ENDREY ANTAL 1922-ben Hódmezővásárhelyen született, tősgyökeres jogász és politikus családból. Anyai ágon ősei székely eredetű nemesek, a középkor óta a Tisza bal partján gazdálkodtak. Középiskoláit a premontreiek gödöllői Szent Norbert reálgimnáziumában végig kitüntetéssel végezte, majd a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen Summa cum laude jogi doktori oklevelet nyert. Egyetemi tanulmányai során két félévet a berlini Fiedrich Wilhelms egyetemen is tanult, mint a magyar külügyminisztérium ösztöndíjasa. Jogi stúdiumai mellett behatóan foglalkozott közgazdaságtannal, pénzügytannal és más rokon tárgyakkal, és a nagy magyar közgazdász, Navratil Ákos szemináriumában is dolgozott. Már joghallgató korában munkatársa volt a Gazdasági Jog című jogtudományi folyóiratnak. A háború utolsó hónapjaiban mint önkéntes páncélromboló szolgált, majd szovjet fogságba esett, ahonnan csodával határos módon sikerült megmenekülnie. 1947 júliusában minősítéssel tette le az ügyvédi vizsgát, és szülővárosában nyitott ügyvédi irodát.

Ellenzéki politikai tevékenysége miatt 1948 végén kénytelen volt nyugatra disszidálni, majd 1949 áprilisában kivándorolt Ausztráliába. Kezdeti nehézségek után 1956 áprilisában kitüntetéssel (First Class Honours) szerezte meg a University of Tasmania jogtudományi (Bachelor of Law) oklevelét és egyben az ausztrál ügyvédi képesítést. Már abban az évben precedens értékű pert nyert a tasmániai felsőbíróságon, amely az ausztrál döntvénytárba is bekerült. 1957-ben áttelepült Melbournebe, ahol folytatta felfelé ívelő ügyvédi karrierjét. 1972-ben kinevezték az ausztrál szenátus egyik legfontosabb bizottságának állandó jogtanácsosává, mellette folytatta tárgyaló ügyvédi tevékenységét is. Megbízói közé tartoztak a legnagyobb ausztrál és angol vállalatok, így a Vickers Armstrongs leányvállalatai, Lloyds of London, az ausztrál hitelszövetkezetek országos tanácsa, a "The Age" országos napilap, National Trustees of Australia, a Public Trustee of Victoria, több nagy biztosító intézet. Fontos jogi elveket alapozott meg, számos ügye került a döntvénytárakba. Jogi érdemeiért 1975-ben elnyerte az angol királyi tanácsos (Queen's Counsel) rangot. Ügyvédi praxisa mellett 1971-től gazdálkodott is, törzskönyvezett Aberdeen Angus húsmarhatenyészete országos mezőgazdasági kiállításon díjat is nyert. 1989 májusában tért haza Magyarországra, Hódmezővásárhelyen folytat nemzetközi és magyar ügyvédi gyakorlatot, és Batidán, az Endrey laposon fekvő birtokán gazdálkodik. Hat idegen nyelven beszél.

Előszó

Az emigráció hosszú évei alatt, 56 után "a szent romon" töprengve, mint egykor Arany a Világost követő sötétben, egyre erősebben kialakult bennem a meggyőződés, hogy az Antikrisztusnak nem egy feje van, hanem kettő: az egyik Moszkvában, a másik New Yorkban, és az emberiség mindaddig nem lesz igazán szabad, amíg az irgalmas mindenható Isten mindkettőt le nem vágja számunkra.

Mikor pedig az isteni Gondviselés negyven évi, lélekben pusztában töltött bujdosás után hazasegített, vagy talán küldött is ebbe a Gonosz keze által letarolt országba, ez a meggyőződés véres valósággá szilárdult bennem, mert még ki sem tették hazánkból lábukat a keleti rabszolgahajcsárok, máris bevonultak New Yorkból az Antikrisztus másik fejének ügynökei, hogy birtokukba vegyék Mária egykori virágoskertjét, és gyökerestől kitépjék, amit az előző sátánok benne még meghagytak.

És akkor látni kezdtem, és ebben a könyvben el is mondom, hogy a moszkvai zsarnokságot is az Antikrisztus igazi, nyugati feje szervezte meg és állította fel, hogy pokoli szándékai végrehajtója legyen, míg el nem érkezik az idő, hogy a New York-i fej, álarcát letépve, a maga szörnyű meztelen valóságában lépjen az engedelmes agyaggá gyúrt emberiség elé, és azt végleg igájába hajtva, Jézus Krisztus vetését az egész földkerekségen megsemmisítse.

De fölágaskodott bennem ez a szittya-magyar vér, hogy ezt tűrni nem lehet, ha belepusztulok is, és egy szál karddal a pogány hordának rontó őseim módjára, ezzel az egy szál tollammal leírtam az igazságot és a pokol elleni gyógymódot is.

Mert még nincs elveszve minden. Isten az ősevangéliumban, melyet az egész emberiségnek adott, és a zsidók csak kimásolták egy náluk sokkal ősibb és műveltebb kultúrnép, talán éppen a nagy király, Nimród népének szellemi hagyatékából, megmondotta, hogy ellenkezést vet az Őskígyó ivadéka és az Asszony ivadéka közé, és az Asszony ivadéka a kígyó fejét el fogja tiporni.

Az Asszony ivadéka pedig mi vagyunk, a Boldogasszony népe, magyarok. Erre a szerepre készített fel bennünket a Mennyei Atya többezer éves történelmünk folyamán, és ezt a szerepet erősítette meg az Ő Szent Fia, Jézus Krisztus, századunk elejétől fogva üzeneteiben.

Mert mi az Ő Szent Édesanyja, Mária, öröksége és különleges tulajdona vagyunk, és az Ő végső győzelme a Gonosz fölött a mi országunkból fog kiindulni. Csak vissza kell térniük az ősi gyökerekhez, Szent István király tanításához, aki országunkat és Szent Koronánkat halálos ágyán az Istenanyának felajánlotta.

Ez a felajánlás volt a pecsét a mi apokaliptikus elkötelezettségünkön, melyet most, ezekben a végső időkben kell beteljesítenünk.

A bíztatást ehhez maga az Úr Jézus adta meg, mikor Natália nővérének ezt mondta:

"A magyar, Anyám szent nevében bízva, szent büszkeséggel hangoztassa: Magyarország és a Világ Királynője által győzni fogunk."

Ebben a szellemben írtam ezt a könyvet.

Batidán, az Endrey laposon, 1996. Szent Mihály havában.

ENDREY ANTAL

A MINDENHATÓ PÉNZ

A pénz kezdetben az áruforgalom lebonyolítására alkalmas, viszonylag könnyen hordozható, önmagában is értéket képviselő és korán egységesített fizetőeszköz volt. Ez hamar a különböző fémek használatához vezetett, mert ezek tartósak, értékállóak, és könnyen egységes súlyra és alakra formálhatóak voltak, és kis mennyiségben is mérhető értéket képviseltek. Ennek megfelelően a különböző pénznemek a különböző fémek rangsorát követték: vas, réz és bronz voltak az apróbb egységek, ezüst, arany és ezek ötvözetei a magas címletek.

A pénz ilyen formában még ritka vendég volt az alsóbb osztályok és egyszerűbb népek otthonaiban, ahol évezredeken át búzában, birkában vagy éppen tinóban mérték az értékeket és a vagyont; ha volt is a pénzből pár darab, azt ládák mélyén kuporgatták vagy zsákocskákban hordták a nyakuk körül, hogy szűkös esztendőben legyen valamihez folyamodniuk a túléléshez, mikor már sem búza, sem birka, sem tinó, de még egy pár jérce sem volt. A tömegek számára a pénz csak a végső menedék volt.

Nem úgy a gazdagok, akik hamar felmérték, hogy a pénz nagy mennyiségben hatalomhoz vezet, és úgyszólván minden elnyerhető vele, ami a Föld hátán leledzik: nő, palota, birtok és minden, ami az érzékeknek gyönyört szerez, és a pénz birtokosának vágyait kielégíti, vagy egy időre kielégíteni látszik, mert ezek a vágyak kielégíthetetlennek bizonyultak és egyre mérhetetlenebbé váltak, míg egy csapásra véget nem vetett nekik a Halál.

A gazdagok rendszeres letűnése az élet nagy színpadáról azonban sosem riasztott vissza újabb gazdagokat attól, hogy fogyó napjaikat a pénz felhalmozásának szenteljék, és mindig és mindenütt voltak kevesek, akik hatalmas pénzbeli vagyonra tettek szert. Így azután a pénz egyre kevesebb marokba tömörült, és egyre nagyobb vagyonok és kincseskamrák alakultak ki a földkerekség különböző pontjain, mert a gazdagok ládáiból és zsákjaiból már kicsordult a pénz, és egyre nőtt a fegyveresek száma, és emelkedtek a tornyok és a várfalak, melyek az egyre növekvő pénztömegek biztonságos őrizetéhez szükségesek voltak. Birodalmak születtek és omlottak össze, nemzet tornyosult nemzet hátán a történelem viharaiban, de újból és újból összeálltak és izmosodtak a pénz halmazai és az őket őrző kőfalak.

Így ment ez egészen a középkor utolsó századáig, mikor Európa két egymástól viszonylag távoleső vidékén, Itáliában és Flandriában, az egyre növekvő és gazdagodó városok és városállamok virágzó kereskedelmet építettek ki egymással és más vidékekkel is, de a közbeeső területek az ismét és ismét fellángoló háborúk és belviszályok miatt gyakran senki földje voltak, melyen a vásárlandó vagy eladott áru ellenértékét képező arany és ezüstrakományokat nem lehetett biztonságosan szállítani. Így született meg egyes kereskedők agyában a korszakalkotó és teljes biztonsággal járó megoldás, hogy messze északon vagy délen felmerülő tartozásukat arany és ezüst helyett valamelyik ottani üzlettársukhoz címzett utalvánnyal elégítik ki, melynek eleget téve, az illető kifizette a megbízója által vásárolt árukat, amit a megbízó azután hasonló módon viszonzott a megbízottnak.

Az ilyen utalványokat idővel a tekintélyesebb és megbízhatónak ismert kereskedők egymás között ki is cserélték és kölcsönösen beváltották, kinek merre akadt dolga, ami a reneszánsz folyamán Nyugat- és Dél-Európa virágzó és egyre bokrosodó kereskedelmi centrumaiban ezeket az utalványokat leszámítoló és forgalmazó üzletházakhoz vezetett, és kialakult a bankrendszer, megszületett a papírpénz.

A papírpénz ebben az időben még egyéni valuta, az azt kibocsátó üzletember vagy üzletház saját kötelezvénye volt, melyet az illető valamely közismert és általánosan elfogadott, arany vagy ezüst pénznemben fejezett ki, s melynek fedezete a kibocsátó pénzeskamrájában féltve őrzött arany és ezüsthalmazok voltak. Ezeket ugyan, egyes kiváltságosaktól eltekintve, már akkor sem látta senki, de köztudott lévén, hogy a kötelezvény kiállítója mindenkor pontosan és tisztességesen fizette adósságait, a papírjait elfogadók bíztak benne, hogy ezt a következőkben is meg fogja tenni, és erre a bizalomra épült az első, még egyes üzletemberekhez és üzletházakhoz kötődő, személyes jellegű papírpénz elfogadhatósága és értéke.

A következő lépés volt, hogy az egyre nagyobb méreteket öltő arany- és ezüsthalmazok saját őrizetben tartásának kockázatossága és költsége miatt a tulajdonosok ezeket a bankokban helyezték el, és a pénzforgalmat most már a bankok bonyolították le be- és kifizetések és az utóbbiakat kieszközölő utalványok révén. Mikor pedig a bank saját ügyfelei között került sor ilyen pénzügyletekre, az arany- és ezüsthegyek meg sem mozdultak, csupán a megfelelő számok kerültek áttételezésre az ügyfelek bankszámláiban.

Egy darabig egymás mellett futott a privát kötelezvények forgalmazása és a bankokban elhelyezett valódi arany- és ezüstpénzek utalványokkal való mozgatása, de idővel a bankok is magukévá tették az ötletet, és üzletfeleik kötelezvényeinek forgalmazása és a már jól bevált utalványozási rendszer mellett saját maguk is adtak ki meghatározott névértékű bankjegyeket. Ezeket a bank bárki rendelkezésére bocsátotta, aki a banknál arany és ezüstpénzeket vagy hitelképes egyéni kötelezvényeket letétbe helyezett. Az első ilyen, immár teljesen személytelen papírpénzt a bank saját valutáját a Stockholmi Bank hozta létre 1661-ben, és idővel ez a szokás népszerűvé vált és egész Európában elterjedt. A bankjegyek fedezetét pedig arany- és ezüsttömegek képezték, melyeket a bank ügyfelei a banknál letétbe helyeztek. Ez a fedezet épp olyan személytelen volt, mint az azt képviselő bankjegy, hiszen már nem valamely meghatározott bértulajdonos számláján nyilvántartott valódi, megfogható (ha nem is látható, mert a bank pénzeskamrájában őrzött) értékek szolgáltak biztosítékul, hanem az egész pénztömeg, amely a bank őrizetében volt.

A pénz ezzel a lépéssel vált fikcióvá, egyszerű matematikai műveletekkel tologatható számjegyekké, melyek önmagukban teljesen értéktelen papírdarabokon voltak rögzítve. És mégis, uralkodók és közemberek, egyének és közösségek egyaránt egyre nagyobb mértékben fogadták el ezeket a papírszeleteket, sőt idővel már nem is volt szükséges őket felmutatni, csak hajlotthátú írnokok sercegő tollaival könyvekbe vezetett számjegyekből állt és szaporodott, vagy éppen csappant a pénz, és ezek a számjegyek határozták meg emberek, országok sorsát és életét. És ezeknek a bankok által ellenőrzött és irányított számjegyeknek az abszurd uralma egyre nőtt és fokozódott, és a 19. század elején már behálózta egész Európát, és mire az országok és birodalmak kormányai rádöbbentek, hogy maguk is bocsáthatnának ki országos érvényű, államilag garantált és általánosan forgalmazott papírpénzeket, már késő volt, mert addigra a bankok mindenhatóvá tették a Pénzt, és ők voltak a Pénz urai, és a névlegesen 'államinak' nevezett jegybankokat is ők szervezték meg, és ők hozták létre a nemzeti valutákat, és övék volt a világ.

Ezt a folyamatot pedig egy német bankár zsidó indította el, és az ő háza irányította és alapjában véve irányítja ma is: a Rothschildok.

A ROTHSCHILDOK

A zsidók gazdasági és társadalmi felemelkedésének úgyszólván egyetlen számottevő útja a kora középkortól fogva a pénz forgalmazása: különböző pénznemek átváltása és a pénz uzsorakamatra való kihelyezése volt. Ez volt a zsidóság hagyományos specialitása a keresztény társadalmi és gazdasági rendben, melyben éltek, ennek a feladatnak ellátásáért tűrték meg őket, és ez volt jólétük és olykor üldöztetésük forrása is.

Ilyen közepesen tehetős pénzváltó családba született Meyer Amschel Rothschild a Majna parti Frankfurtban az úr 1743. esztendejében. Az ő zseniális, maga és nemzetsége számára elképzelhetetlen vagyont és hatalmat teremtő meglátása volt az, hogy nem kisembereket kell uzsorakamatokkal szipolyozni, hanem uralkodók és államkincstárak hitelezőjévé kell válni, és akkor majd azok fogják a kisemberekből kisajtolni a kifogyhatatlan pénzáradatokat, melyek a soha ki nem fizetett és lehetőleg ki sem fizethető kölcsönök folyományaként a hitelező bankárok pénzeszsákjaiba vég nélkül ömlenek.

Ez volt Meyer Amschel Rothschild brilliáns "találmánya", magának és utódainak és a velük szövetkezőknek soha nem látott vagyon és hatalom, az emberiség millióinak pedig pokolbéli átok és rákfenénél borzalmasabb pusztulás.

Mindez pedig nem csupán a meggazdagodás telhetetlen vágyából fakadt, ennek mélyebb rugói voltak: az egész emberiség fölötti uralom megszerzése, amint a próféták megírták, és ehhez a mindenható pénz is csak eszköz volt.

(A Rothschild-házra nézve általában lásd Corti, Count Egon Caesar, "The Rise of the House of Rothschild", Western Islands, 1972; Nicolov, Nicola M., "The World Conspiracy, Portland, USA, 1990.")

A Rothschild-család a nevét a házukat a frankfurti zsidónegyed egyetlen utcáján házszám helyett azonosító kis piros cégértől (rot Schild) vette, eredeti nevük Elchanan volt. Ezen a néven szerepel a család őse, Isaak Elchanan 1585-ben, mint a Piros Cégér lakója (Isaak Elchanan beim roten Schild). Később a család a Bauer vezetéknevet vette fel. Úgy tűnik, a cégér utáni ragadványnevet hivatalosan először Meyer Amschel használta.

A kis Meyer Amschel tízéves korától fogva a családi pénzváltó üzletben dolgozott, és a sokféle pénzérme felkeltette érdeklődését a numizmatika iránt. Ebben hamarosan szakértő lett, és amikor szüleit két évvel később elvesztette, majd néhány év múlva az üzletet is átvette, ez szolgált szédületes karrierje alapjául.

A hessei fejedelemség trónörököse, Vilmos herceg fő passziója a numizmatika volt, és Meyer Amschel ilyetén szolgálatai révén már 1763-ban bejáratos volt az udvarába. A trónörökös saját tartománya a ráérő ideje volt, a híres frankfurti vásárokat is gyakran meglátogatta. Meyer Amschel ilyen alkalmakkor is ápolta a herceggel való üzleti kapcsolatait, és idővel ezek rendszeressé váltak.

Miután a herceg bizalmába férkőzött, a fiatal zsidó helyes meglátással udvari címet is szerzett magának, mint "a Hesse-Hanau fejedelemség koronaügynöke". Ez azután megnyitotta előtte a legelőkelőbb német főúri, sőt uralkodói családok ajtaját. Vilmos herceg III. György angol király unokája és V. frigyes dán király veje volt, s bár tartománya mindössze 50.000 lakost számlált, az egész német birodalomban kitűnő összeköttetésekkel rendelkezett. Így ívelt felfelé Meyer Amschel csillaga az 1770-es években, miközben felesége 1773-ban, 1774-ben és 1775-ben fiúgyermekkel ajándékozta meg, akik az Amschel, Salamon és Nathan neveket nyerték.

Meyer Amschelnek már virágzó, az egész német birodalomra kiterjedő numizmatikai hálózata volt, saját nyomtatott katalógussal, mikor Hesse-Cassel uralkodója, II. Frigyes váratlan halála folytán 1785-ben alkalma nyílt a nemzetközi pénzvilágba való betörése. A hessei uralkodóház több nemzedék gondos munkájával hatalmas vagyonra tett szert hivatásos katonaság kiképzése és katonai egységeinek más uralkodók részére való bérbeadása révén. Különösen gyakran vette igénybe ezt a szolgáltatást Anglia, ahol ebben az időben már 12.000 hessei zsoldos katona állomásozott. Az ezek után fizetendő óriási bérösszegeket Hesse Cassel fejedelmei magas kamatozású kötvényekbe fektették be, éspedig többnyire Angliában. Meyer Amschel hercegi pártfogója tehát, aki IX. Vilmos néven lépett a trónra, egyik napról a másikra fantasztikus örökség birtokosa lett.

Ezeket a fejedelmi pénzhalmazokat, melyek teljes összegét a kortársak legalább 20 millió tallérra becsülték (bár mások szerint akár 60 milliót is kitehettek), kezelni kellett, különösen mert az angol kincstár gyakorta váltókkal fizetett, és ezek piacra vitele és leszámítolása gondos banki munkát igényelt. Azonkívül az új fejedelem úgy döntött, hogy ideje ezeknek az angol befektetéseknek jó részét a kontinensre áttelepíteni, és ehhez szintén ügyes bankárokra volt szüksége. Meyer Amschel hamar átlátta a számára ebben rejlő lehetőségeket, de egyelőre meg kellett elégednie apróbb tranzakciókkal, mert a fejedelem most már Frankfurttól távol, Casselben székelt, és nehéz volt rávenni, hogy családja bevált bankházaitól megváljon.

Ebben az időben Meyer Amschel már meglehetős jómódra tett szert - bár még nem tartozott az igazán vagyonos frankfurti zsidók közé -, és ennek látható jeleként 1785-ben megvásárolta a zsidónegyed egyik tekintélyesebb ikerházának a felét. Az épület másik felében egy Schiff nevű család lakott; ezzel a névvel még fogunk találkozni a Rothschild-ház későbbi története folyamán. Itt rendezte be Meyer Amschel a Rothschild családi üzletet, mely pénzváltás és kölcsönügyletek mellett többféle jövedelmező kereskedelmi tevékenységet is folytatott.

Kisebb méretű kezdeti pénzügyi sikerei után Meyer Amschelnek végül is a francia forradalom és a napoleoni háborúk hozták meg a nagy lehetőséget. A hessei uralkodó 1795-ben Poroszországgal együtt kiugrott a franciaellenes koalícióból, és ezt követően minden energiáját a korábban is igen jól forgatott kölcsönügyleteinek szentelte. Úgyszólván egész Európa bankárja lett, és a tovább hadakozó német fejedelmeket gyakran látta el pénzzel, természetesen magas kamat mellett. Egyre szélesedő fejedelmi üzletköre ápolásához újabb pénzemberekre volt szüksége, és ezek egyikét az utóbb kissé elhanyagolt Meyer Amschelben találta meg. A hercegnek ez a választása annál inkább is kézenfekvő volt, mert a franciák német-alföldi hódításai folytán Európa addigi központi pénzpiaca, az amszterdami tőzsde 1795-ben gyakorlatilag összeomlott, és szerepét egyre fokozódó mértékben a frankfurti tőzsde vette át.

Ezekben az években a franciaellenes szövetség vezető hatalmai Anglia és Ausztria voltak, és az ezzel járó hadviselés költségei mindkét birodalom kincstárát alaposan kimerítették. Egyre gyakrabban fordultak ezért IX. Vilmoshoz nagyösszegű kölcsönökért, melyeket a hessei uralkodó megfelelő feltételek mellett mindig szívesen megadott. Meyer Amschelnek jelentős szerep jutott az ilyen hitelügyletek lebonyolításában, minek folytán annyira megtollasodott, hogy vagyona közvetlenül a századforduló előtt már nem volt messze az egymillió aranytól.

Ilyen nemzetközi méretű bankártevékenység mellett szükségessé vált Meyer Amschel számára külföldi képviseletek létrehozása, és ehhez a megfelelő személyeket saját fiaiban találta meg. A két legidősebb, Amschel és Salamon már jól bedolgozta magát a frankfurti családi üzletben, míg a harmadik, a 21 esztendős, rendkívül eleven és tehetséges Nátán tettrekészen várta, hogy talentumainak megfelelő megbízást kapjon. Logikus volt ezért apja választása, mikor 1798-ban ezt a fiát menesztette legfontosabb külföldi érdekeltségébe, Angliába 20.000 fontsterling kíséretében.

Ez a lépés újabb fordulópontnak bizonyult a Rothschild bankház emelkedésében. Miközben a családfő továbbra is gondosan szövögette üzleti kapcsolatait a váltakozó szerencsével folytatott háborúskodás közepette egyre riadtabbá váló német uralkodókkal, sőt a maga számára császári, két idősebb fiának pedig egyéb udvari rangokat és kiváltságokat is nyert, az ifjú Nátán Manchesterben nyitott bankházat, és szívós és kitartó munkával angol üzleti csatorna alakult ki Frankfurt és a szigetország között, melynek mindkét végét a Rothschildok tartották kezükben, és ezen keresztül hatalmas pénz- és áruforgalom bonyolódott le. Nagyban elősegítette ennek a kétirányú üzleti vonalnak az eredményességét a nemzetközi információs hálózat, melyet Meyer Amschel a német-római birodalom örökletes postamestereivel, a Thrun-Taxis-házzal ápolt jóviszonya révén 1800-tól kezdve kiépített.

Nátán angliai működésének első valóban jelentős gyümölcse a Napoleon által 1805-ben kihirdetett kontinentális blokád sikeres kijátszása volt. A nélkülözhetetlen gyarmatáruk, különösen a cukor, a kávé és a dohány egyetlen beszerzési forrása Anglia volt, és a blokád miatt ezek árai a kontinensen roppant magasra szöktek. Megfelelő kenőpénzek árán és kedvező időpontokban azonban lehetséges volt hollandiai és észak-német kikötőkön keresztül a blokádon áttörni, mivel Napoleon ellenőrzése a terjedelmes európai partvidéken nem volt egészen teljes. Így Nátán segítségével és saját információs szolgálatukra is támaszkodva, a Rothschildok éveken keresztül hatalmas haszonnal járó gyarmatáruforgalmat bonyolítottak le.

Az angol kapcsolat még jövedelmezőbbé vált a Rothschild-ház számára, mikor Napoleonnak végre elege lett az időközben német választófejedelemmé emelkedett hessei herceg haszonleső semlegességéből, és gazdag zsákmányra is számítva IX. Vilmost és kincsestárait üldözőbe vette. A herceg Meyer Amschelt bízta meg az angol és dán befektetései után járó kamatok beszedésével, és ebben a rendkívül jövedelmező műveletben Nátánnak is megfelelő szerep jutott. Idővel az angliai befektetések kezelése Nátán kizárólagos feladatává vált, míg az országából menekülni kényszerült IX. Vilmos minden egyéb vagyonának felügyeletét, és olykor mentését is, Meyer Amschel irányításával a két idősebb Rothschild fiú látta el.

A Rothschildok így 1808-tól fogva a dúsgazdag herceg összes pénzforrásainak bizalmas kezelői lettek, és mivel úgyszólván valamennyi európai uralkodó ezektől a pénzforrásoktól, illetve az azokat a tulajdonos megbízásából kihelyező bankároktól remélte maga és rogyadozó államkincstára boldogulását, a Rothschild-ház az egész kontinensen meghatározó politikai befolyásra tett szert.

Ezentúl már nem a Rothschildok folyamodtak az uralkodók kegyeiért, hanem azok jöttek hozzájuk a mindenható Pénzért, s a feltételeket a Rothschildok szabták meg. Ők irányították a kulisszák mögül a háborúkat is, melyek gazdagodásuk fő forrásai voltak, mert Montecuccoli híres mondása szerint a háborúhoz három dolog kellett: "pénz, pénz és pénz", és a három-egy dolog fölött egyre nagyobb mértékben a Rothschildok rendelkeztek. Pénzeszsákjaik megszorítása hadjáratok, sőt országok sorsát döntötte el, és ebbeli döntéseiket nem emberbaráti szempontok, hanem kizárólag saját önös érdekeik, pénzhegyeik növelésének vágya irányították.

Nem volt mentes ettől a növekvő Rothschild-hegemóniától maga a császár sem. A hosszú háborúskodás miatt a bécsi udvar pénzügyeiben teljes káosz uralkodott. A papírpénzt annyira felelőtlenül szaporították, hogy az rohamosan vesztett értékéből; 1810 elején egy ezüstpénzért ötször annyi névértékű kincstárjegyet kellett adni, néhány hónappal később már tizenkétszer annyit. Az állampapíroknak ez a rohamos inflációja gyors mentőakciót igényelt, és a szászári kincstár a hessei herceg vagyonát kezelő Rothschildokhoz fordult segítségért.

A Rothschildok azonban óvatosak voltak, és az általuk javasolt bonyolult kölcsönügylet nem felelt meg a császár pénzügyi tanácsadóinak. A tervezett tranzakció tehát nem jött létre, de a tény, hogy a Rothschildok közvetlen kapcsolatba kerültek a császári udvarral, óriási mértékben emelte tekintélyüket a nemzetközi pénzvilágban.

Ezen a ponton a Rothschildok már nem csupán a hessei herceg befektetésre váró millióit voltak képesek megcsillogtatni fejedelmi klienseik szemei előtt, hanem maguk is igen jelentős tőkével rendelkeztek, melyet egyre magasabb körökben forgattak. Így 1810 decemberében már saját pénzeikből kölcsönöztek 400.000 tallért a dán pénzügyminiszternek. Rövidesen ők pénzelték a bajba jutott császárt, az angol kincstárt, és Napoleon egyre nagyobb méreteket öltő hadjáratait is. Mindezt olyan diszkréten tették, hogy a szembenálló felek nem is sejtették ezt a kétszínű pénzpolitikai játékot.

Üzleti köreik szélesedése és vagyonuk rohamos növekedése szükségessé tette a Rothschildok számára a cég jogi szerkezetének szabályozását. Ezért az apa 1810 szeptemberében formális társasági szerződésre lépett fiaival: magának megtartotta a vezető szerepet és a viszonylagos részvénytöbbséget, de a két legidősebb fiú, Amschel és Salamon is jelentős részt kapott az üzletben, míg a két legfiatalabb, Károly és Jakab, akik még kiskorúak voltak, kisebb összegekben részesültek. Nátán a családdal kötött titkos megállapodás szerint Amschellel és Salamonnal azonos arányban vált a cég tulajdonosává, de bankháza Angliában lévén, nevét nem volt ajánlatos Frankfurtban dobra verni.

Egyre nagyobb stílű nemzetközi pénzügyleteik ellenére a Rothschildok továbbra is kitartottak a hessei választófejedelem mellett, aki Napoleontól való félelmében állandó jelleggel Prágában ütötte fel székhelyét. Az összekötő szerepét Frankfurt és Prága közt többnyire a Károly fiú látta el, míg Jakab a közben Párizsba áttelepült Salamont és a Manchesterben székelő Nátánt látogatta rendszeresen a frankfurti üzleti központból.  Nátán ekkor már maga is tekintélyes pénzember volt Angliában, és a francia blokád rendszeres áttörése, valamint más ügyes tranzakciók révén hatalmas saját vagyonra tett szert. Salamon Párizsban forgatta a Frankfurtból rendelkezésére bocsátott pénzösszegeket, és rövid idő alatt annyira beférkőzött a francia üzleti életbe, hogy Jakab is csatlakozott hozzá, és Nátánnal onnan tartotta fent a kapcsolatokat. A Rothschild-háznak így hatalmas támaszpontjai működtek a Csatorna mindkét oldalán, a két szembenálló tábor legfőbb politikai központjaiban, mikor Napoleon a Grande Arméeval elindult nagy kalandjára Moszkva felé. Ezekben a napokban érkezett Meyer Amschel Rothschild földi életútja végére.

Halála közeledtét érezve az agg bankár 1812 szeptember 16-án megíratta végrendeletét, melyben a "Meyer Amschel Rothschild és Fiai" bankházat egyenlő arányban öt fiára hagyta. Leányairól másképpen gondoskodott, vejeit és fiaikat pedig teljesen kizárta az üzletből. Meghagyta családjának, hogy szigorúan tartsák meg az ortodox zsidó hitet, és lehetőleg egymás közt házasodjanak, keresztényekkel pedig semmiképp sem. Három nappal később örökre lehunyta szemét, és az immár gigantikus pénzbirodalom az öt Rothschild fiúra szállt.

Meyer Amschel Rothschild nem az első zsidó volt, aki keresztény közegben magasra kapaszkodott. Nem is ő volt az első pénzember, aki nemzetközi arányokban gondolkodott és működött. De ő volt az első keresztény vagy zsidó, aki a mindenható Pénzt politikai manőverekre használta fel, a politikát pedig a Pénz halmozására, és mindkettőben teljesen gátlástalan volt. Neki egyedül a Pénz volt fontos, és az ezzel elérhető hatalom. Az uralkodókat és általában a politikusokat megvetette, bár ezt nyíltan nem volt képes kimutatni. Neki tulajdonították a mondást: "Add meg nekem a hatalmat, hogy egy ország pénznemét kontrolláljam, és nem törődöm azzal, mi történik a kormányban és a parlamentben." Életében nem volt képes ezt az elvét megvalósítani, de fiai családi hagyományként megőrizték, és idővel sikerre is vitték azt.

Még abban az évben alkalmuk nyílt a Rothschild fiúknak apjuktól örökölt üzleti érzékükről bizonyságot tenni. Napoleon Tél generálistól elszenvedett katasztrofális veresége után az egész európai szövetségi rendszer átszerveződött. Ausztria és a franciák német csatlósai sorra átálltak Anglia, a Napoleon-ellenes koalíció vezető hatalma oldalára, és megindult az élet-halál küzdelem a francia hegemónia lezárására. Ehhez azonban ismét pénz kellett, igen sok pénz, és a kontinentális hatalmak kincstárai meglehetősen üresek voltak. Különösen támogatásra szorult Ausztria, mert pénzügyei még zavarosabbak voltak, mint korábban. Anglia kötelezettséget is vállalt jelentős összegek kiutalására, de ezeket valami úton-módon el kellett Bécsbe juttatni, ami az akkori viszonyok mellett nehéz feladat volt. Itt nyílt nagy lehetőség a Rothschild-fiúk számára, akiknek már jól kiépített, egész Európára kiterjedő bankhálózatuk volt. Ehhez a vállalkozáshoz azonban át kellett szervezni az üzlet felépítését.

Nátán angliai összeköttetései révén megszerezte családja számára a nagy haszonnal járó angol segélyakció lebonyolításának oroszlánrészét, és hogy közelebb legyen a tűzhöz, Manchesterből áttette bankháza székhelyét Londonba. A vonal másik végének működtetésére Salamon Párizsból áttelepült Bécsbe, a párizsi bankház vezetését pedig az akkor még húsz esztendős Jakab vette át. A Rothschildok így Frankfurt, London és Párizs után Bécsben egy negyedik fontos támaszpontot építettek ki, és ezáltal döntő szerephez jutottak az egész kontinens pénzügyeiben. Most már ők állították Európa uralkodóit is: a Bourbon XVIII. Lajos visszatérését Párizsba Nátán finanszírozta, míg Amschel és Károly Frankfurtban a Napoleon által elzavart német fejedelmek restaurációjának anyagi alapjait biztosították.

Napoleon azonban nem hagyta magát, és Elba szigetéről visszatérve egy utolsó kísérletet tett uralmának és európai hegemóniájának helyreállítására. A Rothschildoknak most már semmi lehetőségük nem volt korábbi kettős játékuk megismétlésére, ezért létérdekük fűződött ahhoz, hogy a káplárból lett császár egyszer s mindenkorra eltűnjön az európai politikai színpadról. Ismét szorgosan közvetítették az angol segélyeket Bécsbe, Berlinbe és Szentpétervárra, sőt olykor maguk is megelőlegezték ezeket, ha a pénzküldemények elakadtak. Természetesen ez a művelet is jelentős haszonnal járt számukra.

A Rothschildok utolsó nagy lehetősége, hogy a napoleoni háborúkból hasznot húzzanak, a Watterloo-i csata alkalmával nyílt, mikor is Nátán elkövette a világtörténelem legnagyobb tőzsdei csalását. Minden lehetőségre felkészülve futárszolgálatot létesített London és a kontinens között, melynek segítségével naponta értesült a hadieseményekről. Mikor Ostende-i ügynöke egy nappal Wellington hivatalos jelentése előtt befutott a hírrel, hogy a szövetségesek átütő győzelmet arattak, Nátán suttogó rémhírterjesztésbe kezdett a londoni tőzsdén. Erre az ijedt befektetők tömegével dobták piacra az angol és egyéb államkötvényeiket, a Rothschild ügynökök pedig potom áron felvásárolták ezeket. Mikor azután a győzelem hírére a kötvények árfolyama magasra szökött, Nátán fantasztikus nyereségre tett szert.

Egy időben sikerült Nátánnak az angol központi bank, a Bank of England igazgatói közé is befurakodnia. Ezt a bankot, a világ első jegybankját 1694-ben William Paterson skót üzletember alapította, amikor Orániai Vilmosnak 1,2 millió fontot kölcsönözött a XIV. Lajos francia király elleni háború költségeire. Paterson a kölcsönt egy részvénytársaság keretén belül nyújtotta, amely egyidejűleg királyi pátenssel jogosítványt kapott a kölcsön összegével azonos összértékű bankjegyek kibocsátására. A királyi fedezet mellett működő bank rövidesen Anglia legnagyobb pénzintézetévé fejlődött, melynek bankjegyeit a többi bank is elfogadta, sőt idővel egymás közti elszámolásra is használták. Ennek következtében a Bank of England a bankok Bankárjává vált, és a kereskedelmi bankok rajta keresztül rendezték egymás iránti követeléseiket. Nátán hamar átlátta az ebben rejlő kolosszális lehetőségeket. Jól kiépített üzleti és társadalmi kapcsolatai révén helyet szerzett magának a Bank of England igazgatósági tanácsában, majd belső terjeszkedéssel az egész bankot saját ellenőrzése alá vonta. A Bank of England, amely a Bank Charter Act of 1844 (angol banktörvény) folytán hivatalosan is Anglia központi jegybankja lett, ekkor még mindig privát részvénytársaság volt, és az is maradt egészen az 1946-ban történt államosításig.

Nátán vezette a Rothschildok és üzlettársaik offenzíváját az akkor még ifjú óriásnak tekintett Egyesült Államok központi jegybankjának megkaparintására is. Amerika már kapott ízelítőt egy központi jegybank kétes adásaiból, amikor Alexander Hamilton javaslatára a Kongresszus 1791-ben létrehozta a Bank of the United States-t, mint magánvállalkozást. Az akkori alelnök, Thomas Jefferson, minden idők legbölcsebb és legelőrelátóbb amerikai államférfija, élesen ellenezte a javaslatot, mondván, hogy a nemzeti valutának egy magánkézben lévő központi bank rendelkezésére bocsátása "nagyobb veszélyt jelent a nép szabadságára, mint egy a határokon álló hadsereg." A bank tevékenysége sokban igazolta Jefferson félelmét, és mikor húszéves működési engedélye 1811-ben lejárt, a Kongresszus nem újította meg azt. Az európai bankok, elsősorban a Rothschild-ház egyre erősbödő és megfelelő pénzügyi manőverekkel alátámasztott nyomására azonban az amerikai törvényhozás 1816-ban újra megalapította a Bank of the United States-t, ez alkalommal még szélesebb jogkörrel és szorosabb kormánykapcsolatokkal, és most már a Rothschildok ellenőrzése alatt.

Időközben javában folyt a bécsi kongresszus Európa újrarendezésére, és az ott felállított új hatalmi rendszernek, a Szentszövetségnek, szintén pénzre, sok pénzre volt szüksége, amit ismét a Rothschildok szolgáltattak busás haszon mellett. Ismételten talpra állították a bécsi császári kincstárt, és ugyancsak ők folyósítottak hatalmas államkölcsönöket a hosszú háborúk után súlyos anyagi gondokkal küszködő porosz királyságnak, ami ismét rendkívül nyereséges volt számukra. A porosz kapcsolatok ápolására a legmozgékonyabb testvér, Károly gyakori látogató lett Berlinben és Potsdamban.

Ez időben a carbonari mozgalom felkelést szított a nápoly-szicíliai királyságban a Szentszövetség által visszaállított I. Ferdinánd zsarnoki uralma ellen, és Metternich elrendelte Nápoly katonai megszállását. Rothschild Salamon bécsi székhelyén rögtön felmérte a háza számára mutatkozó lehetőségeket, és azonnal megkezdte jelentős summáknak Nápolyba való átutalását, melyeket az osztrák államkincstár garantált. Egyidejűleg Károly öccsét is a nápolyi királyságba küldte, hogy a szükséges kölcsönügyleteket letárgyalja, és azok visszafizetésére felügyeljen. Az, hogy mindez a kor egyik legelnyomóbb rendőrállamát segített talpra állítani, a bankárokat egy csöppet sem zavarta. Egyidejűleg a Párizsban székelő Jakab testvérük számára elnyerték az osztrák konzoli kinevezést, Károly pedig Nápolyban foglalta el állandó őrhelyét.

A Rothschildok csillaga most már magasan fénylett Európa egén. 1821 novemberében egy frankfurti látogatása során Metternich egy ebédmeghívást is elfogadott Amscheltől, ami természetesen Salamon útján Bécsben már előre meg lett beszélve. 1822 szeptember 23-án a Rothschild-ház 900.000 gulden személyes kölcsönt nyújtott a hercegnek előnyös feltételekkel. Hat nappal később Ferenc császár mind az öt Rothschild-testvért összes fiú és leányági leszármazottaikkal együtt bárói rangra emelte. A Rothschild-címerre felkerült a hétágú főnemesi korona. Családi mottót is kaptak a bankárok: Concordia, integritas, industria - "egyetértés, becsületesség, szorgalom." Az olvasó majd eldönti, ezek indokoltak voltak-e vagy sem.

Ettől kezdve a Rothschildok Metternich elnyomó rendszerének elkötelezett oszlopai lettek. Már korábban is következetesen az uralkodó oldalán álltak az Európán végigszántó viszályokban - nem okvetlenül ezek iránt érzett lojalitásból, hanem mert őket egyszerűbb volt tologatni, mint a népeket, és nagyobb hasznot is lehetett belőlük húzni -, de most szilárdan beálltak a bécsi kongresszuson létrehozott hatalmi rend mögé, és minden erejükkel azon voltak, hogy az semmiképpen meg ne repedezzen. Ezért készek voltak a legbrutálisabb zsarnokokat is megtámasztani népeik szabadságtörekvéseivel szemben, csak a biztonsági rendszer, melyre gazdasági hatalmukat alapozták, meg ne rendüljön.

Európa népei azonban nehezen viselték az 1815-ben rájuk kényszerített jármot, és a nápolyi királyság után Spanyolországban sokasodtak meg a gondok. 1820 nyarán a Cortez radikális érzelmű tagjai foglyul ejtették VII. Ferdinánd spanyol királyt, és az a többi európai uralkodóhoz fordult segítségért. Ezek nehezen mozdultak, de végül is Metternich 1822 októberében újabb kongresszust hívott egybe Veronában, melynek teljes költségét, sőt a herceg személyes kiadásait is a Rothschildok fedezték. Megérte nekik a befektetés, mert a kongresszus folyamán számos előnyös üzletet kötöttek az egybegyűlt hatalmakkal - többek közt nagyösszegű kölcsönöket nyújtottak az orosz cárnak, kitől Salamon és Jakab a Szent Vladimir-rendet is megkapták -, majd ők finanszírozták a spanyol király kiszabadítására indított hadjáratot, ők vesztegették meg, költséget nem kímélve, a VII. Ferdinándot Cadizban fogva tartó csapatok parancsnokait, és ők állították talpra a király zsarnoki rendszerét, természetesen óriási nyereséggel önmaguk számára. A hadjárat végén Jakab a francia királytól még a Becsületrend nagykeresztjét is elnyerte.

Mindezek alatt Nátán ügyesen lavírozott Londonban, ahol a parlament egyáltalán nem nézte jó szemmel a rendőrállamok további megszilárdulását a kontinensen. Sikerült is neki elérnie, hogy testvérei ismételt beavatkozásai a Metternich-rendszer oldalán sem az ő, sem azok angol üzleti kapcsolatait nem érintették. Nátán ebben az időben már az angol kormány bizalmi pénzügyi tanácsosa volt; véleménye súlyosan esett a latba, akár a toryk, akár a whigek voltak hatalmon. Testvérei működését is ő koordinálta londoni székhelyéről, különösen az 1828-29-es balkáni orosz-török háborúval kapcsolatban, melyet a Rothschildok minden erejükkel igyekeztek megakadályozni, nem annyira a nemzetek békéje, mint inkább saját jól felfogott üzleti érdekeik szolgálatában.

Azonban hasztalanul szorgoskodtak a Rothschildok a számukra oly jövedelmező európai hatalmi rendszer fenntartásában, a zsarnokok béklyójában vergődő népek szabadságtörekvéseit nem lehetett örökké féken tartani. 1830 júliusában forradalom tört ki Párizsban: a király egész minisztériumával együtt elmenekült, és a hatalmat a liberális gondolkodású orleánsi herceg vette át. A párizsi por ugyan rövidesen elült, és a Rothschildok gyorsan köpönyeget váltva sikeresen újraszervezték franciaországi érdekeltségeiket az új király, Lajos Fülöp mögött. Az újabb francia forradalom azonban kiengedte a szellemet a palackból, és azt már nem volt olyan könnyű visszaparancsolni. Európa-szerte liberális mozgalmak ütötték fel fejüket, itt-ott forradalmakba és szabadságharcokba is torkollva, és a Metternich által oly gondosan ápolt európai hatalmi rendszer megrendült.

A konzervatív reakciónak sikerült ugyan véres katonai és rendőrakciók árán a rendet helyreállítani, de már nem volt minden a régi. Európa uralkodóinak viszketni kezdett a nyakuk. A Rothschildok sem ülhettek olyan biztonságosan pénzeszsákjaikon - a Metternich-rendszer fennmaradásában nem bízhattak többé.

A Rothschildok még nem voltak elég erősek ahhoz, hogy nyíltan színre lépve pénzhatalmukat közvetlenül politikai birodalommá alakítsák át, de időszerűnek látták, hogy ebben az irányban tegyenek egy átkaroló mozdulatot a mit sem sejtő emberiség ellen. Fegyvertársi rangra emelték a korábban is általuk szított és pénzelt szabadkőműves mozgalmat, és azzal egybefonódva megkezdték a fennálló politikai és társadalmi rend lebontását.

A SZABADKŐMŰVES KAPCSOLAT

A szabadkőművesség a katedrálisokat építő kőművesek érdekvédelmi szövetségeként indult a késő középkorban, de hamarosan egyházellenes irányzatot vett, és a 18. század közepére egész Európára kiterjedő, főként a feltörekvő polgári értelmiség, de az arisztokrácia önmagát "felvilágosultnak" tekintő köriben is hódító, széleskörű mozgalommá fejlődött. Szellemisége kezdettől fogva okkult ókori misztériumokból és a zsidó Kabbalából merített; a szabadkőművesek ezek meglehetősen zavaros egyvelegéből tikos szertartásokat alakítottak ki, melyekbe sátánista elemek is vegyültek. A felvilágosodás korában ezeket kifelé ugyan deista színezettel leplezték, azt hirdetve, hogy a mindenség Nagy Építőmesterét tisztelik összejöveteleiken, de ez a világszellem nem a keresztények Istene, még csak nem is a zsidók Jehovája volt, hanem az egyiptomiak Ozirisze, sőt sokhelyütt Lucifer, a sátán.

Ez a keresztény Európa szellemi alapköveivel merőben ellentétes irányzat és a szervezet titkos volta kezdettől fogva súlyos veszélyt jelentett mindarra, amit az emberiség évszázadok kemény munkájával felépített és szentnek tartott. Igazán világpusztító erővé azonban akkor vált a szabadkőművesség, amikor Adam Weishaupt ingolstadti egyetemi tanár Illuminátusok Rendjének nevezett, maroknyi elszánt csoportjával a francia Grand Orient nagypáholyba befurakodott, majd ennek segítségével 1782-ben a szabadkőművesek Wilhelmsbadban tartott nemzetközi nagygyűlésén az egész mozgalmat irányítása alá vette.

Weishaupt, aki 1748-ban Ingolstadtban, módos zsidó családból született, fiatal korában kikeresztelkedett és belépett a jezsuita rendbe, ahol magas kiképzést nyert. Pappá szentelése előtt azonban meghasonlott önmagával, és miután a rendből kilépett, az ingolstadti egyetemen lett a kánonjog tanára. 1771-től kezdve tanulmányozni kezdte az egyiptomi és más okkult tanokat, és ezekben egyre jobban elmélyedve, arra az elhatározásra jutott, hogy a különböző okkult rendszerek híveit egyetlen hatalmas szervezetté egyesíti, mely az ő vezetésével egy új világrendet fog kialakítani. Öt évig dolgozott ezen a tervén, és végül 1776. május 1.-én létrehívott egy kis titkos társaságot, melynek az Illuminátusok ("megvilágosodottak") nevet adta. Elképzelése a következő koncepción alapult:

1. A monarchiák és minden tekintélyelvű kormányzati rendszer eltörlése.

2. A magántulajdoni és örökösödési rend eltörlése.

3. Hazafiság és nemzeti érzület felszámolása.

4. A család és házasság intézményének felszámolása.

5. Mindenféle vallás eltörlése.

Ezekről a világfelforgató eszmékről és célkitűzésekről azonban kizárólag az illuminátusok és a szabadkőművesek legfelsőbb tagozatai tudtak; az idővel nem kevesebb, mint 32 rend szigorú hierarchiájába kovácsolt szabadkőműves mozgalom alsóbb körei előtt mindössze az emberiség boldogítása és az általános humanizmus meglehetősen ködös elveit lebegtették, mint követendő célokat. A szabadkőművesek nagy többsége számára ezek elegendőnek is bizonyultak, hogy az egymás társadalmi, politikai és gazdasági emelkedését bármilyen eszközzel támogató szervezkedés nyújtotta lehetőségeket mohón kihasználva, lelkesen vessék magukat a szabadkőművesség kérdés és feltétel nélküli szolgálatába.

Weishaupt környezetében társasága alapításától kezdve több zsidó volt; az első franciaországi illuminátus csoportokat, melyek révén előbb a Grand Orient Nagypáholyba, majd onnan az egész európai szabadkőműves szervezetbe beférkőzött, egy Martinez de Pasquales nevű portugál zsidó szervezte meg. Még 1782-ben, közvetlenül az egész szabadkőműves mozgalom fölötti hatalom megszerzését követően, az illuminátusok főhadiszállása átköltözött Frankfurtba, ahol Meyer Amschel Rothschild már jelentős tekintéllyel rendelkezett. Egyes tudósítások szerint Frankfurtban vettek fel először zsidókat hivatalosan a szabadkőművesek rendjébe. Ebben nyilván része volt annak, hogy Weishaupt illuminátusai már bővelkedtek zsidó tagokban, de a zsidók szélesebbkörű elismerésének a szabadkőműves mozgalomban, éppúgy, mint Weishaupt Frankfurtba való áttelepülésének, mélyebb okait az anyagi háttérben és rendszeres támogatásban kell keresnünk, melyet Meyer Amschel az illuminátusok számára biztosított.

Az, hogy a Rothschildok, vagy a szűkebb kör, melyben forgolódtak, mikor létesítettek szorosabb kapcsolatot a szabadkőművességgel, pontosan nem tudjuk. Széleskörű ismeretségük és kiterjedt üzleti összeköttetéseik révén azonban egészen biztosan már korán tudomást szereztek a szabadkőművesek működéséről, különösen mikor azok az európai uralkodócsaládokba is behatoltak.

Maga a hesse-hanaui trónörökös is, akin keresztül a Rothschild-ház üstökösszerű felemelkedését megkezdte, gyakori kapcsolatban állt szabadkőművesekkel, sőt egymással kölcsönösen hasznos üzleteket is kötöttek. Így szinte biztosra vehetjük, hogy a feltörekvő bankárnak már Weishaupt frankfurti megjelenése előtt is volt vele valami dolga, talán nem is kevés.

Ennek a kérdésnek egy gondos amerikai kutatója szerint (William Guy Carr, "Pawns in the Game", magánkiadás, 1956, idézi Mullins, Eustace, "The Secrets of the Federal Reserve", Jelkyll Island Edition, 1991) Melyer Amschel még 1773-ban, harminc éves korában, egybehívott frankfurti házában tizenkét másik gazdag és befolyásos zsidó üzletembert, és részletes tervet terjesztett elő nekik a világforradalom finanszírozására és azon keresztül az egész emberiség fölötti hatalom megszerzésére. Elképzelése szerint vagyoni erejük összpontosításával olyan elviselhetetlen gazdasági viszonyokat képesek teremteni, hogy a tömegeket munkanélküliség révén és más eszközökkel az éhhalál szélére sodornák, és propagandistáik által az uralkodó rétegek ellen hangolva, forradalomra késztetnék. Eme szerepüknek, mint anyagi erejük hatalmának is, mindaddig titokban kell maradnia, amíg döntő fölényt nem érnek el. Időközben alkohol, kábítószerek, erkölcsi bomlasztás és mindennemű bűnözés terjesztésével az összes nemzetek ifjúságát meg kell rontani. Fel kell karolni a "szabadság, egyenlőség, testvériség" jelszavait, hogy az uralkodó osztályokat megdöntsék, és egy új, vagyonra lapozott arisztokráciát hozzanak létre. Közhivatalokba az őket feltétel nélkül kiszolgáló jelölteket kell juttatni. Vagyonuk felhasználásával minden hírközlő eszközt birtokba kell venniük. Mindenütt pánikot és gazdasági válságot kell teremteniük, ami végül is az általuk ellenőrzött világkormány és egy új világrend létrehozásához fog vezetni.

Ennek a nagystílű, nemzedékek gondos munkáját igénylő világfelforgató elképzelésnek, melyet a frankfurti bankár házában egybegyűlt gazdag üzletemberek egyhangúlag magukévá tettek, nagyon megfeleltek Weishaupt hasonló, bár teljesen naiv és jelentős anyagi támogatás nélkül reménytelennek tűnő tervei és azoknak a széleskörű nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező szabadkőműves mozgalomba való beültetése. Arra is vannak adatok, hogy Weishaupt Meyer Amschel megbízásából és anyagi támogatásával dolgozta ki elméletét és indította el az illuminátusok szervezkedését. Nem volt tehát véletlen, hogy Weishaupt közvetlenül a szabadkőművesek wilhelmsbadi nemzetközi nagygyűlése előtt Frankfurtba tette át főhadiszállását, ahol a végső utasítások és az ezek végrehajtásához szükséges pénzforrások is készen várták.

Az 1782. év Földünk nyugati féltekéjén is fordulópontot jelzett a szabadkőművesség térhódításában, melynek igazi jelentősége csak a 20. században mutatkozott meg: ebben az évben fogadta el az amerikai törvényhozás az Egyesült Államok hivatalos Nagy Pecsétjét, melyen szabadkőműves szimbólumok vannak és a Novus Ordo Seculorum felirat (a századok új rendje), mely az újszülött amerikai államszövetséget már fogantatásában a tervezett új világrend bajnokává tette. A pecsétet Charles Thompson, az amerikai szabadkőművesek egyik vezetője tervezte, aki a Függetlenségi Nyilatkozatot előkészítő Continental Congress munkájában is részt vett; maga George Washington és Benjamin Franklin is szabadkőművesek voltak.

A szabadkőművesek már 1786-ban tartott kongresszusukon kimondták a halálos ítéletet XVI. Lajos francia királyra, amit azután néhány évvel később végre is hajtottak. Az egész francia forradalmat ők készítették elő és irányították: belőlük kerültek ki az enciklopedisták és a jakobinusok, valamint a forradalom számos vezéralakja. A Bastille ostroma - ami egyébként teljesen szükségtelen volt, mert a király kész volt a forradalom oldalára állni és a fegyveres beavatkozást betiltotta - Weishaupt műve volt, aki Meyer Amschel és más frankfurti bankárok pénzén egész Európából börtöntöltelékeket szedett össze, és Marseillesből azokkal vonult fel Versaillesbe, hogy a népet fellázítsa és a király elfogatására uszítsa. Azután tervszerűen peregtek az események. A Bourbonok uralma megdőlt, és a borzalmas öldöklés, ami következett, több mint egy millió francia életébe került.

A szabadkőművesek terve ugyan félresiklott, mert a hatalmat végül is nem ők, hanem Napoleon vette át, de nagy ellenségüket, a keresztény Európát, mely útjukban állott, gyakorlatilag megsemmisítették. Mert hiába ült el a por és állította vissza Metternich a korábbi hatalmi rendszert a bécsi kongresszuson, a francia forradalom liberális eszméi szerteáradtak Európában, és nem csupán a zsarnokság ideológiai alapjait marták szét, hanem egyben egy őszintén keresztény demokratikus rend kifejlődésének útját is eltorlaszolták. A kontinens, és idővel az egész civilizált világ, ezentúl egyre fokozódó mértékben keresztényellenes, sőt kifejezetten istentelen eszmék rabságában botorkált a történelem útvesztőjében, és ez ismét a szabadkőműveseknek nyitott nagy lehetőséget, hogy első hatalomszerzési kísérletük kudarcából felocsúdva, más és más módokon vigyék győzelemre sátáni fogantatású ügyüket.

Mindehhez természetesen már a francia forradalom kitörésétől fogva pénzre is volt szükségük a szabadkőműveseknek, sok pénzre, mert az egymást követő forradalmi kormányok háborúk s hadjáratok sorozatába keveredtek a környező országokkal, és ezt finanszírozni kellett. A szabadkőművesek ezért keresték a mindenható Pénz birtokosainak szövetségét, és ezt - mivel a szövetség azok szemében is hasznosnak mutatkozott - el is nyerték. A Rothschildok még túl kicsik voltak ebben az időben ahhoz, hogy mindezt saját hasznukra tudják fordítani, de más, ekkor még náluk jelentősebb frankfurti bankárok francia kapcsolataik révén részt vettek a forradalmi seregek fenntartásával járó bonyolult pénzügyi műveletekben, és ezekből jelentős nyereségekre is tettek szert. A pénznek ekkor sem volt szaga, és Meyer Amschel is nyilván ezért ragadta meg a szabadkőművesekkel való együttműködésben rejlő lehetőségeket, de neki messzebbmenő elképzelései is voltak.

A Rothschild-ház első tagja, aki a szabadkőműves mozgalommal formális kapcsolatra lépett, a Londonban székelő Nátán volt. Angliában a szabadkőművesség olyannyira szalonképessé vált 1737-ben - mikor is a szigetországban a mozgalmat militáns szervezetté kovácsolták a Róma-ellenesség cégére alatt -, hogy 1907-ig tizenhat királyi herceg vállalta a nagymester szerepét, köztük négy olyan, akit később királlyá koronáztak. Így azután természetesen az arisztokrácia színe-java és a legtöbb vezető üzletember is szabadkőműves volt.

Amint Nátán csillaga emelkedett, nyilvánvalóan neki is szüksége volt szabadkőműves összeköttetésekre, és a páholyoknak már akkor is jelentős zsidó tagsága segítségével minden nehézség nélkül felvételt is nyert. Ez úton sikerült neki a Bank of England igazgatóságába bejutnia, majd ennek révén 1816-ban a Bank of the United States újraalapítását is megszerveznie. Ő szövögette a kontinensen is a Rothschild-ház szabadkőműves kapcsolatainak szövevényét, melyek az 1828-29-es orosz-török háború végéig mind az öt testvér számára gazdag gyümölcsöket hoztak. Ellentétben azonban a nyíltan, sőt kötelezően folytatott angliai szabadkőműves tevékenységgel, a kontinensen ezt a Metternich rendszer alatt szigorúan titokban kellett tartani, és mint mindenki más, a Rothschildok is ezt tették. Nem is tudjuk, tagjai voltak-e a mozgalomnak, vagy csupán üzleti haszonszerzésre használták fel a szabadkőművességgel való jogviszonyukat.

Az 1830-as liberális forradalomsorozat azonban a négy európai Rothschildot is elgondolkoztatta. Melyik vonalra tegyék fel a szerencséjüket: az uralkodókat és az egyházat támogató konzervatívokra, vagy az ezekkel szembenálló liberális mozgalmakra? Támasszák meg továbbra is pénzhalmazaikkal a számukra a meggazdagodásnak szinte határtalan lehetőségeit nyújtó fennálló rendet, vagy álljanak nyíltan az ezt lerombolni akaró erők mögé? A Rothschildok gondosan latolgattak, és az utóbbiak mellett döntöttek.

Ettől fogva váltak a Rothschildok az "Új világrend" jelszava alatt egyesült világpusztító mozgalom egyik legjelentősebb tényezőjévé és fő anyagi forrásává.

A KOMMUNISTA LIDÉRC KIKEL

Aki hóna alatt huszonegy napig egy tojást melenget, abból nem csibe, hanem lidérc kel ki: így tartja egy ősi magyar babona. (Tamási Áron "Jégtörő Mátyás" című regényének ez a témája.) Így nevelték ki az illuminátusok által uralt szabadkőművesek a francia forradalom bikása után az újabb, százszorta olyan borzalmas világpusztító erőt, a marxi kommunizmust, hogy ezzel ledöntessék a régi rend összes maradványait, és helyet készítsenek a maguk új világrendje számára.

Ezt az erőt finanszírozták és nyergelték meg a Rothschildok vezetésével a Pénz urai, akik híven követve a frankfurti bankárok 1773-ban lefektetett elveit, készen álltak, hogy a szabadkőművesség mezébe öltözve, annak világrendje képében saját világuralmukat valósítsák meg.

Az illuminátusokat ugyan még 1785-ben betiltotta a bajor király, mikor Weishaupt ingolstadti egyetemi katedrájáról is elmozdította, Franciaországban pedig a forradalom véres hullámzásai során teljesen hitelüket vesztették, titkos társaságok formájában mégis mindkét országban tovább éltek, és az 1800-as évek elején ismét felszínre bukkantak. Weishaupt maga is fejedelmi patrónusra talált a gothai herceg udvarában, ahol udvari tanácsosi rangra emelkedett, és mikor 1830-ban 82 éves korában meghalt, a különböző neveken működő illuminátus szervezetek már egész Európában megalapozták volt magukat.

Karl Marx és Fiedrich Engels is ilyen illuminátus társaságok tagjai voltak, és ott szerzett kapcsolataik révén kerültek egy kölni zsidó egyetemi tanár, Moses Hess befolyása alá. Hess utópista szocialista eszméket vallott, és ezeket olyan hévvel terjesztette, hogy "kommunista rabbi" néven is emlegették. 1842-ben Marx és Engels felkeresték Hesst, és ez teljesen megnyerte őket a világkommunizmus ügyének. Ezt követően mindketten az Igaz Emberek Ligája fedőnév alatt működő illuminátus társaság keretében tevékenykedtek, és ez 1847-ben megbízta őket egy közös elveiket összefoglaló kiáltvány megszerkesztésével, melyet Communist Manifesto (Kommunista Manifesztum) néven egy évvel később Londonban ki is adtak. Az ebben összegezett forradalmi elvek és elképzelések tulajdonképpen már évekkel Marx és Engels nyilvános fellépése előtt széles körben közkézen forogtak, és a két szerző szerepe mindössze ezek összegezése és formába öntése volt. A Kommunista Kiáltvány 1872-es német kiadásának előszavában Marx és Engels maguk is nyíltan megírják a kiáltvány és ezzel a modern kommunista mozgalom megszületésének hátterét:

"A Kommunista Liga (korábban Igaz Emberek Ligája)... mely természetesen csak titkos szervezet lehetett... bízta meg alulírottakat (ti. Marxot és Engelst) az 1847 novemberében Londonban megtartott nagygyűlésen, hogy nyilvános kiadás céljából vázolja fel a párt részletes ideológiai és gyakorlati programját. Ezek voltak a jelen Kiáltvány előzményei, melynek kéziratát Londonba kellett küldeni, hogy néhány héttel a februári (párizsi) forradalom előtt nyomdába kerülhessen." (Idézi Robertson, Pat "The New World Order" c. könyvében, magyar kiadás "Az Új Világrend" címmel, Budapest, 1993, 81. oldal. Az 1848-as magyar szabadságharcot azonban nem lehet a szabadkőműves fogantatású forradalmak közé sorolni. A magyarság több évtizedes függetlenségi küzdelmének voltak bizonyos szabadkőműves vonatkozásai is a Martinovics-féle összeesküvés révén, de nem ezek voltak a döntő erők.)

Az illuminátus társaságok és a kommunista forradalmak közötti szoros kapcsolatot élesszemű keresztény megfigyelők is észrevették. Így az angol Henry Manning bíboros 1885-ben megírta, hogy az 1864-ben létrejött Kommunista Internacionálé nem Karl Marx műve volt, hanem "titkos politikai társaságoké, melyek 1789-től napjainkig egyre jobban tökéletesítik felállásukat, és... sikerült közös nevezőre jutniuk az egymás közötti szövetség és együttműködés terén. 1848-ra elég erősek voltak már ahhoz, hogy Európa szinte minden fővárosát megrémisszék egy szimultán felkeléssorozat által." (Lásd Robertson, i.m. 81. oldal.)

Egy évvel korábban XIII. Leó pápa a szabadkőművességgel foglalkozó Humanum Genus című hosszú enciklikájában még világosabban fogalmazta meg a szabadkőművesség és a kommunizmus közti szoros kapcsolatot:

"(Az állami rend és a fennálló társadalmi és politikai intézmények) teljes megváltoztatását gondosan készítik elő a kommunisták és szocialisták számos szervezetei, sőt ez a nyíltan megvallott céljuk; a szabadkőművesség nem csupán nem ellenzi terveiket, de a legnagyobb pártfogással tekint rájuk, mivel azok vezérlő elvei azonosak az övékével." (Más magasrangú katolikus személyiségek és püspöki karok hasonló nyilatkozatait illetően lásd De Poncins, Vicomte Léon: "Freemasonry and the Vatican", saját kiadás, 1968, 151-154. oldal.)

A számos egybefonódó szálból 1848-ban világforradalmi méretekre lépő kommunista mozgalom elindításához és fejlesztéséhez természetesen igen sok és egyre több pénz kellett, melyet az 1800-as évektől fogva a Rothschildok és a közvetlen üzleti köreikhez tartozó, ez időben szinte kizárólag zsidó szabadkőművesekből álló bankárok szolgáltattak. Az sem volt véletlen, hogy a kommunista és egyéb szocialista mozgalmak vezetői és szellemi irányítói egészen a 2. világháborút követő évtizedekig szintén túlnyomó részben zsidók voltak, akikkel a bankárok már származásuknál és szellemi hátterüknél fogva is könnyebben meg tudták értetni magukat, mint a nem zsidó forradalmárokkal. A mindenható Pénz urai tehát etnikai alapon osztogatták kegyeiket, és ennek megfelelően alakultak az egyes országok kommunista szervezetei is.

Rothschild Nátán még 1836-ban meghalt (állítólag fivérei mérgezték meg, mivel apja végakaratát megszegve, üzleti érdekből felvette az anglikán vallást és megkeresztelkedett), de fia, Lionel, tovább vezette a londoni bankházat, és az apja társadalmi elképzelését folytatva, 1858-ban a City of London (London üzleti központja) egyik képviselőjévé választtatta magát az angol alsóházban. Az ő fia, Nathaniel pedig már baronet ranggal választtatta meg magát ugyancsak képviselővé, majd 1885-ben, mint az első zsidó lord, a Lordok Házának is tagja lett.

Hasonló társadalmi és politikai sikereket ért el Rothschild Károly ugyancsak Károly nevű fia, aki a gyermektelen Amschel halála után a frankfurti anyaház feje lett, és összeköttetései révén a porosz Herrenhaus (felsőház) életfogytiglani tagságát is elnyerte.

Más frankfurti zsidó bankárcsaládok még ennél is magasabb körökbe törtek be: Theobald von Bethmann-Hollweg, Moritz Bethmann frankfurti pénzember és az egyik Rothschild-lány fia, a századfordulón a német birodalom befolyásos politikusa, majd Bülow után kancellárja lett, és mint ilyen, jelentős szerepe volt az 1. világháború kirobbantásában. Az ugyancsak frankfurti bankárfiú, Ernst Cassel pedig Angliába emigrált, és lovagi rangot nyerve , a későbbi VII. Eduárd angol királynak már wales-i herceg korában személyes bankárja és bizalmas pénzügyi tanácsadója lett, leányát pedig sikeresen összeházasította a királyi család egyik rokonával, Lord Maountbattennel, Fülöp edingburghi herceg, II. Erzsébet királynő férjének nagybátyjával.

A felnövekvő kommunista lidérc szabadkőműves istápolóinak tehát Európa legmagasabb uralkodó köreiben is voltak fontos hadállásai, olyan hercegek, sőt királyok személyében,  akik nem is sejtették, hogy maguk és egész házuk kiirtására felesküdt kígyókat melengetnek keblükön. Mikor erre rádöbbentek, akkor már a legtöbbjük számára késő volt.

Miközben a kommunista mozgalom erősödését és terjedését nagy gonddal ápolgatták és egyre növekvő ráfordításokkal támogatták, a szabadkőműves bankárok Európa hagyományos alappilléreit, az egyházakat - elsősorban a rómait -, és a monarchiákat is szorosan aláaknázták a francia forradalom liberális eszméinek terjesztésével. Nagy erővel hirdették a "korszelem" megvalósításának szükségességét, minek érdekében kezükbe kaparintották a legfontosabb hírközlő szerveket, az angol Reuters, a francia Havas és a német Wolf hírügynökségeket és a napisajtó nagy részét (lásd például hazánkban az Est-lapokat és általában az egész ún. körúti sajtót). Ezek után elvégezték a nagy tömegek megtévesztéséhez szükséges agymosást. Európa parlamentjeibe beépített képviselőiken keresztül ők süllyesztették le az emberiség legősibb és egyik legszentebb intézményét, a házasságot, polgári jogi és egyre könnyebben felbontható szerződéssé, a családi viszonyokat tartásdíjfizetési kötelezettségekké, az egyházakat privát társadalmi szervezetekké, az uralkodókat hatalom nélküli bábokká, az iskolákat és egyetemeket erkölcsi alapjaiktól megfosztott, szakbarbárgyártó üzemekké, a politikai intézményeket erőszakszervezetek tülekedő helyévé. Az egykor keresztény Európa, a Respublica Christiana, így vált tömegemberek tenyészistállójává, mely már a 19. század végén technikai civilizációba fulladt, pusztulásra ítélt emberi és szellemi romhalmaz súlyos jeleit mutatta.

Erre az alapjaiban megrendített európai társadalomra szabadították rá a bankárok századunk első éveiben a bolsevista világforradalmat, miközben továbbra is fondorlatosan halmozták a kommunisták ősellenségének vélt tőkét, és terjesztették annak általuk irányított csápjait az egész földkerekségen.

Így történt ez Európának az ipari forradalom által későn elért, de annál rohamosabban növekvő ifjú gazdasági óriásában, a cári Oroszországban is, melyet a bankárok már jóelőre kiszemeltek eszközül a régi, évezredes világrend elsöpréséhez, hogy helyében az új világrendet megteremthessék. Ezt a Nagy Péter és Nagy Katalin felvilágosult abszolutizmusa és nyugati stílű reformjai után ismét keleti stílű és kevésbé felvilágosult abszolutizmusba roskadt, hatalmas birodalmat akkor kezdte megérinteni a francia forradalom utószele, amikor Napoleon bukása után Párizs 1814-ben orosz csapatok megszállása alá került, és az ezeket vezénylő fiatal arisztokrata tisztek a liberális eszméket megismerték és magukévá tették. Hazájukba diadalittasan visszatérve, ezek a liberális reformokban gondolkodó fiatal arisztokraták alapítottak két titkos orosz szabadkőműves páholyt, melyek tagjai rangjánál és közéleti pozícióinál fogva, döntő befolyással voltak az orosz reformmozgalomra.

Ezek a szabadkőműves páholyok - melyek természetes szoros kapcsolatokat tartottak fent a nyugat-európai páholyokkal - istápolták és részesítették jelentős anyagi támogatásban a föld alatt szervezkedő reformereket, akik egyre radikálisabb elképzelésekkel léptek fel. A kezdetben népi, jobbágyfelszabadító célzattal tevékenykedő narodnyikokat idővel kiszorították a szocialisták, akik már a 19. század derekán kezdtek megismerkedni Marx és Engels műveivel, és rohamosan növekvő számú nagyipari munkásság forradalmi erővé való szervezésére törekedtek.

A cári kormányzat rendőri szervei sokáig nem szenteltek különösebb figyelmet ezeknek a mozgolódásoknak. 1872-ben teljesen legálisan jelenhetett meg Oroszországban "A tőke" első kötetének orosz fordítása, amely az egész világon az első fordítása volt Marx e legfontosabb művének. Ezt követően az akkor még zsenge orosz munkásmozgalom egyre inkább a birodalom számos vidékén elburjánzó marxista körök irányítása alá került, melyek vezetői és fő ideológusai többnyire zsidók voltak. Ezek nyergelték meg a sorsuk jobbítására éhező alsóbb orosz néposztályok elégedetlenségét, és azt szólamaikkal és hamis ígéreteikkel uraik és a fennálló politikai és társadalmi rendszer elleni lobogó gyűlöletté táplálva hajszolták őket az egész cári birodalomra kiterjedő forradalom felé.

1883-1884 telén Szentpétervárott létrejött az immár kifejezetten marxista elvekkel fellépő Orosz Szociáldemokrata Párt, mely később a Kommunista Párt nevet vette fel. Ebben kezdte el politikai pályáját egy fiatal félzsidó forradalmár, Vlagyimir Iljics Uljanov, aki az általa felvett Lenin vezetéknéven minden idők legvérengzőbb rabszolgabirodalmának megalapítójává vált.

Lenin már 1887-ben, 17 éves ifjúként elkezdte forradalmi tevékenységét a kazáni diákok megmozdulásában való részvételével, amiért a cári hatóságok letartóztatták és Szibériába száműzték. Onnan kiszabadulva, még nagyobb hévvel vetette magát a cári rendszer elleni küzdelembe, és ennek során a marxista elmélet is jelentősen átdolgozta. Ismételt száműzetés és börtönbüntetések után, Lenin kénytelen volt emigrációba vonulni, és onnan terjesztette szélsőséges nézeteit. Végül az 1904 elején kitört japán-orosz háború lehetőséget nyújtott számára, hogy eszméit a gyakorlatban is megvalósítsa.

A japánok támadása, melyet jelentős mértékben az akkor már az Egyesült Államokban lábukat megvetett Rothschild-szövetségesek - a később részletesebben említendő John Pierpont Morgan, Jacob Schiff és mások - finanszíroztak, felkészületlenül érte az orosz haderőket, és ezek mind a szárazföldön, mind a tengeren súlyos vereségeket szenvedtek. A cári Oroszország kelet-ázsiai uralma megingott, és az egész birodalomban kiéleződtek a politikai és társadalmi ellentétek. A légkör alkalmasnak mutatkozott a szocialisták szemében, hogy 1905 januárjában általános forradalmat kezdeményezzenek.

Hosszantartó és egyre nagyobb méretű sztrájkok és tüntetések után a haditengerészetben és a hadseregben is zendülések ütötték fel a fejüket, melyek 1905 decemberében széleskörű fegyveres felkelésbe torkollottak. Az anyagi hátteret mindehhez szabadkőműves vonzatú szervezetek és pénzemberek biztosították, többek közt az angol Fabian Society és Joseph Fels amerikai szappanmágnás. Több mint valószínű, hogy ezek csak frontemberek voltak a Rothschild érdekeltségek számára.

Lenin csupán 1905 novemberében tért vissza illegálisan Oroszországba, hogy a forradalom végső aktusát irányítsa. A cári kormányzat azonban addigra már kifogta a szelet a forradalom vitorláiból. 1905 augusztusában a cár kiáltványt bocsátott ki demokratikus reformok bevezetéséről az Állami Duma (parlament) létrehozásáról, a hónap végén pedig az orosz-japán békeszerződést is aláírták. Az év decemberében a fegyveres felkelést mindenütt véresen leverték. Lenin ismét emigrációba kényszerült számos fegyvertársával és a párton belüli nagy ellenlábasával, az ugyancsak zsidó származású Leon Trockijjal együtt, mások pedig ezrével börtönbe vagy Szibériába kerültek. A bankárok első nagy kísérlete egy világuralmi bázis kiépítésére csúfosan megbukott, bolsevista segédcsapataik pedig talonba kerültek. Az Újvilágban azonban ezekkel az eseményekkel egyidejűleg már javában folytak a bankárok előkészületei végső döfésre szánt hatalmi fegyverük, az amerikai dollár kézrekerítésére.

A DOLLÁR ELTÉRÍTÉSE

Kevesen tudják, hogy az Egyesült Államoknak nincs igazi értelemben vett Nemzeti Bankja. Az amerikai jegybank, a Federal Reserve Bank, a nagy nemzetközi bankházak privát vállalkozása, az Egyesült Államok törvényhozásában 1913. december 22.-én rengeteg vita és szívós háttérmunka után kierőszakolt törvényben (Federal Reserve Act 1913) kizárólagos bankjegykibocsátási joggal felruházott részvénytársaság, melynek részvényesei és igazgatói mai napig a létrehozó nagy bankok és azok szakemberei.

A Federal Reserve Bank felállítását megelőző hosszú küzdelem vezéralakja és életében az amerikai pénzvilág vezető személyiségének és fő irányítójának vélt John Pierpont Morgan maga is a Rothschild-ház frontembere volt, mert ez utóbbiak pénzével dolgozott és azok utasításait követte. Csak halála után derült ki, valójában milyen csekély személyes vagyonnal rendelkezett.

A Federal Reserve Bank igazi értelmi szerzője és a létrehozására irányuló, gyakran összeesküvés-jellegű kampány megszervezője Paul Warburg németországi zsidó pénzember volt, aki Felix nevű öccsével együtt 1904-ben vándorolt be az Egyesült államokba, és ott mint társ a New York-i Kuhn, Loeb & Co. bankházhoz csatlakozott. Ez utóbbi, mint a két Warburg maga is, a Rothschild-ház belső üzleti köreihez tartozott. Paul Warburg feleségül vette Nina Loeböt, Solomon Loeb lányát, míg Felix a bankház másik vezéralakja, Jacob Schiff Frieda nevű lányát vette nőül. Egyidejűleg mindketten társak lettek a cégben.

Schiff a kétlakásos frankfurti Rothschild-ház másik ikerlakásában született 1847-ben, a Rothschildokkal tehát gyermekkorától kezdve bensőséges kapcsolata volt. Amerikába való kivándorlása után a Rothschildok pénzével vásárolta meg üzletrészét a Kuhn, Loeb & Co. bankházban, és oda be is nősült. A Warburgok megérkezésekor már ő volt a szenior partner. Természetesen a két Warburg is Rothschild tőkével operált, éppúgy, mint fivérük, Max, aki Frankfurtban maradt, és ugyancsak Rothschild irányítással és segítséggel, a német birodalom pénzügyeit hálózta be.

Paul Warburg és testvére amerikai küldetése tehát egy előre kitervelt és már évtizedekkel előbb megindított, világméretű manőver szerves része volt, amely végső céljaként az Egyesült Államok pénzügyei fölötti hatalom megszerzését tűzte ki. Ehhez volt szükséges, hogy a Rothschild érdekeltségek New York tőkés centrumában, a Wall Streeten megalapozzák uralmukat, majd mikor ez megtörtént, saját kezelésben létrehozzák az amerikai központú jegybankot.

A Rothschildoknak már volt gyakorlatuk egy nagy ország jegybankjának átvételében, mivel londoni águk megalapozója, Nathan Meyer Rothschild, aki a Waterloo-i csata alkalmával elkövetett gigantikus méretű tőzsdei csalásával emelkedett Anglia valóságos pénzügyi nagyhatalommá, már a 19. század első felében sikeresen ellenőrzése alá vonta a Bank of Englandot - amely ugyancsak magánvállalkozás volt -, és azon keresztül az egész angol birodalom pénzügyeit.

A Rothschild-ház szervezte meg és irányítja mindmáig a Londoni Klub (hivatalos nevén London Acceptance Council) néven ismert, 17 nemzetközi bankból álló tőkés tömörülést is, mely előre látva az angol birodalom lehanyatlását - melyet, az évtizedek távlatából nézve, tevékenyen elő is mozdított -, a múlt század második felében megkezdte az Egyesült Államok pénzügyeinek behálózását a New York-i Wall Streeten létesített és nagy sietséggel kiépített tőkés hadállásain keresztül.

Innen, a Wall Streetről indult ki és folyt a kampány az amerikai jegybank létrehozásáért és az amerikai nemzeti valuta, a dollár kibocsájtásának jogáért. Ide építették be a Rothschildok Paul Warburgot, hogy Jacob Schiff és Solomon Loeb atyai támogatásával ezt a kampányt megszervezze és levezesse.

A Wall Street világuralmára irányuló, jól átgondolt manőverek a végrehajtásához a Rothschild-háznak és amerikai szövetségeseinek természetesen hasonló elképzelésekkel és tőkével rendelkező társakra is szükségük volt, és ilyeneket már a művelet első, előkészítő szakaszában sikerült is találniuk. Első és legfontosabb volt ezek közt a Rockefeller dinasztia, mely családi kapcsolatokra is épített a Rothschildokkal. (A Rockefellerek nem voltak zsidók, hanem német eredetű baptista család, akik az amerikai kőolajtermelés és kereskedelem monopóliumának megkaparintásával tettek szert fantasztikus vagyonra.)

A Rockefellerekkel John Pierpont Morgan amerikai pénzember közvetítésével már a 19. század utolsó éveiben létrejött kapcsolatoknak a gyümölcse volt a Rockefeller-birodalom New York-i Chase Bankja és a Rothschild-rokon Kuhn és Loeb bankház Manhattan Bankjának egyesülése Chase-Manhattan Bank néven, mely évtizedek óta a világ egyik legjelentősebb bankja, és napjainkban a legitim bankügyletek mellett vezető szerepet visz a fegyverkereskedelemtől a kábítószercsempészésig az emberiség úgyszólván valamennyi rákfenéjének finanszírozásában és az ezek üzemeltetéséhez elengedhetetlen pénzmosásban is. (Lásd Nicolov, Nicola M., "The World Conspiracy, Portland, USA, 1990."; Warren Hough a "Spotlight" (Washington) folyóirat 1995. január 6.-i számában.)

Mindenekelőtt szükséges volt a megfelelő gazdasági légkör megteremtése, és ez John Pierpont Morgan feladata volt. Morgan, aki a Rothschildok megbízásából és pénzével szerezte meg a domináns érdekeltséget az amerikai vasútvonalak többsége fölött és hozta létre az egész amerikai acéltermelést ellenőrző United Steel Corporationt, saját, Rothschild tőkével működtetett bankházai, a Bankers' Trust Company és a J. P. Morgan & Company révén az Egyesült Államok egész bankvilágát összefogó National Bankers' Associationban is vezető szerepre tett szert, és már nagy gyakorlata volt mesterséges pénzügyi pánikok létrehozásában. Ezt a képességét "kamatoztatták" a bankárok az amerikai jegybank létrehozására irányuló összeesküvésükben is.

Mikor Paul Warburg már kellőképpen megalapozta magát az amerikai pénzvilág felső köreiben, Morgan és érdekeltségei 1907 őszén a Knickerbocker Bank és a Trust Company of Amerika, szolid közepes nagyságú amerikai bakok, állítólagos fizetési nehézségeiről terjesztett hamis nyilatkozataikkal és a Heinze, Morse és Thomas bankok ellen a New York-i Clearing Houseban indított, indoktalan fegyelmi eljárásokkal hatalmas pánikot keltettek a tőzsdén, majd amikor ennek ravasz kihasználásával legveszélyesebb vetélytársaikat tönkretették, az általuk mesterségesen szított válságot egy csapásra megszüntették.

Ezzel a manőverrel egyidejűleg Paul Warburg megindította az amerikai közvélemény megpuhítását a javasolt "banki reform" érdekében. A következő hat évben csaknem minden idejét pénzügyi cikkek írásának és széleskörű előadások tartásának szentelte, melyek fő témája volt, hogy okulva az 1907-es gazdasági válságból, az Egyesült Államoknak sürgősen szüksége van egy központi bankrendszerre. Mivel ez a "közjó" érdekében végzett szolgálata bankári működését akadályozta, a Kuhn, Loeb & Co. cég "nagylelkűen" évi 500,000 dollár tiszteletdíjat folyósított neki.

Több évi kemény előkészítő munka után, Warburg 1910. november 2.-án létrehozott egy titkos megbeszélést a New York közelében fekvő Jekyll-szigeten Nelson Aldrich szenátorral, a Nemzeti Pénzügyi Bizottság elnökével, melyen kettőjükön kívül három Morgan-érdekeltségeket képviselő (valójában Rothschild-függőségű) pénzember és az Egyesült Államok pénzügyminisztériumának egyik államtitkára vettek részt. Itt dolgozták ki, Warburg irányításával, tíz nap alatt a tervezett amerikai jegybank alapszabályát és működési elveit, melyeket Aldrich szenátor 1911. január 16.-án tett közzé, mint a vezetése alatt álló bizottság hivatalos javaslatát. Hosszas nyilvános, gyakran heves összetűzésekkel járó politikai és társadalmi vita alakult ki, melyben az "Aldrich terv" támogatói három vezető amerikai egyetem, Princeton, Harvard és a University of Chicago falai közt ütötték fel propagandatevékenységük fő hadiszállásait. Az "Aldrich terv" országos szinten való ismertetésének és általános elfogadásának költségeire a nagy amerikai bankok 5 millió dollár támogatást dobtak össze.

Mikor a republikánus párt (melyhez Aldrich is tartozott) az 1912-ben tartott kongresszusi választásokon az eddig ellenzékben levő demokratákkal szemben a szenátusi többséget elvesztette és Woodrow Wilson személyében demokrata politikus került az elnöki székbe is, Warburg és társai, gyorsan lovat váltva, a demokratákat környékezték meg. Sikerült is nekik, ravaszul módosított formában és más fedőnévvel, a Jekyll-szigeten kidolgozott tervet most már a demokraták saját, az Aldrich-tervtől "különböző" javaslatát, a többségi párt támogatásával az amerikai törvényhozásban előterjeszteni. A kongresszusi vita végkifejletének napjaiban a szálakat gondosan kézben tartó Paul Warburgnak még saját irodája is volt a kongresszus épületében.

A nagy szívóssággal és körültekintéssel folytatott kampány az amerikai dollár kézbekerítéséért 1913 végén el is érte célját az említett törvény által. Az idegen tőkések által így felállított "amerikai" jegybank 1914. november 16.-án kezdte meg működését. Jóllehet a törvény kikötötte, hogy a bank első igazgatóit az Egyesült Államok elnöke nevezte ki, Woodrow Wilson elnök későbbi elmondása szerint neki csupán egyetlen igazgató kijelölésére volt lehetősége, a többieket a jegybank részvényeit birtokló nagy New York-i bankok - gyakorlatilag mind Rothschild és Rockefeller-érdekeltség - nevezték ki. Ilyen körülmények között természetes volt, hogy az igazgatók egyike a kampányt megtervező és mindvégig irányító Paul Warburg lett. (Az amerikai jegybank létrehozását illetően lásd Mullins, Eustace, "The Secrets of the Federal Reserve", Jekyll Island Edition, 1991.)

Így kaparintották meg a Wall Streeten tömörült nemzetközi bankárok a világhódítás minden fegyvernél hatékonyabb eszközét, az amerikai dollárt.

KIÉPÜL AZ ADÓSSÁGHÁLÓ

A dollár fölötti egyeduralom megszerzésével egyidejűleg a Londoni Klub megkezdte az Egyesült Államoknak világhatalommá való emelését az I. világháborúba való beléptetésével és az európai politikába való, egyre fokozódó beavatkozásával. Mindez nem az Egyesült Államok népessége, még kevésbé az európai demokráciák "megmentése" érdekében történt: rövid távon a Wall Street-i pénzmágnások mesébe illő meggazdagodását, hosszú távon világhódító terveik megvalósítását szolgálta. Ezt a stratégiát a nemzetközi bankárok már Paul Warburg Amerikába való áttelepítése előtt kitervelték, és mikor missziójának első célkitűzése, a Federal Reserve Bank létrehozása, sikeresen megvalósult, azonnal hozzáláttak a második fázishoz: a mindenható Pénz segítségével az Egyesült Államok politikai és gazdasági szerkezete fölötti hegemónia megszerzéséhez.

Miután az I. világháborút évtizedekkel annak kirobbanása előtt gondosan előkészítették az egymással versengő európai hatalmak fegyverkezésének jól átgondolt és célirányosan adagolt finanszírozásával, a dollár fölötti egyeduralmukat - aminek megszerzését minden bizonnyal nem véletlenül időzítették a háború kitörésének időpontjára (ebben a tekintetben előre nem várt akadályok miatt kissé el is késtek; ezért volt Warburg és cinkosai részéről 1914 utolsó hónapjaiban a frenetikus nyomás az Egyesült Államok törvényhozására, hogy a tervezett amerikai jegybank létrehozásához szükséges törvényt még abban az évben tető alá hozzák)  azonnal bevetették az amerikai politikusok és a közvélemény megdolgozására a világháborúba való beavatkozás érdekében. Mikor Woodrow Wilson elnököt, aki akkor már csaknem húsz éven át a Wall Street függvénye volt mind közéleti karrierje előmozdításában, mind magánvagyona növelésében, ravasz és többnyire becstelen módszerekkel belemanőverezték a központi hatalmak elleni hadüzenetbe, szinte magától értetődő volt, hogy a War Industries Board (Hadiipari Bizottság) elnöki tisztjét és ezzel az egész amerikai hadiipar fölötti rendelkezési jogot az egyik vezető Wall Street-i bankár, Bernard Baruch nyerte el. Baruch azután más Wall Street-i pénzembereknek juttatta a több milliárdos fegyverrendeléseket, míg az ezek finanszírozására felállított War Finance Corporation (Háborús Pénzügyi Testület) vezetésével az elnök Eugene Meyer Wall Street-i bankár, Baruch korábbi üzlettársát bízta meg, aki Baruchhal együtt a Rothschild-ház belső köreihez tartozott. Az amerikai jegybankot pedig, amely a mindezekhez szükséges pénztömegeket szolgáltatta, továbbra is Paul Warburg tartotta ellenőrzése alatt.

Az I. világháború így pénzügyi "terülj asztalkám" volt a Wall Streeten tömörült nemzetközi bankárok számára, de politikailag, társadalmilag katasztrofális következményekkel járt az amerikai nép létérdekeire nézve. Ettől fogva az Egyesült Államok a bankárok irányításával visszavonhatatlanul elkötelezte magát a földkerekség rendőrének és mentőangyalának szerepére, aminek árát ez a tehetetlen óriás egyre növekvő mértékben vérben és aranyban volt fizetni kénytelen. És a rövid győzelmi mámor után sokasodtak a belső gazdasági bajok is.

A háború és annak a Wall Street által biztosított kimenetele azonban még tragikusabbak voltak Európa nemzetei számára, mert miután a bankárok az antant hatalmakat győzelemre segítették, a zsoldjukban álló szabadkőműves angol és francia politikusokkal olyan békediktátumokat kényszerítettek a vesztesekre, melyek eleve magukban hordozták egy következő világégés csíráit. Egy őszinte pillanatában Winston Churchill meg is írta, hogy Európa valamennyi nemzete jobban járt volna, ha az Egyesült Államok nem ütötte volna az orrát a kontinens ügyeibe, mert "Németországgal békét kötöttünk volna; nem omlott volna össze Oroszország, ami a kommunizmushoz vezetett; nem vált volna kormányozhatatlanná Olaszország, amit a fasizmus követett; és a nácizmus soha nem emelkedett volna hatalomra Németországban." ("Social Justice" magazin, 1939. július 3, 4. oldal.)

Amit Churchill nem látott, vagy nem mert megírni, az, hogy mindez nem a véletlen, hanem a nemzetközi bankárok céltudatos aknamunkájának a műve volt.

A Londoni Klub nem csupán egy újabb világkatasztrófa melegágyát vetette meg, hanem az első világháború előtti évekhez hasonlóan, pénztömegeinek gondos bevetésével elő is készítette a másodikat: míg Paul Warburg az Egyesült Államok pénzügyeit irányította, Németországban maradt öccse, Max, zsidó létére Hitler pénzügyi tanácsadója és finanszírozója volt, éspedig a Wall Street-i zsidó pénzmágnások pénzével. Egyidejűleg a Wall Streetbe betársult Rockefeller-ház Jacob Schiffel vállvetve Lenin Nagy "Orosz" Forradalmának finanszírozója és az általa létrehozott Szovjetunió fő tőkés talpontartója szerepét töltötte be. (Schiff saját unokája elmondása szerint legalább 20 millió dollárral segítette Lenint hatalomra, ami abban az időben kolosszális összeg volt. Az 1920-as évek derekától azután - nyilván egy világmegosztási egyezség eredményeként - a Szovjetunió kizárólagos finanszírozását a Rockefeller birodalom vette át a család "vezérhajója", a Chase Manhattan Bank által.) Az egész bonyolult műveletet pedig a Rothschildok irányították és koordinálták, miközben Anglia, Franciaország és ezek kisebb szövetségesei, a Kisantant és Lengyelország fegyverkezését is finanszírozták.

A világuralmi hadjáratukat immár az Egyesült Államokból folytató bankárok tehát egyszerre kettős offenzívát indítottak az akkor még az egész világ szellemi és gazdasági erőközpontját képező Európa ellen: minden erejükkel folytatták a kontinens teljes szétrombolására irányuló, már a francia forradalom előtt megkezdett és azóta lankadatlanul folytatott aknamunkájukat, és ugyanakkor Oroszországban uralomra juttatták a bolsevista tömeggyilkosokat, hogy általuk Európa többé-kevésbé még kereszténynek maradt népeinek megadhassák a végső tőrdöfést, és egyben biztosítsák a Wall Street számára az orosz birodalom gigantikus természeti kincseit és energiaforrásait, mint egy későbbi időpontban maguktól ölükbe hulló érett gyümölcsöket.

Mielőtt azonban e kettős offenzíva csúcspontjaként a második világégést kirobbantották volna, az előre gondolkozó nemzetközi bankárok szükségesnek látták egy újabb mesterséges "pénzügyi válság" létrehozását, melyből "okulva", a leendő háború végén hálójukat még szélesebb körökre kiterjeszthetik. Ezúttal már egészen nagy vadra vadásztak: az egész emberiséget vették célba, ezért a válságnak is világméretűnek kellett lennie.

A modell már megvolt a John Pierpont Morgan teremtette 1907-es válság képében, és a bankárok módszerei ezúttal is hasonlóak voltak. Tőzsdei összeomlást okozó hisztériát kellett létrehozni a befektetők soraiban, s mivel ekkor már a New York-i tőzsde volt a tőkés országok pénzvilágának "hőmérője", az összeomlásnak is ott kellett bekövetkeznie. Ezt igen gondosan meg kellett alapozni, hogy a válság valóban az egész földkerekségre kiterjedjen, és erre a bankárok három évet szántak. Az ugyancsak ellenőrzésük alatt tartott Bank of England elnöke, Montagu Norman 1927 elején titkos megbeszéléseket folytatott az amerikai Federal Reserve Bank igazgatóival Washingtonban, ahol kidolgozták az "olcsó hitel" politikáját, melyet Norman ezt követően a nagy európai központi bankokkal is egyeztetett. Ennek eredményeként a Wall Street valósággal megoldotta a pénzeszsákokat, és kis és nagy befektetőknek korlát nélkül ontotta az alacsony kamatú kölcsönöket a bankárok szolgálatában álló brókercégek által a New York-i tőzsdén hatalmas reklámmal propagált spekulatív részvények és kötvények vételére. A Federal Reserve Bank maga is beszállt a játszmába a bankárok oldalán, és a dollár megfelelő manipulálásával 62 százalékkal növelte az Egyesült Államok pénzmennyiségét, miközben hivatalos és félhivatalos nyilatkozatokkal a befektetőket a "kitűnő lehetőségek" kihasználására sarkallta.

Mikor ez a spekulációs hullám tetőfokára ért, a Londoni Klub 1929 szeptemberében "lehúzta a függönyt": egyik napról a másikra minden előzetes figyelmeztetés nélkül azonnali hatállyal felmondta a felszólításra (at call) fizetendő kölcsönöket - és a legtöbb ilyen volt -, a további kölcsönöket leállította, a kamatlábat pedig 20%-ra emelte.

A bajbajutott spekulánsok százezrei ezt természetesen képtelenek voltak megfizetni, ezért tömegesen piacra dobták értékpapírjaikat, minek következtében ezek árfolyamai drámai zuhanásba kezdtek. 1929 októberében és novemberében az egyre fokozódó árfolyamesések folytán mintegy 160 milliárd dollárt kitevő értékveszteség jelentkezett a New York-i tőzsdén, amit természetesen nem a nagy bankárok, hanem amerikai kisemberek milliói veszítettek. Paul Warburg, Bernard Baruch és más Wall Street-i pénzmágnások ugyanis már 1929 márciusától kezdődően figyelmeztették a hozzájuk közel álló nagybefektetőket, hogy jó lesz a ringből kiszállni; így ezek időben, mikor az árfolyamok még magasak voltak, meg is szabadultak összes spekulatív befektetésüktől és millióikat a biztos államkötvényekbe tették, miközben a brókerek tovább hajszolták a mit sem sejtő amerikai kisembereket és kisvállalatokat a New York-i tőzsde pénzügyi vágóhídjára.

Így kezdődött a New York-i tőzsde teljes összeomlása, minek következtében 1929 és 1933 közt az Egyesült Államokban működő 26.401 bankból 11.630 csődöt jelentett és bezárt. (Ezek túlnyomó többsége kis és közepes bank és takarékpénztár volt, mivel az Egyesült Államok banktörvényei rendkívül megnehezítik a nagy pénzintézetek kialakulását.) Ez természetszerűen kisemberek további millióinak tönkremenetelével járt, mivel a bankokban elhelyezett megtakarított pénzük nagyrésze menthetetlenül elveszett. A válság az Egyesült Államokból rohamosan átcsapódott mind az öt kontinensre, és a világ minden országában súlyos megrázkódtatásokkal járt. (Az 1929-es világválság okait és lefolyását illetően lásd Mullins, i.m., 143-150. oldalát.) A tanácstalanul tántorgó népek sokhelyütt diktátorok karjaiba menekültek, akik elkerülhetetlenül belevezették őket egy újabb világégésbe.

A világ vezető közgazdászai mai napig nem találtak elfogadható magyarázatot ennek a gigantikus méretű gazdasági válságnak az okaira, de a következő tények cáfolhatatlanok:

1. Az 1929-es világválság a New York-i tőzsdéről indult ki.

2. A válság évekig tartott, és annak folyamán a Wall Streeten tömörült tőkeóriások még hatalmasabb vagyonra és gazdasági hatalomra tettek szert, míg kisebb vetélytársaik sorra tönkrementek.

3. Az Egyesült Államok a válságból csak a II. világháborúba való belépéssel volt képes kilábalni.

4. A II. világháború eredményeként az Egyesült Államok lett a világ vezető politikai, katonai és gazdasági szuperhatalma, miközben valamennyi jelentős gazdasági vetélytársa - Anglia, Németország, Franciaország és Japán - padlóra került.

A II. világháború végén már Amerika rendelkezett a Porban heverő Európa fölött, és miután azt szovjet szövetségesével a bankárok által gondosan előkészített és mindkét oldalon beépített "tanácsosaik" révén előre egyeztetett csúcskonferenciákon kettéosztotta, a kontinens nyugati, értékesebb felét saját politikai, katonai és gazdasági hegemóniája alá vette. A végcél azonban egy globális méretű, színleg az Egyesült Államok vezetése alatt működő, de valójában a bankárokkal egybefonódott nemzetközi szabadkőművesség által irányított és minden tevékenységében szigorúan ellenőrzött világbirodalom kiépítése volt. (Lásd többek közt Mónus Áron: "Összeesküvés: A Nietzschei birodalom", több kiadást ért meg.)

Ennek a hatalmi politikának szerves része volt a Londoni Klub ellenőrzése alatt álló Wall Street-i tőkés központnak az egész világ pénzgazdálkodási irányítójává tétele és ezzel párhuzamosan az amerikai dollár központi valutává, vagyis minden nemzetközi pénztranzakció elszámolási alapjává emelése.

Ezt a bonyolult, de rendkívüli kitartással végrehajtott műveletsorozatot megkönnyítette a mindenható Pénznek már a reneszánsz végén megkezdődött és a 19. század végére beteljesedett fikcióvá válása, minek folytán a pénz urai tranzakcióikat aranyhegyek nehézkes mozgatása helyett papíron rögzített számok egyszerű megváltoztatásával voltak képesek végrehajtani, amit a mechanizált távközlési eszközök egyre fokozódó tökéletesítése hamarosan pillanatok művévé tett.

A Londoni Klub pénzügyi hatalommá nőtt Wall Street-i nyúlványának kártékony ténykedése nem maradt megjegyzés nélkül egyes élesszemű és meg nem vesztegethető amerikai politikusok részéről, akik már a Federal Reserve Bank megalakulását követő években, majd a New York-i tőzsdéről 1929-ben kiindult gazdasági világválság kitörését követően nyilvános kongresszusi vizsgálatot követeltek a Bank és igazgatósága tevékenységét illetően.

Ezek bírálatait sommásan összegezte Louis McFadden, az amerikai törvényhozás képviselőháza bank- és valutaügyi bizottságának elnöke a Ház 1932. június 10.-i ülésén elmondott beszédében, melyben többek között a következőket mondta:

"Egyesek azt gondolják, hogy a Federal Reserve bankok amerikai kormányintézmények. Ezek nem kormányintézmények. Ezek privát hitelmonopóliumok, melyek az Egyesült Államok népén élősködnek saját maguk és külföldi ügyfeleik javára. A Federal Reserve bankok külföldi központi bankok ügynökei. Henry Ford mondta: 'Ezeknek a pénzembereknek egyetlen célja a világuralom megszerzése kifizethetetlen adósságok létrehozatala által.' "

Természetesen, a javasolt vizsgálatra soha nem került sor, a bátor amerikai politikus ellen pedig suttogó kampány indult Washingtonban, hogy eszét vesztette, és a következő szövetségi választásokon kibukott. (Lásd Mullins, i.m., 153-4. oldal.) Ezt követően, nem akadt egyetlen jelentős amerikai személyiség, sem a kongresszusban, sem azon kívül, aki támadni merte volna a Wall Streeten tömörült pénzemberek tevékenységét és az általuk irányított gazdasági és politikai manővereket, Ezra Pound, a nagy amerikai költő kivételével, akit ezért a II. világháború végén minden teketória nélkül az őrültek házába zártak és tizennégy esztendeig ott is tartottak. Mivel a bankárok az amerikai napilapok és egyéb hírközlő eszközök túlnyomó többségét is a markukban tartották, tekintélyes ellenzék hiányában könnyű volt az Egyesült Államok közvéleményét oly mértékben agymosniuk, hogy az amerikai társadalom egy birkanyáj engedelmességével fogadta el a teljes hegemóniájukat pénze, nemzetgazdasága, bel- és külpolitikája, életformája és úgyszólván valamennyi élettevékenysége fölött.

Amerika népének ez a szolgai megalázkodása 1945 után szinte automatikusan hatolt be a világ többi népeinek politikai és társadalmi szervezetébe a Marshall-terv és más "jóindulatúnak", sőt "karitatívnak" feltüntetett amerikai segélyakciók gazdasági vérátömlesztései segítségével, úgyhogy hamarosan az egész emberiség szeme a Wall Street uraira irányult, mint megváltóikra és boldogabb jövőjük biztosítóira.

Az ellátás teljes hiánya és a nemzetközi bankárok összefonódásaiból létrejött félelmetes tőkés Leviatán minden képzeletet meghaladó pénztárcája ellenére, a Wall Street-i központ világuralmához elengedhetetlen nemzetközi pénzügyi szervezetek felállítása és az amerikai dollárnak New Yorkból való irányított felmagasztalása néhány évtizednyi kemény szervezést igényelt. Előzőleg ugyanis az angol fontsterling volt a nemzetközi pénzvilág központi valutája, és ezt korábbi privilegizált helyzetéből nem lehetett a nemzetközi pénzgazdálkodás jelentős sterilizálása nélkül azonnal elmozdítani.

Az első fontos lépés ebben az irányban közvetlenül a II. világháború végső kifejlete előtt, 1944 júliusában történt, mikor is a Wall Street kezdeményezésére az amerikai Bretton Woodsban az Egyesült Államok és szövetségesei, összesen 44 hadbalépett ország, közöttük a Szovjetunió részvételével összehívták az Egyesült Nemzetek Monetáris és Pénzügyi Konferenciáját. Ennek színleges célja az volt, hogy az egész világgazdaságra kiterjedő pénzügyi megoldásokat dolgozzon ki a háború utáni újrakezdés elősegítésére és rendezett lefolytatására, a Németország és Japán akkor már biztosra vett vereségét követő állapotok között.

Mint várható volt, a nagy bankok szakértői nem szűntek hangoztatni az értekezlet folyamán, hogy egy újabb 1929-es méretű világgazdasági válságot nem szabad megengedni, és ennek elkerülése végett az egész világ pénzügyeit és monetáris politikáját szorosan össze kell hangolni és központi irányítás alá kell venni, természetesen a bankárok ellenőrzése alatt, mert - ez volt az érvelés - ők értettek igazán a pénz kezeléséhez.

A bankárok arra is utaltak (elvileg helyesen), hogy a különböző nemzeti valuták árfolyamingadozásai káros hatással vannak a nemzetek közötti kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokra, és ezért szükséges egy általánosan elfogadott központi mértékegység kialakítása, melyhez közös megegyezéssel a világ valamennyi valutáját viszonyítják. Ennek a szerepnek a betöltésére a bankárok az aranylapra helyezett dollárt javasolták, amint a Bretton Woods-i értekezleten képviselt országok gyanútlanul el is fogadtak. Abban a helyzetben és időben nem is igen tehették másként, hiszen mindnyájan a szövetségesek egész háborús erőfeszítését finanszírozó és a hadviselésben is domináns szerepre emelkedett Egyesült Államok zsebében ültek.

Ilyen elvek alapján dolgozták ki Bretton Woodsban két nemzetközi ikerszervezet, a Világbank (World Bank), teljes nevén Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bank, és a Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund) tervezetét, melyek valódi célja a Wall Streeten tömörült pénztőke uralmának az egész földkerekségre való kiterjesztése volt. Ennek hathatósabb megvalósítása és egyben világpolitikai mezbe öltöztetése végett a két szervezetet egyidejűleg szintén a Wall Street által sugalmazott és nagymérvű anyagi támogatásával sietve létrehozott Egyesült Nemzetek Szervezetébe ágyazták be, mint annak "szakosított intézményeit".

A Wall Street legújabb, most már hivatalos nemzetközi hatáskörrel felruházott nyúlványainak a bankárok világuralmi törekvéseinek leleplezése és az emberiség megtévesztése végett természetesen szép emberbaráti célkitűzéseket adtak, melyek akkor az emberiség millióiban egy új, virágzó és örök békét ígérő korszak reményét keltették, de ma már épp olyan üresen konganak, mint az Atlanti Chartában hangoztatott "félelem nélküli élet" és más, utóbb csupán háborús propagandatrükknek bizonyult szólamok.

A Világbank névleges célja az volt, hogy hosszútávú hitelekhez juttassa azokat az államokat, melyek a világégés rombolásai után sürgősen rászorulnak az ilyen segélyre. Alapokmánynak I. cikke értelmében a Bank belső és legsürgősebb rendeltetése a "háború által tönkretett vagy szétzilált gazdaságok helyreállítása, a termelőeszközök békegazdálkodásra való visszaállítása, valamint a termelő berendezések és egyéb eszközök fejlesztésének elősegítése a kevésbé fejlett országokban" volt, a továbbiakban pedig "a tagok termelőeszközeinek fejlesztése, a termelékenység fokozására, az életszínvonal emelésére és a munkakörülmények javítására" kellett irányulnia. A Bank által nyújtott kölcsönöknek és garanciáknak is ezeket a célokat kellett szolgálniuk. Ez a cikk egy általános záradékkal végződött, mely szerint "a Bank minden döntésében a fenti célok szem előtt tartásával jár el."

A Nemzetközi Valutaalap a Nemzetközi fizetések rövid távú egyensúlyhiányait - más szóval: a tagok ideiglenes fizetési nehézségeit - volt hivatott finanszírozni, a különböző valutaárfolyamok stabilizálása érdekében. Alapokmánya I. cikke szerint azzal a céllal jött létre, hogy a nemzetközi monetáris együttműködést és az árfolyamok stabilitását előmozdítsa, a nemzetközi kereskedelem bővülését és kiegyensúlyozott növekedését megkönnyítse, és az Alap általános anyagi eszközeinek megfelelő biztosítékok ellenében való időleges rendelkezésre bocsátása (magyarul: rövidtávú kölcsönök) révén a csatlakozó országok számára lehetővé tegye, hogy fizetési mérlegzavaraikat olyan intézkedések foganatosítása nélkül küszöböljék ki, amelyek károsan hatnak a nemzeti vagy nemzetközi jólétre."

Az I. cikk a következő záradékkal végződik: "Az Alap egész politikájában és minden döntésében maradéktalanul a jelen cikkben rögzített céloktól vezérelve jár el."

A két világszervezet alapokmányaik kormányzati ratifikációinak az Egyesült Államok kormányánál való letétbe helyezését követően, formailag 1945 végén, ill. 1946 elején alakult meg, de tényleges működésüket csupán 1948-ban kezdték meg. Ekkor vált teljessé világszinten az adósságháló, melybe a mindenható Pénz Wall Street-i urai az egész emberiséget be akarták fogni. Meyer Amschel Rothschild nagy álma most megvalósulhatott.

A HÁLÓ MŰKÖDÉSBE LÉP

A világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrejötte után már két pénzügyi központja és központi valutája volt az emberiségnek: London a fontsterlinggel és New York a dollárral. Megkezdődhetett hát az angol font lépcsőzetes leépítése és a dollár egyeduralmának megvalósítása.

Ezt a műveletet a bankárok két oldalról közelítették meg: a háborúból sértetlenül, sőt hatalmasan megerősödve kikerült amerikai nemzetgazdaság átütő fölényére támaszkodva, rohamlépésekben tolták előre a markukban tartott dollár csápjait az újraépülő világgazdaság valamennyi frontján, az angol gyarmatbirodalmat pedig ugyanolyan erőltetett menetben bonttatták le az Egyesült Nemzetek Szövetségébe beépített ügynökeikkel, a szintén általuk világszerte kitermelt emberjogi aktivisták égigzengő kórusa mellett. A hosszú élet-halálra szóló hadviselés által egyébként is megtépázott brit oroszlán nimbusza és valutája így egyaránt vészes hanyatlásnak indult, miközben az ellenőrzése alatt álló politikum is összezsugorodott. Így szinte gyerekjáték volt az Egyesült Királyság helyébe az Egyesült Államokat feltornáztatni, ami nem a magukat a világ új urainak képzelő amerikai elnökök és kormányférfiak, hanem a hátuk mögött álló és őket teljesen behálózó Wall Street-i bankárok és az azok ellenőrzése alatt álló dollár végső győzelmét jelentette.

Ilyen előzmények után jutott el az emberiség a 60-as évek közepén a mindenható Dollár korába, mikor már a sterling blokk utolsó maradványait is felszámolták, és az amerikai dollár lett a földkerekség központi valutája és minden más valuta mércéje és mértékadója.

Az amerikai nemzeti valutának eme mesterséges felminősítése az ezzel járó nimbuszon kívül úgyszólván semmi gyakorlati előnyt nem hozott az átlagos amerikai polgár számára. Sőt: súlyos és egyre elviselhetetlenebb anyagi terheket rótt a mit sem sejtő amerikai adófizetők vállára, mert a dollár nemzetközi tekintélyét megfelelő politikai és katonai szerkezetekkel és ezek nagystílű működtetésével kellett alátámasztani és tartósítani, ezek költsége pedig túlnyomó részben az amerikai államháztartásra hárult.

Meg kellett teremteni a Világkormány prototípusát, az Egyesült Nemzetek Szervezetét, melynek és kapcsolt részeinek fenntartását azóta is 60%-ban az Egyesült Államok fedezi. Igen súlyos anyagi és véráldozattal járó háborúkat kellett viselnie az amerikai haderőknek Koreában, Vietnamban és a Perzsa-öbölben, nem is beszélve az immár rendszeressé váló békefenntartó akciókról szerte a világban, szinte kivétel nélkül olyan helyeken, ahol a Wall Street és nyúlványai "jótékony" tevékenysége borította fel a korábbi bel- és külpolitikai egyensúlyt. Száz meg száz milliárd dollárnyi segélyt kellett nyújtani olyan országoknak és népeknek, amelyek igen szépen tudtak volna önmagukról gondoskodni (mint tették korábban is), ha a Wall Street tőkései közvetve vagy közvetlenül nyomorba nem taszítják őket. Mindez a mindenható Dollár, helyesebben a dollármilliárdokat forgató és maguk javára hasznosító tőkések világuralma érdekében történt, akik öncélú érdekeik szolgálatában pro forma szuperhatalommá, de valójában gyarmattá gyúrtak egy olyan 270 milliós emberegyveleget, amely az emberiség vezetésére genetikailag képtelen volt. Gyarmatnak és a Wall Street urai engedelmes eszközének azonban nagyon is megfelelt.

A teljes amerikai politikum és társadalom ilyetén gúzsbakötéséhez természetesen nem voltak elegendők a szoros értelemben vett pénzügyi manőverek, ehhez az "alanyok" nagymérvű indoktrinálása és agymosása is szükséges volt. Ennek érdekében a Wall Street már igen korán kiterjesztette csápjait az amerikai tömegkommunikáció valamennyi eszközére, a napilapokra, a rádió- és televízióhálózatokra, és természetesen a filmiparra is. Ebben a műveletben - akárcsak a Wall Street tőkései sorában - szintén dominált a részben már Amerikában született, részben felnőttként oda bevándorló zsidó etnikum, ami nem is maradt észrevétel nélkül a még szabadon maradt angolszász médiában, ahol megszületett a ma már szállóigévé vált mondás: the Jewish tail wags the American dog (a zsidó farok csóválja az amerikai kutyát.)

Nem volna azonban méltányos ezt az egész kérdést általában a zsidóság nyakába varrni (mint például Mónus Áron teszi könyvében), mert a Wall Streeten és annak média-csahosai sorában bőven találunk nemzsidókat is - például a Rockefeller dinasztiát -, hiszen a pénznek nemcsak szaga, de vallása, nemzetisége és etnikai hovatartozása sincs.

Az egyesült Államok népe napjainkig engedelmes baromként viselte ezt az igát, miközben a Wall Street által rákényszerített szuperhatalmi szerep folytán egyre nőtt az államháztartás eladósodása, a munkanélküliség, a társadalom széles rétegeinek elszegényedése, és a szociális betegségek sorozata. A Wall Streeten székelő tőkés bűnszövetkezet azonban virult és egyre terebélyesedett, és két nemzetközi nyúlványán, a Világbankon és a Valutaalapon keresztül az egész világ pénzgazdálkodását hatalmába kerítette, hogy a Henry Ford által jóelőre meglátott adóssághálók szívós kiépítésével valóságos gyarmatbirodalmakat létesítsen mind az öt kontinensen.

Henry Ford megállapítása, melyet Louis McFadden már 1932-ben idézett az amerikai törvényhozásban (lásd korábban), a második világháborút követő korszakban érvényesebb volt, mint valaha. A Valutaalap és a Világbank ugyanis megalakulásuk óta azt a politikát folytatják, mint az amerikai jegybank felszíne mögött működő elődeik, csak most már nemzetközi támogatással és tekintéllyel.

A nagy világpusztulás után magukat összeszedelőzködő népek és nemzetek sokáig nem ébredtek rá az ellenük javában folyó összeesküvésre, és a talpraállás gondjai közt még jótékonynak is képzelték a bankárok két világszervezetének ténykedését. Mivel ezek elsősorban a bankárok két világszervezetének ténykedését. Mivel ezek elsősorban a gyarmati sorból önállóságra emelkedett afrikai és ázsiai országokat tüntették ki figyelmükkel, a világ közvéleményébe könnyen el lehetett ültetni a képzetet, hogy mindez az emberiség békés együttélése és általános boldogsága érdekében történik. A tőkés országok bőven el is látták a Világbankot és a Valutaalapot adófizető polgáraikból kipréselt pénzekkel, hogy azok a nemzetközi hitelekre rászoruló, vagy annak vélt, gyakran rábeszélt, országoknak nyújtandó kölcsönökhöz megfelelő pénzalapokkal rendelkezzenek. A források tehát, melyekből a két világszervezet a fejlődő országoknak segítséget nyújtott, nem a bankárok saját pénzeszsákjai, hanem a tőkés országok polgárai voltak.

A bankárok számára nem is ez volt az igazi üzlet, hanem az, hogy a két nemzetközi pénzügyi szervezet felhasználásával, egy lyukas vasuk kockáztatása nélkül, amerikai, kanadai, angol, ausztrál, francia és később német és japán János bácsik és Mari nénik pénzén be tudtak furakodni az áldozatul kiszemelt országok legfelsőbb pénzügyi kormányzataiba és jegybankjaiba, és szinte észrevétlenül megkaparintva azok egész nemzetgazdaságának irányítását, hozzáfoghattak az így adódó lehetőségek saját céljaikra való kiaknázásához. Történt pedig ez a két világszervezet mögött álló Londoni Klub tagjai most már közvetlenül nyújtott további, sokkal jelentősebb összegű kölcsönök közvetítésével, melyek felvételére a Világbank és a Valutaalap úgynevezett szakértői serényen rábeszélték az áldozatok naiv és nemegyszer tisztességtelen módszerekkel - ha nem kifejezett kenőpénzekkel, akkor busásan javadalmazott nemzetközi pénzügyi pozíciókkal, küldetésekkel és más jólfizető kedvezményekkel - meg is vesztegetett pénzembereit.

Túlságosan azonban nem kellett a bankárok ügynökeinek megerőltetni magukat rábeszélőkészségük gyakorlásában, hiszen mióta a világ fennáll, uralkodók és politikusok legfőbb gondja az volt, hogy miként tudnak elegendő pénzre szert tenni fegyverkezésükhöz és grandiózus békebeli terveik megvalósításához. Minthogy pedig századunk második felében mindkettőből bőven volt szerte a világban, ezért nemzetközi kölcsönök után áhítozó kormányokban sem volt hiány.

A Világbank és a Valutaalap szolgáltatásai így igen kapósak voltak, nem magukért a viszonylag szerény dollármilliókért, melyeket ezek az igényléknek időről-időre kiutaltak, hanem a nemzetközi hitelképességi minősítésekért, melyek adásának szerepét a két világszervezet gondosan magának tartotta fenn. A minősítést azonban, mely az utat valamely ország számára a Londoni Klub által uralt nemzetközi pénzpiacra megnyitotta, csak szigorú előírások betartása és egyre nyomasztóbbá váló utasítások végrehajtása árán adta meg a két világszervezet, melyek fokozatosan domináns befolyásra, sőt teljes hegemóniára tettek szert klienseik gazdasági és politikai életében. Idővel gazdag tőkés országok is beleestek ebbe a csapdába, ha nem is olyan tragikus következményekkel, mint a világ szegényei, és a bankárok hajója évről-évre szűkült a rabságba ejtett emberiség körül.

Mikor az eleinte kedvező feltételekkel és bőkezűen nyújtott nemzetközi kölcsönöket az azokat mohón felvevő adósok, mint várható volt, nem voltak képesek időben visszafizetni, a bankárok készen álltak újabb hitelkeretek megnyitásával, de most már keményebb feltételekkel és szigorúbb ellenőrzés mellett. Idővel már az egyre magasabbra srófolt kamatokat is kölcsönökből voltak kénytelenek az adósok finanszírozni, már csak azért is, mert a bankárok gyakorta olyan gazdasági intézkedéseket és termelési terveket írtak elő számukra, melyek veszteségeseknek és más szempontokból is károsnak bizonyultak. Hogy a bankárok az ilyen tévesnek bizonyult tanácsokat csupán felelőtlenségből, vagy éppen szándékosan, rosszhiszeműleg adták-e, azt minden esetben nem lehet eldönteni. Az azonban szinte törvényszerűnek bizonyult, hogy az adósságok mocsarába rántott országok termékei és javai a bankárokkal szövetkezett tőkéseket gazdagították, és egyre növekvő mértékben ezek vásárolták fel, messze áron alul, az adósok nemzeti vagyonát is. Ez a jelenség fokozatosan az egész földkerekséget elborította.

A Világbank és a Valutaalap létjogosultsága a 70-es évek végén tulajdonképpen megszűnt, mert a nagy tőkés országok az Egyesült Államokkal együtt már 1971-ben letértek az aranyalapról, és a Bretton Woodsban létrehozott árfolyamegyeztető rendszer összeomlott. A nemzetközi piac az évtized végére teljesen áttért a szabad tőkemozgás elvére, úgyhogy a pénzforrásokat kereső országok számára nyitva állt az út nagyösszegű államkölcsönök kibocsátására, a nemzetközi pénzügyi szervezete jóváhagyása nélkül is. A két világszervezet azonban olyan erősen bele volt már ágyazva az egész világ monetáris és gazdasági rendszerébe, hogy felszámolásuk gondolata fel sem merült. Mikor pedig a Szovjetunió és az általa létrehozott gazdasági blokk, a Comecon, 1989-től kezdődően összeomlott, a Világbank és a Valutaalap az előttük megnyílt óriási piac rendbeszedésének felvállalásával újabb mérföldes lépéseket tettek az egész emberiség uralmuk alá hajtása felé.

Az évek folyamán világszerte számos tekintélyes közgazdász és közíró emelte fel szavát a két világszervezet országok sorát romlásba döntő garázdálkodása ellen, amire a példák a földkerekség különböző részein már akkor sokasodni kezdtek, mielőtt ez hazánkban egyáltalán téma lett volna. Az elemzők egyre élesebben mutattak rá a Valutaalap és a Világbank pusztán gazdasági szempontból is súlyos kifogások alá eső ténykedéseire, azok antiszociális és környezetrontó, sőt sokszor kifejezetten erkölcstelen kihatásaival együtt.

Csak néhány ilyen írást idézek angol nyelvterületről.

Brian Wilshire neves ausztrál publicista és rádió-kommentátor, "The Fine Print" című, 1992-ben megjelent és azonnal bestsellerré vált könyvében így jellemzi a Valutaalap (IMF) tevékenységét:

"Az Australian Council for Overseas Aid (ausztrál egyházi és egyéb külföldi segélyakciók központi tanácsa) 1989-ben kiadott 'One World or... None, Making the Difference' című könyvecskéjében ezt a magyarázatot adta a nemzetközi adósságválságra:

A hetvenes években az olajtermelők megnégyszerezték a nyersolaj árát (emlékszel az ún. 'energia krízisre'?), és a nyugati bankok arra ösztönözték a fejlődő országokat, hogy vegyék kölcsön a bőséges petrodollárokat alacsony kamatlábak mellett. (Itt nem volt arab-zsidó ellentét. Az olajsejkek dollármillióival a New York-i zsidó bankárok házaltak.)

A fejlődő országokban, a kamatlábakkal együtt az adósságok is emelkedtek, a (nemzeti) jövedelem esett, a bankok beszüntették a kölcsönzést és a befektető tőke gyakorlatilag kiapadt.

Amikor egy nemzet 'fizetésképtelensége' a Nemzetközi Valutaalap beavatkozását eredményezi (mint Ausztráliát is fenyegették), az adók és a létszükségleti cikkek árainak drámai emelkedése várható, és a szociális juttatásokat megnyirbálják.

Az ACFOA szerint az IMF által elrendelt 'strukturális módosítás'-programok nagy nélkülözéseket okoztak a Fülöp-szigeteken, Bolíviában, Jamaikában, Egyiptomban, Szudánban és Zambiában, Venezuelában pedig még lázongáshoz is vezettek.

Ha a hetvenes évek 'energiakrízise' őszinte lett volna, akkor az azt követő eseményeket a gazdasági 'törvények' elkerülhetetlen eredményének tekinthettük volna, melyeknek a hitelezők és a kölcsönzők egyaránt ki vannak téve. Utólag visszatekintve azonban állíthatjuk, hogy a forgatókönyv egy üzleti összeesküvés valamennyi elemét tartalmazza - a fő haszonélvezők a bankok voltak, melyek most képesek végrehajtást indítani a harmadik világ adósságainak behajtására." (Brian Wilshire, "The Fine Print: Australia's special role in the New World Order", a szerző kiadása, Sydney, 1992, 69-70. oldal.)

Szemnyitogató, hogy a világ egyik legerősebb tőkés országában, Ausztráliában hangzottak el ezek a szavak, melyek, mint később látni fogjuk, pontosan illenek hazánk jelenlegi állapotára.

A Világbank ténykedését már előzőleg élesen bírálta James Bovard, a New York Times és a Wall Street Journal ismert szakírója, az amerikai The Freeman magazin 1988 májusi számában közzétett "World Bank vs. World's Poor" (Világbank kontra Világ szegényei) című írásában.

"A Világbank segít a Harmadik Világ kormányainak nemzetgazdaságuk tönkretételében, környezetük marcangolásában és népük elnyomásában", kezdi cikkét Bovard. Idézi a Világbank alapokmányában foglalt célkitűzéseket, és rámutat, hogy a Bank 1968-tól kezdve ezektől élesen eltért. Példákkal bizonyítja, hogy a Bank afrikai és ázsiai országokban hosszú éveken át az emberi jogok súlyos megsértésével járó intézkedéseket írt elő, vagy legalábbis kölcsöneivel támogatott olyanokat, melyek sok helyen éhínséget, járványokat és nyomort okoztak.

Bovard azt is megállapítja, hogy "Világbanki kölcsönök tucatjai után a legtöbb kevésbé fejlett ország még mindig olyan (gazdasági) politikát folytat, mely jogosítaná őket egy gazdasági őrültek házába való felvételre." De a nyugati kormányokat is hibáztatja abban, hogy míg a Világbankon keresztül segítik a Harmadik Világ országait termelésük fokozásában, termékeik behozatala ellen egyre újabb gátakat támasztanak. Kiemelendő, hogy Bovard egyik példaként a Világbank felelőtlen kölcsönzéseire és "gazdasági őrültek házára" éppen hazánkat és a Kádár-rendszernek nyújtott kölcsönöket hozza fel.

Hasonló következtetésre jut a kanadai Patricia Adams "Odious Debts - Loose lending, corruption and the Third World's environmental legacy" című könyvében, melyről a The Toronto Star kanadai napilap 1991. november 24.-i száma számol be Peter Campbell tollából.

"A világ optimizmussal telve jött ki a II. világháborúból" - írja Campbell. "Létrehoztuk az Egyesült Nemzeteket, mint a politikai viták megoldására hivatott fórumot. Felállítottuk a Nemzetközi Valutaalapot, hogy egy amerikai dollárra alapozott aranyvaluta standardot adminisztráljon és megoldja a nemzetek közti kereskedelmi egyenlegében mutatkozó ideiglenes hiányokat. És létrehoztuk a Világbankot, hogy segítsen a gazdag és szegény nemzetek közti szakadékot áthidalni.

Eme szervezeti felépítés idején, Amerika a politikai és gazdasági hatalom minden mezején király volt. A Szovjetunió jelentett valamit, Japán összetört nemzet volt. A világ többi része romokban hevert a globális hadviselés kihatásaitól.

Csaknem 50 évvel később, az Egyesült Államok a világ vezető katonai hatalmaként szerepel. Japán vitathatatlanul a pénzügyi hatalom, Oroszország pedig szétzilált állapotban van. Az Egyesült Nemzetek az amerikai külpolitika azon részének kifejtésére szolgáló fórummá vált, melyet a Washingtonban székelő adminisztráció éppen feltárni óhajt.

A 70-es évek elején a világ feladata az amerikai dollár-arany valuta standardot és a lebegő árfolyamok jelenlegi rendszerére tért át. Ez által a Nemzetközi Valutaalap irrelevánssá vált.

A gazdag és szegény nemzetek közti szakadék szégyenteljes méretekre szélesedett. Ez azt jelenti, hogy a Világbank és valamennyi szülötte teljes csődöt vallottak.

De az IMF és a Világbank mégis léteznek. A pénzügyminiszterek és vezető bankemberek évi zarándoklata az IMF és a Világbank évi közgyűléseire még mindig folyik... Miért? Mi csúszott félre?"

Patricia Adams elemzése szerint - foglalja össze Campbell -:

"A rendszer szerelmes lett a mega-tervbe. Mindenkinek kellett hogy legyen áramfejlesztő gátja, acélműve és nemzeti légitársasága. A hivatalos nemzetközi hitelező intézmények és a Harmadik Világ hatalmi elitje közt üzletek jöttek létre. Privát bankárok tolongtak, hogy a finanszírozáshoz szükséges összegeket kiegészítsék.

Csaknem olyan sebesen, ahogy a pénz beömlött, a hatalmi elitek hatalmas tömböket visszacirkuláltak a saját privát svájci bankszámláikra. Olyan egyszerű módszereket használtak, mint a túlszámlázás, valutaátutalási engedélyek kibocsátása, uramatyám kapitalizmus és közvetítési díjak (baksisok) szedése külkereskedelmi hitelügynökségektől. Így született a Fülöp-szigeti Macrosok, a Zaire-i Mobutuk és a mexikói Portillók legendás vagyona.

A Harmadik Világ kormányainak adósságai halomra gyűltek. Korábban életképes nemzet-gazdaságokat tragikus környezeti sebek gyalázták meg. Mikor a kamatok fizetésének nem tudtak eleget tenni, újabb kölcsönöket nyújtottak. Régi kölcsönöket "átütemeztek", és az IMF pribékjei megjelentek a színen, hogy kikényszerítsék a fiskális kegyelmet.

Követte ezt a létszükségleti cikkek exportjának túlzott kiaknázása az államadósság fizetését biztosító exportjövedelem növelése érdekében, ami a létszükségleti cikkek árszínvonalának összeomlásával járt. Elviselhetetlen adóterheket raktak a gyanútlan lakosságok nyakába, hogy az IMF-fegyelemről bizonyságot tegyenek. Gátlástalanul működtették a bankóprést, hogy fizessék a politikai elit hatalmát megszilárdító katonai struktúrát.

Fékezhetetlenül felgyorsult az infláció. A külföldi adósság szolgálata leállt. Polgári zavargások törtek ki. Az elitek teljes díszben kivonultak. Egykor önellátó nemzetgazdaságok éhínségben, járványokban és reménytelenségben fulladoznak."

Visszafogottabb nyelvezettel és higgadtabban kifejezett ítéletekkel, alapjában véve azonos következtetésekre jutott a nemzetközi pénzügyi szervezetek tevékenységének mérlegelésében a Vatikánban 1994-ben egybehívott közgazdasági szakértők értekezlete. ("World Development and Economic Institutions", Pontifical Council for Justice and Peace, Vatican City, 1994. Lásd különösen Richard N. Cooper írását a kiadvány 25-31. oldalain.) Michael Camdessus, a Valutaalap vezérigazgatója nyilatkozata a konferencián beismerő vallomásnak is tekinthető az elhangzott bírálatokat illetően.

Az amerikai katolikus püspöki kar már 1986-ban aggódva szemlélte a Világbank és Valutaalap működését, és felhívta a figyelmet a szervezet által okozott súlyos károkra, különösen a fejlődő országok nemzetgazdaságában és életkörülményeiben. (U.S. Bishop's Pastoral letter: "Economic Justice for All: Catholic Social Teaching and the U.S. Economy", 1986. nov. 27. - lásd különösen a 273. és 274. pontok.)

Az utóbbi években már annyira nyilvánvalóak voltak a Világbank és a Valutaalap működésében mutatkozó visszásságok és ezek tragikus kihatásai, hogy a vatikáni értekezlettel egyidejűleg az Európa Tanács is kénytelen volt nemzetközi konferenciát összehívni az eladósodott országok ügyében. Az ott megjelent gazdasági szakértők szinte egyöntetűen elítélőleg nyilatkoztak a két világszervezet országaikban kifejtett tevékenységéről. ("The Political Responsibility of the European Union for the International Financial Order in View of Sustainable Development and Social Cohesion", Kairos Europe, 1994.)

A két nemzetközi szervezetet azonban sem a világszerte egyre hangosodó bírálatok, sem az új pénzügyi világrend következtében időnként kérlelhetetlenül bekövetkező államcsődök nem rendítették meg önbizalmukban és a megkezdett úton való elszánt továbbhaladásban. Mikor egy ország fizetésképtelenné vált, adósságait átütemezték és részben el is engedték, az így keletkezett veszteségeiket pedig - melyek egyébként is csupán papíron álltak fenn, hiszen mire a gyászos esemény bekövetkezett, már az eredeti kölcsönök többszörösét beszedték a szerencsétlen adóstól - a tagságukhoz tartozó tőkés országoktól, illetve azok adófizető polgáraitól hajtották be. A markukban tartott hírközlő eszközök pedig mindig gondoskodtak róla, hogy a világ közvéleménye az ilyen műveleteket mint közérdekűt és alapjában az emberiségre hasznosat könyvelje el.

Természetesen a Világbank és a Valutaalap látszólagos megértése és engedékenysége láttán megkönnyebbülten felsóhajtó adósok sem úszták meg simán a dolgot: a két nemzetközi szervezet most már szigorú ellenőrzés alá vonta államháztartásukat és pénzügyi rendszerüket, sőt úgyszólván valamennyi kormánytevékenységükbe beavatkozott. Jól illusztrálja ezt a Valutaalap és a Világbank 1996 tavaszán tartott ülésszaka alkalmával a "Magyar Nemzet" 1996. április 22.-i számában "Nyomasztó adósságteher" címmel megjelent riport.

"A latin-amerikai, ázsiai és afrikai fejlődő országokat tömörítő Huszonnégyek Csoportjának (G24) pénzügyminiszterei szombaton aggályukat fejezték ki amiatt, hogy a nagy nemzetközi fejlesztési intézmények beavatkoznak országaik belügyébe - írja a lap. - A csoport tagjai a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank tavaszi washingtoni ülésszakának előestéjén tartottak tanácskozást. Kemény bírálatnak vetették alá a politikai kérdésekre vonatkozó ajánlásokat, különösen az elvárandó kormányzati tevékenységre utaló kitételeket."

"Az ülésszak egyik témáját a legszegényebb országok adósságkezelése képezi. A szóban forgó államok háromszázmilliárd dolláros adósságterhet cipeltek, a törlesztés reménye nélkül. Az IMF és a Világbank közös javaslata alapján a leginkább vészhelyzetben lévő ország baját nyolcvanmilliárd dolláros adósságcsökkentéssel enyhítenék... Michel Camdessus, a Valutaalap ügyvivő igazgatója szorgalmazta az IMF negyvenmilliárd dolláros aranykészletének felhasználását."

Ez a hatalmas aranytartalék természetesen az amerikai és más, elvileg (de egyre inkább csak elvileg) gazdag országok államkincstárainak hozzájárulásaiból származik, aminthogy ezek dolga lesz majd összedobni, polgáraik adóterheiből, a felmerülő hiány pótlására szolgáló összegeket is. A bankárok pedig egyre vidámabban fogják dörzsölni a markukat, mert a már-már döglődő és mások pénzén felélesztett adósok megváltóiként ők fognak feszelegni, és a hálapénzt ők fogják beszedni, és a most már jogosnak tűnő gyámkodást is ők fogják gyakorolni az adósok testi és szellemi javai fölött, nem a gyámoltak, nem is az emberiség, hanem saját szennyes világuralmi céljaik érdekében.

Ezeknek a keselyűknek a körmei közé került a Kádár-rendszer uralma tetőfokán a mi kis hazánk, szegény Magyarország.

HAZÁNK AZ ADÓSOK BÖRTÖNÉBEN

Magyarország nagyon jól megvolt a Valutaalap és a Világbank áldásai nélkül, míg a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1982. május 6.-án a Valutaalaphoz (7/1982. NET Határozat, Magyar Közlöny, 1982. május 4., 24. sz.; alapokmány kihirdetése 1982. évi 6. sz. tvr.), majd ugyanaz év július 7.-én a Világbankhoz (9/1982. NET Határozat, Magyar Közlöny, 1982. június 30., 38. sz.; alapokmány kihirdetése 1982. évi 15. sz. tvr.) nem csatlakozott. Ez az aktus az elfogadási okiratoknak az Egyesült Államok Kormányánál való egyidejű letétbe helyezésével lett perfektuálva. A magyar Országgyűlés a csatlakozást sem akkor, sem később nem szentesítette, az akkori kormány utóbb sem informálta az ország közvéleményét a csatlakozás körülményeiről és okairól, ez a kérdés társadalmi vita tárgyát sem képezte.

Abban az időben a szuperhatalmak közt már hosszú éveken át domináló détente-politika eredményeként a magyarországi kommunista rendszer messzemenően elfogadható volt a tőkés országok szemében, s az Egyesült Államok törvényhozásától a vámszabályok és a behozatali engedélyek alkalmazásában a lehető legkedvezőbb most favored nation státust is elnyerte. Ez a gazdasági kapcsolatok terén, legalábbis papíron, egyenrangúvá tette a Magyar Népköztársaságot az Egyesült Államok legtekintélyesebb szövetségeseivel, amit eszmei síkon a Szent Korona 1978 januárjában történt kiadatása is megpecsételt. Nyitva állt tehát az út a hazai nómenklatúra számára a Wall Street kegyeinek elnyerésére és kedvezőnek vélt nyugati bankkölcsönök felvételére.

Nem valószínű azonban, hogy a Kádár-rendszert a nyugati hatalmakkal kialakult barátságos kapcsolatok és az országot szinte dicsfényként körülölelő "gulyáskommunizmus" elnevezés kihasználásának vágya indította a nemzetközi pénzügyi szervezetekbe való belépésre. Sokkal inkább feltehető, hogy ezt is a Kreml rendelte el, mint általában mindent, sokkal kevésbé döntő lépéseket is, ami Magyarországon történt. Még napjainkban is újabb és újabb bizonyítékok törnek felszínre a hihetetlenül szoros ellenőrzést illetően, melyet a Szovjetunió hazánk fölött egészen az 1990 tavaszán végbement névleges rendszerváltásig gyakorolt. Amint ez a folyamat is teljesen szovjet előírások szerint ment végbe, úgy országunknak a nyugati pénzügy rendszerbe való beléptetése is egészen biztosan az akkori szovjet világstratégia szerves része volt.

Amit azonban a szovjet vezetés sem tudott és nem is tudhatott, az volt, hogy őket a Wall Street urai manőverezték bele a Magyarországnak adandó utasításokba, mert akkor már elérkezettnek látták az időt, hogy nyíltan is betörjenek az eladdig is általuk finanszírozott és talpon tartott szovjet birodalomba, és annak nyugati gyarmatait, majd magát a hatalmas orosz centrumot is, gyors léptekkel birtokukba vegyék.

Hasonló volt tehát a helyzet, mint amikor két bandita a zsákmányért viaskodik, és az egyik kicselezi a másikat, csakhogy itt a tét mérhetetlenül nagyobb volt. Világuralom volt a cél, és a bankárok, látva a Szovjetunió belső válságát és egyre növekvő gazdasági nehézségeit, úgy döntöttek, hogy most már felszámolják a szemükben is túlságosan durva eszközökkel működő rabszolgarendszert, hogy helyében a saját, sokkal rafináltabb és időtállóbbnak ígérkező zsarnokságukat építsék ki.

Meglebegtették hát az orosz medve előtt a mézzel teli kaptárt, a Wall Street kimeríthetetlennek látszó pénzeskamráit, és a szovjet vezetés, úgy képzelve, hogy a gyűlölt kapitalistákat majd saját eszközeik felélésével fojtja meg, miközben a maga gondjait is megoldja, be is kapta a horgot. Rákapcsolt a nyugati gazdasági erőművekre, és a legvidámabb barakként elkönyvelt tartományát kirakatként berendezve, kiadta az ukázt magyarországi fullajtárjainak az élvonalba lépésre, beleértve a Világbank és a Valutaalap teljes jogú tagságát is.

A parancsot sikeresen végrehajtva, a moszkvai rabtartók hazai nyúlványai most már bel- és külföldön a nyugati szalonképesség nimbuszában feszíthettek, és nem is haboztak a számukra terülj asztalkámként megnyílt pénzügyi forrásokat azonnal igénybe venni. Hogy az első hitelek milyen összegűek voltak és névleg milyen célt szolgáltak, még ma sem tudjuk, mert sem ezekkel, sem a későbbiekkel soha senki őszintén el nem számolt az így rohamosan eladósított magyar népnek. Csupán annyit tudunk James Bovard már idézett, 1988 májusában megjelent írásából, hogy a Magyarország csatlakozása óta eltelt hat év alatt a Világbank több mint 1,3 milliárd dollárt folyósított hazánknak előnyös feltételekkel, és hogy a Világbank 1987 derekán 140 millió dollárt kölcsönzött a Kádár-rezsimnek "hogy segítsen a kormánynak a reformfolyamat lendületének fenntartásában és az ipar szerkezetváltásában". (Bank News Release, 1987. június 15.) Az a tény, hogy a Világbank még ma is ezzel a szólammal nyújtja az újabb és újabb hiteleket a Horn-kormánynak, jól mutatja, hogy a nemzetközi bankárok számára nem a névleges indokok voltak a fontosak és ma sem azok (ennyire ostobák nem lehetnek!), hanem az, hogy Magyarországot becsalják az adóssághálóba, és azt egyre szorosabbra húzzák körülötte.

Azt azután végleg nem tudni, mire is költötte a hazai kommunista vezetés ezt a halom pénzt, meg amit a Világbank és a Valutaalap kedvező minősítései alapján a nagy nyugati magánbankoktól felvett. Ugyanis Bovard írása megjelenése idején a teljes magyar dolláradósság már mintegy húszmilliárd volt, amiből Grósz Károly Kádár János leváltását követően (1988. május 27.) 16,7 milliárdot be is vallott, a pontos összeg, 20,6 milliárd, nyilvánosságra hozatalát utódjára, Németh Miklósra hagyva. Mikor azonban ez a döbbenetes szám 1989 novemberében napvilágra jutott, e sorok íróján kívül egy lélek sem akadt e hazában, aki egyáltalán firtatta volna, hogy miből áll ez az összeg, kik és milyen célra vették fel, és mit csináltak vele. ("20 milliárd dollár - fizessük hidegvérrel?", Nemzeti Újság, 1990. február 1. Már 1989 novemberében olvasói leveleket írtam az ügyben a "Magyar Nemzet" és a "Magyar Hírlap" szerkesztőségének, de egyik sem közölte.)

Annyi ugyanis kiderült 1990 óta, hogy a nyolcvanas években a magyar kommunista vezetők, köztük Horn Gyula jelenlegi miniszterelnök is,  bőröndszámra vitték a dollárokat Moszkvába, amelyek nyilván ezekből a nyugati kölcsönökből származtak. Bizonyára hasonló módon hordták a dollárokat ellenkező irányban is, saját svájci bankszámláikra, mint tették később a különféle privatizációs manipulálásokból származó magyar nemzeti vagyonnal is. ("Kommunista tőkéseink és az államadósság", Nemzeti Újság, 1995. március.) Arról is tud a fáma, hogy moszkvai utasításra, nyugati hiteleinkből Kadhafi őrnagytól kezdve Idi Áminig osztogattuk a "testvéri támogatást" és behajthatatlan kölcsönöket a Harmadik Világ széltolóinak. Olyan mentségek is hangzottak el 1990 után, hogy a kölcsönöket egyszerűen feléltük. Tény az, hogy ennek a gigantikus adóssághalmaznak semmi kézzelfogható ellenértékét nem látjuk a hazában. Kérdéseket tehát lehetett volna feltenni, és joggal, de ez sem az 1990-es országgyűlési választások előtt, sem az Antall-kormány négy éve alatt (beleértve Boross Péter utódkormányát is) nem történt meg.

A történelmi igazság és a még mindig felvethető nemzeti számonkérés érdekében érdemesnek látom idézni a Nemzeti Újság 1990. február 1.-i számában "20 milliárd dollár - fizessük hidegvérrel?" címmel közzétett írásomat, melyet a Kereszténydemokrata Néppárt országos vezetőségének is megküldtem, de sem akkor, sem későbbi kormányzati tevékenységük során nem vették figyelembe.

"Az ország közvéleménye meglehetősen sztoikusan fogadta Németh Miklós miniszterelnök bejelentését az Országgyűlésben múlt év novemberében, hogy a kormány még az előző évben sem mondta meg 'a teljes igazságot' a magyar államadósságot illetően, és hogy ennek összege 'mintegy 20 milliárd dollárt' tesz ki. A miniszterelnök azt is közölte, hogy fennáll az ország 'fizetésképtelenségének' veszélye, és hogy a kormány kénytelen lesz 'népszerűtlen intézkedéseket' tenni, melyek 'az életszínvonal csökkenésével' járhatnak.

Érthetetlen módon, egyik ellenzéki párt sem emelt szót ebben az ügyben, sőt még kérdéseket sem tett fel, pedig ez a bejelentés és annak várható következményei a magyar nép széles rétegeit katasztrofális nyomorba süllyeszthetik.

A kormány ugyanis azonnal tárgyalásokba bocsátkozott a Nemzetközi Valutaalappal (International Monetary Fund, röviden IMF), melynek részleteiről éppúgy nem tájékoztatta a magyar népet, mint az állítólagos államadósság mibenlétéről. Feltehető azonban, hogy ez a bizonyos 20 milliárd dollár és annak törlesztése kulcspozíciót foglal el az IMF-el folytatott tárgyalásokban, s hogy ennek szanálása, illetve a szanálás megkísérlése volt az oka azoknak a drasztikus áremeléseknek, melyeket a kormány az új év elején foganatosított, s melyek bizonyára csak a kezdetet jelentik.

A magunk részéről nem vagyunk hajlandóak ilyen lagymatagon kezelni ezt a kérdést, és a leghatározottabban tiltakozunk az ellen, hogy ez az ideiglenes kormányzat a magyar nép bőrére ilyen súlyos következményekkel járó egyezségeket kössön, amikor még azt sem tudjuk, hogy ez az egész államadósság jogilag érvényes-e?

Mert a 'teljes igazság' feltárásától még igen messze vannak. A kormány még mindig nem közölte részletesen, hogy tulajdonképpen hogyan keletkezett ez az államadósság, és az annak alapjául szolgáló kölcsönöket ki, kitől, kinek a felhatalmazásával, mikor és milyen célra használta fel? Mert mielőtt eldöntjük, hogy fizetünk-e, szeretnénk tudni, hogy tulajdonképpen miért kell fizetnünk?

Ezeket a kérdéseket illetően a kormány teljes hallgatásba burkolózott. Pedig nem puszta kíváncsiságról van szó: az elmúlt negyven év alatt annyi visszaélés, annyi törvénytelenség történt ebben az országban, hogy joggal fel lehet tételezni, hogy ezeknek a kölcsönöknek a felvétele még a letűnt Népköztársaság törvényei szerint sem volt törvényes. Ha pedig nem volt törvényes, akkor az új Magyar Köztársaság ezekért jogilag nem felelős.

Ezt a kérdést pedig jogilag tisztázni kell, mielőtt mi ebből a 20 milliárd dollárból egy centet visszafizetünk, és amíg alkotmányjogászok, nemzetközijogi és pénzügyi szakértők ezeket a kölcsönöket tüzetesen meg nem vizsgálták, a törlesztéseket és a kamatfizetést is fel kell függeszteni. A Nemzetközi Valutaalappal pedig majd csak egy új, demokratikusan megválasztott kormány lesz jogosult egyezkedni, a magyar nép alapvető érdekei teljes figyelembevételével.

Ami pedig a külföldi hitelezőket illeti, akik ezeket a kölcsönöket a Kádár-rezsim rendelkezésére bocsátották: nagyon jól tudták, kiknek adták ezeket a horribilis összegeket, és magukra vessenek, ha ezek most behajthatatlannak bizonyulnak.

De van ennek a kérdésnek egy erkölcsi oldala is. 1987 januárjában a Justitia et Pax pápai bizottság dokumentumot adott közre 'Az emberi közösség szolgálatában: a nemzetközi adósságok etikai megközelítése' címmel. Etchegeray bíboros e dokumentum bemutatójában írta: 'Amikor hitelintézetek a helyzetet kizárólag gazdasági és pénzügyi  szempontból vizsgálják, az adós országokra gyakran olyan feltételeket szabnak ki, amelyek munkanélküliséghez, gazdasági pangáshoz és az életszínvonal eséséhez vezetnek. Szenvedést okoz, mindenekelőtt a legszegényebbeknek, de a középosztály rétegeinek is. Ez tűrhetetlen helyzet, az adott körülmények között a hitelezők számára is katasztrofális. Az adósságok törlesztését nem követelhetjük meg egy ország nemzetgazdaságának elfojtása árán. Erkölcsileg egy kormány sem segíthet az ember méltóságával összeegyeztethetetlen nélkülözési népességtől.'

Márpedig a magyar társadalom jelentős része ezen a ponton áll. Ezért rendkívül időszerűnek tartjuk, hogy a magyar közvélemény felemelje szavát ebben az ügyben, és követelje az államadósság kérdésének kivizsgálását és az IMF-el folyatott eddigi tárgyalások újraértékelését.

Felmerül azután a felelősség kérdése is. Mert azok, akik ezeket a kölcsönöket felvették és elherdálták - mert semmi nyoma nincs, hogy a magyar népnek ezekből bármi haszna is származott volna -, még bizonyára közöttünk élnek. Nincs szándékunkban vendettát hirdetni, de a nemzet elszegényítéséért felelni kell.

Van azután még egy szempont is. Szeretnénk úgy egészen halkan és szerényen megjegyezni, hogy a Szovjetunió a cári Oroszország adósságaiból a mai napig egy kopeket sem fizetett vissza.

Talán nekünk is van egy kis érvünk, hogy a bukott rendszer adósságai nem lehet csak úgy egyszerűen a magyar nép nyakába varrni."

Mint a KDNP hódmezővásárhelyi országgyűlési képviselőjelöltje, az 1990 tavaszán folyatott választási kampányom során 21 nyilvános gyűlésen, köztük egy szegedi sajtókonferencián, a Nemzeti Újság márciusi számában és egy 10.000 példányban kiadott és házról házra terjesztett választási különszámban széles körben ismertettem fenti érveimet, melyekről a választások eredményeként a parlamentbe bekerült dr. Gerzsa Ferenc (MDF), dr. Koszó Péter (MDF) és dr. Szabó Lajos (Kisgazdapárt) helybeli képviselők is szükségszerűen tudomást szereztek, de négy évi országgyűlési szereplésük során sem ők, sem a kormányzó koalíciós pártok más tagjai ezeket soha figyelembe nem vették.

Mikor Antall József miniszterelnök röviddel hatalomra jutása után bejelentette, hogy a kormány a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósságot mindenképpen fizetni szándékozik, mert ellenkező esetben Magyarország hitelképessége kerülne veszélybe, mint a KDNP hódmezővásárhelyi belterületi szervezetének elnöke és az Országos Nagyválasztmány tagja, már 1990 július 9.-én levelet intéztem dr. Surján László népjóléti miniszterhez, a párt akkori országos elnökéhez, melyben többek közt a következőkre hívtam fel a miniszter figyelmét:

"...A magyar közvélemény széles körei rendkívül elégedetlenek az Antall-kormány által nemrég bejelentett nagymérvű áremelésekkel, s mivel Pártunk részt vesz a kormánykoalícióban, Pártunk jövőjét is veszélyeztetve látom.

Az Antall-kormány azzal indokolja ezeket az áremeléseket, hogy az államháztartás deficitje jelentős mértékben meghaladja a Nemzetközi Valutaalap által engedélyezett értéket... Teljesen világos, hogy ez a deficit csak azért ilyen nagy, mert a kormány mindenáron igyekszik a bukott rendszer által hátrahagyott, mintegy 21 milliárd dollárt kitevő államadósságot törleszteni. Ha ezt nem fizetnénk, az államháztartás deficitje sokkal kisebb volna, vagy nem is volna deficit.

A választási kampány során... világosan leszögeztem három alapvető elvemet:

1. A magyar nép egyébként is rendkívül alacsony életszínvonalának további süllyesztése számomra teljesen elfogadhatatlan.

2. Az államadósságot tüzetesen felül kell vizsgáltatni jogi és pénzügyi szakértőkkel, mert annak törvényességéhez súlyos kétségek fűződnek. De ha még törvényes is ennek az adósságnak egy része, annak további fizetését akkor is mindaddig fel kell függeszteni, amíg ez a magyar nép életszínvonalának veszélyeztetése nélkül nem lehetséges.

3. A magyar kormánynak kötelessége az magyar nép alapvető érdekeit a Nemzetközi Valutaalappal és a külföldi hitelezőkkel szemben megvédeni...

Teljesen alaptalan az Antall-kormánynak az az érvelése, hogy az államadósság nemfizetése országunk hitelképességét veszélyeztetné... a Világbank, a Nemzetközi Valutaalap és a nagy amerikai, japán és német bankok ismételten hajlandóak voltak bajbajutott nyugati országok - így pl. Brazília, Mexikó és más latin-amerikai országok - államadósságának jelentős részben törölni, a többit pedig igen kedvező feltételekkel átütemezték (a kamatot leszállították, a részletfizetést nagy mértékben csökkentették stb.), és ennek ellenére ezek az országok igen komoly további hiteleket kaptak nemzetgazdaságuk átszervezéséhez és további fejlesztéséhez... jelenleg is ez történik Lengyelország esetében...

...A nyugati hitelezők nagyon jól tudják, hogy egy olyan törvénytelen rezsimnek adták a pénzüket, amelyet a szovjet tankok hoztak a magyar nép nyakára. Ezek elherdálták ezt a pénzt, hát most ne a magyar néptől követeljék... hosszú nyugati tapasztalatomra hivatkozva, állítom, hogy a nyugati közvélemény ezt az utóbbi érvet igen kedvezően fogadná, s mivel Nyugaton a politikusok és a pénzintézetek egyaránt rendkívül érzékenyen reagálnak a közvélemény nyomására, ez az érvünk döntő súllyal esne latba a magyar államadósság felfüggesztése esetén...

Magyarország ma rendkívül népszerű Nyugaton, és joggal. Jogosnak tartom, hogy ezt a népszerűséget kihasználjuk a magyar nép minimális életszínvonalának megőrzése érdekében."

Surján László ezt a levelemet válasz nélkül hagyta, és a KDNP más országos vezetői sem reagáltak rá, jóllehet a levél teljes szövegét közzé tettem a Nemzeti Újság 1990 augusztus 1.-i számában, melyet többek közt dr. Pálos Miklós akkori miniszterelnökségi államtitkár és dr. Hasznos Miklós, a KDNP országgyűlési képviselőcsoportjának egyik prominens tagja is megkaptak.

Időközben Botos Katalin pénzügyminiszteri államtitkár ajkáról elhangzott a hírhedt "ha belerokkan is az ország, fizetjük az államadósságot" kijelentés (bele is rokkantunk!), és az ország újra kezdett süllyedni az adósság mocsarában. Az Antall-kormány még abban az évben, alig hét hónap alatt az államadósságba lapátolt bele mintegy 1,5 milliárd dollárt az idegenforgalomból és külkereskedelmünkből származó nyugati valutabevételünkből, és még további 2 milliárd dollárt vett fel különböző kölcsönökben a Világbanktól, a Valutaalaptól és a nagy nyugati pénzintézetektől, melyek teljes összegét az államadósság kamataira és törlesztésére fordította. Más szóval: az államadósság már az Antall-kormány első évében tovább emelkedett. ("Még egyszer az államadósság", Nemzeti Újság, 1990. október.)

Hasztalan hívtam fel a figyelmet magányos hangként erre a borzalmas adósság-koloncra, mely nemzetgazdaságunkat összeroppanással, társadalmunkat teljes elszegényedéssel fenyegette, sehol nem találtam meghallgattatásra. Ha valamelyik újságíró bátortalanul fel is vetette ezt a kérdést, a kormány és a Magyar Nemzeti Bank elnöke, Surányi György válasza kivétel nélkül az volt, hogy "nemzetközi hitelképességünket veszélyeztetnénk", ha nem fizetnénk pontosan az államadósságot, és hogy "egyetlen nyugati gazdasági szakértő sem javasolja, hogy az államadósság részbeni elengedését vagy átütemezését kérjük."

Pedig ez teljesen valótlan volt, amit a nyilatkozóknak tudniuk kellett. A magyar emigráció megfelelő szakértelemmel és gazdasági tapasztalattal rendelkező tagjai közül számosan, köztük tekintélyes bankemberek is, mutattak rá az újságcikkekben és élőszóval is az államadósság maradéktalan fizetésével járó súlyos veszélyekre. A Párizsban élő 84 éves André Kosztolányi, a nyugati gazdasági világ egyik legismertebb, "tőzsdepapának" becézett pénzügyi szakértője, 1990 nyarán Budapesten tett látogatása alkalmával a Magyar Hírlap munkatársa kérdéseire a következő válaszokat adta:

"- Na, de mi lesz a 21 milliárd dolláros adósságunkkal?

- Ez csak számbeli sokaság, de végeredményben nem játszik szerepet, mert úgysem lesz visszafizetve...

- Bár szándékunk épp a pontos törlesztés. Tegyük föl, hogy nem fizetünk vissza semmit. De mi lesz a többi országgal, ha azok is kijelentik, hogy nem fizetnek vissza semmit?

- Némi túlzás azt mondani, ha kijelentik. Ezt nem kell kijelenteni. Mindenki tudja, hogy nem fizetik vissza a tartozásukat és soha nem is fogják. Slussz. Maga szenved attól, ha a nagybankok nem kapják vissza pénzeiket?

- Nem.

- Na látja! Mi lenne, ha az adósállamok egy nap, valami csoda folytán, rengeteg pénzhez jutnának, és következő reggel letennék az asztalra összes tartozásukat?

- ??

- A legnagyobb katasztrófa! Mindez olyan gigantikus inflációt eredményezne, hogy belebolondulna a világ. Ennek a rengeteg pénznek vannak konzekvenciái, de nem előttünk, hanem mögöttünk. A kiadott kölcsönöket ajándékként kell tekinteni. Az adósságot a kormány nem fizeti vissza, és az élet megy tovább."

Ez a bölcs és szókimondó idős pénzember azonban, az egész magyar társadalommal egyetemben, még csak nem is sejtette, hogy Antall József későbbi miniszterelnök megbízottai már 1990 februárjában, a választási kampány kezdetén, megkötötték az alkut Londonban országunk legnagyobb hitelezőivel, a Rothschild és Warburg bankházakkal, a Kádár-rendszer által hátrahagyott államadósság pontos és maradéktalan visszafizetésére. Minderre csupán 1995 júliusában derült fény, mikor Rabár Ferenc, az Antall-kormány első pénzügyminisztere, egy őszinteségi rohamában elmondta az egészet Meszleny Lászlónak, a Magyar Nemzet gazdasági riporterének. ("Pénzügyi segítség helyett ígéreteket kaptunk", Magyar Nemzet, 1995. július 22.)

Rabár így számolt be az újságírónak a történtekről:

"Antall József szólt nekem 1990 februárjában, hogy lesz Londonban egy tárgyalás, melyet Soros György szervez, és témája a magyar adóssághiány lehetséges kezelési módja. A meghívót Soros György elküldte az akkor alakuló pártok közgazdasági szakértőinek. Tardos Márton fogta össze az utazási ügyeket, s tőle kaptam egy előkészítő anyagot, amelyet tudomásom szerint Szalkai István, az MNB korábbi elnökhelyettese készített. Az írást áttanulmányoztam, és konzultáltam róla Tardos Mártonnal. Ezután ment ki a csapat Londonba. A látogatás magánjellegű volt, noha azon az akkori kormány néhány szakértője is részt vett. Az angol fővárosba Tardos Márton, Surányi György, Csillag István, Szalkai István, valamint jómagam utaztunk el, és Antall József kérésére csatlakoztak hozzánk az ő külföldi szakértői: Tar Pál és O'sváth György. Az 1990-es választások előtt esélyesnek tekintett pártok képviselőiből és a velük már kapcsolatban álló kormányzati szakértőkből tevődött össze a csoport.

A megbeszélések nemcsak az adósság kezeléséről, hanem a követendő privatizációs stratégiáról is zajlottak. A kétnapos londoni vizit keretében a Rothschild Bankházzal kizárólag a privatizációról tárgyaltunk. A második napon Soros György a Wallburg (helyesen: Warburg) Bankház szakértőit hívta meg, és e társaságban ismertette az adósságállománnyal kapcsolatos téziseit...

Az elképzelés gerince az előzetes tanulmányban is szerepelt már, lényege egy "debt equity swapping" művelet volt, azaz az adósságért a hitelezőknek magyar tulajdonnal fizettünk volna. Ez szorosan kapcsolódott a privatizáció kérdéséhez, hiszen a részvénytársasággá alakított magyar vállalatok papírjait kellett volna a hitelezők rendelkezésére bocsátani... Önkéntes hitel- vagy kamatelengedésre nem volt esélyünk. A velünk csak kicsit is szimpatizáló külföldi bankárok egyértelművé tették: az adósságelengedési kérelmek csak rontanának a helyzeten."

Rabár Ferenc önvallomása azonban nem volt egészen őszinte. Mint Szakolczai György, a Budapesti Műszaki Egyetem közgazdászprofesszora később rámutatott a Rabár-interjú brilliáns analízisében ("Kik és hol tárgyaltak adósságainkról '90-ben?", Magyar Nemzet, 1995. augusztus 26.), nem felelt meg a valóságnak Rabárnak az a kijelentése, hogy "az 1990-es választások előtt esélyesnek tartott pártok képviselőiből és... kormányzati szakértőkből tevődött össze a csoport." "A lista..., amelyet (Rabár) megad, nem erősíti meg ezt az állítást - írja Szakolczai. - Az SZDSZ-t valóban képviselte Tardos Márton, a párt vezető gazdaságpolitikusa, ugyanakkor azonban O'sváth György, Rabár Ferenc és Tar Pál nem voltak az MDF tagjai, hanem Antall József későbbi miniszterelnök személyes barátai vagy ismerősei. Hiába keressük itt a Fidesz, a kisgazdák és a kereszténydemokraták képviselőit, és jó lenne tudni, mi van Rabár úr azon mondata mögött, hogy Soros György 'a meghívót elküldte az akkor alakuló pártok közgazdasági szakértőinek'. Mely pártok mely közgazdasági szakértőinek: Ezek mit válaszoltak?... és így tovább."

"Ki vett tehát részt a tárgyalásokon? -  feszegeti a kérdést Szakolczai. - Azt kell mondanunk, hogy a Kék szalag bizottság. (A monetáris elmélet és a szélsőséges liberális gazdaságpolitika elveit valló közgazdászok.) E bizottság 1990. április keltű gazdasági programjavaslatának címlapján ott találjuk O'sváth Györgyöt, Soros Györgyöt, Surányi Györgyöt és Tardos Mártont, a héttagú csoport négy tagját. Köztudomású, hogy a Kék szalag bizottság tagja volt Rabár Ferenc is. A bizottság társelnökének, Tardos Mártonnak kiemelkedő szerepére ismételten utal Rabár professzor úr: ő fogta össze az utazási ügyeket és ő adta át az előkészítő anyagot. Ez az utazás tehát az SZDSZ-hez közelálló Kék szalag bizottság vállalkozása volt, úgy, hogy a delegációban helyet kaptak a későbbi miniszterelnöknek azok a személyes barátai, akik tagjai voltak a bizottságnak, és egyetértettek a Kék szalag bizottság elképzeléseivel."

A fentiek megértéséhez a magunk részéről arra is rá kell mutatnunk, hogy 1989 tavaszán kiadott programtézisben az SZDSZ még maga is javasolta az államadósság könnyítését, de röviddel azután, bizonyára nyugati pártfogói intésre, ettől sürgősen visszakozott. A londoni megbeszélés idején tehát az SZDSZ-t már nem kellett meggyőzni az államadósság maradéktalan visszafizetésének szükségességéről, nagy vetélytársán, az MDF-en kívül pedig más esélyes politikai pártot meg sem invitáltak Londonba.

Vagyis mi történt valójában? A bankárok biztosítani akarták magukat az MDF választási győzelme esetére, ezért magyarországi vezérképviselőjük, Soros György és az általa protezsált Tardos Márton útján meghívták az oroszlánbarlangba az esélyes miniszterelnökjelölt hozzájuk egyébként is közelálló és megfelelő "előkészítő anyaggal" már előzőleg agymosott közgazdasági szakértőit, hogy őket az akkori reformkommunista kormány küldötteivel egyetemben meggyúrják, és a leendő Antall-kormány gazdaságpolitikájának irányelveit előre lefektessék.

A Rabár-vallomásból az is kitűnik, hogy a bankárokat elsősorban a magyar nemzeti vagyon megkaparintása érdekelte. Ezért volt a megbeszélés fő témaköre az államadósságnak állami tulajdonnal való megváltása, majd mikor ez gyakorlatilag kivihetetlennek bizonyult, a bankárok hunyorítottak egyet, hogy "sebaj, fiúk, majd megszerezzük más úton, - és - de az adósságot pontosan fizessétek" intéssel, útjára bocsátották az Antall-csapatot.

Ezek után meg is tették a dolgukat idehaza. Mint Szakoczai professzor rámutat, "ezek a magánjellegűnek mondott beszélgetések meghatározták az ország sorsát!" Rabár Ferenc lett az Antall-kormány első pénzügyminisztere, a csapat másik tagja, Tar Pál pedig mint összekötőtiszt, a washingtoni magyar nagyköveti széket nyerte el. Antall József maga a legcsekélyebb közgazdasági ismeretekkel sem rendelkezett, könnyű volt hajlítani. A bankárok nyeregben ültek.

"A helyzet tehát az - összegezi Szakolczai György fentebb idézett cikkében -, hogy a Kék szalag bizottság által megszervezett és semmiféle alkotmányos felhatalmazással nem rendelkező és tárgyalásainak tartalmát mindeddig szigorúan homályban tartó csoport megbeszéléseinek (vagy akár hallgatólagos megállapodásainak) folytán alakultak ki a rendszerváltás utáni magyar gazdaság - sőt társadalompolitika - legfontosabb alapelvei! Ezek szerint Magyarország - és egyedül Magyarország a) nem kezdeményez adósságkönnyítést; b) elutasítja a reprivatizáció minden formáját; c) kizárja a széles rétegeket a nemzeti termelőtőke tulajdonából; és d) megindítja a nemzeti termelőtőke külföldiek javára való nagy volumenű értékesítését bevételszerzési célból."

Így is történt 1990-ben, az Antall-kormány első száz napja alatt, becsapódott kis Magyarország mögött az adósok börtönének kapuja.

A SZOVJET KOLOSSZUS HALÁLA

Mikor a bankárok megkezdték országunk és egész nemzeti vagyonunk fölötti zálogjoguk érvényesítését, hazánkban még jelen voltak az 1945 óta "ideiglenesen itt tartózkodó" szovjet megszálló csapatok. A Szovjetunió kelet-közép-európai birodalma azonban, mely valóra váltotta a cárok nagy álmát és egészen 1988 májusáig szilárdan állt ekkor már erősen bomlásnak indult. Hasztalan jelentették ki a nyugati hatalmak, az egyesült Államokkal az élen, hogy állják a jaltai alkut és nem szólnak bele a szovjet szféra "belső ügyeibe", ez az elvtelen taktika ez alkalommal már nem működött. Gorbacsov erőfeszítései, hogy a roskadozó szovjet rendszert megmentse, hiábavalónak bizonyultak. A Baltikumtól le a bolgár tengerpartig, mindenütt megmozdultak az elvesztett szabadságukat visszakövetelő népek.

Hogy ezt a helyzetet, mely a Nyugat vezető köreit is (bár nem a bankárokat) teljesen váratlanul és felkészületlenül érte, megértsük, vissza kell mennünk jó pár évet, még a Gorbacsov-éra elé.

A döntő fordulat Kelet-Közép-Európa népeinek sorsában, mely 1989 derekától kezdve drámai gyorsasággal rendezte át egész kontinensünk politikai arculatát, Mikhail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár nevéhez fűződik. Gorbacsov hatalomra jutásának azonban volt egy, a későbbi reformfolyamattal kapcsolatban keveset emlegetett előzménye, és ez Ronald Reagan amerikai elnökké való választása volt 1980 novemberében. Reagan szilárd erkölcsi alapokon álló, konzervatív politikus volt, aki előzőleg már komoly sikereket ért el a legnagyobb amerikai tagállam, Kalifornia kormányzójaként. Ellentétben elődeivel, akik csupán arra törekedtek, hogy a világ hatalmi berendezésének stabilitását úgy-ahogy megőrizzék, és a Szovjetunióval szemben mind diplomáciailag, mind katonailag defenzív állást foglaltak el, Reagan elnöksége kezdetétől offenzívába lendült, és az 1945 óta szakadatlanul folytatott szovjet terjeszkedés visszaszorítására, sőt visszafordítására törekedett. Mi több: rákapcsolt a fegyverkezési versenyre, melyben a rossz felépítésű és számos alapvető fogyatékosságtól szenvedő szovjet nemzetgazdaság nem volt képes a sokkal erősebb és magasabbrendű amerikai gazdasági apparátussal lépést tartani, és így a Szovjetunió a szó szoros értelmében csődbe vitte.

Reagannak az egész emberiség hálával tartozik azért, hogy zseniális meglátással, nem az általa kilátásba helyezett csillagháborúval, hanem az arra való felkészülés költségeivel tette tönkre a Szovjetuniót.

Mikhail Gorbacsov már jóval pártfőtitkárrá emelkedése előtt felismerte ezt a helyzetet, és még Csernyenko alatt, egy moszkvai ideológiai konferencián 1984 december 10-én előadott jelentésében kifejezte aggodalmát a Szovjetunió gazdasági, technológiai, katonai és politikai hanyatlása fölött. Mikor azután 1985 márciusában hatalomra jutott, azonnal erőteljes lépéseket tett, hogy - mint korábban mondotta - "biztosítsa, hogy a Szovjetunió az új évezredbe egy nagyhatalomhoz méltó módon lép be."

Gorbacsov alapvető, egész pártvezéri tevékenységét meghatározó célja tehát kezdettől fogva a Szovjetunió hatalmi pozíciójának helyreállítása volt; nem Nagy Felszabadítónak indult, hanem a roskadozó Szovjet rendszert akarta az összeomlástól megmenteni. A későbbi reformfolyamat is ennek a mentőakciónak a függvénye volt.

Gorbacsov a szovjet állami és gazdasági apparátust rendkívül rossz állapotban vette át. A szovjet állam működése teljesen megmerevedett, a felső vezetés tele volt inkompetens, kiöregedett párthívekkel, a nemzetgazdaság nem volt képes a szovjet társadalmat a legszükségesebb árucikkekkel sem ellátni, az államháztartás súlyos deficitben volt hosszú évek óta, amit a közvélemény elől csak hamis költségvetési jelentésekkel lehetett eltitkolni, és a szovjet fegyveres erők felszerelése is komoly minőségi hátrányban volt az Egyesült Államokkal és a NATO-val szemben (bár a mennyiségi fölényt még sikerült a Szovjetuniónak nagy erőfeszítések árán megőriznie.)

Gorbacsov mindezen gyökeresen változtatni akart, és két jelszót dobott be a szovjet közvéleménybe a tervezett reformok irányelveiként. Az egyik volt a glasznoszty (nyíltság), a másik peresztrojka (átszervezés). Az első a szovjet vezetés magatartásában való változást jelezte, a második a szovjet politikai és gazdasági rendszer teljes újjárendezését. Egyik sem jelzett azonban ideológiai reformot, a marxizmus-leninizmus útjáról való letérést, vagy a kommunista pártdiktatúra feladását.

Fontos kiemelnünk, hogy Gorbacsov az uralomra jutását követő hat és fél év alatt, egészen 1991 augusztusában bekövetkezett bukásáig, állandóan hangsúlyozta, hogy a Szovjetunióban szó sem lehet a többpártrendszer bevezetéséről és a tervezett reformokat a fennálló egypártrendszeren, tehát több, mint hetvenéves marxista-leninista hatalmi struktúrán belül kell megvalósítani.

Mikor tehát a magyar napisajtó és televízió kommentátorai 1988 második felétől egy "szovjet-lengyel-magyar reformfolyamatról" kezdtek beszélni, vagy a hazánkban 1988 május 27.-e után történt döntő politikai fordulatokat a "peresztrojka sikerének" könyvelték el, vagy teljes naivitásról tanúskodtak, vagy egy propagandaszólamot szajkóztak, melyben (ha volt annyi intelligenciájuk) maguk sem hittek. Ami ugyanis a Szovjetunióban Gorbacsov alatt folyt, az egy kétségbeesett kísérlet volt egy végszükségbe jutott hatalmi rendszer megmentésére, ami viszont 1988-ban Magyarországon és Lengyelországban történt, és 1989 őszén már Kelet-Németországban, Cseh-Szlovákiában, sőt Bulgáriában is elindult, az ennek a hatalmi rendszernek a teljes felszámolására irányult.

Kétségtelen azonban, hogy a magyar, lengyel és egyéb kelet-közép-európai reformfolyamatok megindulására Gorbacsov politikája adott lehetőséget. Ezért érdemes néhány oldalon kielemezni, hogy ez miként történt, és a Kelet-Közép-Európában 1988-tól 1991-ig lezajlott politikai folyamatokból mennyi volt az, amit Gorbacsov előre kitervelt, és mennyi volt egy félresikerült politikai sakkhúzás általa nem szándékolt és előre nem látott eredménye.

Miután jó három évig próbálkozott, hogy a Szovjetuniót belső reformokkal, a saját erejéből állítsa talpra, Gorbacsov arra a következtetésre jutott, hogy az előrelépéshez sürgősen szüksége van nyugati tőkére és technológiára, a fegyverkezési versenyt pedig a minimumra kell csökkenteni, különben a Szovjetunió beleroppan. Az is nyilvánvaló volt előtte, hogy mindezt csak úgy érheti el, ha megnyeri a nyugati hatalmak, elsősorban az Egyesült Államok bizalmát. Ez pedig kemény dió volt, mert a Reagan-i külpolitika alapját éppen a Szovjetunióval szembeni teljes bizalmatlanság jellemezte.

Gorbacsov ezért merész húzásra határozta el magát: ki fog engedni a szovjet kontroll alól egy kelet-európai csatlósországot, és választása Magyarországra esett.

Ez a választás logikusnak mutatkozott. Magyarország 56-os múltja és "gulyáskommunizmusa" folytán egy magyar felszabadulási folyamat - még ha felsőbb utasításra indul is meg - a Nyugat szemében plauzibilisnek fog látszani, és ha nem is sikerül azt előre meghatározott korlátok között tartani (amivel Gorbacsov számolt), akkor sem lesz túl nagy az áldozat. Magyarország egyik oldalról sem volt határos NATO országokkal (mint Kelet-Németország és Cseh-Szlovákia), fontos hadműveleti felvonulási terület sem létezett (mint Lengyelország), tehát katonai szempontból elhanyagolható volt. Ezért Gorbacsov számára nem volt túlságosan fontos, hogy a magyarok, akikkel amúgy is elég sok baj volt már, országuk belső ügyeit miként rendezik el.

Gorbacsov ezért utasítást adott a magyar kommunista vezetőségnek Kádár János leváltására és egy demokratikus jellegű reformfolyamat elindítására. Mindennek levezetésével pedig Grósz Károlyt bízta meg. Nem valószínű ugyanis, hogy a merev pártember Grósz keblében valami demokratikus eszméket rejtegetett volna.

A gondosan eltervezett reformfolyamat fokozatos lépéseit az 1988 májusában tartott rendkívüli pártértekezlet előre lefektette, és azokat Grósz pontosan be is tartotta. Hangsúlyoznunk kell, hogy amikor ez az egész folyamat elindult, Magyarországon nem volt szervezett ellenzék, és a kommunista rezsim stabilitását nem veszélyeztette egy olyan hatalmas nemzeti mozgalom, mint a lengyel Szolidaritás.

Gorbacsov természetesen bízott abban, hogy ez a mesterségesen indított reformfolyamat korlátok közt és kontroll alatt tartható, és a magyar kommunista párt, az MSZMP egyeduralma a demokratikus máz alatt is megmarad. Számolt azonban a magyarok "megbízhatatlan" természetével, és elvben már akkor elhatározta, hogy belügyeikbe akkor sem fog beavatkozni, ha nem várt politikai gátszakadás következik be, és Magyarországon nyugati stílű polgári demokrácia alakul ki. Szorult helyzetében Párizs megért egy misét.

Gorbacsovnak ez utóbbi elhatározása abból a pragmatikus megfontolásból fakadt, hogy egy magyarországi katonai beavatkozás azonnal befagyasztaná a számára annyira szükséges nyugati hiteleket és technológiai segítséget. Nem valószínű azonban, hogy ezt Grósz Károllyal közölte; ezért is vált Grósz olyan tanácstalan figurává, mikor a hatalomból kiesett.

Gorbacsov ezt a "szanálási szerepet" kizárólag Magyarországnak szánta, és egyáltalán nem volt szándékában azt egész Kelet-Közép-Európára kiterjeszteni. A lengyelekkel azonban kénytelen volt bizonyos kompromisszumra lépni, hogy a Szolidaritás vitorláiból kifogja a szelet, és megakadályozzon egy robbanást, amely a Nyugattal tervezett "bizalmi politikáját" teljesen felháboríthatta volna.

Ez a lengyel kompromisszum abban állt, hogy a lengyeleknek engedélyezett egy korlátozott demokratikus rendszert, melyben a lengyel kommunista párt 60 százalékos parlamenti többsége és Jaruzelski tábornok államelnöki pozíciója előre biztosítva volt. Lengyelországot tehát nem engedte ki a szovjet kontroll alól.

Arra pedig nem is gondolt, hogy Cseh-Szlovákia, Kelet-Németország és a többi európai csatlósállamok a szovjet blokkból kiválhassanak. A több mint hetven évi diktatórikus kormányzáshoz hozzászokott és abban felnevelkedett Gorbacsov és a többi szovjet vezetők el sem tudták képzelni, hogy a szovjet birodalomban bármi is másként történhessék, mint ahogy azt ők elrendelik.

De másként történt. A sakkhúzás félresikerült.

Az első malőr Lengyelországban történt. Az 1989 júniusi lengyel választásokon a Szolidaritás elsöprő győzelmet aratott a lengyel kommunista párt fölött. A választási eredményekből nyilvánvaló volt, hogy a párttagok jelentős rése is a Szolidaritás jelöltjeire szavazott. Olyan katasztrofális volt a kommunisták veresége, hogy az addig hűséges csatlósaikat képező töredékpártok (melyek képviselői benne voltak az előre biztosított 60 százalékban) elpártoltak tőlük, és így a parlamenti többségüket elvesztették. Ezért kénytelenek voltak belemenni, hogy az új lengyel kormány egy Szolidaritás-miniszterelnök alatt alakuljon meg és abban a miniszterek többségét is a Szolidaritás jelöltjei képezték. Jaruzelski tábornok még boldog lehetett, hogy államfő maradhatott.

Gorbacsov és a szovjet vezetés kénytelenek voltak ezt a helyzetet elfogadni, hasonló okokból, mint a magyarországi változásokat. Az igazi gátszakadás azonban még ezután következett.

A magyarországi reformfolyamat nyugati elfogadhatóságához elkerülhetetlen volt a magyar műszaki határzár lebontása. Németh Miklós miniszterelnök ünnepélyesen át is nyújtotta a "vasfüggöny" egy darabját George Bush amerikai elnöknek, amikor az 1989 nyarán hazánkba ellátogatott. Ezzel azonban a dolog nem volt elintézve.

Egy élelmes kelet-német rájött, hogy a magyar-osztrák határon most már át is lehetett menni. És egy szép napon átsétált rajta.

A hír elterjedt, és a példa elszaporodott. Kelet-németek tízezrei jelentek meg Magyarországon, és az áradatot már nem lehetett visszatartani. Hatalmas menekülttáborok létesültek hazánkban egyik napról a másikra. Visszatoloncolni nem lehetett őket, mert ez a kialakulóban lévő demokratikus magyar állam nemzetközi kötelezettségeit sérthette volna. Így született meg a Németh-kormány "bátor lépése" (melyet egészen biztosan egyeztetett a szovjet vezetéssel): a kelet-német disszidenseket mind átengedték az osztrák határon. Sőt: még nyugat-német és osztrák vonatok és autóbuszok is jöhettek értük, hogy nyugatra szállítsák őket.

Most már Cseh-Szlovákiába is áradtak a kelet-német "turisták". Erich Honecker kénytelen volt belemenni abba a számára szégyenteljes megoldásba, hogy ezeket a nyugat-német vonatok vigyék kelet-német felségterületen keresztül az áhított szabadságba.

Így robbant ki a kelet-német felszabadulási mozgalom, melyet rövidesen követett a cseh-szlovák is. Bulgáriában is megingott a talaj a kommunisták lába alatt. Egész Kelet-Európában egymás után dőltek a dominók. Romániában már borzasztó vérontás volt 1989 Karácsonya előtt, de ott is megtörtént. A gondosan felépített és féltve őrzött kelet-európai szovjet birodalom összeomlott.

Mindez nem volt Gorbacsov számításaiban. De mit tehetett ellene? Egy katonai rendcsináló akció teljesen kilátástalanná tette volna a várva-várt nyugati hitelek és technológia megszerzését, és a fegyverkezési versenyt is ismét felgyorsította volna. Igyekezett hát jó képet vágni az egészhez, és a kelet-európai fejleményeket úgy könyvelte el a nagy nyilvánosság előtt, mint a "peresztrojka sikerét".

A Szovjet birodalom bomlása azonban nem állt meg ezzel.

A Magyarországon 1988 májusában megindult és fokozatosan egész Kelet-Európára kiterjedő bomlási folyamattal egyidejűleg a Szovjetunióban is felütötték fejüket a reformmozgalmak. Elöl jártak ebben a balti államok, Litvánia, Lettország és Észtország, melyek 1989-ben sorra függetlenségi nyilatkozatokat tettek, és bevezették a többpárt-rendszert. Röviddel ezután Ukrajna is kikiáltotta függetlenségét. Elszakadt Belorusszia és Moldávia, majd Ázsiában is megindult a föld. Kezdték a mongolok, követte őket Kazahsztán és több más környékbeli tagköztársaság. Függetlenségi mozgalmak és fegyveres villongások törtek ki a Kaukázus vidékén. A Szovjetunió erőközpontjában, az Orosz Szovjet Szocialista Köztársaságban, Gorbacsov fő politikai ellenfele, Borisz Jelcin vette át a hatalmat, és már nem lehetett megfékezni: az egykor mindenható pártfőtitkár kénytelen volt eltűrni a lehető legszégyenteljesebb, korábban teljességgel elképzelhetetlen arculcsapást, Jelcin függetlenségi nyilatkozatát, azzal a toldattal, hogy adott esetben Oroszország, mint független állam, ki is fog lépni a Szovjetunióból.

Erre azonban nem volt szükség. Az egész szovjet felépítmény, a milliók vérére és kínhalálára alapozott rabszolga-birodalom, hónapok alatt összedőlt, mint a kártyavár.

Gorbacsov elvesztette a játszmát. Nemcsak azért, mert a szovjet birodalomban fékezhetetlen pusztító erőket eresztett szabadjára, hanem azért is, mert a szovjet nemzetgazdaság minden erőlködése ellenére sem sikerült talpra állítania. Nem is sikerülhetett: a marxista elvek szerint berendezkedett szovjet nemzetgazdaság természeténél fogva olyan feneketlen kút volt, amelybe önthettek akármennyi nyugati tőkét és technológiát, az soha nem lett volna működőképes.

De a bankárok most már nem öntöttek. Ridegen szemlélték Gorbacsov vergődését, mikor 1990 májusában egy utolsó csúcstalálkozóra ment el George Bush amerikai elnökkel. Ez már egy önmentő akció volt a szovjet államfő részéről: kétségbeesetten keresett valami nagyobb eredményt, amit otthon fel tud majd mutatni, de ezt nem volt képes elérni. Bush ugyan aláírt egy gazdasági segélycsomagot, de ennek tartalma már igen sovány volt. Gorbacsov alapjában véve üres kézzel ment haza, és otthon már várta Jelcin és az összes bajnok.

A szovjet nemzetgazdaság süllyedése rohamosan világos összeomlássá fajult. A bankárok kezdték felmérni, mit és miként tudnak megszerezni a birodalom dúsgazdag természeti kincseiből és hatalmas állami vállalataiból. A szovjet kolosszus ledőlte most már jól jött nekik, és a csődtömeg birtokba vételére teljes gépezetüket üzembe helyezték. Ehhez volt szükséges magyarországi hadállásaik gyors megszilárdítása és előretolt támadási központtá fejlesztése is. A Kárpát-medence kontinentális centrum-szerepét már a század elején felmérték, és most megtették a végső lépéseket a diadalmas bevonulásra. A szovjet megszálló erők kivonásának forgatókönyvét is ők írták meg. A magyar templomok tornyában megkondították a harangokat, de azok nem a visszanyert szabadság jeleként, hanem mint egy újabb szolgaság lélekharangjai zúgtak el a nagy magyar ugar fölött.

Közben tovább folytak a döglődő szovjet birodalom végső vonaglásai. A falnak szorított erőszak-apparátus még tett egy utolsó kísérletet hatalma megmentésére. 1991 augusztusában Gorbacsov krimi nyaralása alatt, a teljes szovjet kormány, a szovjet "parlament" elnökével és a hadsereg és a KGB legfelsőbb vezetőségével egyetértésben, puccsot rendezett, és Moszkvát általa megbízhatónak vélt fegyveres erőkkel megszállta. A nyugati kormányok lélegzetfojtva figyelték az eseményeket, és a bankárok is bizonyára aggódva nézték, hogy ebből mi lesz.

Emberi számítás szerint, a puccsnak sikeresnek kellett volna lennie. Rendkívül tévedtek azok a nyugati kommentátorok, akik a puccsot, kellő információk hiányában, "amatőr kísérletnek" nevezték. Nem volt ebben semmi amatőr: ez professzionális munka volt, a bolsevista gyakorlat módszerei szerint. Sztálin, de még Brezsnyev idejében is, bizonnyal sikerrel járt volna.

És a puccs mégis megbukott. A szabadság szelleme buktatta meg, melybe az orosz nép Gorbacsov uralma alatt beleszagolt. Történelme folyamán először szagolt bele, és a szabadság szállongó illata mámorító volt. Ezt nem lehetett elfelejteni. Így szült egy szolganép szabadsághősöket egy sorsdöntő pillanatban.

Mert a moszkvai nép szabadsághősök módjára viselkedett. A puccs első híre, a moszkvai Fehér Ház (az újdonsült demokratikus Orosz köztársaság) köré sereglett, hogy testével is megvédje azt a puccsisták felvonuló tankjaitól. Puszta kézzel rontottak neki az acélszörnyetegeknek, kihúzgálták belőlük a katonákat, egyeseket felgyújtottak. Tíz páncélos azonnal átállt, hogy segítsen az orosz törvényhozás védelmében.

Ezeknek a napoknak a legnagyobb hőse azonban Borisz Jelcin volt, a korábbi amerikai látogatása során a bankárok hírharsonái által "részegesnek" és "bombasztikusnak" festett bomba-iszák. Nem kétséges, hogy az életét tette kockára, mikor felállt egy elfoglalt páncélos tetejére, és átállásra szólította fel a Szovjetunió összes népeit. És ekkor egy valóságos csoda történt: a moszkvai KGB vezetősége, a hírhedt szovjet "ÁVO", melynél megbízhatóbb szervezetet ebben a sátáni birodalomban el sem lehetett képzelni, átállt Jelcin oldalára. KGB deszant-alakulatok siettek a moszkvai ellenállási mozgalom védelmére. Ekkor és ezzel bukott meg a gondosan előkészített puccs, ekkor kezdtek botladozni, majd menekülni a puccsisták. Ekkor győzött az orosz nép vértelen forradalma. A szovjet rendszer megbukott, a kolosszus ledőlt.

Gorbacsovot a nyugati politikusok és a média kicsit elsiratták, aztán elparentálták, aztán elfelejtették. Egy ideig még folyt a purparlé nyugati körökben és az ellenzékbe szorult volt szovjet apparatcsikok közt is, hogy Gorbacsov mit is csinált rosszul. Bizonyára Gorbacsov maga is tűnődött ezen, miközben nyugati kiadóknak már előre jó pénzért eladott emlékiratai megírásába kezdett.

Gorbacsov legnagyobb tévedése nem az volt, hogy a zsarnokság láncait nem elég ügyesen lazította meg, hanem az, hogy nem tételezte fel, hogy a moszkvaiak képesek úgy viselkedni, mint 1956-ban a magyarok.

Az 56-os magyar példa azonban ott kísértett a moszkvaiak agysejtjeiben. Talán tudat alatt, de ott lappangott. És amikor a szabadság szelleme megérintette, a felszínre tört. Ezért kellett Nagy Testvérnek meghalnia.

Nagy Testvér halálát nem Gorbacsov okozta. Nagy Testvért végső soron az a névtelen magyar szabadságharcos ölte meg, aki 1956 október 23-án az első elszánt lövést leadta Budapesten a zsarnokság biztos falaira.

A BANKÁROK VÉGREHAJTANAK

Mennek a tankok, jönnek a bankok... Nem tudjuk, melyik népi bölcs szövegezte meg ilyen sommásan nemzetünk legújabb sorstragédiáját, de találó. Mert a bankárok semmi hálát nem mutattak szegény megtiport hazánk roppant vér- és ember-áldozatáért a bolsevizmus döntése ügyében, hanem könyörtelenül folytatták a már Antall József és koalíciós partnerei kormányra jutása előtt megkezdett felszámolást.

A bankárok élcsapatai ebben a műveletben a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank voltak, melyek vezetői és kiküldöttei már 1982-től fogva, de különösen 1990 óta sokkal mélyebben belenyúltak országunk gazdasági életének irányításába, sőt belügyeinkbe is, mint azt a két nemzetközi pénzügyi szervezet alapokmányában foglalt célkitűzések megengedték volna. Ennek az éveken át szünet nélkül és nagy szívóssággal folytatott, függetlenségünket és nemzeti érdekeinket súlyosan sértő beavatkozásnak előre megfontolt voltát és mértékét a bankárok szemrebbenés nélkül ismételten be is ismerték, olykor egyes, általuk "jóindulatúnak" minősített tévedéseik megvallásával együtt.

Ilyen önvallomásban volt részük többek közt 1995 augusztus 30-án, mikor is Bernard Snoy, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) londoni igazgatója (aki előzőleg éveken át a Világbank egyik igazgatója volt), a Világbank és a Valutaalap 1990 utáni kelet-közép-európai gazdasági szerepéről Budapesten a Kempinski Hotelben az Amerikai-Magyar Kereskedelmi Kamara rendezésében tartott előadásában (melyben a szerző jelen volt) az alábbi megállapításokat tette a két nemzetközi pénzügyi szervezet magyarországi tevékenységét illetően:

1. Senki sem számolt azzal, hogy a szocialista gazdaságról a piacgazdaságra való átváltással járó makro-ökonomikus változások ilyen nagymérvű zsugorodást (contraction) fognak okozni az érintett országok nemzetgazdaságában.

2. A Világbank és a Valutaalap a szokásosnál sokkal mélyebben, irányítólag avatkoztak be az érintett kelet-közép-európai országok gazdasági életébe az átalakuláshoz szükséges gazdasági intézkedések megtételét illetően.

3. A Világbank és a Valutaalap által időről időre nyújtott, az átalakulást elősegíteni szándékolt kölcsönök önmagukban nem voltak olyan nagy összegűek, de előre kitervelten meghatározó szerepük volt az átalakulási folyamatban.

Gondoljunk most vissza a szépen megfogalmazott, nemes célkitűzésekre, melyek szolgálatában a győzelmi harsonáktól megszédült 44 ország mit sem sejtő küldöttei Bretton Woodsban a két nemzetközi szervezetet létrehozták.

A Valutaalap alapokmányának I. cikke szerint azzal a céllal jött létre, hogy a nemzetközi monetáris együttműködést és az árfolyamok stabilitását előmozdítsa, a nemzetközi kereskedelem bővülését és kiegyensúlyozott növekedését megkönnyítse, és az Alap általános anyagi eszközeinek (vagyis pénzforrásainak) megfelelő biztosítékok ellenében való időleges rendelkezésre bocsátása révén a csatlakozó országok számára lehetővé tegye, hogy "fizetési mérlegzavaraikat olyan intézkedések foganatosítása nélkül küszöböljék ki, amelyek károsan hatnak a nemzeti vagy nemzetközi jólétre".

A Világbank alapokmányának I. cikke értelmében a Bank eredeti rendeltetése "a háború által tönkretett vagy szétzilált gazdaságok helyreállítása, a termelőeszközök békegazdálkodásra való visszaállítása, valamint a termelő berendezések és egyéb eszközök fejlesztésének elősegítése a kevésbé fejlett országokban" volt, a továbbiakban pedig "a tagok termelőeszközeinek fejlesztésre, a termelékenység fokozására, az életszínvonal emelésére és a munkakörülmények javítására" kellett irányulnia. A Bank által nyújtott kölcsönöknek és garanciáknak is ezeket a célokat kellett szolgálniuk.

Az 1990 eleje óta eltelt idő bőven igazolja, hogy a Valutaalap és a Világbank nem csupán messze túlléptek az alapokmányaikban lefektetett rendeltetésükön, de azzal merőben ellentétes célokat követtek, vagy legalábbis merőben ellentétes eredményeket értek el, éspedig olyan hosszú távon, hogy ezeket nem lehet véletlen vagy puszta tévedés következményeinek tekinteni. Snoy úr említett előadása során ezt nem is állította.

Az a tény, hogy a Valutaalap és a Világbank ezt a 180 fokos minden szankció nélkül megtehette, önmagában is bizonyítja, hogy alapokmányaik eleve félrevezető, sőt csalárd módon lettek megszövegezve és a nemzetközi nyilvánosság előtt prezentálva, mert összességükben véve, az azokban kifejezett célkitűzések ellenére is, ilyen radikális eltérést lehetővé tettek és tesznek jelenleg is.

Jelen tanulmány szempontjából viszont fel kell tételeznünk (legalábbis arguendo), hogy a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa abban a hiszemben csatlakozott a két nemzetközi pénzügyi szervezethez, és a Magyar Köztársaság Kormánya ugyancsak azzal a feltételezéssel tartotta fenn Magyarország tagságát ezekben 1989 október 23-a után, hogy mindkét szervezet mindenben az alapokmányban lefektetett célkitűzéseivel összhangban fog hazánkkal kapcsolatban eljárni, és egyebekben is híven fogja követni az alapokmány rendelkezéseit.

Ha azonban bárkinek ilyen illúziói voltak, azok igen hamar szét kellett hogy foszoljanak a Valutaalap és a Világbank magyarországi fellépéseit követően. Ugyanis a Valutaalap, alapokmányával szöges ellentétben, nemzeti jólétünkre kifejezetten káros intézkedéseket javasolt, sőt elő is írt kormányainknak, a Világbank pedig nemhogy emelte volna életszínvonalunkat és a magyar dolgozók munkakörülményeit, de azokat hosszú távon és következetesen, súlyosan lerontotta, mindkét esetben főként attól kezdődően, hogy a rendszerváltás szele megütötte hazánkat.

Különösen aktív volt nemzetgazdaságunk tönkretételében és az egész magyar társadalom életszínvonalának lerombolásában Michel Camdessus, a Valutaalap vezérigazgatója, aki 1989 október 23-a óta napjainkig többször felkereste Magyarországot, és látogatásai alkalmával, valamint New Yorkban és Washingtonban folytatott hivatalos és félhivatalos megbeszélések során, a magyar kormánynak és a Magyar Nemzeti Banknak kifejezett direktívákat adott országunk gazdasági és pénzügyi politikáját illetően. Az, hogy Camdessus úr ezeket az abszolút jogellenes beavatkozásait belügyeinkbe és egész nemzeti közéletünkbe a Valutaalap által országunknak nyújtandó kölcsönök előfeltételeiként álcázta, nem változtat eljárása törvénytelenségén és felháborító voltán: a nemzetközi bankároknak ez a magasrangú fullajtárja nagyon jól tudta, hogy hazánknak égető szüksége volt a Valutaalap kedvező minősítésére, mert anélkül partravetett halként vergődhetett volna a nemzetközi pénzvilágban, sőt a külkereskedelemben is, nem beszélve arról, hogy ilyen minősítés nélkül Magyarország még az Európa Parlament és más európai egységszervezetek tagságát nem nyerte volna el.

Ugyanezt a politikát folytatták hazánkkal és nemzetgazdaságunkkal kapcsolatban a Világbank egymást követő elnökei és a Világbank által Magyarországra kiküldött, gyakran harmad- és negyedrangú pénzügyi és gazdasági ún. "szakértők", akik még a legszükségesebb alapismeretekkel sem rendelkeztek a magyar gazdasági és társadalmi viszonyokat illetően, és ilyen ismeretek megszerzésére nem is igen törekedtek. Évek távlatából visszatekintve, még az is elképzelhető, hogy a bankárok szándékosan ilyen tudatlan és ostoba kiküldötteket menesztettek szegény hazánk nyakára, hogy ne is kérdezzenek és informálódjanak, csak pontosan és hiány nélkül közvetítsék megbízóik számukra szánt utasításait.

Camdessus úr első jelentős, végzetes következményekkel járó beletenyerelése a magyar gazdaságpolitikába már közvetlenül az 1990 tavaszán lezajlott országgyűlési választások második fordulója után megtörtént, amikor az Európa Tanács parlamentje, bizonyára nem véletlenül, "megtisztelte" hazánkat tanácskozásainak Budapesten való megtartásával. Camdessus úrnak ezen az értekezleten való fellépését és ott elhangzott felszólalását a következőkben foglalta össze a MAGYAR NEMZET 1990. május 17-i száma:

"Michel Camdessus azzal érvelt igen világosan, hogy a piacgazdaságot nem lehet fokozatosan felépíteni. A Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója kijelentette persze, hogy a változásnak ára van. De nincs más lehetőség, mint a gyors cselekvés, mert a gazdaság egymással összefüggő részelemekből áll. Szükség van az árak fölszabadítására, de a bérliberalizációra is. Ekként kell ösztönözni a piac érvényesülését, és ösztönözni a teljesítményt, de be kell látni, hogy nincs teljes foglalkoztatottság. Nincs értelme elzárkózni a külföldtől, a versenytől, világpiaci árakat kell meghonosítani, és minél előbb bevezetni a nemzeti valuta konvertibilitását... A rendkívül nagy befolyású nemzetközi intézet pénzügyi vezetője (az IMF és Magyarország megállapodásaitól függ a nyugati pénzvilág jóindulata) azt mondta, elképzelhetetlen a lépcsőzetes fejlődés, ez ugyanis határozatlanságot szülne, és elodázná a problémák megoldását."

Camdessus úr eme aranyköpéseit így kommentáltam a Nemzeti Újság 1990. június 1-i számában "Különvélemény" címmel és "A Nemzetközi Valutaalap téveszméi" alcímmel megjelent írásomban:

"Elismerjük, hogy Michel Camdessus - már pozíciójánál fogva is - kitűnő nemzetközi pénzszakértő, de szerényen mindjárt azt is meg kell jegyeznünk, hogy éppen korunk nemzetközi pénzszakértőinek köszönhetjük a stagflációt, vagyis azt a korábban ismeretlen jelenséget, hogy a gazdasági élet stagnálása ellenére is, tartós és jelentős mértékű infláció van. A klasszikus közgazdaságtani elmélet és az 1939 előtti gyakorlati tapasztalatok szerint is, ha egy országban pang a gazdasági élet, akkor - a kereslet csökkenése folytán - defláció következik be, nem infláció, vagyis az árak esnek, és ebből kifolyólag, a valuta értéke emelkedik. Infláció tehát csak akkor jogosult, amikor fellendül a gazdasági élet, és a megnövekedett kereslet következtében az árak emelkednek, és a valuta értéke csökken.

1945 után azonban ez a helyzet megváltozott, éppen a nemzetközi pénzszakértők tevékenysége folytán. Így lépett fel a tőkés országokban az a most már krónikussá vált, rendkívül káros és a lakosság jelentős elszegényedésével járó jelenség - és erre számos példát idézhetnénk -, hogy a gazdasági élet nagyfokú pangása ellenére is, egyre nagyobb infláció tapasztalható. Mit jelent ez egy átlagember számára? Azt, hogy keresete jelentős mértékben csökken, a megélhetési költségek pedig hasonló mértékben emelkednek. Nyilvánvaló, hogy ez rendkívül súlyos szociális problémákat von maga után, különösen, ha a kamatláb is felszökken és egyben nagymérvű munkanélküliség is áll be a rossz gazdasági helyzet miatt. Mindez a nemzetközi pénzszakértők 'érdeme'.

Camdessus úr fejtegetéseit ezért már tisztán közgazdasági szempontból is erősen meg kell kérdőjeleznünk, de még inkább a magyar nép mindennapi megélhetési gondjai szempontjából. A jelenlegi magyar árszínvonal ugyanis úgy van megállapítva, hogy a nyugdíjasok és kiskeresetű dolgozók éppen éhen ne haljanak. Ha viszont - mint ő tolmácsolja - egyik napról a másikra felszabadítjuk az árakat és bevezetjük a világpiaci árszínvonalat, akkor a munkabéreket és a nyugdíjakat is a tőkés országok szintjére kell egyik napról a másikra emelnünk, különben a magyar nép széles rétegei egyszerűen éhenhalnának, és még a nagykeresetűek is jelentős megélhetési problémákkal küzdenének."

Itt részleteztem, hogy az akkori világpiaci árszínvonal figyelembe vételével, a nyugdíjakat minimum havi 400 dollár, a minimális munkabéreket pedig havi 1.500 dollár forint ellenértékében kellene megállapítani, majd így folytattam:

"Ilyen borzalmas megterhelést természetesen sem a magyar államháztartás, sem a magyar nemzetgazdaság nem képes elviselni, és a magyar gazdasági élet napok alatt összeomlana.

A világpiaci árakat ugyanis valóban be lehetne vezetni egyik napról a másikra - ami ugyan tiszta őrültség lenne -, de a világszinttől messze elmaradt és egyáltalán nem gazdaságosan termelő magyar ipart és mezőgazdaságot nem lehetne hasonlóképpen modernizálni. Ezek termékei, illetve azok piaci ára - a roppant súlyos munkabérterhek miatt - egyszerűen nem lennének versenyképesek a világpiacon, vagyis eladhatatlanokká válnának.

Csodálkozunk, hogy Camdessus úr mindezt nem volt képes felmérni, de ez a helyzet, ezért gazdasági elképzeléseit abszolút nonszensznek kell minősítenünk. Egész nyilvánvaló, hogy országunk a magyar nép teljes nyomorba döntése nélkül csak igen fokozatosan térhet át a világpiaci ár- és bérszínvonalra, és ez évekbe fog telni, éppúgy, mint a magyar ipar és mezőgazdaság nyugati szintre emelése. Érdekes, hogy a konferencián megjelent magyar politikusok - akiknek többségére, sajnos, a 'vak vezet világtalan' elve alkalmazható - erre nem mutattak rá, sőt 'hallgattak, mint az anyagcsere elégiája a zöld hajában' (Szabó Dezső). Pedig mindezt egy régivágású számadó juhász is azonnal megmondta volna.

Így hát Ausztráliából hazatelepült magyar jogásznak kellett ezt elmondania, bízva abban, hogy az új kormány nem esik annyira hasra a nyugati 'szakértők' előtt, hogy a magyar nép ellen ezt az esztelen merényletet elkövesse.

Itt kell megjegyeznünk, hogy már Németh Miklós ügyvivő kormánya is nagyfokú gerinctelenségről tanúskodott a Nemzetközi Valutaalappal folytatott tárgyalásaiban, ezért is következett be ez év elején egy jelentős - és számunkra teljesen elfogadhatatlan - esés a magyar nép egyébként is igen alacsony életszínvonalában. Szeretnénk remélni, hogy az új magyar kormányban talán lesz annyi józan ész, hogy megvédi a magyar nép alapvető érdekeit a nemzetközi pénzemberekkel szemben. Sajnos, Antall József dezignált miniszterelnök az említett konferencián elmondott beszéde nem volt eléggé határozott ebben a tekintetben."

Falrahányt borsó volt az egész. Az új, 45 év után először demokratikusan választott kormány legfelsőbb tanácsadói köreibe már be voltak építve a bankárok elkötelezett ügyvezetői, és megtették a magukét. Az Antall-kormány, hivatkozva a Valutaalap és a Világbank előírásaira, a Kádár-rendszer idején mesterségesen, de jólfogott reálpolitikai és (valljuk be) szociális szempontok szerint felépített, a létszükségleti cikkek árszínvonalának nagyfokú állami támogatására alapozott belföldi árstruktúra alól egyszeribe kihúzta az összes állami támogatást, mint egy rossz szőnyeget. Egyidejűleg, ismét a két nemzetközi pénzügyi szervezet utasításait követve, a kormány nyakló nélkül elkezdte az 1990 előtt felhalmozódott külföldi államadósság törlesztését, annak kamatos kamataival együtt, és mivel erre a hirtelen átalakulástól egyébként is roskadozó magyar nemzetgazdaság nem nyújtott fedezetet, újabb és az eddigieknél még jelentősebb külföldi kölcsönöket vett fel.

Az eredmény már 1990 végére katasztrofális volt, és ahogy az évek teltek, egyre borzalmasabbá vált. A Központi Statisztikai Hivatal jelentése szerint a létszükségleti cikkek árszínvonala 1991 derekáig, tehát az Antall kormány első 12 hónapja alatt 38,2%-kal emelkedett. Ehhez a fűtés és a háztartási energia 231,1%, a szolgáltatások csoportja, elsősorban a közlekedés és a hírközlés (posta, telefon stb.) 145,5% emelkedéssel járult hozzá, míg az élelmiszerek árai "csupán" 21,6%-kal nőttek. A legnagyobb áremelő tehát az állam volt, bevallottan a Valutaalap és a Világbank követeléseinek téve eleget. Az állami szolgáltatások viszont közvetve vagy közvetlenül úgyszólván minden más szolgáltatás és árucikk kitermelési költségét megdrágították.

Ugyanakkor a munkabérek és anyagdíjak növekedési indexei még 20%-ot sem tettek ki, tehát a magyar társadalom általános elszegényedése és vásárlóerejének tönkretétele már ekkor megkezdődött. Ennek természetes velejárója volt a belső piac rohamos összeomlása és a vállalkozói csődökben tetőző, elkerülhetetlen láncreakció.

Részletes nemzetgazdasági statisztikák helyett elég arra utalnom, hogy 1990 óta a reálbérek, a nyugdíjak és szociális juttatások reálértékei állandóan és nagy mértékben estek, az infláció felgyorsult, a külföldi államadósság bruttó 21 milliárd dollárról közel 36 milliárd dollárra emelkedett, a munkanélküliség alig pár tízezerről csaknem egymillióra szökött fel (a reális helyzetet figyelembe véve), miközben az ipari termelés mintegy 30%-kal, a mezőgazdasági termelés több mint 40%-kal esett, az állatállomány vészesen lecsökkent, a lakosság fogyasztása a legalapvetőbb élelmiszerekben - tej, hús, cukor - több mint 30%-kal csökkent, és még mindig esik.

Vegyük hozzá, hogy népességünk egészségi állapota szánalmas, a fővárosban a katonaköteles fiatal férfiak fele szolgálatra alkalmatlan, lakosságunk fogyóban van és az átlagos életkor egyre rövidebb, kórházi és betegellátásunk közoktatásunkkal egyetemben visszafejlődik, kórházakat, szülőotthonokat, falusi iskolákat, sőt egyetemeket és kutató intézeteket megnyirbálnak és be is zárnak, a nyugdíjak és a szociális juttatások mértéke és reálértéke az átlagos munkabérekével együtt folyamatosan esik, köztisztviselőink, katonatisztjeink, rendőreink, tűzoltóink 1994 végén a jogszabállyal biztosított 13. havi fizetést is késve, a következő költségvetés terhére kapták meg, és a Legfelsőbb Bíróság elnökének nemrég tett nyilatkozata szerint a bírák reálfizetésének zsugorodása miatt már bírói karunk színvonala is veszélyben van - országunk tehát eme két nemzetközi pénzügyi szervezet működése következtében teljes gazdasági és társadalmi romhalmazzá vált. Igaz, a magyar nép még nem halt éhen, de saját országában pária lett belőle.

Világosan tükrözik országunk katasztrofális gazdasági romlását a Magyar Köztársaság évi költségvetései, melyekből kitűnően az ország adósságállománya évről-évre rohamosan növekszik és a költségvetési összbevétel egyre nagyobb hányadát emészti fel, miközben a költségvetési hiány, a hatalmas privatizációs bevételek ellenére, abnormális méreteket öltött. Az 1995. évi költségvetésből kitűnően (Magyar Közlöny, 1994. december 30., 130. szám) az 1.914.142 millió forintot kitevő költségvetési összkiadásból 664.804 millió forintot, azaz 34,7%-ot emésztenek fel a belső államadósság törlesztése és kamatai, és ebből az összegből kereken 500.000 millió forintot tettek ki a kamatok és az újabb hitelek felvételével járó költségek. 1996-ban még rosszabb a helyzet.

A belső államadósság ilyetén növekedése természetesen egyenes következménye a Világbank és a Valutaalap által kreált és gondosan növelt külső államadósságnak, mivel az azzal kapcsolatos tőketörlesztési és kamatszolgáltatások tartósan felemésztik az ország külkereskedelemből, idegenforgalomból, privatizációból származó valutabevételeit, melyeket a külső államadósság nemlétében az ország belső céljaira (nemzetgazdaság és infrastruktúra fejlesztése, munkalehetőségek teremtése, egészségügy, közoktatás fejlesztése, munkabérek, nyugdíjak, szociális juttatások reálértékének emelése, infláció leküzdése, stb.) lehetne fordítani.

A magyar nemzetgazdaságnak és az egész társadalomnak ez az általános, nagymérvű lepusztulása egyenes következménye azoknak a gazdasági és pénzügyi intézkedéseknek, melyeket a Valutaalap és a Világbank különböző vezető képviselői a Magyar Köztársaság egymást követő kormányainak a rendszerváltás óta kifejezetten előírtak. Helyesen jegyezte meg Nagy Pongrác neves közgazdász, hogy "...a tekintélyi elv túlélte a szocializmust. Akkor az volt megfellebbezhetetlen, amit a Kremlben mondtak, most az, amit az IMF és a Világbank székházában." Idézi Dr. Drábik János a "Gazdaság & Társadalom" c. társadalomtudományi folyóirat 1995/3-4. számában közzétett "Restrikció helyett adósságkönnyítést" c. tanulmánya 56. oldalán, a következő oldalon pedig felteszi a költői kérdést: "Miért hagyják a magyar kormányok, hogy egy nemzetközi pénzintézet magyar ügyekben csak felületesen járatos, gyakran pénzbehajtó hivatalnokként gondolkodó munkatársai hozzák meg az érdemi döntéseket az ország pénzügyeiről?"

Hogy "miért hagyják", arra mindegyikünknek meglehet a maga magyarázata, helytálló vagy helytelen. De hogy tudatosan és minden ellenállás nélkül hagyják, az kitűnik Horn Gyula miniszterelnöknek a Magyar Szocialista Párt 1995. november 24-én Miskolcon megrendezett országos értekezletén elmondott beszédéből, melyben országunk gazdasági nehézségeivel és az eladósodással kapcsolatban ezt a kijelentést tette "döntéseinknél kényszerpályán mozgunk, nem vagyunk teljesen szuverének". ("Horn Gyula elégedetlen volt a kormánykoalíció munkájával", Magyar Nemzet, 1995. november 25.) Kell ennél őszintébb vallomás a papíron "független, demokratikus magyar jogállam" kormányfője szájából, hogy a bankárok mancsai alatt nyögő országunk függetlenségét elvesztette?

Miközben a bankárok gyakorlatilag átvették országunk gazdasági és pénzügyi kormányzatát, hazai fullajtárjaik - Surányi György, Bod Péter Ákos, Hárshegyi Frigyes és a velük egy madzagon rángatott Rabár Ferenc, Kupa Mihály, Békesi László és Bokros Lajos - szorgosan folytatták külföldi államadósságunk ún. "átütemezését". Vagyis: a nemzetközi pénzügyi szervezetek és a Wall Street saját lapja, a Wall Street Journal, valamint a Wall Streeten működő befektetési tanácsadók - többek közt a Moody's Investment Service - kedvező minősítéseire támaszkodva, magyar államkötvények sorozatát bocsátották ki az amerikai, japán, német és svájci pénzpiacokon, melyeknek a nagy nemzetközi bankok "természetesen" lelkesen ajánlottak ügyfeleiknek befektetésre. Az amerikai, japán, német és svájci János bácsik és Mari nénik, meg a kisebb befektetési alapok pénzéből így szert tett hozamból a Magyar Nemzeti Bank azután erőltetett menetben fizette ki a bankárokat, akik nem haboztak saját ügyfeleik érdekeit feláldozni, hogy a Kádár rendszer alatt hazánkba tervszerűen befektetett pénzüket mielőbb visszakapják.

Ennek a saját pénzembereik által előre megfontolt szándékkal folytatott nemzetellenes merényletnek a következtében a magyar dolláradósság szerkezete és természete alapvetően megváltozott: míg 1989. decemberében a Világbank statisztikái szerint még 10,2 milliárd dollárt tett ki a nagy bankokkal szemben fennálló államadósságunk és csupán 3,4 milliárd dollárral tartoztunk kötvénytulajdonosoknak, mára ez az arány, a saját Nemzeti Bankunk adósságkezelési politikája következtében megfordult. (Szakolczai György, "Kik és hol tárgyaltak adósságainkról '90-ben?", Magyar Nemzet, 1995. augusztus 26.) Ma már tehát valóban abnormálisan magas a kis kötvénytulajdonosok részaránya fennálló államadósságunkban, ami az érdemi adósságkönnyítést, a hitelek újratárgyalását és részbeni elengedését rendkívül megnehezíti. Az Antall kormány hatalomra lépése idején azonban, mint Szakolczai professzor is hangsúlyozza idézett cikkében, fennálló államadósságunk struktúrája "a bankhitelek újratárgyalását semmiképpen sem tette volna sem lehetetlenné, sem értelmetlenné."

A bankárok ezt annak idején megvétózták, a reprivatizáció minden formájával együtt. A magyar nemzeti vagyon nem kerülhetett vissza magyar kézbe: a kommunista rablók kezéből közvetlenül a bankárok érdekszférájába kellett átjátszani. Ez is megtörtént azóta. Már az Antall kormány első tizenkét hónapjában több mint egy milliárd dollár "befektethető tőke" áramlott az országba, csak éppen semmi hasznát nem láthattuk az óriási hozamnak, melyre ebből a magyar állam szert tett. Nemzeti vállalataink sorra idegen kézre kerültek, a befolyó összegeket pedig a kormány és a Nemzeti Bank belelapátolták az államadósságba. Többnyire suba alatt, a közvélemény tájékoztatása nélkül történt mindez, sőt még az Országgyűlés sem tudott róla, csupán a negatív jelenségekből az egész nemzetgazdaság rohamos csuszamlásából és az infrastruktúra fejlesztésének nagyfokú hiányából sejthettük, hová is ment ez a halom pénz. Újabban azonban már olyan merészek lettek a bankárok, hogy az AP-DJ hírügynökség, Surányi Györgyre, a Magyar Nemzeti Bank elnökére hivatkozva, Londonból világgá kürtölte: Magyarország 1996-ban 1,5 milliárd dollár külföldi adósságot törleszt lejárat előtt, az idén esedékes 3 milliárd dolláros törlesztésen felül. A londoni hírt kommentálva, Hárshegyi Frigyes, az MNB alelnöke beismerte, hogy a mintegy hárommilliárd dolláros privatizációs bevételt használják fel, a többlet pedig a Nemzeti Bank devizatartalékjaiból jön. ("Törlesztés lejárat előtt", Magyar Nemzet, 1996. március 22.)

Teljesen jogos tehát több nagytekintélyű közgazdászunknak, köztük Gidai Erzsébetnek, Kopátsy Sándornak és Szakolczai Györgynek az a számos alkalommal megismételt megállapítása, hogy a nyugati bankárok gyakorlatilag saját pénzükön vásárolták fel a saját nemzeti vagyonunkat, és most Surányi és Hárshegyi urak még egy jelentős előleget is adtak nekik ehhez.

Ez Magyarország állapota az úrnak 1996-ik esztendejében.

A HÁLÓ OLYKOR KISZAKAD

Bármilyen gondosan tervezték meg a bankárok az egész emberiségre kiterjedő adóssághálójukat és alapozták meg tartós stagflációra épült pénzdiktatúrájukat, ők sem tévedhetetlenek. Számításaikba olykor hibák csúsznak bele, és ezek hatalmas gazdasági csuszamlásokat okozhatnak, melyek megrendíthetik világuralmunk központi eszközét, a mindenható Dollárt is. Ez történt 1995 januárjában is.

Pedig a bankárok nem voltak elővigyázatlanok. A Wall Streeten tömörült pénzarisztokrácia a 2. Világháború utáni korszakban fokozatosan biztonsági szelepeket épített be a nyugati világ gazdasági rendszerébe, hogy a veszélyessé válható gazdasági megrázkódtatásokat elkerülje. Ezek közé tartozott magának a Nemzetközi Valutaalapnak és a Világbanknak létrehozása és kitartó működtetése, a Hetek (a világ legerősebb tőkés országai) pénzügyminisztereinek rendszeres találkozói, a konvertibilis valuták relatív értékeinek szoros keretek közt való fenntartására vonatkozó árfolyamszabályozási egyezmény, az úgynevezett EMS (European Monetary System), az állami jegybankok szerves együttműködése és együttes mentőakciói, majd a fiktív nyugat-európai valuta, az ECU bevezetése (amely a valóságban éppúgy nem létezik, mint a hazánkban a kárpótlási folyamat során újból divatba jött aranykorona), és végül a közös európai pénzrendszer létrehozását célzó, bár sokat vitatott és a nyugat-európai országok parlamentjein és népszavazásain csak nehezen keresztülerőltetett Maastrichi Egyezmény megkötése.

Mindezek a Pénz rendezett és biztonságos működésének biztosítására irányuló, felülről diktált és a bankárok által gondosan felügyelt intézkedések nem számoltak azonban azzal, hogy egy piacgazdaságban a pénznek is van "közvéleménye", amelynek reakciói ugyanúgy kiszámíthatatlanok, mint egy demokratikus társadaloméi. Ez a "közvélemény" a jómódú polgárokból és az intézményes befektetők kis és közepes kategóriáiból - nyugdíjalapok, alapítványok, különböző önkormányzatok és kisebb-nagyobb társadalmi szervezetek - áll, akik, illetve amelyek jól megnézik, milyen valutába és milyen valutában meghatározott értékpapírokba fektetik a rendelkezésükre álló pénzösszegeket. Ezek a befektetők pedig, akik összességükben a pénzpiac jelentős hányadát képviselik, elsősorban a saját jól felfogott érdekeiket nézik, és vajmi keveset törődnek azzal, hogy a Pénz arisztokratáinak milyen elképzelései vannak a Pénz forgalmát és a különböző pénznemek relatív értékeit illetően.

A Wall Streetről irányított biztonsági szelepeknek ez a fogyatékossága nagyobb mértékben először 1992 szeptemberében mutatkozott meg, amikor az angol pénzügyminiszter - akinek ez az elhamarkodott lépése a pozíciójába került -, a fontot kiléptette az árfolyamszabályozási egyezményből, és a nemzetközi valutapiacon lebegtetni kezdte. A font egyből 13%-ot esett, és hiába léptek közbe a német, francia, amerikai és japán jegybankok - mivel egy ilyen fontos valuta nagymérvű esése az ő nemzetgazdaságaik számára is megrázkódtatással járt -, a fontot csak az új, jóval alacsonyabb szinten sikerült stabilizálniuk.

Még inkább szemnyitogató volt azonban az a tény, hogy a fonttal együtt jelentősen estek a gyöngébb európai valuták, az olasz líra, a spanyol pezeta, a portugál peso és a görög drachma is, sőt a korábban igen stabil finn márka is elbizonytalanodott, jóllehet ezek az országok továbbra is bent maradtak a korábbi árfolyamszabályozási egyezményben. Az egyezmény egyszerűen nem működött: hasztalan erőlködtek a bankárok és a pénzpiacok teljes hivatalos apparátusa, a különböző valuták kontrollálhatatlan módon átrendeződtek. Ez pedig kizárólag a Pénz közvéleményének a megnyilvánulása volt: a kis és közepes befektetők elvesztették bizalmukat a gyöngébb valutákban, melyek közé most már az egykor központi valuta szerepét játszott angol fontot is sorolták. A bankárok tehetetlenek voltak.

Az angol nemzetgazdaságnak a font drámai eséséből származó nehézségei a "nagy" valuták egymás közti arányában is okoztak bizonyos eltolódásokat. Az amerikai gazdasági és társadalmi struktúráknak a bankárok dominanciája által okozott beteges elváltozásai folytán az Egyesült Államok nem volt képes kihasználni a váratlanul beálló gazdasági hanyatlás következményeként a világgazdaságban több irányban is mutatkozó üres területeket. Annál inkább profitáltak ezekből a német és japán nemzetgazdaságok, melyek ekkor már számos tekintetben túlszárnyalták a korábban a világ legerősebb gazdasági hatalmának tartott Egyesült Államokat.

Ennek következtében a dollárnak a német márkával és a japán jennel szemben már előzőleg is mutatkozó gyöngülése (vagy ha úgy tetszik, ez utóbbinak a dollárral szemben való felerősödése) kezdett veszélyes méreteket ölteni, amit az amerikai pénzemberek egyre nyíltabban szóvá is tettek a nemzetközi megbeszéléseken, megfelelő ellenintézkedéseket követelve a német és japán pénzpolitika irányítói részéről. Ilyen intézkedések azonban csak habozva és vontatottan történtek, sőt időnként el is maradtak.

A dollár tehát már 1992 őszétől kezdve defenzívába szorult a német és japán valutákkal szemben, ami világvalutai szerepét is kikezdte. Nem véletlen, hogy a német és japán sajtó ebben az időben a korábbinál kissé élesebben mutatott rá, hogy a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap a 2. Világháború végén mint az amerikai pénzügyi terjeszkedése eszközei jöttek létre.

Ilyen körülmények között érte a már-már veszélyzónába került dollárt az 1995 januárja végén bejelentett mexikói államcsőd. Ennek felméréséhez tudnunk kell, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi mérlege az Európai Unió és Japán világgazdasági előretörése folytán hosszú évek óta deficites mind Nyugat-Európában, mind a Távol-Keleten. Ennek kiegyensúlyozására, az amerikai gazdaságpolitika az Egyesült Államok által már korábban is nagy mértékben sikerrel kiaknázott, sőt kifejezetten kizsákmányolt latin-amerikai országok felé fordult, és ebben az irányban keresve kárpótlást, NAFTA (North American Free Trade Association) néven amerikai szabadkereskedelmi társulást hozott létre. Ez gyümölcsözőnek is bizonyult, különösen Mexikó esetében, ahová 1994-ben már 50 milliárd dollár értékben sikerült amerikai termékeket exportálni.

Ennek a piacnak az elvesztése vagy jelentős zsugorodása - ami a mexikói államcsőd következtében elkerülhetetlennek mutatkozott -, rendkívül súlyosan érintette volna az amúgy is nagy nehézségekkel küszködő amerikai nemzetgazdaságot, vállalati csődök sorozatát és az egyébként is jelentős munkanélküliség ugrásszerű megnövekedését idézhette volna elő. Szükség volt tehát egy azonnali mentőakcióra. Ez és nem valami "jótékonysági szándék" magyarázza Clinton elnök sürgős intézkedését egy washingtoni gazdasági csúcstalálkozó egybehívására, melyen a világ legerősebb tőkés országai 50 milliárd dollár segélycsomagot dobtak össze az összeomlott mexikói nemzetgazdaság megtámasztására. Fokmérője az amerikai aggodalomnak, hogy ebből az USA kormánya 20 milliárdot, a szintén amerikai értékeket szolgáló Nemzetközi Valutaalap pedig 17,8 milliárdot vállalt.

Mexikó vígan nevetett a markába, mivel néhány éven belül már másodszor játszották meg ezt a trükköt (lám, számukra nem járt "végzetes következményekkel" az államadósság nemfizetése!), de ez ebben a témában pillanatnyilag érdektelen. Ami rendkívül szembeötlő, az, hogy a dollár korábbi lefelé irányuló görbéje ekkor vált zuhanássá. Az amerikai vezetők és pénzemberek pánikszerű reakciója ugyanis átragadt a Pénz közvéleményére is, csak éppen ellenkező előjellel. A kis- és középbefektetők világszerte nem a gyors amerikai gyógyintézkedéseket nézték, hanem azt, hogy az oly hatalmasnak tartott amerikai nemzetgazdaság ilyen nagy bajba tudott kerülni. Az angol font és a gyöngébb európai valuták után bizalmuk most már a dollárban is megrendült, és nagy iramban kezdték befektetéseiket más valutákba átmenteni. Ezért ment át a sérthetetlennek hitt dollár zuhanórepülésbe, és az elvesztett bizalmat sem Clinton elnök és a Valutaalap milliárdjaival, sem a német és japán jegybankok segélyakcióival nem lehetett helyreállítani. Sőt: ez utóbbiak nem is igen siettek a segítséggel, mert egy darabig még tovább erősítették a márkát és a jent a dollárral szemben.

Hosszú hónapok szívós és időnként teljesen reménytelennek tűnő erőfeszítései után sikerült a bankároknak a dollár más gazdasági nagyhatalmakra nézve is kényelmetlen zuhanását megállítani, és 1996 derekára vissza is tornáztatták a jennel szemben korábban általánosan elfogadhatónak tartott 100 jen árfolyamra, sőt azt túl is szárnyalták, de a márkával szembeni 1,550 "varázsértéket" csupán megközelíteni voltak képesek, elérni már nem. A nemzetközi monetáris rendszer stabilitása ezzel úgy-ahogy helyreállt, de a régi szép napoknak vége volt.

Amit ugyanis semmilyen doktorálás és agymosás nem tudott és többé nem is fog tudni orvosolni, a tény, hogy a világ központi valutája ilyen válságos helyzetbe kerülhetett, és a válság több mint egy esztendeig tartott. Ezt a tényt meg nem történtté tenni nem lehet, ez most már mindig ott fog lebegni a világ befektető rétegeinek szemei előtt, akik a dollár legcsekélyebb ingadozására az eddiginél is hisztérikusabban fognak reagálni, sőt már reagáltak is.

1996 júliusában ugyanis, alig néhány héttel a dollár látszólag sikeres "renoválása" után, a New York-i tőzsdén a Dow Jones ipari index történetének egyik legnagyobb zuhanását produkálta és több napon keresztül folyatódott a lefelé menő tendencia. A részvénypiaci zuhanás a kötvénypiacot és a dollár árfolyamát sem hagyta érintetlenül. A nagyarányú részvényeladások hatására a dollár igen jelentős eladói nyomás alá került és árfolyama 1,4695 márkára zuhant néhány nap leforgása alatt. A jennel szemben korábban elért 111,15 jenes rekord is 107,8 jenre esett napokon belül. 1996 augusztusában 1,48 márka és 107 jen körül stabilizálódott a dollár - nem tudni meddig. (Varga Szabolcs, "Világpiaci kitekintés", Pénzpiac, VII. évf., 17. sz. 1996 szeptember 3.)

A dollár mint központi valuta ezért csődöt mondott, és ennek elkerülhetetlen további hullámverései lesznek, éspedig hamarosan. Amerika máris abba a megalázó helyzetbe került a dollár zuhanórepülése idején, hogy Argentína nemrég újraválasztott elnöke, Carlos Menem, egyik választási beszédében nevetségessé válás veszélye nélkül mondhatta Clinton elnök szemébe, hogy nem az argentin pesot, hanem a dollárt kell leértékelni. Való igaz, hogy az argentin valuta, amely nem is olyan régen a világ leggyöngébb pénznemei közé tartozott, három számjegyű évi inflációval - és itt emlékeztetek arra, hogy Argentínában két ízben is felfüggesztette külföldi államadóssága fizetését és annak részbeni elengedését is elnyerte -, 1995 tavaszán szilárdabban állt, mint az amerikai dollár. Még a magyar forintról is ezt mondhattuk akkoriban, amely Romániában és Ukrajnában a dollárnál keresettebb keményvaluta számba ment abban az időben, Valutaalapi minősítés nélkül is, és csak Bokros Lajos és Surányi György New Yorkból diktált manipulációi nyomán ingott meg valamennyire ebben a szerepében.

Mit jelent mindez számunkra? Azt, hogy a mexikói államcsőd és annak igen költséges következményei után a Wall Street nem engedhet meg egy másik államcsődöt a közeljövőben. Hazánk pedig, bármit hazudnak is a kormánypolitikusaink és szakértőgárdájuk, krónikusan államcsőd küszöbén áll. Ezért szaladgált Horn Gyula miniszterelnök különböző ürügyökön - NATO-csatlakozásra való felkészülés, gazdasági szerkezetváltás, privatizáció felgyorsítása stb. - további hitelekért Ponciustól Pilátusig már 1994 végétől 1995 derekáig, és mikor még az ígéretek is soványak voltak, nemhogy azok valóraváltása, ezért kellett pénzügyi- és privatizációs minisztereket váltani, és ezért kellett egyes becsületesebb minisztereknek és államtitkároknak leköszönni a legalapvetőbb szolgáltatások erőszakos megnyirbálása miatt.

Azonban mihaszna - az államcsőd réme nem szűnt meg lebegni országunk felett. Jól tudták ezt a Wall Street pénzarisztokratái: ezért akasztották nyakukba a most már nyilvánosan kivihetetlennek bevallott Bokros-csomagot, ezért jött el 1995 novemberében James D. Wolfensohn, a Világbank elnöke, személyesen felügyelni a Wall Street rendelkezéseinek pontos betartását, és ezért fordítja kormányunk és a Nemzeti Bank a magyar energiaszektor, nemzeti vagyonunk utolsó nagy szeletje, kiárusításából származó, és többé soha meg nem ismételhető, kolosszális bevételt a valójában már be is állt államcsőd leleplezésére - de az ítélet napját nem fogják tudni tartósan elhalasztani.

Mindezt látják a bankárok, hiszen nem vakok, és ha ezt látják, akkor azt is látniuk kell, hogy a magyar államcsődöt mindenáron el kell kerülniük, mert annak bejelentése röviddel Mexikó után az egész világ pénzrendszerét megrendítheti és a mindenható Dollár uralmát elsöpörheti. Akkor pedig a bankárok mehetnek Kukutyimba zabot hegyezni.

Még világosabban: kezünkben van a fegyver, hogy a dollárt tönkretegyük, és a bankárok uralmát elsöpörjük. Maguk a bankárok adták kezünkbe ezt a fegyvert azzal, hogy mindent egy lapra, az amerikai dollárra tettek fel, és hazánkban építették ki kelet-közép-európai főhadiszállásukat. Kulcspozícióban vagyunk, a földkerekség egyik legfontosabb pontján, és ezt saját hasznunkra fordíthatjuk, ha okosan lépünk nemzeti nyomorúságunknak ebben a sorsdöntő órájában.

És ehhez sem pénz, sem hadsereg nem kell, csak józan ész.

Most van hát itt az alkalmas idő, hogy a magyar nemzetgazdaságra halálos nyűgként nehezedő, teljességgel visszafizethetetlen államadósságunktól megszabaduljunk. Éspedig első lépésként nem úgy, hogy egyből nyilvánosan felmondjuk, hanem úgy, hogy a kulisszák mögött bizalmasan közöljük a Wall Street uraival: vagy megszabadítanak bennünket ettől az elviselhetetlen tehertől és maguktól kezdeményezik az adósságcsökkentést és a kamatmoratóriumot, vagy pedig bejelentjük az államcsődöt, és Sámson módjára magunkra rántjuk az egész világ gondosan felépített pénzrendszerét.

Fogadni mernék: a bankárok még fizetnének is nekünk, súlyos milliárdokat, és minden adósságunkat szanálnánk, csak ezt a lépést ne tegyük meg.

BOTOND NAPJÁRA KÉSZÜLŐBEN

Érdekes módon, a bankárokkal szemben e sorok íróján kívül eddig senki sem vetette fel a jogi felelősség kérdését. Pedig a jogi elvek és a Wall Street felelősségét megalapozó tények adva vannak.

Az előző fejezetekben kifejtettek alapján világosan megállapítható, hogy a Valutaalap és a Világbank -
1.  alapokmányait messze túllépve, jogellenesen jártak el hazánkkal és egész nemzetünkkel kapcsolatban, és
2.  jogellenes eljárásukkal országunknak és polgárainak súlyos károkat okoztak.

Ezek alapján pedig ezek a nemzetközi szervezetek és vezető tisztségviselőik mind az angol-amerikai jogrendszer, mind a magyar jogrendszer alapján kártérítési felelősséggel tartoznak a Magyar Köztársasággal és valamennyi kárt szenvedett polgárával és lakosával szemben.

Az angol-amerikai jogban ez a felelősség a gondtalan tanácsadás (neglient advice) számában bírói precedenssel megalapozott jogelve alapján áll fent. A kártérítési felelősség ilyen esetben független a felek közt fennálló esetleges szerződési jogviszonytól, mivel ez nem kontraktuális, hanem deliktuális természetű: ún. tortious liability, amelynek a római jogban az obligato ex delicato a megfelelője. Közömbös tehát, hogy a sértett fél - jelen esetben hazánk - maga is beleegyezett a kapott tanács (ami ugyan a Valutaalap és a Világbank  részéről többnyire kifejezett utasítás volt egy kényszerhelyzetben lévő országnak) végrehajtásába, hiszen a követelés jogalapja az, hogy a tanácsot adó gondtalanul járt el, és ezzel okozott kárt a tanácsot megfogadónak. Ezért a sértett beleegyezése nem használható fel védekezésként.

Az angol-amerikai jogrendszer a gondtalan tanácsadás fogalmát a következőképpen határozza meg:
1.  Ha valaki valamely területen szakértőként lép fel, és
2.  ebben a minőségben tanácsot ad, tudva azt, hogy az illető erre támaszkodik és
3.  a tanácsban gondtalanul jár el, és
4.  a másik a tanácsot követi és ezáltal kárt szenved,
5.  a tanácsadó kártérítési felelősséggel tartozik.

A magyar jogban még gondtalanságot sem kell bizonyítani, ha valaki "másnak jogellenesen kárt okoz": lásd a Polgári Törvénykönyv 339. Szakasz, (1) bekezdését. A jogellenesség sokféle lehet, de a mi esetünkben annyira nyilvánvaló, hogy ezt nem is szükséges elemezni.

A Valutaalap és a Világbank hazánkban hosszú éveken keresztül alapokmányaikkal ellentétesen, tehát eleve jogellenesen jártak el, nem is szólva arról, hogy nagyfokú gondatlanságot is tanúsítottak, ami szintén jogellenes tevékenység. Ezért az előző fejezetekben bőségesen kifejtett körülmények közt a két világszervezet kártérítési felelőssége fennáll, mind a Magyar Köztársasággal mint nemzetközi jogi személlyel, mind annak károsult polgáraival és lakosaival (beleértve a magyarországi jogi személyeket - vállalatokat stb. is) szemben.

Továbbmenve, mivel minden szervezet messze túllépett az alapokmányban foglalt célkitűzésein, ezért az alapokmányban számára biztosított immunitásokra sem hivatkozhat, mivel ezek értelemszerűen csupán alapokmányszerű ténykedéseire vonatkoznak.

Végül, mivel a két szervezet vezető tisztségviselői is az alapokmányon kívül működtek, ezért ezek szintén nem rendelkeznek immunitással, és az angol-amerikai és kontinentális jogrendszerekben egyaránt érvényes ultra vires doktrina értelmében személyes felelősséggel tartoznak az általuk okozott károkért.

Mivel előre látható, sőt a szerző által Michel Camdessus, a Valutaalap vezérigazgatója ellen alanyi jogon indított kártérítési perben már meg is történt, hogy a két világszervezet és vezető tisztségviselőik ellenük indított bírói eljárás esetén az alapokmányokban foglalt immunitásra hivatkoznak, ezért szükséges ezzel a kérdéssel kissé bővebben foglalkoznunk.

Előre bocsátom, hogy véleményem szerint a magyar államnak a Valutaalappal és a Világbankkal kötött szerződései nem a nemzetközi közjog (public international law), hanem a nemzetközi magánjog (private international law) jogelvei alá esnek, mivel a szerződések formai megjelentetésével ellentétben, azok valójában a Wall Streeten tömörült magánszemélyek és magánvállalatok érdekeit és törekvéseit képviselik. A két világszervezet és azok vezető tisztségviselői kártérítési felelősségét tehát a rendes polgári bíróságok illetékesek elbírálni az alkalmazandó jogrendszer magánjogának rendelkezései szerint.

Jelen esetben az angol-amerikai jogrendszer az irányadó, mivel a magyar államnak a Világbankkal és a Valutaalappal kötött szerződései, a két nemzetközi szervezet alapokmányaiban foglalt rendelkezések értelmében, a csatlakozási okiratnak Washingtonban való letétbe helyezésével jöttek létre, tehát a szerződéskötés helye az Egyesült Államokban volt. De az Egyesült Államokban volt a szerződéskötés időpontjában és van jelenleg is a két világszervezet székhelye is, és a szerződés az adott szerződéses viszony lényeges elemei szerint is leginkább az Egyesült Államokhoz kapcsolódott természetszerűleg és az Egyesült Államokhoz kötődik a legjobban: lásd a Nemzetközi Polgárjogról szóló 1979. Évi 13. Sz. törvényerejű rendelet 25. Szakasz (j) pontját és 29. Szakaszát. A két szerződésre tehát akkor is az amerikai jogrendszer rendelkezéseit kell alkalmazni, ha ellenük magyar bíróság előtt indul eljárás.

Amerikai bíróság előtt indítandó peres eljárásban ugyancsak az amerikai jogrendszer rendelkezéseit kell alkalmazni, nemcsak azért, mert jelen esetben az amerikai nemzetközi magánjog szerint is az amerikai jog a "szerződés joga" (proper law of the contract), hanem azért is, mert az amerikai jogelvek szerint a bíróságnak a külföldi jogra vonatkozó információ hiányában fel kell tételeznie, hogy a külföldi ország (ez esetben Magyarország) joga a felmerült kérdésben azonos az amerikai joggal.

Mármost az Amerikai Egyesült Államokban érvényben lévő angol common law (bírói szokásjog) alapvető jogelvei szerint:

(a)  az olyan szerződéses kikötés, amely a bíróságok joghatóságát teljesen kizárja, teljességgel semmis és jogilag érvénytelen, mivel ellentétes az állami élet alapelveivel (contrary to public policy - nehéz pontosan magyarra fordítani);

(b)  bármely jogi személy csak az alapokmányban lefektetett célkitűzése keretein belül rendelkezik jogképességgel, és amennyiben a jogi személy képviselője ezeken túllép (ultra vires ténykedést fejt ki), a képviselő ezen ténykedése nem jogi személy ténykedése, hanem a képviselőé, mint magánszemélyé, és ezen ultra vires ténykedések jogkövetkezményeiért a képviselő személy szerint felelős;

(c)  az angol-amerikai jogrendszerben, ellentétben a római joggal a ius quaesitum tertio (egy harmadik fél érdekében létrejött szerződés kikötés) fogalma ismeretlen, tehát egy jogalany nem származtathat semmilyen jogot egy két másik jogalany között létrejött szerződésből, még akkor sem, ha annak egyes kikötései kifejezetten a kívülálló jogalany javára jönnek létre.

Mindezekből az következik, hogy sem a két nemzetközi szervezet, sem azok vezető tisztségviselői nem támaszkodhatnak az alapokmányokban foglalt és a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa által elfogadott bírói eljárás alóli mentességre, hanem szembe kell nézniük az ellenük fellépő sértett fél követelésével, legyen az a Magyar Köztársaság, vagy bármely polgára vagy lakosa.

De ha a bíróság adott esetben arra az álláspontra helyezkednék (ami véleményem szerint téves), hogy a magyar állam a két világszervezet közt létrejött szerződéses jogviszony a nemzetközi közjog (public international law) jogelvei alá esik, akkor sem rendelkeznek a Valutaalap és a Világbank vezető tisztségviselői és hazánkkal kapcsolatban eljáró megbízottai bírói eljárás alóli immunitással a jelen esetben.

A szuverén államok közti kapcsolatban több évszázados gyakorlatban kialakult nemzetközi szokásjog (ius genitum) és a ma is általánosan elfogadott íratlan nemzetközi szabályok, az ún. comity of nations (nemzetek közötti udvariasság) alapelvei szerint ugyanis egy másik ország diplomáciai küldöttének a területenkívüliség (extraterritorialitás) alapján jár bírói eljárás alóli mentesség, azzal a megfontolással, hogy az illető egy másik szuverént képvisel és annak a szuverenitása alatt áll, nem a befogadó ország szuverenitása alatt.

Ennek a törvény alóli teljes mentességnek természetes velejárója, amit a nemzetközi gyakorlatban jelenleg is szigorúan érvényesítenek, az, hogy a területenkívüliséget élvező személy semmilyen formában nem avatkozhat be a befogadó ország belső ügyeibe, és ha ezt megteszi, mint persona non grata-t (kegyvesztett személyt) azonnal kiutasítják.

A 19. századtól kezdve fokozatosan létrejött különböző nemzetközi szervezetek, így a Posta Unió, a Nemzetközi Vöröskereszt és a Nemzetközi Munkaügyi hivatal esetében ilyen teljeskörű immunitásnak még csak a gondolata sem merült fel, és csupán a 2. világháború végén, az Egyesült Nemzetek Szervezetének létrejöttével járultak hozzá a világ gyanútlan nemzetei az ENSZ és bizonyos, ennek hatásköre alatt működő szervek teljes immunitásához, de a területenkívüliség elvének nemzetközi szervezetekre való általános alkalmazása még nem vált a nemzetközi szokásjog, a ius genitum általánosan elfogadott elvévé.

Jelen esetben a Valutaalap és a Világbank semmilyen szuverén hatalmat nem képviselnek, szuverenitással maguk sem rendelkeznek, csak szuverén országok közös megegyezése folytán jöttek létre, ezért az alapokmányaikban foglalt immunitás mindenképpen korlátozott, de bármilyen szélesen határozzuk is meg ennek határait, abban a pillanatban, amikor a közös megegyezéstől eltérően járnak el, nemzetközi jogállásukat eo ipso elvesztik, és minden tekintetben annak az országnak a belső törvényei és jogi szankciói alá esnek, amelynek területén fellépnek.

Ezek a megfontolások késztettek, hogy Horn Gyulához 1995 július 6-án intézett levelemben felhívjam a miniszterelnök figyelmét arra, hogy "az angol-amerikai jogrendszer egyik alapvető jogelve alapján a Magyar Köztársaságnak jól megalapozott, potenciálisan többszáz milliárd dollárt kitevő kártérítési jogigénye van a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank mint jogi személyek és ezek vezető tisztségviselői ellen az országunkra kényszerített téves gazdaságpolitika által okozott súlyos nemzeti károkat illetően."

Az ellenvetés, amely a hazai sajtóban ezt követően elhangzott, hogy a Világbank és a Valutaalap ellen eddig még senki sem lépett fel kártérítési felelősségel, jogilag nem jelent többet, mint hogy pl. a Székkutasi Takarékszövetkezetet eddig még nem vonták perbe ilyen alapon. Amerikai és angol jogterületen éppen a múlt év második felében mutatkozott két precedens is ilyen természetű perre: a Claveland-i Plain Dealer napilap 1995 augusztus 16.-i száma jelenti, hogy Cuyahoga Country (egy amerikai megye) hét bank ellen indított kártérítési pert, mert téves befektetési tanácsaikkal a megye adófizetőinek 115 millió dollár kárt okoztak, Angliában pedig az egész világbankot megrázta a High Court (angol felsőbíróság) 1995 szeptember 4.-i ítélete, melyben egy házaspárnak a Lloyds Bank ellen egy házvétellel kapcsolatos gondtalan tanácsért kártérítést ítélt meg. A Fleet Street gazdasági korreszpondensei szerint a közeljövőben hasonló perek lavinája várható valamennyi angol bank ellen.

Soha jobbkor. Mivel sem a miniszterelnök, sem a kormány nem mutatott érdeklődést az általam javasolt kártérítési igény benyújtása iránt, 1944 őszén letett jogi doktori eskümhöz híven, melyben fogadtam, hogy "nemzetem és honfitársaim jogainak bátor védelmezője leszek", mint szegény nemzetünk megbízás nélküli ügyvivője, az első szalvót 1995 szeptember 7.-én, Kisboldogasszony napjának előestéjén leadtam a Hódmezővásárhelyi Városi Bíróságon Michel Camdessus, a Valutaalap vezérigazgatója ellen benyújtott személyes kártérítési keresetemmel. Ez az ügy jelenleg a Csongrád Megyei Bíróság fellebbezési tanácsa előtt van s bírói eljárás alól való immunitás kérdésében, és még sokáig elhúzódhat. A lényeg azonban az, hogy ezt az egész kérdést a magyar és külföldi közvélemény elé vittem, és ez hazánkban már igen jelentős sajtó, TV és rádió nyilvánosságot kapott. (A pert azért kellett a hódmezővásárhelyi bíróságon beadnom, mert Camdessus úrnak Magyarországon sem lakhelye, sem tartózkodási helye nincs, és ilyen esetben a felperes lakhelye szerinti bíróság illetékes.)

Természetesen ez csak első lépése egy tízezer mérföldes útnak. De ha ennek híre elterjed valamelyik világnyelv sajtójában - és a szellem máris kiszabadult a palackból -, akkor majd nemzetközi szinten is megindul a követelésnek, vagy legalábbis a panaszok lavinája, mert ezek a Wall Street-i pénzemberek a zanzibári szerecsenektől a pápua emberevőkig mindenkivel így viselkedtek. Tanú erre az a huszonnégy Harmadik Világbeli ország, melyek képviselői a Valutaalap és a Világbank 1996 tavaszán tartott ülésszakának előestéjén közös nyilatkozatban ítélték el a két nemzetközi szervezet országaikkal szemben tanúsított viselkedését. Nem lesz szükség sok bíztatásra, hogy ezek mind benyújtsák a számlát a Wall Street pénzarisztokratáinak.

És akkor majd remény lehet arra, hogy a bajba jutott bankárok maguktól fogják felajánlani a magyar kormánynak, akármelyik lesz is az, hogy intézkednek államadósságunk jelentős részének törlése, több évi kamatszünet és a maradvány hosszú távon történő törlesztése érdekében. És nem lesz semmiféle "nemzeti katasztrófa", mint Surányi György és társai hangoztatják, hanem jól kitervelt adósságcsapdából kiszabadulva, országunk és nemzetgazdaságunk végre elindulhat a jobb jövő felé vezető úton.

Van azonban ennek az egész kérdéskomplexumnak még egy oldala, amely sokkal gyorsabban megoldhatja a nemzetközi bankároktól való függő helyzetünket, mint a hosszúnak mutatkozó polgári pereskedés, éspedig a Valutaalappal és a Világbankkal létrejött magyar egyezmények érvényességének kérdése. Az Elnöki Tanács Határozatait, melyekkel hazánk csatlakozott a két nemzetközi szervezethez, sosem terjesztették az Országgyűlés elé, így az azokat soha nem is ratifikálta. Ennek pedig legkésőbb az 1989 október 23-án kikiáltott új Alkotmány érvénybe lépésekor meg kellett volna történnie, mert a csatlakozás révén a Valutaalap és a Világbank számára megnyílt a lehetőség a hazánk belügyeibe és nemzetgazdaságába való beavatkozásra, amely súlyosan sérti országunk függetlenségét és demokratikus állami rendjét, valamint az Alkotmányban biztosított állampolgári és emberi jogokat.

Ezért 1995 október 23-i keltezéssel indítványt nyújtottam be az Alkotmánybíróságnál az Elnöki Tanács szóbanforgó Határozatai alkotmányellenességének megállapítása és azok megsemmisítése iránt. Az Alkotmánybíróság 1996 februárjában bekérte írásbeli bizonyítékaimat - melyeket be is terjesztettem -, és közölte, hogy foglalkozni fog az indítvánnyal.

Ezekhez a kezdeményezéseimhez szószerint ezrével kaptam a támogató leveleket, és egyetlen ellenvélemény sem futott be hozzám. Időközben az államadósság kérdése egyre központibb témává vált közgazdászaink és politikusaink megnyilvánulásaiban is. Mindez azonban nem elég.

Nemzeti akarat és elszántság kell, hogy a Wall Street országrablóitól megszabaduljunk, és nem szabad, hogy hatalmuk és az általuk behálózott nagyhatalmak félelmetes ereje visszariasszon bennünket. Álljon előttünk példaként egyik nemzeti hősünk, Botond, aki a legkisebb volt a magyarok közül, de bárdjával akkora rést vágott Konstantinápoly érckapuján, hogy egy ötéves gyermek kényelmesen ki- és besétálhatott rajta.

"Nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat", írta Berzsenyink, az oroszlánszívű Dániel is.

Ébresszük fel alvó nemzeti lelkünket, és akkor a kis magyar Botond szét fogja verni a bankárok ércfalát.