Előszó


Munkánk a szokásos, hétköznapi rutinfeladatnak indult; felkérésre antropológiai azonosítást kellett végezni. A Budapesti Történeti Múzeum régésze, Zolnay László és a Magyar Nemzeti Galéria akkori főigazgatója, Pogány Ö. Gábor kértek fel, hogy a budai Vár egyik - még a háborús károkat szenvedett és többszörösen kirabolt, szétdúlt - részében a "nádori kriptában" eltemetett halottak antropológiai azonosítását végezzük el, hogy majd a sírbolt műemléki helyreállítása után a temetkezőhely újra bemutatható legyen a nagyközönségnek. A kérés jogos igény volt, hiszen az együttes történelmünk egy darabját képezi. Nem vagyunk annyira gazdagok múltunk emlékeiben, hogy egy ilyen érték pusztulásánál még asszisztáljunk is. A nádori kriptában eltemetett személyek afféle "háttérfigurák", akik közvetlenül vagy közvetve - a család utolsó tagjai már alig - némileg befolyásolták történelmünk egy adott korszakát és életükön, halálukon keresztül betekinthetünk a múltunk, a jelenünk, és a jövőnk szempontjából fontos korszakba.

Dokumentációinkat ebben a formában nem kiadásra szántuk. Igen pontos és részletes vizsgálati jegyzőkönyvet készítettünk, és eltemettük az archívba, mint sok más hasonló munkát. Amikor a nádori kripta helyreállításának megtorpanása miatt Ráday Mihály 1985. június 24-én az Unokáink sem fogják látni című műsorában országunk e kis történelmi gyöngyszeméről filmet készített, az emberek figyelme hirtelen a nádori kripta felé fordult. Ekkor kaptunk felkérést a Helikon Könyvkiadótól a munka sajtó alá rendezésére. Köszönjük éberségüket és figyelmüket.

Egy közösség munkáját egy vagy két embernek elég nehéz megírni. Mégis ezt tettük, ugyanis a részdokumentumokban az életrajzok, a leírások és a tényállások gyakran ismétlődnek, fedik egymást, így aligha lehetett volna azt "fogyasztható" formában közreadni. Így is problematikus a kötet stílusa, hiszen egyikünk sem történész, hanem biológus-antropológus, akik a száraz tények leírására szorítkoznak. Hogy e könyvecskét ketten írtuk, mentse az a tény, hogy két évtizede dolgozunk együtt, és mellékesen házassági kötelék is összeköt bennünket.

Mivel az embertani azonosításra a felkérést mi kaptuk, a kis munkaközösség többi tagja meg fog bocsátani azért, hogy az ő eredményeiket mi interpretáljuk, úgy gondoljuk, etikus formában. A tudományos munka elvégzésére olyan pontosan és jól együtt dolgozó munkaközösség alakult ki, amely mintául szolgálhatna minden interdiszciplináris kutatásnak. Így és csakis így kellene a természettudományoknak egzakt adatokat szolgáltatni a társadalomtudományok részére. Ha létezik a világon interdiszciplináris munka, akkor ez az volt. Ahogy bővültek a problémák, úgy vontunk be újabb és újabb szakértőket, és ahogy nőtt a "team", úgy szaporodtak eredményeink. Párhuzamosan dolgoztunk minden ellenszolgáltatás nélkül; mindenki a saját szakterületén, a saját főhatóságának jóváhagyásával és nemegyszer anyagi támogatásával.

Munkánk közben "megismerkedtünk" egy családdal, a Habsburgok azon ágával, amelynek első jelentős tagjáról - József nádorról - Domanovszky Sándor 1944-ben azt írta, hogy Habsburgnak született és magyarnak halt meg. Vizsgálataink a magyar Habsburg-ág tagjainak személyére, főleg halálára vonatkoztak. Mondanivalónk központjában József nádor áll, akinek halálával és halálán keresztül az egész életével kapcsolatba kerültünk. Megismertünk egy embert, aki ötven évig viselte az ország legmagasabb méltóságát, de magánélete tele volt emberi tragédiákkal: feleségei, gyermekei korán és tragikus körülmények között elhunytak, és ő az adott körülmények között mégis a legtöbbet tett hazánkért. Nem szabad őt mai szemmel - netán - elítélni, hiszen nehéz korszakban volt ütközőpont az osztrák uralkodói ház és az önállóság útját kereső Magyarország között. Halála után egy évre a 48-as szabadságharc, majd annak sárba tiprása következett. Jött az 1867-es kiegyezés és sokáig érthető okoknál fogva bénultan állt az ország a Habsburg-ház minden tagjával szemben.

Vizsgálataink közben derült ki, hogy néhány felszínes, kis - későn, halála után írt - búcsúztatót kivéve (Garay János, 1865, Vértes József, 1925, Lestyán Sándor, 1943) elfeledkeztünk József nádorról. Egyedül Domanovszky Sándor írta meg történelmi igényű életrajzát munkásságának első, alig másfél évtizedéről 1944-ben - de ezt a munkát nem fejezte be. József nádorral szemben, úgy érezzük, tartozásaink vannak.

Hogy miről akartunk e kötetben írni, azt legjobban Vörös Károly történész fejezte ki, aki az alábbiakat éppen elmarasztalólag írta e munkáról:

"A két nádort kivéve az eltemetetteknek semmiféle történeti szerepük nem volt, nem is lehetett; bármely budapesti köztemető ,jobb' családi sírboltjaiban tucatjaival lehetne találni náluk történetileg sokkalta jelentősebb személyeket... Végül is az, amit írnak, mégiscsak elsősorban történelem. A kriptát és lakóit ugyanis nem lehet csupán egy komplex orvosi vizsgálat tárgyának vagy (egyes személyeket) valamely rejtélyes erő áldozatának tekinteni; és egyéni jelentőségüket is valami több adja meg, mint hogy milyen kitüntetések, nadrágok vagy gombok maradtak meg belőlük. Ezt a teljes bemutatást pedig akkor, ha így a maguk teljes valóságának és jelentőségének megfelelően akarjuk ábrázolni őket, nagyon is vállalni kell - vagy pedig le kell mondanunk az élő emberről... A szerzők számára a személy akkor kezd élni, amikor meghal, bebalzsamozzák, eltemetik, kirabolják stb. Az olvasót ellenben mégiscsak az élő ember érdekli, még akkor is, ha nem főhercegről vagy egy utcai baleset áldozatáról van szó: a halottat az élete teszi érdekessé." (Kiemelés a szerzőktől.)

Ezek után mégis vállaltuk a történeti szempontból "jelentéktelen" emberek hétköznapi életének a leírását. Szakmánkat bátran vállaljuk, azt is, hogy számunkra egy személy akkor kezd élni, amikor meghal és ezen túlmenően semmi "komplex történeti" képet nem akarunk vázolni. Ezt remélhetően megteszik történészeink. A palatinus ág politikai árnyalatait sem fogjuk feszegetni, ezt ragyogóan megteszik szakembereink a Magyarország története című munkában.

Óhatatlanul felvetődött bennünk az az igény, hogy múltunk egy darabját átmentsük a jövőnek, még akkor is, ha ez a darabka igen kicsi és olyan személyekről szól, akikből "tucatnyit találhatnánk bármely budapesti köztemetőben". Történeti emlékeink jelentős része rajtunk kívülálló okokból pusztult el, de rajtunk áll a megmaradtak megtartása. Ha nincsen Escorialunk vagy Saint Denis székesegyházunk, akkor becsüljük meg Székesfehérvárunkat és a budavári nádori kriptánkat, hiszen ezek hozzánk tartoznak, ha tetszik, ha nem.

Úgy etikus, ha munkaközösségünk minden tagját bemutatjuk, akiknek eredményeiből e munka összeállt. A sorrend itt semmiféle értékrangsort nem jelent, hiszen mindannyian egyenrangú partnerként végeztük a ránk bízott munkát.

Hunyadi Károly alezredes, a Honvédelmi Minisztérium Politikai Főcsoportfőnökségének munkatársa. Régóta dolgoztunk együtt; a mohácsi csatatér tudományos kutatásában nehéz időket éltünk át. Hunyadi Károly, félretéve tudományos rangját és beosztását, velünk dolgozott a piszokban, a kilátástalanságban, és velünk küzdött az emberi értetlenség ellen. Ő is fájó szívvel bocsátotta utolsó utáni - de nem végső - útjára Alexandra Pavlovnát, I. Pál orosz cár lányát Ürömben és az utolsó magyar nádorokat. A Magyar Néphadsereg munkára mindig kész kiskatonái emelték helyükre a sok mázsányi és tonnányi márványlapokat és szobrokat a kriptában. Hunyadi Károly mögött ott volt a politikai főcsoportfőnökség mindig segítő keze, elsősorban Mándi Árpád, akkor még csak vezérőrnagy, majd Oláh István - akkor altábornagy - vezérkari főnök személyében.

Faragó Endre, az Országos Igazságügyi Vegyészeti Intézet igazgatója munkatársaival az igen fontos toxikológiai vizsgálatokat végezte. Ugyanolyan precizitással döntött a múlt század nádorai és családtagjai halálokát illetően, mint a mai halottaknál. Faragó Endre, aki a kriminalisztikában ismert nemzetközi szaktekintély, ott volt velünk a legnehezebb munkáknál; az urnák kibontásakor a tömény illóolajoktól estére éppoly rosszul lett, mint mi.

Az Igazságügyi Orvosszakértői Intézet dolgozói a munka középső szakaszában csatlakoztak a vizsgálatokhoz, de annál nagyobb lelkesedéssel vették ki részüket a munkából. Jegyzőkönyvi vizsgálati eredményeik nélkül munkánk hiányos maradt volna. Az intézet igazgatója Szabó Árpád főorvos. Együtt dolgoztunk Varga Tibor és Susa Éva orvosszakértőkkel is. Az ő kérésükre az Igazságügyi Minisztérium engedélyezte az igen költséges vizsgálatok elvégzését. Velünk voltak a sötét kriptában, ott voltak a belső részeket tartalmazó urnák felbontásakor, Alexandra Pavlovna koporsójának kinyitásakor, lecinezésekor a helyszínt szabályaik szerint rögzítették, elvégezték az orvosi, ballisztikai, humángenetikai és szerológiai vizsgálatokat. Teljes értékű kórbonctani munkát végeztek a csodálatosan konzervált belső részeken.

A radiológiai vizsgálatokat Horváth Ferenc egyetemi tanár, az Országos Munka- és Üzemegészségügyi Intézet osztályvezetője, a vércsoportvizsgálatokat pedig Lontayné Santora Zsófia igazságügyi szerológus szakértő végezte. Somogyi Endre professzornak, a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézet igazgatójának köszönjük, hogy az elektronmikroszkópos vizsgálatok elvégzését lehetővé tette.

Nagy Judit, a Budapesti Történeti Múzeum restaurátora vizsgálta a megmaradt ruhákat és textíliákat. Vele együtt bontottuk ki azokat a tetemeket, amelyeken még ruhamaradvány volt. Ő mentette meg az utókor számára József nádor kidobott piros dolmányát, és több hónapi restaurátori munkával varázsolta újjá, hogy az utókornak megmaradjon. Kolléganőjével, Szebényi Judittal kiegészítette és rendbe hozta az utolsó magyar nádor mellényét, hogy a Hadtörténeti Múzeum kiállításába kerüljön. Alexandra Pavlovna közel 3 méter hosszú uszályos halotti ruháját olyan állapotba hozta, mintha ma készítették volna. Textilanyagokat, cipőket és papucsokat gyűjtött, mosott, varrt, hogy minél több relikviát mentsen meg az utókornak.

Már a nádori kripta korábbi kifosztása idején is az éremszakértőnk, Makai Ágnes, a Hadtörténeti Múzeum tudományos munkatársa volt, aki ezenfelül a talált fémek vizsgálatát is elvégezte. Mivel ötvösképesítése is van, megfigyeléseivel ismereteinket sok adattal gazdagította.

Rákóczy Rozália a Hadtörténeti Múzeum könyvtárának vezetője kereste és beszerezte a korabeli irodalmat, könyveket, képeket. Szaktudásával és irodalmi tájékozottságával segítette munkánkat. "Sajtószemelvények a nádori családról" címmel kéziratköteget adott át használatra, amely munkából e kötetben bőven merítettünk.

Juhász Etelka képzettsége szerint régész, állása szerint könyvtáros, munkája és szíve szerint antropológus. A munkában nem ismert lehetetlent; minden forrásmunkának utánanézett, meg is szerezte, és bizony a nehéz rézkoporsók emelésénél sem sajnálta testi erejét. Hétfőnként vette ki évi szabadságát, hogy velünk dolgozhasson a kriptában.

Hírlapírónk Kiss Károly volt. Ott volt a kripta felnyitásakor, az átadáskor és betartotta közös elhatározásunkat, hogy a munka befejezéséig nem ír érdemi tudósítást a nádori kriptáról. Hogy milyen tantaluszi kínokat kellett egy vérbeli hírlapírónak kiállnia, azt csak kollégái tudnák megmondani. Annál szebben méltatta a munka jelentőségét a befejezés után.

Munkaerőben soha nem volt hiányunk. A Magyar Tudományos Akadémia kutatási ellátás szolgálatának üzemeltetési osztályvezetője, Végh László maga is, de lelkes munkatársai személyében is segített. Gyüre János kezdetben elektromos áramot varázsolt a sötét kriptába, ezután mint lakatos segített szakszerűen felnyitni a brutálisan felfeszített koporsókat. A végén pedig ő cinezte le, nehogy illetéktelenek hozzáférjenek.

Amikor 1977. október 3-án megdöbbenve álltunk a befalazott nádori sírbolt bejáratánál, Takács János kőműves bontotta meg a falat és segített a szarkofágok kinyitásánál. Mindannyian szinte minden alkalommal szívesen voltak velünk. Az érdeklődés és a segíteni akarás tartotta őket is köztünk. Mindig volt személy- vagy tehergépkocsink a tetemek szállításához, mindig volt elektromos áramunk, egyetemista hallgatóink pedig minden apróbb munkát elvégeztek; takarítottak, hogy úgy adhassuk át a kriptát, ahogy az minden halott rangjához méltó.

Munkánk derekától velünk dolgozott a MAFILM Objektív Stúdiója Marx József vezetésével, Szőts István vendégrendezővel és Sára Sándor Kossuth-díjas operatőrrel. Önként csatlakoztak hozzánk. Soha el nem múló pillanatokat rögzítettek színes filmanyagon már akkor, amikor nem tudták, hogy ebből valóban lesz-e tudományos eredmény vagy sem. Szőts István, Bécsben élő magyar származású rendező, azon túl, hogy ingajáratot tartott Bécs és Budapest között, befúrta magát a bécsi titkos levéltárba, majd elutazott Schaumburgba és Mentonba, ahonnan értékes dokumentumokat bányászott elő. Tetemrehívás címmel film is készült munkánkról - nem rajtunk múlt, hogy nem mutatták be.

A Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézetének fényképészei, Sugár Lajos és Kádas Tibor felváltva vettek ki szabadságot a munkanapokra, mert érezték, hogy olyan eseményeket kell megörökíteniük, melyek soha vissza nem térnek.

Még valaki csatlakozott hozzánk: Papp János, az MTA Központi Kémiai Kutató Intézetének vegyésze. Ő az ürömi sírkápolnát vallotta "magáénak", annak rendbe hozataláért sem energiát, sem pénzt, sem munkát nem kímélt. Azon időkben védte meg és hozta rendbe az ürömi sírkápolnát és kertjét, míg az Országos Műemléki Felügyelőség és az ürömi tanács azon vitatkoztak, kinek mi a kötelessége és joghatásága e területen. Meg is kapta munkásságáért velünk együtt a "hivatalos" elmarasztalást.

Munkánk jelentős részét a Magyar Nemzeti Galéria területén belül végeztük. Itt mindig készséggel segítségünkre voltak Göncz István és Gebhardt Tibor gondnokok, valamint Döbrentei Katalin műszaki gondnok. A koporsók visszacinezésénél anyagot és embereket adtak, a halottak tisztes visszahelyezéséhez fehér tüllt vásároltak; nem volt olyan kérésünk, amelyet ne teljesítettek volna.

Amikor munkánkat befejeztük - az előzőkben már említett -, dokumentációt állítottunk össze magunknak és a tudomány számára. E munka bevezetőjét Hunyadi Károly írta és a következő gondolatokkal zárta le: "Befejeződött egy munka, amelyről a kezdetén még nem gondoltuk, hogy közben hogyan terebélyesedik, szélesedik és újabb és újabb megoldásra váró, előre nem látott problémákkal gazdagodik. Az elvégzett munka tanulságul szolgál sok tekintetben, de talán elsősorban a csoport belső kapcsolatrendszerét, viszonyait illetően. A feladatra hat különböző intézet más és más szakmai képzettségű munkatársai fogtak össze. Az új, előre nem látott, válaszra váró problémák óhatatlanul bővítették a résztvevők körét.

A viszonylag nagy létszámú és heterogén összetételű, egy feladat végrehajtására szerveződött alkalmi csoport - interdiszciplináris team - mind a szakmai, mind az emberi kapcsolatokat illetően zökkenőmentesen dolgozott. Könnyen és következetesen érvényesültek olyan elvek, mint az önzetlenség, a közérdek és az egyéni érdek megfelelő összhangja, a tudományos érdeket szolgáló fegyelem. A sikeres munkának különösen fontos feltétele volt az a gyorsan kialakult gyakorlat, hogy minden alapvető kérdésben nyílt, őszinte, kollektív vitában születtek a döntések, amelyekhez a csoport valamennyi tagja szigorúan alkalmazkodott, ragaszkodott és tartotta magát. Minden részvevő számára élményt jelentett egy-egy szakember beszámolója az általa végzett kutatások eredményeiről. Jellemző volt ezekre a megbeszélésekre az, hogy mindenki közreadta azokat az információkat, amelyek szakmai területéhez talán nem is tartoztak, de kutató-kereső munkája során rábukkant. Így újabb szálakkal bővült az eredeti kutatási program és kerültek felszínre értékes adalékok.

A csoport munkastílusának érzékeltetésére meg kell említeni a sajtóhoz való viszonyt. A munkáról óhatatlanul értesültek a különböző lapok és hírközlő szervek munkatársai. A feltárás, a helyreállítás, az azonosítás, a szakértői vizsgálatok és azok eredményeiről hallott hírek felkeltették az érdeklődésüket. Többen szerettek volna ezekről írni, a munka valamely fázisáról riportban beszámolni, tudósítani a legérdekesebbnek tűnő mozzanatokról. A munkacsoport kétszer is foglalkozott ezzel a problémával és alapos vita nyomán egyhangúlag olyan álláspontot foglalt el, amely szerint sem a csoport, sem annak tagjai külön semmit nem közölnek a sajtó érdeklődő munkatársaival a munka befejezéséig. Erre több negatív tapasztalat figyelmeztette a csoportot, amely szerette volna elkerülni az esetleges egyoldalú, az egészből kiszakított vagy nem teljesen bizonyított dolgokról történő híradást. Úgy vélte mindenki, hogy az idő előtti tájékoztatás többet árthat az ügynek, mint amennyit esetleg használhat. Elejét akartuk venni annak, hogy feltételezések tényként kerüljenek nyilvánosságra. Az volt a véleményünk, hogy a hiteles képhez az egészet kell látni és ezután kerülhet sor tudósításokra egy-egy részletről kellő higgadtsággal, szenzációk nélkül."

Ezt írjuk le most a kötetben. A könyv részben természettudomány (antropológia, biológia, kémia, orvostudomány), részben társadalomtudomány (régészet, művészettörténet, történettudomány). Olyan összetett, mint maga az élet.



Franz Anton Hillebrant 1770-ben készült felmérési rajza a budai palotáról; első emeleti szint.
Az 1-es szám a Zsigmond-templomot jelöli, amely alatt volt a nádori temetkezőhely.

A budai palotában levő nádori sírbolt, ahol a nádori család szarkofágjai vannak elhelyezve
(a halottak visszatétele utáni állapot)




Kezdőlap Előre