12. Környezetbarát technológiák, környezetbarát termékek


12.1 Mit tekinthetünk környezetbarátnak?

Amint az előzőekben láttuk, a környezetpolitika célja, hogy a termelőtevékenység károsító hatásait a lehető legkisebb szintre szorítsa le, ennek érdekében az újratermelés teljes ciklusát figyelembe véve ösztönöznie kell

Környezetbarátnak akkor nevezhetnénk egy terméket, ha maga a termék, előállításának folyamata és a fogyasztása során keletkező hulladékai sem környezetszennyező hatásúak. Egyet kell értenünk azokkal, akik azt mondják, hogy a gyakorlatban ilyen termékek nem léteznek, mégis azt gondoljuk, hogy indokolt ennek a pozitív jelzőnek a használata minden olyan termékre és technológiára, amelyek a hasonló célra szolgáló termékek és technológiák közül azzal tűnnek ki, hogy kedvezőtlen környezeti hatásuk jelentősen kisebb a megszokottnál, vagyis így nagyrészt megoldott az ökológiai érdekek védelme.

Egy-egy termék vagy technológia környezetbarát jellegének eldöntése igen bonyolult feladat, és a gyakorlatban számos ellentmondással találkozhatunk. A probléma összetettségét jól érzékelhetjük a következő példán: A poli-vinil-klorid (PVC) nevű műanyagról a környezetvédők igen rossz véleménnyel vannak. Valóban nehezen lebontható, elégetésekor sósavgáz képződik, ráadásul a monomere, a vinilklorid mérgező, rákkeltő hatású, ami alá is támasztja a kedvezőtlen megítélést. Más oldalról viszont a PVC gyártás annak köszönheti óriási fejlődését, hogy egyik alapanyagaként a nátronlúggyártásnál keletkező klórt hasznosítja. Kezdetben tehát a PVC-gyártást úgy üdvözöltük, mint ami megszabadít bennünket egy súlyos környezeti problémákat okozó gondtól, a klórtól, ami a kősó-elektrolíziskor melléktermékként keletkezik. Ne felejtsünk el egy másik, a PVC javára írható jellemzőt sem, nevezetesen a PVC-feldolgozás kis energiaigényét, amelynek környezetvédelmi vonzata sem elhanyagolható. Mindezt figyelembe véve és gondosan mérlegelve könnyen kiderülhet, hogy a PVC környezeti egyenlege nem biztos hogy negatív, mint ahogy az a közvéleményben elterjedt.

Valószínűleg hamis illúziókat kergetünk a mosószerek foszfáttartalmának már említett korlátozásával kapcsolatban is. Közismert, hogy a foszfor lényeges szerepet játszik a felszíni vizek eutrofizációjában, ezért indokolt a környezet foszforterhelésének csökkentése. A felszíni vizek foszforterhelésének csak kis része származik a mosószerekből, ezért hatékonyabb megoldásnak látszik - ahogy már korábban említettük - a szennyvizek vegyszeres kezelésével a foszforprobléma tényleges megoldása, mint a költségesebb, de csak látszateredményt hozó környezetbarát mosópor elterjesztésének támogatása.

Az eddigi tapasztalatok az ellentmondások ellenére azt bizonyítják, hogy a környezetpolitika nem nélkülözheti a környezetbarát termékekkel kapcsolatban kialakult fogyasztói mozgalmakat. Példáink is csak arra hívják fel a figyelmet, hogy csak igen körültekintő elemzés után jelenthetjük ki egy termékről, hogy környezetbarát, sőt értékelésünket rendszeresen felül kell vizsgálnunk.

Fel kell hívnunk a környezetbarát termékekkel kapcsolatban a figyelmet még egy veszélyre. Bizonyítható, hogy a környezetvédelmi követelmények túlhangsúlyozása gyakran a modern protekcionizmust szolgálja, eszközévé válik az importkorlátozásnak, a versenytársak kiszorításának, valamint a reklámnak, a piacmegdolgozásnak is. Hasonló tapasztalatok a gyógyszeriparban már korábban is megjelentek, ahol a GLP és GMP (Good Laboratory Practice és Good Manufacturing Practice) követelményeinek teljesítése egyértelműen a legfejlettebb technikával rendelkező "nagyoknak" kedvez és a kicsik tönkremeneteléhez vezet. Persze könnyű a fogyasztói bizalom megszerzését túlhangsúlyozva háttérbe szorítani a való, környezet védelmét szolgáló intézkedések jelentőségét.

Ma még csak a legfejlettebb technikával rendelkező tőkeerős vállalatoknak fűződik kifejezett gazdasági érdeke a környezetbarát termékek forgalmazásához, míg a fogyasztók megfelelő környezetvédelmi tudatossága csak bizonyos életszínvonal felett alakítható ki. A társadalom értékrendjén múlik, hogy a lakosság életszínvonalában mekkora a jelentősége az egészséges környezetnek, az utánunk jövő generációk érdekeinek.

Egy-egy termék, technológia környezeti-ökológiai értékelése társadalmi szerződés kérdése is. Sokszor hiábavaló a gazdasági vagy tudományos racionalizálás, ha a társadalmi szerződés nem jön létre, a technológia nem terjed el. A kedvező környezeti és gazdasági értékelés ellenére az atomerőművek a 15 évvel ezelőtt előrebecsültnél jóval lassabban nyernek teret, annak ellenére, hogy egyes energiaprognózisok szerint nincs más kiút. Az elmúlt tíz évben éppen a fejlett tőkés országok társadalmának értékrendjében alapvető változások következtek be. Többek között fokozódott az érzékenység a nagyon ritka, de "beláthatatlan" következményű balesetek iránt, nőtt a félelem a környezetszennyezés "long term" hatásaitól.


12.2 A technológiaváltás környezetgazdaságtani értékelése

A környezetpolitikának prioritásokat kell megfogalmaznia, a szűkösen rendelkezésre álló erőforrások optimális megosztásában a rövid és hosszú távú környezeti érdekek között. Ez azért nem egyszerű feladat, mert közben szem előtt kell tartanunk azokat az ökológiai célokat, követelményeket is, amelyek minden humanista társadalomra jellemzőek kellenének, hogy legyenek. Nem kevesebbről van szó, mint:

Más célokat mi sem tűzhetünk ki, bármilyen szorítóak is gazdasági gondjaink. Meg kell ragadnunk minden lehetséges eszközt az ökológiai rendszert fenyegető veszélyek elhárítására, ugyanis a kihagyott lehetőségek jóvátehetetlen következményekkel járnak. A tévedés kockázata a fejlesztési irányok - ezen belül is a technológiák - megválasztásában a legnagyobb. A technológia meghatározza az emissziók típusát és nagyságát, tehát a termelési szerkezet után a legfontosabb környezeti érdeket érintő döntés a technológia választás.

A Nobel-díjas Wassily Leontief arra hívja fel a figyelmet, hogy a műszaki újdonságok bevezetése által keltett, a gazdaság egészén végiggyűrűző hullámok olyan hatást váltanak ki, amelyek nem jelezhetőek előre, ha elszigetelten vizsgáljuk az egyes ágazatokat. Az összekapcsolódásokat az input-output elemzési technikával jól nyomon követhetjük. Leontief kimutatja egyes ágazatok technológiaváltásának döntő mértékű befolyását más ágazatok fejlődési lehetőségeire, jövedelmezőségére is.

Míg a vállalatok saját ágazatuk fejlődési irányait általában jól ismerik, ugyanakkor kevéssé tájékozottak más ágazatok, területek várható fejlődéséről. Ennek következtében egy új gyártási eljárás bevezetését úgy mérlegelik, mintha más ágazatok közben nem fejlődnének, változnának, pedig nyilvánvaló, hogy egy-egy új technológiai eljárás alkalmazása más ágazatokban is gyökeresen új feltételeket teremthet. Helytelen tehát, ha a vezetők döntéseikben figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy más iparágak technológiai újdonságai megváltoztatják az adott ágazatban bevezetésre javasolt új eljárás beruházási klímáját.

A technológiák - ipari receptek - változatlansága esetén a befektetett működő tőke bármely adott megtérülési rátájának megfelel egy adott reálbérszint és megfordítva, adott reálbérszintnek csak egy tőkemegtérülési ráta felel meg. Változatlan technológia mellett a működő tőkét befektetők és a bérből élők érdekei ellentmondásban vannak.

A gazdaság bármely ágazatában bekövetkező technológiai változás arra vezethet, hogy nőni fog a gazdaság egészének termelékenysége. Ezáltal a tőkemegtérülés üteme nőhet akkor is, ha a reálbérek nem csökkennek. Habár a tulajdonosok és alkalmazottak érdekei ütköznek, a technológiaváltás mindkettőnek érdeke lehet.

Az Ábra 12-1 Leontief és munkatársai elemzése alapján azt mutatja, hogy miként alakul a reálbérek és a tőke megtérülési rátájának viszonya az amerikai gazdaságban.

Ábra 12-1

A régi technológia vonala azt a viszonyt fejezi ki, amelyt az 1970-es évek végén alkalmazott technológiákkal el lehetett érni. Mint látjuk, a tőke megtérülési hányada, illetve a reálbérek csak egymás rovására növekedhetnek. Az új technológia vonala ugyanezt mutatja, csak a társadalom rendelkezésére álló új ipari receptek kombinációja esetén. A technológiáknak ez az új kombinációja a számítógépes automatizálás uralkodóvá válásával 2000-re jönne létre (rugalmas gyártórendszerek, robotok elterjedése stb.). A harmadik vonal azt szemlélteti, hogy mi történne, ha a technológia csak az adott ágazatban változna, és más ágazatokban változatlan maradna.

A három függvényt egymásra helyezve jól látható, hogyan függ a technológiaválasztás a reálbérek, illetve a tőke megtérülési rátájának elvárt színvonalától.

Ha például a régi technológiákkal a tőke megtérülési rátája 11% lenne, az új technológiák bevezetésével 13%-ra lehetne emelni változatlan reálbérszint esetén. Vagy növelhető volna a reálbérszint változatlan (11%-os) megtérülési ráta mellett. A tulajdonosok és a bérből élők meg is osztozhatnának az új technológiák bevezetése következtében fellépő termelékenység-növekedés okozta jövedelemtöbbleten.

Ha a tőke megtérülési hányada nagyobb mint 16,5%, akkor az új technológiára való áttérés kedvezőtlen alternatívának számít, mert vagy a megtérülési hányadot, vagy a reálbéreket, vagy mindkettőt egyszerre csökkenti.

Ha az új technológia bevezetésének hatásait rövidlátó módon csak az adott ágazatra lokalizáljuk, már 14 % körüli tőkemegtérülési ráta felett előnytelennek látszik az új technológia bevezetése. Tehát rövidlátó szemléletben a 14-16,5 % közötti tőkemegtérülési tartományban rosszul döntenénk, mert elvetnénk az új technológia bevezetésére vonatkozó javaslatot. A 14 és 16,5% közötti intervallumban elhelyezkedő tetszés szerinti változatról ugyanis látható, hogy rövidlátó elemzéssel vagy a tőkemegtérülési hányad 1, vagy a reálbérek m visszaesését jelzi, természetesen helytelenül, mert valójában mind a megtérülési ráta (o), mind pedig a reálbérek (n) nőhetnek az új technológia bevezetése kapcsán.

Megfelelő, a nemzetgazdaság egészére vonatkozó adatok hiánya miatt sajnos nagyon gyakran a rövidlátó elemzés adja a döntés-előkészítés egyetlen információs bázisát, amit a technológiaváltást mérlegelő vezetők figyelembe vehetnek.

Nemcsak a Leontief-féle módszer, hanem a segítségével végzett elemzések eredményei is igen figyelemreméltók még környezetvédelmi szempontból is. Kimutatják ugyanis, hogy a számítógépek újabb generációi radikálisan átalakítják a gazdaság szerkezetét, például foglalkoztatási struktúráját is.

Ha az l980 előtti technológiák maradnának fenn, akkor 2000-ben a munkaerőnek csaknem 11 %-a vezetőkből állna, az irodai dolgozók pedig több mint 18 %-ot tennének ki az USA-ban. A mikroelektronika nyújtotta új technológiát figyelembe véve viszont a vezetők csak 7,2 %-át az irodai alkalmazottak mindössze 11,4 %-át képviselnék a foglalkoztatottaknak. De nemcsak a foglalkoztatottak szerkezetében jelent radikális változást a mikroelektronika széles körű elterjedése.

Csökken a vas és vasötvözetek iránti igény, ami részben abból következik, hogy a CNC-gépek kevesebb hulladékot produkálnak, részben abból, hogy a jobb szabályozással nagyobb szilárdságú acélok állíthatók elő. Növekedés mutatkozik viszont a színesfémek keresletében, de csökken a festékek iránti igény, a festőrobotok ugyanis a festők által felhasznált festékek 10-30%-át takaríthatják meg. Csökken az irodai felhasználásra kerülő papír mennyisége stb.

Végiggondolva ezeket a várható változásokat környezetvédelmi szempontból a mikroelektronika elterjedésétől egy, a maihoz képest inkább környezetbarát gazdasági szerkezet kialakulását remélhetjük.

Az elemzés konkrét megállapításainál azonban témánk szempontjából érdekesebb Leontief gondolatmenete. Ezt a gondolatmenetet azzal kell feltétlenül kiegészítenünk, hogy a vállalkozónak nemcsak a technológiák - beleértve más ágazatok technológiáit is - várható fejlődésének következményeire kell figyelni, hanem arra is, hogy hogyan változik a társadalom értékrendje a technológiák környezeti hatásait illetően.

Arra kell felkészülnünk a jövőben, hogy a technológiai alternatívák közötti választásban egyre nagyobb lesz a szerepe a technológia úgynevezett "környezeti értékének" vagy környezetkonformságának.

Ebből az következik, hogy a környezetvédelmet két módon is figyelembe kell venni az input-output elemzéseknél. Egyrészt mint önálló ágazatot, amely környezetvédelmi berendezéseket gyárt- és mint ami önmaga is szennyezi a környezetet, másrészt pedig mint olyan pótlólagos követelményt, ami nem teszi lehetővé, hogy a technológiákat csak a tőkemegtérülés és a reálbérek növekedési üteme alapján ítéljük meg.

A technológia választás tehát, mint a döntési problémák általában sokdimenzióssá válik, és az amúgy sem egyszerű döntési feladatot a környezetvédelmi követelmények még bonyolultabbá teszik. Érthető tehát az érdeklődés, ami a technológiai alternatívák összehasonlításában a soktényezős döntéstámogató módszerek iránt megnyilvánul.

A többkritériumos döntéstámogató módszerek lehetőséget nyújtanak az alternatívák sokoldalú összehasonlítására, különböző érdekek - például ágazati, ellátási, környezetvédelmi stb. - hatásának egyenkénti vagy együttes vizsgálatára. Az elemzési technikák nemcsak arra használhatók, hogy a beruházók segítségükkel kiválasszák a számukra legmegfelelőbb alternatívát, hanem arra is, hogy a különböző érdekcsoportok eltérő preferenciáinak hatását a rangsorváltozatokra összevethessük. A többkritériumos elemzési technikák segíthetnek abban is, hogy a gazdasági-műszaki feltételek prognosztizálható változásának hatását Leontief-i értelemben vehessük figyelembe az alternatívák közötti választáskor.


12.3 A vállalati döntések környezeti megalapozása

Kibékíthetetlennek látszó ellentmondás a termelés és a humánökológia ellentmondása, mindkettő az ember igényeit, érdekeit szolgálja mégis a termelők és a környezetvédők, a termelés és a humánökológia szószólói gyakran szembenálló felekként, sőt ellenségekként jelennek meg előttünk. Ha el is tekintünk a szélsőséges megnyilvánulásoktól, akkor is elmondhatjuk, hogy viszonyuk konfliktusoktól terhelt. Ezekben a konfliktusokban nehéz igazságot tenni, döntőbírónak lenni pedig különösen kockázatos. Ismereteink ugyanis a környezetszennyezés hatásait, pontos következményeit illetően meglehetősen korlátozottak, a "jobb félni, mint megijedni" elvén nyugvó óvatosság pedig, különösen az alacsony jövedelmű rétegek számára, túlságosan nagynak tűnő lemondást, áldozatokat jelent.

Feloldható-e az ellentmondás, vagy szükségszerű, hogy azt a vállalatot, amelyik emberi szükségletek kielégítése érdekében termel, és eközben - a technológia nem kívánatos mellékhatásaként vagy termékeinek hulladékaival - szennyezi a környezetet, a termékét elfogyasztó lakosság az emberiség ellen elkövetett bűnökért legszívesebben a vádlottak padjára ültetné és tevékenységét betiltaná.

A kérdés talán szokatlan, de elkerülhetetlen, ha az üzemi környezetvédelmi szervezet feladatait akarjuk tárgyalni. A termelők és a környezetvédők közti ellenséges viszony azért veszélyes, mert éppen a termelők vannak abban a helyzetben, hogy az emissziók csökkentése érdekében hatékony lépéseket tegyenek.

A termelők tevékenységének társadalmi hasznosságát a piac megméri. Ahhoz persze, hogy a piac helyes ítéleteket hozzon, szükség van arra, hogy a termelő költségei tartalmazzák a tevékenysége által másoknak okozott kár elhárításának költségeit is a társadalom által elfogadhatónak tartott mértékben.

A környezetvédők, akiknek az értékrendjében a tiszta környezet iránti igény a társadalmi átlagnál magasabb, nyilván azt akarják, hogy a káros emissziók csökkenjenek, vagyis, hogy akár az anyagi javak és szolgáltatások fogyasztásának csökkenése árán is sikerüljön az ökológiai értékeket megőriznünk. Ha sikerül a környezetvédőknek a lakosságot meggyőzni arról, hogy ne dohányozzanak, hogy a városokban használják a tömegközlekedést a személygépkocsik helyett, hogy takarékoskodjanak az energiával stb., nyilván sikerül a környezetszennyezés növekedését is megállítani.

A környezetvédő mozgalmak nem szükségszerűen szakemberek mozgalmai és néha tévedéseik is triviálisak. Az emberek cselekvéseit nagyon gyakran pszichológiai tényezők és nem a racionalitás vezérli. Számos példát említhetünk: a repülés baleseti kockázata kisebb, mint a közúti közlekedésé, az emberek mégis nagyobb biztonságban érzik magukat a szárazföldön és hajlamosak nagy összegű életbiztosításokat kötni, ha a repülőgépre szállnak. Az atomerőmű, szakemberek szerint, környezeti kockázatait tekintve veszélytelenebb, mint a széntüzelésű hőerőművek. Az átlagember számára mégis az atomerőmű közelsége az elviselhetetlenebb, és amíg így érzi, ez fogja reakcióit meghatározni. Ellenkezése nagyon is érthető és ne feledjük, hogy ráadásul a szakértők is tévedhetnek.

A vállalatok képviselői rendszerint a szakértelem hiányai miatt nem tekintik partnernek a környezetvédő mozgalmakat és érveiket szinte megfontolás nélkül utasítják vissza. Ismerjük el, sokszor jogosan, mert kétségtelen, hogy a laikusok gyakran tévednek. Ne felejtsük el azonban, hogy vállalataink termelő tevékenységét ugyanezek a laikusok ítélik hasznosnak, nélkülözhetetlennek, amikor a piacon megvásárolják terméküket. Tehát az az érv, hogy tevékenységükre a társadalomnak szüksége van, szintén a laikusok véleményére támaszkodik. Nemigen van tehát mit egymás szemére vetnünk, egyik fél igazsága sem nyugszik biztosabb alapon.

Az ellenségeskedés - amit gyakran politikai, szociológiai indítékok is gerjesztenek - rendszerint mindkét fél érdekeit sérti. A környezetvédők által sarokba szorított termelők védekeznek, az emissziócsökkentési lehetőségeiket tartalékolják nehezebb időkre, látszatra mutatós, de valójában nem hatékony megoldásokat alkalmaznak, a megoldhatatlan problémákat eltitkolják stb. De veszítenek a termelők is, mert állandó bizonytalanságban, békétlenségben, a vállalati imaget rontó légkörben kénytelenek dolgozni, ami a rövid távú érdekek érvényesítésének és a nagyobb haszonnal járó, nagyobb kockázatok vállalásának kedvez.

Mindkét fél érdekeinek a problémák tárgyalásos - hosszú távon ökológiai és gazdasági értelemben egyaránt eredményesebb - megoldása felel meg és ezt bűn nem észrevenni.

Érdemes ennek kapcsán a hagyományos döntéselméleti felfogás változását megvizsgálni (Részletesebben lásd Kindler József: Döntéselméleti előfeltevések kritikája c. doktori értekezést MTA 1989.)

A klasszikus közgazdaságtani döntéselmélet a hasznok maximalizálására törekedett. A modern döntéselmélet, figyelembe véve a pszichológiai-szociológiai kutatások eredményeit, tudomásul veszi, hogy az emberek döntéseiknél eltérnek a hasznosság maximálásától, mert a döntéshozót nem a tényleges, hanem az észlelt világ befolyásolja választása során. Vagyis nem az a fontos, hogy valamilyen eseménynek mekkora a bekövetkezési valószínűsége, vagy értéke, hanem, a döntéshozó mekkorának észleli. Sőt, az egyes döntéselméleti megfontolások szerint, a gyakorlatban olyan nagyszámú változat létezik és az eredmények kapcsolatáról olyan keveset tudunk, hogy a lehetséges cselekvési változatokat egymáshoz viszonyított hasznosságuk alapján még akkor sem lehetséges rangsorolni, ha nem optimális, hanem csak kielégítő döntésre törekszünk. Ezért szerintük az egyedül lehetséges megoldás, ha a cselekvési változatokat azokkal a tényleges eredményekkel hasonlítjuk össze, amelyek a múltban az adott változathoz nagyon hasonlóak voltak. Miután a változások kis lépésekben következnek be, ezzel a módszerrel a nagy negatív eredmények, kockázatok minimalizálhatók, és így a megismerés számára túlságosan összetett problémák (mint pl. a környezetszennyezés) is kezelhetők.

Ez a döntéselméleti felfogás az előre nem látható eredmények figyelembevételét azáltal látja megoldhatónak, hogy a különböző érdekcsoportoknak lehetőséget kell adni arra, hogy kifejthessék véleményüket a döntés során. Ez azért is fontos, mert a döntéshozó egyed részéről (pl. egy vállalat) mindig feltételezhetjük, hogy viszonylag homogén értékrendszerrel rendelkezik, és így esetében a döntési folyamat és nem az értékelési tényezők maradéktalan feltárása a lényeges. A környezetvédelmi döntések azonban heterogén értékrendszerű döntések, amelyekben az érdekellentéteket, konfliktusokat mindenki másként értékeli és ezeket a különbségeket nem lehet félteértésekkel, kommunikációs zavarokkal magyarázni, mert ezek valóságos különbségek.

Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a hagyományos "tűzzük ki a célokat, majd keressük meg az elérésükhöz vezető eszközöket" szétválasztás mint előfeltevés hamis, cél és eszköz ui. nem választható szét, csak együtt vizsgálhatók, valamint, hogy általában nem optimális, hanem csak kielégítő döntésekre törekedhetünk.

Ezek a megállapítások mind népgazdasági, mind vállalati szintű környezetvédelmi döntésekre érvényesek. A vállalati értékrendszert homogénnek tekinthetjük pl. a környezetvédő szervezetek álláspontjához viszonyítva, de tudjuk, hogy a vállalaton belül pl. a szervezeti hovatartozástól függően az egyes egységek értékrendje már különböző. Erre a későbbiekben még visszatérünk.

Az állam feladata, hogy olyan gazdasági és jogi szabályozást működtessen, amelynek hatására vállalatok a megkívánt mértékű szennyezéselhárítási tevékenységet folytatnak. Az a ma még jellemző állapot, amelyben a vállalati környezetszennyezés mértéke - a joghézagok miatt - elsősorban lelkiismereti kérdés, meg kell, hogy szűnjön. Annak, hogy eddig ez volt a jellemző állapot, két fő okát említhetjük. Részben mert a nagyszámú rendelet ellenére is óriási területek maradtak szabályozatlanul, részben mert a rendelkezések objektíve teljesíthetetlen normákat írtak elő, és ráadásul számos olyan rendelet született, amelyek végrehajtásának tárgyi feltételei hiányoztak (pl. a veszélyes hulladékokról szóló rendelkezések). A jogszabályi dzsungel meglehetősen tág teret biztosított a szubjektív jogértelmezésnek, és nem nyújtott megfelelő hátteret a vállalatok számára hosszú távú környezetvédelmi stratégia kimunkálásához. Az alkumechanimusok, a kibogozhatatlan érdekviszonyok, a támogatási rendszer ellentmondásossága talaján rendszerint az járt rosszul, aki igyekezett hosszabb távú környezetvédelmi koncepciót kidolgozni.

Ilyen körülmények között felmerül az a veszély, hogy a rövid távú extenzív környezetvédelmi megoldások felemésztik a hosszú távon megoldást kínáló környezetbarát technológia létrehozásának utolsó tartalékait.

A hazai tapasztalatok azt mutatják, hogy gazdálkodási gyakorlatunk éppen az intenzív környezetvédelmet nem támogatta megfelelően. A beruházási eszközök általában szűkösen álltak a vállalatok rendelkezésére, ezért szó sem lehetett a nagymértékben szennyező technológiák, berendezések cseréjéről, ehelyett súlyos gondokat okozó esetekben kisebb beruházási vonzatú, de hosszabb távon drágább extenzív módszereket alkalmaztak. Rendszerint korszerű tisztítóberendezéseket telepítettek korszerűtlen vagy közepes műszaki színvonalú termelőberendezések mellé. Ezzel nagyrészt lemondtunk azokról az innovációs teljesítményekről, amit az új hulladékszegény technológiákkal a termelékenység növelésén, a fajlagos anyag- és energiafelhasználás csökkentésén keresztül nyerhettünk volna.

A környezetvédelem egyes iparágakra gyakorolt hatása erősen differenciált. A vegyipart például a környezetvédelmi követelmények kettős szorításban tartják. Egyrészt jelentősen növelik az iparág termelési költségeit azok a kiadások, amelyek a káros emisszió csökkentésével kapcsolatban merülnek fel. Másrészt a vegyipar termékeivel szemben olyan új követelmények jelennek meg, amelyek kikényszerítik a termékek cseréjét. A növényvédelem részéről például nagymértékben szelektív, kis koncentrációban hatásos, teljesen lebomló peszticideket kellett kifejleszteni. Ezeknél az új termékeknél az árban már nem az anyagköltség a meghatározó, hanem a kutatási-fejlesztési ráfordítások.

A vegyipar ilyen irányú fejlődése kettős értelemben is környezetkonform. Részben mert az előállított termékek kevésbé szennyezők, részben mert a korszerű, kisebb anyag és energiaáramokkal dolgozó technológia maga is környezetbarátabb. Az említett pozitív hatások mellett a vegyipar környezetvédelmi mérlege minden bizonnyal negatív abban az értelemben, hogy növekedését a környezetvédelem eddig inkább akadályozta, mint segítette. Ezen a helyzeten célszerű lenne változtatni, különben ugyanis nehéz elképzelni, hogy a vegyipar vállalkozik olyan, a környezetvédelem szempontjából fontos lépésekre, mint például a barnaszenek kéntartalmának kénsavgyártási nyersanyagkénti hasznosítása. Egy ilyen eljárás "eredményeként" a vegyipar a jelenleginél jóval drágábban tudná előállítani a kénsavat, amit nagyrészt maga használ fel. Megszabadítana viszont bennünket egy igen káros környezetszennyezőtől, a kén-dioxidtól. Az ilyen innováció persze nem túlságosan vonzó, pedig az érdekeltséget hosszú távon nyilván meglehet teremteni.

Míg a környezetvédelem egyes ágazatokban - például papíripar, bőrgyártás stb. - elsősorban többletráfordítást jelent, addig a beruházási javakat előállító ágazatokban, mint például a gép- és műszeriparban kifejezetten innovációt serkentő hatású.

A környezetvédelmi szabályozás szigorodása emissziócsökkentési követelményként jelenik meg a szennyező vállalatoknál és keresletként a környezetvédelmi berendezések piacán. Nem véletlen tehát, hogy a gép- és műszeripar fejlődésének nem elhanyagolható motorja éppen a környezetvédelem. Ezekben az ágazatokban realizált nyereséget is azoknak a környezetszennyező iparágaknak kell megtermelni, amelyeket egyébként is leginkább terhel a környezetvédelem.

A környezetszabályozásnak mindezekre a gondokra, ellentmondásokra fel kell készülnie, és olyan környezetpolitikát kell gyakorolnia, amely nem újratermeli, hanem megoldja ezeket. A jövő nagyrészt azon múlik, hogy sikerül-e a szennyező technológiákat felváltanunk kevésbé környezetidegen technológiákkal. Szeretnénk aláhúzni, hogy a technológiaváltás nem csak pénzkérdés.

Miközben a környezetvédelem gondjai csak hosszú távon, a termelési szerkezet és technológiák gyökeres átalakításával oldhatók meg, a társadalom tűrőképessége sok területen rövid távon is kimerülőben van a környezetszennyezés legszembetűnőbb formáival szemben. A fejlett országok állampolgárainak értékrendje a környezetvédelmi kérdésekben hazánkban is megjelent. Az egyik oldalon egy korszerű ökológiai értékdemonstráció, míg a másikon egy elavult, korszerűtlen technológiájú ipar néz farkasszemet.

Ma már egyre kevésbé meglepő, hogy egy vállalkozás kudarcát okozhatják környezetvédelmi problémák. Itt most nem az olyan szélsőséges esetekre gondolunk, mint a tömegkatasztrófákat okozó üzemi balesetek (mint pl. Bophal) vagy a gondatlanságból, felelőtlenségből eredő botrányok (veszélyes hulladékok elásása, élővizek és rétegvizek szennyezése stb.), hanem azokra az esetekre, amelyeknél látszólag minden rendben van, de a környezetvédelmi szabályozás változása vagy lakossági tiltakozás nyomán a vállalkozás gazdasági értelemben ellehetetlenül, vagy hatósági intézkedés függeszti fel a vállalkozás folytatását.

A környezetvédelem azért stratégiaalakító tényező, mert a vállalatoknak arra kell felkészülniük, hogy az immissziós és ezzel együtt az emissziós normák egyre szigorodnak és a vállalat versenyképességének egyik fontos tényezője lesz tevékenységének környezetbarát jellege.

A vállalati környezetvédelmi feladatok részben a vállalati stratégia kidolgozásához kapcsolhatók, részben napi feladatok. E két dimenzióból a vállalatok számára csak a második volt eddig érzékelhető, mert azt különféle rendeletek kézzelfoghatóvá tették a vezetők számára. A környezetvédelem, mint a vállalati stratégiát alakító tényező általában nem jelent meg. Ezért is fontos, hogy az üzemi környezetvédelmi tevékenységnek a vállalati stratégia alakításában betöltött, illetve betöltendő szerepét hangsúlyozzuk azért is, mert enélkül improduktívnak, terhesnek és sokszor feleslegesnek tűnhet a vállalaton belül a környezetvédelmi szervezet.

Azt, hogy a környezetvédelem az emberiség jövőjét meghatározó fontos stratégiai kérdés, senki nem vitatja, azt azonban, hogy a vállalati szinten is stratégiai jelentőségű, nehezen ismerik fel. Az előző nagyrészt elméletinek látszó, de gyakorlati jelentőségű információk alapján a vállalatoknak két irányban is át kell értékelni politikájukat.

Az első talán kézzelfoghatóbb felismerés, hogy nem elegendő, ha a vállalat rendelkezik a működéséhez szükséges hatósági engedélyekkel, hanem minden fejlesztést környezetvédelmi oldalról is meg kell alapozni, figyelembe véve, hogy egyetlen termék és technológia sem kerüli el a környezetbarátság szempontjából történő megmérettetést.

A második, kissé meglepőbb tapasztalat, hogy a szokásos titkolódzás helyett a vállalatoknak reklámozni kell környezetvédelmi elképzeléseiket, aktív kapcsolatot kell fenntartani a lakossággal, a környezetvédő mozgalmakkal. Részt kell venniük a környezeti tudat fejlesztésében, csak ezáltal remélhetik, hogy működésüket nem érzelmek, hanem a tények alapján ítélik meg.




Tartalom