Szagos rozmaring

Rózsa Sándor vidáman és kedves orcájával lépett be a házba.

- No hogy vagytok, Ágnyis?

S megcsípte a szépasszony arcát.

Ágnes asszony visszanézett s ránevetett a betyárra.

- Éppen lángost sütök.

- Tán mögérözted, hogy gyüvök?

Az asszony nevetett, s hagyta, hogy a vendég megtapogassa, megveregesse a lapockáját. Mind a két keze tele volt tésztával, nem védekezhetett, meg talán nem is akart. Most kezdje? Mikor már hét esztendeje szeretője a betyárkirálynak?

- Hun jár kend erre, Sándor?

- Alunni akarok egy kicsit.

- Tán fáradt?

- Olyan munkára nem vagyok fáradt.

Mind a ketten nevettek. Csak akkor kérdezte meg Rózsa Sándor:

- Hun van Katona Pál?

- Nincs itthon, de mindön percbe gyühet. Odaát van a Gerlici-tanyán. Csődörhöz vitte Föcskét, a nyergöst.

Ezen is nevettek. Az asszony bevetette a kemencébe a lángostésztát, s a kerek lapos tésztadarabok rögtön elkezdtek a forró kemencében elváltozni. Elébb csak megdagadt a színük, aztán pirosodni kezdett. Az asszony a piszkafával elrendezgette őket, hogy egymástól kellő távolságban legyenek, aztán előkészítette a kemence szájába az előtét.

Akkor hogy dolgát végezte, visszafordult, s szembenézett a vendégével.

- No hadd lássalak - mondta neki, s leverte a tenyeréről a lisztet.

Rózsa Sándor kicsit gyűrött arcú volt. Most érkezett Szegvárról, s az bizony ide jó hajtás. Dona kapitánynál volt éjfélben, s most meg már itt van a Katona Pál tanyáján, ahol jó búvóhelye van neki. Csakugyan azért jött, hogy kialudja magát.

Ezeket szerette, Katona Pált meg a feleségét, mert még eddig sohase kapta őket hiába. Se a szájuk nem járt el, se vendégek nem jártak hozzájuk, magukban élő csendes emberek voltak, se gyerekük, senkijük, kevés állat, maguk meggyőzték a gazdaságot. Csak a munkaidőkben vettek fel segítséget, de most március közepén még semmi sincs, csak a nagy víz mindenfelé a szegedi tanyákon.

- Üjj le mán - biztatta bizodalommal az asszony az embert, akit ha nagyon kettesben vannak, tézni szokott.

- Huva, az öledbe?

- Majd mögmondom, huva. Itt a szék e.

Leporolta a kötényével a széket, s erőltette az embert, aki le is ült, de elkapta az asszony kezét, s odarántotta a térdére.

Az asszony nem is tiltakozott. Kicsit megpirosodott, de neki is jólesett már leülni, reggel óta még nem is ült le egy percre se. Az ember meg kemény tenyerével átfogta a derekát, a mellét a tenyerébe vette, és hallgattak, hallgatták a vérük felzsiborgását.

Magukban voltak, még a jó isten se látja őket, gondolták, hiszen az ajtó is be van téve, nem láthat be kívülről senki.

Az asszony hirtelen átkarolta az embert, nyakát, a fejét és hevesen megcsókolta a száját.

Az meg visszacsókolt, s mielőtt szót is szólottak volna, már megszerették egymást.

Csak később kezdtek beszélni.

- Hogy erre is eltéved eccör - mondta az asszony.

Evvel szemérmesen felállott, s rendezgetni kezdett a házban. Mert az is olyan ház volt, egy helyiség az egész, egy ajtó, két kicsi ablak, annyi, amit tenyérrel be lehetne takarni és a magas nádfedél sötéten és pókhálósan felettük.

Rózsa Sándor leverte a gatyáját, mert még ebben a hidegben is csak gatyában járt. Nehéz, vastag szövésű zsákszövetű gatyája bőven hullott le a lábszárán, annál jobban fázhatott, ha tudott fázni, de aligha tudott, mert oly tűz volt a vérében, hogy ez még februárban sem engedett a hőségből. Igaz, ezek a komisz márciusi hideg esős napok még kellemetlenebbek, mint az igazándi böcsületes fagy.

Az asszonyon több szoknya is volt, de a kemencefűtés miatt ujjas vagy meleg felsőruha nem volt rajta. Még ebben az időben azt tartották, hogy lánytól, fiatal asszonytól hét singnyire jár a hideg.

Az asszony fekete, csontos, kemény asszony volt. A bolhát meg lehetett volna roppantani a bőrén. Fekete szeme olyan volt, mint a szenes parázs, volt benne valami táncos. Vad is volt, nyers is volt, buja.

- Hát hun betyárkodtunk azúta? - fogta meg két tenyerével a férfi vállát s megrázta.

Rózsa Sándor nevetett.

Megbökdöste az asszony mellét az ujja hegyével, mire az visszább húzódott, s el is fordult. Ahogy fordult, a szoknyája nagyon kívánatosan dülledt, s Rózsa Sándor rácsapott egy kicsit. Mire az asszony mint a kígyó ha szisszen, visszaperdült, s rányitotta éles fogait, mintha mindjárt beleharapna.

Mindig harcos volt köztük szerelem és évődés.

- Van még önnivalótok?

Az asszony vállat vont.

- Még el nem fogy. Tán gondoskodni akar kend?

- Ha köll, lösz.

- De nagyra van. Hun aratott kend? Tán a grófoknál?

Rózsa Sándor elnevette magát.

- Eltanáltam?

- Másutt nem löhet. No vess ágyat. Löhet?

- Löhet. Mindön löhet.

Leszedte a nagy párnákat az ágyról, s megdúrta, hogy a kifagyott megfáradt ember egyszer jót alhasson.

- Osztán löszöl híradással?

- Jól van, ha pandúrt látok, behívom...

- Híjjad csak, híjjal, Ágnyiskám.

Ásított egyet, és már aludt is. Az asszony még ott állt felette egy percig s nézte. Milyen jó lelkiösmeretje vagyon, hogy ilyen hamar el tud aludni. Jaj, de mi van a lángossal!

Olyat rémült, hogy azt se tudta, mi lesz vele, ugrott a kemencéhez, nyitotta ki annak a szádallóját.

Hát bizony a lángosok mind szénné váltak.

Jaj, verte aztán, törte magát mérgében, az isten ide ne hozta volna ezt a betyárt, most micsoda kára lött miatta...

Rettenetesen mérges természetű asszony volt. A legkisebb káron, bosszúságon végtelen soká el tudta emésztgetni magát, s nem szólt, csak csapkodott és tört, zúzott, kis kárból nagyot csinált.

Közben kikaparta a lángosokat, vette a kést és faragta le róla a megszenesedett részt, ha valamit menteni lehetne belőle.

Észre sem vette, hogy az ember az ágyon nyitott szemmel nézi, s mosolyog a baján.

- Accsak ide - mondta.

- Mit? Ezt a szenet?

Odaadta.

Rózsa Sándor elvette, megnézte, beleharapott.

Egészen olyan volt, ahogy szegény édesanyja szokta elégetni. Még az íze meg a szaga is megvolt. Ilyen jóízűt nem is evett anyja keze óta. Csak úgy ropogott a fogai között az átégett tészta. Az asszony meg csak nézte, mintha valami vadállat, a kutya ropogtatna előtte. Hogy ezt még meg is lehet enni. Micsodák ezek a férfiak, egész fekete lett a szája tőle ennek az embernek; még nevet avval, a fekete szájával.

- Mán tele ne köpködje kend az ágyat. Kend még a tüzes hamut is mögöszi?

- Így süsd mög neköm másszor is - nevetett a betyár, aki gyerekkorában a hamuban sült pogácsán nőtt, az volt neki a legkedvesebb csemegéje. Ezért bírta étlen-szomjan a napokat is, ha szorult a kapca. Volt már, hogy egy hétig be volt szorítva az áradásba, kint a pandúrok tőtött puskával állottak a parton, de ő étlen-itlan ott bírt feküdni, és meg nem nyikkant, a fejét fel nem emelte, jöttek a reggelek, felmászott a nap az ég tetejére, meg újra lekonyult, új éjszaka, új nap, egy hétig szakadatlanul... Végre is a rakott tarisznyás pandúrok éhezték el magukat, ő pedig megmenekült egészségben, és dicsérte azt a jó édesanyját, aki már kicsi gyerekkorába úgy hozzászoktatta a betyárkoszthoz, mintha egyenest arra nevelte volna a szeretett magzatját.

Most lesöpörgette, letörülgette a bajuszát, aminek a vége egészen vörhenyeges volt, s csillogott piros arca felett. Nagy haja az ágy párnái közt összegubancolódott s hosszú fürtökben csavarodott széjjel.

Ágnes éppen elkészült egy másik lángossal. Ez nem volt olyan nagyon megégve, ezt is megvakargatta, még egy kis zsírt is kent rá; odaadta:

- No falj, ne koplalj, mint otthon.

Az ember elvette a lángost, megette. Akkorára új készült. Azt is megette, az egészet megette, amit csak adott neki az asszony. Jól degeszre ette a hasát, akkor odahúzta az asszonyt, még egyszer megcsókolta, mint farkas a párját, morogva és tusakodva, aztán úgy elaludt, hogy rögtön odaát volt álompusztán, ahol minden jól van. Ahol mindig nyár van, meleg van, étel van, ital van, és szép asszonyfélék nyüzsögnek az emberi állat körül.

Nem is tudta, mikor ébredt fel.

Bizony másnap. Másodnapon, mert Katona Pál nem jött meg az egész nap. A kanca csak szagolgatta a mént, de nem lehetett vele semmire se menni, hát ott kellett neki hálni, megvárni, míg az ebugattáknak kedvük jött a játékra.

Akkor se magában jött, kis szekérrel volt, hát hozott a feleségének valakit. Bodó Katit hozta el, aki a feleségének szegről-végről attyafia volt, és látni akarta Ágnes ángyát. Hát gyere. Hán én el is mék. Hát jó.

Ágnes csak nézett, ki kászálódik le a szekérből. A szekérnek a tetejéből, mert nem ok nélkül ment Katona Pál szekérrel, valahol megrakta azt szénával. Má csak ha kimegy hazulról, nem jön üres kézzel.

Bodó Kati úgy leugrott a szekér széna tetejéről, mint egy legény. Már nem volt olyan fiatal, volt már vagy huszonhét, huszonnyolc esztendős, de fiatalabbnak látszott egynéhány évvel. Magas, karcsú, gyönyörű szájú, világos színű lány volt. Hogy mér nem ment férjhez, csak a jóisten tudja, meg az ő természete. Százszor elvitték volna már, de válogatós-e vagy mi, vagy csak a szabad életet kedveli, ki tudta a szíve állását. Vagy a báróék nem engedték? Másra kellett, nem kis malacok szülésére, a jó isten tudja.

- Mög se üsmer, Ágnyis néném. Hát hogy kint vótam a tanyán, osztán Palya bátyám mög ott járt, én mondok, mán elgyüvök, möglátogatom Ágnyis ángyómat.

- Jó van - mondta Katona Pálné, mosoly nélkül nézte a lányt. Rosszkor jött. Vendég van. Mi keresnivalója van itt most.

- Hát mi van a Föcskével? - fordult Katona Pálhoz.

Katona Pál részletesen elmondta, hogy mért kellett annyit várni. Ott hált az ólba a lovakkal.

- Mög mög még kivel? - mondta Ágnyis ángyó.

- Mög mög a herkópáterrel - mondta rá Katona Pál.

El is hallgatott, mert megsejtette a felesége szavában a féltékenységet. Pedig elég marha, ha féltéköny, ha oka vóna rá, akkor nem vóna itt a lány. Csak nem lönne bolond, hogy magával hozza a felesége szöme elibe a tanút, aki ellene bizonyság löhet.

De az asszony is valami ilyet gondolhatott, mert csak nyersen rászólt az urára:

- Hát osztán?

- Mit hát osztán?

- A Föcskét kezdted.

- A Föcskét, a Föcskét - morgott Katona Pál.

Az asszonynak még tetszett is, hogy ez a nagy mahomed ember ilyen szívére tudja venni neki a legkisebb szavát... Nem gondolt rá, de a lelkében furdalás volt, hogy a betyárral éppen most van akkurát egy bűnbe evvel az emberrel szemben, pedig isten látja lelkét, nem kell a lelkinek: nem adná ezt a mohoda, morgó embert kettőért se abból a másikból. Csak hát ki tehet róla, hogy az asszonyi természet olyan, amilyen: hogy a másikat se adná - három ilyenér. Odament azért az urához, és megrángatta a nyakában a gubát.

- Nem is kérdöd, ki van itt?

- Ki? - villant felé az ura, de azonnal megcsikkant: - Csak nem?

- De ű.

- A Sándor?

Az asszony villámló fekete szemével rárezzentett, ne beszéljen, idegen van itt. A Kati. Bodó Kati.

Mire Katona Pál megborzolta vastag lógó bajuszát s ühmgetett.

- Hogy került ide?

- Én nem tudom - mondta álnokan az asszony -, a jó ég tudja... Tegnap röggel gyütt, még most is alszik.

- Uhm.

Katona Pál nem volt olyan óriás, mint Veszelka Imre, de nagyon termetes és roppant vaskos, kemény ember volt.

Medve forma, lehet mondani. De nem haragudott, hogy itt van a betyárvezér. Első mozdulása ugyan olyan volt, mintha most meg ő nem örülne a vendégnek, a tanyai emberek nem szeretik a vendéget, ösztön ez bennük, a vendég nem szokott ennivalót hozni, de éhes hast igen.

Ahogy az ajtó felé nézett, már ott állott Rózsa Sándor, ébren, frissen, vidáman és nézte őket.

Járt a szeme egyikről a másikra, szembe nevetett Katona Pállal, még jobban Katona Pálnéval, akkor megakadt a szeme Bodó Katán.

- Hát ez ki? - mondta a szemével.

- Kati.

- Milyen Kati? - kérdezte újra csak szömmel.

- Kati néném jánya Kati. Bodó Kati.

Az ember nem szólt rá.

- Szógál. A báróéknál szógál. Giliceinél.

Rózsa Sándor jobban megnézte a lányt. A báróéknál?... Megigazította a bajszát s mosolygott. A báróéknál? Mintha a lány maga is báró lett volna, vagyis más valamiféle, mint amiket itt a tanyákon lehet látni. Újra csak belenézett, s a lány elpirosodott ettől a nézéstől.

Szép magyar lány volt. Jó magas. Olyan magas, ahogy áll papucsban, még tán kicsit magasabb is, mint Rózsa Sándor.

De ahogy nevet, az nagyon jól áll neki. Úgy nevet, mint aki felül van másokon, de szeretné, ha kisebb lenne. Tele van önérzettel és mégis alázatos. Nagyon bárós. Gerliczy báró szaga van neki.

- Hágattál? - kérdezte Katona Pált.

- Nagy keservesen.

Megvakarta a fejét, hogy mennyi baja is volt neki, hogy nem tudott tegnap mán hazagyünni, mikó ű tudja legjobban, hogy egy gazdának nem szabad elmaradni hazulról: tessék, most is milyen kár vót, szálló vendég vót a házba, aki bent aludt. Nem ötte mög a fene, bent az ágyon tán?

- Csak lefeküdt ez a Sándor, az ágyra vetötte magát, osztán tennap röggel elaludt, osztán most se tudom, hogy kőtt föl.

Magyarázta Ágnes asszony, mintha mindjárt védekezni is kellene.

- Hát te hun háltál? - mondta nevetve, de kényesen Katona Pál.

- Valahun én is aludtam - mondta az asszony gőgösen; nem köteles elszámolni, aludt, ahol aludt, ki is kérné magának, ha űtet mög merné gyanósítani az ura, ott ögye mög a fene a dógát, mikó még azt se tudja az embör, hogy hát ű hun hált s kivel?

De Bodó Kati semmit sem tudott a házastársak vitájáról, ő csak nézte Rózsa Sándort, már ő régen kitalálta, ki a vendég, akit ezen a telken oly igen tisztességben tartanak, hogy mintha mind a ketten a gazdáék csak felelnének a szavára. Odament azért a betyárhoz, és azt mondta neki igen csendesen és igen alázatosan:

- Beszélik.

- Mit te?

A lány zavarba jött. Mégis nem kellett volna talán kimondani.

- Jó lösz... - s úgy tett a kezével, mintha a füstöt fújná szét...

A betyárkirály mosolygó szemmel, de komoly arccal nézett rá.

- Mit hallottál?

- A várbúl egy század katonaság mán főmönt. Most indul a többi. A méltóságos báró úr azt mondta, tízezer embört indítanak.

Rózsa Sándor szinte fellélegzett. Ahelyett, hogy megijedt volna, még dagadni kezdett a melle. Mosolygott.

- Tízezröt?

A lány még csöndesebben mondta:

- A fejire mög másik tízezröt töttek ki. Forintokba. Ezüstbe.

Rózsa Sándornak szétnyílt az ajka, s kutya fehér fogai kiragyogtak. A nap belesütött, s úgy csillogott mindene, mintha arannyal és gyönggyel volna elhintve az arca, szeme, szája.

A két ember, Katona Pál meg a felesége semmit se értettek a beszédből.

De Katona Pál elvezette a lovat, s a felesége utána ment.

- Hun szödted föl ezt a ringyót? - mondta az asszony.

- Tégöd akart. Nem engöm... Hallod-e? Rúzsa Sándor most van bajba. Mögtámadta a megyegyűlést, osztán mögpuskázta a grófot, mög az urakat kirabolta. Sok pénzt rabolt. Tízezör katonát indítanak rá... A fejire mög tízezör pöngőt töttek ki...

- Azért caftat hát ez a lotyó, azt hiszi a zsebibe van.

- A te húgod - mordult rá Katona Pál a feleségére, s a lovat megrángatta, mert nyugtalankodott.

Káromkodni kezdett.

De az asszony meg azt szerette volna tudni, mit beszél az a lotyó Rózsa Sándornak, nem bírt az ura mellett maradni, futósan indult vissza a ház felé.

Rózsa Sándor elébe mosolyodott, mikor már ő elég közel volt hozzájuk:

- No mi az, Ágnyiskám?

De Ágnes éppen ebből látta, hogy ezek már meg is kötötték a paklit.

- Hallod e mán?

- No.

- Gyere csak, valamit akarok mondani.

Az emberrel a lány is önkéntelenül indult felé, de ő rá dobbantott:

- Rád nincsen szükségöm.

Bodó Kati visszamaradt, el is fordult a ház felé, mintha azt akarná mutatni, hogy ő bizony nem is kíváncsi, pedig azt megérezte, hogy az ő Ágnes nénje őtet nem szíveli, de vad szimattal azt is, hogy ez az asszony nagyon érti egymást vele...

- Hallod-e, ide ügyelj, Sándor... Mit csináltál mán mögén... Nem is szólsz...

Rózsa Sándor azonban nem tűrte a legkisebb leckéztetést, hirtelen méreggel, s óriási hangon rivallta el magát:

- De azt a keserves...

Irtóztató káromkodást vágott ki.

Az asszony belesápadt, egészen elfakult és rettegni kezdett:

- Nem úgy értöm én azt, hajja kend.

- Na hát, azt úgy értsd, hogy engöm mög ne próbáljon leckéztetni még az Úristen se, mert lábánál fogva tépöm le az égbűl.

Katona Pál is megállott, de nem mert visszafordulni. Csak tartotta a lovat, ami nagyon nyugtalan lett ettől a hangtól, mintha neki is szólana, s toporzékolni kezdett. Már tudta Katona Pál, hogy jussa van Sándornak így ordítozni a feleségére. Sebet kapott ettől.

Bodó Kati is úgy meg volt ijedve ott a ház előtt, hogy azt se tudta, melyik lábára álljon, még a szíve dobogása is elállott. Neki is ráiszonyodott a lelkébe ez a hang. Így csak szerető szidhatja egymást.

- No, ugass - mondta kis idő múlva nyugodtabban a betyárkirály.

- Hát mög köll mondani, amit mög köll mondani.

De az ember szeme rávillant, ne szaporítsa a szót, s az asszony megrettenve, halkan, szelídítve:

- Azt mondja Pali, hogy tízezör lovast indítanak utánad.

Rózsa Sándor elhallgatott. Ezt már mindenki tudja? Még Katona Pál is?

- Pali! - kiáltotta nagy hangon.

Katona Pál eleresztette a lovat, ami ész nélkül kezdett vágtatni a tanya előtti fagyos, havas, olvadós területen, aztán belerohant a szántásba, s ott nemsokára leragadt.

Maga a nagy ember ügetve sietett elő s lélegzetfúlva.

- No, mi a, mi a?

Bizony Rózsa Sándor előtt nem lehet habozni. Ha ő elkiáltja magát, a legjobb barátja se lehet biztonságban benne, hogy nem pukkan-e egy perc múlva rá a golyó.

- Mit ugattál a feleségödnek?

- Csak amit hallottam, Sándor.

- Semmi Sándor! Azt a kutya istenit! Mit Sándor?

Katona Pál hallgatott. Csak nem fogja gazdának titulálni. Még ezt nem kívánta tőle soha.

- A Gellicei-istállókon mesélték - de föl van ám ott fordúva fenekestül az egész... azé is nem gyüttem haza az este, mert nagy ijjödelömbe vótam miattad, koma, hogy hogy tunnék hírt anni neköd, koma... nem is álmottam, hogy itthun vóná...

- No.

- Hogy hát Szögváron lött vóna, valami...

- No.

- Hogy mán tennap mögindult a várbúl egynehány száz lovaskatona, ma mög utána, ami csak van. De nemcsak a szögediek, hanem ahun csak van katona, Budárúl is mindet ide hajtják...

- Tízezröt?

- Tízet. Annyit mondtak. Tízet.

- Osztán a fejemre mi van téve? Az is tíz?

- Az is hallatszik, koma.

- Nohát akkor nézzetök mög meg eccör...

Megrázta a fejét, meghajtotta, aztán felvetette.

- No? Láttatok mán egy tízezer forintos fejet? Hát lássatok!

Füttyentett a lovának. Még egyet s még egyet füttyentett. De mire a harmadikat füttyentette, már vágtatott ki az ólból a ló, szép barna paripa. Még szebb, mint a Csillag volt.

- Szellő... Szellő nye...

A ló nagy karikát vágva jött elébe.

Megállott, ahogy a lába elé ért.

- Azér sömmi baj...

Kezet nyújtott Katona Pálnak. Katona Pál melegen és hűségesen markolta meg nagy kezével a kőkemény öklöt.

Azután Ágnesnek veregette meg az arcát:

- Bolond vagy, Ágnyis - mondta neki.

Most a lányra nézett:

- Bodó Kati?... No szobajány... Mondd mög az uraknak, hogy velem tanálkoztál... Készüjj: karácsonyra feleségül vöszlek...

Evvel derült arccal felugrott a lovára, elvágtatott...

Mind a három ember megilletődve és megzavarodva nézett utána...

Míg csak el nem tűnt ló és lovas a sáros puszta füves mezein.

 

A parkban

Akármilyen vad és szörnyűséges volt is a március ebben az esztendőben, azért csak beköszöntött az április is, éspedig jobb színnel, mint várták volna.

Gerliczey báró kikísérte a vendégeit a kora ködös reggelen, aztán elment a parkba, ahol három jobbágy dolgozott a sárban.

- Mit csináltok?

- Alássan jelentem a méltóságos báró úrnak...

- Ne cifrázd fiam, ne cifrázd, mondd meg egyszerűen. Már nem cifrázzuk.

- A puszpángot ültetjük széjjel - mondta boldogan az ember, hogy már nem kell cifrázni. - Mer így nem maradhat, mán egymás nyakára nőnek, hát a méltóságos asszony parancsolatjára sort ültetünk belüle.

- No csak csináld.

A báró humánus ember volt, rokonszenvezett a reformistákkal, pedig hivatalánál fogva nem lett volna szabad. Ott állott, kurtán, vaskosan, nagy bőrsüveggel a fején, piros volt az arcéle, deres a bajusza. Szerette nézni, ahogy a munkások dolgoznak. Minden ásónyomást végigkísért. Nézte ahogy a Jani árkot vájt, berakta a bukszusokat, sűrűn, a másik, a Jancsi ásta a fiatal fácskákat, a harmadik, Jankó, a rózsakarókat állította s méregette egyenes sorba.

- Mind a hárman János vagytok? - mondta nekik.

- Mind a vagyunk, méltóságos úr - nevetett fel az első Jani, azon való örömében, hogy a méltóságos úr megállott mellettük, s olyan jókedve van, hogy még tudja is a nevüket. Aj, sokat javultak az urak! - János itt mindönki, még az isten is János - tette hozzá sunyin a mondást.

Evvel még nagyobbat nevetett, nyerítve és hosszacskán.

A báró szinte arra gondolt már, hogy tiszteletlenség, hogy ennyire mer nevetni.

Az orgona már nagyon gyönyörűen rügyezett. Fiatal orgonák dagadoztak a gruppban. Az egész kert nagyon üde volt. A múlt március végén meleg napok jöttek, tegnapra, vasárnapra eső lett, most mintha mese volna, a fű úgy megnőtt, ebben a nedves ködben, mintha nem is az volna a kert, mint még néhány nappal ezelőtt. A száraz napon nem látszott, hogy araszos.

A faág még rőzsének való, még az csak mint valami lehelet, hogy a rügyek pattognak. Csak a lógó lombú ismeretlen nevű idegen fa virágzása volt csudálatos. Mintha csak éppen piszkos lenne a lombrügy rajta, pedig az a virágja. A báró felnyúlt a fába, s megsimogatta a kicsit rozsdás, rózsaszínes virágcsomókat. Ezek közt élénk zöld levelek mereszkedtek elő.

- A fügét is ki kell már bontani - mondta.

- Igenis, méltóságos uram - felelt a Jani -, csak még az várhat délig, mert a fügének még délig jobb a takaró alatt, mert tetszik tudni...

Egészen úgy viseli magát a disznó, mintha kertész volna, pedig csak együgyű jobbágy, mint a többi, szerencse, hogy mindenhez ért a gazember. Aranyat ér. Csak ne járna annyit a szája: miért pimaszkodik avval, hogy annyit magyaráz.

El is kedvetlenedett a báró, mert az éjjel a vendégek sok ostobaságot beszéltek. El se lehet képzelni, mi lesz itt, ha csakugyan megcsinálja Lui gróf azt az izét, úrbértörvényt. Az kell ezeknek. Már a hírére is hogy kinyílt a szájuk.

A felesége jelent meg a tornácon, s ő szinte megijedt. Csak a báróné ne vegye észre a fickók modortalanságát, mert nagyon el lesz rontva az élet Tápén.

- Jöjjön csak, fiam - szolt a báróné parancsoló hangon, németül az urának; a báró nem indult ugyan, de arrafele nézett. A felesége se tud leszokni erről a paraszt tempóról.

A báróné látta, hogy az ura nem kíván közeledni, azért meggondolta magát s lejött. Különben is hozzá volt öltözve. Csizma forma magas szárú cipő volt a lábán, szíjjal fűzött rövid szoknya, hogy a csatakos fűben ne lucskolódjon el nagyon.

Csak németül szeretett beszelni. Bécsben végezte az intézeti életet, s bár egyszerű Kürti Szabó lány volt, egy nagy malomtulajdonos lánya, mégis igen vigyázott, hogy egy szavát se értsék a munkások.

- Jól van, Jani, jól van - mondta a báró -, nyírni fogod, ugye Jani?

Jani elragadtatott és csillogó szemmel nézett fel serény munkája közben; újra abbahagyva, újra szószaporítással:

- Igen méltóságos úr, azért ültetem ilyen közel őket egymáshoz, hogy gyönyörűen meg lehet aztán nyírni őket. Mintha, követem alásan, vazsbúl lenne kalapálva, olyan lesz, ha összenyírom őket, csókolom a kegyes kezeit...

- Egyfajú legyen mind - szólt rá a báróné kurtán.

- Arra vigyázok, tessék rám bízni, méltóságos asszony, olyan egyformák ezek, mint a tojás. Ha Jani azt mondja, olyan egyformák, mint a tojás, akkor a mán mög van mondva, csókolom a kegyes kezeit, méltóságos báróné.

Evvel míg a bárónét a guta kerülgette a sok szó miatt, szakértően megnézte a bukszussort, kivett egyet tövestül, mert azt kisebbnek ítélte a többinél, nem fog szépen összenyőlni. Másikat választott. Elébb egy lapát porhanyó földet vetett alá, akkor beállította a többi közé s elrázogatta, elrendezgette, lopta az időt.

A báró nagy figyelemmel nézte a mozgását, de már szerette volna lökni, tolni, dolgozz már, ne töltsd a napot. Siessünk, siessünk, mindjárt kész az úrbértörvény.

- Az mind igaz, amit ezek az éjjel meséltek? Hogy ezeket a gazokat felszabadítják? - mondta németül a báróné. - Most mikor így kineveltem őket? - haragosan nézett az urára. - Hogy lehet engedni ilyen őrültséget? Ki fogja a kertet beművelni, ha elveszik a jobbágyainkat?

- Fizetésért - nyögte a báró, uszítva magát s a feleségét.

- Micsoda fizetésért?! S miből akarsz fizetni? Ha nem lesz, aki megművelje a földet, akkor miből lesz termés, ha nem lesz termés, miből lesz pénz? Kártyából?

Kezdte szidni az egész világot, oly erőteljes kifejezésekkel, amik voltaképpen hiányoznak is a német nyelvből.

- Kätchen, Kätchen! - kiabált a báróné Bodó Kati után, aki hátul a kastély mögött eszeveszetten futott az utca felé.

- Warum lauft diese da?

Németül kiabált utána, mert a lányt már nagyon fiatalon magához vette, és megtanította a németre is, hogy nyugodtan beszélhessen vele. Szerette ezt a jobbágylányt, és tervei is voltak vele. Nem engedte, hogy valami parasztfickóhoz elmenjen feleségül, s ha valaki jelentkezett a lányért, azt azonnal a legszigorúbb rosta alá vette, és amint lehetett, úgy elvadította, hogy az még a tájára se mert jönni a kastélynak.

Hova szalad ez a lány? Most már egyáltalán mi lesz? Mindenki a maga dolga után megy? Már meg van itt bolondulva az egész társaság?

- Mennyi munkába került, míg beneveltem őket a kezem alá, most aztán könnyű lesz nekik szabaddá lenni. Mind szabados már most is. A patvarba?! Parbleu. Donnerwetter!... Maga pedig csak hallgat és egy lépést se tesz, hogy legalább ne engedjék, hogy efféléket meséljenek a fejükbe... De hát ezeket a belső szolgálatosokat csak nem veszik el? Már ha a bukó parasztokat fel is szabadítják, úgyse lehet semmi hasznukat venni, de a kertészeimet, a méhészemet, a belső cselédséget csak nem rabolják el a kezem alól?...

- Még semmi sem bizonyos, mein Schatz.

- Ez már azt jelenti, hogy valami bizonyos! Megőrült a világ! A szegediek csinálják az egészet... a Rózsa Sándorok... Hogy mind akasztófára kellene húzni az összes szegedit, a bírójukkal együtt... Most aztán mindennek vége. Új tisztikar. Rettenetes, azt a kicsapott fiskálist választani meg főbírónak, a Tóth Mihályt, igazán elveszett az esze az egész világnak... Csupa reformista banda. Rohadt dögök...

A báró nem mert ellene szólni a feleségének. Lelke mélyén igazat adott neki, nagyon nehéz, ami rájuk következik, el se lehet képzelni. Tisztára kifosztás.

- Most mi lesz a grófék másfél milliójával?

- Hát mióta ezek a hírek vannak, Szentes város népe egyáltalán hallani sem akar még a kamatfizetésről sem.

- Banda. Sortüzet rájuk.

- Nagyobb baj, hogy nincs az országban elég katonaság, emiatt teljesen abba kellett hagyni a betyárok üldözését.

- Mind Rózsa Sándor egytől egyig.

- Keserves világ.

- Mi az? Vége van a jogrendnek? Ki vagyunk szolgáltatva a betyároknak és a csőcseléknek? Tegnap beszéltem Pusztay Absolonnéval. Ő is sír, szegény Amálka, mondja, három jobbágyuk van, de bár egy se volna már, úgy felnyílt a szemük a gazembereknek, mondja, mit lehet csinálni? Van nekik hetven hold földjük összesen és három jobbágy. Nahát eddig művelték nekik. És olyan jók hozzájuk, mondta Amálka, hogy még ő figyelmeztette az urát télen, hogy annak az ő Józsijuknak adni kell valami ennivalót, már úgy ki vannak éhezve, hogy itt a tavasz, nem bír dolgozni az istenadta nyomorultja, adtak neki, mondja, a saját magtárukból, és a disznó felhízott, és most ha csakugyan meglesz ez az új blőd törvény, menni fog pénzért annak dolgozni, akinek akar. Hogy lehet hetven hold földből megélni jobbágy nélkül? Azok a szegény Amálék éhen halnak, most maguk fognak éhen halni. Már most is panaszkodott, hogy a két asszony jobbágynéjuk nem ültetett még eddig kotlóst, hogy ne kelljen kiadni belőle a kilencedet...

A báró dühösen csóválta a fejét.

- Gazok!

- Ennyire alávaló gonoszok, ilyen kitanult raffinírt bestiák. Nem ülteti meg a kotlóst, mondja, majd, megülteti, ha magának ülteti. Még meg is mondja a disznó.

A báró aggodalmasan nézett körül. Nem lehet tudni, nem ért-e valamit németül ez a Jani. Ért, nem ért, nagyon les minden szót, tudja a gazember, hogy róluk van szó.

Most az ispán jött nagy sietve és fulladozva, már messziről levette a süvegét s hajbókolt, ahogy a bárói párhoz közeledett: na, ez még a régi.

- Méltóságos báró, méltóságos báróné, alázattal jelentem, hogy méltóztassék valamit csinálni, mert én bizonyisten leteszem inkább a fejemet a nyakütőre, de én nem bírok ezekkel, én nem bírok, én nem bírom, amit csinálnak. Kérem alázattal, én nem vagyok felelős, én szívesen agyonveretem magam a méltóságotok kedvéért, de az mind semmi. Kérem alázattal, a Tisza-partot elfoglalták a szegediek, azt mondták, hogy azt ők bérlik, ott más ne parancsoljon. Jobb lesz, ha én is elhordom az irhát, mert hamar kikészítik... Kérem, én nem tehetek róla. A halászokkal kezdeni nem lehet, mert beülnek a csónakba és elmennek. Hogy már a méltóságos úr nem parancsol a Tiszán, mert a Tisza a nemzeté, és Kossuth Lajos azt mondta, hogy ami a nemzeté, az a nemzeti egyéneké. Hogy fütyülnek a báróra meg a papokra meg mindenkire... Kérem szépen, én semmit se tehetek... Egy ebédre való halat nem adnak többet, mögtagadták. Élőszóval mögtagadták... Hogy tessék mögfizetni. Fontja négy kr...

- Szólok az alispánnak! Szólok az alispánnak! - hörgött a báró.

- Szóljon nekik! - kiáltott fel a báróné. - Tessék lelövetni, aki a mi saját Tiszánkba bele meri ereszteni a hálót! Lelövetni a gazembereket!

- Majd én elintézem - legyintett a báró -, majd én elintézem. Nem kell mindent tragikusan fogni fel! - s hirtelen paprikaveresen elkiáltotta magát, rárivallva a méltóságos bárónéra: - Hagyjon engem békén, mein Schätzchen! Én vagyok a földesúr vagy nem? Nekem kell ezt elintézni!... - s megint szelídebben és szinte könyörgően mondta: - Ne izgassa magát effélékkel, mein Schätzchen. Nem magára tartozik ez, mein Schätzchen.

A báróné elővette zsebkendőjét s belesírta a könnyeit. Mikor megtörülgette a szemét, észrevette a fehér finom zsebkendőn a kilencágú koronát, ami úgy volt kihímezve, hogy Bécsben a legdrágább műhelyben se csinálták volna meg különben, odafordult az urához:

- A Sárit is engedi elvinni? Ki fog nekem hímezni? Igazán rettenetes. Megtanítom a disznót, és most törvényesen felszabadítják...

A báró nem szólott semmit, mert unta már, hogy a munkások úgy fülelnek.

De az ispán kacsingatott s integetett, hogy valami mást is akar mondani, de nagyon fontosat, olyat, ami nem való a báróné őméltósága füle elé, azért gyengéden megérintette a felesége karját és mondta neki:

- Menjen be, mein Schätzchen, és vigyázzon a takarításnál, mert már mindenütt jelen kell lenni...

Ezt a báróné szavaival mondta, aki már régen hirdeti, hogy neki magának kell mindenütt jelen lennie, mert különben ezek a disznók mindent ellopnak, mióta szabadságot emlegetnek, a cselédek folyton osztoznak a berendezésen is, a gazok, mert úgy képzelik a disznók, hogy még az ezüstszervizen is osztozhatnak.

Fájó fejjel, szédülve és igen elkeseredve ment fel a báróné a márványlépcsőn, amit vesztükre most csináltattak, egészen új. Az ősszel támadt az a szerencsétlen gondolatuk, hogy egy alkalmi olasz kőfaragóval új lépcsőt készíttetnek. No van is most híre, hogy ideje is mán a szabadságnak, mer a báróék még a garádicsra is többet kőtenek, mint az egész jobbágyságukra. De miből, ha nem abbúl, hogy elszödik a jobbágyoktul még az utolsó malacot, tyúkot, pulykát, kacsát, libát, mög a legkisebb galambfiat is... Amiből egy szó sem igaz, mert Gerliczey báróék sokkal kíméletesebbek, mint bárki a megyében a nemesurak közt. Még őnáluk élhettek a jobbágyok. Nem úgy, mint báró Kotymánnál vagy lovag Labádynál...

Az ispán azt suttogta el, hogy a jobbágyság elhatározta, hogy megtagadják a tavaszi szántást a bárónak. Még nem lehet, az igaz, az ekét a földbe akasztani, mert a lapos területeken csak most szívódik fel a talajvíz, a hólé - nagyon el leszünk késve az idén a tavasziakkal -, de nagyon veszélyes, hogy máris erre szilajítják egymást: mi lesz még ebből? Meg olyan hírek is vannak, hogy éppen Szegváron a jobbágyok deputációt küldtek volna Stefi grófhoz, hogy ők is kérik a pénzes jobbágyságot, ha a szentesiek meg tudják magukat váltani, hát ők se hajlandók tovább ingyen dolgozni, követelik a forintos napszámjukat.

- Forint? Megőrültek?

- Forint, méltóságos uram, forint. Még tavaly jó lett volna a húszas is, most már forinton alul nem lehet kapni munkást, legalábbis az a híre, hogy ki is vóna hirdetve, hogy forint a napszám.

A bárónak a hideg verejték ütött ki a homlokán. Odanézett az ácsorgó, piszmogó három jobbágyra, akik abban a pillanatban, ahogy ő távolabb sétált, már abbahagyták a serénységet, s isten tudja, mit suttognak egymásnak, de az biztos, hogy nem jót. Ha ezeknek minden szombaton ki kellene adni a hat forint napszámot... Hát tisztára tönkre vannak téve... Hogy lehet azt bírni...

Míg ők itt szédülköztek, a bárónénak eszébe jutott, hova lett Bodó Kati?

- Menjetek, nézzétek meg, miért szaladt el oly ész nélkül?

- Méltóságos báróné, kezit csókolom, én tudom - nyelveskedett Pirka, a kis szobalány -, én mögmondom, tessék elhinni, hogy én tudom!

- Ne járjon annyit a papulád, mondjad!

- Méltóságos báróné, kezit csókolom - s meg is csókolta a báróné kezét -, möglátott egy embört az utcán, az után szaladt!

A báróné elbámult.

- Bodó Kati?

- Az.

- Legény után szaladt Bodó Kati?

- Embör az mán, nem legény.

- Ki az?

- Azt nem tudom, meg sose láttam errefelé, pedig teccik tunni, ha én egy legént möglátok, aztat én mögüsmerem száz közt!

Bodó Kati pedig csakugyan ember után szaladt ki az utcára...

Hogy ki volt az az ember, azt csak ő tudta. Azt még errefelé senki se látta, de ő nagyon tudta, s ha mindjárt fejét veszik is, akkor is utána szaladt volna.

Ilyen a lány. Hiába tartják azt lakat alatt. Ha mindenkit el is kerül, akit nem javallanak neki - de ha megjelenik az az embör, aki embör, az ű emböre... akkor osztán vége a világnak...

Bodó Kati majd meghalt a rémülettől, mikor a Gazdát meglátta Tápén, az utcán, a kastély előtt, hátha száz farkas őrizte volna, akkor is ki kellett neki vetnie magát az utcára, hogy egy pillantást legalább kapjon attól az embertől.

- Öhejja! - sikoltott utána.

De már akkor az ember is meglátta őtet.

Meglátta, de az ember jobban tud magán uralkodni, és nem mutatta.

Így a lány szaladt ki az útra, s annak a közepén odacsámborodott az ember elibe, s nagy alázatossággal, a büszke magas lány csak elébe vetette nevetésének pántlikáját, hogy avval megfogja az embert.

- Kati fiam - mondta Rózsa Sándor. - Miattad gyüttem.

- Ügön.

- Nem szeretök én nálad nélkül lönni.

S hallgatva nézett a lány szemébe.

A lány se holt nem volt, se eleven. Rózsa Sándor szólítja.

- Ha kérdik, ki vót, akivel szótál, Kati fiam... Mondd, hogy egy böcsületes kupecembör... Mögértötted?... Marhát vöszök a faluba, ha jó áron löhet. Ócsón.

Evvel rámosolyodott a lányra, aki el nem tudta képzelni, hogy ez a valóság: hogy ő itt áll a széles tápai út közepén, amoda a régi templom, mög ott van a másik úton, csak a csücske látszik, a hírös tápai köröszt.

Lehunyta a szemét, és elájuldozva mosolygott az arca, s minden csöppje leve elcsordult a gyönyörűségében.

- Halászok vannak a Tiszán. Ma éccaka kiszököl hozzájuk... Mögértötted?... Ha ruhádat hozod, hozod, ha nem hozod, nem hozod. Mindig lösz neköd, ami neköd köll, Kati.

Bodó Kati semmit se szólt, csak azt mondta.

- Hhh...

- Most eridj vissza - mondta Rózsa Sándor. - Osztán utánam ne nézz, mer mögvakulsz.

Bodó Kati megfordult, mint egy tizenkét éves kis süldőjány, akinek az édes szüléje parancsol, elment és nem fordult vissza, és mikor megkérdezték a kíváncsi lányok:

- Ki vót a Kati?

Akkor keményen és rekedten, azt mondta:

- Egy böcsületös kupecembör.

- Mit akart tüled?

De erre nem tudott mit felelni, mert a böcsületes kupecembör nem mondta meg, mit kell erre válaszolni.

Csak új meg új kérdésre felelte, hogy:

- Sömmit.

A bárónénak se mondott mást, csak a böcsületös kupecembört, meg a "sömmit". Pedig a báróné ezért nagyon megharagudott rá, és elszidta mindennek, disznónak, hálátlannak, aljasnak. Még ezt is mondta neki s németül szidta: Du Hure... De aztán délutánra megbékélt a báróné, magához hívatta, simogatta, csókolta, elpanaszolta neki, milyen rossz most az úriasszonynak, hogy felpiszkálták ezt a sok ostoba parasztot, csak vérszemet adtak nekik, pedig annak csak rossz vége lesz, mind nyakvasba kerül, kalodába, huszonötöt vágnak rájuk, még a legfiatalabb lányoknak is felhajtják a szoknyáját, úgy vágják rá a huszonöt botot.

Bodó Katinak beszélhetett, az egyetlen szót sem válaszolt többet, végre a báróné sírva fakadt, zokogásba tört ki, s jaj, boldogtalan volt szegény nagyon.

Éjjel nem voltak vendégek. Csudára. Ma kivételesen senki se jött. Az is rossz, ha jönnek, csak rossz híreket hoznak, az is rossz, ha nem jönnek, mert az embernek csak rémképei lesznek, hogy már nem is mer jönni senki, vagy hogy már körös-körül lángolnak a kastélyok...

Éjszaka kiküldött, hogy Bodó Kati jöjjön be.

Hát Bodó Kati nem jött. Bodó Kati eltűnt. Ruhástul.

 

Deák

- Mit mondott Deák?

- Deák azt mondta, hogy az úrbéri törvényt nagyon hebehurgyának tartja.

- De elfogadja?

- Elfogadja, mert már el van fogadva. Már véglegesen eldőlt mind a két táblán a közteherviselés és az úrbéri terhek megszüntetése. Most már a vármegyék tudják, sok helyen hivatalosan is kihirdették. Már csak a megerősítés van hátra. Hogy lehet akkor még arról beszélni, hogy Széchenyi nem akarja, hogy Tarnóczy meg többet akar... Hogy a nádor hívatja, mit lehetne még rajta javítani és a főrendi táblán vele akarják megcsináltatni a korrektúrákat. Deák megmondta, hogy ha egy betűt változtatnak a kész törvényen, már ha rontanak benne valamit a nép kárára - abból rettentő parasztháború lesz.

A megyei követek, akik még a régi rendszer emberei, rettentően letörve hallgatták a beszédet. Azt mindenki elhitte egy szóra, hogy parasztháború törhet ki, de az is mindenkinek fájt, hogy a nemesség semmit se tud tenni a maga védelmére. A Dózsa-forradalmat is a parasztság csinálta, a nemesség csak leverte a rendes katonaság segítségével. Szóval a nemesség nem tud ebben kezdeményező lenni, ez a baj. A nemességnek mindig be kell várni, hogy őt megtámadják? Csak akkor lehet felpiszkálni a kövér fenekéről? És most nincs többé katonaság. A császár haragszik, nem ad segítséget. Ezek meg itthon nemzetőrséget csinálnak. Nemzetőrség nem a nemesség fegyvere. Tehetetlenül kell nézni a dolgokat.

- De hát mi az elhamarkodott a törvényben? - kérdezte az egyik követ. - Mit mondott Deák?

- Deák azt mondja, elhamarkodott az egész. Miért? Azért - mondja Deák -, mert neki egész kidolgozott javaslata volt készen az úrbéri ügyek rendezésére, de úgy, hogy a föld népének joga legyen megváltani a saját földjét. Egyenként kellett volna megalkudni a földesurakkal, illetve a földesurak képviseletével, az alsó- és a felsőtáblával Az alkut a legsimábban lehetett volna lebonyolítani, mert tekintetbe volt véve minden vidéknek vagy országtájnak a saját helyi számítása. Nem lehet egységes árat mondani arra, hogy mennyi a napszám. Váltóforint, három ezüsthúszas egy forintra. Egyszerű a dolog: a jobbágy a földesúrnak két értéket jelent. Egyik a munkaerő, másik a vagyoni szolgáltatás. Mint munkaerőt a napszám alapján kell felbecsülni. Máriássy Béla azt mondja, a felvidéken a napszám nyolcvan krajcár, váltóban, az Alföldön egy forint szintén váltóban. Ha ezt tőkésítem, megkapom egy jobbágynak az árát. Máriássy szerint jár a földesúrnak a Mária Terézia-urbárium szerint ötvenkét igás nap egy telep után egy évben. Ez tőkésítve, vagyis az összeg, a kamat hússzorosát véve, a felföldön hétszázharminc forint, az Alföldön nyolcszázhatvanhat forint. Ennyit ér egy jobbágy.

- Ostobaság! Hol van olyan jobbágy, amelyik csak ötvenkét napot dolgozik egy évben - hördültek fel a követek. - Az csak egy nap volna egy héten. Papír az egész. Ki vagyunk fosztva, ha ennyire becsülik a jobbágy teljesítését.

- Télen nem dolgozik a legnagyobb része még egy napot sem.

- Dehogynem dolgozik. Szeretném én látni azt a hülye birtokost, aki megelégszik egy nappal egy héten. Hármat-négyet átlagban is fel lehet venni. S egyáltalán mi dolog az, hogy egy jobbágy ára hét-nyolcszáz forint. Ennél még egy ló is többet ér.

- Nem rabszolgák a jobbágyaink! Ne tessék őket rabszolgákká alacsonyítani!

- Például egy tanult mesterember, csak egy kertész vagy méhész vagy csődörös vagy tanult kanász. Mit ér az? Van nekem olyan emberem, akit nem adnék el ötezer forinton. Ezüstben.

- Van nekem olyan kupecjobbágyom, aki nekem harmincezer forintot úgy meghoz egy évben, mint egy krajcárt.

Egészen belevörösödtek, s izgalmukban titkokat árultak el.

- Második értéke a jobbágynak a kilenced. Tessék felértékelni. Ez igazán attól függ, milyen ember maga a jobbágy. Mert hiába van az, hogy minden terményéből a földesúré a kilencedrész - először is mit termel, milyen minőséget, aztán hogy lehet elvenni tőle. Tessék végiggondolni egy kisnemes családnak a jövőjét, akinek van két vagy három jobbágya. Abból mi lesz? Akinek kicsi a gazdasága, az sokkal több hasznát látja a jobbágynak, mert igazán mindennap megfigyelteti, a felesége maga utánajár, a gyermekei meghozzák a hírt, hogy a jobbágy mit csinál, mije van, hogy fejlődik a malaca, tojnak-e a tyúkjai, nő-e a kertben a zöldség, a dinnye, az ugorka, kukorica... Hogy lehet ezt felbírálni?

- Deák azt mondja, ezek kicsiségek. Ez eddig nem volt helyes. Akinek két jobbágya van, annak magának is meg kell fognia a kapanyelet, másképp meg nem él.

- És akinek kétszáz jobbágya van? Az mit tud kiszedni belőlük? Hiszen a paraszt a legravaszabb, a legönzőbb teremtés, annak a markából nem lehet kiszedni, amit egyszer megfogott. Minden földesúr annyira taksálhatja a jobbágyait, amilyen gazda ő maga.

- Deák azt mondja, ne menjünk ilyen részletekbe, mert abból semmi jó nem származik. Deák azt mondja, hogy a földesúri jogok nagyobb tételeire kell menni. Nem arról kell tárgyalni, hogy egyénenként ki mennyit tud kipréselni a törvény segítségével a különböző tehetségű jobbágyaiból, hanem arra, hogy vannak egyetemes szolgálmányok, amik jelentékeny jövedelmet biztosítanak.

- Halljuk!

- Ilyenek, uraim, mindennemű földesúri kiváltságok.

- Úgy van.

- Először is a földesúri és pusztai telkeken a jobbágyok által használt külső és belső telek és uradalmi épületek. Ezek Deáknál mind fel vannak véve becsértékelésre. Azután jönnek a királyi és nemesi haszonvételek: javak, mészárszék, boltok, malmok, ser- és pálinkafőzés és kimérés, salétromfőzés, tégla- és cserépégetés.

- Éljen. Ez igen. Ez beszéd. Deák jobban tudja. Bízzátok Deákra.

- Éljen Deák Ferenc.

- Azután jönnek a szántóföldek, a mívelt és a míveletlen földek, rétek, nádlók, kaszálók, legelők, szőlők, erdők, kertek. Jönnek a füzesek, vizek, tavak, halászatok, vadászat, madarászat jussa, a révek és a vámszedés joga és a mindezekhez tartozó épületek s más felszerelések és instrukciók. Ezeket mind szerbe-számba vette Deák és gondosan kidolgozta a megváltási ár becsét, fizetési módjait s így tovább.

- Excellens!

- Kittűnő!

- Éljen Deák.

- Kossuth azonban hevenyében leírt négy sort a hajón, s az így szólt: - "Az úrbér alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok, a dézsma és a pénzbeli fizetések e törvény kihirdetésétül örökre megszüntetnek."

Mély csönd lett.

Az arcok valósággal rémületet tükröztettek. Még a legnyugodtabb és a legáldozatkészebb követ is elnémult. Ez oly rendkívüli és óriási jelentőségűnek tűnt fel, hogy mindenkinek a torkán akadt a szó.

Csak sokára mondta epésen a zempléni követ:

- Ezért bizony örök időkre éljenezhetik Kossuthot.

De ez nem dicséretnek hangzott, hanem keserű támadásnak.

- Azért könyörögtünk Deáknak, hogy jöjjön meg Zalából, vegye ki a Kossuth kezéből a vezetést - mondta gondterhesen a veszprémi követ.

- Deák a legbölcsebb mindnyájunk közt.

- Deák olyan bölcs, hogy előre látta, hogy az lehetetlen.

- Miért lett volna lehetetlen? Senkit emberemlékezet óta oly tapssal és fergeteges viváttal nem fogadtak a táblákon, mint Deákot. Már azon este, amint megérkezett, azonnal mindenki kívánta, hogy együtt menjen a nádorral Bécsbe. Senki sem vont meg tőle semmi barátságot és lelkesedést.

Elhallgattak, mert jól tudták, hogy Deák Bécsben teljesen átengedte Kossuthnak a területet. Egyetlenegyszer sem szólalt meg. Abba már bele kell nyugodni, hogy Deák csak a csöndes tárgyalások embere. Ott pótolhatatlan, de a forradalmat nem szereti...

- No de mi lesz? Holnap szavazni kell a jobbágytörvény felett.

- Ezen már sokat segíteni nem lehet. Deák azon dolgozik. Biztos, egész éjjel dolgozni fog, de utóvégre először is az ő feje sem káptalan, valami mégis ki fog maradni, aztán mindenben megzavarják.

- Vége van itt mindennek. Ez a kedélyes gondtalan kormány játszadozik a birtokosok érdekeivel. Még mindig nincs sorkatonaság.

- Uraim, nyakunkon a forradalom!

- Nem kell félni. A földmíves magyar nép nem izgalmas elem. A magyar földmíves politikai ábrándokkal soha nem foglalkozott. A maga földjébül él, a másé után nem vágyakozik!

- Nem is ott van a baj, hanem a tudákos korhely mesteremberek, a korhely rektorok, a műveletlen zsoldos papok uszítják meg a fiskálisok, a sok bitang erkölcstelen, becsvágyó ügyvédek.

- Úgy van. Azok támasztják fel a buta tömegben a birtok elleni gyűlöletet, a földosztás vágyát. Ezeket kell szemmel tartani.

- Igaz. Ezek nélkül a demokrácia nem veszélyes.

- De vigyázzunk! - a jogfosztott népnél befolyásuk még veszélyesebb, mert a joghiány még azt is sérti, aki bír jogokkal, de nem élhet vele, sőt azt is, aki akkor sem élne a jogokkal, ha bírna vele.

- Soha még ilyen veszélyes tűzzel nem játszott a törvényhozó testület!

- Uraim, ne feledjék, amit Kossuth mondott: a római plebs követelte jogait. Megkapta. S ezen megnyugodva, évszázadokig ugyanazokat választotta meg vezéreiül, akiket jogai nélkül soha nem tűrt volna. Adjátok meg a népnek a jogokat, s akkor az a nemességet természetes vezérének és fejének fogja tekinteni!

- Igaza van Kossuthnak.

- Éljen Kossuth.

- Éljen Deák.

- Éljen Kossuth!!!

 

Boldogság

Télen nem vágták le a nádat, a száraz levelű nád, gyékény, szittyó ott lengedez, ott korhadoz a vizek szélén és szigetein. Így jó az. Jó a madárnak. Jobban fészkel, jobban költ.

Most megnyílik a nagy határ víz.

Fekete vadkacsák százai bukkannak fel. Nyugodtan ülnek a vízen, s mire gondolnak, mire nem: valamennyi jajgat: jáp, jáp. Egy se dugja le a fejét a vízbe, nem keres, nem gondol a bögyire. Alkonyat lesz már itt-ott, aki eddig jól nem lakott a kövér tavon, az soha. Most más fúrja a szívüket: jáp, jáp.

Tavaszi szag a levegőben s csodálatos enyhe meleg.

Még az ember is dagadó tüdővel lélegzik fel, hát még a tó s a tó minden lakója. Jobbról a távolban a véghetetlen puszta, roppant kerekség. A láthatáron tenyérnyi kis, kerek erdők, most is emelgeti őket a délibáb vize, úgyhogy legyezőnyi áttetsző koronájuk - hiszen még a rügy se pattant - kiterjeszkedve úgy ing a szélen, mint ha pohárba van téve a bokréta.

- Áp, áp, sijj, sijj, vii vii - a madarak rikoltoznak, megállás nélkül, szakadatlan. De mért oly igen jajgatnak? Az ősi hang a fájdalom hangja? A ma szülött már sírni tud? Ez a lét őseinek minden tudománya? Hiába jajgattok, tudom, hogy semmi bajotok, ha van, az a szorongás, hogy itt a tavasz, közeledik a boldogság, s ennek hangot kell adni. Szárcsák a nádasban, sikító szárcsák, a nád levelén a pici nádiveréb, de milyen ügyesen bujkál, s még ez se csiripel, ez is sír, sikít, sípol.

A szerelem vijjog itt. Talán nem is fájdalom. A rengeteg sírás valami diadalmi kórussá zsongul.

Tízezer és százezer madár hangja olvad össze, ez ám a koncert! Halkan, halkan állj, hogy tökéletesen hallani tudjad a véghetetlen lármát, a pianissimo ordítását, az ujjongás jaját, a jajgatás boldog zsibongását.

Rózsa Sándor a parton áll, oly véghetetlen régen, hogy ha valaki látná, nem hinné, hogy nem ágosfa. Emberi lábak nem bírják így az órákat: két vékony cölöp s még nem is oly kemény, mintha tölgyfából faragott volna.

Csak áll és mosolyogva néz be a vizek pusztaságába.

Szél lebegteti, fodrozgatja kalap alól kibukó hajaszálait, a szeme mindig mosolyogva ügyeli a rezgő, mozgó, reszkető csöndet.

Pedig nem is juhász, botja sincs, egyik könyökével a másik tenyerébe támaszkodik, s így tartja az állát, melyet nemigen régen beretvált, még sima, csak kicsit reszelős, mint a sima tó vize.

Kutya sincs mellette, nem kell neki eb. Mit őrizzen rajta? A törvény betűjétől meg nem védi, más pedig semmi féltenivalója, csak a becsület. Azt osztán hetvenhét kutya is meg nem őrzi, ha eccer elveszett. De még eddig áll, itt terjeszti feje felett szárnyát, védelmezi úton és útfélen, lakosok és lakatlanok között. A betyárbecsület, ez az ő nagy temploma, ez a búvóhelye, ez a kenyere és sava.

Ahogy ott áll és mosolyog, mozdulatlan mosolyodással, más nem is tudja, meg se látná ezt a mosolygást: de ő érzi, hiszi, hogy jussa van rá. Minden jól megy. Ahogy a vadmadár sír, jajgat, mikor a legjobban megy dolga, ő meg mosolyog, ha még olyan vad hírek járnak is felőle: neki lehet mosolyogni, neki szemébe mosolyog a szerencse.

De mit vár? Csónakot?

Kit vár? Az asszonyát? Hogy ilyen kitartó?

Asszonyát nem várja, jól tudja, hogy az otthon van, itt az isten tenyerén, a maga hajlokába, ahol emberi orr feléje nem szagol.

Csónakot várjon? Mikor fordul az, hogy ezeken a réti vizeken csónak induljon? Talán tíz esztendőben egyszer.

És mégis vár. A topa betyárt várja. Nem sürgős. Megjön.

Vagy ma, vagy hónap, vagy a héten.

De hogy megjön, az olyan bizonyos, mint hogy a kamarából sose szabad kifogyni az eleségnek.

Addig, míg tart benne, addig van elég látnivalója.

Nézi a víz rettenetes szépségit.

Leszakít egy gyékénybuzogányt. Már szét van bomolva. Puha pelyhe útra készen, hogy minden selyemszál magával repítsen a tavaszi szellőben egy-egy magot. Ó, mennyi magocska. Százezernyi. Hol akar ez megélni? Ha ez a százezer buzogány százezer magvában minden valamennyi helyet kapna a földkerekség kertjében: amennyi van, néhány év alatt kevés volna a gyékényvilágnak. S lám, minden évben csak ugyanannyi a gyékénymező. Talán nem is magról kél, csak a tőhajtásokon kapaszkodik a létküzdelemben. Akkor mire az a millió s millió s miriád mag, ami - előre tudhatja a gyékény buzogánya -, tíz szem sem fogamzik meg belőle...

Az égen repülő zsoltárok énekelnek.

Vadludak húznak.

Vándorok az égen.

Szívet penget az égre írt énekük.

Ahogy úsznak a kékfehér tejtengeren, és le-lekiáltanak, üde, magáról megfeledkezett ujjongó hangon. Ragyog a nap, leng a szél, s már kezdenek párba szakadozni... Itt a tavasz, itt a szerelem, a házasság, a termés magánossága...

A szerelem jelszavait írják ők az égre lapidáris stílusban a levegő bársonyára.

Csönd.

Várakozás.

Nagy várakozás.

Nincs itt semmi, csak a nagy várakozás: mindenki várja a nyarat.

Mint a politikában. Nem is tudja itt, nem is álmodja se a bíbic, se a betyár, mi a politika, mégis mindenik azt várja, mi lesz már, Kossuth Lajos izenetét várják.

Addig?

Addig azok a tőkéskacsák élnek most, három darab, nagy rémült sápítással veri fel magát a levegőbe, alig bírják kövér feneküket emelni.

Meg a csíbor száll fel finom vékony zúgással, hogy egyik nádasról elrepüljön a másikra... Miért repül?... Miért, ha nem párt keres?... Kényes? Válogat? Még nem lelte meg szíve választottját? A kis csíborbogár hosszú bajuszával szimatol s isten tudja, milyen távolról érzi meg, kilométerekről azt az igazit, aki neki született... Van, aki egy alt hangú fiatal nő után szédülten néz vissza a tömegbe: a csíbor is szagol valamit, valami igen édeset, igen finomat, igen bódulatost.

Ahogy a nap lefelé ereszkedik és felhők jönnek, felhők mennek, olykor árnyat borítva a vízi világra, máskor kiragyogtatva, mint az aranytálat: a madárvihar szünettelen riad. Fortissimo, fortissimo. A mélységes vizeket betölti a zene. Micsoda koncert, ki tudná lekottázni. Ki fogja már megteremteni az ősvilág zenéjét. Ez mind madárzsivaj. Kis tollasok szerelmi özöne. Négylábú állatok bele nem szólanak. Négylábú állatok sehol. Dankasirály ezrével a vízen. Most egy új vízsíkon fehér pontok kavargó, szökdellő nyugalma szikrázik. Micsoda vinnyogást csapnak a tiszavirág módra rajzó sirályok.

Csónak!

Akármilyen hihetetlen, csónak jelenik meg a vadrucák vetőhálója megett. Fel is szállanak a vízimadarak, mintha esőfelhő származna, s sértődötten lármáznak, ki meri megzavarni nyugodt életüket. Ily gyalázatosság.

A topa betyár.

De nem egyedül. Még valaki van vele. Most még a szem csak annyit lát, ember. De a csónak közeledik, és valahogy éles ösztön szimatol: szentesi ember.

Bizony az van a ladikban. Már a nevét is tudja: az, akit a jó fejiért magához szólított. Aki nem jött... No talán most már készebb jelentkezni.

A mosolygás az arcán nem lesz se szélesebb, se vékonyabb. Jól érzi magát. Jól megy minden.

Csak a mönyecske jó lögyön, sömmi baj.

A mönyecske pedig akkurátusan olyan, amilyennek kölletik lönni.

Messziről aztán ki lehetett a nevét is mondani, hogy Szödör Oláh István, de mikor ideértek, s nagy keservesen kilógott a ladikból, mög aztán szemtől szembe nézett - akkor már az édesanyja se mondta volna meg, hogy ki légyen a két ember.

Mert Szeder Oláh István fertelmesen ki volt készítve. Egész feje dagadt, teljes orcája kék színű véraláfutásokkal tele, s megvastagodott, ahol nem kell, szája félrefitulva, szeme egyik bedagadva, a másik kifolyottan.

Most már még Rózsa Sándor sem mosolygott. Inkább összehúzta a szemöldökit.

- No kend! - mondta vigasztalva.

- Ügön - bólintott Szödör Oláh. - Nem számit.

Leült a parton a fűbe.

Maga elé hajlott, s azonnal mondani kezdte.

- Ez még akkó vót, mikó a katonaságot kihozták ránk. Akkó ügön. Akkó vertek. A fiú az apját, anyját, mindön rokonságát szurony högyire szötte... De mán mögfordult! Eccör csak a hír möggyütt. Mint a szél. Senki se tudta, hogy hunnan, mi. Arra mindönki tudott mindönt. Az embörök ittak, kurjongattak, az asszonyok nevettek, a fijatalok danoltak. Mindönki ölelgette egymást. Katonák gyüttek nagy szekerekkel, csizmát hajigáltak, vadonatúj csizmát az utcán. A gyerökök belekapaszkodtak a kocsi fülhércire. Így vót.

Rózsa Sándor összevonta a szemöldökét, s gondolkodva nézte Szödör Oláh Istvánt.

- Hiszön nem vóna baj - mondta a szentesi ember. - Csak hát az a híre, hogy a nagy hasú úrbérösök járnak jól mögent. Azok mögkapik a fődjüket, a zsellér, akinek háza nincs, az mög mögkapi a nagy sömmit. Pedig minálunk ki van? Csak szegénység. Annyi, mint a Kurcában a homok... de a homok vizes, a zsöllér mög szikkadt... Hogy a házatlan zsöllér is szabad lött. Szabad lött, szabad lött, de mit ögyön? Most az a nagy ijedelöm, hogy mi lösz, ha az urak mögtartik, amit ígérnek, hogy nem fogják dógoztatni a fődeket. Akkó mit keres majd a szögény embör... Mer, úgy van a fene okosság, hogy a zsírosparaszt ingyen kapi mög a fődjeit, ami csak van neki, mind ingyen. Egy büdös vasat nem köll fizetni neki, ha hatvan lánc fődje van vagy százhatvan, mindegy. Senkinek egy fityinget se fog fizetni. De a szögény!... Hogy annak se köll fizetni. Miér köllene? Még a köllene, hogy fizetni is köllene... Hogy szabad lött a testjivel. A testje eddig is szabad vót neki. Szabad vót neki eddig is tiszta szíviből koplalni. Nem adott neki senki egy filléres ajándékot se. Osztán ezután is így lösz... Osztán a telkesök, féltelkesök, fertályosok vetik, hogy így is köll! Hagy tanújja mög a kúdus, hogy ne üsse föl a szarvát... Hát uram, ez lött a nagy igasság? Hogy akinek van, annak adatik? Akinek nincs, attúl még az elvétetik, amije vagyon? Mán bibliások löszünk, uram?

Rózsa Sándor összevonta a szemöldökét.

Nem szólott semmit, de megértette.

Az orra cimpája is lüktetett, mint a lóé, s a szája szélét úgy beszorította.

- Nem jó mén ez, uram! Hát nem tuggyák az uraságok odaföl, ahon a bötű ereje van, hogy a hasas paraszttal sömmire se löhet mönni... Mikó én Székellyel rác fődön vótam, fiatal koromba, mán akkó mögtanultam... Gazduram: háromszázötven darab legjobb lovat, a hírös Dobos ménösét tukmálták rá Székely Istvánra, hajcsa le a Bánátba, Dobos helység alá, amely a Tömös vize mellett vagyon.

Dömötör-napkor indította el a ménöst Székely István, bús szívvel, mer tudta, mi vár rá. De a gazdák is tudták, hogy erre a Székelyre rá löhet bizakodni, könnyű testű, lóra termött, sanyarúságok közt nőtt embör vót, hűségirül, egyenes lelkirül közönségesen ösmert vót, hát kénszerítötték, mint fogadott pásztort: hogy muszáj. Bujtárjai vótak Gál Ferenc mög Sóti Bandi. Adtak nehány forintot a kezibe, eleségre, magáért is vitt, amit vihetött, de a lovak tartására sömmit se adtak, csak azt ígérték, hogy rövid nap utána fognak mönni, mindent vösznek, ami köll.

Mihelyt a botosi határba értek, Székely körülnézte a legelőt, látta, kevés lösz az téli legelőnek, ha szinte hó nem lönne is. Kérdözött takarmány után, vött is százhúsz forinton egy kazal szalmát mög egy boglya szénát... A nála levő pénzbül foglalót adott rá, ígérte, hogy rövid nap gyünnek a nagygazdák majd kifizetik. A szingyulai tiszttartó süttetött nekik könyeret avval a bizodalommal, hogy a gazdák majd kifizetik. Mán nem vót se péz, se takarmány, se könyér. A tiszttartó tartotta bennük a lelköt jó reménység fejiben.

Pál-napkor vetődött osztán oda Mikecz Mihály mög Kuti Mihály, hozván számukra valami eleségöt, de pénzt nem.

No mögtuggya ezt a szingyulai tiszttartó, lemondott a rúluk való gondoskodásrúl, érdemetlen arra az olyan cselédség, akiről a saját gazdáik ennyire nem gondoskonnak.

Nem tudta azt a szingyulai tiszttartó, hogy szentösi zsírosparasztok a gazdák! Azok pedig rosszabbak a grófoknál. Mert azok azt hiszik, a szögény embörnek az az öröm, ha éhezik a gazdáér, dógozik a gazdának, osztán köszönő szó is sok a gazdátul...

No, Székely mögtámadta a gazdákat. Mondja Mikecz, hogy ha a gazdák pénzt adtak vóna, azt is elhozták vóna szívesen, de úgy tartik mán Szentösön eztet a ménöst, mintha elveszött vóna. Münköt csak látójul küldtek, és azt még üzenik, hogy Ittebén mög van véve egy kazal széna, tögye azt kend, István, amit töhet.

Nem ölég ez? Ilyenökbül tanulni löhet, hogy mit ér a szögény embör a nagygazdának még akkó is, mikó a nagygazda sírt mög átkozódott, hogy ű is jobbágy, az üvébűl is kivöszik a kilencedöt, de a tiedből István sömmit se, mert neköd sömmid sincs.

Keserűen csóválta meg a fejét, pedig ő is gazda-eredet volt, csak a szíve húzott az igazságért.

- Most osztán mi lösz? Mer azt a grófot mégis mög löhetött ijeszteni. Ha arra rámönt száz vagy kétszáz jobbágy, az még a kastélyát is kiürítette vóna mán... ha katonaság nem vót... mint most is Szögváron, hogy olyan elhittek vótak, hogy sömmi katonaságot nem röndöltek be a bálhon, az igaz, kevés vót most a katonaság. Ami Szögedön van, az is kicsi, a vár őrzésére is alig elégségös...

De uram, ezöket a nagygazdákat senki mög nem ijeszti, mer ez abbul a fából van faragva, amibül a szögény. Hát isten őrizze mög a szögénységöt attúl, hogy teljességgel a nagygazdákra lögyön utalva. Uram, ha valaki, én tudom, mer a jedzőnél vótam én esküdt idáig, hogy 1319 zsellércsaládot tanáltunk az összeíráskor Szentösön... Öt- vagy hatezör gyomor ez uram, annyi a has, amibe önnivalót köll rakni... Hát miből? Most mán soha, míg a világ világ, a grófébúl nem kaphatnak, a többi fődet mög lefoglalták a gazdák. Hát abbúl osztán igazán soha egy ásónyomot se...

Mer a grófnak is ölég, uram... Egymillió-háromszázötvenhétezör pöngőforintot veszítöttek most a grófok, uram!... mer úgy tuggya mög, gazduram, hogy a szentösi gazdák ingyen kapik mög a fődeket, ami a kezükbe szakadt. Nem köll azér a grófoknak egy megveszeködött krajcárt se fizessönek.

Hát most ilyen szöröncse érte őket. Hogy egyik felül ingyen kapik a grófoktúl, másik felül sömmit se köll belüle odaadniok a házatlan zselléröknek. Tuggya azt a jóisten, hogy mi ez?

A gazdák azt mongyák, csak próbájjanak mögmozdulni a zsellérök, majd velük gyűlik mög a bajuk... Űket nem fogja Rózsa Sándor egrecéroztatni... Így mongyák... Hogy a gróf az csak gróf, de űk a kiskirályok...

Rózsa Sándor még mindig állott egy álltó helyében... Derogált neki, hogy leüljön ezekkel az instanciázókkal egy alacsony subára?

Mert annak is megvan a módja.

Mert ha Rózsa Sándor leheveredik, akkor mindenkinek másnak föl kell állania, és állva kell nézni a gazdát, ahogy hever.

Hát most állott Rózsa Sándor. Ha pedig valaki áll, akkor ha felgyülemlik benne a hévség, nem kell neki hozzákászolódnia, megindul s megy.

Hát Rózsa Sándor is megindult s ment.

Megindult csöndesen a sásban, és továbbment a tó partján.

A másik két ember meg csak nézett utána.

- Elmönt - mondta a szentösi Szödör Oláh István.

A topa betyár nem felelt rá semmit, csak intett, hogy úgy van. Ez a topa betyár azért volt topa, hogy a két lába feje befelé volt fordulva. Hát ha ladikba ült, éppen olyan emberszámot tett, mint akárki vagy még különbet. Lovon is megtette a magáét, jól tudta a ló vékonyát szorítani a bekunkorodó lábfejével. De most felállott, osztán a csónakhoz ment, kiszedte, amit hozott, vállára hajította a zsákot, intett a szentesinek, hogy az is kövesse példáját, az is felfegyverkezett a másik zsákkal meg kosárral, kulaccsal a vállára, így elindult a topa betyár után, aki pedig egy szót se szólt. Nem mindenkinek jár folyton a szája. Mint ennek a szentesinek.

Van olyan is, aki hétszám nem nyitja ki a torkát.

Mint ez a topa.

Vigyázva lépegettek a pocsétás tocsogóban, míg a dombosabbra nem értek. Akkor aztán nyugodtan haladtak előre a füst iránt...

- No - horkant a topa a szentesire, s az megállt, mint a ló, ha rámozdítanak.

A topa betyár csak azt mondta a könyökivel, hogy várjon. Avval ő maga továbbtopogott a fűben, sásban a füst felé. De oda már nem volt szabad senki emberfiának eljutni rajta kívül...

Ott volt a fészek. Emberfészek. Szép menyecske háza tája, a betyárkirály búvóhelye... A szentesi Szödör Oláhnak le kellett ülni, de úgy, hogy háttal legyen ennek a helynek, míg a topa betyár be nem hurcolta a zsákokat s mindent...

Ezalatt Rózsa Sándor továbbment a víz mellett. Nagy gondban volt. A homloka állandóan ráncba volt gyűrődve.

A varjak mennek már aludni a tápai erdőbe - nézett a károgva szálló varjak után. - Ott van a tanyájuk.

Milyen rendesek a varjak, milyen jól vannak szoktatva az anyjuk csöcsin: még a nap fenn van, még a jegenyék is ácsingózva néznek fel rá, ők indulnak aludni. Már tudják, hogy itt van az este, lassú repülésű szárnyuknak a fészekig meg kell tenni három-négy mérföldet. Nekik az eltart egy óráig.

Milyen becsületesek, hogy már ballagnak a tóról haza. Nagy fekete varjak, vetési varjak, rendíthetetlenül, mégis összetartva, társas lények; hatalmas károgással mesélik egymásnak a napi élményüket. Milyen kurtán tudják kifejezni magukat, mégis érezni, hogy súlyosabb kijelentéseket tesznek, mint a fecsegő nádiverebek.

Mind több és több madár jelenik meg az égen. A gólyák kinyújtott nyakkal, lábbal, mint acélnyilak feküsznek a levegőben, nagy szárnyuk feketén csap egyet-kettőt, megalszik, újra libbenve, bólogatva lenget, mintha fátyolt intene a tavak zsákmánya felé.

A gémek visszahajtott nyakkal repülnek, a kócsag karikába csapja hosszú nyakát, a vörösgém hátra veti búbját, s álmodozva siklik el lassan a puszta felett.

A kanalasgém gólya módra, szintén kinyújtott nyakkal evezi a végtelent a fehér gólyák után, s vajon erkölcseikben is követi őket?

A Cserepes-tanyán két öreg fán két gólyafészek van. Egyikben két nőstény meg egy hím - a másikban két hím meg egy tojó. Ahol a két nő van, ott nyugodt, boldog élet. Ahol két gúnár és egy jérce - ott örök veszekedés. A hímek reggeltől estig üldözik egymást, alig van idejük a fészekre leszállni, s ha egyik leereszkedik, mintha szálon függve bocsátaná le magát, a másik már nagy messziről vágtatva rohan rá, tépi, veri, véresre pofozza. El lehet gondolkodni a hárem gondolata felett. Példa van rengeteg, hogy a hímek tömegben tartották maguknak zár alatt a nőt, de még a gólyáknál is ritkább lehet, hogy egy nő két férfit vagy százat tartott volna valaha magának. Még a gólya is, ha férfi, késre, bicskára, ágyúra kél a nőért, s vérbe fürdeti vetélytársát... Zúgjatok, csak: az bizonyos, aki dalol: nem nőstény... Hímfiak versenye a dal... Nőhódító bizsergést keltő csoda...

Az egész nádas zúg, suhog, zajg és mennydörög. Egész zengésében férfikórus az.

Éppen nesztelenre - avulva belefülel a férfi a nádasi zenekarba, az énekkari rivallásba, mikor halhatatlan csodának válik tanújává:

Egy pillanat, s elhallgat a teljes énekvihar.

Egy pillanat, s némaság a tavon.

Hirtelen azt hitte, megsüketült, felfigyel: a csönd csönd marad.

Mi ez? A karmester intette le? S az énekesek és zenészek letették a szerszámot?

Tegnap is ekkor volt, s holnap is így lesz? A nádas órája pontosan jár? Nem siet, nem késik? Az Úristen igazítja?

Hihetetlen. Egyáltalán nem újul meg az énekkari muzsika. Százezer madár egy pillanat alatt végzett. Talán fájront? A napi munkának vége? Nem szabad tovább dolgozni, halászni, vadászni, vagy jön most éppen a vacsora? Az esti kvaterka!

A nádas nagy szürke-barnás bugákkal bólogat a gyenge szélben, s már csak ő suttog túlvilági meséket. A milliónyi madárvilág az egész földgömbön megnémult ebben a percben? Csak itt balról kever illetlenül két gácsér valami elkésett pört. Nem voltak benne a nagy együttesben, vagy a parton állóra kiabálnak, hogy menjen már a fenébe, s ne zavarja a szívandalító szép csöndet?

Már a baglyok is kezdenek elmohogni a puszta felett. Nekik most jön az időszakuk, bányászok ők, az éjjelre viszik a világító bányamécs nagy szemüket.

A puszta füve még rőten, vörhenyesbarnán sző a végtelen síkon. Csak ahol vízfolt maradt, kezdi már a fű hegye zölden szúrni pengéje hegyét.

Búbosak guggolnak a falaton s csipegetik. Fel-felrebbennek s újra leszállnak. Nem félnek, nem repülnek magasra a dobbantó láb elől, nincsenek megriasztva, mint a libák, akik érthetetlen magasan írogatják ékírási rajzukat az égre.

Ni, kis pacsirta. Mint szürke göröngy, oly közel, hogy észre sem venni, az ember a pusztán nem lát közelre, távollátó lesz, túlnéz mindenen, mert látni akar valamit. A pacsirta surrogva száll fel, s mintha saját súrlódása indítana meg benne valami gramofonhengert, csicseregni kezd, s csicsergése meg nem szűnik, míg égbe fúrja magát. Ott aztán ott marad s elfeledkezik arról, ami lent riasztó volt, önfeledten csirregeti, csicseríti dalát. Úgy rezeg az ég nyugati fényében, mintha rezegne akárcsak a csillagsugár. Kis, fekete rezgő rongy, se le, se fel, a látóprizma odaszegezte egy csillag alá, de nem! Most kezd ereszkedni, vajon mi kell még neki a földtől?... No lám: le-le, s a csattogása semmit nem változik, egyre lejjebb-lejjebb, egészen a földig száll, s csak akkor hallgat el, mikor egy arasz már a földszín. Akkor elveszti a fejét, s belezuhan, leszáll, simán ereszkedik a juhcserkesz közé, a fűbe.

Már másik pacsirta szól, harmadik, tizedik. Most hirtelen a puszta telik meg csirrenő zenével.

S oly lármát csapnak, mint a vásott gyerekek. Még a tücsök nem kontárkodik, a béka ungatása a halastavak felől még igen halkan, igen szelíden, próbálkozva gordonkázik a kora tavaszban. Minden a pacsirtáké. Ezekben az órákban ők vannak bálban. Hang-vítőrök, csattogó lesek és cselezések és szúrások sikítanak az éj felé. Így, majd hajnal előtt, az éj után. Májusban majd, minekelőtte a nap felütné fejét, ezer s ezernyi pacsirta zeng örömében, mintha gyöngyökkel szőné tele az eget.

Jobbról valami ár alföldi vize kanyarog. Tisza-öntés? Akkora kanyart csap, mint a kácsabél. A víz felett bíbic nyávog, de csak azért, mert itt idegen jár: ember. Varjú kiált le. Mit kiált? Már jó dolga van, nem mondja a lósárra, hogy: kalács, kalács!... Most azt károgja: pja, pja, nem köllesz már...

Már nyári tollazatban vannak a dankasirályok, fekete kucsmát húztak: télen a hóban fehér a fejük. Most kacéran néznek a letűnő nap után s az ember felé.

A nap ott nyugaton belesüllyed a délibábba, mely most tenyérnyi vastag kékes ködfogó. Alsó fele gyorsan oszlik el, felső fele sarlóra görbül, mint a hold szokott. De vízszintes, ragyogó, aranyló, lilára bíborló sarló, arany kifli, ki kapja be, a föld? Az ég?

Óriási világesemény, s ily finoman játszódik le:

Megszűnt a nap, a fény, az élet.

De tudjuk, hogy csak egy éjszakára, s megnyugoszunk.

Míg az eltűnt napot lesi, fekete felhőfolt a helyén, mintha a kialudt tűz füstje kelne. Nem füst, nem felhő: seregélysereg. Bomlik, megint tömörül, keményre verődik s újra széjjeloszlik.

Mennyi lehet? Ezer! Sok ezer! Rendetlen tömeg: seregély.

Temetik a napot.

Csíbor csapódik a kezére, ott is marad, szegény, eltévedt: a vízbe akart hullani az éjjeli imádott illat után, s rosszul pottyant le a szegény az emberi rabló kézre.

Az éjjel él. Az éjjel is tele élettel, tavasszal.

Rózsa Sándor kinyújtja a kezét, és mintha mondaná:

- Lódulj a boldogság után! - s halkan, hogy neszt ne verjen a láb, lebocsátja a folyó vizébe...

Bodó Kati ezalatt a házban boldog.

Boldog, hogy van neki egy csinos kis lakóhelye. Csudára boldog a pompás kastély után, a Gerliczey bárók sokszőnyeges, nagyablakos, képekkel teleaggatott termei után kimondhatatlan boldog a maga saját külön egyetlen édes kis házacskájában, amely olyan, mint egy nagy virágnak a kelyhe, könnyű kitakarítani, könnyű rendben tartani s az övé. Senki nem parancsol neki, nem kínozzák a német szóval, nem kell neki meglesni a többi cselédet s elpletykálni magyarul, németül, hogy ki mit evett, ki miből főzött, ki mit lopott: ő nem lop többet, ez az egész világ, ami megnyílik körös-körül, ez mind az övé. Szakít belőle, tüzel belőle, s gyönyörködik benne, ha kedve van rá. Él, mint madár a fészkén. A madarat is ki veszi számon, honnan hordja össze a fűszálakat, ha kicsinyeinek fészket épít...

Ő is a kicsinyeinek építget már... Ha Isten is úgy akarja, ha Szűz Mária kötényét fölibe tartja...

De legjobban attól igen-igen boldog, hogy van neki embere.

Embere van neki.

Embör.

De ki az az embör? Micsoda egy embör?... Olyan nincs több, se keletre, se nyugatra, sehol olyan embör több nem kerül ezön a tágas nagy világon: az üvé a világ legkülönb emböre...

A gazda. Üvé a Gazda.

Mindig könnybe lábad a szöme, hogy milyen embör az az ű gazdája. Mint a falat könyér. Csak mög-mögáll, s maga elé néz. Nézi éppen, ami szöme elé kerül. Nézi soká, s nem tudja, nézi, csak a szíve nevet, s annak a fényössége visszaröppen a szömibe, a szájára, az orrára, mosolygásába. Így is löhet élni? Így is löhet.

Két galamb egy pár.

Csak turbékolni löhet. Lehumott szömmel búgó hangot adni, felborzolt böggyel fújni a boldogság röttenetös szép muzsikás énökit.

Nem tudnak ők sömmit a világ nagy harcairól. Nem fáj nekik a robot, a dézsma. Ki jönne elvönni őtőlük valamit abbúl a semmibűl, ami van. Kinek köllene az?

És az ű embörinek kézi munkáját? Ugyan már kicsoda kívánná? S ezen külön egyet mosolyog: a karikással ki kívánna saját hátára kapni egynehány suhintást: ez az ű embörinek a munkája... E se köll ám... sönkinek.

Hol van? Hogy most hol van?

Hol vóna? Az ő szerelmiben van. Akárhol van, akármerre a nádasok közt, vagy a madarak közt, azt az egyet tudja, hogy az üvé. Senki másé. Se Ágnyis ángyóé, se valaki híres sönkiféléké, akik valaha vótak, akiknek a nevit nevihez kötötte a pletyka... Hadd lögyön: ha jó vót, az embörnek vót jó, ha rossz vót, mindig csak a szépasszonynak vót rossz... őneki ölég, hogy van. Ma van. Most.

Ha nem lösz? Az élet se tart örökkön-örökké... Nem löhet olyan hosszú, hogy csak egy pillantást is elvöhetne űtűle valaki, hogy ne tudja, hogy maga az üvé! Most ide sugároz! Mint a csillagfény az égrül.

Már mindönt elrakott, elröndözött, gyönyörűen, amit a topa betyár behurcolt. Annak is adott belüle. Vágott kenyeret, rákent zsírral. Hüj, hogy ötte, hogy csámcsogott, de milyen nagyon jólesött a szögénynek. Jó szót is kapott hozzá. Az is boldog volt. Itt mindönki boldog, aki van. Még a macska is. Kutyát nem löhet tartani. Minek? Hogy az ugatásával felcsítje idegön embörök figyelmit? Innen lopni nem löhet. Itt őrizni semmi sincs. A boldogságot senki se lopja mög, a boldogságot semmi se őrzi, ha csak ű maga magát mög nem tudja őrizni.

Már régen leült az ágyra, soká ült, várt. Nem türelmetlenül, csak várt. Hát várni kell. Az asszonynak az az ő kötelessége, hogy várjon az embörre. Hát az asszony várt. Soká, soká, aztán elszundít, de ahogy elszundít, mindjárt hallja a gyenge szót, a gyengeséges megérintést.

És akkor beljebb megy az asszony.

 

Zűrzavar

Petőfi az asztal mellett ült és írt:

"Könnyű most a nép barátjának lenni, most, mikor a nép az úr a hazában és a világon; de én már akkor barátja voltam a népnek, mikor azt még parasztnak hívták és megvetették, s engemet szinte megvetettek és keserűséggel illettek, mint a nép pártfogóját. E fáradozásaimért egy jutalmat kívánok, azt a jutalmat kívánom, hogy olyan helyre állítsatok, ahol értetek tovább is fáradozhassak, s ahol tán többet használhatok nektek, mint eddig használtam."

A haja úgy állott, mint a tüskés disznóé, és sima homlokán felhő és harag tombolt.

Egyre dühösebben írt: "...Jól van, nevezzétek orcátlanságnak vagy aminek tetszik, de tudjátok meg: a magam hasznáért soha, senki előtt nem szólnék egy szót se, s ha most itt az orcátlanságig vetemedtem, ezt azon szent cél óhajtásából tevém, hogy a hazának szolgálhassak..."

Sovány fiú volt még mindig, pedig már kövérre hízhatott volna a dicsőség kenyerén. De megemésztette az örökös tűz és láng. Költő volt. Ez volt az életformája: élni, elégni.

"...A legjobb alkalmam volna rá most megszerettetni magamat veletek azáltal, ha az egekig magasztalnálak benneteket, hogy ti kunok, ti ilyen meg ilyen dicső, páratlan, hasonremek emberek vagytok! Ha én azt amúgy hosszas kacskaringósan kikanyargatnám, tudom, nem esnék rosszul egyeteknek sem, sőt közületek többen megsimítanák a bajuszokat és a hajokat s azt mondanák: Ejnye, mégis derék ember ez a Petőfi, tegyük meg követnek! Hanem azt koránse várjátok, hogy én titeket magasztaljalak, mert akkor szemtelenül hazudnám. Becsületemre mondom, hogy ti nem vagytok remek emberek vagy eddig legalább nem voltatok. Március 15-éig az egész Magyarország nagyon szolgalelkű, kutyaalázatosságú ország volt, és ti ebben a virtusban közelebb álltatok az elsőkhöz, mint az utolsókhoz."

Felemelte a fejét, s olyan villogó elszántság tört ki benne, mintha nem zárt szobában, a kopott tintafoltos asztal mellett ülne, hanem valósággal szemben állana azokkal a választókkal, akiknek ír.

Most benne volt az egész elmúlt két hónap.

Ott lángolt a mozdulatlanságában és a legkisebb megmozdulásában.

Két hónap óta ő a vezér ebben az országban. Mindegy, akárki, első szava, hogy: Petőfi.

Mit írt Petőfi? Hogy is mondta Petőfi! Petőfi nem alkuszik! Petőfi a népvezér! Petőfi után megy a tömeg!

Az országgyűlés elhitte, hogy Petőfi negyvenezer paraszt élén áll a Rákoson. Miért ne hitte volna. Már Dózsa megrémítette a főrendeket, és Dózsa negyvenezer kaszás paraszttal állott a Rákoson. Azóta ez a legkevesebb, amit egy népvezértől megkövetelnek, hogy negyvenezer ember álljon a háta mögött. Mátyás királyt is azért választották meg királynak jöttment sehonnai kenéz fia létére, mert az nem számított, hogy az apja kormányzó volt, hogy János apánk volt, hogy az ország valóságos, betű szerint való megmentője volt. Még az sem, hogy egy rövid emberélet alatt az ország legnagyobb birtokát szedte össze, mert a saját kezébe kellett gyűjteni minden megürült vagyont, hogy abból a saját pénzén szerelhesse fel a nemzet hadseregét... Semmi más nem számított, csak az a hír, hogy negyvenezer katona áll a Duna jegén: erre a jelentésre azonnal megválasztották a tizenhat éves fiút magyar királynak.

De ha már király lett - a negyvenezer katona valósággal ott volt -, hát ő oda is rendelte maga elé, odaállította maga mögé!... Hanem Petőfi? Petőfiről a szavazás után egy nappal már kiderült, hogy se Rákos, se negyvenezer paraszt! Hogy semmi sincs a háta mögött, csak egy kosár vers és köztük az az egy, amivel mindannyiukat, az összes grófokat és hatalmasokat úgy meg tudta ijeszteni a szavazás reggelén, hogy ki kellett mondani, ki kellett dadogni az alázatos igent. Azt, hogy igen, leadják a tejet. Hogy odaadják a földet. Hogy felveszik az adót. Hogy földet adnak a népnek, s osztoznak vele az adófizetésben.

Hát ez az a Petőfi.

S hogy ezen nem lehet többet segíteni... Abban a tömegrémületben, a bécsi forradalomtól begyullasztott császár még szentesítette is ezt a törvényt. Igaz, egy kis józanság azért került. Deák Ferenc két éccakán addig gyúrta-faragta a törvényt, hogy abban semmi sem volt más a nép javára, csak az a két sor, amit Kossuth a hajón papírra vetett:

"a robot, a dézsma és pénzbeli fizetések e törvény kihirdetésitül fogva örökre megszüntetnek".

És utána hat oldal törvényes parancs, hogy hogy kell a földbirtokosokat kárpótolni. S ez a rettenetes paragrafusözön így kezdődik:

I. A törvényhozás a magán földesurak kármentesítését a nemzeti becsület védpajzsa alá helyezi.

És így tovább hat oldalon át a legkisebb részletekig, hogy kell felfogni a faizást, a legelő-elkülönítést, a gubacsolást, makkolást, hogy ha nem tudnak barátságos megegyezést kötni, akkor az alispáni bírószék előtt a földesúr is pert indíthat... hogy az árvai számadások hogy vizsgálandók felül, hogy a megyei hivatalnokok számát e célból hogy lehet szaporítani (ahova bementették aztán a tönkrement földbirtoki ivadékokat)... hogy a magán úri javadalmak hogy lesznek átváltoztatva státusadóssággá, hogy a megbecsülést, annak mértékét a miniszter határozza meg, hogy a kiszámított évi haszon hússzorosra emelve képezendi a tőkét, amit az állam fizetendő, hogy a kifizetést öt-öt tagból álló és az állam által díjazandó választmány sommásan hogy intézi, és ha a földesúr kevesli, hogy fellebbezhet s hova, és hogy a kötelezvények kifizetésére a kincstári javak mind leköttetnek, s a minisztérium felhatalmaztatik, hogy ezekre a kincstári javakra kölcsönt vehessen fel, hogy a földbirtokosok minél hamarabb pénzükhöz jussanak, de ha a kincstári javakat e célra el kell adni, azt is szabad legyen, és ha a kincstári javak kevésnek bizonyulnának, akkor az állam minden egyéb vagyona, jövedelme is mind felhasználandó... És hogy ezeknek a státusadósságoknak a kamatozása mennyi legyen és milyen legyen, és hogyha a papi tized "magányosok tulajdonát képezné, azok kárpótlásáról Őfelsége magyar minisztériuma által törvényjavaslatot terjeszt be".

Ez mind benne van a Petőfi Sándor fiatal, szinte siheder üdeségű fejének borzas szikrázásában.

Az is benne van, hogy a pozsonyi országgyűlés hogy búcsúzott el háromszáz éves múltjától s alakult át valósággal felelős nemzeti kormánnyá, és hogy jött Pestre és Budára, ahol kitörő lelkesedéssel fogadtatott.

És itt a kényelmes és kedélyes miniszter urak hozzáfogtak a kényelmes és kedélyes kormányzáshoz.

Most már minden rendben van, semmi se sürgős.

Minden sürgős.

Minden egyformán sürgős. Hiszen még hivataluk sem volt, hivatali helyiségek. Ideiglenesen volt bedugva egy államtitkár egy lépcsőházi mellékhelyiségbe, a másik a miniszter előszobájában levő három asztal közül az egyikre telepedett le. Sok dolog van még addig, szó sincs róla, míg minden minisztérium csodálatos önálló palotát kap majd a millenniumra, s abban a legnagyobb fényűzéssel berendezett hivatali helyiségek a főemberek részére...

És hol van még az, hogy monumentális parlamentet építsenek az egyesítendő Budapesten, ahol az egész világot elkápráztató szónoki csarnokok lesznek, s az egész épületben egy képviselő számára sincs egyetlen munkacella... Minek az? Képviselő? És dolgozni? A képviselő tud és: alkot.

Hát erről a szegény fiúról tökéletesen lehámlott napok alatt a félelmesség, és elveszett vele szemben a rettenet ijedtsége.

Hadd tanulja meg, mi az. Ha be akar jutni az új ország gyűlésébe, tessék megpályázni a képviselői állást. Menjen ki és választassa meg magát, ha tudja.

Hohó. De ehhez nem elég az, hogy valaki verseket ír. Ahhoz, hogy valaki képviselő legyen, elsősorban öblös nagy hang kell, ami meghallatszik a legtávolabbi utcasarokig, azután véghetetlen nagy elbizakodottság, hogy valaki első személyben merje azt mondani, hogy ő mit csinál evvel az országgal, s hogy boldogítja a népet.

Ilyen embernek bizonyult a Petőfi ellenjelöltje, a helybeli református lelkész fia, Nagy Károly.

Ó, te szegény Petőfi Sándor, mit sértegeted a derék kunokat, ha magad is tudod, hogy kell velük beszélni: a kunokat dicsérni kell, akkor rád éljeneznek, hát azt csináld, amit ez a Nagy Károly.

De még miket ír villámló tollával:

"Gondoljatok csak vissza arra a Szluha kapitányra, hogy süvegeltétek, hogy csúsztatok-másztatok előtte. Ah, ha eszembe jut, még most is szégyenlem magam a ti nevetekben. A zsidók hajdan Mózes idejében az isten helyett egy aranyborjút imádtak, de ti még lejjebb süllyedtetek - ti egy ólomszamarat imádtatok."

Ezt megkapták a szabadszállási választók. Most aztán szavazhatnak Petőfi Sándorra. Aki lelkesedhetik tovább így:

"Azonban ez az idő lejárt, és remélem, lejárt mindörökre. Fölemeltétek fejeteket, s fölteszem rólatok, hogy soha többé meg nem hajoltok semmiféle ember előtt a kerek világon."

Ez még lehetne, de hogy folytatja:

"Az isten az állatnak teremtett négy lábat, az embernek csak kettőt, azért, hogy egyenesen járjon és embertársainak egyenest a szeme közé nézzen - mert az ég alatt minden ember egyenlő, egynek sem szabad másokra lenézni, egynek sem szabad másokra fölnézni. Nem ismerek magamnál se kisebbet, se nagyobbat."

"Ennyit akartam mondani, atyámfiai, ebből megítélhetitek, hogyan érzek és hogyan gondolkodom. Ha kedvetekre való vagyok, meg fogtok követnek választani, s akkor minden erőmet nagy és szent kötelességem teljesítésére fordítom. Ha pedig nem választatok meg követnek, abból látni fogom, hogy különb emberetek akadt, mint én, s ez hazafiúi szívem legszebb öröme lesz, mert fő óhajtásom, hogy énnálam minden ember nagyobb tehetségű és nagyobb buzgóságú legyen a magyar hazában..."

Petőfi úgy gondolta, hogy eljött az az idő, hogy nem a nemesség választja a törvényhozókat, hanem maga a nép.

Petőfi azonban nem megfigyelő volt. Ha utánanéz, láthatja, hogy az egész országban mindenütt a volt vezető egyéniségeket indítják választásra. Mintha a népnek magának még nem lettek s nem lehettek volna képviselői. De hát ki legyen? A nép fiai nem végeztek iskolákat. Semmi célja nem volt a felsőbb iskoláknak, még ha el is végezhette volna a zsírosparaszt fia az egyetemet, állást nem kaphatott. De ha kapott, csak abban az esetben, ha beolvadt, asszimilált abba az osztályba, ahol állást akart. El kellett felejteni származását, meg kellett szakítani érintkezését egyszerű szüleivel s rokonságával. Még Arany Jánoson is betölt ez a végzet. Tökéletesen elkülönült családjának tagjaitól. Nemes lányt vett feleségül, magasabb irodalmi és politikai körökkel kellett érintkeznie: bármennyire is megőrizte lelkében a nép iránt, az eszményi nép iránt érzett igazságait, a valóságban még csak egy fillér segéllyel sem járult hozzá semmiféle vérbeli rokonának taníttatásához vagy felemelkedéséhez. Arany is fellépett képviselőjelöltnek s megbukott. Elvei, állásfoglalása, szellemi értékei mind elhomályosultak a hirtelen, műveltetés és tapasztalat nélküli tömeg szemében. Itt csak a nagy hang és az ordító jelszavak hatottak.

Petőfihez elment a kunszentmiklósi deputáció, vagy kétszázan.

Petőfi el volt ragadtatva, hogy kétszáz pór jelent meg előtte. Megvetette a kaputosokat, akik a legalávalóbb híreket terjesztették felőle.

Mindent elfelejtett. Itt volt kétszáz valódi, hamisítatlan földmíves. Ezek az ő emberei. Ezek esküsznek rá. Ezekkel megindulhat a harcba.

Felment velük a városházára, és bejelentette, hogy népgyűlést akar tartani. Ráröffent a sündisznó-csoport, s el akarta tiltani. De lett gyűlés. Beszélt a nép előtt, s az fellelkesedett. Mikor beszéd után bement a városházára, véletlenül megcsörrent az oldalán a kard, s a nép be akart rontani, hogy bántják Petőfit! Csak akkor csillapodtak le, mikor meglátták őt sértetlenül és lelkesen. Már a szónoklat alatt nyitott bicskával állták körül, mert az volt a hír, hogy a kaputosok le akarják rángatni az emelvényről. Itt volt, itt adatott meg Petőfinek az a nagy érzés, amit a tömeg nyújt annak, akit szeret s becsül. Hatalmas érzés ez és fenséges öröm. Különösen ha költő az ember.

Ebédnél barátja, egy kunszentmiklósi tanár, megmutatott neki egy levelet.

- Sándor, nem tudod, mi a politikai harc... Itt nem eszmék harcolnak, itt valóságos gazemberek gyilkolják egymást.

Petőfi fellobbant.

- Szabadszálláson mindenki enyém. Szülőföldem szép hazája. Semmi kétségem, hogy ott én leszek a követ.

Lángolva vallotta:

- Isten látja lelkemet, mért akarok a nép képviselője lenni? Dicsvágyból? Haszonlesésből? Vagy azért, hogy több alkalmam legyen a nép jogaiért és boldogságáért küzdeni!

A barát lehangoltan mondta:

- Ha tudnád, milyen eszközökkel dolgoznak azok, akik meg akarják lopni a nép bizalmát...

- Tudni akarom!

- Hát jobb is, tudd meg.

Levelet adott neki, amit most kapott, ma, a beszéd alatt Szabadszállásról.

Petőfi nézi a papírt. Hivatalos diósgyőri papír, az írás alatt ott a város pecsétje s aláírva: "Szabadszállás városi bírái."

Mohón olvassa, s vérvörösen kiált fel:

- Díszére válnék a legutolsó kanásznak meg a legelső jezsuitának!

"...a fanatikusan izgató Petőfi követül akarván magát feltolni közöttünk, ezt a fenyegető veszélyt hozta ránk. Nálunk is voltak nehány követői, akik elámíttatván, nem tudták, miféle viperafajt akartak keblükre rejteni, de hála nemzetünk nemtőjének, már ezen polgárok is átlátták nemzetünknek Petőfi által okozott végveszélyét. Petőfi kijelentette, hogy addig nem is lesz Magyarországon béke, míg vissza nem száll azokra, akiké volt, a tótokra."

Petőfi felordított.

- Cudar gazemberek.

- Olvasd csak tovább - mondta sötéten a barátja.

"Ebből átláthatni, hogy mily veszélyes lenne egy ily alacsony jellemű egyént jeles hazafiak mellőzésével országos képviselőnkül küldeni, kiről már minden polgár fölteszi, hogy képes volna bennünket eladni a legcsekélyebb árért."

Petőfi belekábulva nézett. Mindent elképzelhetett, de egy huszonöt éves fiatal költő ilyet nem tud kitalálni, de elhinni sem, hogy valósággal, betűkkel, emberi kéz leírhatott ilyet, hogy ilyet emberi agy kitalálhatott és kimondhatott.

- Mit szólsz ehhez, barátom? - lihegte sápadtan.

- Semmit. Politika - mondta a tanár.

- Politika!... Akkor szerinted mi a politika?

- Kár magadat vele heccelni. Soha senki nem fogja másnak tekinteni, mint kortesfogásnak. Hiába mégy a nemzet legelső vezető férfiaihoz, mást nem mondanak, csak azt, hogy: igen, ez így megy. Így szokás. Eddig is így ment. A nemesség valamivel mégis magasabb műveltségű volt, mint az az elem, amely most jut a politikai jogok birtokába, s ha eddig így volt, ezután sem mehet másképp.

- Mit válaszoljak én erre?

- Hogy az ellenfeled mit válaszolna, azt tudom. Minden legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül kihirdetné, hogy szökött fegyenc, aki róla ezt hirdeti, s felmutatná az írást, hogy a váci fegyházból szökött meg, s itt van a parancs, hogy minden polgárnak kötelessége az illetőt elfogni, minden községnek le kell őt tartóztatni és a választások befejeztéig nem szabad kibocsátani.

Petőfi megrázta a fejét. Nem is hallotta, amit mondanak. Oly mélyen meg volt rendülve emberi érzéseiben. Ilyen fegyverekkel nem tud harcolni... Nem is gondolt arra, hogy a népjogok megszavazása éppen az ő nevéhez kötve ugyanilyen kortesfogás következménye volt, mikor azt hirdették s azt hitették el a pozsonyi követekkel és a felső tábla rendeivel, hogy ő, Petőfi, negyvenezer paraszttal áll a Rákoson...

"Ilyetén állásában a dolgoknak, ma nálunk közgyűlés tartatván, elhatároztatott, hogy tisztelt polgártársunk által tudtára kívánjuk adni Petőfinek, hogyha élete kedves, igen jól tenné, ha jövő csütörtökön a követválasztásra köztünk meg nem jelenik, mert a nép ingerült, és nem állhatunk jót méltó haragja fölgerjedésében dühének mikénti..."

- Sándor természetesen ott lesz - kiáltott fel Szendrey Júlia, aki végighallgatta az utolsó mondatot. - Ott leszünk, mert fel kell világosítanod a felingerelt népet, és a híveidet nem hagyhatod cserben!

Petőfi megcsókolta feleségét, s forrón magához ölelte. De nem bírt megnyugodni, még ezen a napon estefelé kocsiba ült, és átment feleségével Szabadszállásra.

Mikor a kocsi megállt, bementek az ismerős családhoz, akinél megszállni szoktak - a képviselőjelölt ugyanis minden városban és minden faluban egy pillanat alatt ismerősökre tesz szert. Ez vele jár a választással. Pártok vannak, s a párttagok testvéreknek tekintik egymást.

- Az istenért! - kiáltott fel a háziasszony. - Távozzék, Sándor, tüstént, ebben a szempillantásban, mert mingyárt agyonverik. Tegnapelőtt majdnem éjfélig tartottak gyűlést maga ellen az urak és a népet felbőszítették. A pap fia azt mondta, ha maga bejön a városba, azonnal félrevereti a harangokat. Távozzék, távozzék, ha az élete kedves!

Petőfi feleségére nézett. Szendrey Júlia megrázta fejét; rövidre vágott haja szétrepült a karcsú s nagyon hosszú nyaka felett.

- Átkozottak - mondta Petőfi.

- A népet nem fogod átkozni, Sándor! Petőfi Sándor a népet soha megátkozni nem fogja!

- Jól van - mondta Petőfi -, nem miattam. Miattad.

Ebben a percben egy egyszerű ember sietett be, Petőfinek rokona lett a múltkori ittlételekor. Politikai úton rengeteg rokont talált a képviselőjelölt.

- Hamar, hamar forduljatok vissza! Egy perc, és itt vannak a Nagy Károly kortesei. Mind tökrészegek, isten őrizzen! Jóvátehetetlen lesz, ami történik!

Petőfi fiatal férj is volt, meg gyöngéd lovag is, meg a múzsája, akit féltett: szóval úriember volt, kit a műveltség második rendű szerepre szorít, mihelyt asszony van a játékban.

- Eh! Engem agyon nem vernek, tán csak nem nyúlnak hozzám! Még azt sem hiszem, akárhogy felingerelték is a népet, hogy tettleg sértsenek... Nem az a magyar!... De nem akarom, hogy a feleségem skandalózus jeleneteknek legyen kitéve. Nem akarom, hogy olyan szavakat halljon, amik szűzi lelkét beszennyezhetik...

Szóval még Petőfi sem maradt meg a nép egyszerű szintjén. Lenyűgözte felesége lénye, amelyet ő nagyúrinak, intézetinek és nebántsvirágnak tekintett. Petőfi, aki a királyokkal szemben s mindenkivel akármilyen úr, minden legkisebb moccanásában, gondolatában és kifejezésében tömören emberi maradt: Szendrey Júlia miatt, a felfelé házasodott ember szerelmi nyűgébe kavarodott.

- Menjünk vissza - fordult Júliához.

De Júlia hisztérika volt. Ő nem emberhez ment feleségül, ő "a költő szerelmese", a múzsája akart lenni. Makacsul és szenvelgő daccal emelte fel fejét, s azt mondta, ahogy érezte, hogy Petőfi feleségének hogy kell viselnie magát:

- Nem! Nem megyünk! Maradunk! Itt fogunk lakni! Itt kell maradnunk! Ha agyon akarnak bennünket verni, jól van, verjenek agyon, hanem azt ne mondhassa senki, hogy Petőfi meghátrált!...

A költő lázban és megittasodva nézett feleségére, aki soványan és kissé elnyúzottan a sok izgalomtól, de "méltóan" viselte magát.

No, különben neki csak az kellett, hogy szabadságot kapjon, hogy az lehessen, aki.

Fejébe csapta széles kalapját, s kigombolt nyakából kivillogott fakó sovány nyaka. Ment a községházára.

Felesége vele, mint egy egri hősnő.

A városházán meghökkentek a Petőfi megjelenésén.

Leesett az álla valamennyinek.

A főjegyző, az egyetlen jóbarát, elmondta, hogy tegnapelőtt arra akarták kényszeríteni, hogy hivatalosan írja le a rágalmakat és a becstelen hazugságokat.

- Becsületes ember voltam mindig - mondta egyszerűen, s evvel a költő szívét mélyen meghatotta.

Egy fiatalember gyáván kushadt a költő előtt. Tudták, ki az a Petőfi, s a hírnév varázsa mindenkire hat.

- Én a költő jellemét meg nem támadtam - dadogta az ifjú.

Petőfi végignézett rajta:

- Tudod is te, mi a jellem.

Ezek a pillanatok azok, mikor a férfi megérik.

Avval nem törődött, hogy aki ludas, elhúzódik, s igyekszik nem kerülni közelébe.

Vissza is fordult. A jegyző a szoba ajtajáig kísérte. Nyugodtan mentek végig az utcán. A parasztok tisztességesen köszöntek előre:

- No, hiszen minden jól megy.

Evvel ért haza.

Éjjel tíz óra tájt puskaropogás, muzsikaszó, kurjongatásra ébrednek. A pap fiát éltették odakint az utcán a leitatott parasztok. Ha rágalommal nem sikerül, borral és pálinkával szedik el az embereket.

- Elveszik a szegény szánandó nép eszét, hogy ellenem és így önmaga ellen forduljon - mondta Petőfi.

Ez hát a szabadság, amiért századokon át harcolt a tiszta költői lelkek hosszú sora. A cél az, hogy nemcsak a kiváltságokban tartott nemesség részesüljön a választók ólmosbotos örömében, hanem lejjebb egy réteggel a kövér hasú parasztok is. Mert az egész ország zendülésben van. Nincs a hazának olyan tenyérnyi zuga, ahol meg ne jelent volna a felfordulás és a zűrzavar.

- A kiváltságos rend önmaga mondott le jogairól, önként és kényszerítés nélkül, amire még nem volt példa a világhistóriában. Igaz, tovább ment a dolog, mint azt a nemesség óhajtotta. Tovább, mint ahogy a legtúlzóbb ellenzék is képzelte.

- Éppen azért, mivel több történt, mint amit a nép csak álmodhatott is, következik, hogy meg kell állani a mostani helyzetnél.

Petőfi hallgatta a szabadszállási barátok vitáját, többen összejöttek, hogy szükség esetén megvédjék, mint valami testőrség, a költőt.

Petőfi hallgatott, s arra gondolt, mi lesz, ami ezt a véghetetlen és megérthetetlen zűrzavart eloszlatja.

Már azt tudja, hogy mindenfelé a régi követek léptek fel jelöltnek. Minden megyében a régi vezetőség írja ki a választásokat, és ő ért hozzá, hogy hogyan kell valakit megválasztani. Micsoda tisztult észnek és megfinomodott jellemnek kellene lenni ennek a szegény népnek, hogy új stílust és új eredményeket hozzon. Meddig kell még ebben a posványban fetrengenie. Száz év kell addig, míg új és újabb nemzedékek nőnek fel, s azok fogják csak elérni, hogy helyes kerékvágásba jöjjön a három század alatt elrontott élet.

- Bizony megszakad a szívem. Kossuth a horvát követséget elkergette, a szerbeknek azt vetette: majd dönt a kard! Most az oláhoknak semmit sem ad. Engedi, hogy Erdélyben a magyar jobbágyok megkapják a törvény értelmében földjeiket, de az oláh semmit sem kap, mert az oláh nem volt felvéve az úrbéri listákra. Azok ott csak házatlan zsellérek, azoknak mi sem jut a törvény áldásaiból... Nem az bánt engem, barátaim, hogy velem szemben a félrevezetett tömeg hogy viseli magát. Feleségem jól mondta: Petőfi Sándort a nép meg nem sértheti... Engem az rettent és azon borzadok, rágondolni sem jó, hogy Jellasics, a horvát bán mindent megígért a horvátoknak, amit Kossuth megtagadott. Most a horvát pórok lázadásban vannak már. Az ottani földbirtokosok, akár magyar grófok, ész nélkül menekülnek ki Bécs felé, ki Pest felé. A király Innsbruckba menekült. Tűz és vér. Vér és tűz. Ki tudja, még isten sem, mi lesz ennek a vége!

Még ekkor Petőfi azzal csillapította magát, hogy talán ez mind csak az ő látnoki rémlátása... Mert maga a próféta van legjobban megrettenve attól, amit isteni sugallatra kiejt. A prófétának éppen olyan újság a "látás", mintha idegen személy volna, aki benne megnyilatkozik.

- Vér és tűz mindenfelé - mondta, s szederjessé vált a szája széle, míg kirebegte a szavakat. - Vakok vagyunk. A kormány a sajtószabadságot megölte. A mi kormányunk, akit mi hoztunk, akit mi akarunk isteni követeknek tekinteni, tízezer forintos letétet követelnek a legkisebb sajtótermékért: hogy fog merni szabad nyilatkozatot tenni bárki is. Mondom nektek, sokkal rosszabb ma, mint a cenzúra idején... Pedig semmi sem segít, csak a szabad szó.

- Ha én kormány vagyok, forradalmat indítok a megvesztegető választások ellen. Hol van Deák, az igazságügyminiszter? Mikor nem akart bemenni az 1832-es országházba, okul hozta fel, hogy az ő választásán emberhalál történt, a Forintos párt vesztegetett, etetett, itatott és meghamisította a szavazatokat. Most ő az igazságügyminiszter. Mért nem indít nemzetőröket, akik felügyeljenek a választások tisztaságára?... Mi dolog az, hogy őalatta most ilyen módon folyhat a korteskedés?

- Irtóztató állapotban vagyunk. Háború fenyeget. Nem is tudjuk, ki tör ránk és miért. De a kormány alszik. Kényelmes és kedélyes és semmit sem tesz. Hol van a magyar hadsereg?... Elalkudták... Az ami a törvényben van, az soha nem lesz magyar hadsereg, mert benne van az I. törvénycikkben, hogy azzal a király rendelkezik Bécsből, és senki más magyar bele nem szólhat a hadsereg felhasználásába, csak a felség személye körüli miniszter. Egy herceg Esterházy fogja megvédeni a magyar nemzetet, azzal, hogy nem engedi kivonni az országból a fegyveres erőt?...

- Hol van a magyar hadsereg? A nemzetőrség nem hadsereg! A földmívesnek, a csizmadiának, a fiskálisnak, aki kenyerét a munkája után kapja, nincs ideje katonai gyakorlatokra, csak ha vasárnap. Ki fogja a magyar hadsereget megteremteni? És ki fog abból a szedett-vedett népségből, amelyik korteskedéssel választja a maga tisztikarát, fegyvert és erőt készíteni?... Minden napért kár, minden nap öl és butít bennünket. Nekem kellett a múzeum előtti népgyűléseken követelni, hogy hívjátok már össze a képviselőházat! Ragadjátok meg a percet! Országgyűlésre! De azon az országgyűlésen azok legyenek jelen, akik valóban égnek és lángolnak a nép és a haza ügyeiért... Nekem képviselővé kell lennem, mert kívülről nem lehet az orcájukba vágni a rendeknek, hogy naplopók és ingyenélők. Csak ha bent vagyok a házban, akkor van módomban ostorozni a vezetőket és követelni, siessetek, míg el nem késünk!... Se fegyver, se pénz... Se tudás, se akarat... Semmi, semmi... Mintha azzal már minden meg volna mentve, hogy a népnek egy része fel van szabadítva! De hiszen a népből is valósággal csak azt szabadították fel, aki máris el van rontva. Akit már megrothasztottak azzal, hogy vagyont adtak a kezükbe és engedték, hogy az urakhoz dörgölőzhessenek... Aki a nemességhez közel került, az már nem jobb, mint maga a nemesség...

Sikoltott és vért tajtékzott a szegény költő, aki annyira tisztán látta a helyzetet, aki soha egyetlen szavában, s egy pillanatra fel nem adta népszabadító, az emberi közösségért lángoló igazságait.

- Itt áll Magyarország, mint egy roppant trágyadomb. Ha azt a mezőkre ki lehetne hordani, ami már megrothadt és érett trágya lett, akkor a mi földjeink Kánaánnak minden eredményét magasan felülmúlnák. Olyan termés lenne, amilyet még az emberiség nem látott. De mi csak nyüzsgünk ebben a trágyadombban, mint a légypondró. Akárki jön, szét fog bennünket szedni, és meg fog bennünket tiporni. És ezt nekem nézni kell, s nem tehetek semmit. Hogy én bejussak a házba, ahhoz az kell, hogy nagyobb gazember legyek, mint a szabadszállási pap fia? Hogy még több pálinkát és bort öntsek az emberekbe? Hogy romboljam az emberiség becsületes önérzetét és hitét?...

Könyökére dűlt és tompán nézett maga elé.

Júlia álmos szemmel, de égő szívvel figyelt. Ismerte Sándorának elveit, és helyeselte azokat, de utóvégre csak nő volt, aki mást nem tehet, mint hogy folyton olajat önt a tűzre. Mert kétféle asszony van, egyik, aki lecsillapítja az urát és gyávaságra neveli, folyton a családi érdekeket, a gyermekek sorsát és jövőjét mutatva fel - a másik az, akit szenvedélyek és közéleti ambíciók fűtnek. Az ilyen asszony társadalmi, politikai nyilvánosság felé rohan; vágyakkal dolgoztatja az emberét, s belehajszolja kiadásba, kockázatba, vészbe, ha kell, a romlásba és rombolásba.

Petőfi eltolta a pohár bort, ami félig állott előtte. Választás ember nélkül nincs.

Keserűen mondta még:

- Ott tartunk, hogy nekünk, akik a mai állapotokat létrehoztuk, kivívtuk, ki sem lehet mondani többet az igazat. Mi vagyunk a bujtogatók, és nekünk kell elnézni, ha a nyomorult emberi pára tüzet okád és vért ont. Népem, népem! Mikor emelkedsz föl az emberi állapotokig?

Másnap megtudhatta Petőfi, hogy voltaképpen milyen is a nép.

Mikor korán reggel felment a városházára, már szónokoltak a népnek a kortesek. Néhány percig magában állott s hallgatott, akkor valaki mellette azt a szót mondotta: "Szemtelen fráter! Még ideszemtelenkedik!"

Petőfi odanéz, megismeri az alakot. Egy ember, aki éppen az ő apjától is kért kölcsön pénzt, s sose adta meg, ellenben saját apját meglopta, aztán pusztai betyárrá lett. Elfogták, börtönbe került, a végén szabadszállási bíró lett belőle. Betyárból lesz a jó pandúr. Ilyen ember kellett abban az időben, hogy engedelmes bíró legyen, aki a földesuraknak, ispánoknak, bérlőknek minden kívánságát teljesítse! Azt is elnézték neki, hogy ő maga is lop, amennyit csak lehet. Ez az ember mondta őrá, hogy: "Szemtelen fráter! Még ide mer szemtelenkedni!" Ahogy el sem tudta képzelni, hogy csakugyan neki szól ez a köpés, s keményen odanéz, mire a volt betyár a szemébe rikoltja:

- Igen, igen, szemtelen! Mit szemtelenkedik itt.

- Válogassa meg a szavakat! - lép hozzá a költő.

- Nem válogatom meg, hogy mer itt szemtelenkedni! - röfögi a részeg pimasz.

De már akkor ömlött, dülöngött körülöttük az embertömeg, a részeg csorda:

- Ez a hazaáruló! Ez az akasztófáravaló muszka spion! Aki el akarja adni a hazát! Szaggasd szét! Üsd agyon!

- Megálljatok, polgárok, hagyjatok szólani, hadd igazoljam magam!

- Nem hagyjuk szólani, agyonütjük! - üvöltöztek iszonyú szidalmak, piszkolások, káromkodások között. Már ekkor betolták a kapu alá.

- Hol a bíró? - kiáltotta költő.

- Itt vagyok - mondja egy vénember -, mit akar?

- Bíró uram felelős lesz érte, ha bántanak.

- A leszek, ha lehet - mondta a bölcs bíró. - Jöjjön hát fel...

Felkísérte a költőt az emeletre. A folyosón ott állott a választási elnök, egy kicsapott nótárius, aki a népgyűlésen azt a nyilatkozatot tette, hogy ha Petőfit, az orosz spiont, a nép agyon nem veri, ő fogja agyonlőni.

- Aunnye - mondta az elnök -, hát maga hogy mer idejönni? Minek jött ide! Hiszen a nép úgy fel van ön ellen ingerelve...

- Ki ingerelte föl? Én vagy önök! Figyelmeztetem, hogyha valami bajom lesz, önök a felelősek értem, ön és a bíró.

- Ha ebben a pillanatban el nem takarodik a városból - felelt a kicsapott nótárius -, nem kezeskedhetünk az életéért!

- Hát ha nincs más, elmegyek, de figyelmeztetem önöket, hogy valóban gyönyörű! Így értelmezik önök a szabadságot. Így gyalázzák meg önök a saját városukat, melynek neve Szabadszállás.

- Az a szabadság, hé, az a szabadság, hogy aki nem tetszik a népnek, azt kikergetjük a városból.

Petőfi ezt mind fokozottan érezte át, hogy percre se maradt el tőle a felesége, aki sápadozva, de makacsul és összeszorított foggal és hősi honleányi szívvel égett.

A vén pap is ott volt a városházán, odajött hozzájuk és kedélyesen, udvariasan, papos kedvességgel vigasztalta őket.

- Ne féljenek, nem lesz semmi bajuk, nem bántják ezek, csak távozzanak!

Mintha nem ő adott volna az éjjel huszonnégy akó bort, hogy a választókat leitassák és Petőfi ellen bőszítsék.

- Ne féljek?! - pattant fel gúnyosan a költő. - Itt volnék, ha félnék?

Lekísérték őket az udvarra. A városház előtt még mindig ordított a részeg csorda. Fegyveres nemzetőrök állottak elő és körülvették.

- De gyalog csak nem utazhatom el? Várnom kell, míg a kocsim megérkezik.

- Hó, addig nem várhatunk - rikácsolta a kicsapott nótárius. - Magának rögtön indulnia kell, tovább nem tartóztathatjuk a népet! Szerzünk mink kocsit, ahun e, mingyán ott áll egy. Hé kocsis, hajts utánuk.

Visszakísérték őket a szállására, ott felpakolták a holmiját, felültek ketten a feleségével, csak az hiányzott, hogy hátra nem kötötték a kezét.

Szendrey Júlia? Ő igen. Büszkén és méltósággal begyeskedett, s mélyen lenézte az egész csürhét. (Ha a tömeg bennünket támad, csürhe, csorda; ha éljenez, felséges nép!) De egyúttal volt benne valami, ami azt mutatta, hogy sokért nem adná, hogy jelen volt ebben a felségesen tragikus és tragikusan groteszk jelenetben.

A kocsi aztán megindult Kunszentmiklós felé. A kocsis néhány lépés után közévágott a jó pusztai lovaknak, és vágtatva zörgött a szekér. Még a lelket is majdnem kirázta belőlük.

Már jó darabig mentek a mezőn s egyre rosszabb dűlőúton, mikor a költő felismerte:

- Hiszen ez nem a kunszentmiklósi út!

- Abbiz az uram, csak nem az országút! Majd a bösztöri csárdánál rátérünk!

- Mért nem megyünk az országúton?

- Mögparancsolták, uram, hogy azon ne vigyem az urat!

Nem értette a költő a dolgot, s elhallgatott. Ó, szent és ártatlan népvezér, akiről feltették Pozsonyban a mágnások, hogy negyvenezer paraszt áll kiegyenesített kaszával a háta mögött... Egyszer csak a távoli országúton kocsitömeget lát, hosszú kocsisort és éljenző és kurjongató népet. Zászlót lengetnek, s megismeri, hogy az ő pártzászlója... A szentmiklósi és lacházai kocsik vitték az ő hű és lelkes választóit, akik készen voltak, s azért jöttek, hogy stante pede összeverekedjenek a szabadszállásiakkal, s ha kell, azokat a saját községüknek a piacán verjék agyon a maguk képviselőjelöltjéért. Bizony, nem a költőért, hanem a jelöltért! Nem a királyok ellen írott verséért, hanem mert Kunszentmiklóson is vannak ám hívek és magyarok, akik nem sajnáltak harminc akó bort beléjük tölteni s evvel megpatkolni az igazságot, hogy csak egy igaz hazafi van, éspedig Petőfi Sándor szeretett jelöltünk, éljen!

Mikor ezek a bösztöri csárdához értek, a csárdánál kortes fogadta őket, és azt kiáltotta:

- Aki nem Petőfi, ide gyöjjön, egyék, igyék! Aki pedig Petőfi, be ne menjen Szabadszállásra, mert mind agyonverik.

Erre a Petőfi kortesei kiadták a jelszót, hogy meg kell tanítani ezeket a sötét gazembereket. Leugráltak a szekerekről, s nekimentek fustélyokkal és csákányokkal és ráparancsoltak:

- Ki a vivát?

- Nagy Károly.

Nesze neked egy döngetés.

- Ki a vivát?

Most már csak csendesen mondta, hogy Nagy Károly.

Még egy döngetés. Puffant a jó trágyalében áztatott bot, csattant a rézfokos:

- Ki a vivát!?

szentmiklóson meszelik a templomot
szentmiklóson állítják a verbunkot
hallod pajtás de szépen muzsikálnak
itt a verbunk ájjunk be katonának

A költő ott állott a puszta közepén, s azt mondta:

- Nyolc miniszterünk van. Mind egy szálig derék emberek. Talán mint miniszterek is azok lesznek... De ők egy elmúlt kornak a gyermekei: a szónoklat koráé. Ez a kor már meghalt, a beszéd kora; de vajon mikor jön el az új kor: a tettek ideje, a cselekvés korszaka? Vajon nem lesznek ezek az urak a tettek korában az utolsók?

Júlia lángoló szemekkel nézett fel.

- Vagy egészen új emberek kellenek, vagy a régieknek egészen újjá kellene átalakulniok!

- Csak egy főnix volt, Sándor, és az is csak a mesében, aki egészen újjászületett! - mondta Júlia.

Petőfi fellobbant:

- Igazad van, feleség. Feleségek felesége, igaz a szó, amit mondasz. Régen volt, talán nem is igaz volt, a főnix is. Abból, hogy a szónoklat mesterei ezek, nem következik, hogy mesterei lesznek a tetteknek is.

Aztán gondolkozva mondta:

- A tímár kikészíti a bőrt: de a kész bőrből más mesterek csinálnak csizmát...

És még egyet kurjantott keserű szent dühében:

- Ha így megy ez alatt a minisztérium alatt is a választás Magyarországon, akkor én erre a minisztériumra nem az országot, de a kutyámat se bízom rá!

Ráeszmélt, hogy belőle sose lesz képviselője ennek a nemzetnek. Biztatták, hogy a választást meg lehet petícionálni. Megérezte, hogy ez a minisztérium őt soha nem fogja beereszteni a Házba. Mihelyt miniszter, mindjárt hízelgőkre és talpnyalókra van szüksége, nem Petőfik kellenek neki, hanem szavazók.

- Mit nem vártam én ettől a nemzetgyűléstől! Soha ennél nagyobbszerű reményeim nem voltak, és soha nem csalatkoztam oly csúfondárosan, mint ebben a nemzetgyűlésben, amely így jött létre!...

Hirtelen csodálkozva nézett körül. Milyen szép és milyen közömbös a természet.

- Amerre csak megyek, oly szépnek látom a természetet, de benne mindenütt az embert oly boldogtalannak!

- Sorsom a próféta sorsa - mondta aztán. - Üdvözlégy, nép! Úgy nézz szemembe, tanítód és atyád leszek. A bölcső óta mit vertek fejedbe? Kötelességedet; én megtanítalak, jogaidra!

Ez hát a nép, amelyet én imádok.
Amelyért élni és halni akarok!
Ilyen volt ezredév előtt...
De semmi, semmi, ezredév után
Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit
El lehet könnyen bolondítani,
Majd meg fog érni, férfi lesz belőle,
S épen mert gyermek, gyámolítni kell.
Nincs mit csodálni, ősidőktül óta
Azon valának papok és királyok,
E földi istenek,
Hogy vakságban tartsák e népet,
Mert ők uralkodni akarnak
S uralkodni csak vakokon lehet.
Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt,
S ha eddig küzdtem érte, ezután
Kettős erővel fogok küzdeni!

Júlia bámulattal kérdezte:

- Mi az a csodálatos, Sándorom, amit beszélsz?

- A próféta - mondta Petőfi -, meg fogom írni a prófétát, angyalom...

 

A híd

A puszta kellős közepén egy diák állott, és kétségbeesve nézte a messzeséget, s hogy hol látna valakit, aki útba igazítsa.

Úgy eltévedt ezen a pusztán, hogy most már egyáltalán nem tudja, merre van észak, merre van dél. Ha a nap az ég tetején nevet a vándoron, honnan lehet megtudni az effélét? Még egy fa sincs semerre; azt mondják, a fának az északi oldala mohos. A fűnek ilyen áruló tudománya nincs, s itt nem látni mást, csak füvet, füvet, füvet.

Szinte szédül már. Elszédül ebben a sima, lapos kerekségben, mintha forogna vele az egész világ, s az az érzése, hogy minden lépéssel éppen ellenkező irányba megy, mint ahova készül. Mert úgy történt, hogy a kapcáját megigazítani leült a földre; míg kipihente magát, egy kicsit el is szunyókált, hát ahogy felserkent, útra akart indulni, eltévesztette, honnan jött s merre megy.

Ki mondja meg?

Most itt akár egy hetet is eltölthet, míg ezen az úttalan síkságon élő ember erre téved. De mért is jönne erre teremtett lélek? Ugyan kinek volna dolga, baja, hogy éppen erre tévelyedjen. Az ember pedig olyan állat, hogy már régen elvesztette a tájékozódó képességét. Ha kutyája volna, az biztosan tudná, merre kell menni, de az ember az okosságnak gyarapodásával éppen az ösztöneiben sántult le.

Már két órája ácsorog s búsul, s kezd belenyugodni, hogy itt fog éjszakázni, itt fogja megvárni az őszt s a telet, itt tölti el az életét, mert innen aztán nincsen szabadulás: akármerre indul, biztosan csak még nagyobb pusztába fog belekeveredni, s a végén megeszik a farkasok, vagy agyonverik a zsiványok. Megmondták neki előre, arra vigyázzon, a Rózsa Sándor kezébe ne kerüljön, mert az leszedi róla a körösztvizet meg a gúnyát.

Mert Rózsa Sándornak hetvenkét foga van, és úrféle a markából meg nem menekedik.

- Uramisten, uramisten micsináljak - tüsténkedett a deák, s úgy el volt keseredve, már csaknem sírt, pedig ha az ember szeme tele van könnyel, akkor még kevésbé látja a jövendőt.

Így aztán csak akkor látta meg a lovast, mikor az úgy termett előtte, mintha a földből szökött volna ki.

Hirtelen felugrott hevertéből, kézzel-lábbal kezdett integetni, mint a tengeren a hajótörött, hogy magára vonja a figyelmet.

- Hő, hő, hahó - kiabált torka szakadtából.

A lovas észrevette, egyet került az útján, s arra tért. Éppen olyan vágtázva, ahogy ment.

Ahogy közeledett, meglassította a lova járását, s már léptetve ért hozzá.

- Hé barátom, hé, jó napot kívánok kendnek!

- Isten - válaszolt az ember a lóhátról.

- Jaj, mondja már meg istennek embere, eltévedtem, merre menjek Röszkére meg Szentmihály-pusztára?

- Az orra után.

- Orrom után? - mondta a deák. - Hogy kell ezt érteni?

- Ahogy áll, abba az irányba! Csak mönjön! mönjön! Míg oda nem ér.

- Erre?

- Arra.

A diák nem hitte. Akármilyen más irányt mutattak volna neki, elhitte volna. De hogy éppen arra kell menni, amerre néz: hogy lehessen azt elhinni?

- No, hát elkéséröm egy darabon - mondta a pusztai, s leugrott a lováról, odaállott mellé.

A deák tele lett örömmel, hogy ilyen emberséges emberre talált ebben a jóképű csikósban, vagy mi lehet. Vajon mit lehetne evvel beszélni? Azt nem meri megkérdezni, kicsoda, mit csinál, mert a városi úrféle igen nehezen találja meg a hangot, ha paraszttal meg legkivált, ha pásztorral kerül össze: nem tudja annak az életét, nem is kíváncsi rá, hogy milyen a termés, se arra, hogy merre van a csikóménes...

- Üres a puszta, mint a szögényember tarisznyája - mondta hát, valahogy olyanformán akarva beszélni, ahogy errefelé szokás, gondolta. Még azt is mondta, hogy szögény, pedig ő debreceni diák, s másmint ejti a szavakat, ő azt mondja "szegíny", de itt annyira teleduggatják a beszédet ö betűvel, hogy ő is udvariasságból kényszerítve érezte magát, hogy néha egy-egy ö hangot beleporozzon a szavakba, s vagy eltalálta vagy nem, hova kell tenni.

A pusztai ember kíváncsian nézett rá, miféle balogsüti ember ez.

- Mert mi van a szegényember tarisznyájában? Két fej vereshagyma, egy kis só, egy kis kenyér meg egy bicska.

Hangosan nevetett s körülnézett. Most már mert körülnézni, ha van, aki vezérelje.

- Az van itt is - folytatta. - Az a két kis elhagyott putriféle, az a két fej hagyma, ha cserény van valahol, az a só, s a mínes, édes uram, az a kenyír!

- Osztán hun a bicska? - mondta az ember. - Tán az a templom-e? A röszkei torony! Az a kinyitott bicska?

Előremutatott, oly messzire, hogy a diák hiába feszítette a látóját, nem tudta, hol lehet az a röszkei torony, amit mutat.

De mint fiatalember, rögtön nevetett a profán hasonlatra, hogy a pusztai a tornyot a kinyitott bicskához hasonlítja.

Aztán kezdett beszélgetni. De az ember nagyon furcsa ember volt, nemigen válaszolgatott.

Közben a ló harapdosta a füvet a vaszablán keresztül, s a legény, ha a diák sokat beszélt, meg-megállott, s hagyta, hogy a lova csorgó tajtékosan hersegtesse a bársony füvet.

Most megállott, rátette kezét a diák vállára. Jó súlyos keze volt.

- Hát kend mög mikor járt Sövényházán?

- Sövényházán? - dadogta a fiatalember. - Honnan tudja, hogy én Sövényházán jártam?

- Mögvan-e még Vadas ispánnak a csonka ujja a jobb kezin?

- De honnan tudja, hogy Sövényházán voltam még tegnapelőtt? Vadas ispán hozott el a kocsiján Vásárhelyre, onnan meg Horgosra hoztak, a horgosi csárdából jövök most errefelé, úgyhogy éppen visszafelé. Északrúl jöttem le délre, nagy kerülővel; most délről megint északra kell mennem. Ez valami csodálatos, hogy maga kitalálta, hogy én Sövényházán jártam, ez valami különös.

- Maga grófoknak szokott prédikálni? - kérdezte az ember mosolyogva.

Hát ezt is kinézte belőle, hogy ő prédikáló? Talán kálvinista? Ezen megörült, s rögtön meg is kérdezte:

- Kend kálvinista?

- Nem én.

- Hát.

- Hát én igazhitű szögényembör vagyok.

A diákban volt valami, hogy megmagyarázza ennek a pusztai vadembernek, hogy éppen a kálvinista hit a megtisztított igaz hit, de hagyta.

- Azért azt mégis szerelném tudni, barátom, miből találta ki, hogy Sövényházán jártam. Talán maga is arra járt, s látott Sövényházán?

A pásztor kicsit mintha mosolygott volna:

- Még én csak most készülök arra.

- Mér megy oda?

- Kend mért vót?

Ez nem tetszett a deáknak, hogy ez a legény folyton kendnek szólítja, de meg kell bocsátani, nem tudja a titulust. Vagy ez már az új idők szele? Három hónap óta a parasztok leszoktak az úr megsüvegeléséről.

- Én szuplikáns vagyok, szuplikálni járok.

- A mi?

A diák magyarázta, hogy ő kollégiumi diák, s nyáron a községeket járja, hogy alamizsnát gyűjtsön az iskola javára.

- Így szokták kibocsátani a debreceni kollégium diákságát, hogy menjetek el, s elmenvén tanítsatok és kérjetek és alázatosan könyörögjetek, hogy mindenki adakozzon, hogy a következő évben tovább lehessen folytatni a tanítást.

Az ember szúrósan nézett a deákra.

- Hány diák van ott e?

- A kollégiumban? Van vagy hatszáz!

- Az ebatta! Akkor mér nem fogik meg a kasza nyelit? Mér mönnek kendtök könyörögni? Mönnyenek dógozni, kő a hasukba. Hatszáz legény ha nekiáll, felibe levághati ezt az egész pusztát. Lássa-e azér szárad itt a nagy fű, mer nincs, aki lekaszálja. Mit keresnének kendtök! Ha ezt mögaratnák! mit gondol, mennyi széna lönne itt? Csordát tarthatna az iskolájuk, s urak löhetnének!

A deák nagyon megütődött. Micsoda barbár ez, hogy még azt sem tudja, hogy a deákok nem dolgoznak: buta csikasz, még kaszára akarná fogni a kollégiumi deákságot, s kezdett hangosan kacagni. Elképzelte, hogy a szénior meg az esküdtek meg a nagypipás teológusok nekigyürkőzzenek s kaszát fenjenek.

- Maguk kódusok?

- Dehogy koldusok! A legtöbbnek van ám szép gazdagságú szüléje. Azok most hazamentek a vakációra s vígan élnek, pihennek, csak ötvenet bocsátott ki a kollégium ilyen alamizsnagyűjtésre.

- Ötvenet? Ötven is elég vóna mögtéríteni az egész csorvási pusztát... Ötven legény. Ölég vóna az egész Alföldre!...

De azt nem mondta meg, hogy mire.

- A sövényházi ispánt mondta, barátom, de annak a bal kezén hiányzik ám egy ujja, nem a jobbon!

- De. A jobb kezin!

- Én a balon láttam.

- Én mög a jobbján.

- Hova lett az ujja?

- Azt csak a harapófogó tunná mögmondani.

- Az ispán azt mondta, hogy a gyűrűje rádagadt, meggyűlt az ujja, s le kellett operálni.

- Gyémántköves gyűrűt kapott a keszeg gróf úrfijátul, amér Kökény kerülőnek a kisjányát, Borcsát beszolgáltatta neki.

- Csak nem azért vágták le az orvosok? - kacagott fel a deák.

- Nem orvosok. Rá a fogót! Mingyán leesött.

Kinyújtotta az ember a jobb kezén a gyűrűsujját, s a deák megiszonyodott: megérezte, micsoda fájdalom volna, ha az ujját harapófogóba veszik... De közben azon lepődött meg, hogy olyan könnyedén nyújtotta ki a gyűrűsujját, ahogy ő csak a mutatóujját tudja kinyújtani. Meg is próbálta, s nem ment. A gyűrűsujjal mindig velemozdult még két ujja is mellette.

- A gróf úrfi miatt kapta a csípést.

- Milyen csípést?

- Hát a lecsípést.

Brr.

- A fiatal Palovics miatt.

Aha, ezt már hallotta: Pallavicini, ezt úgy szokták errefelé mondani: Palovics.

- Micsoda maga? - kérdezte hirtelen az embertől.

- Embör - mondta az lassan.

- Én is ember vagyok - nevetett a diák -, ember az sok van. Mindenki ember, aki két lábán jár, s nem megkopasztott kakas.

- Nem ott kezdődik az embör, hogy tud-e csizmát húzni.

- Hát ott, hogy ki tud a kocsmából kiverni egy másikat?

A pásztor megingatta a fejét.

- Vagy az az ember, aki dógozni tud?

Ezen is csak mosolygott az útitárs.

- A tanárunk azt mondta, sírni és nevetni csak az ember tud - szólt újra a diák.

- Sírni a gilice is tud, röhögni meg a lovam is, ha möglátja a zabot.

- Hát pénzt, azt már csak az ember tud csinálni! S pénzzel számolni is csak ember tud!

- Kifosztani a szögényt. Ezt tudják maguk. De segíteni a szögényen, azt nem.

Hirtelen dalolni kezdett:

kötőfékem harminchárom
sej haj kötőfékem harminchárom
telelopom még a nyáron
ha löhet

- De jó nótát tud - mondta a deák gúnyos nevetéssel.

- De annak a Palovicsnak még eccör möglösz a büjtje, mer a nagyon rossz oskolába jár, akinek ügön sok a pénze, a nagyon rosszakat tanul...

S újra dudorászott:

bárcsak hamar május lönne
se haj bárcsak május lönne
hogy a léten sok ló lönne
a nyáron

- Az igaz - mondta a deák okosan az előbbi szóra. - A pénz, az elrontja az emberi szívet, de azt én nem tapasztalom. Pedig már nem bánnám, ha egy kis rontásba volna részem. De nekem nem juttatott pénzt az isteni Gondviselés.

- Idesüssön - szólt a pusztai. - Néköm az apám is, meg a nagyapám is olyan hóttszögényök vótak, sose vót neköm ölégségös könyér a számba, míg én gyerök vótam. Most mög lássa, milyen lovam van?

Megsimogatta a lova nyakát, az rányerített, ő pedig dúdolt:

békókulcsom csak egyféle
séhaj, békókulcsom csak egyféle
mégis békót nyitok véle
ha löhet

De csak a pásztor tud úgy dalolni, ahogy ez. Elnyújtva s ékesen zeng a szájából a dal, mintha egy-egy sípot megeresztenek az orgonán:

viszik a lovam gyulára
séj haj viszik a lovam gyulára
magam vasban
utána

A deák most meghökkent, mocsár közepén voltak. Észre se vette, nádasok és gyékényes, szittyós mocsár teremtődött előttük, mintha boszorkány teremtette volna oda.

- Most ezen hogy lehet átalmenni?

- Ne búsujjon kend, azért gyüttem idáig.

Most már valami út s taposás is látszott, egy irányba vitt, be a nádas közepébe az ösvény.

Még meg is ijedt a deák, hogy zsiványok búvóhelyére kerül, s ott bekövetkezik, amit jövendöltek, s levetkőztetik...

De nem tehetett semmit, csak megfogadta magában, hogy többet nem vállal alföldi szuplikációt a kollégiumnak. Nagyon messze vannak itt az emberek egymástól.

- No itt átmöhet, aztán mög má mögláti a szömivel a tornyot.

Egy hosszú jegenyefa volt keresztüldőlve a vízen s hínáron. Az volt a híd. Azon át lehetett menni a túlsó oldalra.

- 'stenáldja.

A diák fellépett a tőkére, hogy átegyensúlyozza magát a furcsa hídon.

De ebben a pillanatban vaskéz markolta meg a karját s rántotta le a fáról.

- Nem láti?!

A deák látta, hogy a túlsó oldalon éppen akkor lépett fel a fára váratlanul egy parasztasszony, mikor ő, de hát gondolta, majd lelép, ha őt meglátja... Most elszégyellte kicsit magát. Ki gondolta volna, hogy egy csikósféle ilyen gavallér legyen!

Az asszony átjött. Elnyűtt szegény pusztai asszony volt, bizonyosan az urának vitt valahová ételt. Talán csikósné, talán jó ismerős, hogy az ember utat adott neki.

Mikor az asszony elment előttük, tiszteletteljesen köszönt és mosolygott - a diák mint ifjú ember, kíváncsian nézte meg. Nem volt mit nézni szegényen.

Az ember fejjel utána intett az elmenő asszonynak:

- Látta?... Áldott!...

Hogy áldott állapotban van. A diáknak nagyot nyílt a szeme. Most értette meg a pásztorembert. Meghatódva s pirulva nézett rá. Hogy ez a másállapotos asszonyt ilyen becsületben részesíti... Ez nagyon szép, gondolta magában, emberség. Már tudta, hogy ezt az esetet, mint a barbár magyar férfi isteni tiszteletét sokszor el fogja még mondani.

- Maga hova megy? - kérdezte tőle. - Katonának?

Az ember szeme rávillant a deákra. Mosoly volt a szemben.

- Katonának? Hogy gondója kend?

- A haza veszélyben van! - mondta a deák.

De az ember nem szólott. A diák arra gondolt, vajon tudja-é ez az egyszerű pásztorember, mi a haza? Vágy fogta el, hogy megmagyarázza neki. Ha ez ilyen nemes érzésű ember, bizonyára szintén sietni fog a hazát megmenteni. Nem tudott másképp beszélni, tehát úgy mondta el, ahogy benne élt a dolog:

- Az európai nagyszerű mozgalmak a hon érdekében is gyökeres javítás tételére ösztönözték a nagyobb hazafiakat. Törvények alkotásához fogtak nálunk is, hogy a hont újjáteremtsék. Kend is bizonyára jól tudja, hogy a föld munkásait a hazafiak felszabadították, és a nemesek önként s kényszerítés nélkül megfosztották magukat földjeiktől, hogy azoknak adják, akik a földnek megművelésére születtek s abban élnek...

- A király! - mondta a pusztai ember.

- Hogyhogy a király! - kérdezte a deák.

- A király parancsolta nekik.

A deák megértette; amerre ment, mindenütt harcolni kellett ez ellen a felfogás ellen. A nép sehogy sem bírta elhinni, hogy a nemesek maguk jószántából odaadták volna a földjeiket, éppen tavasszal, mikor a legtöbb munka van, hogy lemondjanak a munkáskézről. Ennek nagy okának kell lennie, s más oka nem is képzelhető, csak az, hogy a király parancsolt rájuk.

- Én elmondom magának az egészet - lelkesedett a deák. - Kossuth Lajos, a nagy hazafi, aki a követi táblán Pest megye követe volt, tizenkét pontokat készített, és azokat felvitte Bécsbe a királyhoz. A király éppen a legnagyobb bajban volt, mert a bécsi nép fellázadt ellene, és Kossuth csendesítette le a bécsieket, s akkor a király megadta, amit Kossuth Lajos kért. Mikor Kossuth elbúcsúzott Bécsből, azt mondta a város népének: A felelős Magyar Minisztérium meg van adva, több törvényeket magunkkal nem hoztunk, mert nekünk több törvény nem kell Bécsből.

Nézte az emberen, érti-e, miről van szó, s roppant lelkesedéssel magyarázott tovább, s elmondta az egészet már, amit tudott, ahogy a kollégiumba jöttek a hírek.

- Mikor azonban a rácok, illírek, horvátok, oláhok ezt meglátták, hogy a magyar nemzet oly nagy lesz és dicső, amilyen csak századokkal ezelőtt volt, és felszabadul a németek jármából, akkor ezek az idegen nemzetiségek mind fellázadtak, és most éppen a horvátok jönnek Pest felé és Jellasicsnak híjják a vezérüket, a gazembert, a horvát bánt. Fel vannak fegyverezve, és amerre mennek, felgyújtják a falvakat, és fegyverre hányják az asszonyokat és csecsemőket, hogy kiirtsák a magyart!

A pusztai ember megállott, megnézte a fiatalurat, igazat mond-e?

A gyermek és az ősember nagyon tud nézni. A szeme ott maradt azon, amit megnéz, mintha rá volna szögezve, s hagyja, hogy a másik ember mindenestül hasson rá, hogy behatoljon az ő lelkébe, s akkor, ha úgy látja, hogy igaz a szó, amit mond, és igazán tele van lelkesedéssel és örömmel, akkor lassan magába vonul és gondolkodik, mit kell ilyen körülmények között tenni?

A diák kifogyhatatlan volt a beszédben. Elmondta a tizenkét pontot. Különösen arról beszélt sokat, hogy mi az a közteherviselés, és mi az az úrbéri viszonyok megszüntetése.

- A szögényt is mögtelkösítik?

- Majd megjön az is. Most még csak annyit lehetett elérni, hogy az úrbéreseket felszabadították. Már láthatta, hogy ahol nemesek vannak, azok már mind kénytelenek voltak engedni, hogy az úrbéresek valósággal maguk szántsák és vessék be a saját földjeiket, és senki se szólott bele, hogy: te ide búzát vess, ide meg magatoknak kölest. Mert a búzát ez idáig a földesúr ette meg, csak a köles meg a hajdina volt a jobbágyé, ami az úr csirkéinek és állatainak nem kellett. De soha többet már a hajdú nem fog beleszólni abba, hogy mi teremjen a földben, és hová tegye a gazda termését. Érti ezt kend, barátom! Milyen nagy dolog ez! Milyen rettenetes nagy újság és szerencse érte a magyar népet evvel!

- Az úrbérösöket.

- Mindegy az, nem kell most kicsinyeskedni. Most csak arra kell gondolni, hogy akármi is lett, akárhogy is vót, de ebben a percben a hazát a legnagyobb veszedelem fenyegeti. Olyan nagy veszély, hogy ha az bekövetkezik, akkor nem lesz földje se a grófoknak, se az úrbéreseknek, és még a zselléreket is úgy fogják elhajtani rabszíjon, mint a törökök valamikor.

Nagyon is belejött a deák a beszédbe, de érezte, hogy ha ezt az embert meg akarja indítani, akkor olyanokat kell neki mondani, amitől csakugyan a falnak menjen. De meg aztán ő maga valósággal úgy érezte, ahogy mondta. Már ekkor, nyár derekán, júliusban az egész országon végignyilallott a szó, az az egy szó:

- A haza veszélyben van!

Ez a kiáltás jobban hatott, mint a hajdani korokban a véres kard széthurcolása. Most a forradalmi átalakulás nagyon kiszélesítette az érdeket, a nemzet hatalmasan megnőtt, s ez mind magát az értelmiséget gyúlasztotta fel. Ahogy a vármegyei és a követi választások ma mind a nép nevében folytak le, így a háborús kötelezettség érzését is mindenki egyforma lelkesedéssel terjesztette ki a teljes népre. Nem volt fiatalember, akit el nem ragadott volna a lelkesedés, hogy "mindnyájunknak el kell menni". S a közvélemény követelt: rá kell kényszeríteni a kormányt, hogy fegyverre, magyar!

Különös és bámulatos dolog volt ez.

A restauráció folyt; az összes tisztikar lemondott; újakat választottak. Ugyanazokat választották meg, de új színnel: abban az egy rétegben folyt le az egész felszabadítási láz: az intelligenciában. A vármegye régi vezetői kivétel nélkül valamennyien egyik napról a másikra átalakultak népivé. A legreakciósabb aulikusok tűzték fel a legvörösebb strucctollakat, ők sokkal jobban tudták, mi volt az ő korukban a gazság, mint azok, akik nem voltak oly közel a húsosfazékhoz.

A fiatal népszónokok, ha öreg tisztviselőkkel, szolgabírókkal, alispánokkal, vármegyei főtisztekkel összekerültek, a végén azt kellett mondaniok: "Bátyám, ne beszélj tovább, mert ha ezt nyilvánosan elmondom, akkor azt fogják mondani, hogy a fiatalság szélsőséges! De még az is lesz belőle, hogy engem fognak becsukni azokért, amiket te mondasz!" De az öreg rablók és farizeusok hangosabban lármáztak, mint az őszinte reformpártiak, mert nekik nagyon hangosan kellett kiáltani, és nagyon erőseket kellett állítani, hogy az emberek elhiggyék, hogy a farkasbőrben mindig bárány lakott.

Voltak azért olyan esetek is, hogy a régi megye vezérei kitartottak elveik mellett. No ezeknek aztán meg lehetett hallani az igazi jelzőiket, ezeknek lefestették az arcképüket.

- Mikor átjöttem Szentesen, ott is láttam a nagy változást. Mondják, azelőtt Szentesen a városházán mindig tizenkét személyre volt terített asztal az esküdteknek és a vendégeknek. Ezt is eltörölték! Nem kell többet megvesztegetett tisztikar! Azt is eltörölték, hogy Szentesen a református templomban, mikor az úrvacsorát vették a férfiak, azalatt a nőknek fel kellett állani és állva várni végig, míg a legutolsó férfi is bevette a szent kenyeret, és megitta a szentelt bort. Vége van ezeknek a szolgaéleteknek minden téren és minden vonalon.

Bizalmasan mondta, idegennel az ember többet mer, mint ismerősök közt.

- Szép neve van Szentesnek, de sehol annyi parázna. Tudja, mi az oka? Sok az uradalmi tiszt. Meg hogy az uradalom miatt az egyház nem mer fegyelmet tartani... No meg a jómód, mert a jómód rontja legjobban az erkölcsöket. Ó, micsoda lakodalmat láttam én ott most egy hete. Nálunk Debrecenben el se hinnék, ha nem én mondanám. A nyoszolyólányok a menyasszonnyal feküdtek egy szobában, s mikor a vőlegény jött, nem eresztették be; a vőlegény kivette az ajtót a sarkából, és erőszakkal feküdt a menyasszonyához, úgyhogy a nyoszolyólányok viháncolva, sikítozva futottak szerteszét, és a násznép nemhogy megbotránkozott volna rajta, csak nevetett, és cifra nótákat gajdoltak a nyitott ajtó előtt.

- Úgy köll azt - mondta a pusztai ember.

A deák elhallgatott.

- Nem úgy kell - mondta aztán.

- Hát hogy köll?

- Az embereknek szépen kell magukat viselni. Mindenkinek úriemberré kell lenni. Mostan már ki-ki megkapta a maga birtokát. Mostan már ki-ki úriemberré lesz, és kalpagosan és kardosan fog járni. Én így fogom fel a forradalmat... Megszűnnek a társadalomban a rangkülönbségek, egységes lesz az egész magyar világ. Éppen azért most nem szabad másra gondolni, csak édes hazánk megmentésére. Kossuth Lajos megmondta a képviselőházban: ha van valahol a hazában egy sajgó kebel, mely orvoslásra vár, ha van egy óhajtás, mely még nem teljesedett be: várjon még egy kicsit ez a kívánság, szenvedjen még egy kicsit a sajgó kebel: elébb a hazát meg kell mentenünk!...

Akkor lelkesen:

- Mert ha az ellenség elfoglalja a hazát, akkor mi ebben az országban mindnyájan csak rabok leszünk, nem szabadok.

Most a távolban egy lovas ember jött egy vezetéklóval. Ahogy meglátta őket, másfelé indult.

A pusztai ember, aki még mindig kötőféken vitte a lovát maga mellett, leoldotta a karikást, kieresztette, nekikanyarított, nagyot csördített hármat.

Arra a távoli lovas megfordult, s feléjük jött ügetve.

A diák nagy figyelemmel nézte, mi történik. Gondolta magában, most nevezetes dolgot látott. Ezt valaha a naplójában meg is fogja írni, hogy két pusztai ember hogy ad jelt egymásnak. Megnézte a síkságot, a vizeket és az egy szál fát, ami ott áll, s sűrű lombkoronája közt a madarak fészkelnek.

- Üjjön föl - mondta az útitárs.

A diák nem értette, mit akarnak vele.

- A Fejér-tóra!

Ennyit mondott az érkező legénynek a pusztai ember, s maga is felvetette magát a lovára. A legény segített a diáknak, hogy fel tudjon ülni a nyergeletlen lóra. Keservesen ült a ló gerincén, ami vágta. Hé, ne ügess oly nagyon, még le találok esni.

- Hogy akari a hazát mögmenteni - mosolygott a pusztai ember. - Mög köll tanulni a lóval egy lönni.

Egyet durrantott a karikásával, s a két ló felvágott. A diák kétségbeesve kapaszkodott a ló sörényébe.

 

Fegyverre, magyar!

Egy szó nyilallott a hazán keresztül:

- A haza veszélyben van!

Ez a szó mint megváltás hatott a kedélyekre. Az új rémület eltörpítette a mindennap szakadatlan rémüldözéseit. A középosztály már belebolondult a megváltozott viszonyokba. Minden kúriában kétségbeesés, ájuldozás, hogy minden elveszett. Elveszett a föld, és elveszett a munkás. Mintha az özönvíz után volnának, és a kihalt föld színén kellene élniök.

A világ rettenetesen megváltozott. Nem lehet többé ráismerni.

Röszkén a leégett templom abban az állapotban volt, ahogy a tűz után maradt. Senki ahhoz többet hozzá nem nyúlt. Se a templomhoz, se a plébánialakhoz. Romokban és hamuban maradt minden. A plébános maga a tűz után két nappal bement Szegedre, s azóta nem jött ki. Senki sem törődött a tűz utáni állapotokkal. Éppen akkor jött a nagy fordulás, és a pandúroknak más dolguk lett, mint a tűz után nyomozni, meg az elhajtott gulyát keresni. A nép maga teljesen meg volt zavarodva.

Nem jöttek a hajdúk, nem jött az ispán. A régi világ meghalt, eltűnt, senki sem beszélt róla, hova lett. Szóval senki sem rendelkezett, hogy mit kell szántani, mit kell vetni. A nép nekirohant áprilisban, ahogy a napok felderültek, nekirohantak a földeknek, és annyit hasítottak belőle, ki mennyit tudott megművelni. Röszkén nemigen voltak úrbéres jobbágyok. Inkább házatlan zsellérek voltak, nem járt nekik semmi, csak a szabadság. A szabadságot aztán ők maguk úgy értelmezték, hogy szabad földet foglalni.

Az uradalmi szerszámokat is birtokba vették. Vitték, hordták az ekéket, boronákat, ásót, kapát és az igásjószágokat, és egymásnak dolgoztak.

Pandirkó Guszti szerencséjére gutaütést kapott a rémhírekre, nem halálosat, csak éppen nekiesett a tüzes kályhának, s nem vette észre, hogy megégett. Elvesztette az érzékenységét, nem érzett fájdalmat. Nagy baj, legnagyobb veszedelem az volna, ha a fájás megszűnnék, mert akkor senki sem tudná megvédeni ezt a hitvány anyagból szerkesztett testét. Pandirkó Guszti ágynak esett, ott referáltak neki, mi minden van a világban. Hogy májusban Szegváron jobbágylázadás tört ki, a grófi kastélyt feldúlták, a falakról a sok szép képeket máglyába hordták, eltüzelték, mint a párizsi csőcselék a királyi palota kincseit.

Hogy Erdélyben a románok kikiáltották a köztársaságot, és a magyar földesurakat koncra hányják. Hogy jönnek a hordák, s a Tiszáig senki se marad bátorságban. A szerbek voltak a legfélelmetesebbek, a szerbek itt vannak a szomszédban délen, minden mozdulatuk Szegedig üt. Szeged lakossága maga jószántából máris hozzáfogott szervezkedni.

Óriási tűz és lelkesedés s óriási félelem és rettegés égett az emberekben. Ötezren jelentkeztek nemzetőröknek Szegeden, de nem volt semmi fegyver, és hiába küldték egyik stafétát a másik után Pestre, a kormány sem tudott küldeni nekik. Most egyszerre kiderült, hogy Petőfinek igaza volt, mikor áprilisban követelte, hogy fel kell fegyverezni az országot, hogy a kormány ne tétlenkedjék, hanem állítsa talpra a hadsereget. Most Petőfi azt sikoltotta:

- Már egy hónapja, hogy nagy hűhóval megszavazták a kétszázezer katonát, és azóta semmi sem történt. Se pénz, se katona.

"A királyi szó szentsége véd bennünket!" - mondták a miniszterek, és valósággal becézték a lázadó horvátokat, s Jellasiccsal Petőfi szerint úgy bántak, mint egy elkényeztetett gyermekkel, akinek mindent megbocsát a szülő s a nyakára szabadítja. Jellasics betört a Dunántúlon, s hozta Pest felé hadait, amitől végre megmozdult a magyar kormány, s amit hónapokon át magasabb politikai udvariasságból mulasztott, most napok alatt hozta be.

"Költői fantázia ezeket ki nem gondolhatta. A végzet isteni hatalma kellett ez évek történetének megalkotásához - írja Jókai -, tényezőkül rendkívüli nagy emberek egész táborkara s maga a tábor egy csodákra képes fiatal nemzet s mindenekfölött egy felséges eszme, mely nemzetet lelkesít, s vezéreinek útját végig bevilágítja."

Valóban roppant feladat jelent meg a szétszaggatott, veres sebekkel borított és gyógyulásra reménnyel sem bíró magyar társadalomra.

Abban a pillanatban csapott rá a nemzetre, tehát a magyarság egész tömbjére a vész, a kívülről támadó ellenség, mikor éppen készen állottak a honfiak arra, hogy egymást darabonként felfalják, szétmarcangolják, és egymás húsában hemperegjenek. Már az is a legnagyobb zavarokat idézte fel, hogy az úrbéresek, vagyis a parasztságnak aránylag kicsiny rétege törvényesen jogot kapott rá, hogy megtagadja a munka és bér teljesítést annak az osztálynak, mely eddig ura volt, s melynek túlnyomó része válósággal abból élt, amit így kapott földjei után. Ez a kisnemesség egyszerű koldussá vált, s nem tudott mihez fogni: a jobbágyaik annál szilajabban szállottak szembe volt uraikkal.

De nagyobb baj volt, hogy a valódi tömeg, több mint kétmillió lélek, tökéletesen vagyontalanul, ház és föld nélkül kapta meg a szabadságát, amivel pillanatnyilag nem tudott semmit sem kezdeni. Eddig ezek eltartottak voltak. Munkájukért megkapták a kosztot, a lakást, a tüzelőt, azt, ami a létminimumhoz kellett: most hirtelen ott maradtak, mint mikor lefolyik az árvíz, s a hal a füvön tátog.

Hiszen ha majd elrendeződnek a dolgok, belőlük lesznek a napszámosok, a munkások, a proletariátus: most egyelőre koldusok és rémült semmitlenek.

Beláthatatlan, mi történik, ha a legnagyobb összekovácsoló erő: a háború segítségére nem jön az egész szerkezetnek.

Bécs abban a pillanatban, ahogy a forradalmi napok véget értek, visszazuhant a civilizáció nyugalmába, a reakcióba, az abszolutizmusba, a bürokrácia kezelésébe. Ez a világon a legtermészetesebb dolog volt, Bécs lakossága már annyira kulturált ez időben, hogy rend nélkül napokig sem élhet. A rend pedig azt a régi hivatalt jelentette, amit a láz óráiban megtámadott s fel akart fordítani. Metternich helyére harminc Metternich állott, csak kisebb kaliberűek, tehát annál rosszabbak. Elkezdve a házmestertől az új rendőrfőnökig és a dadogó s mindennap változó miniszterelnökig, mindenki tudta, mi a kötelesség: kötelesség az adminisztráció. Az adminisztráció feltételezi az uralkodóház létezését és ilyenformán a régi teljes és tökéletes berendezést vagy annak igen csekély, inkább személyi változással való folytatását.

Ennek a központi elvnek további üteme Magyarországra nézve ugyanannak a kezelési módszernek a fenntartása, ami eddig is volt. Hogy a magyarok felelős minisztériumot kaptak, ez semmit sem jelentett, nem volt szabad, hogy bármit is jelentsen a bécsi kormány számára. A törvények maguk úgy voltak megcsinálva, hogy a legfontosabb dolgok a régi hatalmi eljárásra vártak.

Egész törvénytára nem is volt vívmány, csak részletekben. A nemzeti függetlenség gondolata, a magyarságnak ősi törvényes tulajdona, ami újnak tűnt fel, mint maga a felelős minisztérium, az már 1291-ben megvolt abban a formában, hogy az országgyűlés a királyi tanácsba tanácsosokat választott, akiknek aláírása nélkül a királyi parancsok érvénytelenek voltak. Nem tekintették vívmánynak a nép választási jogát sem, csak a jog kiterjesztésének. Magyarországon ugyanis az Árpádok alatt minden szabad magyar egyenlő jogú volt, s mikor Werbőczi a magyarok Magyarországából a nemesek Magyarországát megcsinálta; ezt a jogot a nemesekre korlátozta, de fenntartotta, hogy vagyoni cenzus nélkül minden nemes egyenlő jogú, akár zászlósúr, akár bocskoros. Egészen természetes, hogy a politikai jogok kiterjesztésével az egész jogbirtokosságra érvényessé vált a jogegyenlőség. A sajtószabadság sem volt újság, mert szólásszabadság volt, ami természetes megnyilvánulása egy új nyilatkozási formának, a sajtó útján való véleménymondásnak területén is. A vallásszabadság még kevésbé új, századok óta folytak a harcok és békekötések a vallásegyenlőség terén. Maguk a protestánsok azzal, hogy belső autonómiájuk volt, valósággal több jogot bírtak, mint a katolikusok.

Nagy újság volt és Werbőczi szellemén a legnagyobb rést ütötte az úrbéresek felszabadítása. Ez azonban végtelenül hátrányos volt, mert csak a birtokban levők felszabadítását jelentette.

Ugyanígy hiányos és szerencsétlen a hadügy kérdésének mostani beállítása. 1848 előtt az országnak két katonasága volt: támadó és védő. Támadó volt maga a rendes katonaság, amellyel teljesen és tökéletesen a király rendelkezett, tisztjeit ő nevezte ki, háborúba ő küldte, s az ország csak a sereg létszáma felett szavazhatott. Ez maradt a felelős minisztérium idején is. A király szabadon rendelkezett a hadsereggel, azt idegen harcokba vihette - amit meg is akart tenni, mikor az olasz harctéren nagyobb hadakra volt szüksége, egyszerűen odarendelte a most megszavazott hadsereget, s Kossuth, lojalitásból, az induló idők törvényes érzéséből meg is szavaztatta, hogy az uralkodónak rendelkezésére kell bocsátani az általa kívánt haderőt az olasz harcok számára.

Ez volt a híres szavazás, ami miatt Petőfi Vörösmartyt megtámadta: Nem én téptem le homlokodról, magad tépted le a babért!

Petőfi tisztábban látott Kossuthnál, Deáknál és az egész kormánynál és pártjánál, ahogy a napok hamar bebizonyították. Mert hiába szavazták meg a rokonszenves olaszok szabadságharcának leverésére adandó hadsereget, az már nemcsak nem ment el, de át kellett alakulnia védekező haddá: éppen a király, illetve a császár ellen, aki Jellasics bánt, mint fő katonai vezért a magyar országgyűlés megfékezésére indította el.

Védekező hadsereg a nemzetőrség volt. Ez azonban nem volt sem katona, sem sereg.

A hajdani népfelkelő módszernek valamilyen korcs folytatása volt. A nemesség a haza védelmére inszurrekcióra, fölkelésre volt köteles. De a nemesség voltaképpen békebeli katona volt, mely karddal járt és katonai jogokat gyakorolt. Ilyen fölkelést lehetetlen volt csinálni a mai új jogosultakkal. A paraszt, a kisiparos, a kishivatalnok munkahelyen keresi kenyerét a saját kezével, ezt nem lehet arra kényszeríteni, hogy katonai rendgyakorlatokkal foglalkozzék. Legfeljebb vasárnap. Ez tehát a katonai képzettségre szert nem tehetett, úgyhogy abban a percben, mikor harcra került a dolog, meg is kellett szüntetni, ezért alakították ki a honvédséget, mint rendes sorkatonaságot.

A nemzetőrség például maga választotta tisztikarát, s ha a tiszt nem bánt vele jól a hadban, a legénység megfenyegette, hogyha hazamennek, felpörköli a kastélyt! Fegyelem szinte lehetetlen volt. S általában családos, meglett emberek mint polgárkatonák értéktelenek: katonának független ifjúság való vagy tökéletesen függetlenített, a családi gondoktól megszabadított férfiak.

Maga a hadsereg külseje is eleinte a régi szoldateszkaforma volt. Ahogy a mieink mondták: deréköltönye német, láböltözete magyar. De lelkileg még ennyi sem. Mert ha Kossuth a régi politikai beállítás mellett kétszázezer katonát állít: az neki csak udvariasságból köszön, de a parancsot a királytól kapja, s akkor rohamozza meg a renitens országgyűlést, mikor őfelsége parancsolja.

Ilyen állapotok közt tört ki a vészhír.

Kossuth július 11-én tartotta azt a döntő hatású beszédet a képviselőházban, mely csak egy hete ült össze - abban a képviselőházban, amelyből Petőfi is kimaradt, meg Arany János is, s amelybe a kormány nem is kívánt ilyen szélsőségeket beereszteni, s amelyben egész a Kossuth beszédéig elbámítóan együgyű békebeli, táblabírós locsogások folytak -, július 11-én, kedden Kossuth nyíltan feltárta a helyzetet:

- Uraim, a haza veszélyben van!

- Én egyike vagyok a számosoknak - mondta -, kik éveken keresztül figyelmeztették a hatalmat és figyelmeztették a nemzetet: legyen igazságos a nép iránt, mert késő leszen.

Emlékezzünk csak Petőfi soraira:

Még kér a nép!... Most adjatok neki!

- Elkésett a nemzet és a hatalom az igazságban! - folytatta Kossuth. - S ezen elkésés miatt az a perc, melyben először volt igazságos a nép iránt, bomlásnak indított minden létező viszonyokat!

Megdöbbentő szavak volnának, ha Kossuth nem tolta volna vissza az idők percmutatóját, s nem a Metternich nyakába dobja a felelősséget:

- Ily körülmények közt vettük át a kormányzatot - mondván.

Holott most volt bomlásnak indulva minden létező viszony ember és ember, magyar és magyar között.

De a kossuthi jelszó: "A haza veszélyben van!" majd mindent összekovácsol.

Maga Kossuth, a felelősségérzet is sodorta, maga vette nyakába az országot, s megindult egy kísérettel, végig, városról városra.

"Felöltöttem én is a nemzetőri búzavirágszín egyenruhámat - írja Jókai -, hozzá feltettem a hosszan lengő veres tollas kalapot, vállamra csatoltam a szuronyos puskát, s így állítottam be Kossuth Lajoshoz felajánlani neki szolgálatomat. Készen voltam az ellenségre induló nemzetőrök közé állani."

Jókai, aki később egész életében képviselő volt, minden miniszterelnöknek kedvence, Tisza Kálmán tarokkpartnere, most is remekül találta meg az alaphangot. Igen, így kell a képviselőházhoz és a politikához dörzsölődni. Oly fiatal volt, hogy még nem volt választható. Még nem volt huszonnégy éves. Hiszen ha ő akkor már megüti a korhatárt, az isten se menti meg, hogy be ne válasszák. Kossuth is azonnal bekapta.

"A honvédelmi bizottság elnöke, Kossuth, elfogadja ajánlatomat. Akkor alakult hirtelen egy fiatal, intelligens emberekből álló önkéntes csapat, melynek feladata az volt, hogy Kossuthot a népfelkelést szervező útjában elkísérje, személyét megvédelmezze, rendelkezéseit végrehajtsa. Ennek a testőrségnek a tagjává fogadtak be engem. Ez volt első érintkezésem Kossuthtal."

Ez egy aranyos fiú, ez a Jókai, Petőfinek ilyen sose jutott volna eszébe.

"És aztán megindult a népfeltámasztó körút az országban, melynek teremtő szelleme Kossuth volt. (Érdemes tovább olvasni Jókait. Egyáltalán érdemes azt a Jókait olvasni, amit a forradalomban írt.) Sok nagy időt megértem azóta, de ehhez hasonló napokat nem ismétel meg a történelem soha. Láttam azt a szellemóriást, aki a népet fölkeltette halálos álmából, hallottam a szavait, amik hősöket teremtettek békés polgárokból; hadseregek nőttek elő a földből; napok alatt százezer férfi állt fegyverben, zászló alatt a haza védelmére, halálban elszánva."

Mikor egyik nagy alföldi városból a másikba mentek, egy helyt a homokba beleragadtak a szekerek. Kossuth türelmetlen volt:

- Szálljunk ki, fiúk, ott a város tornya. Gyalog hamarább odaérünk.

Nekivágtak a pusztának, toronyiránt, elöl Kossuth.

Alkonyat volt az idő. Oldalt egy nyírfaerdő. Egyszer csak porfelhő közeledik, lovasság jön.

Azt mondja Rákóczy János Kossuthnak:

- Jó lenne abba a nyírfaerdőbe menni, hátha svalizsérok jönnek!

Hogy a miniszterelnök ki van téve annak, hogy a törvényes magyar katonaság elől menekülnie kell!

Mondja Kossuth:

- És ha azok jönnek! Majd közéjük lövünk!

Ő maga kitűnően tudott vívni, lőni! Hogyne, politikus volt. Még ötven évvel később is arra tanított engem is a nagybátyám, hogy ha politikára akarom magam adni, először vívni tanuljak és lőni. Kossuth még azt is hozzátette:

- Közelre kell őket bevárni és jól célozva lőni! Az ólom drága!

Ahogy Bethlen Gábor rendelte el, hogy akinek a baltája ki van csorbulva, büntetést kap.

Tizenketten voltak. Tizenkét fiatalember Kossuth körül. Tizenkét apostol kell mindig.

Hogy mondta Krisztus: dugd hüvelyébe kardodat, aki karddal vág, az karddal vágattatik?

"A lovas csapat látszott egy svadronnak. Körülfogtuk a vezért: őt utolsó cseppig megvédeni."

Néhány perc múlva aztán kibontakozott a porfelhőből a lován bandérium, amit Kossuth elé küldtek.

Az a város még aznap egy ezred lovas önkéntest állított ki s pedig jól felfegyverezve a haza védelmére.

Kossuth este sürgönyt küldött a feleségének. A sürgöny akkor még lóháton járt. Sürgönynek hívták a lovas küldöncöt.

A közös vacsora után behívatta a kis Jókait Kossuth a hálószobájába.

- Valamit akarok rád bízni. Ahhoz szükséges egy kicsit poétának és egy kicsit merész fickónak is lenni. Neked még ma éjjel fel kell keresned Rózsa Sándort, a hírhedett rablóvezért: ott, ahol rátalálsz. Most kaptam a levelét. Arra ajánlkozik, hogy ha a magyar kormány eddigi tetteiért bűnbocsánatot ad, akkor ő egész szegénylegény-csapatával, ami százötven főre mehet, kész a szabadságharc zászlaját szolgálni. Szabadcsapatot akar alakítani a rácok ellen... Hát ez dupla haszon lehet, mert százötven lovas betyár nagy galibát okozhat az ellenség soraiban, másfelől pedig ez a mi becsületes alföldi népünk megszabadul, százötven zsiványtól. Éspedig éppen akkor, mikor a férfinép elhagyja a tűzhelyet... Itt van, én már el is készítettem a Rózsa Sándor amnesztialevelét, rád bízom, vidd el.

Jókai elpirosodott, s kicsit túlzottan mondta:

- Vállalom.

- No hadd lássam, milyen poéta vagy: hogy kezdesz hozzá?

- Nagyon egyszerűen. Rózsa Sándor levelét valaki csak elhozta idáig. Az a valaki itt vár a válaszra. Az majd elvezet a zsiványtanyára.

- Helyes, itt az amnesztia. Beszélj Veressel. Nekem majd Pesten referálsz. Keresd fel, ha hazamégy, Nyárit, mondd el neki, amit tudsz. Eddigelé harmincezer harcos indul a Duna felé.

Az elnök lelkesen nézett a fiatal íróra, hogy tüzet adjon belé. Jókai mély meghajlással távozott. A miniszter még az ajtónál is rámosolygott. Folyton gondolni kell arra, hogy ilyen nagy ember örök hatást gyakoroljon az ifjúságra. Nem szabad, hogy ez a leendő regényíró hatvan év múlva is épp olyan nagy érzéssel ne gondoljon vissza rá, hogy Kossuthtal találkozott, ahogy e pillanatban érzi át. De ahogy Jókai, a nyurga, kedves, gyermeteg fiatalember kissé zavarban a különös megbízatástól, mosolygó fejvakarással eltávozott, s nem tudta, hogy fogja fel a dolgot: úrifiú, ügyvéd fia lévén nem nagyon ízlett neki a rablóvezérrel való politikai tárgyalás, de fantáziáját izgatta a romantika, meg azt is sajnálta, hogy el kell szakadnia a nagy izgatótól, s nem fogja tovább látni a bámulatos jeleneteket, meg nem is bánta, mert fiatal házasnak tűzhelyén a szeme vagy hol - szóval, eltűnt a szobából, s ment megkeresni a betyárkirály legitimált követét, hogy vele a nádasok felé induljon; a kormányfő viszont nyugodtan és egyszerűen nyúlt a levélköteghez, mely az asztalán feküdt.

Ebben a kis csomagban elfogott és gyanús levelek voltak. Kiválasztott levelek, amelyek különös figyelmet érdemelnek. Ahogy végignézte őket, volt köztük egy, az nagyon megütötte.

A levél németül volt írva, finom gót betűk, igen apró betűk, s üveggel kellett olvasni. De Kossuth németül éppen úgy olvasott, mint magyarul, s mindenesetre jobban olvasott, mint beszélt, bár az élő szava is elég volt Bécs fanatizálására.

Édes Eliz!

Itt Pesten általában véve minden csendes, csak egy kis párt talál örömet abban, hogy mindent kétségbe vonjon, mindenen aggodalmaskodjék, úgyhogy a bizalmatlanság örökös. A milánói hírek erős mozgalmat indítottak, és a jakobinus csőcselék valósággal szégyelli, hogy Magyarország az egyetlen, ahol a szabadság kivívása nem került vérbe. Hiányzik nekik a vérontás, és azt hiszem, volna rá hajlamuk, hogy az elmulasztottakat pótolják.

Itt a kormányelnök elgondolkozott. Megnézte, ki írja a levelet. A levélpapíron német uralkodóház koronája volt. Megcsóválta a fejét: ez az ember jól látja a helyzetet...

Nagyot lélegzett, s anélkül, hogy végiggondolta volna, érezte, hogy valóban a milánói incidenst jól lehetne értékesíteni... Milánóban a nép fellázadt, és ötnapi utcai harc után kiverte a városból Radetzkyt, seregével együtt.

Tovább olvasott: ezt fogja ő most megcsinálni. Kiveri Windischgraetzet az országból, seregével együtt. Hatalmasan lélegzett, s képesnek érezte magát erre a történelmi tettre. Holnapi beszédében hivatkozni fog Milánóra Szegeden. Tovább olvasta a levelet:

Tegnap aztán ismét kísérteteket látott mindenki: hogy Bécsben visszavontak mindent; a császár Innsbruckba szökött; ki kell kiáltani a köztársaságot...

Kossuth újra felkapta a fejét. Ez az ember lelkéből beszél.

Kikiáltani a köztársaságot. S ki lesz az elnök?

Teljes szívéből érezte, mi vár még rá. Be kellett hunyni a szemét, mert megszédítette a hirtelen felvillant kép... Köztársasági elnök? Avagy... avagy sokkal több...

S a korona fénye csillogott keményen lehunyt szeme előtt, mint valami gloriola.

Földvári Lajos berohan a casinóba, és azt kiáltja, negyvenezer határőrt hoztak föl gőzhajókon. Azonnal fel kell izgatni a parasztokat, és meg kell ásni a granicsárok sírját. Lajos bácsi is katona volt, mégis mond ilyeneket, elképzelheted, hogy mások is hiszik. Sehol nem találni férfias nyugalmat és méltóságot, és gratulálhatunk hozzá, gondolom, hogy nem teszik túlságosan próbára az emberek hazafiságát, mert az alighanem úgy állana meg, mint pelyva a szélben.

A sok ostoba rossz és nyavalyás dolog közt, amit itt hallani, örvendetes hír is kerül. A lovrini parasztok belátták, hogy az úrbéri törvény a földesuraságnak mekkora kárával jár, kötelezték magukat, hogy a földesúrnak minden elveszett telekért negyvenkét forintot fizetnek, amiből minden november 1. óta teljesített robot napért leszámítanak ugyan tizenkét krajcárt, mégis szép ez és tisztelet, becsület a derék parasztoknak, de az uraságnak is! Isten veled édes Lizám, ezerszer csókollak téged és a két kicsikét.

Károlyod.

Kossuth elgondolkozott. Gróf Leiningen Károly. Homályosan emlékezett, hogy van Erdélyben egy Leiningen-ezred, s az osztrák oldalon van egy gróf Leiningen százados, akinek valamiért már híre van. Jó volna, ha nekünk is lenne egy ebből a családból. Hatalmas propagatív hatása volt. Leiningen-Westerburg az angol királynak is rokona.

Még egy levél volt ugyanazon a papíron, boríték, minden ugyanaz.

Mohón vette ki a levelet a kinyitott borítékból.

Ez már Törökbecséről van keltezve. Már haza is ment a fiatal gróf, Pozsonyba címezve a levél. Pozsony messze van. Várhat.

...Édes Lizám!

Itt ülök ebben a kedves fészekben, Becsén, és búsulok, mert puszta és szomorú itt minden. De nincs ideje a panasznak, csak a tett segíthet rajtunk, s csak az feledhet el mindent.

Utazásunk elég kellemes volt, kivéve a Tiszán való átkelést Felsőbecsén, mely rosszabb, mint valaha. Hugónál névnapra értem, Becse összes előkelőségét fogadta. Jócskán fraternizáltak. Fehér uramat is "polgártársnak" szólították, beszédeket mondtak, tósztokat tartottak, és igen sokat ittak. Nem is képzeled, milyen nagyot fejlődött a becsiek politikaműveltsége ily rövid idő alatt, csupa ultrareformista nyilatkozatot hallani. Különösen azt veszik rossz néven, hogy a minisztériumban egyetlen "polgár" sincs.

Kossuth személyesen hozzá szólásnak érezte a sorokat. Hogy gondolják ezek a reformisták? Polgár a minisztériumban? Mint Párizsban, ahol borbély, nyomdász volt az első forradalmi minisztérium tagja. Föllángolt a szeme. Ilyen minisztériumnak soha nem lett volna tagja. Van polgár: hiszen ő sem gróf, Deák sem, Mészáros sem, Klauzál, Szemere. De műveletlen, alacsony személy a magyar minisztériumban!...

Ezt csak egy uralkodó hercegi családból származó egyén írhatja le, hogy gúny tárgyává tegye a magyar forradalmat... A magyarságnak vigyáznia kell a nívóra. Éppen arra kell a legjobban vigyázni, mert nem kockáztathatja a magyar nemzet tekintélyét a világ népei és kormányai előtt... Magyarország nem süllyedhet annyira, hogy még a minisztériumban is csiszlikek üljenek. Elég, hogy sok bekerült a parlamentjébe. Igaz, a ház, a kétharmada tisztán a régi követekből állott össze népi alapon, de maga a nép csak két paraszttal van képviselve, s azok közül egyik, az a Táncsics, aki újságíró vagy akármi inkább, mint paraszt, bár annak vallja magát...

Dobolt ujjaival az asztalon, s tovább olvasta a levelet:

Tegnap volt a felszabadulás napja. Nálunk csak ma adtuk át a földeket a népnek, amely már éppen aratásra készül. Reggel kilenckor volt a község összegyűlése és szabaddá nyilvánítása az uradalom által. Minden eddigi szolgálatoktól és fizetésektől végleges felmentés kijelentése az obligát "éljen"-ekkel. Megtanulták az éljen szót erre az alkalomra, de nehezen jön még ki a szájukból. Tíz órakor ünnepi mise és prédikáció a katolikus templomban, hol a pap egyebek közt azt mondta: "Nincs már nemes, mindnyájan egyenlőek vagyunk, testvérek." Fél tizenegykor az uraság a gör. kat. templomba ment, és megtette a szokásos adományokat a három perselybe. Templom után a község bölcseinek és öregeinek fogadtatása, kik megköszönték nagylelkűségünket. Ekkor láttam be, hogy szegény parasztok nem is sejtik, hogy mennyivel könnyült a sorsuk! És úgy vettem észre, hogy egyáltalán nem tartanák igazságtalannak, ha minden úgy marad, ahogy volt régen. Ezt a túl gyors átmenetet a szolgaságból a legnagyobb politikai szabadságba legtöbben nagy szerencsétlenségnek tartják. A parasztoknak igen furcsa fogalmaik vannak a szabadságról, neveletlenek s értelmetlenek, különben az uraságot nagyon szeretik, és így bajtól nem kell tartani.

Délután nagy népünnepély volt a kúriánk előtti téren, sok tánc, bor és egy kis verekedés is a végén...

Jó így az igazat meglátni és meghallani. Ha ugyanez az úr a miniszter előtt állana, s ahogy szokás, udvarias hűvösséggel beszélne - a grófok ugyan elég szemtelenek, hogy vakmerően kimondják, amit gondolnak, de az ilyen impertinencia éppoly keveset jelent, mint ha udvariasan és politikából elhallgatják a dolgokat. Érezte olvasás közben, hogy most rátapint a valóságos életre. Az ütereken tartja az ujjait, és érzi, hogy lüktet a feldagadt vér.

Ez egy nagyon tisztességes úriember, de közönyös. Még mindig nem látta saját nevét leírva a levelekben. Még hivatkozás sincs rá, hogy névtelenül, láthatatlanul, de jelen van az, aki mindezt a változást létrehozta, aki nélkül ennek a kornak egy napját sem lehet megírni, szóval saját nevét kereste, s égett a hiúsága, hogy nem találta.

Ami pénzügyeinket illeti, ebben a pillanatban még nem lehet komoly számítást felállítani. Itt van ugyan az inspektor számítása, de én ezt az inspektort mindig optimistának tartottam. Szerinte az úrbér eltörléséből származó kárunk összesen nyolcezer-ötszáz frt. Szerintem tízezer frtra nyugodtan lehet tenni, vagy többre is... Hiszen ezután pénzt kell fizetnünk a munkákért. De másrészt megtakarításra és a jövedelem nagyobbítására is van kilátás. Három hivatalnokot valószínűleg el lehet bocsátani. Aztán nagy haszon lesz ránk nézve, hogy a nemesség kiváltsága megszűnik, s a nemesember is éppúgy fizet kövezetvámot, révpénzt, mint a paraszt. Túlságos optimizmus nélkül is lehet arra számítani, hogy ezen a módon csaknem egész veszteségünk megtérül. Ha még kárpótlást is kapunk, nagyon jól járunk...

Ezeket a házban a folyosón, a titkos ülések előtanácskozásaiban már sokszor hallotta, de most itt ilyen jól s németül leírva, sokkal hitelesebbnek tűnt fel a pénzügyminiszter előtt.

A búza gyönyörűen áll és jó termést ígér. A repce is egész szép, de azzal csak akkor leszek megelégedve, ha zsákban lesz. Különösen a birkákkal vagyunk szerencsések. Tudod, hogy csak tavaly kezdtük háromszázhatvan darabbal, az idén már több a bárány, mint az anyajuh és csak kevés pusztult el. Idővel hatezerig szaporíthatjuk a számát. Ha meg tudjuk kapni a nemzet becsületével garantált kárpótlást, örülnünk kell, hogy megszabadultunk a rosszakaratú ostoba jobbágyrobottól, amire már emlékezni sem kívánok. Most az olcsó napszámért oly lelkesen dolgoznak, hogy nem győznek eleget munkálkodni. Hogyne, újság nekik, hogy ostor helyett pénzt kapnak a munkájukért.

Ellenben azt nem látom előre, mi lesz a felszabadítottakkal. A paraszt lusta és dologtalan létére, most, hogy senki se fogja munkára sarkallni - hiszen az uradalomnak nem kell annyi munkás, mint a robot idejében, tehát a földesurak nem gondoskodnak tovább a parasztokról, csak a saját jól kiválogatott napszámosaikat dédelgetik -, hát bizony ezek hamar a spekuláció martalékává válhatnak.

Az uraságoknak ott lesz bajuk, hogy pénzt nem lehet kapni, a törvény megtiltja a hitelek felmondását, s emiatt a hitelintézetek csődbe mennek. Más országokban előbb előteremtették a pénzt, azután törölték el az úrbéri terheket. A mi honatyáink meg fordítva csinálták, és azt hiszik, bölcsességük majd csak megtalálja az eszközöket, hogy minden a rendes mederbe térjen.

Most megtalálta végre magát a pénzügyminiszter az elolvasott levélben, kérdés, volt-e öröme benne. Csóválta is fejét, s haragosan nézett a betűkre, mintha azokon keresztül az írójuk szemébe akarna nézni: mily ostobaság! Ha én akkor meg nem csinálom egy pillanat alatt, soha ez a felszabadítás másképp meg nem történik, csak ha elébb a becsei kastélyotokat felperzselik a parasztok. Akkor aztán arra is pénzt kellett volna szerezni, hogy azt újra felépíthesd.

A nemzetőrség felől senki sem akart tudni. A gazdagok azért, mert lusták, a parasztok meg azért, mert azt hiszik, el akarják őket vinni határőrnek. Már az a szó is fellázítja ezeket az embereket, hogy az országot meg kell védeni, s mégis vannak, akik azt állítják, hogy Magyarország megérett a köztársaságra. Már utálom hallani az elcsépelt frázisokat szabadságról és egyenlőségről.

Az arisztokrácia is tehetne okosabbat, mint hogy lamentál és a haját tépi. Általában nem is tekintem a szerencsétlenséget meg nem érdemeltnek. Maga az arisztokrácia a leghibásabb benne. Olvasom 9-i leveledben, hogy "mindenfelől ránk szakad a nyomorúság". Ezt csak a vénasszonyok befolyásának tulajdonítom nálad, kedvesem; akik szörnyű szerencsétlenségnek tekintik, ha egypár ruhával kevesebbjük lesz. Még ha nem is kapunk kárpótlást, és a hitel nem javul is, egyhamar, akkor is tisztességesen megélünk.

A pénzügyminiszter fellélegzett. Ezek mind kitűnő érvek. Le fogja másoltatni a levelet. De nem is kell. Hiszen ezek a szavak neki a lelkébe ivódnak, s ha kell, az ő nagyszerű memóriája felszínre hozza őket éppen, mikor legnagyobb szükség van érvekre szónoklat közben...

Még mi van?

Ami pedig az én bevonulásomat illeti ezredemben, nézz Németországra, hol igen sok férj, kinek a katonaság nem is életpályája, mint nekem, tisztán hazaszeretetből tömegesen vonulnak be a zászlók alá.

Erre is jó lesz alkalomadtán hivatkozni. De honnan van ilyen értesülése a gróf úrnak?

Csak igaz lenne Olaszország feladása háromszázmillió forintért és Radetzky győzelme "Itália kardja fölött". Biz' isten, a derék osztrák sereg megérdemli ezt, hogy becsületét megmentse. Csak a győzelem után ne legyen Ausztria túlkövetelő, hanem szentelje magát egészen Németország ügyeinek, éspedig kétszeres erővel, ha délről semleges Olaszország fedezi határait. A Poroszország túlkapásai ellen való kiabálásnak nincs értelme. Bizonyára nehéz lesz elhomályosítania a jól fölfegyverzett és negyvenötmillió tallérnyi kinccsel rendelkező Poroszországot, és valószínű, hogy Ausztriának a második szereppel kell beérnie. Én jobban is szeretem, mert Bécsben, hiába, nem bírják beletalálni magukat az alkotmányosságba, és ezért nagyon értem, hogy ott folytonos a forrongás.

Ilyen belső és külső aléltságban nem szabad várni, hogy a német nemzet külön megtiszteltetésnek veszi, ha Ausztria történelmi emléke alapján Németország élére áll. A pillanat Poroszországnak kedvez, és katonái máris harcolnak Németország szabadságáért.

Az államférfi nagyon örülhetett, hogy ilyen komoly íróval ismerkedett meg. Érezte, hogy ilyenekkel kormányozni könnyebb volna, mint a maga flamingóival. (Flamingónak csúfolják ezeket az ő testőreit, akik hosszú veres tollat viselnek, s egyebük sincs, csak a hűségük és barbárságuk.)

De egyúttal arra is gondolt, hogy ez mind nem magyar okosság. Más viszonyok, más lelkek. Mások a mi magyarjaink.

Á, de hiszen ez rögtön itt következik a levélben is:

Néhány nappal ezelőtt Becskereken voltunk a megyegyűlésen. Itt most először szólaltak fel polgárok is, köztük Mihajlovich is, mégpedig igen jól és reformista módra. Egy pecsovicsnak, ki őt félbe akarta szakítani, odamondta: Ön is hallgathat már egyszer, minekünk nyolcszáz éven át kellett hallgatnunk, de mától kezdve szabad a szavunk, és a világ semmi hatalma sem verheti újra bilincsbe.

Olyan jól ismeri ezt a hangot. S ez egy szerb szájából! Mert mi lehet más ez a Mihajlovich, nem is oly mosolyogtató. Ezek támadnak fel odaát ellenünk, ezek miatt kell most keresztes háborút hirdetni, tehát nem olyan vidám dolog az, hogyha az itthon maradt szerbek parasztabbak a parasztnál és magyarabbak a magyarnál.

Különösen érdekes volt néhány papi szónok, aki mennydörgő filippikákkal harsogott a papi nőtlenség, a reverenda és a bajusztalanság ellen. A megye csaknem egyhangúlag elfogadta, hogy pártját fogja kérésöknek (coelibatus eltörlése, atilla és bajusz). Több mama a karzaton feltűnőleg nyilvánította tetszését.

Élj boldogul, édes angyalom, ezerszer csókol vastag Károlyod.

Kossuth csak futólag nézett a többi levélbe. Ez nagyon megzavarta és igen mély hangulatokat keltett benne...

Legnagyobb érzése az volt, hogy egy idegen bejön az országba, beházasodik ide, s néhány év alatt - ha két kisgyereke van, nem lehet több öt-hat éves házasnál - jobban ismeri ezt az országot, mint mi magunk, s amellett fenntartja a maga nagyobb és magasabb világával való összeköttetését.

Arra gondolt, hogy saját magában érezte azt a képességet, hogy a földnek bármely pontján igen hamar meg tudná vetni a lábát. Mindenütt azonos politikai viszonyok vannak, az eltérés csak az, hogy melyik nép mennyire vágyik s képes szabadságát tágítani. A szónok tüdeje tágult benne, s képes lett volna, mint Bécsben, kiereszteni orátori hangját és dialektikáját a hatalmas német tenger felett, s bizonyos benne, hogy nemcsak meghallgatást, de dörgő tapsokat és vak és elszánt lelkesedést tudna kelteni, csak ennek a kevés motívumnak segítségével is, amit egy birodalmi német uralkodó hercegi ágnak fia most gyújtott fel benne.

Nem, soha nem fog félni, még ha a balsors bármiket zúdít is reá, soha nem fogja magát elveszettnek találni a világnak legtávolabbi zugában sem, ahol alkotmányos nép él és vágyik a magasabb szabadságra. E pillanatban nem egy kis nép nagy fiának érezte magát, akinek áldjon vagy verjen sors keze, itt élned halnod kell, hanem a föld minden népének szabadságharsonáját vélte szívében és agyában és torkában és kiterjesztett karjainak hatalmában.

Jókai ment megkeresni a Kossuth titkárát, Veres Tónit, aki átadott neki száz forintot útiköltségnek.

- Mire ez? - kérdezte viccesen a költő. - Kenyér, szalonna van, a butykos is tele van, rögtön felakasztom a nyeregkápára. - Közben fanyarul vonta el a száját. Neki otthon fiatal felesége van, s itt betyárok után kell járni.

Veres Tóni csak nevetett, és egy esküdt pógárt adott a fiatal vitéz mellé: a pógár el is vezette a fiatalurat a szekérállásba, annak is a legsötétebb zugába, ahol ott állott egy kétkerekű laptika, annak a kettős rúdja közé volt fogva egy gubancos sörényű dikhenc, annak a gazdája ott bóbiskolt az ülésben.

- Héj, Kacska tee! - kiáltott rá az esküdt pógár.

A kacska felébredt, s a jobb kézből a kacska balba vette át a gyeplőmadzagot.

- No "polgártárs" - mondta neki a költő -, nem kívánok magától semmi egyebet, csak annyit, hogy vigyen oda vissza, ahonnan ma kend jött.

- 'Sztán mi lösz a fizetség?

- Mit kíván kend?

- Tíz pöngő ölég lösz.

- Az egész fogatért, lovastul?... - Az egész készség, emberrel együtt nem ért meg folyó árban tíz pengőt. - Na jó van. Itt a pénz, osztán hajtson kend, a teremtette!

Evvel felkapaszkodott mellé, merthogy a taligának egy ülése van, a kocsis számára. Ha valaki még arra kívánkozik, hogy azon a szerszámon menjen, hát annak be kell magát fészkelni a kocsis gubája szőribe, szagába.

Jókai beszédes ember volt, mindent akart tudni. Valaha meg kell ezt írni! Még akkor is, ha meg se történt! Hozzáfogott kikérdezni a polgártársat:

- Éjnye, polgártárs, nem tudott kend ennél a kétkerekű laptikánál különbet szerezni?

A polgártárs hallgatott. Megrángatta, kivezette a lovat a fészerből, akkor a rossz kötélostorral megvagdalta, a ló idétlenül felrúgott s elindult, azt felelte:

- Csakhogy van!

A négylábú aztán tudta a kötelességét.

 

Farkastanya

A diák egészen össze volt törve, mikor a lóról végre sikerült lezöttyenni.

- Hát most mit csináljak? - kérdezte, mert a lovas legény átvette a lovát, s azon a módon, ahogy jöttek, magával továbbvitte.

De az bizony nem szólott neki egy szót se. Se az úton, se búcsúzóra.

Fene barátságos ez a pusztai nép. Ha visszagondol, annak az embernek is kibeszélhette a lelkét, az ugyan alig vetett neki itt-ott egy-egy szót.

De hát legalább csárda volt előtte. Megindult a csárda felé. Még meglepően tekintélyes épület volt ez a csárda, csak ő nem tudta, hol lehet, mely tájon. A földabroszon bizony nem tudta volna megmutatni a szélességi és hosszúsági fokot, de még azt sem, milyen kikötőhöz van legközelebb. Nagy óceán ez a magyar alföld, ember legyen, aki benne nem vész.

- Hé, csárdásgazda! - ment be némileg szepegve a boltíves tornácra.

Míg azon tűnődött, ki építhette itt kőből vagy akár téglából is ezt a házat, más nem ügyelt s nem hederintett rá, csak egy tépett farkú kiskakas. Az lógó tollaival kopottan és árván álldogált a küszöb előtt, s most hangosat kukorított, aztán ijedten ugrott el az idegen csizmája elől.

A deák benyitott az ivóba. Nem volt bent senki, csak két irdatlan asztalféle. Vastag fa kettéhasítva, úgyhogy csak a teteje van annyira, amennyire kiácsolva, a törzs maga pedig gömbölyű oldalával négy karóra támaszkodva áll. Ugyanígy volt megcsinálva, vékonyabb fatörzsből, vékonyabb karókon a lóca, amire az asztal mellett le lehetett ülni. De az asztal lapja az úgy össze volt faragva, hogy az üveg alig tudott megállani rajta. A mestergerenda is össze volt vagdalva. Virtusos betyárok azon próbálták ki az erejüket és a baltájuk élét.

- No, ez betyártanya - mondta jól elkedvetlenedve a diák.

Volt egy búbos kemence is, körül padkája volt, a kuckóban egy ócska juhászbunda. Békés napokon arra jártak tojni a tyúkok.

Csak állott a diák, s nem tudott dönteni, hova üljön le, az asztal mellé? csak félt, nem sérti-e meg, ha mégis valaki betyárféle jönne, hogy hogy mer az ő törzsasztalukhoz telepedni. Így aztán a kemencepadkára ragyott le, ott meg a tojó tyúk kezdett nagyon virtyogni.

Most aztán mégiscsak jött valaki. Egy kövér asszonyság jött.

- Jó estét kívánok, nénémasszony. Már nagyon elfáradtam, itt maradhatnék-e reggelig?

Az asszony kicsit vállat vont; valami tökmagot rágcsált, amit a feltűzött köténye öléből markolt.

- Egy messzely bort. Fél messzely is elég lesz - mondta a deák.

Az asszonyság a falhoz ment, azon volt egy zsebkendőnyi ablak, elhúzta a piszkos vászontakarót, és beszólt, hogy hé, adjon ki kend egy félmesszelyt!

A szótlan asszony eldöcögött, de egy szintén nagyon kövér parasztember jött nagy szegedi kalapban, ami fél öl széles karimájú, s letette elibe a bort.

- Mondja már, atyafi, hun vagyok?

Az ember szótlan nézett. Látszott rajta, hogy e nem fog beszélni. Nem ez, ha kettévágják se. Meg ha mond is valamit, azt fogja mondani, hogy mindenki a bőribe van.

- Én alaposan eltévedtem a pusztán. Azt se tudom, merre járok. Merre esik itt Szöged?

A kövér ember fölemelte kövér öklét; kövér karját kicsit meglendítve csak úgy átabotába, mondta:

- Ammég messzi van.

Evvel megfordult és kidöcögött. De már az is jó, hogy kisült, hogy magyar ember, ha kell, majd csak ért magyarul.

Töltött magának a veres borból s ivott.

Mikor besetétedett, a veres kövér ember újra bejött, acélkova taplóval kicsiholt, és meggyújtotta a függőlámpát, ami az asztal felett lógott.

Akkor megint nem felelt semmi kérdésre, csak hümmögött s elment.

A diák elunta magát, lefeküdt az egyik falnál levő lócára, aztán hozzáfogott szundítani. Csak azon csudálkozott, hogy a lámpát égve hagyták.

Biztosan félnek tőlem - gondolta magában.

Éjféltájban lehetett, mikor nagy hangos beszédet hallott, felnyitja a szemét, felül, két szép fekete bajszos legény lépett be.

- Hát te mit keresel itt?! - nevetett rá az egyik legény a deákra.

- Itt esteledtem - kezdte ez magyarázni -, azt se tudom, merre van Szeged?

A két legény a szeme közé nevetett.

- Azt se tudod, hun a szöged? - nevetett a szemébe a másik legény is. - Mit csinálsz, ha mönyecske tanál gyünni?

A deák nem értette, nézett és hallgatott. A legények tüzet raktak a kemence mellett épített katlan alá, vizet hoztak az üstbe, forralni kezdték a vizet. De közben folyton kérdezték a deákot, kicsoda, honnan jön, mit akar, mért jár errefelé? Behoztak egy nyúzott bornyút, azt az asztalon feldarabolták, behányták az üstbe, főzték. Elébb, igaz, szalonnát aprítottak alá, vereshagymát vágtak jó vastagon karikára és tésztát hánytak az üstbe. Mit akarnak ezek egy egész bornyúval, még a feje is belefért az üstbe.

De a deák nem kérdezett tőlük semmit a világon, mintha semmit sem kívánna felőlük megtudni.

Mikor már jól sült a hús, megint jött két ember. Ezek is lovon jöttek, kint lecsutakolták a lovaikat, aztán bejöttek. Köszöntötték az itt levőket, az ablakon bort kértek, a bort a lyukon kiadták, de nem szóltak onnan semmit, még be se láthattak ide, mert ezen a belső oldalon le volt eresztve a vászonfüggöny.

A két ember tarisznyát is hozott, abból kenyeret vettek elő, sót, paprikát készítettek az asztalra, akkor fatányérokat szedtek elő, és teleszedték a jó bográcsgulyásból.

- No gyere, öcsém, neköd is jut - mondta a legöregebb a deáknak.

Jószagú volt, meg aztán szeretett is enni, s vacsorának se híre, se hamva.

Ő bizony nem kérette soká magát, hanem odatelepedett, ő is kapott egy darab kenyeret, hogy most aztán gondoskodjon magáról. Hát ő bizony odament a kisablakhoz, félrehúzta kicsit a függönyt s bekiáltott:

- Hé, adjanak csak kentek valami tányért, hé!

A betyárok nagyot nevettek az élelmességén, mindjárt szívesebbek lettek hozzá.

A deák kapott is egy cseréptányért, hozzá fakanalat:

- No legények - mondta -, én azért vagyok deák, hogy ha már ilyen jó vacsorára vagyok meghíjva, hát meg is fizetek érte. Megtanítom kendteket egy új nótára, amilyet még sohase hallottak.

- No ki vele!

A deák aztán rágyújtott, hogy:

Hortobágyi pusztán fúj a szél!...

Bizony a pusztákon még nem ismerték a nótát, de tetszett.

- Tudják-e kendtek, ki csinálta? Ezt bizony Petőfi Sándor kőtötte.

- Kőtötte a kacsatojást - nevetett az egyik legény.

A deák fogta a kulacsot, jót ivott, és felköszöntötte Petőfi Sándort, aki a haza legnagyobb költője és azonkívül képviselőjelölt is Kunszentmiklóson.

- Tuggyák-e kentek, hogy merre van Kunszentmiklós?

- Csehó Pista vidéke? Hogyne tudnánk, mikor tudjuk.

Vacsora után beszélgetni kezdtek.

- Hej barátim - mondta a deák -, álljanak be katonának!

- Mán meszet nem öttünk - nevetett az a legény, aki a bornyút darabolta -, most is katonaszököttek vagyunk, nem mögyünk vissza.

- Hé barátom, ez más! Most azok ellen mögyünk minnyájan, akik kenteket kötéllel fogták... Értsík meg, többet senkit se fognak meg erővel: most már nem az idegennek a ruhájába megyünk harcolni, hanem a magunkéba... Vágjuk a németet, hé.

- Vágjuk-e?

Nem akartak elaludni, érdekelte őket a dolog. Megint új emberek jöttek, négyen is. Persze, a bornyúból volt. Elég lett volna tizenkét embernek...

Ha Kossuth Lajos Cegléd piacán háromezer embert tüzelt és úgy fellelkesített, hogy beléptek a magyar hadseregbe, a mi deákunk is meggondolkoztatta ezeket a pusztabeli embereket.

Végre elaludtak, s a deáknak jobb helyet csináltak, mint a kemény lócán. Szalmát hoztak be neki, meg a juhászbundát is odaterítették alá.

Mikor másnap felébredt, üres volt az ivó.

No felkelt, beszólt az ablakon, hogy jöjjön be valaki. Az öreg kövér asszonynak be méltóztatott jönni, de mikor bejelentette, hogy most elmegy, az asszony csak a fejit csóválta, hogy a nem.

Hát két legény még akkor is aludt az eresz alatt, egyiket már tudta, hogy Bálint bácsinak kell híjni, ennek rimánkodott, hogy eressze el.

Bálint bácsi nevetett:

- Minek mönne el kend?

- Nem is dolgom van, hivatásom van, Szegedre kell jutnom.

- Nem tanáli jól magát köztünk?

Hiába volt minden vita.

Délután már örült, hogy nem ment el. Nagyon csudálatos dolognak jött nyitjára.

Két betyár érkezett, akik közül az egyik egy bornyút, a másik egy süldőt hozott a lován. De még azt is bejelentették, hogy szekér is jön, megrakva élelemmel.

Mire ezeknek ennyi ennivaló?

- Estére möggyün a Gazda.

Ettől mindenki megrökönyödött s megörült. Jön a Gazda. Ez valami nagyon nagy gazda lehet, hogy ilyen óriási szenzáció, ha érkezik. Már a deák gondolta, hogy valami nagykutya lehet a betyárok közt.

Estére már harminc-negyven betyár volt együtt. A lovak kikötve legelésztek körös-körül. Nem messze óriási nagy tó volt, a Fejér-tó, ahogy mondták róla, annak a partján szabadon bocsátották a lovakat, még ki sem pányvázták őket, s azon nyugodtan legeltették a kövér füvet.

Senki se tudta, mit akar a Gazda, csak az volt a különös a deáknak, hogy őtet ez a sok gazember mind úgy megbecsüli. Nem tréfáltak vele, nem beszéltek az ügyeiről, ahogy ő is óvakodott a legkisebb megjegyzést tenni a betyárokra. De érezte, mindenki megnézi, mindenki kerüli, hogy útjába ne legyen, s ha valamit mond, nevetnek neki, ha dalol, jó szívvel veszik.

Mit akarnak ezek itt ővele? Talán csak nem hiszik felőle, hogy ő valami nagyherceg, akivel olyan jó fogást csináltak?

Estére még egy csapat legény jött. Voltak köztük meglettebb emberek is, de a legnagyobb részük fiatal és ragyogó lovas.

Most volt alkalma a diáknak meglátni, kik hát a betyárok!

Meg volt tőlük illetődve, olyan tisztességesen viselték magukat. Semmiben sem voltak mások, mintha pusztai pásztorifjúság kerekedett volna össze, hogy valami ügyben megbeszélést tartsanak, csak azt nem tudta, milyen ügyről lehet ma szó, mert mindenről beszéltek, de rablásról semmit. Inkább a lovakról volt szó meg a jobbágyokról meg a megkergetett urakról, szóval, amivel most tele volt a levegő. De semmi harag nem volt senkiben. Nyugodtak voltak, mint a gyerekek, örültek, hogy jó sok hús fő az üstökben, és kenyér is van hozzá. Bor is van a csárdásnál, egyéb nekik nem kellett.

Csoportokra szakadoztak, voltak, akik a lovaikat próbálták, s versenyfutást rendeztek, kitett célokig, voltak, akik más lényeges virtusban gyakorolták magukat. Kanászfélék baltát hajigáltak a levegőbe; nyelénél fogva elkapták a visszahulló éles szerszámokat; voltak, akik birokra állottak ki, nekivetkőztek, megfeszítették a kemény izmokat; voltak, akik guggolós táncot jártak inarogyásig, ezt is virtusból vagy fogadásból, ki bírja tovább. Szóval pezsgett bennük a fiatal vér, mint a fiatal bor tavasszal.

Végre már setét este lett, mikor nagy hujjahó támadt. A diák mát gondolta, itt az a bizonyos gazda.

Volt csudálkozása, mikor belépett egy egyszerű ember, akit olyan tisztelettel fogadtak, alig hitt a szemének. Valósággal meg voltak babonázva a legények, s mindnek elesett a virtusa, és úgy nézett az emberre, mint a gazdára lehet.

A diák a gatyás pusztai emberben megismerte az ő tegnapi útitársát.

Még rá is ráragadt megilletődés, nem is tudta, micsoda nagy tisztességben volt része. Ugyan ki lehet?

A kisded ember egy szót sem szólott, csak megállott középen, összefonta a mellén a két karját, s szokatlanul széles válla alatt dagadt a melle.

Most jobban megnézte, mint tegnap, mikor oly hosszú időt töltött együtt vele. Kalapja fel volt tolva a homlokára, haja a kalap alatt kilátszott a homloka fölött, nyílttá és bátorrá tette a tekintetét. A kalap nem volt olyan túlságos szegedi kalap, jó kemény, zsíros alföldi kalap volt, barna haja a füle formán nyírva, körül kilobogott a kalap alatt a nyaka felett. Bajusza lazán volt megpederve, ami oly nyájassá tette a mosolygós pillantását, mintha csak egy vidám barát volna. De egyenes kemény szemöldöke vízszintesen feküdt, barna, tüzes, nagy szemei fölött. Ez a szemöldök volt az egész emberben az, ami határozott tekintélyt adott. Megvesztegethetetlennek látszott, ahogy a szeme belenézett az emberekbe. Érezni lehetett, hogy ez a kemény fej meg nem ijed, meg nem hátrál, és mindig tudja, mit akar. Orra is egyenes, jó férfias orr volt, s a száját mintha kicsit beharapta volna, s az is félelmetesebbé tette a különös bátorságát, hogy középtermetű ember létére, mikor a világon semmi sincs, ami a tekintélyét emelje, se díszes ruha, se fegyver, se semmi, így szembe mer nézni a fenevadakkal, a betyárokkal. Mintha a gazda csak úgy pőrén kijönne, hogy a munkásait megszemlélje; összefonja a két karját a mellén, ennyivel ad valami tekintélyt magának, de hetykeség nélkül, nyugodtan nézegeti az ő hűségeseit.

Fehér gatyája olyan volt, mint egy kemény szoknya; fekete csizmája kivillant alóla. Poros volt a csizma, de nem sáros, nem ócska és nem elnyűtt. Jó betyárcsizma volt, aki viseli, tud a lovon uralkodni, s ha kell, annak a csókaorrú csizmának a bögyivel fenéken is tudna billenteni akárkit. Ez meglátszik rajta. A kis kabátja egy gombbal begombolva, lent hegyesen szétnyílik, s magas katonagallérforma nyaka van. Setétkék posztóból van ez a kabát meg alatta a lajbi. Ezen sincsen semmi. Még ezüstpitykék sincsenek. Semmi nem csillog az emberen, csak a két égő szeme. Még ez is úgy néz, mintha nem nézne bele senkibe, csak mélázna s elgondolkozna valami nagy dolgon, amiről senki sem tud, csak ő. Úgy áll itt ez a kis ember, mintha a nádasban állana, annak a partján, s a gácsérok kiáltását hallgatná.

De a gácsérok nem kiáltanak. Senki sem ad hangot. Ez a fegyelmezetlen népség, amelyiknek az isten se parancsol, úgy hallgat és úgy figyel, hogy azt nem lehet eléggé bámulni.

A diák azt várta, hogy a Gazda most megszólal és kiadja a parancsot.

De a Gazda nem szólt, hanem mellette megszólalt egy kék fejű ember. Igazán ijesztő volt, amilyen feketekékre volt verve a feje.

Ez az ember azt mondta:

- Legényök, itt van köztünk egy deák. Ez a deák mögmondja kentöknek, hogy mint!

A deák belesápadt. El nem tudta képzelni, mit akarnak vele.

Most mindenki ránézett, de annyira ránézett, hogy egész testtel odafordultak, s még az is, aki közvetlen előtte állott, hogy az orrával érhette az övét, az is úgy megbámulta, hogy bele kellett ebbe szédülni. Mi lesz itt, úristen?

- No deák uram, most mondja el kend azt, amit a gazdának mesélt az úton.

- Nem tudom, mit kívánnak tőlem - dadogta a fiatal papjelölt.

- Veszött a haza? Úgy mondta kend?

A diák észbe kapott.

Hát hisz ez nagyszerű, ha ezek itt politikai gyűlésre jöttek össze. Mindjárt vér tódult a fejébe, s már dagadt benne a szónoki vágy.

- Mongya csak mög ezöknek a derék emböröknek, hogy ha katonának mönnek!

Katonának!... Hogy ezek katonának akarnak menni?...

- Hogy akkor amnesztiát kapnak! Mind. Igaz-e?

- Amnesztiát!

Ejhó. A katonaszökevények katonák akarnak lenni. Hát persze hogy ezeknek jár az amnesztia... Kell, hogy járjon... Nem volna igazságos most azért büntetni azt, aki beáll katonának, mert az előző korban megszöktek az idegen hadsereg kötele alól...

Roppant hőség telítette meg a szívét, már érezte, tudta, hogy olyan sikere lesz avval a prédikációval, amilyen még sose volt.

- Rózsa Sándor kész örömmest beáll a Kossuth Lajos népe közé, ha amnesztiába részöltetik.

Ránézett a Gazdára, aki most az egyszer megengedte, hogy a nevét kimondják a füle hallatára.

A deák mintha bunkóval vágták volna fejbe, megszédült. Szinte hallotta a csattanást, ahogy a bika feje csattan az ütésben...

Hogy az Rózsa Sándor! Aki előtte van! Akinek előtte ő áll! Ez oly iszonyú hatással volt rá, hogy reszketni kezdett minden porcikája. Rózsa Sándort szemtől szembe látni!

Ez maga elég egy életre. Ennél borzalmasabban nagyszerűt nem kívánhat magának.

De ahogy ránézett Rózsa Sándorra, azt a hideg derültséget látta rajta, ami tegnap lepte meg, mikor megragadta a karját, mint egy acél harapófogó, s lerántotta a dőlt fáról, a hídról, hogy adjon utat az áldott asszonynak...

- Rózsa Sándor már egy hónappal ezelőtt beadta a levelet a szögedi bírónak, hogy Kossuth Lajos vögye föl őtet és embörit honvédnak.

S neki egyetlen szóval sem árulta el az ember, hogy már nem újság előtte az egész, amit ő lelkesedett és prédikált.

- No ki vele, deák uram! Mongya kend, amit köll. Ahogy az istene tudni adta.

A deák megköszörülte a torkát s azt mondta:

- A mi segedelmünk jöjjön az Úrtól, aki teremtett, megtart és igazgat mindeneket, ámen...

Avval hozzáfogott csakugyan prédikálni. Pap volt. Neki ez a beszédforma a maga formája. Ha fiatal, annál inkább szüksége van a szónoki útra, amelyen aztán nyugodtan tud döcögni mondanivalóinak szekere.

Úgy hallgatták ott, mint az égi szózatot.

Nem köhintett senki, nem morgolódott senki. Meg nem moccantak, míg csak ő be nem fejezte az egész csudálatos mesét, a jobbágyfelszabadítás históriáját.

Akkor aztán rátért a haza állapotjára. A fellázadt nemzetiségekre. A bécsi udvar árulására. A császár szószegésére. Hogy Innsbruckba szökött, hogy minél távolabb legyen a magyar öklöktől... akkor egyre jobban kigyúlt a betyárok arca.

Míg az úrbérről, a jobbágyvilág megszűnéséről volt szó, addig mindenki hallgatott. Persze, mit nyert s mit nem nyert ezzel a betyár?... De mikor rátért a fiatal szónok arra, hogy a nemzetet - amiről azt sem tudták eddig ezek a fickók, mi fán termett -, hogy a hazát - ami nekik eddig nem volt -, hogy mi veszedelem éri a magyar lobogót - ami ismeretlen volt, hiszen eddig felségsértés lett volna, ha piros-fehér-zöld zászlót tűznek ki... hogy itt a veszedelem...

Akkor valamennyi embernek kigyúlt a szeme, égni kezdett az arca, és Jellasics olyan átkozott kutyának tűnt fel előttük, hogy éktelen káromkodásban törtek ki, mikor már másodszor, harmadszor hallották a nevét.

A diák elmondta a pesti forradalom történetét, és elszavalta a Petőfi versét, hogy Talpra magyar, hí a haza!...

Akkor már mind égtek és lelkesedtek.

- Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!

- Nem is jó a! - szólt bele egy betyár, mire harsány nevetés tört ki, s ezzel felkapták a vállukra a deákot, hogy az szegény azt se tudta, hogy kapkodja a fejét a gerendák közt.

Éppen ebben a percben volt az, hogy Jókai a kacska kocsis mellett zötyögött az úttalan úton az amnesztiával.

Reggeledett, mikor Jókai megkérdezte a kacska kocsistól, hogy:

- No atyafi, messze vagyunk-e még Rózsa Sándortól?

Az visszadörmögött:

- Rúzsa Sándortól?... Hunnan tudjam én azt?

- Hát nem Rózsa Sándorhoz visz kend engem?

- Az árgyélusát! Nem öttem gombát!

- Hát hova visz?

- Hát oda, ahova kívánta az úr. Ahunnan én gyüttem. A topa betyárhon.

Most lett világos a dolog Jókai Móric előtt. A kacska nem érintkezik egyenesen a rablóvezérrel, hanem közbeesik még egy főudvarmester. Így szokás ez a fejedelmeknél.

Ez az a bizonyos topa betyár.

- És messze van az a Topa úr?

- Nem úr a, kéröm, csak befelé van neki a lába nyőlve. Úgy lép a, hogy mindig átalugorja a bal lába fejit, ha a jobbal lép... Nem messzi van mán. Mán ha jól lát kend, akkor látja is a háza falát. Meszelt háza van ám néki.

Ez is nagy dolog, gondolta a regényíró, jeles esméretekre tesz szert az ember, ha betyárokkal érintkezik.

Kereste aztán a meszelt falú házat. Nem gondolt akkorát, mint a szegedi vár, de mégis csudálta, hogy a nádasok közt sehol semmiféle hajléknak hírét s nyomát se találja, ellenben a hideg már majd megvette, mert a nyári éccaka hűvös volt, hogy a foga is vacogott belé. Így hajnalodás körül van a legnagyobb hideg a vízi világban.

Hát a meszelt ház a földbe volt vájva, csak némi teteje volt, s abból vékony füst gomolygott fel.

Putrinak híjják azon a vidékeken, s az egy igen lakályos épület: négy fala, pádimentuma kitelik az istenáldotta földből. A teteje kukoricaszár s azon felül nád.

"De a lakója független úr. És bizonyosan boldog ember."

Ha ház nem is volt, de komondor volt. Az messziről csaholva rohant a közeledő jármű elé. Jókai már azt hitte, lehúzza az ülésből a kordéról. Igen ám, de a kutya megismerte a lovat, s ahogy azt megismerte, mindjárt megjuhászodott. Régi jó pajtások lehettek. Annak a fejéhez ugrált fel, aztán előrerohant a putrihoz: leugatni, hogy vendég jön.

Ahogy a kordé megérkezett a putri elé, annak ajtaja már meg is nyílt, s a szűk gádoron felmászott a lajtorjafokokon az embervakarcs, akinek az igazi nevét, ha vót is, régen nem emlegeti senki. Ő maga is olyan kölcsönkért pofát viselt, hogy lehetetlen, hogy valaki ilyen elkámpicsorodott pofával otthonról jöjjön. Az orra félre volt ütve, az egyik szeme feljebb állt, mint a másik. Hanem a szájában égett a kurta szárú pipa, ahogy a fiatal regényíró ezt mind meg is figyelte.

- Nohát mi a baj? - hörögte a földi vakondék.

A kacska jelekkel integetett az utasának a topa felé.

- Tisztelt polgártárs - mondta ünnepélyesen és a hidegtől vacogó foggal a regényíró -, én Kossuth Lajos parancsolatjára jövök önhöz.

Az ön-t még külön meg is nyomta, gondolta, hogy attól mind a ketten felmelegszenek.

- Avval a kéréssel - folytatta -, hogy vezessen el engem Rózsa Sándorhoz, akinek fontos iratot kell átadnom.

Megmozgatta a vállát, karját, magát a katonaköpönyegben, amely arra igen jó volt, hogy az ember fázzon benne.

- Tudja ön, polgártárs, hogy hol van Rózsa Sándor?

- Ha akarom, tudom, ha nem akarom, nem tudom.

Jókai megvakarta a fejét. Most aztán hogy magyarázza meg ennek a polgárnak, hogy ezt a nagy hazafias kitüntetést még ma el kell juttatni a betyárkirályhoz. De minél több frázist vágott ki, annál jobban szipákolt a pipáján a topa. A kacska segített egy oldalbabökéssel, mire Jókai megértette az értelmes dolgot, és a táskájába nyúlt s a pénzből kivett egy tízest, odasimította a kérlelhetetlen hazafi markába.

Hát a tiszta igazságnak csodálatos hatása lett. A topa betyár először is kivette a pipáját szájából, azután egy ujjával a kalapja felé intett, végül nyilatkozott:

- Nohát akkor tudom!

- Hát osztán elvezet-é engem odáig?

- Csak jól megfogózzék az úr abba a lőcsbe.

Avval elkalimpázott a kukoricásba. Valószínűleg ő volt ott a csősz. Nem sok idő múlva előkerült lóháton. Lehetett abban a kukoricásban istálló, szárnyék, szekérszín, minden, ahova el lehetett rejteni, ami nem szem elé való.

- Nohát mönnyünk.

Nem volt az út, aminek nekivágtak, hanem egy sivatag vakondtúrásos sömlyék, amit később felváltott a süppedékes csincsés. Ebbe aztán kerékagyig vágott le a kordé. Most áldotta az istenét az utas, hogy csak két kereke van a taligának, nem négy, így is nehéz volt kihúzni a latyakból annak az egy lónak. Valódi megszabadulás volt, mikor végre bejutottak a nádasba. Ott már csak tocsogós víz volt: de szilárd talaj. A topa betyár úgy tudta abban az utat sötétben is, hogy meg nem tévedt, mint a detektív a világvárosban. Ebben az isten háta megetti nádasban van Rózsa Sándor rejtett tanyája! - gondolta a költő.

Egy füzes szigetet leltek, nádkévékből összerakott kunyhóval.

Jókai maga így írja le a találkozást:

"Meg kell vallanom, hogy nagy csalódáson mentem keresztül. Én ezt az országreszkettető rablóvezért a magam romantikus fantáziájával egészen másnak képzeltem külső alakra, lelkiállapotra egyaránt. Nem volt valami dalia: nem is alföldi magyar típus: alacsony termet. De még alacsonyabb volt az eszejárása: nem lehetett ezt semmivel felmelegíteni, mind csak aziránt akart megnyugtatást szerezni, hogy hol kapja meg ő a kapitányi fizetését meg a legényeinek a lénungját, s amint efelől megnyugtattam, hogy amint Fehértemplomba megérkezik, Damjanich fizeti a zsoldját: »De hát odáig? Mert hát lopni tiltva van!« Ott hagytam nála negyven kemény forintokat. - Most már tudtam, hogy mire való a Veres Tóni száz forintja."

Hm. Jókai a maga nagy fiatalságában nem vette észre, hogy még mindig nem Rózsa Sándorral tárgyalt.

Nem adja ki olyan könnyen magát egy alkotmányos uralkodó. Rózsa Sándornak mindig voltak alteregói, akik annyira hasonlítottak hozzá, mint Hunyadi Jánoshoz Kemény Simon. Arra elég jók voltak, hogy őket üssék agyon a vezér helyett.

Hiszen mi tudjuk, hogy Rózsa Sándor e percben nem a félegyházi nádasban van, hanem a szegedi tó melletti csárdában.

Az is lehet, hogy Jókai álmodta az egészet.

 

Szegedi szózat

A rémhírek napról napra jöttek, hogy a szerbek kimozdultak a római sáncokból meg Szenttamásról, s elfoglalták Titelt.

Szeged megmozdult, nyugtalankodott. Egyszerre, amire sose gondolt, határváros lett. Minden gyermek tudta, hogy a rácok először is Szegedet fosztják ki, jaj akkor mindenkinek, aki lábon jár!

Ember volt elégséges, a nemzetőrök száma már túl volt a hétezeren, de fegyver nem volt semmi. A tanács nem tudott többet vásárolni, csak Tóth Mihály vasárustól 118 darabot, Ráth kereskedőtől meg száz szuronyos lőfegyvert.

- Jó lösz a kasza is, csak lögyön - mondta a főbíró, Tóth Mihály, s kemény nyakát kimerevítette.

- Igaza van főbíró uramnak - felelt rá Farkas János főkapitány, akit együtt választottak meg a silentiumos Tóth Mihállyal, azért forradalmi megegyezés volt köztük, hogy helyeseljék egymást.

Mert Szegednek az a nevezetessége is megvolt, hogy még jobban átalakította a tisztikart, mint az ország a minisztériumot. Tóth Mihály főbíró hét esztendő óta "megkötött nyelvű" volt. Eltiltva a fiskálismesterségétől, ahogyan ma mondják: "politikai jogainak felfüggesztése mellett". Ilyen ember kell ma az élre, Táncsics Mihály is képviselő. Arra a mintára hozták ki a házából a hallgatásra ítélt ügyvédet, mintha börtönből szabadították volna, s akinek hét éve nem volt szabad megmondani az igazságot a városházán, most főbíró lett. Oly lelkesedéssel tüntettek mellette, hogy egyhangú lett volna a választás, ha a volt főbíró, Wöber György el nem rendeli a szavazást. De így is 1342 szavazatból 1180-at kapott. Az egész városban csak 162 voks merte megtartóztatni magát.

A régi emberek egészen vissza is vonultak. Elmentek meghalni, ahogy a szegedi kofák kiabálták ki.

Pedig nem meghalni mentek el, hanem várni a maguk idejét.

- Így nem maradhat!

Pedig sokszor nagyot csalódik a visszavonuló. Aki megszokta a maga életét, el sem hiszi, hogy más is tud azon a helyen megmaradni. Akinek önérzete van, ha megbukik, arra apellál, hogy majd a következő választás igazat szolgáltat, aztán elmúlik az élet, elszikkadnak az erek, kiszárad a víz a sejtekből, s nekik nem maradt egyéb csak az emlékezet, s azt is csak ők ismerik.

Hova lett egy pillanat alatt a régi Szeged.

A tiszta, tisztes, megállapodott város. Ahol még a vízcsepp sem bírta kivájni a követ, mert hol talált volna követ ezen a tájon. A vezetők kirögzött szokásai, a nép csöndes, szorgalmas munkája, a roppant határ mit sem produkáló vízi és mocsári élete. A város cselédjei és rabjai. Egyszerre mindennek vége.

De a csöndben meglapuló volt vezetők csak csóválták a fejüket, és hitetlenül mondogatták:

- Majd elmúlik!

Örömmel látták, hogy a város határában alig történt változás. Szegednek nem voltak úrbéresei. Itt csak pásztorok voltak meg kertészek, akik bérelték a földet, meg szegény házatlan zsellérek, akik mind maradtak a régiben. Csak a lárma nőtt meg. Elébb az ujjongás, azután a rettegés az ellenségtől.

- Úgy köll nektök, magatok hoztátok magatokra a bajt!

De a nemzeti őrsereg azért egyre jobban emberkedett. Öreg Korda, a száraz vicceiről híres nyugdíjas őrnagy munkába lépett. Neki újra megjött a maga ideje, s néhány hét alatt úgy helyrepofozta a polgári őrsereget, az egyenruhás polgárságot, hogy már akár csatát is mertek volna vállalni. Mert az is csak olyan vállalkozás, mint akármilyen ipar. Az egyenruhás polgárok minden városrészben nemzetőrszázadokba tömörültek, de felettébb rajta voltak, hogy együtt maradhassanak. Sőt, hogy még a jövőben se verhessék széjjel őket, folyamodtak a tanácshoz, hogy vadászzászlóaljat alakítsanak belőlük. Már ők tudták a katonai fordulatokat, fegyverfogást, rendgyakorlatokat, s égtek a vágytól, hogy megvédelmezhessék a várost.

De a szegény mezei zászlóaljak összevissza állomásoztak, egyik Kulán, a másik Törökbecsén, s ezeknek alig volt más fegyverük, mint a szegedi bicska meg a furkósbot, amit maguk vágtak. Nem is ment valamirevaló család gyermeke a mezei hadakba. Ott fogadták a napszámost a városház alatt, aki a módosabb legények helyett bemenjen honvédnak.

De ez csak addig ment, míg meg nem jött a vészhír, hogy Titel alatt tíz-tizenkétezer szerb tanyázik. Jönnek egyenest fölfelé.

- Árulás, hazaárulás! - meg akarták rohanni a szegedi várat, ahol császári hadak tanyáztak német tábornok parancsa alatt, a kötéllel verbuvált katonaság és idegen tisztek. Kiverni őket Szegedről, birtokba venni a várat. Ott van fegyver! Puska, töltény, ágyú! A rácok már Kikindát fenyegetik, és a csajkások nyíltan csatlakoznak hozzájuk.

A polgármester, a főbíró mellett polgármester is volt, Vadász Manó, éjszakára gyűlést hívott, és erre a tanácsülésre meghívta a várparancsnokot, Eder tábornokot is.

Még meg sem nyílt a gyűlés, Csermely Lajos honvéd főhadnagy érkezett mint miniszteri futár, tudatta az egybegyűlt tanáccsal, hogy Szerbiából több ezer fegyveres betört a határon, akik a felkelőkkel egyesülni akarnak és a hazában felfelé nyomulni készülnek.

Osztrovszky, a szegedi kis Kossuth indítványozta, hogy a zászlóaljat azonnal indítsák Óbecsére.

A 3. zászlóalj már hetek óta itt hever, a kormány egészen elfeledkezett róla, a fiúk égnek a harcvágytól, alig lehet őket visszatartani.

De a hazának nem volt fővezére. Akárhány parancsnok, mind a maga feje után rendelkezett. A tábornok egyáltalán nem adott rá engedélyt, hogy a 3. zászlóalj megmozduljon.

Tóth Mihály főbíró üvöltött és azt kiáltotta:

- Rózsa Sándor majd rendet csinál!

Két követet küldetett rögtön Budára, hogy a miniszter azonnal fegyverezze fel szabályszerűen a hármasokat és indítsa útnak, mert ha nem indítják, gyalog és mezítelen tenyérrel, de mennek!

Kémeket küldetett a Délvidékre, hogy a szerbeket, céljaikat, szándékukat megtudják.

A lakosságnál már olyan hírek jártak, hogy itt vannak a rácok, s egész éjjel nem merte lehunyni szemét senki.

Másnap délben éppen tanácsülés volt. A 3. zászlóalj megjelent a városház előtt, és rettenetes zajjal követelte, hogy bocsássák őket a rácokra. Egy kiképzett tisztjük volt, Utassy Károly főhadnagy. Ez személyesen felment a tanácsba, és közölte, hogy nem képes a zászlóaljat fékezni.

Tóth Mihály elrendelte, hogy, Utassy Károly mint ideiglenes parancsnok, azonnal vegye át a zászlóaljat, ossza be őket századokba, nevezzen ki a legénység élére ideiglenes tiszteket és altiszteket.

Utassy Károly rohant a piacra s kihirdette:

- No fiúk, holnap indulunk! Mögyünk az ellenségre!

Egetverő ordítás és lelkesedés. A legénység megrohanta a főhadnagyot a szószéken, s úgy megölelte, hogy a szegény fiú formálisan összerogyott alattuk. Akkor felkapták a vállukra, s vitték örömujjongva a lakására.

Huszonnégy óra alatt minden szükséges ki volt állítva. Négy századot nemzetőri fegyverrel láttak el, a többit kiegyenesített kaszával. Így indult el a hírnév útjára a hármas veres sipkás zászlóalj másnap délután, a hölgyek virágzápora, és a szülők zokogása mellett tomboló öröm közepette Óbecsére.

Néhány nappal később érkezett meg Damjanich őrnagy értük Szegedre a kinevezett tisztikarral, s meglepetve hallotta, hogy a fiai már előrementek! Rettenetesen fellelkesedett, azonnal sürgönyt küldött a Honvédelmi Bizottmánynak, hogy a szegedi fiúk a világon az elsők.

Szegeden mindenki sírt örömében.

- S kik vannak a zászlóaljban? - kérdezte Damjanich. - Kiknek a gyerekei ezek?

Még maguk a császári szolgálatból átállott hazafi tisztek sem voltak tisztában, milyen elem az, amelyikre számíthatnak. Még mindenkiben ott pezsgett a forrongások zaklatottsága.

Kiderült, hogy túlnyomórészt ebben a zászlóaljban mégiscsak a birtokosok és a mesterek, az önálló s vagyonosabb polgárság fiai voltak.

- Mágnás zászlóalj! - mondta rá büszkén Damjanich, mert a honvédségbe inkább a volt házatlan zsellérek fiai állottak be kenyérért.

S kinevezte Földváry Sándort a zászlóalj élére.

A Földváry testvérek ikrek voltak: Károly, Sándor. Székelyek, rettenetesen csúnya emberek. Úgy hasonlítottak, hogy csak arról lehetett megismerni egymástól, hogy az egyik félszemű, de a másik szemivel ez is igen kedvesen tud pislogni.

Alig vonult el a zászlóalj és a vezérkar, s maradt üresen Szeged, híre jött, hogy Kossuth Lajos körútján Szegedre is eljő.

Irtóztató lelkesedés tört ki.

Tízszer akkora, százszor akkora, mint tavaly, mikor István főherceg látogatta meg a várost.

Oly öröm és reménykedés volt bennük, hogy Tóth Mihály főbíró megparancsolta, hogy követség menjen Kossuth elé, Hódmezővásárhelyre, hogy semmiképpen el ne kerülje Szegedet.

Hozzáfogtak lobogózni, díszíteni, három napig mást se csináltak, csak csinosítgatták a várost.

Még a Tiszát is ki akarták szabályozni.

Szerdán már teljesen készen voltak a Kossuth Lajos fogadtatására. Hetivásár volt, s a nagy hírre, hogy itt lesz a miniszter, a Honvédelmi Bizottmány elnöke, óriási tömeg gyűlt be a tanyákról s a környékről.

Sajnos, esővel virradt a nagy nap.

- Hamari vendég nem marad soká - mondták az esőre, de bizony az nem akart szűnni.

Vásárhelyről a kocsisort harminc nemzetőr lovas kísérte. Algyőnél már ötven kocsi és száz lovas várta, a szegedi küldöttség és tízezer főnyi nép állott sorfalat, mikor Kossuth Lajos délután három óra tájban megérkezett.

Egetverő éljenzés.

Még az ég is kitisztult, háromra megállott az eső, ami hallatlanul fokozta az örömet.

Szimbolikus!

Kitörő lelkesedés kísérte a férfiút, akit bálványozás vett körül az egész hazában. A népek leborultak előtte, mint egy istenkép előtt, és ágyúzás és nemzetőrök puskaropogtatása közben vonult be a Szabadság téren levő Bauernfeind-házba. (Ami szintén szimbólumnak volt szánva?) Kossuth a ház előtt, sátor alatt felállított hordozható egyházi szószékre lépett, mire a hölgyek virágzápora árasztotta el.

Ekkor tartotta Kossuth a szegediek előtt örökre feledhetetlen beszédét, mely a népet tökéletesen elragadta, úgyhogy a sokaság kalaplevéve tett esküt, hogy megmenti a hazát.

- Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárvult hazám oszlopa!

Ahogy felcsendült a Kossuth Lajos hangja, az a bűvöletes csengő és mégis mély zengésű hang, amely mint a harangok anyaga aranyat és ércet tartalmazott, sírva fakadtak a szemek, és megszűkültek a ruhák az embereken, hogy adatott nekik hallani, élően és holtan örökre ezt a szózatot:

- Mélyen megilletődve hajlok meg előtted, Szeged népe!... Mikor Szegedhez közeledtem, sajnálni kezdtem, hogy a meghatottságtól, hogy Szegedre jöhetek, kifogyni éreztem mellemben a hangot... De hogy Szeged népét látom; nincs mit sajnálnom, mert itt nincs hangra szükség, csak arra, hogy a nemzeti lelkesedés előtt mélyen meghajoljak.

És csak most vette le kalapját. Messze meglengette a strucctollas kalapot, s két karját ívesen fölemelte s az ég felé pillantott, s közben sajnálta, hogy baldachint állítottak föléje, hogy ez az átkozott eső galibát csinált.

Mennydörgő taps és éljenzés és könnyek és ujjongás után folytatta:

- Midőn én, az ország teljhatalmú biztosa, a Honvédelmi Bizottmány tagja, népfelkelést intézendő, utamban más helyekre bementem, azért mentem be, hogy lelkesedést ébresszek: de Szegedre azért jöttem, hogy itt a lelkesedést én szemléljem!

Mély meghatottság az embereken. Mintha az előző napok minden izgalma kevés ár volna azért, hogy ily felséges és elkábító örömben lehet részük, mely nedvdúsan önti el szívüket a szavakra. Valóban: ilyen nagyok vagyunk! Ilyen szépek, ily szépen szól rólunk a szózat!

- És én mondhatom, örömmel szemlélem Szeged népében a lelkesedést: mert veszedelem fenyegeti szegény, elárvult hazánkat; oly veszedelem, melyhez hasonlót évkönyveink nem mutatnak, s melynek láttára némely kicsinyhitűek a fővárosban azt mondták, hogy a magyar nemzet napjai megszámítvák!

Az emberek elfelejtettek éljenezni. Oly magas fokra hágott bennük az élvezet és elámulás, hogy érzelmességükben nyitott szájjal itták a hangokat és szavakat, amelyek soha szebben nem muzsikáltak. Maga a szónok érezte, hogy most minden szívből jő, a magas és mély hangok, a zengő magyar nyelv pompás és hihetetlenül kihasználható dallamossága tökéletesen rendelkezésére áll. Se hangja, se fogalmazása, soha nem volt tömörebb és megveszejtőbb.

- Alkudozásba akartak ereszkedni Jellasiccsal - s megmozdult és meghörgött a tömeg, artikulátlan előhangjai egy készülő rémületnek -, ama gaz árulóval (morgó vihar szele), kit az ármány pokoli céljainak kivitelére, arra, hogy csak nemrég visszanyert szabadságunkat s függetlenségünket (milyenek e szent szavak!) kezeinkből kicsikarja, s a népet újra a szolgaság jármába hajtsa: eszközül szemelt ki. (A tömeg szinte megkönnyebbült, a szónok átszellemült lelkes arca előre jelezte a feloldozást, a megmentést, ami jön.) De én azt mondám (s a szónoki hang, mint a pacsirta szállott fel az ég felé, hogy aztán ugyanolyan gyönyörű ívben ereszkedjék alá), hogy mielőtt a nemzet annyi erővel s küzdelemmel kivívott szabadságából csak egy hajszálnyit is lealkudnék: elmegyek és megtekintem a népet.

A tömeg magasabbat lélegzett s most, most, várt:

- És most, miután Szeged népét látom, látom szemeiben a lelkesedés szikráit, nem késem megírni a fővárosba, hogy Szeged népe az árulóvali minden alkudozása ellen ünnepélyesen tiltakozik... Megírhatom-e ezt?

És a tömeg egyszerre, egy hangon dörögte fel:

- Meg

És megkönnyebbült, hogy visszaadhatta azt a csodálatos valamit, amit kapott. Mindenki érezte, hogy az egy szó, amit kiáltottak, tízezren s tízezren, méltó visszhang volt, s ettől a szemek még párásabbak lettek.

Mintha lezárták volna az első részt. Ily csodát. Ezt a közvetlenséget. Ó, mennyi szónoklatot hallottak ők már. Az utóbbi hónapokban semmi más nincs, csak szónoklat a piacon, a városház ablakából, úton-útfélen. De csak most hallották először az életben, s érezték, soha többet nem is fogják hallani ezt az egyetlenegyszer kilobbanó csodát:

- Igenis megírom. Hogy miután Szegedet s népének ezreit a haza szerelmétől lelkesülve láttam, kőszirtté szilárdult keblemben (mély sóhajtás valahol) a hit: hogy a haza, lépjen bár a pokollal szövetségre ellene az ármány - mentve lesz! Krisztus mennyei országát megalapítandó, a földön, egynek választottai közül ezt mondá: e kőszálra építem egyházamat; és én hasonlóan azt mondom, hogy Szegedre s ennek a lelkes népére építem nemzetem szabadságát és a pokol kapui nem vesznek erőt azon!

Valóban, a lélegzetet meg lehet hallani, oly mély csönd volt a mérhetetlen tömegben, Kossuth szinte megzavarodott, valami felujjongást várt, segített volna neki, ha belezúg valami fergeteges tetszés. Fokozni kell, fokozni:

- Oly hatalmasnak hiszem én e népet, hogy ha felkel s összetart, a ropogva összerogyó ég boltozatát is képes fenntartani erős karjaival...

A csönd még mélyebb, szinte döbbenet ül az arcokon. Elképzelhetetlen, hogy valami jöjjön, ami ezt még feljebb emelje. Csak a műértő közönség tudja így magába venni a zene legmagasabb döbbenetét, ahogy az egyszerű nép e pillanatban lélegzetelállítóan adja magát a nagy hatásnak. Fordítani kell a meneten: tettet, tettet!

- Hazámfiai! Mondhatatlanul fontos az óra, melyben hozzátok szólok; talán ebben az órában ütköznek vitéz seregeink az áruló csordával. Ki tudja, mit hoz reánk ez óra? Győzelmet, vagy veszteséget? De győzzünk bár, vagy veszítsünk: én Szeged népére mindenesetre számítok. (S újra felszáll a hangja, de most mint a sas az ég kárpitjáig.) A népre minden esetben szükségünk lesz: ha győzünk, hogy a győzelem gyümölcseit learassa... ha vesztünk, hogy a veszteséget győzelemmé változtassa. (Most roham az érzékekre:) Tehát e fontos órában, e mondhatatlanul fontos pillanatban kérdem: találkozik-e egy fia a hazának, találkozik-e egy polgára e városnak - ki hazája szabadságáért vérét és életét feláldozni kész ne volna?

A népből most újra kitört a mindent szétvető s örömteljes lelkesedés.

Egyhangúlag, egy szót kiáltott valamennyi:

- Nem!

Kossuth a legmagasabb régiókban folytatta:

- Én esküszöm a mindenható Istenre; ki védi az igazságot, és a hitszegő árulót megbünteti; esküszöm, hogy hazánk szabadságából egy hajszálnyit, utolsó csepp véremig, elraboltatni nem engedek. Esküszöm, hogy hazámat védeni fogom, míg karomat felemelhetem. A magyarok istene úgy segéljen és úgy áldjon meg engemet!

A nép a szavakat hajadonfővel s fölemelt kezekkel lelkesülve elmondotta a szónok után.

Kossuth Lajos mély szünetet tartott, s egészen hangot változtatva, mély és borongó lírával mondta:

- Hajdan, midőn a hazát veszély fenyegette, hős apáink véres kardot hordoztak körül az országban, s ennek láttára, mint sasok repültek harcmezőre a vitéz magyarok. Én látván a haza veszedelmét, zászlót ragadtam a kezembe, megesküdve, hogy addig nem nyugszom, míg az elárult haza fiait szabadságának megmentésére zászlóm alá nem gyűjtöm. De most összehajtom e zászlót: e zászló nem enyém többé, én Szeged zászlója alá állok. És én bízom a magyarok istenében, bízom Szeged népének lelkesedésében, hogy kevés idő múlva mentve lesz a hon; ha pedig a hadi szerencse kevésbé mosolyogna fegyverünkre, ha talán az ármány által kiszoríttatnánk a fővárosból, azon esetre Szegedet oly pontnak tekintem, melyről a haza szabadságát, a nemzeti függetlenségét megmenteni erősen hiszem.

Egy hang sem volt. E rémes kép valóban a szívereket is elkötötte.

- Szegediek! Nincs nemes és nemtelen többé. Egy hazának fiai, polgárok vagyunk valamennyien. Nyolcszáz év óta hallgatnotok kellett, most már tiétek a szó. Hallgasson el a reakció.

Irtóztató taps és mennydörgés.

Hatalmas koszorú repül fel a szónok asztalára. Nem akar megszűnni a taps és az éljen.

Kossuth visszatartott lélegzettel várt, míg vége lesz, ahogy az énekesnő kitartja a hangot, míg megszakad a hangszalagja, s ott fönt folytatta élesen és bűvös muzsikásan:

- Ha úgy jöttem volna e városba, mint valamely rendkívüli örömnek, boldogságnak hírnöke... igényelhettem volna talán tőletek e koszorúkat: de miután avégre siettem körötökbe, hogy benneteket fegyverre, a haza megmentésére hívjalak fel, azon virágkoszorúkat, melyeket hölgyeink itt és utamban elhintettek elém: nem tekinthetem másnak, csak előjeléül azon győzelemhez, melyet a haza ellenségein nemsokára kivívandunk.

- Éljen, éljen, éljen örökké.

Újra hangváltás, mélyen és szívből fakadóan:

- Egész életem küzdés és szenvedés vala; de e pillanatban jutalmazva érzem magamat - ám pihenni nem fogok, árva fejemet nyugalomra nem hajtom, míg el nem mondhatom az Írás szavaival: Most bocsásd el, Uram, szolgádat békével, mert látták az én szemeim hazám szabadságát, boldogságát: megmentve! - Keblem tele érzéssel, még sok mondanivalóm volna hozzátok, de az érzés elfojtja ajkamon a szót. Különben egypár napot körötökben szándékozván maradni, még lesz alkalmam hozzátok szólani... de most... nézzétek... soha nem sírtam... és most... könnyezek!...

Kossuth ezután a szegedi vezéregyéniségekkel a Széchenyi által alapított casinóban étkezett.

A második ételnél megjelentek előtte a Sándor-bakák és letépték öltönyükről a fekete-sárga zsinórzatot, s kijelentették, hogy mint honvédek kívánnak ezután a hazának szolgálni.

Este a hölgyek fáklyás zenét rendeztek tiszteletére. Úrnők, a testvéregylet s a jótékony nőegylet tagjai vitték a fáklyákat, s Dáni Ferenc intézett üdvözlő szavakat Kossuthhoz, ki gyengélkedése dacára néhány szó köszönetet nyilvánított.

A tömegben a diákok vitték a vezető szerepet. Ők voltak az éljenek karvezetői, a lelkesedés irányítói. Az ifjúság legjobban a lélek borától részegedik meg. Ez nem jelenti azt, hogy ami ma átfut rajta, az a későbbi élet irányának első fényjele volna. Az ifjúság mint a ragályt veszi át a kor pillanatnyi hangulatát, s még ha életét adja is egy ilyen tűzbeboruláskor, még akkor sem biztos, hogy a saját sorsáért adta oda. Ezeknek az ifjaknak tömege később, évek múlva fejcsóválva, bár meghatottan nézett vissza a szegedi szózat pillanataira, melyeket akkor örökkévalónak éreztek.

De az a diák, aki ott állt az elsők közé sodródva, nem azért marad néma, s nem azért nem bírja magát átadni az őrjöngő fanatizmusnak, mert koraérett, s már a jövő polgára nyilatkozik meg benne, hanem azért, mert a Kossuth oldalán Dona kapitány áll.

A volt nevelőt hideg zuhany érte. Sikerült megmenekülnie a liberális zsarnok házából. Még nem feledte el a kisasszonyokat, Zsorzsettet és harapós csókjait, sem a tanítványa vad bivalyolgatásait, a két háziasszonyt, de legkevésbé a Dona kapitány szörnyű tirannizmusát, anyagi becstelenségét és politikai nyomorultságát; a vad tivornyákat és a reménytelen magyarságot.

És ez az ember áll legközelebb a nemzet Megváltójához, ennek van a leghosszabb és legvörösebb strucctoll a kalapján, és ha ez az ember ott tud állani a Kossuth Lajos környezetében, akkor rémülettel nézi a többit is, akik ott állanak, nem Dona kapitány-e valamennyi.

Nem tudja még szegény diák, hogy a forradalom a salakot veti fel. Hogy a parafa úszik a víz tetején. Hogy elveket, eszméket az elvtelenek és eszmételenek tömegével emel törvénnyé a revolúció.

- Rózsa Sándor amnesztiát kap!

Már csak ez hiányzott, hogy a szegény diákfiú, aki a maga bőrén tanulta meg, mi a betyárok közt az összetartás: éppen azért szökött meg Dona kapitány házából, mert elmesélték neki, hogy a kapitány és Rózsa Sándor közös kasszára dolgoznak. Irtóztató. Egy magyar földesúr, aki osztozik a pusztai betyárral!

És íme, Dona kapitány ott áll a Megváltó mögött, és Rózsa Sándor kegyelmet kap.

Így kell érteni ma, hogy a Krisztus két lator közt függött a keresztfán?

 

A pestiek

Jókait ott hagytuk el, hogy az ál Rózsa Sándorral megvágatta magát negyven kemény forintok erejéig. Hát hiszen ez járt is Tök Marcinak, aki nem volt ám bolond ember. Negyven pengőt ki tudott szedni attól, aki ajándékot hozott a Gazdának. Aki nem is kérni jött, hanem adni. El is tette a tarisznyába a pénzt, s még csak nem is mosolygott magában.

Jókait aztán a topa betyár visszaszerkesztette a kacskához, az meg hazaszállította, bizony két nap eltelt becsületesen evvel a vergődéssel, akkorára a Honvédelmi Bizottmány országos biztosa, a pénzügyminiszter már Hódmezővásárhelyen volt, s Jókai nem látott mást okosabbat, mint hogy kerestetett egy becsületes szekerest, aki őt Félegyházáról Pestre befuvarozza.

Úgy volt, hogy abban a percben, amint megérkezik, rögtön megy Nyáry Pálhoz, aki a Honvédelmi Bizottmánynak az elnöke volt, valósággal miniszteri rangban, különben Pest vármegyei alispán, ami valamivel alighanem több is, mint holmi miniszter.

Nem is lett volna ennek semmi akadálya, ha a fiatal házas mégis haza nem menne először - egy kis kefélőzésre, a felesége ugyan nem volt idehaza, próbán volt a Nemzeti Színházban, mert színészné volt a drága Laborfalvi Róza. De mielőtt elment a színházba, elébb kitette az asztalra férjének a lapját, az Életképek-et, s pedig kinyitva. Talán éppen olvasta s éppen azt az oldalt olvasta, amire rá volt nyitva a lap.

Jókai örömmel vette fel a lapot, hogy megnézze, mi volt az, ami a feleségének annyira tetszett benne, s megforrósodott a szíve, hogy az ő felséges, az ő pompás asszonya, akit soha meg nem érdemel, a nagy shakespeare-i színésznő, a dörgő hangú Gertrudis királyné szépirodalmi dolgokra talál időt és kedvet...

Szóval, belenézett az újságba, s ott látja Petőfi Sándornak a versét. Hosszú bevezetés előtte.

Lángba borult a feje búbjától a nyaka tövéig, remegni kezdett a keze, szép finom hosszú ujjai citeráztak. Oly izgalomba jött, hogy nem bírt uralkodni magán.

Megalkudtak Petőfivel, hogy nem adja ki a verset! És most felhasználta az ő távollétét, kinyomatta!

Csak futtában bírta elolvasni a bevezetőt:

Vörösmartyhoz, midőn a nemzetgyűlésben ő a hadügyben a többséggel szavazott... Én, ha verset írok, nem írom a magam mulatságára, hanem írom azért, hogy kiadjam...

Nem bírta olvasni, a betűk összefolytak a szeme előtt:

...én tiszteltem legjobban Vörösmartyt mindazok között, kik őt valaha szerették és tisztelték, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem, mint őt. Szívem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérzeném is bele. Brutus talán sírva szúrta le jótevőjét, apját, Caesart, de leszúrta...

Hallgassak-e mivel szeretlek,
Miként atyámat szeretem?
Hallgassak-e, mert teneked sem
Fáj majd úgy a szó, mint nekem?...
Hogy is tehetted, amit tettél,
Az isten szent szerelmeért! -
Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért!

Jókai lerogyott. Nem bírta. Egyszerre elveszíteni két ilyen világnagyságot, az öreg Vörösmartyt, aki voltaképpen semmit se tett. Kossuthtal szavazott.

Mindenki Kossuthtal szavazott. Összesen harminchatan voltak, akik ellene mertek szavazni.

A feje rettenetesen megfájdult. Ott elöl, a bal szemöldök felett. Petőfit sem lehet elveszteni. Ha a felesége miatt nem szakított vele, Vörösmarty miatt szakítson?

Róza miatt nem szakíthatott, mert akkor nyilvánvaló lett volna, hogy Petőfi mindent tud. Laborfalvi Róza színésznő. Azt nem lehet avval a mértékkel mérni, mint egy spiszbürger teremtést. Hogy a Kántorné növendéke volt!... S Vachotték pedig pletykálták, Csapó Mari, hogy Kántorné olyan ágyat használt még, amely emeletes volt. A növendék lányok a felső kontignációban aludtak, az alsóban maga a nagy Kántorné...

Aki minden éjjel más férfi vendéget hozott haza. Ebben az iskolában nőtt volna Laborfalvi Róza, aki míg férjhez nem ment, így is élt; s van is gyereke... és hogy csaknem tíz évvel öregebb Jókainál, aki még csak huszonhárom éves...

Irtóztató sors. S a szent asszony, Róza ráparancsolt, hogy nem szabad Petőfivel szakítani: "Vagy azt akarod, hogy ez a fenevad egy olyan versben marjon meg téged is, engem is, ami örökké benne marad az emberek fülében?..." Még azt is le kellett nyelni, hogy Petőfi személyesen megmondta az ő anyjának, hogy: "Móriccal többet szóba nem állok a házassága miatt"... Hogy nem sajnálja őt, a legjobb barátját ilyen iszonyú helyzetbe hozni.

Sírva fakadt. A könnyek fanyarul és dühösen csorogtak a szeméből. Nem a fájdalom, a tehetetlen düh könnyei.

De most. Most aztán vége!

Föleszmélt.

Most kirúgja. Ez a betyár nem Rózsa Sándor. A szegény negyven forintért betyárkodik és áll be hősnek. De mért van még itthon Petőfi? Ha állandóan azt hirdeti, hogy minden magyarnak a harctéren a helye, akkor mér van még itthon?

Összeszorította a fogait. Nem merte megfogalmazni sem, hogy: menj a harctérre, és ess el!

Más szabadulás tőle úgysincs.

Azért, hogy másfél évvel öregebb nála, úgy bánhatik ővele, mint egy taknyos gyerekkel?

S még mielőtt valakivel beszélt volna, csak éppen a kabátját dobta le, a nagy salavárit, leült az asztalhoz, és lefirkantotta vázlatában a nyilatkozatot:

Kénytelen vagyok kinyilatkoztatni, hogy e vers kiadását rosszallom.

Rosszallom, mert nem ismerem el: hogy Vörösmarty valaha oly tettet követett volna el, amelyért a haza előtt meggyaláztassék; mert nem ismerem el: hogy költőnek joga legyen költőtársa felett ítéletet hozni. Itt bíró csak a jövő nemzedék lehet; mert ha Petőfi elfeledkezhetik is azon háláról, amivel Vörösmartynak tartozik, én nem feledkezhetem el arról, mivel én tartozom neki.

Petőfi azt mondja: hogy neki fáj V-t bántani, nekem is fáj e nyilatkozat, de azért kimondám.

Jókai

No, a teremtette. Ez ellen még Petőfinek sem lehet igazán kifogása. Minden tisztességet megadott neki. Az pedig teljesen jogosult, hogy Vörösmartyt, az aggastyánt, aki már egyidős a századdal, negyvennyolc éves, és kopasz homlokán hervadhatatlan laureus díszlik... Két évvel öregebb, mint maga Kossuth; de tízzel látszik öregebbnek; bor és a szenvedés...

El volt rontva az egész napja.

Szerette volna, ha a felesége itthon van, de Róza nem tudja, hogy ő megérkezett, azt hiszi, Kossuthtal van valahol Szegeden...

Lüktetett az agya. Féltékenység kapta el.

Újra sírni kezdett. Róza tiszta! És nemes lélek! - De az a Kántorné-féle iskola... És az a becstelen környezet... színészek... hősszerelmesek s a pletyka... a pletyka... Folyton zúgják, kivel barátkozik, hogy öltözőjének ajtaja mindig nyitva áll...

Szórakozottan magára szedte a holmiját.

Most hova menjen? Nagy Ignáchoz, hogy szokott csúfondáros módján össze hagyja magát ugrasztani Petőfivel... vagy éppen lebeszéltesse magát... Nem megy Nagy Ignáchoz... Míg Rózával nem beszélt, addig senkinek egy árva szót sem szól... Majd Róza megmondja, mit kell tenni... Szegény Róza, az utolsó percben is a verset olvasta.

Forróság és szerelem áradozott és hullámzott benne.

Tulajdonképpen boldog volt: most itt a kedvező alkalom. Senki sem vádolhatja meg, hogy Petőfivel összevész... Vörösmartyért lehet. Vörösmartyért kötelesség! Vörösmarty adta ki a Petőfi első kötetét. Soha Vörösmarty nélkül más nem lett volna ebből a Petrovics fiúból, marad katona, zöld hajtókás közlegény. Osztrák zsoldos. Vörösmarty a porból vette ki, az ő tekintélye védte meg eddig: az a betyárstílus, amit hozott, az nem is elviselhető... Kanász... A parasztok maguk felismerték, hogy nem a képviselőházba való....Mit csinálna ez, ha bent volna a házban; kakas a szemétdombon... Még elgondolni is sok... Mi köze neki a képviselőházi szavazásokhoz...

Így rohant végig Pesten, azon vette észre magát, hogy a vármegyeház előtt van. A Nyáry Pál hivatalos helyisége.

Megállás nélkül sietett fel az öregúrhoz.

Hajdú ugyan állott a kapuban is, a folyosón is, kékben és kivont karddal, de azért azonnal benyithatott az alispánhoz.

Nyáry Pál ott ült és csibukozott. Patay komával volt együtt, a kedélyes és szótlan árvagyámmal a tintafoltos asztal mellett. Az íróasztal ebben az időben mind tintafoltos volt, azért íróasztal. Lúdtollal írtak, és annak az volt a virtusa, hogy ha nyakig belemártották az öblös kalamárisba, akkor a fölösleges tintát róla vissza szokták percenteni a kalamárisba, vagy csak úgy leverték róla. Ettől lett tintafoltos az asztal, hogy ráverdesték a hollószárnyakról a tintát.

Nyáry Pál ismerte, szerette is ezt a fiatal úrigyereket, aki olyan jól beletalálta magát abba a nyápic hadba, a firkászok közé, mintha valósággal oda tartoznék. Szellemes volt a fiú az életben is, de a tolla, amivel írt, az igazán aranyat ért. Most is mit ír a Charivari-ban, ott van az asztalon kinyitva, mert éppen ma olvasta fel saját maga az egész fejezetet Kazinczy Gábornak, aki egy bizonyos mérsékelt forradalmár pártnak a nevében kereste az ő barátságát. Még ott van az újságon az ő ujjainak gyűrése, mert megfogta a papírt, hogy el ne repüljenek belőle ezek a kitűnő sorok.

NÉP

Mi magunkat igen hosszú ideig csaltuk. Azt hittük: hogy népünk van. Pedig nincs.

Míg volt, nemességünk volt az. A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt e szó: "haza".

Még most is az. Szabadságáért akárki más iránt háládatos, csak hazája iránt nem.

Ha azt mondjátok neki: hogy keljen fel honát védeni a muszka ellen, sírva fakad s azt mondja: hogy inkább robotol és éhezik. A kabátos embert gyűlöli; nem hisz neki. A nemzeti színeket nem érti; neki addig a törvény sem törvény, míg a császár pecsétje alatta nincs, nagy kétfejű sassal.

Értünk fegyvert nem fog, szavainkban nem bízik, terveinkben nem segít. Így bünteti bennünk isten apáink vétkeit.

De mi föltettük magunkban: hogy a népet szabaddá, úrrá tesszük, mert kell, hogy legyen magyar nép; szabad és úr, mint volt hajdan. Semmi sem valószínűbb, mint hogy eközben éppen magunk veszünk el, minket kövez meg, minket feszít meg a nép; gúny és átok fog sírunkhoz kísérni.

De az mindegy. Sírunk fölött boldog leend az utánunk következő nemzedék, és mi nyugodni fogunk...

Célunk el lesz érve, nem fogjuk látni, de nyugodni fogunk.

Azért, még azon percben is, mikor keresztre feszít bennünket a nép, éljen a nép!

Mikor Jókai belépett, az alispán széles arca azonnal felderült, és kurtára rágott bajusza mindenképpen vidámságba rezdült; álla alatt az a furcsa külön szakáll valami őzbakhoz tette hasonlóvá, amely kész bármely pillanatban feldöfni akárkit. Most ez a bak kedélyesen türkölőzni kapott kedvet.

- Servus humillimus - kiáltott előre a fiatalembernek, aki ettől a nem várt kitűnő fogadtatástól elfelejtette felindulásának felét. - Hát te hol jársz itt, ahol a madár se jár, legfeljebb egy-egy jómadár?

Jókai további haragjának negyedét megint elpárologni érezte.

Még mindig nem szólott, még benne volt a belső remegésnek egy fertálya, s ez neki éppen elég volt arra, hogy ne találjon vissza a humorához.

- No Móric öcsém, mit lőttél? - becézte az alispán.

Jókai csak erre vette észre, hogy nagy izgalmában, mikor elindult, úgy felöltözött, ahogy érkezett Félegyházáról, a puskát a vállára vette, még a tölténytáska is ott volt a kard felett, keresztbevetve.

Elnevette azért magát. Látszik, hogy nem volt otthon a felesége, még a port sem volt aki leverje róla. Ránézett az alispánra, és úgy érezte, meg kell nyugodnia a sorsában, ha ilyen mosolygó oroszlánok fogadják szeretetükbe. Mert Nyáry Pál hatalmas, erős alak volt, himlőhelyes volt az arca, de nem volt tőle csúnya, inkább jól illett az a derült humorhoz, amivel bekötötte a dolgokat.

- Kossuth Lajos ötvenezer harcost küld a Duna felé - mondta dicsekedve s patetikusan.

Kossuth ugyan még csak harmincezret mondott neki, ő is jól felnagyítva a reményeket, de Jókai nem azért volt a jövő regényírója, hogy bele ne kalkulálja a Kossuth által azóta fellázított és megbabonázott embermennyiséget. Így jött ki a száján az ötvenezer "harcos".

- Hát aztán küld-e Kossuth ötvenezer kenyeret is hozzá? - kérdezte Nyáry, s barna szeme gúnyosan komolyodott el.

Jókait megzavarta a kenyér. Kenyeret? Hát az minek?

- Harmincezer harcos már el is indult Pest felé.

- Tudom öcsém, én már vissza is küldtem őket.

Jókai megrettent. Visszaküldte? A Kossuth katonáit!

- Vissza, bizony, öcsém. Kell is nekem szűrös, vasvillás ember, hogy a rendes hadsereg elől körös-körül felegyék a vidéket. Katona kell nekünk, aki tud verekedni: csak az a kérdés, akarnak-e?

- Akarnak. No ezek akarnak!

- De nem tudnak!... Az első ágyúszóra úgy elszaladnak, de valamennyi, hogy a pegázusodon sem éred utol.

Jókai máris elvesztette önbizalmát. Ekkora mágneskő, mint Nyáry Pál, éppen olyan hatással volt rá, mint az a mágneshegy, aki Kossuth volt; az a kérdés, melyiknek a hatása volt közelebb.

Hozzáfogott elmondani, hogy van ám még egy nagy jelentenivalója. Mégpedig az alföldi rablóvezérről, Rózsa Sándorról, akinek Kossuth Lajos amnesztiát küldött, amit ő rendben s kifogástalan módon át is adott neki. Most már ez a Rózsa Sándor legalábbis százötven harcossal jön a nemzeti ügy segítségére.

Már míg mondta, rájött, hogy komikus dolog ez, s már lesütötte az arcát, hogy a Nyáry Pál szeme ne nevesse ki érte. De Nyáry Pál nem is mosolygott, csak azt mondta szépen:

- Tudod, öcsém. Ezt mind leírhatod a Charivari-ban, ott nagyon beválik, a te vicclapodban humorisztikus freskónak: de hivatalos tudósításodban ne írj egyebet, csak annyit, hogy a kormány amnesztiáját eljuttattad a híres zsiványhoz.

- De ez a csapat nagy dolgokat fog véghez vinni!

- Hogy sok birkát el fognak lopni a rácoktól, azt elhiszem: de katona a zsiványból nem lesz soha. Az csak fegyvertelen embereket tud leverni, de ahol a saját bőrét félti, ott az árokba búvik. Ahány ellenséget a te Rózsa Sándorod pedig levág, azt én mind megeszem birkapörkölt helyett.

Jókait elszomorította a szó. Hát semmi sem igaz, ami a poézisben él? Milyen szép téma volna: a rablóvezér mint szabadsághős.

- Édes öcsém - mondta Nyáry Pál, mintha meghallotta volna, vagy talán Jókai hangosan gondolkodott -, ha neked téma kell, adok én neked olyat, hogy az egész ország falni fogja... Ülj csak le, pihend ki a fáradalmaidat, és én azonnal elmondok neked valamit, de el ne felejtsd. Azért mondom el, mert hátha engem mégis hamarabb akasztanak fel, mint téged, vagy ez az aktacsomó elvész innen az asztalról, és akkor nem tudom hitelesen dokumentálni a históriát...

Jókai leült, úgy, ahogy volt, s unatkozva hallgatta. Nyáry Pál ugyan jóízű előadó, de neki most két akkora kőgolyó van a hasában, amit nem könnyű viselni... Szerencse, hogy már megírta nyilatkozatát...

- Hát öcsém, ebben a csomó aktában az van megírva, hogy Berzenczey Gáspár, az alföldi nábob a Széchenyi lóverseny-akciójának a kifigurázására rendezett egy pünkösdi futtatást, most három esztendeje. Ott egy parasztlegény megnyerte az első díjat, s olyan jóképű gyerek volt, hogy az öregúr ott tartotta magánál. Gondolta, jó lesz huszárnak a háta mögé. De hogy az unokaöccsét, az egyedüli örököst megbosszantsa, kivette a huszáruniformisból, és kihirdette, hogy egy esztendőre fiának fogadja, és ha azalatt meghalna, akkor mindene rá testálódik. Ezt írásba is tette, és a János fickót az asztalához ültette, mint édes fiát.

- No és meghalt az év alatt? - kérdezte Jókai, aki hirtelen rémregényt érzett a dologban. A fickó agyonüti a nábobot, és megörökíti a vagyont.

- Dehogy halt. Dehogy halt. Az öregúr elvitte magával Pozsonyba, a diétára, én is találkoztam velük, s a guta sem mondta volna, hogy nem igazi úrifjú a gyerek az ifjúság karzatán; mindenütt megállotta a helyét, csak éppen keményebb ökle volt, mint akárki másnak. Inni, lőni, verekedni, káromkodni jobban tudott, mint Frici báró, lovat hajtani, mindent, szóval a dámák sorra beleszerettek.

- Itt a regény!

- Ott a regény, öcsém, hogy az évfordulón azt mondja az öregúr: No fiam, most pedig felveszed a huszármundurt.

- Aha!

- Aha, aha, de azt mondja a fickó: Nem veszem én, urambátyám!

Jókai kezdte kinyitni a száját.

- Mert, azt mondja, én már Kisberzencének örökös ura vagyok.

- Ejha!

- No ugye, hogy ejha, és nem aha! - tömködte meg a pipáját Nyáry Pál.

Jókai csupa fül volt.

- Hát az öregúr is csodálkozott nagyon, kékült, zöldült, ez mi?... Kiderült, hogy a fickó összenyerte az egész uradalomnak az árát. Még a liberális klubban is nyert a grófoktól vagy harmincezer forintot. Szóval, egykettőre összevásárolta az öreg eladósított ősi földjeit, és ma itt van egy országos per, hogy az örökösök veszekedetten vegzálják a nábobot, hogy hogyan lehetne kitudni a vagyonból a csirkefogót. Látod, ez aztán tökéletesen végrehajtotta a jobbágyfelszabadítást!

Nyáry Pálnak nem szelelt a pipája. Szavanként szívogatta.

- És itt az ősiség tragédiája, öcsém. Ha ti az ősiséget nagy hebehurgyán el nem törlitek, s a jobbágyot fel nem szabadítjátok, akkor az egészből semmi sincs. Ősi földet senkinek megvenni nem lehet, az nem eladás tárgya. Azt csak vér szerinti rokonok szerezhetik meg, s ha valaki idegen bármi módon rátette a kezét, azt az ősiség törvénye alapján vissza lehet perelni.

Nyáry Pál nevetett, mint aki a maga baján kacag.

- De nem tetszett a jó. Tetszett népet teremteni, aki kitörje a nyakunkat. Most aztán itt van, Berzenczey felszabadított egy parasztlegényt, azt ti tovább elláttátok szabadsággal, és az most beleül, mint Kiss János úrbéres jobbágy fia, s lesz belőle a berzencei uradalom ura... Mit lehet itt tenni... A föld már nem szentség; vehet földet zsidó, cigány, paraszt! Még a paraszt is, még a zsidó is. Portéka lesz a haza szent földje! Méltatlanok kezére jut.

- Ez ellen azelőtt se lehetett volna semmit se tenni - mondta Jókai.

- No.

- Hát istenem, egyszerűen örökbe fogadtatja magát Kis Pista vagy Jóska, vagy mi, egy elszegényedett Berzenczeyvel, s akkor is megvehette volna a földeket, vagy vesz egy nemeslevelet, egész ipar a nemesítés, urambátyám legjobban tudja...

Nyáry Pál bosszúsan legyintett:

- Látszik, regényíró vagy, csak a regény részén jár az eszed. Komolyabb dolgok is vannak a világon, mint amit ti regényírók szemügyre vesztek.

De Jókai már nem tudott megállani, az ő fantáziája megindult, és annak az volt a természete, hogy a földből, az életből pattant ki a rügy, de az oly hamar fellegekbe szökkent, hogy alig lehetett nyomon követni.

Jókai gondolkozva kérdezte:

- Nő nem volt a históriában?

- Dehogynem. A fiú meg is házasodott.

- Kit vett el?

- Hát azt a parasztlányt, akit el akart venni abból, hogyha megnyeri a pünkösdi versenyt.

Jókai megrázta a fejét.

- Nagyon romantikus. De az egésznek van magva. Lehet belőle kanyarítani valamit: például ha az öregúr ideálját veszi el...

- No eredj haza, öcsém, a feleségedhez - állott fel az alispán. - Hanem annak ne nagyon dicsekedj el a hősi kalandjaiddal, mert az igen okos asszony, ki fog nevetni... Nem tetszik neked ez a história? Nem neked való, ne nyúlj hozzá.

- Az nem tetszik, urambátyám, hogy a nemesség rovására megy. Minek bántjuk mi annyira a táblabírákat? A volt nemességet! Ha a nemesi előjogok meghaltak, illik gúnyolni a halottakat?

Nyáry Pál melegen veregette meg a fiatalember vállát.

- Igazad van. Olvastam a népről írt chriádat. Megmondhatod a testi-lelki barátodnak, hogy igenis ez az igazság, nem az ő veszett, lázító verse.

Felvett egy újságot az asztalról, s elolvasott belőle egy strófát:

S a nép hajdan csak eledelt kívánt,
Mivelhogy akkor még állat vala;
De az állatból végre ember lett,
S emberhez illik, hogy legyen joga...

- Erre te mondtad meg legjobban, mi a nép, még ma is...

S miért vagytok ti kiváltságosok?
Miért a jog csupán tinálatok?
....................................
....................................
S ti, kik valljátok olyan gőgösen:
Mienk a haza és mienk a jog!
Hazátokkal mit tennétek vajon,
Ha az ellenség ütne rajtatok?
De ezt kérdeznem! engedelmet kérek,
Majd elfeledtem győri vitézségtek.

Jókai pirulva hallgatta a felolvasást. Könyv nélkül tudta a verset, s örült, hogy a következő két sort nem olvasta föl az alispán:

Mikor emeltek már emlékszobort
A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?

Nyáry rossz kedvvel mondta:

- A barátod jó költő, de máris lejáratta magát. Ez mind frázis, amit ír, demagóg frázis, ennek a honoráriuma, mihelyt egy kis békességet ad az isten, egy darab kötél...

Jogot a népnek! az emberiség
Nagy szent nevében, adjatok jogot...
Még kér a nép, most adjatok neki;
Vagy nem tudjátok: mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hírét?...

- Teljesen kimeríti a lázítás fogalmát. Én csak nyugodt ember vagyok, de ezt nem lehet eltűrni. Te jó barátságban vagy vele, mondd meg neki, hallgasson el, mert megindíttatja a kormány ellene a kriminálist. Statárium van... - tette még hozzá.

Jókai verejtékezett.

Érezte, hogy megdönthetetlen fallal áll szemben. Ő nem követ el lázítást? Mindennap. Ma abból élünk... Megérezte, hogy kiegyenlíthetetlen a két párt között a viszony... Ő nem gyáva. Még mikor Petőfi ezt a verset írta, jó viszonyban voltak... Hiszen most is... Könyv nélkül elmondja az egész verset, ő maga is elszavalta a múzeum lépcsőjén a tömegnek... Nem volt hatása: most érti meg, hogy a pesti polgárságnak is sok volt... Az a nép meg, amelyikért van, amelyiknek szól: az meg hol van még?... A topa betyár? Meg a kacska? Meg a rablóvezér, aki negyven forintot elfogad?

Ha Petőfit bízta volna meg Kossuth, hogy keresse fel Rózsa Sándort, Petőfi nem úgy végezte volna a küldetést... Csak elképzelni is, miket mondott volna a rablóknak: az urak ellen...

De Nyáry Pál, aki éppen olyan magas volt, mint Jókai - aki szokatlanul magas növésű volt, csak Nyáry már testes és nehéz -, rátette gyöngéden a karját a vékony ifjú vállára:

- Benned szép tehetség van és elveid helyesek és hasznosak. Ha a forrongás lecsillapodik, nagyon jó szolgálatokat tehetsz a nemzetnek és annak a nevetségessé tett nemességnek, amelynek előjoga volt az ábrándos honszeretet és a cselekvő honfenntartás. Ez az osztály ki fogja heverni a mostani csapást, és akkor téged, Móric öcsém, szívébe zár, mert te ma, amikor a szélsőségek divatja van, már ma is a szívedből fakadt igékkel köszöntöd és mented ennek az osztálynak a becsületét.

Sokat jelentően tette hozzá:

- Jegyezd meg magadnak, hogy minden túlzásnak vége lesz egyszer... A túlzók csak pillanatokig ragyognak: de az élet a nyugalmas teremtő kedélyeké... Csókolom a feleségedet...

Jókai meghajolva s zavarban és röstelkedve cipelte a vállán a szuronyos puskát, egyszerre nem tudott lépni a csörömpölő kardtól, ami folyton a két lába közé akadt.

Szerette volna tudni, mi az igazság?

Mert benne nem volt semmi igazság. Ő nem tudott volna meghalni sem ezért, sem azért. Benne művészi impasszibilitás volt: ő csak kifejezni akarta a pillanat hangulatát... Két malomkő közt érezte most magát: vagy Petőfi, vagy Nyáry...

Aztán arra gondolt, hogy nem is olyan rossz az az adoma... a nábob... De szerelem is kell bele... A nábob is legyen szerelmes... Itt kell megtalálni az ütközőpontot... Még az magában nem érdekes regény, ha csak kor és hely és alakok leírása... Az kell a közönségnek, egy szép, rokonszenves, romantikus szerelem... Talán az öreg nábob szeressen bele egy vagyontalan polgárlányba... Ez rokonszenvessé tenné az alakot. Így könnyen bele fog tévedni a Petőfi Magyar Nemes figurájába... Fel kell emelni az alakokat a mindennapiságból a költői magasságba...

 

Gerillák

Dehogyis feledték, soha nem feledik Szegeden, hogy Kossuth Lajos három napot töltött benne.

Minden lépése nagyszerű volt, minden tette csodálatos.

Megnézte a várat is. A szegedi szörnyű várat. Ahol fekete-sárga katonaság van, amióta csak a törökök kitakarodtak. Százötven éve.

El lehet azt képzelni, hogy ez valaha megváltozzon?

Kossuth Lajos jött, és minden megváltozott.

Mikor először elment a várba, a nép elkísérte a kapuig, ott megállott, s szinte rettegve várta, visszajön-e? Mintha attól féltette volna, hogy az ország miniszterét (Kossuth volt az egyetlen, a miniszter, s nem tudták, mit jelent a szó, úgy érezték, ez a földi megdicsőülés és a hatalom és dicsőség neve) - mintha a minisztert ott foghatná a vár. Hogy is mert bemenni! Nem tartotta vissza senki. Visszafojtott lélegzettel nézték a szuronyos puskás őrt, aki a kapuban állott, ember oda még be nem ment, akit ott ne fogtak volna...

S egyszer csak a vár udvaráról ujjongás, üvöltés, kacagás és énekszó hallatszik.

Még egy órája sincs bent Kossuth Lajos, már a várban valami hihetetlen dolognak kellett történnie.

A taliánok!

Csak most jut az embereknek eszébe, hogy a várban ötszáz olaszt őriznek, akiket politikai fogságra vetett a bécsi kormány, és ide záratta őket. Oly régen, szinte a mai fiatalok nem is emlékeznek rá, mikor. Már az 1831-i országgyűlés folyamodott a kabinethez, vigyék el Szegedről az olaszokat. Akkor az a válasz jött, hogy azok közönséges bűnösök, rablógyilkosok s megvetendő szerzetek, ne alacsonyodjon le a Karok és Rendek odáig, hogy betörőkért közbenjár. Majd kitöltik a büntetést, s akkor megszabadulnak.

De teltek az évek, évtizedek, és Metternich olaszai nem akartak megszabadulni.

Most ezek a foglyok ott vannak együtt a vár udvarán. A kapun át valamit lehetett látni. Ott tombolnak és nyüzsögnek és útra készülnek!

Kossuth ott áll közöttük, a császári főtisztek, tábornokok fényesen kardosan nézik a dolgot, a foglyok sorra térdre vetik magukat Kossuth előtt, zokogva kiáltanak olasz szavakat. Ah, egy sem tanult meg magyarul, nem volt szabad nekik kijönni a vár kapuján. Hétszáz nemzetőr arra kellett, hogy az őrszolgálatot teljesítse körülöttük a várban, mióta a katonaságot elvitték a harctérre.

Kossuth ott áll, s a taliánok, szegények, majdnem megölik csókjaikkal, ölelésükkel, alig tud Kossuth szabadulni, s vidáman és olaszul lelkesíti és vigasztalja őket.

- Megszabadultak! - mondják a szegediek s csodálkoznak.

A foglyok, úgy, ahogy voltak, abban a percben szabadon vonultak ki a vár kapuján. Nem volt nekik semmi pakolnivalójuk. Ha volt is valaha ruhájuk, azt régen megette a vaslánc. Ha volt a raktárban eltett holmijuk, azt régen elpusztította a penész és a kezelő altisztek marka.

Jöttek ki, összevissza, az erősebbek elöl, összetorlódva, a betegek és gyengék vánszorogva.

- Nézzétek, a lábán a vaslánc helye.

- Jaj de sápadtak! Mint a fejérítött vászon!

- Ó, a szögényök, ó, az istenadták!

Sopánkodás és részvét fogadta őket.

S ahogy befelé fordultak a város belsejének, a lakosság a hírre mind kigyűlt az utcára, körülvette őket.

- Én ennek a szögény öregembörnek adok egy subát.

- Én mög ennek a nyomorultnak.

- Gyertök be, ti ártatlanok, egy kis levessel szolgálok néktök.

A jó háziasszonyok szétkapkodták az olaszokat, s megnyitották előttük a házukat, vizet melegítettek az egész városban és ételt főztek, hogy ezek a szöröncsétlenök mögfürödhessönek és mögelégíttessönek.

És mindenki dicsérte Kossuth Lajos szent nevét.

Hát meg mikor a vár kapuján kőmívesek jelentek meg, és kezdték leszedni az osztrák jelvényeket, és a magyar haza honvédségének díszeit rakták fel: a magyar szent koronát!

A még ott levő katonaság, melynek minden tagja leszedte a fekete-sárga zsinórt a ruhájáról, a harmadik napon kivonult az utcára, és a dobosok doboltak, a trombitások pedig azt trombitálták, hogy:

ég a kunyhó ropog a nád
szorítsd hozzád azt a barnát
míg a barnát szorongatom
azt a szőkét elszalasztom

Hát ilyen öröm Szögedén még akkor sem volt, mikor a törökök kimentek. Mert akkor Szegeden nem is lakott magyar ember, alig. Aki lakott, olyanformán nézett ki, mint mostan az olasz foglyok. Régen volt, talán igaz se volt, de ami most van, ez az igazság: most derült fel Szeged nagy korszaka.

A harmadik napon kidobolták, hogy az olasz foglyok jelentkezzenek este a hajóhídon. Hajóval fogják őket Pestre felvinni. Onnan aztán mennek haza, ki hova való.

Egy ujjongás, egy majális volt ez a harmadik nap. S mikor a legnagyobb örömben vannak, ráadásul még egy csoda várt rájuk.

- Rózsa Sándor!

Itt van Rózsa Sándor a bandájával.

És a nép, ahelyett, hogy rémülten futott volna szanaszét a betyárok hírére, hazafias nótákba kezdett, és gyűl, gyűl ki s nézi a mindennél nagyobb csodát.

Kossuth Lajos az ablakban állott, úgy nézte végig a betyárok berukkolását.

Jöttek a lovas betyárok száznyolcvanan.

Elöl jön remek paripáján a vezér, akinek a nevét senki se merte eddig kimondani, s még most is meg van lakatolva a szegediek nyelve. Nem éljeneznek.

Ők tudják, miről van szó.

Hogy kikről.

Csak kíváncsian nézik a lovas betyárokat.

Rózsa Sándoron posztóruha van, bőrrel szegett jó új ruha és zsinóros nadrág, ami be van húzva jól a csizmája szárába. Nincs rajta semmi cifraság. Azt hinné az ember, pirossal, kékkel hányatja ki a ruháját, még csak egy zsinór sincs rajta, ami kirikítson. Még csak strucctollas kalapja sincs, mint Kossuth Lajosnak. A szokott széles szegedi kalap, betyárosan, mellette semmi sem lengedez, s az állára lehúzva annak a szíja. Széles kardja az oldalán lóg, nyeregkápája meg van rakva pisztolyokkal.

- Láttad - mondják a gyerekek -, olyan pisztolya vót, mint egy ágyú.

- Kettő is van neki.

- Kettő! Hat is van, mög van rakva a kápája pisztollyal.

- Két puskája is van a vállán.

A betyárok annál cifrábbak. Inkább gatyában vannak, mert az lobogósabb, mutatósabb. Elöl igen jó lovasok vannak, de a menet végén nyomorult gebék.

- Majd kicserélik - szólt a tömegben egy gazda mérgesen.

- Ez csak böcsületükre vall; kémélik a szögedi ménöst.

- Igazuk van, vigyék a rácokét.

- Nem köll űket félteni. Mire Becsére érnek, akkorára mindnek olyan lova lösz ennek, hogy mögirigyölheti még a Pilátus is.

Kossuth Lajos az ablakból nézte a betyárokat. Nem jött ki az erkélyre. De milyen nyugodt ez a betyár. Nézzétek, az a kis embör az a nagyembör.

Kossuth nem kívánta őket maga elé. Már hallotta a szegedi urak véleményét, hogy ők csak felkötve szeretik a betyárt. Epizód ez, Szeged maga tízezer embert ád a hazának. Ez meg csak százötven-kétszáz lehet.

- Ki lehet az a nagybajuszú? - szólalt meg Kossuth.

Rózsa Sándor mögött egy nagy bajuszú, meglett ember ült fekete lovon, akinek olyan lajbija van, mintha színaranyból lenne kiöntve.

- Ezt az embert ismerem. Tudjátok meg, ki az.

A betyárok a városháza előtt megállottak. De csak egy ember szállott le a lóról. Az se betyár volt, hanem Szeder Oláh István, a szentesi szájbéli ember.

Szödör Oláh fölment az emeletre, Tóth Mihály bíró úr elé, és mögjelöntötte, hogy Rózsa Sándor berukkolt.

Tóth Mihály nem ismerte Rózsa Sándort. Azt hitte, ez az ember.

Nagyot mozdult egész arca, mikor a kékre pofozott embert meglátta.

- Hüj, de helybehatták kendöt.

- Engöm igen, uram, de mán mullik. Kopik. Szentösi könyér e.

- Hogyhogy? Mögfogták kendet a szentösiek?

- Engöm mög, bíró uram! Mer szentösi pógár vagyok. Egy pógárt könnyű mögfogni, ha van az embörnek a városházán átallója.

- Mi az, hát kicsoda kend?

- Szödör Oláh István.

- Hát hogy kerül akkor kend a Rúzsa Sándor bandájába?

- Én löttem a Gazda keze-lába, jelentem alássan.

- Értem. No hát akkor mönjön le kend, s mondja mög Rúzsa Sándornak, lögyön szöröncsénk a városi tanácsban.

- Igönis, mögmondom, de azt is mögmondom, hogy ükigyelme izenetje vóna, hogy a szögedi főkapitány úr szívesködjék egy szóra legyünnie az ideig, amég őkigyelme ideföl tartózkodik.

A főbíró paffá lett. No, Farkas János!

A főkapitánynak derogált, ugyan fel volt háborodva, hogy ő menjen le túsznak a betyárért. Hát rendelte, hogy Nyári Mihály pusztai biztos szálljon le az utcára, ha már ilyen kölletik.

Nyári Miska indult is. Szeder Oláh nem tudta, melyik itt a főkapitány, melyik nem, ballagott le a biztossal.

De mikor lent voltak az utcán, a betyárok egyszerre zajongani kezdtek, hogy Tary Pál, Tary Pál! A gyüjjön!

Rózsa Sándor szót se szólt. Mozdulatlanul, hidegen ült a lován.

Nyári Mihály észbe kapott.

- Azt se tudják, hogy restoráció vót? - kiáltott rájuk. - Tary Pál má el van csapva!

- Farkas János most a főkapitány; te ragyás! - mondta egy marcona betyár Nyári Miskának. - Tudom.

Nevettek az utcán. Hogy ennek már avval is volt dolga?

- Akkor gyüjjön Farkas János uram! - szólt az aranylajbis nagybajusz.

Mit volt mit tenni, Nyári Mihály visszaszégyenkezett és jelentette, hogy a betyárok az igazándi főkapitányt akarják.

- Mögvesztek? - káromkodott Farkas János. - Vékes Imre alkapitány uram és Skultéty Andor helyöttes uram mönjön le, az urak mögmondják azoknak, hogy ha Rúzsa Sándor a gerillakapitány, én mög Szeged város főkapitánya vagyok. Velem ne packázzon, de tartsa illembeli kötelességének, hogy rapportra jelentkezzék előttem, az irgalmát nekie.

Mikor a két tekintélyes tisztviselő lement az utcára, a betyárok még jobban zajongani kezdettek.

- Nem Farkas János főkapitány! Nem Farkas ez, hanem bárány!

- Mi ez itt? - szólalt meg az aranylajbis nagy bajuszú betyár. - Lakodalomba vagyunk, hogy szalmabábot öltöztetnek föl a mönyasszony helyött?

De Skultéty Andor, akinek harsányabb szava és nagyobb szólóképessége volt, mint Vékes Imre alkapitánynak, rájuk kiáltott:

- Farkas János főkapitány azt izeni kentöknek, hogy ha Rúzsa Sándor gerillakapitány, ű mög Szöged város főkapitány ura! Parancsolja főkapitány uram, hogy rapportra jelentközzék nála gazduram.

Erre Rózsa Sándor felvonta a szemöldökét s bólintott.

- Tarcsátok - mondta kurtán s intett, hogy a két tiszt ott maradjon. A lóról leugrált betyárok körül is vették őket, s nem engedték vissza, míg vezérük újra meg nem érkezik.

Szeder Oláh István kísérte föl a Gazdát.

Rózsa Sándor a Szeder vezetésével nyugodtan, büszkén, de nem nagyralátóan ment fel a lépcsőn, és megállott a teremben a főbíró előtt.

Tóth Mihály főbíró szólott elsőnek:

- Te vagy az, Sándor?

- Én vónék, tekintetös uram.

- Üsmerlek. Barátom néköm Dona kapitány.

- Akkor jó, tekintetös uram.

- Mondta is minap, hogy embörségös embör vótál a tavaszon.

Rózsa Sándor kicsit elmosolyodott.

- Hát berukkoltál?

- Be, tekintetös uram.

- Hány az embörszám?

Rózsa Sándor intett hüvelykujjal a háta megett álló Szeder Oláhra:

- Majd a frajterom felelget.

Nevettek a tanácsbeliek.

Kikérdezték aztán a "frajtert", s megtudták, hogy száznyolcvanan vannak a legényök.

- Egészségösök?

- Mind, hál' istennek.

- Osztán nem féltök a ráctúl?

- Istennek kezében vagyunk - mondta Szeder Oláh István, ami nagy meglepetést keltett, hogy isten nevére hivatkoznak a betyárok.

A főbíró kezet nyújtott Rózsa Sándornak.

- Hát Sándor, most egy kis ebédre a város vendégjei lösztök.

- Hun lösz az ebéd?

- Jó helyön lösz - nevetett fel Tóth Mihály főbíró. - Nem a vár udvarán, hanem jó tágas szabad helyön. Az isten ege alatt.

- Úgy lösz jó, tekintetes uram.

- A többit mögtudjátok. Damjánovics major lösz a parancsoló fővezérötök. Ünagysága adja ki az parancsot. Neki lösztök hűségösök, olyan jó lösz hozzátok Szöged városa, mint ünagysága rullatok nyilatkozik. Mögértöttétek?

- Ügönis, tekintetös uram!

Evvel még egyszer kezet fogtak, Rózsa Sándor meghajtotta a fejét, de csakis a fejét. A kalapját, mint katona, vagy talán, mint gazda - világért le nem vette volna. És éppolyan nyugodtan, ahogy jött fel, leballagott a lépcsőn.

A lépcső zsúfolva volt emberekkel, de azok úgy a falhoz lapultak, mintha egy szabadon járó farkas ment volna köztük, s egy pisszenés, egy éljen nem hangzott.

Mindenkibe bele volt fagyva a szufla.

Most aztán a betyárok is elköszöntötték a körülvett s barátságosan tartott foglyaikat, akik furcsának találták ugyan ezt a helyzetet, de nem tehettek semmit. Háborúban vagyunk, így érezték.

De a városban nagy híre lett a dolognak. Mindenki csak arról beszélt, hogy Rózsa Sándor addig nem ment be a torony alá, míg csak a rendőrség a fegyverét le nem rakta előtte.

No felülnek a lóra, sorba rendeződnek, akkor jön az ordonánc, hogy:

- Álljanak meg kentek. Kossuth Lajos elnök azt kérdezteti, ki az a nagy bajuszú, aki a fekete lovon ül? Azonnal jelentkezzék.

Rózsa Sándor csak összevonta a szemöldökét.

Hát ez mi? Az angyalát, egy lógó embört szólítanak, mikor Rózsa Sándor itt van maga szömélyében?

De az ordonánc nagyon úri embör vót, mög Kossuth Lajos is Kossuth Lajos.

Hát nem csinált belőle parádét. Intett Szödör Oláh Istvánnak, hogy késérje be az embert.

Szeder Oláh leszállott a lóról, vezetéken hagyta, hogy a tiszt úr is gyalogszerrel van.

Így vitték az aranylajbis nagybajuszút Kossuth Lajos elé.

- Hol találkoztam én kenddel, polgártárs - szólt Kossuth Lajos keményen, de már rá is ismert. - Nem őfelsége forcimmerében?

- Jawohl, Excellentz! - felelt Maradék Pál.

- Ó, hisz ez nagyon dicső - mondta Kossuth Lajos. - Hogy kerül kend ide?

- Idevaló vónék, tekintetös uram. Ide Röszkére e! Hát hogy üfölségit kiröpítették az állásábul, hát neköm is fölmondtak, hogy le is út, mög föl is út. Mert, tésuram, az úgy van, hogy münk nagyon összetartozunk. De hát én akkor nem mondhattam magának sömmit. Én akkor szógálatba vótam, igaze.

- Ez a fickó a végin letegez - mondta Kossuth a polgármesternek, aki mellette állott. Mert a polgármester őt kísérte, a főbíró meg Rúzsa Sándort várta.

Maradék Pál mögsodorta rettenetes hosszú bajuszát, ami már egész a válláig ért, s középen ki volt viaszkolva, de a két vége nagy csimbókban lógott, mint az ökör farka bojtja.

- Uram, nehéz könyér vót az, eccelenciás uram. Nem kévánok olyat még az ellenségömnek se. Nem én. Mert, eccelenciás uram, az úgy mögszíjt engöm, mint a lúg a ruhát. Alig is bírok magamhon gyünni a jó hazai koszton. Mert kéröm, eccelenciás uram, ami hazai, az mégiscsak hazai.

- S kaptál itthon valamit a népjogokból? Házat, földet? Felszabadultál az úrbér alól?

- Alássam kéröm, teis uramat, minek a. Eddig se vót ház, ezután se lösz. Ölég neköm az, hogy most ebbe a viseletbe löhetök.

Kossuth megnézte. Szépen állott az egyenes, magas emberen a fehér ing, gatya.

- De ezt a valamit magaddal hoztad, igaz-e?

- Alássan kéröm eccelenciádat, elbocsátottak, hogy mönjek, amerre szömömmel látok, keressek magamnak valahun egy kaszárnyát. Hát a ruhát, azt le köllött adni, hanem ezt a lajbit mögmentöttem. Úgyse köll ez ott sönkinek. Most osztán nem panaszkodhatok, tanáltam olyan kaszárnyát, ahun igön fainúl érzöm magamat.

- Miféle kaszárnyát?

- Ükigyelme Rúzsa Sándorét.

Kossuth azonban nem nevetett.

- Hogy jöttél haza?

- Gyalog... Hát ha tizenkét esztendeig tudtam gyalogolni odafelé, mondok, mán ezt a két hónapot is kibírom. Ki is bírtam, uram, egészséggel, hála istennek.

- S hogy kerültél Rózsa Sándorhoz?

- Míg odavótam, csak ű gondoskodott a családomrúl; most aztán mögadta az a mennybéli jóisten, hogy visszaszógálhatom. Mer ugye azt mondták, keress magadnak kaszárnyát. Hát most tanáltam, de olyat, hogy ha a császárnak mindön palotáját egymásra burítgatnák, akkor se cserélnék véle.

- Hát ember, nem örülsz, hogy a király őfelsége cselédje voltál?

- Uram. Őfölsége, űfölsége, de én csak azt mondom: szögény embör. Mer annak uram sömmi, de sömmi akaratja. Mér, mer jó szíve van, a van neki, a van. Szíve. Hanem az annyit nem parancsol ebbe az országba többet, mint a tetű a korcba.

- Ott vótál, mikor elutazott a király?

Maradék Pál megingatta a fejét.

- Király. Nem király az többet, uram! Olyan király az, mint én.

Hozzátette:

- De én király vagyok a magam szemetjin, de ű soha sehol. Lelköm egy tekintetös uram. Maga béjáratos vót hozzánk. De azt a szögény királyt vagy császárt, azt többet ki nem erisztik... Mán annak a bruderkájának a fija van előreállítva, a Franc Pepi. A mán a király, akár hiszi maga, akár se.

Kossuth szeme nagyot lobbant.

Már régen járja a hír, hogy valami ilyen készül. Talán jobb is volna, mert, hogy írta Kisfaludy Károly:

Gyermek királyt s hadvezért ki
erejénél többet mer,
ád az isten haragjában
a nemzetnek, kit megver.

Maradék Pál előrelépett:

- Alássan köszönöm, tekintetös uram, eccelenciádnak hozzám való szívességét, de engöm vár a gazdám.

- Isten áldjon, Maradék Pál. Tovább is legyél becsületes magyar ember, és ne feledd, hogy a haza minden előtt.

Maradék Pál összeütötte a sarkantyúját, s olyan rexumot vágott ki, akárcsak a Burgban lett volna.

De ahogy visszatért, addig a legények és Rózsa Sándor, az mind lóháton várt, a vezér nem nézett rá, de ő észrevette, hogy orrol, amiért őtet külön híjta az eccelenciás fenetudjaki.

Röstellte, de nem töhetett rulla. Burgba vót ű cseléd. Tudja a regulát. Hanem azért a bajusza lógott. Amilyen hosszú volt, olyan hosszan lógott.

 

Csata

A ház teljesen ki volt ürítve, mert a rác kereskedő elmenekült, s a háza úgy maradt, ahogy éppen abban a pillanatban volt, mikor eltávoztak a lakói.

Nagybecskerek magyar, német és szerb lakossága úgy viselte magát, ahogy várni lehetett. A magyarok kitörő lelkesedéssel vették körül a honvédeket, a németek udvariasak és kedvesek voltak, a szerbek gyűlölködők és alattomosak.

- Hála istennek, hogy megszűnik a henyélés - mondta egy fiatal tiszt németül, és ragyogó arccal nézett szét az étteremben.

Hatalmas szál ifjú volt. Igazi úr. Kurta szárú pipa volt a szájában, s finom ajka gyerekesen szopogatta a csutorát. A pipa amolyan porcelán pipa volt, sváb pipa, emeletes, abból bizonyosan nagy élvezettel lehet kojtolni a füstöt.

- Igazán már rosszkedvű lettem a naplopástól - folytatta.

- Majd lesznek még meleg napok is - nevetett a fél szemű, csúnya tiszt kedvesen a grófra. Egy ilyen kedves grófra csak kedvesen lehet nevetni még a táborban is.

- Nekem nincs olyan szerencsém, mint neked - vitatkozott a gróf -, azt a rác tábort jól kikészítettétek. Csak legyen időnk tavaszig, szárazra jutunk.

- Nem várunk avval tavaszig - mondta Földváry Károly, a csúnya kapitány, s úgy viselte magát, mintha csak valami kedélyes kocsmában ülne, ahol azt beszélik meg, hogy mikorra készülnek el avval az útszakasszal, amit most épít mint kultúrmérnök.

Igazán semmi harcias, semmi hősies nem volt a társaságban. Mind vidámak voltak és teljes jóízű virtussal.

- Tudjátok-e, miféle húst ebédelünk? - ugrott közéjük egy fiatal hadnagy. - Rózsa Sándor gondoskodik rólunk, hogy éhen ne haljunk. Barátom, ennél remekebb ötletet, mint hogy ezt az embert befogták. A legjobb proviant tiszt. Háromszáz darab birkát hozott most is.

- De honnan?

- Hát csak úgy elcsípi őket a levegőben. Fütyöl nekik, és azok jönnek. Azt hiszem, van neki olyan varázssípja, mint a hamelni patkányfogónak. Gyertek ki, nézzétek meg. Érdemes.

A két fiatal tiszt vele ment. Kint az utcán állottak a birkák. Gyönyörű merinói juh. Leiningen gróf, a pipás fiatal kapitány mint szakértő nézte meg őket. Kitűnő karban voltak a juhok, a gyapjuk olyan volt, ahogy beletúrt finom, izmos ujjaival, mint a selyem.

- Uradalmi jószág - mondta, s felduzzasztotta alsó ajkát s bólogatott.

- Amit Rózsa Sándor hoz, az mind príma. Azt hiszem, a silányokat kiválogatja s visszaereszti a mezőkre, mint a halász is visszaereszti az apró halakat a vízbe.

Két gatyás legény őrizte a birkát.

- Honnan hoztátok ezt?

- Arra, uram, nincs felelet. Hoztuk.

- Nem Törökbecséről?

- Amit mondtam, mondtam.

- Gyanús ez nekem. Vagy az enyém, vagy a sógoromé.

- Hol a Gazda? - kérdezte Földváry.

- Odaát.

Mást nem mondtak. Hogy hol van az az odaát, azt nem lehetett megtudni. Hiába kérdeztek akármit, mindenre csak azt a feleletet kapták, hogy odaát, vagy isten tudja. Nem lehessen tudni. Az már a Gazda dóga - s ilyeneket.

Átmentek a másik oldalra, a legénységi tanyára.

Rózsa Sándort nem látták sehol. Senki se tudta megmondani, hol van. No mindegy, már el is felejtették, viszont jöttek a tisztiszolgák, s ebédre hívták őket. Szép őszi nap volt, enyhe és szelíd. A fiatal tisztek vidáman csacsogtak. Egy tiszt úrnak vadonatúj csizmája volt azt mutogatta, s mindenkinek eldicsekedett vele, hogy most vette és egész olcsón. Hat forintot adott érte, ugye nem drága?

Az ebédnél együtt ültek egy tágas szobában Vetter tábornokkal. A tábornok hosszú császári oldalszakállt viselt, amivel meg volt toldva a bajusza, más katonás nem volt rajta. Szórakozott ember volt, még nem ismerték eléggé, nem volt valami nagy tisztelet vele szemben.

- Holnap egy portyázó csapatot küldök Temesvár felé - mondta húsevés közben Leiningennek -, Gergely őrnagy vezetése alatt, hogy egyesüljön egy már előbb kiküldött kis hadosztállyal, és a Temesvárból kiküldött csapatokat lekergesse. Ezekkel önt is kiküldöm.

Leiningen felujjongott.

- Igen, tábornok úr.

- Majd annak a vidéknek az oláh lakosságát is meg fogjátok hódoltatni - mondta a tábornok, mintha valami egészen lényegtelen dolgot mondana, aztán elnézett a távolba. - Ön mint vezérkari tiszt van beosztva az őrnagy úr mellé.

- Jawohl, Herr General.

Ez egészen rendbeszedte a hangulatát. A pipáját tovább szíjta, és önkénytelenül oly fontoskodva ült, mint a tábornok. Átvette annak a pózát. Fiatal volt még s jó nevelésű.

De rajtakapta magát, s abbahagyta ezt a modort. Nem volt nagy véleménye a tábornokról; csak azért utánozza, mert tábornok?

Még másnap is eszébe jutott ez a furcsaság, hogy az emberre milyen hatást tud gyakorolni egy felettes, ami különben teljesen katonai reglama lehet, mert a katonáknál, amint ezt már régen megfigyelte, mindig a legmagasabb sarzsi a legokosabb ember. Az mondja a legjobb vicceket, legalábbis annak nevetnek legjobban, de ha egy még magasabb sarzsi jelenik meg, akkor ő egészen szürke és közönséges alak lesz, többet nem szerepel, és senki se kíváncsi tovább a vicceire s okosságára, csak a frissen érkezettre mindaddig, míg egy még magasabb rangú úr nem jön, aki rögtön átveszi a vezénylést a bölcsesség és a viccek terén.

Á, tábornoknak kell lenni - mondta magában, s megpiszkálta az ujjával a pipában a hamut.

Nagyot szívott a friss levegőből, s megvolt a bizalma, hogy ebben a forradalmi seregben nem lesz lehetetlen elérni ezt a rangot. Már tudniillik a tábornokit. És az nem megvetendő, harmincéves korban tábornok lenni.

Másnap reggel a kisded sereg állott háromszáz gyaloghonvédből, hetvenkét Hunyadi-huszárból és két hatfontos ágyúból.

Szekeret kaptak eleget, így már első nap beértek Módosra, ahonnan Csákovára kellett indulni.

- Szálláscsinálókat küldtem előre. - mondta Gergely őrnagy vígan.

Leiningen meglepetve nézett az őrnagyra:

- Hm, hm - köhintett kettőt.

- Talán nem helyesled?

- Csákova fele rác, fele oláh... kis része sváb... Ismerem, a sógoromnak van ott részbirtoka, voltam ott... Temesvár nagyon pályázik rájuk... Ne adja isten, de ezek fellármázzák a temesvári parancsnokságot...

- Mire a szálláscsinálók beérnek, mi is ott leszünk. Igyekezz, hogy siessenek a csapatok.

Gergely őrnagy biztosan röstellte balfogását, azért lovagolt tovább. Leiningen pedig meggyőződött, hogy csak parancsnok lehet az ember. Ő már az este mondta, hogy éjjel kell indulni, reggelre be kell érni Csákovára... De ezt mint mellérendelt alig érheti el valaha is, hogy szava döntő legyen. Még a legkisebb dologban is féltékeny minden parancsnokló tiszt.

Csakugyan a kiküldöttekről kiderült, hogy "Wer da?"-val fogadták, úgyhogy azok bizony nem mertek bevonulni szállást csinálni, mert azt hitték, katonasággal állanak szemben. Visszahúzódtak Gádig, és jelentést tettek. Leiningen a pipáját szívta mérgében, hogy ahelyett, hogy megindulnának és teljes erővel bevonulnának, míg baj nem lesz, az őrnagy csupa késleltető parancsokat ad ki. Felrendeztette a csapatokat, s bevárta az elkésetteket. Így csak egy órakor értek be Csákovára, ahol csak úgy hemzsegett a fegyveres parasztság. Kitűnő távcsövével megfigyelte, hogy a hátukban Gilád felől szintén jó néhány száz fegyveres jön.

Rögtön közölte Gergely őrnaggyal, aki azzal válaszolt, hogy őt ezek ellen küldte, jobbra.

Legalább önállóan intézkedhetem - gondolta magában.

Azonnal előrelovagolt, csak négy huszárt vett magához, s meggyőződött, hogy valóban csak parasztok, ha fel is vannak fegyverezve, az első ágyúlövésre szétugranak.

A csatárokkal benyomult Giládra, a parasztok valóban megszöktek. Sajnálta, hogy nem találkozott különb ellenséggel.

A falu hosszú utcáján most a katonái felállottak, s parancsot sem várva megrohanták a férfiak nélkül maradt házakat, és megkezdték a zsákmányolást. Minden házat birtokba vettek. Elsősorban a jobb módú házakat, s ami pénzt vagy értékes tárgyat leltek, mindent kihordattak az udvarra, és szekerekre rakták. Bort is találtak, a hordókat bezúzták, és tálakkal vagy amilyen edényt találtak, itták a bort.

Leiningen nagyon rosszkedvűen nézte a zsákmányolást és a többi utálatos dolgot. Németül elkáromkodta magát. Korbácsát is csattogtatta.

De az emberek azt mondták, erre joguk van, hadizsákmány.

- Tessék hagyni, tiszt uram - mondta neki egy helybeli sváb -, megérdemlik, mindennap halállal fenyegetik az itt lakó magyarokat.

A csákovai uradalomnak itt volt a magtára. Négyezer mérő zabot találtak benne; azt a parancsot kapta, hogy ezt el kell szállítani Becskerekre. Két teljes napot vett igénybe, míg ezt el tudta intézni.

Dicséretet kapott érte.

- Nem nagy dicsőség - mondta magában s fütyörészett.

- Kapitány úr, ez a Rózsa Sándor - mondta neki egy konfidens altiszt, s rámutatott egy parasztra.

Rózsa Sándor?! Kíváncsian fordult arra.

Rózsa Sándor ott állott egy udvarnak a közepén, amit szintén feldúltak és kifosztottak, pedig nagyon szegény népség lehetett. Éppen a tarisznyájába nyúlt és darab kenyeret vett ki, tört belőle, s egy vénasszonynak adta, aki bámészkodva vette el, rögtön mohón hozzáfogott majszolni. Hogy evett, elvonult, mint a kutya, s a két markába szorítva a zsákmányt, fogatlan szájjal faldosta.

- Kérdezd csak meg, hogy ő-e Rózsa Sándor?

Az altiszt, bizonyos Aloiz Mechl, rákiáltott az emberre, de nem sértően, hanem bizalmasan:

- A vitéz kapitány úr akar kenddel beszélni.

Rózsa Sándor meg se mozdult. Oda se pillantott.

Leiningen gróf csodálkozva vette észre, hogy ennek az embernek nem imponál a tiszt.

- Kérdezd meg, hogy ő mit zsákmányolt?

Aloiz megkérdezte. Rózsa Sándornak a szempillája sem mozdult.

- Nem vett ez el semmit, alázattal jelentem - mondta a fiú. - Nem szokott zsákmányolni.

- Akkor micsoda betyár?

- Ó, jelentem alázatosan, Rózsa Sándor csak az uradalmakról zsákmányol, onnan is csak az élelmezéshez szükséges dolgokat.

- És az emberei?

- Azok igen - röhögött az altiszt. - Azok aztán őhelyette is. Most is azért mérges, mert egy embere sincs itt mellette.

Mindjár meg is kérdezte:

- Hol vannak a legények?

Rózsa Sándor nem felelt.

- A bőrükbe, Sándor bácsi?

Rózsa Sándor erre sem válaszolt, mintha nem is hozzá beszélne.

Leiningent bosszantotta a dolog. Közelebb jött, és mivel jóval magasabb volt az embernél, fölényesen szólt rá a pipa mellől:

- Ha egy tiszt kérdez, felelni kell!

Rózsa Sándor mintha megértette volna, rápillantott, a pillantása nem volt sértő, de közönyös volt. Látszott, hogy nem számít neki, akár tiszt, akár nem tiszt. Fütyül az egészre.

- Már voltál ütközetben? - kérdezte még a gróf. - Vezényeltél?

Rózsa Sándor kicsit elvonta a száját:

- Közembör vagyok én. Haggyonak békin.

Avval elfordult, és tovább nézte azt a szegény öreg oláh asszonyt, aki a fogatlan szájával óvatosan és félve eszegette a darab kenyeret.

Leiningen gróf nagyot szívott a pipáján, s azt mondta:

- Becsületemre, ennél flegmatikusabb embert még nem láttam.

Aznap este beértek Csákovára, ahol nemzetiszín zászlókkal fogadták őket. Ahol nem volt nemzetiszín, ott lepedőket kötöttek rúdra, fehér zászlónak.

Még a vacsoránál is eszében volt a fiatal grófnak, hogy az a betyár milyen flegmatikusan etette a vén oláh asszonyt, mintha a malacot etetné. Falatokban adogatta neki a kenyeret, s nézte, ahogy az a fogatlan szájával majszolgatja.

- Ki tud valami közelebbit erről a Rózsa Sándorról? - kérdezte a szomszédját, Czillich Kálmán főhadnagyot.

- Tormásy fog tudni róla. Tormásy főhadnagy a szabadcsapat parancsnoka. Mert ez a Rózsa Sándor nem tud sem írni, sem olvasni, hát hivatásosokat kellett felibük állítani. Damjanich őrnagy ezt a Tormásyt választotta ki, mert a szegediek nem szeretik a betyárokat.

Hangosan nevetett, eszébe jutott valami.

- Mikor Rózsa Sándor bevonult a csapatával Szegedre, már Kossuthnak is megváltozott róla a véleménye. Még Hódmezővásárhelyen olyan amnesztiát adott neki, hogy minden szava tömjén és kegyelem, de ahogy a szegedieket meghallgatta, ő sem fogadta Rózsa Sándort mint vezért, csak egy furcsa bajuszú legényét hívatta fel magához mint kuriózumot. Mondják, hogy Rózsa Sándor nagyon össze is húzta emiatt a szemöldökét.

- A szemöldökét? Azt ma is összehúzta, mikor én szóba akartam vele állani.

- Szóval, alighanem megaprehendált a pénzügyminiszterre - nevetett Czillich. - Damjanich meg jól ismeri a szegedieket, tulajdonképp Szeged tette fővezérré, a szegedi hármasoknál lett legelőször őrnagy, hát kedvébe akart járni Szegednek. A szegediek még a hírlapokban is tiltakoztak ellene, hogy Rózsa Sándorból ilyen nagy legényt csináljanak. Nincs szüksége a szegedi hatezer nemzetőrnek arra, hogy egy Rózsa Sándor meg a nehány betyárja mentse ki a csávából. Furcsa is.

Leiningen tűnődve nézett maga elé. Az ember egyszerűen ember, de van benne valami rokonszenves. Nem közönséges ember. Háborúban mindenkit lehet használni, ha bátor és van egy kevés esze.

- Híjjátok csak Tormásyt - mondta Czillich. Aztán elmosolyodott.

- Semmi esetre sem afféle ember, akiből mulatságot lehet csinálni. A langerdorfi csatában azt mondják, nagyon jól viselte magát, az alibunári mocsarakban olyan otthonos volt, mint a sikló. Sok rácot beléhajtott. Az bizonyos, hogy nem enged magával packázni. Nagyon rossznéven vette, hogy felibe parancsnokot állítottak, s neki semmiféle katonai rangot nem adtak. Még egy őrmestert is osztottak be a most már kétszázharmincöt főből álló betyárcsapathoz, az öreg Lukácsy Károlyt. Ismerem, nagy körmös az ipse. Damjanich, úgy látszik, így akart szabadulni két kellemetlen alaktól...

Tormásy közeledett.

Míg ideért volna, Czillich halkan azt a megjegyzést tette rá:

- Senki se tudja, hogy lett főhadnagy. Nekem az a gyanúm, saját maga nevezte ki magát...

- Legalázatosabban! - jelentkezett Tormásy főhadnagy, s összeütötte a bokáját.

Különösen volt öltözve.

Óriási kokárda a mellén, de akkora, mint egy tányér, holott az volt az elegáns, ha valaki egy tallér nagyságú kokárdát tűz fel. A betyároknak akar evvel imponálni? Egyáltalán egész öltözete gyanús volt. Parvenü. Összeszedett. Zsákmányolt darabok. A legszebb kardot kötötte fel, a legszebb pisztolya volt a zászlóaljban, minden a legszebb s mindenesetre a legdíszesebb.

- Parancsolj, kérlek alássan - adott neki helyet Czillich.

- Semmi különös - mondta Leiningen -, erről a Rózsa Sándorról szeretnék valamit tudni.

- Hú, az egy érdekes fickó - mondta Tormásy. - Hihetetlen vakmerő. Kérem, gróf úr, a langerdorfi csatában öt embert lelőtt, hetet saját kezével vágott le. Tizenkét ellenséget küldött a másvilágra.

Leiningen összevonta a szemöldökét.

- Az egész ember a megtestesített bátorság. De a csapat is. Én nagyon büszke vagyok, hogy ezekkel a fickókkal dolgozhatom édes hazám érdekében. Ezen csapat látása közben az ember önkéntelenül a sivatag gyermekeire gondol, azok ötlenek az eszébe. Majd hegyen, most ismét a völgyben, a legnagyabb gyorsasággal látja az ember őket száguldani. Gyors paripáik maga látvány.

- A legjobb ménesekből válogatták ki - nevetett Czillich.

- Igen, mondják, mikor Szegedre bevonultak, még soknak, akik hirtelen csatlakoztak a gerillacsapathoz, nyomorult gebéik voltak, de mire Bécsbe értek, a szállásokon már kicserélték őket olyan minőségre, hogy csak irigyelni lehet tőlük.

- És milyen olcsón!

- Már eddig, ez alatt a rövid idő alatt 1800 juhot rekviráltak, 402 darab szarvasmarhát, 53 lovat és 63 sörtvést és rengeteg egyebet, fegyvert, ruhát, csizmát, ami csak kellett a hadnak. Megbecsülhetetlen szolgálatokat tesznek a hadi kormánynak és ez a kormánytól csak egy nagyon szerencsés ötletnek tekinthető, hogy ilyen megbízatásra osztotta be a puszta fiait.

Leiningen észrevette, hogy szemöldöke összevonva maradt. Egészen úgy hallgatta ennek a vörös, szeplős, hadaró nyelvű embernek a beszédét, ahogy Rózsa Sándor ma délután őt.

- Született katonák, kérlek alássan, gróf, ha hadicél tűnik fel, abban a pillanatban elhagyják a zsákmányt, és nyomban visszatérnek a portyához. Különös jóviseletük dicséretükre válik.

Még nem is találkozott Leiningen, amióta a seregnél van, ennyire ellenszenves emberrel. De ez túl akart tenni saját magán, s lelkendezve folytatta:

- Maga Rózsa Sándor, kérlek alássan, nagylelkűleg sokaknak megkegyelmezett. Asszonyoknak, kik mellükön gyermeket táplálnak, élelmük szerzésére pénzt ajándékozott!

Ez mind igaz lehet. Valószínűleg igaz. De az előadó modora és kapzsisága annyira szembetűnő, hogy kétségbe kell esnie miatta.

- Köszönöm szépen - mondta neki, s kénytelen-kelletlen kezet nyújtott, hogy távozásra bírja.

- Kérlek, grófom, nem tesz semmit, mindig kész szívességgel állok rendelkezésedre. Mindezeket nem titkoltam el azok előtt az urak előtt se, akik közölni fogják leírt szavaimat magával a miniszterrel, a kormánnyal és a szabad sajtóval.

Összeütötte bokáját s ragyogva és csörömpölve ment el.

- Csoda, hogy azt nem mondta, hogy Damjanich az ezredességet Rózsa Sándornak és betyárainak köszönheti.

A gróf bágyadtan mosolyodott el. Hiszen utóvégre nem jelent sokat, hogy a kétszáz tagú gerillacsapat mit csinál. Azt valószínűleg meg fogják mindig oldani, hogy annyi élelmiszert hajtsanak fel, amennyit csak lehet.

Tormásy visszajött:

- Pardonnez-moi, Messieurs! még azt akarom közölni, hogy ennek az én Rózsámnak van egy sajátságos hibája, amire figyelmeteket felhívom. Kiváló előszeretettel az uradalmakat akvirálja meg.

- Azért hozott hát ma is olyan príma juhokat - nevetett Czillich. - Valószínűnek tartom, hogy nincs kedve apróságokkal babrálni, teszem, egy parasztnak van két juha, a másiknak három és így tovább, míg ezt összeszedné, idő telne. Ő tehát kitűnő információkat tud szerezni a betyáraival, hogy hol van a legközelebbi uradalom, és ott milyen állomány van. Megsúghatom, hogy a temesi püspökség uradalmai alaposan ráfizetnek arra, hogy a temesvári osztrák parancsnokságot önként és jókedvükből látják el különféle provianttal. Míg ők ott csekélységekkel kedveskednek, azalatt az én derék, becsületes, hazafias Rózsa Sándorom, megszünteti az egész állatállományukat... Csak ezt akartam mondani...

Czillich nagyon nevetett, még a szemüvege is lesett.

- Ez a marha!

- Ez nem marha - mondta Leiningen -, valami más...

Mikor hajnalban megszólaltak a trombiták, s hirtelen fel kellett ülniök a lóra, még mindig eszébe jutott Leiningennek, hogy örül, hogy evvel a pusztai emberrel megismerkedett. Itt mindenki ideges és kapkod és fejét vesztette: egész biztos, hogy az a legtökéletesebb flegmával veszi az indulást.

A pillanatnyi parancs az volt, hogy azonnal visszafordulni és hazamenni Becskerekre. Útközben számos szekérrel találkoztak, tele rác nőkkel és gyermekekkel, a nyomorultak kérve kérik, hogy fogják el őket, mert éhen halnak a rác táborban.

A katonák szívesen bánnak velük.

A szegények sápadtak, mint a viasz, csonttá, bőrré vannak aszalódva, s ha egy darab kenyeret kapnak, azt farkasétvággyal rögtön felfalják. Eszébe jutott, ahogy Rózsa Sándor etette a szegény öreg oláh asszonyt, s parancsot adott, hogy kímélettel bánjanak a szerencsétlenekkel, de a polgári biztos hevesen tiltakozott, s azt követelte, hogy ki kell irtani őket az utolsó szálig. Kígyók, a kígyónak a tojását is el kell pusztítani.

- Nem tudom, ez-e a legjobb módja a meghódoltatásnak - mondta Leiningen összevont szemöldökkel -, engem mindenesetre utálat fog el az ilyen eljárás láttára.

S rámutatott egy fára, amelyen három férfitest lógott.

- Háború van - mondta a polgári biztos, és otthagyta a finnyás grófot.

Egy hét múlva a Temes partján állottak. Azt a parancsot kapták, hogy Orlovátnál át kell kelni és Tomasovácot, a sáncokat bevenni.

Ez volt az első éjjel, amit hűvös, kietlen éjszakában a szabadban kellett tölteni. Nappal még meleg volt, ezért a szolgája nem adta vele a bundát, s könnyű kabátban egész éjjel dideregve s türelmetlenkedve várta a hajnalt, hogy majd csak lesz valami.

Végre megvirradt, de köd volt. Orlovátnál két óráig ültek a nyeregben mozdulatlanul, akkor Vetter tábornok meggyőződött, hogy lehetetlen a támadás. Kiadta a parancsot, hogy visszatérni. Nyolc óra hosszáig ültek a lovon, s visszatértek állomásukra. Mindenki fáradt volt és rosszkedvű, hogy hiába állottak ki ennyi fáradtságot. Még csak egy ellenséges golyó fütyölését sem hallották.

Ami késik, az nem múlik. Nem olyan idők voltak, mikor heteket lehetett várni a golyóra. Kétnapi pihenés után újra kiadta Vetter tábornok a parancsot, s megismételték az utat Orlovátnak és Tomasovácnak.

Dél volt, mikor az ágyúdörgés a Temesen túl azt jelentette, hogy az előreküldött hadosztály kierőszakolta az átkelést.

Leiningen a századával egy szőlővel beültetett domboldal tövében várt. Ő is kiadta a parancsot a tüzelésre. A tizenkét fontosok megkezdték a dörgést. Fenséges pillanat ez egy igazi katonának, aki a bécsi hadapródiskolában végezte tanulmányait, de tűzben ma van először.

A csapatok halotti csendben állottak, mindenkinek a szeme az ellenséges sáncokra mered. Látni, a sáncon füst száll fel, a következő pillanatban hallani a robbanás dörgését. Majdnem ugyanabban a pillanatban viszont ellenséges ágyúgolyó csap le közvetlen közel. Visszapattan s tovább gurul.

- Ez volt az első ellenséges golyó, amit hallottam!

Ettől a pillanattól kezdve mindkét részről folyton dörög az ágyú. A fiatal kapitány mosolyog magában: ő az egyetlen, aki nem hajlong a golyók elől, pedig ő rekruta, a közlegényei pedig már többször voltak csatában. Érzi, hogy ez tetszik a magyar fiúknak.

Eddig rendben van. De most megint az az érzése, hogy nem érdemes harcolni, ha az ember nem dolgozhatik a maga feje után. Éppen a legrosszabb helyre vannak beállítva. A sáncot minden más oldalról könnyebb volna megrohanni, mint éppen innen. Különösen, hogy a mieink, ott túl az orlováti átkelők, igen lassan haladnak előre.

- Ez korán van! - kiált fel, de csak magában. Kiss Ernő tábornok korán adta ki a roham jelszavát. Az ellenség nincs lekötve, teljes erejét idefordíthatja.

A rohamcsapatok gyorsan és elszántan indulnak előre, csak az a baj, hogy a sáncok alatt sok kis árok van, apró dimbes-dombos emelkedések, és a katonák nem figyelnek a lábuk alá, lepotyognak s hasalva maradnak, hiába pufogtatják el a lőport.

A sánc már itt volt felettük. Az ember nem lő, vár. Soká vár. Mit akar, mit vár?

Már ő türelmetlen, nyugtalanítja, hogy leszedik itt mellette ezt a vakmerő fickót, meg a roham indulata is benne van, s kénytelen mégis várni. Mi lesz?

Most a fegyver eldördül, s ő látja, hogy a sáncon egy tiszt elesik.

Odanéz az emberre. Rózsa Sándor.

Homályosan ez villan az eszébe: ez csak tisztre les?

De ettől a győztes lövéstől külön fellelkesül mégis, és felugrik és elkiáltja magát magyarul:

- Utánam, fiak!

Az emberek felugranak, s azt rivallják:

- Éljen kapitányunk!...

Egy rohamra bejutnak a várárkokhoz.

De ott meg kell állni: gyilkos tüzelés fogadja. Az egész várőrség ezen az oldalon van.

A kapitány körülnéz, s megdöbbenve látja, egyedül van. Azt hitte, az egész csapat követi, hiszen éljeneztek, de az emberek közben széthullottak, mindenkinek van annyi esze, hogy nem kockáztatja a biztos halált. A várárokról nem lehet csak úgy megrohamozni a sáncot, ezért a tüzelés miatt széthullottak, s ki itt fekszik, ki ott, azt sem lehet tudni, élnek-e vagy sem. Ő sem tehetett mást, hatvan lépésre a sánc árkától levetette magát egy gödörbe, s fél óráig mozdulatlan maradt.

Most aztán megtanulta, mi a golyózápor. Kellemetlen valami.

Nem múlt el egy másodperc, hogy több golyó is ne repült volna el felette. De az ember ezt a muzsikát is megszokja. Nyugodtan szemügyre vette az ellenséget.

A sáncokból sűrűn folyt a tüzelés, a mieink azonban hallgattak.

A szerviánusok veres sapkája sűrűn egymás mellett volt a sáncon. A szerviánusok, az igazi óhazabeli szerbek, azok jól viselték magukat.

Most egy tisztet látott felemelkedni félalakig, bizonyára tájékozódni akart. Távolabb egy durranás, a tiszt odafent elesik.

Megdöbbenve keresi a Rózsa Sándor alakját, de sehol sem látja.

Ez az ember, ez ördög. Ez nem hever, mint mindenki más. Ez avval a nyugodt szemmel les, mint ahogy a karvaly órák hosszáig kering a levegőben, míg áldozatot talál lent a fűben, s lecsap rá, mint egy lezuhanó kő.

Vajon észrevették-e azok odafenn, hogy tisztek, vigyázni! Már a második tisztjük esik el, mióta itt ülnek. Vagy talán több is, csak ő addig nem figyelt rájuk?

A szerviánusok folyton lőttek, a hazai rácok töltötték nekik a puskát.

Nehány asszony is volt a sáncon, ezek is rendületlenül lőttek.

Jobban, mint a férfiak.

A honvédek keményen megállották a helyüket, de hiába kúszott feléjük, hiába biztatta őket, hogy rohamra! - senkinek sem volt kedve. Még a veres sapkások sem. Pedig azok máris hírnévre tettek szert, hogy vadabbak a szerviánusoknál. Egy zászlótartó felugrott, felemelte a zászlót, s követelte, hogy utána. Senki sem mozdult.

Remek példái voltak a halálmegvetésnek, de rohamozni nem, az istennek sem. Nem rohamoztak.

Itt kell ülni egészen estig. Míg a sötétben meg nem jön a kedvük?

Most újra látja, egy szerb altiszt vagy tiszt esett el a sáncon.

Figyelte a helyet, véletlenül jól hallotta, honnan szólt a fegyver. Odakúszott. Lassan odadolgozta magát.

Rózsa Sándor nyugodtan és flegmatikusan feküdt egy földhalom mögött. Fél térden hasalt, a puskáját készen tartotta. Már meg volt töltve. Csak a vadra lesett.

Sokáig ott lapult mellette a fiatal gróf.

- Lőj - mondta a betyárnak. - Lőj.

Az oda se ügyelt.

Egy szervián tudniillik, egy szerb közlegény hihetetlen vakmerőséggel csaknem egész alakot mutatott, és szintén úgy célzott, ahogy a betyár.

- Lődd le.

Rózsa Sándor azt dörmögte:

- Szögény embör a!

Előbb nem értette. Azt hitte, valamiért megsajnálta. Csak később jutott eszébe, hogy ez mit mond: lehet, hogy ez a közlegény szegény és nem úr... Nem lövi le... Inkább lője le őt az?

Beleszédült. Szinte félni kezdett. Vajon ő mint úr és gróf és gazdag ember és tiszt, nincs kitéve annak, hogy sorra kerül ennek a betyárnak a golyója előtt?

 

Egy lat lőpor

A szegediek csudálkozva néztek körül. Ők se tudták, hogy is kerültek ide. Szolnokra vitték őket, mint önkéntes mozgó nemzetőröket, ott Görgey kapitány két napig egzecíroztatta a csapatot, akkor olyan dicsérő levelet adott nekik, amilyet még ez a hideg, szigorú százados senkinek.

"Kedves kötelességemnek ismerem - írta saját kezével - tudatni a hazával, hogy Szeged városa 242 főnyi egyenruházott, fölszerelt és fegyverzett önkéntes csapatot és oly lelkes csapatot küldött, mely megérkeztekor már a fegyverfogásban és mozdulatokban váratlan készültséget hozott magával, ami Pataki századosnak és derék tiszttársainak becsületére válik. Szeged után Kassa városa tarthat igényt a közméltánylathoz. Szolgáljon e kevés szó méltánylatul a két városnak és ösztönül a lelketlenebb hatóságoknak... Görgey őrnagy."

Éppen azalatt nevezték ki őrnagynak, míg a levelet írta. Az akkor így ment.

A kinevezéssel együtt azt a parancsot is kapta Görgey, hogy Szolnokról a zászlóaljával azonnal vonuljon a Csepel-szigetre és akadályozza meg, hogy Jellasics egyesülni tudjon Roth és Filippovits dandárával.

Görgey természetesen az egész szegedi századot magával vitte. Alig is volt hétszáz embere velük együtt összesen, holott ötezernek kellett volna lennie.

De a kunok nem akartak elmenni. Azt mondták, hogy családos nemzetőrnek otthon a helye. Hogy jönnek ők ahhoz, hogy ők az ellenséghez közelebb eső házakat védelmezzék? Ki fogja védeni - az övéket? Ha ide jön az ellenség!

- Maradjanak - adta ki kurtán a parancsot Görgey. - Ha sikerülne őket mozgósítani, több lenne a kár, mint a haszon.

Igen, mert egy ilyen csapat felszerelése többe kerül, mint a rendes vonalbelié, s a tett szolgálat értéke csekély vagy semmi.

Görgey tehát ott ül szürke lován Adony alatt, kisebb homokdombon, s azt várja, kik lehetnek azok, akik szembe jönnek.

Kisded csapat volt, kocsi, pedig jó hintókocsi körül nehány lovas huszár, utánuk elmaradozva üvöltöző parasztlovasok. Öklöket rázva, kiabálva, mintha valakit kergetnének.

Az őrnagy jelt adott, s a csapat elébe sorakozott fel.

A kocsiban két úriember ült, megkötözve, mellettük huszárok és két tiszt.

- Szalay ezredes... Meszlényi őrnagy... - mutatkoztak be a tisztek.

Görgey kurtán közölte velük, hogy a kormánytól parancsa van, hogy ezen a helyen önálló vezényletet vigyen s e szerint a nála rangidősebbek is alá vannak rendelve.

A tisztek szalutáltak.

Aztán jelentették, hogy a kocsiban levő két grófot az őrláncon áttörés közben megállították és elfogták.

Görgey nem sokat törődött a dologgal. Kiadta a parancsot; az alezredest magánál tartotta, s az őrnagyot kérte, kísérje be a foglyokat az adonyi hadiszállásra. Ő maga még itt maradt, és körülbelül egy óráig várt, míg megérkeztek saját kiküldöttjei, akik jelentették, hogy ellenség milyen távolságban nem észlelhető.

Akkor megfordult, és a hadiszállásra ment.

Ahogy beér a faluba, az egész község lázban van, és mindenki torkaszakadtából üvölt.

Az alezredes már elmondta közben, miről van szó.

Ahogy a kocsit megmotozták, nyomtatványokat találtak benne; magyar nyelven, Ferdinánd osztrák császár és magyar király aláírással, de magyar felelős miniszter ellenjegyzése nélkül arra hívta fel a magyar népet, hogy Jellasicsot, aki a király parancsára jön, szívesen és bizalommal fogadják.

- Nem baj - mondta nevetve az alezredes -, én ezeket a Latour gróf sorsára juttatom. Lámpavasra velük.

- Hogyan? - kérdezte hidegen Görgey.

- Bekísérem őket Pestre, s ott csak néhány lelkesítő szó, a tömeg majd kiszedi őket a kocsiból, s mire megakadályozhatná valaki, már lógni fognak a grófok.

Görgey szigorúan mondta:

- Forradalomban a törvényes eljárás kényes esetekben fontosabb, mint békében, mert az egész mozgalom becsületéről van szó.

Az alezredes mosolygott. Naivságnak tartotta ezt a véleményt.

Görgey végiggondolta, hogy a szegedieket odaát hagyta, vagy szétküldte hírszerzésre, vagy veszélyes pontokon tartja. Most itt alig van egy-két megbízható embere. A Hunyadi-csapat. Azokat kell előhozni.

A két gróf ki volt kiáltva hazaárulónak, s abban a forró puskaporos levegőben egy egész község esküdött a halálukra: Hunyadiakat elő!

- Őrnagy úr, jelentem - mondta az alezredes -, a Hunyadi-századnak én vagyok a parancsnoka.

No jól vagyunk, gondolta magában Görgey. Akkor egyedül állok itt szemben az egész bandával.

- És ha a grófok ártatlanok?

- Dehogy ártatlanok. Nem is lehetnek ártatlanok. Grófok! - kiáltott az alezredes.

Görgey keményen nézett, s hideg kék szeme csillogott.

Vágtatva haladt a ház felé, ahol a grófokat átkozták és fenyegették.

Leugrott a lóról, bement a házba. Csak a legnagyobb szigorral lehetett utat törni. A nép ki volt kelve magából, mindenki úgy érezte, hogy most megvannak fogva a spionok, a hazaárulók, most kell velük végezni.

Egy szót sem! El kell taposni a kígyókat!

Mikor Görgey belépett a házba, a két gróf éppen ebédelt.

A kocsiról levett pincetokból ki volt rakva az asztalra enni- és innivaló. Az őrnagy, aki bekísérte őket, ott volt a szobában, s éppen egy pohár bort emelt fel. Bizonyára a honárulók halálára koccintott.

- Kik az urak?

A két gróf felállott, s az idősebbik, akinek szép, hosszú szakálla volt, magas és igen elegáns úr, bemutatkozott, hogy ő volt a legutolsó időkig Fejér megye adminisztrátora.

- Hazafiságban senkinek sem hagyom kitanítani magamat - mondta hetykén és emelt fővel. - Mindig jó hazafi voltam, és régebben a liberális pártnak is tagja voltam, a Kis Casinónak, Pozsonyban.

A másik gróf izgatottan:

- És én, őrnagy uram, éppen a napokban köszöntem le a X. cs. és kir. lovas dragonyosezredben viselt tiszti rangomról, hogy ne kelljen hazám ellen harcolnom!

- Uraim, a mentségeket hagyják a hadbíróság előtti kihallgatásuk idejére. Most készüljenek, mert azonnal megyünk át a Csepel-szigetre.

Evvel hátat fordított, s kiment a szobából, hogy kíséretről gondoskodjék.

Nem volt könnyű dolog, mert a kíséretnek nem a foglyok megszökését kellett ellenőrizni, hanem arra kellettek elszánt emberek, hogy megakadályozzák a hazaárulók agyonveretését. Körül az elkeseredett adonyi lakosság és a népfelkelők hullámzó tengere.

Görgey a Hunyadi-csapatból kiszólított két bajszos öregebb katonaviselt legényt.

- Fiúk, józanok vagytok? Nos, hát azonnal szedjetek össze tíz-húsz bajtársatokat, akik a törvény kezébe elhozzák a...

- A gazembereket! A hazaárulókat! A tolvajokat! A gyilkosokat! Akasztófára vele, az ablakfájára kell üket kötni! - ordított a tömeg.

- Csak a törvénynek van joga ítélni elevenek és holtak felett - tartott kis szónoklatot a tömeghez Görgey. - Ha bűnösök, a poklok sem mentik meg, de ha ártatlanok, a poklok sem fogják elemészteni őket! - s hidegen és szikrázó szemmel nézett körül a lázadókon.

A két Hunyadi-huszár már összekiabálta a bajtársakat. Bálint, Andris, Károly!

Lassan körülbelül harminc huszár állott elő, s kivont karddal szorították hátra a népet az ajtótól. Kirendelték a grófokat, akik felültek a kocsiba, a huszárok ló nélkül, gyalog kísérték a kocsit a kikötőbe.

Görgey maga az úton szakadatlanul a kocsi mellett lovagolt, és az ő személyes, rendíthetetlen magatartásának sikerült csak utat törni. Közben a tömeg a legdurvább szitkokkal szidta a grófokat, az embernyúzókat. Most is megkárosították a jobbágyokat. Azt hiszik, még ma is a régi világ van, szemükbe vágták, hogy milyen erdőt, milyen nádast, milyen földeket vettek el az úrbéresek elől, hogy azok majorsági földek, pedig hazug minden szavuk, mert nyúzó, fosztó bitangok, alávalók, grófok...

Pataki százados előkerült, a szegedi parancsnok. Görgey fellélegzett. Mentve a törvény szentsége. Szegediek!

- Beléjük lövetek - mondta Pataki százados.

- Isten ments. Csak rossz vért szülne. És nem is adok két grófért egy parasztot - mondta Görgey, s tovább is csak személyes villámló tekintetével és éles, minden zajon és ordításon átütő hangjával félemlítette a tömeget.

Végre a Dunához értek.

Görgey már régen előreküldött katonákat, hogy dereglyéről gondoskodjanak. De arra a hírre, hogy meg akarják szöktetni a grófokat, minden csónak eltűnt a Dunán.

Az életveszély szemlátomást nőtt. Most, hogy a Duna van a hátakon, már a tömeg nekivadult, hogy az egész társaságot belelódítja a Dunába.

- Mindenáron kompot vagy legalább egy sajkát!

Pataki százados végre szegedieket talált.

- Baktó, Szilléri! - kiáltotta. - Baktó, Szilléri! Két molnárt fogjatok!

Egykettőre itt volt a két molnár.

- Molnárok vagytok? - nézett a szemükbe Görgey. - Huszárok, menjetek velük! Ha tíz perc alatt két csónakot nem hoztok, lőjétek főbe őket!

Nem is kellett tíz perc, itt voltak a ladikok.

- Hujja - kiáltott a molnár a ladikban, kiemelte az evedzőt a vízből, és kifarolt a partra.

Ezalatt a nép dühe tetőfokra hágott. Észrevették, hogy a bokrok mellett ponyvával letakarva sok száz hadikasza fekszik. Megrohanták és felfegyverezték magukat.

Már csupa fegyvertelen ember volt a transzport körül, mert a huszárok főleg a fegyvereseket kergették el. Most ezek is kaszára kaptak, és megrohanták most már irtóztató szerszámokkal a grófmentő csapatot.

A csoport lent állott a vízszélen, a dombos parton a tömeg.

- Ott vannak a bitangok, ott vannak a grófok! Ha szegények volnának, már régen lógnának! Méltóságos mágnások! A gróf számára nincs törvény! A szegény ember számára nincs igazság!

Itt voltak a ladikok. Maga Görgey is szorongva várta már, mi lesz.

- Ne eresszük el! Ne eresszétek át! Megszöktetik őket!

Fegyvereknek egész erdeje villogott a tisztek felé.

Ebben a válságos pillanatban Görgey a katonáihoz fordult:

- Embereljétek meg magatokat! Katonák! Aki elsőnek támad, lőjétek le!

Most volt jó, hogy még eddig senki sem lőtt. Nem hallottak ezek még fegyvert! Néhány pillanatra a puskagolyótól való félelem visszatartotta a népet, azalatt a grófokat be a csónakba, a főbb tisztek utánuk. Sőt néhány evezőcsapással már el is távolodtak a parttól.

- Puskájuk is van! - mondta egy tiszt.

- Sebaj - mondta Görgey szárazon -, a nemzetőri puska majdnem olyan nehezen sül el, mint a nemzetőri kasza.

A túlparton Görgey azonnal összeállította a rögtönítélő bíróságot.

A felbujtott pórnép dühétől meg tudtam menteni őket, de ki védi meg a bíróságtól? - mondta magában.

Nem volt bíróság, amely meg merte volna menteni a két gyanúsítottat.

Görgey is csak azon évődött, hogy igazsága van-e a nép gyanújának, vagy nincs. Ezt a saját lelkiismeretével kell eldönteni.

A vallatásnál újabb motozás.

Az idősebb grófnál találtak egy menlevelet, amit Jellasics adott Roth tábornokhoz.

A gróf:

- István főherceg meglátogatta Székesfejérvárt. Én akkor kastélyomból bejöttem a városi házamba. István főherceg nem tudott Jellasiccsal tárgyalni, mert ez nem mert előtte megjelenni a gőzösön, félt, hogy elfogatja a nádor. Ezért a nádor eltávozott Bécsbe, ellenben Jellasics még aznap bevonult Fejérvárra.

Megtörülte homlokát. Eddig rendben van. Most jön, amit nehéz megmagyarázni.

- Mikor Jellasics bevonult, önt elfogatta?

- Nem, sokat elfogatott s lezáratott, de engemet nem... mert én, én a megye adminisztrátora voltam, s tőlem felvilágosításokat akart kapni. Én azonban hazafiú vagyok, és... a lakosság hozzám fordult, hogy járjak közbe a tábornoknál, hogy katonái semmi kárt ne tegyenek; amit én meg is tettem...

- Szóval, ön jó viszonyban volt a tábornokkal.

- Kérem, engem nem bántott, sőt ezt a menlevelet is azért adta...

- Ebben az van, hogy kérésére!

- Igen, azért kértem, hogy a kálozdi nép is hozzám fordult segélyért, hogy mentsem meg a támadástól és rekvirálástól...

- Kálozd az ön birtoka?

- Igen, de a nép fel van szabadítva...

- Hogy került a kocsijába a proklamációs köteg?

- Ó, az semmi - mondta a gróf. - Az inasom tévedésből tette be a nagy sietségben.

- Azt hitte, ez az ön imakönyve, s ezt fogja elalvás előtt olvasgatni.

Görgey a hadbíróságot nem befolyásolta; a rögtönítélő bíróság a tőrvény értelmében azonnal ítéletet hoz, megbeszélés és védőbeszéd nélkül.

Görgey mint elnök rájött az igazságra:

- A gróf jó viszonyban volt a megszállókkal. Menlevelet kapott egyik támadó ellenséges parancsnoktól a másikig. A hirdetményeket az ő szobájában találta az inas, tehát jóhiszeműen tette a kocsiba, ha nem parancsra. Vagyis ezeket a gróf át akarta vinni Jellasicstól Rothhoz.

Az ítélet percek alatt készen volt.

Az idősbbik grófot főbelövésre ajánlotta a vádat képviselő tiszt.

- Egy lat lőpor drága - mondta Görgey.

Negyedóra alatt a szakállas gróf függött. A másik ellen semmi vád és indítvány nem történt, az azonnal szabadlábra helyeztetett. Még az éjjel két vasládát hoztak be a gróf kastélyából. Nehéz ládák voltak. Vásárhelyi hadnagy hozta, aki elkapta azt a cédulát, amit a gróf eldobott, s azon volt, hogy a rejtekhelyen megtalálják, amit keresnek.

A rejtekhelyen ez a két láda volt.

Görgey megvizsgálta a ládákat, jegyzőkönyvet vett fel, hogy a ládák milyen súlyúak, s hogy a zárak felnyitva nincsenek, akkor a hadnaggyal Pestre továbbküldette, azonnal, a két súlyos vasládát a pénzügyminiszterhez.

Ő maga pedig átkelt csapatával a Dunán, Fejérvár felé, hogy a grófoktól úgy vette ki, hogy Roth tábornok útban van errefelé.

Egész éjjel meneteltek.

A parancsnok Perczel Móric volt. A híres képviselő. Civil generális.

A hűvös reggelben egy barna szűrben ott állott ismét egy dunántúli dombon s figyelt.

Hadinép volt szemben. Jelentékeny erő.

A hajnalban két fehér zászlócskával lovasok jöttek eléje. Ketten. Két horvát tiszt jött.

Mint békekövetek jöttek, hogy jelentsék, hogy ők "császári és királyi" hadak ellen harcolni nem akarnak.

- És csak királyi katonák ellen? - vetette szét Görgey a barna szűrt a nyakában, hogy honvédruhája megmutatkozzék.

A két horvát tiszt megzavarodott, s azt mondta, hogy a horvátok nem ellenségképpen nyomultak be az országba.

Erre nagy s önkéntelen kacagás tört ki a Görgey mögött álló csoportban.

Görgey kihúzta az óráját:

- Tizenöt percet adok önöknek. Ha azalatt a horvát csapat le nem rakja a fegyvert, megindítom ellene a támadást.

Még le sem telt a tizenöt perc, a két tiszt, akik a csapatnak vezérlő tisztjei voltak, ezer ember nevében lerakták a Görgey kezébe a fegyverüket.

Kétszer annyi volt a fogoly, mint ahányan ők voltak.

De nagyon jól jött ez a siker, nem az etetni való foglyok miatt, hanem a felszerelés, a fegyverek és muníció miatt.

Kiderült, hogy Perczel a csapat mögött a másik oldalon menetelt, s nem is tudott ennek a horvát ezrednek a létezéséről. De ezek meglátták őket, s azt hitték, be vannak kerítve. Most, ahogy foglyokká váltak, azonnal megjelent Perczel, s átvette a rendelkezést és Görgeynek kijelentette, hogy ő alá van beosztva, egyszerű szolgálatra.

Görgey lejelentkezett s tudomásul vette.

Míg Perczel a fogollyá vált horvát ezred lefegyverzésével volt elfoglalva, Görgey szegedijei egy elfogott kurírt hoztak, akinél levelet találtak, amelyben Roth tábornok írta, hogy Jellasicstól cserbenhagyva valóban szánalmas helyzetben van.

Az ezreddel elfogott tábornok Roth nevében kijelentette, hogy Roth tábornok semmi egyebet nem kíván, csak azt, hogy az eddigi ellenségeskedést félreértésből származónak jelentsék ki kölcsönösen, s neki engedtessék meg, hogy Horvátországba visszavonulhasson.

Perczelben feltámadt a képviselőházi politikus:

- Fegyvert lerakni! Feltétlen megadás! A legfőbb tisztek is kardot leoldani!

Erre ismét megindult az ellenségeskedés. Roth tábornok serege sietve húzódott vissza a horvát határok felé.

Görgey követte az előhaddal. Kálozdon át Dégre.

Perczel késlekedett, neki az volt a politikai ambíciója, hogy minél nagyobb fogolytömeget s minél jobb megaláztatások mellett indítson Pestre.

Görgey még megizente neki, hogy legsürgősebb az, hogy Rothot el ne szalasszák, s vigyázzon, ne menjen a legrövidebb úton, mert nem lehet tudni, hogy járható-e ágyúkkal?

Perczel természetesen a rövidebb úton ment, s ezzel egy egész napot veszített, s a hadat rettenetesen kifárasztotta.

Görgey fel volt bőszülve.

Ahogy az ágyúk beérték őt, azonnal megindította azokat a Roth hadai után a legjobb irányban, s levelet írt Perczelnek, amelyben szigorú szemrehányást tesz, hogy elszalasztotta az ellenséget.

Perczel üvöltött, s haditörvényszéket hívott össze: "Én ettől az őrnagyocskától nem sajnálok egy lat lőport!" - harsogta.

Görgey hidegen állott a Perczel hadbírósága előtt, s megvetően nézett szembe a politikus hadvezérrel.

- Ha én ülnék ott, ahol ön ül, elnök úr - mondta -, s ön állana itt előttem: én most önt főbe lövetném.

Perczel felugrott, s beparancsolta az őrséget s rájuk rivallt, hogy: "Ezen őrnagy urat itt most azonnal lőjék le."

Görgey látta, itt a halál, még annyi ideje sincs, hogy elkészüljön rá egy sóhajjal.

De a lövés nem dördült el, mert a hadbíróság felugrott, és az elnök, a vezénylő tábornok, a politikai hírnév ellen fordult. Annyira, hogy Perczel kijózanodott, s azt mondta:

- Nahát mit kell csinálni?

- Át kell alakítani a bíróságot, haditanáccsá! - kiáltotta Pataki százados.

Így is lett.

Görgey csak most tehetett jelentést mindenről, ami történt. Így arról is, hogy ő már a Perczel ágyúit el is indította Roth tábornok után.

- Ember! Szerencsétlen! - hördült fel Perczel. - Mit csináltál már megint!

Kifújta magát és szinte könnybe borulva lihegte:

- Ön ezen elhamarkodott, önkénykedő, rossz diszpozíció által minden tervemet elrontotta! Én a Dég és Ozora közötti erdőn en front akartam keresztülvonulni, hogy ezzel az ellenségnek imponáljak. Most már ez lehetetlen, miután ön lovasságomat és ágyúimat isten tudja, hova küldte.

Görgey hidegen lecsepülte a Perczel elárulta hadtervét s így fejezte be:

- Ha mindamellett a horvátok győznek, nohát akkor elégtelenek vagyunk arra, hogy hazavonulásukat megakadályozzuk. De ha nem győznek, vagy ha éppen kerülik a harcot: akkor nyugat felé a Balatonnak tereljük őket, ahol egyfelől a tó, másfelől a Sió vize s a mi csapatjaink által körülfogva, nem marad számukra egyéb hátra, mint hogy vagy megadják magukat, vagy élethalálharcot vívjanak.

Görgey tervét a hadbíróságból lett haditanács elfogadta, s azonnal hozzáfogtak a végrehajtáshoz; másnap a horvát had abban a pillanatban, mikor az első lövést le akarta adatni Görgey, fehér zászlós követet szalasztott eléje, s megadta magát.

A fegyverlerakásnál Görgey nem volt jelen. Az őt nem érdekelte. Ez politikusnak való. Perczel diadalmaskodott. Még a legfőbb tábornokkal is a lába elé rakatta a kardját.

Meg is lett a jutalma. Az egész magyar hadat zsákmányolási láz fogta el. Mindenki megrohanta a zsákmányt: "Legalább egy jó puskát a gaz horvátoktól szörzök magamnak!" - mondta még a szegedi nemzetőr is.

De Görgey amit megspórolt a grófokon, az egy lat lőport nem kapta meg, az bizonyos. Egyáltalán nem volt az a sorsa, hogy egy lat lőport fogyasszon saját személyiben.

 

A szaladás

De hát nem lehetett ellenállni a magyar lelkesedésnek. Az ellenség nem volt hadsereg. Polgárcsapatok, komitácsi. Komisz dolog, mert minden férfi, sőt minden nő ellenség, mégpedig cselekvő és harcoló ellenség, de Damjanich is szerb volt, sőt rác! Hazai rác, aki ott született köztük, a bánsági határőrezred Stása nevű falujában... Csodálatos áthasonulás: a legvadabb magyar honfi...

- Addig nem halok meg, míg az utolsó rác húsából nem eszek.

Ilyeneket lehetett tőle hallani.

- De akkor főbe lövöm magam, hogy egy rác se maradjon a világon - tette hozzá, hogy teljes legyen az arcképe.

Damjanich kalapálta ki a szegediek 3. zászlóalját a világ leghíresebb honvéd együttesévé.

Meg is csinálja a pacifikálást tökéletesen és irgalmatlanul, ha a haza újabb s még nagyobb veszélybe nem kerül: a birodalom hadserege Windischgraetz fővezérlete alatt elindult Pest ellen.

Erre a központi vezérség elrendelte, hogy a délvidéki hadak vonuljanak fel Pest alá.

A fővárost kell védeni!

Óriási kavarodás lett. A délvidéki magyarság magára maradt, s a szerbek elől kétségbeesett futásban keresett szabadulást.

Becse, Ada, Zenta, Ókanizsa, Csóka, vagyis Bács és Torontál megyék összes magyar lakossága páni rémülettel megindult, a szerb fenyegetésektől és a várható kegyetlenkedésektől megijedve, rettenetes zord időben, esők, viharok között menekült, községről községre. A sorsüldözöttek, mint a hógomoly, lépésről lépésre nagyobb tömeggé váltak, ezrekre rúgott a menekülő családok száma.

Szeged maga is meg volt rémülve, de nem lehet rájuk semmit se mondani, testvéri érzéssel fogadta a menekülőket.

Ez volt a híres "szaladás", ahogy még ma is tudnak róla az öregek Szegeden.

Szörnyű volt a néptömeg, csak a zsidó iskolában kétszáz menekülő zsidó család volt beszállásolva, ami ebben az időben igen nagy számú zsidó volt, hiszen Szegeden még csak alig tíz éve, hogy megengedték, hogy a zsidók letelepedjenek. De már nagy iskolát építettek.

Roppant kavargás volt ez. A polgárháború iszonyata. A katonaságot szakadatlanul jobbra-balra ráncigálták. A nemzetőrség a nemzetet őrizte, saját tűzhelyére nem is gondolhatott. Míg a szaladók itt lepték el a lakásokat, addig a szegedi fiak szanaszét jártak már a hadak útján. Közben robbanások mindenfelé. A lelkek robbantak.

Magyarkanizsán a katonaság gyanút fogott, hogy az őrnagyuk puskaport rejteget, s azért nem ád a fegyverekhez, mert el akarja őket árulni a szerbeknek. Az őrnagy a szemben levő Törökkanizsán szokott naponta látogatást tenni egy előkelő szerb családnál, a legénység meg volt győződve, hogy azért járt át a Tiszán, mert hazaáruló. Egy nap aztán megrohanták az útra készülő őrnagyot és segédtisztjét, s mind a kettőt koncra hányták, feldúlták a lakást, és csakugyan több hordó lőport találtak.

- Már el is vagyunk árulva! Körül vagyunk véve!

Erre a szegedi sereg gyalog megindult, meg sem állott, míg haza nem ért.

Vécsey tábornok vizsgálatot indított, a századot rettentően megbüntette. Zászlóelhagyás, fegyelemsértés, gyilkosság. Két kapitányt és egy főhadnagyot főbe lövetett.

Pokol nyílt meg. A lakosság nem tudta, mit gondoljon, mit reméljen, mitől rettegjen még.

Alsóváros fel volt bőszülve, nyüzsgött, zajgott a nép, hogy felgyújtja az egész Szegedet. Mikor a halálos ítélet végrehajtása folyt, ágyúkat állítottak fel a vár körül, a nép fegyveres erővel indult, hogy megakadályozza a büntetést. A tanács maga kénytelen volt könyörögni a tábornok előtt, aki azonban sebtiben végrehajtotta az ítéletet.

Ez könnyű volt, de két nap múlva ő is kivonult hadtestével, és a nép magára maradt, ellenben a szaladók egyre nagyobb tömegben gyűltek.

Nem volt ház, ahol sírás és jajgatás ne lett volna. S jöttek a hírek, hogy Theodorovits hétezer főnyi seregével és nyolc ágyúval Kikindára érkezett, ahonnan egyenest jön Szegedre.

Gróf Hadik volt most a parancsnok. Gyanús lett, hogy nem mozdul. Még a szemközti parton is gyenge előőrsöket állít.

A vezér nem bízott a nemzetőrségben, a sereg nem bízott a vezérben.

A szerb sereg gyorsan tört előre. Már Kikindáról kijött, már Szőregen van, Szeged előtt pár kilométer. Az alsóváros sértődötten visszahúzódik, semmi köze semmihez, más városrészek dacos szégyennel hallják a híreket és a puskaropogást. A polgármester Kossuthhoz külön futárt küld. Kossuth gúnyosan írja nekik, hogy két város, Szeged és Vásárhely, százezer lakos megijed hétezer mezítlábas ráctól? Ez a nagy vitézség? Különben tudatja, hogy Damjanich tábornok egy erős brigáddal parancsot kapott, hogy szabadítsa meg a szegedieket.

A Kossuth levele nagy meglepetés. Eddig Nyáry Ferenc alsóvárosi plébános mindennap elmondta könyörgését Kossuth Lajosért, az új Megváltóért.

"Szegedet nem Szegednél mentik meg" - írja Kossuth. De Szeged lakói csak Szegeden vérezhetnek el a saját utcáikban és lakásaikban jajgató vendégeikkel együtt.

A polgármestert megróják, hogy a tanács megkérdezése nélkül írt levelet, ilyet többet ne tegyen. Tóth Mihály bíró megnyitja a támadásokat tiszttársai ellen, a kormány ellen, az egész világ ellen: majd visszajön Rózsa Sándor, az majd röndöt csinál!

Akkor a szegediek a római históriákba illő módon cseleznek, két egész század átcsúszik a Tiszán, az ott táborozó szerbek megrettennek, nem tudják, milyen erővel állanak szemben, s a magyar rohamra megfutamodik az egész szerb hadsereg. Ellenben Hadikot nem lehet rávenni, hogy huszárokat küldjön át a Tiszán. Hogy a szerbek minden ágyút elfognak!...

Tökéletes a zűrzavar.

Egyetlenegy sorkatona vett részt a túlparti győzelemben, ez is úgy, hogy a kórházban feküdt, mint lábadozó sebesült, mikor a roham megindult. Kiszökött az ágyból, és egy furkósbottal jutott át a vízen, avval rontott neki a szerb seregnek. Agyon is lőtték. Ő volt az egyetlen halott. "Éljen a haza!" evvel a kiáltással esett el. A nemzetőrök keresztbe tett fegyvereikre fektették, úgy hozták át a hőst a városba.

Mert igazán a civitás volt a győztes. Maguk a kispolgárok. A katonai tudománytól távol álló egyszerű emberek, akiknek csak a szívük volt a helyén, és a lelkük égett tűzben.

A szerbek kénytelenek voltak visszavonulni, le egészen Zenta, Óbecse, Szenttamásig, ahol elsáncolták magukat, s segélyt gyűjtöttek, hogy még nagyobb erővel és előkészülettel ismételjék meg a támadást Szeged ellen.

A kormány végre Perczel Mórt küldte ki a Délvidék megtisztítására. Perczel volt az, aki a képviselőházban a leghevesebben támadta a kormányt a szerb ügyek miatt, kiváló fogásnak látszott, hogy egyszerűen őt bízták meg a rendcsinálással. Ha más haszon nem lesz, annyi mindenesetre, hogy míg odajár, a házban nem lármázhat. Jellasics futása után úgysincs dolga. Rajta, rajta!

A szegediek diadalmasan vették be neki Szenttamás sáncait.

Szenttamás bevétele a szegediek dicsősége. A szegedi önkéntesek, a gerillák, Földváry Sándor őrnagy parancsnoksága alatt azok a gerillák voltak, akiket a nemzetőrök kímélése miatt négyhónapi szolgálatra vettek fel. Úgy, ahogy a műhelyből kijöttek, ahogy az eke mellől vagy az íróasztaltól. Az egész Bács megyei hadjárat alatt hősi magatartással dolgozott ez a csapat.

Az ostromnál maga Földváry Sándor ragadta a kezébe a zászlót, és mint parancsnok, magasan lobogtatva azt, elöl rohant rohamra a csapatával. De most már mentek a szegediek is, akik egymás előtt akartak hősök lenni.

A túloldalon azalatt a 7-ik honvédzászlóalj szintén berontott, s kereszttűzbe vették a szerbeket.

A legerősebb harcban, a legveszélyesebb sáncon, igaz halálmegvetéssel tűzte ki a trikolórt a szegedi csapat.

Minden egyes szegedi nemzetőr csodálatos hős volt ezen a napon.

"Nem várva hivatalos parancsot, megkezdettem a sáncokkal szembeni roham vezetését - írja jelentésében Földváry Sándor. - A csatárlánc, valamint a többi legénység, bár a tüzelés miatt már sokan megsebesültek, oly elszántsággal és bátor magatartással nyomult az ágyúk és puskalövések özönében előre, mi rögtöni bizalmat keltett bennem a magyar hadviselési szellemhez legméltóbb harci fogást, tudniillik a rohanást megpróbálni! Nem várva hivatalos parancsot, megkezdettem a sáncokkal szemben a rohamot. Miként ily esetben minden parancsnoktól elvárni lehet: kezeimbe vettem a zászlót, s azzal nyomulván előre, a csapat oly elhatározottsággal és férfias erőfeszítéssel követett, dacára minden golyózápornak, az egész legénység, hogy pár perc alatt az ellenség nemcsak hogy ki volt verve a sáncból, de a hídon egy tömegben meglepettek közül kétszázan leölettek, vagy vízbe fullasztattak."

"Csapatom volt az első a szenttamási sáncon, s rajta a Szeged városi lobogó tűzetett ki legelőször, utánunk jöttek a többi csapatok, s a szegedi szabadcsapat halált megvető elszánt lelkesedése biztosító, sőt mondhatni egyedül idézte elő az egész ostrom sikerét."

A város közönsége diadalujjongással fogadta a győzelem hírét, mely sokkal több volt egynapi győzelemnél, mert mint jól érezték, ez valóban megtörte az ellenség akcióképességét hosszú időre.

Földváry Sándor őrnagynak száz lánc földet adományozott Szeged városa.

Így lett a székely fiúból, aki Gyergyószentmiklósról indult el, tarsolyában a magyar sorssal, "néhány perc alatt" Szeged polgára.

A szaladás pedig megszűnt, és boldog nyugalom szállotta meg a lelkeket.

 

Rózsa Sándor

Rózsa Sándor hamar ráeszmélt, hogy ő itt nincs a helyén. Az ő dicsősége a szegedi bevonulásig tartott.

Ott kettészakadt minden reménye, minden öröme és minden önérzete.

Mikor Kossuth Lajos nem őt hívta meg, hanem Maradék Pált, már akkor keserűség szikrája csiholódott ki a lelkében.

Ő itt a vezér? Míg ő jelen van, másnak is lehet élnie? Maradék Pál, csak azért, mert aranyos mellény van a szűre alatt?

Még amíg a főkapitánnyal azt a szokatlan harcot folytatta, hogy csak úgy megy fel a városházába, ha túszokat tart vissza a maga módján: addig a régi volt. Ott volt ő az igazi, a valaki.

Így képzelte a jövőt.

Így tudta volna elgondolni, hogy mi az, ami neki kell.

Dzsingisz kán is így csinálta volna. Átilla is.

De ő csak pusztai betyár volt, s ezt meg kellett éreznie azonnal, a legelső pillanatban, mikor az a halálos megszégyenítés csapott rá a magasból, a fellegekből, a derült égből, hogy az a nagyúr, akit még a pusztákon is hallott dicsőíteni, nem őhozzá fordul egy kézfogással, hanem ehhez a szegény kódus, rothadt, nyomorék Maradék Pálhoz. Maradék. Már a neve is maradék. Ő maga is csak annyi.

Többet nem volt kedve semmihez. Most már nem nyerhetett elégtételt. Mit várjon, mit fog csinálni, és mit ígérhet neki ez a vállalat?

Ha elmegy kupecnek, megveszi a jószágot, eladja. Ami marad, az "böcsületes keresmény", amihez senkinek semmi köze.

Most is csak úgy gondolta. Beleszáll ebbe a duhajkodásba vagy mibe. Ki is tudná azt, mit akarnak, mit csinálnak az urak. A haza.

Mi az a haza?... Mi az, amit neki ád ez a haza?

A gazdag polgárokat meggazdagította, a szögényöket elszögényítötte. De űrajta nem változtat semmit, neki nem adott se jót, se rosszat. Betyár.

Ű csak úgy él, mint azok a madarak a réti vizekön, akiket szeret elhallgatni. Álldogálni a tóparton s nem gondolni senkire és semmire. Így érezte most magát: neki itt sincs semmi dolga avval, amit a rikácsoló madarak csinálnak. Egyedül álldogál, és nézi a kavargást.

Aztán megérközött a becsei táborba.

Szömben állott avval a vastag nagy darab embörrel. Damjánovics. Neki löhet akkora, mint az alsóvárosi templom, és löhet olyan hangja, mint a bölömbikának.

De neki ne röndöljön fölibe egy Tormásyt.

Egy ilyen sovány, vörös tormát. Kinek köll a torma. Űtet ne oktassa, neki ne röndölközzön, véle ne packázzon.

Fütyörésznie köll, hogy ne káromkodjék.

Egyszóval, neki semmire se jó ez az egész.

Kinek jó.

Nem is löhet érteni, mit akarnak, mi bajuk. Mért verekszenek. Itt is csak tiszt a tiszt, és szögény a szögény.

Ű nem is vereködött. Minek? Nem bántotta űtet senki azok közül, akiket ezök leöltek.

Azt ügön, azt mögtötte: ha puskavégre tudott kapni egy-egy tisztet, azt leszödte. Mindegy a, akár itt, akár odaát.

Csak azon csodálkozott, hogy ilyen sokáig bírta ezt a rossz szagot.

Ezerös.

Akármerre mennek, a legényökkel nem löhet bánni. Hát betyárok. Az a szokásuk. Ügön derék becsületös betyárembörök, de ha van mit, azt a tarisznyába szeretik eröszteni. De hát ű nem eröszti azért szabadjára a csürhét. Ha ű jelönnen van, akkor mégiscsak muszáj nekik megkötni a bokrétát.

Csúnya világ vót az az Ezerös.

Högyek. Sose látott annyi högyet, se annyi szögénységöt. Olájok. Nincs azoknak még falnivalójuk se. Embör el nem tudja képzelni, mit ösznek. Rohadt putriházak. Együtt hál a disznajával, tyúkjával a tehenivel bolhába, tetűbe; de olyan tetvek, hogy olyat még embör nem látott. Akkorák, mint a birkatetű, a kulláncs a kutyába, az mind semmi ahhon képest.

De a templom az olyan cifraságos, tele van arannyal, ezüsttel, papnak olyan ruhájai vannak, de olyanok, hogy hull rulla a drágaság. Azt el nem löhetne hinni, mi van abba a rohadt kis oláj faluba, abba az Ezerösbe, abbaja templomba.

Hát, hogy milyen nagyra vannak vele a tiszt urak, hogy az ű legényei mind felöltöztek abba a cifra sallangos papruhákba. De még hogy a papot is fölültették a lóra, és ráadták a legdíszösebb gúnyáját, úgy kölletött neki végigmenni a falun mög vissza.

De az a buta vadoláj nép, hogy az hogy leborult azelőtt a lovon nyöszörgő pópa előtt, hogy nem szánták az életüket, fejszével támadtak rájuk. Úgy köllött vagy negyvenhatot agyonverni belőlük, hogy megcsillapodjanak, hogy möggyüjjön az eszük, hogy ti marhák, hát hiszön münk nem vagyunk nektök ellenségötök. Münk ezöknek a papoknak vagyunk az ellensége. Mi magyarok vagyunk, ti szögényök, de azért vagyunk magyarok, hogy ne szíjjon bennetöket ez a kövér, cifra ruhás pópa.

A tábornok.

A tábornok Asbóth azt mondta, sose hitte vóna, hogy magyar embör ilyen galád rabló, ilyen piszok állat lögyön. Inkább azt mondta volna a tábornok, hogy a pópa ossza ki, amije van, azoknak a szögényöknek...

De hogy még nem röstellte jelentést írni annak a Damjánovicsnak, hogy büntesse meg őköt... Büntesse mög az öregannyát, de nem Rúzsa Sándort. Azt még eddig emberi törvény nem büntette. Mög nem is fogja. Azt mögtudhatják kentök.

Ott ül a tőkén, a vízparton, a Tisza mindönütt egyforma, a Tisza az az igazi haza. Azt tudja az embör, hogy haza, hon, mög mög mi nem! A Tisza itt is olyan, mint Szögednél.

Akkor jön a Tormásy. No mi köll mán mögen neki.

- Sándor bácsi! - hízelegni tud. - Sándor bácsi!

- No mi a?

- Sándor bácsi, röggel mögyünk.

Rózsa Sándor megnézi a nyiszlett Tormásyt.

- Mögyünk, mögyünk. Azt gondolom, hogy eccör elmögyünk.

- Parancsoljon a legényeinek.

- Parancsoljon nekik a hét istennyila. Mit parancsoljak én ezöknek. Nem az én legényeim mán ezök. Míg én betyár vótam, addig én istenök vótam, de miúta mi a nyavolya vagyok, azóta ezöknek senki se vagyok.

- Dehogynem - nevet Tormásy. - Senki se tud velek beszélni. Csak kend, Sándor bácsi. Hiszen ezeknek hiába adom én ki a legszabályosabb ordrét, a fülük botját se mozdítják. De ha Sándor bácsi durrant egyet avval a karikással, akkor emberek lesznek újra, s azt teszik, amit kell.

- Hát mit akar?

- Legyenek készenlétbe. Éjfélben valamennyien ott legyenek a katolikus templomnál. De úgy álljanak, hogy még a csizmájuk se kopogjon. Ez a parancs, Sándor bácsi. A többivel ne gondoljon.

- Felőlem lőhet.

- Ott lesz?

- Én ott löszök, afelől biztos löhet a fiatalúr.

- Én nem vagyok fiatalúr, hanem főhadnagy úr!

- Az is löhet...

- Azért nincs harag - s kezet nyújtott.

Rózsa Sándor egy kicsit gondolkozott, elfogadja-e ezt a kezet. Olyan e, mint Pisze Matyi. Csak a hasznáért, de nem az embörségért.

De ha még mindig katona az embör, akkor engedni köll a katonai parancsnak, az a böcsület.

Éjfélkor az egész gerillacsapat ott állott a piacon a katolikus templom előtt. Ahogy a parancs szól, poggyász nélkül. Senki sem gondolt semmi különöst. Megtették. A fegyvereket kúpba rakták, és a hidegben darabig ácsorogtak, aztán lefeküdtek, egyik fülükkel a földre, a másikkal betakaróztak, és aludtak egyet.

Egy óra múlva jött a Tormásy főhadnagy Lukácsy Károly őrmester, és a legénységet felköltötték, talpra állították, s meghagyták, hogy a felállított szekerekre üljön egy-egy kocsis, kettő pedig mint kísérő, szuronyos puskával. Lovasokat is kiállítottak ötvenet. Így megindult a menet a Tisza felé.

Mikor a Tiszához értek, a holdvilág szépen sütött.

Kérdi Oláh István:

- Mi dolog ez, Gazda, hogy műnket átvisznek a Tiszán, odaát rácok vannak fegyverben. Münket, úgy látom, a szenttamási sáncok alá akarnak vinni. E nem lösz jó...

- Hallgass - mondta Rózsa Sándor. - Azt mán bevötték.

- Hallgatni könnyű, de neköm ez nem tetszik.

Ott találták a kompot, azon át kellett hordani a szekereket meg a lovakat.

Akkor bizony hamarább is indulhattunk volna, morogtak a betyárok. Ránk virrad... Hogy nem mennek mesze.

Csakugyan nem mentek messze. Volt egy betyár, aki erre a tájra való volt, az megmondta, hova mennek. Gospodinec, Rácfalu. Nagy rác község ez. Veszedelmes hely.

No, ez szájról szájra ment, hogy veszedelmes hely, hát a falu végén a szekerekről leszállottak, és két csapatra oszlottak. Egyik csapat egyenesen bement a falu széles utcáján, a másik megkerülte a falut, és a kertek alatt lopakodva ment, hogy a másik végén jöjjön be.

Volt vezető, aki jól ismerte a járást. A vezetőket a Tormásy hozta.

A falu népe még aludt. Még a kutyák is aludtak. De a kakasok már hozzáfogtak kukorékolni, senki sem ügyelt rá.

A falu innenső végén őrtűz égett, de az őrök is elaludtak, mert nem gondolták, hogy okuk van a virrasztásra. Éppen a legjobb idő volt, akár hamarább jönnek, akár később, ébren lelik őket, de ez a legjobb idő, minden betyár tudja, napfelkelte előtt, mikor éppen a leghidegebb van.

Az őrök csak akkor ébredtek fel, mikor már ők karddal mentek rájuk. De felébredtek, s úgy ahogy voltak, elcsúsztak a sötétben, nem lehetett őket ártalmatlanná tenni.

No ezek most fellármázzák a falut.

Már mindegy, futólépésben mentek előre, be a faluba, és hamar végig is jutottak rajta. A másik végén volt a nagyobb őrség, és sikerült megelőzni az előtte futó rácokat, úgyhogy éppen akkor értek oda, mikor a szintén alvó goszpodinékat rázták felfelé az őrök.

Az őrök vasvillával voltak felszerelve, azért nem volt hát lövés, senkinek sem volt puskája, talán az egész faluban sem. Annál jobb, mert meg volt hagyva, hogy ha csak lehet, a lövést el kell kerülni, mert közel vannak a szenttamási sáncok, még meghallják.

Néhány őr ellenszegült, azokat leszúrták, volt két lovas őr, azok éppen kapaszkodtak fel a lóra, mikor utolérték a mieink, azokat is ártalmatlanná tették.

- Vigyázni, csupa nagy község van erre. Itt van északra Csurog, napnyugatra Temerin, a másik felől meg Zsablya. Végezzétek, amint kell.

Már futkosás, mozgolódás volt, ordítozás, felébredtek az emberek, kiugrottak az udvarokra, nézték, mi az!

A lovasok körülvették a falut, hogy a menekülőket lelőjék, csakugyan itt is, meg ott is hallatszott egy-egy durranás.

- Magyarok! - és örömsikoltás.

Itt vannak a magyarok!

A magyar családok lelkük egész örömével és boldogságával borultak a legények nyakába. - Csakhogy megjöttetek magyar testvérek, ha meg nem jöttök, a holnapi napon bennünket bizonyosan megöltek volna a rácok.

Most meglátszott, ki hova húz. A magyarok sírtak az örömtől, a svábok nem tudták, mit csináljanak, lehet, hogy a magyarok nem maradnak, akkor ők esnek a bosszúállás áldozatává, alig néhány család volt magyar is, sváb is ebben a nagy rác községben.

Legelső dolga az volt Tormásy főhadnagynak, hogy egy rácot, aki magyarul értett, a községházára küldött, verje fel a bírót, és parancsolja meg, hogy négyezer katona számára azonnal ebédet készítsenek, minden háznál fogjanak hozzá a sütéshez-főzéshez, hogy ha jön a legénység, már készen leszen az étel. Így bolondította meg őket, hogy jön a magyar had, jön Damjanich!

S kezdődött a rablás.

A szekerek ott állottak az utcasorban. Minden házból mindent ki kellett hordani, és ami egy tűt ért, fel a szekerekre. Mindent a földig feldúltak, csak úgy tapostak a cserepekben. És a nép, még az asszonyok sem mertek jajgatni, mert mindenkit lelőttek, aki hangot adott, s ezt folyton kiabálták nekik, hogy: meg ne nyikkanj, vagy meghalsz!

Bort találtak, szokás szerint beütötték a hordók fenekét, engedték szétfolyni, rocskával, csöbrökkel merték a bort. Térdig állott a betyár a borban, mint a kacsa.

Rózsa Sándornak ez olyan volt, mintha álmodnék.

Rablás. De még komiszabb, mint az eddigiek. Eddig ilyen rablást nem engedtek a tisztek, minap is ugye az a grófi tiszt karddal verte az embereket, hogy fölöslegesen ne csináljanak kárt, de most ez a Tormásy maga parancsolta, hogy minden házat fel kell törni, nem szabad a legszegényebbet sem hagyni, mert az is rác, az is ellenség.

A bírónak parancsolta, hogy ezer forint váltságdíjat szedjenek össze, a bíró esküdözött, hogy annyi pénzt ebben a faluban nem lehet találni, hadi zónában vannak, nekik kell a saját hadseregüket is eltartani, az sem kíméletes, mert a hazáért van minden.

Elfogtak néhány osztrák katonát, egy magas rangú tisztet, egy őrnagyot, megkötözték, hogy élve vigyék haza Becskerekre.

Két-három szekér fegyverekkel telt meg, a fegyverek nem voltak szétosztva a lakosságnál, egy helyen voltak kamrába zárva. Az egész úgy ment, mint a villámcsapás.

Tormásy sürgette a bírót, hogy hozza a pénzt, az nem tudott csak kétszáz forintot előteremteni, Tormásy avval is beérte; tanácsosnak látta visszafordulni.

Rózsa Sándor még egy pipát sem vett el. Arra gondolt, hogy ha ő ilyet csinált volna valaha, akkor az egész világ csak róla beszélne. De ő soha életében ilyet senkinek nem tett és mégis ő a betyárkirály...

Csak akkor vesztette el a nyugalmát, mikor Tormásy saját kezűleg megfogott egy vénembert, hogy annak a kezéből kiragadja, amit tartott, valami kis batyut, bizonyosan abban volt a legféltettebbje a nyomorultnak.

- Azt a kutya mindönségit - káromkodta el magát Rózsa Sándor -, hadd békén azt a vénembört. Még tísis löszöl vén.

- Hogy mer kend szembeszállni velem?

- Még többet is merök. Ha rögtön el nem erisztöd, itt van vége az életödnek!

Tormásy eleresztette az embert, aki alighogy továbblépett kettőt, kivette a kendőből, amit benne rejtegetett. Pisztoly volt, s avval hátulról főbe lőtte a Tormásyt.

Tormásy elesett, és hiába tették fel a szekérre, mire kiértek a faluból, meghalt.

Akkor nekiindultak vágtatni, mert ha meghal a parancsnok, akkor elveszíti a fejét mindenki, nem tudja, mit csináljon.

Rózsa Sándor pedig nem vette át a parancsolást.

A falun túl lekanyarodtak a Tiszára, ott találták a révben a kompot.

Már ekkor fent volt a nap, és csodálkozva nézte, a magyarok milyen hősiesen lepték meg a Gospodinec lakóit.

A nap megértette. A nap bölcs. A nap már sokat látott, mindent megérthet.

De Rózsa Sándor semmit sem ért az egészből.

Rózsa Sándor összehúzta a szemöldökét, és valamit súgott Szellő lova fülébe, mire az egyet felnyihogott, és elindult toronyiránt északra, föl, föl, talán meg se áll a csillagokig.

Több halottjuk nem volt. Ahogy átértek az utolsó szekérrel, megjelent a szerb katonaság a parton, de nem volt átkelő szerszámjuk, így csak lövöldöztek feléjük hiában.

 

Selyem Kata

A pusztára köd hullott. Fehér köd. Átláthatatlan, sűrű, vidám köd. Olyan köd, amiben a pandúr megfullad. A betyár meg nevet.

Mert a betyár bizony akkor örül, ha láthatatlan tud lenni... Most nemigen zavarják, jó idők vannak, de azért ne higgy pajtás még a magad szemének se. Csak az a biztos: az akasztófa. Semmi más.

Bodó Kata kijött a házból, és körülnézett. Nézhetett. Annyit meg lehetett figyelni, hogy a nap az égen fent van, de alig tud átvilágítani ezen a fejér tejen. Még a száját is ki kell nyitni az embernek, hogy levegőt tudjon venni, nagyokat kell harapni belőle.

- No nem szeretöd? - mondta reggel Sándor, mikor elment. - Pedig jó. Jó ez a köd. Nagyon jó, füstölt kolbásszal összerágva különösen ügön jó.

Néha olyan jókat mond mostanában, kedve van, van neki jókedve. Nemigen szokta pedig cifrázni, de mostanában madarat lehetne vele fogatni.

Sokat is ül itthon. A subája le van terítve a nagy lócára, letelepszik rá, s nézi a feleségét. És ez elég. Most beérik vele. És olyan jó a szeme előtt mozogni, tenni, venni, nyüzsgölődni, meg osztán olykor-olykor összenevetni... Mindig barátságosak azok a nagy sötét szemei, és sima a homloka. Érezni lehet, csak egy asszony tudja azt igazán megérteni, ha az ember jól érzi magát őmellette.

De már jöhetne haza. El ne tévedjen ebbe a ködbe. Az ugyan lehetetlen, hogy a Gazda eltévedjen, annak még a csizmája orrának is több esze van annál. Hát az megleli a fűben az utat, pedig itt soha út nem volt, és nyom nem maradt. De az asszony szívében kimondhatatlan nyugalom van: az ő gazdája? Az úgy odatalál hozzá... Mosolyog magában s dudorászik: az ő gazdája? Nincs még egy olyan, meg nem is vót, meg nem is lesz, míg a világ világ...

bús gilice szabad madár
egyik ágrúl másikra száll
mégsem tanálja a párját
búsan éli a világát

én is csak bánatban élök
a kedvesömnél kesergök
jaj istenöm hun keressem
hun löhet az én kedvesöm

elbujdosok a világba
nem lösz addig maradásom
még aztat föl nem találom
kiért élök e világon

Olyan édesen eldalolta, oly tiszta szível, olyan elbékélt keserűséggel, ahogy valamikor otthon, Tyúkbögyön. Mert csak az a nóta: a szomorú nóta. Víg nóta az nem nóta, az csak arra jó, hogy másokat vidítson: de a maga szívét, még a legnagyobb boldogságban is csak mélységes mély szomorúsággal lehet táplálni.

Nincs az ő szívében most semmi bánat, de megverné az Isten, úgy gondolja, ha valami rátartós frisset gajdolna: csak a bánat szava az igazi enyhületadó...

messze virul a lilijom levele
messze fődrül gyalogoltam én ide
így jár aki messze fődrül elindul
nincsen aki bús vállamra boruljon

De igazán, hol is van ennyire sokáig?

mikor alszok, nyugszik a bú
akkor nem vagyok szomorú
mindön temetőn mögállok
majd talán én is möghalok
     valahol

De a bús nótákból születik a vidám:

este virágzik a repce
otthon vár egy kis mönyecske
az ágyát is mögvetötte
öszöm aki terömtötte

Nevetni kell, hát akármit dalol, nem jön az embör? Erre már csak jöhetne!

És jön is.

Jön bizony, mégpedig a topa betyárral jön, aki egy ménkű nagy batyut cipel az ölében, de úgy, hogy össze ne törjön benne a tojás. Leteszi, elmegy. De milyen csendesen megy, mintha nem is vóna. Király inasa nem simul ki fajinabbul. A csomó fejér lepedőbe gyúrt csomó mög ott marad. Ugyan mi lehet ebbe, olyan könnyű, olyan puha batyu.

- No, bontsd ki.

Csak ennyit mond a bajusza alatt az ember. Bontsd ki. Könnyű azt mondani, bontsd ki, de mi lehet benne?

Ő maga meg csak ott áll a ház ajtajába, se ki, se be, csak bontsd ki.

Összefonja a karját s feltolja a kalapját, és a szemöldöke is mosolyog, de úgy mosolyog, ahogy senki más ezen a kerek világon mosolyogni nem tud. Nem nevet, csak a szeme fénylik, és mégis húzódik a sarka. Az is mosolyog.

Jaj istenem, nem is mer ahhoz Kata hozzá se nyúlni, jaj, hogy tud egy asszony mórikálni. Avval a nagy hasával, mintha még szűz lány volna. Még a füle megett is megdörzsöli azt a kis tiszta helyet, ahová a tetű napozni jár ki. Aztán felhúzza a vállát, cuppant és mórikál. Ugyan mi löhet már benne no?

Ahogy hozzányúl a batyuhoz, az ember felhorkan.

- Úgy mögijedtem!

S még mielőtt beletúrna a csomóba, elébb az urához adja magát, és átöleli annak a nyakát, s alig fér hozzá, és az ember megöleli, jól kinyújtja a kezét, megsimogatja a hátát, farát, megveregeti: no no.

Nagyon jól áll egy asszonynak, mikor az isten így beleköltözik és elterebélyesíti. Ilyenkor szép a szép, és ilyenkor enyém az enyém. Ti vagytok enyéim, ti ketten: te.

Megcsókolgatja az asszonyt, apró csókokat hint rá, de már Kata, Bodó Kata megint csak ott jár a szömivel a fejér csomagon, mégiscsak mög kéne tudni, mi van benne?

Ott is hagyja az embert, éppen a csókok közepén, s óvakodva, mint ha madarat fog, lábujjhegyen közeledik, s aztán még egyszer beletúr, tapint, ujjai högyével, s akkor kiboncirálja a gubancosan kötött lepedővégeket.

Jaj!

Akkorát sikít, hogy elhal a sikoltás vége. A szívére teszi a két kezét, kinyitott ujjakkal, és nézi, nézi káprázó szemmel:

Selyem nagykendő...

Tüzesen, barnán, pirosbarnán villog ki a vászon alól. Nem lehet ahhoz hozzányúlni. Nem igaz. Álom. Löhetetlen.

- Mi ez, gazdám?!

És visszafut a gazdához, s újra a nyakába lóg. De már arra nincs ideje, rohan vissza a csomaghoz, és óvatos ujjakkal bontja, boncirálja.

- Szűzanyám!

Rózsa Sándor csak nézi, mosolyogva nézi ezt a roppant örömet. Ez tud örülni. Nem úgy, mint Juliska. Mit mondott volna Juliska? "Hát ezt má mögint hun rabolta kend? A fene ögye mög a dógát. Azt hiszi kend, én ennek örülök? Vigye vissza, ahunnan hozta!" Ilyeneket mondana Veszelka Juliska, aki soha eszébe nem vette, hogy hát az ő apja mi vót? Az nem orgazda vót? Az jobb, mint a betyár? Fenét. Rosszabb. Sokkal rosszabb. Az csinál a böcsületös emberből betyárt...

De ez ügön.

Ez tud örülni. Ennek érdömös.

Kata már régen kivette a kendőt, s magára is terítette. A kendő igazi lyoni selyem volt, a legigazibb, ha nem is tudta errefelé senki róla, s olyan óriási, hogy az asszonyt sarkáig formán betakarta. Ez az egy kendő ruhának elég. Ha semmi mást fel nem is vesz magára egy asszony, hanem csak úgy ing nélkül ezt teríti magára, akkor is betakarja minden szem elől, még ha kétszer akkora hasa is vóna.

- Jaj istenem - csak ilyen sóhajtásokat és nyögéseket és turbékolásokat tudott, hogy: - jaj istenöm teremtőm, jaj boldogságos szűz...

Idő telik avval, míg körültáncol vele a házban, és tízszer sikít és mindig új meglepetéssel. Ez a komoly asszony egészen kicsi gyereklánnyá lett a váratlan örömtől. Ilyen selyemkendőt. Még a Gilice bárónénak se volt ekkora.

Hány csókocska, hány ölelésecske, hány pirulás és hány felujjongás.

Pedig még egyéb is van ám a batyuban, ugyan nézd mög már.

Hát megnézi. Persze hogy megnézi, de nem akar sietni, minek siessen. Soká akarja élvezni. Soká örülni neki. Míg el nem múlik, mint az álom.

Selyemruha kerül elő a paksamétából. Egy szín fekete ragyogó selyemruha. Bő szoknya, kerek elejű pruszlik, és mind oly fekete, mint a fekete paripa szőre. Hozzá fejre való kendő, lila, sárga és rózsavörös színekkel virágok a szélén körül. Nem öregasszonyos ez, ifjú nőknek, anyáknak való, keresztelőre való anyáknak. Hozzá van ám oly selyempapucs, de olyan, olyan magas sarkú, de olyan! Az is fekete. Minden gyönyörűen fényes fekete.

Mint a zápor, úgy hullott a Bodó Kata szeméből a könnyű. Ömlött s pergett, és folyt le a két szája sarkán át le a kebelire. Már azt gondolhatta volna az ember, megszakad a szíve. De mosolygott azért a szivárvány a felhők alatt.

- Mit bőgsz, te bolond? - simogatta kicsit, veregette a hátát az ura. Nem nagyon, mert hiszen nem okkal sír s azért se nagyon, hogy el ne kényesedjen az asszony; nem szabad az asszonyt nagyon kényeztetni, mert rákap!

- Mire ez neköm?

Hm. Azért van esze a Bodó Katának.

Hát persze. Aki így fel tud öltözni, annak abban meg is kell ám magát mutatni. De kinek mutassa meg ő magát?... Jobb lett volna, ha soha meg nem látja, meg nem kóstolja ezt a földi gyönyörűséget.

- No vödd csak föl.

- Föl? - s nevetett.

- Föl, föl, - s maga a Gazda is nevetett.

- Akkor forduljon el.

- Felülem őtözhetöl - mondta az ember, s kiment a házból.

Bodó Kata betette utána az ajtót, még be is riglizte, és akkor ráborult a sok-sok selyemre, és belefeküdt és mögszoptatta. Igazán az az érzése volt, hogy a hálát, a szeretetet csak avval tudná legjobban kimutatni. Már anya volt, már anyai bőséggel volt tele a szíve és a teste.

- No őtözöl-e mán? - kiáltott kintről a gazda.

- Mán!

Felpattant, előkereste a nagy fatálat, abba vizet tett, nekivetkezett, és megmosdott tetőtül talpig. Így szennyes testtel vétek volna ily ruhákat venni magára.

- Készön vagy e mán?

- Mán, mán!

Mikor egészen készen volt, még egyszer megbillegett a papucsa sarkán, hogy az jó ráfeszüljön a lába fejére, közben gombolta a pruszlikot, mert gombra járt, urasan, s szólott ki nagy kedvesen:

- No?

Belépett a gazda avval a huncut mosolygós pofájával. De hogy tud így nézni, mikor semmi se mozdul az ábrázatán, mégis kineveti a szegényasszony lányát.

- Na mit néz, várjon még - s nem akaródzott az utolsó gombnak gombolódnia.

Pedig huncutul volt varrva a ruha. Mintha rászabták volna: állapotjára. Mikor osztán készön volt, akkor összeriasztotta magát, kicsit tenyerébe csapott, de kicsit, s úgy hagyta két kezét egymásba csöppentve, s félrehajtott fejjel, máriásan, összecsukott szájjal ránevetett az embörre:

- No nézze mög kend azt a rossz Bodó Katát!

Rózsa Sándor soká nézte. Nem a ruháját nézte, nem a szemit nézte, se a száját, se a fordulását: semmit se nézett, csak nézett, s mégis mintha mög is párásodott volna a szeme a nagy nézedelembe.

- Mit néz na?

Rózsa Sándor megrázta a fejét:

- Ez nem Bodó Kata: Selyöm Kata.

Katának a két válla hegye felszaladt a füléig, újra leszállott a kebléig, összecsapta a kezét és azt mondta:

- Selyöm Kata!

Rózsa Sándor kinyújtotta a kezét, Katának bele kellett tenni a magáét.

- Kata fiam. Nyergelt ló van. Mögyünk.

Kata elbámult.

- Mögyünk?

- Mögyünk.

- Hová?

- Paphon.

Katának elállott a szava.

- Paphon?

- Gyerünk el egy kicsit a páterhon. Ha mán arra járunk...

Mint az álom.

Lóháton ülni, selyemruhában, Selyem Kata.

Selyöm Kata.

Ezüst ködben. A köd nem akar feltisztulni. Úgy léptetnek egymás mellett, alig látni annyira. A nap röttenetös kíváncsi, az se tud meglátni egy porcikát se a Selyem Katából.

És ez addig tart, míg csak el nem érik Szögedöt. Déllére. Még a városba is bekúszik, mászik a köd.

Még az alsóvárosi templom is oly sötéten s mégis annyira bizodalmasan áll a ködben, mintha párává lett volna maga is.

Ott leszállanak a lóról, s megköti a Gazda a lovat egy görbe kis fához, közel a plébánia ablakai alatt.

Kata lehúzza a csizmáját és felteszi a lónak az iszákjába, és a lábára igazítja a papucsot. Most már mehet. Most már akár a pap elé is odaállhat.

Elöl megy az ember. Nyugodtan mögy, keményen mögy.

Belép a kőkapun, aminek még a fája is kőből van. Hosszú setét folyosó. Papos ruhájú embör jön szembe, s néz rájuk felfelé nagy meredt szemmel.

- Csanádi Ferenc-e kend?

- Az. Az. Az - mondta a sekrestyés. - Az vagyok.

- Esküdni.

Csanádi Ferenc, a sovány, szegény, falak közt megaszalódott egyházfi a földig érő kámzsás köpenyben, amit alázattal visel, mint bűneinek méltatlan hordozója, igen nagy szemeket mereszt... Úgy látszik, megismerte, vagy kitalálta, vagy már értesítve volt, ki tudja... Rúzsa Sándor csak biztosra megy.

Minden olyan, mintha mese volna. A nagy fekete folyosók, jobbra is, meg balra is. A nagy setét kapuk, a nagy setét szobák.

Itt mindjárt elöl a pap esketőháza. Itt szerkesztik öszve a párokat világ teremtése óta, hogy azok világ teremtéseig soha el ne szakadhassanak.

Selyem Kata.

Selyem Kata úgy áll a háttérben, egymásra tett két kézfejjel, olyan szépen, ragyogóan és alázattal. Úgy letérdel minden kereszt előtt s minden szentkép előtt, mint ahogy kiskorában tanították, pedig a Gilice báróéknél már megszokhatta, hogy...

Nem, mindent elfelejtett, olyan lett, mint iskolás gyermekkorban. Mikor két osztály volt a tápai oskolában összesen. De ő akármékben is volt, mindig a legelső, a legjámborabb és a legodaadóbb volt...

Soká se kellett várni. Csanádi Ferenc elment a plébánosért, akkor az is bejött hátulról.

- Senkim sincs - mondta a plébános, és jó nagy orrát beledugta a könyvekbe, az orrán szemüveg volt és oly mord ember, aki mindig s mindjárt harap. - Mind elmentek a harctérre. Nincs itt most senki. No ki vagy, fiam?

Rózsa Sándor elmosolyodott, a fejét megmozdította s szólt: - Rúzsa Sándor.

A plébános felnézett. A kezében megállott a toll. Éppen be akarta írni, de erre a névre mégiscsak fel kellett néznie. A szája bágyadt volt, és a szemüvege mögött hunyorítva nézett a rablóvezérre... Úgy is nyitva táttant s kétszer-háromszor nyelt...

- Rózsa Sándor.

- És ez kicsoda?

- Bodó Kata - mondta a nő alázattal rebegve.

De a Gazda ránézett.

- Azelőtt! - mondta Bodó Kata. - De most Selyöm Kata...

Nem is tudta, mért mondta ezt, maga is elveresedett, hogy a szemétől kezdve futott a láng a fülei s nyaka felé, és végül az egész arca piros lett, és röttenetes zavarba jött.

A plébános felegyenesedett.

- Mit akartok?

- Mög akarunk eskünni - pattant rá Rózsa Sándor.

- Esküdni.

A plébános, Nyári Ferenc, tárgyilagos ember volt, száraz és kellemetlen ember sohase félt az igazságtól, ha az a közvéleménnyel szemben állott. Ezért imádkozott hónapokon keresztül Kossuth Lajos, a haza Megváltója életéért, és most szó nélkül megfordul és otthagyta az asztalt, s visszatért a szobájába.

Mit akar ez a bolond pap? - mondta Rózsa Sándor a szemével, de harag nélkül.

Bodó Kata lesütötte a szemeit, nagyon röstellte, hogy az elébb olyan gyerekesen fecsegte ki a nevét, s nem tudta, hogy kellene azt jóvá tenni. Meg hogy melyik az igaz?

A pap visszajött, és kezében egy csomó lepedőnyi újságot hozott.

- Itt van a Közlöny legújabb száma, ebbe benne van a kend igazolása a kormányelnök úr által. Hallgasson, felolvasom:

5685/c. Miután  R ó z s a   S á n d o r  az ország kormánya által számára megadott amnesztia föltételeit becsülettel teljesíté, magát több veszélyes csatában éppen oly merénynek, vitéznek, mint a rábízottak teljesítésében hűnek és pontosnak tanúsítá; úgy azon vád alaptalanságát, mintha a lagendorfi csata alkalmával tilos kicsapongásokat követett volna el, hiteles tiszti bizonyítványokkal megcáfolá: jövendőbeli jó, erényes és tiszta élet feltétele alatt a számára már megadott köz- és nyilvános bocsánat ezennel megújíttatik és megerősíttetik. Miről is az ország minden törvényes hatóságai ezennel értesíttetnek. A Honvédelmi Bizottmány nevében  K o s s u t h  L a j o s  elnök.

Most felnézett az olvasásból, és ráfüggesztette bírói szemét a betyárra, s úgy látszik, egészen elfelejtette, hogy ez miért van most itt.

- Azt az egyet nem kellett volna tenni, Ezeres községben - mondta veszekedve. - Azt nem szabad, fiam, a papot bántani. Fordítva ültetni a lóra és ráadni a miseköpenyt és úgy kergetni. Szabad ez? Illik ez? Ez igazán nem volt szép.

Rózsa Sándor úgy nézett a papra, mint egy gyerekre.

- Azt olvastam az újságban, hogy (s egy másik újságot keresett elő, és abban soká kutatott, míg meglelte) "Damjanich alezredes Lagendorfot elfoglalta. Két százada a 9-ik honvédzászlóaljnak és a Rózsa-lovasok valának a seregek, melyek e szép győzelmet kivívták. Rózsa Sándor fegyvereseivel egymaga tizenkét ellenséget leölt".

Újra felnézett a szemüvege fölött Rózsa Sándorra.

- Így volt? - de mindjárt másik újságot keresett. - Itt is meg van írva, Damaskin István verseci főszolgabíró jelentése ezt mondja: "Az ellenség zavarba jövén, futásnak indult, azonban a jobbra és balra is kirendelt Rózsa Sándor-féle lovascsapat az ellenséget megkerülte, főleg a jobb oldali csapat, melyhez magam is csatlakoztam, Perta és Oresica végvidéki községek mellett elrándulván, azokat, minthogy lövések történtek embereinkre, felgyújtották. Említést érdemel - olvasta emelt hangon - Rózsa Sándor viselete a harcban. Ezen puszták fiát mindenfelé lehetett látni, ő maga kezével hét ellenséget lelőtt, ötöt levágott." Itt van a Közlöny 814. oldalán...

Most újra turkált a lapokban, s kivett egy frisset s mindjárt olvasni kezdte:

Rózsa Sándor és csapata egytől egyig a megszemélyesített bátorság. Ahol a legveszedelmesebb vala, ott volt a csapat. Ezen csapat vívása látásakor akaratlanul is a sivatag gyermekei ötlenek előnkbe. Majd hegyen és ismét völgyben a legnagyobb gyorsasággal látja az ember őket száguldó paripákon az ellenséget űzni, majd pedig ravasz vigyázattal a zsákmányos marhát hajtani, s ha az ellenségtől észrevétetnek, zsákmányaikat elhagyva, azonnal űzőbe veszik azt, s ismét zsákmányaikhoz visszatérnek. Külön jóviseletük dicséretükre válik. (Ismét emelt hangon, szinte prédikálva olvasta.) Rózsa Sándor sokaknak nagylelkűleg megkegyelmezett, az asszonyoknak pedig, kik mellükön gyermekeket táplálnak, élelem szerzéséré pénzt ajándékozott. Közlöny 789. lap.

Felnézett s látta, hogy a fiatalasszony vagy micsoda, sír... Azt látta, hogy a nagy selyemkendő szétnyílt, hogy az asszony már nagyon is másállapotban van, s ez igen lehangolta.

- Mindig ilyeneket csináltok. Elébb jól viseli magát, aztán elrontja. Elébb hős, azután komiszkodik a pappal... Ezt az asszonyt is. Ha már el akarod venni feleségül, hoztad volna akkor, mikor még tisztán elhozhattad... Most hozod ide. Mit csináljak veled?

- Eskessen meg, ne papoljon annyit.

A plébános egyet nyelt, akkor megtörülgette a szemüvegét.

- Igaz, amit az újságokban írnak vagy nem?

- Ej, mit - mondta már türelmetlenül Rózsa Sándor -, figura beszéd az egész. Egy szó sem igaz belőle.

A pap megvakarta a fejét.

- Már megint egy butaság. Akár igaz, akár nem, ha jót írnak, ez ellen nem kell tiltakozni. Mi az, hogy figura beszéd. Ez is figura beszéd, hogy ez az asszony nyolchónapos?

Hallgattak. Rózsa Sándor nem tudta, mennyi s hogy. Az asszony tudta, mert az asszonyok az ilyet folyton számolgatják, és most az asszony németül szólt rá a papra:

- Aba her pfarer, makken zu kajnen spass, follbringen zi di ceremóniát, und damit basta. (Tisztelendő úr, ne viccöljön, végezze el a ceremóniát, osztán mögvan.)

A plébános meglepetve nézett rá az asszonyra. Honnan tud ez németül.

De igazat adott neki. Úgysincs értelme a szerecsenmosdatásnak. Meg is volt sértve, hogy az ő nagy jóakaratját semmibe se veszik ezek a disznók. Hát gyorsan egybekötötte a kezüket a stólája szalagjával, és elmormogta a szertartás szövegét latinul.

- Nem te vagy az a szobalány, akit a bárónő őnagysága, az úrasszony Tápén...

Az asszony mérges lett, hogy ez a pap még az esketéssel se törődik.

- Maguk papok? Maguk nem papok!

De a pap még valamit meg akart tudni:

- Miért hagyták ott a hadsereget?

- Ezek pásztorok - vont vállat Rózsa Sándor -, haza köll nekik gyünni, leszámolni a gazdákkal.

- Aha - mondta a plébános

Soká állott s vakargatta az állát.

- Majd beszélek a tanácsnokkal. Most már Rózsa Sándor nem kóborolhat; ha meg is házasodott; gyerek is lesz. Az alsóvárosi ménest indítványozni fogom, bízzák rád. Vállalod?

- Vállalom.

- Jól van. Majd gyere be hozzám, vagy küldjél be valakit egy hét múlva, nem felejtem el.

Evvel kezet nyújtott az embernek, sőt még az asszonynak is.

- Bodó Kati! - villant fel a plébános eszébe a Gerliczey báróné szobalányának a neve.

Az asszony lehajtotta a fejét, és kicsit megriszálta magát a papucsa sarkán:

- Én nem vagyok Bodó Kati, én Selyöm Kata vagyok.

- Úgy - s még egyszer megnézte az arcát a pap, de nem törődött vele tovább.

Megfordult és eltotyogott, vissza a belső helyiségbe.

Az anyakönyv ott maradt kinyitva.

- No, ha bejön, majd megkérdem az adatokat - mondta magában s visszajött a plébános -, Ferenc, ha bejön ez az ember, majd ne felejtse el, meg kell kérdezni az adatokat, mert elfelejtettem bevezetni.

Csanádi Ferenc azt mondta:

- Nem is hoztak magukkal törvényes tanúkat. Majd tanúkat is köll nekik küldeni.

De a plébános legyintett, mintha azt mondta volna: mindegy az ezeknek.

Rózsa Sándor meg Selyem Kati a templom előtt éppen fel akartak ülni a lovakra, mikor óriási néptömeg éljenezve és énekelve közeledett.

Az új indulót énekelték ropogva és vígan:

föl, föl vitézek a csatára
a szent szabadság oltalmára
cseng dörg az ágyú, csattog a kard,
ez lelkesíti csatára a magyart.

Közben figyelték a kiáltásokat. Processziószerűen közeledett a tömeg a templomhoz, és azt kiabálták:

- Éljen Damjanich! Éljenek a mi fiaink! Éljenek a veres sipkások!

- Mi az? - kérdezte egy előrohanó csapattól Rózsa Sándor.

- Éjjön a haza! - kiáltott a sánta legény. - Szolnoknál mögvertük a pecsovicsokat! Tizenötezer halottat csinált Damjanich! Éjjön.

- Éljen - zengett elnyújtottan és csengően az éljenzés.

A két lovas megsarkantyúzta a lovát és elvágtatott. Mikor kint voltak a mezőn, akkor megcsendesedtek.

- Mért haragszik kend? - nézte az asszony a Rózsa Sándor szemöldökét, hogy már megint nagyon összeráncolja.

De Rózsa Sándor csak annyit mondott:

- A jó volna... Az alsóvárosi ménös...

Selyem Kata sokára visszaintett.

Rózsa Sándor legyintett:

- Csak már ennek vége lönne eccör...

- Vége lösz annak is... Mindönnek vége lösz, csak a szögénység marad örökké.

A köd elromlott, már nem volt oly szép fejér, már mocskos lett és világos. Rárakódott a ruhájukra, a hajukra, a szempillájukra és a selyemszálakra. Szinte mintha be lett volna porozva a nagy selyemkendő.




Hátra Kezdőlap