak... napok óta alig ettek. Marina, te törődjél velük, szaladjál az asszonyokhoz, süssenek valamit és hozzatok kakaót nekik és kérj bort... Istennek hála légyen... Gyere vissza gyorsan, Marina...

A paliszádokon túl mintha lankadt volna az ellenállás. Az eső végigcsapdosott a feltépett köveken. A harcosok ilyenkor Tlálochoz fohászkodtak. Kürtjellel visszarendelte az egyik szakasz katonát. Végignézett rajtuk: álmatlanok, szurtosak, csapzottak voltak, a hosszú, fáradalmas napok alatt kirojtosodott bennük a lélek. Nem néznek ki cicomásan. A tiszteknek mondta, szedjék rendbe, ahogy tudják az embereket. Bement a szállására. Ledobta magáról a nehéz vértet, arcát vízbe merítette, hogy lemossa a szennyet, izzadtságot, freccsenésnyi vért. Könnyű ujjast vett magára, most nézett először egy tenyérnyi tükörbe, fésűvel végigszántott haján, s elkent rajta illatos olajat. Jön Tecuichpo.

Felment megint a templomlépcsőn. Ellenzőt formált szeme elé, úgy vigyázta, mint érnek partot a vitorlások, mint lendülnek el a hosszú, keskeny ladikok, egy csomó fegyveres, közöttük tarka, indián tolldíszek, középen magasan, kiemelkedve a hatalmas, aranyzölden izzó quetzal-farok. Félóra, míg ideérnek. Végigfutott rajta a pillanat izgalma. A láz emelkedni kezdett, mint amikor Xolokh váránál jelentették, hogy muskétalövésnyire várja őt a Haragos Úr. "Minden ország, mely megoszlik, önmagában roskad össze..." Lenézett. Alant már gyűlni kezdtek a háború végét érző tisztek, megérkezett Alvarado, a tér másik oldalán feltűnt a Fekete Virág nyúlánk, sápadt figurája.

A trombita megszólalt a tér oldalánál, Ortiz kürtösei belefújtak a hangszerekbe. A déli ösvényen megjelent Sandoval, mellette Holguin kapitány, a hajókról a számszeríjasok, utánuk emelt fővel, császári pompájában, tollköpenyében, tollkoronával Guatemozin, aranyszandálja sárosan az esőverte utaktól, kezében lefordított hegyű könnyű gerely. Háta mögött egy lépésnyire jött Tecuichpo, a kíséret lesütött szemmel oldalvást ballag. Amikor szembeértek egymással, mindkét oldalon visszavonultak a spanyolok. A Lecsapó Sas fáradt, sovány, barázdás arcában kemény, rendíthetetlen tekintet ült. Cortés elébement és megölelte. Utána megfordultak, s mentek a tér széléig, ahol néhány kődarabból s deszkából ülőhelyeket szerkesztettek az ácsok. Most Tecuichpóra nézett Cortés. Levette kalapját és földig súrolta, kesztyűs kezével intett: üljön le. Guatemozin állt szemben Cortésszel és várt. Egybekavarodott a kép. Ételhordók sürögtek, Marina lehajolt Tecuichpo lábához, átölelte, újból mély, udvari illemmel hódolt a világ ura előtt, akinek fáradt, kiéhezett figurája elárulta az utolsó napok nélkülözését. Meghajolt előtte, s leste: int-e szemével, vajon észrevette? Aztán odaállt mögéje, és várta a szót, melyet ura szavára kell átfordítani. Várta a szót, melynél súlyosabb és komorabb még nem rebbent át egyik világból másik világba, Anáhuacban.

Cortés állt a Lecsapó Sassal szemben. A császárnő ült, néhány lépésre a jobbára fegyvertelen azték fejedelmek csoportja, élükön Tlacopan elűzött ura. A tér másik oldalán a spanyolok, a duzzogó Sandoval, Alvarado és Ordaz, közöttük Ixtlioxichitl, fejedelmi díszeiben. A téren körös-körül spanyol fegyveresek, hátuk mögött sok-sok ezer, vérre és áldozatos színjátékra sóvárgó tlaxcalai.

Guatemoc megszólalt. Kemény, majdnem nyers volt, ahogy Cortéshez lépett. Halkan, tagoltan beszélt, udvari nyelven, melyet csak vérbeli hercegek s magasrangú főpapok beszéltek egymás között, s amely kifejezéseinek választékosságával s a formák gondos lejtésével sok-sok nemzedéken átszűrődő udvari hagyomány kedves gyermeke volt.

- Malinche, nekem védenem kellett ezt a népet és ezt a földet, amelynek ura voltam, így parancsolta nekem őseim akarata. Most mindennek vége, a te hatalmadba estem. Kérlek téged, Malinche, hogy végezz velem gyorsan...

Két lépést tett előre, megfogta Cortés övén a kis, aranyláncon lelógó háromélű tőrt, és meglazította tokjában, úgyhogy Cortés önkéntelenül is fegyveréhez kapott... A Lecsapó Sas folytatta, mielőtt szóhoz juthatott volna:

- Kérlek, végezz ezzel a fegyverrel, amely itt függ az oldaladon. Mire vársz még? Az olyan foglyok, mint én, terhet rónak csak a győztesekre, és így nekem az a dicsőség jut, hogyha nem halhattam meg a harcok alatt, legalább a te kezed ejt el... Kérlek, végezz gyorsan, hogy elérhessük a mi harci istenünk birodalmát... Én elfáradtam ebben az életben és ebben a szenvedésben... Vajon mire vársz még te, hiszen a Nap fia vagy, s a nap is befutja a pályáját, amikor átrohan, az égboltozaton... mire vársz hát?

Egyszerre elcsuklott a hangja. Cortés most eszmélt először arra, hogy az, aki most szemben áll vele, idegesen tépdesi köntöse szegélyét s eszmék és indulatok zuhatagában most megrendül benne minden, ami eddig történt életében és atyái életében... hogy ez a férfi fiatal, még nagyon fiatal... Közelebb ment hozzá, és amikor Marina szava elakadt, majdnem egészen suttogva mondta:

- A te nagy hősiességed csak dicsőségedre válik, Guatemozin, én nem gáncsollak érte, férfi voltál, megtetted. Én bizony boldog lettem volna, ha hajlottal volna a béke szavára, és nem kellett volna elpusztítanom a várost és annyi ezer és ezer szegény lakóját. De ezen mi már nem segíthetünk, így kérlek, vigasztaljad meg tisztjeidet, és mondd meg nekik, én üzenem, hogy nem szégyen a világ legnagyobb és legkegyelmesebb urának hatalmába esni, aki végtelen jóságával nem fog országodtól megfosztani, nem leszel fogságra vetve, s mindaddig, míg Carlos urunk dönt sorsod felől, észre sem fogod venni, hogy nem a te híveid között élsz, annyira tisztelni fognak a spanyolok...

Várt egy percig, míg Marina beszélt. Nézte a hatalmas erők ütközőjébe került harcos ellenfelet. Példák tolultak elébe, lovagkönyvek, az elűzött Artus királyról, amikor búcsút mondanak hazájuknak a kitaszított hősök. Konstantin, aki alátemetkezett Constantinopolisnak, Beobdil... igen, erről atyja is mesélt... róla, most egyszerre vérré és valósággá lett a mese, különös hasonlat, s vigasztaló is, ahogy mondja:

- Látod, éppenséggel harminc esztendővel ezelőtt ott volt atyám, fegyverrel kezében, amikor a Nagy Királynő és férje, a Király előtt megjelentek a mórok, Granada követei... Atyám mesélte, hogy hallották a táborból, amint kiáltoznak a papok, ők meg látták, amint spanyol lovasok végigpusztítják a csodálatos Vegát... olyan szép volt, mint Mexikó völgye... és látták, amint éheznek az utcákon, és feltartják kezüket az emberek és sírnak a királyuk felé: adjál békét... És Boabdil nézte a tengert minden hajnalban és minden estefelé, hogy nem jönnek-e hajók... segélyhajók Afrika felől, idegen urak nem jönnek-e feléje? És nem jött senki és Boabdil király megírta urunknak, hogy bejöhetnek kardcsapás nélkül a várba... Így jöttek... atyám ott lovagolt csapata élén, látta, amint bekanyarodott a királyi menet, felért Alhambra dombjára, megállt a paloták előtt, letérdeltek mind a ketten, hálát adtak Istenüknek... és jött elébük lován Boabdil, akinek arca sötétebb volt, mint a te arcod, Guatemoc, és testét elöntötte az aranyékszer... és jöttek a kiéhezett katonák és tisztjei és tábornokai... És Boabdil átadta a város aranyból kovácsolt kulcsát... És így menekült meg a nép, így menekült meg a város, így menekült meg Boabdil, aki elment, a tengeren át... a spanyolok hagyták menni... Neked sem szabad sírnod, uram, hisz úgy mondja a mi versünk, hogy "egy király érkezik diadallal, a másik siratja vesztét", amint éneklik az országunkban, hogy sírt Boabdil s anyja, Ayesha vigasztalta, így mentek a hegyeken át... ezért te se szégyelld, akit Lecsapó Sasnak hívnak a ti nyelveteken, ha könnybelábad a szemed, de gondoljál arra, hogy így jár mindenki, mint Boabdil, és a te sorsod is mutatja, aki a mi urunk ellen emeli fel a kezét...

Elhallgatott. Észre sem vette, hogy Marina áll és néz, várja, mikor indul meg rés a szavak között, hogy elmondhassa bizonytalan, szaggatott értelemmel egy idegen, távoli király sorsát, akinek arcáról elvonult a nap, s aki azok ellen emelte fel kezét, akit úgy hívnak maguk közt az aztékok, hogy "a tengerről érkezett fehér tajték..."

Megszólalt Marina. Cortés látta rajta, hogy most nem tolmácsol, szeme kitágult, láz felhőzte el, kinyújtotta kezét, és rámutatott a felettük meredő teocalli tetejére, melynek irtózatos magasságokban terpeszkedő csonkalapjáról nem üvöltött többé Huitzilopochtli:

- Uram, hidd meg, hogy úgy van, miként a Böjtölés Ura írta, hogy a bálványok csak fából és kőből való istenek. Nincs szavuk, nem éreznek, s nem tudják ízlelni a mennybeli élet gyönyörűségeit, sem a napot, sem a holdat, sem csillagokat... sem a föld szépségét, a patakoknak, fáknak, füveknek szépségét. Valami nagyobb, hatalmasabb teremtőnek kell elrejtőznie mindezek mögött, csak ő tudja megcsillapítani aggodalmam és a szívemnek keserűségeit...

Guatemoc hallgatott. A csend egyszerre megszállta. Csupa idegen körülötte... Tecuichpo szemét kereste, réveteg tekintetét, és most látta, amint ijedten és mégis simulón Cortés alakját öleli körül, látta Marinát, a neofiták eksztázisában, az idegen urakat, akik gyűlölték és átkozottak voltak előtte, s akiknek keserű teste megfertőzte volna az áldozati húsra leső fazekakat.

A csendben felemelkedett székéről Tecuichpo. Cortés elé ment, meghajtotta fejét előtte, úgy mondta:

- Malinche, ne törődjél velünk. Mi kevesen vagyunk, és bírjuk az éhséget. Kérlek, menj be irgalmas embereiddel a városba, és segítsél azokon, akik még élnek. Menj te hozzájuk a városba, és ígérd meg, hogy nem ölöd meg azokat, akik élnek!

Cortés lehajolt. Férfisorsának lázában most perzselte meg újból a gyöngykagyló-tekintet, végigfut arcán, s drágakövek módjára ragyog ki halálos sápadtságából. Meghajtotta előtte fejét.

- Úrnőm kérése parancs. Mihelyt elfogyasztottátok az ételt, megindulunk a város felé. Kérlek, Guatemozin, oldozzad fel népedet. Mondd meg nekik, hogy ne kíséreljenek meg több ellenállást, ne nehezítsék meg az én irgalmamat, mellyel az Úr Jézus nevében kezembe akarom venni sorsukat... Adjál mellém néhányat uraid közül, akik velem jönnek, és akiket ismer a nép...

Körülnézett. Sápadt, ismeretlen, halálra változott arcok az urak csoportjából. A Fekete Virág a másik oldalról megmozdul, mintha elindulna a Lecsapó Sas felé. Húsz-huszonöt lépés választotta el őket. Guatemoc megrezzent, amikor meglátta a gyűlölt arcot, egyszerre szálfaegyenes lett, a kihegyezett, aranyvégű, könnyű bot megremegett kezében.

- Malinche, ha azt akarod, hogy a halottak feltámadjanak, és rád öklendezzék utolsó nyálukat, ha azt akarod, hogy a fák elébed zuhanjanak és az erdők elfojtsák szavadat... akkor vidd őt magaddal... akkor ültesd rá agancs nélküli szarvasodra, adjál kezébe tűzesőt rejtő csövet, adjál rá kovácsolt ruhát, mely megvéd a nyilak, parittyakövek ellen... így vidd és meglátod, hiába, mert ahol kis eresztéke van, behatol ott az átok... A halottak rákapaszkodnak, és úgy mutatnak rá, az árulóra, akinek nevét soha többé senki ki nem mondhatja undorodás és borzadalom nélkül, amíg fajtánkból való férfiak magjából szakadnak férfiak Anáhuacban.

A Fekete Virág megborzadt, aztán görcsösen hozzákapott a mellén csüngő kereszthez, mintha fétis és oszlató lenne, melyről megtörnek az átkok... de Guatemoc tovább beszélt:

- Te, akinek nevét nem ejtheti ki senki többé... te most újból tigrissé változtál... és átharapod testvéreid nyakát, és hiénává változol, aki kikaparja a halottakat... és sakállá változol, aki ott ugat, ahol Tláloc már elvégezte dolgát... Böjtölés Urának démon csúszott hímvesszejébe, amikor elbocsátotta anyádba a magot, mely megfogant. Törzsem és házam nevében, mint mindeme birodalmak egyetlen ura, megparancsolom mindnyájatoknak, akik értitek hangomat... és parancsolom, hogy vigyék tova szelek és adják egymásnak a fák és legyen odarajzolva az ösvények felé, amerre elvisz a lábad: annak, akinek nevét nem mondhatjátok ki többé, dögletes a lehelete, átkozott szava, legyen átkozott és dögletes mindenki, aki hozzáér vagy segít rajta. Így mondtam én, a ti uratok!

Cortés állt, és figyelte a párbeszédet, melynek értelmét a borzadó tekintetekből kihámozta. Látta, elsápad az apostata, homlokát kiverte a verejték, előrelendülne, keze kotorászik a kard markolata után, de az apródok szelíden lefogják. Ortegilla mondja: csak nem bántasz egy foglyot, akinek nincsen már fegyvere csak szavakkal parittyázhat...?

Teuhtitle jött előre. Éles, finom arca olyan volt, mint távoli messzeségben megszépülő emlék, valaha a Vera Cruzt jelző homokbuckákból aranypatakok... az első szavak, melyeket evvel az indián diplomatával váltott, sátor mélyén, kettős tolmáccsal Aguilar és Marina nyelvén... Teuhtitle most gyér, ritkuló hajjal, bajtól barázdált ábrázattal áll előtte, mintha kérdezné: emlékezel, amikor megöleltél? Emlékezel, milyen bátortalan, kezdő legényke voltál ijedt martalócaidnak élén, amikor először jöttem hozzád a Haragos Úrnak szavával, hogy kapott ujjad görcsösen utána az aranynak, s mint meredt szemed csodára, amikor az írnokok parányi ecsetje hegyén ott táncolt a képed és vitézednek a képe...

- Malinche, vigyél engem magaddal. Öreg vagyok, és ismerem Tenochtitlánt. Ők is ismernek engem. Ha felemelem karom: nem jön több kő, és ha én végigmegyek, tudják a haldokló asszonyok, hogy nem viszem el az áldozati kövekre gyermeküket... Megyek veled, Malinche!

A széles deszkákra könnyű fehér szőnyeget tettek, s Marina halk szavakkal rendezte az ételeket. Virágok kerültek rá, fél-spanyol, fél-indián vendéglátás, tortillák kukoricalisztből s valódi spanyol búzakenyér, melyet egy Vera Cruz-i hajó hozott, indián pulykák, ürücomb, a szigetekről kancsó bor, magas, gótikus cinkupában, melyre Szent György sárkányharcát verte ki a toledói ötvös. Cortés felvonta kesztyűjét, és úgy érintette meg Tecuichpo kezét, vezetve. Marina fehér gyolcskendőt borított fejére, urával, Guatemozinnal csak így ülhetett le egy asztalhoz. A kíséret elhelyezkedett. Fekete Virág magányos figurája valahol eltűnt sátrak és barakkok között.

Olmedo atya állt, és mondotta az asztali áldást. Hosszasabban a szokottnál, s reszketőbb volt a hangja... indián szavak estek ki belőle, a tábori páter lágy és irgalmas beszéde, tört, úton-útfélen felszedett nahuatl nyelven, melyet a Völgy minden lakója megértett, s amely csengő, egzotikus szavaival betört már a spanyolok közé. Ő mondta az áldást, s mondta, hogy törjék meg az első darab kenyeret, melyet Hispániában aratott búza lisztjéből sütöttek, törjék meg az ő emlékére, aki azt mondta, hogy aki téged kővel megdob, dobd vissza kenyérrel... Tecuichpo megszagolta a különös süteményt, mintha felszívná illatát, e meleg, ropogós test illatát, félénken s mégis mohón beleharapott, s abban a pillanatban elhagyta önuralma, s rettenetesen zokogni kezdett.

Az azték urak lassan, óvatosan faltak, urukon volt szemük, s látták, hogy ő csak tiszteletadásból illeti az ételt. A spanyol kapitányok kegyetlenek és vérszomjasak voltak, de most e sárga, kiaszott, drága köntösökbe csavart emberhorda előtt eleredt szívükben a könyörület, s maguk jószántából, néhány töredezett indián szóval kínáltak szájukba ételt. Mindegyik magát látta, amint támolyogva vonul el ellenségek sáskarajában s az élet...? Ezekből még lehetnek Krisztus népei, mondta Olmedo, a többiek bólintottak hozzá, a páter igazat beszél, ezekből még lehet... gondolták, s számolták a mellükön lógó jáspisokat.

Felálltak. A parancs úgy szólt: A Lecsapó Sas és férfikísérete fedezet mellett vonuljon vissza Coyohuacanba, ahol berendezik újból a főhadiszállást. Guatemoc parancsa úgy szóljon: ötezer ember álljon készen arra, hogy kitakarítsa, rendbehozza a várost. Ők pedig... Cortés és a kapitányok és a tolmácsok és néhány még lábon álló indián főember... és Tecuichpo... végigmennek a városon!

Akadályokat kellett átgázolni, a lovak visszahőköltek a szörnyű szagtól, mely megcsapta őket a paliszád mögül. Hullák - némelyike még félig élőn, borzadó tekintetével, görcsös, feketére aszalt ujjakkal belekarmol a levegőbe, mögötte házak, tárva nyitott szemekkel, az azotea-tetőkön végig oszló, szétporló hullahegyek, csontvázzá fogyott csecsemő felsír, eszelős asszony üvegszeme mered rájuk, kutyák tetemei, melyek kínba harapva elbódorodtak az iszaposban... Cortés kendőt kötött orra elé, melyet előbb ecetbe mártott. A többiek követték példáját. Meggörnyedve, némán hajoltak meg a szörnyű felelősség súlya alatt. Akik vele voltak, Aldarete kivételével, veteránok, azok ismerték e mosolygó, gyönyörű Tenochtitlánt, harmincezer házával, százezer lakosával, ismerték palotáit, útjait, tereit, végtelen gazdagságú parkjait, kertjeit, templomainak hatalmas földrakásait, e nyüzsgő sokaságot, amint a cikázó ladikok belevágnak a csatornák közé, ilyen volt Mexico városa, mondogatták, aztán elakad a hang, dögletes hullaszag fertőzése erjedt végig az egykori utcákon, átszállt a sáncárkok felett, és beleszakadt a csatornanyílásokba. Aztán az egyötöd városban, melyet megkíméltek a spanyol csákányok, ott álltak a kövek, de alig volt körülöttük élet. Akiben még volt jártányi erő: Olmedo atya néhány önkéntes misericordiánusa lelocsolta ecettel, lefektette a takarókra, melyeket néhány jobb érzésű tezcocói teregetett szét. Így mentek tovább a hullák városában. Mennyi lehetett? Cortés önmaga, találomra, negyvenezerre tartotta, ahogy átfogta szeme, s nem bírta elhajtani magától a rémületet. Duero járt mellette halálsápadtan, sovány, machiavellisztikus figurája belenyúlt a vigasztalanságba, most nem volt ajkán semmi mosoly.

- Kegyelmed hóhéra e városnak. Nincsen hitünkben olyan törvény, mely parancsolná Jeruzsálem pusztulását. Kegyelmed hullakamrává varázsolta el azt a várost, melyet fővárosként akart letenni Don Carlos lába elé.

- Kegyelmednek kemény a szava, most, amikor könnyű a példálózás. Én nem így gondolám. Úristen mondhatója, hányszor kértem őket békére. Nem volt más utam. Ha kegyelmed könnyebben, irgalmasabban tehette volna, miért nem tette...

Duero elsimította barétja alól izzadó homlokát. Ez volt nála, e csendes, tétova embernél a belső izgalom jele.

- Én segítém kegyelmedet e méltóságába. Kutatom belsőmben, vajon Isten vagy a sátán rendelése szerint történt-e. Grijalva elment és megjött. Cordova expedíciója elment és megjött. Mindenik hozott aranyat, és hozott ékszereket... de ennyi vért... Ki mert volna ontani ennyi vért?

Cortés elfordult. Nincs ideje most a tetemrehívásoknak. Tecuichpo ment előtte. Kicsit reszketett, amint látta közelről-közelről a halottakat, akik nem takarják el előtte szemüket, akármilyen császár leánya, most először látja őket való testükben, szegényen és meztelenül, az istenek ivadéka most lehajolhat, szurtos, fekete gyermekek felé, s kopogtathatja bennük az életet. Tecuichpo most látott először embereket, először anyákat, akik nem hullatják előtte porba testüket, könnyük nincsen a sírásra, nincsen tej emlőikben. Előrement, megtántorodott. Cortés kíséretének egy fiatal, újonnan érkezett nemese, don Thoan Cano fogta fel. Tecuichpo ránézett, amint ellebbent karjáról, halkan szólt valamit, és ajkáról cseppnyi, könnyű mosoly szakadt el... Aztán tovamentek. Minden feldúlva, minden felforgatva, a tlaxcalaiak már belopództak, kincseket keresve... s Tecuichpo most felemelt egy széttört vázát, egy cholulai füstölőedényt, melyben már megszederjesedett a kopál... Egy marék cserép Tenochtitlán...

Nekropolis utcáin ment végig a menet. A tlaxcalaiak mint baljós, magányos állatok mordultak fel, ha valahol megmozdult az élet, s ilyenkor a spanyolok verték őket el, dárdavéggel. A magukkal hozott kosarakból ételt vetettek, messziről, mert már a dögvész harapódzott, s a házakban egy-egy tompa hörgés mondta, hogy reggelre nem lesznek benne többé emberek.

Olmedo nem bírta tovább. Letérdelt egy utcaszakaszon. Mindnyájan megálltak. Az atya térdelt. Út sara tapadt a kámzsájához, s most megindult, egy csonka, ledöngölt házkupac tetejére, és könyörgött, a lélek megingott benne, minden könyörület és minden irgalom Urát invokálta, s keresett abszolúciót, mely őket, mindnyájukat ez alól a látvány alól éjükben és nappalukban valaha feloldozhatja.

- Vissza kell mennünk Coyohuacanba. Itt nem maradhatunk egy napig sem. Mit megvettünk erővel, elveszi előlünk a dögvész.

Megindultak visszafelé. Az úton hatalmas hordágyakat ácsoltak össze az irgalmasabbak. Betegeket fektettek rá. Ezeket elvitték egy csendesebb tószakaszhoz, ahol kiürült spanyol barakkok teste nyelte el őket. Akik még járni bírtak, mohó, reszkető kezükben egy darab tortillával, megindultak az emberek után. Így mentek kifelé. Egy hang sem volt a szájukban, az öröm nem festette melegebbre a pillanatot, minden beteljesedett, minden betelt, mint az írás jósolta, minden fáradalomnak vége... örüljetek és vigadjatok... Csak ne forduljatok hátra, mert a betömött töltések elporló vége felé ott húzódik utcáról utcára, házakról házakra az irtózat.

Holnap megindulnak a hullaszedők, ők fogják majd szítani a tüzeket, melyeken elégnek azok, akik már nem szolgálják soha többé Don Carlos országainak dicsőségét.

Így mentek vissza Coyohuacanba, mint hangtalan, szomorú emberek. A csapatokat visszavonták, lélek nem mehetett Mexikóba, a bennlakók kimehettek, szántszándékkal nem őrizték a megmaradt töltéseket, a szövetségesek szállásait a város végétől távol jelölték ki, s a legénység lázas-izgalmasan kezdte meg a győzelmi lakoma előkészületeit.

Mindaz, amit elő bírtak szerezni, hatalmas pulques fazekak, hordófélékbe, öles kőkorsókba hűtve, hazai bor, mézser és erjesztett pálmabor, mind felhalmozódott egyetlen nap alatt, míg a nyársakon disznók, pulykák és libák sültek, mindenki a lakoma lázas izgalmában sürgött-forgott, az emberek közé indián asszonyok sereglettek, Tezcocóból kijöttek a tánc és ünnep hírére a lányok, a vígság e szörnyű három hónap után ott bujkált csontjaik közt, kilencven napos várta, örökös sebek és örökös étlen-szomjan, most egyszerre feloldódott, csak néhány őrség állt fel, csak az ágyúk mellett álltak a kanócosok, a többieket elkapta a láz, amikor Cortés csapata megérkezett.

- Alvarado úr így rendelkezett!

Zavartan és félve mondta a főstrázsamester, aki megnyitotta az éléstárakat. Cortés elhúzta veres, fáradt szeme felett keze fejét. Napok óta alig hunyta le szemét, izgalom, görcs és láz kínozta, felszakadtak sebei, s minden tagja külön-külön remélt álomba zuhanó, nyugodalmas éjszakát. Most lakoma jön és felköszöntők, vígság és öltözködés, rendbe kell szedni hajzatát, megnyírni szakállát, és nézni a táncot, melyet eljárnak majd a veteránok.

Aztán ivott. Bort. Napok óta alig látott korty italt. Izgalmas pillanatokban tiszta fejjel, tiszta érzékkel kellett helytállnia önmagáért. Amúgy sem volt a kupák embere, s nem is bírta felettébb az italt. Most hörpintett a borból. Valami meleg és fájdalmas járta át, egyszerre másként látott. Már nem olyan keserűen, már valami muzsikált benne: nézd csak, háború ez, te harántolt kövek testéről tépetted le magadat és embereidet, halál torkából menekültél, magadat védted, te nem tehetsz mindezekről, neked irgalom volt a szívedben, s most is védted mindazokat, akiket a Mindenható akarata megkímélt.

Ivott a vacsora előtt, s az ital fejébe szállt. Egész nappal étlen-szomjan, bűz és piszok torkába beledobni a falatokat? Most egyszerre oldódott a tagok feketesége. Kinyílt a szeme, végtelen napot látott, amint ott kereng a horizonton, mindent elönt vereses melege, cimpái reszkettek, amint szagolták újból a nyársról lecseppenő, parázson bizsergő, meleg zsír örömét, és illatában fürdőzik... a szája már tépni szeretett volna, ujja kinyúlt, és reszketett a tehetetlenségtől, most minden seb, tíz seb, húsz seb felélénkült, zsibongani kezdett benne az indulat, elszállt a mellkasába, ahol döngő, nehéz sóhajtások lakoztak... elsimította újból szeme elől a világot, minden más volt, parázsos és forró, egy cseppnyi a mindenségből... a teste elnyúlt, és kidagadt, ahogy egyszerre, test nélkül és értelem nélkül nőre gerjedt, testetlenül, nem tudta, Marina vagy Tecuichpo vagy valamelyik alkalmi ágyasa vagy Smaragdbábu kőbe formált teste, mely ott pihent Axayacatl titokzatos palotájában, s most elolvadhatott a lassú tűzvészben... Forró és indulatos lett, így adta meg a lakomához a jelt, nem vetett gátat emberek örömének, alig hallotta Olmedót, amint rátéved az ima rigmusára, felszabadult keze, töméntelen falatok örömére eszmélt rá, utána ivott, végigcsurgott rajta, torkába s melléje, hogy elköhögte magát, úgy csurgott végig a bor, ízében érezte apját és anyját és érezte iskolás barátait az egykori Salamancában, látta a kis Olivarezt, amint kínálja csutoráját, forró dél van, igyék kegyelmed... így érzi e nehéz szeszek illatát, amikor józanul berohant Velazquez házába, s asszonyul kérte, bárddal feje felett, Catalinát... Merre van Catalina? Most egy percre sápadt, hektikás asszonya villant elé, egy tekintet, teste sincs, s nem tudná, át lehetne ölelni két keblét, olyan messzibe van tőle, hogy éj és nap nem lenne elegendő, hogy elérje, akár gondolattal... asszonya, hites asszony, míg ő királynők s ribancok országában... Nem, Marinának adassék köszönet, mert meleg, lelkes arca most rámosolyog, nem tehet lépést sem, mindenütt érzi és tudja dióbarna tekintetét, melyet nem koptatott meg az idő, most is olyan halk és csendes, mint amikor Puertocarrero kapta az első osztozásnál, s felemelte kezét s mondta: ha akarja, nagy uram... Puertocarrero most Madridban lehet, és Carlos valamit mondott, ami mindennél több, több mint ez a győzelem, ami itt kereng a kormoránok prédája között, e halódó, üszkös város, Mexico tépett falaival és ájulatba esett szegény emberpáráival. Carlos valahol beszélt, ki tudja ennek a végét?

Ortiz remekelt. A rezesbanda teleszájjal bömbölte a marsot, a tezcocóiak, akik ott ültek elegyest a durván ácsolt asztalok mellett, ijedt gyönyörrel vigyázták a félistenek újabb mesterfogását... A katonák énekeltek. Egyszerre kikívánkozott a dal, kórusok katonadalokból, melyeknek végét elnyeli a kacagás, barna asszonyok testéről szól, amint elkapja őket a vágy, s rohannak a teulesek felé, hogy felnyársalják... Augusztus volt. Hyppolit napja, az este olyan forró és fűszeres volt, hogy elnyelte a kopál lomhán csavarodó illatát, az orchideák átnyúltak a reves töveken, s lila, fagyos testükkel rátekeredtek a fakoronákra, valaki elkacagta magát, a nevetés végigkígyózott, senki sem értette értelmét, de elkapta őket, Cortés kezében megvillant a kés, amint megkopogtat egy krokodiltojást - frissen hozták át az öbölből a kengyelfutók ma reggel -, a komor arc elkeskenyedik, napfoltok futnak rá, holott mindjárt itt van az éj, és egyszerre ő is nevetni kezd, valami távoli tréfa, melyet a hatszázadik katona reppentett fel. "Cortés kacag" - mondják a körülállók, s most egyszerre megered a beszéd, valaki nógatja El Galantet, mondjon verset, ami nem szomorú, Bernal Diaz meglóbálja faggyútól zsíros keze fejét... ne bántsatok, caballeros... a tömeg vitázik, Alvarado odaint neki: ma mindent lehet, öcsikém... ma eltűrjük a vastagabbat is, ne félj, hogy elakad bennünk a szó... Diaz áll, valaki feléje kiáltja: énekeld azt, mit ott írtál a teocalli tetején, hogy "Tlacopan felett áll Cortés, társaival, kik bátrak a viadalban..." A többség lehurrogja, valami maróbbat, tréfásabbat, hogy érezzék nagyuraink, mink sem vagyunk értelem nélkül... A kacagás körülöleli, selymes, gesztenyebarna haja, melyet friss olajjal kent be estére, borotvált arca, melyet csak egészen keskeny, selymes csókszakáll puhít meg, tiszta dolmánya s hosszú karmazsin harisnyanadrág, inkább udvari figura, mint koldusnemes kamasz, bontogatja az agavelapra rótt rigmusokat, könyörgő szeme rászakad Cortésre: ne vedd zokon, nagyuram... nem tehetek róla, ezek kérik... És aztán álcázott vígsággal kitör a hang, fiatal és szonorus, félénekkel recitálja, s várja, míg a zenekar kobzosai utánapengetik a ritmust:

Látod, a hold, a nap, a csillagok
szabott úton járnak s a repülő
méta útját is kiszámíthatod...
De ki tudja, hogy merre szállhat ő.
Cortés, kit a szerencse felkapott;
minden kevés, amit elér a karja,
tán a királyi koronát akarja,
úgy ontja fényét, önti aranyát,
tömi hízelgők udvaronc-hadát.
S ha csatán nyer, megtelik iszákja,
az kap, kinek mézet fecskend a szája.
Úgyám, kinek mézet fecskend a szája...

A zene tust húzott. Cortés nevetett, a strófáknak csak egy-egy foszlányát kapta, hallotta, aranyról, iszákról, hízelgőkről esik szó, hiszen ő csak primus inter pares, választott elsője e spanyol katona-respublikának, olyanforma, mint ama tízezer spanyol priorja, aki kétszáz évvel ezelőtt megvette Achaiát, s herceggé tette Athénben magát... Cortés nevetett, ma szabad minden tréfa, jöhettek meghúzni vezéretek fülét, beleharapni, mint egykor a nagyszájú Salvatierra akarta, jöhettek mindnyájan, keze kotorászott a tarsolyban, kivett találomra kövekkel cifrázott aranysündisznót, valamelyik távoli kacika hozta, Diaznak adjátok, mondta, de vigyázzatok, mert szúr az igazságért... Diaz elkapta, játszott vele, az irigyek körülállták, valaki elkezdett vivátozni... már mindenikükben jó adag pulque erjedt... kacagtak, az indiánok, akik komorul, magános arccal ülnek a legszebb órákban, s soha másként, mint asszonytalanul, most halkan mormolták egymásnak:

"Tláloc elvette eszét a teuleseknek? Eső jön, és lemossa róluk a festéket, s vihar jön, és elakasztja torkukban a hangot... mi történt a teulesekkel? Gyermekek lettek, és ellankad a karjuk, és nevetnek, mintha gyermekek lennének?" Tréfa tréfát követett. Mindegyike tudott borsosabbnál borsosabbat, odavetve az asszonyok felé, a négy-öt fehér asszony felé, akik katonamenyecskék közt amazonná keményedve megmaradtak... Beatriz és Isabel de Palacios és a többi kardforgatók, amint pótolják a kidőlt férfiak sorát, a szörnyű otumbai ütközetben, amikor már úgy látszott, minden hiába, akkor kiáltott Isabel de Palacios... még most is ott fűt fülében a hangja... utánam... utánam... Most szelídek az asszonyok, lesütik szemüket. Ma az ő estéjük van, s a fukarabb férfiak is apró gálánsságokat hordanak elébük. Az indiánok tágra meredt tekintetével találkoznak, és szembenéznek. Elértik nézésüket: vajon milyen lehet egy ilyen fehér asszonynak öle?... ugye, ezt gondolod, te aranykacika, akinek köldökébe jáspis van beillesztve s alsóajakában tűzpiros rubint. Milyen lehet... gondolhatják, de merevek és mozdulatlanok. A foglyok ma nem jönnek el a vacsorára, ők Coyohuacan kertjében kóborolnak, mint az árnyék. Tecuichpo üzent neki: ahol uram és parancsolóm van, ott vagyok én is. Nem erőltette, minek fekete arc és fekete tekintetek, gyászolók közt elfagy az örömünnep, s pap sem való az orgiára... Olmedo? Kegyes katonapáter, majd behunyja szemét, ma Hyppolitus napja vagyon, s nem telhet el az éjszaka anélkül, hogy csillag csillag után le ne pördüljön... Csak a sápadtak és fehérek lángolnak. Az indiánokon nem fog a bor, melyet mohó, idegen ajakkal kóstolgatnak, a teulesek jéghideg, fanyar tüzét, mely megolvasztja testükön a páncélt és ajkukon a hallgatás zsilipeit... most mindje kiabál, kacag, a kardjuk le van csatolva, úgy kívánja a regula, csak a józanságra kárhoztatott őrök és tüzérek állnak a távoli gátutaknál. Az őrök. Bent minden meglazul. Marina ül Cortés mellett, kezében hatalmas, talpas cinkupa, melyet színültig töltöttek piros borral. Cortés tudja, miért adatott asszonynak ennyi bort. Nézi férfi-urát, aki annyira változó, mint az évszakok, a virágok, csillagok járása, minden kereng körülötte, atyám házában, Virágos Kapu házában, ahol kis, mézbe mártott gombákat sütöttek, s várták mámorát, ott talán de akkor én még gyermek voltam... még nem látott testem virágot... most meg... Anya lett. A test lenyűgözi s eltakarja mindazt, ami mögötte lehet, egy szóval, melynek csak spanyol neve van, egy szóval, melyet nem tud lefesteni egyikük sem, hiába magyarázná, a lélek, ahogy mondják: espiritu... ennek nincs mexikói neve.

Dörrennek az ágyúk, éjfél. Így van megmondva, hogy ez lesz véget vetője az éjszakának. De a kapitányok nem mozdulnak s a tisztek ölbe felejtett lányoknak testét cirógatják... nevetnek, ledobják a kesztyűt, meztelen, annyiszor-annyiszor véres tenyerükkel átfogják a nyak üterét, és hallgatják a reszketését... mintha vámpírok lennének, gondolja Marina, most felötlik benne a hírlő mende-monda, hogy Fekete Virág éjjelente leopárddá változik, úgy megyen, surranó selyemrezzenésű talpaival keresztül az erdőn, emberek falvaihoz, keres leányokat... Ezeknél a spanyoloknál minden nyersebb, minden egyszerűbb, Alvarado ügyet sem vet doña Luisára, hanem belemarkol legújabb ágyasa combjába, s lesi, mint rezzen fel a pír rajta, s emeli lesütött szemét hozzá, az urához, akire nem lenne szabad sohasem emelni tekintetét. A jeladások... A jeladások egyre szenvedélyesebbek, a katonák lent, az asztalvégeken szétszéledeznek, megelevenednek az őserdőbe vágott bozótutak, sátortáborok összevissza világa, mindenütt árnyékok kúsznak, kettős árnyékok, nagy, fehéren világító martalóckezek fognak össze gyapotba burkolt foltsávot, lezökkentik, még beszélni sem tudnak egymással, de a tezcocói lányok híresek arról, hogy Tosi, a szerelem istennője náluk egy évvel hamarább ünnepli első ünnepét; nem vetik meg a csókot, miként a monda mondja, most belecsókolhattok, ahogy e borostás veteránok fulladó örömét lihegik... milyen mások... az indiánok hallgatagok, szikkadtak és méltóságteljesek, ha asszonyi állatot vesznek gyékényükre, aki alázatban nyitja ki testét, s végigreszketi ura palástolt örömét, ő is hallgatagon, hogy utána imbolygó lépésekkel szélsebesen elhagyja a gyékényt... Ezek meg?... Víg fenevadak, olyika még arannyal is tömi alkalmi szeretőjét, ahogy a zsoldosok és tengerészek szokták, veszélyben, halálban pácolódott testüknek egyetlen felcsapó örömére, ezek most békések lesznek, megcsendesültek, szájuk szélén kifut a boldog ittasok nyála, egyet horkolnak, kezük még görcsösen fogja az asszonyt, nevet mormolnak, valaha otthon szeretett lányét, így alusznak el, szorosan-szorosan összefonódva, úgy, ahogy indián ember sohasem tisztelte asszonyát.

A vezérek ülnek az asztaloknál, s a szakácsok még mindig, minden órában hordják a tálat, édes, meleg sajtokat tálalnak, megint pulyka májából felkent pástétomot, azték és castiliai egyszerre összeolvad, mint amott, lépésre a bozót hepehupái között... spanyol és azték most kóstolja a pipákat, melyeket a tobaco szárított, fűszerezett, vaníliával körített leveléből hosszú ezüstcsöveken át szipákolnak, most próbálják ők is rendre, az arcok elmosolyodnak, szívnak néhányat, rendre-rendre, s most ezt mindenki megérti, hogy ez a béke, szavak nélkül, mert ez így szokás Anáhuacban. Így szívják egymás után a tlaxcalaiak és tezcocóiak, kik sohasem ismerték egymást, s cholulaiak, az egykori toltek ivadékok, akiknek városában született egykor Quetzalcoatl, amikor még csak füveket és virágokat áldoztak az isteneknek, és szívnak a távoli cempoalbeliek, akiknek mindez életre elég, hogy mesélhessék az unokáiknak, és itt vannak az Itzák országából, valahonnan, az édes yukagyökér világából, melynek Yukatán nevét adták még a Nagy Admirális matrózai, eljöttek Itza vidékéről a maya királynak, Kaneknek követei, mert uruk hallotta, csodálatos dolog van készülőben, s visszafelé forognak a csillagok, Moctezuma házának nincs már több városa, és a templomokban nem metszenek többé szíveket...

Ezek mind ott ültek a végeláthatatlan asztaloknál és figyeltek. Az olajlámpák keskeny, ingatag fényt vetettek, az indiánok lakomái sohasem nyúlnak át a hajnalba, az éjszaka szelleme megfekszi a gyomrot, s lomha erjedéssel nyugtalanítja a beleket... De a spanyolok bírták, a bor tajtékosan villant, gyümölcsöket dobáltak bele, rá pálinkát, a tetejébe, s most már úgy kellett asszonyostul együtt kinyakalni a gótikus, keskeny kupák torkából, együtt ittak, közben újból lefutott a kéz, s megmeredt a meztelen mellen, a korty elakadt, hörgő szavak jöttek, egy-egy kapitány felállt, választott alkalmi arája, mint játékos teher, úgy fonódott bele, közel a bozót, kapitány uraim... eltűnt... a többiek ittak rá, csettintettek, ment elölről a játék... Sandoval volt a legjámborabb. Neki nem volt szabad inni ezen az estén, ő járta körbe az őröket, ő mosdatta fel a váltani való vártát, amikor a bevont katonák elfoglalták a régiek helyét. Önként vállalta a józanságot, fogadkozott, hogy fogadása hozza. Most nézte a csillagokat, messze elmúlt az éjfél, egyre szilajabb és féktelenebb lett minden. Olmedo atyával találta szemben magát.

- Páter, nem hiszem, hogy mindez Úristenünk dicsőségére történnék.

- Szégyenlem magam, hogy e vad csürhének vagyok az atyja, de két kezemmel mit tehetek, csak kerengek az éjszakában, s vigyázok, vajon nem jön-e valahonnan sikítás, hogy segíthessek... Mit kezdhetek egyedül ezer ellen?

Ezt már majdnem Cortésnak mondta, akinek széke közelében beszéltek egymással. Cortés felnézett. Véreres szemmel, melyet ital és álmosság gőzbe borított. De most már majdnem egészen kijózanodott, nagyon egyedül volt, megint szétestek gondolatai, nem volt senki, aki hallgatja. Marina időtlen idők óta elment, kis Martin álmát hallgatja, Tecuichpo puskalövésnyire van innen, talán ébren is, hallja a zajt, de mindenki, aki valamit számít, mind csak végtelen messze, az apja, aki nem láthatja, öreg Martin, a medellini házban és mindazok, akikkel együtt pajtáskodott, s nem hallja Károly, aki ez idő óta fejére tette a római koronát... Végtelen köröket szántott mindez, gomolyog benne, ki ismerné fel benne az egykori garázdát, gyarmati hölgyek tartós széptevőjét, kiscsínyű caballerót?... Országok és birodalmak feküdtek előtte, egy romba dőlt, milliós város, azt számolta, hogy holnap már kimegy Chapultepecre, és helyreállítja a vízvezetéket, munkába állítja a Lecsapó Sast, véle tisztíttatja meg Mexikót, már jöjjenek holnap az épkézláb emberek, seprőkkel és csákányokkal, és szárítsanak tízezren téglát, másik tízezer vesse a napra, és holnapután már ne legyen rom, házak legyenek és hosszú zsinórral mérjék alapját a palotáknak és ott, ahol emelkedik a tópart felé a város, ott fog állani a vár. Mindezt napok alatt kell elkezdeni, mert nem mehet híre Carloshoz annak, hogy mindent szétdúlt, minden elpusztult, korona nélkül hempereg Nueva España, melynek még nincsenek határai, olyan végtelen, népei még nem is ismerik a spanyol békét... holnap jönnek... akik vannak. Yannez, az ács és Lopez Martin, a hajómérnök, nincsenek jobb városépítői, mint ezek ketten?... Egyenes, kemény emberek, megáll kezükben az ácsbárd és szekerce, már holnap építeni kezd, s szétküldi városok szerte hírnökeit, mire a hold megtelik, visszajöhetnek a menekültek, övék a város, ott, ahol megmaradt, s övék ott, ahol majd építenek, mindenki visszajöhet, az alsóbb magisztrátusok úgy ítélkeznek, mint egykoron, és visszajő a piac, és újra ezer és ezer csónak fog végigszaladni a tezcocói nagytavon, és jönnek bárkák, rájuk kerül a spanyol vitorla, közöttük cirkálnak az őrhajók, új város lesz, és mégis a régi, Szűz Anya képe a teocalli tetején, melyet nem vetett szét a rontás, és a pár templomuk mind szenteknek lesz dedikálva, nem marad benne a régi lélek...

Így hánykolódott, s most eljönnek hozzá a perccel bíbelődő urak, Sandoval, kapkodó hangjával, s az atya, aki mindig az indiánok igazát hirdeti, lefogta százszor kezét, amikor beleöklözött volna kegyetlen képű isteneikbe... nagyuram, vége a vacsorának, öklendeznek s ölelik a lányokat, és mit gondolnak felőlünk az indiánok?... Felnézett rájuk, ültében. Nem volt ereje mondani, ez az egész?... ennyi csak a ti bajotok? ezt látjátok ti mindebből?... hisz ti teknőctalpakon másztok, hogy tudnátok elérni a sasmadarat...? már ő is indián hasonlatokban beszél, állatok lényegével ékesíti az emberi gondolatot, már ő is megszokta, e felemás világban, amikor elakad a szó, mert minden másként van, mint valaha Hispániában becsületes keresztényeknek rendeltetett.

- Ma hagyjátok őket. Úgysem lehetne egyszeriben megállítani az örömüket. A holnapi nap kegyelmedé, atyám. Hirdesse ki reggelre, hogy könyörgő istentiszteletet celebrál, s exhortáljon bennünket, keményen, érdemünk szerint. De ma éjszaka nem tudom megállítani az áradatot.

Felkelt. Kicsit imbolygott alatta a talaj, amint ment, meg kellett kapaszkodnia az asztal szegélyében, aztán megcsapta az erdő lágy, gyantás szaga, friss, természetes illatokat kapott, nedves levelek estek rá, a fákról lecseppenő hatalmas esőszemek, ez megnyugtatta. Az ösvényen ment és jobbról-balról hallotta a sötétben a féktelen öröm szavát. Mintha minden egyetlen lupanar volna. Vajon nem ebben áll-e az irgalom teljessége? Ma nem rabolnak és nem gyilkolnak, ma nem törnek be házakba, ma csak azokat a lányokat szeretik, akik önszántukból eljöttek a spanyolok ünnepére, adakozóak, rongyaikból aggatnak valamit a lányok testére, kínálják őket hazai ételekkel. Emberek. Elmosolyodott azon, amit gondolt. Hogy a spanyolok, zsoldosok, landsknechtek legjobb, legigazabb emberek a bordélyházban. Megtelik szívük szépséggel és jósággal, maguk módja szerint, apró, gyermekszavak tolakodnak vérhez és vashoz szokott torkukból, lovagok lesznek, akiknek otromba széptevésében van valami meghatóan gyermekes... Mosolygott magában, ha mindezt elmondhatná az atyának?... Majd holnap jön a misericordia s a confiteor. Ma még... fojtott és fülledt az erdő, csend van, a sakálok elmaradoztak, fenevad nem mer a tűz felé kerülni, a madarak elriadtak; csak nagy távolban hallatszik Sandoval körbegaloppozó lovának patkóverése.

Szállására ért, melyben kiterített, írásra alkalmas asztaldeszka, egy hatalmas, vásott spanyol medvebőr, néhány takaró jelezte, hogy ember lakik benne. Az ajtónál állt Ortegilla és egy díszesen felöltözött fiatal indián leány. A fiú kivont karddal kezében őrizte ura hajlékát, a lány remekmívű fonott kosarat emelt, amikor meglátta, hogy megérkezett a gazda. Cortés az olajlámpa füstös fényében látta imbolygó figurájukat. Mikor közelebb ért, a lány leborult előtte, indián szolgálók szokása szerint. Ortegilla tolmácsolta:

- Kegyelmességedhez jött üzenettel ez a lány, aki nagyasszonynak szolgálóleánya. Papan hercegnő üzent kegyelmességedért, kéri, hogy ne átallja felkeresni őt, amikor ideje megengedi. A lány várja üzenetét, és hozta ajándékait.

Megbontotta a kosarat. Arany- és tollfonású, drága csipke volt melyben tortilla, asszonyok ajándéka pihent. Olyan jó, váratlan ajándék volt az örök ajándékozónak, akinek minden lépést most saját szolgái között arannyal kellett megváltania. Ismerte a rítust. Meg kell törnie a tortillát, egy falást szájába tenni, s egy falatot a kukoricalepényből oda kell kínálni az üzenethozó felé.

- Mondd meg neki, fiam, hogy holnap, mise után felkeresem. Néhány lovasommal jövök csak, déltájban, úgy hiszem, odaérek. A leány várjon.

Valami ajándékot keresett. De mit lehet küldeni annak, aki feltámadott a halottaiból? Végignézett a szálláson. A kincseket, külön őrség s egy-egy királyi ember őrizte éjjel-nappal. Ahhoz most nem volt bejárata, a szálláson meg csak apró, szétrakott jószágok hevernek. Szeme megakadt egy kis, bőrbe kötött imakönyvön, melyet az új divat szerint fára metszett képekkel díszített a sevillai nyomdász. Egy hajó kapitánya adta ráadásul az oldal szalonnákra, vasakra és puskaporra. Felmarkolta, a kis, oktáv alakú könyvben ijedt madarak röpdösnek a Megváltó körül. Mária fájdalmas asszonyaival ott áll a kereszt tövénél. Szent János a tenger partján és feje felett a Szentlélek... Lapozta a fáklya fényénél.

- Jobb ajándékot nem tudok adni. Vigye el a lány úrasszonyának.


A tisztek és kapitányok páncél és fegyver nélkül, megmeztelenített fejjel, nyakukban kötéllel vonultak a tábori misére. A katonák négyszögekben, tisztára mosdva, mintha sohasem lett volna éjszaka az éjjel, s nem mocskolódott volna meg bűnös szerelemben a testük. A tábori oltárt a gát oldalához támasztották, ha valaki élt volna még a Halott Város falain belül, figyelhette volna a kórusokat, aranyszélű miseruha csendes imbolygását, érezhette, mint dong meg a föld, amikor közel ezer férfi térde lezuhan Úrfelmutatáskor. Csak keselyűk és kormoránok rikoltoztak fáradhatatlanul, s a kiállított indián őrök magas, rikoltó torokhangja csapott be néha a csendbe.

Aztán Olmedo atya beszélt. Egy legurított azték kalendáriumkő laposabbik felére állt fel, két kezét két kis indiángyerek frissen keresztelt fejecskéjén nyugtatta.

"... avagy farkasokat vezettem-e én ide, coyotákat, hogy éjjel üvöltsenek elkárhozottak módjára? Hogy ne legyen bennetek semmi irgalom, és megfagyjon szívetekben minden emberi érzés...? Ti ott álltatok velem a gátak mellett, és láttátok, amikor e bűnös város szerencsétlenjei elhagyták kunyhóikat és palotáikat, mert az Úr egyformán látogatta meg őket... Láttátok, hogy arcukon viselik a sírnak sápadtságát, testük árasztja az eloszlás szörnyű szagát... ti láttátok őket, mint ahogy az utolsó napon feltámadnak sírjaikból a régen pihenők, és foszlányos köntösükben járulnak majd a Bíró széke elé. De ti álltatok, és tréfáltatok. Melyiketek nyújtotta ki kezét egy tántorgó anya karja felé, aki magához szorította csecsemőjét? Melyiketek adott darab kenyeret, hogy egy nappal tovább melengesse magában a reménységet? Álltatok, és néztétek őket, mintha idegen világ, idegen csillag emberei érkeztek volna hozzátok, és nem ugyanannak a Mindenhatónak téveteg gyermekei, aki benneteket megalkotott Hispániában vagy a szigeteken. Gondoltatok-e arra, hogy a jóságot olyan könnyű az Úr előtt igazolni, s egy irgalmas mozdulat többet jelent az Úr előtt, mintha most sebesre döngetitek, egymásnak mutogatva, melleteket? A tevékeny jóságra soha embernek több és jobb alkalma még nem volt, mint nektek, akik ott álltatok, és lestétek, vajon rabolhattok-e még, és mit tudnak irgalmatlan, kapzsi ujjaitok összeharácsolni a haldoklóktól. Titeket azért vezetett ide az Úr, ezt hirdetjük és ez az egyetlen jogunk is erre a földre, hogy hirdessük az ő igazságát, mutassuk a példát mindenekelőtt. De vajon milyen példa az, amelyik vérrel, kiontott vérrel bizonyít, milyen szeretet az, mely nem ismeri fel a szenvedőkben testvéreit? Amíg karddal álltatok kezetekben, és szemben fegyverek emelkedtek - védtétek magatokat, mint ahogy én is védtem a magam gyarlóságában magamat. Most rajtatok lett volna a sor, hogy eligazítsátok a fegyvertelen, imbolygó tévelygőket. Adtatok volna nekik először testi kenyeret, hogy aztán bévehessék a lélek kenyerét. Adtatok volna nekik irgalmat és békét, hogy felüdülhessen a testük, és alkalmas vázája legyen a léleknek, melynek be kell fogadnia az urat. És ti mindehelyett mit csináltok? Nem veszitek ám le a szemeteket e szerencsétlenekről, de csak kapzsiság és bujaság ül ki tekintetekből. Én ott láttalak mindnyájatokat az este és éjjel... Egyiktek sem hiányzott, az őrtállók egymást noszogatták, s üzentek Sandoval úrért, vajon mikor jő felváltásuk? Egyiketek sem hiányzott, és egyiketek sem törődött azzal, hogy nem lopódzkodnak-e be idegen, vérszomjas farkasok a halálra sebzett, kiéhezett, beteg nyájba. Ti ültetek és ettetek, holott nem voltatok kiéhezve. Ültetek és ittatok, és ittatok akkor is, amikor nem voltatok szomjasak, és ittatok, amikor már részegek voltatok, és ott fetrengtetek saját ocsmányságotokban. Vajon van-e mód arra, hogy innen, erről a helyről, melyet megszentelt az Egyház, elmondjam paráznaságotoknak végtelenjét? Vajon megfeddhetem-e azokat a szerencsétleneket, akiket egy darab kenyérrel megmentettetek az éhhaláltól, s akik nem tudhatják még, hogy van szörnyűbb éhség, mint a test éhsége... és akiket, akár kislányok voltak, akár serdültek, átfogtak mocskos ujjaitok, és hurcoltátok őket bele a kárhozatba. Én ott álltam, és könyörögtem a vezéreteknek, aki az én vezérem is. És ő széttárta kezét, és azt mondta: tehetetlen. Én megfeddem e helyről őt is, és megfeddem a kapitányokat, és mondom az Úr szavával, hogy nem méltó senki arra, hogy az Úr nevében beszéljen, ha lábbal tapossa parancsolatait... A vezéretek széttárta kezét, és mondta: tehetetlen. De vajon, ha az ő élete lett volna kockán vagy legközelebbijeié vagy portékáit akarták volna elhurcolni, vajon mondta volna-e ő és mondták volna a századosok: tehetetlenek vagyunk! hagyjad, atyám... Így rólak benneteket, és nem rovok ki rátok más penitenciát, mint csak egyet: menjetek végig a városon. Akik nem ismerték akkor, amikor büszke volt, hatalmas volt, tornyai, embereinek százezrei, bálványképeinek sokasága, nemeseinek, urainak sokasága, aranyainak sokasága díszítette, azok megtudják a régiektől, akik látták még ama november nyolcadikán, mely olyan irtózatos messze fekszik mögöttünk, mintha ezer és ezer év lenne. Azok, a régiek, elmondják nektek, hogy mit jelent az Úristen haragja... de én rendelem, hogy menjetek be, és nézzétek meg, hogy mit cselekedett az Úr a ti kezetek által. Mire ítélte ezt a szerencsétlen várost, hogy rosszabb sorsot nyert, mint egykoron Niniveh, és amelyből úgy hurcolkodtak ki lakói, mint Jeruzsálemnek tűzvészben dühöngő házai közül. De ti keresztények vagytok, ti Krisztus katonáinak valljátok magatokat. Titeket hasonlítsalak pogány királyok martalócaihoz? Titeket vegyelek az Ige nyelvére, amikor mondom az írással, hogy »ímé, a víg város, a bátorságban lakozó, amely azt mondja vala szívében: Én vagyok, és nincs kívülem más - milyen pusztasággá lőn, vadak tanyájává, aki átmegy rajta, mind süvöltöz és csapkodja kezét...« Ezért mondom nektek, menjetek ti is át a városon, melyet a ti kezetek tett temetővé és pusztasággá. És ha akkor sem telik meg irgalommal és bűnbánattal a lelketek, akkor megérdemlitek, hogy ti is kiirtassatok, miként mondja azokról a Próféta, akik a háztetőkön az ég seregeinek hajladoznak, és akik esküsznek ugyan az Úrra, de esküsznek az ő Molochjukra is... Katonák, penitenciául adom nektek: menjetek végig Mexikón!..."


Reggel elmúlt, amikor megindulhatott. Vezéri sorsa úgy hozta, hogy a győzelem ezer terhét cipelte. A zsákmány illata elhódította a katonákat, az indián szövetségesek cihelődtek, főnökeik várták a jó szót és járandóságukat. A munkát már megkezdték. Guatemozin megy az emberekkel Chapultepecbe, s parancsára kezdik helyrehozni a vízműveket. Ha víz lesz megint Mexikóban, jöhetnek a seperő emberek, könnyebb eltemetni a halált és bevezetni a falak közé az életet. Akkor jöhetnek megint az építőmunkások és jöhetnek az ácsok és szállíthatnak fatörzseket... De addig? Ki fogja bevetni a földeket és ki fogja learatni...? A gyűlölet és halál országútján apró, kézzel fogható valóságokba kapaszkodott. Tál étel, melyet hatalmas kőkondérokban főznek meg a nyomorultak. Asszonyok, akik megdagasztják a kukoricalepényt. Abrak a lovak számára. Éjjeli szállás, ahol percnyi nyugalmuk van, s menekülni bírnak a moszkítók elől. Ital víz, melynek nincs dögletes lehelete. Szárazabb ágy, ahol nem újul ki tagjaiban a fájás, nem kezdi meg körforgását az elmaradhatatlan váltóláz.

Így áll, ahogy teltek az órák, és egyre jöttek, minden szava csak oldott és építeni próbált, kacikák jöttek, és hozták megadásukat, homályos panaszok futottak, földekről beszéltek, melyeknek határát elszántotta egy bizonytalan másik, izgalmas, vitázó sokaság alakult, hiába buktak le előtte a fejek, szapora volt a száj, s idegenül beszélt. Így kellett mindent tolmácson át kikutatni, mindenről jelentést vettek a jegyzők, s minden ítéletet előírt a spanyol bírói pragmatika. Mintha már alkirály lennék? Így fogamzott meg benne a kérdés, s ilyenkor messze, Hispániára gondolt, ahonnan nem jött számára semmi válasz sem. Így állt, és a barakkok között morzsolt szét néhány lepényt és egy italnyi mézsert, mielőtt megindulhatott Iztapalapan felé. Apródját vitte magával és kívüle néhány lovaskatonát. "Estére megjövök", vetette oda Alvaradónak a parancsnokságot, s aztán már csak ködalakok figurái bontakoztak a távozó csapat mögött.

Erdő szegélyén vezetett az út, a köd hamar leereszkedett, finom kék pára szállt rá a nyálkásan úszó fakoronákra, beárnyékolta a vidéket, az esős mohán majdnem hangtalanul vertek ritmust a lópaták, egy-egy indián, földje fölé hajolva, hazatérőben felijedt, látta: a kísértetek, amint végigrohannak, mint a rontás; aztán megint egy árnyalattal sötétebb lett, mintha feketébb színeket kevertek volna az égi palettán, bőregerek táncoltak előttük, az indiánösvényen, mely elegendő lehetett mokasszinos indiánoknak, de ők csak üggyel-bajjal hatolhattak sűrűjén keresztül. Lankásabb földek következtek, letarolt kukoricaföldek és babültetvények, megint tisztább, világosabb az alkonyat. Fényfoltok villantak fel, már ismerték őket, e félhüvelyknyire is megnövő hatalmas bogarak, amint csápjukon hordják a világosságot, olyan élesen és lüktetően, mintha fáklyácskáknak fénye lenne. Így értek el a magányos, minden lakóháztól elkülönített kastélykörnyékhez, ahol a halottaiból feltámadott hercegnő lakozott.

Egy kis mesterséges tavacska szélén volt a palota. Vakító fehér stukkóteste belevillant a sötétségbe, s a rávetődő fáklyafényekben merev, borzasztó alakok estek ki, amint profilarcukkal, megmeredt kezükkel példázzák a véres ceremóniákat. Körülöttük madarak és folyondárkígyók, levelek, és mindez betűformán, melyeknek titkos értelmét talán nem fogja tudni megfejteni senki sem. A palota magasan, egy földhányás tetején állt, menedékéül hirtelen felhőszakadásos áradásnak. Széles és lapos mennyezetét ív nem tartotta, körös-körül, a tóra hajló domborulatban alacsony nyílások ajtóformán nyíltak, bent folyosóra ereszkedtek, ahonnan megint újabb termek sora, folyosók és loggiák húzódtak végig. A katonák leszálltak lovukról, s a trombitás megadta a jelt. Gazdag ruhás udvari emberek jöttek elébük, mélyen meghajolva, mögöttük asszonyok, akik ételt és italt hoztak ki az erkélyhajlást elfoglaló lovasok számára. Minden hajlásnál most már asszony cselédek kígyózó karja mutatta az irányt, amerre Cortés és Ortegilla mentek.

A korridor megcsavarodott, újra udvarba értek. A fáklyák zizzenő fényében hatalmas aranycsík hasított végig. A cecropia fa koronája alatt riadt madárarc kémlelődött, kis, öregfejű állat, mely egyszerre meglendül, kihúzódik a belső rejtekzugból, kitágul, elnyúlik, mintha úszó kandeláber lenne, farkának fényes, tűzzöld takarója beesik a fáklyák fénykörébe, különös, hullámzó repülése semmi más madáréval össze nem cserélhető.

- A quetzal...

Fölöttük táncolt, ijedten a szokatlan fénytől és zajtól a csodálatos totemállat, kígyózó libbenésével megadta magát Quetzalcoatlnak, a quetzalfarkú kígyóistennek, aki talán idők előtti király volt Cholulában, talán valaha valahonnan idetévedt viking fiú, fehér volt és szakállas, csodálatos ruhákat viselt, hazája messze, kelet felé lehetett, s hajóján jött, s azzal távozott. Most mindez itt rebbent előttük, a megfoghatatlanul karcsú madártest, az élve láthatatlan. Az udvarban esteledés után már csak lábujjhegyen, fények nélkül járnak a szolgálók, ilyenkor alszik a szárnyas isten inkarnációja, s jaj annak, aki megzavarja álmát.

Cortés utánanézett. A fáklyák fénye kiesett, már csak távoli, fénylő pontocska volt, bogárral vagy csillaggal egybeolvadt, de ott kerengett a fa körül, amelynek odvában nősténye kelti életre parányi, kék tojásait.

A leborulók közt ment tovább, maga is isten volt vagy istenféle, a törvény nem volt máshol, csak lába alatt. Igyekezett tájékozódni. E városkörnyékektől messze kieső palota rendszertelen épületcsoportok tarka formátlansága volt. Folyosók és kertek, fedett csarnokok olvadtak bele s tűntek el a semmiségbe, s a percnek, e néhány percnek ideje úgy tűnt fel, mintha elnyelte volna zajával a labirintus.

Az olaj mécsek színesedni kezdtek, hatalmas istenfejű edényekben pislákolt a láng. Papan kicsit felemelkedett nyughelyéről. Sápadt, finom vonásai voltak, mint Moctezuma egész családjánál, nála is világosabb volt az arcszín, alig különbözött a sevillai lányokétól, mielőtt felraknák magukra a fehér festéket, ünnep szombatja előtt. Papan nem volt kifestve. Arcának ez különös életszerűséget adott s mégis idegenszerűt, mert a nyilvánosság elé lépő indián nagyasszonyok rituális lárvája mögött alig-alig lehetett felfedezni a valódi vonásokat. Az arc keskeny volt, hosszúkás, vékony száj, ívben hajlott orr, tüzelő, sötétbarna szem, haja könnyű smaragdos hálóval volt hátrakötve, hogy ne zavarja a heverőt. A palotában nem volt nagy, tágas terem, inkább meghitt, kicsit alacsony ágyasház, melynek minden falát drága művű hímzések, szőttesek burkolták be, hatalmas cseréptálakon parázs világított, füvek és bogyók izzított illata, mintha megcukrozta volna a langyos levegőt. Papan didergett, ilyenkor új parazsat vetettek a serpenyőkbe, melegebb lett, hátravetette a nehezebbik köntöst, csak hófehér, khitonszerű ruhája ömlött végig a testén. Hónaljig meztelen karokkal nyúlt bele a sötétségbe. Látni lehetett gyönyörű mívű karját és kezét, melyet csak egy hatalmas jáspisgyűrű különböztetett meg a szellemkezektől. A szövet, melyet viselt, majdnem egészen selyemszerű volt, olyan lágy, hogy visszaringta testének minden titkos, megrezzenő vonalát.

Egyszerű volt és finom. Szétporlott előtte minden betanult udvari etikett. Nem emelkedett fel fekhelyéről, amint bejött hozzá a két vendég, csak meghajtotta fejét, mosolygott. Valami szólt. Ekkor hallották először a hangját. Lassan tagolva mondta, hogy az apród megértse szavát. Cortés lekapta fejéről a kalapot, a toll belesúrolt a padlókőbe. Nem tette vissza fejére, egy alacsony asztalfélére vetette. Közelebb ment a kerevethez, meghajolt és spanyol szóval mondta az üdvözlést, spanyol szavakkal, dámák nyelvén, aztán meglágyult a hangja, bizonytalan, bátortalan lett, pár szó esett ki belőle nahuatl nyelven, már sokat megtanult, és sokat megértett belőle, az egyszerűbb emberek nyelvét, úgy mondta a köszöntést, ahogy naponta - feléjehajlóan - ezerszer és ezerszer elmondogatták.

Papan elmosolyodott. Valamit mondott, a szolgák felpiszkálták a lángokat, melyek fűtöttek és világítottak, illatot terjesztettek, és tisztelték az isteneket is, díszek voltak. Fényesebb lett a szoba, kivették körvonalait, a merev drágakőistenek kegyetlen profilját s a hatalmas achátgolyót, melynek nem volt semmi cirádája.

Kinyújtotta kezét, megérintette Cortés kesztyűjét, melyet lovagi szokás szerint kezén kellett hordania.

- Mondd meg uradnak, vegye le, látni akarom kezét!

Megértette, önkéntelenül, kicsit zavarodottan engedelmeskedett. Erős inas férfikéz volt, mint amelyről írta Carlosnak, hogy "eldurvult a fegyverek súlyától, s nem tartja már úgy a pennát, mint hajdanában, salamancai diák korában...", lebarnult, kemény öklű kéz volt, mégis arányos és finom, ahogy a csipkekézelőből izmosan és ápoltan előbukkant. Papan megérintette. Mintha jéghideg ujj szaladt volna Cortésen végig. Babonaösztönök ijedtek fel benne, a kaparnaumi legenda... Papan visszajött? Most először meredt bele az eddig legendás, félig hitt kérdőjel. Papan visszajött, ő már ott áll az emberi törvények küszöbén. Számára már talán nincsen emberi törvény. Papan nézte az arcot. Fekete volt, csillogó szemű, szakállas. A haján itt-ott ezüstszál tekerődött, ott, ahol az inggallér elérte a nyakat, látszott a bőr cseppnyi fonnyadása. Az arc sebhelyes volt, a homlokon hatalmas, véres cikázású forradás, az otumbai ütközet emléke. Az ujjon hússzínű karneol, a medellini Cortés család címerrajza.

Papan nézte. Vajon istenek vagytok-e...? Érezte testének melegét, érezte testének idegen szagát, emberszagát. Mindent finomabban és ködösebben látott, körülötte megvékonyodott az élet, s minden feléje rezgő jelenségnek ezer és ezer titokzatos gondolatsugara akadt. Nézte Malinchét, aki úgy jött el, mint isten, Anáhuacba, szétszórta a világot, s beültette a kertekbe az árnyékokat.

Nézte Papant. E törékeny királyi testet, szeme sarkából. Finom kis állat nézte, gyönyörű fejformáján, emberi tekintetén át a nagy vérnek, a Haragos Úrnak régi, fájdalmas arcát kereste. Nézte testét, mely asszony teste volt, és mégis végigvillant benne a borzadály, amint parázna villanással, mint minden asszonyt, teste számára elkötelezte. Valami földöntúli volt ezen a testen, ember nem érhetett hozzá, mintha egyetlenegy lenne, akin az Úristen már osztozkodott az emberekkel.

- Ura vagy szavadnak, Malinche. Kétszeresen öröm, hogy látlak, mert üzenethozóim mondták, hogy miattam szakítottad meg a te győzelmi ünnepedet.

- Úrnőm, aki élet és halál mezsgyéjén álltál, neked kell tudnod, hogy hazugak, kőből és porból vannak a ti isteneitek. Nem Védelmeznek meg benneteket, és a lelketeket csak szolgaságra hajtják.

Ortegilla tolmácsolni akart. Papan megállította egy mozdulattal.

- Ne beszélj. Értem, amit mond az istenekről. És látom a szemén, amit mond. Kérdezd meg Malinchét, hogy ő miként látja az ő szakállas istenét. Mindig egyképpen, amint átlyukasztott karral csüng a két egymásra szegezett fán?

- A mi Úristenünk mindeneknek felette van és láthatatlan. A kép, melyet látsz, a kereszt, melyet hordunk mellünkön, házunkban, templomunkban, kardunk markolatán - csak emlékeztet. Mert gyarlók vagyunk, szemünk van és látnunk kell, de ez nem isten, ő felettünk van. Mindenütt.

- Látod azt a sima golyót? Ahogy te mondod, az is csak tárgy és nem isten. Őseink, akik Tláloc törzséből eredtek, és valamikor esővel, viharral, köddel érkeztek ezekre a tájékokra, még nem imádtak mást istent, mint a megfoghatatlant, a mindenekfelett valót, akit úgy mond a mi nyelvünk, hogy Tezcatlipoca. Ő először nap volt, azután elhagyta a napot, és most mindeneken felül van. Nem láthatod, nem hallhatod, csak érezheted. Csak van. Az emléke ez a sima, fekete kő.

- Quetzalokat láttam kertednek bejáratánál. Most láttam először őket. Azt mondják, hogy meghalnak a fogságban. A nevük olyan, mint a ti isteneteknek, Quetzalcoatlnak.

- Ő király volt. Amikor népe éhséget szenvedett, a Tollaskígyó megbújt egy hangyaboly mögé, és figyelte, merre mennek a hangyák. Amikor látta, hogy nagy, sárga szemeket cipelnek, ő maga is hangyává, fekete hangyává változott. Egy veres hangya vezette, és megállt vele a kukoricacső előtt. Quetzalcoatl nézte a hajladozó tengericsövet, és megmutatta népeinek. Azóta van ünnep, amikor megtörik először a csöveket... Akkor is ünnep volt, amikor Tonatiuh véres tengerré szennyezte a táncolok ünnepét.

- Az Isten igazságaiban könnyebben egyezünk, asszonyom mint a föld és világ dolgaiban. A lélek egyforma férfinál és asszonynál, de a fegyvert mégis erősebben fogja meg a férfi keze. Te hívattál engem, asszonyom. Én kérni jöttem hozzád.

- Mit kérhet a leghatalmasabb attól, akinek semmije sincs? Kövei vannak, szívében és emlékezetében. Kövek mögött feküsznek azok, akiket valaha szeretett, és követ kellett eltaszítania, hogy újra feljöjjön az élő emberek közé. Mit kérhet tőlem Malinche?

- Te beszéltél a te Legfelsőbb Istenedről, akinek olyan különös neve van. Te beszéltél róla először, nyíltan és igazságosan, és te mondtad először, hogy azok, akiket ti isteneknek tiszteltek, csak régi, elhalt nagy királyok emlékezetéből fonódtak össze, miként ez megtörténhet oly népeknél, ahol a kimondott szót nem tudja híven lerögzíteni papírra az írás. Ti képeket rajzoltok, s a képeket nézitek. Ki tudja esztendők, tíz esztendők múlva, hogy melyik köztük király, és melyik isten? Te beszéltél most a Legfőbbről, és te nagy vagy és csodálatos vagy a régi birodalomban. Neked meg kell értened, hogy az én Úristenem, a láthatatlan ugyanaz és egyetlen valósága annak, amit te mondasz, Papan hercegnő. Én kérlek téged, adjál módot, hogy nevelhesselek az én hitemre.

- Csak a gyerek jár szelesen. Az én lépéseim gyengék és lassúak, mióta visszajöttem. Én nem tudok sietni. Ti irtóztok a vértől, melyet megkívánnak a mi törzsi isteneink. Én irtózom a vértől, melyet ti ontottatok ki a ti istenetek dicsőségére, végig a ti hosszú utatokon. Nekünk, Malinche, meg kell még szoknunk egymást... Nem tudom, hogy nem igaz hit-e a tietek, úgy, ahogy a szelíd papotok tanítja, s nem úgy, ahogy te meg Tonatiuh mutatjátok a fegyvereitekkel... De én másért kérettelek ide.

- A hercegnő parancsol és én most szolgád vagyok.

- Minden nyelv egyformán édes, ha mézbe mártják. Én tudom, hogy most már a te kegyelmedből élek. Ha akarod, katonákat hozol ide, és kifosztatod a házamat, és odadobhatsz zsoldosaid közé, szolgálóleánynak. Megteheted, Malinche. Ezért köszönöm, hogy úgy beszélsz hozzám, mint uradnak követe, aki királyának szavát hordja. Te tudod, Malinche, hogy a Haragos Úr testvérem volt. Egy atya nemzett és egy anya hozott világra minket. És elpusztult ő és bátyja, Iztapalapan ura ott senyved a te fogságodban. És öccse és leányának férje, Guatemozin ott senyved a te fogságodban. És Tecuichpo ott van, és a fiatalabbik ott van. Gyermekei szétszóródtak, vagy megmenekülnek az erdőken. Ma élnek... holnap meg...? Ti különös emberek vagytok. A férfiaknak előttetek nincs szava, de leveszitek fejetekről a nehéz különös díszt, ha asszonyokkal találkoztok. Te tudod, hogy Haragos Úr nem kívánt engem azután látni, hogy feljöttem a mély, idegen világból, és mondtam neki, láttalak téged. Láttam fehér orcájukat, amint tajtékként kiveti őket a tenger, és ők lesznek diadalmasak Anáhuacban. Bátyám nem akart többé látni. Én egyedül maradtam, dideregtem és fáztam, és nem tudom, mennyi esős évszak szalad el... csak nézem a fölémboruló időt. Én kérlek téged, Malinche, elégedjél meg a vérrel. Mi asszonyok vagyunk és gyengék vagyunk. A férfiak is gyengék, mert ledőlt mögülük a hatalom támasztó tölgye. Nem magamról beszélek. Ha elindulok, már mindenképp hazaérek, ismerem a járást. A gyerekekre gondolok. Te ismered Tecuichpót. Mint egy gyermek... a sírása és a mosolya, a kacagása... Ne bántsd őket, Malinche. Én megvásárolom békéjüket. Én tudom, hogy te tiszteled az istenek sarát, s azt rakod te is, katonáid is testetekre, s ezzel gyógyítjátok magatokat. Arannyal.

- Nem vagyok rablók kapitánya, úrnőm. Nem érdemeltem meg sértésedet. A Haragos Úr reám bízta leánygyermekeit, akkor, amikor kilehelte lelkét, mellette álltam. Én nem emelem kezem asszonynépére soha. Míg én élek és a szavam latba esik uramnál: úgy lesznek ők Hispániában, mint Carlos uramnak legbensőbb házanépe. Nekem nem kell a te aranyad. Én nem kötök veled, hercegnő, alkut. Nem vagyok szolga, aki kifacsar, hátrafacsar egy asszonykezet, hogy a karperecét lelopja róla.

- Nem bántani akartalak. Tenochtitlánban visszahullt az arany oda, ahonnan vétetett. Vízbe és földbe és légbe. Eltüzelték, nyilak hegyét erősítették belőle, beöntötték a csatornákba, ott hagyták házak rejtekében, melyeket ti szétvertetek. Én nem gyűjtöttem soha. De tudom, nálatok az az ember, akinek kövei vannak, és akinek szolgája roskadozva viszi utána az istenek bélsarát. Malinche, vidd el azt az aranyat, amelyet én készítettem neked. És vidd el úgy, hogy adjál belőle a húgaimnak, ha a ti új világotok úgy kívánja...

Félig ült, aztán felemelkedett egészen, karjával támasztotta magát. A Kör, gondolta Cortés. Kezdődik az egykori Smaragdbábuval, végigszalad Moctezumán, beárnyékolja Elvirát, halálos maszkot borít Papanra, ott van Tecuichpo... csupa asszony, csupa hercegnő, éteriek és áttetszők, mint talán odahaza a portugál királykisasszonyok, Lusitániában. Vajon mit kellene tenni neki, ahogy keze végigszalad az aranyon, melyet drága mívű, cholulai cseréptálakban hoznak elébe a szolgálóleányok. Vajon Carlos mit tenne, ha elébe borulna ez az idegen szépség? Király királynak nem vájja ki szemét, Boabdil anyja királyi kíséretet kapott, az emíreket ágyútisztelgés fogadja, s úgy hallja, hogy a kínai császár követét csókkal fogadta a római császár. Papan sápadt, elefántcsontarca most lágy lett, mosolygó, mint súlyaitól megszabadított lélek, libegett.

- Malinche, én vagyok legidősebb abból a családból, melynek őse a legendák szerint az esőnek és viharnak csodálatos istene, Tláloc volt. Mi az ocelot törzséből származunk, és én vagyok közöttük a legidősebb. Ezért mertelek én idehívatni. Köszönöm, hogy jöttél, Malinche, és köszönöm, hogy úgy viszed ígéretedet, mint férfiú az ajkába befalazott jáspist, melyet élve nem vehet el tőle senki sem.

- Hogyan származhat valaki istentől?

- Tláloc örökkévaló. Ha leereszkedik a pára, ahogy beborítja a köd a világot, kék foltok ütnek ki a délből, s aztán minden azúrszínű lesz, mint a tenger, halkan megzizeg a levél, a pára sűrűbb lesz, harmatnak hinnéd, de egyre sűrűbb, végigpereg valami, a levélen, hangja van, mintha nyöszörögne... fájdalmasan és mégis jólesően... Én ismerem hangját, és mi, akik törzséből vagyunk, ismerjük hangját. Mielőtt jöttél, beszélgettem Tlálockal. Kitolnak a levegőre, néha függöny sem választ el tőle. Néha nedves, meleg foltja végigcsorog kezemen. Néha patakos és türelmetlen, ilyenkor viaskodunk, és mondom neki, Tláloc, miért bántod húgodat? Meghallja, csendesebb lesz, eltereli villámait, és halkan, szelídebben veti magát átal az eső. Így tudtam minden éjjel, amikor eljött, ezeken a napokon és ezekben a hónapokban... a tizenharmadik hónap az ő hónapja, minden évben, amikor apró gyerekeket áldoznak... A tizenharmadik hónap Tláloc hónapja, és mire eljött, én tudtam a sírásából, hogy siratja Mexikót... Olyan csendes volt és olyan fájdalmas, amikor az ocelotfejű eljött hozzám. Tenochtitlán kapujában állt, és nézte a ti lépéseteket. Nem látta senki, mert istennek párába kell burkolóznia, de a katonák és haldoklók ismerték a hangját, amint rekedtesen egyet-egyet köhög, ugatásnak is mondtatok... Énhozzám az esőszemek hozták mindennek a hírét, és amikor minden élő elhagyta a várost, akkor jött Tláloc búcsúzni, és mondta nékem, hogy elsiratta Mexikót.

Szeme kitágult, a szolgálattevő halkan megérintette Ortegilla karját: "ilyenkor jő meg a láz esténként, nagyasszonyunk ilyenkor látja a rémeket, beszél isteneivel, és néven szólongatja őket, ilyenkor reszket és jön a láz... és jön az éjjel, és mi is félünk és mi is reszketünk, mert nagyasszonyunk, Papan, beszél az istenekkel, akiket ő nevükön szólít, és mi félünk, hogy eljönnek, és majd kérdik: vajon tényleg istenek húga lennél...?"

Mintha őrültek tanyájáról húzódnék ki, úgy ment, lábujjhegyen. Minden fekete volt. Megmarkolta a tőrt, reszketett és rettenetesen dobogott szíve. Áltatta magát, hogy a kis apród mindebből semmit se lát, kezében imbolygó foltokat táncoltatott a fáklya... így mentek kifelé a labirintból, görnyedő szolgák és földre hullott szolgálóleányok közepette. Még mindig reszketegen, most keresztet vetett, amikor kiértek a fénytelen párás, esőverte estébe, ahol meleg leheletű, kapálódzó paripák jelentették, hogy világ van, kézzel fogható és vérrel öntözhető, még mindig reszkető kezekkel kapott gallérja után, fulladó torkát locsolta borral... mindez téveteg, bolondos asszonyok legendája lett, melyet elhesseget egy kézrebbenéssel... de ahogy átvágtatott az erdőn, mindenütt végigcsaptak arcán az esőcseppek, mindenütt ijedt kék szeme villant valami redves fának, s ismeretlen madarak jajveszékeltek a szakadatlan esőben.

Tláloc hónapja ez, mondta magában, és hitt Papannak, a halálból visszaérkezett hercegnőnek. Az ocelotarcú isten most elsiratja Mexikót.

 

Hatodik rész - La Rabida

1

Lopez, az ács, leeresztette a hálót, s kifogott néhány apró halat. Két markába szorította őket, s közelről szívta be a hazai tenger fanyar, sós illatát. Késő este volt, köd ereszkedett a sziklák fölé, mely elmosta a part vonalát. Éjszakára horgonyt vetettek. A sötétségben csak elnyúló, szürkésbarna csík látszik jobb felől, mely közeli szárazföldet sejtet. A fedélzeten mindenki elpihent. Ötvenöt napos út után ma csapra verték az utolsó boroshordót, kiosztották a megmaradt szárított oldalast és cassavekenyeret. Sötét, lebarnult, sebhelyes arcukkal, mint távoli világok hírhozói ődöngtek a terpentines deszkák között. A tisztek szétszéledtek, köpenyükbe burkolózva, didergősen, annyi esztendő óta megint hideg, ólmosan nedves spanyol éj... Szemben, a partvonal horpadásában csillagszem: a palosi fárosz... az öregebb tengerészek között feléled a babona... Éjféltájban - úgy mondják - magas, ösztövér fantomalak megy majd végig a hajón, hosszú, holdkóros kézzel, messzibe meredő tekintettel, ha szól: idegen, különös castiliai a nyelvezete. Palos előtt, a kikötőben minden Újvilág felől érkező hajó fedélzetén szemlét tart az óceán nyugtalan, halott Admirálisa.

Lopez, az ács, állt magában a fedélzeten, az elárvult kormánykerék mellett, kezében hálóval. Nézte a gomolygó szürkeségeket, amint egymásba rohannak, tenger vagy ég, eső és köd, birkóznak a hajnallal. Cortés jön hozzá csendesen, lassú lépéssel, most már ketten állnak, egymás mellett. A kormányosfülke ablakát kihajlítja, hogy ide is betörhessen a spanyol part párás, szárazföldi lehelete.

- Nem csodálatos, Lopez, hogy mi már Hispániában vagyunk?

Tetőtől talpig feketében áll, viseli a kettős gyász színét. Sápadt, vértelen asszonya, Catalina néhány hónap alatt Mexikóban kiköhögte tüdejét. Palotát építtetett neki, s indián kertészek tartották rendben Coyohuacanban a legszebb császári kerteket, elvitte Chapultepecbe... és onnan a hegyek közé, Tlaxcalába, leküldte a csendes-óceáni partra... Csak köhögött, arca kemény lett, hegyes és keserű. Aztán eltemették. Nem bírja ki most a csendet, szellemjárások órája van, ilyenkor mehet végig az Admirális... halottak órája, mert halott apjára kell gondolnia, aki miatt nem vetheti le most sem a gyászt, s csak sírját látogathatja meg Medellin városában. Nem bírja a csendet, ennek a veterán mesternek beszél, akinek fülét amúgy is eldurvította a szekercék szüntelen csattogása.

- Érzed, Lopez, milyen szag jön be... döglött halak, bele szakadó patakok, poshadt víz lehet benne... minden egybefolyik, és mégis, érzed, hogy itt vagyunk, az andalúziai parton...?

Az ács mereven és eszelősen nézett bele a semmibe. Intett neki, "most hagyjál engem magamra!" Utolsó éjszaka a tengeren, Palos kikötője előtt. Harminchat esztendővel ezelőtt innen indult el Columbus admirális. Az évszakok hogy nőnek... hajában szürkén csillannak az ezüstsávok, túl van a negyvenen... majdnem negyedszázad pergett le azóta, hogy gyerekbatyuval elhagyta az otthoni partokat. Mi történt közben? Mint a visszatüremlő, megtört tajték, úgy csapdosták körül az emlékek. Mi történt közben... amiről számot kell adni, mindarról, amit rombolt és mindarról, amit épített... "Kegyelmességed de facto Carlos urunk nevében kormányozza Új Hispánia birodalmát, de jure azonban még késik a megerősítés..." Így mondják bizonyosan háta mögött a mexikói kancelláriában... De ki volt ott a szőrszálhasogatók közül öt esztendővel ezelőtt, amikor a Város megvételének másodnapján néhány kétkezi emberrel, indiánokkal, bejárta a lerombolt utcákat, ecetes kendővel kötötte át száját, hogy ne szívja be a hullák pestises levegőjét?... A leszaggatott toronytemplomok tetejéről elköltöztek a véres istenek, elhagyták halódó, mételyes népeiket... Így ment végig Tenochtitlán megmaradt utcáin, mögötte oltott meszet cipeltek a kőművesek, ezzel locsolták le a halottakat, és szakajtókban vittek kukoricalepényt, és ezt dugták az éhségtől aléltak szájába. A Város, tó közepén, fehér kövezett töltések szíve, Új Hispánia büszkesége - betaposva, szétzúzva, megbecstelenítve ott hevert döngő, nehéz vascipője alatt... ami megmaradt, Tlatelolco piacától délre, azt felszaggatták az ágyúgolyók, szinte elnyelte a sok szenvedés... Micsoda szörnyű kép, amint mennek, mellette Teuhtitle s a néhány hűséges, megmaradt udvari ember, a hajóácsok... ez a Lopez is ott volt... nincsen percnyi késedelem sem, a zsinór kifeszül a kérges munkástenyerekben, felemeli lándzsáját és letűzi. "Itt fog állni a kormányzói palota..." A katonák és tisztek csodálkozva nézik: kegyelmességed újból fel akarja építeni a bűnös várost...?

Amikor, most két hónapja, elhagyta Mexikót, még egyszer végigment rajta. A kormányzói palota hosszú két szárnya átfogja az egykori Axayacatl-kastély terét, a székesegyház rátámaszkodik Moctezuma palotájának romjaira, a nagy piac kicsit átalakult, de nyüzsgő, színes sokaság tarkállik megint elő a kufárok, eladók padjai mentén... Angelus, húsz templom és talán ugyanannyi kolostor, zárda, kegyes menedék harangocskája kondul meg, az iskolából fehér inges indián fiúcskák és lányok sereglenek ki, merev tartású, tollkoronás kacika kanyarodik be öszvérháton, valamelyik tartomány főnöke lesz... a tóparton hatalmas erőd oldalozza, fedezi a kikötőt. Megcsillan a napfény... az ágyúk... Száz, rézből öntött, ónnal edzett ágyú az El Matadero erőd állásaiban. Vasat nem küldtek Hispániából, bármint is könyörgött, a burgosi püspök minden Újvilágba igyekvő ércre rátette csontos, kapzsi kezét... Ezek az első hónapok és első két esztendő. Jöttek a tudósabb lovagok és udvari emberek, és mondták: nagyuram, emlékezz Sevillára, biztosak a szűk, kanyargós, napfénytől óvott utcák... Meghallgatta őket, s aztán mondta: nem építek szűk utcákat soha többé. A széles utakon lehet végiglovagolni, futhat a golyó, nem ütközik a házfalakba. Széles utakat, hatalmas tereket rajzolok bele a romvárosba. Építsetek!

Mintha munkadüh szállta volna meg az indiánokat. Mint a hangyák, úgy lepték el a torlaszokat, millió és millió sártégla száradt a napon, könnyűek és levegősek lettek, hajnaltól estélig felrakták a falat, újból épült az indiánváros, háncsokat, pálmaleveleket, nádkötegeket cipeltek a dereglyék. Már harminc-negyvenezer férfi s hozzá a családok, így épült fel a bennszülött-fertály... ha végigment arra, száz és száz gyermek szaladt elé, már spanyol szokás szerint kezét csókolták, de még régi szóval sivalkodtak: Malinche... Malinche... Őmaga is Malinchének hívta önmagát...

Három évig tartott, míg romjaiból megépült a város. A kapitányok ott kaptak helyet a palotasorban, kevéssel távol a megmaradt udvari traktusokon túl. Gyorsan dolgozott az idő, hónapok alatt átalakultak egész városrészek, kő-, habarcs-, mészszag, a kapitányok versenyre kelnek, ki terveztet magának cifrább házat, nyári lakot, ha eljön a meleg, melynek árnyékos udvarán megpihenhetnek... egy ház Marináé, a harmadik keresztutcában, melyet Medináról neveztek el. Ez volt a város, de körös-körül alakult, formálódott maga az ország. Hónapok és hónapok múltak el úgy, hogy nem jött Sevillából semmi hír, nem kapott semmi instrukciót, úgy érezte magát, mint kiklopsz, aki erejét meghaladó hegygörgetésre ítéltetett. Lerombolt egy birodalmat - építeni kell az új birodalmat. Ki segített neki ebben eleinte? A fanyar Duero, az öreg Olmedo atya, a gőgös Aldarete... az a pár ember, maguk is jobbára kalandorok, akik ott ültek körülötte az esti tanácsban?

Millió és millió indián népnek lett ura. Nem erdőbe széledő, meztelen vadak. Törzsek, jogokkal, hagyományaikkal, külön ősi történetükkel. Távoli kacikák, akiknek tartományát nem öleli fel semmilyen térkép. Adókat hoznak terményekben, bőrökben, aranyakban - máskor meg szolgákat hajtanak elé, úgy mondják - azért a sápadt arcúak istenei is megszomjaznak bizonyosan néhanapján!... Így épít birodalmat, pénz nélkül, papok nélkül, arraértő emberek nélkül. Egy marék zsoldos, akikből ő és a kalandok faragtak katonát, most vidékek, kerületek urai, beülnek a pártütő kacikák birtokába, udvart tartanak, s magukat szolgáltatják szolga-indiánokkal. A birtokok, melyek papok, véres papok szolgálatára rendeltettek, s parasztjai századokon át Huitzilopochtli oltárához szállították a dézsmát, most ellátják a templomokat, és Olmedo atya felettük a legfőbb auktoritás.

A falvak népe áll hozzá legközelebb. Kisvárosok népe, a maguk zárt, töretlen kis világában, őket nem vetette ki sarkaiból a világrengés, vetik földjeiket, kúszik a bab, törik a tengerit, locsolják a kakaóföldeket. A vének egymás közt kijelölik mindenik családnak a földet, a házasulók többet kapnak, a gyermekek szerint még egy sávot, a halottak elpihennek, s a föld az élőkre marad. A kapzsi spanyolok kinyújtják karmos kezüket, és mondják: adja kegyelmességed nekünk ezeket a földeket, jobbak az uratlan parlagoknál, megműveltek, csatornák futnak rajtuk végig, akárcsak Andalúziában... Nem engedte a parasztokat, nem engedte a falucskákat. A földeken indián főnökök és békebírák, maradjanak azok a spanyol törvény szerint, s jaj annak, aki puskalövésnyi távolságra meg meri közelíteni az indián közterületeket!

Minden épül. Ferences barátok jönnek, tizenketten, Vera Cruzból gyalogszerrel. Az útkeresztezéseknél kitódul eléjük a nép, virágokat és ételeket visznek; úgy jönnek szőrcsuhában, mezítlábasan, mosolyogva, s beszélik már törve a nép szavait. A fehér város kapujában várja őket a töltések előtt, hajadonfővel féltérdre ereszkedik, s úgy csókol kezet az első Castiliából küldött priornak. Ezer és ezer indián, kacikák, nemesek, nagyurak nézik, mint alázza meg magát Malinche a szegény, dísztelen atyák előtt, akiknek keze nyomán épül rendház, iskola, ispotály és templomok. A kancellárián indián írnokok nőnek fel keze alatt, a kollégiumból tizenöt-tizenhat esztendős fiatalok jönnek ki, akik írják a spanyol beszédet, de még nem feledték el őseik képekre rovott szavát.

Mindenik kapitány tartományok ura. Alvarado kapta Guatemalát, Oli ment Hondurasba, egyiket a Panuco mentére küldte, másikat a Mare del Zur, a Csendes-óceán melletti partvidékre. "Malinche szava messzire nyúlik", mondták az indiánok, s staféta-futóik hozták hegyeken, bozótokon, ellenséges törzseken keresztül tisztek és helytartók üzenetét. Uralkodott. Mennyien lehettek? Talán kétezer-háromezer spanyol, szám szerint elveszve idegen népek tengerében, akik már kitanulták, hogy a tajték-színű teulesek maguk sem istenek, de Malinche ott volt Tenochtitlánban, és őrködött Carlos nyugati birodalma felett. Elszámoltatta kapitányait, beszolgáltatta a királyi ötödöt, írásra szoktatta a kancelláriát, s hónapról hónapra megküldte Sevillának a jelentéseket... Kolostorokról írt, szaporodó lélekszámról, megkeresztelt indiánokról, koronabirtokok bőségéről... de hallgatnia kell arról, ami ott izzik a hamu alatt. A hírekről, amelyek végigkígyóznak a babonás városon, hol itt, hol ott hallották megszólalni Esőistent, valaki suttogta: a Lecsapó Sas üzen megint a fogságból... quetzalmadár szárnyára lett rábízva a hír... átrepült partokon, és ott áll meg, ahol még szabadok a népnek fiai... Guatemozin ott rostokolt úri rabságban, Coyohuacanban, ott bicegett, megperzselt lábbal, mióta elrejtett kincsekért megtortúráztatta őt a kapzsi, vérszívó Aldarete, s neki be kellett hunynia szemét, mert úgy mondták, miként tizenöt évszázaddal ezelőtt, ama judeai helytartónak: "ha nem engeded - nem vagy hűséges ura császárodnak"... Amióta megperzselte Lecsapó Sas lábát a vallatóvas parazsa, sántított és hallgatott. Asszonya, Tecuichpo, mellette élt, de nem nemzett vele rabságban gyermeket. Az őrtálló spanyolok naphosszat nem hallották hangját, de Anáhuacban mindenki tudta, hogy a Lecsapó Sas még fiatal, s ha nem vigyáznak, lenyesett szárnya hamar kinő.

Lomha hónapok múltak, ha nem lett volna asszonyával tengernyi keserűség, nem lettek volna békétlen, apró mindennapok, nyakára küldött spionok, ellenőrzők, licentiatusok, akik raj szám érkeztek minden hajóval - úrnak érezhette volna magát egy birodalomban, melynek nem ismeri senki elejét, sem végét, s amelynek valódi ura, Carlos, végtelen messze van. Ha nem lett volna ez a lomha, terhes nagyuraság, mindennapi békés palotaélet, spanyol urak közt örökös intrikák. Vigyázóan nézett a fiatal legények után, akiket leküldött egyik vagy másik kapitányhoz, s akik viháncoló apródok módjára csörgették kétkezi fegyverüket... De egy nap hírek kezdtek érkezni Honduras keleti partvidékeiről... Yukatánból... Guatemalából. Mindegyik jelentés úgy kezdte, hogy Oli elfordult jó urától, s kitűzte Honduras provinciájában a lázadás zászlaját. "Cortés parancsoljon Mexikóban - én itt parancsolok." Ez volt az első hűségtagadás, amelynek híre szélsebesen járta be a partokat. Naphosszat kellett tűnődnie a jelentéseken, kebelébe dugva őrizte őket, forgatta elméjében a különféle plánumokat. Kit küldhetne Oli ellen? Melyik egykori kenyerest, melyik táborpajtását... hiszen mindje egyformán Oli mellett állt annyi nehéz constelláció között. Határozott. Aznap késő éjig írtak a kancelláriában. Levelek százai röppentek szét, minden veteránnak, minden haciendába. A sorok úgy kezdődtek: értesíteni, señor, hogy a lázadóvá vált Cristobal Oli megbüntetésére magam indulok. Kérem kegyelmedet, vegye fegyverét, és csatlakozzék hozzám Szent Mihály-napi induláskor... Beleborzongott a csodálatos érzés: száz emberrel megkísérelni a lehetetlent. Húsz esztendősnek érezte megint magát, amikor egy szál kard mindene. "Mindent újból lehet kezdeni, señor", vetette oda a királyi számtartóknak, akik aggódva nézték, miként készül gyerekes kalandra nagyuruk.

Amikor ünnepnap reggelén lóra ültek, s a köszvényes, roskatag Olmedo sírva áldotta meg az expedíciót, melyhez ő már nem tudott csatlakozni - mindenki a veteránok közül a San Jago-i indulásra emlékezett. Marina, akit Carlos levele Castilia nemeseinek sorába iktatott - öszvérháton érkezett meg Chapultepecből, ahonnan igazgatta hatalmas birtokát. Mióta Catalina asszony megjött Cubáról - azóta alig-alig látta, vadászat közben nézte meg néha kisfiát... most megint egymás mellett voltak, hallotta különös, mély torokhangját, a veteránok körös-körül hangos kiáltással üdvözölték, az öregebbje körülölelgette... itt van Marina... nem lehet semmi baj... velünk jön megint Marina, ők ketten csak nézték egymást, egy pillanatra.

A többiek? Elkomótosodtak, urak lettek, pocakot eresztettek. Soknak gyermeke volt, maguk mellé vették a föld asszonyait, szolgákat tartottak, lovakat, fegyvereseket, látogatták egymást, de fenntartották maguk közt a merev spanyol hierarchiát. Most megérkeztek, fényezett szőrű lovakon, csillogó páncélokban, némelyikét már meg sem ismerte, az egykori barázdás, szurtos, cafatos katonákat... jöttek a szövetséges kacikák, már ezek is lóháton, s paripákon, ahogy eltanulták az uraktól a szokást, erdeikben már ők is lóháton űzik a farkast meg a szarvasokat. Csak néha hallani, amint a dobok szólnak az éjszakában, ismeretlen kezek megzendítik a titkos istenjelzést. Ilyenkor tudják, hogy valakit kőre fektettek, s titokban lappangó papok megtörlik a szennyes köntösükbe rejtett ichtzli-kést.

Hozták Guatemozint úgy, hogy senki se láthassa: fogoly. Halálsápadt volt arca. Cortés figyelte a főnökök tekintetét, milyen hirtelen sütötték le szemüket, amint felvillant előttük az egyetlen zöld quetzaltoll: uruk és isteneik szimbóluma. Ló hátára ültette, levétette róla kötelékeit, s aztán maga mellé rendelte úgy, hogy a helye ott legyen közötte és Marina között. A spanyolok nem értették, s egymás után járultak hozzá kérdezni: "Vajon miért visszük magunkkal, nagyuram, ezt a kölöncöt?" "Itt akarod hagyni, magad mögött ezeknek a világoknak bebörtönzött urát...? Nem tudod, hogy minden lakatot le lehet oldani... ha mi nem vagyunk itt - egy szikrától lángba borul Tenochtitlán?" Ortegilla és Xamarillo, a két apród, milyen nagy fiúk lettek, különösen Xamarillo, átkerül Marina jobbjára, úgy bókol előtte, mint úrnők előtt szokás... vajon emlékezik-e a fiú rá, amikor gyíklesővel vigyázta a rablány álmát a tabascói partok körül?

A halál familiárisai átölelték egymást. A régi haragosok összeparoláztak. Keresték az eltűnt pajtásokat, mindenike tudott a többiről valami mesét, mindenik hozzájárult és elmondta életét... Olyan szép volt Szent Mihály napja, amikor megindultak Honduras felé.

Alig voltak többen kétszázötvennél, de nem is akart nagyobb sereget. Több mint fele lovas volt, ötven tűzifegyver, a többi erős páncélingben. Mint régen, indulás előtt hatalmas vászonlapok fölé hajoltak a tisztek, melyeken rajta voltak hegyek és völgyek, és ő kijelölte nékik az útirányt...

Az egész hondurasi kaland egybefolyik előtte. Vígság és öröm volt benne, amint fegyverdurrogás, Veni Sancte, asszonyok virág hullatása közepette kilovagoltak az északi töltésen, elöl Ortiz kürtösei fújják az indulóját. Mennek végig a Völgyön. A főnökök, kacikák, egyszerű emberek, peonok százai, rendre kigyűlnek az utakra, megint Malinche a szóbeszéd Anáhuacban, amerre mennek, mindenki csak őt kívánja látni, a telepesek, megmaradt helyőrségek eljönnek hozzá. Így érnek el Vera Cruzig, onnan kelet felé, a szárazföldön. A hajók lassan követik a part vonalát. Megint látják a tabascói csatateret, s elmondhatják annyi elesett bajtársért a kegyeletes requiemet... Tovább mennek. Ez már a mayák földje, s itt megint Marina az egyetlen, aki megérti ezeknek a népeknek szavát.

Este történt, amint bejött a sátorába. Fáradt volt, jobban megtörte az út, mint amikor Cubából indultak. Valaki hiányzott... a régi szokás, nem bűnös test ágaskodik benne, de ilyenkor, a tábor esti csendjében kereste Marina szemét, a hangját, egy szót, amely mélyebb értelmet ad az egyszerű dolgoknak... Marina helyett ünnepi ruhában, meztelen fővel egykori apródja, Juan de Xamarillo kereste. Ahogy beszélni kezdett - már előrenyúlt szavának. Olvasó értelemmel egyszerre felvillant előtte, mint lovagolnak ezek naphosszat együtt Marinával, miként igazította meg a lány Juan félrecsúszott csipkegallérját, mint szalad Xamarillo egy ital vízért... Még alig dadogta az első konvencionális szavakat, már látta a nála tizenöt esztendővel fiatalabbat, amint ketten... ott lovagolnak... s hallja, amint mondja neki: "nagyuram, könyörgöm, adja nekem kegyelmességed Marina kezét, én kívánnám hites asszonyomnak... S ha kegyelmességed beszélni engedne, hát én kis Martinnak hálás szívvel lennék apja után az édesapja..." Mit csináljon vele: kardot ragadjon, vagy megölelje...? Mintha idegen beszélne az ő hangjával, úgy mondta a halálsápadt, izgatott fiúnak: bene... jól van, fiam, ha Marina is úgy akarja...

Másnap négyszögbe állt fel az egész sereg. Ahogy vége volt az áldásnak, a páter feloldotta stólával összekötött kezüket, a veteránok sorba csókolták Marinát, s utoljára szólították te-szóval. A pap harsány hangon kérdezte, hogy Juan de Xamarillo nemesúr nőül kívánja-e venni doña Marina de Painala nemeshölgyet...? Az első szerencsekívánó, El Galante, kényesen térdet hajt Marina előtt, s így mondja: kegyelmed jóindulatáért esedezem, Señora Xamarillo... Míg tart a ceremónia, Lopez, az ács, két katonával egynapos hajlékot épít az őserdőben. A sereg kedvükért megpihen.

Letért az utolsó járt úttól, melyet még megtalált az otthonról hozott nequemlapokon. Nyolcezer lábnyi hegyszakadékok meredtek elébük, sziklagörgetegek sodorták el a málhás öszvéreket, megáradt, zuhatagos vizeken kellett seregét rögtönzött tutajokon átmenteni. Az esők felszaggatták az indiáncsapásokat, sehol teremtett lélek, a falvak felkerekedtek, s csak mohos, halott kövek szegélyezték az útját. Az éhség kitárt karjával minden reggel és minden délben megálljt és ne továbbot kiált. Mint sáskák legelik le az utolsó gyökereket, fáknak kérgét, csúszómászókat. Az indián útmutatók eltűnnek a vadonban, vagy becsalják őket iszaposba. Az irányt tudja csak, ahogy megmutatja delejtűingája, melyről azt tartja a bennszülött babona, hogy elárulja az emberek gondolatát: ha hazudsz, elmozdult a szerkezet mágnese.

Vígabb nap is jött. A maya király követei érkeztek, s hozták uruk látogatásának hírét. A híres legendás Itzák királya volt Kanek, akinek hatalmáról sokszor hallott már Mexikóban. Mint régen... az északi tengerparton az első kacikákat, úgy várták a királyt, megmosdva, kifésülködve, oltár mellől. Hangja különös volt, zengő szavú. Marina is csak üggyel-bajjal hámozta ki beszédét. Valódi király volt, amilyent Moctezuma óta senki sem látott, testőreivel, aranyával, csillogó ékköveivel, világosabb és nyúlánkabb a többieknél, ősi királyfajta, hatalmának tetőfokán. A veteránok megtörölték szemüket, amikor felhangzott Ortiz sípja, s a gregorián ének illata végigfelhőzte a parányi spanyol sereget. Szeme ráesett királyvendégére, és látta, ámulva és csodálkozva, hogy a nagyúr hangosan zokog. Minél harsányabban, erőteljesebben bontakoznak ki a kórusok, minél szenvedélyesebben veszik át a katonák - annál bőségesebben patakzik Kanek király szeméből a könny. "Mintha istenekkel beszélnétek a ti csodálatos nyelveteken", ezt mondta, ott maradt náluk, s folyton-folyvást kérte őt, hogy énekeljenek még az emberek. Nem tudott betelni a sohasem hallott muzsikával, s reggelre barátként kérte, hogy kísérje vissza őt őseinek szent városába, ahol hódolni szeretne az énekhanggal diadalmas, szelíd, fehér isten előtt.

Mindenki lebeszélte erről a kalandos útról, de spanyol lovagnak érezte magát, mintha most lépne ki krónikák lapjairól, az "aventura"-k ellenállhatatlan sodra újból kísértette. Tizedmagával beszállt Kanek csónakjába, hogy megnézze az itzák városát. Ha lehunyja szemét... most, az éjszakában látja a magas, zord hegytorkok közt fehéren, szelíden, aranyfüstben mosolygó különös várost, minden szín, minden tele virággal, mindenki szereti... komor, sunyi aztékok helyett vidám, dalos, könnyelmű mayák... papnők sora közt viszik a szent Tó partjára, a feneketlen tengerszemhez, ez az áldozóhely nyeli el évente egyszer az itzák földjének legszebbik nemes kisasszonyát. A tengerszem partján az idők kezdete óta először hangzott fel az Ave Maria, s a kürtösök hosszú trombitái szüntelen ismételték a könnyező király előtt a húsvéti hozsanna feltámadás-szavát.

Az itzai kaland volt a legutolsó, melyet örömest kanalazott ki tengernyi fekete emlék leveséből. Utána megint járhatatlan, átkozott földeken jártak, dagadó sárban, szüntelen esők közt, heteken és hónapokon át, eltévesztve százszor a helyes irányt, éhezve és megférgesedve. Ez már Honduras volt, itt készülnie kellett arra, hogy rövidesen eljön a nagy leszámolás. Egy reggel, a tábor felől néhány rongyos spanyol settenkedett feléje. Mint baljóslatú hírek hordozói csepűrágók színpadán, úgy vetették magukat lába elé, s hangos panaszos szóval mondták el az örök spanyol testvérharcról szóló beszámolót. "Nagyuram, kegyelmességednek már nincsen elvégeznivalója, a pártütő Cristobal de Oli úron beteljesedett az ítélet. Kapitányai megragadták a minap vacsoránál, s kegyelmességed nevében ítéltek felette, s torkon szúrták. Oli úron beteljesedett a spanyol igazság..." Este a tisztek szótlanul ültek le sovány vacsoránál. Mindegyikük Olira gondolt, az egykori gályarabra, akivel együtt indultak el Anno Domini 1519-ben a cubai kikötőből...

Egy este - étel helyett megint éhezésen volt a sor - fiatal kacika furakodott hozzá: "Vigyázz, a Lecsapó Sas valamit tervez, két fogoly nagyúrral éjszakánként egybesúg. A fákon jeleket hagytak, amikor ellovagoltak. Az erdők átveszik szavukat. A szél sebesen viszi a hírt keresztül-kasul Anáhuacban. Ti kevesen vagytok. Ha erősödik a szél, megremegnek az erdők, rátok zuhannak a fák, az erdei embereknek késeik vannak, és a Lecsapó Sas az egyedüli úr minden fajtánkbéli ember élete és sora felett... Vigyázz, nagyuram, mert ha nem olyan éles füled, mint az erdő vadjainak: nem hallasz semmit, azt hiszed, a fákat a szél mozgatja csak..."

Nézte a jeleket, és látta, a renegát igazat beszélt. Este tanácsot tartott a kapitányokkal. Törvényt ült, s eltörte a pálcát Guatemozin és két fogolytársa felett. Éjszaka ítéltek. Ma is hallja, amint felkacag a Lecsapó Sas, a hallgatag megszólal, hangja felveri a rémeket, s talán meghallani mindenütt, ahol rézbőrű férfiak élnek... nem roggyan meg bűnök súlya alatt, kontyába tűzi a szál quetzalt, ezzel hite szerint a császár bíróvá válik - szembefordul vele, mintha ő lenne most a vádlott, és mondja: "Malinche, tompaagyú szolga lettem volna, ha valaha bíztam volna ígéretedben. Tudtam, azért hurcoltatsz el a vadonba, hogy itt senki se lássa, amikor bátrabban végezhetsz velem... De ellenségeitek az erdők, a kövek, az emberek, és egymásnak adják át a hírt a fűszálak is... Az istenek hallgatnak, a mi isteneink - de nem felednek..." Egész éjjel tartott a jövés-menés. Katonák jöttek, a fiatal Diaz, ez is hozzámerészkedett, és mondta: "nagy uram, én is kegyelemért könyörgök, igaz úr Guatemozin, ne kívánd a mi romlásunkat, ne engedj felette szigorú törvényt..." Az indiánok, mint merev siratók, úgy ültek, szolgák, asszonyok, kacikák. Marina párnákba fúrta fejét, nem jött, hiába hívatta, hogy álljon a Lecsapó Sas mögött, hátha bevallja, hova ásta el rejtett kincseit?... vagy mondja, hogy Krisztus hitére akar térni a halál elől. Lecsapó Sas nem hallgatott senkire, egész éjszaka énekelt... Most is fülébe zajlik ez a szörnyű, értelmetlen, monoton recitálás, ahogy elmondja egész életét, versbe szedi nemzetségeit, elejükön ott áll az ocelotarcú isten, végtelen bőségben árasztva magából a termékenyítő esőszemeket. Egész éjjel így szólt az ének, nem volt egy perc szünet sem, meggörnyedő spanyolok rohantak ki a táboron túlra: nem lehet ezt kibírni... nagyuram. Vajon miért maradt hajthatatlan? Vajon hányszor és hányszor kell felelnie ezért? Pap előtt, törvény előtt, Carlos előtt... önmaga előtt? Ahogy nyakába akasztotta a hóhér a kötelet, még folyt a szörnyű ének ritmusa... átvették tőle a halálravált főnökök, s akkor halt el egészen, amikor Quetzalfarok kacika is elvesztette eszméletét...

Vajon...? Vajon akkor is Tecuichpóra gondolt-e... vajon suttogta-e valaki... nem gyilkost sejtő szemmel néz-e rá Marina?... vajon van-e, aki azt hiszi, hogy Tecuichpo miatt küldte halálba Guatemozint? Ezerszer és ezerszer tisztította a lelkét: Uram, én egyenesen állok, nem volt bennem ilyen szörnyű szándék, miként Dávid királyról mondta az írás... Uram, te tudod, hogy mi volt ott, mentünk az őserdőben, nyomorultak és tehetetlenek voltunk, egy lehelet elfújhatott volna, egyetlen indiánrohamnak sem tudtunk volna ellenállni... Ha velünk valami történik, a hír átszalad a tengerparton, hetednapra Mexikóba ér, átveszik a hegyek és továbbadják a patakok... egy hét múlva vérbe hanyatlott volna Carlos koronája a nyugati vizeken: ember nem maradt volna élve a spanyolokból - de ahogy lógott, élettelenül a ceibafa ágán, fején a királyi quetzaltoll... ahogy elszakadt a szó, melyben utolszor hívta tanúnak Tlálocot, törzsi istenét, és elriasztotta magától a pátert, aki hidegülő ajka felé vitte a feszületet...

Vajon ma még egyszer ezt tenné-e? Lehet, hogy ezer és ezer és még sokkal több élet terheli a lelkét, és mégis minden szem kérdően néz rá: miért emésztetted el Guatemozint, Új Hispánia birodalmának jogszerű urát...? A hajón, ahogy átjöttek az óceánon, egy kis könyvet olvasgatott, nemrég fordíthatták le castiliai nyelvre toszkánból, Niccolo Machiavelli mester, a firenzei nótárius elmélkedését. Úgy mondták, világszerte most ezt olvasgatják a nagyurak, s ez egyike volt a legátus hazulról hozott ajándékainak. Miért emlékszik ezekre az oldalakra, amikor eszébe jut az utolsót kalimpáló, hörgő, diadalmas Guatemozin?

Hióbhírek. Ott érte minden rossz Hondurasban. Néha úgy elővette a láz, hogy hívatta a pátert, s kérte fejére az utolsó kenetet. Néha elvesztette eszét, s ilyenkor - így mondják - hangosan, esztelenül kiáltozott. Hióbhírek. Majdnem két esztendő után az első értesülések Mexikóból: viszály, pártoskodás, indiánüldözések, spanyolok rémnapjai, homo hominis lupus! Tehetetlenül vergődött, míg visszatért jártányi ereje, a megtizedelt, agyonkoplalt csapat eljutott valahogy a tengerpartig, s egy hajó felvette a hondurasi vándorokat. Mintha minden összeesküdött volna, viharok, szélvész, tengerár csapdosta, háromszor indultak neki az útnak, mintha bűnei ingerelték volna az elemeket, magába roskadt és imádkozott... Alig hatvanadmagával érkezett meg Vera Cruz elé, Új Hispániába. Mintha hazajáró lelkek lettek volna, úgy vánszorogtak végig a hajnalban, hogy Te Deumot mondjanak. Ma is látja a sekrestyés arcát, amint rémült kiáltással rohan feléjük: vajon ti a másvilágról jöttök... miféle szerzetek vagytok...? Itt hallotta meg a hírt, hogy Mexico városában halottnak hirdették, elzengték felette az ünnepi requiemet, familiárisait kiforgatták birtokukból, s ki hol teheti, dézsmálgatja a megmaradt Cortés vagyont.

Felébredt. Vera Cruzban elmúlt a láz, a borbély megköpölyözte, levágta koldusszakállát. Tiszta köntösökbe bújhatott, fogadhatta, amint hódol előtte az a város, amelynek két kezével rakta le első kövét. A dobok szaporán kezdtek peregni az erdőkben, a titkos staféták beutazták a törzseket, másnapra ott volt nála a kövér cempoali kacika két fia, a tlaxcalai kapitányok... cholulai békebírák... körös-körül a veteránok, ki asszonyával, gyerekével... Megindult. Minden fordulóban elébe áll egy régi, ismert arc, valamelyik szövetséges, elsőnek meghódolt kacika és mondja: "Uram, nevedben garázdálkodtak, s aztán azt mondták, Cortés, az eb - meggebedt. Mi tudtuk, hogy eljössz, és igazságot adsz nekünk. Míg távol voltál, kitépték aranyunkat, és elhajtották gyermekeinket. A ti új istenetek még rettenetesebb, mint a régi, föld alá gyömöszölitek az ép, erős fiúkat, s ott kell nekik feketeségben vájkálni a föld kincseit, míg össze nem esnek... az új isten kegyetlenebb, mint a régi, csak a te hited volt, Malinche, irgalmasabb..."

Amikor a Völgybe ért - már úgy vonult át az ismerős tájékokon, mint valóságos, diadalmas király. Kézcsókra járultak elébe a magistrátusok, a szerzetesek hozsannával köszöntötték, a törzsfőnökök jószántukból elébe öntötték aranyukat... Így állt meg a Tó partján, melynek minden lépéséhez fűződött valami emlék, s a tó partjáról üzent a garázdálkodó fővárosi Udienciának, hogy megérkezett a Birodalom vezéri főkapitánya, s elvárja, hogy bemutassák előtte alázatos hódolatukat... Hogy utálta őket, mint a varangyokat, a tűszúrókat, a papírszagú kancellistákat, mint patkányok, úgy szaladgálhattak összevissza a kormányzói palota árkádjai közt, amikor jöttek a hírek, hogy Hernando Cortést nem nyelte el örökre a hondurasi vadon... hogy jöttek a legátusok, már messziről mutatták pergamenjeiket, hozták a sevillai papirosokat, mindje igyekezett tisztára mosni önmagát... leste a hatást, s fél szemmel vigyázta, vajon nem vét-e túl sokat a kormányzók ellenére előírt szabályok szerint.

Minden hajóval új emberek jöttek. Legátusok és alkirályjelöltek. San Domingóból az atyák eljöttek törvényt ülni, Sevillából az India tanács, Madridból az udvar... egymást keresztező bonyolult, ezerféle auktoritás. Ilyenkor kisétált Chapultepecbe... a kertekbe, ahol serdül Martin fia, s lassan már kibetűzi a homokba rajzolt nagybetűket... Néhány hét alatt kellett megint rendbe szednie mindent, mert már akkor benne erősödött a szándék, hogy véget vet a bizonytalanságnak, apellál a legfőbb bíróhoz, s Don Carlos kezébe teszi le Új Hispániának évtizedes perét.

Az egyetlen barát, aki Hispániából hivatalos írással érkezett, a törődött testű, kedves Ponce de Leon volt. Csendes ember, olyanféle, mint akit Lebrija professzor Salamancában humanistának nevezett. Első este, a pohárköszöntőnél ezt mondta, amikor felemelte a serlegét: "Valamennyiünk között csak kegyelmed, don Hernan, nagy ember... mi egyszerű epigonok vagyunk... a história kegyelmednek meg fogja adni mindazt, amit talán gyakorta elfelednek kortársai... Én ismerem kegyelmed Anabasisát..." Mosolyogva húzta el a pergamenbe kötött kötetet, melyet esztendeje nyomtattak ki Sevillában. Reszketett a keze, amikor lapozni kezdte: "Don Hernando Cortés levelei a legkegyelmesebb Császári Felséghez..." Hang nem jött ki torkából, a vacsoratársak megnémultak, amint látták, ahogy lapozza... ezeket a nyomorult, szegény sorokat... ki gondolta volna, hogy ily nagy sorsra szánja a Caesarea Maestas?... Hogy Carlos - elküldeti udvari könyvnyomtatójához az agavelapokra bodzatintával, vadmadarak tollával írt sorokat, száz és száz példányban nyomtatták le a fadúcok, s olvassák, mint tusakodik néhány száz hispániai, az Úristen kiválasztott, kalandos népe az óceán ismeretlen partvidékén... Nem bírt szeletelni a pulykából, olvasta, míg könnyes lett szeme, belemélyedt az ebédlőasztalnál, a vendégek halkan elosontak... Tényleg valami nagy tettet vitt-e véghez, hogy egyszerű, harcok közt fogant sorait most beveti a császár kegyelme a históriába, miként másfélezer esztendeje annak a Commentárait, aki a rómaiaknak adta Galliát? Caesar az elmúlt világok legnagyobb embere volt, majdnem császár... míg ő csak harcolt és küszködött és vérzett az igazságért, mint prókátor, úgy írta Carlosnak leveleit... Lapozgatta a könyvet. Újra ízleli és kortyolgatja a mondatokat, emlékezik minden sorra és mindenre, ami mögötte volna... fordít egyet - Segura de Frontera... ezerötszázhúsz október 30-án kelt... Vajon öröm-e ez a különös, nyomtatott betű? Más-e ez, mint az az utolsó jelentés, melyet tarsolyába rejtve visz haza most Hispániába?

Amikor visszajött Hondurasból, mintha meghalt volna körülötte minden a régi világból. Kereste Olmedót: már csak a sírját találta, a veteránok közül nem egy behunyta szemét, a többiek megöregedtek, csak az ellenségek lettek konokabbak. Kereste Tecuichpót, hogy meghajoljon előtte, s mondja neki, hogy nem volt ártatlan Lecsapó Sas, s bírája volt, nem hóhéra, amikor a törvény szerint el kellett rendeznie a halált. Coyohuacanban elébe jött, fekete sálakba burkolózva, a tekintete ijesztően idegen volt, két apáca kísérte, doña Isabel volt a neve, így nevezték csak az apácák, akik megkönyörültek özvegységén. Jött, csodálatos, ritmikus lépéseivel, melyeket nem lehet sohasem elfeledni, aranyából, kincséből kiforgatva, kolostor kegyelemkenyerén, gőgösségének alázatában. Gyönyörű tajtékszín keze fogta a rózsafüzért. Az apáca kiment a szobából, ketten maradtak. Beszélni kezdett, arról az emberről, aki közöttük van, az árnyék... mindeniknél félelmesebb, mert már csak vádolni tud, nem kell védekeznie Lecsapó Sasnak soha többé. Néztek egymásra, és mindketten tudták, hogy halottal nem lehet hármasban éjszaka egy ágyban hálni.

Másnap személyében ment el a kancelláriára. Felolvastatta magának Carlos törvényeit. A Recopilación de Indias paragrafusát, mely kimondja a hódítás jogát, s a pápai bullával támasztja meg a bizonytalan igények erejét. A tudósok argumentáltak, végre kimondták azt, amit ő is akart: "kegyelmességed a Korona képviselője. Amit a Korona nevében elkonfiskált - míg a Korona másként nem határoz -, kegyelmességed jogosult visszaadni..." Már akkor tudta, hogy visszamegy Hispániába. Már tudta, hogy mindenért számolni kell. Mindenért egyszerre. Késő este kezdett a diktandóhoz. Mint régen, megint diákok lesik szavát, amint mondja: "... légyen ezen levél doña Isabel de Moctezuma privilégiuma, aki a nagy Moctezumának, Mexico városa és birodalma utolsó igaz királyának leánya, hitünkre nevelve, a szent keresztséggel beiktatva az anyaszentegyházba... don Hernando Cortés akaratából, aki gubernátora Új Hispániának s mindezen országoknak hódoltatója őfelsége a király nevében..." Diktált... a hangja lágy, amint elmondja, hosszú, tekervényes mondatokban, miként adta alattvalói hittel a Haragos Úr Carlos oltalmába magát, milyenek voltak utolsó órái, melyekben hajlott az igaz hit tanítására, bár nem érintette fejét a keresztvíz... jószántából adta leányát a Caesarea Maestas gondozására, miként vállalta el Hernando Cortés a Korona nevében e megtisztelő gyámságot... hogyan ereszkedett le a halál köde, mint nézett rá még egyszer Moctezuma, és mondta: "törődjél leányaimmal, mert a fiúk meghúzzák az ív idegét, de a leánygyermek gyenge, törődő..." A császári felség az ő szavával így döntött: legyenek alant felsorolt falvak és városok, birtokok és kertek, mind az övéi, Tecuichpóé... az egykori Tlacopan tartományát juttatta neki. Ő vitte el küldöttség élén az okiratot, meghajolt előtte, s úgy szólította: "princesa" - elébe helyezve a tlaxcalai és tezcocói hercegkisasszonyoknak, akiket csak a "duquesa" címe illet.

Tecuichpo... ahogy csapdossa a tenger dagálykor a lehorgonyzott óceánjáró gályát, nem tud menekülni emlékétől. Minél távolabb van, minél elérhetetlenebb, annál inkább belevette magát csontjai közé, s mint jelentett neki, hogy kimenekülhet a szűkös kolostorudvarból, véget vetett alázatos, szomorú sorsának, elrendezte rangját Hispánia grandjai között, Carlos nevében egész tartományt ajándékozott, melynek harminc-negyvenezernyi indián népe istenként tiszteli ura és atyja után... Vajon ki vette észre, a régiek közül, hogy ő, Hernando Cortés segített az indiánokon? Ládaszám hozatta át a címeres leveleket. Argumentált, hogy hagyják meg Tula úrnőjének városát, a tlaxcalaiaknak a minden századokra szóló adóelengedést, Papannak a birtoka után járó királyi ötöd felől ne kelljen számot adni, salva guardia legyen a meghódolt fejedelmek és főnökök rezidenciája... hogy Carlos ajándékokat küldjön a Fekete Virágnak, és úgy címezze: hű vazallusomnak... De lehet, hogy mindezt Tecuichpo miatt tette, akinek sohasem szokta meg Isabel nevét.

Hónapok teltek bele, amíg mindent helyrehozott, amit szétszedtek, elrontottak az alatt a két év alatt, míg ő Hondurasig tágította a spanyol korona országhatárait. Már tudta, hogy az esős évszak után, amikor megindulnak kelet felé a jótékony szelek - megindul velük ő is, hogy viszontlássa Hispániát. Néhány hónapja volt. Gyűjtött, lázasan és kapzsi ujjal, aranyat meg drágaköveket, talán nem számolta le pontosan a királyi ötödöt - hogy mindent ő maga adhasson majd királyának kezébe. Műhelyeiben indián ötvösök készítették a filigránokat, szőtték a virágos takarókat, habkönnyű tollköpenyegeket, háncsfonatú ülőbútorokat. Itt-ott szót ejtett, haragosai előtt... az őszön, ha megsegít a Mindenható, s engedi, beváltsam fogadalmam a guadelupi Szent Szűz előtt... Üzent a tiszteknek s kapitányoknak: készüljenek, ha vele akarják újból megtisztelni az óhazát. Végigjárt a kollégiumon, ahol indián udvari nemesek, kacikák fiait tanították az atyák a deák tudományra. Megállt egy-egy szépnövésű, sudár, rézszínű fiú előtt, vállára tette kezét, és mondta: beszélj atyáddal, enged-e, hogy elvigyelek magammal, s lássad a császárt? A hír szélsebesen terjedt el... újból felvillant a hamu alatt lappangó Quetzalcoatl-legenda, s úgy szóltak a hírek, hogy Tollaskígyó üzent át a nagy vízen Malinchének, látni kívánja távollevő testvéreit... így szaladt a hír Cempoaltól a Panuco folyamig, végig a mayák földjén, s jöttek a fiatal nemesek, meghajoltak előtte: vigyél engem is, nagyuram... Így készült, szívében-lelkében tisztította magát, jámborabb lett, tartózkodott az asszonyoktól, megtartotta a böjtöt, lakatot tett szájára, ha elragadta a hirtelen méreg.

Egy hajó befut Vera Cruzba. A levélben, melyet Catalina Cortés y Pizarro asszony mondott tollba Medellin városában - az áll, hogy az öreg kapitány, don Martin Cortés - csendesen megtért övéihez. Könnyes szemén át látta apjának hirtelen rokkant, hirtelen őszült figuráját, az egyszerű kisnemest, aki nem volt sem jobb, sem rosszabb, mint Izabella korának sok ezer osztályosa... Fájdalmasan simogatta meg a könnyű ezüstvértet, rubinfejű tőrt, a többi ajándékot, melyet számára ötvöztetett.

A málhák, teherhordók karavánja lassan megindult Vera Cruz felé. Néhány nap múlva megérkezett egy kendőkbe csomagolt hatalmas ágyú. Amikor lebontatta a göngyöleget a déli napsütésben - a vakító fényt visszaverte karcsú, színezüst teste. Az illendőség úgy kívánta, hogy felírással lássa el a csodába illő, parádés csatakígyót, melyet ajándékul Carlosnak szánt. Éjszaka végigzsibongott benne egy távoli latin epigramma, valahol, réges-régen, Salamanca körül... egy szarkofág oldalán olvasott ehhez hasonlót... ki tudná már szabatosan a szavakat?... Hajnalig megszületett a felírás, melyet pár nappal utóbb már kalapálni kezdtek az ezüstművesek:

Phönix e különös madárnak neve,
melynél ritkább még sohasem született,
ilyen hű szolgád vagyok én neked,
császárom, kinél nagyobbat a világ nem uralt...

Amikor megérkeztek a kikötőbe, gyengén megtöltötte porral az ágyút, s maga nyomta rá a kanócot. Amikor eldörrent a lövés, a körülálló kacikák egyike ennyit mondott: "Quetzalcoatl".

Tollaskígyó legendája tapadt hozzá, amint karcsún és sápadtan, arcán a hondurasi kaland emlékével, talpig feketében beszállt a csónakba, mely a lehorgonyzott gályáig vitte el. Felhágott a kötéllétrán, felvonták az árbocra a régi fekete bársonyzászlót, aranyhímzésével, mely ott lebegett a Capitana ormán, később a tezcocói tavon, s vándorolt vele, mint a győzelem szimbóluma. Mire felért a fedélzetre, megszólaltak a kürtösök. Ortiz vezényelte a zenekart, bohócok, törpék, joculátorok nyüzsögtek a fedélzeten, fejedelmi udvartartás volt, körülötte tisztjei, udvari emberei, kapitányok, s közöttük azték, zapoték, tlaxcalai, maya díszruhákban az ifjabb, szövetséges kacikák.

Egész Új Hispánia ott szorongott a kikötő szegélyénél, amikor lassan levegőbe emelkedett a vasmacska, kibomlottak a vitorlák, s a vezérkapitány kicsinyedni látta az általa felfedezett partokat. Az út zavartalan, békességes volt. A matrózok fent kúsztak az árbocokon, kutatva szigetek után az Óceánban, az indiánok nyugtalanul jártak-keltek a fedélzeten, s nézték a végtelen vizeket, melyeknek határát fajtájukbéli ember nem próbálta ki sohasem. Ötven nap telt el, míg elértek a Kanári-szigetekhez. Innen kezdve óvatosan, partok érintése nélkül haladtak, nehogy nyomukba szegődjék valami kalóz-flottilla, s úgy járjanak, mint esztendőkkel ezelőtt, amikor a második hajóval küldött Ordazt minden töméntelen drágaságaival, s Második Levéllel együtt elfogta Flores, a legkeresztényibb francia király piráta-főnöke. Most óvatosan haladtak előre. Nem kívánta, de nem is félt tengeri ütközettől. A fedélzeten ott volt Mesa, negyven ágyú mellett őrködnek a tűzmesterek, a hajórakomány csupa sok próbás veterán. Szinte kereste a veszélyt, egy utolsó lovagkalandot, míg eléri a hazai partokat. A nagy messzeségben elvitorlázó hajók, halászbárkák csodálattal tekintettek az ismeretlen vezéri lobogóra, mely alatt először szelték át az óceánt.

A portugál vizeken gyorsan haladt át. Ez volt az egyetlen hatalom, mely könnyen elfoghatta volna, s nem lehet tudni, egy napról másikra milyen a viszony Toledo és Lisszabon között? Csendes tenger volt, állandóan kedvező hátszéllel, kalandok nélkül, mint mesébe illő tengeri utazás... Így siklottak be lassan a cadizi öbölbe, s az árbockosárban ülő matróz harsányan lekiáltott, hogy látja már a hispán partokat. Első éjszakára Tavira fárosza mellett vetettek horgonyt, másnap lassan továbbhajóztak, estére akart elérni Palos kikötője elé. Aránylag közel haladtak a kontinenshez, a jószeműek minden félmérföldnyire mutogatták Károly zömök, erős őrtornyait, melyek éjjel-nappal vigyázták a berber partok felől közeledő rablógályák veszedelmeit.

Csendes kora ősz volt. A nagy flották egy hónapja elvitorláztak már, s az andalúziai partokon nem vártak Újvilágból érkező hajót. Palos magányos, szegény halászvároskává süllyedt, mint akkor volt, amikor Columbus admirális három hajójára bocsátotta rá börtönének töltelékeit. Amikor a főpilóta bekormányozta az öbölbe a gályát, leesett egészen az este, a kapukat becsukták, lassan-lassan kihamvadt a néhány lámpavilág, s hajnalig fekete köntöst vett magára a spanyol partvidék.

Ezt az éjszakát itt töltötte fent, a fedélzeten. Lopez, az ács, elsompolyodott mellőle, s most egyedül állt, kitárt ablakok mögött, szemben az éjszakai széllel, mely elhozza a partok szagát, e kemény, kanyargós spanyol tájét, hosszú sor nyárfáival, olajligetekkel, közötte szőlők, amint átölelik az alacsony töveket, fügefák... de nem látni sehol sem óriáspáfrányokat, kaktuszerdőket, aloék őrtálló sorát... a tengerbe szaladó lankákon fehér szőrű spanyol marhák legelnek, végtelen kecske- és birkanyáj, tőlük mindjárt megelevenedik a kép, felolvasztják a táj merev vonalát, életet, hangot adnak - nincsen sehol az a nagy némaság, mely elterül az anáhuaci partokon, ahol tátongó, néma kutyákon s rikoltozó pulykákon kívül nem látszik semmi állati élet sem.

Este, vacsoránál, amikor felhajtják az utolsó kancsó bort, s pulque került a katonák poharába - kiadta a hajóparancsokat. A gálya hajnalban elhagyja Palost, s kicsit feljebb, a földnyelv felé kormányoz, melynek legfelsőbb pontján a La Rabida-i kolostor áll. Azok, akik vele kívánnak jönni - nyolcnapos visszavonulásra - kapitányok, udvari emberek, keresztény hiten nevelkedett nemes indiánok - vele jönnek, a többieknek szállása továbbra is a hajó marad, s mindennap egyharmadrészük keresheti fel a palosi kikötővárost, hogy hálát adhasson a Madonnának, amiért kegyelemben elvezérelte mindnyájukat a hazai partokig.

Kora hajnal volt, alig-alig szürkült, már leengedte a kisebbik csónakot. Udvari káplánját s Tapia kapitányt beküldte az atyákhoz, hogy kérjenek Hernando Cortés bűnös lelkének nyolc napig tartó kegyes azilumot.

Egy óra múlva jöttek vissza. Eddigre már a palosi templomok harangját elhozta hozzájuk a szél. A prior áldását küldi a gálya minden rangú utasára, s dicséri a főkapitány hitének jámborságát. A kolostor nem nagy, tíz testvér számára épült, de hely akad benne minden jószándékú kereszténynek, aki a szárazföldre lépve lelke békéjét keresi.

Egyszerre megkönnyebbült. Minden olyan egyszerű volt. Az ismeretlen atya kitárja felé két karját, magához öleli, s őt is elborítja Szent Ferenc köntöse. Nem kérdezi, mit akar, királyi kegyelemmel jött-e, vagy pártütőként idézték meg, csak üzeni, hogy mindazok, akik a kolostorba jönnek, Isten áldásával járnak, s így mondja:

- Ami Szent Ferencé, az a tied. - Minden megoldódik, ez a gondolat járt benne, míg a kérges, tarajos spanyol hegyek vonalát elmosta tekintete előtt az eső. Emberi gyengeség lett rajta úrrá: éhes volt, szomjas és álmos. Ember volt, könnyűnek érzett mindent.

Ágyúdörgés hallatszott a város felől. A palosiak megtudták, kit tisztelhetnek az admirális-lobogó alatt, a Rio Tinto torkolatánál, amerre kiugrik a La Rabida-i kolostor promontorja. Bárkák kígyóztak körülötte, vissza kell adni a salvek durrogását, felhúzni az árbocokra a tarka lobogókat. Parancsára felszállt az árbockosárba az első vitorlamester. Szája elé hangcsövet illesztett s az egybesereglett bárkák népének hangos szóval tudtul adta: »Palosiak, don Hernando Cortés, az Úristen kegyelméből és legfelségesebb Carlos urunk akaratából Új Hispánia vezéri főkapitánya küldi nektek üdvözletét. Köszöni barátságotokat, s maga is eljő azt viszonozni. De nagyurunkat fogadalma köti, hogy először Úristennek ad hálát, s első útja a ferences atyákhoz vezet. Kéri, mondjatok el mindnyájan elhunyt bajtársainak lelki üdvéért egy Pater Nostert és egy Avét. Ez a mi urunk üzenete. Dicsértessék a Jézus Krisztus...«

A bárkákat leeresztették. Levetett minden aranyat és fényességet, egyszerű fekete köntöse fölé szőrcsuhából készült köpeny került. Megmeztelenítette fejét, ugyanígy tettek a vele jött tisztek is. Amikor a bárkák homokra szaladtak az alacsony vízben, kiugrottak az evezőslegények, partra vonták. Cortés szállt ki elsőnek. Még teremtett lélek sem volt a földnyelven, csak a hepehupásból egy kis, öt-hatesztendős, libaőrző lány settenkedett kíváncsi-félénk arcocskájával elő. "Huszonhárom esztendő múlva spanyol földön..." Letérdelt, és megcsókolta a földet. A többiek, hajóslegények, tisztek, katonák utánozták. A kislány meredten nézte az idegen, sápadt, majdnem túlvilágról jött alakokat. Cortés látta meg először a gyereket. Hangos szóval hívta, hogy jöjjön közelebb. Aztán magához ölelte. Szép kék szeme, szőkébe villanó haja volt, a melegben csak kis ingecskéje s talpára kötött rongydarab volt minden ruhája. Megnyílt az iszák. Egy darab arany vándorolt át a kislány kezébe. "Menjél haza, és mondd meg, neked adtam, vigyázzatok rá, apád házat építhet érte..."

Egymásra mosolyogtak. Minden új és régi volt, a szagok, a fák, a szőlő, a píniák végtelen sora, amint dús, magasba ívelő koronájuk megrezzent a szélben, az olajfák hosszú, éles sziluettje, fügefák és apró, kedves hazai cserjék... mindenkinek rokona, szívből szakadt testvére, ilyen hosszú út után nem káromkodik, s nem rohan kikötőtorkába az első órában a legdurvább tengerész sem... Némelyike még sohasem volt Hispániában, már Cubában vagy San Domingóban született, mások meg serdülő korukban, itt-ott bélyeggel megsütve vagy menekülten... A conquistadorok... libasorban, mint az indiánok, valaki hátul énekbe kezdett, lám, Ortiz nem hagyta el jó szokását, bűnbánók énekét intonálta, átvették, kibomlottak a széltől barázdált basszusok, spanyol baritonok, énekeltek kórusban, míg végigmentek a földnyelven, mely a kolostor felé visz, a barátok hallották az éneket, kinyíltak előttük a kapuk, a nap rézsút futott fel, vérvörös tányérjában kínálva a világosságot, amikor elébük jöttek az atyák, élükön a magas, fekete páter, szemben a vezeklő emberek, összekeveredve, kapitány, matróz, katona... A prior megölelte Cortést. "Testvérem." A főkapitány lehajolt, és megcsókolta előbb csuhájának szegélyét és aztán a kezét. A hajó párkányáról leső kacikák és hercegfiak nézték: e szegény, mezítlábas barátok előtt újból megalázza magát Malinche?

Bent, a gótikus árkádok alatt szétoszoltak. A prior átkarolta, és vitte magával. Amint felmentek a lépcsőn, még egyiknek sem jött ki hang a torkából. Valami váratlan és csodálatos volt mindezekben a percekben, mintha álom és valóság érthetetlen módon összeborulna. Az atya elvitte fülkéjébe. Mint minden ferences cella, szűk volt, tengerre néző keskeny ablakkal, néhány deszka, a feszület alatt. Csak virágok voltak egyszerű, mázas cserepekbe beültetve.

- Don Hernan, testvérem, legyen üdvözölve. Szerény a hajlék, de kegyelmed nem jött volna ide, ha nálunk a világ dicsőségét és fényét kereste volna. Kegyelmed Istennek tetsző dolgot művel, amikor hazai földre érve, megtisztítja lelkét... Miként anno domini... ezernégyszázkilencvenháromban...

- Atyám... Róla beszél... atyám ismerte... talán?

- Egészen fiatal novícius voltam akkor. Talán tizenöt-tizenhat esztendős... Kint aludtam a kapusfráter kis kamrájában. A fráter öreg volt, és nehezen mozgott. Engem adtak melléje. Isten bocsássa meg nekem, ha kérkedem vele, nem kevélységből mondom, de én voltam, aki akkor, azon az estén... már majdnem éjszaka lehetett, a kutyák vonítottak körös-körül... én nyitottam neki ajtót. Magas volt és sovány, úrféle, de kiéhezett és elnyűtt a gyalogszeri utazástól... és a kisfiú alig lehetett több öt-hat esztendősnél, ott csüngött a vállán, elaludt az úton... Koppantott a nagykapun. Én ébredtem fel először. A fráter mondta... Ciprián volt a neve, mondta: nyiss ajtót. Én kitoltam a kémlelőnyílást, láttam, egy ember. Nem láttam mást, mint a szemét. De, nagyuram, ezeket a szemeket nem lehet sohasem elfeledni... Én nyitottam ki, addig Ciprián fráter is feltápászkodott. Kérdezte az idegen nevét, ő mondta... A hangja idegen volt, másként ejtette ki a castiliai szavakat, mint erre mifelénk, erősen megnyomta a betűket, mintha olvasta, könyvből tanulta volna. Így mondta "Cristobal Colon a nevem. Messzi útról jövök és Antonia de Marchena atyátokkal szeretnék beszélni, és kérnélek benneteket a könyörületes Pásztor nevében, adjatok nékem éji szállást..."

- Akkor látta, tisztelendő atyám... egyetlenegyszer...?

- Akkor egy hétig, tíz napig maradt nálunk. Már első este bezárkóztak Antonio és Juan Perez atyákkal - Isten irgalma felmagasztalta már alázatos, egyszerű lelküket. - Hármasban voltak a dolgozószobában, ott a torony alatt, ahonnan végiglátni a tengert, ha jószemű... Isten tudja, talán meg lehet látni még az afrikai partokat is... mondják... Én vittem nekik eleséget, kancsó bort, amelyet kívánságukra nekem kellett vízzel kevernem. Nagyuram megbocsát, de süldő gyermek voltam, ezek az emlékek tapadnak hozzám legjobban, ilyen egyszerű dolgok... az Admirális szava, amint úgy hangzik, mint valami csodálatos mesemondás, szétfut a cellában, Juan Perez atya széttárja kezét, és az ő finom, csendes hangján - hiszen kegyelmed tudja, hogy ő az udvar fényességéből vonult el mihozzánk - az atya mondja neki, már nem te-szóval, mintha megint udvari emberek között lenne: kegyelmed igaz ember... Én álltam, töltöttem és hallgattam... egyre emlékezem. Vitáztak. Én nem értettem mindehhez. Szent Ferenc rendjének tudománya akkor kezdett csak alfájában belém lopózni. Szárazföldi gyerek voltam, nem értettem a tengerhez, de latinul már konyítottam. Emlékezem, vita volt, egybehányták az argumentumokat. Mind a hárman felálltak, szelíd hang volt, de roppantak a mondások... Igen, akkor ment az ablakhoz az idegen, és kinézett a tengerre, mintha megáldotta volna, úgy terjesztette ki a karját, és mondta: "mundi formam omnes fere consentiunt rotundam esse", és megmondta, hogy Pius pápa őszentsége írta ezt még Aeneas Sylvius korában. Erre emlékezem és a gyerekre. A gyerekkel én törődtem. Én mosdattam Diegót, én adtam neki enni... És kegyelmed kérdezte, hogy csak akkor az egyszer jött el hozzánk Columbus? Nem tudnám számolni, de barátunk lett, és itt áldozott meg hajónépével és itt ült Alonso Pinzon... igen, Messer Pinzon, aki első útjára elkísérte, őt már a második estén elhívatta ide Antonio atya. Keménykötésű, erős, tengeri ember volt. Nem ment bele argumentumokba. Írni sem tudott és latinul sem tudott. Csak hallgatott és mondta: jól van. Amit don Cristobal mond, abban lehet igazság... Én láttam őket elmenni. Hisz kegyelmed tudja, hogy legnagyobbrészt a palosi tömlöcökből jelentkeztek, bocsánat végett, mindenféle gonosztevők, ezenfelül csak a Pinzon család matrózai, akik benne bíztak, mert megvallom, uram, mi azt gondoltuk, hogy teória..., teória... az Úristen irgalma a legfontosabb és ezenfelül Pinzonék, akik biztosan kezelik a vitorlákat maguk is.

Cortés végigment a kolostorfolyosón. Mindenütt az emlékek. A nevek, melyekkel ismerős volt, melyeket don Diego Colon maga is elmesélt egy kedélyes estén Hispaniolában, amikor bor közben merev grand pózából felengedett. Ő is beszélt erről a La Rabida-i éjszakáról, az elsőről, amikor álmosan csüngött atyja nyakán, és egy fiatal fráter hozta a tejes ételt... Most mindez kézzel fogható, nem legenda többé, mint ahogy nem legenda őmaga, az az ember akit az Úr arra rendelt, hogy ördög országát szétrombolja, s építsen helyette másikat, igazabbat. De ezek a falak, a szelíd gótika, mely egyre szélesebb lesz, s az új divattal kemény, kerek római oszlopok formáját veszi fel... a cella, amelyből ajtó nyílik, s a gvardián tessékeli: jöjjön beljebb...

Lámpákat hoztak. Újfajta olajlámpát, mely ez idő tájt kezdett elterjedni Hispániában. Körös-körül térképek lógtak. Tengeri eszközök és rajzok. Cortés nem volt tengeri ember, de járta-keltéből ismerte a kártyákat, ismerte a mágnestű elhajlásait s egyet-mást hallott az áramokról. Most olyan volt mindez, mintha száz és száz hajó egybehordott volna minden műszert, mintha ama portugál Henrik herceg iskolájából idehozták volna a rajzokat. Furcsa szörnyeteg volt a sarokban: elnyújtott, tojásforma földgömb, rajta tűzokádó sárkányok formájában a kontinensek, egy delfin Anáhuac bizonytalan vonala, alig görbül le, elvész, s nincsen sehol sem a Déltenger végtelen partja... Arra gondolt, hogy holnap ad nekik... ad nekik azték térképeket, odaadja azt a csodálatos nequemdarabot, mely nélkül ezerszer eltévedt volna Hondurasban, odaadja azt a vásznat, mely bevezette a Völgybe, s amelyet még a szegény kövér kacika adott Cempoalban. Az elsőt, mely segítette, s amelyhez már hozzászokott szeme, böngészni és mérni a távolságokat, s rájönni, mint rajzolnak hegyet és folyót, miként a gázlókat s miként az ösvényeket... Krónikák... Az atya mutatta: Jean de Mandeville krónikája... ez volt, mely fölé hajolt Colon, amikor bezárkózott, s csak én hoztam néki ételt és italt... és itt van Messer Milionénak, ama Marco Polónak könyve, még anno domini egyezerháromszáztízből... akkortájt másolták s toscan nyelven írták... itt vannak a feljegyzések, Columbus mappája... nézze, nagyuram, mindez itt van... a naplóiból őrizünk, ha valakit érdekel, megnézheti, itt van, a szekrényben megőrizve, hogy ne eméssze el egészen a por. Ez a mi büszkeségünk, hogy kegyelmed, aki nem kevésbé méltó az Admirálishoz, kegyelmed idejön, és szórakozásként megszemléli.

A fóliánsok között keresgélt. Tékákat nyitott fel, írásokat simogatott ki. Kolostor volt, de egyben archívumféle, melyben békés pihenőre tértek a sárguló, ódon pergamenek. Cortés közelebb ment. Az atya intett neki.

Mindketten a hatalmas kigöngyölt lap fölé hajoltak, melynek alján ott díszelgett Castilia és Aragon külön-külön két királyi pecsétje. "... minthogy te, Columbus Kristóf akaratunkból hajóinkkal és embereinkkel indulsz el új szigetek felfedezésére az Óceánban... illendő, hogy mi megjutalmazzuk szolgálataidat, s ezért rendeljük, hogy te, Columbus Kristóf tengernagya és alkirálya legyél mindama szigeteknek és szárazföldnek, melyeket felfedeztél már, vagy a jövőben fel fogsz fedezni... Épp ezért hívhatod magad don Cristobalnak, fiaid öröklik méltóságodat. Jogod van saját személyedben eljárni, de küldheted helytartóidat is. Ítélhetsz civilis és bűnügyekben, melyeknek eldöntése megilleti alkirályainkat és admirálisainkat... Rendeljük, hogy mindazok a tisztek, akiket te fogsz méltóságaikba behelyezni, tartsák becsbe a te kívánságaidat, tisztségeidet, fizessék kezedhez az adóikat és a szolgáltatásokat, melyeket számodra rendeltünk, s mindebben téged senki sem akadályozhat, mert ez a mi akaratunk... Kelt 1492. április 30-án, Granadában. Én: a király, Én: a királynő..."

- Nézd meg ezt is, uram, ez később kelt... kerek egy esztendő múlva, amikor elhangzott a Te Deum Barcelonában... nézd csak: "... Minthogy az Úrnak akaratából te, Columbus Kristóf felfedezted azokat a szigeteket, melyeket említettünk királyi levelünkben, megerősítünk újból méltóságaidban, elismerve téged az Óceán tengernagyának, valamint örökös kormányzónak azon szigetek és földek tekintetében, melyeket felfedeztél vagy fel fogsz fedezni... Azt akarjuk, hogy te, mint az Óceán tengernagya, parancsolj mindama hajóink felett, melyek úsznak a tengereken: parancsodra engedelmeskedni fognak neked, s azt teszik, amire épp szükséged lehet, s mulasztásaikban te büntetheted őket, s mi előre jóváhagyjuk a te ítéleteidet... Kívánjuk, hogy méltóságaid átszálljanak gyermekeidre, minden tisztségeddel egyetemben, s őket is megillessék azok az előjogok, melyeket Castilia és Leon tengernagyai mindenkor élvezhettek..."

Én: a király, Én: a királynő... Olvasta, és összehajtotta a pergament. Milyen szép, díszes lapok voltak ezek, miként lángolhatott a magas, hajlott genuai ember tekintete, miként emlékezhetett rájuk, amikor kibontotta a harmadikat, messze Haiti szigetén, áldatlan torzsalkodások közepette, a harmadik lapot, mely nem mondott egyebet, mint annyit: "Don Cristobal Colon, admirálisunk az Óceánon - elrendeltük parancsnokunknak, don Francisco Bovadillónak, hogy közöljön véled bizonyos dolgokat. Mi parancsoljuk néked, hogy tedd meg engedelmes lélekkel mindazt, amit ő rendel a mi nevünkben... Madridban kelt, 1499. május 26-án..." Megrázkódott. Még Hispaniolában élő mese volt, a régiek mind látták, amint béklyókba vert kezekkel taszigálták le az Admirálist, mellette két fivérét, s a csőcselék nevetett, ujjongott és kiköpött feléje, ő meg ment, összekulcsolt kézzel, fegyvertelenül, a bilincsek közt leszaladt kezén a rózsafüzér... Én: a király... Én: a királynő...

Vajon így fizet-e minden király mindazokért a gazdagságokért, melyeket hűséges szolgái elébe tesznek? Nem bírják-e el a koronát viselők azt, hogy meghajtsák fejüket az elébük rakott világok előtt...? Állt szemben az el nem enyésző enyészettel. E különös ákombákomok valamikor, alig tízesztendőkkel ezelőtt suprema sapientia formájában bűvölték el a tudósokat és kabbalistákat. Ma már... ma már tudják, hány tengeri mérföld, milyen áramok vezetnek az új kontinensre, kinek jut eszébe, hogy Messer Milione nyomában keresse Cathayt vagy Zipangu szigetét...? Cuba van és Mexikó, és Darien szorosa, ahonnan meg lehet látni a Mar del Zurt, s a Déltenger felől, délen, még végtelen országok nyílnak...

Minden nap valami újat hoz, mondta a prior, majdnem mentegetőzve. Mindennap kikötnek hajók, bejön valaki ide, ezek közé az Istennek szentelt falak közé, és egyet-mást bizony elmesél. Így tágítjuk mi celláinkból a megismert világnak sarkait, berajzoljuk a felfedezett tartományokat, s ide írjuk hozzá, hogy ott már Krisztus nagyobb dicsőségére hirdetik-e az ő igazát. Eljönnek a hajósok, és utazás előtt megáldjuk őket, és némelyike visszajön, és hálát mond: a Stella Maris megsegítette, s ilyenkor hozza mindazt, amit megérnie, tapasztalnia rendeltetett. Így élünk. Egyszerű, szűk világú szolgái Szent Ferenc rendjének, alázatosan és egymásba fonódva gyűjtögetünk, s azt hisszük, hogy az Úr nagyobb dicsőségére történik mindez.

Napok múltak. A visszavonuló hagyta nőni gondozatlanul szakállát, deszkán aludt, s a harmadrendesek kemény, durva köntösét viselte, böjtös kenyérrel és eleséggel. Reggel hallgatta egy szigorú atya exhortatióját, olvasta a homíliákat, megfejtette a feladványt, mely aznapra rendeltetett. Mintha a burok olvadozni kezdett volna. Mintha minden nappal, minden órával valami lehámlott volna, a csend, ennyi zaj, ennyi mozgás, ennyi vér és irtózat után, mint gyógyító csodabalzsam; egyszerű csend, ez vette körül és gyógyította. Körös-körül már nyüzsgött, forrt a vásár, a kapitányok türelmetlenkedtek. Palosba meggyűlt az embereket sóvárgó tömeg, naponta érkeztek újabb és újabb csodálók, híre szaladt a várva várt eseménynek, Columbus ideje óta nem meredt ennyi izgalmas tekintet a kis palosi kikötő felé... A lovas legények, akik Toledóba siettek don Hernando levelével, úton-útfélen meghirdették a hírt: megjött ám Új Hispánia mindent legyőző vezérkapitánya... a mi kegyelmes, aranymarkú urunk... Palosba gyűltek kíváncsiak, gyűltek a tegnapi jóakarók, asszonyok, akik könnyű prédára lestek, kurtizánok, akiktől nyüzsgött ez idő tájt az aranyban lassan-lassan bővelkedő félsziget, kalandorok özönlötték el a várost, ezermesterek, joculatorok, bölcsesség kövének csalhatatlan inventátorai. A hír szájról szájra szaladt, végiglopózott a déli végeken, felszivárgott Sevilláig, az Indiatanács rendkívüli üléseket hívott egybe, mentek a sürgős ügyiratok Carloshoz, aki épp Toledóban székelt, Fonseca, a burgosi püspök méregbe hegyezte tollát, most, mondta bennfenteseinek, egy fejjel kurtítjuk csak az engedetlen kapitányocskát... Viszont felneszelt várában Medina Sidonia hercege, aki együtt öregedet az Admirálissal, s azt mondta: ember lehet ez a Cortés... És felneszeltek a nagy arisztokraták, akik valami csodásan sportszerűt láttak a mexikói kalandban. Négyszázan tízmillió ellen, így formulázták a következtetést, s csettintettek ujjúkkal... ember ez a bizonyos... ez a Cortés, bármennyire egyszerű a famíliája, s senki sem hallotta nevét Castilia valódi nagy nemzetségei között... Ennyi szó... minden zsong és erjed körülötte, az ember pedig ül szőrcsuhában, olvassa Szent Ágoston vallomásait, és töri latin nyelvre elfáradt elméjét, kéri a fiatal frátert, legyen segítségére régi kódexek betűzgetésénél. Ül és hallgatja az atya exhortációját, amint a kegyelem természetét boncolja, teológiai subtilitásával, mérlegelve a dominikánusok és franciskánusok közt évszázadok óta szított pert. Cortés ül, hosszú, fekete szakálla ápolatlan, könyöke belehajlik az indulatba. "Mindez reám méretett, Uram!"

Egy nap jött a prior, és zavartan mondta, hogy egy nemes lovag... aki most jött az Újvilágból: mindenáron beszélni akar vele. Nem hajlik a prior szavára, hogy hagyja most a vezeklőt: napokra bár, de meneküljön a világ hívsága elől. "Kemény és szikár, mint a vas, hajlíthatatlan, nagyuram. Kérem kegyelmedet, döntsön, szóval tartsam-e vagy elzavarjam? Francisco Pizarro a neve, azt mondja, kegyelmességeddel anyja révén rokon..."

Fekete, sovány, csontos figura tűnt fel emlékezetében. Anyjának talán másod-harmad fokú rokona, a truxillói ezredes valamelyik zabigyereke. Francisco, most egyszerre meleg lett benne a lélek, hisz találkozott véle... valamikor... talán úgy ezerötszáz tájékán, San Domingóban, egyszer beszéltek is, Ojeda szállásán, hogy telepet kellene létesíteni a szárazföldön, de északabbra... Aztán eltűnt, ő is, Ojeda is... Ők meg mentek már lefelé, Cubába, azóta nem hallott róla... Francisco Pizarro... gondolkozott, nálamnál öt-hat esztendővel öregebb lehet. Már akkor sem volt gyerekember, kemény kezű, hallgatag lovag, szeme csillogott, úgy ült a sarokban, mint mogorva, kétkezi katona, azt hitte, nincs szava, amikor egyszerre megszólalt... Férfias, kemény baritonja volt, átjárta a szobát, mindenki ránézett... Most, hogy erre gondolt, valami sajnálkozásféle is fogta el Cortést. Ez a Pizarro ivadék, jó lett volna Mexikóban. Kapitánynak, a többi közt, bevált volna. De mit keres ez az ember itt, és mit keres Palosban, és miért akar beszélni vele?... Kezéből lecsúszott a Confessiones fóliánskötete, megint tele, népes volt a képzelet, határok és expedíciók, katonák és hajók, ezer mozgás nyüzsgött és perzselt, egyszerre kirúgta volna a széket maga alól, megsűrült vére fellobbant. Mit akarhat ez a Pizarro?

Bejött. Törvényes és magasra jutott rokonhoz hajoló szóval mondta üdvözletét, meghajtotta fejét, de nem alázatosan. Nem mondott néki címet. Nem mondta azt sem, hogy kegyelmességed, amint kormányzósorú emberrel szemben megkövetelte volna az illem. Úgy mondta egyszerűen: "Don Hernando, kegyelmed", ez valamivel több volt a rokonságadta jognál, de kevesebb annál, amint katona vagy tiszt Új Hispánia kormányzóját köszöntheti. Cortés feléje ment, egy pillanatig állt, aztán átölelte.

- Köszönöm, hogy felkerestél, Francisco. Isten békéje legyen veled ebben az Istennek tetsző hajlékban, ahol, mint látod, magam is csak vezeklőforma vendég vagyok. Azt tudom csak neked nyújtani, amim van, kérlek, nézd majd el, ha lelkem békéje miatt sokáig nem tartóztathatlak. Míg Toledóba megyek, a nagy utamra, megtisztítom lelkemet a sok salaktól. Ülj le, Francisco, és mondd meg, honnan jöttél, hogyan találtál meg engem, és mi az, amiben én ilyen vitéz kapitánynak atyafiságos segítségére lehetnék?

- Köszönöm, Hernando, hogy megtisztelsz engem, érdememen sokkal felül. Te vagy Castilia felmenő csillaga. El kell hinned, ha mondom, hogy mindent tudunk rólad. Én mindent tudok rólad, katonák szájából, akik alattad szolgáltak, mindent szertevitt a fáma, s akik értenek nálamnál jobban a betűhöz, olvasták leveleidet a királyhoz, akihez én is készülök.

- Te Carlost keresed magad is?

- A te szavaiddal mondom, hogy lelked békéjét zavarnám, ha soká venném igénybe az idődet. Te kegyes voltál, és emlékeztél arra, hogy egykoron mi találkoztunk Ojeda szállásán. Azt is tudtad, hogy ez az expedíció halállal, vereséggel, pusztulással végződött. Én alig néhányadmagammal úsztam meg ép bőrrel. Aztán megelégeltem a szigeteket. Lejjebb mentem... Neked nem kell mondanom, hogy ki volt Balboa. Én mellette voltam... Hernando, kegyelmed sok földet látott, többet, mint miközülünk bárki is remélheti. De te sem érezted azt az érzést... Én mentem Balboa mellett... maroknyian csak, keresztül a Darien szoroson, át a hegyen, kapaszkodtunk... Balboa elsőnek, aztán kiáltott, ezt nem felejtem el sohasem... kiáltott: Mar... mar... Akkor láttuk meg elsőnek mi a Déli Tengert, ott, ahol a legkeskenyebb a szárazföld, a két óceán között... Aztán tudod, mi történt Balboával és mi történt azután... Nekem elég volt. Amikor terólad beszéltek, és arról, hogy milyen csodák nyíltak meg Mexikóban: én éjszakánként nem hunytam le szemem... mindig csak kapitánynak lenni, semmi több, semmi nagyobb... És a hírek. Mi ott legdélebben, a spanyol korona birtokai között, mi hallunk ám olyan híreket, amiről nektek nem is lehet sejtelmetek. Emberek jönnek, megtanulják az indiánok nyelvét, megértik meséiket, szavukat: délebben, délebben... meseország van, arany van, a Nap fiai vannak... Te neked értened kell, Hernando, neked is át kellett menned ezen... Az ember ül, tehetetlenül, várja a jó szerencsét. A kormányzó fukar és alattomos, én szegény vagyok, a magam maláriát gőzölgő birtokával és haszontalan indiánjaival. Hárman társultunk. Egy másik kapitány, Almagro nevű és egy pap... Luque, a vikárius, ott Panamában. Neki van pénze, így indultam el az első hajómmal. Lejjebb, egyre délebbre. Nem mesélem el, hogy mi volt, éhség és gyötrelmek, láz, semmi más, csak az erdők, megint erdő... embert sem látni, a hajóinkat elküldtem segítségért... Te tudod, mi ez, századmagammal lenni, pár lóval, még muskétáink sem voltak, csak számszeríjak... És mégis - minden elfogott indiánon csörög az arany. És minden szájból azt hallom: délebbre lakik a Nap fia... Mindegyik mutatja: dél... dél... És ha hajózol, kietlen, szörnyű szirtes part, nyilazó indiánok... mi meg kevesen vagyunk. Így hazamentünk Panamába, mutattuk aranyunkat. A kormányzó intett: nem ad semmit. Megint Luque nyúlt az erszénybe. Megint elindultunk. Most már továbbjutottunk, mindent tisztán és világosan láttunk. Ahogy ott egy nagy, hatalmas birodalom vala, amit te hódítottál, s neve az úrnak Moctezuma vala, úgy mondják, arra, délfelé is van egy hatalmas úr, aki mindeneknek ura, az hódítja a királyokat és királyok királyának, Nap fiának mondják... És akkor hiába arany és hiába minden hír és minden, amit mi hozunk, Pedrarias int a fejével, és mondja: nem ad semmit... Maga Luque, a pap mondta, hogy nem tehetünk mást, minthogy apellálunk a Koronára. Carlos segítsen. Én elhoztam azt, amit cseréltünk és amit elvettünk kardunk élével. Mindent, amit összeszereztünk, és hoztam mutatóba szelíd emlősállatokat, kisebbek, mint a tehén, de nagyobbak, mint a kecske, lámáknak hívják őket, és tejet adnak, húst adnak, gyapjút adnak. Ezt is hoztam. De ez mindenünk, és én most az utolsó tétet játszom, azt vetem ki Carlosnál a kockán. Az utolsó ezerötszáz tallért, amibe belekerül az utam, hogy rendes udvari köntösbe jöhessek, s fizethessem szállásomat, amíg a római császár elé kerülhetek. Így vagyok, Hernando.

- Van neve annak az országnak, amelyről hallottál?

- Úgy mondják... ha jól értettük a bennszülöttektől: Peru. Mi legalábbis, magunk közt, úgy hívjuk. Ha elbúsulunk, akkor valaki kérdi: sohasem jutunk-e el Peruba?

- Én is hallottam mendemondákat a déli világról. Ahogy mondod, megszáll engem megint a vágy, mennék szívesen veletek, de azt hiszem, hogy az Úristen nem rendelt engem többre, mint ami vélünk s általunk történt. Miben segíthetek neked, Francisco?

- Nem kérek pénzt tőled és ajánlásaim is elegendőek lesznek. Eljuthatok uramhoz, és talán enged időt nékem arra, hogy szóval mondjam mindazt, amit barátok betűje alig mutat meg. Én látni akartalak téged, mint hitetlen Tamás, hogy sebeidbe dugjam kezemet, és kérjelek téged, hogy biztass. Mondd azt, hogy nem hóbortok azok a tervek, melyekre feltettem az életemet. Már azon korban vagyok, amikor itt, Castiliában nyugalomra térnek az emberek. Ötvenedik esztendőmben járok.

- Te ennyivel idősebb lennél nálam, Francisco?

- Nem tudom, mikor születtem. Úgy mondják, múlt századnak hetvennyolcadik esztendejében. Engem nem küldött apám a tudományok hajlékába, mint téged. Én nem ismerem a betűvetést, a nevem tudom csak lerajzolni. Én katona voltam, és az is vagyok. De szemem van, akaratom van. Én nem megyek vissza eredmény nélkül.

- Ha akarod, egy hajót adhatok néked kölcsön, Vera Cruzból. Ha akarod, adok neked vezéri köntösöket. Ha akarod, ajánlani tudlak Medina Sidonia herceghez... talán Bejár hercegéhez... egy kedves, régi barátom volt, Olivarez grófja... Ha segíthetek, Francisco... De tudd meg te is, hogy én sem vagyok olyan hatalmas tölgy, amilyennek mondanak azok, akik gyarlóságomban irigyelnek. Ezer és ezer patkány fúr és faricskál rajtam. Feketébbre vagyok mázolva, mintha szurokkal kentek volna, s dicső spanyol szokásunk szerint nemesuraknak se szeri, se száma, akik mind megmártogatnák gyíklesőjüket az én szívemben. Most megnyugszom, levetem emberi indulataimat, és megbocsátok az Úr Jézus nevében hamis barátoknak és ellenségnek, és aztán elindulok Toledóba. Ott elválik, Francisco. Elválik a sor, vajon ki lészen erősebb, az a tartomány-e, azok a birodalmak, melyeket én hoztam hódoltatva, népestül, királyostul a korona trónja elé... vagy a pergamenek, írnokok és számvevők, emberek, akiket sohasem bántottam, ez az egész itthoni szövevény. Francisco, én nem tudom, vajon hasznos támogatód leszek-e neked? Én fiatalabb vagyok nálad, de lélekben olyan öregnek, olyan elvégezettnek érzem magam néha, mint aki felett eljárt az idő. De lehet, hogy holnap másként lesz. Akkor, Francisco, ajtóm, szívem és erszényem mindenkor nyitva van előtted. Azt mondom neked, ne hallgass senkire, irigyekre és fékkötőkre.

- Mit tanácsolsz?

- Menj. Délre.


Május vége volt, leghosszabb napok Extremadurában, akik hazajönnek az ájtatosságból, még sétálgatnak vacsoráig egyet-egyet a macskaköveken, öregasszonyok csendje borul ilyenkor a kisvárosi képre, a gyerekek lassan betakarodnak az utcákról, a szerelmeseket szétmarja a fáma, a patio udvarok boltjai mögül kiszivárog az ételszag, terefere. Így ült, egymáshoz húzódva, két öregasszony, az özvegyek utcájában, mint mondják, az Úr végiglátogatta egymás után a portákat, nyugvóba húzódott öreg katonák lassan elbúcsúznak, hol itt, hol ott tűnik fel az Úr teste, amint csengető ministránsok viszik elöl a keresztet, mögötte stólában a lelkész.

Özvegyek utcájában doña Catalina melengeti az ürességet. A család szétesett. A fiú szétfoszlik a legenda körében, arany és ezüst és drágaságok alig enyhítik a negyedszázadot, emléke van csak, kicsit reszkető, tétova emlék, ahogy egy hatvanesztendős öregasszony becézi makacs öntudattal: nem halt meg, van nekem fiam, messze tengeren túlon. Mintha mese lenne, és önmagának kellene elmesélnie, mint kisgyereknek százszor és százszor, hogy betörje melegével a hűvös valóságok kapuját. Így gunnyaszt, mióta eltemették irgalmas testvérek don Martint, társukat borban, zsörtölődésben s hadiemlékezések esti során. Most egyedül ül a látogatók közt, akiknek rítusa tartja, hogy estéről estére özvegyeket látogassanak.

Az udvar felől sok-sok nyíló virág, virágzó fák melege, kis spanyol kert, tyúkólak, a kertész is öreg ember, meghúzódó familiáris a Cortés portán, hogy ne legyen az úrasszony egyedül, két kutya is hallgat az esteledő hűvösségben. Spanyol kisváros, az utaktól kicsit messze eső, időtlen és jelentéktelen.

Ahogy jött, egyenesen La Rabida után, letérve a főútról, lóháton, olyan volt, mint az álom. Lerakta a nagy kíséretet, heroldjait és pompás legényeit, ötödmagával nyeregben hajnal óta, hogy estére Medellinben lehessen. Így jött, út porával belisztezve, hetek óta nem esett eső, haja szürkéje átveszi a színt, a ló elnyúlik a pompás, kemény talajon, kicsit szokatlan neki e zordabb, keményebb klíma, mert már Mexikóban született. Most elnyúltan úsznak, az egyre kékülő estben, rövid ebéd után, a tájékok változnak, nem is ismerné már, ha nem lenne vezető velük, aki itt-ott rámutat egy újabb kastélyra, elüszkösödött rablótanyára, halkan mondja régi vagy új nemzetségek nevét, gazdaggá lett polgárokat, akik nemesi pajzsot vásároltak, elhagyott útszéli házakat, ahol marranosok tanyája volt egykoron, úton-útfélen merednek a spanyol akasztófák, Carlos békéje, most már mehet nagyuram egyedül is errefelé az éjjel, nincsenek útonállók... Minden keményebb, zártabb, mintha idegen fajták sütötték volna rá flamand nyelvüket Hispániára. Ez még a helytartó dolga volt, mondja a vezető, kolostorok végtelenje emelkedik, a jámbor Ximenes műve, aki szőrcsuhában, cilíciummal derekán igazgatta Hispániát... ez még... minden új és minden régi, az utcakeresztezések a kis városokon, ahol valaha végigment... Most senki sem ismeri fel a kis lovas csapatot, senki sem kérdi, kik lehetnek?

Így értek, észrevétlenül, Medellinbe. Mintha minden kisebb és bánatosabb lett volna, mint amire emlékezett. Amire emlékezett éveken keresztül a hondurasi éjszakákban, amikor moszkitók kínozták, álmodta, hogy sebesre vérzi magát a kőfalon, mely mögött várja a szerelmese, és álmodott százszor és százszor furcsa, torz emlékeket, melyeket belekavart a fantázia sok fűszerű levesébe éjszakánként. Most mindez kisebb és halkabb, lépésről lépésre ismerős. Egy ház színe kékről sárgára változott, amott don Barnabo házát lerontották, s erősebb, oszlopos tornácot építettek az íves hajlék felé. Egy új templom és egy új kolostor, melyet a Misericordiánusok jelvénye ékesít, néhány új címer a falakon, hazatérő katonák zsoldja. A Plaza Mayor a maga elnyúlt, szabálytalan fél figurájával, városlakók büszkesége, fodrászboltjaival, kocsmáival és tereferélő padjaival, gyertyák boltja, ahol szentképeket árulnak s mellette a fegyverkovács, ahol új divatú könnyebb kardok, flinták, pistoletek láthatók... Medellin. Egészen lépésben ment tovább, lova fújtatott, a városban felfigyeltek, itt öt lovas is eseményt jelent, tudták, ki lakik az Özvegyek Utcájában. Hernando fiú a világ végén... talán csak nem halála hírét hozzák Catalina asszonynak. Az ájtatosok meghőköltek, utánanéztek az embereknek. Messziről jöttek, mondták, széles a porcsík, s gőzölnek erősen az állatok. Kettő hátul, teherhordónak, hatalmas ládák, iszákok rajta... A férfi elöl most kiegyenesedik. Az útkeresztezésnél, ahol a kis, macskaköves utca behajlik, kereszt áll, előtte Szent György képe, mécses, kisvárosi útválasztó. Leszáll lováról. Mind az öt lovas követi. Az első, fekete, széles szakállal, mintha szomorú lenne, napbarnította és mégis sápadt, mélytüzű szemek, fején könnyű bársonybarét, most látják, valami csillog rajta... egy gyémánt, ekkorát még senki sem látott, ahogy letérdel a porba, szétvillan a köpeny, s alóla nehéz vertaranyláncok csörgése s villanása... Térdel. A kép régi, s a barétját rándító kis legény, provinciális gézengúz, képe most ott szivárog könnyes szeme körül, egy kisvárosi gyerek elindul, és most, élete delén, ahogy mondják, negyvenedik éve után besüpped a térde... Szent György, hányszor látta maga előtt, amikor rohant, előrenyúlt lándzsával, nagy ütközetekben Tabascónál és később... a legszörnyűbb rohamban, Otumba... mindig ez a kép volt előtte, így látta Szent Györgyöt, amint úszik előre, fején glória és kezében aranyos lovaslándzsa... szemben vele a sárkány, ez a kisvárosi kép, amint mellette állt, és üldözte és kergette, előre... előre... ez a szédület volt, különös, véres ihletések perce... Fakó, szegényes kis kép, az utcahajlásnál. A régi.

Valaki kinyújtja kezét, egy öregúr, fehérbe borulva és rámutat: ez Cortés. Megismerem, akkor is így rándította a vállát. Öregasszony néz utána: ilyen volt az apja, amikor a háborúból hazajött... Gyerek bámul a sarkantyújára: hatalmasabb és cifrább... mintha ezüstből lenne... Ahogy felemelkedik, térde hordja a port magán, nem törli le. Emberek, medellini emberek, ti jók voltatok az édesanyámmal, utolsó útjára kísértétek apámat, és nem kértetek tőlük semmit, mint tőlem kérnek, mindenki, minden lépésemért, és ti engem is úgy vesztek anyámért, apámért... Az öregúr odajön hozzá: "Te vagy az, Hernan...?" milyen régen nem mondja senki neki azt, előre, hogy "te". Vajon nem ő lenne-e az a bizonyos királyi jegyző, akinek... hogy is hívták az asszonyt, doña Isabel vagy Maria... vagy... De az öregre emlékezik, amint végigment, íróiszákkal az utcán... "Te vagy az, Hernando...?" kérdik a kövek, és megismerik a fák, zömökebbek, kövérebbek lettek, a nap búcsúzik egészen, a kis utca hajlásában elfogynak a fények, de itt nem lesz olyan hamar este, mint az Újvilágban, egy percről másikra... itt lassan hunyhat csak ki az élet, olyan szelíden és ritmikusan, mint ahogy elcsorog egyszerű, hosszú napjaik rendje... Vajon miért élnek soká a kisvárosban?

Milyen csend van. Egyszerre belekondul a városba a nyolc óra, szembenéz az emberekkel, csatlósa fogja lovát, mindnyájan már gyalogszerrel... Olyan jó mosolyogni. "Bátyám" - mondja, és lehúzza kezéről a mexikói szarvas bőréből cserzett kesztyűt, kiviláglik alóla a hatalmas, rózsaformára csiszolt smaragd. Egy alkalmi ember keresztezi az utcát. Ilyen különös, csendes pillanatok nem történnek soha máshol, mint odahaza, megérkezéskor.

Az anyja kapuban fogadta. Hallotta a zajt, és hallotta az embereket, amint egymás után kirohannak. Baj árnyéka, vajon nem szemfedőt hozó lovaslegények menete áll meg a ház előtt...? Az örök reszkető most kitárja kezét hangtalanul és könnytelenül. Szeme jó, erős nézésű, mély és csodálatos szeme, melyet fia - sugarában - tőle örökölt. Kitárja kezét, de még nem öleli át. Kóstolja. Még barátkozik benne, magában az anyai gondolat a szépítő legenda tüzével... most egyszerre ellebben a mese, szinte fájdalmas is, hogy így, egyszerre vége van az anya várásának, negyedszázad óta minden áldott este ezzel fejezi be az Ave Mariát: Hernando... és olyankor mosolyog, és így mosolyoghatott, amikor ott álltak Tlaxcala falai alatt, és amikor elnyelték a kövek a hordozható hidat... Mindig mosolygott, doña Catalina...? amikor ott állt, egy szál fegyverrel kezében a teocalli lábánál, és már lasszó szaladt a teste köré, s húzták kezek a csónakok felé, amikor Marina testében kis Martin megfogant, azon az éjszakán vajon...?

Most kitárta kezét. Letérdelt anyja elé, és megcsókolta. A többiek levették sisakjaikat, barétjaikat, álltak. A patio ajtaja, a nehéz, kovácsoltvas rács lassan felemelkedett. Bent, a színes kőkockákkal kirakott, félig fedett tér, spanyol házacskák belső, móros kisudvara, néhány pirosló leanderfával, egy-két pálmával, ebédlőasztallal, rajta kancsó bor, fehérben, ünnep vigíliáján... Minden kicsi és csodálatos. Axayacatl palotája, egymásba nőtt, szörnyű termek, ugató istenfejek, Tláloc, amint elnyel egy csecsemőt, s könnyes szeme most esőt potyogtat, véres árnyékok, amint koponyákból emelik a falakat Cholulában, s szemgödrükben villódzik az emlék, hogy mindnyájan istenek lettek... Paloták és falak, amint eltágulnak a végtelenség partja felé, vezéri paloták és alkirályi erődök, minden óriási, hegyi törzsek sziklákba vájt városai, nyolcezer, kilencezer láb magasan, a krétatestbe belekarcolt paloták és városok, ahol ezrek és ezrek éltek és haltak, és senki sem tudja, mikor és meddig... Itt meg néhány száradó oleander vörös bokra, kicsit poros pálma, pislákoló mécses feletti Mária, egyszerű ónkupa, öregasszony magános estebédje, meg egy másik özvegyféle, hátul tenyerestalpas extremadurai szolgáló, amint kivihog a katonák felé, s doña Catalina már űzné is befelé... vacsorát hozz a nemesuraknak... Mindez egy perc, a kicsiség öröme, egyszerű falak öröme, diófabútorok és magasra tornyolt dunyhák, Izabella korának szaga rajtuk, kisnemesek, nem hiányzik a bor és az étel, de számolják, ha több vendég jön, mint kellene... a szolgáló szalad, mert kevés lesz a kenyér, adnak a szomszédok, és Hernando régi szobájában ki kellene cserélni az ágyhuzatot... A kutyák besomfordálnak, morogva és szaglálódzva. Aztán látják, rájuk nincsen is szükség, rendben van minden, félrehúzódnak, s körülszagolják a lovakat. Csend van, a harangszó után minden utánazúg még... Tenochtitlánban nincsenek ilyen régi, kedves harangok, nagy és új és félelmes még egy kicsit minden, mindenki érzi a vérnek leheletét, amellyel építettek és amellyel leromboltak és amellyel ők, ő egyedül, Cortés, újból épített. Itt... Medellinben, talán tíz év is eltelik, míg az Alcalde felköttet egy alkalmi szegénylegényt, akit megfogtak a hermandad tagjai. Itt nem pihen meg az Inquisitio, és a főtéren nem égettek még soha eretneket. Jámborak és szelídek, adnak és vesznek a kufárok az Új Testamentum szerint, mert bizony Medellinben nem volt zsidó. Minden csendes, aki nagyon öreg, ujján számolja, ebben az évben megint kik mentek el és kiknek is született gyereke...

Minden olyan kicsike, és minden olyan csodálatos. Megszegi ő, a férfi a kenyeret avval a késsel, amelyet az apja vásatott el, ahogy érzi a köménymag huszonöt éve nem ízlelt ízét, amellyel megfűszerezi kenyerét Catalina... érzi a birsalmák illatát, mely átvonta és magába olvasztotta a kisebbik szoba levegőjét, látja, hogy vasládákban vannak itt az aranyak, melyeket néha, esztendők óta, haza tudott küldeni egyszer-egyszer. Anyja őrizte: számára. "Ha majd megjössz egyszer, mint ahogy elmentél... ne legyél fillér nélkül..." így gondolhatta anyja, amikor őrizte ezeket a ládákat, s szinte fájdalmas csalódás lehet, hogy most elkanyarítja a lovasköpenyt, s alóla vitézi öltöny villan, bársonyból van szabva, finom, hollandi csipkés inge, mellén gyémántos kereszt és karján is ékszer... Hernando megszegi kenyerét, a szolgáló most hozza a nehéz, fűszeres hallevest, kanállal benne, olyan egyszerű, óvilágbeli fűszerek, nem nehéz vaníliás és mákonyos, mint az a konyha, melyet megszokott már odaát, itt sáfrány és majoranna otthoníze, valami elviselhetetlenül jó és fájdalmas van benne, hogy édesapja helye üresen van, ott egy üres tál, amelyből szokott valaha enni, ezüstkupája, melyet még ő is atyjától kapott. Az áldás, ahogy mondja Hernando s a többiek, az útitársak leszegik fejüket, s ahogy Catalina megáldja őket, és akkor csend van, a kanalak lemerülnek, emberek vagyunk, és hosszú az utazás, a bor, sötétbarna vékonykás malagai bor, mindig ezt itták, mert volt arra egy kis szőlőjük, s ezt küldi a vincellér Teréz-napja körül.

Catalina nézi fiát. Évekkel ezelőtt, hogy kinyomtatták leveleit, forgatta, s segített betűzni a szokatlan, nyomtatott írást a szomszédos egyházból a káplán. Hallotta, milyen világ az, amerre a fia jár. De nem hitte sohasem egészen, nem bízott benne, hogy a valóságnak több köze lenne az egészhez, amit itt igazol a nyomtatott papír, mint azoknak a lovagi históriáknak, amelyeket köszvényes, karszékhez kötött férje morzsolgatott öregkorára. Sápadtan és barázdáltan, sebhelyesen és talán öregen ül itt Hernan, a bal kezéről hiányzik egy ujj, a jobb lábát vonja s bal válla tőből merev. Arcán hatalmas forradás s a homlokán cikcakkban egy régi lándzsa nyoma. Katonafeleség volt, látta ezeket Martinon is. Az arcon sebek és a hiányzó ujj mellett smaragdgyűrű. A bor tompán és olajosan csillog, amint megrázzák az ónkupában. Cortés halkan odaszól Ortegillának:

- Ha kimegyünk megint, magammal viszem az édesanyámat!


A porfelhő növekedett, amint bekanyarodtak az úthajlásba, s Toledo hegyes, völgyes sziluettje, a folyópart, gótikus templomok, a székesegyház hegyes tornya kiemelkedett a láthatárból. Mintha nagy távolon ágyúk vagy közelebbről tűzifegyverek pukkantak volna, egyre sebesedett a zaj, a város ráfeküdt két könyökével a jobb- és balpartra, zsongó, zajos középkori város: a cél. Megálltak. Hányszor rendezett seregeket és hányszor mosdatta az útipor szennyétől szurtos katonákat, hányszor élte végig, megállni Cholula kapujában... menni előre Xolok várától, ahonnan jelezték, hogy közelít felé mindeme országok hatalmas ura, Moctezuma... Mindez emlék, most nincs hadsereg körülötte, csak kíséret, mely beillik kisebbfajta őrseregnek, ötven körül a vitézek száma, a többi udvari seregtöltő, bohóc és bolond, zenész, szakács, étekfogó, jobb-rosszabb ajtónálló, hátul málhás szekerek, melyeket fehér andalúziai ökrök cipelnek, nem indiánok taszítgatják kerekét, körös-körül alabárdos csatlósai, amint vigyázzák a drágaságokat, az urak lóháton, az ifjabb kacikák is, akik megszokták a lovasmesterséget. Hajnalban indultak. Mindenki útra készülődött, az utolsó napra, az indián fejedelmek felöltöttek legdíszesebb köntösüket, minden szikrázott a drágakövektől, kalkiulli-csatok, övek, boglárok fényét verte vissza a nap, s a hatalmas quetzalfarok hömpölygő, rőtes-zöld aranya derekukig csüngött pompázva alá. Cortés fekete vezéri köntösét viselte, melyet szépművű gyémántos kereszt díszített a mellen, köpenyét két smaragd tartotta össze s kardjának gombja aranyba ágyazott rubintkő volt. A többiek, tisztek és katonák, hatalmas, háromfonatos aranyláncokkal hivalkodtak. Mindenike megszabdalt, széltől kiszítt, napégette gyarmati marcona volt, a nők rémíthették velük kispolgári férjeiket, amint áthaladtak a városokon s a kivonult polgárőrségek, a hermandadok tiszteletadóan, leeresztették előttük cifrán kovácsolt nyársaikat. Az indiánok mereven és egyenesen ültek a nyeregben, s nem mutatták, mennyi szédült csoda nyílik meg számúkra minden lépéssel, a lágy, kedves andalúziai táj, kemény zömök őrtornyaival, a városok, ahogy elkövetkeznek, egymás után, mindenütt embertömegek, csupa fehér... ezer és millió fehér ember, akiket mind kiönthetett a tenger, embertajtékok, várak és templomok, az utakon kolostorok, ahová betértek. Urak jönnek ki a várakból, és megszorítják Malinche kezét. Ismeretlen asszonyok közelítenek hozzá, hatalmas lebegő tollú kalapokban, oldalvást ülve nyergükben, kesztyűsen és illatosan és mosolyognak: Hernando... don Hernando... Így mennek a nappalok, egyre türelmetlenebbül, egyre gyérebb pihenőkkel, erőltetetten, mert el kell jutnia a római császárhoz Toledóba, ott van az udvar, üzent lovas hírnökkel végig az úton: Hernando Cortés a király vendége, néki magának s kíséretének udvari tisztelet s szállás adandó. Mindenki földig hajolt, mert könnyen gurult az arany, mindenki leste-remélte, a dámák, a hercegasszonyok olvadó mosolya, nagymesterek üzentek érte, és küldték kincstárnokaikat: mutatóba... uram, csak mutatóba!

A por nőtt, és úgy hullámzott, mintha lovas csapat érkeznék szembe. Megállította a menetet. Késő délidő volt, a nap az őszi tajtékban vérvörös koszorújával akadt fenn az olajfák tetején. A porfelhő kiszakadt, alakok rajza válik láthatóvá a lisztszínű, felhős keret emberek, állatok sok színét veszi fel. Feléje jönnek. Alig lehet nyíllövésnyi távolság, amikor megállnak, szemben is. A por lassan-lassan leereszkedik. Ragyogó, fiatal lovasok, amazonruhájú dámák, hátul apródok, karmazsindíszükben, csatlósok fekete, címeres vértben, elöl három ember kiszakad, három lovag, amint közelebb léptetnek, s ő, Hernando Cortés megindul, egyedül feléjük.

Így érnek egymáshoz. Kérdés kérdésre, mintha villanó pengék játéka lenne, ismeretlenek, vajon mit akartok? Aztán felmosolyog az egyik, ifjabbik... valahonnan, mélyről, a szemek vidáman mutatják az egykori kisfiúarcot, mosolygós gyermeteg és mégis átszellemült... honnan ismeri...? Annyi ember, annyi végtelen sok arc, amennyi mellette volt, elhagyta vagy harcolt körülötte, meghalt és ő zárta le szemét, mennyi ezalatt a nyolc esztendő alatt? Villámsebesen fut az emlékezet, alázuhan a mélybe, mintha tárnákban peregne véle. Salamanca. Egy kisfiú fogja kezét, és mögöttük szikár, csontos klerikus... Gaspare... a kis Olivarez... az irigyelt gróffióka, a kényes úrigyerek... Már kiáltja:

- Gaspare... Gaspare... te vagy az, Olivarez...?

- Hernando Cortés, Isten hozott téged és boldog vagyok, hogy én lehetek az első, aki Toledo kapujában elmondja az istenhozottat.

Kövérebb lett, a régi kisfiú, bizonytalan a hangja, mintha betanult beszédet sejtetne, melyet elvetett utolsó pillanatban, s látja, mint mosolyogják körül az urak...

- Az urakat köszöntened kell, don Hernando... Ők nem lehettek elég szerencsések, hogy ismerjenek téged, mint én, Salamancából... Ők csak tetteidről hallottak. De ismerjed meg bennük jóakaróidat, akiknek köszönetet mondhatsz. Mutatom neked Bejár hercegét és Aguilar grófját, akik vélem együtt eljöttek, hogy üdvözöljenek.

- Don Hernando, kegyelmed hamarább beért bennünket, mintsem vártuk. De érkezhettünk-e hamarabb oda, ahol oly hódító jön meg, aki egész birodalmakat rak a mi urunknak s trónjának lába elé?

Hispánia főméltóságai táncoltatták paripáikat. A pártfogók közrevették, s a kíséret percek alatt egybeolvadt. Cortés rendre nevezte főbb vitézeit, akik végigjárták vele a hódítások iskoláját, mutatta az indián fejedelemfiakat, akik csodálatos díszükben mereven és mozdulatlanul bólintottak, mihelyt Cortés megmondta nevüket. Szétvált a férfi rend, és a hölgyekre került a sor. Vidám, piruló amazonok mosolyogtak feléje, a komor özvegy most újból ragyogó és hódító lehetett, villant szeme, s gyémántos barétja mélyen, karlendítésre hanyatlott.

Bejar hercege az egyik nevető szemű, gesztenyehajú grófkisasszonyt odahívta: ez húgocskám, don Hernando, Juana de Zuñiga a neve, s már régóta ígértem neki, hogy az első lesz az udvar hölgyei közül, akit kegyelmed kitüntet azzal, hogy ismerősének elfogad.

Udvari emberek voltak, akik körülötte lovagoltak, s vitték, mint egzotikus csodalényt, aki megtér a trópusokról, fehér elefánt, ketrecbe zárt furcsaság. Megszállta a keserűség, de aztán hátranézett. Legényei vidáman keveredtek a gróffiakkal, akik mohó szemmel kutatták a végtelen, kiapadhatatlan aranyereket, melyeket megnyitott a híres don Hernando. Bejar hercege beszélt hozzá:

- Mint egészen ifjú ember, én is így lovagoltam e legénykék helyén, amikor az Admirális megjött először, és jelentette, hogy nyugatra hajózva új földeket, Cathay birodalmának csücskét fedezé fel. Így jöttünk eléje... mint kegyelmed elé, s emlékezem, hogy kétoldalt kijött a nép, három-négyszáz szegény, fázós indián jött véle, nem ilyen pompás hercegfiókák, mint kegyelmed kíséretében, didergő, sápadt, hektikások... Azóta sem volt ilyen parádé Hispániában. Azért hoztam magammal e fiatalokat, hogy elmondhassák ők is az én koromban: én még láttam don Hernandót, amint elhozta Carloshoz ama végtelen országokból egyberótt birodalmat, Új Hispániát.

Doña Juana hangját hallotta, amint csilingelt feléje:

- Csak férfiakat hozott kegyelmed, az indiókból? Miért nem hozott kisasszony-lányokat rabszolgának az udvarunkba?

- Doña Juana, velünk indián urak jöttek, akik rangban sok vérünkbeli fejedelmeknél hatalmasabbak. A leányaik pompa között élnek, s ha már érintette keresztvíz a homlokukat, ők is jogszerű vazallusai Castilia koronájának. Nem rabszolgák azok odakint, másfajta emberek, akik talán jobban értenek a fák és erdők nyelvén, mint emberek szavaival... Vajon kitüntetne egyszer és engedné, hogy meséljek minderről kegyelmednek és kisasszonytársainak?

- Don Hernando, ez túl sok megtiszteltetés lenne húgomnak.

- Félek, kegyelmes herceg úr, hogy én csak törten beszélem az itteni urak nyelvét, doña Juana cserében talán megtaníthatna mindarra, ami szokás és illendőség itt, Castiliában.

Cortés odaintette a fiatal Don Diego de Maxixkát, a tlaxcalai princet, aki a mexikói kollégiumból kikerülve, választékosan beszélte már a castiliai idiómát. A lányok körülvették, simogatták quetzaltollait, s emlékként kértek egy-egy szálat belőle. Cortés nézte őket. Hihetetlenül boldog volt egy pillanatra. Keresett valakit, aki megérti ebben a pillanatban. Diazra nézett:

- Bernal, így olvad egybe Anáhuac Castiliával. Egy ország lesz, és termékenyíteni fogja egymást. Krisztus békéje lesz felettük, és nem gyilkolják egymást. E fiú az udvarból visz majd magának feleséget. És kegyelmed...

- Mint nagyuram tudja, már három kis fekete szemű, sima hajú gyermekem rosszalkodik Coyohuacanban. Én már nem szégyenítem meg az anyjukat, hogy elkergessem...

Ritka mosoly villant fel Cortés ajkán. Ilyenkor megnyílt a fekete szakáll alatt a sebhely, s veres, cakkos szegélye kivillant egy pillanatra. Doña Juana hangját hallotta:

- Kegyelmedet sokszor megszabdalhatták a pogányok?

- Idővel beforrnak a sebek, és nem marad mögöttük keserűség. Férfi dolga, hogy kapja őket.

- Don Hernando, kegyelmed most már itt marad Hispániában?

- Még gondolatnak is szörnyű lenne, doña Juana... Nekem ott földjeim, lelkeim vannak, millió és millió lélek, mind jámborak és nyugtalanok egyszerre... akkora föld, vagy nagyobb is, mint Hispánia, tele városokkal, urakkal, várakkal... Miasszonyunk templomai emelkednek a régi pogányság helyén... Nem tudnék én azoktól elszakadni.

- Ahogy kegyelmedet nézem, urait nézem és hallom hangját és értem szavait, engem is elfog egészen a vágy... Milyen csodálatosan szép lenne meglátogatni Új Hispániát.

- Kegyelmed kedvéért kérni fogom a császári felséget, hogy tegye át rezidenciáját az év szebbik felében, amikor itt köd van és zúzmara... tegye át Tenochtitlánba, ahol süt a nap, és virágoznak az agavebokrok...

- Kegyelmed azt gondolja, hogy nekem az udvar a fontos...? Hogy én az udvar nélkül nem is mennék, egyedül?

Cortés hallgatott. Így lovagoltak egymás mellett. Magában számolta. Lehet talán tizennyolc éves. Az első spanyol dáma, akivel összehozta a sorsa. Bal kezére nézett, melyről hiányzott a középső ujj felső íze, de a csonk alatt ott ágaskodott a rózsa formájú smaragd.


Carlos már levetette a gyászt, melyet sógoráért, Mohácsnál elesett Lajosért viselt. Az udvar megint víg volt, csupa készülődés, hatalmas sátortáborok imbolyognak, májusban olyan szép a hadak útja, pár hét még az élet Toledóban, aztán kiszakadnak a tenger mellé, expedíció készül Barbáriába, vagy hír jön, hogy mégsem oly csendes Lombardia, mint azt François megígérte a békekötéskor. Az udvar derűs volt, és Carlos huszonnyolc esztendős férfi.

Már napok óta várta Cortést. Amikor befutott az első hírnök La Rabidából - előtte hevertek az akták, minden sarkában ott gunnyasztott a burgosi püspök kézjegye, mint guggoló chimaera a milánói dóm ereszén. Ott lesett a rontás, fekete sorok, melyek hatalmi mámorról, pártütésről, hatalmaskodásról, ötödelvonásról beszélnek, jegyzőkönyvek, melyeknek tömegét hűtlen familiárisok s csúszómászó számvivők szállították. A papír végtelen türelmes Hispániában, s ez a kígyókkal takarózó Herkules ember nem tud előlük elrejtőzni. Mindig kivillan a csupaszsága, átüt a hangja a leveleken, szupplikációkon át, hallja ügyvédjének vallomásából, ott égett Montejo arcán, amikor, talán tíz esztendeje, először olvasta fel Tordesillasban egy kalandornak császárhoz írt levelét... Azóta hitt Cortésben. E komor, férfias mesemondás, melynek spanyol szavát akkor még csak félig ízlelte, most záporozva, élő erő formájában közelített királyi személyéhez. Hernando Cortés eljön Toledóba, hogy számon adja és számon vegye igazát... A burgosi püspök pergamenkeze ítéletekkel és formulákkal játszik. Egy nap kiteregetett írásokat talál. Újabb protocollum, melyet új világbeli factorok szerkesztettek: "Sacratissima Caesarea Maestas - e felülírt Hernando Cortés újfent Új Hispánia koronájára tör, kinyújtotta utána kezét az Antikrisztus"... Akkor szaladt be porral behavazva a rabidai lovas, s jelentette, hogy a Felség legalázatosabb szolgája, híve és katonája, Új Hispánia vezérkapitánya audienciáért esedezik.

Ismerte embereit. A diplomatákat, akik előhúzták a tékákból a formulákat, az éheseket és szomjasakat, arany, vér és hatalom embereit, vajon jobbak vagytok-e ti e medellini embernél, akinek nincsen más bűne, mint hogy egy birodalmat lábam elé rakott?...

Nem mutathatta a vágyat, hogy szeretné megkurtítani az ájtatosságot, mely kapitányát a kolostorban csuhába köti. Minden lépéséről száz oldalról szaladt a hír. Lám... nem is siet Toledóba annyira, egérutat vett Medellinbe, hogy öregasszonyanyját felkeresse... Bűn ez? Bűn az, hogy megáll Guadelupban, s leborul a Szent Szűz képe előtt? Hogy Leon rendjének nagymesterével e csodatévő helyen barátságot kötött, hogy türkizeket szór el a gyermekek között, hogy ötven emberből áll vitézi kísérete, s úgy utazik végig az utakon, mint jobbfajta herceg a Szent Birodalomban? Naponta tudta, merre van, s naponta hallotta, hogy közeledik. Mosolygott Gaspare de Olivarezen, amikor gráciáért esedezett egykori barátja számára, s kegyes szavakkal oldotta fel Bejar hercegét, amikor kérte: ne írja terhére, ha miben vétett egyszerű ember, kardnak, indián taktikának mestere, nem járatos paloták nyelvén... Carlos este, gyertyavilágnál fellapozta a Második Jelentést, mely szálkás, furcsa betűivel, lila-aranyba csillanó bodzatintával egyedülálló császártalálkozóról beszél. "Jött vélem szemben mindezen országok csodálatos ura, Moctezuma... Én elébe lovagoltam..."

Délelőttre tűzte ki az audienciát, arra az időre, amikor csak nagyurakat, követeket, országos méltóságokat lát magánál. Beidézte magához az udvari kancellária vezetőjét, a heraldikusok főnökét, s hosszan, csendben nézték a pergameneket.

A ceremoniális lovagterembe vezették be őket. Körös-körül vértbe öltözött ajtónállók hordták a császári insigniákat, udvari emberek gyülekeztek könnyű bársonyokban, brabanti csipkékkel nyakuk körül, prémekbe burkolózva. Izabella korának merev, kemény gótikája felolvadt e sokrétű, sok országbeli császár udvari félszázadában. Csak Hernando Cortés volt merev és halálsápadt, egyszerű fekete udvari ruhában, melyet ezúttal semmi ékszer sem ékesített. Mögötte jöttek a kísérő kapitányok, udvari káplánja udvartartásának mestere, aki halk lépésekkel dirigálta befelé a kacikákat. A tompa, fekete selymek, bársonyok fényében e komor spanyol pompában felvillantak az aranyquetzalok, vertaranyból sodort lábbelik, aranyvértek és vezéri pálcák, aranyvégű gerelyek melyek jelezték a hatalmat Tezcoco vagy Tlaxcala felett, így jön be Fekete Virág öccse, az ifjabb tezcocói kacika, aki Böjtölés Urának bő ágyékából eredt. Moctezuma kisebbik fia, Diego de Maxixka, a cempoali kövér kacika fia, az itzai királynak, Kaneknek fia, Tula úrnőjének öccse... Egymás közt egykor ádázul meghasonulva, most a tajtékszínű emberek világának vendégei, egymáshoz zárkózva, merev, áldozatos arccal, vörösbarnába hajoló testükkel, melyet elfedeztek az udvari ruhák. Két kar szorította meg Cortés karját: Montejo, aki az udvarnál képviselte érdekeit, mögötte Puertocarrero finom, kopasz mágnásfeje... Minden a régi, mosolyogtak. "Ismerjük ezt a nagy pillanatot, eccellenza..."

Bejött Károly. Soványnak látszó, izmos ember volt, fekete szakállal, arányos, finom tagokkal, villogó, sötét szemmel, ő is egyszerű feketében volt, mint grandjai általában, ő volt maga a divat, a híd Toledo és Bruges között. Ahogy jött, könnyen és rugalmasan, lovasember ingó ritmusával, kürtök és fanfarok zajában, udvarmesterek koppantó pálcája, előtte heroldok és aranyalmavivők, birodalmi szekretáriusok és mindez a sok, nehéz burgundi örökség, mely ott himbálózott a Gyapjú parányi aranyfiligránjába rejtve a mellén.

Hernando Cortés előrelépett, és letérdelt Carlos trónszéke elé. Napokon át gyakorolta, hogy a merev, sebhelyes láb ne mondja fel utolsó pillanatban szolgálatát, görbüljön, törjön, hajoljon, ne valljon szégyent Carlos előtt. Így térdelt, fájdalmát magába harapva - egy pillanatra. A császár mosolygott. Összeszorította egy keveset szemét, ha messzire nézett, elmosódott, ködfoltos volt a világ, de közelről simán, festményszerűen látta az arcot, e komor spanyol szakállt, mely felett sápadt, különös arc emelkedett ki, napbarnította és mégis aszketikus, nem udvari levegőben elpuhult duzzanatos ábrázat, végigfutnak rajta a tenochtitláni stigmák, tekintete elkapja a csonka ujjat, a merev hajlást s a felhúzódott vállat... aztán találkozik szemük, végigvillan egymáson. A kacikák mereven és mozdulatlanul nézték, mint tekint Malinche egyenesen szemébe minden világok földi urának, aki közelről nem is rettenetes - végignéztek egymáson - és a két komor arc egyszerre, varázsszóra elmosolyodott. Carlos lehajolt Cortéshez, és sajátkezűleg felemelte:

- Don Hernando Cortés, kegyelmedet királya szeretettel köszönti hosszú, viszontagságos útja után, hogy megtért udvarunkba. Első szavunk az üdvözlet szava. Úgy fogadjuk kegyelmedet, mint kedves barátunkat, aki megtért hozzánk. Adjatok a messzi utazónak kényelmes ülőhelyet!

Majdnem csoda, mormogták a grandok, amint két felséges kezével nyomta le a karosszékre Cortést. Megtiszteltetés, melyet csak legeslegritkább esetben engedélyezhet nagy vazallusainak a burgundi etikett.

- Don Hernando, örülnénk, ha úgy érezné, szavunk feloldja a hallgatás udvari illemét, s elmondaná nekünk érzéseit, melyek eltöltik, amikor annyi dicsőséges esztendő után személyében járul személyünk elé.

- Felség, ha nem neveltek volna úgy, hogy a könny szégyen férfiember szemében, akkor most könnyekkel rónám le hálámat felséged páratlan jósága előtt. Kegyelme sejteti vélem, hogy gráciájával élhetek. Felséged szabadjára engedi szavam, s én kérem, legyen irgalmas a durva katonához, aki majdnem két évtizeden át fegyverzörgés közt, katonák közt tölté idejét, száztíz ütközet emlékét viseli teste, és szeme elfakul az őt körülvevő fényességtől. Felséged alázatos bocsánatáért könyörgöm, azért, hogy járatlan vagyok az udvari szokások között, felséged kegyelme engem túl magas polcra helyezett, megszoktam azt, hogy felséged nevével éljek, s ezzel tetézzem hódításaimat. Felséged kegyelme végtelen, de tudom, hogy senki sem mentheti az Úristenen kívül az én emberi gyarlóságaimat. Csak felségednek kell elnéznie őket, mert soha másért, ha nem a hitünk diadaláért s felséged dicsőségének öregbítéséért tettem. Nézze el hát, hogy nem a bűnösök kámzsájában jöttem, abban, amit a ferences atyák hajlékában viseltem. Ott vezekeltem gyarlóságaimért, ahogy eljöttem vezekleni felséged előtt mindazokért a hibákért és mindazokért a bűnökért, melyet elkövet valaki, amíg...

- Amíg egy birodalmat odatesz királyának lába elé?

- Felséges Uram, én bevallom, nagyravágyásomban gyakorta konzultáltam Julius Caesarnak Commentárait. Belőle merítettem nehéz éjszakákon tanácsot, ott, ahol nem segített volna egyszerű, gyakorlatlan elmémnek plánuma. Felséged, aki hatalmas hadseregeket vezetett, nemcsak zsoldosok tízezrei álltak és állnak minden pillanatban szolgálatára - vajon el tudja-e képzelni szolgáját, amint néhány száz éhes és sebesült legényével idegen világban kénytelen szembeszállni tíz- és százezres indián seregekkel?

- Don Hernando, nem kétkedem mindabban, amit leírt és amit most elmesél. De mi tanulatlan, barbár tömegekre gondolunk, melyeknek lélekszámát, értékét talán nem is szabadna a vezéreknek túlbecsülniük?

- Felséged nézze el nekem, ha ellentmondok. Én nem túloztam e tenochtitláni birodalom nagyságát, lakóinak műveltségét, forrásainak kiapadhatatlan mivoltát, institutióinak bölcsességét, hogy ezáltal emeljem magamat magasabbra, hogy ezáltal excelláljon mindazon hadi virtus, mely a diadalig elvitt bennünket. Felséged sokat hallhatott a szigetek népéről, mely olyan maradt, miként az Admirális leírta első útja után. De a szárazföld emberei hatalmas birodalomnak hódoltak, nemesei kevélyebbek voltak minden világunkbeli vazallusoknál... Ha szabad megemlékeznem e szomorú véget ért urakról, akiket csak felségeddel szembeni tiszteletből nem nevezhetek császároknak, holott királyok és hercegek felett álltak, mint felséged a fehér ember világa felett... Moctezuma nagy király volt és felséged hűségére megtért. A Gondviselés nem engedte, hogy személyesen adja át felségednek hódolatát, miként ez akkortájt számvetéseinkben szerepelt.

- És ama király, kit a fáma szerint kegyelmed elemésztett az őserdő közepén?

- Miként feleltem érette lelkiismeretemben s az Úristen előtt, úgy kívánok felelni felségednek. Mi Új Hispániában kevesen vagyunk. A nép még nem feledte el régi szokásait, urai még kormánykodnak felette, s egy szavukra, a régi papok szavára hamarosan megfújják a kürtöket, megverik a dobokat, és mi, szétszóródva, falvakban, haciendákban, a bányavidékeken... tehetetlenek vagyunk. Mexikóban, a városban alig állomásozik több kétszáz-háromszáz katonánál. Guatemozin, mely név az ő nyelvükön Lecsapó Sast jelent: igaz férfi volt, hasonlatos ama Konstantinosz császárhoz, aki védte Bizánc kapuit. De engesztelhetetlen maradt, és én nem tudtam felséged hűségére téríteni sohasem. Szeme szikrázottt a gyűlölettől, elfordult a mi szent szertartásainktól. Én, bevallom vétkem, elfogatása után néhány hóval engedtem embereim akaratának, s tortúrának vetettem alá, hogy mondja meg, merre tette Moctezumának reáhagyott kincseit, azokat is, melyeket mi a tóba vetettünk s ő búváraival újra felszínre hozatott. Felségedet kérem, higgye el, nem akaratomból történt, s tüstént félbeszakíttatám, mihelyt ürügy kínálkozott rá, s magam adtam magaméból, hogy katonáim ne kívánják a vesztét. Féltettem az indián királyt és magam mellett tartottam. Szabadon járt-kelt palotájában, kertjében, mellette volt királyné-asszonya, a nagy Moctezuma leánya, aki igaz hitünkre térvén, felvette a doña Isabel nevet. A Lecsapó Sas nem hagyott fel konspirációival, s nekem sok éjem s napom azzal telt, hogy elhárítsam az indián lázadás terveit. Felségedet kérdezem, hogy szabad lett volna-e őt nekem Mexico városában hagynom, amikor elindultam idegen országok felé, amerre soha hitünkbeli ember nem járt. Ott voltunk, alig háromszázadmagunkkal vagy még kevesebben. Ők meg háromszor is annyian. Mindnyájan tisztelték Guatemozint, mint ahogy én is tiszteltem. Egy szavára meghaltak volna, mert ezeknél a népeknél nem nehéz út a halálba induló útja. Láttam, amint invokálta hazug isteneit, s Tlálochoz fordult, aki törzsének, királyi házának előkirálya lehetett, s hol utálatos teknősbéka arccal mászik a kövek közül elő, hol quetzal-madár, máskor jaguár formájában... Isteneit hívta, és az éjszakában az indián szállásokon gyermekeket áldoztak, és én nem tehettem semmit, mert gyengék voltunk.

- Kik lennének ezek az indiánok, akiket kegyelmed színünk elé hozott?

- Felséged olvasta levelem, melyben a hű Tlaxcaláról írtam. Nélkülük, felségedhez való hűségük nélkül ma már senki sem tudná Anáhuacban...

- Mit ért kegyelmed Anáhuac alatt? Különös szó ez...

- Ők, az indiánok minden ismert világukat, mely ott terül el a két óceán között, ameddig csak ismerik, úgy mondják: Anáhuac, miként mi mondjuk, a rómaiak óta, hogy Afrika...

- Folytassa tovább...

- Én mihelyt kicsiny, esendő seregem bejöve hozzájuk, szerződést kötöttem velük. Tanácsuraik, mind a négy fejedelmük ráhagyta, s királyi jegyző hiteles pecsétje erősítette meg záradékait. Én könyörgök az én uram és császárom előtt: tekintse felséget úgy e tlaxcalai és tezcocói ifjú urakat, mint e tartományok fejedelmeinek igaz hitünkben nevelkedett nemesfiait.

- Rangjukat majd az Indiatanács külön komissziójával egyetemben szabályozni fogja a kancellária. Addig pedig vendégeim, és felszólítom a birodalom nagyjait, hogy úgy fogadják őket, mint napnyugat felé eső birodalmam s országaim hűséges vazallusait. Figyelemmel hallgatjuk, don Hernando...

- Felséges uram, a szó, hogy egy indián mondást fordítsak nyelvünkre, olyan, mint a sűrű rengeteg, nehéz benne utat vágni, s menten eltéved benne a gyakorlatlan járókelő. Én is igénybe veszem felséged idejét, és nem tudom, meddig szabad élnem az engedéllyel, hogy felséged előtt elmeséljem mindez országok csodálatos életét... Mindezen okokból én leírám, mit utolsó esztendőkben végeztem, hozzáfűzém jelenbeli tapasztalataimat, és kérem felségedet, hogy engedje meg ezt - miként az előző leveleket, melyek eljutottak színéhez... Felségednek lába elé tegyem.

- Olvasson belőle, don Hernando... örömmel és figyelemmel várjuk. - Apródja bőrtokot nyújtott át, kivette belőle a fehér disznóbőrbe kötött, vaskos kötetet, melynek közel kétszázötven lapján felváltva körmölt három íródeák.

Cortés hangja megerősödött. Milyen jól ismerte ezt a szöveget, mindazt, ami mögötte volt, mennyi tépelődés, mennyi keserűség, hány áthúzott mondat és átformált szentencia... apró emberek, akik bele akarnak húzódni a halhatatlanságba, s kopogtatnak a deákok szobájának ajtaján: ott voltam én is Hondurasban... Minden szavát ismerte, és most mégis forró pillanat volt, amikor felemelkedett székéről, kicsit hátrábblépett, hogy a festett üvegablakon átszűrődő fény jobban érje a sárgás lapokat, távolabb tartotta magától, mintha valamit már gyöngült volna szeme, s aztán belekezdett azon a hangon, melyet Salamancában olvasás közben megszokott:

"Felségednek most is beszámolót szeretnék tartani útunknak legkiemelkedőbb eseményeiről, de meg kell jegyeznem, hogy oly élményekben volt részünk, melyeknek mindegyike megérdemelne egy-egy külön kötetet... Esőben és viharban indultunk meg, s e szörnyű téli időben lépést sem tudtunk volna tenni, ha nem indián csónakokon haladtunk volna. Utána oly meredekre hágtunk fel, szörnyű szárazság és szomjúság közepette, melyeket nemcsak hogy hadsereg, de még egyes teremtmények sem léphettek eddig büntetlenül át... végül őserdők közé értünk, melyben hetekig nem láttuk az égnek emelkedő fáktól a napsugarakat, s a hang, melyen egymást szólítgattuk, alig jutott el benne egy kődobásnyira... Mindnyájunk ezernyi szenvedése legyen tanúja annak, hogy hűséggel szolgáltuk urunkat. Felséged - biztosan remélem - megméri szolgálataimat. Lelkiismeretem tiszta, és tudom, hogy az egész világ közvéleménye mellettem érez, és tudja, hogy alázatos szolgája voltam és vagyok mindig az én uramnak... És ez az egyetlen örökség, melyet el nem prédálható majorátusként gyermekeimre hagyományozhatok..."

A teremben halálos csend volt. Károly császár körülnézett, ismerős arcot keresett... azokat az arcokat, akik vele voltak, amikor először hangzott fel Montejo és Puertocarrero hangján át Cortés hangja... az első mesék e csodálatos világról, s mögöttük egy magányos férfi arc nélküli, ércbe öntött figurája, aki a tropikus sugarak forróságában mereven és mozdulatlanul lovagol keresztül... És most ott áll mellette, egy karnyújtásnyira, aszketikusan sápadt, és most mégis kipirult, félénk és mégis önérzetes, szegény kisnemes, de mérhetetlen országok ura, aki - ha hihet az elébe került papirosoknak, s most már kell hinnie, mert hisz Cortés maga is ezekről beszélhet - elutasított magától királyi vagy talán császári koronát... nevében kötött békét és indított háborúkat, szerződések nyomán maradt ott a kézírása, mindenütt Carlos nevével, ő volt vérrel és arannyal a sáfár, Ausztriai Károly ura és fructátora. Megint érezte a hőséget homloka körül... e régi-régi mese aranyát, Károly, aki vendégelte a fogoly Ferencet, térdeli térdeplőjén, a paviai győzelem után, hallotta Mohácsnak vesztét s Róma kirablását, szorongatták háromhavi zsoldért a felmorajló martalócok, elébe térdelt Bourbon Károly, felajánlotta néki a kardját... Mindez most átsuhant, ahogy nézett e különös, rangosztályba nem sorolt lovagalakra, aki úgy áll mellette, mint öreg udvaroncok emlékeznek, ahogy állhatott Columbus Kristóf, az ismeretlen óceánok admirálisa s a meghódítandó világok alkirálya nagyanyjának, Izabellának trónszéke előtt... Felemelte kesztyűs ujját, és intett Cortésnek: állj meg!

A kancellária tisztjei előléptek, tisztük fegyvereivel, kalamárissal és lúdtollakkal, hogy teljesítsék a felség parancsait, miként ezt szabályozzák Castilia s Aragon rendjeinek törvényei. Carlos átvette tőlük a tekercset. Olvasta.

"Mi, Károly, Isten kegyelméből a Római Szent Birodalomnak e néven ötödik császára... mi, az Óceánumon túlonfekvő birtokok és birodalmaknak a Szent Szék bullája szerint jogos királya és ura kegyelemben elismerjük mindazokat a szolgálatokat, melyeket te, Hernando Cortés Castilia korona-birtokainak megnövelése, valamint szent katolikus hitünk terjesztése tekintetében cselekedtél. Ismerjük és elismerjük kegyelemben szenvedéseid igazságát, mellyel hatalmas és fáradságos hódító munkádat véghezvitted, hűséges és jó vazallusként, aki híven szolgálta koronánkat... Minthogy pedig a fejedelmeknek Istentől reárótt kötelessége az, hogy megtiszteljék, és megbecsüljék azokat, akik jól és lojálisan szolgálták őket, hogy ezáltal önmaguknak, valamint tetteiknek híre átmehessen az utókorokra, s ragyogó példájával ösztönözze hasonló hőstettekre az elkövetkezendő nemzedéket - mi felemelünk téged, előbb említett Hernando Cortés, általunk Új Hispániának elismert tartományok vezéri főkapitánya -, kinevezvén téged az általad meghódított s koronánk elé tett területeken levő Oaxaka folyó földjén levő birtokaid után... (most felemelkedett a halk, recitáló császári hang és diadalmasan öntötte bele az irigyen várakozó sokaságba az okirat végső formátumát)... Castilia régi nemesi családjaihoz való tartozásotok elismerése mellett Oaxaka Völgye Őrgrófjának, s meghagyjuk néked, hogy élvezd mindazokat a kiváltságokat, melyeket törvényes szokásaink és pátenseink az őrgrófok s grófok rendjére előírnak..."

- Olvasd tovább - a királyi kegy elvillant, a kancellár kezében szétterpeszkedett a pergamenlap. Városok és falvak jöttek, csupa különös spanyollá formált indián név, bicsaklott és tört belé a secretárius nyelve, az álló indián főnökfiak szemhéja itt-ott megrebbent, amint hallották a neveket...

Cortés állt. Merev térde kissé behajlott, és különös gondolatok villantak benne. Anyjára gondolt... Marina jutott eszébe, fia, a kis Martin, a többiek... Tecuichpo... az apja, Ordaz, a fekete ember, aki meglátta először a Mexikói Völgyet...

Károly ajkán halk, ismerős mosolyféle rejtezik. Az okiratolvasó hangja elpergett a semmibe. Csend van. Várják, hogy Caesar megszólaljon. Az udvar hallgat. Aztán lágy, melodikus hang szólal meg, kicsit idegenebbül a szokottnál. Károly verset recitál:

Phönix e különös madárnak neve,
melynél csodálatosabb még sohasem született,
ilyen hű szolgád vagyok én neked,
császárom, kinél nagyobbat a világ még nem uralt...

Mosolygott, és hagyta, hogy a Völgy Márkija lehajoljon kezéhez, és megcsókolja. Az udvarmester háromszor kopogtatott, míg Carlos felemelkedett a székből, mélyen bólintott a sokaság felé, és kicsit rövidlátó emberek óvatos járásával elhagyta a parádés lét császári ajtaját.


Salamancát elborította a hó. A nagy tér felől apró, fehér darát hozott a szél, kásás, foltos szőnyeg feküdt a durva kövek közé, s a hideghez nem szokott városlakók összecsapdosták mellükön kezüket, fújtattak és lihegtek a fagyoskodástól. Vasárnap volt, s a díszbe öltözött hermandadok, városi milícia, az Egyetem darabontjai s a diákság színes barétú, tarka csapata ott hullámzott az oszloprend tradicionális árkádjai alatt. A Merida felé vezető úton kiásott római szarkofágok, melyek kétoldalt keresztezték az országutat, most hószakállas képpel meredtek előre, s úgy üdvözölték a közeledő lovas csapatot.

Másfél napja indultak el Madridból, s most kényelmes útszakaszok után ködös-havas reggeli kép volt, melyben élesen váltak el a tornyok, s a harangok hangját hozta hozzájuk a hótakaró. Cortés lovagolt elsőnek. Lova szügyéről lekapart egy marék zúzmarát, ajkához emelte, kóstolta: hó... Milyen régen nem volt e tiszta, fehér spanyol illat ínyében, és milyen rég, még gyermekkorában szívta be leheletét... Mögötte a szigetbeliek, akik Cubában születtek, és sohasem láttak havas, jeges spanyol vidéket, s a két fiatalabb kacika, amint tengerszéles takaróikba burkolózva bizonytalanul és dideregve nézik a fehér istenek csodatételét, mellyel színük szerint való takaróval borítják be a réteket. Sima, kontyra kötött, fekete hajukon megolvadtak a hópihék, a takaró sarka arcukra hajlott, csak hatalmas, görbe sasorruk, villogó, fekete szemük esett ki a spanyol keretből. Ahogy végigmentek a falvakon, a gyermekek kiszaladtak elébük, vásott kis gúnyákban, talpuk alá kötött ronggyal, de megugorva a havas világban, hólabdával kedveskedve mindenféle járókelőnek... a házakból primitív kályhalyukakon vagy szalmatetőbe vert nyílásokon át szaladt ki a füst, a vendégfogadókban tűzerős, forró, fűszeres bort kínáltak durva, mázos kancsókban, sok helyütt disznókat perzseltek hirtelen tűznél, s öntözgették olajjal a testét, villanjon rajta végig a parázs... Így éltek emberek, e téli világban, felvettek két hóban botorkáló frátert, akik rákapaszkodtak a vendéglovakra, aztán egy városba igyekvő diák kérezkedett a csapat közé... sokasodtak, s a reggeli harangszóra zajtalanul, mint szellemcsapat, beérkeztek az Universitas elé.

A városi heroldok továbbadták a hírt. Az egyetemi templom harangja víg játékba kezdett, mintha Veni Sancte kezdetét jelentené, a Rectura kiskapuja kitárult, elővonult az egyetemi őrség tarkán és szalagosan, csillogó alabárdokkal, a tisztek kivont karddal, békés, parádénak illő provinciális urak díszkísérete. Itt szálltak le, kicsit gémberedetten a lovakról, lerázták magukról a havat, s beértek az előcsarnokba. A nótáriusok, protonótáriusok, kancellisták között megjelent hosszú, hermelines talárjával a Rector Magnificus, hivatalának díszeiben. A fekete köpenyes spanyol urak mélyen bókoltak, fejedelemnek kijáró tisztességgel e borotvált arcú, sápadt színű humanista előtt. Cortés kereste Olivarez grófjának tekintetét... aztán elkapta, mintha mosoly villant volna fel mindkettőjük tekintetében, már mentek is fel a lépcsőn a vendégszobákba, ahol kényelmes mód adódik ruhacserére... mentek fel, Cortés elutasította a kíséretet, hisz ismeri itt a járást, nem változott semmi sem azóta, ugyanolyan rácsosak a folyosóhajlásokba beékelt vasajtók, majdnem erődítmény formájúak, a bolthajtások ölében sorban egy-egy keskeny, lőrésszerű ablak, amint pállott, téli világát behozza az ódon falak közé... minden ismerős, a Madonna-szobor, előtte a gyertya, a szabályos térközökön felállított szentképek, melyeknek egymásutánját számolták maguk közt, éjszaka, álmukban is az adeptusok. E hideg termek, dehogyis fűtöttek bennük, legfeljebb a katedra elé helyeztek forró vizet vagy szénparazsat, felváltva elébe járultak, kezüket melengetni, ha gémberedett, s nem fogta már a tollat...

- Nézd csak... itt új, másféle székek vannak... nem olyan magas keskenyek, ezek kényelmesebbek, alacsonyabbak... s a magisterek padja is másként van állítva...

- Én nevelőimmel itt aludtam az első éjjelen, amíg nem szabadult fel a szobám...

- Én nem voltam sohasem ezen a folyosón... Szegény diák voltam, negyedmagammal aludtam egy szobában, a hátsó fertályon volt a lakásunk, és mi csak idejártunk déli ebédre...

- És este?

- Boldogult apámuramnak nem telt már estebédre... Volt valami hazai, azt ettem...

- Hiába hívtalak, hányszor, tartsál velünk, vacsorára...

- Nem voltam semmilyen nagyúrnak szolgalegénye...

- Te, Hernando, ma is csak olyan vagy... gőgös...

- Nekem nem volt hátam mögött licentiátusom, de én mutattam neked a legszebbik játékot, Gaspare!

- Amikor ástunk, az országút alatt, s halott rómaiak koporsóit kerítettük... Istenem, láthattál te ezeknél sokkal különbeket...

- Amikor mentünk, harmadéve... akkor, ahogy mentünk át, Yukatánban, két portyázó lovasom jött vissza, hogy csoda szagát hozzák, s a velünk levő kutyák szűkölnek a rémülettől... Én mentem, sarkantyúba kapva lovam, mentem velük, és elértem egy patakhoz, alacsony volt, átgázoltam, így értem egy falhoz... hosszú fal volt, ahogy indiánok vetik, régiek, kőből faragják a kockákat, ezeket egymáshoz illesztik, nincs sem habarcs, semmi... egy nagy fal, átugrattuk az omladékát... Egy halott város. Te, Gaspare, el tudod képzelni: halott város, de nem olyan, amilyent mi is láttunk mifajtánkbeli, római... Ott más minden, nyugtalan, minden kő faragott, ijesztő isteneiknek az arca, olyan magas oszlopok, mint hárman belőlünk, mind isten orcájára faragott bálványaikból, mindnek van szava, ha olvasni tudod. Egy halott város. Indiánok voltak körülöttünk, tolmácsok és útvezetők. Kérdeztem: mi ez a város? Kifordították tenyerüket: nem tudják. Kérdezem: mikor hagyták el emberei? nem tudták. Kérdezem: mi a neve a városnak: nem tudták. Kérdeztem, hogy hívják a patakot. Olyanfélét mondtak, hogy Copan. Ez a név rajtamaradt. A sereg ezalatt ment tovább, csak én szaladtam át rajta, láttam elárvult palotáit, templomait, melyekben talán már száz és száz éve nem lakik senki, bejár az eső, és elborítja esztendő alatt minden eresztékét a gaz, s tíz-húsz esztendő, talán már ki sem látszik az őserdőből...

- Mindig ott vagyon gondolatod, Hernando?

- Amikor ott voltam Mexikóban, minden gondolatom itt volt, ezerszer és ezerszer jártam itt, Salamancában, disputáltam a professzorokkal, és mondtam álmomban: nem vagyok naplopó és nem vagyok hitvány, csak szegény vagyok, és néha éhes, és hagyjanak engem is tanulni, ha lassabban megy is, ne űzzenek el... Mindig csak Hispánia, mindig arról álmodtam, elfeledett dolgok jutottak álmomban eszembe. És most, hogy itt vagyok, megfordult elmémmel a világ, s mindig csak odalátok a vérre, emberekre, idegen világokra.

- Vágyol vissza?

- Belehalnék, ha tudnám, hogy sohasem láthatom azon országokat... az én országaimat... az én népeimet, indiánjaimat többé... Isten bocsássa meg a vétkem...

A magister csendesen, mosolyogva hátuk mögé került. Öreg volt és ráncos, s lehetett volna, hogy emlékezik licentiatus korából, amikor ők ketten itt jártak iskolába.

- Gróf uraim, tisztelettel... már beharangozának, s a Rector úr őmagnificentiája fél óra múltán, ha lepereg a por a homokórán... bevonul a tanács élén a díszterembe. Esedeznék, hogy menne átöltözködni... úgy, miként megkívánják az Universitás szabályai.

Inasa és apródja várta már a kicsomagolt talárral. Az egyetem rendje megszabta színét, méretét, prémezetét, bélését és zsinórjait a tógáknak, köntösöknek, barétoknak és köpenyeknek. A jurisprudentia doktorát előírásszerűen keskeny hermelingallér s övjénél háromfejű ezüstcsat illette. Fején egyszerű, fekete bársonybarét. A szobában - ez volt a legszebbik vendégszoba az egyetem falain belül - hatalmas velencei tükör húzódott, a Signoria ajándéka, az Universitás jubileumára. Belenézett. Mióta bírta legénysorát, először volt talán, hogy lovagi köntös nélkül, fegyver nélkül, tudós köpenyben, magisterek és doktorok bölcs, világtól elvonatkoztatott habitusában lép embertársai elé. Kicsit közelebb ment a tükörhöz. Belenézett. Milyen régen nem nézte így önmagát. Negyvenhárom esztendős. Némelyik ember már megrokkan ebben a korban. Néki javaideje ez, most szándékozik csak házasodni... doña Juana de Zuñiga arcát ott rejti magában, mosolya alatt, mely mai nap alig lehet más, mint csendes tudós mosolya...

Mióta megkapta az egyetem tanácsának határozatát, melyben Oaxaka Völgyének Márkiját, Hernando Cortést, az egyetem egykori baccalaureátusát a jogtudományok doktorának kalapjával kívánják ékesíteni, tele lett mosollyal és békével a lelke, mintha szelídebb lett volna az arca, és az udvari levegőben, kisasszonynépek, gróf lányok közt szerelem járószalagjára fogva, mintha kigömbölyödött volna ezerszer megszabdalt, sötét vetületű ábrázatja. Lázasan készült erre a napra. Újra memorizálta az egykori latin auktorokat, hogy könnyedén forogjon nyelve, ha ráveti a Rector szavára a diákos köszöntést, s elmondja doktori dissertatiójának succusát, habár egészét kegyelemben elengedték, betudván a Római Császárhoz írott jelentéseit, melyek napvilágot láttak, szabályos imprimáturral, Sevillában. Csak a succus, miként élnek e túlon lakozó emberek, milyen szokások uralják őket, milyen törvények szerint igazodnak. Ezt választotta, s elébe rakott íródeákja cicerói bevezetést.

Arra gondolt, hogy hányan elmentek mellőle az örök világba. Olmedo atya elment és elment Sandoval. Velazquez elment és a Haragos Úr és a Lecsapó Sas és a Hajladozó Tengeriszár és a többiek annyi százan, akiknek hallotta utolsó leheletét. És most áll, tudósok ornátusában, prémesen és kard helyett derekára csatolt kalamárissal, és várja, hogy jöjjenek őérte a magisterek, és ezekkel a vidám, fiatal fickókkal induljon le a Sala Aureába, hogy az Egyetem tanácsa előtt Salamanca minden magistrátusától megtisztelve átvegye a doktori kalapot. Megindult a lépcsőn, és amerre ment, mindenki meghajolt előtte. Látta magát, szálasan és hajszálnyit bicegve, lovasember módjára kicsit begörbült térdekkel, emelt fejjel, fekete szakállal, melybe jócskán vegyül ezüstszál, ujján a felbecsülhetetlen smaragddal, előtte, apródja, amint viszi a hét elfoglalt indián város címerével kiegészített őr-grófi pajzsot, mint ez Castilia törvényei szerint megilleti... Ő meg kezében összecsavart pergamennel, lassan megindul, lefelé a kőlépcsőn... az egykori szegény, éhes koldusnemes, akit eltanácsoltak az Universitásról... apjára gondolt, aki nem lehet most vele, hogy kezénél vezesse, mint akkor, amikor idehozta, szívdobogva, a tudós nagyprofesszor elé, aki nézte... mintha ma lenne, úgy nézett szemébe, szép fejű, kopasz ember volt, nem hordott arcán semmi szőrt sem... úgy mondta társának, a dominikánusnak... látja, tisztelendő atyám, Aurea Aetas... jönnek a falusi medvék, és hozzák a bocsaikat, neveljük őket Istentől adott jogunknál fogva, saját elménknek akaratja szerint...

Mintha mindez most lenne, ahogy lelép a lépcsőn, s új grófsága előtt lekoppannak az alabárdok... Csak Gaspare, Olivarez grófja tudja, hogy most mire gondol? Megfogja kezét, és kar karban, lépnek lefelé, a hosszú lépcsőn, mely lapos és kitaposott, nem meredek, harcos és kegyetlen, mint az otthoni teocallik lépcsőfokozata... "otthoni?", ez jut eszébe, és meghajtja fejét, mennyi minden rebben szét az elmében, míg egy emeletről lejön az ember... így megy minden, a körök egybefonódnak, az Aranykor kopott cirádás fényét jött Hernando Cortés újraaranyozni... mázsaszám hozta aranyporát, fényes lett tőle az egész királyi udvar, és most cipelt magával az Universitasra is, hogy kegyes fundatiói fenntartsák nemzetségének emlékezetét... de vajon ez lenne az Aurea Aetas, melyet a tudós Lebrija professzor annyiszor emlegetett egykoron...?

Kis bíborpárnán ott feküdt a karmazsinszínű tompból formált kalap, mellyel az új doktort megtisztelik. Mélyen meghajolt az Universitas szuverén tanácsa előtt, s összeszorított ajakkal némán hallgatta, amint a Magnificus megkezdi az ünnepi orációt...

 

Hetedik rész - Évforduló

Ahogy leszállt az öszvérhátról, a nyereg fölött felvillant a bő, sötét fényű selyemszoknya, s a lovaslegény alulról felfogta tenyerével a két könnyű bőrsarut. Az asszony ismeretlen nyelven beszélt, melyet nem értettek meg az idevalók. A sárgazekés indián csatlós ugyanilyen mély torokhangon válaszolt; míg úrnőjével beszélt, lesütötte szemét.

Az asszony tájékozódni próbált. Egy kőhajításnyira lehettek a székesegyháztól, előttük emelkedett ki méltóságos vonalával az alkirály palotája... a bejáró előtt lompos vértesek állnak, most egyszerre megragadják az alabárdot, amint elindul a kis csoport a parádés lépcsőfeljárat elé.

A mai nap más lehet, mint a többi, megszokott csütörtök Új Hispániában. Hetekig nem látnak új embert, legfeljebb valami rokon érkezik a szigetekről, ezüstöt küldenek a bányavidékekről, vagy fogoly fellebbez az alkirályhoz... De a mai napon meglátszik, hogy ünnepnek szánták: tisztek, írnokok, secretáriusok keringenek, nagyobbrészt olyanok, akik már itt születtek, az Újvilágban, vagy nemrég érkeztek meg Castiliából. Ők már hatalmas, eleven várost találtak, kolostorok, templomok adják át egymásnak az áldást, nemesek palotái cifrálkodnak, s csak a pincéikben felfakadó talajvíz emlékeztet még azokra a régi, legendás csatornákra, melyekből még néhányat látni, amerre a város végén a tópart elterül.

Minden ablakban, folyosóhajlásban őgyelgők tűnnek fel, a konyhákban napok óta készülődnek, a völgybeli hidalgók mind hivatalosak arra az ünnepre, melyben az alkirály megtisztelte a múltat, s egy napra felújítja mindazt, amit három hosszú évtized óta szüntelenül csipkéznek a legendák.

Ma délelőtt lesz harminc esztendeje annak, hogy Holguin kapitány kicsiny őrhajója rászaladt a császári csónakokra, s a számszeríjasok Guatemozin mellének szegezték fegyverüket. Három évtizede annak, hogy megülték a város felett a halotti tort, s étel után felkelt don Hernando, hogy behatoljon a dögvészhasogatta Tenochtitlánba, s úgy mondják, hogy ő még hallotta, amikor Axayacatl palotájának romjáról az Esőisten utoljára elsiratta Mexikót.

Körüljártatta tekintetét a nagy téren, olyan ember nézésével, aki régen, nagyon régen nem járt azelőtt ismerős tájékokon. Még mindig egyenes, sudár termetű volt, s javakorbeli asszonynak látszott volna, ha a széles lovaskalap alól előkandikáló ősz haj nem árulja el élemedett korát. Spanyol nagyasszonyok szoknyáját viselte, a derék fekete bársonyból volt, kemény fehér állógallérral. Mellén hatalmas aranykereszt, ujján egyetlen smaragdgyűrű, tőrének markolata széttátott torkú, aranyból kovácsolt krokodilfigura. Hátranézett, vajon a málhás öszvérek követik-e a csatlósokat, akik udvari darabontköntösükben cipelték asszonyuk pajzsát, címerén ott láthattad a cholulai piramist, előtte halavány asszonyalakot, melynek fejét bekeretezi az ötágú korona.

Ellenzőt font kezével szeme elé, úgy nézett szét a téren... Csupa emlék, ahogy kihámozza a házakat, kastélyokat, templomokat új módi, idegen formájukból... Akkor, amikor először érkeztek, reszketve, de zeneszóval: ezen a helyen, ahová most lassan kanyarodnak málhás öszvérei - Moctezumának állt a palotája, már az első délutánon idejöttek (vajon van-e még kő belőle... egy kő, amelyik még látta... ahogy jött, félig eltakart fővel, egyszerű gyapotköntösben, amint megkívánta tőle, indiánlánytól az udvari illem...), erre volt a palota, és amott lehetett a nagy teocalli... mindebből semmi, de semmi sem maradt meg, mindent, egészen eddig a belső övig elnyeltek a kanálisok, elporlasztott a spanyolok csákánya, s a kivillanó fehér töltésút mellett ma ingoványos szakaszok mutatják az elnyelt, csodálatos metropolist... De hová lett a legbensőbb öv, melyet Guatemozin védett, az utolsó óráig, mely elkerülte a lángokat és ágyúgolyókat, a rontást...? Hetek múlva jöttek Cortés építőmesterei, kezükben zsinórral... egyszerű hajóépítő ácsok voltak és hídépítő őrmesterek, megfeszült kezükben a mérőrúd, s mutatták: erre lesz a kormányzói palota, amott az erőd, melynek Cortés adta a Matadero nevet... a székesegyház a teocalli füstös falára támaszkodott baloldalt, s csak másik szárnyában építették fel spanyolmódra faragott, malterezett kövekből... aki megnézi, látja, hogy két különféle anyag csillog a napsütésben... a többit, a házakat, itt, a legbensőbb övben, kisajátították a kapitányok, a papok, udvari népek belső hada elnyelte mindazt a néhány házat, amely az ostrom után megmaradt... Régi Tenochtitlánból nincsen már semmi más, mint az emlék.

Így hágott feljebb, az alkirályi palota hatalmas lépcsőzetén. Alacsony, kényelmes fokok voltak, merev, vaslábú hispániaiaknak szánva, nem indiánoknak, akik felkúsznak a meredek, hüvelyknyi széles templomlépcsők végső fokára is. Minden pompás volt, kényelem és dísz, hatalmas, aranyos kapuk, ősrégi laktanyák, várták, ahol festett bódékban unatkoztak az alabárdosok, külön kifutó a hintók számára, három feljárat, egyike a főrangúaknak, másika a spanyol népnek, hátul, egy oldalsó járás indiánok számára elkerítve, akik itt várakozhatnak dolguk rendjére, ha ügyes-bajos sorsuk őket e magasabb világba veti.

Az alsóbbik kiugrón elébe állt az őrség. Leeresztett lándzsáikkal elzárták a feljáratot. Mi dolga lenne indián nőnek Új Hispánia alkirályánál, mégha spanyol maskarát visel is, s pajzsokat lóbálnak legényei?

Egy percre megálltak. Fentről trombitaszó hallatszott, egy udvari titkár fekete díszruhájában megjelent az erkély mellvédjén, leszólt az őrségnek: fegyverbe, fújják meg a kürtösök a díszjelet. Az Excelencia úgy kívánja...

Így ment fel, kicsit merev térddel, de mosolyogva, bólintott az őrtállók felé.

"Jogommal élek, vitéz uram - mondta kicsit fátyolos spanyollal, mely mégis lágyabb volt, kevésbé gutturális, mint amit ideát beszélnek manapság az indiánok -, jogommal élek, Carlos császár jogával, hogy személyemben fordulhatok egyenesen a felség vagy helytartója elé..."

Már ekkorra mindenki tudta, hogy Marina megérkezett. Az udvari kancelláriában szaladt először szerte a hír, átvették a csatlósok, nyüzsgés és zsibongás támadt, mindenki egyszerre látni akarta Marinát, akiről évtizedes legendák keringtek, a távoli idők különös figurája, Cortés szeretője, indián királyok bizalmasa... Don Martin Cortésnek, a Szent Jago rend commendátorának édesanyja, bizonyos Juan de Xamarillo úrnak, első foglalásbeli vitéznek özvegye.

Marina mosolyogva vonta elő tarsolyából az alkirály díszes hívóüzenetét, melyben ékes, újfajta szavakkal rendeli egybe mindazokat, akik a Gondviselés különös kegyelméből túlélhették Mexikó bevételének három évtizedét.

Ahogy felért a lépcsőn, elborította a meleg, örömmel nyúlt a hideg narancs leve után, melynek gyümölcsét már sok helyen meghonosították az andalúziai telepesek, így ért be az előterembe, melyben sötét tónusú képek mutatták be Carlost, Ferdinándot és Izabellát az ügyes-bajos várakozók előtt. Oldalt kis kápolna nyílt: habfehér selyembe öltöztetett Máriájával, aranyban fürdő mennyezetével, fehérezüst, eksztatikus Jeromos-képével egy folt a barokk-Hispániából, melybe - úgy látszott - nem hatolhatott be az Újvilág, míg fel nem fedezte a látogató az oldaloltárok felett azokat a tollmozaikokat, melyek drágaköves rámákban quetzal-zöldből, paradicsommadár-tarkából, kormoránsötétjéből egybeszőve ábrázolták az indián arcú szenteket.

Marina először a kápolnába tért be. A küszöbön megállt, átvillant benne a gondolat: vajon nem ezen a helyen pereghetett-e le a végzetes párbeszéd Malinche és a Haragos Úr között, nem ezek lehettek-e az ablakmélyedések, melyekben meghúzódva Ordaz és Oli megcsörgette könyörtelen fegyverét?... Talán itt lebbent el az ő szájáról a mondat: kívánj velünk jönni a sápadtarcúak szállására ég és föld csodálatos hatalmú ura!... Mindez a küszöbön, egy pillanatra... úgy borulnak rá az emlékek, mint csipkefátylak... Ahogy odahaza is, a birtokon, Oaxakában, amikor kimegy reggelenként a nagyudvarra, s körülnéz a gazdaságban. Olyankor is úgy érzi, valaki régi árnyékköntösében lépked mellette. De otthon le kell mindezt ráznia magáról, mert jönnek a szomszédos indiánok, nem egy idegen spanyol uraktól menekült az ő portájára, s mutatja hátát, melyen ott van a korbács vagy bélyeg nyoma. Bemegy és levelet diktál ilyenkor a szomszéd birtokosoknak, nemesek szokása szerint "uramnak és Krisztusban testvéremnek" címezi, mellékeli a váltságdíjat, hogy "kegyelmed Juanillo nevezetű indiánja" az ő portáján maradhasson. Mintha valóságos Kancellária lenne, annyit levelez, ír az alkirálynak, akit még sohasem látott, üzenetet küld a távoli öreg jóakarónak, Chiapa szent püspökének, aki idősebb, mint maga az idő és Bartalomé de Las Casas a neve, s még Ferdinánd király erősítette meg népadta címét, hogy ő az indiánok protektora... Hányszor írja ugyanazt, mindig az egyforma mesét... szent atyám, verik a falvak népét, tépázzák asszonyok becsületét, apró nemesúrfiak törnek rá a hajadonokra, akiknek kertjében alig virított még az első piros virág... ír, míg várja a ritka választ, odaveszi magához a szegény, megesett lányokat.

Mióta meghalt férje, Juan de Xamarillo nemesúr, aki joviális, elhízott kegyes ember volt, hamar végzett vele hideglelés és serital, azóta egyre szorosabbra zárkózik fajtájához, amelyből vétetett. Őmaga is elnehezedett, ritkán látogatja a szomszédokat, a spanyol urak sűrűn váltják egymást, a harmadik határban talán már nem is tudják az újonnan ideköltözöttek, hogy a birtokon ama titokzatos doña Marina az úr, akit Carlos császár kegyelmén kívül maga az őrgróf is kitüntetett egykoron... Nem törődik velük, nem törődik az aprónemesekkel, ájtatos lett, öregasszonyos praktikákba merült, könnyelműen bánik a felgyülemlett tallérokkal, ha vita támad törvény és indián között, s valaki azt meri állítani, hogy a törvény spanyol. Hányszor írta levelére a kormányzó, hogy tájékozódik, és majd a kérdéses ügyekben megadja, nemesasszonyom, kegyelmednek a választ. Ilyenkor mutogatja az írástudatlan peonfajtáknak: látjátok, már megjött a levél, lehetsz még türelemmel, asszonyod nem feledkezik meg rólad. Magában mosolyog, míg élek... van mellettük, szegények mellett valaki. Azt hitte, már soha többé nem kerül a világ szeme elé, vidéki módjára összecsapta kezét, ha házaló kereskedők meséltek Mexikó városának új és új csodáiról: már meg sem ismerném, mondta, és ilyenkor kicsit fájdalmas volt minden, könny futotta el szemét, és azokon keresztül mosolygott, nem látom soha többé Mexikót... Így érte Antonio de Mendozának, Tendilla grófjának, Új Hispánia első alkirályának levele, melyben kéri, hogy saját személyében, kíséretével jelenjék meg az ünnepélyeken az alkirály kedvelt vendégeként.

A fehér Mária előtt térdelt, és olyan jólesett megpihenni. Ha úgy számítja az éveket, mint a spanyolok szokták, ötven körül lehet, ma már nagyon kevesen tudnák elszámolni, hogy mennyi telt el a kilenc cső éve óta, amikor Virágos Kapu áldozott törzsi istenének, és mondotta, hogy leánya, Malinalli, megszületett. Amint térdelt, lágy kéz ereszkedett vállára, és maga mellett brokátok suhogását hallotta, valami nagyon-nagyon édes illatot érzett. Az asszonyok padsorában térdepeltek mind a ketten. A másik asszony még mindig szép volt, a ráncok megkímélték, hajába alig kúszott fehér szál, s az udvari köntös páncélja araszra szorította össze derekát. Ahogy egymásra néztek, Marinában felrévedt a régi ösztön, mélyen lehajtotta fejét, s maga elé vonva a fátyolt, mutatta, hogy Isten anyja után úrasszonya előtt is alázkodik.

Ketten felkeltek, és kimentek, vissza a terembe, mely erkélysorával kinyúlt a tér szélvédettebb oldalára, s benyílók, beugrók tarkították hatalmas méreteit. Egyedül voltak, a másik asszony átölelte Marinát, s hangja felcsendült, a régi, udvari mexikói nyelvet beszélte, hódító törzsek tó körüli szavát, melyet átvettek rendre a meghódoló kacikák s a kereskedők szétvittek Anáhuac minden tájékai felé. Marina mosolygott rá: Tecuichpo... még milyen szép vagy... nem látszanak meg rajtad az idők, nem látszik meg rajtad a bánat... látom szemedben gyermekeid örömét és boldogságodat, hogy véreidet biztosan, örömben láthatod...

Úgy címezte, mint úrnőjét, mondva néki régi azték szóval "asszonyom és anyám", és úgy mosolyogtak egymásra, idegen ruhában, idegen névvel, idegen világban, idegen Mária előtt, ahogy halkan suttogták a régi szavakat és a régi címeket, s újra Malinalli lett Juan de Xamarillo özvegye és újra hercegnő és a Lecsapó Sas császári hitvese Don Thoan Cano úr özvegy úrasszonya... Jólesett lehajtani fejét, régi etikettel, amikor nem volt szabad szemébe nézni és érezni, hogy a másik asszony hálás érte, felemeli és kéri: engedjék el egymásnak az illemet...

A kameráriusok kitárták az ajtókat, az udvarmester háromszor koppantott, mert az alkirály a császári felség képét viselte Új Hispániában. Szétnyíltak az ajtók, most ők hajoltak meg, spanyol szokás szerint egy feketébe öltözött, komoly, szálas spanyol úr előtt, aki a Calatrava rend keresztjével mellén képszerűen emelkedett ki az ezüstösre meszelt falak vakító fehérsége előtt. Mendoza széthúzta a függönyt, és bevezette szobájába a két asszonyt, s ott szertartásos módon, nagyúri dámáknak kijáró hódolattal köszöntötte először doña Isabelt s aztán Marinát, kinyitotta az ablakot, a magasból végigmutatott e csodálatos városon, mely a csillanó tótükör zöldjéből meseszerűen emelkedett ki, mint poraiból megújhodott Phönixmadár.

- Kegyelmetek még látták, ismerték a régi Mexikót, melyet nekem nem volt szerencsém fényében, hatalmasságában megpillantani. Ami szerény igyekezetem szerint tellett, spanyol hazánk képére és hasonlatosságára csináltam... nem feledve sohasem azokat a szándékokat, melyeket a Völgy őrgrófja forgatott elméjében...

- Kegyelmességed csodát tett, de talán nem fogja terhemre róni, ha néhány évi távollét után emlékezem a régi városra, Tenochtitlán képe van előttem és atyám, a Haragos Úr, amint itt, talán ebben a szobában... ezen a helyen, megsimogatta egyszer a fejemet, amikor senki sem látta, mert rettenetes úr volt, s asszonyoknak, még saját leánygyermekének sem volt szabad felemelnie szemét...

- Én arra emlékezem, kegyelmességed engedelmével, amikor először végigmentünk... Harminc esztendeje... amikor elöl járt nagy csontos szürke lován az... akinek neve legyen áldott... don Hernando uram, kendővel, ecetes kendővel orra előtt, mert dögvész szabadult el az utcákon, foltos és véres volt köntöse, bizony mi sem ettünk, az utolsó napokon át... véle volt... talán Sandoval úr és Ordaz... velem együtt... Galante... ahogy emlékezem, én voltam megint a tolmács, nekem kellett urammal menni... és mentünk... mindenütt fekete kezek, ahogy belekapartak a kövezet alá, és kitéptek fűszálakat és fogdostak moszatokat, a csatornák alól... Minden fekete rom volt, a kutakba belefolyt a vér, mindenütt hullák... a templomok leomlottak, a házak leomlottak, a csatornákból felszivárgott a dögvész... gyerekek sírtak és asszonyok néztek, mint akiknek őrület zavarta elméjét.

- Az én uram, Guatemozin nevében mentem legelöl, és mondtam nékik: legyen béke...

- Guatemozin elrejtette Moctezuma aranyát. Soha senki sem tudta, merre rejtette. Ő maga nem mondta soha senkinek. Hallott-e, doña Isabel, valaha ezekről az aranyakról?

- Csónakba szálltak előző éjszakán. Véle ment Tlacopán és Tezcoco ura, miként ezt előírták törvényeink, hisz Tláloc nemzetségéből eredt mindhárom, és mindaz, amit bírtunk, a törzs vagyona volt. Ahol legmélyebb a víz, ott elsüllyesztették atyámnak, az ő atyjának s annak atyjának királyi kincsét, így tudom én e régi történetet, kegyelmességednek engedelmével.

- Nem azért vagyunk itt, hogy megbolygassuk a halottak nyugalmát, s megbontsuk az ő békéjüket. A Haragos Úr aranya valahol, mélyen, a tó fenekén pihen. De vajon nincsen-e mindenütt arany, a föld tetején is...? Minden elvetett mag aranyat hoz, ha tudjuk művelni, mondják a régiek, s itt, Új Hispániában beválnak a régi példabeszédek...

- De trágyázzák kegyelmedék bőséggel, fajtánkbelieknek vérével!

- Kemény kegyelmed szava, doña Marina, bántana, ha nem lennék szokva hozzá. Levelei épülésemre szolgálnak, s nem egy visszásságot általa tudott meg kancelláriám. Kegyelmednek el kell ismernie, hogy nem vétettem hitünk ellen, s hogy mióta Carlos nevét képviselem Új Hispániában, javult e derék nép állapotja.

- Kegyelmességed nagy iskolát építtetett Tlatelolco piacán, ahol egykoron állt atyáink főtemploma, s ott minden fajtabéliek együtt hallgatják az igéket, melyeket nem fogad be az én asszonyi elmém. Kegyelmed szóba ereszkedik a környék indián uraival, és ajtaja nyitva van előttük. Kegyelmességed parancsolta, hogy ünnepeltessék meg a vasárnap, s a föld mélyében dolgozó szegények bocsáttassanak el két holdtölte után. De kegyelmességed szava bármily erős; alig hallatszik mélyebbre, mint egykor Huitzilopochtli kürtje a teocalli tetején... A castiliaiak engedelmeskednek a törvénynek, de nem hajtják végre őket...

- Doña Marina, kegyelmed szava veszedelmes volna, ha mindenben igaza lenne. Egy ilyen szóval megölné minden hitemet abban, hogy javítani lehet ezeken a szép országokon.

- Atyáink sohasem tűrték, hogy mi, asszonyok, szóljunk férfiak dolgában. Engem az Úristen kifürkészhetetlen akarata odavetett kegyelmetek közé, és úgy akarta, hogy szolgálhattam uramat, és férfiak dolgába elegyedtem, mert uram ezt nékem így parancsolta. Ezért bocsássa meg nekem, kegyelmed, hogy egyszerű asszonyi elmémmel fürkészni merem szándékait.

- Nekünk anyánk volt Izabella, ő is asszony volt. Az Úristen akarata volt, hogy kegyelmed legyen vezető csillagunk. Én Carlos urunk képében vagyok itt, ő rendelte úgy, hogy doña Marina személyében császári személyéhez fordulhasson. Kegyelmed mindenben jogával él.

- Erre nekünk nem volt szavunk. Atyáink harcoltak és éltek békében, születtek és meghaltak. Nekünk nem voltak hosszú, írott törvényeink. Kövek álltak s rajtuk kifaragva az idő. Kövek voltak, melyeken kifaragtuk isteneinket, akikről ma már tudjuk, hogy hamis istenek, de azért... én nem merném ma sem káromolni őket... Ha építettünk palotát vagy templomot, a kőbe belefaragták, hogy ki volt az, aki építette s mik voltak hőstettei. Lapokra ráfestették az adót és a foglyokat. A harcosok számát jelezték. Minden egyszerűbb volt. Békésebb volt és mi eligazodtunk rajta. Ma hosszú-hosszú hónapokig járnak fiaink az iskolába, aztán újból járnak a tlatelulcói nagy iskolába, melyet kegyelmedék universitasnak neveznek, s új címekkel jönnek ki, mint doktorok és licentiatusok. Míg mi, régen, éltünk, nem tudtuk, hogy minden hatalom az aranyból jön. Köveink voltak s kakaóbabokat gyűjtöttünk érés után, és vettünk szöveteket magunknak. És néha aranyunk is volt. Kegyelmed új pénzt veretett, elsőt, mondják, ez ország aranyából és ezüstjéből, és most ezért adnak mindent, öszvért, lovat, fegyvereket, indiánokat... Mi hártyalapokra festettük azt, ami rendeltetett, hogy megtudja egyik kacika a másiktól és egyik úr a másiktól és egyik szent ember a másiktól. Kegyelmességed műhelyt rendeztetett be, hol bekenik a fából és vasból kifaragott betűket és lenyomják, sokszor és százszor is lenyomják, és összefűzik és úgy mondják: ez könyv. És ilyen könyvre lett lenyomtatva az én uramnak, don Hernandónak minden levele, melyet éjszakánként körmölt, akkor én... én kuporodtam ott meg a küszöbe előtt, és ő csak írt... vagy mondta a licentiatusnak, néha férjemnek is, mert ő írástudó volt: írjál helyettem! Most meg olvasom én is, betűzgetve és egy-két helyütt látom az én nevemet is... Isten bocsássa meg, ha ez vétek.

- Tudja-e, doña Marina, egyenként, hogy kiből mi lett, az első foglalók közül, és hányan jöhetnek össze ez ünnepségre?

- Három esztendeje jött a hír, Hispániából, hogy az őrgróf megtért atyáihoz. Én odahaza voltam, s Martin fiam hozta a hírt, fekete tollal a kalapján, s csak annyit mondott: "meghalt az apám", és lehajtotta a fejét, gyászolt. Majdnem mindnyájának élete veszett az egykoriak közül... Sandoval úr, nagyon régen, amikor először elérte a hazai földet, Alvarado úr lement arra a távoli földre, amit Perunak hívnak, és ott harcolt és ott vérzett Pizarro úrral, akinek nevét elhozta ide, hozzánk a hír s akinek ott életét vették. És Olmedo atyára emlékezem. Mindig jó volt és mindig kegyes volt. Hirtelen döntötte le lábáról a betegség, amikor mi visszajövénk Hondurasból... Olinak nyakát vették, amikor Hondurasba érkeztünk... Ordaz... vajon mi lett Ordazból? Azt hallottam, hogy Hispániában maradt, nem vágyik erre, mifelénk, kincsei vannak és aranya... és címerrajzába a császár belevétetett egy füstölgő hegyet, emlékül, amikor megmászta a Füstölgő Hegyet.

- Emlékezik az indiánokra még?

- A Fekete Virág nagyon öreg, ül a tezcocói palotában. Öreg és kegyetlen, és már nem változik át soha jaguárra, nem lesz belőle sohasem ocelot, mióta megöregedett... nem kell neki a vér. Spanyol neve van, azon hívatja magát és gyermekeit grófúrfiaknak címzik, miként így címzik a tlaxcalai kacikák gyermekeit és a Haragos Úrnak minden ivadékát... Ha mennek egymást látogatni, címeres, pajzsos szolgák szaladnak lovon előttük és néger szolgákat is láttam, akiket aranyukért vásároltak... És vígak a tlaxcalabéliek, mert nem fizetnek adót, így mondják, mert így áll az írásban, amit kötött velük az én Hernando uram.

- Kegyelmed emlékszik erre... a tlaxcalai contractusra?

- ... milyen rongyosak voltak mind... meg éhesek... alig álltunk a lábunkon. Mindegyikünk csupa seb... és éjszaka halottakat olvasztottunk, s zsírjukkal kentük be a sebeket, egész éjjel... És másnap jött a fiatal Xicotencatl, akinek az Úr elvette eszét és ellenségünk lett végső percben és jött és alázkodott... Mi így vonultunk be, a halál tornácáról Tlaxcalába... És jöttek a jegyzők, Godoy úr és olvasott valamit fennhangon, amit alig értettem és nékem kellett mexikói szóval nékik továbbadni, és ők mondták tovább azon a nyelven, melyen mindmáig beszélnek hegyeik között a tlaxcalaiak...

- Duerót ismerte?

- Andrea del Duero... Amikor visszajött, vagy húsz esztendeje ennek, kegyesen maga elé hívatott, és sok mindent mondott, amit Carlos császár szolgaleányának üzent, és ő hozott papirosokat a gyermekünk számára, és ígérte, hogy rendjel fog csillogni rajta, és olyan lészen, mint mindenik gyermeke, akiket még Catalina asszonytól vagy az új gróf asszonytól kapott. Hernando Cortésnak Martin volt első fia. Ezt mondta mindig, és még az ő életében lett az én fiam a Szent Jago rendjének parancsnoka, s neve senki előtt sem ismeretlen, atya után és őmaga után Új Hispániában... Amikor hazajött... milyen egy öregasszony, minden szóból százat szaporít... Dueróról beszéltem. Mondta, valaha barátja volt. Mondta, valaha kéz-kézben voltak és egymásé volt aranyuk. Aztán Duero megridegedett, elfogta a hatalomvágy, előtte ment vissza Hispániába. Ott vala akkor, amikor püspökök és nagyurak előtt kellett uramnak hitet tenni. Ott volt, amikor Ordaz állt őmellette, és szemben véle, a cubai kormányzó nevében Duero uram, az egykori testvér... És Carlos ingatta fejét, így mondta, és mindennap azt mondta, hogy "holnap..."

Magas, őszbe csavarodott ember lépett be a szobába. Szakálla rendezett, őmaga piros arcú, régi művű, azték munkájú aranylánc lóg a nyakáról, idegenül néz körül, mintha szellemeket keresne, Marina felnéz rá, aztán széttárja a karját:

- Don Bernal... Diaz uram... Galante, már nem is tudom, kegyelmedet miként hívjam... Istenem, majdnem huszonöt esztendő, hogy elváltunk Honduras felé...

- Marina... Én ott voltam a hajón, a Capitanán, amikor kegyelmed elárulta tudományát. Én ott voltam, amikor kegyelmedet Hernandóhoz szavaztuk. Mindezeknek okáért talán nem sajnálná, hogy megcsókoljon egy ilyen vén embert?

- Még mindig Galante... kegyelmed, ha kormányzó is Guatemalában... mint mondják, ahogy járja a hír... asszonya, hites asszonya egy sem volt, de gyermekeinek se szeri... se száma...

- Így rám pirít az első pillantásban, s épp a mi alkirályunk őkegyelmessége előtt. Talán várna, míg megint együtt lovagolnánk... ahol használhatja tudományát...

Mendoza szólt közbe:

- Úgy mondják, hogy kegyelmed, don Bernal Diaz del Castillo, nem tölti hiába a vén legények nyarát. Úgy mondják, megirigyelte Gomara páter babérjait, s elszegődött krónikásnak...

- Irigyelni nem irigylem, nagyuram. De letépném fejéről, ha találnám. Mézes szavú udvari ember, a Cortés nemzetség főkáplánja, meg kell, úgy látszik, szolgálni a stólát... Minden szava, amit olvastam, mézes-mázos, újfajta nyelven ír, melyet most szoknak meg az ifjú, kényes urak. Mindent kerekít, mintha ezer esztendeje történnék, s úgy dobálózik a megjelent szentekkel, hogy lám, alig volt csetepaté, amikor Szent György lándzsája nem szúrt át egy-két indiánt... De hát mi még itt vagyunk, egynéhányan...

- Kegyelmed kijavítja, avagy csak glosszálja?

- Én megírom e birodalom elfoglalásának valóságos, nem szépített történetét. Ha időm engedi és elmém bírja, egybegyűjtöm az emlékeket, és nem hagyok ki belőle semmit sem.

- Említ majd minket is, don Bernal?

- Már az első fejezetekben felkerül neve kegyelmednek, doña Marina s azután rendre vesszük... ahogy történtek a dolgok...

- Énrám nem emlékezik már bizonnyal, kegyelmed...

- Doña Isabel, én kegyelmességedet még királynőnek címeztem, és írtam is erről Carlos császárunkhoz a levélben, amit egy este diktált nékem a vezérkapitány. És emlékezem az ő szívének állapotára, amikor az egész táborban...

- Ennyi év után kell ilyesmit elbeszélni...?

- Mi mindannyian tudtuk, belsőbbek... Doña Marina akkor a gyermekkel volt... kegyelmed táncolt véle a palotában, és akkor felgyúlt az arca, pedig egyébként sápadt, halavány volt mindig... És amikor kegyelmességed elébe lépett, a nagy és csodálatos napon... ma harminc éve... Akkor is az vala első szava: hol van a császárnő? mert így titulálta kegyelmedet. Mi, belsőbbek tudtuk, hogy gyehenna tüze égeti Tecuichpo hercegnőért Cortést... Requiescat in pace.

- Ilyesmit csak nem ír meg a krónikában?

- Nem lenne illendő, amikor férfiak dolgát mondom. Azoknak a dolgát, akik itt porladtak el Új Hispániában... senki sem tudja nevüket sem már, amikor ilyen Gomara-féle káplánok csak szerteviszik a maguk választottainak hírét. Don Hernando nagy, csodálatos ember volt. De ember, és nélkülünk, öregek nélkül, veteránok nélkül tapodtat sem ment volna előre. Ez az igazság mindnyájunk előtt, akik itt élünk.

- Miként kegyelmednek üzenem, don Bernal, kérem, hogy a mai estebédet jutalmazza meg oly módon, hogy elolvas nekünk nagy művéből egy caputot. Vajon nem hallhatnánk-e most már, miről fog szólani a krónika?

Bernal Diaz mosolygott.

- Kint van a szolgáló diákom, ő hozza a kéziratot. Én közben még javítgatom véges elmével, de előre... hogy el ne fogyjon bennem a buzgás, előre megírtam a végét. Azt olvasom fel nektek, nemes hölgyek és nemes urak.

Percnyi csend támadt. Mendoza intett a jelenlevőknek. Éltes asszonyok és fiatal grófleányok érkeztek be a terembe, a galériáról halk zeneszó hallatszott, s az étekhordók megkezdték felszolgálni a frissítőket. Néhány fiatal indián nagyúr spanyol öltözékben, de kontyba csavart üstökkel, toledói pengével oldalán, bejött és meghajlott a többiek felé. Ifjú licentiatusok voltak, valamelyik kollégiumból. Egyikük, a legfiatalabb, közelebb merészkedett Diazhoz, és nézte. Az öreg conquistador megsimogatta haját:

- Kinek fia vagy, kisöcsém?

- Atyám a Fekete Virág, az ő atyja a Böjtölés Ura, az ő atyja a Böjtölő Rétifarkas. Engem a szent keresztség után Fernando Alva de Ixtlioxichitlnek neveznek.

- Bátran és félelem nélkül beszélsz. Ismertem atyádat, mint alig idősebbet talán nálad. Talán te is tollforgató vagy, hisz látom, kalamáris csüng le az oldaladról? Vagy még képeket rajzolsz?

- A képek, uram, hallgatnak, már alig van, aki el tudja olvasni őket. Az erdők szomjasak, és átölelik a régi városokat. Az utak elkanyarodnak onnan, ahol atyáink emléke él még. Kegyelmedék a saját dicsőségükkel törődnek. Nekünk kell lépésről lépésre menni, lehajolni a régi kövekért, és leszedni az öregek ajkáról az őseinkről szóló históriákat. Azért jövék ide, és kértem a gráciát az alkirálytól, hogy kegyelmedet meghallgathassam, s okulást vegyen ebből gyenge, tapasztalatlan elmém.

Tecuichpo közelebb ment, és nézte az ismeretlen, távoli unokaöcsöt. Valamit szólt hozzá, törzsüknek, Tláloc törzsének hívó szavával, valami szót, melyet csak a beavatottak, az egy klán tagjai, Moctezuma ősi nemzetsége értett, mely istenek és császárok szava volt, és leste, felfigyel-e rá az ifjú? A fiú meghajtotta fejét, és visszaadta a jelt. Tecuichpo átölelte. Spanyolul beszéltek egymással.

- Hallottál-e te Tula úrnőjéről?

- Béke és szeretet volt Tezcoco és Tenochtitlán királyi házai között.

- Verset forgattam elmémben, és fordítottam spanyol idiómára. Tula úrnője kegyes volt nagyatyámmal, és virágba borította atyám elemésztett fiatal testvérét, akinek nevét nem lehet kimondani: így szól az átok.

Tecuichpo egyre közelebb ment hozzá. Nem voltak többen, csak ő és Marina. A szavuk már megint visszahullott a múltba, élvezték a fiú pompás, archaikus, öregek nyelvéről leesett fordulatait.

- Hallottál-e te egy asszonyról, aki a Böjtölés Urának asszonya volt...?

- A neve így maradt fenn, hogy Smaragdbábu. Álmodtam véle, és álmodok most is, ha elfog a vétek, és meggyötör a bűn. Ilyenkor az atyák elé térdelek, és mondom: az éjszaka kísértett törzsünk lidérce, és kérdik, ki volt ő, és nem merem mondani nevét... hogy Smaragdbábu.

- Atyád tanított-e téged a régi történetekre?

- Atyám bezárkózott árnyékai közé. Azokkal beszél, és hívja őket, mintha élnének. Fennhangon beszél hozzájuk, és vitába száll velük. Udvari emberei úgy mondják, hogy megzavarta a vénség, s gyötrik vétkei, mint szeges cilícium. Én jobban tudom: ilyenkor hívja bátyját, Cacamát, akit elnyelt a csatorna és hívja atyját és anyját, és újra elmondja nékik, hogy miért...

- Miért kellett Fekete Virágnak meghajlani Malinche előtt?

- Asszonyom és anyám, én a szent keresztségben az őrgróf után nyertem a Hernando nevet. Én meghajtom fejem, és elismerem, hogy mindez az Úr akarata volt bűneinkért. Azért az ezer és ezer életért, melyet hamis istenek tiszteletére kioltottak. De mindazt, ami velük történt, nem lehet eltakarni. Fekete Virág meghajolt Malinche előtt, mint te mondod, asszonyom és anyám, és te mondod, akinek ősi nevét, a Malinallit, megörökítették képekben a krónikások... a mi krónikásaink, virágos zsinórral egybefűzött botocskákat rajzolnak, és így hirdetnek téged a régi írások, doña Marina, és atyádat úgy hirdetik, hogy Virágos Kapu, és ez van a rajzban. Atyám meghajolt, de nagyatyám volt a Böjtölés Ura, és nekünk, akik Tezcoco és Tenochtitlán király házának sarjai vagyunk, ezt nem lehet elfeledni.

Tecuichpo elnézett felette. Don Thoan Canónak, az asturiai nemesembernek volt özvegye, s övé volt Cortés akaratából hatalmas uradalmak, a tlacopani jószágok jövedelme, de körös-körül idegenek szavát hozta a szél, gyermekei idegenek voltak: Moctezuma grófjai Caesar akaratából... Ő pedig? Öregasszony, akinek nem ül szeme sarkában még a ránc s a teste talán nem vénül az idővel. Rámosolygott a fiúra, és egyszerre az a baljóslatú, különös este villant fel emlékezetében, a tulai palotában... Ők hárman, Papan és Tula asszonya és ő, a leghatalmasabb, mert a Lecsapó Sasnak hites asszonya volt... amikor mesélt Tula asszonya egy fiúról, akinek a nevét nem lehet kiejteni... Nézte a fiút. Magas, erős homlokú volt, a kollégiumban kifehéredett, bár tisztavérű, fejedelmi sarjadék, mégis más már, új fajták küszöbén, mosolyog az új urak előtt, beszéli nyelvüket, mint ők maguk, már ezer és ezer szál fűzi ez új világhoz. Mendoza maga mellé édesíti s ígéri, a kancelláriába kerül, talán Madridba, az Indiatanácshoz, úr lesz, kap spanyol nemeslány feleséget, vagy belép az új hit szolgái közé... Vér a vérükből, fajtájuk utolsó villanása, ezen az estén még... amikor minden pillanat feléjük sodorja az emlékeket. Ezen az estén még az övé, még hatalmában tarthatja ezt az ismeretlen fiút, mint valaha Tula asszonya, csak szebben és teljesebben, nem a test, inkább a vér és az emlékek jogán.

- Este a vendégem leszel. Én vagyok házunk legidősebb sarja, és én ezt így rendelem.

- Parancsod szerint lesz, asszonyom és anyám.


A franciskánus megdörzsölte csúzos kezét. Hosszú, rőt szakállat viselt, mely benőtte arcát, szeme, két apró, kutató szem mosolyogva tüzelt ki arcából. A csuha kopottas, ezer ráncú lebernyege betakarta csontos, magas alakját, s kirítt a lovagi öltönyök fekete bársonyából.

Mendoza odament hozzá, és térdét hajtva csókolta meg kezét.

- Köszönöm, atyám, hogy eljöttél. Mint mondják, rövid már neked a nappal, s újfajta lámpák fényénél hegyezed újra a lúdtollat, s nem elég egy akónyi tinta... Vajon így lenne?

- Kegyelmességed megszégyenít... Ilyen egyszerű, simplex pátert, aki aligha szokott a nagyvilági sorhoz. Meg aztán... lassan elszokom valójában a castiliai beszédtől. A falvakban, amerre járok, az öregekkel... hónapszámra csak az ő nyelvüket hallom. Csak az öregeket kérdezem, azok még emlékeznek... még nem sodorták el emlékeiket az idők, nem oly bastardok, mint a fiatalabbak, akiknek lelkében még nem oldódott fel Krisztus Urunk tanítása, de már babonának érzik a régi hitet.

- És mifajta plánumok szerint dolgozol, Sahagun atya?

- Amikor átjöttem ide, alig ötödik évben, a hódítás után láttam, hogy itt sok minden ugyan Isten dicsőségére történik, de oktalan elmék úgy hiszik, hogy Istennek tetsző dolgot művelnek, ha emlékét is kitörlik annak, hogy e földön valamikor értelmes, államot formáló népek éltek, akik hittek magasabb dolgokban is, mint bálványaikban, akik ismerték, talán nálunk jobban, a planéták mozgását, kőbe vésték a kalendáriumokat s hamis isteneikhez csudálatosan szép himnuszokat énekeltek... Akik előttem jártak, azt hitték, mindezt jó lenne, üdvös lenne kitörölni. Én, engedelmeddel, meghánytam-vetettem magamban, hogy Istennek nem tetszhet ez a pusztulás. Olyasfajta ez, mint ahogy Mohamed végigtiporta Constantinopolis minden tartományát és Omar kalifa elégetett minden írást... Én úgy hiszem, Istennek tetsző dolgot művelek, ha faluról falura járok, egybegyűjtöm a tudósabb embereket, akik korábban papok voltak, nagyurak és végezték az ő iskoláikat, s kérem, meséljenek a régi időkről.

- Milyen nyelven jegyzed le ezeket?

- Az ő nyelvükön. Néha kérdést intézek hozzájuk. Másnap jönnek ősi írásukkal, ahol kép a betű, s nem mindenike olvassa egyképpen. Én már ismerem e képek szerkezetét, s velük együtt olvasom őket, és én is lejegyzem a magam betűivel papírra s aztán - a lap másik oldalára felrajzolom magamnak a képet. Elmegyek másik írástudóhoz, mutatom néki a képet, s mondom a leírt szöveget, s kérdezem tőle: így van-e hát? Ha ráhagyja, jól van, ha nem - harmadik cenzusnak is alávetem, így készül a könyvem s ha Isten is úgy akarja, megörökítem ez Újvilág minden fellelhető istenes és istentelen szokásait.

- Mit szándékozol véle tenni, Bernardino Sahagun testvér?

- Kegyelmességed tudja, hogy Szent Ferenc rendje örök, az egyesek benne mulandók. Én lerakom a magam hangyatojásait. Az Úr útjait nem ismeri senki, én hogyan ismerném?

- Ha mindez, amit te leírtál, a bennszülöttek indián nyelvén áll, hogyan kívánod, hogy megértse valaki... miközülünk, vagy megértsék a te rendtársaid...?

- Melléírtam mindenütt e szövegek fordítását castiliai nyelven. Aki ért a betűből és spanyol ember - megérti.

- Ha végezel, testvérem, lássad el ajánlással, és engedd meg, hogy illő tisztelettel én küldjem el Hispániába s kérkedhessem vele, hogy barátom volt az, aki egybeszerezte.

- Túl sok ez, amit kegyelmességed az én igénytelen munkámra pazarol. Az ajánlásban nem fog hiányozni kegyelmességednek neve.

- Köszönöm, Bernardino, de én másvalakire gondoltam...

- Las Casas atyára?

- Ő kimenté magát. Öreg és beteg, azt írja, nem akarja otthagyni Chiapát. Nyolcvanegynéhányadik esztendejét tapossa.

- Nem ezért nem jött el... Ő nem akart idejönni... az évfordulóra.

- Tudom, ő bűnnek és véteknek tart és gyehennára valónak Columbus admirálistól kezdve minden conquistádort, bűnös és vérszomjas számára minden spanyol, s a Paradicsomba csak indiánok juthatnak be...

- Kegyelmességed túl keményen ítél... Las Casas egész ember. Kemény és hajlíthatatlan. Szembeszáll a telepesekkel, és éjszakánként, öreg kora ellenére, még bejárja az indián szállásokat. Nélküle nem született volna meg Károly császár dekrétuma és az indiánok árnyékai milliószámra vádolnának körül... mint történt ez a szigeteken...

- Las Casas még a régiek közül való. Mi, fiatalabbak, a századforduló körül születtünk... közelebb a második millenniumhoz, mint atyáink... Mi már úgy kaptuk a világot, hogy két részből áll, újból és régiből és amikor itt napfelkelte van, akkor odahaza lenyugszik a nap... mi már ezt tudjuk. De Las Casas atya mindevvel együtt született. Ő mindenkinek kortársa volt. Ismerte az admirálist, s az őrgróffal - mint mondják - valaha Hispaniolában a kormányzó házában vitába szállt. Ő végigélte, végigszenvedte mindezt. Mintha minden cseppnyi kiontott vér az ő ereiből ömlött volna, minden szörnyűség az ő száján szaladt Carlosig... vagy Ferdinándig, akit fenyegetett, amikor az nyavalyás volt már, és kezdett megtérni övéi közé... rámutatott és mondta: király, vádollak! De mi már mindettől messze vagyunk, Sahagun atya... Mi nem tehetünk okosabbat, mint lerakjuk lehető legbölcsebben az új világnak törvényeit, s igyekszünk, hogy minden úgy menjen, Krisztus akarata szerint, hogy a telepesek földjein ne hiányozzanak a munkás kezek, másrészt meg az indiánok megmaradjanak a Spanyol Korona hű polgárainak...

- Gyámjaik kihúzzák a földet alóluk.

- Én adám közre Carlos rendeletét. Indián nem adhat el spanyolnak földet. Semmi módon, semmilyen címen, s nem hagyhatja alapítványnak, kolostornak sohasem. Miként gyermekre, úgy kell vigyázni rájuk. Istenemre mondom, nem szántanak el több indián földet.

- Kegyelmességed azt hiszi, hogy meg lehet állítani az időket? Ahol ezek nyájban élnek, együtt, ott megkapaszkodnak, oda nem furakodhat be közülünk hódító... de a többi...?

- Yukatanból jöttek híreim. Megint kiverték a spanyolokat, s az Itzák földjén tovább áldozzák Quetzalcoatlnak a szűzleányokat...

- Kegyelmességed... ha elmegy szent helyeikre, és néhány ásó legényt visz magával, láthatja, hogy ma is pogány módra kísérik el, kutyástul, szolgástul, edényestül az elhunytat. Nem lehet egy évről másikra új lelket oltani ebbe az új világba. Kegyelmességed megtesz mindent, atyja ennek a népnek, immár húszegynéhány esztendő óta... Cortés óta az első ember, aki szereti az indiánokat...

- Azt gondolod, Sahagun atya, hogy Cortés szerette az indiánokat... azokat, akiket eltiport? Azokat, akiket letaszított a szolgai sorba?

- Én beszéltem néhányszor az őrgróffal. Miután hosszas castiliai peregrinációi után hazatért Mexikóba. Tűszúrások érték... már Vera Cruztól kezdve... Ezek, az Udiencia emberei, azt hitték, hogy úgy jön... két vállra fektetve, ha visszaengedik az Újvilágba... Jött, diadalmasan, Leon rendjének nagykeresztjével, az első őrgróf Tenochtitlánban... jött és az Udiencia úgy határozott, hogy Cortés csak a kardot tartja markában, csak katonai kormányzó, s a civilügyek nélküle is meglesznek Mexikóban... Nem jöhetett be Tenochtitlánba... megszállt a tezcocói parton... Én ott voltam, és láttam, amint eljött... hogy mint sereglettek köréje a kacikák... ez talán harmincegyben, harminckettőben történt... véle volt felesége, az otthoni grófkisasszony... Ha kegyelmességed látta volna, miként sereglettek hozzá a főnökök, mint ölelték át, mint jöttek az ellenségei is, a régiek... mind... mindenki csak Malinchét akarta látni... Azt hiszem, Cortés szerette az indiánokat. Úgy beszélt velük a maga töredezett, kurta indiánnyelvén, de indiánul... sohasem mulasztott el egy fordulatot sem, mely megadta nekik az úri tisztességet... Ha bejött hozzá egy volt kacika, felállt és meghajtotta magát... néha még indián módra is... tisztelte őket, mosolygott, átölelte őket, s ajándék nélkül nem távozott tőle senki. Én ismertem az arcát. Néha fáradt volt, ilyenkor már átmentek rajta a késői férfikori redők, mogorva volt, fájtak sebei és fájt az a rengeteg tűszúrás, mellyel ezek az apró spanyolok szüntelenül kínozgatták. Ilyenkor, ha jelentettek valakit Tlaxcalából, vagy törzsfőnök jött Cempoal felől vagy valamelyik ismeretlen vidék ura, aki Malinchét kereste, egyszerre megnyúlt a teste, friss lett, beszédes, kóstolta borát s a podagrát lábában menten elfeledte...

- Milyen más az, ahogy te látod, atyám... Embernek. Mi, akik papírból ítélünk és ellenségeink visszaadott szavából, komor és fekete conquistadort láthatunk benne... vagy, ha jobb szívvel mérünk, Szent György kegyeltjét, akit különös rendelés segített át az akadályokon. Lehet, hogy mi nem ismertük Cortést. Számunkra neki nem volt emberarca... olyanforma, mint szobor, mely ott áll a katedrálisok tetején, s emlékezteti szüntelen az embert, hogy minden hiába... Ő van felül...

- Kegyelmességed kiről beszél...? Mintha valaki más... valami szörnyű, guggoló istenfigura rohanta volna meg képzeletét... valaki, aki fent ül a kapuk tetején...

- Te is hiszel a Tláloc-hitűeknek, atyám?

- Így mondják a vének: ma harminc éve Tláloc ült a romba esett teocalli alsó párkányán, esett az eső. Tláloc, így mondják, siratta Mexikót. - Ma harminc éve... mindez valóság volt, még itt vannak egynéhányan, harminc-negyven katona, pár tiszt, a kapitányok közül már csak El Galante, az a szép fehér öregember, itt van még Marina és Thoan Cano asszonya... az egykori császárné... az öregebb kacikák, Ixtlioxichitl nem mozdult ki Tezcocóból, Tlaxcalából is a sokadikak jöttek el... Mint levelekből vevém, történetüket már versekbe szedve játsszák komédiások odahaza, a városok piacán. Délben eldördül a Matadero bástyáiról Cortés rézágyúiból a száz ágyúlövés, hirdetve, hogy ma harminc esztendeje esett el Tenochtitlán, és mi, akik egymás közt vagyunk, bevonulunk a Te Deumra... mindez ma már olyan, mintha száz és száz esztendő feküdnék közöttünk. De ha kimégy, egy órányira Tlatelolcótól, bozótokba érsz, ahol a kopód friss, nyers szagokat szimatol, óra múlva beljebb visz az őserdőbe, s egy tisztás szélén, valami kalendáriumkő vagy bálványarc árnyékában látsz parázson vonagló friss szíveket...

- Mintha lelkek mennének, nagyuram, processzióra. Mi, az Assisi emberei, mi beburkolózunk szőrmecsuhánkba, ma, tegnap, századok múlva... Azt hiszem, hogy minden spanyol közül, aki átkelt az óceánon - csak az a tizenkét ferences értette meg e határtalan országok lelkét, aki mezítláb, gyalogszerrel, botokra támaszkodva indult meg Vera Cruzból. Talán mi értettük meg leghamarabb Mexikót...


Az alkirály nehéz aranyserlegével kezében állt és beszélt. Lovagkeresztje csillogott a fekete bársonyon, sápadt nemes arca beleolvadt a lágyan aranyból ezüstbe csillanó szakállba, hosszú, vékony ujja ideges szépségével ölelte át a cirádák testét, arany körül vonagló habfehér kígyó - olyan volt, mint valami parádés azték ékszer. Az alkirály mondta a lakomán az elhunytak felett az emlékbeszédet.

- "Kegyelmetek mindnyájan tudják, hogy akkor, amikor én fátumról beszélek, akkor Hernando Cortés, Oaxaka Völgye őrgrófjának fátumát idézem mindnyájunk emlékezete előtt. Ti... katonák, akik most megszürkülten, férfikorból lassan kiöregedve, vitézek módjára gondoltok az elmúlt időkre - katonák, mondjátok, gondoltok-e másra, mint azokra a napokra, amikor először felvonta horgonyát a Capitana... az első ütközetekre... arra, amikor Cortés vágtatott végig parányi seregeteknek az élén? Katonák, tudom, szemetek most messze kitágul, és igaz harcosok módjára áldoztok Hernando Cortés úr csodálatos emlékének. Négy esztendeje, hogy eljött hozzánk Hispániából a gyászhír, négy esztendeje, hogy esendő lelkét magához szólította az Örökkévaló, s ő elköszönt, békében mindentől, ami kedves és drága volt a földön, és lezárta pecsétjével hites testamentumát.

Én azt az embert, akit a kacikák és népek Malinchének neveztek, s akinek neve még századokon át ott fog szállni az erdők és hegyek között - én nem ismertem. Akit én láttam, még hatalmának teljében volt, de hatalmában százszor megháborítottan, üldözve irigyektől, királyi vad, ki-kitört az üldözők közül... fenségesen, mint férfi, aki embersorsát vállalja ura és királya előtt. Én sokszor, sokféleképp szembeszálltam vele. Minket, akik a Koronát képviseljük idegen, távoli vizek partján, kötnek az írások, és a toll néha erősebb fegyver, mint a számszeríj, messzibbre visz és biztosabban talál. Mi szemben álltunk egymással néha, és én így ismertem meg Cortést. Hispániában feketére szurkolva, itt ezerszeresen rágalmazva, hazugok közt, akik üldözték s gyűlölettel töltötték meg. Itt áldozhatok-e most, szinte bűnbánásként Hernando Cortés emlékének? Előttetek, akiket vezetett, keresztül a völgyön, keresztül a hegyeken, keresztül Honduras őserdein... kell-e őt előttetek levetkőztetnem s mutatnom: ez volt Cortés... nem a békés, kincseket gyűjtő, nem birtokainak gazdája, aki először hozatott narancsfákat Hispániából, cukornádat a szigetekről, venyigét Portugáliából... először legeltek nyájak Oaxakában az ő birtokán, elsőnek osztott szét juhokat a peonok között, és az ő indiánjai ültek először ló hátára? Ez az ember is Cortés volt, de inkább az őrgróf, aki bölcs és igaz szerző módjára gyűjtögetett, hogy hátrahagyja azoknak, akik ágyékából eredtek... De az igazi Cortést ti ismertétek. Azt az embert, aki éjszaka felkelt, láztól, hidegleléstől reszketve, és végigment az őrtüzek között, feléjenézett a beteg katonáknak, és a Szörnyű Éjszakán a biztos menedékből visszaugratott, hogy néhány legényét kirántsa az áldozatra leső csónakok közül.

Én ezt a Cortést, vitézek, egyszer láttam. Amikor felséges Carlos császár elindult mérhetetlen flottájával, hogy megbüntesse Barbáriának bejeit és szultánjait... Algírba vezette hajóhadát, és igaz, harcos lovag módjára ott volt az egyik hajón a Hispániában éppen jogait vitató őrgróf. A Mindenható kifürkészhetetlen akarata felborzolta a szeleket. A sziklák és zátonyok kiálltak a tengerből, s a megsokasodott hitetlen seregek lesték a partokról a keresztények vesztét. Én láttam akkor Cortést. Már udvari méltóság volt, mellén Leon keresztjével, diadalra öltözködve, jó mélyen ötvenes esztendeiben, szikáran és szürkén. Én láttam, amikor lebocsátották a mentőcsónakokat. A mi hajónk mellette volt, és a miénk nem süllyedt, csak az övéké. Én láttam, amint nyíllövésnyire a parttól, ahol sekélyét mutatott a tengerfenék - kiugrott ő, elsőnek a dereglyéből, biztatva a vélejött, szétszórt legényeket... maga ment elsőnek páncél nélkül, könnyű barétban, combközepéig a vízben, de jobbjában a kardja... Olyan csodálatos és félelmetes vala, hogy mi mind, akik szidtuk s szapultuk, ha hiányoltuk benne a regularitást - egyszerre elhallgattunk... és néztük, mint rohanja meg egy szál karddal a pogányt, mint rohan rá ez az éltes ember, utána a többiek, egyre többen mentek utána a dereglyékből, hallom a hangját... ahogy kiáltotta: San Jago... San Jago... Azok, akik vele voltak: megérezték benne újra a vezért. Én láttam ezt a hajó fedélzetéről, és tudom, hogy Cortésnek köszönhette mindenki aznap este, ha békében a parton kiköthetett. Este volt... a tanácsban virrasztott a Caesarea Maestas, és egymás után jöttek az admirálisok és tábornokok, és mondták: vissza kell mennünk, Felséges Úr, nincsen más választás... Mindegyik ezt mondta, és akkor állt fel Cortés, megint szakadt ruhában, moszatosan a tengeri csatától, de pirosan és jókedvűen, homlokán egy újabb karcolással, felkötött bal karral és mondta: adjon Felséged kétezer vitézt nekem, és Istenemre mondom, élükön leszek, s Istenemre mondom, Algír sem erősebb, mint Tenochtitlán...

A tábornokok hallgattak. Carlos hallgatott. Aztán megölelte Cortést, mert szerette a maga módja szerint. Csendesek voltak és deliberáltak. Másnap felszedte horgonyát a flotta, s elindult újból hazafelé...

Ezt mondom el kegyelmeteknek, hogy lássák, Cortés nem vala olyan vitéz, aki megszerezvén szerencsével a magánakvalót, birtokán kényelmesen elpihen... Kegyelmetek tudják, hogy valahányszor egybegyűlt aranya, felszereltetett hajókat, s elküldte őket a déli vizekre, a Darien szorosától... még mielőtt Pizarro úr Peru sorsát eldönthette... Ő a Dél-tengeren északabbra igyekezett. Hajóit egymás után elnyelte a tenger, áldozatosságában nem ismert határt, unta itt, Mexikóban a semmittevést, mint mondta, szomjas vala arra, hogy új veszélyeket kutasson, felfedezzen új erőket és új birodalmakat. Ezt az embert ismertem, amikor jött és mondta nékem: Alkirály úr, semmi hír. Semmi hír a kiküldött kapitányokról. Keresztény hitem mondja: menj utána... menjél, és keresd meg őket. Kérem kegyelmedet, mondjon rá áment, hogy elhiggye asszonyom is, hogy az »el honor« úgy kívánja, hogy menjek, így indult el, éltesen, és felfelé ment a Mar del Zurban, és bejutott csodálatos vidékre és minden mosolygott körülötte, megint aranyat talált, és megint új nyelvű népek szaladtak a partról elébe, és nem tudta senki, kik ezek a fehér istenek. Ő volt az, aki e partokat tengeröblével együtt elnevezte Californiának, s a mostani telepesek, akikről ritkán és kevésszer jő hír, de akik, mint hallom, gyarapodnak, esténként nyugodtan térhetnek meg, ha Ave Mariát mondanak Hernando Cortés úr lelkeüdvére.

Tisztem és sorsom úgy hozta, hogy e szép Új Hispániában én ápoljam az emlékezést. Amikor odaát, az Óvilágban pogány urak nyelik el Pannóniában a kereszténység keleti bástyáit - mi, spanyolok kitoltuk a nyugati határvonalat messze, át az Óceánumon és igaz hitünk sodrába tereltük a szabadban kószáló, csapongó medrű patakokat. Ezen a bástyán, a Matadero fokán mi, mindannyian, akik itt vagyunk... mind láttuk Cortést. Egyszerű, fekete alakja ma is ott siklik el a száz rézágyú között, melyeket ő öntetett először ebből a fémből, minthogy az óhazából irigyei nem küldtek néki vasat. Most, amikor felemeljük a boroskupákat és bort iszunk, mexikói bort, melynek első venyigéit az ő keze ültette el, akkor úgy kívánom, hogy legyen emléke előtt elfeledve a töméntelen vér, a civódások s testvérgyűlölség, mely marcangolja mindama tartományokat, melyekben megtelepedtek hispán véreink. Gondoljunk arra, hogy Istenének és királyának igaz szolgája volt, s nálánál hívebb szolgát... miként ezt ő maga vésette ezüstágyújának hátára, nem mutathat fel Hispánia..."

Az alkirály megszegte a parádés pulykát, mely gyöngyös fejékével, hatalmas testével, szétálló, kifényezett szárnyaival szétterpeszkedett a spanyol s az indián világ között. A csillogó, fekete mexikói bab, a mézben sütött, édes gombák keverednek a töltelékben, habzó csokoládé s manioka-kenyér, nehezebb fogások után pulque s könnyű, erjesztett pálmaser. Az étel után a szolgák hosszú, faragott pipákat hoztak, az ifjabbaknak összesodort dohányleveleket, megkeverték vanília porával, s hatalmas csíptetőkkel rádobták az illatos parazsat.

Mendoza felemelte csipkés kézelőbe bújtatott jobb kezét:

- Bernal Diaz del Castillo úr, kérjük kegyelmedet, olvasson fel most néhány passzust mindnyájunk okulására készülő krónikájából... tanúi lehessünk, mielőtt elnyeli az Universitas csikorgó sajtójának praktikája, hogy mindenki olvashassa, aki érti a betűvetést.

El Galante felállt, mosolyogva, élvezte a hatást. Szikár, szürke arca megőrizte egykori lányos szépségének nyomait. Rendezte a lapokat, melyeket íródeákja adogatott a guatemalai kormányzó elé. Halkan kérdezte: olvassam-e hát az epilógust, melyet krónikám végére szerzettem, s a vezérkapitánynak régi bajtárstól eredő, egyszerű méltatása?

- Szebben nem zárhatjuk le a mai ünnepet, minthogy reágondolunk, Diaz bátyám!

Arranéztek. A Szent Jágó rend ifjú commendatora hajtotta meg különös szépségű fejét. Don Martin Cortés, Marina fia. Az arca kicsit zöldes fényben csillogott, hatalmas, dióbarna szeme egészen anyjára ütött, haja valamennyivel merevebb, mint a spanyol haj, arccsontja kicsit szétugró, s orra Cortés hosszú, egyenes vonala helyett kampósabb, horgasabb formát mutatott. Magas, vékony ember volt, alakjában inkább indián, tartásában egészen spanyol lovag. Az első bastard a mexikói földön. Halk, szomorú ember, aki kastélyok és kolostorok árnyékából látogatott el a régi bozótokba, s csengő, ápolt hangján egyformán énekelte az indián és spanyol dalokat.

- Halljuk Cortés dicséretét, nagyuram... - mondták egyre többen. Diaz állt kezében a kézirattal, még kérette magát, s aztán kicsit éneklő, iskolás hangon, recitáló katonaember módjára megkezdte krónikájának utolsó caputját.

"... E csodálatos embernek - mármint én Cortésről beszélek - külseje is kellemetes vala. Erős kötésű testéhez szép, ovális formájú ábrázatja járult. Bizony utoljára már szürkésbe árnyalt a bőre, s arcán nem látott senki vidámságot. Tekintete komoly volt, de ha közelállóra nézett, vidám lett és derűs. Vékony szálú, fekete haj és szakálla körítette, széles váll, hatalmas mellkas, vékony, karcsú alak. Pompás lovas volt, oly járatos gyalogos s lóhátról való viadalban, hogy semmiféle harctól vissza nem rettent. Fiatalkorában bizony Hispaniolában szerelmi históriák miatt nem egy párviadalt állt ki. Egyik ilyenben egy kardcsapás végigmetszette ajkát, amit később elfedett a szakáll. Járása, tartása, külseje messziről elárulta a benne lakozó nagyurat. Illendőséggel öltözött, tisztán és egyszerűen, kerülte a selymet s a nagyon drága szöveteket, sohasem aggatta tele magát ékszerekkel, mindig ugyanazt a finom művű aranyláncot viselte, melynek függőjén - egyik oldalon a Madonna volt gyermekével, másik oldalon Keresztelő Szent János. Ujján egyetlen hatalmas gyémántot ölelő gyűrű volt, barétján medaillon... Úgy élt, mint hatalmas tartomány ura, udvarmestere volt, marsalljai, számtalan kis apródja, étkezőkészlete aranyból és ezüstből állt... Tisztjeihez és katonáihoz - különösen azokhoz, akik még Cubából jövének véle - mindenkor nagyon barátságos és közvetlen vala. Nagyon jól értett latinul s szívesen beszélt tudós emberekkel ezen a deák nyelven, s úgy hallottam, már ifjú korában a jogtudományok baccalaureátusa lett.

Az Úristen költői képességgel áldotta meg, könnyen és szívesen írt versben és prózában egyaránt. Beszéd közben művészi fordulatokkal élt és rendelkezett a rábeszélésnek minden lehető eszközével. Korán szeretett kelni és ilyenkor meghallgatta a szentmisét. Legfőképp Isten Anyját tisztelte, de sohasem mulasztotta el Szent Péter, Szent Jakab és Szent János nevét. Ha fogadalmat tett: lelkiismeretére kötötte, ha valamelyikünk miatt elöntötte a méreg, úgy kiáltott: a pestis jöjjön le rátok! Ha indulatba jött, egy ér kidagadt homlokán és nyakán, és dühösen elvetette köpenyét. De káromkodni senki sem hallotta, szavait mindenkor illendőképpen öltöztette. Ha valaki közülünk illetlenül beszélt, halkan szólt: hallgass... menj innen békével, nehogy szavaid bajba rántsanak és én is büntetni legyek kénytelen! Akarata, különösen hadidolgokban, nem volt megmásítható. Amit határozott: úgy kellett annak lenni, bármily nehezére esett ez katonáknak és tiszteknek. De becsületére legyen mondva - a nehéz munkákban ő járt mindig kézre, s az ütközetben mindig ő rohant legelöl, miként azt hosszú krónikámban sohasem feledém el megemlíteni. Bajtársai sohasem maradtak sokkal el mögötte, de mégis ő volt, aki bátorságban példát mutatott, s nehéz sorunkban bennünket vezetett és összetartott...

Ha végigtekintjük, amit Cortés tetteiről megírtam, szomorúan látjuk, hogy bizony Mexikó bevétele után csak akadályokkal s gondokkal küszködött... mintha elhagyta volna vállalkozásaiban híres szerencsecsillaga. Az Úr adjon neki a túlvilágon ezért vigaszt, melyet e kiváló férfi bizonnyal megérdemel, hiszen mindig tisztelője volt Szűz Máriának és az ő egyszülött fiának. Az Úr bocsássa meg neki az ő bűneit és nekem a magaméit, s engedje meg nekem, hogy én is békén hagyhassam itt az árnyékvilágot... ami bizony többet ér mindannyiunknak, mint mindennemű győzelmünk a népek felett itt, Nyugat-Indiában...

De mégis kérdeznünk kellene, vajon mi haszna volt hát mindennek, mit értünk mi el ezekkel a foglalásokkal és győzelmekkel? Én legfőbb eredménynek tartom, hogy szétterjesztettük az igaz hit magvait, s megszabadítottuk e népeket az emberáldozatok szörnyű rítusától, melyek felől ferencrendi szerzeteseink úgy mondják, hogy csak Mexico városában évente harmadfélezer ember esett áldozatul, bálványozásaiktól és egyéb szörnyű bűneiktől. Mi igyekeztünk felemelni a bűnben fetrengőket, tanítván őket igaz hitünkre, oly igazán, hogy előkészítettük két év alatt a talajt a hozzánk jövő atyáknak, akik megérlelték az elvetett magot. Ma már mindenütt székesegyházak tornyai emelkednek Új Hispániában, templomok és kolostorok, tíz püspöki székhely lett Anáhuacból. Hatalmas városok, falvak és telepek épültek, marhát látunk legelni és ízlelhetjük az ottani gyümölcsöket. Az indiánok megtanulták a mi mesterségeinket, és a magukéval együtt folytatják műhelyeikben. Csodálatosan művészi alkotásokat teremtenek, a gyermekek nemcsak keresztvizet nyernek, nemcsak harangzúgás fogad már majdnem minden helységben, hanem mindenütt iskolák kezdenek épülni, és Mexikó városában van az Universitas, melyben hely jut a művészeteknek és tudományoknak, spanyol és latin nyelven könyveket nyomatnak, s ifjú licentiatusok és doktorok hagyják el kapuit. Jó rendbiztonság és a bíróságok hatalma őrködik az indiánok felett. Mindenütt községházak emelkednek, a falvakban ők maguk választják bíráikat és tisztjeiket, s ezek bizony éppoly ünnepélyességgel, tudással és komolysággal mondják ki határozataikat, mint minálunk, Hispániában. Csak főben járó esetekben ítél felettük az alkirály. A kacikák megőrizték szörnyű gazdagságukat, szolgáik és apródjaik kísérik őket, drágaköves szerszámú lovakon vágtatnak már egymást meglátogatni. A legtöbbje saját istállót tart, lovakkal és öszvérekkel, s ezekkel bonyolítják le birodalomszerte a kereskedelmet. Számos indián mestere már a lovaglásnak, s minthogy minden ügyességükben kiválóak, hamarosan előrehaladnak kultúránkban.

Bizony, ilyen csodálatos és emberfelettinek látszó eredményeknek alapkövét mi raktuk le ezekben az országokban - de mit is értünk el mi, akik ezt végigcsináltuk? Vajon hol emelkednek síremlékei a hősöknek, akik elestek a conquistadorok közül? Hol látjuk címerüket, hol díszlenek kastélyaik azoknak, akik elmenekülhettek ezer halálnak torkából? Bizony... ezeket hiába keressük. Azok, akiket elfogtak, nem kerülhették el az indiánok lakomáit, a többiek pedig alig arattak maguknak földi dicsőséget... Azok közül, akik még élnek, talán én vagyok egyik legidősebb, nem voltam a legrosszabb bajtársaim között, s összeszámolván száztizenkilenc ütközetre emlékszem. Mi bizony vérünknek hullásával foglaltuk el ezt a földet, amely a császárnak nem került egy fityingjébe sem. Irtózatos értékek vándoroltak kincstárába, s nem volt egy sem közülünk, aki neki megtagadta a kijáró hódolatot. Mindezek ellenére, ha minket, akik még élünk... gyermekeink és unokáink aranyunk és kincsünk után kérdeznek... bizony nem tudjuk, mit mondjunk nekik. Azt mondhatom, nyíltan, hogy alig maradt többünk, mint tetteink bizonysága, s ezért kérek társaim nevében is engedelmet, ha talán e műben túl sokszor említettem volna meg vérünk hullását és küzdelmeinket. A madarak és felhők, melyek nehéz óráinkban elszálltak vérző fejünk felett - már nem tudnak erről mesélni -, így nekünk legyen szabad erre még emlékeznünk, akik mindezen tetteket véghezvittük... Rokonaimnak és véreimnek aranyat és kincset nem tudok testálni - így kérem őket ezért, alázatos szívvel, ne ítéljék meg a szegény Bernal Diaz del Castillót, aki nem tudott e szép birodalmakból magának más földi értéket kihasítani, mint mocsoktalan, tiszta nevét..."

Az öregek, katonák és alantasabb tisztek kendőkkel törölgették szemüket. Az öreg hang végigvibrált a termen, szétütötte az árkádokat s a sima, egyenes falaknak vonalát, végigszaladt a Völgyön, látta az őserdőket, hallotta a kagylókürtöket, amint elbődülnek, s a teocalli tetején megszólal Huitzilopochtli lábánál a dob. El Galante állt, mint fehéredő nyárfa... a rend felborult, mindnyájan csoportokba szóródtak, az este leesett, és amint hirtelen betört tropikus feketéje, az apródok újfajta, ernyős olajlámpákat hoztak be a terembe. Tecuichpo felkelt, és megsimogatta Marina vállát, s aztán szemével megkereste Marina és a Fekete Virág fiát. Csendesen megindult egy oldalkijáraton, mely még valamikor a régi palota oldalából nyílt, levezetett a kertekhez, s belenyúlt a védett, csendes öbölbe. Marina követte, a legényke és a férfi. A vértesek elszunnyadtak az előcsarnokokban, mindenki konyhaörömére lesett, e nagy némaságban teremtett lélek sem vigyázott az alkirályi rezidencia hátsó frontjára, kertészek és rabok sem hordták ma este a kanna vizeket. Észrevétlenül értek el a kanyargó ösvényeken a tó partjához. Az egykori Tecuichpo mély, szonorus torokhangon valamit kiáltott az éjszakába, s most egyszerre cseppnyi világosság mécsfénye villant fel, egy indián bárka, hatalmas kivájt fatörzse kibélelve fehér, hímzett gyapottakarókkal. Két indián szolga vezette őket a csónakhoz, s az úrnő mondta nekik, hogy itt maradnak. "A férfiak evezzenek - én majd kormányozni fogok, én ismerem a járást." A fiú felhajtotta iskolás tógáját, s don Martin lecsatolta fekete bársonyköpenyét. Nézték egymást. Az evezés mesterségét, ifjúurak gyermekkorukban tanulják, most jó keményre kell fogni az evezőket, a két szolga ellöki a partról, siklanak bele a lágy, hullámtalan, olajos vízbe, melyen egészen egyedül vannak, senki sem zavarja a víztükör felől, hallgatnak a sziluettek, s ahol elkanyarodnak, látják, mint gyullad ki ezer gyertyafényével az alkirályi palotának csillogó üvegű ablaksora. Kanyarogni kellett a zsombékosban, hínár fogta át az evezőket, moszatot kapartak a lapátok, ilyenkor mélyebben, egyre mélyebben kerültek, a fekete tónus ráereszkedett a partok vonalára, nagyon távolon villantak a fények, s aztán lassan magukban maradtak, kis himbáló, libbenő pont a mexikói nagy tavon.

Ösztönével tájékozódott. Évek és évek teltek el, hogy nem járt erre, e hínáros, eliszaposodott holtágacskában, melyet magasan vert fel a nád s az ezer színű mérges, bütykös vízinövények - emberfia nem járt erre, csak költő lápi madár. Ösztöne vezette, e biztos, megmagyarázhatatlan indián ösztön, mely évezredes vándorlások közt nemesedett, s az apró, növő jelek rengetegében álomban is kiismerte magát.

Bekanyarodtak egy kiugró mögé. Már fáklya fénye villant kezében, előrevetette világát, kis öbölféle volt, ahová be lehetett taszítani a ladikot. A két férfi ment előre, kisegítették az asszonyokat. Mindannyian tudták, hogy biztos útra mentek Tecuichpóval. A fény szétszaladt a part vonalán, s ráborult egy gyalogcsapásra. Libasorban léptek, egymás mögött a zsombékosba vágott ösvényen át. Embermagasságon jóval túlnőtt bürkök és sásak nyelték el zajukat, tőzegbe mélyedt a spanyol saru, s vigyázva mentek egymás lábnyomába, meg ne csússzanak a sikamlós lápvilágban.

Az alacsony épületet egészen körülnőtte a bozót. Látszott, esztendőre már csonkagúla-teteje nem is fog kilátszani a mindent benövő indák közül, a liánok áthatolhatatlan falat vonnak köréje, s a kő éles, tarka színét istenfrízeivel együtt elnyeli a tropikusan bontó és romboló vegetáció. Tecuichpo rávetette a fényt: az ösvényféle elkeskenyedett, most már megzizzent a gallyvágókés, a machete, e széles kasza alakú bokorgyérítő szerszám, az indák szétmetszett inai húsosan és fájdalmasan himbálóztak. Tecuichpo megállt a bejárat előtt. Széles, alacsony nyílás volt, két hatalmas, ocelotfejű kőisten tartotta a keresztpárkányt, melynek frízén írásjelek szövevénye királyok emlékéről beszélt. A fiatal studiózus olvasta a fáklya fényénél e jeleket és mondta:

"Molch király szólott azoknak, akik utána mentek: e helyen hallgasson el minden más szó, mely azoknak szava, akik földet és eget teremtettek, és parancsolnak a vérnek, és örvendenek, ha megdobban az élő smaragd. E kapun belül más arca van az örömnek és a fájdalomnak..." Ennyit tudok olvasni, mondta. Tecuichpo bólintott:

- Jól olvastad. Nekem már gyenge a szemem, és nem oldom meg biztosan a jeleket. De Molch király szavára emlékezem, mi - én és atyám az ő véréből eredtünk, és a te ereidben is Molch vére van.

A kapuboltozat reves fából ácsolt ajtaját csak egyszerűen be kellett tolni. Innen jobbra és balra vezetett egy-egy folyosó. Tecuichpo ment elöl és a többiek utána, don Martin a legutolsó, égő fáklya az ő kezében is, mely megperzselte sápadt, fekete ruhás figuráját, s a kis gyér, fekete szakáll foltja visszatükröződött az olajzöld, különös arcon. Kanyarogtak. A járat most a föld alatt vezetett, mintha sírkamrákban tekerőzött volna minden, az ifjú Hernando keresztet vetett, s don Martin megfogta a mellén csüngő Szent György medáliát, melyet még atyja viselt az otumbai ütközetben. Marina ment, kicsit elnehezedett testtel, de fellobbanva a régi kalandsóvárgásban, e bizonytalan úton, csak a lépések halk percegése mutatta e száraz, porondos ösvényen az utat. Teljes sötétség volt, amerre leesett a fáklya függönye, s nem világított meg semmi más fényforrás.

Lehajoltak s megint felegyenesedtek. Tecuichpo halk szóval mondta: "itt vagyunk", és bevilágított a sírkamrákba a fáklya. A fiatalok, akik sohasem láttak azték királyi temetkezőhelyet, csodarévedezőn tekintettek körül a régi istenek lakóhelyén. A fal mentén, kinyúló kőpárkányon szélesen elterpeszkedő, tollkoszorús, hasas kőfigurák, démonok füstölőedénye, melyben megvillant a parázs, s percek múltán meleg illatos gőz szállt felfelé. A földön, kivájt onyxlapon csontvázak feküdtek. A koponya türkiz-szemeket hordott, és aranylapocska szorította össze a rég meglazult állkapcsokat. Egy achátkövön aranymaszk feküdt, kisebb, asszonyosabb, előtte kösöntyűk, gyűrűk és karikák, apró jadefigurák, csonttűk, karperecek, elmúlt asszonyok ékessége, melyet elvittek magukkal a boldogabbik útra. Az ajtó előtt, mely másik kamrafélébe vezetett, megálltak egy pillanatra. Az ocelotlovag rejtélyes, mesékben sejtetett, híres aranypáncélja állta el a bejáratot. Hatalmas, bonyolult aranyfejéket cipelő, hieroglifáktól meg-megszakított arcú, stilizált, emberformájú jaguár meredt feléjük, valószínűtlenül karcsú nyakán kösöntyűk és gyöngyláncok sora s alul a páncél szárnya, mellszélességben, ez is tele cirádákkal, kidomborítva, majdnem betűformán, melyről Hernando leolvasta az Alfa és Omega jelét.

- Molch király viselte - mondta váratlanul spanyolul Tecuichpo, mert ez idő tájt már keverték a régiek is egymás között a nyelveket, így mondta: "király", arról, aki törzsének harmadízbeni uralkodó ősatyja volt. "Ezt viselte, amikor ment az otomik ellen, amikor maga alá kényszerítette a harcos hegyilakókat, s megtette mindazt, amiért nagy királynak mondták a krónikák - de nem ezért hívtalak benneteket is."

Ájtatos kézzel széttolta a két üreg között himbálózó, levegőben lógó páncélt, mely riasztó jele volt a rettentésnek, sírrablók rémülete, akik szembekaphatják magukat e vicsori, vérszomjas ábrázattal, mely egykoron ott villant meg az indián király melle táján. Tecuichpo szétvonta a páncélfüggönyt.

- Várjatok.

Végigcsillantotta fáklyával a kamrát, aztán letűzte a szegélykő oldalába. Így intett nekik, hogy bejöhetnek. A két férfi hajadonfővel, Marina fátyolosan, így léptek be, lábujjhegyen, lélegzetüket visszafojtva. Marina volt az első, akinek hangja diadalmasan felbúgott, mintha orgona szólalt volna meg a levegőtlen sírkamraüregben:

- Smaragdbábu!

A fáklya fénye ráesett az aranyból készült csodálatos szoborra, mely nem volt az istenirtózat áldozati kultuszával megterhelve, egyszerű volt, meztelen, csupán asszony, aki talán száz fiúnak odaadta magát, egyszerűen és majdnem mosolyogva, mezítelenül a sárga fém puhaságában, meghajolva kissé, lehunyt szemmel, tényleg... majdnemhogy mosolyogva...

Tecuichpo megsimogatta, kendőjével végigtörölte, a rászemelt portól megtisztítva aranytestét, mintha testvérének tette volna, mosolygott, amint látta, hogy Marina közelebb megy hozzá, hitetlen tamás-mozdulatokkal, minden megelevenedik előtte, harmincegy esztendős délután emléke, Axayacatl palotájában, amint végtelen szövevényű folyosókon által eljutottak a titkos kamráig, ahol Smaragdbábu talányos figurája körül üldögéltek az asszonyok, s a boldog emlékezetű hercegnő, Alvarado úr felesége mondta el mindnyájuknak, asszonyoknak a mesét, s a sarokban hallgatott a sötét árnyék, Hernando Cortés.

Marina közelebb ment, és megsimogatta a Smaragdbábut... asszony volt, és nem ijesztette tündöklő meztelensége, mely átütött az időn. Sors volt, s rendelést példázott.

- Hogyan tudtad megmenteni Smaragdbábut?

- Három nappal azelőtt... amikor nem volt már sem víz, sem étel Tenochtitlánban, amikor már láttuk, hogy minden csak néhány nap... az is hiába, amit tettünk... én éjnek idején kis ladikon kiszöktem, hoztam drágaságokat és hoztam e szobrot, Molch király aranypáncélját én vittem magammal, és hoztam e sírkamrába, mely egyszer Molch király házanépét rejtette. Ti tudjátok, hogy Smaragdbábu Molch király leánya volt. Visszahoztam anyjához és húgához e leányt, nem akartam, hogy idegen emberek... ahogy akkor mondtuk... akiket kiöntött tajtékként a tenger, fehérek... hogy azok rátegyék kezüket, végigsimítsanak kebletövén, kitépjék köldökéből a smaragdkövet, gonoszul és paráznák módjára röhögjenek ágyéka felett, melyet elborít a pihe... szép volt, fiatal volt, meztelen volt. Ami bűne volt, levezekelte, a zsinór ott fonódott nyaka körül. Nem adom a szobrot idegen kézre. Ezt az utat nem tudta uram, a Lecsapó Sas, és nem tudta más, mint két legényem, akik elvesztek az ostrom alatt. Én tudtam e rejtekhelyet, mely kívülről régi, romba dőlt sírt mutat és belülről üres sírkamrákat. Én hoztam ide... diadalmasan és boldogan hoztam, mert tudtam, ez nem kerül senki kezére,... és nem tudta ezt uram, Guatemozin, amikor kínozták, ezt a rejteket nem árulhatta el. Ma, harminc esztendeje már beszélhetek. Don Thoan Cano özvegye, Moctezuma grófnője vagyok, ami az enyém, az az enyém. De én nem viszem el innen Smaragdbábut, és én nem akarom, hogy valaki más is tudja.

A fiatal Ixtlioxichitl meghajtotta fejét. Arca mozdulatlan volt, a studiózuson nem látszott semmi felindulás.

- E szobor volt a gyűlölet megindítója Tezcoco és Tenochtitlán között. Ha nincsen Smaragdbábu, akit Molch király adott a Böjtölés Urához - nincsen háború a két tavi ország és a két tavi város között.

- E szoborral szakadt ránk az átok. A Böjtölés Ura megosztotta házanépét. Atyád, a Fekete Virág, a sápadtarcúakat választotta, hogy úrrá legyen, császárrá lehessen Tezcoco és Tenochtitlán fölött. A Fekete Virág egyedül ül palotájában, és kerülik őt, mint bűzhödő, szennyes beteget. Te gyermeke vagy, te bölcsebb vagy nála. Te egybeszeded a hagyományokat, és lerovod őket, és tudós emberek nevelnek. Mi mindnyájan már keresztények vagyunk... De Smaragdbábu nem olyan oltárkép, melyért kárhozat járna, amilyeneket ledöntögettek rendre a szent emberek. Érezted-e te, fiam, hogy Smaragdbábu kapocs és kés mi kettőnk királyi háza között?

- Mi mind a ketten Tláloc törzséből származunk. Az ocelot-fejű nevetett, amikor tavaszon elhozták elébe a friss áldozatokat...

- Jól tudod mindezt, mert őseid hite volt, s nem kell szégyellned magad érte. Te tudod, hogy Tláloc nevetett, amikor tavasz volt... és én hallottam sírni, hallottam, amikor jajgatott a kapufélfákon... ma harminc éve és egy napja... éjjel, amikor étlen-szomjan ott veszkődtünk a néhány megmaradt föld alatti veremben, egész éjjel és egész este hallották, amint vonított és kiáltozott, zokogott, mintha egyszerre lenne jaguár, ocelot, sebesült szarvas, marcangolt kutya... Úgy siránkozott, siratta Mexikót.

- Miért hívtad el don Martint, mivelünk?

- Anyja Marina és atyja Malinche. Mindkettőjüknek ugyanazt a nevet adta a nép. Ketten egyek voltak, és Marina fia és Malinche fia csodálatos példa nekünk. Az első mag, mely megfogant Anáhuacban. Ha mindez békésen, vér nélkül mehetett volna, talán az ő fajtája jött volna, miként ezt az én atyám akarta, amikor húgomat felkínálta Malinche ágyába. Ő hitt abban, hogy a Tollaskígyó ágyékából eredtek, s úgy borulnak rá majd magjukkal erre a földre, mint csodálatos orchideák. A Haragos Úr így hitte. Ezért hívtam ide, Malinalli, a fiadat... és talán azért, hogy nézzem... nézzem az arcát, és talán utoljára az életemben keressem, hogy mi maradt az apjától benne.

- Szeretted Cortést?

- Reszkettem és féltem tőle, és mégis kívántam. Szeretet és idegenség közt éltem. Míg megperzselt a lángja... a mohóság, amit mi, a mi férfiainknál nem ismertünk soha... Azok úgy sodortak le a gyékényükről, mint elszagolt virágot... gondtalanul, merev arccal. Soha egy simogatás, kedves szó, jóság... soha semmi. És akkor jöttek a spanyol férfiak, olyan volt a hangjuk, ha szerelmet akartak, mint a húros hangszeré, mély volt és csodálatos, és nem volt közülünk való asszony, aki ennek ellent tudott volna állni... ahogy ezek a spanyol férfiak szerettek, mohón és sohasem laktak jól tőle, fáradhatatlanok voltak... holott mi... másként szoktuk, magukba burkolózó, asszonytalan uraink mellett, akik elnéztek felettünk, míg mi befogadtuk magunkba az ölelésüket. Malinalli, mi mind a ketten bűnös asszonyok vagyunk, akik sírját ástuk Anáhuacnak. Te és én és mind ez az ezer és ezer indián asszony, aki eldobta a régi urát, nem ment utána, mint illett, amikor megtértek az örök napos mezőkre, hanem belevetették magukat a fehér karok közé, és sikítottak a gyönyörűségtől, érezték, hogy szabad megszólalniuk. Te... Malinalli... ahogy uraink és atyáink szolgák lettek, úgy lettünk mi, asszonyok e tajtéktestű emberek házában úrnők és szabadok. Érted ezt, Malinalli?

- Én meséltem fiamnak... arról az első estéről... miért szégyellném, hisz úgy hányt a sorsom, mint egy leszakadó falevelet... én készültem az áldozatra, vártam, mikor ér véget a spanyol tánc, s jön a papjuk, s megkeresi mellem alatt az élő smaragdkövet... ezt vártam, így megriadva, minden idegen és ismeretlen volt... azok a férfiak, akik eddig tűrtek, a tabascói kacika, a kereskedők, akik vittek... Hallgatagok voltak, és parancsokat dobtak felénk. Az első este... Malinche sátorában... Isten legyen kegyelmes véle, ahogy a jó atya, Olmedo bejött hozzám, megsimogatta a fejem, ahogy tudott, mondott valamit, inkább csak a szeme csillogott, amikor rám nézett, keresztet rajzolt a homlokomra... én meg dideregtem, akkor levette köpenyét, durva, barna szövet volt, nehéz és szőrös, amilyent itt nem csináltak soha, és a vállamra terítette, és én belehúzódtam, egyszerre sírni tudtam, és emlékeztem az egyetlenre, aki jó volt hozzám, az apámra, és sírni kezdtem. És ekkor valami nagyot és nehezet éreztem magam mögött, az én jó uram, Cortés állt mögöttem, fekete szakállával... akkor láttam ilyent először, olyan volt, mint idegen vallás babonája és nézett. Forró volt a keze, te tudod, hogy nekik mindig melegebb a testük, láza is volt... olyan forró volt, ahogy végigsimogatta a homlokom, és ő is betakart, és fejem felett beszéltek az atyával... nem értettem, csak láttam, az atya valamit mond, keményen és majdnem haragosan. Cortés elfújta a gyertyalángot, ő is keresztet rajzolt a homlokomra. Azon az éjjelen egyedül voltam a sátorban, és kint, a sátor előtt kivont karddal őrködött boldogult jó uram, akkor apród Xamarillo. Tecuichpo úrnőm, te tudod jobban, hogy mi... asszonyok jobban szerettük urainkat, mert igazabban, szebben tudtak szeretni minket.

- Milyen különös volt a tekintete, amikor látta Smaragdbábut, ahogy ráesett a fény, és doña Luisa mesélt róla... megmerevedett tekintete és nézte és látta benne az élőt, aki elvitte a fiúkat a gyékényéhez, és megfojtatta virágos zsinórral... Mintha egyesült volna Smaragdbábu és Cortés.

- Amikor szétvált az ösvény Anáhuac két királyi háza között. Csend volt. Egy papagáj ijedten rikoltozott, párját kereste, kis szellőző csatornán tört be a hang, a mélyen fekvő sírkamrába, melyet megvilágítottak az elhagyott istenek.

- Áldozzunk Smaragdbábu emlékére?

- Mit adsz ide áldozatra, asszonyom és anyám?

- Én belevetem a gyűlöletet, melyben neveltek és amelyben éltem. Ezért hoztalak el téged, akinek már nincsen régi neved és én nevezlek el téged, ősi szokásunk szerint és ősi jogon, minthogy én maradtam meg egyedül azok közül, akik Haragos Úr ágyékából eredtek. Én nevezlek el téged Beomlott Ösvényt Újraegyengetőnek. Áldozom a haragot Tezcoco és Tenochtitlán két királyi háza között. Illanjon el Fekete Virág emléke, s könnyen találja meg az utat, mely a végtelen mezőn atyáihoz, a Böjtölés Urához és a Böjtölő Rétifarkashoz vezet.

- Úristen akaratából, aki veszendő lelkünk megmentésére szentelt vízzel hintette meg homlokunkat, könyörgök atyámért, hogy ne atyáihoz, hanem a boldogokhoz találja meg az utat.

- Itt állsz, Ixtlioxichitl, két út közt és tétovázol.

- Mindenki tétovázik, asszonyom és anyám. Egész Anáhuac, amit mi már Új Hispániának mondunk, könnyein keresztül lát mindent, ami régi, de két kézzel ragadja meg új hitét, hogy olyan legyen lelkében, mint csodálatos urai, a spanyolok.

- Én a San Jago rend keresztjét viselem. Én nem hiszek a Tollaskígyóban, nem hiszek Tlálocban, és nem hiszek abban, hogy a nap küllője kitépett gyermekszívekből épített pályán mozog. De ha azt mondanátok, hogy tagadjam meg mindezt, zúzzam szét kezemmel Smaragdbábut, törjem össze Molch páncélját... én, Szent Jago kommendátora... én inkább tőből lemetszeném kezem, mintsem tagadjam, hogy ezeket az isteneket tisztelte gyermekként az édesanyám...

- Mi mindnyájan áldoztunk már Smaragdbábunak. Te, hercegnő és a fiam, az ifjú Hernando és fiamnak atyja, aki csendes tekintetével néz már le a megbékéltek közül, s aki úgy rendelte, hogy hozzák át testét a nagy vízen, s nyugodjon ebben a földben. Ő is áldozott, ahogy férfiak szoktak, mérhetetlen sok vérrel, talán még többel, még sokkal többel, mint a te atyád, Tecuichpo, amikor a te születésed napján húszezer szív áldozatát mutatta be a teocalli tetején. Malinchének nem volt véres a keze... de mégis minden tőle eredt... nem fojtott meg senkit és nem tépte ki senki szívét, de ő égette meg először a partvidéki kacikát, az ő embere volt Alvarado, aki karddal vágta szét az érlelődő tengericsövek táncát... és Cholulában, amikor anyaként jött hozzám egy öregasszony... mindezzel Cortés áldozott... amit kiontott ő és az ő nevében és a szeretet nevében... és órákig és órákig lovagolt, ha hallotta, hogy eldugott falvakban áldozni akarnak foglyokat az isteneknek... szétverte a kalickákat, megszabadította a foglyokat, s körös-körül vértócsában hevertek a többiek... sistergett a vas a meztelen testükön, ahogy jelezte őket. Úgy jött Cortés, mintha rendelés lett volna azért, mert szétnyílt az út Anáhuacban, s gyengék, erőtlenek voltak a régi istenek.

- Mindnyájan áldoztunk Smaragdbábunak, aki a viszályt és gyűlöletet hozta, s erősebb volt, mint Tláloc, közös törzseink apja, aki nem tudta elegyengetni az utakat, s csak sírni tudott a romba dőlt falak és templomok felett.

- Anyám, már majdnem hajnalodik, korán virrad. Itt állunk egy körben, nézzük a régieket, és lassan kívül fogunk esni az időn.

- Egy ásóval te el fogod hantolni a kijáratot, Martin. Mi már öregek vagyunk, és talán sohasem jövünk el többé Smaragdbábuhoz.

- Azt gondolod, asszonyom és anyám, hogy ezzel el tudod temetni a gyűlöletet?

- A te atyád, Fekete Virág, amikor ifjú volt, mint te vagy most, ilyenkor, nyár végi éjen kiosont az erdőkbe, és levetette emberformáját, jaguárrá változott, ijedt, szegény erdőjárók torkát harapta, megrohanta a néki nem tetsző tanácsurakat... csupa ifjú lehetett, akiket vezetett, amikor éjszakánként gyorsan ítélt, s reggel újra palotájában volt, és lesütött szemmel várta a Böjtölés Urát... Látod, ha én erről beszélek, én, aki talán egyidős vagyok a te atyáddal, s aki hallottam az én atyám házában ezeknek az éjszakáknak hírét... ha én erről beszélek, te mosolyogsz, és nem hiszed, s feljegyzed, mint valami régi mesét, olyanformán, mint ahogy Bernardino atya... az a rőt szakállú hallgatja az öreg parasztokat... Pedig a te atyád volt, aki most is ott bajlódik, beteg testtel s magába roskadottan a tezcocói kertek között... Hidd el nekem, hogy a gyűlölet és a szeretet, a béke és megbékélés néha alig súlyosabb, mint néhány maroknyi a földből, amellyel újra elhantolod a sírkamra bejáratát.

A papagájok rájuk nevettek, ahogy újból kiértek a levegőre. A torz, faragott kalendáriumkő liánköntösben mutatta, merre vezetett valaha az út, amikor Molch király ide kísérte ki házanépét. A folyondár benőtte az egykori kriptatemplomot, s most alaktalan, szétmállott tömegében szomorú dombocska volt, egy a sok-sok sírdomb közül, melyet lassan őröl az idő, s ilyenkor talán már másodszor is édesítenek a vaníliavirágok. Az út lejtősen vezetett, így messziről látszott, hogy két öregasszony, két indián asszony botorkál lefelé, s a kezükben tartott fáklya lassan egybeolvad azzal a gyér világossággal, mely hajnaltájt Anáhuacban percekre előzi csak meg a kirobbanó, tropikus napot.

Vége

 


 

Az író utószava

Írói sorsom döntő élménye és fordulata lett az Esőisten, így már korábban, többféle fogalmazásban próbáltam formába önteni, amit fogantatásának vagy inkább eredetlegendájának mondhatnék. Igyekszem így ezt a visszaemlékezést - amikor ráhajlok múltamra - rövidre fogni.

Huszonhat éves koromban jó sorom rövid időre Londonba vitt. Egy nap az Oxford Streeten levő hatalmas áruház, a Selfridge's kapuja előtt álltam meg: könyvvásárt hirdettek. Kötetek tízezrei sorakoztak a polcokon, termeken át. Miért épp Prescottnak, a múlt század közepén élt kitűnő amerikai történésznek két vaskos műve kötötte le pillanatnyi figyelmemet? - bizonyosan a sors rendelése volt. A szerző nevét nem ismertem, de a címek - Peru meghódításának története s Mexikó meghódításának története - lenyűgözött. Gyermekkorom óta sóvárogtam azután, hogy többet tudjak e titokzatos civilizációkról, mint amennyit a jórészt észak-amerikai környezetben lezajló indiánregények sejtetni engedtek. Belelapoztam a Peru-ba. Elragadott a stílus világossága, a bő tartalomjegyzék, a sokrétű jegyzetanyag. Megvettem a könyvet. Amikor az éjszaka kapujában odahaza letettem, éreztem, hogy a másikat, a Mexikó-t is meg kell szereznem, hiszen a szerző sokszor hivatkozik azték párhuzamokra vagy ellentétekre. Másnap, számot vetve lehetőségeimmel, újból bementem az áruházba. Ám éjszaka lebontották a könyvkiállítást, a lektür visszavonult az őt megillető keretekbe, semmi sem állt tegnapi helyén. Egy idősebb kiszolgáló férfi segített ki, aki közölte, hogy tudomása szerint minden itt kiállított Prescott-könyvet eladtak, viszont az áruház morális vállalása szerint egyetlen vevő sem távozhatik csalódottan, így lemegy a raktárba, utánanézni kívánságaimnak. Már épp menni akartam, amikor fél óra múlva megjelent egy kissé sérült kötésű kötettel. Ezt nem állították ki. Ma is itt áll "mexikói" polcomon.

Így kezdődött: szeszélynek, majd erősödő szenvedélynek. Az első bökkenő a lassan kiszélesedő stúdiumok síkján az volt, hogy az egykorú források s dokumentumok jórészt spanyolul szerepeltek a XVI. század elejének archaikusabb, göröngyös stílusában, melyet még nem érintett sem a reneszánsz, sem a Spanyol Aranykor lehelete. Ha olvasni kívánom a Prescottól megjelölt auktorokat, meg kell tanulnom előbb a kor nyelvét. Olaszul tudtam; egy barátommal együtt vetélkedésképpen belekezdtünk a "castellano" megtanulásába, magánszorgalomból. Az első szerző, akit összefüggően olvastam - Cervantes volt; még elég közel a Conquista korának nyelvhasználatához.

Jártam múzeumokban, könyvtárakban; főként Bécsben leltem meg sok mindent, amit az egyébként e téren is oly gazdag akkori Fővárosi Könyvtár (ma Szabó Ervin) központi anyagában nem találhattam meg. Egy évtizeden át gyűlt a matéria, itt-ott jegyzeteket is készítettem, de az egész csak formátlan szenvedély volt, a közép-amerikai téma iránti lelkesedés. A tudat alatt bizonyosan ilyen módon próbáltam védekezni az egyre komorabb idők szorongató aktualitásától.

Első nagyobb elbeszélésem jelent meg a Nyugat-ban, ezzel e nevezetes szellemi kör perifériáján kaptam helyet. Móricz Zsigmond kedvessége és szerkesztői jóindulata bátorított fel, hogy megemlítsem a prekolumbián témát, amellyel szerepelni szeretnék a Nyugat hasábjain. Nem kaptam biztatást, inkább atyai tanácsot. Próbáljam feloldani magamban a "görcsöt" azzal, hogy regényt írok az egész matériából, s utána bevágom a fiókba. "Akkor majd mehetsz tovább." Akkor villant fel először, hogy az ősanyag alkalmas lehetne regény kialakítására. De az 1934-35-ös Magyarországtól mi lehetett volna idegenebb, mint két civilizáció végzetes összeütközése, a világ másik hemiszférájában, öt évvel a mohácsi vész előtt?

Egy regénypályázat, amelyet az akkori előkelő Athenaeum kiadó felhívására nyújtottam be, váratlanul avatkozott bele sorsomba. A pályázatnak Londonban kellett eldőlnie, a kontinens legnagyobb kiadói vettek részt a küzdelemben. A győztes hallatlan népszerűséget, világhírt s anyagi sikert remélhetett a pályázat feltételei szerint. Később megtudtam, hogy a magyar válogató bizottságban Eurázia regényem egy szavazattal maradt Földes Jolán A halászó macska utcája című regénye mögött. A vita erős volt, ebben Babits Mihály is részt vett. Végül is A halászó macská-t küldték Londonba, az Euráziá-t viszont kiadásra ajánlották az Athenaeumnak.

A kézirat hónapok óta hevert, névtelenség csuklyájával letakarva, a kiadónál. Sienában ért utol a pesti távirat, mely számomra váratlanul közölte a "második díjat"; Rómába érve már a magyar lapokban is olvashattam mindezt.

Amikor az Eurázia 1937 elején megjelent - akkor már Földes Jolán regényét világérdeklődés övezte: a magyar mű nyerte meg a pályázatot. A figyelem ezért annál is inkább ráterelődött e pályázaton szereplő regényekre, mert az Athenaeummal kapcsolatban álló Est-lapok reggel, délben, este szították a propagandát.

Első regényemet elsőkönyves írónál szokatlanul magas példányszámmal hozták ki, el is fogyott, így elhangzott Sárközi György kérdése: mi lesz a következő regénykézirat, amellyel az Athenaeumhoz - mint szerző - bekopogtatok. Néhány perc lehetett csak, míg beszéltem, annyit mondtam, hogy az európai-spanyol és a prekolumbián-azték civilizációk halálos küzdelmének történetét szeretném megírni, de nem az események krónikaszerű síkjáról szemlélve, hanem leereszkedve ezeknek a kultúráknak a gyökeréhez. Barátom, szokása szerint, félrehajtotta fejét, s csak annyit mondott: Próbáld meg, talán sikerül. Ebben a pillanatban született így meg a mű, így lettem - történelmi regényíró.

Nem ment minden könnyen. Az anyag formát öltött, a kézirat dagadt. Ha egy múltat idéző író kulisszát formál története köré, úgy ezt csak akkor kell nagyobb apparátussal kiegészítenie, amikor nem számíthat a szokásos közműveltségre, hanem amikor valamilyen perifériális, meghökkentően ismeretlen világra próbál világosságot vetni.

Ma már hatalmas könyvtárak fogják össze, főként Amerikában a majdnem áttekinthetetlenné bővült prekolumbián irodalmat. De ez a tudomány a harmincas években még csak néhány tudós és archeológus szűkebb körű, a közérdeklődésre alig számító munkaterülete volt. Amikor önéletrajzi köteteimhez anyagot gyűjtöttem, nem emlékezem, hogy találtam volna a kor (1914-1939) hírlapanyagában ide vonatkozó tudósításokat. Ezért úgy éreztem, előbb meg kell teremtenem a történelmi hátteret, mielőtt magának a regénynek drámai sodrába belekezdhetek. Ezek a folklorisztikus, régészeti ismereteimmel támogatott "décor"-ok bőven is szerepeltek első kéziratomban.

Másfél esztendeig tartott a könyv megírása. Polgári munkám mellett csak fukarul megtakarított időmben dolgozhattam.

A kötet vaskos lett. Szerződés nem támogatta, inkább valami baráti jóváhagyás, Sárközi szava. Az Athenaeum közben átvette egy német kiadó kísérletét: a beérkező kéziratokat nem hivatásos lektorok kapták először kézhez, hanem az Athenaeum irodai személyzete, mint az átlagolvasó prototípusa, egyéni mérlegelés szerint, így került az Esőisten egy fiatal lány kezébe, aki mint idegen nyelvű levelező dolgozott a kiadó titkárságában, ő vállalta az első kritikus szerepét. (Ma Londonban él, a legkitűnőbb fordítók közé tartozik magyar-angol viszonylatban.) Ez az első, amatőr lektor - mint később megtudtam - lelkesedett a témámért s a kidolgozásáért, és őszinte igyekezettel ajánlotta a kiadást. Ez az elfogulatlan segítség (személyesen nem ismertük egymást) a legjobbkor jött. Meggyőzte a Sárközi véleménye fölött is döntő kiadói tanácsot, hogy talán nem vallanak szégyent e szokatlan történelmi kirándulással. Minderről akkor nem tudtam, inkább azt éreztem, hogy a kiadás ügye valahol megrekedt.


Firenzébe mentem szabadságra; ott egy este meglepett a kétség. Mint aki végiggondolja az elmúlt hónapok munkájának történetét, úgy idéztem fel magamban az Esőisten megírásának emlékét. Egyedül voltam Itáliában, az akkor már tengellyé durvult fasizmus riasztó jelenségeivel találkoztam, világvége hangulat vett rajtam erőt. 1938 tavasza volt. Levelet írtam, moszkitók zümmögése közepette, Sárközi Györgynek. Mint aki bizonyítani próbálná, hogy munkája érdemes a nyomdafestékre. Nem tudom, mi történt a levéllel, de amikor visszaérkeztem Budapestre, anyám beszámolt egy telefonüzenetről, mely tudtul adta, hogy az Athenaeum a kiadás mellett döntött.

Sárközi lektorként azt kérte, hogy "legalább huszonöt százalékot" töröljek a kéziratból, a szokatlan terjedelem miatt. Elsősorban az "ismeretelméleti" részeket. Hogy ellenőrizhesse a rombolás munkáját - a kihúzásokat piros tintával kellett megejtenem. (Abban az időben a nyomdák irgalmasabbak voltak a szerzőkhöz, mint manapság. Nem számítottak a kéziratjavítások a gépírt oldalakon; a szedők gyakran még írók valódi kéziratait böngészték, mielőtt megindíthatták a gépezetet.) Gyötrelmes munka kezdődött részemről, sok részlet, aláfestés temetője. De mégis messze elmaradt a kívánt negyedrésztől, fele volt csak, ami kimaradt. Egyébként ma is össze tudnám számolni, ha erre vállalkoznék, mert az eredeti, javításokkal s törlésekkel teleszórt manuszkriptum csodák csodájára megmaradt.

Az első korrektúrát valamikor 1938 vége felé kaptam meg, az Athenaeum bőrmellényes, biciklis küldönce hozta, jó hírek hírnöke. Önéletrajzom harmadik kötetében sokat írtam e hónapok aggasztó légköréről, azokról az eseményekről, amelyek könyvem sorsát is szegélyezték. Egyszer-egyszer felmentem érdeklődni Sárközihez, tőle azt a lakonikus választ kaptam: mi úgy dolgozunk, mint mindig, egyformán, töretlenül, míg engednek, míg a horatiusi hasonlat szerint végleg el nem temetnek a romok. Így dolgozott.

Már egyszer, 1937 tavaszán, Könyvnapon ott állhattam az Athenaeum-Est lapok sátránál, a Nemzeti előtt. Újra eljött a Könyvnap, ott dedikálhattam az Esőisten kis könyvgúlája előtt. A borítólapot Filo - Mihályfi Ernőné - készítette, akkor új, nagyon szépen sikerült montázstechnikával; az Esőisten-t ábrázoló agyagedény vörös színt kapott, élénk kék háttérben. Valóban, a kirakatokban "elfogta" a tekintetet. Az Athenaeum nagyregény sorozatában jelent meg, egészvászon-kötésben.

Írtam arról, hogy az Esőisten-t barátságosan fogadták, de a megjelenés időpontjában nem keltett feltűnést. A kor annyira a pillanatok szorongásaihoz kötődött, hogy az ilyenféle mitikus távolságokban mozgó, ismeretlen összefüggésekkel egybeláncolt történet bizony idegen lehetett a hazai olvasóközönség előtt. A könyv idővel elfogyott, s az Athenaeum 1941-ben újból megjelentette. Különös módon akkor kezdődött érdekesebb pályafutása, többet beszéltek róla, többen olvasták, mint első megjelenésekor. Harmadik kiadást is tervezett a kiadó, 1944 karácsonyára kellett volna napvilágot látnia. Szétdúlt, hideg ólomvilág dermedt a szedésre az ostrom kataklizmájában.

Úgy emlékezem, hogy már az első kiadás után érdeklődni kezdett a könyv iránt Luis de Caralt barcelonai kiadó, akinek hazánkfia, Brachfeld Olivér számolt be írásomról. Ez volt az első külföldi kiadói szerződés, amelyet aláírtam. (Ugyanúgy Caralttól érkezett 1945 márciusában az első vöröskeresztes sürgöny, amelyben értesít arról, hogy az Esőisten spanyol fordítása nyomdában van. Két év múlva - valóban - meg is született.) Többször, spanyolországi beszámolókban, úgy olvastam, hogy könyvem "kötelező iskolai olvasmány" Hispániában. Erről nem tudok, nem is tartom valószínűnek. Ám kétségtelen, hogy ha nevemre nem is nagyon emlékeznek, az olvasottabb városi ember - (nagyon is sokan vannak) felfigyel az El Dios de la Lluviá-ra. Így Caralt kiadóm s barátom (1966-ban ismerkedtem meg vele személyesen) időnként megjelenteti új kiadásban a könyvet, egyszer pocket-book formában is, épp akkor, amikor 1970 őszén Mexikóban voltam, s ide is eljutottak a fűzött példányok.

Északiak is érdeklődtek a háború alatt, de magyar példánnyal nem tudtak semmire sem menni. Gáspár Endre és első, oly kedves emlékű felesége, aki asszisztált bécsi forráskutatásaimban, vállalkozott az Esőisten német fordítására, a dán kiadás céljaira. Három kéziratpéldányt kaptam. Kettő nyomtalanul elveszett, valahol Európában. A harmadik kalandos úton került vissza, de úgy, hogy két utolsó fejezete lemaradt. Egy Ausztriában élő fordító egészítette ki s helyezte el egy grazi kiadónál. Egy nap felhívott Tábori Pál - hajlandó lennék-e átengedni az angol kiadás jogát egy kisebb londoni kiadónak, így 1946-48 körül szaporodtak az idegen nyelvű kiadások, majd Seghers franciául jelentette meg az Esőisten-t. Ebben a periódusban flamandul is napvilágot látott. Megtudtam, hogy Mexikóban "kalózkiadás" született, egy valójában nem létező kiadó jelentette meg, számomra érdekes fülszöveggel, tudtom nélkül; valaki - egy magyar Esőisten-ért cserében - küldött egy példányt belőle az aztékok egykori fővárosából.


Ha az Esőisten forrásait idézem, közel tíz év folyamatos olvasmányaiból kell a legjelentősebbeket választanom. Mint szereplő, belép Bernal Diaz del Castillo, Cortés fiatal katonája, aki a legszavahihetőbben írta meg a Conquista "hiteles" történetét. Cortés kötetnyi jelentéséből, a híres Levelekből, amelyeket V. Károlyhoz intézett - lefordítottam egy kisebb kötetre valót, amelyet az Officina kiadó meg is jelentetett a háború vége felé. Korábban már néhány német mű birtokába jutottam, Seler és Danzel monográfiái segítettek ahhoz, hogy a maya és azték mitológiában, valamennyire csillagászatukban is eligazodjam. Minden idők egyik legkitűnőbb folkloristája, a Conquista után (1528 körül) Mexikóba érkezett ferences, Bernardino de Sahagun hatalmas műve "Új Hispánia dolgairól", kifogyhatatlan tárháza lett az egykori indián szokásoknak, hiedelmeknek, szertartásoknak. Irányvonalam Prescott maradt. Úgy éreztem, hogy elfogadhatom - bár régies - de tudományosan megalapozott felfogását, amelyhez a Mexikó meghódításában ragaszkodott. Olvastam annyi régészeti művet, amennyihez ebben az időben hozzájuthattam. Néhány lényegesebb útleírást is átdolgoztam, köztük Stephens híres, 1840 körül megjelent művét a yukatáni utazásokról. Megkaptam Kelemen Pálnak - a prekolumbián archeológusnak és művészettörténésznek - Középkori művészet Amerikában című kétkötetes művét, mely nagy számú fényképfelvételt is tartalmazott. Ami az illusztrációkat illette, ezek még azt a képet mutatták, amikor a legtöbb maya és azték emléket sűrűn benőtte a növényzet, csak az ősformákat lehetett alatta sejteni. Még nagyon messze esett a kutatás attól, amilyen fokra ma érkezett, olyan összefüggéseiben is gazdag bemutatásra, mint amit megcsodálhattam a mexikói Antropológiai Múzeumban. Kevés feljegyzésem volt, két, az Esőisten egy-egy jelenetét szegélyező novella. Benne éltem - 1937-38-ban - ebben az álomvilágban, melyről nálunk kevesen s csak homályosan tudhattak. Most kisajátítottam magamnak, enyém volt kép és matéria.

Tucatnyi könyvet ismerek, amelyeknek témája alapjaiban azonos az Esőisten történetével. Legtöbbjük gyenge, hatásvadászó, rémségeket halmozó mű, a különböző nyelveken és feldolgozásban. Majdnem kivétel nélkül elítélik könyvem főalakját, Cortést, megtéve őt a conquistador típus vérszomjas, aranyra éhes ősfigurájának. (Nemegyszer kaptam kérdést, miért más Olbracht Cortés-felfogása a nálunk is megjelent Hódító-ban, mint amit én alakítottam ki? A kitűnő cseh író félreállított személyiség volt a náci megszállás alatt vegetáló prágai irodalmi életben, így minden ellenszenvét Cortésbe öltöztette, akiről a beavatottak úgy tudták, hogy spanyol köntöse alatt Hitler rejtőzködik.)

Gáspár Endre jóvoltából kaptam meg, az Esőisten írása közben, a hetvenéves korában akkor elhunyt írónak, Eduard Stucken-nek azt az egyetlen regényét, melynek szárnyán világhírűvé vált: a Die weissen Götter-t, a Fehér istenek-et, ezt az ezerkétszáz oldalas, monumentális művet. Írás közben nyitottam ki Stuckent, ereszkedtem bele mitologikus óceánjába. Ám néhány oldal után észre kellett vennem, hogy az író nem objektív források, hanem saját fantáziája szerint építi ki az azték Pantheont, legendákat formál - vagy kohol -, hiteles és képzeletében született alakokat ötvöz össze, ma is rejtve maradt összefüggéseket fejt meg, túl sűrű szövevénnyé formálva az elmúlt indián világot, a színhelyet, szereplőit. Ijedten tettem le a Fehér istenek-et. Bár elragadott Stucken, s azt képzelhettem, hogy talán egyetlenként tudok behatolni sűrű anyagába - de számomra is csak fárasztó, bonyolult, a memóriát próbára tevő munka lehetett volna a művön való áthatolás. Száz és száz név (mely hol azték formájában, hol szabad fordítás segítségével bukkant fel) elhomályosította a figurák hovatartozását. Nagyobb baj volt, hogy félnem kellett - nehogy valamelyik motívumot vagy eseményt, szereplőt önkéntelenül is átvegyem, holott mindez részben Stucken írói világának szüleménye volt, s legfeljebb itt-ott támaszkodott eredeti dokumentumokra, így félretettem Stuckent, jórészt olvasatlanul. Az eltelt időkben néha-néha belelapoztam; német volt, Walhalla-képzeletű, gyakran tudákos.

Írtam korábban Madariaga Cortés-életrajzáról, mely jóval regényem után született. Mexikói utazásom előtt olvastam; számomra megnyugtató volt a kép, amelyet hazájának fiáról rajzolt e különös európai örökvándor. Madariaga, akit nem lehet soviniszta elfogultsággal vádolni, s aki A Spanyol Birodalom nagysága és hanyatlása című nagy művében összeszedte Cortés-monográfiájának anyagát is - úgy ír Cortésről, mint korának egyik legnagyobb tehetségéről, aki a kezdődő spanyol Aranykornak talán legkiemelkedőbb képviselője volt.


Lépjenek elő a dráma szereplői. De előbb szeretnék annyi kitérőt tenni, hogy emlékeztessem az olvasót arra: három és fél évtized választ el az Esőisten megírásának hónapjaitól. Ki ismerte akkor a kolonializmus lappangó kérdéseit - abban a megvilágításban, ahogyan ma látjuk? 1931-ben Párizsban végignézhettem a Gyarmatügyi Világkiállítást, melyen az összes gyarmatosító hatalmak demonstrálták tengeren túli birodalmuk kincseit. A gyarmatosító szerepe még akkor is az előző korok historizmusa szerint igazodott. A kiállítás alkalmával jelent meg André Maurois Lyautey című műve, mely annak a "royalistának állított emléket, aki egy császárságot helyezett a Francia Köztársaság címerpajzsa alá". Lyautey Africanus - e különös, vérbő, romantikus conquistador felmagasztalása jelképezte a harmincas évek közönségátlagának felfogását.

Így érthető, hogy Hernan Cortés s az őt követő spanyolok szerepe nem felelhet meg korunk ítéletének, ha a szerep súlyát s jelentőségét mérjük le. Bizonyos, ha ma kezdeném az elemzést, sok mindenben másféle eredményre jutnék. De könyvemet dokumentumok alapján írtam. Úgyszólván nincs képzelt alak, sem kitalált jelentősebb esemény benne. Kerültem helyzetek regényesítését akkor, amikor a krónikás szava elegendő volt az ott felvázolt kép érzékeléséhez. Ma olvasva a könyvet, valóban úgy érzem, hogy rokonszenvem inkább a spanyolok, különösen Cortés, mint az aztékok felé húz. Ezt elsősorban az indiánok rituális, szörnyű méreteket öltött emberáldozataival magyarázhatom. Cortés személye vonzott. A salamancai egyetem diákja, az akadémikus környezetbe került kisvárosi fiú, Julius Caesar tisztelője, a versíró - szelídebb köntösbe burkolta ugyanazt az embert, aki nem sokat törődött emberi életekkel, hideg s racionális volt hadvezéri és államférfiúi magatartásában. De nem találtam nyomát annak, hogy főhősöm ok nélkül (más spanyolok, például Pedro de Alvarado módjára) gyönyörűségét lelte volna a vérontásban, a tömegmészárlásban. Az indiánok mindvégig tisztelettel tekintettek rá, közbenjárását keresték akkor, amikor a kormányzástól megfosztott Cortés, birtokán gazdálkodva, emlegette királya hálátlanságát - ez mintegy bizonyítéka annak, hogy Cortés "szerette" a meghódított népet, persze saját osztályszemlélete szerint.

A spanyolok előtt ugyanis a rendi társadalom képe lebegett; másként nem is tudtak gondolkozni. Amikor kapcsolatba kerültek az azték birodalommal - uralkodóját a "császár" címével tisztelték meg, a felső osztályok tagjaiban főrangúakat s hidalgókat láttak. A kisnép - a jogtalan indiánok tömege - számukra is csak embermassza maradt. Cortés uralkodójától az azték nemesség jogállásának rendezését kéri, nemeslevelek tömegét hozatja el Toledóból, hogy ezekkel jutalmazza a hűséges kacikákat s a spanyolok mellé állott Tlaxcala köztársaság vezetőit, akiknek örök időkre elengedte az adófizetést. (A spanyol gyarmati kormányzat három évszázadon át nagyjából tisztelte ezt a csaták hevében, bajok örvényében sugallt adóelengedést.) Bernal Diaz krónikájában leírja, hogy fél évszázaddal Cortés hadjárata után, indián urak nemes paripákon parádéztak, csatlósaik címerpajzsokat cipelnek uruk mögött. Cortés, mihelyt a helyzet némileg megszilárdult a fővárosban, olyan iskolákat alapít, ahol a meghódított nép legjobbjainak fiai - spanyolt s latint tanulva - majd elláthatják a belföldi egyházi és polgári szolgálatot. A két faj összeolvadása talán akkor kezdődött, mintegy jelképesen is, amikor Marina megszülte Cortés fiát.

Jó és rossz tulajdonságok szokatlan bőségéből formálódott ki a világtörténelmi szerepű Conquistador egyénisége, amelyhez a sajátos hőskölteményeket életre keltő kor s a korai reneszánsz adott hátteret. Cortés műveltsége meghaladta nemcsak a hadvezéri, de a polgári átlagot is, jogi diszciplínája, melyet Cubában magasabb hatáskörben is gyakorolt, a gazdasági kérdésekben megszerzett tapasztalatai, emberi érdeklődése (ennek nyomát tükrözik Levelei) - felénk villantja a Madariaga által is oly magasra értékelt spanyol kapitányt. Korának gyermeke volt, az arany hispán éhsége gyötörte, a kegyetlenség gyarmati iskolájában szokta meg a vérontást, Haitiben, később Cubában. Merőben meglepő viszont, miként igazodhatott ki, úgyszólván partraszállásuknak napjától kezdve, ösztönösen, olyan politikai kompozícióban, mint amelyet a két óceán között elterülő azték birodalom jelenthetett. Diplomáciai készségével - cselszövények mesterévé vált, elérte, hogy hű szövetségeseket nyert meg azokból a törzsekből, amelyeknek leigázására indult. Azt a szinte modern áttekintést is értékelhetjük Cortésben, amellyel - a kor politikai színvonalát messze meghaladva - összefogta, összpontosította a problémákat. Nem volt híjával a lovagi bátorságnak. Számtalan sebe, sőt kézbénulása tett tanúságot vitézségéről; személyes rohama az ellenséges vezér ellen az otumbai csatában - döntötte el e teljes megsemmisüléssel fenyegető küzdelmet. Vér bőven tapadt kezéhez, kegyetlen szeszélyének is engedett, így amikor a hondurasi úton, az őserdő közepén, elítélteti az utolsó azték császárt, akit éveken át fogságában tartott - ezzel olyan végzetes hibát követett el, amelyet a dinasztikus elvhez ragaszkodó V. Károly nem bocsátott meg neki.

Számunkra az "író" Cortés vált a legérdekesebbé. A bécsi egykori titkos Állami Levéltárban kezemben tartottam Cortés három eredeti Levelét, amelyet uralkodójához intézett; kötetnyi, pergamenbe kötött kódex ez, mindhárom jelentés a hadvezér aláírásával. A keltezések elárulják, hol születtek ezek a világ másik, akkor ismeretlen végén papírra vetett különös írásművek. Ezt is nyomon kellett követnem, mint mindazoknak, akik Mexikó meghódításának történetével foglalkoztak - így azt a kapcsolatot is, amely Cortés és Marina között kialakult. Diaz kiemelte emlékezéseiben a rabnő szépségét, tanulékonyságát, különleges értelmét. A cholulai szerep elegendőképpen tanúsítja, hogy a keresztségben Marina nevet nyert lány Cortéshoz kötődött s nem a saját fajtájabeliekhez, hiszen ő fedte fel gazdája előtt a készülő indián támadást. Hogy Cortés mennyire ragaszkodott a nyelvtudásban gazdag lányhoz, erre csak apróbb adatokból lehet következtetni. Név szerint ugyan soha nem említette V. Károlyhoz küldött írásaiban, de kétszer is nőnembe teszi a "tolmácsom" szót, ezzel jelezve, hogy itt Marinára gondolt. Amikor Mexikó bevétele után fél évtizeddel elindultak a hondurasi, majdnem végzetessé váló útra, újból Marinát rendelte maga mellé. Vajon mi késztette arra, hogy az expedíció során házasítsa össze volt apródjával s egyik legjobb tisztjével Marinát, az őserdő tisztásán üljék meg a menyegzői ünnepet? De mi vonzotta Cortést az azték hercegkisasszonyhoz, Tecuichpóhoz is, miért törődött különlegesen sorsával? Már az egykori krónikások is beszámoltak a Conquistador emberi, majdnem regényes vonzásáról; bizonyos, hogy Cortés - emberi mivoltában - nem lehetett olyan nyers zsoldoskapitány, mint amilyen távoli rokona, Pizarro volt, s mint amilyennek a szinte általánossá vált felfogás alakította később Hernando Cortést.

A vezér későbbi pályafutása elmosódik, mind az életrajzok, mind a regényes elbeszélések során. Amikor 1970-ben Mexikóban jártam, s magam mehettem végig azokon a hatalmas térségeken, amelyek az azték fővárosnak, Tenochtitlánnak szívét alkották - szembe kerültem azzal a problémával, hogyan tudta Cortés a majdnem teljesen lerombolt fővárost úgyszólván hónapok során újraépíteni, ismét olyan nagyvárossá tenni, melyben a kevés európai s a túlnyomó többségű indián hajlékra talált? Mindezt építészek, mesteremberek nélkül, egy hajóács, néhány kétkezi iparos s egy tűzmester segítségével? Hogyan vehette rá a meghódított népet arra, hogy seregestől álljon be építőmunkásnak, hogy felhasználják, az európai tapasztalatokkal egybeolvasztva, a régiek tudományát. Ez a városépítő Cortés, akiről nagyon keveset írtak - volt az, aki talán legjobban érdekelt.

Nyugtalan hódító volt, nem kívánt babérjain pihenni. Kezdetben úgy remélte, hogy a meghódított birodalomnak élete fogytáig alkirálya lehet. Ahelyett császárától őrgrófi címet s szinte országnyi birtokot (s a megfelelő számú indián jobbágynépet) kapott. Ám elütötték a kormányzástól, s Cortés a birtokainak központján épített cuernavacai rezidenciájába vonult sértődötten vissza. A palota ma is nagyjából úgy áll, mint amikor Cortés benne lakott, csupán Diego Rivera Cortést vádoló freskósorozata ad képet a látogatónak arról - miként vélekedett a közelmúlt mexikói közvéleménye a Hódítóról, akinek szívét egy templomfalba rejtett urnában nemrégiben találták meg. Sehol nincs Cortésnek Mexikóban szobra, utcája, emlékvilágának kisugárzása. Elutazásomkor hallottam, hogy valami átértékelés készül, mintha Mexikó is elvégezné, a maga módján, a történelmi helyreigazítást.

Moctezumából (újabban ez lett hivatalos neve - a korábbi, inkább megszokott Montezumából; egyébként mindkét kiejtési forma épp csak megközelíti a Haragos Úr nevének magánhangzókban bővelkedő indián átiratát) különösen írók formáltak filozófust, tehetetlen áldozatot, szentet, egy eltiport, barbárul megsemmisített nagy civilizáció szimbólumalakját. A krónikások egyike-másika, elsősorban Bernal Diaz, még életközelségben láthatta. Elfogatásától a Noche Triste előnapjáig a spanyol hadiszálláson együtt éltek a hatalmát vesztett császárral - ezt az emberközelséget egybe lehet olvasztani a történelmi kútforrásokkal és elemzésekkel. Mindebből az indián uralkodónak sok ellentmondásos vonásból összeszőtt vonzó, rokonszenves tulajdonságokat mutató arcképe alakul ki. Szinte istensorba született, isteneinek szolgált papként, míg trónra nem lépett. Hitvilágához való viszonya szabta meg cselekedeteinek sorát, ez késztette a számunkra egyenesen érthetetlen, vesztét előkészítő lépésekre, ezért adta fel önmagát, sztoikus módon, amikor fogolyként a spanyol fegyveres világba hurcolták, bilincset raktak csuklójára. De ezenkívül sok minden előnyös emberi tulajdonsággal rendelkezett. Méltó tárgyalótársa lett Cortésnek, mind a ketten a magas politika síkján igyekeztek meggyőzni egymást eszméik igazáról. Tanulékony volt, érdekelte a spanyolok hadiszerkezete, megfigyelte a puskapor szerepét, nem félt a harci paripáktól, elsajátította fogságában a sakkjáték művészetét. Személy szerint ismerte a főbb s az őt kiszolgáló katonákat, bőkezű volt, a legkisebb figyelmet sem hagyta viszonzás nélkül. Filozófiája nyilvánvalóan egyesítette azokat a kozmogónikus elemeket, melyeknek jó részét a maya papoktól vették át - talán tolték közvetítéssel - az aztékok. Ugyanez az ember kezdetben vakon, később már nyilván némileg kétkedve hitt a Quetzalcoatl-legendában, s Cortést a Tollaskígyó inkarnációjának vagy kései leszármazottjának tekintette. Hiszen az egykori történelmi Tollaskígyó tengerre szállásától (vagy halálától) fél ezer esztendő telt el, addig, amíg Moctezuma hírt nem kapott Cozumel szigetéről arról, hogy szakállas, fehér idegenek tűntek fel úszó palotáikon.

A legsúlyosabb vád Moctezuma ellen az az egyre gyorsuló vérengzési folyamat lehet, amely - bizonyos számítások szerint - a spanyolok érkezése előtti esztendőkben már évente százezernyi rituális áldozatot követelt. Ez az emberáldozat-folyam tette gyűlöltté az azték fennhatóságot a szomszédos népek között, ez volt az az erő, amelyet Cortésnek sikerült saját szekerébe fognia. Nyilvánvaló, hogy Moctezumának sejtelme sem volt arról, hogy szörnyűséges emberirtást követ el, amikor ezerszámra hurcoltatja fel a toronytemplomok, a teocallik oltáraihoz az áldozatra szánt embereket. Amikor a mexikói Antropológiai Múzeum azték termeiben jártam, nem tudtam irtózat nélkül nézni az obszidiánból készült késeket s a kimetszett szíveket felfogó tálakat, melyeknek erezetében némi fantáziával még látni lehetett a vérnyomokat. Moctezuma csak azért örült az áldozatoknak, mert így megszelídíthette vérszomjas isteneit, elsősorban a harc legfőbb urát. A világtörténelem egyik nagy tömeggyilkosa kezdetben nem is érthette - mit kifogásolnak az ősi áldozati szertartás menetében a messziről érkezett, véres bálványait lerángató spanyolok.

A dramatis personae közül harmadiknak Marinát emeltem ki. Nagyjából úgy alakult a valóságban is sorsa - ahogy leírtam, ugyanis minden krónikás, az egykorúak s a későbbiek is, megálltak alakjánál, ismerték szerepét. Kortársai szempontjából - a vezér frissen megkeresztelt ágyasa volt, fattyának anyja. Majd spanyol nemeshölgy, birtokok úrasszonya.

Az elmúlt idők krónikáiban szerény helyet kaptak a női szereplők, ha nem voltak uralkodók, botrányhősnők vagy hitvallók. Marina alakját mégis egyéni színekkel festik, asszonyi varázsa is átcsillan a lovagi világ férfiszövevényén. Lehet, hogy több helyet szenteltem neki, mint amennyi a Conquista történetében jutna számára, de regényt írtam, s talán a valóság követése mellett megillet ennyi licencia.

Nemrég ajándékoztak meg Spanyolországból olyan szerényebb művel, mely név szerint felsorolja Cortés vállalkozásának valamennyi spanyol tagját, némi életrajzi adatokkal együtt. Amikor könyvemet írtam, nem ismerhettem, mindegyiket személy szerint. Miféle társaság lehetett, amely összesereglett a Cortés-parolára, a kalandorok, amint a hajók fedélzetén sereggé rendeződtek. A felső réteget nyilván az Antillákra származott fiatalabb nemesek alkották, akik így Cortésszel egyenlő hidalgó-öntudatot tápláltak, ilyen lehetett a Cortés után talán legérdekesebb személyiség, Pedro de Alvarado, az indiánok Tonatiuhja. Ez a conquistador volt az egyetlen, aki mind Cortés, mind Pizarro hadjáratában részt vett, s mint Guatemala kormányzója fejezte be életét. Alvarado nem volt bátorság s bizonyos katonai s kormányzási tehetség híjával. De ha alkatát összehasonlítjuk a fővezérével - a mérleg Cortés javára billen. Alvarado vérszomjas volt, erőszakos, korlátot nem ismerő. Csupán Cortés előtt hajlott meg, akinek számára állandó veszélyt jelentett Alvarado féktelensége, egy-egy elhamarkodott politikai vagy katonai lépése. Don Pedro lényében mégis lehetett valami lenyűgöző, ami alakját történelmi reliefbe állíthatta. Cortés legkedvesebb kapitánya, Sandoval, szerény környezetből nőtt ki, nyúlajka eltorzította vonásait, hallgatag legény lehetett, de hűséges, megfontolt s különösképpen vitéz lovas katona. Korai halálát, mely Hispániában érte, Cortés őszintén meggyászolta. A többiek a kalandokra vágyó, aranyhegyekben hivő koloniális alj rétegből kerültek ki; a spanyol katonai diszciplína csodája, hogy félezeres lélekszámuk ellenére ebből a martalócelemből Cortés oly kitűnő sereget kovácsolt. Az általa kiképzett, rövidesen harcedzett veteránok s a Narvaez-csapat közötti értékkülönbség már az első összecsapás alkalmából, majd a Nocbe Triste során is bebizonyosodott. Újból külön szót érdemel Bernal Diaz del Castillo, az El Galanténak nevezett önkéntes, majd hadnagy, aki a Conquista egyetlen nagy krónikásává vált öregkorára. Akkor is csak azért vállalkozott a "História verdadera" megírására, mert kezébe került - Cortés halála után - Gomara páternek, a Cortés család káplánjának krónikája, melyben a hallott elbeszélések nyomán megírta a Conquista történetét. De Gomara nem volt szemtanú, a kora barokk kor stílusában bontogatta ki szálait, vallásos és mitologikus elemeket szőtt az elbeszélésbe (kissé a Zrínyiász mintájára), s a költői hatás kedvéért (de azért is, hogy szüntelenül magasztalja a Ház nagy névadóját) kisimította az eseményeket, ha kedve így tartotta - szépített s koholt.

Amikor Diaz művét olvastam, a harmincas évek derekán, az volt a meggyőződésem, hogy - Benvenuto Cellinihez hasonlóan - tollba mondta történetét, így az élőszó szárnyalása, az elbeszélésnek kötetlen, semmitől sem gátolt lendülete kölcsönzött ízt és zamatot krónikájának. Néhány évvel ezelőtt (ahogyan Találkoztam Esőistennel könyvemben megemlítettem) újból előkerült viszont Diaz gondosan őrzött, de elpenészesedő kézirata, s hatalmas diplomáciai munka eredményeként sikerült Washingtonba szállítani, ahol megtörtént szakszerű konzerválása, így ennek a könyvnek is megvan a külön története, mint magának Diaznak, aki öregkorára guatemalai házának patióján fog hozzá a hatalmas munka megírásához, agglegény, de a faluban tucatszámra cseperednek fel a véréből származó mesztic gyerekek. Idilli kép egy conquistador öregkoráról. Úgy látszik, az El Galante lehetett az egyetlen, aki fél századdal túlélte a hőskort...

Ami a kisebb jelentőségű indián szereplőket illeti - talán jobban ismertem helyzetüket, sorsukat, mint emberi mivoltukat, mégis megpróbáltam behatolni lényükbe, felfedezni egy-egy egyéni vonást. De hogyan is találhattam volna rá azokra a motívumokra, amelyek cselekedeteiket az ő saját mitikus világrendjükben meghatározták? Bizonyos, hogy a spanyol krónikások sem írtak róluk úgy, mint barbárokról, vadakról, inkább mint ellenfelekről és terítendőkről. A spanyolokban nem volt faji elfogultság, önmagában nem nézték le a színes embert. Csupán kasztszellemük szerint ítéltek, s főrangúaknak tekintették a kacikákat, mihelyt fejüket a keresztvíz érte. Hogy e faji türelmességük nem akadályozta meg őket sem akkor, sem később a sok kegyetlenség, vérontás elkövetésében - ez hispán természetük velejárója volt. Egymást is ugyanolyan szenvedéllyel irtották, mint az indiánokat. Nyilvánvalóan Cortés tekintélyére s tehetségére volt szükség, hogy fékezze ezeket a parányi spanyol belháborúkat, amelyek például Peruban szinte kétségessé tették a hódítás sikerét.

A későbbi írók gyakran túlbecsülték a spanyol haditechnikai fölényt - a tűzfegyvereket s a harci paripák bevetését a küzdelembe. Általában ennek tulajdonították a logikailag alig magyarázható katonai sikert. De ha a számadatokat nézzük, összezsugorodik ez az argumentum. Cortés tizenhat lóval indult el, s talán tíz kisebb ágyúja lehetett, melyek jórészt kőgolyókat lőttek ki, megtöltésük fél órába került. A fegyverek s páncélok kétségtelenül magasabb szintű hadviselés eszközei voltak, de az indián lándzsák, nyilak, obszidián kardok éppoly halálos sebeket oszthattak, mint a hispán - akár toledói - acélfegyverek. Egyébként a spanyol és az azték hadviselés "céljai" alapvetően különböztek egymástól. Cortés csapatának, adott helyzetében, a feladata csak az lehetett, hogy minél több ellenséggel végezzen, rettegést keltsen ellenfelében. Az aztékok szemében a halott ellenség nem ért semmit - élve, ha sebesülten is, de fogságba kellett hurcolni a szembenállót, hogy az istenek oltárára teríthessék, így inkább hurkokkal próbáltak harcolni a spanyolok ellen, mint gyorsan ölő fegyverekkel. A pányvákat, hálókat viszont könnyen átvágta a spanyol acél.


Amikor Sárközi Györgynek először beszéltem a megírandó regényemről, említettem, hogy a történetet nemcsak mint az események krónikása szeretném elmondani; megpróbálnék leszállni két, egymástól teljesen idegen civilizáció eredetéhez, megkeresni a lényegi ellentéteket. De akkor még egyetlen sort sem vetettem papírra abból, amiből kialakult a regény. Egy-két novellisztikus "miniatűr" elsüllyedt az időkben, a regénykompozíciót elölről kellett kidolgozni. Salamanca egyetemének küszöbéről indítottam így útnak Hernando Cortést, hogy ezzel az intellektuális "karizmával" kezdje el sokat vitatott pályafutását.

A stílus, amely sokszor barokk, jelzőkben bővelkedő, hömpölygésében talán illik a témához - de ma már nem az enyém, "történelmi" távlatba került. Mint ahogyan átalakul mintegy minden másfél évtizedben a magyar irodalmi nyelv is, de ezt a metamorfózist mi is csak akkor vesszük észre, ha emigráns magyar írók műveit olvassuk, akik - nem élvén itthon - ugyanolyan stílusban fejezik ki magukat, mint, mondjuk, a harmincas esztendők derekán, tehát akkor, amikor az Esőisten született. Ma már hogyan tudnám megírni az Esőisten-t úgy, mint szinte négy évtizeddel ezelőtt?

A téma azért mégsem vált idegenné - hiszen a prekolumbián világ ma is különösképpen érdekes számomra, kapcsolatban állok vele. Harminc évvel a könyv megjelenése után kaptam meg Mexikó meghívását, felejthetetlen heteket tölthettem ebben a birodalomban, ennek gyümölcse lett a Találkoztam Esőistennel. Így nem mondhatom, hogy tőlem elszakadt szellemi gyermekemet bocsátom most útra új, fényesebb köntösében. Amikor annak idején belekezdtem megírásába, nem tudtam: történelmi regényt írok. Hogy olyan műfaj területére tévedek, amelyet sok gáncs ért, anakronizmussal vádolták, s mégis - a XIX. század eleje óta - megtartotta népszerűségét. Különös arra gondolni, hogy a regények életpályája viszonylag rövid, néhány év alatt feledésbe merülnek, majd - rendesen a szerző elmúlta után - esetleg kiemelik őket a félmúlt homályából, s kezdik újra, de már történelmi fátyollal lefedve, pályájukat. Utolsó szóként arra gondolok, hogy az Esőisten, amely 1939 tavaszán látott napvilágot, most újra másféle napfényre kerül, s még örülhetek neki. Pedig mi minden történt azóta a magyar - s a prekolumbián horizontokon...




Hátra Kezdőlap