A hegyen, ahonnan messze lehet látni

De nem ölég messzi - gondolta az öreg katona roppant bajusza alatt, és nézegetett arra napkelet felé. - A högyrű se látni elég messzi!

Nem látott semmit se, csak erre is hegyeket, meg arra is hegyeket. Olyan hegyek laknak ezen a tájon, hogy ha a darab felhők az ég tetejéről mind lesuvadnának és kősziklákba fagynának, akkor se volna ilyen a szegedi pusztán.

Hiszen azt szeretné az öreg katona látni. Csak éppen azt, a szögedi szép, kigyalult, sima pusztaságot.

Hogy is mondta a röszkei kovács: "Nem ördög az embör, hogy hat nap alatt mögacélozzon egy ásót." "De az Úristen hat nap alatt az egész világot mögteremtötte, hajja ken!" - morgott neki a szögedi embör. "Olyan is a!" - felelt a kovács. - "Mit, kend az Úristen munkájába is kételkedik? Mi héjja van annak?" "Hát a högyeket még elgereblyélhette vóna!"

Úgy látszik, a szögedi kovács is tekergett erre!

Bizony itt lött vóna dóga űszentfölségének, mert itt nagyon gubancosra hagyta a határt, nem úgy, mint otthon a gyönyörűségös szép szögedi mezőn. Lám, még az Úristen is jobb szerette a magyarokat. Nincs ott még egy kapavágás högy se. Ha vakondék föltúrja a fődet, már az is förtelmesen elrútítja a világot.

S neki mégis itt köll csatangolnia már tizenkét esztendeje ebbe a görbe világba. Ósztrijjába. Ahelyett, hogy a gémök kurjantását mög a bölömbika harangozását hallaná, csak mindig a högyi szél zúgását köll fázlalnia.

Megcsavarta vastag bajuszát, s a távolba nézett.

Csuda egy világ. Nem löhet azt tizenkét esztendő alatt se mögszokni, hogy neki ilyen isten nélkül való idegönben köll elharákolni életének legszöbb napjait. Nem hitte vóna soha, hogy van olyan tájék, ahun kétször-háromszor kél a nap. Még a napnak is keserves ezöket a hegyöket mögmászni.

Csudálatos szép világ vóna, aki szereti, arra a Rax-högy felé: azt már ismeri. Högy högy hátán. Kinek volt kedve s türelme benne, hogy így rakosgassa föl a högyeket egymás hegyire hátára. Ebbűl a magasbúl mán csak olyan játékhögyek, mint ha a homokban építenek a gyerököcskék.

De a katona azért nem ezen gondolkozott, ez neki csak egy bajuszsodorintás. Gondolkodni - ha már az ember ráér a sürgős dolgától, mikor poszton áll, osztán akar a juhász, őrzi a högyeket, hogy el ne lopják -, akkor már csak azon gondolkozik, hogy tizenkét esztendő, tizenkét esztendő. Mán nincs több hátra, csak négy. Akkor osztán kap obsitot, de akkorát, hogy betakaródzhatik vele fejtűl lábig, de még maga mellé húzhatja, mint paplany alá a gyerökeit. Mög az asszonyt is. Sátoros ünnepökön.

A fiai. Három fia van otthon. Maradék Pál otthon is van egy, mög Maradék Jóska mög Maradék Pistike.

Mikor a tőtésrűl elragadták, nem is tudott hazamönni hozzájuk, nem is látta őket utójjára. Talán ha látta vóna, a szíve is jobban mög vóna nyugodva. De nincs benne a szömiben az utolsó kép. Hogy sírt-e a fiú, vagy nem sírt, hogy állott, jobb lábán-e vagy a balon, hogy mit mondott neki utójjára, azt-e, hogy "édösapám osztán gyüjjün haza!" vagy azt, hogy: "Hozzon valamit..." Biztosan mondott vóna egyet vagy mást mindenik gyerök, de ha ű azt hallja, akkor itt csöngene ma is a fülibe, mög itt villogna valahogy a szöme előtt a hangjuk, a képük...

Hogy aszongyák errefelé: "Ez az a híres magyar katonavirtus, amivel olyan nagyon fel vagynak a nóták, s lám, egy magyar se szeret katona lenni..." De a ménkű mögütötte, hogy valakit csak úgy kikapjanak a fészökalja családjábúl, és ideröpítsék a högyek tetejire, osztán még azt akarják, hogy eszibe se jusson, hogy embör is vót valaha, csak arra köll neki gondolni, hogy katona, bajnét.

Nem érdömös ezön még csak elgondolkozni se.

Mikor gyerök vót, nem vót őneki soha annál nagyobb vágya, mint hogy isten segödelmivel mundérba kerüljön a szennyes gatya helyött, és csizmát húzzon a mögretkösült lába fejire. Ha szép katonákat látott, lóháton, ficánkolva, aranyos zsinórral, sárga paszománttal, vörös nadrágban, pöngő sarkantyúval, ha látta, már mönnek, majd mögszakadt utánuk a szíve. Mást se játszottak, csak katonát, török-magyar katonát. Mán a gyerök azt énekölte:

török vitéz elvágta
mivel gyógyította
síppal dobbal nádi hegedűvel

De most csak olyanok löttek a vitézi énekekből, hogy afféléket köll fúdogálni, hogy:

sűrűn mögesik az rajtunk
hogy nincsen komisz prófuntunk
panaszkodunk a tüsztünknek
még az istenömet sziggya

még az istenömet sziggya
késér káplár áristomba
tödd rá azt a rövid vasat
huszonötöt vágjunk rája

Azér vigyék idegönbe! idegönbe! idegöni szóra! amit vakog, vakog, de még ma sem tudott valami jómóddal bögyire szödni. De nem is akarta mögtanulni, nem akarta érteni, nem tűrte, hogy az ő friss malacpecsönnye-szagú magyar beszédjét kikaparják a fogai közül... Mönni köll, mönni, mönni. Azt mögérti. De se mönyecskével nem kéván itt szóba elegyönni, hiszen otthon várja ütet az ű jó testű, kedves orcájú, nevető szavú mönyecskéje: itt piszkítsa be magát valami rusnya högyi fejérnéppel?... Bocskoros a fattya...

Tizönkét esztendeje, hogy elindították, azúta mögállás sincs. És sömmi, de sömmi, sömmitlensömmi hírt nem hallott a családokrúl... Míg Szögedöt csak elemlögetik, vannak itt, mindég kerül egy-egy szögedi bicska, amit összefennek egymáshon... de mit halljon ezektül a némáktúl Szögedrűl?... Szöged, Szöged, azt se tudják, mi szögön szegött kenyér a!

Mi köze neki ahhon, hogy errefelé is embörök élnek. De mög asszonyok is. Ezök az embörök, egy sincs köztük olyan, akivel csak egy napot tőtött vóna gyerökkorába... az asszonyok mög... még a ruhájuk is más... Hát még a szavuk, hát még a szívük. Á, mit, dehogy is ótaná be űket.

Löhetnek, amilyenek akarnak lönni, mit ér? Idegönök. Nem érti beszédjüket, nem törődik vele, hogy mivel gondolnak, mivel nem... Még csak egy tehén sincs ezökben a nagy högyekben ideföl a magasban. Nem löhet itt tartani, mert napi járó fődön nem találnak semmi vizet. Mibűl éljen a szögény marha, ha nincs se forrás, se kút, se tó, se semmi. Itt nem áradnak mög tavasszal a vizek, mint odahaza a kedves faluba, Röszkén. Itt csak möghalni, mint így élni, magában. Mikor neki mögvan. Mögvan az embörnek a maga felesége, mögvan a három gyeröke. Már azóta nagyocskák. Pali már valamicsodás húsz esztendő körüli löhet, Jóska kettővel fiatalabb, Pisti mög néggyel is, mert közben möghalt egy. Már nem is tudja, mi volt a neve annak a pondrónak, olyan kevés ideig élt. Nem szokott eszébe jutni a kis halott. Annál többet számolgatja az élőket... vagy azok is möghalhattak azóta.

No nem baj. Csak kibírja.

Már csak négy esztendő van hátra, négy kis esztendő, mert tizönhatra szabadul.

Ha ide el tudott gyalog érni tizönkét esztendő alatt, csak haza is haza ér egy vagy két hónap alatt. Hazafelé a fakó is gyorsabban mögy.

Nem szeret az igazságra gondolni. Volt egy legény, akit egy vagy két nappal később hoztak utánuk, az mesélte, mi történt, hogy a pandúr a feleségit mögűzte. Akkor tizenkétször szökött mög, de mindig elfogták. Osztán beletörődött. Arra gondolt, hogy úgyis távol van, nem segíthet az asszonynak, hadd éljen. Nem hitte, hogy az asszony nem hibás. Ha meg hibás, akkor minek. Olyan asszonyért nem érdemös, aki hibás akar lönni.

Azóta mán az is szép tízesztendős, tizenegy löhet, a pandúrfiú. Ha van.

Rúzsa Sándor.

Hogy Rúzsa Sándor kimetszötte a pandúrt.

Ezön is sokat el löhet gondolkozni.

Azóta, aki onnan hazulról kerül, egyre többet hall rúlla. Hogy a nevit is csak úgy mondják: a gazda.

Gazda löhet! Mögelégödött a szíve, hogy van egy ilyen. Egy ilyen paraszt. Otthon. A pusztákon.

Szóval itt állott egymaga a hegyek tetején, körös-körül semmi ember nem bukkan fel, de nincs egyedül. Tizenkét esztendőn keresztül mind csak a régiek között él. Nem is élhet másképp, mert csak a maga nyelvén tud szólani, azon pedig csak az elhagyottak, a régen elveszettek felelnek neki vissza.

A háta mögül, a szikla háta mögül egy ember jött.

Nézi: vadorzó lehet. Elhasznált bőrnadrág van rajta. Öreg nadrág, még öregebb, mint aki hordja, pedig e se fiatal már. Lehet olyan ötven, ötvenöt esztendős, beretvált képű, ahogy errefelé ezek a lakájok, vadászok, snajderok.

Németül szólt. Nemigen értette.

Az ember sürgette.

A katona egyet köpött, hegyeset, éppen hogy keresztül a bámész képű cibil orra előtt, amit ez nagyon megnézett, még utána is nézett a köpésnek, mintha az valami rézkongó vagy aranykrajcár lenne, vagy legalábbis ezüstgyűrű esett volna le az ujjáról.

- Nu, nu - sürgette, s vékony bőre egészen verhenyegesre gyúladozott a nagy csudálkozásban s bámulásban.

Mit kérdezhet? Mit kérdezhet egyebet, mint azt, hogy hogy híjják őtet? Megfelelt neki:

- Az én nevem Maradék Pál.

A vadász nevetve bámészkodott. Úgy nyitva felejtette a száját, és abban ugyancsak kevés fog kezdett megmutatkozni.

- Mattarech - mondta -, Mattarech.

- Maradék.

- Mataréch.

- Nem matarék, hallja kend. Maradék!

Egyet rántott vaskos vállán, s megrecsegtette a saját nevét.

- Ma-ra-dék!

- Mar mar deck... - szótagolta utána a kis erdei ember. Mert a hosszúsága meglett volna, de vékony volt, és hálni járt bele a lélek. - Mar mar deck - vakogta, s a szájábúl, vastag ínyei közül kibityegtek a sárgára érett egyenes hosszú fogak. Mintha nem is fogak volnának, csak beledugdosott, esztergályozott tiszta csontdarabok. Mindenik annyifelé állott, ahány volt az ínyében.

A katona megcsóválta a fejét, legyintett.

- Elmöhecc, komám, olyan vagy mint a Simon kutyája, améknek kihúzgálták a fogát, osztán mán nem harap, csak csevög.

Az idegen egyre jobban mulatott:

- Nu kommst mit mir majn Kind Marmardeckli, wie ajne schöne Name hast du Marmardeckli...

De a katona, hiába Maradék Pál, mégse értette, hogy az idegenbéli hogy örül annak, hogy őtet márványfedőnek híjják.

- Az anyád keserves kínja - mondta szemébe: - némöt.

- Némöt, némöt - ujjongott fel az ember, s csapkodni kezdte nevettében a térdét. - "Pides németh" - ismételte el: úgy látszik ennyit mégis tudott magyarul, még azt is mondta, amit nem hallott.

- Ahh hahhá, ahhahá - kacagott harsányan -, ahhahá, ahh, hhahá... De biszt ein brafer Mencs... - "kutja matjár..." kutja magyár...

Evvel megkötötték a barátságot, egyik pidös németh, a másik kutja matjár...

Mingyárt kezet is nyújtott az ember, s ő megfogta a lágy, hosszú kezét.

De nem szorította meg. Minek. Szétnyomhatná egy perc alatt. De minek. Nem tehet róla, hogy csak német...

- Mögérti kend a magyar szót?! - rázogatta a lágy kezet, s belenézett az idegen ember nagy, kék szemébe, amelyben a harsány nevetéstől szinte könny volt.

- Khend, khend, khendet... - mondta az idegen még jobban mulatva és még jobban nevetve. Már egészen nyitva felejtette a száját, és gyorsan beszélt valamit, ami nagyon jó lehetett, mert nagyon jól tudott nevetni hozzá, de azt, hogy mit, azt már csak egyedül a magasságbeli jóisten érthette meg, meg a többi német.

- Mat jar, dasz iszt mat jar: stinkender német. Kut ja mot jar... - nem megvagyod semmi mást.

Kijavította magát:

- Nem, nem! nem möggagyogod, semmi mást.

- Most osztán jól kimondtad, komám - és nevetett Maradék Pál: - Á hát hiszen kend úgy kárál magyarul, még nem is láttam errefelé, akivel így el löhetne beszélgetni. Kicsoda kend? Olyan gané keze van, tán az ezredsnájder? Mi?

A vállára veregetett a németnek, amitől az még harsányabb lett, mint a hajnali rigó.

- Ja én musszajn motjor tudsz... Nicht zu fiel, nem sokat neked, csak kicsikát...

- Vándoróttál?

- Was?

- Nem tom, mi a mestörségöd. Ha nem snajder, rézöntő, vagy mi vagy. Attúl olyan vörös a pofád.

- Pofát, pofát - ismételte az idegen, és rettenetesen kacagott; a hangja messze elhangzott, és a sziklák visszakacagtak tőle.

- Suszter? Vagy takács? Vagy mi?

- I bin der König von Ungarn.

- König? Kő... mi a kő? Kő ing?

- Král... királ... Én meg vadok a matjor királ, hé, hé, ott jön a bajern királ... látsz neked szemtül... ott jön a würtenbergi királ... Nu, was sagst du dacu?

A katona mogorván bámult a három öreg vadászra, ahogy toprongyosan, de nagyon vidáman néztek rá.

- No ha ti királyok vattok - mondta -, komám, akkó én vagyok a római pápa... komám...

- Hahhahah, hahhaha, hahhaha! - fulladozott a kacagástól Ferdinánd, a jó császár, s kollégáinak megmagyarázta, hogy ez a vén bakancsos itt az ő alattvalója, magyar ember, s azt mondja, hogy ha ők mind a hárman királyok, "dann er iszt der Papszt von Rom und ihr alle leckt mir am ars..."

Így mondta, de a katona nem értette, mit is mond, meg nem is bánta. Azért valamit sejtett, mert mikor a nyúzott képű snájder - mert mi lehet ez más, az ezredsnájder -, mikor a vállára tette a kezét, nem rázta le, meg azt is tűrte, mikor az arcát paskolgatta, a snájder... akivel a másik két német versenyt kacagott, hogy csuda volt.

De akkor nézett nagyot, mikor jött a német csőstül. Az udvarhoz tartozók gyűltek elő, s tettek nagy hajbókolást és alázatot az "ezredsnajder" előtt.

Így került össze Magyarország felséges királya a szegedi puszták szegény kis emberével, akit miért, miért nem, azonnal kegyeibe fogadott.

- Ezt az embert magammal viszem.

Mi tetszett meg neki rajta, mi nem, azt nem magyarázta. De megtörtént, hogy a magyar puszták legkisebbik öreg legénye a birodalom császárjának az ajtónállója lett, akár hiszitek, akár se.

Rusztámjának fogta fel a császár a kemény s bátor szavú magyart, mert Napóleonnak nemcsak ellensége volt, de titkos bámulója is - és az volt az érzése, hogy az egyiptomi Rusztem nem volt hűségesebb urához, mint ez a Marmardeckli magyar katona lesz őhozzá.

- No. Ilyen urat kaptál - mondta neki a herceg Esterházy, aki főudvarmester vagy mi volt a Burgban. - Képzelsz-e ilyen urat a világon?

A katona eltűnődött s azt mondta:

- Hacsak Rúzsa Sándort nem...

 

Tavaszi pezsdülés

Az asszony magában van a házban. Most rakta meg a tüzet, annak a füstje szanaszét csavarog a szalmatető alatt.

Mert olyan a ház, hogy egy szoba az egész, úgy, ahogy van. Pallása sincs, az alacsony nádtető maga a pallás. Faluszéli ház. Az ilyen házakban élnek a boldog emberek.

Az asszony is folyton mosolyog. Ahogy a tűz meg-megvilágítja az arcát, még mindig meglátszik rajta, hogy szép volt ez az asszony valaha. De még ma is valamilyen. Vannak nők, akik örökre meg tudják tartani azt a szépséget, ami úgy meg tudja veszejteni a férfiakat, pedig hát asszony, asszony, nem azon fordul meg, hogy az orra hogy van szabva, meg a szeme, szája. Egészen más lakik egy asszonyban: például ebben a Maradék Pálnéban hét gyerek lakott. Egyen kívül mind megvan ma is. Egy elment az árvízkor. Megijedt az anyja, s ő ment el... Tizenkét esztendő is lakik benne, ebben a tizenkét esztendőben rengeteg bánat és mégis sok-sok nevetés.

Most éppen egy gyerek sincs itthon. A nagyok, azok már mind oda vannak, azok már nem látják az anyjukat, csak nagy ünnepen, ha az anyjuk bemegy utánuk... Ott vannak mind a Pandirkó Guszti portáján, bent Szegeden, mert olyan jó szál fiúk, hát szükség van rájuk. Az úr most a falunak a gazdája és ura, béreli a várostól az egész községet, most hát a községnek még az adója is neki szolgál, de még a gyerekadó is. Úgy válogat bennek, mintha azt nézné, a kiscsikót be lehet-e már fogni szekérbe?

De a kisgyerekek itthon vannak.

Ilyen is van három. Azóta, hogy Maradék Pál elment, és oly nagyon oltalmazza magát attól, hogy vérét el ne pocsékolja, az asszony nem tud olyan finnyás és maga megtartó lenni. Első lett a "pandúrgyerök", úgy híjja az egész falu, a másik a "rúzsajani", ezt meg így mondják, mert a nép szája a nagy virtusért nem irigyelt egy kis jutalmat a becsületmegmentőtől. Hát aztán, hogy igaz-e vagy nem, azt már senki se tudja. Meg van most még egy kicsi, ez már jány: "rúzsarúzsa" a neve. De már ez is el tud menni hazulrúl.

Így maradt otthon az asszony máma, ami bizony elég nagy ritkaság, mert a gyerek míg kicsi, mindig az anyján lóg, osztán kenyeret kér.

Zsófi ezen is mosolyog, ha eszébe jut. De irigylik, az egész falu irigyeli, csak azért senki se bántja, nem, egy rossz szóval nem illetné senki a világon, még a legnyelvesebb pletykafészek se. Maradék Pálnét, ezt a Zsófit, ezt úgy becsülik, mintha tőle függne az egész falu élete. Nem mondják mért, nem mondják minek, úgyis tudja azt mindenki, hogy kinek a Krisztus a barátja, nem kárhozik el: hát azon se csudálkozik a faluba senki, hogy ez a darab asszonycseléd se nem kapál, se nem fon, mégis mindig van neki tüzelője, van neki élelme, van mindene, ami kell. Csak úgy meg-megáll egy-egy szekér kóró vagy szalma vagy rőzse a ház előtt, oszt beszól valaki, hogy:

- Hé!

Olyankor Maradék Pálné kiáll a ház elébe, kövérkés kezét keresztbeteszi a hasán, és kedves mosollyal mondja meg, hova tegyék le ezt, meg azt.

De még pálinkát is tőt egy-egy hólyagpohárral, s abból ad annak, aki hozza a lisztet vagy a fél malacot, mikor mit. Pedig pálinkát se főz, az úréból pedig neki nem jut. És mégis kerül az is. Sok zegzug van egy ilyen házban, ahol semmi bútor az ágyon meg az asztalon kívül.

Á, dehogy bántanák őtet a falubeli barátnék, mikor mindenki ugyanezt a mosolygást viszi az arcán, akárhova fordul, akármerre mén, még az istenházába is evvel a kedves megelégült mosolygással mennek. Röszkeieknek jó, röszkeieknek könnyű. Van nekik, kéröm, olyan pártfogójuk, hogy annál jobb se kell.

Pandirkó Gyuszti se tudta, mibe fog, mikor bérbe vette ezt a falut a várostól. Ha nem volna ez a jóakaró, akkor könnyű lenne a dolog a faluval, de így a falu fődjére ki ne hajtson senki semmiféle járó jószágot, mert abból baj lesz... Falu marhája még egy szál el nem veszett, uraságé sem bántódott. De ha az uraság tulka betéved a falu fődjére, annak hamar tálba lép a lába.

Még az emberekkel is másképpen beszélnek ebben a faluban, akár a város, akár a Guszti pandúrjai. Röszkei ember könnyen odaveti akármiféle hajdúnak, pandúrnak, hogy "jó a tojás hagymával!" Eleinte próbálták megverni, aki ilyet kimond - guta tudja, mér haragusznak érte -, de mikor kivétel nélkül mindenki megkapta a maga korbácsolását, aki megsértette valahogy a röszkei magyart, attól kezdve a röszkeiek mosolyognak s csak éppen becsületből, meg béketűrésből nem piszkálódnak, mert nekik olyan védelmük van, hogy még akkor sem szabad a röszkeit megkalodázni vagy dereselni, ha akármilyen túlkapó volna is.

Mintha ez mind rá volna írva a derék menyecske orcájára s minden mozdulatára, ahogy ott totyog, motyog, sürög-forog a házban. Bizony a házban, mert azért híjják maig "ház"-nak a szobát az Alföldön, mert itt van ni, a Maradék Pálné háza kívülről is úgy egy ház, mint belülről. Ahogy a suba is suba, akár kifordítom, akár befordítom.

De még arra is kívülről került nádszegő ember, aki a széljárta lyukakat befedje, kivarrja, mikor megjöttek a szüret utáni öreg szelek.

Hogy ez a Zsófi hogy szolgálja le annyi idő óta ezt a nagy szívességet, azt aztán senki se tudja. Mert ha száz szemmel ellesik is, soha gyanúsat nem lát itt a legpletykásabb falu minden nyelve sem. Zsófihoz soha senki nem jön, Zsófi soha sehova nem megy. Hogy micsoda tudományuk van? Talán macska képében mászik ki az ablakon, odakint seprűre ül, úgy megy a szeretője után? Másképp ki nem lehet találni, de az bizonyos, hogy ha senki soha nem tudja, mit csinál a Gazda: ez a Zsófi tudja, csak nem mondja.

Van azért mit mosolyognia. Látni azt az elgondolkodó széles mosolyt, ahogy a mécsest gyújtja, s a szemébe villan a fény.

Még erre is van neki zsírozója; mécsesre. A tenyerében ott a kis tál, tele olvasztott faggyúval; abba van belefagyasztva a keskenyre szakasztott posztószél, azt kell meggyújtani, az aztán jól átitatva zsírban úgy ég, de olyan csodálatos fénnyel, senkinél nincs ilyen a faluban, úgy megvilágítja az az egész házat bentrül, hogy aki tud számolni, megolvashatja a szarufákat a nádtető alatt.

A három gyerek odaát van az Ágnyis keresztanyjuknál.

Nem lehet azokat haza se csalni, míg mind meg nem eszik a sulymot, amit az Ágnyis fia, Gyuri hozott a Tiszáról.

S meg ezalatt valami kis munkát keres, de ölbe tett kézzel inkább csak a mécslángjába bámul és mosolyog. Azt pedig senki emberfia meg nem mondja, hogy míg ilyen kedves mosolygással a lángot bámulja, ki jár az eszébe... Elmaradott ura, Maradék Pál-e avagy más?

Most hallja, hogy lépések jönnek az udvaron a sárban. Nem nagyon cubbog a csizma, mert délelőtt ugyan nagyot olvadt a márciusi hó, de most fagy.

Nicsak, már jön is be az ajtón.

Nézz oda, ki az?

Hát ez a nagy bivaly jön, tolja befelé a szörnyűséges nagy tetemét.

- Minek gyüttél, Imre?

De az ember nem szól, hallgat. Közelebb jön. Itt jó neki ebben a házban, mert nincsen mestergerenda, itt még ő is kinyújthatja a nyakát, elfér.

- Hun van?

Az asszony mosolyára kicsiny mosoly rakódik, ahogy a virág viráglevelei egymásra borulnak. Nem kérdi, ki? Tudja. Tud ő mindent. Imre is jobban tenné, ha nem nagyon beszélne.

- Hun? - kérdi újra az ember jó sok várakozás után.

- Haggyál engöm békén - pattan fel az asszony.

Az ember, akinek alig lehet megismerni az arcát, ha valaki tizenkét esztendő alatt sose látta - Veszelka Imre rózsás arca megbújt a kidudvásodott bajusz meg a szakáll papsajtja alatt.

Rekedten dünnyögte:

- Mögmondani!... Most mög kő mondani!

Az asszony felnevetett:

- Eriggy mán te. Hunnan tuggyam?

- Tuggya ken!

- Honnan tunnám? Mitül tunnám?

Veszelka Imre hirtelen irtó méregbe gyütt, kiugrott a rossz szűr alól a karja, megragadta az asszony vállát.

Nem azért, hogy bántsa, de azért, mert a férfi olyan, hogy ha egy asszony felmérgesíti, mingyárt a saját feleségének nézi, s meg akarná pofozni... Csak későn jön rá, hogy mégse az ő lova... Imre is így járt. Nem rokkantotta meg avval a nagy marha tenyerével ezt a gyenge asszonyt, csak könyörögve duruzsolta neki:

- Nézze, Zsófi néném, ne bolondozzon ken velem. Mer magam is mögbánom... - fulladtan megnyomott hangon hörögte a fülébe -, egész télön sömmit se parancsolt... Nem érdömlöm én aztat űtűlle... Mindönkinek tud munkát adni, csak rúllam felejközött mög?... Sokat cseleköttem én neki, éngöm nem löhet ám csak úgy belenyomni a sárba!...

Zsófi mosolyogva nézett a behemót nagy emberre, most olyan volt ez a vén bivaly, mint egy kisgyerek. Más fél ettől, de ő? Ő senkitől se fél, akit valaha megkóstolt. Pedig ezt a nagy fiút szerette, mikor még suhanc volt, mikor még Maradék Pál is itthon lógott. De sose jutott odáig, hogy magára bátorítsa. A fiú ma is még csak fiúnak érzi magát az ő szeme előtt. Avval a roppant buksi fejével.

- Jó van, jó van - mondta -, nem köll azért búnak ereszteni ezt a csúnya bivalyfejedet...

Meg is csapkodta kerek fejű kezével az embert és odább tolta.

Még ugyan neki van búsulva ez az istenadta gyámoltalanja.

- Minek mulasztottad el - mondta. - Idejibe köllött vóna...

- Mos mán késő?

- A jó sose késő... Mönj csak... Mondd mög Som Marinak, hogy mönjön el a gyerökeimér a körösztanyjukhon. Hozza haza őket.

De Veszelka Imre nem mozdult. Csak nézett maga elé a földre, ott azonban semmit se látva, inkább a gondolatai közt akart körülnézni.

- Szömötör azt mondta vót, hogy hetfén kihajtja a marhát, akármicsodás idő lösz is... Guszti nem akarja, de ű mög nem tuggya nézni a szögény barom nyívását...

- Értöm. Hetfén.

- Úgy mondta.

- Hát... ű dóga... Ű a számadó... Mék fija van mostan vele?

- Mindegy... Zsófi... Én nem beszélek héjjába magának... Én magának az életömet rakom a kezibe... Pandirkó Guszti olyan embör, hogy eladta a takarmánt a katonáknak, hát most az a töméntelen sok marhája csak rín... Embörtelen embör... Szömötör kihajti a marhát, ha még hetféig elélnek... - valamék fijával...

Hallgatott, mintha megállott volna, megijedt volna. Mintha gondolkodnék, hogy merje-e rábízni a titkot erre az asszonyra...

Fölemelte a fejét, kék szemeivel belenézett az asszony tüzes parázs barna szemeibe. És mint aki a lelkét teszi ki:

- Zsófi... - és halkan, hangsúlyosan, odaadással mondta, mint egy szerelmi vallomást -, Zsófi, én nem tudom a gazdát figyelmeztetni... de maga tuggya... Hetfén: úgy tuggya mög maga is, mög akárki... Én, Pisze Matyi, mink ketten készen löszünk, hogy möghajtsuk a csévesöket... Sok lösz... kettőszáz számbeli... osztán jók... még most is jók... nem köll attól félni... elmönnek azok a maguk lábán Szabadkára vagy akár Becsére... Újvidékre... szóval, ahuva köll...

S nézett, csak nézett.

- Én azt akarom, hogy a... gazda möglássa, ki vagyok én, osztán ki vagyunk mink... Nem vögye rossz nevön... hogy mink Matyi bácsival ketten... Öreg, de még mindönkiné okosabb... Érti ken, Zsófi?... Egyszóval. Hetfén mink ketten a Leveles-tóhon kimönnyünk. Tuggya?... Osztán azt köllene, hogy onnan csak mink hárman térítenénk mög a Szömötör számadó marhájait...

Az asszonynak elállott a lélegzete.

Valami nem tetszett neki az Imre hangjában. Asszonyok nem is hallják, mit mondanak nekik: ők azt érzik, ahogy szól a nóta. Nem az a fő, ami a versibe van. A verset az ember dalolja nyakra-főre, egyiket a másik után. Hanem a muzsika... Ebben az Imre nótájában van valami a fenekén, ami neki nem tetszik...

De olyankor kell észnél lenni, ha valami nem tetszik. Ehhez értenek az asszonyok.

Csak egy fél pillanat, és már nyakában van az embernek.

- Imrusom, öszöm mög a bögyödet.

Megpaskolta az arcát a nagy ökörnek, meg is csókolgatta az orcája bércit.

- Szóval a Leveles-tónál - súgta.

- Csitt.

- Hetfén hajnalba.

- Hetfén.

Evvel az ember már fordult is.

Az asszony utána, s folyton simogatta a szűrt meg a lapockáját meg a vörös nyakát. Egy szó se volt többet.

El volt intézve. A többi már csak rá tartozott. Ki-ki végezze a maga dolgát.

Mikor az asszony elnézte, hogy Imre eltűnt a setétben, a ködben - nappal hogy nagyon szép olvadásos napsütés volt, már is kezdett köd vergődni fel -, akkor visszament, kendőt kapott magára, zsákvászon kendőt, mert az nem látszik a ködön át... Ő is éppen arra sietett el.

Egész megrettent, mikor egy mély hang suhogott fel:

- Hát te huvá?

Imre volt. Nevetve nézett rá. - Leskelődsz utánam?

- A gyerökökér... Som Márinak biztosan nem is mernél szólani...

Imre hallgatott. Igaza volt Zsófinak. Som Mári nemcsak felesége neki, hanem ura, parancsolója és kemény eszű. Nincs is más baj ennél a tutyimutyi bivalynál, csak a Som Mári...

Nem szóltak többet egymáshoz.

Zsófi beszaladt a komaasszonyához.

A gyerekeknek még csak most főtt meg a sulyom, hát azokat el nem lehetett volna onnan vinni, míg egy szem van a fazék fenekén. Nagy vígság és viháncolás volt, ő maga is nekilátott enni a jó porlós, porhanyós sulyombelet, ami parázsabb és édesebb, mint a gesztenye, csak a szőrös selymű belső héja nagyon telelepi a körmük alját.

Zsófi meg sem szólalt, csak folyton mosolygott. De a mosollyal lehet legjobban eltakarni az embernek a gondolatait. Ha valaki komoly, akkor már gyanús, hogy valamit forgat a fejében, de aki mosolyog, az csak örül az életnek.

A gyerekek zsibongottak, sikongattak, itt is öt gyerek vót, hát nyolcan ezek olyan lármát tudnak csinálni, nagyobbat, mint egy iskola.

De a sötétben nem lehetett tudni, kik is vannak itt. Hát egy fiú ott ül nagy komolyan éppen mellette:

- Te az öreg Szömötör bátyám onokája vagy, te Jóska?

A fiú elhúzta a vállát. Nem felelt. Fiúgyerek vad, nem olyan az, mint a kislyánycseléd. Majd aztán, ha megnőnek, akkor megfordul, a fiú lesz a szájaskodó, csipkedő, a lány a húzódozó, szemérmes.

- Mikó hajt ki apád mög nagyatyus?

- Hónap.

Zsófinak felakadt a szeme.

Hónap még csak szombat van. Nem hétfő...

Még a lélegzete is elállott.

Mondta ő, hogy nagyon alamuszi máma ez az Imre.

Som Mári mesterkedik itt valamit... Még hogy a Gazda magánosan jöjjön le hétfőn a Leveles-tóhoz... és ezek ketten: Pisze Matyi meg Veszelka... Lúdbőrözött az egész teste, s most az egyszer még ő sem bírta, hogy bele ne komolyodjék. De szerencsére nem volt itt se semmi világítás. Még nem lehet késő, csak a köd miatt van olyan nagy éjszaka.

- Hunnan tudod, hogy hónap?

A fiú oly komolyan, ahogy csak a sovány kis parasztgyerekek tudnak megszólalni, azt mondta:

- Mán anyám mög szülém csinájják a tarisznyát.

- Jól van no, azér föl ne falj.

S megpaskolta a kisfiú arcát.

- Hama van még kimönni - tette hozzá, hogy a fiú figyelmét elterelje. - Azt hittem, még vagy két hétig vár az öregatyus.

- Nincs abrak. Bőgnek a marhák.

- Osztán mőre mönnek?

A fiú kicsit hallgatott.

- Öregatyus tuggya.

Hát persze. De honnan tudja Imre? Egyáltalán mi van emögött? Tudja vagy nem tudja.

Összecsucsorította a száját. Már most is ráncos volt ettől a csucsorítástól a szája széle. Parasztasszonyok így szokták a fiatalságot őrizni, csucsorított ajakkal, hogy kicsi maradjon a száj. Olyan a végén a szájuk, mintha korcra volna húzva a zsák, ahol bekötik.

De észrevette magát, lehunyta a szemét és szélesen elmosolyodott. Az embernek le kell hunyni a szemét, ha nagyon akar valamire figyelni, valamit meggondolni.

Már tudta, mit fog csinálni.

- Mit nevető, Zsófi? - kérdette a komaasszony.

- Pözsdül a véröm - mosolygott rá Zsófi -, tavasz van.

 

Ki hogy, de él mindenki

Reggel mosni kellett menni a rektornéhoz.

Zsófinak ez külön tekintélyt adott a faluban, mert a rektorné mégiscsak úriasszony. Hogy senkivel nem tudott kijönni, csak éppen az egy Zsófival, ez nagyon növelte a Zsófi becsületét.

Éppen vendégek voltak. A fiatalúr volt itthon, meg egy barátja, aki vele jött. Nem is lett a mosásból ma semmi, mert inkább sütni kellett, főzni kellett.

- Zsófi, nyakalj meg vagy három csirkét - mondta a rektorné -, itt ez a sok nagybélű - s büszkén mosolygott hozzá, hogy neki már ilyen nagy fia van, s annak ilyen barátai vannak, akivel vendégségbe tud hazajönni a szülei házba.

Zsófi csudálta is, jól megnézte Gegőt, a tanító fiát, aki még tavaly is csak olyan nyiszlett legényke volt, az idén meg már még a bajsza is vastagon setétlik a nagy orra alatt. De azért nem olyan nagy az orra, mint az apjáé. Most van éppen ez is zsendülésben. Úgy tudja mozgatni, mint a ló az orracimpáját. Folyton szagol vele, és még Zsófihoz is odadörgölte:

- Jaj Zsófi néni, ögyem mög a zúzzáját - s mire észrevette volna, már beledörgölte az orrát, de valósággal a mejjihez. Nem győzte kacagással: "Nyughassék má, no."

Be más is itt ezeknél az úrféléknél.

Még a ház is más. Jó tágas és pallása van neki, s a palláson vannak kihuzigálva a kötelek, amin ilyen féltéli időben még szárítani lehet a mosott fejérgúnyát.

Jó meleg a kemence, és úgy van két szobára építve, hogy egyszerre mind a kettőt fűti. Jó nagy is, és hátulról lehet fűteni, a kis kuckóból; nagyon ügyesen van az megcsinálva. Ha ilyen háza volna neki, akkor volna igazán csak embör az embör. De hát ilyenre még gondolni se lehet. Pedig már most is fintorgatja Gegő azt a mozgó szipákolóját, már érzi, hogy füstszaga van a szegény ember lányának.

- Nem baj, én szeretem a füstölt szalonnát. Pedig magának van ám szalonnája, Zsófi lelkem.

- Nézzék el mán, miket tud mondani, ugyan hun tanulta?

S vígan kacagott hozzá.

A vendég fiú nem volt ilyen lármás, csendesen hallgatott és nézett, de a szeme ennek még jobban perzselt. Mindig könnyes volt a szeme a tüzességtől.

De nem sokat beszéltek Zsófival, annak úgyis szaladni kellett a maga dolgára. A tésasszony parancsolt neki egyszerre hármat is.

A fiatalurak pipáltak nagyon. Szóval ők is füstbe voltak, de olyan füstbe, hogy még nehéz volt azt kibírni. Hogy mit beszéltek, mit nem, azt nem lehetett tudni, mert azt nem kötötték senkinek az orrára. Zsófi a konyhába kihallott néha nagy hangokat, mintha veszekednének, szinte verte egymást a két diák úrfi. Próbált figyelni, de nem értette, amit meséltek.

- Nem, barátom - mondta az idegen úrfi -, ez így nem maradhat. A mi pórjaink vannak legjobban elnyomattatva Európában, ezek szenvednek legmélyebben. De ha egyszer a népfenség megmozdul, akkor jaj mindennek a régi korhadt konzervatív épületben.

Mit tudjon ebből megérteni egy egyszerű parasztasszony.

A tanító fia éppen kilépett a konyhába, hogy parazsat szedjen a tűzhelyről a pipájába. A tűzhely olyan volt, amit ma már nemigen tudunk megmutatni, akkor még a papok-, tanítóknál is azon főztek. Derékig érő magas pad volt építve a konyhában. Az olyan volt, mint egy óriási láda. Abban benne volt elrejtve a sütőkemence, nyáron abban sütik a kenyeret, télen persze nem, mert télen ég a tűz a szobákban is, és abban is meg lehet sütni hat kenyeret, de még akár tizenkettőt is. A tűz helye ott volt ennek a nagy építménynek a sima tetején. Ott rakták meg a tüzet hasábfából és rőzséből, és amikor a tűz már parázs lett, akkor tették rá a vas háromlábat, erre pedig akár a fazekat, akár a kaszrojt, amit ha nem is volt neki lába, akkor is lábasnak hívtak.

Hová megy a füst? Az bizony felmegy a kéménybe. A kémény pedig ott volt nagy sátorforma alsó résszel, s a kéményben fel volt aggatva keresztfákra a sok sonka, kolbász, ódalas, szalonna, mert a rektorék két olyan nagy disznót öltek, mint egy-egy bornyú. Mert ügyes ám ez a rektor. Nagyon kedvébe tud járni az úrnak, Pandirkó Gusztinak, és folyton ott lebzsel körülötte, most is biztosan ott van valamerre a magtárak körül, és rigmusokat mond az mindenkinek, nemcsak az úrnak, de a kasznárnak, meg a még kanásznak is, úgy hogy röhögi azt a csuda is. Hát így tavasszal elkérincséli a két malacot az úrtól, mikor meg az engedély megvan, akkor körülveszi a kondást és azt cirógatja, míg a legjobb kettőt suba alatt ki nem válogatja neki. Azután megszerzi a belevalót is, nem köll félteni rektramat.

- A szögénnek két bűre van - szokta mondani -, az egyikkel sír, a másikkal nevet. Sírni köll, ha az embör kér, de nevetni köll, ha kap.

El is tudta az úgy cifrázni a kérést, hogy győzte az ember hallgatni, hogy a rektoroknak milyen rossz dolguk van, jaj megverte az Isten azt, akit tanítóvá csinált. Mert annak csak a sok gyerökkel kínlódnia, meg amiatt soha maga dolgára nem gondolhat, az se nem szánthat, se nem vethet, csak az éhkoppot nyeli... Így ment ez óra hosszat akármelyik percben. De ha kapott valamit, jaj de tudott nevetni, de tudott boldog lenni, jaj istenem, de nagyon is tudott hálálkodni. Hogy még életében ilyen nagyot neki senki sem adott, hogy ezt mivel lehet meghálálni, jaj, hogy micsoda szíve van a nagyságos úrnak, a méltóságos úrnak, de hogy fog ennek örülni az ő felesége, meg a családja, meg aki látni fogja, hallani fogja, mert ő nem tartja ám dugaszban, ha neki valaki jót tesz, hanem azt ő mindenkinek kihirdeti, hogy lássák az emberek és csudálják, hogy a nagyságos uraknak semmi okuk, semmi kötelességük, hogy bár a legkisebbet is adjanak, vagy tegyenek a mértéken felül, de Pandirkó Guszti olyan nagyságos úr, akinek párját lehet keresni, de sehol nem lehet találni ezen a pulykanyomos magyari földön, Isten tegye hosszúvá napjait és röviddé éjszakáit, és adjon a jótett helyébe ezeret meg egyet...

Zsófi míg felnézett fél szemmel a kéménybe, ez mind eszébe jutott, mert rettenetes sokat nevetett már életében azon, hogy ez a kopasz, vén rektor, hogy tudja húzni a lúdbőrt a fagyon.

Nem, azt nem lehetne mondani, hogy irigykednék. Nem irigykedett, nem is olyan volt, hogy irigyelhette volna, meg aztán legfeljebb annyiba gyúladott meg szívében az irigység szikrája, hogy: neki már csak lehet! Mert ha valakinek lehet, akkor neki lehet! Mert neki olyan pártolója van, amilyen nincs még egy ebben az egész világban! De azért mégis: ennek a rektornak olyan szalonna mégse dukálna, hogy annak a szalonnának a derekán oly vastag hús gyúródott, hogy az bámulatos. Tudta etetni a disznót, mert olyanokat csinált vele, hogy eccer-eccer, mikor már jónak látta, lucernát etetett a mangalicával, attól lett annak oly szép húsos a derekán a szalonnája. De ő bizony nem válogathat, neki avval kell megelégedni, amit kap. Mikor milyen "kerül". Betyáremberek nem nagyon válogatósak, jó nekik szegényeknek, amit lelnek. Igaz, hogy jó helyen is keresgélnek, mert csak a papok óljait meg a földesurak karámjait kerülgetik, mint a farkasok, s ha már visznek, ha lehet csak a szebbjét, a vastagabbját. Így osztán Zsófi lelkemnek is csak jut néhanapján egy kis jobbacska falat. No meg nem kell oly követelőnek lenni, örülni kell a mái világban, ha nem üres a hombár meg a füstös sarok a házba... Másnak még annyi sincs, de bizony hogy nincs, mert más tököt eszik, míg van, azután be kell érni a köleskásával meg a vízi sulyommal, gizzel-gazzal. Azért az sem hal meg éhen, ritkaság, hogy éhhalál legyen, a régi világban még sokszor volt, még akkor vadak voltak az emberek, de most bizony lehet élni. Csak bab legyen, akkor már a gyerök megmarad.

- Ugye, lelkem - mondta az idegen diák, s megcsípte a Zsófi kövérkés arcát.

- Úgy, tekéntetös fiatalúr - felelt rá módosan Zsófi.

A fiatalember is belenyúlt a tűzbe, kikapart egy szép kis darab parázs tüzet, azt beleillesztette a pipájába. Olyan ügyesen tudta forgatni a parazsat a tenyerében, hogy az nem égette meg a bőrit.

- Kossuth Lajos megmondta - szólt a fiatalember -, hogy a nép az egyetlen hatalom, a nép az egyetlen forrás, a nép az egyetlen élet. A népért és a néppel kell élni és halni a hazáért, mert a haza is a nép és a jövendő, az is a nép. Mindent a népért, mondta Kossuth Lajos, aki most is ott van Pozsonyban, hogy a sok remondát, a mindenféle pecsovicsot móresre tanítsa. Jaj de nehezen egyeztek bele, hogy követ legyen, jaj de fájt a feje a kancelláriusnak meg a komiszáriusoknak meg az egész kamarillának. Metternich azt mondta, már vége a világnak, ha ezt a Kossuthot követté tették, uram, vége a virágnak. Mondta.

Ilyeneket darált, mert egy kicsit belga nyelvű volt a fiatalember, de a rektor fia csak röhögött ezeken.

- Marha vagy, édes barátom - mondta neki és csapkodta a térdét -, ha te elhiszed azt a sült butaságot, hogy ezen valaha változtatni lehet. Mit akarsz, a tanító tanító, a nótárius nótárius, de a pap az meg pap! Papokkal, pandúrokkal, szolgabíróval, alispánnal akarsz te kikötni. Édes öreg testvérem, lehet itt akármilyen világ, az úr úr lesz még a pokolban is. Slussz-passz. Úr lenni. Az igen. Arra gondolj.

Zsófi meg csak hallgatott és hol elszontyolodott, hol felvidult, pedig mondom, semmit se értett az egészből, csak az nagyon tetszett neki, hogy ez a kis vaskos, tűzszemű idegen úrfi annyira nem hagyja magát:

- Bízzál a csodában, barátom! A csodában kell bízni! Ugye menyecske, mindig voltak csodák és mindig lesznek.

- Bizony a vót, mán a mi lánkorunkban is, mikó jáccanak, oszt amöjik legént legjobban szereti, annak a hajábú szakajt, oszt hazaviszi, leási a zablakja alá, oszt annak a legénnek e kő vönni aszt a jánt.

A két fiatalember megállott, és harsányan elkezdett kacagni. Kétfelől odaállottak Zsófi mellé, egyik egyfelől fogta, a másik felől a másik, és úgy ölelgették nagy kacagtukban, hogy ilyenekkel vigasztalja az ő szívüket.

Igen ám, de akkor bejött a rektorné, és szigorúan ránézett a bestye dologra. De a legények nem eresztették ám a menyecskét, hanem eccerre kezdték maguk szavával magyarázni, hogy mennyire óvakodni kell a lányoktól, mert ha kitépik a fiúk haját, akkor avval olyan bűvölést tudnak csinálni, hogy el kell venni őket feleségül.

A rektorné is kacagott.

De aztán összeszedte magát, és azt mondta:

- Nem köll az ilyet möghallgatni, édös gyerököm, ez csak olyan pusztai betyáros beszéd.

Erre mindjárt a betyárokra fordult a szó, s mondja a tüzes szemű fekete:

- Énnekem meg Rózsa Sándorról sincsen rossz véleményem. Én meg vagyok győződve, hogy Rózsa Sándor a nép jogaiért küzd, a szegény embert nem bántja, csak a dúst meg a kalmárt meg a zsidót, és ha tettre kerülne a sor, ő is beállana a szabadságért katonának.

- Aj, dehogy állana - mondta a menyecske -, isten őrizze meg ütet attú. Betyár is azé lött, mer el akarták vinni tizenhat esztendőre, mint az én uramat.

- Hát magának már tizenhat esztendős ura van?

- Nem tizenhat a, mert mink már nyóc esztendeje szent házasságban éltünk, mikó elkapták a zsiványok katonának: én má tizennégy esztendős vótam, mikó férhöz möntem, úrfi!

Ezen megint sokat lehetett nevetni. Úgy hemperegtek már a nevetésben, hogy az öreg doktorné meg is jegyezte:

- No mán, ezek vesztüket érzik.

- Mit csinálnak a lányok, ha a legént meg akarják fogni? - kérdezte a tüzes szemű úrfi, s belenézett a menyecske szemibe.

- De micsinálnak a legények, ha a lánt mög akarik fogni? - felelt az. - Hát aztat csinálik, hogy mikó a lány elalszik, vágjon a legény egy darabot a hajfonyójábú, tögye a kocsi kerekeinek az agyába, addig, amég az e' nem vesz, addig a jány nem bír magáva', úgy szalad a legény után, mint a kerék...

- Ezt tanuld meg, ipse - kacagott a rektor fia, Gegő.

- Ezt te már tudod? - s lányneveket kezdtek egymás fejéhez vágni, ki hogy szalad egyik s másik után.

Így múlik az élet, nincsen annak semmi jelentősége, csak éppen, hogy múljon. Akkor hirtelen nagy izgalommal fut be egy szomszédasszony.

- Jaj, rektorné asszonyom, hun van ez a Zsófi, jaj Zsófi lelköm, viszik az Imrét. Jaj fiatalurak, Veszelka Imrét már azóta mögfogták.

Mindnyájan megütődtek. Nem értették.

- Azt az óriást? - kérdezte a rektor fia.

- Két kocsival gyüttek érte, én mög mögijedtem, mingyán elszaladtam ezér a Zsófijér, mer űneki szomszédja, ű abban mind tudós lösz, ha avval az Imrével valami lösz...

- Na bizony egy árulóér nem kár - bökte ki Zsófi. - Áruló a, áruló, nem kár érte ha fölakasztik.

- Elárulta a betyárokat? - kérdezte a rektorfiú.

- Ő, mán az avval vót, hogy valamennyit tőrbe csali, kelepcébe, mint a húrost, s a törvény kezire adja őket. Még magát Rúzsa Sándort se szánta vóna.

- Hát az úgyis megkapja elébb-utóbb - mondta a rektorfiú.

- Mitűl kapná, ne lögyön mán a fiatalúr oly kögyetlen, mikor az olyan jó embör, mint a falat könyér.

De a szomszédasszony magához tért nagy elzavarodtából, csak felkapja a kezét a szájához, és mondja: de nagyon suttogva.

- Nem a betyárok fogták el, te Zsófi, hanem a perzekútorok.

Zsófi megnémult.

- Ne mondd! - vette suttogóra ő is.

- Két szekér gyütt, mögállottak a ház előtt. Egyikbe mán megkötözve fekütt valaki, nem tudhatom, ki löhetött, de úgy láttam a nagy orrárúl, alighanem a Pisze Matyi vót, az öreg...

- Jézus Mária, ó, Jézus Mária - ájuldozott Zsófi, s rebegve tördelte a kezét. - Nahát akkó mindönnek vége. Jaj Jézus Mária, édös Jézusom, Márijám. Jaj vége a világnak, jaj hová lögyek. Rejcsd el, Uram Teremtőm, eszt a súlyos nyavalyát!...

Annyira zavart lett, hogy nem találta, ami a keze ügyébe volt, s rohant ki s ütődött bele mindenbe, keze-lába reszketett.

- Jaj néköm, ha mán itt vannak a pandúrok. Jaj néköm, én szerelmes Üdvözítőm. Akkor ezek az éccaka összeszőtték az egészet. Jaj Rúzsa Sándor, jaj Rúzsa Sándorom, én vótam a te megölő gyilkosod...

De a tüzes szemű elébe ugrott, s becsapta előtte az ajtót, hogy ki ne mehessen:

- Mit csinált, maga szerencsétlen.

- Jaj én szöröncsétlen, jaj én boldogtalan. Hírt attam neki, hogy kelepcébe csalik, ez a kutya Imre mög a pandúrok. Jaj ne gyilkójjanak mög maguk is, hat gyerököm van, most mire jutok véllük.

Kitépte magát, most már el is eresztették, mert megmondta, amit mondhatott, s engedték, hogy kétségbeesve menjen útjára. A szomszédasszony azonban fellélegzett, kinyújtotta az ujját, osztán a szája elé vette s magából kikelt arccal sustorogta:

- Van Isten, van Isten! Van, van, van Isten! Úgy tuggyák mög, ahogy állok, eztet a Zsófit Rúzsa Sándor szerette mindönha, az is tartotta el. Gyüttek ennek a lüsztök, mög a disznók, mög az égvilágon mindön, ami köll, úgy élt ez! Eddig nevette, hogy münk panaszolkodtunk! Töhette, de többet nem töheti. Van Isten. Leszállott az Isten a magas egekbül, uram, igazságot tött. Jaj, főszabadulhat mán a falu, nem köll mán félni, se irigyködni, van Isten, mögbünteti a gonoszokat harmad- s negyedíziglen. Möglássák, a Rúzsa Jani mög a Rúzsa Rúzsa mind kútba fognak veszni, mer az anyjuk maga löki bele, hászen sehogy el nem tuggya tartani, mer soha egy bötűt nem dógozott, csak a betyárokat leste, mög az urak szömit nyalta... Van Isten, van.

Akkor igen megijedt, hogy miket mondott, nem tudta, ebből mi lesz. Mert tizenkét esztendő óta az egész faluval csak abba volt nevelve, hogy azt a nevet, hogy Rúzsa Sándor, ki se szabad mondani, de még maguk közt, a legsötétebb éccakába éjfélkor se mondta vóna ki senki, és ő most kétszer is kijelentette, még azt is, amit nem kellett volna, a gyerekeit...

Úgy meg volt rettenve, most a rőzse közé szeretett volna lekushadni, maga is valami vesszővé vállani, míg meg nem jön a kemény ostor, a nagy büntetés.

- Jóasszony, ne féljen. Ne aggódjon, Sutkáné - biztatta a rektorné. - Én valamit hallottam erről suttogni, de soha ilyen tisztán senki meg nem mondta volna... Tudnak ezek hallgatni, nagyon tudnak, ha betyárhistóriákról van szó.

És egy darab kenyeret vágott, odaadta a szegény asszonynak, aki megrendülten vette el a jóságot, és sírás közben tízszer megcsókolta érte a kezét.

- Ez tisztességes asszony - mondta a rektorfi -, nem úgy, mint a betyárringyó.

 

Az úgy volt

Hogy a Veszelka Imre fia, Imike, fagyoskodva kint állott a ház előtt, mert az éccaka hideg lett, s nem ment el olyan szépen, mint tegnap reggel, hideg maradt azután is.

Ahogy ácsorog, ahogy ácsorog, nagyon kíváncsi lett, micsoda szekér lehet az, ami a puszta felől közeledik.

Nagy gyerek ő már, neki már van kíváncsiság a szívében. Azt is látta, hogy nem egy szekér az a szekér, hanem kettő, és nagyon hajtják a lovakat, de még verik is, azok meg rohannak, még tán fel is fordítják. Nem gondolva semmire csak elbámészkodott a látványosságon, ahogy a gyerek szokott, és észre se vette az időt, hogy már ezek itt is vannak.

Ahelyett, hogy beszaladt volna a házba s azt mondta volna, hogy "Édösapám, gyünnek!", vagy valamit, amit már egy okosabb fiúcska tudna mondani, de nem is mert bemenni, mert az anyja nagyon szigorú volt hozzá, nem adott most se frustokot, azt mondta, hogy várjá, még messzi a dél.

Így aztán nem volt bizalma a szülei iránt, hát csak magának tartotta meg, amit hallott, látott.

Az első kocsiban ült egy főkatona. Veres volt a dolmánya, veres volt a bélése. Ahogy megállott, csörgött a kard a fagyon, de Imike örült, hogy hozzájuk jött a főkatona, nem máshoz, nem Sutkánéhoz vagy Zsófi nénémékhez.

De olyan korán volt még, hogy rajta kívül semmi gyerek nem volt az utcán. Persze, a többiek még eszik a frustokot.

A másik kocsi is megállott az első után. Arról meg négy kardos ugrott le. Azokat már jobban ismerte, mert ezek néha megállottak, megszállottak náluk, még örült is ám, mert ha ilyenek jöttek, akkor bort hoztak, és az édösanyám is lehozta a pallásról a szalonnát. Olyankor ő is kapott, hogy ne nyivákoljon. Ugrálni kezdett hát, s örült nagyon.

A négy zsinórosból kettő bement a házba, kettő meg istrázsálni maradt. Imike azt se tudta, hány szemmel nézzen, de nagyon bámészkodott.

Közel ment a másik kocsihoz, amelyik kijjebb állt, de abból a kocsiból ismerős hang szólalt ki:

- Imi fiam, hozzá csak egy csupor vizet!

Imike először odaszaladt a kocsihoz, azután megnézte, ki lehet az az ember, aki ott fekszik a kocsiba, osztán éppenolyan hangja van, mint Pisze Matyi bácsinak. Hát nagy csudálkozással látta, hogy abbiz ű maga Pisze Matyi bácsi.

- Matyi bácsi - mondja a gyerek -, hát kend mér nem mögy be a házba? Aszonta apámuram, hogy ma éccáka kimönnek a Leveles-tóhon.

- Ne papojj! - kiáltott rá Pisze Matyi. - Nem hallottad, hogy vizet kértem?

A gyerek be akart menni a házba, igen, de nem lehetett, mert a két kardos ember éppen az apját hozta kifelé, az óriás Imre apát, osztán olyan vasbékó volt a kezén, mint a Nyalka lónak a lábán, ha legeltetni kicsapták.

Az édesanyja meg rettenetes jajvésszel jajgat és átkozódik, hogy ki lehetett az a kettős nyelvű átkozott, aki az ő egy jó urát úgy eláztatta, hogy hintóval jönnek érte.

De a piros bélésű úr csak rászólt a kardosokra, hogy:

- Kocsira!

Akkor meg Imikét fogta meg szépen, és az ujjával integetett neki, még a szemébe is nevetett s vitte befelé a házba.

- Gyere csak, kisfiam, cukrot kapol. Mongyad csak te, hallod-e, hova akart menni a te édösapád ma éccaka a Matyi bácsiva?

- Én nem tudom - mondta a gyerek, s ijedten nézett a nagy fekete forma úriemberre, hiába színeskedett az neki.

- Dehogyisnem tudod, dehogyisnem tudod, azt csak tudod, hogy én vagyok a Títusz bácsi. Nekem mindent meg kell mondani - és még nevetett is hozzá. - Mondd csak meg szépen Títusz bácsinak.

De a gyerek észbe kapott, és csak mondogatta, hogy nem tudja, nem tudja.

- Mit nem tudsz? Azt, hogy Títusz bácsi vagyok? Megállj csak, sustákot adok, poltúrát. Hát az tudod mi? Hiszen a Leveles-tóra akart menni apád.

- Hászen akart, akart - mondta a gyerek.

- Tudod te, hogy merre van az a Leveles-tó?

- Nem tudom, hanem azt tudom, hun van eldugva a nyakli bicska, Maradékéknál.

- Hm. Osztán mi az a nyakli bicska?

- Hát bicska.

- Mit szoktak avval csinálni? Békát nyúzni?

A gyerek egy kicsit hallgatott, nagy kerek szemmel nézett, akkor azt mondta: igen! Amiről a csendbiztos mingyárt tudta, hogy na most elrontotta a dolgot. Micsoda bárgyúság, ő világosította meg a gyerek fejét, hogy mit kell mondani, mire való a nyakli bicska: pedig ezen a néven ki tudja, miféle bűnjel lappang.

- Járnak-e sokszor a Levelesre apádék? - s pattintott a gyerek orra előtt a két ujjával.

- Na ugyi, sokszor járnak.

De a gyerek nem szólott, csak nézett.

- Én nem is tudom, mi az.

- Én csak azt akarom tudni, hogy apád Matyi bácsival sokszor volt-e már a Levelesen?

- Ühüm - mondta a gyerek ravaszul, az orrán keresztül dünnyögve s úgy nézve, hogy na most semmit se mondtam.

A csendbiztos úr felállott, de nem adott poltúrát, se sustákot, hanem kiegyenesedett, aztán ment ki a házból, és rákiáltott az anyjára, hogy ne bőgjön, minden betyárt fel szoktak akasztani. Semmi az.

Felült a kocsijába, oda, ahol Pisze Matyi ült, meg az apjuk, Imre. Akkor a kocsis közbevágott a két jó lónak, és a kocsi elrobogott.

- Mit mondtál? - kapta el a gyerek karját az anyja.

- Én?

- Te, te. Mit monttá annak az úrnak?

- Úrnak?

- Hadd hajjam e! Mit beszélt neköd a házba?

- Hogy hun a Leveles.

- Mit mondtá, hun van?

- Én nem is mondtam sömmit - kezdett ordítani a gyerek, mert nagyon megijedt az anyja villogó szemétől, már tudta, hogy ki fog kapni.

- Mit ugattá?

- Sömmit.

- Még mit kérdött?

- Sömmit. Hogy mit csinának ott atyusék?

- Mit monttá?

- Sömmit. Én nem monttam sömmit!

- Még mit kérdött?

- Hogy a nyakli bicska.

- Mija? A nyakli bicska? Hunnan tuggya az a nyakli bicskát? Uramisten, szűz Máriám; édös terömtőm... Még mit mondott... Szójj, mert kettőbe hasítalak!

- Hogy sokszó mönnek oda?

- Mit monttá?

- Sömmit, csak aztat, hogy ühüm.

Az asszony elnémult. Nem is tudta, mit jelent ez most. Az urát meg fogják gyanúsítani, hogy folyton együtt van a bandával. Maga a fia vallott rá... De ez semmi: hanem mit szól a Levelesben a gazda!

Minden íze reszketett, hogy ha megtudja a gazda, hogy az Imre fia adta ki...

Feljajveszékelt:

- Aszontad? Aszontad? Te átkozott! Hogy mé nem is téptem ki a nyelvit ennek a kutyának, mikó a világra gyütt! No mögájj, no mögájj! No most mögtanítalak, hogy máskó mindönre aszt tuggyad mondani, hogy: én nem tudok sömmit!... Nem mögmondtam szásszó is te kutyakölyke, hogy ha valaki valamit kérdöz, asztat kő felelni, még ha mögnyúznak is, hogy: nem tudok sömmit! Én nem tudok sömmit! Nem értöd?...

- Értöm - reszketett a gyerek.

- Nohát, majd beléd szögezöm, hogy ezt többet el nem felejtöd!

Evvel megragadta a karját, vitte a gyereket a tűzhöz, ami ott égett a nagy kémény alatt a tűzhelyen, és kivett egy vesszőt, aminek az egyik vége égett, veresen parázslott. Akkor a gyereket a két térde közé fogta, a fejét hátra feszítette, a száját kinyitotta, az üszköt a nyelvéhez nyomta és folyton kiáltotta:

- Fogod te azt mondani még életödbe, hogy ühüm? Fogod te még életödbe azt vallani, hogy ühüm? Azt akarod, hogy a gazda idevesse a szömit? A gazda botjára akarsz te éngöm juttatni? Te bitang, te. Kölyök öjje el a szüleit, te!

A gyerek torkaszakadtából visított és összeesett.

Az anya fogta a vedret, és végigöntötte vízzel, hogy magához térjen.

Valaki megállott az ajtóban.

- Itt fogták Imrét a zsaruk?

- El is vitték, jaj, el is vitték - ordított az asszony. - Bár vertek vóna agyon mindnyájunkat. Hogy ilyen életöt kő élni, hogy nem szakad ránk az egész ég, ami csillaga van, mind. Minek ez az élet. Jaj minek az. Mönjön kend hamar, vágtasson a Leveleshön. Csinálják el, ami elcsinálni való! A gazda össze ne húzza a szömit!

Az ember megfordult s már ment is. Kint lóra ült. Lovon jött, és már vágtatott el.

Az asszony pedig csak sírt és jajgatott és szidta ezt a rettenetes, ezt a nyomorult életet, hogy bár szakadna vége, hogy már meg kellene dögleni inkább, mint hogy a Gazda összerántsa a szömöldökit.

 

Mikor van a magyar egy akaraton?

Mire Zsófi hazaért, a kocsik már régen elzörögtek Szeged felé. Először a maga házába futott be, mert az állat is fészkére búvik, ha baj fenyegeti. Ott megállott a ház közepén, s összekulcsolta a kezét.

Soká állott így, és nézett mereven maga elé.

Akkor felfohászkodott:

- Jaj istenöm, istenöm.

Mert a szegény ember hamar megijed. Kivált a szegény özvegyült asszony, akit az ág is húz. Ha most elveszíti a pártfogóját, mi lesz vele, mi lesz a sok gyerekkel. De mi lesz ővele magával! Még nem is tudja, mi fenyegeti, már űzöttnek érzi magát.

De már verik is az ablakot:

- Itthon vagy-e, Zsófi?

Egy asszony jött, Hódiné; minek jön ez ő utána? Mi köze hozzá? Mit akar véle?

- Zsófi! Hallottad mán?

És milyen hamis a hangja, csak úgy sivít belőle a hamisság:

- Jaj te szögény, hát neköd mögesött. Jaj, mi lösz mán véled?

Zsófi bent a házban csak remegett, csak rázta a rettegés.

És ez a kutya Hódiné nem mondja ki, mit tud, csak hagyja, hogy itt dideregjen a nagy félelemben.

- Nem vagy itt?

Muszáj megszólalni, mert tudni kell, mit hoz:

- Na, mi köll?

- Bemék hát.

És be is jön, és ahogy bejön, jaj de egy haszontalan nyiszlett asszony ez, kiapadt az arca, megnyúlt a szája, sovány, mint a sás, és éles, mint a szittyó.

- Milyen jó meleg van idebe. Milyen jól be van itten fűtve. Még sincsenek itthon a gyerökök? Hun vannak a gyerökeid, te Zsófi. De azé kűdöd el hazulról, ha nem vagy itthon, ugyi, hogy le ne szödjék a sok húst a gerendákrúl.

Összecsapta a kezét, s csak nézett.

- De mönnyi van itten, tán a hollók mög a varnyúk hordták be.

Zsófi tudta már, hogy az ő pártfogó gazdája, a Gazda, Rózsa Sándor, hogy avval van a baj... Már biztos, már lehet meghalni, mert ha nem lenne baj, akkor nem merne ez a cábár asszony így rájönni. Ez mindig irigye volt, ez csinálta a legtöbb kellemetlenséget, mert ha az egész falu védte is, ez az egy soha lakatot nem tett a szájára, ez mindig kimondta.

- Csak el ne horgyák! Mer tavasszal mönnek a varnyúk a falu tájárúl, mán tavasszal nincs keresnivalójuk, még azt se mongyák: kár, kár - és élesen nevetett. És éhesen, mint akinek üres a hasa, és kínjában üres hangon nevet, sír vagy beszél: nem volt ennek semmi a szavában, csak rettenetes nagy éhesség. De mér olyan irigy. Mér olyan ellenség, mikor ő soha nem vétett neki. Semmi közük egymáshoz, még csak nem is itt lakik, hanem a falunak egészen más résziben.

- Szödik a zsiványokat! - mondta vidáman Hódiné.

- Hát te mit akarsz itten?

- Ha nem hallottad vóna: szödik a tolvajokat, a falásókat, a haramiákat. Mind összeszödik. Mind fölakasztik. Lábánál fogva. Levágik a fejit. Mindnek - és kacagott.

Zsófi rárohant az asszonyra, s megragadta a nyakánál fogva.

- Ezé gyütté? Ezé? Ezé? Mi közöd ahhon? Mi bajod tülle?

Megfogta, megrázta, meggyomrozta. Az meg csak hagyta magát, mert olyan gyenge volt, mint a sárga falevél.

- Erős vagy! - nyöszörögte. - Zsivány hordja neki a húst, a házába, attúl erős.

Zsófi tehetetlen dühében eleresztette. Evvel nem lehet bírni.

- Szétmégy, ha mögfoglak, szétmállasz, mint a tészta.

- Majd lösző még tísis. Tészta lösző, mög sár lösző, mög még asse lösző. Nem fogol te többet itt flangérozni! Sírva veszékölsz, hogy huva löttek a régi jó világok.

De már Zsófi nem törődött vele, ment ki a házból, s otthagyta Hódinét a házba, azt se tudta, mit kezdjen, szaladt át Veszelkáékhoz.

Som Mari ott állott a ház közepén éppen úgy, ahogy ő az elébb, mikor bejött Hódiné. Most Som Mari nézett őrá olyan vasvillaszemekkel. Félt az asszony, hogy most ő fogja támadni. Meg is támadta:

- Te vagy az oka - mondta, mert nem lehetett, hogy fel ne gyűljön benne és ki ne robbanjon a keserűség. - Te fordítottad el azt a szögény puha Imrét az igenyös útrú. Sose vót avval sömmi baj, még te rá nem lépté, ki nem forgattad a bűribül is. Tisztösségös betyárembört kaptál, de te mögrontottad a vérit, gazembört csináltál belüle. Most mondd mög, mondd mög, mit csináltál te?

Som Mari csak nézett és hallgatott. Fekete szemű, gúzstestű volt, erős és szilaj. Jó koszton is élt, mert az ura azért tudott keresni. Ételben hiányosság nem volt náluk, meg fiatalabb is volt Zsófinál, tíz esztendővel fiatalabb, még nem volt több huszonnégy esztendősnél. Hát csak szikrázott a szeme, és egyet toppantott:

- Mit akar kend vélem? Nem a pandúrok vitték el? Nem ű vót az első, akit mögfogtak? Még kend gyün rám? Vén lotyó!

Éppen úgy kifakadt, mint elébb ellene a másik asszony, toporzékolt, és ömlött a szájából az áldás:

- Mongyál ki mindönt. Azt parancsolom, mindönt mongyál ki néköm. Te csináltad, de az Isten rád taposott. Kelepcébe akartad csalni a Gazdádat, te utolsó, te szemét. Hetfén hajt ki Szömötör? Hetfén? Ezt fundáltad ki, hogy a Levelesnél ott fogják a Gazdát? Hetfén mönnyön oda ű maga egymaga? Hogy te a pandúrokkal rajta lögyél?

Ugyanakkor Som Mári is kiabált:

- Mán látom, maga csinált valamit, maga betyárkapca! De most nem bánom, nem bánom, mögvert az Isten engöm is, de kendet még százszorta jobban. Mer az én uram haza fog gyünni, de a maga dicsősége le van törve.

Zsófinak megnyílt a szeme. Azt hallotta, hogy Imre haza fog jönni - erről kitalálta, hogy talán csak cselfogás az egész. A pandúrok csak azért fogták el a besúgójukat, hogy evvel a többit megvakítsák. Vagy hogy ez legyen az útmutatójuk, merre menjenek. Pisze Matyi is régótátul mindig gyanús volt az egész világon. Avval nem lett volna szabad egy házba megállni, "jaj istenöm, most mi lösz, kezdett újra rettegni, hogy mit csinálnak még ezök a cudarok..."

De Som Márin nem az látszott, mintha csak álság lenne az egész, ordítani kezdett fájdalmában és keserűségében. Hogy éppen most fogták el az urát, mikor már kezdett csöndes ember lenni belőle.

Átkozta válogatott szitkokkal azokat, akik az ő jó emberét a rossz útra vitték, és oly nagyon, hogy ily fiatal asszonynál nem is lehetett érteni, hol tanulta a csúf szavaknak ezt a zuhogó pocsolyáját.

Még Zsófi is elhallgatott, most, hogy Som Márit nézte, újra feltámadt benne a gyanakvás, hogy hátha mégis igazat tesz ez az asszony és szívéből jajgat. Hátha a betyárok közt szedték össze őtet is. Hiszen ha idáig merészkedtek a hajdúk és pandúrok, hogy bejöttek a faluba, s vizsgálat és kutatás nélkül a tetthelyre, úgy fogták meg, akkor cél volt rá téve: akkor a többit is így szedték.

Kint az utcán most már igen sok asszony, gyerek futott össze. Mindenki látni akarta a Veszelka Imre feleségét meg a Zsófit.

Mindenki hallgatott, tátotta a száját, a sok rongyongyűlt népség fázva, dideregve, kék szájjal nézte a házat, hallgatták a két asszony lármáját. Bökdösték egymást, hogy no, most veszekednek. Most tudják. Most őket is elérte a baj... És nevetnek rajta, de annyira fel voltak ők is izgatva, hogy nem is tudtak nevetni: mindennél nagyobb dolog, hogy megindult a betyárokra a veszedelem. Jaj, csak nekik bajuk ne legyen belőle.

Mindenki némán nézte a kis házat, akartak is, nem is mertek meg nem is tudtak szólani. Senki se merte kinyitni a száját, mert az ember nem tudhassa, mi fog ebből lenni még. Hátha megint kiszabadulnak a betyárok, akkor jaj az egész falunak, hogy most nem mellettük állanak. Rettenetes bosszút fognak azok tartani, felgyújtják a falut, pozdorjává égetnek mindent, ölnek, vágnak, lőnek... sose lehet tudni... Igen, de az meg valamennyiüket vigasztalta, hogy ha meg az összes betyárt össze találnák szedni a pandúrok, akkor meg a másik baj jön, ha most meg nem mutatják a foguk fehérjét: a hatóságbeliek fogják őket nyúzni, húzni, verni, kínozni... Keresik a betyárokat, és olyankor, azt már jól tudják, mindenki gyanús és "ez is betyár, ez is velük vót", "ez is velük tartott..." Ha csak valaki egy szót nem szól legalább, akkor vége a világnak.

Egy öreg asszony, akinek az ura pandúr volt valaha, hát ő ma is azzal tart, szólalt meg először:

- Ezt is mögértük! - mondta élesen s köpött. - Ezt is mögadta az Isten.

És nyerítve kacagott, mintha neki nem lett volna soha haszna abból, hogy a betyárok személyválogatás nélkül ajándékoztak a faluban mindenkinek, mikor jöttek, s hoztak vásznakat, gyócsokat, posztókat. Egyik kaputól a másikig mérték, így adták, míg csak el nem fogyott.

A pandúrné Katona Ferencné folytatta:

- Vagyon szövetségük, de az is mögszakad, ha a jóisten akari. Mögtagadták az Istent, és az minden hivataljuk, hogy valamit az ördög parancsol, el fognak abba járni... Azér csókolgatták az ördög alfelit, hogy annak a nótájára táncoljanak... Bak vót az első, annak a táncára esküdtek bé betyárnak: azé nem löhetett mögfogni űket ilyen sok ideje, de mögtörte Szűz Márija a gonoszságot, most mind elszödték ezöket...

A rikácsolásra a többi asszonynép is megbolondult, és kezdtek nagyon lármázni. Malmos Kata, Rohonkáné, Horvát Ágnes, öreg Csikósné, Pörének az anyja, Kökényné, Szandané, Rácz Kata urastul, mind a Katona Ferencné szavára perdültek és fújták, fújták a szitkot.

Egyre többen gyűltek össze és egyre többen átkozták a két betyárfeleséget, mert Zsófi csak betyárné volt, ha az ura oda volt is katonának. Mindenki tudta, amit tudott, hogy a Gazda szeretője, attól vannak a gyerekei, és ha soha Rózsa Sándort emberi szem életben ebben a faluban nem is látta, az csak azt bizonyítja, hogy ördöngősség van a dologban, boszorkányság és olyan tudomány, ami ártalmára van a községnek.

- A szentségöt visszaköpdöste az egyházban urastul, mikó oda adták az atyák a szentségöt, hasonlóképpen kiköpték.

- Az imádságot visszafelé mondta, amint az ördög parancsolt nekik mondani, úgy mondta!

- Tizönkét esztendő alatt számtalanszor bagzott az ördöggel!

- Attúl olyan kövér, más jutalmat nem ígértek neki az ördögök, csak hogy, egyík, egyík öleget, és a sovány is mög fog hízni.

Tomboltak, ordítoztak, jó szögedi módra már megint a boszorkányvilágba süllyedtek vissza, mert az titokzatosabb és csodálatosabb, mint a betyárság és a betyárokat se lehet megérteni boszorkányok és ördögök nélkül.

- Most mögvannak a pöcsétösök! Mindnek a combján a pöcsét. Mindön hónapja kiújul, mint a sömör... Nem betyárok, ördögök.

Biza ördögök, mert aki betyár, aztat elébb-utóbb főkötik, de aki ördög, csak a töheti tizönkét esztendeig a munkát.

Már körül volt véve nemcsak a ház, hanem az egész utca. És már senki sem tudta, miért, valamennyien ordítoztak és szitkozódtak, a fiatalok nevettek, a gyerekek ugráltak és göröngyökkel dobálták a házat. Ott volt a két fiatalember is, a rektor fia, meg a másik, a tüzes-szemű:

Azt mondja a tüzes-szemű:

- Barátom, szörnyű időket élünk, itt más segítség nincs, csak a nép fölvilágosítása. Tanítás kell, nevelés, ezek ebben a ti falutokban még éppen olyanok, mint száz esztendővel ezelőtt, mikor a boszorkánypörök voltak. Száz év a magyar nép lelkén semmit nem köszörült és nem simított. Ó, honom, honom, nemzetem nagyjai, látnátok ezt a szörnyűséges csürhét, s megiszonyodnátok a fajtól és az emberi állatnak gyalázatosságától.

De a rektor fia csak nevetett és semmibe vette a dolgot. Azt mondta:

- Tudod-e azt a találós kérdést, cimborám, hogy mikor van a magyar egy akaraton? Mikor kártyáz, mert akkor mind nyerni akar... meg mikor a templomból gyün kifelé, mert akkor mindenki első akar lenni...

- Meg mikor az ártatlant kell agyonverni - mondta a tűzfia -, mert akkor mindenik azon versenyez, ki üssön rajta nagyobbat.

 

Titok a pusztán

Az öreg Szömötör számadó nagyon megelégedett és nagyon derült volt a gulyája mellett.

Hogy a betyárokat összefogták, most aztán a legnagyobb nyugalommal hajtotta ki, még éjfélkor a marhát a mezőre. Még most ugyan nem sokat ér ez a mező, a sima szárú fű, a juhcsenkesz borítja a síkot a végtelenségig, ez meg még nem hajt, ennek a szürkés, vékony, finom elhalt szára borítja a talajt. A pocséták mellett már itt-ott kezd zöldellni a fű, de hol van még az is attól, hogy azt az állat harapni tudja.

És mégis jobb itt, mint a kopár karámban, ahol egymásra volt dúlva egész télen a barom, s a kerítésen nem mehetett át. A kerítés szalmából volt, trágyás szalmából, amit nem tud az állat megrágni. Ott nyomták, törték egymást a fekete nyakú, nagy szarvú jószágok, várták, hogy az idő múljon. Úgy dobtak nekik hajnalban, délben valami takarmányfélét. Erősebb volt a tél, mint ahogy számították. Most már harmadik esztendeje erős telek vannak, nagy havak, nagy árvizek, gyenge termések s óriási nagy árak. Ennek nem tudott ellenállni az úr, Pandirkó Guszti, eltékozolta a kaszált takarmányt. Elvitték a katonák, ebből most az lesz, hogy a szegény állatok a bőrükkel számolnak el.

Hát a betyároknak is kitelt a kommenciójuk! - morfondírozott öreg Szömötör, s pattintott a kutyájának.

A nagy komondor nyeffentett egyet, piros nyelvét kilógatta, még nevetett is. A komondor tud nevetni is, meg haragudni is. Nagyon meglátszik a pofáján, mit érez. Most persze nevet, neki is tetszik a szabadság, a puszta, a napsütés. Kiválóan szép nap lett mára. A hó legnagyobb része elment már, vízzé vált, de a szél még hideg. A pusztán a szél soha meg nem szűnik. Azért nem üti meg a guta nyáron sem a kapást a kukoricaföldön, mert mindig legyezi őt a szél, és az izzadtságot párologtatja.

A komondor összenevetett a gazdájával. Nem lehetetlen, hogy ő is tudja, miről van szó. Arról, hogy a betyárokat összefogták, és most szabad a kutyának kutya lenni, a baromnak barom, és az ember is lehet ember. Nagy öröm és nagy megnyugvás az, hogy két ember elég most a gulya mellett. Szömötör számadó csak a kisebbik fiát hozta ki magával, a többinek otthon kellett maradni, hogy rendet csináljanak az ólban, az állásban, a karámban.

Ők ketten most vígan, lóháton kerülik a nagy nyájat. A két komondor meg segít nekik. Komondor nélkül meg se lehetne őrizni. Hét ember sem tudná megcsinálni, amit a két kutya.

De hát így semmi az egész. Ezt csinálta az apjuk is, nagyapjuk is, fel az isten tudja meddig. Kemény élet, de jó nekik, mert megszokták, megszerették, becsülik és örülnek neki. Ha meg még betyár sincs, akkor valósággal paradicsom. El se lehet gondolni ennél szebbet, jobbat, igazibbat.

Most aztán lehet nevetni a betyáron - gondolja az öreg Szömötör -, mer ha mindet nem is győzték kocsira rakni, a többi hallgatni fog, akár esztendeig is. Ilyenkor, ha röndcsinálás van, még Rúzsa Sándor is el szokott tűnni két esztendőre is. Kivált, mikor a felesége olyan soká betegösködött. Tüdejét köpte ki szögény Veszelka Juliska. Muszáj volt helyben tartani, akkó Sándor is mindig helyben állt. Legföljebb, hogy mög ne rozsdásodjon, olykor-olykor egy-egy távoli kiruccanást csinált valamerre Sárrétre vagy lefelé a Bácskába. Mer vannak cimborái, nem hagyják el.

Pedig a betyármestörség is olyan, hogy folyton gyakorolni köll, mer másképp kiszokik belüle. A betyár, ha van neki egy napra való elesége, dehogy is vállalkozik valamire. Inkább koplal és röttenetösen beosztja a falatot. Belesoványodik, míg aztán elszánja magát arra, hogy valami után nézzen. De még akkor is csak úgy indul útnak, ha elébb jól leissza magát: ilyenkor a legbátrabb, a legügyesebb, mer ilyenkor aztán nem bánja, ha életre-halálra is megy a dolog.

- Azért van, van betyár; van. Farkas is van, héjjába irtják. A betyárt is úgy irtották az én gyerekkoromba - mondta az öreg az ebédre előkerült fiának -, hogy a Kutas mellett, Komádi felül vót egy sziget, azt azér híjták Tolvaj-szigetnek, mert itt a nagy vízbe nem löhetött hozzájuk férni, itt bújtak mög a bihariak. Hát eccör nagy szárazság vót, fiam, osztán, a betyárok kigyüttek, osztán az erdőbe lappungottak, de olyan nagy vót a szárazság, hogy még az erdő is kihótt. Hát akkó a vármögyét rájuk csődítötték, űket mög mögfogdosták. Úgy mentek rájuk, mint a farkasra. Körűvötték, lűtték, vágták. Ügön ám, de azok is fegyverösök vótak, azé mégis kevesebben vótak, hát űk húzták a rövidebbet. Mögfogdosták űket, gúzzsal jól megkötözték, osztán odavitték mindet a szügetbe, a Tolvaj-szügetjibe, ott osztán mind agyonlövöldözték őket. Ilyen kezdésű nótájuk maratt:

a sárréte mellett tizönkét katona
kinek kapitánya hirös lengyelgyurka

Azt mondja erre a fia, Szömötör Dani:

- Édösapám, éccakára is kinn maradunk-e?

Öreg Szömötör nem felelt. Meg se mozdult. Csak a szeme bámult bele a határba; az orra szagolta a szellőt.

El is térűltek egymástól, osztán mikor délután mögint összekerültek, azt mondta a fiának:

- Ha mög nem váltódzik.

Erre a fiú örömében, hogy kint maradnak a hűvös éccakára, a jó subába, fütyörészni kezdett:

a röszkei patakparton
rúzsaszál nyit egy kis dombon
barna kisjány fonogatta
a szívemet belefonta

Ebbe a nagy csöndbe zördült meg az ég.

A legény száján megakadt a nóta, soká nézett a távolba, akkor azt mondta:

- Édösapám?

És orrával intett a messzibe, ahol lovas tűnt fel. Mégpedig a falu felől.

Soká nézték, ki lehet az, mi lehet az, a lovas nagyon űzte a lovat; mi baj lehet a faluban.

A pásztor nem fél, nem is tudja mi az, félni valakitől: de a faluból ha vágtatva jön egy lovas, akkor bizony mindenkinek megáll a szíve verése. Hátha kijött az úr maga, aztán megtudta, hogy a gulya ki van hajtva; vagy leégett a falu; vagy kihalt a család; minden baj érheti az embert, ha nincs otthon.

- Jani? - kérdezte Dani, aki úgy gondolta, talán a testvére jön utánuk a hírrel.

Az apja megingatta a fejét. Nem látott olyan jól már, mint a fia, de az nem Jani.

- Nem üsmerős - dünnyögte.

- Betyár? - kérdezte Dani.

Az öreg hallgatott, de igen kedvetlen lett. Nem szerette, hogy betyár legyen. Hát ezeket még a jégeső se pusztítja ki. Hogy fagyott volna ki valamennyinek a magja. A télen.

- Lóra! - mondta nyugodtan, s nézett a lova után.

Elővezették a lovakat. A fokos kézben. A gulyásostor leszedve, hogy ha kell, az is kéznél legyen.

Megszorították a nyergelőt, a hevederszíjat és felültek. Már most olyan világ van, hogy fiatal gulyás is nyeregbe száll.

A betyár is, ha az volt, az is nyeregbe van.

- Mégse köllött vóna - mondta az öreg lassan.

A fia megértette, hogy mégse kellett volna kihozni a jószágot a mezőre. Most a másik oldalon, napkeletről, másik két lovas jelent meg. Azok is vágtatva jönnek.

Hát mi történt akkor? Hova lett Veszelka Imre?... Hászen mindenki azt mesélte, hogy a betyárokat összeszedték a pandúrok... Mégis akad?...

Igen nagy gyanú támadt bennük, hogy valami nincs rendben. Talán csak Veszelkát kapták le. Meg Pisze Matyit... Három betyár is jön: kettő keletről, egy meg nyugatról... Már az sincs rendjén, ha három jön kettőre... De még azok fegyverrel ám, a betyár istenit. Őnekik meg semmijük, csak a fokos meg a bot...

Az öreg keserűen dünnyögte a fogatlan száján:

- Nem ér e mán sömmit.

A fia elszántan nézett a közeledők elé. Az öregnek igaza van.

- Nem haggyuk magunkat. Igaz? Édösapám?

Az öreg hallgatott. Megérezte, hogy fájás van a bal karjában, vállától kezdve; az oldalán meg boszorkányszúrás... Hatvanon túl, menjen el az ember aludni...

Elébb a falu felőli legény ért hozzájuk.

Tisztességesen köszönt.

- Dicsértessék.

Az öreg valamit alighanem morgott, de nem érteni mit. A fia meg annyit se szólt, csak izzott a szeme. Markolta a botot.

- Hun jártok erre? - mondta öreg Szömötör.

- Hát... csak.

- Csak?

- Csak.

- Hároman?

- Többijek gyünnek.

- A többijek is gyünnek? Hunnen?

- A Gazda kűdi.

Az öreg Szömötörben meghűlt a vér. A gazda?... Hát a gazda most is gazda? Akkor micsoda marhaság volt az tegnap a faluval...

- A Gazda?

- A Gazda.

Rózsa Sándor láthatatlan alakja magasra nőtt. Még délibábnak se híre, se hamva, de a Rózsa Sándor ki nem mondott neve feltornyozott a tavaszi kék égre a napsütés gyenge aranyában.

Szömötör gulyás már tudta, hogy semmi sem lehetséges. Parancs jött. Gondolta, az ő kenyerének vége. De inkább annak, mint életének.

Igen el volt csüggedve ezért a szamárságért, hogy egy szóra felült, s mindent elhitt. Cselédember semmit se higgyen. Száznyolcvan darab marhát hozott ki a maga szakállára a pusztába. Elibe hozta a betyároknak, hogy ne kelljen nekik befáradni a faluba.

A földesúrra gondolt. Pandirkó Guszti kemény ember volt és parancsolt, és aki nem tartotta a parancsot, annak jaj volt... Öreg Szömötör már érezte, hogy lábának ujjait felhasogatják és kezét megcsonkítják, és a pandúrkorbács csattog... Most már mit tehet: legjobb volna elesni itt egy nagy verekedésben, de az is minek... Legyen meg az istenverte örménynek a maga öröme... Ha az egész falut napról napra róhatja, tépheti, fosztogathatja, akkor mit számít már az az egy öregember, akinek megesett a szíve a szegény jószágon, és a gazda tudtán kívül akarta javukat... Pandirkó Gusztinak ez nem egyéb, csak mintha kétszáz darab kő volna: ha megdöglik, bőrin talán többet vesz, mint az egész állaton, ő csak aztat számolja...

Errűl is le kell szállani, a lóról.

Betyár nem alkuszik. Lovat el.

A hó még ott gubbaszt a nádasok szélén, a hajlásokban, gödrökben, a gulyások ott ültek még a lovon, és csak annyit gondoltak, amennyit lovon lehet.

A betyárlegény a legnagyobb nyugalommal gyújtott pipára. Csúf egy fickó volt. Tömpe orrú, nagy szájú, buta pofájú. Evvel beszélni, akar a lóval. Még csuda, hogy le nem lövi őket.

A másik két legény megcsöndesedve közeledett. Már látták, nem sürgős. Úgy léptettek, mintha semmi se volna fontos, csak hogy a lovuk kátyúba ne lépjen.

Mikor ideértek, megemelték a jobb kezüket a kalap felé és aztán:

- Dicsértessék.

Evvel megvolt.

A szél fodrozta a kalap alól kilógó hajukat. Fent vadlibák repültek az égen. Odaírták a nevüket az ég oldalára, ahogy az iskolás gyerek a palánkra ír cifraságot. Nagyot is kurjantottak a magasból, éleset, nyerset.

Ők is intettek a kalap felé. Nem volt leszíjazva a kalapjuk, óriási szegedi kalap, még a szél se viszi el, az úgy beleszorul a fejbe, hogy csákánnyal kell leverni onnan.

- A gazda azt izente, hogy kentök hazamöhetnek.

- Hazamöhetünk?

- Haza.

Hallgatott az öreg gulyás. Tehetetlennek érezte magát.

- Jószág?

Kérdezte egy kurta szóval.

- Itt marad.

- Legel?

A fiatal betyár elmosolyodott:

- Legel.

- Éccakára hun hál?

A fickó felpattant és nyersen vetette:

- Mán ahhon kendnek sömmitelen, de sömmi köze.

- Sömmi.

- De sömmi.

Az öreg Szömötör bólintott, mintha a feljebbvalónak tudtul kellene adni, hogy megértette.

No ezt kihozhatta ződ fűre, ezt a marhát...

Odanézett még egyszer keservesen rájuk, és látta, hogy a fekete nyakú szilaj bika hogy kaparja szarvával a fődet. Hó alól is kikapar ez a hűséges, ami neki kell, annyit.

A másik oldalon a Békés kezdett türkölni. Talán az is megérezte, hogy valami nincs rendjén.

Ennek jól adták a nevét, mert egy se volt olyan békételen, mint ez az egy fiatal bika. Megérezte ma a tavaszt, és ugrik benne a természet, most választotta ki az időt, hogy fejjel nekimenjen egy másik bikának. A két állat egymásnak feszítette a fodros fejét, szarvukat ferdén összenyomva tolták egymást, mintha betyárvirtust akarnának csinálni.

- E mán üszőt akar hágni - nevetett fel egyik betyár.

De az öreg Szömötör nem törődött vele, csak nézte. Gondolta, mi lesz, de már úgyis mindegy.

A két bika nagyszerűen megtürkölte egymást. Akkor egy harmadik bika jött oda, és mintha a táncban volnának, csak odaint, és a dühös Békés otthagyja a vetélykedőt, ez is elballag, ő meg már rogyadozó térddel, fújva, lihegve neki az új bikának.

A betyároknak tetszett a dolog. Vígan nézték, és nagyokat kacagtak. Dani egyet kongatott, de a bikák oda se ügyeltek. Dani az apjára nézett, csináljon-e valamit a bikákkal. Az öreg a szeme pillantásával legyintett, minek a. Mindegy mán.

A betyárok hó, hó-gattak, és nagyokat nevettek, nézték a türkölést.

Békés az új bikatársával becsületesen megtürkölt. Nyomták egymást előre, hátra, a fejük az mintha össze lett volna ragadva, semmiképpen el nem vált egymástól.

De most egy negyedik bika vált ki a nyájból s komor fenséggel közeledett, és beállott a viadalba. A Békés abban a pillanatban, mint egy fáradhatatlan táncoslány, otthagyta a második bikacimborát, és ennek ment neki. A másik bika félre, a negyedik hatalmasan bele.

Ám a Békés már békételen volt. Már nagyon ki volt fújva, dühödve, és szakadt a tajték róla. De azért állotta, bírta.

Akkor egy ötödik bika a nyájból kijön, nekiszegi a fejét, oldalról belerohan a Békés oldalába. Nem a fejit kérte, hanem a nagy puffadt oldalába szögeli bele, s a roppant rohanással felborítja a tajtékos Békést.

Mikor a Békés felborult, úgy fordult, hogy a két jobb lába a földön, a másik kettő azonban felvágva a levegőben.

Az új bika pedig nekimegy, döfi, szúrja, vágja a hasát, az oldalát, a hátát, ahol éri, megtapossa, át is ugrik rajta, a roppant állat, mint egy kecske, újra nekiszalad, és addig nyomja, amíg csak meg nem unja.

A pásztorok már régen botra kaptak volna és verték volna szét a bikákat, de a betyároknak semmi hasznuk nem volt belőle, ha a megvert bikát megmentik, vagy nem mentik: mi az nekik ahhoz a mulatsághoz képest, amit a bikaviadal jelentett. Leintették hát a pásztorokat, és cifra káromkodásokkal ujjongattak a bikák felé.

Azért a Szömötör Dani mégiscsak nem bírta visszatartani a virtust, rárohant a bikákra, és leverte az áldozatról a győztest.

Már a többi verekedő bika félreállott, mintha nem is törődnének semmivel, ők elvégezték a maguk dolgát, és most már pihennek. Mikor a ledöntött, meggyomrozott bikát, a Békést megnézte Dani, egyetlen karcolást se látott rajta. Oly szépen tudták csinálni a páros viadalt, hogy csak ütöttek, de nem szúrtak. Ha a pásztorral viaskodik a bika, legfőbb célja, hogy a szarvát belemerítse a hasába, s felszúrja az embert vagy lovat vagy kutyát, mint nyársra a szalonnát: de ebbe a maguk birkózásába semmi vér, semmi más, csak hogy a nyugodtabb bikák nem tűrik, hogy valaki köztük szilajkodjék.

- Ebbűl lösz a kivert bika! - mondta az öregebbik betyár.

- No indítsunk - szólt a másik fellélegezve.

Mielőtt leszállottak volna a lóról, mondja Dani a betyároknak:

- Minek fogták mög Veszelka Imrét a pusztázók?

- Mögfogták?

- Csöndbiztos gyütt érte, mög négy pusztafi.

- Láttad?

- Én nem láttam, de édesanyám látta.

A betyárok nevettek.

- No akkó ű mán jó helyön van... Mán akkó neki nem köll félteni a bűrit.

Az öreg Szömötör, még mindig lovon, gyanút fogott. Hiszen akkor itt valami nincsen helyén.

- Minek gyüttetök máma erre, gyerökejim?

- A Gazda kűdött.

- De minek kűdött bennetöket máma a Gazda. Hiszen én csak hetfén akartam kihajtani a marhát, ha jó üdő lött vóna odáig...

A betyárok figyelmesen néztek az öregre.

- Osztán mér hajtott ma?

- Hogy mér - mondta az öreg, de nem mondta meg, hogy azért, mert azt beszélték: az összes betyár be van fogva... - Tán hírt kűdött valaki?

- Gazda tuggya! - mondta a legtekintélyesebb betyár s intett: - Le mán, le!

Az öreg lefordult a lóról. Tudta, hogy ő többet ebben az életben lovat nem kap maga alá.

- Kendnek azt hatta a Gazda, hogy mönnyön haza a faluba. Mongya mög, hogy a jószág kézbe került... Sömmit se féjjön. Magát még csak egy ujjal se bánthatja mög senki, a mán e' van intézve...

- Értöm - bólintott keservesen az öreg számadó.

- Fija velünk gyün... Segít hajtani a marhát... De kend otthon maradjon... Mongya, amit akar. Mongya csak, hogy a bal karját emelni se tuggya...

- Hiszen ha tunnám! - vetette az öreg.

A betyár nevetett

- Tuggya azt a Gazda, ne féjjön: azér Gazda... A falunak mög azt mongya mög: a Gazda nem engedi, hogy Röszke faluban akárkinek is bántása lögyön... Senki se féjjön... semmit se féjjön... kend se.

Az öreg gulyás megvakarta a fejét a kalap alatt. Hogy neki a betyár adjon kegyelmet, irgalmat meg segítséget... Hajh, keserves isten!

Ahogy napkeletre néz, újra jön három lovas, vagy négy... Most már ezek heten is vannak. Mit lehessen velük kezdeni: másfél ember... Mert a bal karja miatt felet se számít...

- Jól van - mondja -, egy halállal mindönki tartozik.

Avval megfordul, és elindul gyalogos lépésekkel a távol falu felé.

Azt az egy halált, azt még nem látja szükségesnek, no.

Viszi magával a puszta titkát. A megfejthetetlent, amit sose fog kibogozni senki. Mert ilyen titkokkal van tele a puszta, mint lidércekkel és seprűn lovagoló boszorkányokkal.

 

Fehér asztalnál

Hajas plébános úr is kíváncsi lett már, mi történik a faluban, hogy már második napja annyi lárma, zenebona hallatszik be a csöndes plébániára.

Feltette azért kemény és zsinórral díszített kalapját, kezébe vette ébenfa sétapálcáját, és orrát kétszer is megtörülve és a zsebkendőt gondosan összehajtogatva s eltéve, elszánta magát az Úr nevében, s kilépett a boltíves bibliothecájából, ahol oly meghitt csöndben élt hivatásának. Még visszapillantott, mintha utoljára látná a fehér falakon a régi szentképeket és a felfüggesztett kisebb-nagyobb kereszteket és olvasókat, s behúzta maga után az ajtót.

- Rákhel - szólt az előszobában, s még egyszer mondta erőteljesebben: - Rákhelka!

A szóra középkorú viruló képű asszonyság lépett ki a konyha felé vezető ajtón, s mosolyogva és figyelmesen nézett a plébánosra.

- Hogy lesz elkészítve a vadacska - mondta a plébános, aki egy kicsit tótosan beszélt.

- Főtisztelendő úr, savanyú páccal és bő mártással - mondta az asszonyság, s megmutatta harmincegy fogát. Egy ugyanis és sajnos éppen elöl, középen kitöredezett, és igen helyessé tette az asszonyság arcát, ha nevetett, valami gyerekes kedvességet mutatott.

- Nem kell annyi babérlevelet belerakni, mert a sok babérlevélke az kicsikát kesernyéssé tesz itet.

- Világért se, főtisztelendő úr, világért se - mondotta a gazdasszony, s melegen nézett a plébánosra, aki igazán olyan volt, mint egy dundi gyermek. Oly fontoskodva tudta mondani, hogy a "babérlevélke kicsikát kesernyéssé tesz itet".

Evvel a plébános úr intett, aztán keresztvetést jelzett s elindult.

A gazdasszony utána nézett, s addig ott maradt a tornácajtóban, míg a plébános úr botja végigkopogott a lépcsőig, s a ház végén álló kiskapun kiment az utcára. Még közben rápillantott a ház előtt álló kiskertre, mely gondosan fel volt ősszel ásózva, és a kényes évelő virágok szalmával voltak letakarva. Kis paradicsom ez a plébánia, ilyen nincsen több egész Csongrád vármegyében.

Az utca hosszú volt és elhajolt, ahogy a hajdani vizek parancsolták. Most már nincsen annyi mocsár a falu belsejében, mióta a töltéseket jobban rendben tartják, de még húsz évvel ezelőtt, mikor a plébános úr ide helyeztetett, akkor bizony még elég kellemetlen volt, mert a kis házak mind a bűzhődött sárban, fertőben állottak. A plébánia ugyan a falu legmagasabb pontján volt építve a templom mellett, úgyhogy ha addig feljönne a víz, akkor már az alsóvárosi templom tornya derékig vízben kellene, hogy álljon.

A plébános úr nagyon jószívű ember volt, nagyon sajnálta is a szegény népet, de mit tehet egy pap, imádkozik az Istenhez, hogy adjon mindenkinek békességet, és távoztassa el az árvizeket.

Ahogy a rektor-ház mellett elment, nagy volt a sár, és fel kellett lépnie a kerítés melletti kicsit magasabb földhányásra, hogy bele ne lépjen a sárba. Még meg is kellett kapaszkodnia a léckerítésbe, amely korhadtan, megzöldülten húzott el a ház előtt, s mivel így lassabban haladt, meghallott néhány szót, amit bent mondtak.

Egy érces fiatal hang erős kiejtéssel azt mondta:

- Én barátom, ott voltam a követválasztáson. Igen, én magam is ott korteskedtem, mikor pesti követté választotta a felséges nép Kossuth Lajost.

A plébános úgy megijedt, hogy csaknem eleresztette a kerítést, mitől Isten őrizzen, mert akkor belesuppadt volna a pocsétába, s ha el nem esik is, de az egész lábtyűje megmerülhet; hogy éppen a rektorház előtt van ilyen sár, persze a sok iskolás nebuló tapossa fel a földet, mert az iskolás gyermek olyan, mint a malacok csürhéje, az csak rosszat csinál.

A plébános úr egész megrökönyödött, megint keresztvetést jelzett, s azt mondta magában:

Az egy tűzre való lutheránus!... ach!

Továbbment a házon túl, egyebet nem hallott. De volt elég tűnődés, hogy ki lehet az a fiatal, aki mondta. Igen, ő is olvasta, hogy ama bizonyos Kossuth nevű egyént a pestiek nagy lármával követté választották meg októberben, s azóta folyton lehet hallani ezt a nevet, mert Pozsonyban a diétán soha be nem fogja a száját eme bizonyos egyén, hanem mindenkor olyanokat beszél, amit az egész ország utána mond.

A plébános úrra igen rossz hatást tett, hogy amint a világra kilép, azonnal ilyen rossz nevet kell hallania. Egész testében borzongást érzett és féltette azt a nyugalmat és kellemes valóságot, amit különben maga körül talál.

A plébánia a jobbak közül való. Könyve is van elégséges, nemcsak a breviárium, mint legtöbb plébános kollégájánál, hanem Aquinói Szent Tamás és számos egyházatya ott üldögélnek fejénél a pipatartó mögött, és vigyáznak óráira és perceire.

A plébános úr nem volt harcos természet. Békés szív volt, szerette a tiszta, meghatott életet, nem szerette, ha valami megnyugtalanítja. Kossuth Lajos. Mely infámia. Megháborítani ennek az országnak megszokott békességét és nyugalmát. Csak semmi nem mozdítani - mondta magában tótos kiejtéssel -; még gondolatban is hibásan fogalmazta a szavakat, de ez őt egyáltalán nem zavarta -, családja a felvidékről való, s ő jól tudja, hogy ezek a Kossuthok is onnan származtak volna. És egy felvidéki zaplacsek hallgasson. Aj, aj.

Ahogy továbbment, meglátta a kis házak végtelen sorát. Valamennyi sárból és vesszőből volt készítve, s szalma- vagy nádtetejük volt. Kerítése nagyon kevésnek volt, úgy nyúlt ki a ház vége az utcára, hogy semmi se oltalmazta. A házak előtt a most megint kisütött napfényben apró gyerekek ugráltak, és valamennyien mezítláb tapostak a sárban. És mégis mily erősek, egészségesek - mondta magában -, megedződnek a szeginkék.

Hirtelen néhány asszony futott szembe vele. Futós léptekkel közeledtek, közben szakadatlanul beszéltek.

A plébános megütődve nézte azt a zűrzavart, amilyet húszévi papsága alatt még sohasem látott. Mi történhetett? Valakinek a tehene felfúvódott s döglődik; vagy beszakadt valahol a kút és beleesett valaki; valami nagyon nagy dolognak kellett történni, hogy négy asszony is, Borboláné, Rácz Kata, Monyi Istvánné meg Dugonyáné... Igen, ez a Dugonyáné, aki legjobban povedál...

- Gyünnek a betyárok! - hallotta. - Gyünnek a betyárok! Mindenkit fölnyársalnak, aki ellenük vót!

A plébános úr nagyon megbánta, hogy ma kijött a házból. Éppen ma. Miért kellett neki kijönni; nem szerette a betyárokat sem. Neki még ugyan soha semmi baja nem volt a betyárokkal, mert ő mindig kiadta nekik a kommenciót, az alházban, a plébánián, állandóan három teríték volt az asztalon, hogy ha a betyár jelentkezik, akkor azoknak abban a szempillantásban tálalhassanak. Na hja, másképp ma nem megy. Rózsa Sándor így parancsolta, s erről nem szabad beszélni, ezt meg kell cselekedni, és akkor az embernek semmi baja. Hallott valamit fél füllel, hogy Rózsa Sándor Röszkét külön kegyben tartja, s az idevalósiaknak még soha semmi bajuk nem volt, de erről nemigen tudott semmit. Nem mert felőle kérdezősködni, mert rettegett, hogy ha valamit megtud, akkor azt kötelessége lesz följelenteni, mert különben bűnpártolás gyanújába esik. Följelenteni pedig a betyárokat nem lehet, mert akkor azok a bosszúálló vad hordák megdühödnek és...

Most is, kérdést sem mert föltenni az asszonyoknak. Nem mondta azt mi az, Dugonyáné? mit beszél maga a betyárokról.

Csak nézte, mint a sült hal, kidülledő szemekkel, és szerette volna, ha az asszonyok sem világosítják fel. Menjenek csak tovább, menjenek, és ne állják el az utat ebben a nagy sárban, az ember úgysem tudja, hova lépjen.

De Dugonyáné, ahogy meglátta a jó plébános urat, azonnal odarohant hozzá, megragadta a kezét és óriásit cuppantott rá, és azonnal kezdte:

- Jaj, plébános uracska, Szömötör kihajtotta a teheneket mind, mind a mezőre. Jöttek a betyárok, elvitték mind. Most jönnek falura, megölnek mind, mind, aki nekik rosszat mondott tegnap.

A plébános úr némán nézett az asszonyra, és semmit se értett abból, amit az mondott.

A többi asszony azonban nem állott meg, csak egy pillanatra, sürgős dolguk volt, siettek valamennyien rokonokhoz, ismerősökhöz, jóbarátokhoz, hogy elmondják, amit hallottak és menedéket keressenek, mert senki se érezte biztonságban e pillanatban magát a saját házában.

- 'Sék a Jézus - köszöntek oda a plébánosnak, s rohantak tovább.

Nem is lehetett őket megszólítani, az igaz, máris jönnek újabb asszonyok, de gyerekek és férfiak is köztük.

Mintha mind megbolondult volna, az egész falu, eszeveszetten futottak, majd elejtették a zsákot.

- Mit, mit megvan? vattok... - mondta a plébános, s elfogott egy embert.

- A betyárok, főtisztelendő úr. Elhajtották Pandirkó Gusztinak ezör darab marháját, főtisztölendő úr, most kiirtanak bennünket. Vége a falunak.

Ez is futott tovább.

A jó plébános egészen elképedt. Most már csakugyan el kell hinni, hogy itt valami igen nagy baj van. Meg is fordult azért, és ment visszafelé, amerre jött, és mikor elért a rektor háza elé, gondolt egyet. Talán valami olyan is megvillant előtte, hogy oly közel van a veszedelem, hogy nincs ideje már hazáig menni, meg talán az is, hogy most jobb lesz nem otthon tartózkodni...

Ahogy a szobába belépett, két öltözetlen fiatalembert látott maga előtt, akik majdnem verekedtek, úgy vitatkoztak.

A plébános belépésére elhallgattak, elröstellték magukat, és siettek kabátot kapni.

- Mi a baj, főtisztelendő úr - ugrott a paphoz a rektorfi, s ijedten nézett a pap sápadt, felizgatott arcába.

- Vizet, vizet, vizecskét - mondta a plébános, és szék után nézett, hogy leüljön.

A rektor fia vizet hozott egy cserépbögrében, s ő gyorsan ivott néhány kortyot, akkor megnézte a bögrét és igen rossz néven vette, hogy cserépből van, olyan ütött-kopott konyhai, amit nála már legfeljebb a moslékosdézsánál használnak.

- A betyárok valamit fenyegetnek, az emberek futnak, asszonyok jajongatják.

A két fiatalember öltözni kezdett, már rohantak el.

A rektor fia csákányt vett a kezébe és hetykén mondta:

- Ne féljen, főtisztelendő úr!

Evvel már rohant is.

A másik fiatalember is felöltözött közben, utána a barátjának.

Akkor szerencsére bejött a rektorné, mert a plébános már nem tudta, mit kezdjen egyedül a szobában.

- Jaj, drága főtisztelendő uram, ez az én uram, kérem, nem tudom már, megint hol tekereg. Soha nincs itthon, kérem, mindig eszi a fene valahol. Hogy tetszik lenni?

De kint az utcán ordítás, verekedés zaja, égre kiáltó lárma.

A rektorné rohan az ablakhoz, néz ki, nem nagyon látott, mert alacsony volt és kövér, és rossz szemei voltak.

- Ölik egymást! - mondta.

Kint csakugyan roppant pufogások voltak, mintha bottal vernék egymást az emberek. Asszonyjajgatások, férfikáromkodások. A plébános vethette a keresztet, annyi istentelen szó ordítozott odakinn.

Zsófi repült be a rektorné elébe.

- Jaj, Zsófi?

- Jó az Isten, tésasszony! Jó az Isten! - sikoltotta Zsófi magából kikelve. - Jó az Isten - és futott, mint egy zsák liszt. - Nem sikerült a gazság, sömmi baj. Sömmi baj, de sömmi! Jaj tésasszony, de jó is az Isten! Dicsértessék az Úristen szent neve és Boldogságos Szűz Mária, mi anyánk. Rúzsa Sándornak sömmi baja!

A plébános még jobban álmélkodott, már azt se tudta, hova süllyedjen. Zsófi csak fújta tovább.

- Nem is fogták mög, dehogyis fogták, egy ujjal se érték el, inkább ű ütött vissza a kardosokra. Tésasszony, az öreg Szömötört leszállították a lórú, a marháját mög mind elhajtották. Nincs má sömmi baj, csak ezt akartam mögmondani, hogy mindig jó szívvel vót hozzám a tésasszony.

Evvel újra kezet csókolt a plébánosnak és elfutott, hiába kiált utána a rektorné, hogy álljon meg, álljon meg.

- Kik verekednek, te Zsófi, még azt mondd meg!

- Verik a betyárok a pecsovicsokat, tésasszony!

Evvel ragyogva és boldogan elszaladt, ahogy a sárgarigó száll el a fáról.

- Tessék már várni egy kicsit - mondta a rektorné -, megyek már, megtudom, mi történt, mert ebből a kutyából semmit se lehetett kiszedni.

A plébános jobban is szerette, asse jó, ha beszélnek.

Ott ült a széken mozdulatlanul, s azon tűnődött, hogy húsz év alatt még sohase volt ilyen zavar a szeme előtt. Egyáltalán nem tudta felfogni, mi történhetett, mert semmit sem tudott a tegnapi esetekről, ahogy semmit sem szokott tudni a falu dolgairól. Ő csak egy szegény kis papocskának érezte magát ebben a durva alföldi magyar világban, és örült, ha meghúzhatta magát a könyvei és a finoman elkészített ételei között. Evés, ivás, olvasgatás és alvás, ez volt az ő élete. És most itt kell neki ülni a rektorék piszkos lakásában: ah, de milyen piszkos. Meszeletlen, a vakolat is megrepedezve, de meg is látszik, hogy nem urak, nem igazi urak, nem törődnek a külsővel. Olyanok, mint azok a parasztok, mit lehet ezekkel kezdeni. Oda is húznak. Az a rektor, az se tetszik neki már régen. Az sose csókol kezet. És mindig megszökik, ha valami dolgot akar neki adni. Már nagyon felnyílt a rektorok szeme. Már elfelejtették, hogy ők a plébános cselédjei. Mind csak az uraságnak hízelegnek, folyton az után jár, meg ezeknek a csürhéknek: de hogy mi a kötelessége, azt szereti elfelejteni. Igen, kellene már egy kicsit rendet csinálni, de azt, hogy jobban tiszteljék a plébánost, és a rektor alázza meg magát... Ez már maga a legnagyobb illetlenség, hogy mikor ő be méltóztatik lépni a rektor házába, hát senki sincs, s aki van, elszalad és őt itt hagyják magában. Hátha bejön egy betyár és az mingyárt nekiáll a plébánosnak, mert a betyárok csak a plébánosra vadásznak először.

Igen meg volt sértve önérzetében, és mélyen bánkódott, hogy ily alávalók lettek az emberek.

Egy egész óráig ott kellett neki ülni, minden ajtó nyitva, de senki rá nem nyit. Igazat megvallva, még jobb is, hogy nem nyit rá senki, legalább nem csinálnak új skandalumot... Még abba is belenyugodott már, hogy jobb neki itt, mintha otthon volna, mert akkor akárki bejöhetne, hogy a plébános úr csináljon rendet...

Azalatt a falu csakugyan fenekestül fel volt fordulva.

Öreg Szömötör csak hajnalban ért haza. Akkor meg lefeküdt és egy szót sem szólt, csak nyögött.

Már jó frustokidő volt, mikor felébredt, s elmondta a feleségének, mi történt.

Az meg azonnal átszaladt Zsófihoz, aki ahogy megértette, hogy az ő gazdájának semmi baja, táncra perdült, és megindította a lavinát.

Hogy, hogy nőtt meg a hír annyira, hogy a betyárok jönnek reggel, s az egész faluban mindenkit felkoncolnak, aki tegnap Zsófit megsértette, vagy kimutatta, hogy betyárellenes, azt már nem lehetett kitudni. Fő, hogy az emberek egy pillanat alatt két pártra oszlottak, s ott ütötték egymást, ahol érték.

A plébános azalatt, míg az izgalom tartott, szépen elszundított.

Arra ébred, hogy megjött a rektorné, aki semmit sem akart mondani, hogy a szegény plébánost ne ijessze. Megjött a két fiatalember is. A rektor fia bemutatta barátját, aki most Szegeden járt s felkereste őt, mint régi iskolatársát.

- Már semmi a faluban? - kérdezte a plébános.

- Nincsen már, lassan megértették egymást, és valamennyien megegyeztek abban, hogy a röszkeieknek csak egy párthoz kell tartozniok...

A plébános szeretett volna hazamenni. De semmi kedve nem volt egyedül indulni, azért meghívta a két fiatalembert, kísérjék el.

- Jaj, de ezek még, főtisztelendő úr, ma nem is ettek! - mondta a rektorné. - Tessék megengedni, elébb hadd adjak nekik egy kis ételt.

És már hozta is a fekete kenyeret, amit kitett az asztalra, csak úgy terítés nélkül, a mellé kaszrojban hozott valami húsfélét, fagyos zsírban. A plébános szenvedő arccal mondta, hogy ő már megy, s a fiatalok csak kísérjék el, majd ott is kapnak valamit, na.

A rektor fia odakacsintott az anyjának, mert híres volt a plébános arról, hogy nem szeretett senkit se meghívni, de ha már vendége volt, akkor bőségesen gondoskodott róla.

Két oldalról segítették a jó plébánost a fiatalurak, pedig az egész plébános sem volt öreg ember, valami negyvenöt éves lehetett. Ugyanazon az úton ment vissza, ahogy jött. No bizony, nagy utat tett ilyen hosszú idő alatt. A templomnak egyik oldalán volt az iskola, a másikon a plébánia. A magasabb oldalon volt a papi ház, az alacsonyon a tanítói. Már ez is mutatta a rangkülönbséget.

- Salve Domine - köszöntötte őket a plébános, akinek eszébe sem jutott, hogy az utcán körülnézzen; bújt, valósággal bújt a világ elől.

Beléptek a szobába. A plébános az elébe siető gazdasszonynak csöndesen és szenvedő hangon mondta:

- Ezek az urak megmentettek ingem a pokolnak haragjátul. Csináljon nekik valami kicsi harapnivalócskát, Rákhelke.

Bort hozott ő maga, s megtöltötte a poharakat.

Gyönyörű paprikás szalonnát hozott Rákhel, meg száraz kolbászt meg sózott szalonnát, ki hogy szereti. Meg rakott mellé fiatal hagymát, ami kint telelt a kertben, s már gyönyörűen kezdett fejesedni, és sót, paprikát, borsot.

A fiúk nekiláttak, abban nem volt hiba.

A plébános nem akarta hallani, mi van a faluban, s elhallgatta a beszédet: ez túl közeli volt neki, túl veszélyes. Ellenben annál jobban izgatta az országos veszély: a Kossuth Lajos.

- Dicitur domine, hogy kegyelmed ama a lutheri Kossuthnak volt a kortese.

A tűzszemű fiatalember elcsodálkozott, hogy a plébános úr már ezt is tudja, s meg is volt a véleménye a dologról. A plébánosok, hamu alatt parázs, jól vannak értesülve...

De őfelőle lehetnek: ő élete legdicsőbb pillanatának tekinti, hogy abban a rendkívüli eseményben részt vehetett.

- Igen, főtisztelendő atyám - mondta -, éspedig magának a fiatal báró Podmaniczky Fricinek voltam a fullajtárja. Ott voltam kérem, mikor Vácra bevonultunk Friebeisz Pista segédtiszt vezetésével a Zöld Hordó kocsmába. Ahogy Frici báró megérkezett s leszállt a kocsiról, Párniczky főbíró szemben kihajolt az ablakból és azt kiáltotta:

- Glaszékesztyűs kortesektől mi nem félünk!

A báró felkiáltott neki:

- Kérje az Istent, főbíró úr, hogy ezek a glaszékesztyűk ott ne tapogassák meg, ahol az esze lakik!

A két fiatalember nevetett, de a plébános csak annyit mondott:

- A Podmaniczkyak is tűzre való lutheristák.

- Párniczky az katolikus, plébános atyám, - mondotta a fiatalember -, de a fiatal báró családjának régi barátja. Csak azért mondom, hogy látni lehet, milyen animozitás volt az egész vonalon, mikor ily családi barátok így köszöntötték egymást az első percben. No mindegy, hordókat üttettünk csapra, és jött a cigány, s harmadnap már nem fértünk a Zöld Hordóban, át kellett tenni a szállást a Duna mellé, a hajóállomással szemben a Fehér Hajóba. S ez jó volt, mert a fogadósnénak két gyönyörű lánya volt.

Evvel bocsánatkérően nézett a plébánosra. De a plébános mióta otthon érezte magát a saját házában, és úgy érezte, hogy az az érthetetlen kis lázadás is megszűnt a faluban, már csak nevetgélni akart s ezen is önkéntelenül s jóízűen mosolyodott.

- A báró új módit talált, nem hívott ebédre, vacsorára senkit, hanem nyílt asztalt tartott, és mindenki akkor jött, ment, mikor akart. Állandóan rotyogott a gulyáshús, meg amit a lányok éppen készítettek, és ki-ki evett, ivott kedvére.

A plébános meg volt lepve, mert ez teljesen megfelelt annak a választási módnak, ahogy ő szerette elképzelni az alkotmányos életet, s ha az a tűzre való lutheránus Kossuth is csak úgy választatja meg magát, akkor ott nincsen semmi baj. Akkor itt csak nézeteltérések lehetnek.

A fiatal tüzes úrfi szinte érezte, hogy a plébános kezd megjuhászkodni, és vígan folytatta:

- Frici báró egy nevezetes újítást tett, amit még Vácon soha nem is hallottak: feketekávét főzetett egész üsttel, és mindenki ihatott ebéd s vacsora után feketét, s kapott hozzá szipát, ami más névvel szivarnak is mondatik. Hát aztán az igazi úriemberek csak a feketére jöttek el, s kedvvel szívták a finom "nádort" vagy a "szentandrásit".

- Én vittem be gróf Batthyány Lajosnak az első heti számlát, mert a báró nem mert bejönni, a kávéporciókról meg a Gschwindt uramtól vásárolt szivarokról - hát őméltósága, Batthyány Lajos, az bizony majd hanyatt vágta magát, de én csak annyit mondtam, hogy ez jól van így, mert olyan sikere van a feketének, hogy már egész Vác Kossuth Lajosra fog szavazni. Frici báró is betoppant s azt mondta: ha sokalljátok, ezerkétszáz ezüstforintokat rögtön befizetek a választási pénztárnak. Erre aztán szabad volt neki tovább terjeszteni a kultúrát. De olyan híre is lett a váci tanyának, hogy Pestről minden hajó sok vendéget hozott. Mi meg felszűrözve, darutollazva vártuk a hajót, cigánybandával, és mikor a dámák kiszállottak, bizony nem vonakodtak, egy-egy "megforgatástól" nem iszonyodának. Nem voltak eltelve az "odium religionis"-tól.

A plébános kicsit mosolygott, s hogy ne kelljen színt vallania, hamar bort töltött.

Így mesélt aztán a fiatalember egyre szabadabb modorban.

- Vácon mondta Frici báró azt a híres tósztot, amiben Kossuth Lajost a Jézus Krisztussal hasonlította egybe. A kortes uraknak nagyon tetszett - sietett tovább mondani, mielőtt a plébános felébredne elbámulásából -, de azt meg kell vallanom, hogy az egyház férfiai nagyon megnehezteltek érte Frici báróra, mégpedig valláskülönbség nélkül. A saját sógora, Mednyánszky báró pedig azt üzente neki, hogy meg fogja rakatni érte.

- Bene, bene - mondta a plébános, és a kezében maradt poharat újra megitta.

- De Frici báró is tudta a mórest: Azt mondta: "Uraim, adjunk rá lehetőséget, tartsunk körmenetet." Evvel megindultak a körmenetek, és megállottunk nemcsak a Mednyánszky-ház előtt, hanem minden ház előtt, és egyet énekeltünk s egyet kurjantottunk: Éljen Kossuth Lajos... Dehogy is bántott bennünket valaki. Mi voltunk abban az időben Vác urai.

- Október 17-én különvonattal robogtunk be Pestre. Az indóház előtt díszesen felkantározott hátaslovak vártak. Frici báró felült a legszebb lovára, s egyik oldalon az angol lovász, a másikon a huszárja fogta a kantárt. A lovasok után a cigánybanda, azután a kortesek szép sorrendben, négyesével... A Zrínyi előtt összetalálkoztunk a többi Kossuth-bandériummal, akik jöttek a Kerepesi útról meg az Ülleiről meg a Soroksáriról. Egyesültünk és úgy meneteltünk az országúton, a Nagyhíd és Úri utcán végig a megyeháza elé. Ilyent Pest sem azelőtt, se azóta nem látott. A menetnek az élin lovagoltak szűrben vagy fekete gubában gróf Batthyány Lajos meg Kázmér, meg Ödön, gróf Teleki Domokos, gróf Ráday Gedeon, Beniczky Ödön meg Frici báró, azután mi, a java kortesek, akiknek ló jutott. Áporka nyitotta meg a menetet, és minden tanyának megvolt a saját cigánybandája. A kortesek szám szerint háromezeren.

Fellélegzettek, szépnek találták a dolgot. Így lehet népet menteni. Ez annak a módja, nem az, ahogy itt az utcán egy vagy két órával ezelőtt maga a szegény vad nép futkározott s verte egymást. Még maga a plébános is izzadozva dörzsölgette a fejét, bólintott; ez szép.

- A megyeháza előtt megállapodván, annak erkélyéről Szentkirályi Móric, akkori alispán és Kossuth Lajos tartottak szónoklatot. Erre nagy éljenzések voltak, és bevonultunk a kortestanyákra.

- Egész Pest lábon volt; bámulta a csapatokat és lóháton paradirozó vezéreit. Kivált a két Batthyány, Lajos és Kázmér feltűnőleg jól néztek ki. Mindketten egyszerű fekete magyar öltönyt viseltek s afelett panyókára vetve ezüstcsattal ellátott fürtös gubát.

- Mikor a pestiek megismerték a mi Fricinket, azt kiáltották: "Der liberale Baron ist ganz à la Milfay costumiert, bravo, der Kossuth soll leben!" Ez a Milfay volt a leghíresebb rabló akkor Sobri után. Még Rózsa Sándort Pesten nemigen ismerik. A liberális báró tisztára úgy van öltözve, mint Milfay - mondták -, éljen az a Kossuth!

- Azt is meg kell vallani, hogy a pestiek csak akkor tudták meg igazán, hogy ki is az a Kossuth, mikor a mágnások állottak ki mellette. Próbált volna azok nélkül követ lenni. Politikában uraim, semmi se számít, csak a politika!

- Frici báróval meglátogattuk az áporkaiakat, ott gróf Ráday Gedeon volt az úr. Gróf Ráday Gedeon volt akkor a leglelkesebb népbarát, és ő volt az, aki még a betyárokra is tósztot mondott, mert azt mondja: a konziliáriusok közt alig van magyar, de a betyárok, azok mind tiszta színmagyarok, uraim!

- Éccaka a kortestanyák szigorú zár alatt voltak, és reggel hajnalban mi voltunk az első a vármegyeház kapujában. Még nem akarták kinyitni, de a váci molnárok be akarták törni, hát csak kinyitották. De azért az első bevonulók az áporkaiak lettek, mert gróf Ráday Gedeonnak, a betyárok védőjének Frici bácsi átengedte az elsőséget. Furcsa volt ez az egész. A báró körül nemcsak a lelkes honfiak hemzsegtek, hanem ami iparlovag, svindler, csaló, az is mind ott volt, Fodor, Czenner, Kovács, Bizay, e tutti quanti...

- 1847. október 18-án reggel kilenc órakor a választóképes nemesség teljes számban együtt volt a vármegyeház udvarán, folyosóin és a gyűlésteremben. Mi a főispán háta megé két herkulesi termetű váci molnárt állítottunk, hogy azok vigyázzanak, hogy agyon ne nyomja a tömeg az elnököt. Zsinórral kihányt ezüstgombos, hatalmas bajszos óriások voltak; ők ketten voltak a nép. Első követnek az alispán, Szentkirályi Móric volt jelölve. Egyhangúlag. Második követnek ketten: Balla meg Kossuth. Hát ekkor olyan zsivaj kezdődött, amilyen még választáson soha. Mindenki kinyitotta a száját és ordított. Éljen Balla, éljen Kossuth. Avval akarták egymást túllicitálni, melyik oldalon van nagyobb bömbölés. A molnárok alig bírták megmenteni az elnököt.

- Akkor Frici báró felugrott az asztalra és csuda vastag hangján - oly vékony fiatal szőke legénynek oly hangja van, mint az oroszlánnak -, hát szónokolni kezdett, hogy szavazzunk. Erre az elnök elrendelte a szavazást.

- A szavazás a vármegyeház Gránátos utcai oldalán levő kapuban folyt le. Ember ember hátán. Mint a tenger, ha legmagasabbra veri a hullámokat. De érezni lehetett, hogy nemcsak azok szavaznak, akiknek joguk volt, hiszen alig négyezer szavazat volt az egész vármegyéből - de megettünk ott állott éberen és tűzben az egész város. Pest és Buda. Százezer ember várta a szavazás eredményét. Másik százezer vagy millió ember várta szerte szét az országban. Most kellett eldőlni, hogy mi lesz a jövő politikája: Kossuth-e vagy Metternich. Maga Metternich személyesen állandóan várta és figyelte az eredményt, és azt mondta, hogy ha ezt a született rebellist a magyarok beválasztják a pozsonyi diétába, meg van pecsételve a magyarok sorsa. Akkor már csak a tűz és vas segít. Hát irtóztató felindulással volt ott mindenki. Maga Frici báró elájult az izgalomtól. Bevitték az alispán lakására és ott levest adtak neki és bort. Kossuth is ott volt abban a szobában, de mondta a báró, mikor ő ott volt, hallgatott és visszahúzódott a terem ablakába. Kossuth maga is érezte a sorsdöntő pillanatot, különben is melankolikus kedély, soha könnyű és olcsó élcelődésnek nem volt barátja. Élet vagy halál. Ez volt az az óra reá nézve, de meg vagyok győződve, hogy a hon számára is... uraim, ma március 13-a van... Csönd van az egész világon... Mély és ájult csönd... De Kossuth azt mondta: ma minden lélek egy puskaporral töltött hordó. Csak egyetlen szikra kell, mely bárhol Európában kipattan, s millió és millió hordócska közül csak egyet felrobbant; meg fognak önök győződve lenni, hogy abban a pillanatban egyik robbanás a másikat szüli, s percek alatt egész Európánk szétveti az abszolutizmus bilincseit, s jaj a hóhéroknak!

Mindnyájan hallgattak, megborzongtak, érezték a szavak roppant igazságát.

- Európa csöndje - mondta a tűzszemű ifjú - ma olyan, mint ezé a kicsiny falué. Egyik oldalon a mérhetetlen hatalom őrködik felette, hogy itt egy fűszár se mozduljon meg, másfelől a betyárvilág tátja rá a száját, hogy a nép söpredéke és salakja visszaéljen a szenvedő nép visszaszorított érzelmeivel...

A plébános morzsolgatta kövér ujjait s azt mormogta:

- Pacem... Vitam et pacem...

Béke, béke! Boldog béke. Élet a béke: a béke az élet.

A fiatalember kevés szünet után:

- A szavazást délután hat órára fejeztük be. Ballára ezerháromszáz szavazat esett, Kossuth Lajosra kétezer-kilencszáz.

Szinte fellélegzettek. A fiatalember hangja oly mélyen megindult és ünnepélyes volt, hogy a másik kettőre, a fiatal konzervatívra és az öreg plébánosra szinte úgy hatott, mint az ihletés. Fellélegzettek. És vele éreztek.

- A többség nagyobb volt, mint reméltük.

A plébános elővette zsebkendőjét; megtörülte izzadó homlokát:

- Iszeng sak ne volna tűzre való evangélikus.

- De magyar! - kiáltott harsogva a beszélő ifjú.

A plébános dünnyögve ismerte el:

- Nojszen magyar... azt meg kell neki adni: magyar. Magyarnak magyar... igenizs.

A papgazdasszony belépett, s nagyon udvariasan mondta:

- Főtisztelendő úr, készen van az ebéd, és van hála istennek bőséges három személyre, méltóztassék talán elkölteni Isten kegyelmével...

- Természetesen - mondta a plébános, és felállott, hogy néhány lépést tegyen a dohánytartó cserépmedve felé.

A levest már jóízűen kanalazták, mikor nagy robajjal közeledett valaki. A tornácra nyíló kiskaput bevágta, s lépései keményen hangoztak az ablak alatt. Mindnyájan odafigyeltek, különösen a plébános. Ki lehet az?

Hát nagy meglepetésükre Vajda Miska jött be.

- Szervusz humillimus, spectabiliskám - riadt fel a plébános, mintha egy arkangyal tisztelte volna meg szerény plébánosi lakát. Annyira meg volt illetődve, hogy még bele is pirult. Sietve állott fel, s két keze remegett, nem tudta, mihez is nyúljon és hogy köszöntse a tekintetes urat, aki nem volt más, mint Pandirkó Gusztinak az intézője, s ilyenformán képviselte magát a nagy hatalmasságot, aki ebben a községben mindenesetre magát a földi istenséget jelentette, tehát a helyettese is legalább félistennek számított.

Vajda Mihály, aki az egész világnak csak Miska volt, Vajda Miska, nagyon haragosan jött. Tele volt a szeme villámokkal s a szája olyan szitkozódással, amelyet plébánosi lakban legalábbis lehetetlen lett volna akárki másnak kiejtenie a száján, s adott volna is érte a plébános oly leckét, amennyire egyetlen szót sem szólott Vajda Miskának, sőt mintha nem is hallotta volna őket, vagy mintha ő maga is valamiben ludas lenne.

- Áh, barátocskám, csak ne rontsad becses egészségedet bosszúsággal, minek a - mondta -, minek a.

- Ezt az egész falut fel kell gyújtani - pattogta Vajda Miska, s az orra megakadt a jó ételszagon. - De úgy látszik, a legjobbkor jöttem - mondta szimatolva, és elnevette magát.

- Rákhel, Rákhelka - kiabált ki az ajtón a plébános, de Rákhel asszonyt nem kell gazdasszonyi kötelességére figyelmeztetni, már hozza is nagy fatálcán a tányérokat és az eszcájgot, s egy pillanat alatt az asztalhoz serített, s oly kedvesen és ügyesen, hogy Vada Miska éppen igen alkalmatos pillanatot talált, mikor a szoknyájának a közepére üthetett tenyérrel egy kedveset és csattanósat, amire a Rákhel igen vidáman nézett vissza rá, s mondta: "Nyughasson a tekintetes úr, na, nézze meg az ember", de olyan kedveskedve mondta ezt, mintha bocsánatot kérne azért, hogy rászólni merészkedett.

Hát persze ki tudná, ha nem Rákhelka, hogy mi mindent jelent Vajda Miska a plébánosi laknak. Szeri-száma nincs annak a kedvességnek, amivel ő szíves lehet: a kövér disznótól kezdve a virághagymákig, jóformán minden, s még a Rákhelka saját külön házacskájának kifaragott szarufái s oszlopai is mind a Vajda Miska jóvoltából repültek fel, a Vajda Miska ácsainak keze munkája segítségével a tetőre... Szabad ezért Vajda Miskának sok minden mozdulat, még olyan is, amit nem is kötünk a főtisztelendő uracska orrára, sipirc, még mit ne, mi?

De a főtisztelendő úr maga is tudja, amit tud. Hogy a fizetését sem felőlrül, sem lentről Vajda Miska nélkül meg nem kapná. De hát a felettes hatóságoknál éppen úgy közben tud járni egy-két jóízű szaftos magyar mondással, ahogy lefelé a kutyakorbács sokszor jön egészségesen működésbe, ha a főúr proventusát be kell hajtani. Szóval itt Vajda Miska mindenkor itthon van. Ő képviseli a törvényt és az igazságot, s most is azért van annyira megrezzenve a plébános úr, mert előbbi elandalodásukban valósággal vétket követett el az ellen a jó tisztes polgári nyugalom s annak fenntartói ellen, mikor a "tűzre való evangélikus" megdicsőülésén úgy meghatódott, hogy nem biztos benne, hogy valóban izzadságot törült-é le vagy a szemének harmatját.

Ezt pedig nem szabad. Mert a röszkei plébánosnak semmi joga Isten előtt panaszra. Addig, míg ilyen földesúr van, mint Pandirkó Guszti, aki ugyan görögkeleti örmény, de elve az, hogy a plébánost igen jól el kell látni, mert Isten és a nép felé csak a plébános barátsága segít a földesúron. Dehogy is kell itt rebellió. Minek? Hát lehet más is az élet és az állapot, mint ahogy most adta a jó istenke? Mit kívánhat még a röszkei plébános: van neki pompás plébániája, pompás lakása, pompás kertje, pompás gazdasszonya, pompás ebédecskéje s pompás ágyacskája. Ó, ez a pompás élet, hogy ezt csak egyszer lehet egy életben élvezni: hogy ez nem ismétlődik, hogy még ennek is be kell fejeződni majd egykoron, mikoron, akkoron... Ah jaj, de istentelen áspisok, akik még fel merik emelni a szavukat ez ellen a boldog földi élet ellen... Hogy a szegények szegények? Hát istenem; Istennek kifürkészhetetlen rendelkezéséből van ez így, mert Isten, aki mindenható: ha bölcsességében jónak látná, akkor a szegényeket is gazdagokká tehetné. De ha őszentfölsége így találja helyesnek és jónak, akkor bizonnyal vétek volna ehhez a szép társadalmi állapothoz hozzányúlni s azon egy kommát is változtatni...

- Azt a tyúkcombocskát, édeském, azt a combocskát csak már ne hagynád ott a tálban, édes barátocskám.

- Az ám - mondta Vajda Miska, felfüggesztve minden haragját és minden indulatát, amit magával hozott -, csak azt nem tudom, mi jön?

- Mi jönne, ah, mi telne a mi szegény kis plébániánkból, édes jó barátocskám, az őzecskének adjuk át a helyet, amit te méltóztattál küldeni. Csak bár ez a Rákhelka úgy el tudná készíteni, ahogy legjobban szereted...

Rákhel éppen távozóban volt, de erre visszaszólt, kipirulva és még mindig boldogan érezve szoknyái alatt az inspektor úr kedélyességének bizsergését.

- Tudtam én, hogy mára szerencsénk lesz inspektor uramhoz, hát én bizony a mai adagot egészen az ő gusztusa szerint készítettem el.

- Hej, ez a kópé - kiáltott Vajda Miska, s tenyerébe csapott másik keze ujjaival, s ezzel kis csettintést idézett elő -, no de akkor hagyjuk is a tyúklábat: majd az őz fenekit fogjuk tapogatni, ugye Rákhel?

Rákhel erre nagyot nevetett, milyen jó fogai volnának még, ha középen azt az első metszőfogat el nem ejti.

- Kossuth Lajos megválasztásáról volt szó, mert ez a fiatal barátunk jelen volt azon a választáson október... október...

- Október 18-án - mondta a tűzszemű fiatalember, aki maga is megilletődött a vendégtől, akiről nem tudta, ki lehet, azt hitte, legalábbis maga a csongrádi főispán... Az persze senkinek eszébe sem jutott, hogy bemutassa őket egymásnak...

- Kossuth Lajos! Az a fiskális?! Pörnyúzó, kliensnyúzó? No vége a világnak, ha ilyen elcsapott fiskálisokkal töltik meg a diétát... Meg vannak veszve az urak...

S kézbe vette a tyúk püspökfalatját, s lerágta levesevés közben.

A rektorfi nagyot kacagott, ő ismerte az inspektor urat, és az is jól ismerte őt.

Az inspektor rápillantott a fiatal kacagóra:

- Hallom, patvarista vagy Csaldy kománál.

A rektor fia igenlően nevetett, és közben kihúzta magát. Kezd ő már valaki lenni.

- No, e jó vót, ez a leves. E nagyon jó vót - s megtörülgette keze fejével a száját.

Akkor körülnézett, s természetadta vidámsága egészen visszatért, s nem törődve a ránézőkkel, felugrott s otthonosan kiment.

- Megyek, megnézem, hogy Rákhelka milyen részét készítette el az őzikének.

Mindenki vidáman nevetett, hogy az inspektor úr ilyen jól érzi magát.

Míg oda volt, a tűzszemű fiatalember megkérdezte, ki ez az ember?

- Nem ember, barátom: úr... Phő, ha tudná ki ez; itt mindenben csak ő parancsol. Pandirkó Guszti mindent ráhagy, s muszáj itt mindennek úgy lenni, ahogy ő akarja, másképp nem lehetvén... (mivel a plébános tűkön ült s szeretett volna kimenni az inspektor után s Rákhel végett, de meg nem is mert az inspektor és Rákhel miatt, hát csak egy ültében totyogott s rágta magát s közben szőrös füle cimpáját rázogatta - a rektor fia megsúgta barátjának, hogy "nem lehet vele kikezdeni még az ördögnek se, mert irtóztató bosszúálló").

Már jött is befelé az inspektor, s középső ujjával törülgette a bajuszát az orra alatt s mosolygott.

Aztán leült a helyére, s mind csak a bajszát dörzsölgette.

Pillanatok múlva Rákhel asszony jött be oly pirosan, mint a frissen nyílt rózsa avagy a frissen főtt rák, s csukott szájjal mosolyogva igyekezett senkire se nézni.

- Tessék, spectabilis, tessék, szeresse - kínálta az inspektort a plébános s szinte félve pislogott.

- Aj de fajin - mondta az inspektor s csámcsogott hozzá. Ez volt a kedvenc muzsikája: ha látta az ételt, csámcsogott, ha pedig evett, akkor szürcsölt, hörbölt és mindenféle hangot adott alul, felül.

Azt szerette mondani, hogy nem is esik neki jól az étel, ha nem adhat kifejezést annak, hogy ízlik.

Különben az ő jelenlétében egyébről nem is eshetik szó, csak az evésről és a legfontosabb pillanatnyi dolgokról. Ez a szikár, kemény húsú úriember, aki, szó sincs róla, nagy családból való, azokból a régi Vajdákból származik, akiknek az elődei oly sokat harcoltak mind a két oldalon: törökkel, tatárral s a német oldalán, a harmadik oldallal, a magyarral, mindig csak harcban állottak. Különben magyarok lettek volna, de mindig jól ment nekik, hát a fizetett ember azon a párton van, ahol az urak. Az urak pedig sose voltak magyarok. Hiszen hogy is lettek volna: Magyarországon vagyunk.

Hirtelen, ahogy éppen az inspektor úr belevágta a fogát a húsba, amely keményre, rágósra volt sütve, mert ő mindennél jobban utálta a löttyedt, lágy, emésztett ételt: neki az étel is olyan legyen, mint a pór, rágni való, marni, tépni kelljen, csak akkor érzi az erejét és ízét. Hát hogy belevágja a fogát a húsba, s az állkapcsát is működésbe hozza, hát távolról lárma hallatszik, moraj, dörej, valami elkeseredett vad kurjogatás.

Ő ugyan nem törődött vele, de a plébános rögtön ijedezett, rémüldözött, mi az már megint, neki éppen elég volt mára a riadozásból. A fiatalurak felugrottak és az ablakhoz futottak, de még semmi sem látszott, s ahogy az egyik táblát kinyitotta a rektorfi, harsányan ömlött be a közeledő néptömeg ordítozása és átkozódása.

Mire körülnéztek, már itt is állott a tömeg az ablak alatt, lent az utcán s óriási ordítással olyanokat lehetett kivenni:

- Bent a plébánián! Átkozott sintérje! Üssétek agyon. Mind agyon kell verni a spicliket! Karóra vele, verjétek átal! Átkozott kutya! Eleget szíjta vérünket! Aggyátok meg neki a magáét!...

Az inspektor előbb azt hitte, valakit kergetnek, s nem törődött a csőcselékkel. Csak ennyit mondott:

- Ezeknek a kutyáknak már a torkára kell verni. Hogy ezeknek hogy kinyílt a pofájuk! Mija?

De Rákhel suvadt be, s azt mondta vacogó foggal, kéztördelve és holtsápadtan:

- Inspektor úr, meneküljön lelkem! Fuss! Fuss! Fuss!

- Én?

- Csukják be az ablakot! Minek nyitották ki az ablakot! - kelt ki magából Rákhel. - Mindig ilyeneket csinálnak - s a rektorfit különösen lenézően kezelte, hiszen jól ismerte: csak rektorfi, még ez meri kinyitni a plébánia ablakát.

Ahogy az ablakot bezárta, megnyugodott, hogy a lárma nem hallatszott oly élesen, az inspektorhoz sietett, görcsös öleléssel rángatta:

- Jöjjön, szívem, jöjjön, kedves, én elvezetem hátul...

- Menjetek, menjetek - mondta a veszélytől megilletve a plébános, és a két embert, a gazdasszonyt meg az inspektort egyszerre mint féltett gyermekeit képzelte...

- Mit! - ugrott fel az inspektor. - Nem így kell ezekkel bánni. Hol a korbácsom? Kutyák ezek, ösztövér ebek. Közéjük kell vágni - s a kezében levő korbáccsal hadonászva kiabálta:

- Adjátok ide a korbácsom!

Evvel már rohant is az ablak felé, mikor egy hatalmas darab kemény göröngy belezuhant az egyik ablakba, s a vasrácsokon összetörve porzott be a szobába.

Ilyen eset még nem volt Röszkén világ teremtése óta. A plébános nem tudott hova lenni, csak hányta a keresztet. Kint azonban az ordítás és üvöltés még nagyobb lett, s most már teljes erővel zúgott be a házba.

- Ne mennyen ki, ne mennyen ki! - Rákhel belekapaszkodott az inspektor karjába és rángatta maga felé. Erős asszony volt, munkában megedzett, mert nemcsak tojáshabverésben erősödött meg a karja, hanem még kaszálni is maga szokott három-négy darab marhára, meg a tavaszi szőlőkapálást is csinálta, hogy a disznó parasztoknak megmutassa, hogy kell erejüket kiadni. Szóval, ahogy megfogta az inspektort, az alig tudott a gyöngéd karokból elmoccanni.

- Eressz, az anyád kutya istenit - mondta kitépve magát -, még utamba mersz állni! Hadd mázolom szét ezeket a bikkfagatyás, parasztokat! - rikácsolta az inspektor és kirohant, s nagy magabíztában meg sem állott, míg a tornácon végig nem futott, ki az utcára.

A szobában levők azonban annyira meg voltak zavarodva, hogy senki se mert utána rohanni. A plébános állott ugyan, de alig, a lábán s csupán a keresztvetéssel foglalkozott. A két fiatalember meg egészen meg volt zöldülve. A tüzes szemű is behunyta a szemét, s lelkében azt mondogatta, hogy "a népnek van igaza", de a rektorfi szeretett volna megpattanni s óvatosan a konyhaajtó felé közeledett, de azon nem tudott kimenni, mert muszáj is volt a dolgokra figyelni.

Irtóztató dolgok voltak azok.

Annyi ordítás és üvöltés, amit soha-soha együttvéve sem hallottak ebben a szelíd faluban, ahol az éhségtől még a legnagyobb gazda is szédelgett, ahol azért mindenki alázatos volt, tisztességtudó és tekintélyimádó. Most viszont megvadult farkasok lettek, és az inspektor hangja elveszett egy pillanat alatt.

Mire a szobában levők felocsúdtak volna, borzalmas látvány tanúi lehettek:

Az inspektort felhúzták az ablak előtt álló fára, és néhány perc múlva ott lógott a hatalmas ember félrefitult fejjel a fa ágán.

A nép ujjongott, és a holtat kövekkel, röggel, botokkal hajigálták meg, s a plébánia ablakait is beverték - akkor valaki azt kiáltotta: Ződvásár, ződvásár!

Mire nagy ujjongás és kacagás lett, és a tömeg oly gyorsan megfordult és elrohant a plébánia környékéről, hogy semmiképpen sem lehetett megérteni, mi történt vele.

 

Ződvásár

A község hosszú utcáján rohant a nép, kacagva és lármásan.

- Ződvásár! Ződmészárszék! - kiabáltak, és nem tudtak hova lenni az örömtől.

Ők tudták, mi a "zöldvásár". A betyárvilágban azt jelentette, hogy a betyárok a jószágot a nagyvásárokra nem merték behajtani, mert rendszerint nem volt írásuk az állatokról. Megállottak valahol egy csárdánál a vásár közelében a zöld füvön, s ott tartottak privát vásárt az orgazdákkal, akik hamar értesültek, hogy most hol van a "zöldvásár".

Amit még itt sem tudtak eladni, mert vagy olyan keveset ígértek érte, vagy semmit se adtak, mert a jószág nagyon is ismert volt, a bilyogot a gyermek is megismerte, vagy nagyon is le volt sütve a bilyog a tomporukról, mert azt csinálták, hogy mintha baleset érte volna a marhát, levágták a beleégetett bélyegző nyomát, s néha úgy megsebezték a szegény jószágot, hogy belepusztult. De hát ők ketten-hárman voltak, egy tulok pedig megnyomott tíz-húsz bécsi mázsát, hát ott hagyták a húst a zöld mezőn, ez volt a zöldmészárszék, legfeljebb a bőrét fejtették le s vitték magukkal a ló hátán.

A falubeliek, már a legközelebbi faluból valók, ha megneszelték a dolgot, megrohanták az ott hagyott levágott állatokat, mielőtt a réti sasok, vércsék, baglyok vetették volna rá magukat, és volt, hogy az egész falu minden házában húst ettek ilyenkor. Nagy dolog volt, nagy öröm, mert ritka madár a hús. A sasnak mindennapi kenyere, de a szegény jobbágynépnek foga vásik tőle!

A betyárok vagy tizennégy marhával állottak a réten. Egy már le volt vágva, a többi kajla kis nyomorult állat még a maga lábán vitte a saját húsát. A betyárok szinte megijedtek, mikor meglátták a faluból a roppant tömeget közeledni. Férfiak, nők, gyerekek, szóval az egész emberi nyáj megmozdult. Erre a mai véres napra éppen jókor jött a lakoma.

Most, a nagy rohamban, egyelőre nem is tudták felfogni, mi is történt ma. Csak felujjongottak, úgy érezték, megszabadultak. Mindenkinek kitágult a tüdeje, vidult a mája. Valahol a mélyben rettegtek ugyan a következményektől, azt is érezték, hogy e pillanatban ártatlan vér folyt, legalábbis hirtelen nem tudnák megokolni egyébbel a szörnyű tettet, mint hogy féltek az eddigiek büntetésétől, s hogy állandóan fel vannak háborodva a szakadatlan büntetésektől. Mivel pedig előreláthatólag most sokkal nagyobb lesz a büntetés minden eddiginél, hát tehetetlen dühükben az ítélőbírón állottak bosszút.

Vajda Miska, igaz, lóhátról beszélt velük. Lovon is ült. De olyanokat mondott, hogy amért a gulyát a betyárok kezére játszották, azért az egész falu felelős. Kivétel nélkül mindenkinek részt kell venni a kár megtérítésében. Akinek marhája van, marháját veszik el, míg a kétszáz darab jószág együtt nem lesz, akinek semmije sincs, azon amit lehet: börtön, nyakvas, kaloda, minden dukál. Az egész falu kalodára kerül, s étlen-szomjan fogják leböjtölni a bűnt. Szóval, járt a szája. Máskor, rendes időkben nem is törődtek volna vele, de most, hogy a falu népe maga közt annyira fel volt már zaklatva, egyszerre mindannyian Vajda Miska ellen fordultak. Minden bánat, minden bűn, minden bosszúvágy erre az egy emberre fordult s hogy ez oly szerencsétlenül egyenest a markukba adta magát, azonnal végre lehetett rajta hajtani.

Máskor egy ispán, egy hajdú egyetlen mogyorófapálcával végigmehetett a legnagyobb lázadásban is a tömeg közt. Mindenkinek ott volt a lelkében a törvény: s a törvény annyi, hogy valakinek, akinek hatalom van a kezében, fegyverese is van elég, hogy végrehajtassa a legkeményebb ítéleteket is. Tehát nem jó szembeszállani a mennykővel. Hogy most mi történt Röszkén, 1848. március 13-án, azt nem lehet megmagyarázni.

Bizonyos, hogy részeg mámorban vonult a falu a rétre, s mikor meglátták a sok marhát, azonnal kiadták a kiáltást, hogy "valamennyit!!"

Ez is ugyanolyan volt, mint mikor a Vajda Miska halálára esküdtek.

Ezek a betyárok igazán nem voltak kötelesek vele, hogy marhát vágjanak a falusiak számára. Nem azért lopták őket. Mindenki magának gazdálkodik, abban senki se parancsol, hogy a tolvaj csak úgy, osztozzék idegenekkel, akiknek a lopáshoz semmi köze.

Nagyot is néztek szegény betyárok, mikor rájuk jön a falu, s még a legkisebb kölyök is azt visítja, hogy "valamennyit!", "valamennyit!". Hirtelen azt sem tudták, nem őket akarják-e ezek felfalni, őket, valamennyiöket.

- Jól van - mondta egy vezető betyár -, én kenteknek adom, ha akarik. Vigyék haza valamennyit.

De a nép nem akarta hazavinni. Talán valami jogérzet működött bennük, hogy nem akarták a jószágokat átvenni, vagy talán attól féltek, hogy ha elevenen viszik be, akkor a hatalmasabbak, a bíró vagy ki, elveszi tőlük, szóval követelték, hogy itt a helyszínen le kell ölni valamennyit.

A betyárok elébb káromkodtak, szidták a falusiak istenit, hogy ha ők ezt tudták volna, nem jöttek volna ide, hiszen ezek nagyobb zsiványok, mint ők: mit fognak mondani a Gazdának, ha számon kéri a tizennégy darabot.

De arra a nép elkezdett kiabálni, hogy "Zsófi! Zsófi!"

Zsófit előrecibálták, előretaszították. Ő pedig nevetett és vállát vonogatta. Azt várták tőle, hogy amilyen nagyon fel volt odahaza a Gazdával: most annak a nevében, mint hites ágyasa egyszerűen rendelkezzék. Zsófi azonban csak otthon, a saját házában volt olyan nagyra a titokzatos gondviselőjével, itt csak állott, míg a nép megunta s követelte, hogy azonnal szúrják le, valamennyit, az állatokat.

- Szúrják le kentek maguknak.

De erre megint nem vállalkozott senki. Ők csak húst akartak kapni a zöldmészárszéken. Mit fognak aztán mondani a törvényen, hogy magunk vágtuk le űket. Azok az emberek, akik az elébb szegény inspektort, mindnyájuknak koronázatlan királyát oly nyugodtan fel tudták kötni a vén cserfa ágára, most itt féltek volna hozzányúlni s leszúrni egy tulkot, mert nem akartak a nyakukba pört.

Az istenadta betyárok igazán nem tudták, mit csináljanak. Még ilyen pácba nem kerültek.

- A fene ögye mög a büdös parasztokat - mondta az első legény -, tögyétek mög nekik, amit akarnak, mert olyanok, mint a disznók, lémarnak.

Így aztán a másik két legény mészárosnak állott be. Elébb fejsze fokával fejbe ütötték a szegény tehénkéket, akkor beleszúrtak a nyakába. A tömeg ordítva és ujjongva látta a vért.

Mingyárt a pusztán lóganét gyűjtöttek, nagy tüzet raktak, nyársakat faragtak kökénybokor ágából, és a nedves ganétűzön füstölték inkább, mint sütötték a húst.

Azért csak a falu bolondjai meg a cigányok estek neki, de még olyan is akadt, aki nyersen zabálta a húst, s véres lett tőle a képe. Hozzáfogtak énekelni a Rózsa Sándor új nótáját:

rúzsa sándor az én nevem
ösmerős is minden hejjön
csongrád megye a lakásom
hatvan betyár a pajtásom

komám komám édös komám
bitófára szült a zanyám
úgy nézzetök a szömömbe
betyár vótam életömbe

Meg a felsővárosi nótát:

micsoda erdő ez
de nagy zaj van benne
talán rózsa sándor
lovakat hajt benne

hagy hajtsa hagy hajtsa
mögszenvedött érte
mert a piros hajnal
tilalomba érte

elejbe elejbe
sárga ló elejbe
hogy bé ne ugorjon
virágoskertömbe

be tanál ugrani
kárt tanál csinálni
a rúzsabimbókat
le tanája rúgni

 

A tavaszi vihar napja Bécsben

Délelőtt

Ha Maradék Pál látta volna a feleségét, nem haragudott volna rá. Utóvégre csak egy hitvány asszony, mit lehet várni tőle. Ha a három új gyerek nem volna, egyébként semmi baj se lenne vele. Nagyon jól viseli magát ebbe a nehéz világba. Mégiscsak meg kell azt gondolni, mit csináljon egy nőszemély, akinek elviszik az urát tizenhat esztendőre. Hogy éljen meg, hogy viselje a keresztet? Mikor semmije sincs, azon a roggyant kis házon kívül, de még a ház is olyan, hogy a meszelés tartja, mert ha be nem meszelik azt a sárfészket, akkor egy téli esőzés elmossa, hogy a teteje rászakad s ott szorítja. De a meszet meg nem adják ingyen. Hát ha már egyébre nem is kellene pénz, akkor erre magára elő kell teremteni annak a néhány kupica mésznek az árát. Meg az nem úgy van. A mész magában, az sem elegendő a házhoz. A tetőt is minden esztendőben körül kell nézni, minden tavaszon meg kell igazítani, megkötni, javítani, különben a víz becsöpög a nyakukba, s a végén az is csak rájuk dűl. Meg a gyerekeknek mégiscsak kell valami. Hát ha csizma nincs is, a bocskornak való bőrt se adják ingyen. Még ha maga fonja, szövi is a ruhára valót, akkor is kalapot nem tud csinálni, osztán ahogy nőnek a fiúk, azoknak kalap kell. Szóval még nem is drága ár ez, ha csak három gyereket szörzött tizenkét esztendő alatt. Mert férfi ingyen egy női teremtésnek semmit meg nem csinál. Megköveteli az árat.

Fütyörészett Maradék Pál magában, s ott álldogált a Burg fényes nagy szobájában. Dolga nem volt, hát szépen újra meg újra végiggondolta a világ sorát.

Nem is látta, ami körülötte volt. A pásztor sem nézi a láthatárt. Mi köze van neki ahhoz, hogy holnapra milyen színű az ég alja: ha van köze, csak az az egy, hogy holnapra milyen időt ígér a juhainak. Ő is úgy álldogál itt a Felség ajtaja előtt, ahogy a juh faránál állana. Itt van; ez a kötelessége.

Tudja ő azt, mi a király s hogy ki a Király őfelsége. Hogy német? ahhoz sincsen semmi köze. Nem tehet róla az istenadta. Meg hogy kicsit olyan tutyimutyi? Arról sem tehet. Isten őszentfelsége is lehet hogy ilyen, mert ha nem ilyen vóna, akkor jobban rendezné be ezt a világot. De hát nagyurak lehetnek akármilyenek. Nekik az mindegy, ha minden gyerekük nyúlszájú és lágyfejű is. Van elég mit aprítani a tejbe, a többihez meg senkinek semmi köze. Dehogy is jut neki eszébe olyasmi, hogy itt minden csupa arany, csupa márvány, vagy a jó ég tudja miből van az egész. Még a királynál se legyen? Hát akkor már nagyon szegény ország volna ez a kerek Magyarország, ha a királya se tehetné, amit akar...

Még avval se törődik, hogy őtet magát micsoda maskarába bújtatták.

Hogy őfelsége Ferdinánd király - felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom -, valahogy úgy belebotlott őbelé, Maradék Pálba, s idevette a maga oldala mellé, nohát akkor kellett neki valamilyen igazán ritka szép gúnyát kitanálni. Udvari festők, művészek állottak össze, hogy milyen legyen a magyar viselete. Ha már őfelsége egy magyar testőrt akar magának tartani, az is lehet. Terveztek azért neki olyan egy aranyos sujtásos vitézruhát, amilyen még a paradicsomban sem lehetett, vagy ha igen, de annál különb aztán soha. Ő evvel meg is van elégedve szerfelett, mert ő is csak így képzelte volna el, ha vármegye hajdúja lett volna belőle, akkor is csak ilyeténféle lett volna, vagy még különb! Kardja is volt aranyrézzel verve, táska rajta szironnyal mögírva. Olyan köcsögsapka a fején, tele dísszel, cafrangokkal, kócsagos forgóval, hogy evvel már igazán a mennyország kapujában is őrt állhatna zivataros éccakákon. De még fényes napsütésben is.

Azt mondták neki: neki ott kell állani szótlanul a felséges király szobájának az ajtajában, de olyan moccanás nélkül, mintha viaszból volna öntve, mint a kisjézus őfelsége, feltámadáskor...

Hát ő azt is megteszi. Mért ne. Könnyebb, mint földet talicskázni a tőtésre, s azt is megtette, de még hogy, ha meg kell vallani, ma is szívesebben tenné, mint ezt a tételen lusta állingálást. De ha a jóisten így szabta rá, el kell viselni még a hátralevő négy esztendeig.

Azt azonban senki se mondta neki, hogy ha gondolkodik, miről gondolkozzék.

Ő tehát ott folytatja, ahol abbahagyta; folytan csak hazajár az elméje és otthon is csak a szép kis feleségén, a Zsófin marad meg legtovább. Tudván tudja, hogy Zsófinak se tett jót az elfolydogált tizenkét esztendő, de ő már csak olyannak látja, mint mikor otthagyta. Pedig akkor még neki sem volt ily csodára megnőtt iszonyú bajusza, amilyen most hull le egészen a válláig. Nem is tudná megmondani, honnan került az orra alá, hiszen az apjának sose volt ilyen. De ha már megvan, azt is meg kell becsülni, csak azt nem szereti, hogy arra is borbély visel gondot, s neki nem szabad kedvére pedergetni.

Ott volt egy rettenetesen gyönyörű kis asztalon mellette egy olyan ügyes kis játék, hogy abban minden reggel meg kellett igazítani a számot. Most is megváltoztatta és kitette, hogy hanyadika is van ma? Hogy hányadik nap, hányadik hónapban és még az is, hogy hánybeli esztendőben.

Így kijött az emberségből, hogy:

1848. Március 13. Hétfő.

- No a teremtette, ez a hét is rosszul kezdődik, mint a cigánynak, mikor hétfőn akasztani vitték. Tizenhárom, az is fajin egy szám, csak baj ne legyen belőle, még az ég is tudja, mert olyan szomorú, fekete, nedves, ködös, latyakos, hogy igazán jobb még idebe is, mint odaki...

De hát sok tizenharmadika vót mán, minden esztendőben akad olyan egynehány, hát nem kell attól félni, s ő nem is félt. Úgyis csak az tudja, hogy hányadika van, akinek kalendárijomja vagyon. Bezzeg nem tudta ő se, míg be nem került ebbe a cifra miatyánkba.

Hanem hamarosan zavar lett.

A felség rosszul aludt és rosszul ébredt. Bal lábbal kelt szegény, és betegnek tartotta magát.

Ezen nemigen lehet csodálkozni: hogyne lenne beteg, aki semmit se csinál. Hiszen az olyan embernek még a gerince is megfájdul. Ha már maga húzza fel a harisnyáját, már a lapockájába van a fájás. Úgy jár egy bátrabb lépéstől, mint aki először veszi tavasszal a kezébe a kapát, s utána éccaka nem tud aludni, minden csontja fáj. Ilyen fájás lehet az is, amit őfelsége szedett fel éccakai álmában. Biztosan vadászott, és elfáradt a nagy lövésben. Mert a gerincét éppen ott fájdítja, a dereka magasságában, meg is kellett dürückölni. Maradék Pál pedig ehhez értett, mert volt neki egy boszorkány nagyanyja, aki megtanította a "kenésre". Hiszen ha már elég nagy ember lett volna, beavatta volna őtet a "tudományba" is, csak hát szegény hamar elhalt, s még a halálos ágyán is a nagy fekete kutyákkal viaskodott, hogy engedjék meg Palkó unokájának a tanítását. Csak azok nem engedték, hanem elvitték a láthatatlan ebek a láthatatlan tudományt. Hanem annak a kevésnek is nagy hasznát vette, mert őfelsége egyszer tréfából megnyomogattatta vele a hátát, s oly igen jólesett neki, hogy azótátúl óta, ha senki sem volt a közelben, vagyis ha ketten tudtak maradni, mindig neki parancsolta, hogy "csináljon hátat neki". Királyok nem tudhatnak olyan jól magyarul, mint a faluvégi kondás.

De ma nem tudott hozzájutni a felséghez. Nem eresztették be. A felségnek meg vagy nem jutott eszébe, vagy nem teljesítették a parancsolatját, mert bizony amilyen kutya német lakájok laknak itt, az is megesik; szóval nem lehetett semmiképpen megkenni.

Pedig jó lett vóna, mert egyre nagyobb rangú lakájfélék jöttek, olyan miniszterek mind, és mentek be a felséghez.

Valami van a világban, odaki, mert az ablakon is ha kinéz az ember, csak úgy pereg a dob, és dobogtatnak a lábak, és olyan rettenetes sok katonaság tanyázik be a vár udvarába, hogy nem győzi az ember a fejét csóválni tőle. Akár hiszik kentek, akár nem, már tegnap este egy egész zászlóalj vonult be és századokra oszolva állott fel. A kövezetre szalma és széna volt leterítve, hogy a bakancsok dobogása ne csináljon oly mennydörgést, meg a patkók csattogása. Mert dragonyosok voltak, lovasság. A mellékudvarok és a folyosók is mind tele voltak katonával. A fegyverek gúlába voltak rakva, a katonák csapatokban heverésztek, és az udvari pincékből hordták nekik, meg a konyhákról a sok jó ételt-italt, úgy el voltak azok látva, mint lakodalomba volnának hivatalosak.

Már ebből is látható, hogy valami készül odaki.

De mi?

A császár - mert Bécsben csak császárnak nevezgették szegény jó Ferdinándus királyt - idejében kelt, mint máskor. Hat órakor. Hiszen nem lett vóna olyan igen öreg ember; összevissza ötvenöt esztendős vót; Maradék Pálnak a nagybátyja is ötvenöt éves, de hát az még olyan, mint a tölgyfa. Mennykőcsapás kell ahhoz, mégpedig erős, hogy ledöntse. Ezt meg, ezt a szegény jó királyt még az álom is elcsüggeszti. Mindjárt megitta azt a kis löttyöt, amit bevittek neki, nem lehet tudni mivel étetik, barna színe van és haboz, de hogy avval mikén tud egy ember jóllakni, az hihetetlen.

De már a reggeli inas, aki bement a felséges királyhoz, úgy ment, hogy az ajtóban elébb megállott, és várt, míg nem reszket a keze. Meg az udvari orvos, aki jött, fekete ruhában, az is megáll elébb az ajtóban, kifújja magát, burnótot szíj, azt is kidörgöli az orrából, akkor a kesztyűjét lehúzza, felhúzza, s csak úgy lép be.

Ha már emberek jönnek-mennek, akkor neki már úgy kell állani, hogy még a szeme pillája se mozogjon, de azért nem vak. Látja, amit lát. Valami történt máma odaki. S ettől őtet is elfogta valami különös izgatottság, s szeretné legalábbis tudni, mi fenyegeti a felséget. Mért őrzik egyszerre oly igen, hiszen eddig elég volt a Burg nagy kőkapuja meg a rendes őrség, annak se volt dolga.

Egyszer csak a kávéhordozó inas, mintha magában beszélne, megszólal:

- Bátyuram.

Maradék Pál megrezzenve nézett a németre, hát ez ilyen jól tud magyarul szólani?

- Bátyuram - folytatta a kolibriszínű inas -, máma nagy nap lesz. Már az egyetemisták lövöldöznek... Én csak azért mondom ezt meg kennek, mert én is magyar vagyok, de azt nem szabad senkinek se tudni, csak hogy magának tudni kell, bátyuram, hogy ha a felség valamit kérdez, hát le tudja tagadni. Azt kell mondani mindenre, hogy semmi.

- Értelek - mondta Maradék Pál.

- Valamiképpen el ne áruljon kend engem, bátyuram, mert akkor egy percig se maradunk. Már az is nagy dolog, hogy kendet magyar létire itt tudta tartani a felség, de ha az is kisülne, hogy a testi inasa is magyar, akkor mind a kettőnket vinnének a fővevő helyre. Hát vigyázzon kend.

- Ne búsulj, öcsém, sömmit - felelt csöndesen Maradék Pál s úgy tett, mintha nem is ő beszélne, csak a nagy bajusza mozogna a cúgban. - Én úgyse beszélek senkivel sömmit, mert egy szót se értek a nyelvükön, legfeljebb néha. Hát engem nem kérdeznek.

- Nem kérdezi kendet senki más, csak ha a felség.

Evvel elment az inas, de úgy, mintha attól tartana, hogy a falaknak is fülök van, s valaki kihallgatta. Maradék Pál elgondolkozva nézett utána, hogy ilyen tisztességes magyar gyerekbül hogy tudott lenni ilyen sárgarigó, ezt el se lehet gondolni. De már örült, hogy más magyar is van a közelben, már akármilyen, csak magyar legyen, akkor mégiscsak ember lakik a rigmusban.

Aztán megindult a jövés-menés. Jöttek az öltöztető inasok, jöttek a borbélyosok, jöttek a frájlák, akik őfelségét jobb kedvre szokták csiklandozni. Szegény, még csak hozzájuk se nyúlt, de azért ha látta őket, azt a sovány orcáját elhúzta a sárgás tiszta fogairól és legalább nevetett. - Hüj, de most jön valaki.

Az a bongyor hajú Zsófi. Az őfelsége sógornéja. Hüj, de fel van paprikázva. Ilyen jókor reggel. De azért nagyon ki van készítve. Rá is fér, mert ez is túl van már a negyvenen, azért nem lehet mondani, jól tartja magát. Persze kevés hátifát kellett neki életébe hazavinni a szögedi erdőkrül.

Csak suhogott ennek a Zsófinak a selyemszoknyája, s ahogy bement, még az ajtót be se zárta, már oly hangosan kezdett beszélni, hogy a császár őfelsége csoda ha ki nem ugrott az ágyából.

Soká volt bent s mikor elment, csak visszaszólott, ezt megértette Maradék Pál, hogy "a felség egész nap maradjon ágyban, senkit ne fogadjon és senkinek semmi nyilatkozatot ne tegyen".

Mikor eltávozott, a felség hívatta őtet, Maradék Pált.

Ment be.

- Fiam, derekad nyomni, nyomni, nagyon jól.

Maradék Pál azonnal letette a csákót a fejéről, lehúzta a fejér kesztyűt a kezéről. Tarsolyos kardját is leoldotta, ahogy szokta, és válláról a kacagányt is leeresztette.

Akkor gyengén megfordította a felséget, aki oly könnyű volt, nem volt az száz bécsi font sem, s lassan és ügyesen kezdte kenegetni a csontjait, amiket már úgy ismert az ujja högye. A felség nyögött, nyöszörgött, de jóízűen, nem fájósan, és szinte könnyes lett a szeme a nagy jóérzéstől, hogy így gyógyítgatják.

Most visszajött a Zsófi, s rajtakapta, mit csinálnak ők ketten.

Nagyon el is bámult, és fel is háborodott rajta, s kezdte valahogy azt mondani, hogy vannak orvosai a felségnek, de a felség nem törődött vele, csak kérdezte: "vaz iz".

Hát a Zsófi mama el is mondta.

Azt mesélte, hogy Bécs megőrült, ezer és ezer ember van az utcákon, és oly ostobaságokat kiabálnak, hogy valamennyit főbe kellene lőni. De a felség legyen nyugodt, a katonaság a felség pártján van, és ha másképp nem lesz, akkor erőszakkal fog rendet csinálni. Legjobban az egyetemi diákokat szidta, meg az orvostani hallgatókat, ezek az egésznek a vezetői. De a felséget semmi veszedelem sem fenyegeti, és Metternich mindent el fog intézni, ennél már Metternich sokkal nagyobb forradalmakat látott. Napóleont, a korzikait is Metternich intézte el, ezt is el fogja. A végén kijelentette ez a Zsófi, aki főhercegasszony volt ám maga is, hogy a felségnek ágyban kell maradni, és mindent Lajos főherceg fog a mai napon intézkedni.

- Mindig Lajos, mindig Lajos - mondta bosszúsan a felség -, én vagyok a császár, vagy nem én vagyok?

- Felséged a császár - csinált mély bókot Zsófi mama -, éppen azért nem szabad felséged hófehér palástjának még a szegélyét sem érinteni a mai napon felfreccsenő sárnak.

A császár csókra nyújtotta a kezét, amit Zsófi néni csakugyan meg is csókolt s elment.

- Jah, jah - sóhajtozott a szegény császár -, mindig elveszik tőlem az én népem szeretetét.

Maradék Pál szeretett volna annyit mondani, hogy most az egyszer jobb lesz ágyba maradni, öreg. Az egyetemisták már nemcsak lármáznak, hanem lőnek is. De azért nem mondott semmit, csak tovább gyengén kenegette az öreg csontokat.

Most bejött az oldal inas és jelentette mély alázattal, hogy Metternich herceg államkancellár és titkos miniszter őexcellenciája kívánja tiszteletét tenni.

- Ah, Klemens - kiáltott fel a császár, aki őszintén és nagyon megörült a korai vizitnek.

Azonnal felült az ágyban, és egész arca szívélyes lett és mosolygós. Mintha minden baj elmúlt volna.

Az öreg Metternich bejött. Lassan jött, mert mondta az inasa, hogy a lábai fáslizva vannak, és nem tud emiatt többé gyorsan lépni. De hogy nagyon titkolja, mert fél, hogy ha valami testi hibája kisül, az az állásába kerülhet, hát inkább mindig nagyon méltóságosan jár és oly lassan, s mosolyogva, mintha ez mind a tekintély miatt lenne.

- Felség - mondta Metternich igen nyájasan és derülten. - Hogy aludt Felséged?

- Nagyon rossz álmom volt - nyögte a császár -, itt volt a cár, és kérte a hadseregemet, és én ettől nagyon megijedtem, azazhogy megharagudtam, azaz...

- Felségednek nem kell búsulnia. A minden oroszok cárja sohasem fog felségednek a hadseregére szorulni, inkább őfelsége a cár, a leglovagiasabb uralkodó, szívesen bocsátja felségednek rendelkezésére a saját hadseregét, ha arra éppen szükség volna. De nem lesz rá szükség, ha felséged tanácsaimat és érveimet elfogadni méltóztatik.

- Zsófia hercegnő ijesztget, már kétszer is volt nálam.

- Zsófia főhercegnő őfensége nem kívánja felségedet megijeszteni, felség, inkább megnyugtatni óhajtaná.

- No de lőnek. Az én bécsijeimet féltem.

- Nem felség, nem lőnek. A hadseregnek még nincs semmi parancsa a lövésre, másnak viszont fegyvere nincs. Nem olyan kormányozásban volt Ausztriának része, hogy itt bárkinek a legmeghittebb s legmegbízhatóbbakon kívül, fegyver lehessen birtokában. Fegyver nélkül viszont egész Európát hatalmában tarthatja felséged. Ha le vannak fegyverezve a népek és az államok, akkor rendőri ügy a kormányzás.

- Ja, ja - motyogta a felség és közben parancsolta a szemével, hogy Maradék Pál továbbfolytassa a csendes masszírozást. - Áber...

Metternich derülten és fölénnyel mosolygott.

- Felség, minél tökéletesebbé válik a haditechnika, annál nehezebb forradalmat csinálni. A forradalomhoz nem elég az utcaburkolat és az épülő házak mellett véletlenül talált téglák. Egyetlen ágyú ezreknek veheti el kedvét a kurjongatástól... Ma reggel jöttek jelenteni, hogy valami mozgolódás indul a belvárosban, főleg az egyetemek környékén. Azt feleltem rá, felség: "Az semmiség" És az is... Bagatell... Felség, sokkal veszélyesebb időket éltem már a felséges ház szolgálatában. Lajos főherceg őfensége ért engem. Közigazgatás, az egy mechanizmus, amely minél tovább, annál szervesebben hálózza be az államokat. Ez a mechanizmus annak a kezében van, aki az élére tud állani. A mindenkori kormánynak engedelmes és hű szerve. A hivatali apparátus és mögötte a hadsereg: elképzelhetetlen, hogy ha olyan kéz intézi a rendelkezéseket és irányításokat, aki ért a munkájához, elképzelhetetlen, hogy bármi is megrendítse ennek a kettős szervnek a működését. Ez a világon a legegyszerűbb szerkezet. Azért voltam bátor felségedet ebben az aránylag korai órában felkeresni, hogy megmondjam azt az egyszerű véleményemet, hogy ebben a mai zavaros képben pillanatok alatt rendet és nyugalmat lehet teremteni, csak felséged ne tántorodjék el eddigi elveinktől s Ferenc császár atyánk által kitűzött habsburgi céloktól.

- Hogyan?

- Ne feledje felséged, hogy minden hatalom a felséged kezében van.

- Én nem engedek az én bécsijeimre lövetni!

Metternich megrezzent.

Ebben a pillanatban érezte meg a végzetet, hogy senki sem lehet úr a népek fölött, ha nem ő a jognak a forrása is.

Megrázkódott.

A jog, a Habsburgok kezében van, s ha ez a hülye itt makacsul kitart ilyen naiv érzelmi álláspont mellett, felfordíthatja az egész birodalmat és az egész európai világrendet.

- Felséged nem abban a helyzetben van, mint Lajos Fülöp, akit két héttel ezelőtt a párizsi csőcselék játszva ugratott ki királyságából és száműzött az angol partokra. Lajos Fülöpnek nem volt tulajdonában a fegyver: felségednek igen. Lajos Fülöp egy ingadozó trónt vett át, ellenben felséged a Habsburg-Lotharingeni-ház örököse és a végtelenségig ura és diadémja az emberiség legnagyobb alkotásának, az osztrák birodalomnak. Felséged nem kockáztathatja népeinek boldogságát és családjának nyugalmát azért, mert emberi jóságból képes volna inkább saját magára lövetni. Felség, a tapasztalatok mutatják meg az egyenes utat. Felség, én már hetvenöt éves vagyok - húsz évvel öregebb felségednél. De én nem szeretném, ha vissza kellene fiatalodnom: én tökéletesen meg vagyok elégedve magammal s rettenetesnek tartanám, ha most újra kellene kezdenem a tapasztalatok gyűjtését azokon a területeken, ahol már késznek érzem magam. Felség, nem szeretem hallgatni a fiatalok vitáit. Én azokon már oly régen átestem, hogy elviselhetetlenek számomra. Sajnálatosnak tartom, hogy az emberek valamennyien a saját útjukon és fáradalmaik által akarják megszerezni az elemi ismereteket, és nem nyugosznak meg abban, hogy akik áthaladtak az életen, azok már szerencsésen felgyűjtötték a tapasztalati igazságokat. Senki sem akarja a más igazságait megtanulni, és ha megtanítjuk rá őket: nem hisz nekik mindaddig, míg az élet ugyanazokra az eredményekre nem viszi őket, amelyből erednek a tanított igazságok... Felség, nyugodjon meg... Ferenc császár emlékére figyelmeztetem... Ne feledje felséged, amit a császár, az ön édesatyja, aki önnek halála után megjelent és megadta utolsó utasításait: tisztán megmondta, ahogy azt felséged annak idején nekem írásban megvallotta, hogy önnek parancsa atyjának szellemétől, hogy Lajos főherceg őfenségének kezébe tegye a döntést, valahányszor úgy érzi, hogy saját ereje nem elég a tiszta világosságot megtalálni.

A császár megrázkódott, és halottsápadtam nézett szinte megüvegesedett szemekkel Metternichre.

- Én az én bécsijeimre nem lövetek - dadogta s lehunyta szemét.

Metternich abban a pillanatban határozta el, hogy ezt a császárt azonnal le kell mondatni.

- Felséges úr! Magának egyszerűen betegségben kell maradnia.

- Nem, nem vagyok beteg.

- Felséged ne is legyen beteg. Mindnyájunk óhaja, hogy a legjobb egészségben éljen, míg az én koromat el nem éri, mert akkor remélhető, hogy belátja, hogy az agg Metternich Kelemennek igaza volt... Oly egyszerű az egész. Felség, nincs egyszerűbb dolog, mint az államvezetés, ha az egyszerű rendszerrel van beszervezve. Folytatni a régi játékot. Az országgyűlések feliratait válasz nélkül hagyni, a rendek követeléseit boldogabb időkre odázni. Ellenben az ausztriai országgyűlést nem elhalasztani, hanem ma a kitűzött rendi gyűlést megtartani, s ott olyan reformokat intéztetni el, amelyek az uralkodás érdekeit szolgálják. És ez most mind mehet... Sedlniczkyt, a rendőrminisztert - magamhoz hívattam, s megbeszéltem vele a helyzetet. Teljesen ártatlan a napi zavargás, ha nem engedjük elhatalmasodni. Kis szikrából nagy tűz támad, ha az ember engedi, hogy a szél felszítsa. Egy óra alatt végezni lehet. A hadsereg felségedé. Nem kell lövetni, felség, csak azonnal fel kell vonultatni az egész készletet. Ha Bécs látja a pompásan felszerelt, begyakorlott, vidám és kemény katonaság ezredeit, ha látja a puskákat, és az ágyúk ásító torkát: akkor a jó bécsiek visszahúzódnak a lakásaikba és lefeküsznek a másik fülükre, és elhalasztják jobb időkre a dolgot... De ha felséged tétovázásra ad lehetőséget, ha nem a kellő kipróbált emberek állanak az élen, akkor lehet, hogy órák alatt vége mindennek, egész fővárosunk lángba borul...

A császár lankadtan és keserűen hevert.

- A belvárosnak a szokott reggeli képe volt, ahogy ott kocsimmal áthajtattam. Az utcák nem nagyon népesek. A boltokat még csak akkor kezdték kinyitni, s akik jártak-keltek, leginkább a tejeskofák és a cselédek és a külvárosokból a műhelyekbe siető munkások voltak. Mikor a Szent István-templomnál eljöttem, egy cédula volt, igaz, kifüggesztve, a cédulát a tiszttel letépettem s elolvastam... Ártatlan fenyegetés... Íráshibával.

Megmondta, mi volt a sajtóhiba. Nem is azt mondta, ami valóban volt, hanem egy olyan tévedést, ami a jó császárt megnevettesse.

A felirat különben ez volt:

"Bécsiek! Szabadítsátok meg jó császárotokat, Ferdinándot, ellenségei kezéből! Ki Ausztria javát akarja, annak akarnia kell a mai kormány megbuktatását!"

- A rendek háza környékén csend van - folytatta gyermeteg stílusban az államkancellár. - Az épület udvara is üres. De hallom - hiszen a kormányzás alapja a pontos értesülés, a jó információ, ezért nekem legfőbb törekvésem mindig a finom adatgyűjtés volt. - Hallom, hogy a kávéházakban van élénkség, olyanok gyűlnek ott, akik máskor nem szoktak ott reggelizni. Hírek járnak, hogy kiváló vezető tagokat, a rend házának vezéreit elfogták volna az éjjel, amiből szó sem igaz. Ilyen hazugságokkal felszítják a hangulatot. Igen, ma meg kell tartani a rendi gyűlést. Ez lecsillapítja a vakhírektől felháborítottakat. Akkor újra csend lesz. A bécsi nép engedelmes, meghunyászkodó nép volt mindig, ha kifogása is van a tejeskávé mellett a rendszer ellen, de soha egy szót sem mert mondani a rendszer urairól.

Mosolygott. Gyöngéden nézett az uralkodóra, aki mint egy beteg gyermek hallgatta. Metternich másoknak nem szeretett ily nyíltan beszélni, de a Ferdinánd tiszta gyermeki lelkének, úgy gondolta, éppen arra van szüksége, hogy minden burkoltság nélkül őszintén és szelíden tárja fel előtte gondolatait.

Most az inas Lichtenstein herceget jelentette be.

A király intett, hogy jöhet. Az uralkodó herceg, Lichtenstein hercegség ura, tompán és kihevülten jött.

- A rendi ház udvaráról jövök, felség, ezek nem a régi bécsiek többé!

Metternich derülten hallgatta a kijelentést.

- Nagyon helyes, herceg, akkor ezekkel nem szabad többé úgy bánni, mint a régi bécsiekkel bántunk volna.

- Két óra alatt teljesen megváltozott Bécs népe - mondta az uralkodó herceg. - Ez a Fischhof, ez a Fischhof! Kérem, herceg, hogy engedhetnek ilyeneket - támadt Metternichre. - Kossuth lángoló beszédét olvassa a tömegnek: még az aggastyánok is ifjúi vért éreznek pezsegni ereikben!

Kossuth beszéde. Már egy héttel ezelőtt megjött Kossuthnak az a pozsonyi beszéde, amelyen alkotmányt követelt nemcsak Magyarországnak - hiszen Magyarországnak mindig volt alkotmánya, azt csak megtartani kell -, hanem Ausztria tartományainak. Ez a beszéd Bécsnek minden vezető elméjét felkorbácsolta, önérzetre sarkallta, s mivel a francia forradalom megadta a lelkesedést a forradalmi gondolkodáshoz, Kossuth beszéde megmutatta az utat, merre kell törekedniök.

A bécsi forradalom ki sem tör Kossuth hatalmas beszéde nélkül. Lichtenstein herceg éppen akkor nézett ki a rendek házának ablakából, mikor egy fiatal egyetemi hallgató, Putz nevű, Kossuthnak beszédét olvasta, s látnia kellett, hogy öt percig tartó tapsok és éljenzések, hoch kiáltások szakítják félbe a felolvasást.

- Le is kiáltottam rájuk az udvarba: "Vége legyen annak a felolvasásnak! Hallja, Sie, maga itt hallgasson el! Olvassa inkább a rendek feliratát..."

És még most is azzal a diktátori érzéssel nézett körül, mint akkor, mikor egyszer életében megszólalt.

- Felség, egy pillanatnyi csend lett, akkor ledobattam a feliratnak egy példányát, s magam visszavonultam.

- Nagyon helyes, hogy visszavonult hercegséged - mondta szarkasztikusan Metternich -, mert még jobban felkorbácsolta volna a hangulatot.

- Így is éppen eleget kiáltották az abcúgot! Csak úgy ordítottak, mint a szamarak - mondta az uralkodó herceg.

- S felolvasták a feliratot?

- Fel, de nem értették meg a szamarak, csak még sokkal jobban ordítottak. De akkor felugrott egy igazán pompás fiatalember a kút tetejére, és széttépte a rendek feliratát.

- Megérett az idő a cselekvésre - mondta Metternich végtelenül idegesen. Elővette óráját s megnézte. - Negyedórák alatt századokat veszítünk. Oleum et operam perdidi. Minden munkám és fáradságom oda.

- Polgárhadat követelnek. Hogy a katonaság lefegyvereztessék és a fegyvereket adja át a polgárőrségnek.

Metternich keserűen nevetett.

- Hogy is tudnának másképpen fegyvert szerezni, mintha a tehetetlen kormányzat kiveszi a katonák kezéből s átadja nekik. Ennél nevetségesebb állapot a világteremtésben soha nem volt. Az oroszlán adja oda fogait a tevéknek és a teheneknek, hogy avval tépjék szét őket a fűevők... Felség, értse meg felséged, hogy a tunya és ostoba polgárság csak egyszer, egy pillanatra érzi feltámadni az ősi ösztönt, a harci képességet: hát mi, akik állandóan evvel élünk s ezért élünk, éppen ezt az egy pillanatot alusszuk végig?

Most minden bejelentés nélkül ismét Zsófia főhercegnő lépett be. Azonnal Metternichhez sietett, mintha más nem is volna a teremben, s hevesen mondta neki:

- Herceg, az istenre, elveszítette hercegséged régi erélyét? Már tíz óra elmúlt, s még mindig semmi sem történt!

Metternich felindulva csókolta meg mély tisztelettel a Zsófia főhercegnő kezét.

- Ha oly férfiakkal találkoznék Ausztria kormányzatában, mint ön, fenséges asszony... - mondta; a többit elnyelte és elfordult.

- De herceg, Magyarországból a legrettenetesebb hírek jönnek. István nádorunk jelenti, hogy az ország legkülönbözőbb vidékein pórlázadások törtek ki, a vezető réteg az élükön áll és tápot ad nekik. Elveszítjük magyar tartományunkat, herceg!

A herceg tehetetlenül nézett a jó uralkodóra, aki némán és ellentmondás nélkül tűrte, ami máskor elképzelhetetlen lett volna, hogy ágya előtt szinte hajba kapnak az emberek. Senki észre sem vette például az egész idő alatt a Maradék Pál jelenlétét, aki gyönyörű ruhájában úgy állott ott, mint a magyar nemzet főúri képviselője, de ők mindnyájan nagyon jól ismerték, hogy ez egy magyar pór, aki egy árva krükköt sem ért abból, ami történik a szeme láttára, s ha értené is a beszédet, soha nem érti a gondolatokat és a helyzetet.

Pedig ők nagyon tévedtek ebben, mert Maradék Pál nem volt ám oly tompa elméjű, mint amilyennek szerették volna az egész magyar népet, hogy legyen.

- Ma történni fog valami Bécsben - mondta Lichtenstein uralkodó herceg.

- Ostoba beszéd - mondta rá Metternich.

Most Kollowrath gróf jött, már a megszokott módon minden bejelentés nélkül. Kollowrath a rendi gyűlés elnöke volt s a hatalomnak legnagyobb támasza.

- Felség - jelentette a köszönések néma elintézése után -, Metternich hercegnek már reggel azt a tanácsot merészeltem adni, hogy a tegnapi engedményeket falragaszok útján kellene a közönségnek tudomására hozni, s a herceg őkegyelmessége nem is látta ebben különösebb feladását az elvi álláspontnak.

- Lajos főherceghez utasítottam önt - mondta Metternich, akinek már hiányzott, hogy Lajos főherceg neve már régen nem került szóba köztük.

- Igen hercegséged, Lajos főherceg őfensége fölöslegesnek találta az egészet...

- Nagyon helyes - örvendezett Metternich.

- Azonban beleavatkozott János főherceg és Vilmos főherceg és az ő kapacitálásukra Lajos főherceg engedélyt adott a kiplakatírozásra.

- Ha a kormány tétovázik, minden veszve... - mondta Metternich.

- Én azonban megragadtam az alkalmat, s siettem magam parancsot adni, hogy két kézirat mint falragasz számos példányban kinyomassék... és az utcák szegletein felragasztassék... Inzaghy gróf sietett a főherceg nevében a két kéziratot azonnal az államnyomdába küldeni, s egyúttal a polgármestert, Czapkát magához rendelte s közölte vele, hogy Lajos főherceg a kiplakatírozásra engedélyt adott. Czapkának ez a szokatlan dolog eleinte sehogy sem fért a fejébe; miután a kormány ennek előtte a közvélemény megnyugtatására sosem gondolt, és ő maga is azon a véleményen volt, hogy a népet a politikába avatni nem szükséges. Fejcsóválva távozott a városházára, hogy a falragaszokat elkészíttesse, de mire a nyomdába ért a kézirat, ismeretlen módon a falragaszok kinyomatása ismét le volt tiltva...

Az egészet oly elevenen és mégis oly ostobán mondta el, hogy mindenki kénytelen volt végighallgatni, és senki sem okosodott belőle.

Zsófia idegesen felkiáltott, éles és parancsoló hangja sivított:

- Míg az urak itt gyermekes fecsegést folytatnak, azalatt országokat vesztünk!

Metternich felemelte karját, s mély bókkal a főhercegnő felé:

- Fenség, ez az igazság. Békák és egerek harca ez, és az oroszlánok és a tigrisek veszítik el a fejüket. Ismétlem, csendben van minden, és semmitől sem kell tartani. A népet szükségtelen és lehetetlen megnyugtatni. A népet sokkal könnyebb és egyszerűbb megfélemlíteni, s akkor módunkban van holnap ugyanazokat az engedményeket megadni és ezzel egyik végletből a másikba vinni, amiket ők most a Konstitúció rémképével akarnak kikényszeríteni a kormányból. Pár megnyugtató szó már régen elejét vette volna a bekövetkezett eseményeknek...

- Mondja hercegséged, hogy véres eseményeknek - mondta katonai gőggel Kollowrath.

- Hogyhogy? erről még semmit se szólott ön.

- A rendek háza ablakából - mondta tekintéllyel Kollowrath gróf -, a széttört bútorok darabjait kezdték ledobálni a lent felállított katonaságra. Ezt voltak, akik meg akarták akadályozni, de hasztalan. Egy bútordarab a vezénylő tisztet érte, mire ez kötelességének megfelelően "tüzeljt!" vezényelt. Az első lövés eldördült... A csőcselék azt kiabálta: "Lőnek! Lőnek, le a katonasággal! le a hóhérokkal! A fegyvertelen népet gyilkolják!", s átkozódtak és tehetetlen dühökben inzultálták, botokkal és téglákkal és kövekkel a szegény katonaságot, mely kénytelen volt élessel válaszolni. Matauschek tábornok, a hetvenkét éves aggastyán, éppen arra lovagolt egy lovas káplár és két közlegény kíséretében, bizonyosan azon jószándékkal, hogy minden vérengzést meggátoljon, s egy munkás darab fával halántékon ütötte, úgyhogy lebukott, s talán széttépték volna, ha néhány higgadtabb lázadó védelmére nem kél. Albrecht főherceg őfensége éppen akkor szintén a tett színhelyére érkezett kíséretével. Gúnyosan nézett végig a csőcseléken. E percben egy darab fa repült felé, őfensége római bátorságról tett tanúságot, mikor még fejét sem fordította el, s a fa a szemüvegét sodorta le és törte szét. Albrecht őfensége összeszorította ajkait, megfordította lovát és ellovagolt.

- A Napóleon-verő Károly fia méltó atyjához! - mondta Metternich: - Őneki kell a helyzet urává lennie.

- Az én bécsijeimet nem engedem lelőni! - szólalt meg váratlanul az ágyon a császár.

Erre elhallgattak.

Ez borzasztó, ezzel a makacssággal állani szembe.

- Őfelségével a császárral semmire sem lehet menni - mondta halkan, de szilárdan Metternich.

Zsófia intett, hogy ő ezzel már régen tisztában van, ahogy tisztában van azzal, hogy az uralkodó ház mindent, de mindent Metternichnek köszön. Harminc év óta Metternich, mint egy abszolút erő tartja fenn a roppant s annyira bonyolult konglomerátumot. Ő meghajol, mutatta Zsófia főhercegnő, Metternich bölcsessége, kipróbált hűsége és rendkívüli kormányzói képessége előtt, és lehetetlennek tartja, hogy az uralkodó maga ennek nincs tudatában.

Ezzel az ablakfülkébe vonult, s a katonaságot nézte a Burg udvarán.

- Fenség, alázattal jelentem, hogy a pillanatot arra kell felhasználni, hogy őfelségét szelíden és jóságos szívének igénybevételével lemondásra bírjuk, s felséged pompás fia, Ferenc József őfensége, mint trónutód az uralkodás pálcáját kezébe vegye.

Zsófia melegen megszorította a Metternich kezét.

- Szüntesse meg herceg a kormány kapkodását - mondta s nem ígért semmit hálája kimutatására: mit lehet még Metternichnek ígérni? Hiszen ő a minden a mindenben, mást neki adni többé nem lehet, valamennyi érdemrend és kitüntetés birtokosának, pénz, tekintély, hatalom mind belőle származik már az uralkodó házra: semmi mást neki adni többé nem lehet, csak feltétlen hitet tenni mellette és vakon követni tanácsait.

- Hány halott van? - kérdezte Lichtenstein uralkodó herceg.

- Öt dögöt számoltak meg, mikor a csőcselék elmenekült, és a mi részünkről az agg Matauschek tábornok.

- Ha egy katonaság a tömegbe lő, csak öt halott? - kevesellte Lichtenstein meglepetve. - Hogyan tudja ezt ön megmagyarázni?

- Fenség - válaszolt Kollowrath -, ezt valóban csak hanyag kötelességteljesítésből lehet... - s halkan mondta neki, látva, hogy Metternich és Zsófia még mindig az ablakfülkében beszélgetnek - éppen azért fenség, óvatosan kell a dolgot kezelni, s ezzel nem számol a kancellár úr őfensége: mit teszünk, ha titkos rokonszenvet fogunk megállapítani a katonaság és a csőcselék közt? Lajos Fülöpöt Párizsban az söpörte el...

Az uralkodó herceg meglepetve nézett a hű Kollowrath szemébe. Akkor a császárra pillantott, aki úgy feküdt az ágyon, mint egy letört liliomszál. Hirtelen megijedt, hogy az uralkodónak lesz igaza, hogy a bécsiek hívebbek, mint a katonaság, s fontoskodva és teljesen ostobán sétált néhány lépést, mintha a legnagyobb gondolkodásban volna.

Délután

Déli tizenkét óra múlt, mikor az országházán kívül, az államkancellária épülete közelében megtörténtek az első forradalmi jelek. Odáig a kormánynak tömérdek mulasztást, balfogást kellett elkövetnie, hogy a szelíd és békés bécsi lakosságot valóban belesodorja a forradalomba.

Déli tizenkét órakor vonult ki a Landhausból az első jogászcsapat, Burian jogász vezette őket, s az államkancelláriára mentek, Metternich hivatalos székhelye felé. Egyszerűen el akarták foglalni a kancelláriát. Nem tudták, mennyi katonaság van már felvonultatva a kancellária előtti téren. De a diákok után tömérdek néptömeg vonult s abcúgolta Lajos főherceget, Metternichet, Sedlniczky rendőrfőnököt. A kincstári épületek ablakait beverte, a kapukat lerombolta és több kihágást követett el.

A tombolva haladó tömeg nagy mozgást csinált a Ball téren a kancellária előtt. A fölállított katonaság parancsnokának nem volt kiadva az utasítás, hogy mit csináljon. A Burgot védelmezze, vagy kiszorítsa a tömeget, vagy lőjön is rájuk? Segédek nyargaltak ide-oda a Burg és a csapatok közt, mikor a másik oldalról másik tömeg vonult fel s elszántan kiáltotta, hogy le Metternichhel!

A két csapat egymást bátorította, s a katonaság semleges magatartása még jobban vérszemet adott. Burian és társai minden megállás nélkül jutottak el a kancellária kapujáig, ahol a fiatalember mennydörgő beszédet mondott a "rendszer" ellen, mely "minden németnek gyalázatára van!"

- Testvéreim - mondta -, csak mérséklet! Csak csend! Én még fiatal vagyok, de lengyel! (Viharos éljen) Egyenlő szeretettel ölelem át önöket, bármely nemzetbeliek, mert mi mindnyájan testvérek vagyunk! (Tetszés) Mi mindnyájan egyenlőek vagyunk. (Zajos tetszés) Mindent meg fogunk kapni, amit kívánunk. (Egy hang: Meg kell kapnunk!) A császár jó, a császár igazságos! (Bravó). És már régen megkaptunk volna mindent, ha rossz, hitszegő tanácsosai (s az államkancelláriára mutatott) nem volnának! (Viharos taps). Azonban uraim, ami korhadt, annak össze kell omlania. És ezek a vének odafent, korhadt rendszerükkel össze is fognak dőlni (Viharos tetszés).

A tömeg mennydörögve százszor és százszor kiáltotta, hogy: Vesszen Metternich! Vesszen Metternich!

Metternich fent volt az épületben és hallgatta.

Ott volt az emeleten fényes lakása, Bécs legszebb műkincsekkel rakott otthona. Családja körében volt, s felesége magyar grófnő, Zichy lány, rendkívül büszke, amilyen csak egy magyar mágnásasszony lehet, annyira kevély, hogy férjét, a kevély vént, ő még tovább befolyásolta.

Metternich éppen Radowitz porosz tábornokkal tanácskozott, mikor a tömeg váratlanul a ház kapujába ért. Első percben nem ijedt meg, vagy úgy tett, mintha az egészet jelentéktelen diáktüntetésnek tekintené, de hamarosan meggondolta magát és intézkedett, hogy családja menjen ki a villába, s ő maga az épület hátulsó kapuján megszökött és a Burgba menekült, ahol nagyobb biztonságban vélte magát.

Ott Windischgraetz herceggel tanácskozott, aki Albrecht főherceg véleményét tette magáévá, hogy a katonaságnak erélyesen kell fellépnie. Délután egy órakor már ki volt mondva a határozat, hogy a nép hadüzenetét el kell fogadni és a lehető legnagyobb eréllyel kell fellépni. A Burgba már egy második zászlóalj katonaság volt bevonultatva. Minden kapura egy-egy századot állítottak, s ágyúkat állítottak fel egymástól szabályos távolságban.

Egy órakor Albrecht főherceg mint fő hadiparancsnok rendeletet kapott, hogy a lázongó tömeget mindenütt oszlassa szét, s a rendet mindenáron állítsa helyre.

A rendőrség délelőtt tíz órakor már nagy szívességet tett a forradalomnak, mert minden boltot, minden üzletet bezáratott. Ezzel a forgalmat csökkentette, s a munkásoknak szabad időt engedélyezett, hogy kivonuljanak a kiürült utcákra felvonulásokat rendezni. A hazasiető munkások vitték meg a hírt a külvárosokba, hogy mi folyik a Burg ellen, s a legtöbb külváros egy-kettőre alarmírozva volt.

A katonaság lassanként minden teret elfoglalt. A tömeget mindjobban összeszorította, ami roppant zajt és tolongást idézett elő. Lárma, sikoltozás, szitok, vihar. De minden pillanatban fel-felbukkant egy-egy szónok, aki lázító beszédeket rögtönzött. "Sajtószabadság, alkotmány, népszerű kormány!" Ezekkel gyújtották fel a tömeget.

- A császár jó, de tanácsosai rosszak!

- Le vele!

- Abcúg Lajos főherceg! Abcúg Metternich, abcúg a rendőrfőkapitány!

- Nem, barátaim, nem bántjuk őket - vágott vissza a szónok -, ezek mind dögök már, erkölcsi hullák. Vérük befrecskendezné a tiszta kövezetet. Hadd éljenek minél tovább, hadd hallják, hogy átkozzuk őket a haláluk órájáig. De lépjenek le, mert elárultak bennünket! És napról napra újra és újra elárulnak, abcúg!

A Karinthi kapunál tüzérség áll, s kezükben az ágyúk meggyújtásához szükséges égő kanóc.

- Le a kanóccal! - kiáltja a tömeg.

A tüzérek nem tudják, mit tegyenek.

Egy úriember a tüzérek elé áll:

- Uraim, önök németek, önök becsületes emberek! Ha hazájuk javát akarják, nem lőnek németekre! Tegyék le a kanócot, s kezeskedem, hogy senki sem fogja önöket sértegetni!

A tüzérek haboznak, aztán leteszik a kanócot. A közönség megrohanja őket, s összevissza csókolja a tüzéreket. A tiszteken látszik, hogy viaskodnak érzelmük és a fegyelem között, melyiknek engedjenek.

A bécsi nép kezdettől fogva kedélyes barátságban élt a katonasággal, most egyszerre ellenségképpen kell szemben állaniok. Még reggel senki sem gondolt arra, hogy vérontásra kerülhet a dolog. De eleinte még a kedélyes bécsi öleléssel fraternizálnak a katonákkal.

Minél több ágyút vonultatnak fel, a bizalmaskodás annál nagyobb. Ekkor villámgyorsan terjed el a hír, hogy vér folyt, és a szabadság első áldozatai elestek.

A rémhír a kedélyeket felrázza, a szenvedélyeket fokozza, dühöt és elvakultságot kelt, még a higgadt szellemeket is kiveti sodrából.

Albrecht főherceg a Burgból fényes kísérettel kilovagolt. Mikor a tömeg közé jutott, néhány elszánt férfi megkapta a lova kantárát, és könyörögve kérték, kímélje a népet, s mint parancsnok ne lövessen rá a fegyvertelen tömegre. Albrecht hidegen hallgatta, egy szót akart szólani, de abban a percben valaki orrba vágta a lovát, a ló felágaskodott, s a főherceg haragosan elvágtatott. Már akkor a zsebében volt a rendelet, hogy teljes erővel lövessen, ágyúval, kartáccsal, fegyverrel, kardra, tőrre, szuronyra a nép ellen.

Még a Ferenc kapunál is ingerült volt, mikor egy fiatal orvos, dr. Engels elébe lépett, és azt mondta:

- Császári fenség, ön még fiatal, de aggastyán koráig emlékezni fog a mai napra, s fájdalommal fogja eltölteni, ha igazságtalanságot tesz. Az isten szerelméért, parancsolja vissza csapatát, és eszközölje ki, hogy katonaság helyett polgárőrség tartson rendet!

Albrecht ezekkel a történelmi szavakkal válaszolt:

- Népnek, mely kér, nem adok semmit! Könyörgő néppel el tudok bánni!

Erre megindult az utcai harc.

A tömeg megrohanta a fegyvertárat, hogy lerombolja. A gránátosok fegyverrel sem bírták a tömeget fenntartani. A közelben volt a Colloredo-palota építkezése, temérdek kő és tégla. A kő és a tégla mint a zápor hullott a katonaságra, úgyhogy fegyverüket nem tudták használni, oly szorosan össze voltak szorítva, nem bírtak mozdulni. Egy tisztjük, Riedesel báró kapitány karddal verte s vágta a népet, de ez nem tágított, ellenállt, s a lovak megbokrosodtak s a csapatot vissza kellett vonni.

Rövid idő múlva már torlaszok emelkedtek. A Hohe Markton a tömeg a törvényszéki épületet akarta feldúlni, s az ott elfogott foglyokat kiszabadítani. A gránátosok itt vad rohammal és sortűzzel rohanták meg a tömeget, de a levegőbe lőttek, s csak egy halott lett.

Egy kávés a Dorottya utcában, bizonyos Sternbacher felvette a polgárőri egyenruháját és a tömeg élére állt:

- A császár jó, a vérontás nem az ő akaratával történt! Nekünk polgárőröknek jogunk van bármikor kihallgatást kérni a császártól. A császár meghallgatja a népe kívánságait! Elmegyek a császárhoz, mondjátok meg, mit kívántok!

- El kell törölni a cenzúrát! - kiáltották a diákok.

- És a fogyasztási adót! - mondta egy iparos.

Most egy ember vonta magára a figyelmet, nem volt valami megnyerő külsejű ember, zömök, de nem mindennapi szónok: Bach Sándor volt, aki aztán miniszter lett.

Kíméletlenül szólt Ferdinánd császár betegségéről, s ő mondta el, hogy szegény császárral milyen komédiát játszottak, mikor az apja meghalt. Ferenc császárt holtan felemelték a koporsóból, és beszédet tartottak vele bigott fiához, hogy mindenben rendelje alá magát Lajos testvére akaratának. Lajos főherceget pedig kigúnyolta testi hibái miatt, meg a katonaság ellen lázított, hogy a "nép hóhérait kergessék vissza a kaszárnyákba"!

Most az a hír terjedt el, hogy a nép megtámadta a városházát. Ott milliók vannak Czapka kezében, a városházát senki se szerette, a kormány úgyis azt a taktikát követte, hogy mindent, ami jó, a nép számára, a saját hivatalnokaival végeztette el s mindent, ami adó, megzsarolás, kellemetlen, azt a városi közigazgatással, hogy meggyűlöltesse a polgársággal a saját hivatalnokait.

Csak az volt a csodálatos, hogy a legnagyobb izgalmak és lázítások közt is a császári család kézrekerítése vagy megsértése, az egy Lajos főhercegen kívül szóba sem került.

Este

A császár legbelsőbb termeiben már délután három óta tájt tökéletes fejetlenség volt. Az udvar, a Ferenc tér, táborhely lett. Az izgalom teljes volt, a katonák feldúltan, izgatottan jöttek-mentek, segédtisztek rohantak, csapatok szakadatlanul mozgásban. Aki a császár ablakaiból lenézett, s már maga a császár is fent volt, annak nem volt megnyugtató a felbolygatott katonaság látása.

Eddig hallatlan volt, hogy valaki a lábát betegye a császári termekbe, oly csönd és rendíthetetlen nyugalom honolt azokban, hogy még a kinyitott ablakon a berepülő falevél is megbontotta az etikettet. Most urak jöttek, hölgyek, s sajnálkozásukról csacsogtak, és tanácsokat adtak, mit kell legsürgősebben tenni.

Különösen Lajos főherceg termei voltak tele igen "kevert" társasággal. Az államkonferencia szakadatlanul ülésezett. Udvari és államhivatalnokok, katonatisztek, udvari libériások jöttek-mentek, tarka, zsibongó, suttogó csoportokban, ijedt vagy ijesztő arckifejezéssel mindenki mindent mindenkinél jobban tudott, mégis mindenki folyton kérdezgetett. Parancsőrtisztek rohantak a sürgönyökkel, és rettenve néztek utánuk, akik közt elsiettek. Udvari hölgyek siettek be, mintha a világon a legsürgősebb volna az ő mozgásuk, s kisírt szemekkel, élő rémhírekként, dobogó szívvel, elfojtott lélegzettel rémítgették az embereket, s sehol sem találtak vigasztalót vagy megnyugtatót.

Lajos főherceg, a tipikus Habsburg-fej, ki a mi József nádorunkhoz nagyon hasonlított, csak ridegebb és együgyűbb volt az arckifejezése, Lajos főherceg került most az élre. Lajos főherceg, akinek csak egyetlenegy elve volt: Ferenc császárhoz, atyjához hasonlítani. Semmi mást nem gondolt, csak azon iparkodott, mit csinálna ebben a helyzetben, ebben a pillanatban atyja, a nagy császár, Franz. Kaiser Franz. Körülvette magát az államtanács tagjaival, de kiderült, hogy ezek közt egy sem volt, egyáltalán egész Ausztriában senki sem volt felelős tényező. Egy alkotmány nélküli államban csak egy akarat van, s mindenki, aki bármily fontos kérdésekben intézkedik is, csak annyiért felelős, hogy a parancsot végrehajtotta-e.

Kormány nincs, csupán kormányzók vannak. Ha a legfelsőbb akarat nem jelenti ki magát, akkor már tétovázás, kapkodás, határozatlanság és zűrzavar lesz úrrá az egész államban.

Annál sajnálatosabb volt, hogy Ausztriában ebben a korszakban valóban nem is volt uralkodó agy. Metternich minden hatalmat az uralkodó nevében kezelt, de formailag neki sem volt megadva a jog a hatalom gyakorlására, azt minden esetben külön kellett kérnie, ahogy Albrecht, az újonnan kinevezett legfőbb hadúr, míg az aláírást meg nem kapta, egyetlen lépést s mozdulatot sem tehetett. Metternichnek békés állapotok között nem is volt szüksége a személyes szüntelen érintkezés mellett a folytonos jog megújítására. Most azonban e kivételes pillanatban kiderült, hogy voltaképpen egyáltalán semmire sincs kinevezése és parancskiadásra való lehetősége, mihelyt a császár nem írja alá az elébe tett iratot, hogy: "Lőni a népre!" Addig egy golyót se lőhet ki.

Országgyűlés sem lévén, a rendi gyűlés csak közvetítést vállalhatott a nép és az uralkodó között. A rendek e célból küldöttséget bocsátottak Lajos főherceghez, aki hidegen fogadta őket, mint atyja szokta volt tenni, és sem kérdezni nem tudott tőlük semmit, sem utasítást adni. Üres báb, aki a kortól messze elmaradt, és a formák megtartásával, uralkodó helyettesi méltóságának megmutatásával azt vélte, mindent elintézett. Szemrehányást tett a rendeknek, hogy a "lázongó néptömeg" megbízását hajlandók voltak elfogadni, hogy eddig alacsonyították le magukat. Várakozásra intette őket, míg az államtanács tárgyalás alá veszi beadványukat. Igen, ez így ment békében, mikor határtalan idő állott rendelkezésre, és az sem volt baj, ha egy emberélet is elmúlt, míg megkapták a beadványra a választ.

A rendi küldöttség órákig várakozott a válaszra, s közben látták, mikor Windischgraetz herceget hívatták, az be is ment, mint egy hadisten a Lajos főherceg ajtaján. Látták, ahogy a Burg udvarán sürgős katonai intézkedéseket tesznek. Hogy az ágyúkat beállítják, s a tüzérek meggyújtják a kanócokat, szóval látták, hogy a dolog komollyá kezd válni. De bizony egész estig kellett várniok, mert az államtanács nem akarta elismerni a rendek küldöttségének hivatalos jellegét. Akkor aztán olyan fordulatot vett a városban a helyzet, hogy itt vetődött fel a gondolat, hogy: hopp, hiszen jelen van a rendek küldöttsége, s azt nagyon jól lehetne felhasználni, arra, hogy közvetítő legyen a nép felé...

Este ugyanis megjelent két küldöttség. Egyik a diákoké, amelyet az egyetem rektora, egy kilencvenéves aggastyán vezetett az egyetemi díszekkel felcicomázva, különben az ifjúság által rákényszerítve a vezetésre. A másik pedig a polgárőrség küldöttsége, melynek a vezetője a híres borkereskedő volt, Scherzer.

Először ezt a küldöttséget fogadta Lajos főherceg, aki már órákat töltött el meddő hallgatásban az üres vitatkozásokat hallgatva.

A borkereskedő elmondta, hogy a város milyen állapotban van. Hogy a Mihály téren gyűlt össze a rendek házánál véres katasztrófán átment tömeg, s itt a diákok a leírhatatlan zavarban megtámadták az ágyúkat, pedig tudták, hogy ez rájuk nézve sok halottat és vért jelent, de készek voltak feláldozni magukat, hogy a védtelen népre szegezett ágyúkat elhallgattassák. Csak egyszer fognak tudni lőni, mondták a Fuchsok, a második lövés már a miénk! "Bosszú az áldozatokért" - kiáltotta a tömeg s másfelől betódulókkal óriási gomolyaggá kavarodott.

Elmondta, hogy a városházán Czapka polgármester elbújt, nem akarta őket fogadni, azalatt a Zsidó téren a lovasság a népre rohant, a lövések felhallatszottak a városházára, akkor a küldöttség egyik tagja látva, hogy lent a dragonyosok karddal vagdalják a népet, felkapott egy széket, a bevonszolt polgármester elé vágta, hogy darabokra tört. Akkor futott be Czapka felesége, aki térdre borulva könyörgött, hogy férjét ne bántsák és ne hurcolják magukkal.

- A nép már régen megunta ezt a rendszert. A paraszt nyög a terhes adók alatt, a polgárság meg van fosztva minden politikai jogától, tudomány, művészet a cenzúra bilincsei közt tespednek, még a nemesség is jól tudja, a rendek is tudják, hogy szabadabb viszonyok közt magasztosabb szerepet játszhatna.

- A polgármester felvette a polgárezredesi egyenruháját, így jött velünk, fenség - mondta a borkereskedő százados -, de abban az aggodalomban, hogy a fegyvertár a polgárság kezébe kerül, nejét és gyermekeit eltávolította a városházáról. Mikor jöttünk a Burg felé, szembejött velünk egy óriási tömeg, mely a fegyvertár felé hömpölygött, és egy lovas hadosztály robbant elő, hogy a népet visszanyomja. A nép oly közel engedte magához a lovas hadsereget, hogy szinte a lovak orra már az arcukat érte, akkor mint egy adott jelre, oly irtóztató lármában törtek ki, hogy a lovak megijedtek, ágaskodni kezdtek, hánykolódtak, többen leestek a lóról, a nép pedig, fenség, egy tapodtat sem hátrált, állt, mint a sziklafal.

A főherceg hidegen, egészen Franz pózában állott, és nem értette meg, vagy nem vette tudomásul az elmondott rémhíreket. Azt válaszolta:

- A polgároktól elvárom, miszerint a rendet fönntartani segítenek, egyébként engedményekről szó sem lehet.

Ezzel az audiencia véget ért.

A polgárok belátták, hogy ezt a keményszívű embert semmi sem képes meglágyítani. Az előcsarnokban pedig azt kellett látniok, hogy a rendek küldöttsége már két óra óta hiába várakozik. Erre kijelentette a derék Scherzer, hogy ő más tárgyalásokhoz van szokva, a borszakmában, ez reménytelen, a küldöttség távozni fog.

Ebben a percben valaki karon fogta s az egyik sarokba vezette.

Ahogy jobban megnézi, János főherceg.

Ez volt a legszelídebb főherceg, egészen kopasz és csüggedten biggyedt szájú s oly szomorú, mint aki a legnagyobb gondot és gyászt cipeli magával, családja végzeteként.

- Édes barátom - mondta János főherceg -, jól tudom én, mi nyom benneteket. Várakozzatok csak egy keveset.

Ezzel besietett Lajos főherceg szobájába.

Nemsokára újra bevezették a küldöttséget.

- Tulajdonképpen mit akarnak önök - kérdezte a főherceg nyersen.

- Mindenekelőtt, fenség - felelte a derék borkereskedő -, annak a három pontnak a megadását, ami kérvényünkben van.

Akkor megszólalt, mintegy a főherceg helyett gróf Hartwig államtanácsos és így szólt:

- Őfelsége semmit sem fog kicsikartatni engedni. Tévedésben vannak az urak, ha azt hiszik, hogy őfelsége a francia királlyal hasonló helyzetben van, hogy olyan alkotmányt erőszakolhatnak rá, amilyet Lajos bajor király három óra alatt megadott.

A borkereskedő bosszankodva nézett az államtanácsosra, aki Metternichnek jobb keze volt, mint a másik is, a többi is, akik jelen voltak, azt mondta:

- Fenség, összes kívánságainkat és pontjainkat teljesítve látnók, ha egyetlenegy engedményt megkapnánk...

- És mi volna az? - kérdezte a fenség.

- Metternich herceg elbocsátása.

Csönd.

- Ha evvel az örvendetes hírrel lephetném meg a népet, ez minden másnál jobban megnyugtatná a kedélyeket.

Mint a mennykőcsapás érte ez a kijelentés a Metternich-féle érdekszövetség tagjait.

- Azt hiszik önök, hogy őfelsége olyan férfit mint Metternich herceg, aki egy emberöltő óta a trón oszlopa és a birodalom egyetlen védője, a nép szeszélyeinek fel fog áldozni?

A főherceg meggondolta, mit kell válaszolnia.

Ujját kissé fölemelte, hogy ezt a hihetetlen vakmerőséget visszaszorítsa, hogy jelenlétében idegenek polémiát folytatnak - ilyen Ferenc császár előtt sose fordult elő -, s így szólt:

- Önöktől függ a csend helyreállítása.

Erre a semmitmondó nyilatkozatra kijelentette a borkereskedő polgár, hogy igen sajnálja, de miután a népnek megnyugtató választ nem vihetnek, a következményekért nem vállal felelősséget.

Távozni akartak, de egyszerre az államtanácsosok útjukat állották, és nem engedték őket elmenni, ami azt jelenti, hogy tulajdonképpen le vannak tartóztatva, hogy a választ ki ne vihessék.

Ebben a kis tumultusban hárman léptek be a terembe, Metternich, Albrecht főherceg és a fiatal Miksa főherceg.

Nemsokára a család többi tagjai is jöttek.

Metternich a borkereskedőhöz lépett, s míg a vállát veregette, így beszélt neki:

- Ön bécsi polgár. A bécsi polgárok mindenkor kitüntették magukat, és szégyen volna, ha önök a katonasággal egyesülve nem tudnának egy utcai zavargást elfojtani.

- Ez nem utcai zavargás - vágott vissza neki nyersen a borkereskedő -, hanem forradalom. Ebben Bécsnek minden rétege részt vesz. És a katonasággal nem fogunk kezet, mert a nép a katonaságot meggyűlölte abban a pillanatban, mikor a népre lőtt.

- Önök polgárőrök, önök a katonasággal együtt fognak felsorakozni - kiáltott rá Albrecht főherceg -, és a legkisebb ellenszegülés esetében lőni fognak.

A küldöttség felhördült, s egyszerűen kiabálni kezdtek, hogy nem lőnek.

- Akkor ti is rebellisek vagytok - kiáltott fel Estei Miksa főherceg -, és rátok is lőni fognak!

A küldöttség komoran, lesütött arccal és elkeseredve fordult meg, s magában hagyta az előkelő társaságot.

Most jött az egyetem küldöttsége, azután külön az orvostani hallgatóké, s újabb és újabb fenyegető híreket hoztak. Hogy Metternich azt mondta, hogy minden egyetemi hallgató, akinek a neve felszínre kerül ezekben a zavargásokban, veheti tudomásul, hogy egész életét eljátszotta. Vannak még kazamaták, és ott egy életre is vannak elég tartós cellák. Távozni akartak, de kiderült, hogy egyetlen küldöttségnek sem volt szabad távoznia. Tisztességes fogságba vetették őket. Honesta custodia. Ez az.

Itt töltötték az időt, egészen késő éjszakáig. Kint a Kohlmarkton fegyverek ropogtak, golyók vágódtak be a Burg ablakain is.

Jöttek a vészhírek, hogy a munkások, akik hazamentek a külvárosokba, fellázították a proletariátust, s a legnagyobb zavargások vannak.

Bécs ostromállapotba került.

Míg bent az alkudozások folytak, az előcsarnokban mind hangosabban vitatták, hogy Metternich herceg visszavonulása elkerülhetetlenül szükséges. János főherceg néha átment köztük, s ő volt az egyetlen, aki nem szólott ellene ennek a kívánságnak. Erre a rendek küldöttsége is nekibátorodott, s bár grófok és bárók voltak köztük, kijelentették János főherceg előtt, hogy ők is csatlakoznak a polgárok kívánságához.

- Mindjárt, mindjárt - csillapította őket a szelíd főherceg, s hozzáfogott, hogy a királyi család tagjait, meg néhány főembert, gróf Kollowrathot s másokat egy mellékterembe összehívjon.

Ahogy be akar lépni hozzájuk, két tiszt jött, egy őrnagy és egy százados, egyik azzal a hírrel, hogy a nép a Mihály-templomba betört és teljesen széjjelrombolta, a másik viszont azt jelentette, hogy a nép a Mariahilfet felgyújtotta. A hírek persze fokozták az általános rémületet.

Lajos főherceg ezekre a hírekre összerogyott. Ferenc Károly így kiáltott fel: "Mi lesz még mindennek a vége!" Albrecht főherceg heves léptekkel járt le s fel a teremben, a többiek pedig, mintha megkövültek volna, némán elmeredve bámultak maguk elé.

Tschapek százados, aki az egyik hírt hozta, Kollowrath grófhoz lépett, s azt mondta:

- Kegyelmes uram, most már sürgős, hogy valami történjék, ami a népet megnyugtassa.

- De hát mi történjék? - kiáltott fel Kollowrath.

- Miután Excellenciád kérdez, felelek! - válaszalt Tschapek. - Ha Metternich herceg el tudja magát határozni arra, hogy lemond, jót állok, a nyugalom helyreáll.

Metternich ebben a percben nem volt a teremben. A polgárok valamennyien hevesen igeneltek a századosnak. Metternich az államtanács termében egy császári határozatot szerkesztett, természetesen a radikális népelleni intézkedések felől. A főhercegek bementek hozzá.

János főherceg vezette vissza a terembe a társaságot. Mikor belépett, a küldöttséget megnyugtatni igyekezett, és úgy mellékesen megjegyezte, hogy várni lehet a Metternich lemondását.

Ennél a szónál Metternich kilépett a mellékteremből, amelynek ajtaja nyitva volt.

- Nem, urak - mondta határozottan -, nem lépek vissza!

A szelíd főherceg komolyan ismételte, mintha erről nem is volna érdemes többet beszélni sem:

- Ahogy mondtam, a herceg le fog köszönni.

Metternich ebből megértette sorsát. Az öreg diplomata sorsát, aki egész életét arra áldozta, s talán magát is megvetette érte, hogy idegen család érdekeit szolgálja, s íme eljön egy perc, mikor kidobják, mint a kicsavart citromot.

- Ez a köszönet az államnak és a dinasztiának tett félszázados szolgálataimért?

A terem tömve volt küldöttségekkel és politikusokkal. Erre a szóra az egész társaság hahotában tört ki. Még néhány perccel előbb hajlandók lettek volna kezet csókolni az agg államférfinak, s most boldogan hahotáznak a szemébe.

Borzasztó volt ez a lecke annak a férfinak, akit 1801-ben nevezett ki szász követnek Ferenc császár, s azóta mindenben benne volt, s az utolsó harminc évben egész Európa politikáját szinte önkényesen vezette.

Ez a hahota annak a demokratikus szellemnek és annak az erkölcsi erőnek kirobbanása volt, amelyet Metternich, aki az államgépezet abszolút hatalmának ördögi szervezője volt, állandóan lenézett, megvetett és semmibe sem vett. S íme, ezek az erők ma, néhány óra alatt s talán néhány perc alatt a semmibe taszították.

- Herceg - mondta egy Leidenfrost nevű polgár, a küldöttség egyik jelentéktelen tagja -, csak így mentheti meg a dinasztiát.

Metternich végignézett az emberen, akit soha életében nem vett volna észre, s aki most merészel neki élete egész tragédiájában tanácsot adni, azzal megfordult, és lassú léptekkel - visszerei miatt igen méltóságosan - eltávozott.

Három óránál tovább voltak ott a küldöttek, de még mindig semmi sem történt.

Fél kilenckor negyedszer hívták be őket a Lajos főherceg szobájába.

Mikor felállottak a küldöttségek, a háttérből nyugodt, lassú léptekkel viaszsápadtan közeledett hozzájuk Metternich herceg.

- Önök - szólt - a polgárok nevében jelentették ki, hogy tőlem függ Ausztria nyugalmának helyreállítása.

Hallgatott, körülnézett a társaságon, s kissé gúnyosan, nagyon fölényesen és rekedten mondta:

- Tehát legyen meg... Örömmel teszem le méltóságomat a felség lábaihoz. Szerencsét kívánok az új kormányzathoz. Szerencsét kívánok Ausztriának.

Erre egetverő éljenzésben törtek ki a küldöttségek.

A borkereskedő egy pillanatot se késett, már rohant kihirdetni a nagy eseményt, s vele versenyt futottak a többi polgárok, diákok, a nép tagjai. A rendek küldöttsége azonban nem sietett. Megrendülve és a viszonyokkal és a jövővel annyira tanácstalanul maradtak még, s lassan és bánatosan oszlottak el. A borcsiszár felugrott a legelső lámpaoszlop talpazatára, s onnan kiáltotta ki torkaszakadtából, hogy:

- Herceg Metternich megbukott! Herceg Metternich nem kormányozza többé Ausztriát!

Mámoros tombolás tört ki. És ez olyan gyorsan harapódzott tovább, hogy percek alatt egész Bécs tombolt az örömtől. Herceg Metternich nem kormányozza többet Ausztriát!

A herceg nem mert lakására menni. Herceg Esterházytól kért éjjeli szállást. Esterházy hercegnek háromszázhatvanöt szobás palotája volt Bécsben: abban a helyzetben volt, tudott herceg kollégájának egy éjszakai szállást adni.

Hajnalig ébren voltak, s mielőtt a napsugár felsütött volna, megjött a hír, hogy Metternich hercegnek a Rennwegen levő óriási és pazar villáját a nép felgyújtotta, földig lerombolta és körülötte diadaltáncot jár.

Metternich herceg még fel is volt háborodva. Világraszóló festményei voltak, műtárgyai, egy hosszú élet minden zsákmánya, ragadománya. Mint szenvedélyes "gyűjtő", egész Európát végigrabolta. Párizs, London, Róma, Szentpétervár, mind átengedte neki, amit meglátni s megszeretni egy pillanat műve volt. S ez a mérhetetlen és felbecsülhetetlen kincs egy óra alatt a láng martalékává lett.

Avval a bámulatos, szinte példátlan uralommal együtt, amit harminc éven át mint diktátor élvezett Európa közepén, a világ legtöbb nemzetiségéből összerakott birodalmában. A nép büntetése könyörtelen. Mindenki meg volt győződve, hogy minden államtól óriási kegydíjat húzott, az orosztól milliókat.

Metternich herceg sápadt, de nyugodt maradt, mint a nagy játékos, aki folyton nyer, s a végén egy téten egész nyereségét, mindenét elveszti. Csak annyit mond rá: "Pechem volt." Metternich is azt mondta: "A kormány tétovázása volt oka az egésznek."

És ez a hite és meggyőződése a saját rendszerének üdvösségében és lehetőségében örökségül maradhat.

Még a következő éjszaka lengyel zsidónak öltözve, pájesszel menekült el Bécsből. Kissé nehéz útja lett, ahol csak megtudta a nép, hogy városukban tartózkodik, mindenütt megrohanták, s a fogadóval együtt fel akarták égetni az emberiség zsarnokát és elnyomóját.

Végre Londonba ért, és ott nyugodtan hajthatta fejét álomra. Nem úgy, mint Bonaparte Napóleon, aki szintén angol nagylelkűségre bízta magát. Napóleont Szent Ilona-szigetére száműzte és ott kegyetlenül sanyargatta az angol kormányzat: a Szent Szövetség megteremtőjét, az uralkodás gyakorlati Machiavellijét azonban kegyelemben és előzékenyen fogadta, s itt még tíz esztendeig élhetett és gondolkodhatott, hogy hol tévesztette el az utolsó lépést a sakkban. Sőt meghalni haza is térhetett Bécsbe a nyolcvanötéves aggastyán.

Két nap múlva megérkezett a magyar országgyűlés küldöttsége Bécsbe. Ekkorra már Bécs lakossága egy keveset megcsillapodott, de a lelkek még fel voltak zavarva.

Maradék Pál, a röszkei szegényemben, Rózsa Sándor védettje, Ferdinánd császár hűséges hajdúja ezt mind látta, mind hallotta és meg is értette, ami rá tartozott belőle.

Március 14-én Ferdinánd császár kikocsizott, és Maradék Pál ott ült a bakján, mert egy órára sem bírta elbocsátani maga mellől.

A császár rettegett ettől a nyilvános megjelenéstől, meggyónt, megáldozott, és sírva búcsúzott az élettől.

Valamivel tizenkét óra után az ódon négyüléses nyitott udvari kocsiban hajtott ki a Burgból. Mellette ült testvére, Ferenc Károly és ennek legidősebb fia, a tizennyolc éves Ferenc József, aki még ennek az évnek decemberében megszakította tanulmányait, december 1-én a császár nagykorúvá jelentette ki, s másnap lemondott javára a trónról és minden hatalomról.

Most nagybátyjával, a császárral szemben, kedvesen és udvariasan, a néppel szemben nyugodtan és férfias bátorsággal nézett szét.

A császárt leírhatatlan lelkesedéssel fogadták. Mindenki tudta és folyton ismételte a kedves jó császár selypítő és bécsi tájszólásban mondott tiltakozását: "Nem engedem, hogy az én bécsijeimre lőjetek!"

Nem tudták ezt eléggé megköszönni a hű bécsiek. Utcáról utcára nőtt az üdvözlő tömeg, s a császár szelíden és kedélyesen ingatta fejét jobbra-balra s folyton azt mondogatta:

"Mindent megadok néktek!"

A Vastuskó téren ki akarták fogni a lovakat a kocsiból, de az udvari tisztek kérték a rajongókat, kíméljék a császár egészségét.

A Szent István-templom alatt a császár megállíttatta a kocsit.

Egy fiatal lány éppen ott állott a fordulónál, a kocsi lépcsőjére borult, s mint az oltár előtt, összetett kézzel nézett fel a császárra.

A császár azért állíttatta meg a kocsit, mert rosszul lett.

- Mi kell, fiam? - kérdezte a szép fiatal lányt.

Az felemelte összetett két kezét s könnyel teli szemmel azt mondta:

- Alkotmány, felség!

A császár bágyadtan elmosolyodott, aztán a kocsi lassan megfordult és visszavitte az uralkodót. Aki százmilliónyi népnek kellett, hogy atyja legyen, de önmaga számára is tehetetlen volt.

V. Ferdinánd, lemondása után még huszonöt évig élt, csak 1875-ben halt meg, s mikor a königgraetzi csata volt, azt mondta:

- Erre én is jó lettem volna, mindent elveszteni. Csatát én is tudtam volna veszteni!

 

Bor lelke

A nádas mellett a kis ház ma is még éppen olyan, mint régen. A nádas is az, aki volt. A vadmadarak éppen úgy fészkelnek és kiabálnak. A halászok is úgy ülnek az öreg csónakokban, ahogy gyerekkoruk óta megszokták.

De valami mégis történt. A csönd még nagyobb lett.

Még a szél is halkabban sivít, de ha a szélnek nem is lehet parancsolni, se a suhogó letarolt nádnak, se a tavaszi berzenkedésében ébredező vadrécéknek, az emberek megtanultak barátságosan mosolyogni, mert a Gazda nem tűri a komor arcokat.

Ez az új, ami a pusztákon keresztül, bármerre ment, bárkivel találkozott az ember, biztosan meglátszott ott.

A betyárnak az volt az ismertetőjele, hogy csöndesen mosolygott, és vidáman fütyörészett.

Mindig mosolyogni kellett. Ha semmi dolga sem volt, akkor is. Ha nem volt kivel beszélni, akkor is.

De ha meg akárkivel találkozott, mindig rá kellett nevetni az emberre, asszonyra, polgárra, pásztorra, állatra, baromra, még a csillagos égre is, még éjfélbe is.

Mert, ha valakiről hírül vette a Gazda, hogy sötéten, gyilkosan, gyanúsan néz, akkor annak jaj volt. Akkor annak töviset vertek a körme alá, hogy legyen mitől rosszkedvű lenni.

A betyárnak nem volt szabad se félni, se aggódni. Aki betyár, az lovon jár - így kellett dalolni -, séj, daruszőrű paripán jár.

Aki betyár, annak megvan a kenyere, bora, annak megvan a gazdája, annak többet se bú, se kár nem rontja a kedvét, aki betyár, kézbe van.

Rózsa Sándor maga is vidám ember: ritkán nevet ugyan hangosan, de annál derűsebben néz a világba s annál kedvesebben mosolyog az ábrázatja.

Ha valaki látta. Mert Rózsa Sándort nem lehet látni.

Most ott ül a báránybőr subán.

A nap kihasította az ólomszínű felhők hasát, és kis időre kisütött a fény.

Talán a nap is kíváncsi volt a Gazdára, pedig úgy ül, félig heverve azon a debreceni subán, mint egy juhász, akinek semmi más gondja nincs, csak az az egy, hogy merre járnak a bárányok?

Három ember ült körben előtte, de nagyon keményen és feszesen. A szentesiek, akiket, a Gazda vezettetett maga elé. Kúdús János, Szeder Oláh István meg Táncos István volt a három szentesi.

Jól megtermett három ember volt a három ember. Egyik se volt már nagyon fiatal, olyan lött-korábul valók voltak. Ők is nézték a Gazdát erősen.

Kicsit megterebélyesedett, még meg is nőtt ezalatt a tizenkét esztendő alatt. Ha a feleségét el nem veszítette volna, meg is hízott volna azóta, de Juliska tüdőbajába nem tudott jól szolgálni, sokat feküdt szegény, csak nézte mindig csillogó szemmel a szerelmes emberét; meg is halt. Múlt tavaszon kellett eltemetni. Hát bizony, nem arrafelé tájon van a sírja, amerre gyerekkorában élt, nem a szögedi pusztán, nem is a városban, hanem messze lent a csurogi határban. Miatta sok ideig becsületesen kellett élni szegény Rúzsa Sándornak, de nem bánta: azért az asszonyért még arra is kész volt. Rendes gazdaember lett Csurogon. Ott még az Isten se találta volna meg. Meg talán nem nagyon kereste még az se, hiszen ott csak harmada magyar a népnek, minden kettő rác. Jó volt ott neki. Megpihent. Elfelejtette, amit akart. Jó lovakat tartott, az volt az egyetlen öröme. Mikor azonban végre eltemette a jobbik felét, a másik újra felébredt, s egykettőre megjelent a horgosi pusztán először! Azóta itt van.

Várt soká, de most már munkában van nagyon.

De a szeme vidám.

A szeme mutatja meg az ember lelkének állapotját. Ami volt, elfelejtette, ami lesz, várja.

- Mongyák csak kentök, mongyák - intett derülten.

A három ember megmozdult előtte. Szeder Oláh István mondta tovább a dolgot.

- Münk szentösi polgárok, uram, kendnek mögjelöntjük mindön bajunkat. Nem vagyunk münk fődrül elszalajtott futók, minekünk mind a hármunknak mán a hetvenhét esztendőkkel ezelőtti fődkiosztásná beírták a nevünket, az ősünkét, a városi könyvbe. De soha még olyan bajba Szentös városa nem vót, mint most vagyunk. Nem. Idefigyelmezzön kend, jó uram... A gróf nem fogadta szöme elibe a város bíráját a követökkel. Azt izente ki: bitangok vattok, mán most kezdöm a szödést.

Kúdús János, a másik ember, beleütötte az ujját s kezdte magyarázni:

- Nádvágásba, akar erős, akar gyönge a jobbágy, mindenformán napi ötven kéve nádat kévánnak a tiszttartók tőlünk, ha akár négy vagy öt nap tudjuk is mögtönni, csak egy napot számolnak.

- A múlt nyáron is mindön egész telkös után huszonhat kaszást kénszerítöttek a derekegyházi majorba, de oda-vissza csak félnapot számítanak az útra, uram!

A harmadik ember is megszólalt, Táncos István:

- A házamrul levötte az ispán az ajtót, ablakot, ha rögtön nem fizetök a markába mindön szömtül való adót.

A gazda nyugodtan hallgatott, még a fejét se mozdította, csak mosolygott a bajusz alatt keveset.

- Elvötték a jobbágyság legelőit, de még abbúl is, akit möghattak, most hasítottak ki a papnak egy házhelyet mög telköt. Ötvenhat holdat.

- Mán házhelyet nem akarnak adni. Hatvan, nyolcvan mög száz forintokat kérnek egy háztelekér, pedig az uradalomnak vóna főkötelessége, hogy a nép szaporodjon.

- Kontrektusunk vagyon - mondta vad dühvel Táncos István: - Kontrektusunk, hogy a nádból sömmit se követel az uradalom, mer van neki nádlója ölégség. Mégis felibe doboltatta a falu nádlóját.

- Egy jobbágyra egész telek után harminc-negyven robotot vet egy hétön, uram. Ki annyit nem töhet, mindönnap öt-hat napszámost kűdeni neki, se azt nem nézi, hajlott idejű, se azt, beteg, se azt, ki milyen gazda, pálcaütésökkel büntet szömélyválogatás nékű.

- De mindez sömmi a szénási árenda mellett. Árendába vagyon nekünk Szénás, mégis robotra hajtanak érte. Utunkat három-négy napba számítják, aratáskor is hosszú fuvarral kergettek bennünket Pestre, ott robotoltatnak műnket, de jószágainknak legelőt nem adnak, vigyünk magunkkal szénát, ha azt nem akarjuk, hogy mögdögöljenek, ha mög őrletnek, mindön ló után két köblöt köll nekünk a száraz malmon őrletni űnekik...

- Aki merészöl panaszra mönni, indexre töszik, és jaj annak, jaj, aki azon feküszik. Mög nem nyitja mán minálunk panaszra a száját senki is, belefujtották mán mibelénk, uram, még a panaszszót is...

- Most mög azt tanálták ki ránk, hogy ha tizenöt nap alatt kilencezör forintokat ki nem fizetünk, akkor jószágainkat mind lefoglalják, elhajtják a grófért. Hunnan, uram? Tizenötezer forintot, csak úgy mukfuk béhajtani rajtunk. Bíró, jegyző, tanács mönt föl szekerekkel a grófhoz, Pestté, otthon is lelték, akkor is egy táncból gyüttek haza világos hajnalon, hát két napig nem is fogatta a gróf a küldötteinket, akkó mög mondta: "Nem várok, nem várhatok, így mondta; nem várunk egy napot se, mönnyönek haza, a marhákat mán szödetöm is." Lakatos Mihály főbírót, Boros Samu jedzőt úgy űzte vissza, hogy orcapirulással kuncsorogtak elébünk.

Rózsa Sándor nyájasan nézett a nagygazdákra, akik ide jöttek őelébe, hogy tegyen valamit.

- Mönnyenek haza kentök, de hamar. Éfélbe mögjelenik a kentök háza előtt egy-egy emböröm. Mutassák mög neki, mék a grófé s mék a kentöké. Más gondjuk kentöknek ne lögyön.

- Gazduram, számoljon avval - mondta Szeder Oláh István -, nagy erővel vannak. Háromszáz gyalogos katonája vagyon a grófoknak. Mindöniknek száz-száz.

- Mönnyi lovas?

- Ménös van.

- Ménös.

- Nagy ménös. Sok ezör lova van a grófnak. A három grófnak, mert most hároman vannak.

- Még csak huszonhárom esztendős vót, tudja kend, gazduram, mán negyvenezör forintot hajított ki az ablakon. Negyvenezör forintot egy huszonhárom esztendős fattyú. De még nem is a szeretőjinek adta, hanem valami akadékra,* ott égjön mög. De itt mög leszállította a fizetést. Két forintot kap egy szolgálójány, az én jányom a kastélyba. Nem telik, mer büdös vén akadékra kölletött neki a pénz huszonhárom esztendős korába. Abbúl van neki pénze, hogy egy bérös nyolcvan sájnbankóforintot kap egy egész esztendőre; a hat gyerökivel, feleségivel, öregapjával, annyával éljön mög belüle.

- De még abba a fejelés csizmát is beleszámítják, amit új esztendőbe kapott az embör.

A gazda oly nyugalommal mosolygott, mintha csak azt mondaná, hogy neki egy szavába kerül, hogy ez mind megváltozzék.

- Igyanak egyet kentök - mondta.

- Köszönjük az embörségit, gazduram.

- Igyanak csak kentök, igyanak.

Az emberek megnézték a furcsa italtartó edényt, amilyet még nem is láttak. Nem volt könnyű belőle inni, mert nem volt annak semmi csapja vagy csücske, mint a kulacsnak vagy a cseréporrosoknak. Lyuk volt a faedény élin, azt kellett a szájra emelni, s jó ha végig nem folyt a nyakán le a csizmáig a bor, ami könnyen kiömlött belőle, ha fölemelték.

- Uram, gazduram, egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét kommenciós pengőt köll nekünk kifizetni a három kicsi grófnak.

Rózsa Sándor nevetett.

- Miúta?

- Mán tíz esztendő úta ki köllene fizetni mindönnap. De hogy löhessön fizetni, mikor a grófok elvöttek húszezör holdat biztosításra. Tizenhatezret mög, hogy az nekik jár. Elvötték a fődet, csak az adósságot nyomták a községre. Fél határt markukba szorították, de az egésznek az árát követelik. Azér nyúznak ezök bennünket annyira, gazduram, mert tűzzel-vassal ki akarják szönni belőlünk, még azt is, ami a bűrünk alatt van.

Rózsa Sándor gyanúsan nézett a beszélő Szeder Oláh Istvánra.

- Kend nagyon tudja.

- Uram, mindég köll valakinek lönni, aki ért hozzája. Neköm olyan fejem van, amit egyször hallok, a mán beleragad.

De Rózsa Sándor nem felelt. Arra gondolt, hogy egy ilyen ember kellene neki, aki így értsen mindenhez.

- Osztán kend mit fizet abbúl a milliombúl?

- Egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forint... Hogy én mit fizetök belűle?... Jobbágy vagyok én ma is, gazduram, paraszt, seggbe rúgott disznó. Csak úgy csörgetik a fejem fölött az ustort.

Rózsa Sándor:

- Oszt muszáj azt kendnek tűrni?

- Mit csináljak, gazduram. Ott születtem. Ott születött mindönféle ősöm. Ott akarom a gyerökeimnek is, hogy hadd szülessenek a szentösi rétben.

- Kurca-parti bagó - így Rózsa Sándor. - Az akar kend lönni? Hóttig?

Szeder Oláh István megértett valamit s elgondolkozott.

- Két gyerököm van - mondta tagolva.

- Nem szóltam sömmit - mondta a Gazda.

Szeder Oláh István úgy elhallgatott, mintha hirtelen szavát vették volna a boszorkányok.

A társai kezdtek rá a beszédre.

- Gazduram, szögény embör sömmit se töhet. Mer akar tösz, akar nem tösz, csak egy a vége: mindönnek ű issza mög a levit. Mán ez - mondta Kúdús János -, hogy itt vagyunk... Csak egy szó köll, hogy kibillenjön: ott küveznek mög bennünket a város közepin. Kékre pofozik a fejünköt.

Rózsa Sándor mosolygott:

- Akkó minek mozdultak ki kentök?

- A keserűség, gazduram, a szégyön, bánat, nyomorúság... Mer nagyon odavagyunk, nagyon nagy a mi bajunk. Sütétek vagyunk egyszóval. Még a gyerök járni nem tud, dunnába van göngyölgetve, úgy hordozza az anyja. Abba a dunnába van az esztendeig: mindönt abba végez, jót, rosszat. El löhet gondolni, mi van abba a tarka dunnába. Hát, gazduram, ebbe a dunnába születtünk mi bele, ebbe vagyunk mink hóttig... Bizony a magunk szégyönibe, szennyibe járjuk le ezt a büdös egy életöt.

Táncos István megrázta kicsit a fejét:

- Abbúl akarunk kibújni, azér egyezködünk a grófokkal.

- Hisz ha vóna gondunk viselője... De minálunk a gyerök esztendős koráig mög se tud mozdulni, mer még a dunyhája is, oly szorosra van kötözve, hogy abba mög nem moccan az istenadta béka: hát nem is tanul mög járni esztendős koráig, csak feküszik. Az a szöröncséje a gyeröknek, ha szögény szüléji vannak, ha az anyjának abbúl köll éljen, ha dógozik, osztán nem pakolgathatja folyton a kicsijit, hanem ráhagyja a többi kis testvérire vagy saját magára, hogy hagy másszon, amőre akar. Akkor mászik, mögerősödik, embör lösz. Az ilyenbül lösz a jó munkás embör, katonának való. Nem is abbúl a nagygazda gyerekiből, akit folyton pólyálgatnak, folyton karon dajkálgatnak, még két esztendős korába is főkérődzködik az anyja karjára, tíz lépést nem szeret tönni...

Rózsa Sándor hallgatta, hallgatta, de csak az ragadta meg a figyelmét, hogy gyerekről beszélgetnek az emberek. Neki nincs gyereke. Senkije. Julcsa nem tudott kiviselni egyet se, gyenge volt hozzá a természete. Pedig kimondhatatlanul vágyott valami folytatásra.

- Kendnek van gyeröke? - kérdezte.

- Van ott, annyi, mint a nyű. De sokba is kerül. Most is ahogy elgyüttem, ott állott a nyomorult gyerök, nézte, hogy várom a komáékat, mezítláb állott, a két öklit a két kis hóna alá dugta, egy üngbe, egy sapkába, csak állott az egész prédikáció alatt a jégön. A másik mög, a nagyobbik rávötte a lajbimat, kiült a ház végibe, onnan nézi a világot.

- Az a gyerök.

- Ha még beszélni tunna, de azt se tud. Nem is emböri nyelvön szól, ha szól: papa, tütü... csócsa...

- Boja!

- Boja!... Nem lát az gyümölcsöt... egész télen egy kis susinkát rágnak, aszaltot... ott a lakásuk a kemönce sarkán, a kuckóba. Ez a cselédház, ott laknak a kis cselédök. Padkára, gyerök!... Nyáron mög a por az utcán: ébredéstűl elalvásig ott fészkelnek, mint a pockok.

Rózsa Sándor nem szólt bele, csak ivott.

De Kúdús János csak duruzsolt:

- Az anyjuk ostoba egy liba, imádkozni tanítja a kislánt, mondja neki az este: Édös kislányom, ne feküggy le így, ilyen csúnyán, mint a kis macska, imádkozzunk. Mongyad csak utánam. De a gyerök csak nézött, nem hallott ű még ilyet. Mondja az anyja: Látod, más kislányok mán szépen tudnak imádkozni a jó istenkéhön, te is imádkozz. "Nohát imádkozzunk." Aszongya a kislán... Mongyad, kislányom: Miatyánk! Azt mondja a lány: "Édös apámuram!" Mongya az anyja: "Ki vagy..." Mondja a lány: "Én vagyok, édösanyám, hát nem láttya kigyelmed?"

Mindenki ránevetett. Rózsa Sándor is melegen mosolyogva hallgatta, s bólintott.

- No az egész háznépe nevetésbe fakadt el, hát az anyjuk is fölhagyott az imádkoztatással. Hogy tudjunk münk ilyenöket cseleködni, mikor nekünk csak az igát köll húzni. Az ökör se tud imádkozni, pedig én se vagyok más, csak két lábon járó barom.

Rózsa Sándor mosolyogva nézett maga elé. De azt ember nem tudja, mit mosolygott s mit nem. Talán azon mosolygott, hogy neki, ha akarná, hatalmában volna, hogy megszüntesse ezt az ökörforma állapotot?

- Hát mönjenek kentök haza szépen. Mönjenek előre. Szödör Oláh Istvánt itt tartom, mer vele mög kő beszélni, amit kő.

Fogta a csobolyót, és a bor lelkit szíjta meg.

Társalkodott vele.

De olyankor reszketnek a kőházak, ha Rózsa Sándor a bor lelkivel társalkodik.

 

Dona kapitány

A kastély ott feküdt Vásárhely alsó központjában. Valaha mezei kúria volt, kőkerítéssel, de úgy körülépült, hogy már belesüllyedt a városba. A Donák alighanem görög eredetűek voltak, de már olyan dzsentrik, hogy nem mondaná rá senki, hogy beszármazottak. Még a török korban kezdtek összeházasodni, a magyar kisasszonyok aztán hozták a tekintélyt, illetve a vagyont. Ezek a görögök Ausztria elve szerint gyarapodtak fel, "Tu felix Austria nube". Házasodj, Ausztria, s élsz.

Dona kapitány fiatalon a testőrségben volt, Bécsben, de ott valami szerelmi ügye támadt, egy német nagyúri lány kosarat adott, s ettől annyira nekibúsult, hogy hazajött, megmaradt a családi tradíció mellett, beérve a vármegye leggazdagabb lányával, s az asztalfőre ültetett egy közönséges lotyót, mint gazdasszonyt.

Volt elég birtoka, elég pénze, tehette. A vármegyébe tartozott, s éppen alispánságra tört. Most járták a kortesutakat, s akik a kastélyt meglátogatták, ott két egyformán úriasszony forma nőt találtak, s ha a gazdasszony kapta a kézcsókot, nem áprehendálta, hiszen ki mondhatná, hogy közönséges cseléd, mikor ő az úr ágyasa, akit többre becsült nejénél.

A csöndes, szomorú és elgyötört feleségnek három kisasszony lánya volt, süldő lánykák, akik éppen készültek felserdülni a menyasszonyságra, addig azonban boldogan használták ki azt a szabadságot, hogy még gyermekszámba mennek, s mindent szabad nekik.

Persze az apjuktól vették a példát. Talán a vért is. Az öreg Dona kapitány, aki tartott erre a címére, s nem tűrte, hogy elfelejtsék neve mellé tenni, házsártos, zsémbelődő, felfuvalkodott ember volt, aki a szegényebbeket semmibe se vette, az alárendelteket lenézte, különben egyáltalán nem volt arisztokráciai szellemű, amit alaposan meg is mutatott, ha hozzáfogott elveit fejtegetni, s elvei olyanok voltak, hogy a mágnásokat mind tűzön kell megégetni, birtokaikat szétszedni, fényűző életüket átvenni, őket pedig leszorítani a semmibe. Így felfelé, lefelé egyformán goromba disznó volt, hitetlenül, elbizakodva vagyonában s abban, hogy a feleségének vallási és morális kötelessége, hogy soha legkisebb pisszenéssel se lázadjon fel az ő zsarnoksága és parasztsága ellen.

Volt egy fiuk is, Döme, Dömécske, Dömike. Instruktorok réme, nevelők kétségbeesése. Minden két-három hónapban új nevelőt kapott, mert annyi idő elég volt a leghíresebb piarista diákot is elkínozni, úgyhogy az istenadták szökve szöktek.

De még a kapitány is kutyamosójának tekintette, mintha a diáknevelést mindennél alábbvalónak tartaná, s a jövendő hivatalnokát, ügyvédjét, bíráját külön gyönyörűség lenne neki ifjúkorában alaposan megtanítani, hogy hogy kell tisztelni azt, aki úr! Most is ezekre a kortesutakra mindenüvé magával cipeli a mostani diákot, akit kicsit intelligensebb házi inasnak, hajdúnak vagy minek tekintett, ezért többet várt el tőle és gorombább volt hozzá, mint a paraszt Miskákkal, Jancsikkal és más bumfordi jobbágyaival szemben.

Ez a parlagi ember, hogy a múlt választáson még meg sem engedték neki, hogy pályázzon az alispáni állásra, hát most éppen a liberális pártnak volt a híve. Tudta ő jól, mi a liberális párt. Amitől vész a kormány, de szemben akart lenni a Szenttornyayakkal, a Rárósokkal meg a Mágocsyakkal. Különösen az a Mágocsy volt a bögyében, aki most alispán, aki őt kiütötte a nyeregből és akinek vérét szomjazta. Sámson Albert volt a liberális pártnak nagy embere. Azelőtt ugyan a Károlyiaknak volt barátja és bizalmasa, főügyésze is, és így roppant vagyonokat tudott szépszerével zsebre is vágni, mert mindent ő intézett el a grófoknak Bécsben, szinte gyámja volt a fiatal grófoknak, de hirtelen kegyvesztett lett, pörökkel fenyegették és így ellenzékbe taszították. Sámson Albert pecsovicsból olyan liberális lett, hogy még Klauzál Gábor is barátkozott vele. Most tehát a Sámsonok meg az atyafiság, a Szöllősiek, Kingécziek, Batidaiak, Földváriak, és Kistótiak mind liberális jelszavakkal járták a környéket. Csuda volt hallgatni, hogy ezek a reformpárti vezérek miket szónokoltak.

Ha a poharat elvették a szájuktól, már dőlt belőlük a nemzet jóléte, az újoncállítás új törvényes követelése, a só ára is nagyon fájt nekik, meg a város erdőinek az adó alól felszabadítása. Legjobban azonban a tisztújításon esett sérelmek, a főurak által a porták szaporítása, a királyi cenzus felemelése meg a magánjogi tartozások rendezése. Pártolták a Lánchidat, de egy vasat se adtak rá, hirdették a szegedi csatornát, de azt sem tudták, mi fán terem az. A zsidókat is ők fogadták be legelőször, mert maguk nem tudtak gazdálkodni, hát olyanokat kellett igába fogni, akik a pénzt hozzák. A szekularizáció is vesszőparipájuk volt, mert nagyrészt kálvinisták voltak, főleg a kisurak s a kálvinista papok földjét úgyse veheti el, még a legvadabb reformizmus sem, mivelhogy nincs.

Jaj, az volt a szép, mikor kifestették a gyönyörű álmot, hogy az udvar jöjjön Pestre lakni! Legalább fél esztendőre, de úgyhogy fél évig itt lakjon az ebadta - tudták, hogy ebből úgyse lesz semmi, ne is legyen, mert királyi asztalhoz úgyse őket hívják meg, hanem a Károlyiakat, Mágocsyakat. De hirdetni jó, hogy jöjjön az egész udvar, a frájlákkal együtt! Itt kőtsék el a civillistát! Itt adják ki a pénzt! Nevelkedjék a nemzeti vagyon és iparkodás! Ők hirdették a közteherviselést, akik soha egy fillérrel nem voltak hozzájárulók a közterhekhez, s éppen ezért követelték oly hatalmasan, mert szerették volna, hogy még a magánadósságaikat is a köz fizesse ki. Meg kell szüntetni az ősiséget, hadonászták a lelkesítő jelszót, hogy az ősök jogán vissza ne követelhesse az özvegy és az árva, amit ők mint közgyámok és árvaapák elloptak a hagyatékból. Az úrbérmegváltás is nagyon tetszett nekik, mert így azt remélték, hogy egy csapásra két legyet üthetnek. Olyan úgy sincs, hogy a paraszt valaha ne robotoljon, de az meg aztán még nagyobb abszurdum, hogy Kincses Istvánnak kétszáztíz holdja legyen, Kristó Mihálynak dettó, Kardos Istvánnak száznyolcvan, Bene Ferencnek százhatvankettő, és így tovább ezer meg ezer hold már a jobbágyok kezében van nagy tagokban, hát az ebadta! Úrbéri váltság kell! S ezeket úgy meg kell fizettetni, mintha ma kapták vagy vették volna a földeket. A közgyám tizenkét és fél telket kapart össze! Fizesse meg!

Míg azonban ezt végre lehetne hajtani, addig éppen őket uszították és énekeltették, hogy a grófoknak micsoda jusson van 1332 telkük, 1396 jobbágyuk, meg 2425 zsellérjük... családfő! Öt gyermekkel több mint húszezer rabszolga.

Nagyon jól szokták ezt hallgatni. Már 1836 óta hangzottak a szép szavak és lelkesítették egymást a nép javára és örömére. Tizedeltörlést követeltek, hogy a papok és a birtokban levő urak elveszítsék a hatalmat, de Dona kapitány a saját birtokán oly kegyetlenül hajtotta be a százféle járandóságot, ahogy senki más.

Dona kapitány négylovas hintóval járt, talán nem is tudott volna két lóval elmenni a sáron, de inkább ötöt fogatott meg hatot, hogy úgy repítsék, mint egy herceget. Így jártak a Sámsonok és atyafijaik is, és a párt csakugyan oly roppant nagy volt, hogy méltán remélhették ügyük diadalát.

A család azalatt otthon dévajkodott. A fiú tűzeszű volt, mint ezek az úrfiak mind, mert jó vér volt bennük, és pihent volt a faj, de zabolátlan volt és elvetemülten pajkos, a lánytestvéreivel együtt. A fiú rendre ismert minden bivalyt, s egyiknek a hátáról mászkált a másikra tanulási idő alatt, s a kisasszonyok is képzelhetetlenségig űzték hozzájuk nem illő játékaikat.

- Nem illik ez, kisasszonyságaim! - mondta a szerénységre nevelt fiatal nevelő, s erre őt vették elő.

Megfogták, tépték, s hogy még nagyobb zavarba hozzák, a középső lány, a leghuncutabb, Zsorzsett, a nyakába ugrott és csókolni kezdte, úgyhogy a szegény diák azt se tudta, hova piruljon s szédüljön, s mikor már százszor s cuppanósan megcsókolta, akkor beleharapott a szája szélébe, úgy, hogy kiserkent belőle a vér.

Így könnyű leszerelni e szelíd, piarista nevelésű kedves fiút, aki plebejus erényeket, szerénységet, szelídséget és szűziességet hozott magával Szegedről. Még éjjel is, ha nem volt otthon az apa, bementek a lányok a szobájába, felugráltak az ágyra, és határtalan kacagások közt a legszemtelenebb hancúrozást végezték a fiúval, akin nem volt ugyan reverenda, de úgy viselte magát, mintha lett volna, s ez különösen izgatta és csiklandozta a kisasszonyokat.

- Maga akar minket megtanítani - kiabált Zsorzsett. - Tudja, hogy Szigeti Pistát hogy tanítottuk meg? Istenbizony levetkeztettük, s elloptuk a nadrágját és a gatyáját, úgy kellett neki futkosni a hóban, mert kizártuk az ajtón.

- Sorra csengetett a csengőjével minden házban, míg valahol beeresztették - s majd meghaltak a kacagástól, hogy milyen csengővel csengetett szegény Szigeti Pista a piaristák legkedvesebb növendéke, akit a mostani nevelő is tisztelettel ismer el a főgimnázium büszkeségének.

De tegnap megérkezett az atyus. Számos vendéget hozott magával, s ha ő hazajön, annak rögtön híre megy, és még többen gyűlnek össze. Beláthatatlan gazdagsággal terítettek a roppant ebédlőben, az ezüst evőeszközök azonban vegyültek a vasvillával, de még a fakanállal is. Mindegy az, csak legyen, amit önni lehet. Huszonöt tál étel is volt sokszor az asztalon, meg még több is. Ami húsféle csak van, tehén, bárány, vad, disznó, madár, fogoly, dámvad, az mind ott volt pácokban, mártásokban vagy zsírban csak úgy megsütve.

Hogyne szeretné a gazdasszonyát Dona kapitány, aki ezt mind játszva el tudja intézni, mialatt a felesége mint valami holdkóros jár-kél, és melankóliájában is érzi, hogy mekkora lenézésben és megvetésben van része. Még a saját gyermekei is átvették ezt a modort, és szegény asszony sokszor az asztaltól volt kénytelen felállani s elmenekülni, hogy szobájában kisírja magát. Csak azért tűrt, ameddig emberileg lehet, mert ha ő felállott, a másik asszony azonnal leült a helyére és ott folytatta, ahol ő abbahagyta, csak sokkal jobban, mert oly vaskosakat mondott az eltávozottra meg a kapatos uraknak a szemébe, hogy a viharos kacagástól csaknem felfordult az egész tábla.

Ebéd után a fiatalság, ha jó idő volt, ment ki az udvarba, a méneshez, a gulyához, az állatokhoz, az istállókba, ahol minden meg volt nekik engedve, az állatok bosszantása meg egymás heccelése; az urak meg vagy elmentek vadászni a közeli erdőbe, mert Dona kapitánynak volt vagy negyven agara, s nagy öröm volt akár délután is kilovagolni magukat az ivócimboráknak, hogy estére újult erővel foghassanak hozzá a zabáláshoz meg a kártyázáshoz.

Mert a legkiadósabb passzió a kártya volt. Ferbli, s ez eltartott reggelig is, azalatt a fiatalság remek játékokat talált ki, bezárkóztak a lányok szobájába, ott felöltöztek egymás ruhájába, és daloltak, táncoltak, csókolóztak, ölelkeztek, tapogatták egymást és gyakorolták magukat a jövő élet örömeiben. "Utere Venerem sed parce" - ahogy Csokonai mondta iskolai dolgozatában. Ebben a szemérmes korban a fiúkat idejében megtanították az életigazságokra.

Ma Dona kapitány morózus volt. Panaszkodott, hogy nem mennek jól a dolgok. A mai emberek sömmit se érnek.

- Azelőtt a pénz az ablakon repült be - mondta titokzatosan, s mogorván nézett maga elé. Nem is volt kedve még kártyázni sem. Pandirkó Guszti esetéről beszéltek s a betyárokról. Már megjött a híre, hogy rengeteg marhát hajtott el a Sándor.

- A gazembör a hon ellensége - mondta Dona kapitány. - Szögedre haragszok, Szöged nem mögbízható. Nagyon is szerettek mindig ott lönni a királyi biztosok. Szöged nagyon türelmes, nagyon alázatos. Minden parancsot végrehajt. Csak rá kell rezzenteni, már teljesítve van. Az egy Fodor, az embör a talpán, a Feri, de a többibe bízni sömmit se lehet. Tóth Mihály a legkülönb, annak is nyelvkötés jutott. Hét esztendeje fel van függesztve. Se fiskális nem löhet, se semmi. Ahol egy embör, aki az igazságot ki meri mondani, annak végit vetnek a pecsovicsok.

- Pandirkó pecsovics disznó. Bár mindenéből kiforgatná Sándor.

- Tíz, tizenkét esztendővel ezelőtt még más volt Szöged is - morogta Dona kapitány. - Nagy barátaim voltak itt. Az egy Bujkó Gyurit nem adnám tizenkét Wöber főbíróért.

- Bujkó Gyuri! - kiáltott fel egy kurta szabású liberális korhely cimbora. - Bujkó Gyuri, de ugyan hunnen jut eszébe tekintetes uramnak az a régi Bujkó Gyuri. Azt is kimarták maguk közül. Ha egy tisztességesebb, becsületesebb ember kerül ebbe a disznó fiadzotta lelke városába, már annak vége. De szeretnék még eccer összekerülni Bujkó komával. De nagyon jól megértettük egymást az úrral.

Dona kapitány a sok hiábavaló korteskedéstől, a rossz boroktól és a sok dibdáb ételtől eltörődve aludni kívánkozott.

- Dögölni - mondta kurtán.

Erre a társaság hümgetett, köhögött s megmozdult.

- Milyen ruhában megy, urambátyám, szombaton a szögvári bálba? - kérdezte Muthnoky István.

Dona kapitány odanézett a szentesi útra s azt mondotta:

- Möglehet, hogy testszínbe.

Nevettek. Egész nap a szegvári bál forrt a levegőben. A tavaszi szél ezt hordta, ezt csilingelték a még ki se fakadó rügyek. Az egész három város közé beszorult vármegye, amelyik szinte-szinte csak formaság, mint az épülő ház falában a malter, különös ünnepre készült. Hódmezővásárhelyen is van egynéhány nemesi család, azoknál most nagyban folyik a varrás. A régi nagy hírű varróasszonyok valamennyien el vannak halmozva munkával, csak a Dona kapitány házában nem forgatják a tűt.

- A megyén a szentesi népgyűlést meg fogják ám róni erősen - mondta a dadogós Muthnoky úr. - Már készen vannak Jakabházy Miskánál a rovások. Nagyon fel vannak a pecsovicsok lázadva; hogy alaposan mögmossák a szentesi gubások fejét. A gróf maga nem fog beleszólani, minek, mikor annyi a csahosa.

Egy kicsit szűnt a házigazda álmossága. Muthnoky uram csak ma érkezett, azt se tudta, hogy itt van, s mikor jött, új dolgokat tudhat. Nem biztatta beszédre, de avval, hogy nem mozdult, hanem várt, szinte engedélyt adott rá.

- A szentesi polgárok népgyűlést tartottak, ott bizony bőségesen felhordták a panaszokat. Tizenkét esztendő óta nyúzzák, nyúzzák a méltsás grófok az örökváltságot. De azt leshetik. Egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forintot jó volna bevasalni a szegény koldus, nyúzott, nyiszlett népen. Egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forint negyvenhét krajcár! Ebbül még a grófnak is telne egy kis alapítványra az akadémián. Mert azt is kellene fizetni ám, mert nem volt elég csak megtenni. A negyvenezer forintot be is kell ám szolgáltatni kemény ezüstben, három húszast számítva egy forintra...

- Istentelen népség - dörmögte Biczery uram, aki régi Biczeryektől származtatja magát, akik valamikor alnádorok voltak, vagy alnádorokkal vetekedtek, ma már ki tudná biztosan. Fő, hogy a Biczeryek is elszegényedtek, éppen úgy, mint a Gyulayak meg a Pöstyéniek. Mind elszegényedett, aki valaha a bökényi határon uraskodott. Pedig volt idő, hogy több volt a birtokos, mint a jobbágy. Vagy talán éppen ez volt a baj?

- Egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forint negyvenhét krajcár - ismételgették az urak. Ezt a bűvös számot jobban tudták, mint a mohácsi vész idejét. Szentesnek ez volt a titkos kulcsszáma, amivel meg lehetne váltani a pokoltól s a mennyországtól. Mert ki tudja, melyik jobb s melyik a veszedelmesebb.

- Mikor megkötötték a jobbágyváltságot, a grófok először is kiszabattak maguknak tizenegyezer holdat, azután az első részletfizetés elmulasztásakor zálogba elvettek húszezer holdat. Mind a javát. Most aztán éljen meg az a temérdek népség, mikor a vadja, vizese, csupasza maradt a nyakán, csak olyan föld, amire rá kell kőteni a vagyonjukat, ahelyett hogy élelmet kapnának belőle. Ennek az örömére táncolhatnak Szegváron. Az egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forintnak a kamatjából telik a báli kőtség... Hétszázhetvenötezer pengőt fizet Szentes városa minden esztendőbe ezeknek a szegény grófoknak, hogy ehessenek egy kis puliszkát.

- Azért tartanak bált; nagy fogás ez, uraimék, nagy politika, hogy az ellenzék, amelyik nincs meghíjva a bálra, röstelletében el ne menjen, és a szavazásnál még csak jelennen se legyen, azért van bál a gyűlés után szombaton éccakától, ki meddig bírja. Vasárnap, hétfő.

- A Dobozi Dánfiak is ott lesznek Donáttornyáról - szólalt meg Tövisk Ákos elcsapott levéltáros -, bezzeg ott voltak akkor is, mikor a Dózsa parasztjai megdúlták a donáttornyai kastélyt... Mit ér egy ilyen dúlás. Jön utána háromszáz esztendő, s kinő a haja annak is, akit akkor úgy meg találtak nyírni, hogy a feje bőre is ott szakadt vele... Nincs itt semmi segítség, urak, mert a forradalom egy napig tart vagy kettőig, vagy egy hétig, azután minden mögy a régibe. Mintha az embert felharagosítja a felesége, oszt az asztalra csap az ember, oszt az asszony elhallgat, de csak egy kicsit, osztán kezdődik minden elölről.

Dona kapitány úgy látta, kezdődik a meddő vita, s nem volt kedve ezt újra hallgatni.

Felállott azért s azt mondta:

- Dögölni.

Mind felállottak az urak. Igaz, ráfér az emberre, hogy olykor-olykor aludjon is egy kicsit.

- Tudnám én; ha a vármegyén szavaznak a szentesekről - mondta Muthnoky dadogva -, mért nem hívják meg magukat a szentesieket is?... Az volna a szavazás, ha a polgárok is felmennének a megyére, és mennének egy- vagy kétezeren és azt mondanák: mi mért nem vagyunk hivatalosak a tárgyalásra?

- Mög a bálra.

- Még a bálra is? Itt semmiféle bál nem lenne, ha mi nem izzadoznánk egész esztendőben, és nem verejtékeznénk ki az aranyforintokat, amiből a méltsás uraknak és úrasszonyoknak telik selyemcipellőre! - verte az asztalt az asztalvégen egy hirtelen ébredt úr.

- Egymillió-háromszázötvenezer-negyvenhét forint és negyvenhét krajcár! - kiabálta Muthnoky a maga igazát. - Ez mindent megmond!

- Csak ez az ötvenezer forint uraim! Az maga elég. Abbúl magából kifizetheti az akadémiát! Még marad neki tízezer abból is, egynehány szép táncosnőfélére! De még akkor hozzá se nyúlt a kapitálishoz az egymillió-háromszázezerhez.

- Se a negyvenhét krajcárhoz - mondta Jaksics Béla viccesen.

- Ecserbe is tött látogatást ama bizonyos Dózsa nevezetű úriember. Mikor Báthori István, aki akkor tömösi bán volt, meg Csáky Miklós csernádi püspök Apátfalvánál szétverték a pórhadat, Nagylakra vonultak be, hogy megünnepeljék a diadalt. Jaksics Péter volt - remélem ősöd -, a testvérével Márkkal itt a földesúr. Nagy ünnepséggel ülték meg az áldomást, még az is fel van jegyezve, hogy citera mellett!... Dózsa úr akkor összeszedte hadait és a másnap reggelre megérkezett Nagylak alá - a citera biztosan még akkor is csicsogott. A tölgyfapalánk árkát megrakta rőzsével és kipörkölte az urakat. A két Jaksics meg Báthori valahogy megmenekültek, Temesvárra futottak, de Csákyt elfogták a pórok, és úgy akasztották fel, hogy azt még te se kívánod magadnak. Nem a nyakára kötötték az istrángot, egész másuvá. Az ember nem is hinné, milyen erős az embernek minden porcikája.

Megmondta, hogy kötötték fel, s harsány röhögés visszhangzott.

Nem emlékezett már ilyenekre senki, csak az ilyen földásó, könyvbúvó ember féle, mint ez a száraz, sovány tanár, ez a Tövisk Ákos, aki töméntelen effélét tud, de nem veszi hasznát, mert senki se szereti az ilyeneket hallgatni. Az urak is mindjárt megcsömörlöttek tőle, és úgy érezték, hogy ami azt illeti, ők is urak, s ha a paraszt elkezd kaszát egyenesíteni, akkor sose lehet tudni, kibe üti bele? Most aztán Dona kapitány felemelte zsíros, fekete öklét és egész keményen s hatalmasan vetett véget a kifogyhatatlan beszéd folyásának, mondván:

- Kétszer mondtam: dögleni? Mégse dögleni?!

Így megindultak.

Az udvaron a hatalmas és veszélyes komondorok ott állottak. Óriási bornyúk, a szőrük lelógott a földig, pompás fehér hegyes fogaikat vicsorgatták. A hajdúk, kocsisok alig bírták féken tartani őket. Ami pedig fontos volt, mert hogy esne az, hogy a kapitány vendégeit a kutyái készítették ki? Pedig nagy tenyésztő volt. Ő látta el a liberálisokat kutyakölykökkel; még gróf Széchenyi Istvánnak is küldött belőlük Cenkre. Ződvásáron vette nekik a döglődő lovakat, úgy apríttatta elébük.

Tömör, nagy bútorait az éjjeli mécses csak alig világította meg. Medvebőrök s más állati szőrös szörnyűségek feküdtek szanaszét, de a szoba legnagyobb különössége, ami még a sötétben is rémített, egy hatalmas koporsó volt.

Evvel a koporsóval szemben szokott ülni és pipázva mélázni. Most is megállott felette, soká nézte, megkopogtatta, aztán krákogott egyet s nekifogott vetkőzni. Inasa lehúzta a csizmáját, szűk magyar nadrágját, jutalmul kapott egy-két morgást, mintha valami vadállattal foglalkozott volna.

- Mars.

Avval ágynak esett; engedte, hogy a legény betakargassa s még oldala alá is nyomogassa a takarót. Aztán lábujjhegyen kilopakodott a fickó, a gazdáját magában hagyta.

De Dona kapitány nem tudott elaludni. Valami törte-marta a szívét, pénzen gondolkodott. Még volt egy kevés pénz a szobájában. A választásokra összeadott pénzből. De neki magának már nem volt egy fapoltúrája se. Azon gondolkodott, hogy ha elszámolásra rákényszerítik, mert ezek a mai ellenzékiek nem olyanok, mint a régiek voltak, fene ette, sok köztük a tintás ujjú gazember. Ezek mind csak számolnak és számoltatnak. Odaát sokkal jobban ment az ilyen. Jöttünk-mentünk száz forint, ettünk-ittunk száz forint, summa summárum háromszáz forint.

Meg ráadásul minél kisebb a pénz, annál könnyebb számot kérni róla.

Hónap végéig is nehezen tudja kihúzni, és most tavaszon semmiből semmire sincs kilátás. Már ami volt, régen elfecsérelte az ember. Élni is köll.

Ahogy hányja-veti magát az ágyon, koppan hármat az ablak.

Ki a?

Kisvártatva újra hármat...

Csak nem!

S még harmadszor is hármat.

Dona kapitány kidugja a lábát a most melegedő takaró alól, lelép a nedves, nyirkos pallóra.

Kinyitja az ablakot, a márciusi hideg szél bevág a hálóingébe:

- Ki az?

Kintről csengő férfias hang, még mindig milyen fiatalos, szól be:

- Én vagyok, tekintetös uram.

- Sándor?

- Én.

- Hm - dörmög Dona kapitány s elhallgat. Nem kérdi rá, ahogy a szája nyílt, hogy "Rózsa Sándor"? hm, tudja, hogy ezt nem szereti a betyár... Nem is kell... még meghallaná valaki a szót.

- No mit akarsz?

- Ezör forintot.

A kapitány elnémult. Ezer forint. Hm. Csak így... Ezer forint.

- A Gusztié mán elfogyott? - kérdi.

- Ott nem pézér töttem...

- Hát mér?

Rózsa Sándor nevetősen szólalt meg.

- A szétmönt.

- Hova szét?

- Ződmészárszékön mérettem ki.

Dona kapitány meghökkent. Nem evett meszet ez a bitang? Csak nem vágatott le kétszáz vagy háromszáz darab marhát.

- Az egészet?

- Nem vót vásárra való... Elkoplalt gyönge jószág vót... Mán a hasba van, mög a kéménybe.

A hideg rázta meg a kapitányt. Ettől az kitelik. Hogy ez nem adott el abból a gulyából egy darabot se, hanem odadobta a kutyáknak, szétmérette a betyáraival a csürhének...

- Akkor hogy mersz pénzt kérni?

- Sürgős! - mosolygott Rózsa Sándor hangja.

- No.

- Szombaton! Szögváron!

A kapitány megcsikkant. Szegváron? Csak nem akar Rózsa Sándor tüzet rakni a megyeház árkába, mint Dózsa György?... Hm. Mindegy. Akármit akar, csak jót akar... Há, a konzervatív pecsovicsok!

- Ezer forint?

- Az.

- Osztán látom én azt valaha? Sándor!

- Szerdán éccaka ugyanebbe az órába itt löszök vele.

- Szerdán éccaka.

Gondolkodva nézett.

- Számíthat rá a tekintetös úr!

- Mind a kétezörre?

Akkor a sötétben összevonta a szemöldökét a Gazda. Vidáman és csengően mondta:

- Ezröt mondtam, tekintetös uram!

- De én kettőt akarok kapni!

- Jó éccakát, tekintetös uram.

- Hé, Sándor! - ijedt meg a házáért, csűreért a kapitány: egy pillanat, lángba borul itt minden!

Ha ez kicsihol, a szalmafedélről a zsendely is meggyúl.

- Hé, hé - s jobban kinyitotta az ablakot s próbált a vastag vasrostélyon kihajolni: - Hol vagy, hé.

- Itt! - nevetett fel Rózsa Sándor, aki el se lépett egy helyből.

- No, mit vársz? - s már megint alkudni akart.

- Várom.

- Mit?

- A koporsóba még van annyi - mondta jószívvel a vendég.

A kapitány megrökönyödött. Nem is tudta, hogy egész világ hírével van, hogy mit tart ő a félelmes koporsóban.

De hát még, hogy ez a gazember azt is tudja, hogy mennyi van még benne. Mikor ő azt a két zsák ezüstöt már elveszettnek akarta.

- Várom.

- Mit?

Visszadöcögött a koporsóhoz, s felnyitotta annak a fedelét.

Felnyitotta s kivette belőle a két pénzeszsákocskát, oly nehéz volt, majd elejtette.

Hogy ez ilyen olcsó dolog. Csak be kell szólani az ablakon, s ő maga adja ki a koporsóból.

Szeretett volna káromkodni, puskát venni, a fickóba belelőni. De nem lehet, mert akkor ez az egész faluszéli kastély a földdel egyenlő lesz, s nincs hatalom, ami az életét megmentse a betyárok bosszújától.

A Gazda átvette a pénzt, és kedvesen felelt föl:

- Nyugodalmas jó álmokat, tekintetös úr! Jövő szerdán éccaka itt löszök!

Üssün meg a guta - zárta be Dona kapitány az ablakot, és rázta a hideg.

Most be tudott bújni saját maga is a paplan alá, nem kellett neki inas, hogy körüldugdossa rajta a takarót. Úgy belehömpörödött, mint hernyó a bábba. Csak akkor kezdett el azon gondolkodni, hogy ugyan mit akarhat ez a betyár a vármegye uraival?... Csak nem ment el az esze, hogy éppen a főispánba s az egész vármegyébe belekössön?... Egész század katona lesz ott...

Mégis el kell neki menni. Felséges lesz, ha rákiált a méltóságos úrra, meg a tekintetes vármegyére, hogy: "Pénzt vagy életet!"

Ha megcsinálja: megéri az ezer ezüstöt.

Hány ember kell ennek ahhoz? Hogy tervezi? Hogy töszi?

Hm, hm. Fene bánja. Ő a Gazda. Ő tudja. Az ő dóga...

Micsoda kegyetlen hideg van éccaka ebben a márciusban, mintha február volna...

 

Bécsi napfény

István főhercegért futárt küldtek Pozsonyba, hogy azonnal jöjjön. Jelentést kér a császári család a magyarországi állapotokról. Oly zavaros hírek érkeztek, hogy Zsófia állandóan azért jajgatott, hogy elvész ez a tartomány, amely nagyobb, mint az ősi örökös tartományok együttvéve. Ha Bécs, a lojális város, ahol csecsemőkora óta mindenki hűségben s a császár iránti imádatban nőtt fel, így viseli magát - mi lehet Magyarországon! A sívó farkasok fészkében! Soha nem mert egy Habsburg sem elmenni ebbe az országban gyónás és végrendelet nélkül. S ha mertek, századok óta hadsereggel vették körül magukat. Most már ötven éve nem volt uralkodó Budán. Mikor az a borzalmas dolog történt, hogy a császár személyes barátja és gyóntatója a francia forradalom kiskátéját csinálta meg, s evvel akarta ellázítani ezt az országot a császári háztól, akkor úgy elveszett a bizalmuk a magyarokban, hogy még a nagy Ferenc császár sem mert belépni Pozsonyon túl "ebbe a szörnyű vad" országba. S ebben a percben az egész országban összesen csak tizenötezer főnyi hadsereg van. Rettenetesen kevés ez egy ország megfékezésére.

István főherceg egyhuzamban tette meg az utat.

Hintója pompás volt, tágas és kényelmes, úgyhogy nyugodtan tölthette benne az egész napot. Már éjszaka indult.

Ugyanakkor indult hajóval Pozsonyból az országgyűlés küldöttsége is.

István kénytelen volt vállalni, hogy Bécsben ő fogja a Felség elé vezetni ezt a küldöttséget, melyet elengedett volna. Borzasztó, hogy Kossuth Lajos is benne van s a liberális klub grófjai, Batthyány Lui, Teleki Laci, a fiatal Andrássy Duci...

A főherceg hamarabb érkezett be az útvonalra, s ahogy kitekintett a kocsi ablakán, irtózva és megrettenve látta, mi minden van felégetve és lerombolva.

Újra befüggönyözte az ablakot. Nem volt oly bátor ember, mint atyja, a nagy nádor, József főherceg, aki bizonyára ki is szállott volna, és bécsi dialektusban megkérdezte volna az emberektől, mi történt. Ő vékony, túl vékony termetű s finomabb lélek volt, pedig a magyarok a magukénak, majdnem fajtabelinek becézték, s mindenfelé ismerték az alcsúti adomát, hogy a kis főherceget hogy hívták ki a falusi gyerekek az aranyozott rácskerítés megül:

- Palatinus Pista, gyere játszani!

A nádornak tetszett az adoma, s boldog volt, hogy nyiszlett s annyira érzékeny fiacskáját az egészséges magyar kölykök bizalmukra méltatják, de István főherceg nem lett alföldi betyárrá, ahogy megnőtt; széplélek volt és erélytelen filozóf.

Akkor rezzent fel kétségbeesett álmodozásából, mikor a Kärtner kapunál feltartották a fináncok a kocsit s megkérdezték, kit visz.

Ijedten hallotta, hogy a kocsis nyíltan megmondja a nevét. Mire az emberek elhallgattak, kicsit súgtak, búgtak, akkor elkezdtek hocholni. Megéljenezték s szájról szájra adták, hogy István főherceg azért jön Magyarországról, mert részt akar venni a bécsi eseményekben. Apja Metternichnek híres ellenfele volt, az egész császári családban az egyetlen őszinte ember, aki ki merte mondani véleményét. Talán a fia is örökölte ezt!

Tömeg gyűlt össze. Rohantak, hogy megbámulják a kocsit, mert maga a fiatal főherceg nemigen merte kidugni a fejét, bár éljenzést hallott. Jó volna most tanácsadó, aki megmondja, mit kell ilyenkor csinálni?

A Grabenen már olyan nagy volt a tolongás, hogy a kocsi megállott, lépést sem tudtak tenni a lovak.

István főherceg sápadtan nézett ki az ablakon, s tétován kért szemével választ, mit akarnak?

Azonnal szónok állott fel, s rögtönzött beszédben értesítette a főherceget, milyen gyönyörű és felséges események történtek az utolsó napokban, s most István főherceg hivatása és magasztos rendeltetése, hogy a nép pártjára álljon, és a megkezdett vívmányok kieszközlését folytassa. A szónok arra kérte, legyen a nép szószólója a császárnál, a szegény öreg császárnál. A hatalmas, izmos és irtóztató tömegű népet emelje császári kegyelmébe... Másik szónok robbant elő s ez biztosította a vékony fejű, piruló pofaszakállú, finom arcú főherceget, hogy a nép még századok múlva is áldja és dicsőíti a nevét, ha megmenti a népet. Ha a nép és az uralkodó közt levő válaszfalakat lerontja, isteni dicsőséget szerezhet és hervadhatatlan koszorút!

Annyira belelovalták magukat, hogy a szónokok szónoki fordulattal a kérést megvalósításnak, a neki tulajdonított véleményt, elszánt akaratának nyilvánították, s kezdték szegény főherceget mint a nép legnagyobb jóakaróját és a magyar szabadság harcosát köszönteni, aminek az volt az oka, hogy a bakon a lakájruhába öltözött kocsis mellett egy magyar huszár is ült remek meggypiros nadrágban és szilvakék mentében, huszársüveggel, forgóval és pompásan vert hüvelyű karddal. Ezt a nagy nádor hozta divatba s tette kötelezővé, a huszárt a bakon.

A lelkesedésben annyira benne voltak a bécsiek, hogy ha valaki nem tiltakozott, az már annyi volt a szemükben, mintha igenlette volna a kívánságaikat.

Egyszerre csak kifogták a lovakat, s a Grabenen diadalmenetben vontatták végig a kocsit, hogy a főherceg majdnem meghalt rémületében, mi lesz ebből, mit fog ehhez szólani Lajos bácsi... Abban bízott, hogy a szelíd és jóságos János bácsi majd csak elmossa a dolgot, hogy nem menekülhetett. Jánossal is megtették már, hogy ugyanígy tisztelték meg, mert róla kiszivárgott a hír, hogy ő volt az, aki Metternichet a szó szoros értelmében lemondatta.

A huszár a bakon csak szalutált a népnek, s mosolyogva nézte, mi történt ezekkel.

A főherceg végre eljutott a Burg kapujáig.

Valaki azt súgta a fülébe, mert most már leeresztette az ablakot, és szabadon mert kinézni a hintóból, hogy szóljon a néphez! Szóljon a tömeghez!

No, istenem már otthon van. A Burg, Bécs közepén úgy áll ma is, mint a váraknak kell állaniok, keményen, sötéten, ridegen, óriási udvara tömve katonasággal. De ez a sok katona nem mert egy mozdulatot sem tenni a főherceg kiszabadítására. Pedig minden tiszt érezte, hogy ez volna a kötelessége, vagy mondurban van, vagy nem, de a főherceget a csőcselék leheletének még érinteni sem szabad. S íme, mi történik, mindnyájuk legnagyobb megrökönyödésére, a főherceg kiszáll a kocsiból és beszédet mond a néphez!

Oly izgalomban volt, hogy nemigen tudott uralkodni gondolatain, s mégis nagyon szépen s igen jól eltalálta, mit kell egy főhercegnek mondania:

Azt mondta - váratlan dörgő hangja volt -, hogy a nép viselje jól magát. Várja be a császár határozatát, azt csendesen fogadja és hálásan köszönje meg. A császár mindig jó volt a néphez, a császár szíve irgalmas és kegyelmes - s minden jót reméljenek.

Az emberek azt kiáltották: Igen, a császár jó! A császár jó volna, ha rossz tanácsosai nem volnának!

Ezalatt a Fetzer kávéház előtt megállott egy másik menet. Megérkeztek a magyarok. Csakugyan ott ültek a kocsikban. Gróf Batthyány Lajos, akit képről jól ismertek, hosszú finom szakálla volt s szelíd, mosolygó szeme. Ott volt gróf Teleki, azt már nem ismerték, sem a többieket. De annál jobban azt az egyet, aki egy hét óta már Bécs bálványa és szemefénye: Kossuth Lajost, aki alkotmányt akart adatni Ausztriának, mikor ezt a szót még élő ember ki sem mondhatta, hacsak nem akart a Sedlnitzky börtöneibe jutni.

És Kossuth Lajos állott a dinnyehéj alakú hintóban; egyenesen állott strucctollas kalapjával, szélesen és finoman és méltósággal s mégis oly szívszorító kedvességgel és barátsággal integetett.

Körülnézett a beláthatatlan tömegen.

Ilyet még magyar nem látott. Ez volt az ő legnagyobb jutalma annyi munkáért, szenvedésért, annyi izgalomért, ötévi börtönért és egy szigorú feleség ambícióiért, hogy előtte nyílt meg először a világ teremtése óta ennek a német népnek a szíve.

Igazán úgy néztek rá, mint a megváltóra.

Már március 5-én megjött a hír, hogy Pozsonyban valaki szónokol, hogy a császár adjon alkotmányt német népeinek is. Ki? Ki az? Kossuth, der Kossuth! És hallga: Kossuth szól!

S most a saját fülükkel hallják a szózatot. Kicsit furcsán ejti, de oly szép szavakat használ, mint Schiller Frigyes. A hangja jobban gyújt, mint Beethoven minden muzsikája... Soha művészet ilyen aranyolvasztást nem végzett, mint ennek a magyar politikusnak az a nehány szava, amivel köszöntötte a bécsieket:

- Még évszázadok múlva is, még akkor sem lesz szív, mely benneteket, bécsieket, a ti megszabadítási munkátokért áldva ne emlegessen

Az arcokon könnypatakok ömlöttek és közben kacagás és öröm. Átalakult a világ: a farkas és a bárány meséje tánckórussá változott.

- És most bocsássatok, testvérek, hogy én és honfitársaim hadd folytassuk utunkat...

A tömeg, amely agyonszorította egymást, hogy vaspántként torlódjon a Kossuth kocsija körül, egy pillanat alatt szétnyomakodott, jobban, mint rendőrkordontól valaha, s széles utca képződött, ahol a bécsi fiáker vígan trappolhatott, s a fiákeres, fényes szurokfényű cilinderében maga is érezte, hogy valami nagy eseménybe került, s hajlós ostorával hegyesen és magasan pattogott, talán Mozart muzsikájára.

A küldöttségben sok-sok mágnás és más kitűnőség volt. A bécsi jurátusok nagy nemzeti zászlót vittek elöl s úgy léptettek, mint egy hódító bandérium. S a bécsiek milyen boldogok voltak most, hogy ezeket a barbár ruhákat látták: a díszmagyarokat, a bogláros mentekötőket, amik szikráztak, a kócsagos kucsmákat, briliáns forgókkal. Ez a magyar! Ez Magyarország. Lám, ez a gazdag, fényes, előkelő, művelt és nagylelkű nép fogja megmenteni a szegény bécsi kispolgárt az alkotmány nélküli sötétségből... A magyarok úgy jelentek meg, mint a gazdag nagybácsi, aki hozza a díszt, vagyont és szabadságot. Ki gondolt volna arra, hogy volt valaha ellentét magyar és német közt. Ki tudta volna s lett volna oly kegyeletsértő a magyarok közt is, hogy Caprara Aeneast, Karaffát vagy bárkit a múlt félelmesei közül, csak gondolatban is felélessze! Ki tudta volna elhitetni, hogy Magyarországon vannak olyan alakok is, akik nincsenek díszmagyarba öltözve. Hogy olyan milliók és milliók is vannak, akik nincsenek jó bécsi polgári ruhában, cipőben, meleg gyapjú alsóneműben sem, hanem mezítláb áll a gyerekük a jégen, míg elbámészkodik a pandúrok lovain.

Csak hadd ölelkezzenek, hadd csókolják egymást, magyar és német. Egyszer ez is legyen. Az ablakok megrakva, dupla sorokkal, mert a fiatalság, a gyermekek valamennyien állanak a nagy ablakokban. Mindenkinek látnia kell a magyarok bevonulását. Abban a pillanatban érkeztek a magyarok, mikor Bécs anélkül is örömben úszott, és minden szív föllelkesülésre, magasztaltságra volt kész és fogékony.

Jó napok is voltak ezek. Bécs megkapta az alkotmányt. Mi jöhet még?

Elébb az egyetemre mentek a magyarok, onnan a szállodába, s az egyetemi ifjúság díszőrséget állított Kossuth és népe lakása előtt.

A szállodát ezren és ezren vették körül, s lesték a legkisebb magyart is, mint valami égből földre szállott angyalokat s Kossuthot, a nagyot, a nagy szónokot, a fenomént, aki mint egy új Mózes, a kősziklából fakasztja az alkotmány forrását! Kossuth a szálloda ablakából ismét beszédet mondott a népnek. A népek és nemzetek közötti testvériség szükségességéről beszélt, és a népnek az abszolutizmus által le nem győzhető erejét hirdette. Ez a beszéd örökre feledhetetlen marad Bécsben - mondták maguk a bécsiek, akik ma is bizonyára folyton erről emlékeznek.

"Harmonikus zuhatag" - írta egy nagy német történetíró.

Kis pihenés után a Burgba ment a küldöttség.

Nemzetőrök és felfegyverzett diákok törtek utat a megmozdíthatatlan tömegben, útközben Kossuth a Mehlmarkton újra beszélt.

Ott állott bámulva és öröm-elragadtatásban előtte egy fiatal anya, s ő beszéd közben kivette kezéből a csecsemőjét és magasra tartotta: úgy mutatta be a népnek, mint a szabad Ausztria jövendő polgárát!

- A mi hivatásunk a gyermekekért küzdeni, az ő hivatásuk lesz a mi küzdelmeink gyümölcseit élvezni!... Ha e gyermek férfivá nő fel, akkorra már a szabadság az egész emberiség közös tulajdona lesz...

Oly kedélyesen és érzékenyen beszélt, hogy a nők el voltak ragadtatva, és könnyzáporukban szivárvány ragyogott.

- A nőknek is nagy részük van a szabadság kivívásában - kiáltották fel Kossuthnak, aki azonnal a legragyogóbb szavakkal dicsőítette a bécsi nőket, a nőket, akiknek nemcsak az a hivatásuk, hogy a házat kormányozzák, hanem kötelességeik vannak a nép és a haza irányában is!

Mialatt a nép Kossuthot ájuldozta, s István főherceg a jó császár elébe borult s annak csókolta a kezét, a császár előszobájában, az ajtó mellett két magyar huszár beszélgetett.

Maradék Pál, meg a főherceg alcsúti huszárja, Bazsai János.

Ahogy meglátták egymást, azonnal úgy mosolyogtak össze, mint két állat, egy fajbeli.

- Hát kend hogy kerül ide? - kérdezte a most jött huszár.

- Már én régön itt vagyok - mondta rá Maradék Pál.

- Hunnan?

- Szöged.

- Aha, szögedi? Vótam ott. Most vótunk valahogy. A fenséggel mi.

- Szögedön? Szögedébe?

- Ott hát, ha nem hiszi kend, bátyámuram, vótam a Tisza-parton abba a kis kocsmába is, Látónénál, osztán sült halat ettem és újbort ittam rá.

- Látónénál? No akkor mán elhiszem. A mán akkor is mögvót. Még most is mögvan?

- De még milyen jó húzsba. Olyan kövér, hogy nem bír már járni a hasátúl. Hasra hízott.

Jóízűen nevettek mind a ketten.

- Hát kend, hogy él itt?

- Mögvónék. Koszt van.

- Jó békés ember...? - intett befelé, a gazdája felé Bazsai őrmester.

- Mint egy falat kenyér. Nem vét e senkinek. Csak hát nagy baj van vele.

- No.

- Nincsen neki foga. Még mögvan hét darab. De nem tud vele rágni, mind mozog, osztán nem hagyja kihúzatni az istennek se. Hát csak úgy forgati a szájába, mammog, még valahogy osztán lenyeli. E nagy baj. Hát Rúzsa Sándorrúl hallottál-e valamit?

- Hallottam bizony, meglátogatta a temesvári püspököt. Hát a nagy eset vót. Tudja, mer az úgy vót, hogy tizenkét betyárjával felöltözött kanonoki ruhába, osztán hintóba ültek, a csanádi püspök hintóját szerezték meg, mer ulyan hintó kelletett, hogy pispeki címer legyen rajta kipingálva. Hát eccóval elmentek. A kanonokok is mind hintókba. Ahogy ilyen urak szoknak. Hátúrú meg késérte űket egy szakasz csendbiztos, takarosan kiőtözve, ezek vótak a többi betyárjai a Sándornak... No osztán megérkeznek a temesvári püspökhöz, hát beizen a Sándor, hogy itt van a kollégájánál... Jól van, jönnek osztán kifelé elibe, hát éppen jókor jöttek emenenciátok, mondja Rózsa Sándornak a temesvári kolléga, mert éppen ebédezünk... No a jó. Van-i jó ennyivaló?

- Önnivaló? - szólt bele Maradék Pál, hogy ez a fiú még beszélni se tud magyarul. De förtelmesen ejti a szót.

- No megebédeznek. Jól van. Isszák azt a jó bort. Eccer csak elunja Rózsa Sándor, aszongya: Le a katufrékkal, hé!... Hát erre a kanonokok mind vetik le a fekete-veres ruhájukat, rakják ki az asztalra a pisztolokat, karabélokat...

Maradék Pál nagyot nevetett. Egész elfelejtette, hogy hol is vannak. Olyan jól érezte magát, hogy csuda.

- Hát ki a pézt, eccóval.

- No, azt mondja a temesvári püspök, még így se jártam. Hát ki vagy te, kolléga?

- Én, aszongya, Rózsa Sándor, én a Gazda vagyok!... Mer tuggya kend, nem szabad neki a nevit szemibe mondani, mert aki azt meg merné tenni, azt ű de abba a szempillantásba kettélövi... Hát ű is csak úgy mondta: én vagyok a Gazda!... Igen de a temesvári püspöknek se kellett egyéb. Tudta ő azt, ki a gazda azon az országon. Hát veti magát térdre, osztán hánnya a keresztet, hogy az istenért ne bántson... Azt mondja Rózsa Sándor: Én nem bántom kendet, püspök uram, de annak a hatvanezer birkának a gyapjának az árát előfele.

Maradék Pál megcsóválta a fejét. Hogy neki abba a kutya idegönbe köll lönni, mikó odahaza ilyen jó históriák esnek.

- Azután - mondta -, hogy menekültek mög? Űk?

- Akkurátusan. Hát a pénzt a püspök megmutatta, Rózsa Sándor meg azt mondja egyik cimborájának, Pisze Matyinak, az a pénztárosa: No Matyi, ha ebbűl csak egy poltúra is elvész, fejeddel felelsz írte... Mert nagyon ragadós ujjai vannak a Matyinak... Akkor is, hogy osztoztak, hiszi kend, bátyámuram vagy nem hiszi kend, de a Rózsa Sándor elosztotta az egészet. Így rakta ki egyforma csomókba, osztán minden betyár, amék kanonokruhás vót, kapott egy-egy részt, de amék külső szolgálaton vót, betyárruhába, az kapott két-két részt. Mér? Mert aszonta Rózsa Sándor, amék kanonok vót, örüjjön hogy eccer az életibe az is vót, osztán mégse kellett kirakni a pízit. De az a szegény betyár odakint, akkor is az kockáztatta az életit...

Maradék Pál értette is, nem is, csóválta a fejét, somolygott.

- Oszt magának mit vött el?

- Kicsoda?

- Hát a Gazda.

- Hogy mit vett el? Hallott mán kend ilyet: fél részt... Soha többet nem vesz el. Mindig fél részt, azt is elküldi hun ennek, hun annak... Van tuggya kend, Röszkén neki egy szeretője, annak szokott küldeni féldisznókat. De mindig csak felet. Neki egész nem jut, csak fél, hát azt küldi el.

- Nem hallottad a nevit annak a röszkei mönyecskének?

- Hallottam, de mán elfelejtettem.

Ebben a percben Lajos főherceg jött személyesen, és bement a felséghez.

A két huszár megmerevedett, s hogy oly sokan voltak Lajos után, ott maradtak, többet nem beszélhettek. Azután meg István elvitte a huszárját, hát nem beszélhetett vele többet Maradék Pál.

Mindjárt jöttek a magyarok is nagy küldöttséggel. Vótak vagy tizenketten, mint a Rózsa Sándor kanonokjai, de nem eresztettek be belőle egy ideig senkit se.

Azt mondja Kossuth Lajos a nagy bajuszú öreg huszárnak:

- Mondjad, gyermekem, hogy érzed itt magad a felség ajtajába?

Azt mondja Maradék Pál:

- Ha az úr tud böcsületöt, ilyet ne kérdözzön éntűlem.

Kossuth Lajos meglepetve nézett honfitársára, először nem is vette észbe, hogy a visszautasításnak milyen hordereje van, akkor így szólt:

- Jól van, fiam, becsülettel feleltél.

Ezt még csak azért mondta, mert a parasztnak nem szabad megengedni, hogy felül maradjon. A paraszt, az egy megöregedett gyermek, azzal csak úgy kell bánni, mint a gyermekkel.

De valami tovább dolgozott Kossuthban. Itt a király előcsarnokában, mégis annak a népnek egy önkéntelen képviselőjével találkozott össze, amelyről folyik a szó. A nép! Újra rápillantott a nagy bajuszú magyarra:

- Becsüllek érte. Igazad van. Egy magyar embernek királya színe előtt se jót, se rosszat nem szabad kiejtenie.

Kezet akart nyújtani az őrnek, de oly mereven állott, fegyverét markolva, hogy megérette, hogy ezt a hivatalos keménységet nem lehet s nem is szabad megbontani.

- Magyar ember tudja a kötelességét!

Csak ennyit mondott, akkor odafordult díszmagyarba öltözött társaihoz:

- Végighömpölyög lelkemen a magyar faj hatalmas erkölcsi intése - szólt: - Mit lehetne evvel a fajjal, evvel a néppel cselekedni!... Dagad a szívem a büszkeségtől, hogy a leghatártalanabb idegenben, ha magyarral találkozom, az csak fényt derít honomra. Íme, ez a derék földi még Kossuth Lajosnak sem árulja el a király szent személyét... Mondjátok, barátaim, mit érdemel ez a nép, ez a fejedelmi lelkű magyar nép?...

Láng öntötte el, s most villant eszébe a nagy gondolat:

- Ingyen kell nekik odaadni a földet!...

Oly nagy volt a gondolat, hogy szinte beleszédült.

Már tizenkét éve folyik a vita szakadatlan, hogy mily kulcs szerint kell a földesúri tulajdonban levő földeket az új tulajdonosoknak, a föld megművelőinek átadni.

- Ingyen!

Nem szabad többé ezeket megterhelni! Nem szabad, mert abból egy országra szóló állandó marakodás, ortálykodás és örök ellenségeskedés leszen. Át kell adni. Ezer év alatt eléggé megfizette már a nép a föld árát a tulajdonosoknak... akik úgyis semmi árat sem fizettek érte, csupán királyi adományból bírták a királyi tulajdonnak egy részét... Át kell adni a földet azoknak, akik megdolgozzák, akiknek a verejtéke hull minden rögre s minden barázdára...

Mielőtt megfogalmazhatta volna, hogy ezt Deák előtt leszögezze, már nyílt az ajtó, és István főherceg magas alakja hajlékonyan és idegesen jelent meg előttük.

Batthyány Lajos lépett előbbre. István kezet fogott vele. Utána Kossuth lépett oda s már avval a fenséges érzéssel adta oda kezét, ami imént kilobbant benne. Hirtelen, mint a mély nép képviselője nyújtott kezet a feudalizmus csúcsának. István főherceg szeme megállott s visszamaradt Kossuthon, pedig már tovább járt a keze, Deák nyugodt, vaskos kezében.

Az a zavaró mozzanat maradt a főhercegben, hogy ez a Kossuth úr már megint valami fantazmagóriában jár. Annyira felhangolta a roppant szerencse, hogy velük kezet szorított? Mennyivel megnyugtatóbb a Deák abszolút nyugalma. Igen, ez az ember az igazi képviselője a magyar rendeknek. Nem több s nem kevesebb, mint amit mutat, s aminek lennie kell. De Kossuth úr mindig megzavarja az embert. Fénylő nagy kék szemei, laza és zizegő szakálla, valami költői, valami beszámíthatatlan van benne...

- Uraim - mondta igen halkan és szerényen, s finom ajka megremegett -, őfelsége a császár fogadja önöket...

Mind a négyen bementek a trónterembe.

A császár a terem utcai falánál ült egy kicsiny asztal mellett. A trón üresen állott. Kossuth megörült: tetszett neki, hogy a király nem Ausztria trónján fogadja őket.

István főherceg nagybátyja elé sietett, s bemutatta az urakat.

A felség mindenkinek kezet adott. Keze csodálatos volt. Mint egy viasz- vagy egy hullakéz. Lankadtan és egy darabban adta, s nem volt az ujjaiban semmi szorítás. Ettől szinte megborzadott az, akinek átadta a szent kezet, mint valami oltári szerszámot, feszületet, s mindenki önkéntelenül úgy kívánta megcsókolni, mint a krisztusi tetemet. Batthyány mélyen meghajolt, s szinte homlokával érintette ezt a kezet. Kossuth szinte hátravetette a fejét, mintha lobogó haja el akarta volna repíteni a szférákba, aztán ugyanolyan nagy lendülettel mélyet hajolt e fej, s azonnal ismét a magasba emelkedett. A királyi kezet ugyanolyan mereven érintette keze, ahogy azt kapta, csak éppen megsúrolta egymást a két ember végtagja. Deák tisztességes főhajtással becsületesen megszorította a felséges kezet, úgyhogy a király ránézett és megnyugodott. Végre egy ember is bejött hozzá, gondolta, s nem tudta, ki lehet ez a harmadik magyar követ.

István főherceg felolvasta egy papírlapból, miket kell mondania. Az olvasás nem nagyon sikerült, eleinte mindenféle nyelvhiba esett, botladozott, szavakat újra olvasott, sőt megtörtént, hogy egész sort kihagyott, s a Battyhány odahajlására vette észre magát. Akkor újra kezdte "felelős minisztériumot"...

Senki sem figyelt a mondottakra, csak Deák. Más mindenki saját magával volt elfoglalva. A király nézte az embereket, az emberek érezték a helyzet fontosságát és feszültségét. Deák a legnagyobb nyugalommal, meghajtott fejjel s összevont szemöldökkel, de minden morózusság nélkül gondolkozott a felolvasott szövegen. Elbírálta a szavak helyességét s a kimondottak jelentőségét: független minisztériumot kér a haza...

A király bólintott, s már el voltak fogadva a K K R R követelései.

Halvány arca megszínesedett, valósággal elpirult, és vizes kék szemeibe még több csillogás és könny szivárgott, de mosolygott. Barátságosan mosolygott. Kegyteljesen mosolyodott rájuk. Boldog volt, hogy végre alkalma van, hogy a magyaroknak teljesítsen valamit. Nemcsak valami ilyen-olyan izét, hanem minden elképzelhető kívánságukat, amit csak ki bírtak mondani: felelős minisztériumot...

A három követ fél térdre ereszkedett, úgy köszönték meg a Felség kegyességét.

Szavakkal István főherceg köszönte azt meg, felolvasta a köszöntő formulát. Még ebben is hibát tett, mégpedig olyat, hogy ha az bevésődött volna valamiképpen a levegőégbe s kötelezővé válhatott volna, könnyen nagy zavart csinál a teljesedés alkalmán.

- Nagy nap volt ez - mondta Kossuth, mikor kijöttek a trónteremből. - Istennek különös áldása és kegyelme kísért bennünket, barátaim. Ha most hazamegyünk, a diétának méltónak kell lennie mindezen nagysághoz és kivételes szerencséhez. A diétának napok, órák alatt kell elkészülnie a programmal... Hogy gondolod, grófom s barátom?

Batthyány elmosolyodott. Lovas ember volt, fejjel ugratott bele most is:

- Igazad van, belügyminiszter uram! - s kezet nyújtott Kossuthnak.

Akkor mosolyogva Deákhoz fordult:

- Nemde, igazságügyminiszter úr?

Kossuth kissé lehangolódott.

Szép fehér homlokán felhők borongtak. Nem is köszönte meg a megszólítást. Kevesellte a belügyminiszterséget. Nem kívánt rendőri ügyekkel foglalkozni... A lényeget akarta. Már régen elhatározta, mely miniszterséget fogja kérni, ha arra kerül a sor, de most röstellette kiejteni, bár félt, hogy belügyminiszterségének híre ha végbemegy, aztán nem lehet rajta változtatást tenni.

Meglátta a bajuszembert, Maradék Pált, a kőmagyart.

- Pénz kell! - mondta hangosan. - Pénzről kell gondoskodni! Hogy az állam szekere el ne fenekeljen a sárban, s hogy ezeket fel lehessen venni a szekérbe, kik eddig vontatták azt...

Intett szép karcsú kezével az őrálló díszkatonának, s társaihoz fordulva halkan magának mondta:

- Ezen a helyen, mintegy isteni sugallatból azt vélem, barátim, megtaláltam a roppant megoldást. Még hallandotok felőle.

Már kint a nép tudta, hogy a magyarok már megkapták a független, önálló minisztériumot, és határtalan éljenzésben ünnepelték tovább a magyar küldötteket.

A jurátusok tudták, mi volt a kívánság, s mikor a követek ragyogó arcát meglátták, azonnal tisztában voltak vele, hogy minden sikerült.

Ilyen öröm s ilyen boldogság! Hiszen akkor Magyarországon nem kell forradalomnak lenni, ha minden megvan! Ó, ezek a derék bécsiek. Ezek a saját vérük ontásával vívták ki a magyarok számára is a sikert! Kossuth felgyújtotta Bécset, s Bécs felgyújtotta a magyar szabadság napját!

A levegőben volt, mit kíván a magyar nemzet: örökváltságot, hogy a paraszt örökre megvehesse saját földjét, ami már birtokában van; közös teherviselést, hogy a nemesség is ugyanúgy fizesse az adót, mint eddig csak a paraszt; népképviseletet, hogy a nép válassza meg képviselőit az országházba s nem egy kiváltságos osztály, mint eddig. Nemzeti hadsereget, hogy rendes sorozással hívják be a fiatalságot katonának, tekintet nélkül származására, s ne kötéllel fogják a szegények gyermekeit, mint eddig. És mindenekfelett önálló nemzeti minisztériumot.

- Éljen a magyar független miniszteri kormány! - harsogták a diákok magyarul a Burg udvarán.

- Éljen a népi képviselőház, éljen a közös teherviselés!

Kossuth kezével intett s helyeselt.

- Éljen az örökváltság!

Szűnni nem akaró éljenzés.

Kossuth azonban magába merül, nem szól, nem int, lehunyja szemét, aztán felnyitja és az egekbe feszíti pillantását. Még nem tudja pontosan megfogalmazni: nem ezt kívánja; ne ezt kérjétek, hanem többet! szebbet! jobbat, nagyobbat, monumentálisat! az egész századra hatót!...

Persze szerette volna, ha tudnának máris róla.

- Szeretném, ha olyan hangom lehetne - mondta társainak -, hogy a Kárpátoktól az Adriáig szólana szóm lengő lobogón.

Deák gyanakodva nézett rá. Nem tudta, mi lehet, amire gondol. De roppant demagógia lehet. Ezt látta s érezte Kossuth kirobbanó indulatából. Nem kérdezte meg, mit akarhat, várta, hogy magától vesse el - bizonyos, hogy nem olyan, amit ő helyeselni s magáévá tenni tudna.

Egy Schlesinger nevű bécsi kereskedő írta barátjának e napon: "Éjszaka a két férfi karöltve ment az István téren... (egyik férfi bizonnyal ez a Schlesinger nevű német úr volt)... a nép ezen a napon hozta ki a Burgból az alkotmányt és a magyarok a népfelszabadítást... Mindkettő azonos... Sem a gazdasági belátás, sem a parasztforradalomtól való állandó rettegés, sem a nemzetek belső egységének vágya nem bírta eddig a rendi táblákat arra bírni, hogy a gazdasági szabadságot és a társadalmi és politikai egyenlőség gondolatát magukévá tegyék... Ma mámor van az utcákon, s a mámort kipihenni a nép nyugodtan aludni tért... Éjfél volt, s Bécs harmadszor volt kivilágítva - most, a magyarok miatt -, mindenki ujjongott és tombolt, csak ez a két férfi nem tudott örülni. Nagyon ismerték a kormány politikáját, és kevés bizalmat helyeztek ígéreteikbe. Közölték egymással aggodalmaikat. Ki tudja, ha egy nem várt fordulat kisegíti a kormányt a kátyúból, nem dönti-e halomra a nép minden kivívott győzelmét? Ausztria politikája mindig az volt, hogy ha megszorult, ígért fűt-fát, s ha elvonult felette a fergeteg - mindent visszavont... Menjünk Kossuthhoz - mondták egymásnak -, az ő éles szeme belelát Ausztria szövevényes machinációiba."

Másnap csakugyan elmentek a Franz Karl Hotelbe, ahol a magyar küldöttek szállva voltak, Kossuth éppen gróf Batthyányval és gróf Telekivel evett egy tálból.

Kossuth élénk figyelemmel hallgatta meg a két férfit, s azonnal vállalkozott rá, hogy válaszoljon.

- Ausztria nagy horderejű lépések küszöbén áll - mondta. - Bécs azt hiszi, a forradalmat ő csinálta s ő fejezte be. Nagy tévedés. Bécs csak átvette nyugatról a tavaszi forradalmat, s tovább közvetíti keletre. Ami Bécsben történt, csak tavaszi szélzúgás ahhoz képest, amilyen vihar lesz nálunk, ha az ígéretek meg nem valósulnak... De Bécs sem magának vívta ki a szabadságot, hanem valamennyi örökös tartománynak. S figyelmeztetem Bécset, hogy ha meg akarja tartani eddigi elsőbbségét, önként osztoztassa a vívmányokban az örökös tartományokat, különben lezuhan. Mi szívesen látjuk Bécset az élen, s a magyar karok és rendek mindig segítségére lesznek Bécsnek, hogy ezt a vezető szerepét megtartsa, uraim! Magyarországon is még igen hosszú időig az eddigi nemesség fog uralkodni. Mért, uraim?... A nép, ha joggal felruháztatik, éppen úgy megválasztotta Rómában a patríciusokat, mint addig, s a nemesség még sokáig megtarthatja elsőbbségét és befolyását, ha a néppel ellentétbe nem hozatik.

Kossuth itt látnok volt, de nem a szabadság védője és a forradalmak apostola. Államférfi lett ezekben a roppant izgalmakban. Arra a gyakorlati álláspontra sodortatta magát, hogy a vezetést mindig szűk körnek és erre történelmileg valósággal kiiskolázott és jogosított elemnek kell biztosítani.

Így kormányzási programot jelentett be, amelyen valóban lehetett volna is kormányozni s birodalmi politikát lehetett volna felállítani.

A jobbágyfelszabadítással valósággal eltörölték a nemességet, mint előjoggal bíró osztályt, de íme, meg akarták tartani ugyanazt a nemességet, most már nem a Tripartitum által szervezett vezérelemnek, hanem helyzeti energiájánál fogva a vezetésre alkalmas karnak. Ugyanígy meg akarták tartani a Habsburgoknak az országot, amit jobbnak és nyugalmasabbnak találtak, mint új államformával kísérletezni: ha megkapják a politikai szabadságot, akkor Ferdinánd a legjobb király lehet.

Később, mikor Kossuth európai s amerikai körútján a világtörténelem legbámulatraméltóbb beszédeit tartotta, elejtette a gyakorlati államférfi minden korlátját, s magának a szabadságnak, a nemzetek, a népek szabadságának, a fajok teljesen egyenrangú s önálló életének híve lévén, már nem korlátozta magát a végrehajtás irányvonalai által.

De most ezen állott. Batthyánynak zseniális ötlete volt, hogy őt behozta az országgyűlésbe, s ezzel részessé tette a rendek minden munkájáért s azzal hogy most miniszteri tárcát, pláne belügyminiszterit, vagyis a rendet fenntartó szervnek munkáját ajánlotta fel neki - ezzel ráhárította a felelősséget a rend fenntartásáért. Ezt pedig zsarnokság vagy kompromisszumok nélkül végrehajtani nem lehet. Kossuth itt állott, s mást nem tehetett, mint a végtelen gomolygásban szűk védgátakat emelni, hogy lehömpölyögjenek a hullámok.

Deák nem szólt. Deák még nem jött bele a politikai tűzbe. Csak néhány napja, hogy betegszobájából valósággal kötélen cipelték fel a rendek házába. S Deák betegsége éppen az volt, hogy nem mert felelősséget vállalni a forradalmi jövő gondolataiért. Már mikor megtette, hogy egy országgyűlésről kimaradt avval az indokolással, hogy választása nem volt tiszta, lelki betegségbe süllyedt: már félt a rá váró forradalmi szereptől, s nem bírt abban részt venni. Most is szívesebben ült volna odahaza Kehidán. De most nem vonulhatott vissza. Most a napok égtek és lángoltak, s ha visszavonul, felégeti maga mögött a nemzet bizalmát.

Kossuth, mikor elbúcsúzott Bécstől, s visszanézett a csodálatos órák színhelyére, a szédületes világsiker elköszönő tömegére, vajon felgyúlt-e benne a díszmagyaros társak vidám csevegése közben, hogy a békési, csongrádi, bihari nép megtagadta az úrbéri szolgáltatásokat, mindenfelé értelmes polgárok állottak a mozgalmak élén, és akik vidékről figyelemmel kísérik a pozsonyi diéta munkáját, azok nagyon lassúnak találják ez a munkát... Vajon tudta-e, hogy egy borzas fiú olyan sorokat ír most, hogy "Dicsőséges nagyurak, hát Hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a Nyakatok?..." s ha ma a barátok még visszatartják, hogy a versét ki is adja, az már úgy ég, mint az időre beállított bomba, és robbanni fog, mikor a gép, az időgép arra a percre ér, ahol robbannia kell... S vajon gondolt-e arra, hogy annak a hajónak a tatján, amelyen Bécsből távozik a magyar küldöttség, az Ausztriától való elszakadás zászlója leng vissza Bécs felé?

Bizony soha Kossuth Lajos egész kilencvennégy éves életében Bécset újra nem látta.

De most evvel nem is törődött. Oly rendkívüli gondolat forrott benne, amit egyelőre se kimondani, se elrejteni nem bírt.

Maradék Pál, mint a kristályosodás pillanatában a masszába esett porszem, az új világ születésének kiváltója lett.

Kossuth - írja Somsich Pál - alkudozott velünk az úrbéri terhek megváltása ügyében, szólott a felelős kormány érdekében, a képviseleti rendszer átalakításáról: minden tanácskozásnál buzgó és serény, de megközelíthető és jóakaratú volt, semmiképpen sem olyan valaki, aki csellel akar tévútra vezetni bennünket... Ez mind megváltozott a párizsi februári forradalom után...

De mennyire megváltozott a márciusi bécsi utazás után!

Kossuthnak itt gyulladt ki a lelkében a betlehemi csillag:

- Szabadság a népnek! Ingyen föld!

 

Sorakozó

Az emberforma szőrcsomó összébb húzta magán a szőrt, és tovább baktatott a sárban.

Reménytelen az élet ebben a tavaszi sárban, szélben és az éjszakában különösen. Az éjszaka maga a másvilág. Mindennek a fonákja, amit nap fényinél megismert az ember. Csak az a különös, hogy az emberi állat annyira megegyezett egymással, hogy mindent csak napvilágon. Hogy csecsemőkortól végig, megnyugodtak benne, hogy este le kell feküdni, s reggel fel kell kelni. Csak az az érvényes, csak az az igazság, amit a nap sugarai alatt csinál.

Végig lehet menni ez országon, ez alföldön, a falvakon és tanyákon, minden vacok felett, ahol ember bújik meg, már akár úr s akár paraszt, mind letette magát a maga fekvőhelyére, kinyújtotta a két szár lábát, avagy ha jobban esik neki, összehúzta magát, mint a kutya a vackon és alszik. Aluszik az egész. Az egész emberi mindenség.

Aki alszik, az magatehetetlen. Még a legverekedőbb, legizgékonyabb, a leghősibb ember is tehetetlen, ha szemét behunyja, és hátára vagy oldalára fekve gúzsba köti magát, hogy meg se tud mozdulni.

Milyen csodálatos. Így elrökkenteni magát az embernek, így erőtlenné tenni, így kiszolgáltatni.

Milyen nagylegény nappal. Még egy felvetett fejet, egy rideg pillantást, egy arcmozdulatot se tűr: s most fintorgathatja rá akárki a szemét, meg se látja, észre se veszi. Most kötelet vethet kezére-lábára, mint a ledöntött bikának, s kimetszheti, ha kedve tartja.

Annyiból áll az egész élet, hogy senki se jár-kél fent, éjszaka idején.

Hiszen pedig éccaka is föld a föld, ház a ház és ember az ember.

Mi lenne, ha valakinek az a gondolata támadna, hogy ő ugyan éccaka nem fog aludni: ő éccaka jár-kél s tesz-vesz.

Mint a csőszök, a bakterek, akiket arra szegődtetnek. Hogy mikor mindenki alszik, akkor ők virrasztanak. Ha a bakter tudja, mért ne tudhatná akárki.

A betyár?

Az például. Az úgy sétál, dolgozik és vizsgálódik a setét éjszakában, mint más emberfia a napon. Az soha nem csalatkozik meg. Mindent ott talál a helyén, ahol megtanulta napnál. S mintha övé lenne ez az egész világ, csuda hogy be nem sepri a tarisznyájába az egész falut, úgy ahogy van, az egész mindenséget. Falut, várost, kincset és terményt és amit akar. Aki éjszaka tud ébren járni, tiszta fejjel és nyugodt szívvel, annak könnyű a dolga. Nappal minden ember s minden asszony és minden gyermek tanú ellene, hogy megjelent s szemét rávetette valamire: de éjjel? Milyen kevés élővel van találkozása. Szinte senkivel. Csak nem számít az öreg Cinege János, akinek az a foglalkozása, hogy az órát kiáltsa, hogy a véletlen felébredt Marnyák Mihály ott a háza mellett, aki tudja isten mért, nem tudott aludni s kijött, de alig tölt kint egynéhány percnyi időt, már siet vissza. Nappal hat órát meg tíz órát tölt kint, most egy fertály is sok, csak vissza, vissza a büdös kucikba a tetvei és balhái közé, a büdösbe, a melegbe, mert ha a szoba nem is meleg, de csak van neki valami kis takarója, ami meleget tart a teste körül...

Busi Bálint csakugyan habozás nélkül megy feléje, akárha nappal volna, vagy sokkal bátrabban, mert nappal neki ebben a faluban annyi az ellensége, ahányan meglátják, de most szabad, mint akárki. Lám, pedig téved, nem Marnyák Mihály ez, hanem Bődi Ferkó.

- Bődi ken?

Bődi Ferenc megretten. Mert éccaka a legbátrabb ember is előbb megretten, ha valaki nevén nevezi. Csak attól, hogy éccaka nem szabad az embert nevén szólítani. Éccaka aludni kell. De aki így szólítja az embert, az nem álomból szól ki, az ébren van, az él... Aki él, ez pedig éccaka csak rossz ember lehet.

Nem is felel az első pillanatban. El van szorulva a torka.

Mert az ember nemcsak álmos éjjel, vagy bágyadt vagy agyatlan, de meg is van ijesztve. Éccaka lelkek élnek, azért nem is kell a testbelieknek kinn járni. Tudománya van annak, kiké az éjszaka. A gyerekbe beleiktatják a nagyok, s ha a gyerekek megnőnek, ők is továbbadják a tudományt, hogy micsoda rettenetes, félelmetes és ijedelmes események fenyegetik azt, aki éjszaka fenn van.

De már itt van, aki szólt. Itt áll a ház előtt, s már meg is lehet ismerni. Busi Bálint ez.

Erre megint új rebbenés támad benne. Busi Bálint elment a Gazdával. A Gazdáhon... Már dereng a fejében, hogy itt van a világ vége... Mert akinek a Gazda éccaka idején izen, annak ébredni kell ám, az irgalmát!

- Mija, no?

- Indujjon kend. A hasadt fáhon. Sorakozó.

Busi Bálint ezt oly nyugodtan mondja, mintha világon legrendesebb dolog lenne, hogy valamikor éccaka indulni kell, szó nélkül a hasított fáhon...

Bődi Ferenc eszmél már. Ez parancs. Ennek ellentmondani nem lehet, mert ő is kapott! Mindenki kap, és mindenki azon él a télen, amit kap. Ő idáig másfél zsák életet kapott. Ha el tudott érte menni más éccakákon a hasított fáhon vagy akárhová, akkor most is indulni kell.

- Nem köll hozni sömmit is - mondja Busi Bálint. - Könyeret. Azt hozzon kend, mert könyér nem lösz. Mög fejszét.

- Könyeret? - mondta Bődi Ferenc gyásszal. - Könyeret. Könyér nincs.

Gondolkodott, mi van. De már ahogy visszanézett, Busi Bálint már nem látható a sötét éccakában.

Ő ott maradt, egy ingben, mezítláb, szűk gatyában és borzongó fázással. De hirtelen felébredt. Egész idáig eltartott nála az álomlehelet, de most felriadt, magára ébredt, már kiment a szeméből minden álom és butaság.

Kisüt a fejében a nap, az lesz, aki délben tizenkettőkor szokott lenni. Minden háló, minden rece leszakad és fürgén és lelkesen fordul vissza. Nem kell már semmit se mondani: a Gazda érte küldött, menni kell. Be a házba, s mondja értelmes, tiszta nappali hangon:

- Rébék, Rébék fiam, aggyál csak egy keveset a főtt kölesből.

Az asszony, aki három gyerekével fekszik egy ágyon, ébred. Két gyerek a lábánál, egy a mejjére szorítva, mert elaludt, ott felejtette szoptatás után, csuda hogy meg nem fúlt a kicsi eddig. De nem fúlnak meg ezek. Vigyáz rájuk az Isten. Nemhogy elvenné.

Rébék álmosságból kivergődik az ura napsütötte hangjától.

- Mija?

- Értem kűdött a Gazda - mondja titokzatos nyugalommal Bődi Ferenc. S a hangja annyira álomtalan, hogy ez űzi el az asszony szeméről is a kábultságot. Ahogy a friss hajnali szél viszi a ködöt. - Mönni köll, Rébék. Sömmit se köll vinni, csak könyeret.

- Könyeret - dünnyögi az asszony.

- Má mondtam, hogy nincsen. Aggyá köleskását.

Az asszony már észnél kezd lenni.

- Ha híjnak, aggyanak önni - pöröl, veszekedik rögtön. - Ha gazda, aggyon önni. Most sincs sömmi. Én nem adok a gyerökök szája elől.

- Ne ugass. A Gazda hín. Majd kűd a Gazda. Ne ugass.

Az asszony feltápászkodik, kivakarja magát a gyerekei keze-lába közül, mintha a fát a futó inda fonja össze - s keres a setétben valahol a sarokban, csak ő látja, mit, hol. Lám, éccaka is megvan minden azon a helyen, ahova nappal tette az ember... Valami kendőcskét vesz elő, aztán tovább kutat, míg az ura öltözködik, és megleli a vászonfazekat, s abból marékkal, mert kanalat nem lel, meg kézzel a setétbe jobban is tud mérni: kimarkol hát a fazékból valamit, és teszi a kendőbe. Még hozzátösz egy kicsit. Kiszámítja, hogy az ura is csak kell kapjon. Vagy ki tudja, talán egész napig vagy napokon át nem kap semmit, mög ne haljon éhhel.

Mikor az ember készen van, nyakában már a tarisznya is, akkor abba beleereszti a ruhába csavart ételt...

- Osztán ne falja föl eccörre.

- Jó van - s méreg lobban a Bődi Ferenc szívében.

Mert nem tűri az asszony tanítását.

Busi Bálint sorra járja azokat a házakat, ahova mennievalója van. Harminc vagy harminckét háznál fordul meg. Itt bekopog az ablakon, ott mingyán be is nyit az ajtón, mert sehol sincs lakatra téve vagy kulccsal zárva az udvari ajtó. Csak a kutyák ellen. De a kétlábú kutyák ellen minek? Egyetlen házban sincs semmi, amit félteni kellene.

Kis házak gúrnyasztanak a setétben az ég alatt a föld színén.

Semmi se lakik bennük, csak a szegénység.

Mikor megmondja, hogy könyeret vinni kell. A harminckét vagy harminchárom házban csak négy helyen találtatott kenyér. Másutt semmi étel. Csak lé-étel, ha volt. Néhol főtt köles vagy málélisztből főtt habarcs, vagy valami tök, sülve-főve.

Ilyen kosztbeli felszereléssel indult harminckét ember a hasított fáhon. Nem is álmodja, hova. Munkára? Milyenre?

Senki se vette észre az alvó faluban. Hogy harminckét ember fejszével a vállán vagy baltával a hóna alatt kiindult.

Oly óvatosan lépkedtek, annyira vigyáztak, hogy még a kutyák se vakkantották el magukat.

Pedig abba se voltak biztosak, hogy nemcsak azért rendelik ki őket, mert a Gazda begyakorolja a népét a mozgásba. Már történt, hogy ilyen éccaka idején, fekete éccakában fel kellett járulni a két kazalhon. De akkor legalább száraz idő volt, ha setét is.

Most az nyugtatta meg az embereket, hogy ilyen átkozott nagy sárban, viharos éccakában csak nem zavarná ki az embert a vackából a Gazda, ha nem vóna oka rá.

Ettől bizkodás kelt a szívekben: mint a vérszagra az éji vad, gyűltek: hátha lösz valami... Osztán akkor hónap, hónapután mán a gyerökök is vígabban élhetnek, lösz nekik önnivalójuk...

- Három napra könyeret.

 

Vihar előtt

Szeged városa, mint az egész ország, teljesen fel volt izgatódva az újonnan jött hírek miatt.

A Kárász utcában hemzsegett a nép.

Mindenféle ruhákban sűrű-sűrű tömegben hullámzott a lakosság. Cilinder is tornyosodott, széles kalap is bokrosodott, frakk is akadt meg pitykés dolmány elég.

De egy mindenkin éppen egyforma volt: az izgatottság. Hol sápadtság, hol vértódulás. Senki sem tudott semmit, mindenki lázasan kérdezősködött ismerőseitől, mi van, mért ez a roppant tolongás.

- Február 24-én Párizsban kitört a forradalom - újságolta egy pesti jogász lelkendezve az itthon maradt diáktársainak. - Egalité lebukott a trónról, most a királyokat mind meg fogják rostálni, és - tette hozzá lángolva - nálunk is lesz egy kis revízió!

Akkor mellette elkiáltotta egy fiatal hang:

- Abcúg Metternich!

És az emberek, akik egymást nem ismerték, mind lelkesen kiáltozták:

- Abcúg Metternich, abcúg, abcúg!

Már nem is tudták kire szól az abcúg, de olyan mámoros lelkesedés volt a tömegben, hogy minden ok nélkül csak kiabálták az abcúgot, torka szakadtából úr, polgár, paraszt mindenki csak abcúg! Míg valaki el nem harsantotta, hogy:

- Éljen Kossuth Lajos!

Erre megindult az abcúgolás után az éljenzés, és szólt az éljen, mint egy kedves, boldog álom hangja.

S a rendőrök, a pandúrok, a katonák, egy sem húzza fel a puska kakasát, lehet kiabálni, és kiabál is mindenki.

- Éljen! Éljen! Éljen!

Most tanulják az éljenzés szavát, eddig csak vivátot tudtak mondani: most egyszerre magyarul szólal meg a lelkesedés a valaki és valakik és valamik iránt kitörő öröm:

- Éééjjön? Éjjen, éjjen!

Nem is mondják ki, önkéntelenül érzik, hogy nem kell már embereket, egyeseket éltetni: éljen a jobb kor, az új világ, a nemzeti szabadság, amiben benne van az egyéni szabadság is.

Szabad, szabad, szabad!

Szabad mámorosan boldognak lenni. Szabad szabadnak lenni. Szabad: lenni.

Akkor valaki megállott és szónokias hangon kiáltotta:

- Rózsa Sándor mögölégölte a Pandirkó Gusztik garázdálkodását, elhajtotta Pandirkó Gusztinak, ennek a gaz uzsorásnak ezör darab marháját.

- Éljen! - kiáltotta és kacagta mindenki. - Éljen Rózsa Sándor. Éljen a magyar betyár!

Egy idősebb úr komoran és meglepetve nézett szét:

- Ezt már mégsem volna szabad - mondta. - Ez már mégis disznóság.

- Bátyám, Rózsa Sándor kijelentette, hogy senkinek semmi kára nem lesz, csak a népelnyomóknak.

- Köszönöm szépen - mondta Kulacsos Nagy Mihály, a komor arcú öreg úr, aki mióta nyugalomba vonult, mint penzionátus tisztviselő, csak éppen benső együttérzésből vett tudomást a városi dolgokról.

A tömeg azonban végigrohant az utcán, és mindenki kacagott és ujjongott, és nem tudta, mit nevet azon, hogy Rózsa Sándor valósággal szentesítette a népítéletet, mikor a város leggyűlöltebb emberének, Pandirkó Gusztinak ezer darab szarvasmarháját zsebre vágta.

- Úgy köll a röszkei hóhérnak! - kiabálták.

- Mög köll szüntetni az úrbért! Mög köll váltani a földeket! - kiabálta a lelkes ifjúság.

Mindenkin az adakozás lázas szenvedélye tört ki.

Már annyira benne volt a levegőben a paraszt szenvedése, a paraszt kizsákmányoltatása, hogy erről nem kellett többet egy szót sem mondani. Tudott dolog volt a politikai elnyomottság, tudott volt az anyagi letörtség, mindenkiben benne égett mint valósággal a nemzeti vagyon egyik tulajdonosában, hogy azt az óriási tömeget, amelynek számát senki sem tudta, amely vész esetén el tudná önteni az egész úri világot, mint valami irtóztató csapás, sáska, fenevad, pusztító árvíz, tűzvész a nemzet életházában: ezt a tömeget be kell venni az alkotmány sáncai közé.

A diákok akiknek semmijük sincs, a szegény tanulók, akik még csak sok-sok év múlva érnek meg annyira, hogy egyáltalán megértsék, mi is az a szent magántulajdon, most ezek énekelve s pirosra dagadt arccal vonítják, szent lelkességükben, hogy:

- Vegyük be a parasztot az alkotmány sáncaiba!

Kulacsos Nagy Mihály elbúsulva és csodálkozva hallja ezt a szigorú és félelmes kiáltást. Neki nincs komoly birtoka. Ha nyugdíjat nem kapna a várostól, megnehezülne az élete. Nyugdíjat is csak úgy kap, hogy egy darab városi földet adott neki Pandirkó Guszti, aki pénze miatt az utóbbi években egyre nagyobb befolyásra emelkedett. Most Kulacsos Nagy Mihály uraméknak hozzá kell szokni ahhoz, hogy a tömeg az utcán megtorlás nélkül ujjonghat és lehet boldog, hogy a betyárok kifosztották az ő barátját, aki neki szép kis kerek birtokot juttatott. Kulacsos Nagy Mihály mindig tisztességes ember volt, de törvény embere; tisztessége az volt, hogy megvédje nem a kártól, hanem még a fúvószéltől is azt, akinek törvény szerinti vagyona lött. Ilyet hallani: hogy éljen Rózsa Sándor!

Nem kell itt az embernek a fejéhez kapni, hogy megfogja, míg el nem szakad a vállától és fel nem repül az égbe.

- Mit sajnálsz ezön a disznó Pandirkón - mondja neki ügyész utódja -, ez a mi Mötternickünk! Ez a gazember vágta le a várost, mint egy hízott sörtvést. Hisz te tudod legjobban, micsoda szörződést kötött velünk, és nem löhetött ellene semmit se tönni, mert mindég mög tudta kenni aranyaival az adminisztrátorokat, a Mötternick kopóit.

Ezt a Kulacsos Nagy Mihály tudja. Ha akarja, tudja. De ez mindig így volt száz meg száz esztendő óta, csakhogy ha a törvényes formákat megtartja valaki, az más... Rózsa Sándor nem törvényes formák közt rabolta el Guszti ezer darab marháját, hanem csak úgy, pusztai törvénnyel: cape rape. Fogd meg; vidd el!

Nem beszélt; semmit nem válaszolt; csak nézett elképedve, hogy egy városi ügyész, akit törvényes formák közt választottak meg a város élére, az védi őneki Rózsa Sándort. Bezzeg ha élne szegény Müller főkapitány, nemigen lehetne ezt a nevet ilyen könnyen emlegetni, de hát ő is elment: bár elmenne az ember ebből a világból, mihelyt betöltötte a maga idejét... Mi lesz ebből? Ha Rózsa Sándornak most már szabad és éljen! Mi lesz akkor az ő kis tyúkbögyi birtokából?... Akkor az is elveszett. A város pedig nem küld minden hónapban pénzt az élelemre.

De még csak nem is az önérdek keseríti... Megkeseredett benne ebben a pillanatban a lélek.

Félelem fogta el a magyar jövő miatt:

- Barátom - mondta az öreg Mohos Márton aljegyzőnek, aki még most is aljegyző, pedig már régen kikopott a hivatalból, csak a címet tartja, amit negyvenöt évig viselt emberséggel. - Barátom, megfordult a világ... Ez nem a mi világunk... Nem ismerek rá saját magamra...

- No de hallom, ma estve lösz a szögvári mögyegyűlés! Ott majd a vármegye urai röndöt csinálnak. A polgárság tüzelni való ostoba. De a megyei uraknak nem lehet bekötni a szömit, se mögállítani az igazságot!

Felháborodva intett a pipájával.

- Én vagyok én?... Valósággal én látom az én rossz szememmel ezt a csürhét?... Hallja-e, aljegyző uram, azok a barmok mit óbégatnak?

- Éljön Rúzsa Sándor! - hallatszott messziről s nagy és vidám nevetés után és még nóta is:

mikor rúzsa sándor
fölül a lovára:
aranyszélű gyócsgatyája
lobog a tiszára

 

A szegvári bál

A vármegyeháza úgy ki volt világítva, mintha fáklya égne, valami óriási, valami roppant csoda a pusztai éjszakában.

Hogy a fákon még a rügy sem fakad, a puszta ágakon át tud szüremkedni a fény, és az messze ellátszik a síkon.

Mindenkinek saját tetszésére bízzuk, képzeljen magának egy nagy termet. A vármegyeház nagy üléstermét, galériával, emeletesen, magasan. Teletűzdelve az egész girlandokkal és papírláncokkal, csudálatos szépen. Még szikrázó fehér csillagok is reszketnek a girlandok és lombok között, s hogy ég a rengeteg gyertyaszál, mert csak gyertyát, kitűzésre, egy egész bécsi mázsa gyertyát raktak fel a teremben magában s még mennyit a folyosókon és a kisebb termekben és szobákban.

Most képzeljen ki-ki, akinek van képzelete, sok-sok hegedűt, trombitát, fagottokat és nagybőgőket, de nagyon sokat, s hogy az a hangszer valamennyi egyszerre hangot ád, síró, sikító és visító meg dörömböző hangokat, hogy a méteres vastag falak verik, visszhangozzák, de meg nem repedeznek tőlük. Dehogy is repednek. Ha a kurta nemesek vivát-ordításától soha meg nem repedtek, a táncvigalomnak ettől az orkánjától csak még jobban megkeményednek. Mert a vármegyeház ebben a vármegyében nem a nagyvárosokban van, nem Szegeden, Vásárhelyen vagy legalábbis Szentesen, hanem ebben a kis faluban, Szegváron, hogy ott legyen kéznél a grófnak, a vármegye örökös főispánjának, hogy őexcellenciájának ne kelljen a megyegyűlés miatt inkommodálnia magát. Őexcellenciája őse adományozta az öreg, hatalmas kastélyt a vármegyének megyeháza céljaira, mikor a szomszéd birtokon elkészült az új rezidenciája. Hát ezt a régi házat tölti meg a sok-sok muzsika, tetőtől-talpig, a padlástól a pincéig, de legjobban a művésziesen feldíszített hatalmas táncteremben, a vármegye közgyűlési szálájában.

És tessék most már elképzelni a ragyogó, fényes éjszakában, de mindig csak a teremben és annak belső környékén egy igen nagy csomó szaladó embert, fehér ruhákat, piros ruhákat, kék ruhákat, tornyos coiffure-öket, bokrétákat, fejkötőket, pártákat s irtózatos, strucctojás-kiköltő meleget és gavallérokat, kikeményített, kivasalt, elegáns gavallérokat, ásítókat és unatkozókat és öklendezőket.

Csatamező a bálterem, kard a hegedűvonó, népszabadság, az óriási franç aise nyitánya.

"Február 15-én érkeztünk Párizsba. Az itt eláradó fényözönről soha fogalmam sem volt. Szinte elbódított, elkápráztatott, az ember egész más világban képzeli magát."

A főispán szobájában hárman voltak együtt. A főispán és két fiatalember. A fiatalurak közül egyik negyvenkét kilós vékony, magas ifjú volt, szőke és fehér arcú, aki a legelegánsabban volt öltözve magyar ruhában. Hihetetlen vékony lábait selyemnadrág és bojtos arany szattyánbőr csizma, derekát atlaszmellény és vállát panyókára vetett szűr díszítette. A szűr fehér volt, színes virágokkal hihetetlen sűrűn s igazán művészi módon volt telehímezve, s csatján aranyfény csillogott. Kalapja le volt téve mellé, és azon fehér árvalányhaj-bokréta.

A másik fiatalember szerény, alig zsinóros magyar ruhában volt, ez a főispán személyi titkára, ismeretlen fiatalember, aki azonban úgy meg tudta nyerni a nagyúr bizalmát, hogy ezt a levelet is vele olvastatta fel. A levelet a báró hozta, már az a fiatalúr, akit elébb leírtunk, a szűrös, selyembe magyarult, csodálatos pici szájú gavallér. "Der liberale Baron, Fritz."

A párizsi levelet István főherceg küldte Pozsonyból. Frici báró vállalkozott a futári szerepre. A főherceg személyesen ígérkezett a főispán neve napjára. Kázmér napra, a rendezendő megyebálra, de a közbejött események, mint a Párizsból érkezett külön kurír hozta levél igazolja, megakadályozták.

Február 15-én érkeztünk Párizsba. Az itt eláradó fényözönről soha fogalmam sem volt. Szinte elbódított, kápráztatott, az ember egész más világban érzi magát.

Még ekkor csendesség volt, a rendes párizsi életet csendesnek lehetett nevezni. Szállongott ugyan némi híre, hogy egy hét múlva miniszterváltozás fog lenni, de egész febr. 21-ig nem látszottak a forradalomra előkészületek. Ekkor csoportosulni kezdett a nép, másnap déltájon több mint kétszázezer ember hemzsegett a boulevardon. - "Á bas Guisot!" ordítva. Délután nyolcvanezer katonaság lepte meg Párizst, három óra körül ágyúkkal lövették a tömeget, mely még ekkor fegyvertelen volt. Este az egész várost kivilágították. Éjfélkor megkondultak a vészharangok. A Notre-Dame-i Szent Mária-harang bömbölve tölté be mennydörgő, lázadó hangjával a környéket. A város minden utcái torlaszokkal zárattak el. A boulevard-okon minden fát levágtak, a köveket felszedték, a felforgatott omnibuszokból utcai sáncokat készítettek. Nyolcvanötezer polgár állott ki fegyveresen a katonai erő ellen, melynek nagy része rögtön áttért a felkelőkhöz, később valamennyi letette az esküt a köztársaságnak. Febr. 23., 24. Folytonos harangzúgás, ágyúropogás, fellázadt tömegek csataordítása, véres küzdelem. A magát megadni nem akaró Municipal Garde kiveretett a városból, mindenki kiáltott: "Éljen a köztársaság!" A legmerészebbek mindenütt a tanulók és a betűszedők voltak. Végre a Tuilleries-re rontott a nép; a király, kertje hátsó ajtaján egyedül futva szökött meg. Guisot is, aki Londonban már meg is halt. A királylakból a trón a Bastille piacra hurcoltatott és megégettetett.

A Palais Royalban minden bútor, mely a királyi családé volt, szétromboltaték. A köztársaság kimondaték, héttagú ideiglenes kormány, köztük egy betűszedő is. A királyi lakból rokkantak kórháza lőn. Az orléans-i herceg szobrából a frissen elesettek emlékoszlopa. Akik megsebesültek, holtig járó nyugdíjat nyerendnek. A holtak családja az állam költségén fog tartatni.

A tiszteket a közlegénység választja, tisztnek és közlegénynek fizetése egyenlő.

A kegyelmes főispán őexcellenciája izgalmában az egész felolvasás alatt azzal volt elfoglalva, hogy hattyútollszárból vágott vájóval a fülét kitisztítsa. A legnagyobb gonddal végezte ezt. Ahányszor sarat szedett ki, azt mindig gondosan megnézte, s a legfinomabb batiszt zsebkendőbe törölte.

Evvel csakugyan úgy le tudta foglalni magát, hogy folyton elveszítette a felolvasás fonalát. Állandóan újra olvastatott passzusokat, mintha az külön örömet szerzett volna neki.

- Onnan, hogy mennydörgő...

A fiatalembernek vissza kellett mennie, s nem könnyen lelte meg azt a szót, hogy mennydörgő... "hangjával... a környéket. A város minden utcái torlaszokkal zárattak el..."

A fiatalember hangja remegett. Rá, mint kisnemes család idealista gyermekére, véghetetlen hatást gyakoroltak a szavak. Fel sem mert pillantani a levélből, mintha azonnal lángba borulna körülötte is az egész világ... S mikor befejezte, a főispán úr is körülbelül befejezte a fülásást.

- Azért nyargaltam le Pozsonyból Pestre hajóval egy nap, Pestről ide ismét egy nap. Három nap alatt megjelentem előtted, drága Kázmér bátyám, hogy ezt a levelet elhozzam, s ezzel nagybecsű jóakaratodat megnyerjem s a Fenségnek kegyét keressem.

- Te kedves - mondta a nagyúr. - Megint a mennydörgőtől. Na. Hamar.

S a fiatal titkár újra kezdte olvasni a levelet a mennydörgőtől végig.

Akkor a főispán intett, és a fiatalember letette a levelet a hatkarú gyertyatartó alá, és azonnal eltávozott.

- Nem fog... izé... járni a szája? - mondta a fiatal báró. Utánanézve a távozó titkárnak.

- Ez? Hat darabba vágatná előbb magát, mint egy szót kiadjon! - mondta a főispán gőggel. Akkor fidélis kedvességgel nézett a nagyon fáradt fiatalemberre. - No ez derék, kedvesem, hogy vetted magadnak a fáradságot, s személyesen elhoztad a Fenség kedvéért ezt a levelet. De néhány hétig nem is eresztelek el.

- Pardon, Kázmér bátyám. Nekem két nap múlva ismét Pozsonyban kell lennem.

- Az kicsit hamar lesz.

- Igaz, hamar. Lefelé könnyebben jön az ember a hajón, mint fel, de 15-re minden körülmények közt fenn kell legyek. Annyira mozgalmasak a napok, hogy március 15-re ott kívánok lenni a forrásnál. S nem is tartom lehetetlennek. Kis lovaimban nagyon bízom. Debreceni csiszároktól vettem száznyolcvan forintért a kettőt, egyik a Fecske, másik a Pille. Mindkettő nevének megfelelően repül. Én ezen a két lovon már baj nélkül megjártam Aszódról Nagyváradot, Kolozsvárt, Brassót, Dévát, Aradot, Tiszaföldvárt, Szolnokot s hazatérőben ismét Aszódot... No, valami nagy lóhajtási művészettel nem dicsekedem, olyan virtusokat megtenni nem tudtam még, mint gróf Szapáry Feri, aki Abonyból a Torontál megyében levő Rácszentpéterre egy itatásra hajtott le Babér és Deli nevű két félvér lován. Vagy gróf Nimsch őrnagy, aki két hatszáz forinton megvásárolt magyar lovon jókor reggel indulván Hódmezővásárhelyről, egyhuzamban behajtott Pestre, huszonnégy mérföld, itt megebédelvén, ezer forintnyi fogadást ajánlott gróf Csekonics Jánosnak és Snitter kapitánynak, hogy következő napon ugyanazokkal a lovakkal visszahajt ismét, megállapodás nélkül Vásárhelyre.

A főispán nyitott ajakkal hallgatta a beszédet s élénken kiáltott fel:

- No és megnyerte?

- A kínált fogadás nem lőn elfogadva.

A főispán hangosan nevetett, s vígan beszélgettek tovább, mert neki is remek esetei voltak kéznél, felséges hajtásokról.

Ezalatt kint a nagy szálában a derék hangászkar, a fiatal Patikárius Ferkó, az öreg Boka veje, akit huszonnégy tagú bandájával Pestről hozatott le a báli vezetőkar, frisset rántott a daliák lába alá.

Egyet csapott markába mindenik gavallér, és karján termett a lány. Mintha ifjú rózsa futna fel a cser törzsére, olyszerű volt gyönyörű leánykáinknak könnyed lebegése a díszruhás vitézek karjain. Három a tánc! - rivalgatta az öröm és tovább perdültek a párok. Jobbra-balra, mártogatva... El-elváltak egymástól, és mintha percnyi elválásukat is megbánták volna, tízszeres tűzzel újra ölelkeztek.

S kik voltak jelen a táncvigalomban? Jelen volt az alsó és felső kör. Versengés csak abból állott, hogy ki öltözik magyarosabban. A megye lakosságának minden osztálya képviselve volt itt. Ki is akarta volna vagy merte volna visszautasítani ezt a hallatlan megtisztelő felhívást, hogy főispán névnapján, Kázmér napján tartott böjti megyebálon, mely most a nemzeti lelkesség jegyében rendeztetett, meg ne jelenjen. A szegvári híres kastély vonzereje az egész országra kiterjedt. A Dunántúlról éppen úgy jöttek hazafiak, mint a felvidéki hegyek bércei közül. És nemcsak főurak, hanem közbirtokosok és közérdemekben kiválóak, ha egyszerű nemzetből származtak is. Az összesimulás legszebb harmóniájában, ahogy a kor nyelvén mondani kell, hogy egy éjre legalább az egyenlőség földi mennyországává avattassék a bál, oly fesztelenül értekeztek.

Ezüstgombos menték, bóbitás ezüstcsipkés főkötők, aranysujtásos vállfűzők, rövid, dagadó selyemujjakkal tarka vegyülésben hullámzottak keresztülfonva a nemzetiszínű-hármasszínű pántlikával. Mindez gyönyörrel tölté el a már nemzeti reményeikben meghanyatlott kebleket.

Mert a napok teljesek politikai feszítéssel.

Az úrbérmegváltás forog a szőnyegen. Mindenki tudja, hogy Batthyány Lajos a zempléni fiskálist mért választotta meg Pest megyei követnek. Azért, hogy a kígyónak kihúzza a fogát. És valóban, azóta nincs másról szó, mint hogy az úrbéres parasztok teljes áron megválthassák telkeiket, ami számukra egyenlő a szabadsággal, s régi uraik számára a friss pénzt jelenti, ami jobb, mint az üres föld, a lelketlen robot és a rohadt dézsma.

Folyt tehát a vigadás. A vén természet kialudta magát, és az ébredező hajnal rózsaszín pillákkal nézett be a táncterem ablakán, és mind egy szálig mindeneket ébren talált s oly képben, hogy egy ifjú az egész közösség érzelmét fejezte ki, amint imádottjává vált táncosnője előtt így rebegett:

- E táncvigalom emlékezete szívem húrjain visszhangzand.

Ebben a pillanatban mindennél borzasztóbb dolog történt.

Mintegy boszorkányi jelenés, mintha az ördögök rendezték volna, egy pillanatban a közgyűlési teremnek minden ajtajánál sikoltás és tolongás támadt, s amint a zaj csökkent, szűrös és gubás betyárok tömege tódult be, és egy sztentori hang káromkodva kiáltotta el magát:

- Héj az atyaistenit, valahun egy van köztetök, urak! Hát jólesik mulatni, mikor műnk éhössen fagyunk el a sötét éccakában!

A védtelen és fegyvertelen társaság a középre tolongott, mint a megijesztett nyáj, és megsápadva bámult a támadókra.

A karzatokon is szűrös és halinás betyárok fekete tömege állott már felvont puskákkal, s a fegyvereket rájuk szegezték.

És senkinek fogalma, sejtelme, álma sem volt, hogy e percekben mi folyt Bécsben. Hogy Metternichnek vége.

- Ölég vóna a vármegye minden kunyhójába az a sok gyertya, ami itt van, de minekünk még a forgács se világít!

- Ótsátok ki a gyertyát. Sütétbe is löhet mulatni. Tűz!

Erre sortűz volt és a csillárok a mennyezetről sorra lehullottak, és a fiatal uraknak volt dolguk, hogy a sikoltozó mezítelen vállakat megmentsék a rájuk esőző lángoktól és szikráktól.

Senki sem tudta, mi lesz. Azt hitték, most itt a világ vége.

A rablók nagyon sokan lehettek. Kint is csönd volt. Néma csönd. A jelenlevő pandúrok és más védelmi vármegyei őrszemélyzet nagyon csekély volt. Ki gondolta volna, hogy ezredet kell erre a megyei bálra berendelni.

- Csönd! - kiáltotta újra az a hang. - Nem köll félni, nagyságos urak. Nem azé gyüttünk, hogy az uraktúl elszödjük pénzüket mög a kincsüket.

Erre egy kis csend lett.

- Akkor mért? - nézett fel mindenki.

- Azé gyüttünk, hogy mögmondjuk kendtöknek, hogy amé mög nem hítták Rúzsa Sándort, azé Rúzsa Sándor mög tuggya kentöknek mondani a véleményit.

A lélegzeteket meg lehetett hallani.

- Annakfölötte az urak kötelesek lösznek ellátni a szegényököt. Kentök úgyis régön dőzsölnek. A morzsákbúl hadd jusson a szögénységnek is.

- Úgy van a! - zúgtak rá a betyárok. Viharos zúgás és fenyegető bömbölés tört ki. Mintha azok nem is alkalmazottak volnának, hanem pártgyűlésen lennének. Ki hallott olyat, hogy a szónok beszédébe beleszóljon a kirendelt katonaság. Ezek a betyárok nem a vezér katonái, hanem meghívott szavazók?

- Tuggyák mög kentök, hogy a szögény embör főd nékün sömmit se ér. Mi a szabadság, ha nincsen főd? A fődeket mán ezután úgy fogjuk mögosztani, hogy eddig az urak vöttek kilencedöt, ennekután a fődnek egy kilencede marad az uraknak!

- Úgy igaz! Úgy van, úgy! - és mennydörgő tombolás.

- E most csak egy kis intelöm vót! De ha mög nem lösz az igazság, elgyüvünk a fustéllyal!...

- El ám, de el. El biza! - kiabálták a mocskos betyárok.

- Tarcsák mög az urak a kincsüket, nekünk nem köll, csak a főd mög a fődbeli szörzék. Vögyék szívükre az urak, osztán úgy lögyön! Lűjjetök!

Erre még egyet lőttek valamennyien: a pokoli riasztás iszonyúan verte a vármegyeháza ősi falait.

Mire a lőporfüst eloszlott, a betyárok egy pillanat alatt eltűntek.

Még azt is elfelejtették, hogy betyárszokás szerint megmondják, hogy ennyi meg ennyi ideig senki el ne mozduljon a helyéről?... De nem, most jut eszébe a szónoknak s kint harsogja:

- Aki pedig egy fertály óráig egy helyiből mögmoccan, az halálfia lészön!

Erre az egész kastély és udvara oly néma maradt, mintha egyszerre kriptává változott volna, és halottá lett volna minden élő. A főúri társaság, a táncosok és táncosnők félájultan vártak. Még valami retteneteset vártak. Nem hitték, hogy ennyi az egész. Semmi sem maradt a rémes jelenésből, csak az ázott gubaszag. Mint az ördög után a kénkőszag.

A megdermedt társaság dobogó szívvel és elalélt kebellel ocsúdott a lázálomból. Mintha csakugyan láz lett volna.

Ott állottak a pokoli setétségben, és a kinyitott ajtókon hideg áramlott be, és senki se merte az ajtókat bezárni, mert rettegtek, s nem hitték, hogy ennyivel el van intézve az egész.

Még csak most várták az igazi szörnyűségeket. Önkéntelenül is azt hitték, hogy ez az egész csak introdukció a zsiványi cselekedethez, s már oldották le gondolatban a láncokat és ékszereket magukról. Mert az ember mindent odaad az egy hitvány kis életéért.

De nem jött semmi. Lassanként a hajdúk és pandúrok kijózanodtak az ijedtségből, s hogy vették észre a betyárok eltűnését, ők is emberekké váltak.

Kint hajnal volt, és már nem is lett szükség a fáklyákra és gyertyákra; a derengő világosságban mindenki kezdte felismerni egymást. És mindenki olyan sápadt volt, mintha csupa halálfélelem festékjében mártogatták volna őket.

Világítószerszámok is kerültek a szomszédos helyiségekből, mert a betyárok kizárólag csak a nagytermet rohamozták meg.

Most aztán megindult a vita is. Mindenki most lett hős, és szidta a betyárokat és szidta a népet, mely tűri, hogy a betyárság ennyire elhatalmasodjék és elszemtelenedjék.

Komoly férfiak jelentették ki, hogy ez az utolsó. A betyárok nagyon rosszat tettek a felszabadítást követelő népnek, mert ha ennek híre megy, senki sem fog értük egy hangot sem merni vállalni, mert különben elsöpörné a nemzeti felháborodás az ilyen ostobát és nemzetárulót, aki ezek után a nép javáért valaha is szót emeljen.

De már hordták az inasok körül a friss forró puncsot, ami igazán nagyon jót tett a felzaklatott idegeknek.

Lassan már úgy érezték, mintha az egész valami farsangi tréfa lett volna, és voltak, akik megesküdtek rá, hogy az, aki beszélt, dehogy is volt az paraszt. Az egész nem paraszt-ötlet. Paraszt ilyet világ teremtése óta soha ki nem talált. Hogy egy főúri társaságot megtámadjon, és még csak egy aranyat se szedett el tőlük. Meglássátok, ebből valami világraszóló hecc fog kisikerülni. S már előre találgatták, ki lehet az, aki ilyet megtenni merész volt. Akadtak, akik az erdélyi bárót kezdték emlegetni, a híres erejű mágnást, aki a nép legnagyobb pártfogója, s már egy ízben kufsteini setétet szenvedett nyílt szembeszállása miatt...

De azt mégis nem lehet elhinni, hogy maga a báró jött volna el a márciusi vizeken át bérces hazájából...

Inkább...

De ebben a percben ismét valami mozgás van, már megint megáll a szívverés, hát semmi békesség sincs s nem lesz?...

Egy hang bekiáltja a félig homályba, hogy:

- Rózsa Sándor volt itt! Rózsa Sándor a bandájával a vendégszerető háziurunknak ezer lovát és ezer marháját hajtotta el. Ezer tagú felfegyverzett sereggel vette körül a vármegyét. Azért küldte be a botránycsinálókat, hogy azalatt elhajtsa a lábasokat.

 

Hangok az éjben

A közönség a legnagyobb izgalomban tárgyalta a szörnyű gazságot, amihez fogható még nem volt, hogy éppen a bál alatt, az urak jelenlétében merészkedtek ilyen vakmerően, valósággal a szemük elé s ezer darab marhát, lovat, jószágot elhajtani? Mi ez, ha nem lázadás, rebellió, a megnyilatkozott föld az emberi lábak alatt.

Az asszonyok ok nélkül csak sírva fakadtak, kétségbeesésükben nem tudtak hová folyamodni. Az urak is komoran emlegették a lengyel lázadást, ahol valósággal középkori kegyetlenséggel pusztítottak el a pórok mindent, amihez hozzáérhettek.

Mi lesz ebből?

Még elindulni sem mertek, bár a férfiak éppúgy, mint a dámák, mindnyájan haza gondoltak és haza vágytak. Reszkettek, mi van otthon? Vajon az ő vagyonukat nem támadták-e meg? S az otthon maradottak, a család, a szeretettek, a kedvesek, gyermekeik, öregeik, az egész életük. Iszonyatosan fel voltak dúlva, és nem leltek enyhet s menedéket túlfeszített fantáziájuk vészképei elől.

Már évek óta folyik az izgatás.

Valamennyien érezték, hogy ez többé nem egyszerű betyárcsíny. Itt a nép tömege van forrongásban. Mit jelent az, hogy e közgyűlési teremben úgy jelennek meg, mint valami tárgyaló fél és a szentesiek jogait emlegetik és követelik.

Rettenetes még rágondolni is, hogy a polgárság, az úrbéresek, a birtokos parasztok, akik tejbe-vajba fürödnek, és számtalan van köztük, akinek ezer aranya is van rakáson, hogy ezek a betyárokat maguk bérelték fel, hogy uraikat megtromfolják. Még sohasem mert a betyárság ilyen őrületes vakmerőségre vetemedni. Voltak, akik hallották, hogy tegnapelőtt Szegeden éljenezték Rózsa Sándort, hogy elhajtotta a szegedi krőzus csordáját. Ezen kapott vérszemre, hogy nem lett érte semmi bántódása. Akadálytalanul lehajthatta a gulyát a rác vidékre s eladhatta Újvidéken, vagy még akár tovább is.

De ezer darab marhát hajtani! Ahhoz egész hadsereg kell. Lúdbőrös lett még a legbátrabbaknak a háta is, ha arra gondolt, hogy útba esik valahol az ő kúriája a féktelen fenevadaknak!

De báli ruhában indulni utánuk, senkinek sem volt bátorsága. Katonaság csudára nagyon kevés volt jelen. Ki gondolta volna a vármegyén, hogy fegyverrel kell körülvenni magukat, ha egyet akarnak táncolni a vármegye székhelyén a grófi községben?

Közben kezdett kiszivárogni, aminek a fiatal bárók hozták a hírét, hogy Párizsban forradalom ütött ki és a királyt száműzték, és hogy a királyi holmikat mind darabokra tépték és felgyújtották. A francia csőcselék újra vérszemet kapott.

Irtóztató, s mi lesz még ebből.

Már érezték, ahogy végigszáguld újra Európán a mob, és vérfergeteg zúdul az egész világra.

A tudósabbaknak Martinovics jutott az eszébe, akit lefejeztek még idejében, mielőtt felgyújthatta volna a hazát. Mi ez? Most egy betyár fog állani a helyére? Rettenetes, hogy egy analfabéta pusztai betyár álljon szembe a művelt hazával.

Mindenki magáért reszketett, a földért, a birtokért, a nyugodalmas állapotokért, amikben oly jól érezték magukat...

- Nem jön az idáig, dehogy jön az idáig - biztatta egy zsinóros fekete ruhába öltözött derék, komoly úriember, a vármegye pennája, a nagy jövőjű, megbízható Klauzál Gábor a körülötte állókat. - Tényvaló, hogy valamit tenni kell, meg kell előzni a vér forradalmát, de korántsem megy az oly gyorsan. Párizs mindig a kilengések hona volt s maradt, de lokalizálva is van a francia határral a tűz, amit ők maguk fejekre gyújtanak. Holnap indulok magam is Pozsonyba, s megjelentem személyem szerint magának a felséges nádorespányunknak, hogy ha idejében a kis tüzet el nem altatják, könnyen roppant égés támadhat belőle.

- De mivel lehet eloltani?

- Csak az engedékenység enyhe permetével.

- Azt akarja prédikálni az úr, hogy a betyárokat szabadon kell hagyni, s még csak katonaságot sem kell utánuk küldeni? - rivallt rá egy derék, vérmes hazafi.

- Ezt nem vélem, urambátyám s méltóságos uram. Én magam is azon vagyok, hogy ami a közrend és vagyoni bátorság ellen történik, azt vaskézzel kell megfenyíteni. De azt is meg kell gondolnunk, hogy nincs többé mód és lehetőség arra, hogy az eddigi tirannizmus alatt álljon a haza kilenctized része.

- Mi az a kilenctized rész? Mi mindnyájan tirannizmus alatt vagyunk, a galád, bitang alávaló betyárság tirannizmusa alatt, s még valaki merészeli védelmezni ezeket az útonálló, fosztogató és cábár zsiványokat?

Klauzál Gábor lehunyta egy pillanatra éles szürke szemeit, és fájlalta, hogy az értetlenség ennyire elhatalmasodott még a tisztább agyú embereken is. Aki szemben állott vele, nem más volt, mint magának a vármegyének híres alispánja, aki mennydörgő hangjával és hatalmas termetével bizonnyal méltó képviselője volt a nemesi rendnek.

Mentegetni próbálta magát, mert mint megyebeli, a Károlyi grófok inspektorának fia, könnyen háládatlanság gyanújába keveredhetik, ha magán hagyja száradni a szót.

- Alázattal kérem méltóságodat, tekintetes alispány uram, a betyárok javára soha egy igém is nincs. De az éhségben és nyomorúságban sínylődő szegénység eránt irgalmat kell esedeznem. Ne felejtsék el nagyságotok, hogy a körülöttünk fekvő falvaknak lakossága ebben a nehéz hideg, fagyos márciusi éjszakában a hideg kemence mellett zúzmarával borítva fagyoskodik.

- Elég! Egy szót se! Mert lövök! - rivallta el magát egy táblabíró. - Meg ne halljam többet ezt a gyalázatos álnok hangot. Mi köze a kemence alatt heverőknek a nyalka csizmában és túri süvegben betyárkodókhoz? Az a közük van, hogy ők tartják fenn ezeket. Ők duggatják, ők etetik s itatják. És soha náluk nélkül egy Rózsa Sándor a nyakunkra nem nőtt volna...

Egyszerre felfordult az egész tömeg. Mindenki vagy sírt, vagy átkozódott. Itt most hideg szónak, okoskodásnak semmi helye nem volt.

- Ott vannak az okok, Pozsonyban. Ott laknak a galádok és dögletesek. Mindenkit azonnal kardélre hányni, aki csak egy jó szót is ejt ezekért a farkasokért és toportyánférgekért.

Klauzál érezte, hogy jelenléte csak olaj a tűzre. Holnap majd másképp lehet beszélni az urakkal, de ma igazán lehetetlen tőlük azt kívánni, hogy egy pillanat alatt elfelejtsék, ami csak az imént történt a teremben.

Behúzódott ezért a legelső ajtón, s óvatosan eltűnt, lelkében hurcolva a mély keserűséget, hogy a kor szabadelvű eszméi ennyire nem képesek meglágyítani a szíveket.

- Kázmér bácsit azért megvágták egy kicsit. Abiza kétezer forintot szedtek ki az öregből a betyárok. Ott a kis szalonban vizitelték meg. Se több nem kellett nekik, se kevesebb, precízen kétezer forint.

A kis terembe ért oldalt, néhány fiatal úr vígan és kacagva ivott valami jóféle palackos bort.

Az aranyifjúság hentergett a vörösbársony huzatú díványokon, s élesen hallatszott fel a hihetetlen vékony úrfi hangja.

- Ah, bah, ezer darab ökör az legfeljebb húszezer forint, nemde? A követek casinójában, ahol a nemesi ellenzék gyülekezget, egy éjszaka negyven-, ötven-, hatvanezer forintot elvernek.

A másik két fiatalúr hangosan nevetett.

- Téged - mondta a vékony báró barátjának - az egész ország ünnepel s méltán, hogy a tudományra negyvenezer forintot áldozál. Pista bárót mindenki kinevette, mikor negyvenezer forinttal adós maradt Lacinak.

A másik kettő még hangosabban nevetett.

- Azért Murinkat sem kell megvetni, a mákáóra is leadott ő néhány ezrest már nem egy ízben.

- Az volt a remek - mondta hajszálvékony Frici - e mostani fársángon, egyszerre csak azon vettük észre magunkat, hogy fársáng keddjére nincsen táncvigalom kitűzve. Összeállottunk, fársáng vasárnapján hárman, gróf Manó, gróf Pál és én, s harmadnapra fényes bált adtunk a Pálffy-kertben. Milyet Pozsony még nem szemlélt. Egy-egy hozzájárulási részlet ezerkétszáz pengő volt, s húsz hozzájárulásra volt szükség. Nos, egy éjszaka meg volt a complotte. Mind a húsz részlet jegyeztetvék. Kik egy részletet áldozni nem voltak képesek, összeállították ketten-hárman s többen s néhányszáz forinttal járultak hozzá, s kiteremték a megkívánt részletet.

A másik két úrifiú nem volt jelen Pozsonyban, amit élénken sajnállottak. Mire a mesélgető Frici báró még azt fűzte hozzá:

- Mon ámi, említett pozsonyi fényben, kik Katinka grófnőért svermoltunk, a bál végeztével kocsikkal rögtön nem rendelkezvén, bokáig érő hóban, cipőben és selyem harisnyában kísértük, mint valami kengyelfutók a grófnő kocsiját. A kapu alá érvén, kisegítettük a nőket a hintóból s felbrasíroztuk őket a lépcsőn, lakásuk küszöbéig.

A fiatal György gróf elragadtatva nevetett. Gyönyörű szemei tüzeltek: ő is ismerte azt a Katinka grófnőt, s a szíve megfájdult.

- Duci égett s lángolt legjobban. Ez az impertinens Schnoferl, az a vicc-csináló, ki engem der baron Gibitznek nevezett el ennyire karcsú termetem miatt, ott gibicel s nem ingyen.

György gróf szemei megvillámlottak.

- Hogy érted ezt, Fritz, hogy nem ingyen?

A fiatal báró megtorpant egy pillanatra:

- Sokba kerül neki. Bécsből egész kocsi rakomány virágot hozatott a bálra.

Erre György gróf megszelídült, s inkább búskomor lett, de az élénk szőke, fent lengedező Frici báró újabb ötlettel mesélte:

- Tudod, semmi lakás Pozsonyban, végre találtam egyet, hol egy vénkisasszony volt a tulajdonos, öreg, rozzant ház, és egy láb hosszú kapukulcsot nyert minden lakó. Gróf Festetich Leó, egy német énekesnő s én laktunk együtt a házban. A kapukulcsot magammal kellett vinni s mindnek. Nos egyszer otthon felejtettem. Kérlek, semmiképpen oly zajt csapni nem bírtam, hogy a háztulajdonosné felserkenjen angyali mély álmából. Végre az énekesnő szánt meg, és selyempapírba burkolva elém repült egy kapukulcs.

Már elfelejtették a betyárokat? Egészséges ember, gazdag ember hamar gyógyul.

- Természetesen másnap köszönettel személyesen juttattam vissza a lábnyi kulcsot az énekesnőnek. Kivel mingyárt egyezségre is léptem a lakba bejuthatás érdekében. Egy lábnyi kapukulcsot az embernek magával hurcolni, nemde?

- Bécsbe is felrándultam a fársángon néhány napra. Gróf Szapáry Antal repített fel négylovasán. Amint illik, a nyilvános mulatóhelyeket és a színházakat látogattam sorra az első bécsi felrándulásomon. Egy ilyen mulatóban sikerült is egy rendkívül szép, szőke, kedves ifjú leánnyal bensőbb ismeretséget kötni. Ez volt első női ismeretségem hazám határán túl.

A két fiatal úrifiú nyitott ajakkal hallgatta s leste a referádát: ez volt az ő jövőjük, minden szó a legnagyobb izgalommal érintette őket; idősebbek voltak két-három évvel Frici bárónál, s irigyelték, hogy olyanokat tapasztalt ez a húszéves tacskó, ami nekik is újság.

- A Duci apjánál viziteltem, ki a szabadelvű ellenzéki mozgalom legzseniálisabb vezérfia s a párt által különösen tiszteletben tartatik, s nagy népszerűségnek örvend: engem mindenesetre meglepett, hogy a reggelinél több rendkívül szép s könnyűvérű hölgyet találtam körülötte, otthonias fesztelenséggel mulatni. Mondom, félelmes izgatottságba ejtett ez engem, különösen mikor e feltűnő szép nők velem mint valami gyermekkel játszadozni kezdtek.

Az ifjak élvezték a Frici csevegdélését, de ez fanyar arccal tért át új dologra:

- Kár, hogy elromlott az egész a párizsi hírekre. Áh kérlek, a király, Lajos, a hátulsó kapun egyedül ugrott ki, és a mob betört a királyi palotába... Á, bah, így megy az forradalomban: megalakították az új minisztériumot, s abban két nyomdász is kapott kabinetet. A tiszteket a legénység választja, és tisztnek, közlegénynek, nemcsak a menázsija lesz egyenlő, hanem a fizetése is...

Oly mulatságos volt, hogy betegre kacagták magukat. Klauzál Gábor óvakodva kivonult azonnal indulásra. Neki most Pozsonyban a helye.

 

Pozsonyi mese

A liberális mágnások klubjában a Kis Casinóban éppen azt magyarázta gróf Miggay Pista, hogy mi is az a "pecsovics" szó.

- Kéklek alássan, először is "aulikus" az, akinek a világon semmiféle politikai meggyőződése nincs, és a közpályán tisztán az udvah és a felség személye körüli befolyás segítségével akar és tud felemelkedni. Régen ezeknek a száma légió volt... kilenc évvel ezelőtt pedig 1839-ben Tolna megyében a követválasztás igen erős korteskedéssel folyt. Két követjelölt volt, egyik Bezerédy István, a másik Perczel Móric... Nos kéhlek, a konzervatív párt vezére gróf Festetich Rudolf volt, aki Júlia-majorjában nagyszerű tanyát rendezett korteseinek. Ebben a Júlia-majorban a kortesek felett a grófnak Petschovitsch nevű tiszttartója gyakorolta a főfelügyeletet. Petschovitsch war ein treuer Diener seines Herrn, s oly jól tartotta a korteseket, hogy ezek egyszer csak kéhlek alássan nem éljenezték többet se Bezerédyt, se Perczelt, se Festetich grófot, hanem ahányszor meglátták ezt a tiszttartót, azonnal elkezdtek ordítani, hogy "Vivát Pecsovics!"

A mágnások, kivált a fiatalabbja nagyon nevetett.

Egyáltalán igen derülten indult a reggel a klubban.

- El lehet mondani, amit jó anyám szokott ránk kiejteni, ha ilyenkor, mikor sírni kéne, kacagni kezdünk, hogy: "Vesztit érzik ezek!"

A klubban a korai órát tekintve már igen sokan voltak.

Voltak, akik arról beszéltek, hogy 1845-ben s 46-ban mily rendkívül rossz termés volt, s a tavaszi jelek azt mutatják, az idén sem lesz jobb.

- Legalább ára lesz a termésnek - mondta egy mágnás. - Pest vármegyében akkor huszonkét bankó forinton alul nem lehetett kapni egy mérő búzát. Báró Podmaniczky Jánosnak tele voltak vermei, s még annyiért sem adta. És a vármegye mit tett? Feltörette a vermeket, szétmérette a búzát, kéhlek, s a begyűlt pénzt átadta a bárónak.

- Rémes! S ezt tette volna a vármegye?

- Igen, el lehet gondolkozni az önkormányzat eme ténye felett.

- De még szomorúbbak a viszonyok Beregben és Ugocsában - vetette közbe másik fiatal mágnás. - Ha ezekről beszélünk, éppen olyan, mintha Kelet-India valamelyik tartományáról lenne szó. Ezért alapítottunk egy felfedező társaságot mi ketten Béla barátommal, s a nyarat avval töltöttük s még a telet is, farsang végéig, hogy az ország különböző vidékeit megismerjük, mint utazók, és világokat jelentő kalandokat szerezzünk. Bejártuk, kéhlek alássan, Tolnát, Baranyát, elmentünk Parádra gróf Károlyi Györgyné látogatására, s onnan le a Heves megyében fekvő Tiszabőre, gróf Almássy Pali barátunkhoz, aztán meglátogattuk a báró Wenckheim családot, Körösladányon, gróf Csekonics Jánost Zsombolyán, sőt elmentünk Temesvárra, a buziási fürdőre, Mehádiára, ahol fényes vendégkoszorút találánk együtt... A Herkulesfürdőből nem törődve az intő szókkal, a Vaskapu-szoroson át leírhatatlan fáradsággal ereszkedtünk le a Hátszeg völgyébe, Piskiig, Komáromi Gyuri barátunkhoz, aki akkor ezen a jószágán időzött bájos feleségével: gróf Csáky Lálival...

De valami volt a levegőben, senki sem tudott tiszta szívvel figyelni a világjáró angol kalandjaira.

Most berohant a fiatal Csetneky gróf, a Pepi, s halálsápadtan kapkod ki a zsebéből egy papírlapot és adja át Miggay Pistának:

- Olvasd, olvasd!

Már mindenki megrettent.

A bécsi események? Senki sem akart már ilyen izgató dolgokról beszélni.

- Az éjjel kétezer emberrel népgyűlést tartatott - sietett Mocsnoky Pál, a bálrendezők királya. - Vészhírek jöttek Bécsből, hogy letörték a forradalmat, s az aulikusok és pecsovicsok győznek. Kétezer ember azonnal indulni akar. Rögtön fogadjunk gőzhajót nekik. Ki is mentünk a hajóhoz, és ott várakoztunk, míg előállítottak egyet, végre jön egy pincér s a szervétájával csapkodva kiabálja:

- Auf, edle Magnaten, das Dampfboot ist da!

Mindenki nevetett. Különös volt, hogy rémület és a kacagás minden pillanatban egymást váltotta.

Másik fiatal mágnás avval rohant közéjük:

- A Zuckermandlin ölik a zsidót!

Fanyar nevetés.

- Az én jó zsidaimat, kéhlek. Csupa hála vagyok velük szemben, ha szükség van, kihez fordul az ember, ha nincs zsidó?

- Pesten revolúció! A Hatvani utcai Landerer-nyomdából kiindulva a sajtószabadság tényleg proklamáltatott. Táncsicsot kiszabadította az ifjúság.

- Petőfi negyvenezer paraszt élén áll a Rákoson!

Csupa hihetetlen hír! Néma csönd!

- Dieser Petoefi, dieser Petoefi - dadogta s felmutatta a papírt, amit valaki elkapott tőle és olvasni kezdte az első sorokat:

Dicsőséges nagyurak, hát
Hogy vagytok?
Viszket-e úgy egy kicsit a
Nyakatok?

A mágnás ifjak felhördültek s elrettentve nevettek össze.

- Ez mi vagyunk?

Ujdivatu nyakravaló
Készül most
Számotokra...nem cifra, de
Jó szoros.

A kaszinóból mindenki odatorlódott. A komoly idősebb liberális mágnások, akik maguk közt a legfontosabb tennivalókat beszélték meg, szintén előjöttek s szivarozva állottak be a csoportba. A fiatal felolvasónak éles, nagy hangja volt s minden szó duplán félelmesen sikított a fülükbe.

Tudjátok-e, mennyit kértünk
Titeket,
Hogy irántunk emberiek
Legyetek,
Vegyetek be az emberek
Sorába...
Rimánkodott a szegény nép,
S hiába.

- De hol a rendőrség? Hogy merészel valaki ilyen lázító hangon?!!!

- Ez mégis sok!

- Még csak ezután jön a java! - mondta a dadogó fiatal mágnás, aki a papírt hozta.

Állatoknak tartottátok
A népet;
Hátha most mint állat fizet
Tinéktek?
Ha megrohan mint vadállat
Bennetek,
S körmét, fogát véretekkel
Festi meg?

- Das ist Skandal! Ez nem tűrhető!

- El vagyunk késve!

De elveszett az egész dolognak a humora. A verssorok meghazudtolták, amit az emberek a versről tudtak. Hogy a vers, a költemény az érzelmek kifejezése, líra, epika... Szavak! Ez itt tűzvész, gyújtogatás. Ha ezt hallani fogják az emberek, kész a lázadás... Borzasztó...

Ki a síkra a kunyhókból,
Milljomok!
Kaszát, ásót, vasvillákat
Fogjatok!
Az alkalom maga magát
Kínálja,
Ütött a nagy bosszúállás
Órája!

Nem lehet elképzelni, hogy ezek a főurak, akik egész életükben, bármit is tettek, csak tiszteletben, sőt szinte imádatban részesültek a nép részéről, s ha gyűlölet volt a hátuk mögött, azt ők mosolyogva szinte előnynek fogták fel, s úgy tartották, hogy kell is egy kis gyűlölet is az emésztéshez. Hogy ezek a Petőfi versét soronként mint puskalövést, bombát, robbanást érezték. Erre még eddig a magyar históriában példa nem volt. Elvégre az ember liberálisnak liberális, de mágnásnak is mágnás, kéhlek alássan.

Ezer évig híztak rajtunk
Az urak...

Minden sor borzalmasabb és irtóztatóbb.

Most rajtok a mi kutyáink
Hízzanak!

Nem lehetett tovább olvasni. Maga a felolvasó nem hitt a szemének. Lehetetlen, hogy ez a sor le legyen írva. Tollal, tintával, ahogy a szerződést írják, amit meg kell tartani, ahogy a törvényt, amit végre kell hajtani. Csak eddig szerződést és törvényt csak a birtokban levő hatalmasok érdekében írtak s ez...

Vasvillára velük, aztán
Szemétre.
Ott egyék a kutyák őket
Ebédre!...

Van még ebben az országban élet, igazság, rend? Jog?... Hát ezt a gazembert még nem akasztották fel? Ez él? Lehetetlen.

- Elég! Eláll!

Valaki kitépte a felolvasó kezéből a papírt és széttépte.

- Nem kell széttépni. Violencia! A nádorhoz! Az ítélőbíróhoz!

- És még ezt az embert dicsérte Széchenyi! Ezt tekinti fiának!

Dühöngő kavargássá változott a terem.

De mikor már csillapodni kezdett a felhevült hangulat, mintha új tűzzel akarnák felgyújtani a hamvadni kezdő parázst, valaki berohant:

- Petőfi negyvenezer kaszás paraszttal áll a Rákoson!

Hirtelen némaság.

A legfontosabb kérdés e napokban az volt, hogy miként fognak megoldatni az úrbéri viszonyok? Nem fogják-e az izgatók a parasztokat a nemesség ellen uszítani? S mi lesz a nemzetiségi parasztokkal? A főurak nagy részének csupa tót, oláh s más nemzetiségű jobbágysága volt, és ott semmiképpen rendet fenntartani nem fog lehetni soha, csak drákói rendszabályokkal, katonasággal, fegyverrel...

Kóválygó kétségek kerülgették az urakat.

Ha Bécsben is megtörténhetett, a császár rezidenciáján, a szörnyűség, mi lehet akkor idehaza?

Metternich nemcsak lemondott - ami utóvégre méltó és helyes áldozat a tömeg fellázított szenvedélyének lecsillapítására -, de házát kirabolták, lerombolták és felgyújtották!

Mindenki saját bőrén érezte ugyanezt a végzetet. Nem volt a főurak közt senki, aki saját otthoni öttömösi vagy balassafertelmesi kastélyát ne tudta volna elképzelni lángok között.

Még soha nem gondoltak arra, hogy ennyire ellenséges és idegen elem között élnek. Hiszen ezek a parasztok, ezek a soha észre nem vett, figyelemben nem részesített jobbágyok, ezek mint feldühített vadak nyüzsögtek képzeletükben...

Kell, igen, kell a felelős minisztérium, hogy legyen egy legmagasabb szerv, amely elégtételt adjon nekik a sérelmekért, károkért, s megoltalmazza őket a veszélyektől. Meg kell hozni az elodázhatatlan törvényeket, részben hogy kicsit lecsillapítsák a mobot, részben hogy megkötözhessék, mint az elszabadult veszett kutyákat.

Szóval a Kis Casinó, a szabad gondolkozású mágnás ellenzék is teljesen s tökéletesen fel volt fordulva. Mi lehet akkor a Nagy Casinóban, a konzervatívoknál!

A fiatalok hamar felülkerekednek az érzelmeken, s a fiatal mágnások kajánul elhatározták, hogy a Petőfi-verset elviszik a felsőbbekhez.

Hadd örüljenek azok is.

Két tagot mindjárt ki is választottak, mind a kettő természetesen a legnagyobb családok gyermekei voltak, akiknek apjuk, testvérük, bátyjuk, minden rokonságuk a Casinóban van.

A Kis Casinóba jártak a nagy nevek közül gróf Batthyányi Lajos és Kázmér, gróf Teleki László és Domokos, gróf Vay Károly, gróf Zichy Manó, gróf Pálffy József, gróf Szapáry Antal, gróf Csáky László, báró Mesznil Viktor, báró Eötvös József, gróf Andrássy Gyula és sokan mások. Ezek valamennyien a haladás hívei voltak, akik pénzt és lelkesedést áldoztak a nép és a jövő megmentéséért. El lehet képzelni, mi volt az igazi konzervatív maradi mágnás világban, ha még őket is így felháborította Petőfi verse. A Kis Casinónak csak tizenhat szavazati joggal bíró tagja volt, a mágnás tábla centrumának ellenben száznyolc szavazati helye volt a főrendiházban. Az ókonzervatívok vezérei voltak báró Perényi Zsigmond, báró Majthényi Antal, s nagy tekintélyek, köztük Almássy Pál, Bónis Sámuel, gróf Ráday Gedeon, s ezek maguk is meglátogatták a Kis Casinót: tehát köztük nem volt valódi ellentét. Úgy vették, hogy annyi az egész, hogy a fiatalok szeszélyből csatlakoznak a forradalmi szelleműekhez. De az semmi, s ha benő a fejük lágya, meg is gondolják magukat s visszatérnek a komolyabbak közé.

Tizenegy órára már a konzervatívok, az aulikusok is mindnyájan ismerték a Petőfi versét, és rettenetesen le voltak hangolva, mi lesz, ha Petőfi csakugyan megindul a negyvenezer paraszttal.

Ekkor érkezett meg a Kis Casinóba Frici báró, aki valóban egyhuzamban hajtott Szegvárról Pozsonyig. És a lovai kibírták s ezzel valóban nem kicsinylendő hírnevet szereztek a fiatalúrnak, aki magával hozta Klauzál Gábort is, akit a ceglédi homokon ért utol. Klauzál hamarabb indult el, de az úton fennakadt, és egy csárdában búsult éppen, mikor megérkezett oda Frici báró, s megismervén a csongrádi tekintélyes vezérszónokot, örömmel ajánlotta fel kocsiját, amit az ellenzéki pártember szintén örömmel fogadott el, pedig még nem is tudta, mennyire szükséges volt számára, hogy idejében beérjen Pozsonyba: miniszteri tárca várta ott.

Szerencse, hogy Frici bárónak azonnal jönnie kellett. S most sietnie a Mágnás Casinóba.

Hoznia a nagy hírt, mi történt Szegváron. Hogy egy alföldi betyár népforradalmat csinált. Már Pesten hallotta, hogy Bécsben is lezajlott a forradalom s vérrel és Metternich bukásával végződött, annál nagyobb volt az ő híre, hogy az alföldi békés medencében is viharzik a tenger.

A Kis Casinóban újabb megdöbbenéssel vették a hírt, s most már maguk siettek Fricivel a Mágnás Klubba, ahol a fiatal szőke úr a legnagyobb sikert vagy inkább rémületet okozta, amint bőségesen, szellemesen és célzatosan elmondta, Rózsa Sándor mit csinált.

- Ki az a Rózsa Sándor?

- Az új Milfay... A legnagyobb stílusú betyár, aki a magyar honban jelentkezett.

- Hisz ez nem betyár, ha nem vitt el pénzt! Nem fosztogatott? Ez akkor talán egy álruhás ellenzéki vezér...

- De valami pénzt elvitt. Míg a gróf a szálában a rend helyreállításán dolgozott, megjelent ő maga a vasládák szobájában, és kétezer forintot kikövetelt onnan ezüstben. Sem többet, sem kevesebbet - mondta Frici báró.

- Ki tudja, hátha arra szüksége volt a pártkasszában - mondta egy mágnás szatirikusan.

Petőfiről kérdezték.

- Igaz-e, hogy negyvenezer paraszttal áll a Rákoson?

A báró eltűnődött:

- Bizonyosan nem tudom - mondta -, de negyvenezernél lehet ott több is.

Remegés közben meglátják Széchenyit, aki az utcán éppen errefelé tartott.

Széchenyi meg fogja mondani. Széchenyi nem fél. Széchenyi a pesti márciusi forradalomra rögtön megmondta, mikor megjött a hír, hogy parapluie révolution: esernyőforradalom!

A lépcsőkön, amint fölfelé ment Széchenyi, az ultrák közül találkozott eggyel. Az ultramontán mágnás megemelte széles karimájú kalábriai kalapját, melyen hosszú veres toll lógott, s nagy köszönés után hetykén nyomta azt a fejébe:

- Bon jour, citoyen Széchenyi! - köszönt újmódi köszöntéssel. - Jó napot, Széchenyi polgártárs! - ahogy a francia forradalomban volt szokás.

A gróf utánanézett s visszaköszönt:

- Bon soir, citoyen Sansculotte! Jó estét, Gatya úr!

Nálunk nem nadrágtalanok, hanem egészen gatyások voltak a felszabadításra váró népek.

Széchenyi nyugodtan ment a klub termébe, benyitotta az ajtót, és ahogy végignézett a sápadt, didergő, gyomorrontásos mágnásokon, szarkasztikus mosolygással köszöntötte őket:

- Dicsőséges nagyurak, hát hogy vagytok?

Ezen a napon volt a szavazás a jobbágyság felszabadításáért.

Egyetlen szó, egy ellentmondás nélkül ment keresztül a javaslat. Pedig ha a Petőfi verse nincs, akkor legalábbis ellenzéke lett volna, ha még akkora volt is a rémület a bécsi események miatt.

Deák Ferenc mondta:

- Nem kellett Pozsonyban forradalmat csinálni! Mire lett volna! Mindent elvégzett a bécsi forradalom, mert azok az elemek, amelyektől függött a jobbágyság jogainak megadása, Bécsben annyira megrémültek, s annyira begyulladtak, hogy nem kellett őket még kapacitálni sem. Bécsben a nép lázadt fel: Pozsonyban a mágnások hallgattak el.

A magyar revolúciót, a magyar dicsőséges forradalmat két név hajtotta végre: Petőfi Sándor meg Rózsa Sándor.

Az indítványt Kossuth Lajos tette meg, s a roppant többséget az ő szelleme hozta be, de hogy semmi kisebbség sem volt, ez még nagyobb jelentőségű: s ezt a nép lelkének fiai vívták ki.


* Gróf Károlyi György például a Magyar Tudományos Akadémia alapítására éppen negyvenezer forintot adott. M. Zs.



Kezdőlap Előre