Elmúlt e világból, miután hat évtizeden át temérdeket alkotott rajzónjával és ecsetjével. Elmúlt idegenben, Oroszországban, s csak hírének sugarait küldte haza, mint a naprendszertől elszakadt s az űr végtelenjéből visszafénylő csillag. S csak az elmúlás hozta őt vissza a magyar földbe, amelyből kisarjadt, amelynek levegőjében felnövekedve, tüneményes pályájára indult. Most már ismét egészen a miénk, magyaroké, a magyar művészeté: a halál összeforrasztotta a kapcsokat, amelyeket széjjelszakított az élet. Ha egyéniségének, művészetének nincs is közöttünk folytatása, ha művészeti életünkben szellemi hagyománya, s örököse vagy iránya, mely folytatódnék, nincs is: beállítjuk őt a magyar szellem világ társtalan, előd s utód nélkül való nagyjai közé, a maga elszigetelt kiválóságában, mint jelét a magyar faj rendkívüli képességeinek s egyik fokjelzőjét annak a magasságnak, amelyet ez a faj elérni képes. Egyelőre ennyi a feladat szemben Zichy Mihály egyéniségével. Jelentőségének, élete munkája értékének, lelki világának teljes megrajzolására nem jött még el sem az idő, sem a lehetőség. Hisz az alak, amint beleáll művészetünk gyéren lakott panteonjába, még nem is ad kész képet. Látjuk köntösét, a külső díszt, a drapériát, amellyel idegen dicsőség és hazai büszkeség szélesbítette meg körvonalait, de nehezen állapíthatjuk igazi idomait, a lelket, mely ebben a jelentős alakban élt s amely hivatva van a halhatatlanságra. Hisz jórészben alig ismerjük azt az életfolyamatot is, amelynek terméke a Zichy Mihály művészete minden alkotásaival egyetemben s amelyben a legellentétesebb eszmék, hatások és események szövődnek össze sajátságos egyvelegbe. Mivel pedig megoldatlan ellentétek hosszú sorozatából áll össze Zichy Mihály egész élete, ellentétekben mutatkozik egész egyénisége és művészete is, ellentétekben, amelyek néha olyan élesek, hogy egymást szinte kizáróknak tetszenek s amelyeknek egymás mellett valóságába elfogadható magyarázatot csak az egész Zichy Mihály megismerése és feltárása adhat. Aki azt hiszi, hogy Zichy Mihály szellemvilágát megismeri száz meg száz rajzának, festményének látásából, felszínesen ítél és csalódik.
Valahányan csak megközelíteni próbálták ezt a kivételes képességű embert a maga igaz mivoltában (és erre a feladatra nem sokan vállalkoztak), mind a rejtélyek egész sorozatával kerültek szembe, amelyeknek megoldása szinte lehetetlenségnek tetszett a művész életében, s egyelőre az még most, közvetlenül a halála, után is.
E hasábokon, mindjárt a "Művészet" megalapítása után (I. évfolyam 4. szám) nagyobb tanulmány keretében próbáltam megragadni Zichy Mihály művészi egyéniségét, tehát azt az ellentétsorozatot, amellyel ez a sokoldalú egyéniség a vizsgáló szem előtt megmutatkozik.
"Akármelyik oldalról is közelítjük meg, akár az embert, akár a művészt, szinte áthidalhatatlan paradoxon támad elénk, rejtély, amelyet csak elemezni tudunk, megoldani nem. Munkásságának ritka gazdagságában és sokféleségében mindvégig bizony ős egyformaság vonul végig. Eklektikus, aki minden irányzatnak tetsző és neki alkalmas elemeit felhasználja s mégis mindannyit egyazon modorra fordítja. Éppen így van az eszmékkel is, amelyekből ezernyi forr lelkében, de megábrázoltatván, szinte egyazon formaskálát adja mindig. Magyar lélek, magyar hajlandóság, amely idegen földön, idegen mesterek keze alatt nő fel és fejlődik, idegen földön munkálkodik és rólunk alkotva és hozzánk szólva is, gyakran idegen impressziókat ad. Idegenben él és hazafiúi lángolást formál rajzba patétikus allegóriával, gyökeres magyar ember és mégis kozmopolita témák ragadják őt a legnagyobb alkotásokra. Filozóf és humanista, az eszméket portálja a legnagyobb, szinte akaratos szeretettel, és mégis legjobbat akkor alkot, amikor a génre kisebbszerű témáit dolgozza fel. Lélekben a nagy eszmék kedvelője, a világmozgató jelszavak embere, de ezeket festői pointekre aprózza el. Eszmevilágának szabása ellentétes a művészi modorával, amely realisztikus külsőségeket kedvelő. Egybefoglalni a formabeli sokféleséget alig tudja, de az egységeset is felbontja sok apróra. Egyszer fantasztikus a gondolatban és kisszerűen realisztikus, aprólékos a kivitelben. Másszor a gondolata semmis, köznapi, és a kivitele fantasztikus. Materializál minden témát, még a legeszmeibbet is, anélkül, hogy Igazán a képlátás formai kívánalmai szerint alkotná meg. Csupa paradoxon ember. Ellentétben van a hazájával, amely mellőzte őt; magyar érzése által ellentétben az idegen földdel, amely befogadta, szabad lelke az állásával, hajlandósága, fantáziája a feladatokkal, amelyekre állása kényszeríti. "
Valóban ez Zichy Mihálynak, az embernek és művésznek képe a gondolkodó ember szemében. Sajátos, gazdag, de egység nélküli s nehezen összefoglalható kép, amelyhez pszichológiai vezérfonalat sehol sem találunk, csak magában az ember rendkívüliségében. Olyan egyéniség ő, akinek számára nincs mértékünk, aki másmihez nem fogható, aki minden irányban maga adja meg a maga mértékét.
Hisz a felbukkanása is rendkívüli volt: olyan időben támadt, amikor Magyarországon művészetről a szó komoly és nemes értelmében beszélni alig lehetett. Előfutárja nem volt, mint például az irodalom nagyjainak. A zalai Zichy-család fiatal sarja, aki 1827 október 21-én született a zalai kastélyban, egészen magában álló jelenség volt a negyvenes években rendkívüli és kiművelt festői képességeivel. Kivált abban a korban, amikor a közfelfogás is lenézte a "pingálást" s amikor nem is igen volt számbajövő jelentősebb művész az országban. Maga Marastoni Jacopo, akinek rajzolóiskolájában először tanult Zichy Mihály, minden dicsérő nyilatkozata mellett sem gondolt arra, hogy előkelő tanítványa ifjonti korban magára vonja Bécs kényes művészi köreinek figyelmét s elkerül udvari festőnek Oroszországba, a cárok udvarába. Pedig Zichy tüneményszerűen indult pályájára. Feltűnt, mint valami üstökös, a negyvenes évek közepén első három olajfestményével Waldmüller bécsi festőtanár iskolájának kiállításán. Egy darabig sokat beszéltek róla Bécsben és Budapesten, aztán eltűnt és vagy két évtizedig hír nélkül, szinte elrejtve élt Oroszországban. Nyugodt és biztos volt ott pályája néhány évig, amíg rajzmester volt az egyik nagyhercegi udvarnál, aztán következett a bukás, a gond, a napszámosmunka, a retusőr-kenyér; majd ismét fölment az üstökös: Theophile Gautier, az európai hírű író és műkritikus oroszországi útjában megismeri, fölfedezi őt és megírja róla nagy föltűnést keltő cikkeit, amelyek elsőkül szerzik meg Zichy számára a méltó nagy pozíciót és művészi hírnevet.
Azt a második feltűnést természetesen új változás követte. Vándorlás Európában s vonzódás az európai művészeti naprendszer középpontjába, Parisba. Ott élt Zichy Mihály vagy fél évtizedig és fényéből ott a sok világraszóló művészhíresség között sem veszített. Sőt tán még nevesebbé lett, mint a világtól elzárt Oroszországban.
Így fényben meggyarapodva tért vissza hazájába, de honát nem találta meg benne. Csakhamar, néhány évi elszakadás után, visszatért orosz földre a cárok szolgálatába, ahol meg is maradt mindhaláláig.
Magyar földön, gyermekkorát kivéve, alig néhány évet töltött el nyolc évtizedes életéből; magyar művészekkel kapcsolatba csak rövid ideig és futólag jutott, bár ismerte mind-megannyiuknak munkálkodását és érdeklődött is irántuk. Művészetünk nagyjaival való érintkezéséről maradt egy pár dokumentum s egy részüket a következő cikkben nyilvánosságra is bocsátom. Hatása művészeti életünkre azonban nem volt, a távolság és művészetének természete folytán nem is lehetett.
Mert ez a művészet eklektikus volt a szó szoros értelmében. Bécsben az ideálreál festőmodort sajátította el Waldmüller iskolájában; orosz földön érintkezésbe került az erősen fellendülő és sajátos orosz festőművészettel, amelynek rá való hatását mindaddig nem határozhatjuk meg, amíg az orosz művészekkel való kapcsolatát meg nem ismerjük. Parisban belekerült a legkülönbözőbb művészeti irányok forgatagába s hatásuk alatt új, nagy feladatokra merészkedik ecsetje. De mindé hatások és kísérletek külön-külön, igazi egybeolvadás nélkül maradtak művészi egyéniségében, mely csak őszülő fejjel tért vissza teljesen a maga igazi birodalmába: a grafika világába.
Zichy Mihályban uralkodó volt a rajzolás adománya, mely mellett színérzéke árnyékba jutott. A szín erejével, árnyalataival, hatásaival nem tudott igazán bánni, s összes festett alkotásai valamelyes szervezetlenséget mutatnak: a szín nem nőtt össze a formával, hanem annak gyakran ellentmondó maradt. Hogy miféle fogyatkozás ez, arra magyarázó hasonlatot ad a zeneszerző, a kinek hangszerelésén megérzik a zongora, mely mellett művét megkomponálta. A sokszínűség idegen világ volt a számára, benne az egységet, a harmóniát nem bírta megtalálni, s igazi elemében csak ott érezte maiját, ahol a foltok csupán a fény és árnyék szerint válnak el, tehát az egyszínű festésben és ami vele egyazonos, a rajzban.
Egész élete harc volt, hogy képességének ezt a korlátját áttörje, s művészi pályájának három szaka egy-egy állomása ennek a küzdelemnek. Elsőben a Waldmüller ideálreál festőmodorához simult, amely realisztikus allure-je segítségével akart szembeszállani az úgynevezett bécsi akadémikus festészettel. És ebből az iskolából egész életén át megmaradt művészetében valamelyes realisztikus, aprólékos vonás. Hiába került élete második szakában a francia művészeti irányok befolyása alá. Egyéni hajlandósága a programmfestés, a gondolatábrázolás felé vonzotta, amely feláldozza a festői látást és elrendezést a gondolati tartalomnak. Egész párisi tartózkodása alatt a szó szoros értelemben való festő akart lenni, kolorista, de minden nagy festett alkotásai is csak sikertelen kísérlet volt ebben az irányban.
Végezetül, életének harmadik szakában, amely körülbelül a nyolcvanas években kezdődik, Zichy Mihály tudatára ébred nagy tehetsége határainak, s attól fogva alig nyúl ecsethez, csak a grafikára szorítkozik, kréta, tus és rajzón az alkotó szerszámai. Ezekkel teremti meg illusztrációit a költészet nagy alkotásaihoz, ezekkel formálja képbe cári krónikáinak jórészét, valamint csak szűkebb körben ismert szellemes erotikus rajzait, amelyekben a formával való bánásnak rendkívüli készsége mutatkozik meg.
Olyan korban, amikor a színproblémák uralkodók a festőművészetben, Zichynek tisztán grafikus talentuma természetesen elszigetelődött, hatást a művészetre nem gyakorolhatott, követőkre nem találhatott. Innen magában állása, elszigeteltsége nemcsak a magyar művészetben, de akár az oroszban is, ahol pedig közvetetlen hatása révén inkább csinálhatott volna iskolát. Oka ennek részben Zichy sajátos és erősen egyéni grafikus modora is, amely minden egységes képies kompozíció nélkül való volt s csak az egyes alakok külön-külön való elegáns rajzára vetette a súlyt. Ezek a jól, virtuozitással megrajzolt egyes alakok formális kapcsolatba ritkán jutnak nála, az alakok sokaságát, a tömegeket nagy festői masszákba ritkán foglalja, hanem valamelyes naturalisztikus szervezetlenséggel vagy színpadiassággal sorolja egymáshoz. Ez Zichy művészetének leggyengébb oldala, amelyért csak az egyes alakok jellemzetes felfogása, elegáns, határozott és minden aprólékossága mellett is könnyed rajza kárpótol.
Ez a kiválósága és az eszmevilág, amely lelkében élt, amelyet műveiben apostolkodva, erős pathosszal kifejezett, általános emberi rajongása és lelkes magyarsága adják meg alakjának rajzát a művészettörténelem számára, ahol őt, mint a szellemi harcosok semmiféle rendjébe nem sorolható, romantikus életű és szeszélyes művészetű embert, részben bölcselő, részben agitátor, részben formaművészt, egészen kivételes hely, egészen kivételes szempontok szerint való megítélés illet meg.
Forrás: Művészet, Ötödik évfolyam, 1906 Második szám 73-79. oldal
http://www.mke.hu/lyka/05/073-79-zichy.htm
Elek Artúr: Zichy Mihály születésének századik évfordulóján
1906-ban halt meg Zichy Mihály, de az ő feltámadásának órája még nem ütött. Most az Ernst-múzeum összemarkolta kiállításra mindazt, amihez munkáiból hozzá tudott férni. De kiállításának nincsen olyan meggyőző ereje, mint azoknak a kisebb poszthumus kiállításoknak volt, melyek Munkácsy művészetének a híresség útja mentén elhullajtott maradékait gyűjtötték össze. Munkácsyról kiderült, hogy erejének java, sőt teljessége, azonfelül az egész frissesége benne van híressé sohasem lett apró munkáiban, melyeknek legtöbbje hatalmas méretű alkotások tanulmányának készült.
Zichy Mihállyal nem így vagyunk. Az ő életének célja szintén a nagyszabású alkotás volt. Már egész fiatalon, mikor félig még Waldmüller tanítványa volt, óriási méretű kompozíciókat festett és sokkal különb fölkészültséggel, mint későbbi bajtársa, Munkácsy. Pályája folyamán utóbb is minden nagyobb erőfeszítését hasonló feladatoknak szentelte. A rajzolást és az illusztrálást inkább csak kenyérkereső foglalkozásnak tekintette. Nagy érzéseit és nagy indulatait festett kompozíciói számára gyűjtögette: a hatalmas vásznakra, melyeken allegóriás módon igyekezett az emberiség életére vonatkozó elgondolásait, politikai és társadalmi ideáit, ritkábban: tisztára festői álmait megérzékíteni. Bátyjának, Zichy Antalnak írt leveleiből tudjuk (Iván Ede közölt belőlük mutatót »A Ház« IV. évfolyamában) mennyire fontosak és kedvesek voltak neki ezek az alkotásai, legnagyobb erőfeszítéseinek eredményei, mekkora értéket és jelentőséget tulajdonított nekik.
S éppen ezek az alkotásai azok, melyek legkevesebbet mondanak el róla. Nem tudta rajtok festőivé alakítani nem festői tárgyait. Sőt azt az érzést keltik a nézőben, hogy a nagyméretűséghez nem volt meg Zichyben a kellő erő. Nagy kompozíciói inkább csak felnagyításai kicsiny elképzeléseknek, semmint monumentálisnak fogant látomások. Nagy foltjaikat üreseknek érezzük. S a mesternek ép ezek a művei csaknem hiánytalanul itthon vannak. Annak idején mint szenzáció keltésére alkalmasnak látszó látványosságokat végighordoztatta őket Európán. Minden európai fővárosban ki voltak állítva. De sehol ott nem marasztották őket. Sikerük is elegyes volt, mert az elismerésbe sok kritika vegyült. Az utaztatás végével azután a zalai Zichy-kastélyba tértek meg nyugodni a nagy festmények. A megbántott mester a jövendő Zichy-múzeumról álmodozott: annak főműveiül szánta művészpályájának ezeket a fájdalmas emlékeit.
Ha a monumentalitás tehetségét megtagadta végzete Zichytől, a színesség adománya dolgában sem volt hozzá kegyesebb. Eredendő fogyatkozásról van itt szó, valóságos tehetetlenségről, melyet a legnagyobb erőfeszítés sem bírt legyőzni. A festék elszíntelenedett ecsetje alatt, mihelyt nagy foltokban teregette széjjel. Híres kompozíciója, a »Hulló csillagok« bizonyára mint színes látomás alakult ki képzeletében: mire óriási vásznon életre idézte, színét vesztette. Nem csak ereje nincsen színeinek, fénye és tüze, de egymáshoz való helyes viszonyukat, hatásuknak fő feltételét, sem tudta képein megtalálni. Ő maga, úgy látszik, holtáig nem jutott ennek a fogyatékosságának tudatára. Sem ennek, sem annak a már említettnek: hogy a monumentalitás tehetsége meg nem adatott neki.
Azért az olyan kiállítás, melyen ilyen munkái dominálnak, könnyen megtévesztheti Zichy jelentőségére nézve a tájékozatlant. Másrészt legtöbb egyéb munkája még idegenben lappang, s nem tudni, hogy nem a legkülönbjei-e? Ami itthon van, azt úgyszólva a véletlen vetette haza és nem mindenikük mutatja meg a java Zichyt. Erről a művészről helyes fogalmat kapni csak olyan kiállításon lehetne, mely a fejlődéstörténeti folyamatosságról lemondva, csupán válogatott munkáit mutatja be a mesternek.
Mindenki számára nyilvánvalóvá válnék úgy, ami sokaknak még nem eléggé szemmellátható: a páratlan eredeti egyéniség, aki Zichyben lakott. Tehetségének lényege a sajátos képzeletjárása volt. A képzeletnek kétféle lehetőségéből, abból, mely az emlékezést és abból, mely a vágyódást eleveníti meg, neki inkább az utóbbi jutott. Milyenek voltak vágyai? Az elérhetetlenre, az emberi megismerhetőn túlra vágyódott, az álom és a mese világa vagy legalább is az időben messze eső korok felé. Érdeklődését az tudta leginkább megragadni és a képzeletét megindítani, ami nem hétköznapi, ami rendkívüli, ami kivételes vagy éppen lehetetlen volt. Rokonlélek volt ebben nagy kortársával Gustave Doréval. A kettejük között való különbség mutatja meg legjobban Zichy egyéniségének sajátosságát. Doré volt az, ki a valóságtól messzebb el tudott rugaszkodni. Fantáziája féktelenül ragadta rajzoló tollát a szertelenbe. Fantáziája torzító képzelet volt: nem olyan, amely az élet érzéki szépségeiben gyönyörködni tud. Többé-kevésbé keserű íze és gúnyos zamatja volt. Vele szemben Zichy képzelete mindenben az érzékien szépet kereste. Még ha torzítás volt is a szándéka, ha boszorkányt, ördögöt és bestiális emberi lényeket jelenített is meg, bizonyos szépségideálnak a határain belül maradt meg. A természetet jobban tisztelte, mint Doré. Jobban is ösmerte, ami úgy értendő, hogy biztosabban tudott nála rajzolni.
Míg amaz kegyetlen bíráló volt, Zichy nagy gyönyörködő! Gyönyörködött az emberben, a ruhátlan emberi alak formáiban, azok helyváltoztatásában vagyis a mozgásban. Női aktot annyit, mint ő, a mi művészetünkben még legfölebb csak Lotz Károly rajzolt. S miként emez; Zichy Mihály is késő öreg koráig ifjúi érzékiséggel tudott ebben a motívumban gyönyörködni és meg-megújhodni. Micsoda őserdei érzékiség serceg faunjában, ki az elrabolt nőt vállára vetve viszi barlangja felé; vagy a Fornarinája előtt eszét vesztő Ráfáeljében! A torzítástól annyira óvakodott Zichy, hogy inkább a kalligrafiás előadást választotta a kifejezés eszközének. Míg Doré geniális lendülettel kuszálta vonalait, Zichy szinte áhítatos érzéssel követte aktjainak kontúrját. A krétával és szénnel azután inkább festett mint rajzolt. Alakjainak plasztikáját lassú és lágy átmenetű finom tónusokkal jelezte. Festék híján is igazi festmények ilyen rajzai.
Munkásságában általában kétféle rajzstílus különböztethető meg. Az első a tónusos rajz, amelyről szólottunk. A másik, késő korának stílusa, melyet talán az öregség, talán éppen a bizonytalanná lett kéz határozott meg. Ez a stílusa kevésbé volt kalligrafikus, a vonalat nem egy kanyarításra húzta meg, hanem szaporázva. A rajz hatása ettől mozgalmasabb és lendületesebb lett. Ilyen előadásúak például az Arany János balladáihoz készült rajzai. Bennük közvetlenebbül érzékül meg Zichy temperamentuma, amely ezekben a rajzaiban Munkácsy Mihály temperamentumára emlékeztet, sőt egészen közeli rokonának érzik.
Doré is, Zichy is sajátos illusztráló tehetség volt. Olyan művész, kiknek képzelete leginkább írók elképzelései előtt hevül ki. Amit az író a maga gyarló körülírásával az olvasó asszociáló képességére bíz, annak ők alakot adtak: megfoghatóvá tették a láthatatlant. A konkretizálásnak ebben a képességében a magyar mester nem kisebb a franciánál. De Zichy az, ki közelebb marad a költőhöz, akinek megérzékítőjéül szegődött, hívebben és igazabban igyekszik tolmácsolására. Dore önkényesebben bánt el megillusztrálásra vállalt költőivel: sokszor magát helyettesítette személyükbe.
Kettejüknek poszthumus sorsa meglehetősen hasonlóan alakult. Doré művészete még hazájában is csaknem feledségbe merült. Zichyt, az illusztrátort, a külföld igazán nem is ösmerhette, mert főművei magyar költőkhöz készült illusztrációi. De itthon is érdemetlenül feledségbe merült az emlékezete. Múzeumainknak is nagy a mulasztása körüle s a magánérdeklődés is többet tehetett volna híre érdekében. Franciaországban és Oroszországban kallódó műveit már rég haza kellett volna hozni.
Forrás: Nyugat 1927.
https://epa.oszk.hu/00000/00022/00421/13165.htm
1984 januárjában először érkeztek hazánkba Zichy Mihály rajzai Tbilisziből, a Grúz Állami Művészeti Múzeum anyagából. A középkori grúz eposz élőképi előadásához készített tíz vázlat és egy briliáns akvarell A pusztítás Géniuszának diadala című képhez, megszabták a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában rendezett rendhagyó Zichy-kiállítás határait.
A kiállítás óriási sajtó- (85 híradás, publikáció) és közönségvisszhangja bizonyítja, hogy Zichy Mihály művészete 100 év elteltével is tömegeket vonz, indulatokat ébreszt, csodálatot vált ki. Magyarságát és korszerűségét, státusát és politikai, érzelmi hovatartozását, festészetének korlátait, grafikáinak páratlan értékeit a szakemberek oly sokszor vitatták, a megítélés sztereotípiái azonban jószerével megmaradtak. A hazától távol született, bonyolult életmű szétszóródott a világban, s az itthon őrzött művekkel is csak ritkán találkozhatunk. Még a Zichy illusztrálta Madách- és Arany-kötetek újabb kiadását is hiába várják régóta a szép könyvek barátai.
Bár Zichy művészete az eltelt száz esztendő egyetlen történelmi korszakában sem volt sem kirekesztésre, sem "példakép"-szerepre ítélve, a hozzáférhetetlenség és a részben ebből is eredő értéktisztázatlanság az első kiállításoktól kezdve napjainkig bemutatóit mindig eseménnyé, sőt szenzációvá avatta.
Most is érvényesült az eddig nem látott művek vonzereje. Az igazsághoz tartozik azonban, hogy nemcsak a távoli Grúzia anyaga szolgált meglepetéssel, hanem a melléjük válogatott s ekként teljessé tett tematikus egységek hazai darabjai is. Mindenekelőtt kell említenünk a 25 m2 -es nagy festményt, A pusztítás Géniuszának diadalát, mely az 1902-es műcsarnoki kiállítás óta a magyar állam tulajdonát képezi, de legutóbb csak 30 évvel ezelőtt láthatta a közönség Székesfehérvárott. Ez a késő romantikus, eklektikus, akadémikus kép már születésekor, 1878-ban vihart kavart Párizsban. Ahogy Courbet hatalmas realista stílusú képét, az aktmodellt festő művész Műtermét 23 évvel azelőtt elutasították a párizsi világkiállításról, úgy tiltották ki az illetékesek 1878-ban, az akkor még A Démon fegyverei címet viselő, a rontás szellemét szép férfi- és női testben allegorikusan megfogalmazó Zichy-képet. A bírálat esztétikai helyett politikai szempontokat tartalmazott, a "koronás fők leleplezését" helytelenítette. Ez az egyoldalú megközelítés, nemcsak a rivális pályatársaknak - Munkácsy, Benczúr, Székely, Than, Mészöly - felelt meg, hanem magának a művésznek szavaira, interpretációjára támaszkodott. Zichy 1882 februárjában még a grúz fővárosból, Tbilisziből is írt bátyjának: "Vannak pillanatnyi előnyei ezen eszmei festészetnek, de vannak bizony szomorú hátrányai is, s ezeknek legnagyobbika az, hogy hatásuk, értékük az égető kérdések változásával megszűnik és nem marad semmi más, mint egy, az objektív részekben nagyobbrészt elnagyolt festmény, itt-ott talán a tehetség jeleivel." Különös, hogy ezt a csaknem preszürrealista történeti víziót nem a mindenkor fenyegető háborús Démon, hanem csak a háttérben felismerhető uralkodók személyéből kiindulva ítélték meg, s tartották leegyszerűsítve "vezércikkszerűnek". Vajon miért nem ítélt a művészettörténet Delacroix-tól Verescsaginig, a romantikától az akadémikus történeti festészetig ilyen keményen más esetben? Miért felejtjük el, hogy az a kor a makartizmust és az utókor belőle csupán az impresszionizmust értékelte? A tiszta képletek az ítészi elfogadhatóság kategóriáit mindig is leszűkítették, az ítélethozatalt egyszerűsítették. Így lehet, hogy a "vezércikk"-szerűség említett ténye miatt tartja ma is egyszerűen "elhibázottnak" a képet a Népszabadság kritikusa (P. Szűcs Julianna). A harminc évvel ezelőtt megélt kultúrpolitikai dogmatizmus ellenhatása magyarázhatja, hogy a kritikusi ítéletalkotást a nagy kép köré felsorakoztatott vázlatok, tanulmányok sem befolyásolhatják.
A kiállítás az életműből kiemelt két egység komplex bemutatására törekedett. Így volt különösen tanulságos a zalai Zichy Mihály Emlékmúzeumtól kölcsönzött olajvázlat, mely a meghatározónak vélt programból alig láttat valamit. Ezzel szemben a kompozíció dinamikus megoldásának keresésére, világosan utal, ellentétben a Nemzeti Galéria statikusabb tollrajzával, de összhangban a főalakról készült lendületes krétatanulmánnyal. A leningrádi Orosz Múzeumban található további vázlatok felsorakoztatása bizonnyal még jobban segíteni fogja - ha a most tervbe vett szovjet-magyar közös Zichy-kiállítás megvalósult - a kompozíció lényegének tisztázását.
Számunkra már nem lehet egyedülvaló Zichy szavakban megfogalmazott törekvése egy illusztrátor példaképhez, nevezetesen Gustav Doréhoz igazodó kép megfestésére vonatkozóan, hanem a szép testbe öltöztetett gonosz démonok érzékletes megfestése is figyelmet igényel. A férfi- és nőalak nagyvonalú, plasztikus, monumentális megfogalmazása a háttér sötét-világos drámaiságát széles ecsetvonások vázlatos könnyedségével gazdagító koloritjának ellentétében emelkedik ki. Az eklektikus jellegre példa még a harc kifejezését szolgáló vörös színfoltok az alsó képmező bal oldalán és jobbra a koponyák demonstratív halmaza.
A kép és vázlatainak egymás mellé helyezése még egy különös tanulság lehetőségével szolgált. A Grúz Állami Művészeti Múzeumtól kapott kis méretű akvarell nyújtotta a nagy kép verbális koncepciójának Zichy által hangoztatott megfogalmazását. Jobbra a háttérben a Francia Köztársaság jelképes nőalakja áll dicsfényben, a nagy festmény Krisztus-figurájának helyén. A történeti leírásokból úgy tudjuk, hogy az átfestéssel köztársasági nézeteit változtatta meg Zichy külső nyomásra. Az olajkép mai állapotában nehezen lehet perdöntő, mivel több átfestést is mutat. Az akvarell bravúros anyagkezelése, világító színei viszont ellentmondani látszanak a görcsösen precíz vonalrajznak. Ezek szerint szívesen állítanánk ezt az összegzést az alkotói sorvégére - kiindulásnak formai megoldásában semmiképp sem tekinthető! A grúz tulajdonba kerülés is alátámaszthatja némileg az összegző jelleget. A művész adománya feltétlenül a szabadelvű grúz barátoknak szólt, akár Párizsban készült, akár a pesti műlapkiadás után fogalmazta újra az eredeti koncepciót.
Ezekkel a gondolatokkal a Zichy-életművön belül megoldottnak hitt, komplex vizsgálat alá sohasem vett problémák felvetésére irányítanám a figyelmet.
Egy témacsoporton belüli elmélyült, összehasonlító tanulmányozáshoz nyújtott lehetőséget a kiállítás másik egysége is, mely a XIII. századi grúz költő, Sota Rusztaveli A tigrisbőrös lovag című eposzához kapcsolódott. Zichy Mihály elsősorban irodalmi, néprajzi élményei (Lermontov művei, Zichy Jenő etnográfiai könyve Közép-Ázsia népeiről stb.) hatására romantikus alkatával vonzódott az egzotikumhoz, a Kaukázus egekbe törő hegyeinek titokzatos világához s e vidék szokásaihoz, hagyományaihoz, rejtélyes lakóihoz. Helyi ismeretek nélkül készítette el 1852-ben a Kaukázusi jelenetek című litográfiasorozatát, és csak 30 évvel később, 1881-ben lépett először grúz földre. A Párizst és a zalai kúriát egyaránt elhagyó hajdani cári udvari művész Lermontov Démon című költeményéhez kívánt anyagot gyűjteni. A Nyugatról Grúziába érkező művész hamarosan a nemzeti megújulási mozgalom hívei, írók és műpártolók körében találta magát. A nemzeti újjászületési törekvés jegyében kezdtek hozzá a grúzok híres régi eposzuk szövegének pontosításához, újbóli kiadásához. (Már az első kiadásnál is egy magyar, Misztótfalusi Kis Miklós működött közre 1682-ben.) A Vephisztkaoszani vagy magyarul A tigrisbőrös lovag a grúzok számára olyan írott mű, mint a biblia, erkölcsi szabályok forrása - írta róla maga Zichy, aki a grúz nyelvet és írást is tanulmányozni kezdte. Így érthető, hogy elfogadta azt a mai szóhasználattal vendégrendezői felkérést, melynek során Rusztaveli eposzából kiválasztott epizódokhoz a XIX. századi szcenikai szokás szerint élőképeket tervezett. A jelenetek megkomponálásán kívül csaknem száz szereplő kosztümtervét kellett elkészíteni. Régi grúz kéziratokból, tárgyi emlékekből - ezekből is ízelítőt adtunk a kiállításon -, szokások, táncok tanulmányozásából gyűjtötte az anyagot. A gyűjtés első fázisát jelentő munkának ékes bizonysága a Magyar Nemzeti Galéria Adattárában őrzött hét lap, melyet levélként küldött meg a művész Tbilisziből magyar barátjának, Ernst Lajosnak. A gyors, rutinos tollvonásokkal felvázolt figurák mellé színekre vonatkozó megjegyzéseket fűzött. Ezek nyomán készült el a jelenleg a Grúz Állami Művészeti Múzeumban őrzött tizenkilenc alaktanulmány akvarellváltozata. Kiállításunk igazi szenzációja a tíz élőkép Magyarországon soha be nem mutatott vázlatai voltak. Zichy klasszikus szabályok szerint kiegyensúlyozott, nemegyszer szimmetrikus kompozíciókat alkotott. Virtuóz rajztudásának értékei a gyors, könnyed tollvonásokban is megmutatkoztak.
Magyar monográfusa, Berkovits Ilona szerint Zichy ezt a tíz élőképi vázlatot fejlesztette tovább könyvillusztrációkká. A mellékelt képanyagon bemutatott egyetlen esettől eltekintve a kiállításon látottak ellene mondanak ennek a feltételezésnek. Maga az illusztrációs jelleg és a könyvet gazdagító rajzok nagy száma (Zichy a megrendelt 12 rajz helyett 34-et készített) is más jellegű munkára utal. Sajnos A tigrisbőrös lovag eredeti rajzai nem kerülhettek a kiállításra, mivel a Grúz Állami Múzeum, a Dzsansia eredeti formában, Zichy Mihály által készíttetett kötésben őrzi, ahogy azt a művész a grúzoknak 1888-ban átnyújtotta - immár III. Sándor cár udvari festő-kísérőjeként.
E rajzok közül került kiválasztásra és acélmetszet formájában Lipcsében grafikai sokszorosításra az a huszonhat lap, melyek azóta is az eposz kiadásainál (a két magyar nyelvű megjelenés esetében is!) szerepeltek. Művészi felfogásban, módszerben Zichy a francia illusztrációs gyakorlathoz, Doré aprólékos, lapkitöltő, kontrasztos, képileg részletező, finom vonalú megoldásaihoz kötődött, egy-egy jellemző szövegrészt véve alapul. Ez a grúzok között merőben újszerűen hatott a XVI. századi ismeretlen mester és a XVII. századi M. Tavakarasvili által készített keleti tradíciójú, miniatúraszerű illusztrációkhoz viszonyítva. Mivel a múlt században s éppen a nemzeti megújulás idején a grúz eposzt Zichy illusztrálta, művészünk hatása nyilvánvalóan megérződött a XX. századi további - immár grúz művészek, például T. Abakeltia és I. Toidze - illusztrátori tevékenységén. A Rusztaveli-illusztrációk Zichy munkásságán belül logikusan kapcsolódnak Lermontov és Byron verseihez készült rajzokhoz, illetve korban és igényességben leginkább Az ember tragédiájához készült 20 nagyobb méretű illusztrációs lapját juttatják eszünkbe. Ezek színpadi felfogását, egymás fölé épülő téri megoldásait feltehetően a művész korábbi élőképrendezői gyakorlata befolyásolta.
A kiállítás korlátozott lehetőségei között - ennél a grúz témaegységnél is - az alkotói folyamat nyomon követésére helyeztem a hangsúlyt. Fontosnak tartottam az eddig számunkra ismeretlen munkák beillesztését az életműbe és nyomon követni az alkotásmód feladatoknak megfelelő változását, bepillantva Zichy Mihály páratlanul termékeny és magas szintű grafikusi munkásságának műhelytitkaiba.
Ez a kiállítás, éppúgy, mint a hét évvel ezelőtti Zichy-rajzbemutató a Nemzeti Galériában, csak külföldi múzeumok (akkor az Ermitázs, most a Grúz Állami Művészeti Múzeum) és hazai könyvtárak és gyűjtemények összehangolt munkájával lehetett eredményes.
Forrás: Művészet, 1984 július, 28-30. oldal
Gellér Katalin
Démon a világszínház színpadán
"Vagyok, ki a reményt megölte,
Vagyok mindenki gyűlöltje,
Vagyok korbács Föld rabjain,
Vagyok tudás és utak királya,
Ég ellensége. Föld siráma"
(Lermontov: A démon -
Napkeleti elbeszélés)
A XIX. századi magyar grafika sivár középszerűségéből kivilágít Zichy Mihály vérbeli romantikusra valló képzeletvilága, bravúros technikai tudása. Irodalmi alkotásokon felizzó képzeletvilág jellemzi, mely irodalmi forrásokhoz közvetlenül nem kapcsolódó műveinek témakörét is meghatározta. Bécsben élte át először a szentimentalizmussal átitatott új valóságlátáson iskolázott Waldmüller-tanítvány a romantika vonzását. Később az orosz cárok több nemzedékének szolgálatában úgy érezte, hogy a napi robotban, a cári udvar életéről és főbb eseményeiről kért "riportokban" és a vásárlók körében kelendő vidám jelenetek, portrék, erotikus témák megrendeléseit teljesítve elvesztette a nagy művek alkotásához szükséges időt és mindenekelőtt az ihlető környezetet. A róla szóló irodalom által is támogatott feltételezés szerint csupán a megélhetési kényszer vezette a grafikához. Mégis az Oroszországban született illusztrációkban bontakozott ki Zichy késő romantikája, mely az irodalommal szinte együtt lélegző kortárs orosz grafikához és a romantikus toposzokat felhígító, a század utolsó harmadáig életerős francia grafikához kapcsolódott.
Lermontov volt Zichy Vergiliusa, aki megnyitotta számára a Kaukázus számos orosz művészt ihlető vidékét, s az országban folyó véres harcok valóságára is ráébresztette. A démon című elbeszélő költeményéhez készült illusztrációkban jelent meg az egész életét végigkísérő, más irodalmi élményeken át is megerősített, romantikus démonkép. Lermontov byroni ihletésű költeményében a démon a szerelemtől várja, hogy "tiszta angyalként" újjászülessen. "Bukott angyal", aki az égre is figyelmeztet. Végül a lázadót, az emberben dúló kegyetlen szenvedélyek megtestesítőjét, a sátán utódát legyőzik. A hegyek fölött lebegő, magányos, szenvedélytől gyötört Démon alakját többször is megfogalmazta Zichy.
Lermontov nyomán készült litografált rajzsorozata a Kaukázusi jelenetek is. A romantika távoli tájak iránti vonzódása, a szabadságharcos eszmények iránti lelkesedés, az elszabadult érzelmek, kiélezett helyzetek ábrázolásában a hangsúly a harc, az öldöklés, a háború borzalmaira esik.
Zichy a romantikából megőrzi a fékevesztett szenvedély ábrázolását, a hatásos részleteket, az őszinte és élvezetes elbeszélőkedvet. A késő romantika egész klaviatúráját végigjátssza: a "kis romantikusok" művei nyomán népszerűvé vált regényes, gyakran édeskés múltidézéstől és a "nagy ember"-kultusz témakörébe illő művektől az orientalisták egzotikumkereséséig.
A gyilkolás és az erotikus szenvedély témáiból mind a történelem, mind az egyén életének ábrázolásában időben és térben is tágas, mégis történelmi és morális pesszimizmust sugalló világszínházképet tár elénk, melynek démoni pesszimizmusát csak az elbeszélés, a mese pillanatai oldják fel.
A cári udvar mindennapi robotjában, szellemi szolgaságában elérhetetlen vágyképként őrzött történeti és eszmefestészet vonzásának engedelmeskedett Zichy, amikor Párizsban az 1878-as világkiállítás magyar részlege számára megfestette A pusztítás Géniuszának diadala című művét. A szintézis igényével készült festménybe belesűrítette vezető eszméit, monarchiaellenességét, éles antiklerikalizmusát, republikanizmusát, s az utópikus szocializmus és az orosz messianizmus hatására utaló gondolatokat. Ugyanakkor realista helyzetképet is ad a kortárs eseményekről. Egészében a francia-porosz háború és a kommün harcai után Franciaországban uralkodó bizonytalanság, kiábrándultság tükrözője. Zichy minden lehető oldalról illusztrálja eszméit, felidéző erejű csataképet, családi drámát, politikai karikatúrát és allegorikus alakokat helyez egymás mellé.
A kompozíció a romantikába mélyen beépült barokk tradíciót követi: két - égi és földi - szférára oszlik. A földi szférában a bal oldalon a kortárs történeti festészet, elsősorban az orosz realista kezdeményezésekkel, a romantikából historizmusba, eklektikába váltó kortárs mesterekkel rokon felfogásban készült eseménysort látunk az orosz-török háborúból. Az akkori világi és egyházi hatalmasságokat, II. Sándor cárt, Vilmos császárt portrészerű hűséggel jeleníti meg. Középen és a középtengelytől jobbra a családok tragédiájára utaló képsor került, a gyermekét, illetve a férjét féltő anya és feleség figurái. Jobb felé haladva megszűnik az epizódok egymás mellé fűzése - egyre több a szimbolikus, allegorikus utalás. Vaszilij Verescsagin drámai tömörségű művének (A háború apoteózisa 1871-72,) és a belga festészet barokkos fogalmazásának hatását egyaránt tükrözi a koponyafolyam ábrázolása. Szimbolikus erejét megtöri a halottak fölött trónoló keleti és nyugati egyházfő, különösen a pápának a politikai karikatúrákból származó alakja.
A kép jobb felső részén a felhőzetet nehezen áttörő fényben, mely Krisztusból árad, áll a francia köztársaság allegorikus figurája. Eredetileg Krisztus helyén állott. "Első eszmém szerint én ebben a világosodó háttérben a Fehér Köztársaság alakját tüntettem föl, körülötte az egymást testvérileg átölelő néppel. De ettől a franciák (értem ezek közt jó barátaimat), nem lévén még hozzászokva és nem lévén még meggyőződve köztársasági szervezetük maradandóságáról, elijedtek. Keveset változtatva alapeszmémen, a csoportozat helyébe Krisztus alakját f estettem" - írta Zichy egy, a képet magyarázó, a bizonytalan politikai helyzetet, a korábbi eszmények kiürülését, a jövő bizonytalanságát tükröző levelében. A végső változat bizonyos fokig tompította a kompozíció amúgy is igen erős politikai élét. Választásához hozzájárulhatott Madách Tragédiájának hatása mellett a renani Krisztus-kép, valamint a politikai karikatúrában kedvelt és világi célokra széles körben felhasznált, vallásos szimbólumok. Zichy már egy korábbi, Messiás című szénrajzán is élt a pápai hatalom romlottsága és Krisztus szembeállításában a fényszimbolikával. Valószínű, hogy az átfestések következtében vált ennyire erőtlenné a Krisztus körül finom átmeneteket mutató, majd sárgás, szinte egynemű masszába fulladó fénysugarak festői megjelenítése.
A kép felső terében, korábbi halálallegóriákra is utalva, a pusztítás Géniuszának romantikus lendületű alakját formálta meg. Az égő horizont felett piszkosszürke felhőn térdelő, kezeit teátrálisan felemelő démon és a család nyugalmát feldúló női párja a kompozíciónak átlósan felfelé vivő lendületet ad. Megjelenítésükben feltétlenül szerepet játszottak Eugène Delacroix (A Szabadság a barikádokra vezeti a népet) és Francois Rude (Marseillaise) valós és allegorikus elemeket egységbe olvasztó művei, melynek hagyománya továbbélt Daumier-nél és a késő romantika számos kisebb tehetségű alkotójánál is. Zichy barátja, Gustave Doré az 1870-es francia-porosz háború eseményeinek hatására készült műveiben ehhez a tradícióhoz kapcsolódva fogalmazta meg a francia köztársaság allegorikus alakját. (Marseillaise, La Chant du Départ, 1870). Pesszimizmusukban, az emberiségre vak fátumként nehezedő történelem értelmezésében is vannak közös vonások. Doré A rejtvény című, 1971 körül festett vásznán a francia történelemben beállott fordulatok megfejtését a szfinxtől várja. A "forradalmi romantikával" szemben a harc géniusza a pusztulás szimbóluma lesz, s antik hagyományokat követve ellentétpárjával együtt kozmikus erőként, istenként jelenik meg. Zichy a kortárs emlékműszobrászattal és -festészettel összhangban a béke allegóriájának megfestését is tervezte többek közt Gustave Doré, Louis Gallait, Théodore Chassériau nyomába lépve.
A romantikával az egész XIX. század folyamán a történeti kataklizmákat átélt század lelkiállapotát tükröző katasztrófaképek, vízözön- és hajótörés-ábrázolások nem szűnő reneszánsza támadt, mely továbbélt a helyszínt és a szereplőket már archeológiai pontossággal felidéző historizmusban. Tragikus történelmi témával mutatkozott be a Zichy által ismert Brjulov is 1833-ban Párizsban (Utolsó nap Pompejiben). A historizáló festészet ünnepelt mesterei közül Couture megfesti A rómaiak hanyatlását, Rochegrosse Babylon pusztulását; Zichy példaképe, Wilhelm von Kaulbach Nérót választja egyik képe tárgyául. Közép- és Kelet-Európában a nemzeti dicsőség és tragédia ihlette témák kerülnek egyre jobban előtérbe. Matejko Grünwaldi csatáját (1879) például csak egy év választja el Zichy kompozíciójától. Elsősorban az óriási méreteket kedvelő, a barokkos teatralitást sokkoló realizmussal egyesítő belga Wiertz, és a már említett Kaulbach példája nyomán Zichy az adott történelmi pillanat bemutatásán túl általános moráli mondanivalót kívánt megfogalmazni. A historizáló festők tudós-filozófus-moralista pózát ölti magára; világszínpadot formál, melynek szereplői az eszme minél hatásosabb megjelenítését szolgálják. A historizmusnak e kívülálló, nem azonosuló gesztusa leplezetlenül jelenik meg például Auguste-Barthélemy Gleize-nek a témájában Zichyhez igen közel álló. Az emberi őrültség látványa című festményén, melyen a művész egy színész, talán saját kosztümös alakját az előtérbe helyezve mutatja be a háttér történelmi panorámáját, kínzatásokat, kivégzéseket, pontos, realisztikus előadásban.
Zichy pesszimizmusa, a kívülálló moralista póza ellenére is tovább viszi az 1830-as évek romantikájára visszautaló, a harc szükségességébe, a madáchi küzdelembe vetett hit csíráit. "A leghumánusabb, legnagyobb eszmék csakis az érettük kiontott vérben, romlásban nyernek gyökeret, hogy azután az emberiséget boldogítsák" - írta. Erre utal az új bizonytalan kibontakozását sejtető Krisztus-kép mellett a pusztítás Géniuszának megfogalmazásában a klasszicizáló hagyomány által fenntartott antik géniusz és a középkori hagyományból a romantikába átszármazott rontó erejű, dögvészt, háborút hozó, de a teremtés részeseként, alkotó erőként felfogott démon képének összekapcsolására. A Lermontov Démonához készült illusztrációk is mind tartalmi, mind formai szempontból hasonló kettősséget mutatnak. Külön elemzést igényelne az a tény is, hogy A pusztítás Géniuszának születésével egy évben készültek Faust-illusztrációi, melyek Goethe elmélyült olvasatáról tanúskodnak. A démon élő, az irodalmat továbbra is foglalkoztató téma: Victor Hugo posztumusz kötetében, A Sátán bukásában (1886) az égi kegyelem Sátánt Luciferré, fényhozóvá emeli.
A démonpár szerepeltetése mögött a kortárs festészet egyik kedvelt motívuma, a halál és kéjvágy didaktikus célú, de már-már dekadens összekapcsolása rejlik (l. például a lengyel Franciszek Zmurko: A bűnös múltja című festményét). A romantikából a szimbolista festészet egyik fő témaköréhez átvezető satanizmus példáit Zichynél is megtaláljuk (Kísértetek órája, 1880). Ebből a dekadens gondolatkörből és képi hagyományból született a belga Jean Delville női testek fölött táncoló könnyed sátánalakja is (A sátán kincsei, 1895). Zichy azonban nem lépett túl sem a romantikus historizmus, sem a polgári realizmus közhelyein.
Zichy a világkiállítás reprezentatív együttesébe csupán formailag beilleszkedő művével nem aratott sikert. A történeti reprezentatív festészetet támogató réteget elriasztotta a mű politikai éle. A művészek és műbarátok számára az impresszionista festészet kibontakozása idején a realista és allegorikus fogalmazás kettősségével küzdő Zichy reménytelenül érdektelen maradt. A témafestészet erősen aktualitáshoz kötött volta, a festészeten kívül eső eszközökkel való hatni akarása, mint oly sok kiváló képességű mestert, Zichyt is zsákutcába vezette. Mindezt felerősítette a kép egyenetlen kivitelezése, a színkompozíció erőtlensége. A fény-árnyék játék akvarelljein tökélyre jutott árnyaltságát nem mindenütt sikerült festőileg is megközelítenie. Az erőteljes vörös színek sem annyira festői megoldásukkal, mint szimbolikus tartalmukkal hatnak. Az Állami Grúz Múzeum tulajdonában lévő igen friss színvázlat árulja el a leginkább, hogy mennyire grafikusként és nem festőként közeledett Zichy a színhez. A különböző elemek taszító hatást keltő egymás mellé helyezése nem egyszerűen eklektikus mesterre utal, hanem azt a gondolatot kelti, hogy Zichy különböző stílusú illusztrációkat fűzött egybe, monumentális díszalbumot készített (középen az eszmét összefoglaló allegorikus alakkal). A grafikus felülkerekedett a festőn, a történeti és morális kompromisszum valósága a forradalmi eszményeken. A démon iróniája győzött, széttörve a sokáig dédelgetett nagy romantikus illúziót, a művészet győzelmét az élet fölött.
A romantika, a történeti anekdota azonban továbbélt, megújult az Oroszországba végül visszatérő Zichy műveiben. Itt és most lehetetlen kitérni illusztrációi elemzésére, a Madách-Tragédia világszínpadán újra feltűnő pusztítás-pusztulás kép elemzésére, a Rusztaveli és Arany János műveihez készített illusztrációk környezetet, kosztümöket nagy mesélőkedvvel leíró, típusformálásban remekelő sorozatára. A kézvonás romantikus lendületét végig megőrző rajzokon, a történeti anekdota új színnel, a mesehangulat idézésével gazdagodott.
A Lermontov Démonához készült újabb illusztrációkban bontakozott ki az ember lelki meghasonlottságát, mély magányosságát tükröző bukott angyal kép, melyet a szimbolisták vittek tovább, így Odilon Redon (Szárnyas ember, Bukott angyal, 1890-95) vagy a Lermontov illusztrálásában közvetlenül Zichy nyomdokaiba lépő Mihail Vrubel (A Démon, 1890, Tamara tánca, 1890-91).
Forrás: Művészet, 1984 július, 31-34. oldal
