"A magyarság" alatt mindazon kárpát-medencei népeket értjük, amelyek mások, mint az Európát benépesítő indoeurópaiak és a szlávok. Ebben az értelemben "magyarok" voltak már a Krisztus előtti V. században itt élt iráni szkíták, majd az időszámításunk kezdete körüli időben ide beköltözött ugyancsak iráni származású szauromaták és a szarmaták, majd a Krisztus utáni V. században behatolt hunok, az 568-ban és utána több hullámban bejött avarok, a 895/96-ban ide érkező Árpád népe - "a honfoglaló magyarok" - és végül az 1235-ben beköltözött jászok és az 1246-ban letelepedett kunok. Mivel a Kárpát-medence a legnyugatibb eurázsiai sztyepp, ezek az iráni és belső-ázsiai, zömében lovas népek a Kárpát-medencében letelepedtek és otthonra találtak. Kelet felé nem mentek "vissza", mert a Népek Országútja már megtelt, Nyugaton pedig más környezet fogadta volna őket és ott már letelepült népek éltek.

A Kárpát-medencei otthon azonban nem jelentette azt, hogy a magyarság innen nem jutott volna el a Föld szinte minden részébe. A szkíták leleteivel tele van Eurázsia. Attila hunjai - különösen a galliai 451-ik évi catalaunumi (Chalonsur-Marne-i) - rómaiakkal (gótokkal, frankokkal és a burgundokkal) való találkozás után kisebb csoportokban tértek vissza a Kárpát-medencébe, sokuk menet közben letelepedett. Az avarok Nagy Károllyal való összetűzésük után (804-ben) szóródtak szét Európában, a honfoglaló magyarok pedig a X. században "kalandozták" be szinte az egész Európát. A középkorban a magyarság Távol-Keletre jutott el, majd a törökök révén a magyarábok 1516-ban határőrzőként kijutottak a mai Szudán és Egyiptom területére. 1531-ben Provance tett szert városonként 200-200 magyar kézművesre és a sort még folytathatnám tovább az 5 földrészre kitelepült magyarokkal, a franciaországi "Bercsényi huszárokkal", Papp Jánossal, a Little Big Horn-i csatában résztvett magyar katonatiszttel, a bur háborúkban résztvevő magyar honvédekkel, vagy akár az Alma Ata-i vagy az új-zélandi magyar közösséggel.

A magyarság, ahová csak eljutott nemcsak biologikumát, de szokásait, hitvilágát, nyelvét, zenéjét és népművészetét is magával vitte és - szemben a kozmopolita, mindenütt a környezetébe beolvadó népekkel - azt főbb vonásaiban meg is tartotta. Ez a megőrzés teszi lehetővé a szétszóródott magyarság kutatását. Ideje lenne már számot vetni nemcsak a Kárpát-medencében, hanem az azon kívül is élő népünkről, "kinnlévőségeinkről" Ez a számvetés nekik tartást ad és a mi látóterületünket is kinyitja. Ahová a magyarság eljutott, oda "színt", sajátos kultúrát és "másságot" vitt. Sok értékkel gazdagítottuk - és ma is gazdagítjuk - a népek palettáját, kultúráját és testi megjelenését. A Val d'Anniviers völgyben a magyarság testalkata, élettani jellemzői (mongolfoltja, mongolredője, markerjegyei stb.), rovásírása, népművészete (életfái, tulipánjai, kopjafái), ételkultúrája (húspácolása) és nyelve átvészelte az évszázadok viharait, ma is tanulmányozható, dokumentálható. Az Anniviers völgyi "magyarság" nem kuriózum, hanem egy csodálatos tanúságtétel fennmaradásunkról is vitalitásunkról.

Kiszely István