V. könyv
1801-1867.


Bevezető

Eljutottunk végre a technika századába. Abba a korba, amelyben egymást érték az emberiség kényelmét, jobb sorsát, kulturális vágyainak kielégítését célzó nagy találmányok, s amelyben a tudományok meg a szociális fejlődés dolgában is hatalmasabb íveléssel emelkedhettünk a magasba. A civilizáció géniusza meghatványozta itt már szárnycsapásainak a tempóját. Többet haladt az emberiség e száz esztendő alatt, mint azt megelőzően ezer éven át.

Ennek a nagyszerű századnak kétharmadát öleli át nyomdászattörténetünk mostani kötete: az 1801-től 1867-ig való időt, tehát azt a korszakot, amely mintegy terhességi periódusa volt a fin de siècle csudáinak. Ekkor hordozta ki a század méhe a fotográfiát, a táviratozás tudományát, a telefont, a villanyos energiák fölhasználásának módjait, a kémiai ismeretek végeláthatatlan láncolatát, amelyek mind-mind hozzájárultak a nyomdászat százrétűvé alakításához. Beleesik ebbe a periódusba a gyorssajtó föltalálása s a rotációs nyomtatási lehetőség késszé érlelődése is, ami a sajtó hallatlan föllendülését hozta magával.

A nyomdászati technikákban 1867 körül van a határvonala a fametsző művészet könyv- és újságillusztrációbeli uralmának; ettől számíthatjuk a fotomechanika diadalmas előretörését és az illusztrálás meg képnyomtatás technikájára való, folytonosan erősebben nyilvánuló termékenyítő hatását; s bár a század eleje óta nagyon sokan véreztek el rajta: 1867 óta kezdett a szedőgépek ideája is a megvalósuláshoz közelebb jutni; nagyjából ettől az esztendőtől datálódik a tipográfiának meg a kőnyomtatásnak a frissében föllendült iparművészetek sorában való imponáló szereplése is. Határkő tehát ez a dátum a régi és az új nyomdászati művészet között.

Reánk, magyarokra nézve fontos ez az 1867-es esztendő egyéb tekintetben is. A borús sorsú szegény Magyarország históriájában jelentett ígéretes szebb jövőt.

A tipográfia szempontjából még azért is nevezetes 1867, mert ekkoriban lett szabad iparrá a nyomdászat. Magasztos dolog volt ez nagyon, de megvolt a maga rossz oldala is: a sok fennkölt lelkű tipográfus mellett olyan kufár népség is beférkőzött szent csarnokainkba, amelynek a nyomdászat etikájáról fogalma sem volt.

Összefoglalva bevezető mondókánkat: 1867-ig a bévül parázsló új eszmék mellett is régi technika, régi társadalmi viszonyok jellemzik a nyomdászatot; 1867-től fogva pedig új kora kezdődik a művészetünknek. Könyvünk az 1801-től 1867-ig terjedő korszakot öleli föl, tehát még a régi nyomdászok világát, amikor irodalmunknak az íróemberrel egyenlő értékű tényezője volt még a legtöbb tipográfus. Beléesik e korszakba a magyar irodalom gyermekkora, szárnyra kapása, majd meg a golgotás időszaka is; beléesik az 1848-49-iki magyar szabadságharc a maga nagyszerű erőfeszítéseivel, majd meg a mártíriumot, nehéz börtönbosszút végigszenvedett hőseivel. E dicsőséges szabadságküzdelemnek bőven voltak héroszai, vértanúi a nyomdászok között is, miként azt a következő fejezetben majd elmondjuk. Jobbára ők voltak az új magyar nyomdászat alapvetői is; ők készítették elő a teret az eljövendő új technikák számára, s csecsemőkorában ők ápolgatták áldozatos nagy szeretettel a nyomdászat csöppentett édes gyermekét: a nagyra hivatott és nagyra nőtt sajtót is.

 

Magyar tipográfusok

Könyvnyomtatásunk a tizenkilencedik század hajnalán gyönge lábon állt. A pesti, budai és pozsonyi nyomdaműhelyeken túl a többi éppen csak hogy tengődött valahogyan, hacsak nem volt valami kiadós példányszámú kalendáriuma, mint a komáromi, győri, szegedi és temesvári nyomdáknak. Az újságok, folyóiratok nyomtatása csak a harmincas évektől fogva kezdett számottevő tényezővé lenni a tipográfus számára. Folyton szaporodva és növekedve, a kiegyezés körüli időkben az ily lapok nyomtatása tette ki sok tipográfus munkájának a zömét. Kiadó gyanánt is jobbára maga a nyomdászmester szerepelt.

A nyomdáknak ez idő tájt való fölszereléséről, szedőik, nyomtató munkásaik és inasaik létszámáról bajos dolog volna egészen pontos adatokat összeállítani. Különböző korokból való, többé-kevésbé részletes statisztikák ugyan rendelkezésünkre állottak már eleve is, de ezekben annyira szembetűnő az egyik-másik tekintetben való hiányosság avagy tévedés, hogy a leközlésüktől el kell állanunk. Ami megbízható adat van bennük, azt egybevetve a magunk becslésével, a következőkben foglaljuk össze:

Az itt következő tábláknak számtételeit ha összegezzük, kiderül, hogy a tizenkilencedik század első évében Magyarország 34 városában összesen 46 tipográfia volt üzemben; 1850-ben 75-re rúgott a számuk 54 nyomdahelyre eloszolva; 1866-ban pedig 65 városban már 106 a kisebb és nagyobb könyvnyomdai műhelyeknek a száma.

Magyarországi nyomdahelyek

A könyvnyomdák száma

 

1801-ben

1850-ben

1866-ban

Arad

-

2

3

Baja

-

-

2

Balassagyarmat

-

-

1

Balázsfalva (Erdélyországban)

1

1

1

Beszterce (Erdélyben)

1

-

1

Besztercebánya

1

1

1

Brassó

1

1

2

Buda és Pest városa együttesen

5

10

17

Csíksomlyó

1

1

1

Debrecen

1

1

2

Eger

1

1

1

Eperjes

1

1

1

Esztergom

-

1

1

Fiume

1

1

1

Győr

1

1

1

Gyula

-

-

1

Gyulafehérvár

1

1

1

Kalocsa

1

-

1

Kaposvár

-

-

1

Kassa

2

2

2

Kecskemét

-

1

1

Késmárk

-

1

1

Keszthely

-

1

-

Kézdivásárhely

-

1

-

Kismarton (Sopron megyében)

-

1

1

Kolozsvár

3

3

4

Komárom

1

1

1

Kőszeg

-

1

1

Lőcse

1

1

1

Magyaróvár

-

1

1

Máramarossziget

-

1

1

Marosvásárhely

1

1

2

Meggyes

1

-

-

Miskolc

-

1

1

Nagybecskerek

-

1

1

Nagyenyed

1

-

-

Nagykároly

1

1

1

Nagykanizsa

-

-

2

Nagyszeben

3

4

5

Nagyszombat

1

1

1

Nagyvárad

1

1

1

Nyíregyháza

-

-

1

Nyitra

-

1

2

Pápa

-

1

1

Pécs

1

1

2

Pozsony

4

4

3

Rimaszombat

-

-

1

Rozsnyó

-

1

1

Sátoraljaújhely

-

-

1

Sárospatak

-

1

1

Selmecbánya

1

1

1

Sopron

1

1

1

Szabadka

-

1

1

Szakolca (a morva határszélen)

1

1

1

Szarvas

-

1

-

Szatmárnémeti

-

1

1

Szászváros

-

-

1

Szeged

-

1

2

Szekszárd

-

1

1

Székesfehérvár

-

1

1

Szombathely

1

1

1

Temesvár

1

2

3

Trencsén

-

-

2

Újvidék

1

2

3

Ungvár

-

1

1

Vác

1

1

1

Veszprém

1

1

1

Zalaegerszeg

-

1

1

Zilah

-

-

1

Zombor (Bács-Bodrog megye)

-

-

1

1801-ben Magyarország 46 nyomdájában összesen vagy 10 faktor, ugyanannyi korrektor, 90 szedő és 120 nyomtató munkás lehetett alkalmazva.

1817-ben Trattner János Tamás kimutatása szerint 37 magyarországi könyvnyomdában 13 faktor, 101 szedő és 118 nyomtató munkás dolgozott. Ez a statisztika azonban hiányos. Valójában 52 nyomda volt akkoriban az országban, s így a szedők száma 140-et, a nyomtató munkásoké pedig vagy 200-at tehetett ki.

1848 nyarán csupán Pest-Budán 258 volt a nyomdászsegédek száma; köztük igen sok volt a munkabőség hírére külföldről hozzánk verődött tipográfus. A szabadságharc elfojtása után a pesti nyomdák személyzete negyedrésznyire csökkent; a kiszorultak részben a külföldre mentek, részben a bujdosók kenyerét ették, mert szép számmal volt köztük olyan, aki írásaival avagy egyéb módon való forradalmias magatartásával kihívta maga ellenében a bosszút szomjazó hatalom haragját.

1863-ban a pest-budai nyomdászsegédeknek a száma 295 volt; ugyanennyien lehettek a vidéken is.

A gyorssajtókat illetően az egri Tóth István lapjában, a "Gutenberg"-ben találunk két kis statisztikát. Az egyik 1855-ből való, s 30-ra teszi az összes magyarországi gyorssajtók számát; közölök 9 lett volna Pest-Budán. Rája két esztendőre, 1857-ben, egy kis kimutatás jelent meg e lapban a fővárosi gyorssajtókról, s ebben a 9 helyett már 29-et olvashatunk.

1860-ban Szabó József szerint már 42 gyorssajtó zakatolt Pest-Buda nyomdáiban. 1869-ig pedig 98-ra emelkedett a számuk. Rotációs gép és taposó sajtó azonban még nem volt közöttük.

És most vegyük sorra az egyes nyomdahelyeket ábécés sorrendben, különös figyelemmel a magyar újságaikra.

Arad város legelső könyvnyomtatója Michek Antal volt 1819 körül. Jobbára aprólékos vásári nyomtatványokat készített a maga két fasajtóján, néha-néha egy-egy könyvet is. 1826-ban a jeles temesvári könyvnyomdász: Klapka Károly József, Klapka György honvédtábornok édesapja örökölte az aradi tipográfiát is, s amennyire az ideje megengedte, szorgalmasan dolgozott mind a két városban.

Ez a Klapka Károly József, ha nem lett volna olyan sokfelől igénybe vett ember: műveltségénél és energiájánál fogva nagy dolgokat vihetett volna véghez a tipográfiában; de polgártársainak szeretete többnyire más irányban tartotta őt lekötve, ami később a teljes anyagi romlását is okozta. 1819-től kezdve tizennégy esztendőn át polgármestere volt Temesvár városának, 1825-ben s 1832-ben a város követe lett a pozsonyi országgyűlésen, s bizony: olykor fertály esztendeig sem láthatták őt a nyomdái tájékán. Legidősebb fia, József helyettesítette őt ilyenkor az aradi s temesvári tipográfiákban. 1830-ban mind a két nyomdát Beichel József vette meg, s az öreg Klapka csak a "Temesvárer Wochenblatt" szerkesztését tartotta fönn magának.

Beichel József működésének súlypontja Temesvárra esett, de aradi műhelyét is megtartotta; 1848-ban még az ő nevén volt a nyomda, bár nem sok vizet zavart.

Volt azonban Arad városának a harmincas évek végétől kezdve egy igen tevékeny másik nyomdásza: Schmidt József, aki már 1840-től fogva kiadta az "Aradi Hirdető"-t, 1848-ban pedig az "Arad" című, Bangó Pető szerkesztette politikai és irodalmi közlönyt.

Az ötvenes évek közepe táján Goldscheider Henrik lett tipográfus Aradon, s szakszeretetével kitűnt az akkori idők nyomdászai közül. Még betűöntő műhelye is volt. 1859 felé őnála nyomtatódott az Óváry Lipót szerkesztette "Aradi Híradó" című hetilap is. A kiegyezés után ő adta ki Asbóth János napilapját, az "Aradi Lapok"-at. 1858-ban megérkezett Aradra Réthy Lipót, az ide-oda vándorolgató jeles tipográfus is, aki korábban Szarvason meg Gyulán dolgozgatott. Véglegesen Aradra települte után, 1861-ben, Környei Lajos szerkesztésével megindította az "Alföld" című napilapot, amit azonban Pálffy kormányzó 1863 tavaszán betiltott. Helyette azután "Arad" címmel jelent meg napilap, egészen 1865 végéig, amikor újra fölvehette régi, népszerű "Alföld" nevét.

Baja városában Paul Károly volt a nyomdász a század közepétől fogvást. Apró vásári nyomtatványokon kívül lapokat is nyomtatott: az "Aldunai Lapok"-at, a "Bajai Közlöny"-t 1860 körül, majd a "Bácskai Híradó"-t 1866-ban.

Balassagyarmaton az ötvenes évek folyamán a kitűnő szakavatottságú Kék László nyitott nyomdát. Ő nyomtatta a "Népnevelési Közlemények"-et 1857-től, Jeszenszky Dani "Felvidéki Magyar Közlöny"-ét 1862-től, s egy csomó borászati meg kertészeti munkácskát. Kék László nyomdája mellett Nógrád vármegyének is lehetett valami kis tipográfiája a hatvanas években Balassagyarmaton; erre mutat a "Nógrádmegyei Hivatalos Hírlelő" impresszuma.

Balázsfalván már 1744 óta megvolt a románoknak a maguk nyomdája, amely azonban csak ritkán működött.

Besztercén szász nyomda volt már a tizennyolcadik század második felétől fogva. Magyar mű itt nem készült.

Besztercebányán Stephani János volt a könyvnyomtató 1819-ben történt haláláig. Ezután özvegye Zsuzsánna nevén volt a nyomda 1829-ig, amikor Vetterl János tulajdonába került. Ennek utóda Machold Fülöp lett 1834-ben.

Brassóban az ősi Honter-nyomda a tizenkilencedik század elején Schobeln Frigyes kezében volt, ki azt Herfurth Frigyes faktorral kezeltette. 1832-ben a Hessenből bevándorolt Gött János kezére kerül a tipográfia, ki jó nyomdász volt s a magyar irodalmat is pártfogolta. 1838-39-ben Köpe János, majd Veres János szerkesztésével az "Erdélyi Hírlap"-ot, meg ennek melléklapját, a Benedek Áron által szerkesztett "Mulattató"-t adta ki, sok-sok nehézség és mérgelődés árán, mert a brassai cenzor egyike volt a legbakafántosabb embereknek. 1849-ben rövid időre a Weszely Károly által szerkesztett, hetenkint kétszer megjelenő "Brassói Lap" kiadásával is megpróbálkozott.

Buda és Pest városainak az egyetemi nyomda volt a század elején a legnagyobb tipográfiája. A budai várban volt elhelyezve, nagyjából azon a helyen, ahol most van, az egykori Korvin-házban. Épülettömbjének nagy része azonban nem a mostani Iskola térre nézett, hanem az ennek háta mögött elhúzódó Országház utcára.

Az egyetemi nyomda legnagyobbszerű föllendülése a tizenkilencedik század első évtizedeire, a jó Sághy Ferenc igazgatóskodásának az idejére esik. Ez a széles látókörű derék magyar ember 1804-ben foglalta el állását, s 1838-ig vívta harcát a bürokratizmussal. Mikor aztán végezetül alulmaradt: lassú hanyatlásnak indult az egész nyomda.

Ami hivatalnokembertől merész dolog volt akkoriban: Sághy jó barátságban élt a politikai tekintetben legjobban kompromittált íróinkkal is, így Batsányi Jánossal, Verseghyvel, Kazinczy Ferenccel, kik pedig a Martinovics-féle mondvacsinált összeesküvésben való részvétel címén meglakták Kufsteint, Spielberget, s akikkel dehogyis mert volna szóba állani a szolgalelkű tisztviselők hada. A gerinces Sághy nem törődve a már akkortájt is minden bokorban lappangó spiclikkel és denunciánsokkal: állandóan levelezett irodalmunk említett jeleseivel, s ahol csak tehette, segítségükre volt munkáik kinyomtatása körül. S bár az egyetemi nyomda fő-fő rendeltetése az iskolás könyvek sokszorosítása volt: Sághy mindig talált módot és alkalmat arra, hogy jó magyar íróemberek munkáit kinyomtassa. Virág Benedek, Kisfaludy Sándor, Batsányi János, Kazinczy Ferenc, Révai Miklós, Verseghy Ferenc munkáinak jó része az egyetemi nyomda sajtóin át lett a magyarság közkincsévé. A börtönviselt Verseghyt éppenséggel az egyetemi nyomda korrektorául és rendes fordítójául alkalmazta Sághy Ferenc. Nélküle a szegény, gyámoltalan író talán éhen is pusztult volna. S mikor meghalt: Sághy közbenjárására az egyetemi nyomda temettette el Verseghy Ferencet.

Sághy igazgatóskodása idején, de még jó darabig azután is, sok újság meg folyóirat csinálódott az egyetemi nyomdában. Legtöbb munkát adott a kétezer nyolcszáz példányban megjelenő "Ofner Zeitung"-nak a nyomtatása. A magyar lapok közül ottan készültek: Kisfaludy Károly "Aurora" című folyóirata 1823-24-ben, amely maga köré csoportosítva az ifjabb költői nemzedéket, szinte korszakot teremtett a magyar irodalomban; a Bajza József szerkesztette éles hangú, mindent fésülni akaró s szörnyű irodalmi veszekedéseket provokált "Kritikai Lapok" 1830-1836-ban; a Borsos Márton, Fényes Elek, Rumy Károly, majd Vajda Péter által szerkesztett "Ismertető" 1836-tól 1840-ig; az akadémiától kiadott és Schedel (Toldy) Ferenc, majd Csató Pál, Almási Balogh Pál s Luczenbacher János által szerkesztett "Tudománytár" 1834-től 1844-ig; Schedel, Vörösmarty és Bajza roppant tekintélyű "Athenaeum"-ja s "Figyelmező"-je 1837-től; a Munkácsy János irányította "Rajzolatok" 1835-től; Garay János meg Erdélyi János "Regélő-Pesti Divatlap"-ja s "Tárogató"-ja 1842-44-ben; Vahot Imrének "Pesti Divatlap"-ja ezután, Petőfi Sándorral mint segédszerkesztővel, kinek kötelességei közé tartozott egyebek közt az is, hogy a Várba följárogatva, az újság sajtó alá rendezését intézze; itt készült a Kovacsóczy Mihály és Stancsics (Táncsics) Mihály által megindított "Literaturai Lapok" (1841); a "Magyar Akadémiai Értesítő" és sok más egyházi, gazdasági meg egyéb kisebb-nagyobb folyóirat. Petrichevich Horváth Lázár is az egyetemi nyomdával csináltatja "Honderü"-jét, a Landerer és Heckenastnál megjelenő "Életképek" ellenlábasát.

Betűanyaga rengeteg volt az egyetemi nyomdának. Egy része a századok folyamán összekerült ólomtípusokból házilag öntődött át folyton újabb s újabb antiqua meg fraktur betűkké. Hatalmas cirill betűs készletek kerültek a nyomda birtokába Novakovics Iván bécsi illír tipográfiájának megvételével. Kellett is, mert az egyetemi nyomdának szabadalma lévén az ország összes iskolakönyveinek előállítására: rengeteg sok szerb, rusznyák meg cirill betűs román könyvet produkált. 1798-ban pedig az egyetemi nyomda szolgálatába lépett a nagyhírű betűmetsző és öntőmester Bikfalvi Falka Sámuel, akinek működése a nyomda betűöntő osztályának nagy föllendülését jelentette. 1810-ben már tizenhat, 1822-ben pedig tizenkilenc öntőmunkással dolgozott Falka, ami hallatlan dolog volt abban az időben, s csak azzal magyarázható, hogy az egyetemi tipográfia nem csupán a maga számára, hanem az ország nyomdái egy jórészének öntött betűt. (L. az előző kötetben.)

Bikfalvi Falka Sámuel valósággal ezermestere volt a korának. Fogarason született 1766. május 4-én, s Bécsben nevelődött elsőrendű betűmetszővé, öntővé, sőt rézmetszővé is. Harminckét éves korában Budára jött az egyetemi nyomda betűöntői osztálya vezetőjének, s mindjárt eleve kitűnt a sokoldalúságával. Pompás betűsorozatokat metszett acélba, egy igen jól használható nyomtatósajtót szerkesztett, és sztereotipálni kezdett, ami akkoriban még ismeretlen és igen titokzatos valami volt. Falka sztereotipáló eljárását nem ismerjük, s csak annyit tudunk róla, hogy rézlemezeket készített valamiképpen a szedésről, ami a francia Valleyre eljárására emlékeztet.

Falka primitív sztereotipáló módszerével nemigen lehetett megelégedve az egyetemi nyomda intézősége, mert 1818-ban drága pénzen egy másik ezermestert hozatott külföldről. Ez az angol Watts John volt, ki a homok- vagy gipsz-sztereotipálásnak (1. az előző kötetben) volt a mestere, s William nevű testvérével egyetemben korábban Berlinben, Lipcsében és Bécsben dolgozott.

1822-ben az egy egyetemi nyomda személyzetének létszáma százötven körül járhatott. A nagyszámú irodai és szolga- meg segédmunkás-személyzeten kívül volt közte harmincnégy szedő és negyvenkét nyomtató munkás, három korrektor s tizenkilenc betűöntő. A sajtók számát Pest-Buda akkori monográfusa Schams Ferenc húszra teszi: csupa régi fasajtó, amelyeket csak 1827 óta cserélgetnek ki a nagyobb nyomtatófölületű vasprésekkel. A legelső két gyorssajtót csak 1839-ben hozatja meg a nyomda Bécsből.

A szabadságharc kitörésekor már öt gyorssajtója és vagy tíz kézi prése volt az egyetemi nyomdának. Volt is dolguk bőven. A kormány ott kezdte nyomtatni a maga terjedelmes és nagy példányszámú hivatalos lapját, a "Közlöny"-t, meg a felelős minisztérium ezerféle új nyomtatványát; ott készült a konzervatív párt Dessewffy Emil megindította, hetenkint négyszer megjelenő újsága is, a "Budapesti Híradó", amiből később "Figyelmező" címmel napilap lett, sőt ott nyomtatták egy ideig Táncsics Mihály "Munkások Újsága" című híres hetilapját is.

Windischgrätzék bevonulásakor a kormány a "Közlöny" nyomtatására használt sajtókat meg betűkészletet Debrecenbe szállíttatta, "álladalmi nyomda" címet adva az egyetemi tipográfia e különítményének. Az álladalmi nyomda aztán a kormány közvetlen rendelkezése alatt maradva, követte azt az egész vándorútján: Debrecenből Pestre, majd meg Szegedre, Aradra s tovább is. A "Közlöny" utolsó számát Lugoson nyomtatták ki 1849. augusztus 13-án. Szétosztásra azonban ez a lapszám már nem került. Futott ki-ki amerre látott.

A "Közlöny" tördelője Remete Pál volt, a lap szedőinek, névsorában ott találjuk Wodianer Fülöp és a későbbi népénekes Szűcs Lajos nevét is. Jellacsicsék betörésének híre olyan hatással volt a személyzetre, hogy több tagja, így Remete is, fölcsapott katonának. Remete már el is indult az ezredével Pákozd felé, amikor a lappal nagy baj esett: az új metteur alaposan eltördelte. Szemere Bertalan mód nélkül fölbosszankodott ezen, s rögtön visszahozatta az ügyes Remetét, mondván, hogy a katonaembert bárki is helyettesítheti, de a begyakorolt jó tipográfust senki sem.

A szabadságharc lezajlása után nagy munkába került az egyetemi nyomdából kiszakított "álladalmi nyomda" gépeinek fölkeresése és visszaszerzése. A fölkutatásukkal megbízott Krünner Lipót faktor Lippán, Világoson, Aradon és Lugoson találta ezeket lefoglalva. A császári katonaság nem akarta a gépeket az egyetemi tipográfiának visszaadni, s szétszedve valamennyit, a pesti fegyvertárban helyezte el őket. Hosszas utánjárásra 1850 márciusában mégis kiutaltak százhetvennégy mázsa gépalkatrészt az egyetemi nyomdának, mindebből azonban még egyetlen sajtót sem lehetett összeállítani. Csak újabb hosszadalmas kutatásra kerültek elő a hiányzó géprészek, amelyekből aztán egy gyorssajtó híján és jókora javítási költség árán végre is sikerült a gépeket újra összeszerelni.

Egy 1861-i jelentés szerint ez idő tájt már nem kevesebb, mint hat gyorssajtója volt az egyetemi nyomdának, ami maga is bizonyítja ez intézet akkoriban hatalmasnak nevezhető arányait. A kézi sajtók száma öt volt, mindmegannyi vasból való. Három volt közölök Stanhope-rendszerű és egy Hagar-féle. Az ötödik - a sasos Columbia-sajtó - máig is megvan.

Az abszolutizmus kora nagyon megviselte az egyetemi nyomdát. Sághy utóda, Tressinszky Ferenc igazgató fölé királyi biztost rendeltek. Szabadalmait mind elveszítette a nyomda, s iskolás könyvekkel Bécsből látták el az országot. Ezek helyett a hivatalos nyomtatványok özönét készítette a tipográfia, így az "Országos Kormánylap"-ot is 1850 szeptemberétől 1859 végéig. Bár sajtói éjjel és nappal zakatoltak: valami fásultság, léleknélküliség ülte meg az üzemet, amelyből csak a kiegyezés ideje körül tudott kissé kibontakozni, de akkor is csak rövid időre.

Buda város másik - már jól megviselt - tipográfiája a Landerer Kataliné volt odalenn a Vizivárosban. Álmos kis nyomda volt; egykori nagyszerű művezetője Landerer Mihály, a Martinovics-pör áldozata, ott senyvedt a kufsteini kazamaták mélyén, s az asszonykéz nem igen tudta föllendíteni a vállalatot. 1802-ben meghalt Landerer Katalin, s a nyomda hajadon leánya Anna kezére jutott, ki úgy, mint az édesanyja: főképpen kalendáriumok s más népies iratok nyomtatásával foglalkozott. Ami különben jócskán adhatott munkát már az idő tájt is, mert a nyomda személyzete 1820 körül állandóan egy faktorból, három szedőből és négy nyomtató munkásból állott.

1833-ban két ügyes nyomdászember: Bagó Márton meg Gyurián József vette át a Landerer Anna tipográfiáját. A nyomda tulajdonképpeni vezetője Bagó volt, mert társa Gyurián közben faktoroskodott a Trattner-Károlyi-féle nyomdában. 1847-ben végleg ki is vált a cégből.

1838 körül itt nyomtatódott Vörösmarty és Bajza egyik kisded ellenlábasának, Munkácsy Jánosnak az újsága: a "Rajzolatok" hetenkint kétszer, színes borítékban, olykor litografált divatképekkel. Később gazdasági könyvecskéket is nyomtatott Bagó Márton, öregbetűs kalendáriuma pedig tizenötezer példányban jelent meg. Nyomdájának a szabadságharcban nem volt semmi különösebb szerepe; azután is jobbára csak kalendáriumok nyomtatására szorítkozott.

A budai két tipográfiával szemben Pest városában három volt a nyomdák száma a tizenkilencedik századnak a hajnalán. Ezek voltak: a Trattner-féle, a Landerer-féle meg a Paczkó-féle eléggé jelentős nyomdák.

A Trattner-nyomda alapításáról szó volt már az előző kötetünkben. E szép tipográfia élén a tizenkilencedik század első tizedében Trattner Mátyás állott, akinek értelmes vezetésével a nyomda állandóan fejlődött. Őnála indult meg a derék Kulcsár István lapja, a változó címek alatt hosszú éltet élt "Hazai Tudósítások" 1806. július 2-án, amely lap jó ideig majdhogynem egyetlen világító lámpácskája volt a század eleji magyarságnak.

Fia, Petrózai Trattner János Tamás 1813-ban nagykorú lett, s mindjárt át is vette a nyomda kezelését. Az ő tevékenységének kezdetével jobb időkre virradt a magyar irodalom is. Trattner János Tamást ugyanis benső barátság fűzte irodalmunk jeleseihez, s különösen Kazinczy Ferenc volt reá mély hatással. A magyar irodalom nagy agitátorának buzdító szavai termékeny talajra találtak a fiatal Trattner lelkében. Nagy szívű, minden szépért meg jóért rajongó igazi tipográfussá lett. A tollat is jól forgatta. Magyarország 1817 körüli nyomdai viszonyainak leírását neki köszönhetjük.

Az idealista lelkű könyvnyomtató már kora fiatalságától kezdve sokat betegeskedett. Érezte, hogy nem sokáig viszi, s lázasan iparkodott azon, hogy serdülő magyar irodalmunk támogatása révén mentől jobb emléket hagyjon maga után. Nyomdászkodása egy szakaszáról, kilenc esztendőről van egy kimutatásunk, amely szerint e kilenc év alatt - 1817-től 1825-ig - nyolcszázhuszonhét különböző munka hagyta el a Trattnerék sajtóit, s ezek közül több mint négyszáz magyar nyelvű volt. S ami legszebb világot vet Trattner János Tamás egyéniségére: a magyar művek legnagyobb részének ő maga volt a kiadója is.

Trattner János Tamás energikus munkássága a nyomda nagyobbodásán is megérzett. 1816-ban Trattner birtokába került a piaristák kalocsai nyomdája; a fölszerelést mindjárt föl is hozatta Pestre. Szedőinek száma huszonhárom volt ebben az időben, a nyomtató munkásoké pedig húsz. 1824-ig ez az utóbbi szám harmincra nőtt, s közben a sajtók mennyisége is tízről tizenötre szaporodott.

A megnagyobbodott nyomdából seregestül indultak magyarságnevelő pályájukra a jobbnál jobb új lapok: az öreg Kulcsár Istváné: a "Hasznos Mulatságok" (1817-42); a Kis János lapjai: az "Ifjúság Barátja" (1816), a "Nevezetes Utazások Tárháza" (1816-19) és a "Helikoni Kedvtöltés" (1819-20); a Trattner kiadta s Fejér György, majd Thaisz Endre, Vörösmarty stb. szerkesztette "Tudományos Gyűjtemény" (1817-42); Szemere Pál "Szépliteraturai Ajándék"-a (1821-28), majd pedig "Élet és Literatura" című lapja, amiből 1828-ban a "Muzárion", illetőleg Vörösmarty szerkesztésével a "Koszorú" (1828-44) lett; Pethe Ferenc és Kulcsár István gazdasági szakközlönyei; Fábián József "Lelkipásztori Tárház"-a; s több más kisebb lélegzetű újság.

A lelkes irodalombarát könyvnyomtató 1824. márc. 24-én halt meg, alig harmincnégy esztendős korában. Halála után megint édesapja, a már nyolcvan-esztendős Trattner Mátyás vette kezébe a szép nyomda ügyeinek a vezetését.

De nem sokáig bírta már. 1828. február 16-án követte fiát a sírba. Mielőtt még azonban a szemét lehunyta volna: a nyomdát a legnagyobb rendben átadta vejének: Károlyi István királyi táblai ügyvédnek. A hatalmas arányú tipográfiának ettől fogva Trattner-Károlyi-nyomda volt az elnevezése, egészen az 1867-ben való megszűntéig.

Károlyi István méltó utóda volta két Trattnernek. Nyomdája fejlesztésére és rendben tartására nagy gondot fordított; az első gyorssajtót ő hozatta Pestre 1838 körül, s 1840-ben gőzüzemre rendezte be a nyomdáját. Inasainak valósággal nevelő apjuk volt; szépen ruházta őket, s szellemük műveléséről állandóan gondoskodott; még görög nyelvtanítót is fogadott számukra.

Főleg a harmincas és negyvenes években: nagy s hatalmas vállalat volt a Trattner-Károlyi-nyomda. Személyzetének létszáma meghaladta a százat; helyisége legkülönb volt az összes pest-budai nyomdákéi között. Az Uri utca és Gránátos utca (most Petőfi Sándor utca s Városház utca) között átnyúló kétudvaros Trattner-Károlyi-ház maga is egyik nevezetessége volt Pest városának. Benne székelt eleinte a Magyar Tudományos Akadémia is. A tipográfia egy nagy és három kisebb termet foglalt el az épületből.

Károlyi István széchenyista ember volt, nagy tekintélyű városi tanácsnok, 1840-ben országgyűlési követe Pest városának. Politikai állásfoglalása megérzik a nyomdájában készült újságokon is; ami az ő tipográfiájában nyomtatódott: jobbára konzervatív vagy legalább is erősen mérsékelt irányú lap volt. Így a "Hazai és Külföldi Tudósítások"-ból átvedlett és Majláth János kezében erősen klerikális színezetűvé lett "Nemzeti Ujság" (1840-48); a Vajda Péter szerkesztésével szabadelvűnek indult, de csakhamar a konzervatív párt orgánumává átalakult "Világ" (1841-44); a Helmeczy szerkesztette széchenyista "Jelenkor" a Beimeléktől átkerülte után (1838-48), s melléklapja, a "Társalkodó" is. Károlyi tipográfiájában csinálódott Bugát Pál "Orvosi Tár"-a és Mátray-Rothkrepf Gábor "Honművész"-e és "Regélő"-je is.

A szabadságharc után lassan hanyatlani kezdett ez a szép nagy nyomda. Az öregedő Károlyi István apatikusan nézte a dolgok folyását. Újabb vállalatokba nem bocsátkozott, s jobbára a régi kiadványait nyomtatgatta újra. 1863-ban meg is halt. Családja ezután még vagy négy esztendeig elvesződött a tipográfiával, s aztán eladta az egészet potom pénzen - tizenhatezer forintért - Bucsánszky Alajosnak.

Pest városának egy másik jelentősebb tipográfiája a Paczkó-féle volt a mostani Reáltanoda utcában. Volt vagy nyolc fasajtója, de ezek egy része a derék és buzgó tipográfus Paczkó Ferenc József 1806-ban történt halála után jó ideig használaton kívül állott.

Özv. Paczkó Jozefa leányát, Franciskát 1829-ben feleségül vette Beimel József esztergomi nyomdászmester, s ezzel a pesti tipográfiának is ő lett a gazdája. Ez a Beimel József komáromi születésű fiú volt, s a budai egyetemi nyomdában tanulta meg a könyvnyomtatást. Fiatal segéd volt, amikor Szegedre került a jó tipográfus Grün Orbánhoz, aki nagyon megkedvelte őt, annyira, hogy a leányát is hozzáadta feleségül. Hozomány a frissében berendezett esztergomi könyvnyomda volt. Felesége, a Grün-leány néhány esztendő múlva meghalt, de Beimel bizony - mint láttuk - nem gyászolta huzamosabb ideig.

Beimel nem volt olyan nagy stílű nyomdászember, mint aminőnek Landerer Lajost s a fiatalon sírba dőlt Trattner János Tamást mondhatjuk. Üzleti horizontja alig terjedt túl a pillanatnyi haszon megkaparintásának határain. Az inasok kizsákmányolása tekintetében ő mutatta a legrosszabb példát a régi Pest-Budán. Húsz segédje mellett tizennyolc inast tartott, akiknek szegényeknek sokszor a késő éjszakába is belenyúlott a munkaidejük. Kosztjuk silány volt, alvóhelyük pedig deszkákból egymás tetejébe rótt "tömegpriccs". Nem csoda, hogy a Beimel-tanítványok jórészét már ifjú korában eljegyezte magának a "fehér halál". E miatt, s a rossz bánásmód miatt is: sorra szökdöstek Beimeltől az inasok. Faképnél hagyta őt Falk Zsigmond is a maga tanulókorában.

Munkája bőven volt Beimelnek. Hallatlanul olcsón dolgozott, s ezzel egy időre magához tudta vonni a harmincas-negyvenes évek újságainak egy részét. Nála jelentek meg: 1832-től 1837-ig Helmeczy Mihály "Jelenkor"-a és ennek társlapja, a Bajza által szerkesztett "Társalkodó"; a Munkácsy-féle "Rajzolatok" meg a "Sürgöny" (1837-40 körül); Guzmics Izidor "Egyházi Tár"-a, a "Magyar Sion" és még egy csomó egyházi közlöny; Balla Károly "Kémlő"-je, Vállas Antal "Hetilap"-ja s több apróbb újság.

Beimel különben igen hiú ember volt s nagymértékben korlátolt. Krónikás adomák szólnak róla, hogy kapzsisága ellenére is hányszor s hogyan csapták őt be. Egyszer például - 1836 körül - az akkoriban nálunk még csak hírből ismert gyorssajtóval. Egy Platzer nevű nyomtató munkása elhitette véle, hogy a külföldön már jócskán terjedő vas gyorssajtók nem érnek semmit, mert "megeszik" a betűt. Hanem majd csinál ő egyet fából; az majd gyorsan is dolgozik s a betűt sem fogja rongálni. Apródonkint jó négyezer forintot szedegetett ki e találmányára Beimeltől, akinek nagyon imponált a fából való, szépen összevisszacsiszolt rengeteg masina, csak épphogy az ütembehelyezés napját várta keservesen.

Ez is elérkezett. Platzer egy nagy alakú sűrű szedésformát "lőtt" be a fa-fundamentumra, s aztán nekiállítva négy-markosabb fiút a szintén fából való hajtókeréknek: az egyetlen tölgy fatörzsből faragott óriási nyomóhenger alá akarta hajtatni a formát. Nehezen ment, a négy fiú összeszedte minden erejét. Egyszerre aztán szörnyűséges recsegés-ropogás hallatszik, a gép csapágyai sorra töredeznek, s a nyomóhenger is kilódul helyéből, széjjelrúgva, tönkre zúzva betűt s mindent, amihez hozzávágódik.

"Ez volt Pest városa legelső gyorssajtójának és Beimel négyezer forintjának szomorú vége", jegyzi meg öreg krónikásunk, Firtinger Károly.

Ebül gyűlt szerdéknek ebül kell elvesznie. A mocskos konkurencia meg inasgazdálkodás mellett sem tudott Beimel József boldogulni. Talán éppen azért nem. Adósságai nőttön-nőttek, s 1846-ban kénytelen volt pesti nyomdáját átadni fő-fő hitelezőjének: Kozma Vazul papiroskereskedőnek. A nyomdának ekkoriban hat fa- és két vasprése volt. Kozma nevét - szabadalma nem lévén - csak 1848-tól kezdve találjuk egymagában az impresszumokban. Addig a Beimelével együtt szerepel. Sőt az abszolutisztikus időkben is jó sokszor.

Kozma Vazul alaposan kitisztogatta a Beimeltől átvett tipográfiát. A fapréseket kimustrálta, s helyükbe két szép gyorssajtót állított; a betűanyagot pedig úgy frissítette föl, hogy nyomdájában az ügyes Wolf János vezetésével betűöntő műhelyt rendeztetett be. A nyomda személyzetében ott látjuk az akkori idők legjobb magyar szakférfiait. Igazgatóul a Kecskeméten tanult jó tipográfus Lukács Lászlót nyerte meg, aki mellett Horák Egyed, a későbbi esztergomvárosi nyomdászmester volt a faktor. A sok jó szedő között ott dolgozott Falk Zsigmond, Frics József és Szabó József is. Főgépmester a nagyszerű műveltségű és páratlan technikai tudású Kocsi Sándor volt, aki mellett Urschitz Jakab, März Ede, Ries Jakab is ott segédeskedtek.

Kozma Vazul nyomdájában indult meg 1848. március 18-án a Pálfy Albert és Csernátony Lajos szerkesztette "Március Tizenötödike" című napilap; továbbá: a "Kossuth Hírlapja" Bajza József szerkesztésével; Vas Gereben "Nép Barátja" című újsága; a rövid éltű "Szabadság, Egyenlőség, Testvériség", "Futár", "Forradalom" c. lapok. A Táncsics Mihálytól szerkesztett és 1848 második felében hetenkint kétszer kiadott "Munkások Újsága" több száma is a Kozma Vazul tipográfiájában nyomtatódott. Az itten napvilágot látott német lapok közül legnevezetesebb volt a Kilényi-Klein Ármin által szerkesztett "Der Ungar".

Kozma Vazul irodalombaráti volta a szabadságharc utáni időkben bontakozott ki teljes tisztaságában. Íróink bosszú sora a legönzetlenebb pártfogóját és segítőjét tisztelhette benne; s a letaglózott magyar irodalmat ő igyekezett legbuzgóbban életre kelteni. Már 1850-ben kinyomtatta Szilágyi Sándor híres próbálkozásait: a "Magyar Emléklapok", "Magyar Írók Füzetei" és "Pesti Röpívek" című lapokat, de ezeket az írásokat egymásután betiltotta a kérlelhetetlen hatalom. Kozma Vazul kiadásával sikerült megindítani végre a Nagy Ignác szerkesztette, hetenkint hatszor megjelenő "Hölgyfutár"-t 1850. aug. 15-én.

Különben Kozma műhelyében nyomtatódott 1849. november 15-e óta a szabadságharc utáni idők első magyar napilapja: a félhivatalosnak indult "Magyar Hírlap" is.

A mindig jól dolgozó Kozma-nyomda híres tipográfiai remeke volt 1857-ben a "Szent Erzsébet legendája" c. mű. A gyönyörű képnyomtatás Kocsi Sándor munkája benne.

Derék jó Kozma Vazul túlságosan nagyszívű ember volt, s annyit segített másokon, hogy végre önmagán nem tudott segíteni. 1863-ban csődbe került. Lanka Gusztáv baráti körében éldegélt még sokáig a jó öreg, szegényesen, de sohasem kedveszegetten. 1876 ősztáján halt meg.

Pest városának a tizenkilencedik század elején való harmadik tipográfiája a Landerer Mihály Jánosé volt. Nem volt nagy nyomda még az öreg Landerer idején sem, mikor pedig az öreg 1809-ben lehunyta szemét: egy időre zsugorodni kezdett a meglévő műhely is. 1817-ben a faktoron kívül már csak három munkás dolgozgatott benne.

Addig főleg apró könyvecskék jelentek meg a pesti Landerer-nyomdában; legnagyobb mű volt köztük az álló szedésről nyomtatott református énekes könyv. 1805-ben megpróbálkoztak egy kis szépirodalmi lapocskával is: a Csizmazia Sándor szerkesztette "Mulatságok"-kal, de a kísérlet balul ütött ki, s az újság első számán túl nem sikerült eljutni. A következő évben Ragályi Tamás "Segítő" című kisded szépirodalmi folyóiratát kezdte kiadogatni a nyomda, de ezzel sem boldogult. Tovább aztán nem is próbálkozott ilyen irányban. Beérte azzal, hogy a régi könyvkiadványait nyomtatgassa újra.

Egyszeriben vége lett azonban ennek az álmos lagymatagságnak 1824-ben, amikor a pesti és pozsonyi nyomda örököse, Landerer Lajos elérte a nagykorúságát, s kezébe véve a vállalat vezetését: kiadói és nyomdai üzemének súlypontját Pestre helyezte át. Energikus és tanult ember volt az ifjú Landerer. Az akkoriban kibontakozó nyomdászati technikákat jól ismerte, s szerelmesük is lett a holta napjáig. 1833 körül sztereotípiát is rendezett be a nyomdájában, s meghonosította nálunk a Congreve- és irisznyomtatást. Az előbbi széjjelszedhető fadúcokról történt, amikor is a dúc minden darabját más-más színű festékréteggel vonták be, s ismét összeillesztve a darabokat: egyetlen nyomással készítették el a színes nyomtatványt.

Újabb lendületet vett a Landerer-nyomda 1840-től kezdődően, amikor a régi híres Wigand-féle könyvkereskedés főnöke, Heckenast Gusztáv társas viszonyba lépett Landerer Lajossal, s a vállalat kereskedelmi irányításának munkáját java részében levette az utóbbi vállairól. Ez a Heckenast Gusztáv sógora volt Wigand Ottónak, a kitűnő könyvárusnak, aki 1816 óta tömérdek jó szolgálatot tett a szabadabb szellemű magyar irodalomnak. A tilos könyveket is száz számra csempészte be a határon. De mikor a rendőrség rájött, hogy Wesselényi Miklós "Balítéletek" c. könyvét ő nyomatta ki Lipcsében (a címlapon "Bukarest 1833" helymegjelöléssel): elfogatási parancsot adtak ki ellene. Wigand idejében értesült a bajról, s hirtelenében átadva boltját Heckenastnak, Lipcsébe menekült.

A társulás ideje óta "Landerer és Heckenast" volt a nyomda cége, egészen 1863-ig, amikor a közben meghalt Landerer neve kimaradt belőle. 1873-ban az akkor alakult Franklin-Társulat vette át a nyomdát.

A két kitűnő nyomdafőnök vállvetve, nagy buzgósággal dolgozott a vállalat fejlesztésén. 1844-ben beutazták Németországot, Angliát, Hollandiát és Franciaországot, s ami praktikus dolgot a kinti nyomdákban láttak: igyekeztek a pesti nyomdájukba átültetni. Hoztak is magukkal sok szép angol betűmatricát, egy nagy Columbia-vassajtót, ólomgyalut és sok más technikai újdonságot.

Landerer és Heckenast voltak a megindítói az első magyar revünek, a "Budapesti Szemle" című jó terjedelmes folyóiratnak 1840 elején. Eötvös József, Lukács Móric, Szalay László és Trefort Ágoston voltak akkoriban e lap szerkesztői. Itten, a Landererék nyomdájában indult meg 1841 elején Vajda Péter szerkesztésével a hetenkint kétszer megjelenő "Világ". Eleinte szabadelvű volt; később konzervatívvá lett. Melléklapja az "Ismertető" volt.

1841. január 2-án Landerer és Heckenast kiadásában, Kossuth Lajos szerkesztésével megindult a "Pesti Hírlap" is, a szabadságharc előtti idők legjobban szerkesztett és legnépszerűbb újsága. Kezdetben csak kétszer jelent meg hetenkint, majd négyszer egy-egy héten; napilappá csak 1848-ban lett. Előfizetőinek száma olykor öt-hatezret tett ki, ami hallatlanul nagy numerus volt akkoriban.

1841-ben négy szedője volt a "Pesti Hírlap"-nak: a Miskolcról való, később pesti nyomdászmesterré lett Herz János, a debreceni Kiss Ferenc, a pozsonyi Prohászka Ferenc, a későbbeni komáromvárosi faktor, s végül a pesti születésű Malatin Antal, a bankjegynyomda későbbi szedője, 1857-től kezdve kalocsai nyomdászmester.

1843-ban új szépirodalmi lap keletkezett Landereréknél: a Frankenburg Adolf szerkesztette "Életképek", amelynek 1847-ben Jókai Mór, 1848-ban Jókai és Petőfi lett a szerkesztője. 1848. március 19-én hatalmas betűjű "Egyenlőség, szabadság, testvériség!" fölirat került a lap címe fölé, s ugyanakkor demokratikus i betűre változott a szerkesztő addig "Jókay"-nak írt nevének az ipszilonja is.

Jókai volt az 1849 tavaszán Debrecenből átkerült "Esti Lapok"-nak is a szerkesztője, amelyet szintén a Landerer-féle tipográfiában nyomtattak.

Magyarország történetében az 1848. március 15-i szereplésével, vagyis a szabad sajtó első termékeinek kintnyomtatásával lett a Landerer- és Heckenast-féle nyomda örök emlékezetűvé. E nap eseményeit sokszor és sokféleképpen megírták immár; nekünk nem is volna terünk az ismertetésükre. Ezért csak a nyomdászattörténeti szempontból is elsőrendű fontosságú mozzanatokat említjük meg, mégpedig a leghitelesebb adatok alapján.

Az eszmék kölcsönös hatása a művelődés terjedésével fokozódik. Teljesen egyéni életet már a középkorban sem igen élhettek a nemzetek, a reformáció kora óta meg már közös lett a népeknek még mintegy a fiziológiájuk is. A világszellem diktálja az eseményeket; a zsarnoki erőszak legföllebb ha késleltetni tudja őket valamennyire. Együtt érik, együtt férfiasodik az emberiség mindenfelé. Az 1848. március 15-i magyar forradalom nem volt tisztán magyar forradalom, hanem Európa minden elnyomott nemzetének a forradalma. Február 22-én csaptak föl első lángjai Párizsban, s kétszer huszonnégy órán belül köztársaságot csinált a francia királyságból. Ahová e nagyszerű két nap híre eljutott: megmozdultak más nemzetekbeli elnyomottak is. Olaszország nagyvárosai, Berlin, Brüsszel, Bécs, Prága sorra színhelyei lettek a forradalmi föllángolásoknak; március közepén pedig Magyarországot is végigpörzsölte immár a forradalom tisztító tüze.

Néhány tucatra való lelkes ifjú ember volt ennek a fölgyújtója. Március 14-én népgyűlést tartottak az Ellenzéki Kör úri utcai helyiségében, s fölolvasták ott a híres tizenkét pontot: "Mit kíván a magyar nemzet?" A tizenkét pont legelseje így hangzott: "Kívánjuk a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését."

Gyűlés után az ifjak egy része elvonult a rendes gyülekezőhelyére, a Pilvax-kávéházba. Itt érte őket a hír, hogy Bécsben az előtte való napon - március 13-án - kitört a forradalom, s hogy Metternich kancellárnak, évtizedek politikája gonosz szellemének, menekülnie kellett.

A bécsi forradalom híre megindította a magyar forradalmat is. Március 15-én délelőtt az ifjúság és a hozzája csatlakozott több ezer főnyi lelkes közönség odavonult a Landerer- és Heckenast-féle nyomda elé, harsogó szóval követelve a tizenkét pontnak előzetes cenzúra nélkül, rögtön való kinyomtatását.

A nyomda személyzete éljenzéssel fogadta a tüntetőket, akiknek vezetői - Petőfi Sándor, Jókai Mór, Vasvári Pál s mások - bementek Landerer irodájába, s fölszólították őt, hogy tegyen eleget a nép kívánságának. Landerer formálisan szabadkozott, de csak addig, míg Vidacs János, mások szerint Irinyi József oda nem lépett az egyik vassajtóhoz, mondván: "Ezt a sajtót a nép nevében ezennel lefoglaljuk, követelve kézirataink kinyomtatását!" Ekkor Landerer odaszólítva Träger Endre faktort, utasította őt, hogy az ifjúság kívánságát tüstént teljesítse. Träger a tizenkét pont kéziratait átvéve, a magyar szöveget Neumann Lajos, Malatin Antal és Potemkin Alfonz nevű szedői közt osztotta széjjel, a német szöveg kiszedését pedig Giersch Lajosra és Weiss Jánosra bízta.

Tíz perc alatt megvolt a szedés, s Golditz Vilmos nyomtató munkás rövidesen be is emelhette a maga Columbia-sajtójába. Potemkinék eközben már a Petőfi "Talpra magyar"-ját szedték. Mikor Petőfi leírta az első versszakot, a türelmetlen Vasvári ollóval levágta, s odavitte Malatinnak és Potemkinnek, kiket jól ismert már az "Életképek"-től is. Hasonló módon cselekedett Träger a többi versszakkal is: majd mindenik strófa más-más szedő kezébe jutott, úgyhogy egykettőre a kézi sajtó fundamentumán nyugodott a kész szedés, s Demant András nyomtató az inasával Prohászka Józseffel szintén megkezdhette a sokszorosítás munkáját.

Odakünn csöndesen szemezett az eső. Az ezrekre menő tömeg azonban türelmesen várt, lesve a dolgok fejlődését. Egyszerre csak kinyílik a nyomda ajtaja, s Petőfi lép ki rajta, magasan lobogtatva kezében a szabad sajtónak legelső szülöttét...

Az emberek tombolva éljeneztek. Volt, aki sírva fakadt a nagy meghatottságában.

Délután népgyűlés volt a múzeum előtti térségen. Ekkorára több ezer példány "Talpra magyar!" forgott immár közkézen. Majd Budára ment a tömeg, hogy kiszabadítsa az államfoglyokat, köztük a derék Táncsics Mihályt is.

A szabadságharc elviharzása után Landererék nyomdájában nagyon megcsappant a munka. Az újságok mind egy szálig megszűntek; kalendáriumok s más kisebb kiadványok nyomtatásából tengődött jó ideig a tipográfia. Landerer nem is tudta ezt sokáig nézni: elvonult váci kis birtokára, ahol 1854 februárjában meghalt.

A nyomda és a kiadóvállalat összes gondjai ettől fogva Heckenast Gusztáv vállaira nehezedtek, ki a tipográfiát 1854-ben a Hatvani (most Kossuth Lajos) utcából áttelepítette az Egyetem utca 4 számú házba. Itt indította meg még ugyanebben az esztendőben - Pákh Albert szerkesztésével - a kitűnően illusztrált "Vasárnapi Újság"-ot, amelyhez egy év múlva a "Politikai Újdonságok"-at csatolta társlapul. Ugyanez idő tájt "Falusi Esték", majd meg "Vasárnapi Könyvtár" címen ismeretterjesztő képes kis folyóiratot adott ki az egyszerűbb paraszti nép számára; e lapok közül az elsőt Vas Gereben szerkesztette.

Landerer és Heckenast nyomdája készítette 1856 körül Jókai "Nagy Tükör" című humorisztikus újságát, amiből később a "Kakas Márton Albuma", majd pediglen az "Üstökös" lett. Itt adódott ki 1858-ban az öthetenkint megjelenő "Bolond Miska Albuma" című humorisztikus folyóirat is, amelynek Tóth Kálmán volt a szerkesztője.

Heckenast Gusztáv sok száz kiadványa között ott látjuk még: a Tóth Lőrinc szerkesztette "Jogtudományi és Törvénykezési Tár"-at (1855-56) és 1866-tól kezdve a "Jogtudományi Közlöny"-t; Hajnik Károly "Hírmondó" című hetilapját (1858-61), majd "Képes Újság"-át (1864-67); Török János "Hazánk" c. történeti folyóiratát (1857-60); Arany János kitűnő "Szépirodalmi Figyelő"-jét (1860-62); Jósika Kálmán "Szépművészetek Csarnoka", Vahot Sándorné "Anyák Hetilapja" és "Szünórák", Komócsy József "Füles Bagoly" című rövidebb-hosszabb életű újságait is. Az 1848 márciusi események fuvallatára szépen zsendült könyvnyomtatás és hírlapirodalom egyaránt. Nem kevesebb, mint ötvenhárom új lap keletkezett ekkoriban Magyarországon. A szabadságküzdelem elhanyatlásával persze halálba dermedt valamennyi.

Új nyomdák is létesültek 1848-49-ben Pest városában; ilyenek voltak: a nagyszabású bankjegynyomda, Lukács László, a Müller testvérek, Táncsics Mihály, Bucsánszky Alajos és Eisenfels Rudolf nyomdái.

Az 1848-49-es idők egyik legjelentékenyebb sokszorosító intézete a közel kétszáz főnyi személyzetet foglalkoztató banknyomda volt, amelynek létesítését 1848 májusában határozta el a felelős minisztérium, Landerer Lajosra bízva a megszervezés munkáját, mint akit legszélesebb technikai látókörű nyomdásznak ismertek akkoriban Magyarországon. Landerer mellett ügyvezető igazgatói címmel s hatáskörrel a szintén kiváló technikus Conlegner Károly dolgozott. A nyomda fölszerelését már júniusban megkezdették a pesti Károly-kaszárnya, vagyis a mostani Központi Városház belső, a főposta felé néző frontján. Londonból egy, Bécsből két gyorssajtót hozattak; beállítottak továbbá húsz könyvnyomdai és tizenöt litográfiai kézi sajtót, betűöntő meg sztereotipáló gépet, guilloche- és galvanoplasztikai munkához való készülékeket. A kézi sajtóknak egy részét Vankó Dániel, a pesti hengermalom ezermester gépésze csinálta, akit szintén fölvettek a banknyomda alkalmazottainak sorába.

A nyomda vésnökei voltak: Classohn A. és Wachtler Fülöp. Az utóbbi volt a Kossuth-bankók remek ornamentikájának a mestere. A litográfiai osztály élén Grimm Vince állott, szintén elsőrendű szakember a maga idejében. Betűszedő a dolog természeténél fogva csak kevés kellett a banknyomdában; a négy közül Malatin Antal és Mölczer Ferenc magyar ember volt. Nyomtató munkás lehetett a könyvnyomtató sajtók körül ötven-hatvan, a litográfiai osztályban harminc-negyven; az előbbiek csak egyharmadának ismerjük a nevét. Ezek: Urschitz Jakab főgépmester, Aulinger József, Bartalits Antal, Bauer József, Buschmann Gusztáv, Demant András, Fischer Antal, Farkas József, Fritscher József, Gierszdorfer József, Glutsch Keresztély; Golditz Vilmos, Mödlhammer József, Nagy János, Pomper Frigyes, Ponczer József, Schweitzer József, Silber József, Virág József és Wagner András. A nyomda betűöntő és sztereotipáló osztályának művezetője Ockenfusz Antal volt; négy segéde közül Ockenfusz Gyulának, Peters Gyulának s Malatin Mátyásnak a nevét ismerjük.

A munka már június hóban is nagy erővel folyt. Az egy és kétforintos Kossuth-bankók már augusztus 6-án megjelentek; szeptember hóban sorra kerültek az ötforintos meg az ennél is magasabb címletű bankjegyek, technikai és művészi tekintetben egyaránt remek papirospénzei a maguk korának.

Folyt a bankónyomtatás a Károly-kaszárnyabeli bankjegynyomdában szakadásig. Egészen karácsony utánig. Ekkor a móri csatavesztés következtében kormánynak, országgyűlésnek, százféle institúciónak nagy sebtében menekülnie kellett Pest városából.

A bankjegynyomda is ezek között volt. A móri szerencsétlenség hírére az egész személyzet éjjel-nappal való új munkába kezdett: szétszedte a bankópréseket, ládákba, gyékényponyvákba csomagolva a gyönyörű sokszorosító műhely minden fontosabb eszközét és szerszámát, s útnak eredve velük Szolnok, majd Debrecen irányában

A kormány új székhelyén, Debrecenben a kollégium épülete lett a bankjegynyomda új otthona. Az ügyes személyzet alig huszonnégy óra alatt talpra állította a sajtókat, s folyt a munka újra, tovább, ernyedetlenül.

Kossuth Lajos is benézett egyszer a nyomdába. A gépek elcsöndesültek néhány percre, s a század legnagyobb szónokának ajkáról pergett a mondás: "Önöktől függ most a haza sorsa. Pénz nélkül egyetlen hétig sem bírnók magunkat fönntartani. Az önök önföláldozó munkássága teszi lehetővé részünkre a győzedelmet; a haza sohasem fogja elfeledni, hogy minő fontos szolgálatokat tettek önök a legválságosabb időkben néki."

Buda várának 1849. május 21-én történt visszavétele után a bankjegynyomda visszakerült a pesti Károly-kaszárnyába, s itt dolgozott mindaddig, míg az oroszok betörése újabb menekülésre nem kényszerítette a kormányt meg a hivatalait.

Szolnokig vasúton, s onnan le Szegedig gőzhajón szállították a nyomdát. Szegeden a várban rendezkedtek be, a kórház helyiségeiben meg a kápolnában állítva föl a sajtók sokaságát. Mindjárt újabb alakú s rajzú kétforintosok nyomtatásával kezdték meg a munkát, a dolog sürgősségére való tekintettel csupán fekete nyomtatásban.

Szegeden mindössze három hétig dolgozott a bankjegynyomda. Az országgyűlés július 30-án tartotta utolsó ülését, ami után gyors fölbomlás következett. A bankjegynyomda egész apparátusa elkísérte a kormányt Aradra; a munkálkodást azonban itt meg sem kezdhették, mert már augusztus 5-én tovább kellett vándorolni Lugos felé.

Augusztus 9-én megtörtént a szerencsétlen kimenetelű temesvári csata. A riasztó hír hatására fölbomlott minden rend és fegyelem. A bankjegynyomda még úton volt, de már éhség gyötörte a kétszáz főnél is nagyobb személyzetét. S mikor Kossuth augusztus 11-én lemondott: ki-ki menekült ahogy tudott, s amerre látott. A személyzet egy része Facset irányában a hegyek közé vette az útját, ahol - mint Firtinger Károly mondja - a prédára leső mócok kezébe kerültek, akik kifosztották őket, elszedve tőlük a tükörsima csillogó acéllemezeket és finom angol vésőket, fúrókat meg egyéb szerszámokat, sőt némelyik szerencsétlen nyomdásznak majd minden ruhadarabját is.

A személyzet nagyobbik része visszafordult Aradnak, s onnan éppen Világos felé tartott, amikor meghallotta a fegyverletétel hírét. Ekkor Soborsinon át Erdélybe akartak menekülni, de éppen csak annyi idejük maradt, hogy a nyomtatólemezeket s présalkatrészeket belesüllyesszék a Marosba. A gyönyörűen fölszerelt, nagyszabású nyomdából csak itt-ott maradt meg valami, sőt az idők folyamán ez is véglegesen elkallódott.

A Soborsinnál az osztrákok fogságába jutott nyomdászokat Pestre hozták, s katonai bíróság elé állították, mely nem fukarkodott a rövidebb-hosszabb börtönbüntetéssel. A bankjegynyomda egyik nyomtató munkását, a Budára való Schweitzer Józsefet, mert nemcsak hogy "hamis pénz előállításában és forgalomba helyezésében" volt bűnös, hanem a hatóság szigorú tilalma ellenére kardot is rejtegetett magánál: halálra ítélték, s az októberi tömeges kivégzések alkalmával az Újépületben agyon is lőtték.

A szabadságharc idején Pest városában keletkezett új nyomdák sorában elég jelentékeny volt a Lukács Lászlóé is. Lukács, ki annakelőtte a Kozma Vazul nyomdájának volt igazgatója, 1848 tavaszán alapította meg tipográfiáját a mai Múzeum-körúton, körülbelül a mostani egyetemi nyomda helyén. Csöndes üzlettársa Somogyi Károly esztergomi kanonok volt, ki később negyvenkétezer kötetes könyvtárát Szeged városára hagyta. Lukács volt kiadója a Pálfy Albert szerkesztette "Március Tizenötödike" című napilapnak, melyet míg Bécsben vásárolt két gyorssajtója meg nem érkezett: a Kozma-féle nyomdában állítottak elő. Ő nyomtatta egyebek közt a Madarász testvérek újságát, a "Nép-Elem"-et, Erdélyi János "Respublika" és Táncsics Mihály "Forradalom" című lapját, valamint Lauka Gusztáv "Charivari-Dongó"-ját is. S bár Lukács László ilyenformán sok rossz fát tett tűzre a forradalom idején: a reakció fölülkerekedte után társának, Somogyi kanonoknak közbenjárására nem történt semmi különösebb bántódása. Sőt egy ideig ő nyomtathatta még a félhivatalos "Magyar Hírlap"-ot meg a "Hölgyfutár"-t is.

Lukács László mindamellett úgy látszik mégiscsak beleunt a katonai és rendőri hatóságoktól, meg a cenzúrától való örökös zaklatásba - ami akkor minden könyvnyomtató mesternek bőven kijárt -, mert 1854-ben eladta nyomdáját Herz Jánosnak, s ő maga bányászkodásba fogott valahol Felső-Magyarországon. Azóta sem hallotta senki a hírét.

Ez a Herz János igen tevékeny nyomdász volt. Egész sereg kisebb-nagyobb lapot is nyomtatott az ötvenes években, meg a hatvanasok elején. Köztük volt Szilágyi Virgil "Budapesti Visszhang" című újsága, a Csengery Antal szerkesztette "Budapesti Szemle" (1852-től), Vértesi Arnold "Harang" című kis lapja (1862), a Riedl Szendéé is: "Kritikai Lapok" (1862), sőt egy rövid éltű nagy politikai napilap is: a Kovács Lajos szerkesztette "Független" (1863).

1848-i alapítású volt a Müller-féle nyomda is. Müller József pesti könyvkereskedő Adolf fia alapította meg a Kiskorona és Úri utca sarkán, egyetlen gyorssajtóval és meglehetős betűanyaggal. Ő nyomtatta Ábrányi Emil "Jövő" című napilapját és a Bírányi Ákos féle "Köztársasági Lapok"-nak is tizenkét számát. A "Katholikus Néplap" is nála nyomtatódott. 1848 vége felé Müller Adolf - testvérére, Emilre bízva a nyomdát - hadba vonult. Nem is jött vissza többé. Egyike lett ő is ama derék nyomdászoknak, kik vérüket hullajtották Magyarország függetlenségéért.

Müller Emil a másik testvérével, Gyulával dolgozgatott tovább a nyomdában, s az ötvenes-hatvanas évek folyamán szépszámú könyvet és újságot nyomtatott. Az utóbbiak közül érdekesebbek: a Brassai Sámuel féle "Kritikai Lapok" (1855); Gönczy Pál: "Ifjúság Lapja" (1853-54); Vahot Imre: "Napkelet" (1857-62); Markusovszky Lajos: "Orvosi Hetilap" (1857-től); Hunfalvy Pál: "Magyar Nyelvészet" (1855-56); Thaly Kálmán: "Nemzeti Képes Újság" (1863); Sárossy Gyula: "Magyar Évlapok" (1857).

Érdekes kis nyomda volt a Táncsics Mihályé, ki a "Munkások Újsága" szerkesztője volt, de azon fölül is adott ki egy sereg agitatorikus iratot. Lapját 1848. május 25-ig az egyetemi nyomdában nyomtatták, de ekkor - honnan, honnan nem - nyomdát szerzett magának kint a Józsefvárosban, s Dalmady Mihály meg Bárczy János szedők és Ries Jakab nyomtatómunkás segítségével ő maga készítette el a sokszor igen kapós lapját, meg egyéb írásait. A lap példányszámának folytonos növekedése miatt azonban csakhamar a gyorssajtókkal is rendelkező Kozmánál, majd meg a Lakács László nyomdájában kellett csináltatnia a "Munkások Újságát":

1849-ben a Pozsonyból áttelepedett könyvkiadó és kompaktor Bucsánszky Alajos nyitott könyvnyomdát Pesten, a Kerepesi út elején, a "Fehér ló" szálló mellett. Egyetlen gyorssajtója jobbára csak a népies irodalom termékeit ontotta magából.

A lipótvárosi Háromkorona utcában rendezte be tipográfiáját 1848 tavaszán az Amerikát is megjárt Eisenfels Rudolf, a Kozma-féle nyomdának egykoron könyvelője. Itt nyomtatták Vahot Imre "Budapesti Divatlap" című, hetenkint négyszer megjelenő újságát a "Nemzetőr" című melléklapjával egyetemben, továbbá Saphir Zsigmond "Der wahre Ungar" című népszerű német nyelvű lapját is. De innen kerültek ki az akkori idők legszilajabb hangú proklamációi s a kamarilla hitszegését ismertető röpiratkái is. Aminek a következése az lett, hogy mikor Windischgrätz 1849 január elején bevonult Pest városába: rögtön becsukatta a nyomdát is, meg Eisenfelset is.

Szegény Eisenfels keservesen megszenvedett a nyomdászi voltáért. Egy ideig a budai várban ült vason. Mikor aztán áprilisban a honvéd seregek közeledni kezdtek Pest felé: Batthyány Lajos miniszterelnökkel s más államfoglyokkal Laibachba, onnan Pozsonyba, majd Olmützbe vitték. A szabadságharc elfojtása után visszahozták Pestre, ahol a katonai bíróság három esztendei nehéz várfogságra ítélte. Közel egy évig raboskodott ezután az olmützi kazamatákban, míg végre amnesztiát kapott.

Hazajőve, folytatta a nyomdászkodását. Csakhamar kitűnő üzlettársra is akadt Emich Gusztáv személyében. Együtt dolgoztak 1852-ig, amikor a fáradt és megviselt Eisenfels kivált a cégből, s a nyomda egészen Emichnek a birtokába ment át.

Emich Gusztáv egyike lett a legnagyobb magyar nyomdászoknak s könyvkiadóknak. Eredetileg könyvárus volt; 1842-ben nyitotta meg "nemzeti könyvkereskedését" a Kígyó téren, s ámbátor a magyar szót éppen csak hogy törte valamennyire: csakhamar a legnépszerűbb embere lett a magyar íróvilágnak. Huszonhat esztendős kiadóskodása idején 663 művet adott ki, s ebből 629 volt magyar nyelvű. Éles szeme ritkán csalódott; a borzas fejű gyerekember Petőfiben éppen úgy meglátta a lángeszű költőt, mint másokban a tudóst, a művészt, a jeles munkást. Hisz őbenne magában is benne szunnyadt mindezekből valami.

Az Eisenfelstől átvett kis nyomdával eleinte sokat hurcolkodott ide-oda Emich Gusztáv: a Háromkorona utcából az Úri utcába, majd az Egyetem és Reáltanoda utca sarkára, végül pedig a Ferenciek terén díszlett régi szép barokk Sándor-palotába. A tipográfia ezenközben folyton nőtt; gyorssajtói egyre sokasodtak, s a hatvanas esztendők elején már az Emich nyomda volt Magyarország legnagyobb sokszorosító műhelye a maga több mint kétszáz alkalmazottjával. A széles látókörű nyomdászmester és kiadó gyönyörűségét lelte abban, hogy mentől imponálóbb apparátussal szolgálja a magyar kultúrát.

Oldalak hosszú sorát töltené meg, ha Emich Gusztávnak pusztán az újságkiadványait akarnók fölsorolni. Volt köztük minden tárgyú s mindenféle típusú lap meg folyóirat, a fürge napilapoktól kezdve a nehézkes revüszerű időszaki írásokig.

Emich Gusztáv volt a megalapítója a jobbára Kemény Zsigmond szerkesztette híres "Pesti Napló"-nak (1850), amelyet orákulumnak tekintett széltében a magyarság, mert jól tudta, hogy a haza bölcse, Deák Ferenc áll a különben gyakorta habozó s ingatag szerkesztő mögött.

Emich kiadásában s az ő betűivel készült 1852-től fogva a mai hivatalos lapunk őse, a "Magyar Hírlap"-ból lett "Budapesti Hírlap" című napilap. Szilágyi Ferenc, majd meg Nádaskay Lajos volt a szerkesztője. 1860-ban "Sürgöny"-re változott a címe, szerkesztője pedig hol Kecskeméthy Aurél, hol pedig Bulyovszky Gyula lett. A "Budapesti Közlöny" címet csak 1867-ben vette föl ez a lap, amikor a kitűnő történetíró Salamon Ferencet bízták meg a szerkesztésével. Mindezeknek a lapoknak a hivatalos rész mellett megvoltak akkoriban a politikai rovataik is. "Magyar Posta" címmel Urházy György indított 1857 elején napilapot, amelyet szintén az Emichék nyomtattak. Napilap volt a koronkint jó illusztrációkkal tarkított "Pesti Hírnök" is, amely 1860-tól 1868-ig készült Emichnél; ekkor az "Idők Tanúja" című, Lonkay Antaltól szerkesztett és Wodianer Fülöptől nyomtatott másik klerikális napilappal "Magyar Állam"-má egyesült.

1863. január 1-jén jelent meg Emichnél a Jókai Mór napilapja, a "Hon". Mikor a provizórium idején a katonai törvényszék Jókait a szerkesztéstől eltiltotta: Urházy György lett a helyettesítője. 1867-től kezdve a "Hon" kétszer is megjelent naponta: reggel és este.

Emich Gusztáv áldozatkészségére támaszkodva, indította meg Tóth Kálmán a maga nevezetes szépirodalmi napilapját, a "Fővárosi Lapok"-at 1864 elején.

1867-ben "1848" címmel indított nagy politikai napilapot Emich Gusztáv. Bár a kitűnő hírlapírói gyakorlatú s igen népszerű Frankenburg Adolfot tette meg szerkesztőnek: a lap mindössze csak egy esztendeig élt.

Ugyancsak 1867-ben Pompéry János "Magyarország" c. napilapját támasztotta föl újra Emich Gusztáv. Ez is csak vagy másfél esztendeig bírta szusszal.

Ezek voltak az Emich Gusztávnál nyomtatott, részben az ő kiadásával megjelent napilapok. Hetenkint vagy más időközökben kikerült újságainak se szeri, se száma. Csak néhány nevezetesebbet említünk meg közölök:

Emich áldozatkészségével jelent meg a Toldy Ferenc szerkesztette "Új Magyar Múzeum", majd pedig a "Magyar Akadémia Értesítője" több sorozata. Hunfalvy János és Keleti Károly "Statisztikai Közleményei"-nek megjelentetését szintén ő tette lehetővé már 1861-től fogva. Ő nyomtatta ki Szokoly Viktor lapjait ("Hazánk és a Külföld", "Heti Posta"), Arany János "Koszorú"-ját, a Gyulai Pál meg Pákh Albert szerkesztette "Szépirodalmi Lapok"-at (1852-53), Vahot Imre "Budapesti Képes Ujság"-át (1861), Szabó Rikárd "Gyermekbarát"-ját (1861-63) meg ennek "Ifjúság Lapja" című folytatását Vértesi Arnold "Szivárvány"-át (1866), Jókai "Igazmondó"-ját (1867-től).

Emich Gusztáv kiadta nevezetes élclap volt a hatvanas években a "Bolond Miska". Tóth Kálmán volt a szerkesztője, aki vidám szarkazmussal csipkedte az akkori idők hatalmasságait. Le is foglalták a lapját akárhányszor. A Mailáth-kormány alatt még megjárta, de mikor 1861-ben az országgyűlést Schmerling és Forgách gróf leiratával széjjeloszlatták és provizóriumot proklamáltak: rossz idő kerekedett szegény "Bolond Miskára". Az ország kormányzója, Pálffy Mór kétszer is katonai törvényszék elé állíttatta Tóth Kálmánt, amely 1861-ben is, 1862-ben is börtönbüntetésre ítélte őt. Az utóbbi alkalommal Emich Gusztáv is kapott egy hónapot.

Emich Gusztáv rengeteg nyomtatványa ízlés és kiállítás dolgában az akkori idők legjobbjaihoz számít, de ezen fölül is akad közöttük olyan, amely valósággal csemegéje a fejlődöttebb szépérzékű könyvbarátoknak. Valamennyi között legkülönb a "Bécsi képes krónika" hasonmása, csupa kézi sajtón nyomtatott remek színes fametszet, némelyik tizenöt-húsz dúcról is nyomtatva. Azóta sem csináltak ily nehéz technikájú tipográfiai remeket Magyarországon!

1801-től 1867-ig nagyot fejlődött Pest-Buda, de a mostani világvárosnak még csak halovány kontúrjai sem alakultak ki addigra. Különösen áll ez a pesti részre. Elmondható, hogy az ország szíve-városának beépített területe 1867 körül tán csak negyede lehetett a mostaninak. A Nagy körútnak híre se volt az idő tájt; a helyén többnyire zöldséges kertek terpeszkedtek. A Lipótváros a mai Szabadság tér körül elnyújtózott újépületi kaszárnyával záródott észak felé; a Pallas meg a Pénzjegy nyomda helyén fatelep, a Légrádyak palotája helyén düledező csapszék volt. A mai Világosság-nyomda körül bánatos tehénbőgés verte föl esténkint a csöndet, amikor a Marhahajtó úton (a mai Népszínház utcán) hazajött a csorda a legelőjéről. A Globus- és a Hornyánszky-nyomdák helyén kertek a meg alacsony viskók, a Stádium-nyomda mai helye körül rétek és rosszhírű lebujok voltak. Ennek ellenében festői szép volt Buda némely része. A Gellérthegy északi lejtőjén gondosan meszelt apró házikók kapaszkodtak a magasba; még a Duna-parton is végighúzódott ilyen házsor egészen a barlangkápolna alatti Sárosfürdőig, mint fehér gyöngysor a fehérbóbitás Szent Gellértnek a nyakán.

Az 1867-i Pestnek már tizenöt könyvnyomdája volt az 1801-iki hárommal szemben. Közülük az Emich, Heckenast, Herz, Bucsánszky és Trattner-Károlyi félékről már volt szó. Az 1867-iki további tíz nyomdáról dióhéjba foglaltan a következőket mondhatjuk el:

A régi Lipót (mostani Váci) utcában volt Bartalits Imrének kisded nyomdája, amelyet 1862-ben vett által Gyurián Józseftől, Bagó Mártonnak az egykori társától. Gyurián az ötvenes években nyitotta meg nyomdáját, de 1862-ig tönkre ment vele. Ezután jobbára abból éldegélt, hogy a nevét odakölcsönözte olyan nyomdatulajdonosoknak, kik maguk nem voltak tanult nyomdászok. A kiegyezés előtt ugyanis az osztrák ipartörvény volt minálunk is érvényben, amely pedig megkívánta, hogy a nyomdai cégtársak legalább egyike annak rendje és módja szerint kitanult szakember legyen. Így lett Gyurián csekély díjazás fejében cégtársa Noséda Gyulának s Deutsch Mórnak.

Bartalits nyomtatta 1867 körül a nagy szótárszerkesztő Ballagi Mórnak "Protestáns Egyházi és Iskolai Lap"-ját.

A mai Bálvány utca s Arany János utca (akkor Fő út) sarkán zakatoltak az Első Magyar Egyesületi Könyvnyomda nyomtató sajtói. Ezt a szép tipográfiát az 1861-i nyomdász-sztrájk feketelistára tett vezető emberei (Nagy Sándor, Büchler Döme, Frohna György, Fanda József és Heller) alapították meg 1862-ben. Több terjedelmes hetilapon kívül ők nyomtatták Székely József napilapját, a "Magyar Világ"-ot 1865-66-ban, s a Zoványi Mihályét is a "Független Lapok"-at (1867-68), mely főként egyházpolitikai kérdésekkel foglalkozott.

Érkövi, Galgóczi és Kocsi Sándor nyomdája az Aldunasoron (most Ferenc-József rakpart) volt. Ez a tipográfia részben a Kozma Vazul féle régibb nyomdából keletkezett. A három tulajdonos közül csak Kocsi Sándor értett a tipográfiához, de ő aztán alaposan. (A két társa közgazdasági íróembervolt.) Olyan tipikus magyar nyomdász volt Kocsi Sándor, akinek kezében művészetté lett a mestersége. Különben Debrecenben született; ott is tanult a tisztes múltú városi nyomdában. 1840 felé Bécsbe került, huzamosabb időre ott is maradt. Majd Pestre jőve, itt a Kozma Vazul nyomdájának lett gépmestere, később üzletvezetője. 1883-ban halt meg, mindenkitől szeretve és tisztelve, 74 éves korában.

Egy csomó jó kiállítású folyóiraton kívül egy időben politikai napilap is készült Kocsi Sándor nyomdájában: a Pálfy Albert szerkesztette "Esti Lap" (1867-70). Sőt ún. akcidens munka is szép számmal; Kocsi faktora: Pollák Gusztáv korának legjobb ízlésű szedője volt.

A Dorottya utcában dolgozott Gyurián és Deutsch Mór nyomdája. Eleinte csak litográfia volt, de már 1865 körül szép nagy könyvnyomdai berendezéssel bővítették, úgy, hogy az újságok egész tömegét nyomtathatták benne. Itt készült a Lázár Kálmán gróf "Pesti Hírlap" elnevezésű politikai napilapja is 1867-ben. A hatvanas-hetvenes évek szép és nívós képes hetilapja, a Balázs Sándor szerkesztette "Magyarország és a Nagyvilág" szintén itt csinálódott. A kiegyezés után Gyurián nevére nem lévén többé szükség: a nyomdának cége előbb "Deutsch Testvérek"-re, majd "Czettel és Deutsch"-ra változott.

Előbb a Régiposta utcában, majd a Bálvány utca meg Széchenyi tér sarkán volt a nyomdája Hornyánszky Viktor protestáns egyházi írónak, ki Hummel Jánost vette maga mellé szakember társul. A hatvanas-hetvenes években főleg vallásos iratok készültek ebben a nyomdában, köztük az angol bibliai társaság kiadványai is. 1863-ban volt egy képes lapja is e tipográfiának: a Batizfalvy István szerkesztette "Magyar Nép Lapja".

Kertész József, az Emich-nyomda nagy műveltségű és ügyes revizora 1862-ben a Feldunasoron, a későbbi "István főherceg" szálló házában alapított szép nyomdát, de csakhamar álköltözött vele a városháztéri Vasudvarba. Nagy szakértelemmel berendezett, pompás kis tipográfia volt ez. Egy sereg java könyvön kívül itt nyomtatódtak 1867 előtt: Friebeisz Ferenc "Nefelejts"-e, Vas Gereben "Népbarát" című lapja, több más kisebb folyóirat, sőt 1863 második felében már egy napilap is: a Kovács Lajos, majd Kecskeméthy Aurél által szerkesztett "Független".

A Fő út és Váci út sarkán volt Engel és Mandello tipográfiája. Hat-hét segéddel s ugyanannyi inassal egy sereg kisebbszerű hetilapot állított elő. 1862-63-ban itt készült Greguss Ágost napilapja, az "Ország" is.

Jelentős nyomda volt a Khor és Wein féle a Dorottya utcában. Itt készült az 1854-ben megalapítódott "Pester Lloyd" is Weiss János, majd Rothfeld Samu szerkesztésével. Politikai tekintetben való nagy súlyát rendes vezércikkírójának, Falk Miksának köszönhette. A nyomda rendes és tiszta volt, ami főleg annak tulajdonítható, hogy más nyomdákhoz képest igen kevés inas dolgozott benne.

Időnkint napilapokat is állított elő Nuséda Gyulának a Barátok terén (Ferenciek tere) 1863 körül berendezett tipográfiája. Ilyen volt Török Jánosnak "Pesti Hírnök"-e 1863-tól 1868-ig, s a tragikus végű Böszörményi Lászlónak "Magyar Újság"-ja 1867-től.

Ennek a Noséda Gyulának 1860 körül Poldini Edével volt közös nyomdája az Úri utcában. Mint az akkori pesti tipográfiák általában: ez a nyomda is főképpen heti- meg egyéb lapok nyomtatásából éldegélt. 1861-ben itt keletkezett a Bús Vitéz (Matkovics Pál) "Fekete Leves" című élclapja, de még ugyanebben az esztendőben meg is halálozott, mert a szerkesztőt a katonai hatóság egyetlen viccéért lecsukatta két hónapra.

A Kétsas utca meg a Fő út szögletén (tehát a mostani Arany János utcában) volt már 1858 óta a Pollák Testvérek litográfiai műhelye, amelyhez a hatvanas években könyvnyomda és kiadóvállalat is csatlakozott, s amely az idők folyamán a Légrády Testvérek sokágazatú műintézetévé fejlődött. 1865-ben már kilenc segéd dolgozgatott a könyvnyomdában, jobbára könyveken és akcidenciákon. A most oly elterjedt "Pesti Hírlap" csak jóval későbben: 1878-ban indult meg.

Végül a mostani helyén állott 1856 óta a fürge Wodianer Fülöp nyomdája, ki a Kozma-féle nyomdában tanulta meg a nyomdászatot, és sokfelé való hányódás, a negyvennyolcas "Közlöny"-nyel való bolyongás, némi bujdosás és a Bach-korszakban való meglapulás után itt, a Sarkantyús utcában állapodott meg. Hetilapok özönét nyomtatta ő is; köztük volt a Balogh Zoltán "Új Nemzedék"-e meg a Majthényi Flóra "Virágcsokor"-ja is. 1861-62-ben Wodianer volt előállítója Pompéry János, majd Szathmáry Károly "Magyarország" című napilapjának is. Az ő tulajdon napilapja, a "Budapest" csak jóval későbben kelt szárnyára.

Eljutottunk a pest-budai nyomdászat 1867-ig szóló történetének a befejezéséhez is. Bármennyire tömörre fogjuk is a munkánkat: kissé hosszasabban kellett a pestvárosi nyomdákkal foglalkoznunk, egyrészt a viszonylagos nagy számuk miatt, másrészt meg azért, mert Pest-Buda volt már a tizenkilencedik század kezdete óta az ország szellemi tekintetben való fővárosa, s az idevaló nyomdatermékekben lüktetett leginkább a magyarság minden politikai meg gazdasági aspirációja.

És most - megint csak ábécés sorrendben - folytatjuk a vidéki nyomdahelyek fölsorolását.

A csíki ferences kolostor ősi fasajtója hosszú pihengetés után nagy munkára ébredt 1849 május havában. Újságot nyomtattak rajta, mégpedig harciasan rikoltót, a székely nép ifját-öregét fegyverbe szólítót. A néhány hétig rendesen megjelenő újságocskának "Hadi Lap" volt a címe, s Bíró Sándor honvéd százados szerkesztette okosan, jól, szinte a lelkéből fakadón. Még melléklapja is volt a kisded újságnak: a Simó Mózsa szerkesztette és hadi technikával foglalkozó "Csíki Gyutacs".

Debrecen város viszontagságos múltú nyomdájának; históriáját Szigeti Mihály uram provizorságának kurta ismertetésével hagytuk abba. Ez a Szigeti Mihály 1803 végéig művezetősködött a város nyomdájában. Sok baja volt a föllebbvalóival és a kompaktorcéhhel. Azzal vádolták, hogy a városi nyomda érdekeinek rovására idegen kiadványokkal kereskedik. 1804-ben megvásárolta néhai Meggyesi Pál diószegi tipográfiáját, s Váradra húzódott vele. Utóda Csáthy György lett, aki Trattner Mátyás pesti nyomdájában tanulta meg a könyvnyomtatást s Kiliánnál a könyvárusságot. Pestről Pozsonyba került, ahol három esztendeig dolgozott a Landerer-féle tipográfiában. Itten érte a debreceni tanács meghívása. A provizorságot 1804. február 1-jén foglalta el. Néhány hónapra rá meg is nősült, feleségül véve Kiss István pesti könyvkereskedő Rákhel leányát. Kiss István - mint a debreceni nyomda krónikása, Csűrös Ferenc mondja - már a következő esztendőben könyvesboltot nyitott Debrecenben, vejére bízva annak a vezetését, aki azonban provizor létére csak suttyomban cselekedhette meg azt. A boltban állandóan a felesége tartózkodott, aki ügyes asszony volt, jól értett a könyvkereskedéshez, s ha kellett: még a vásározástól sem riadt vissza. 1808-ig a tanács megismerhette végre Csáthy lelkiismeretességét, s megadta néki az engedelmet arra, hogy a könyvesboltot a saját nevén vigye, de természetesen úgy, hogy abból a város nyomdájára kár ne háramoljék. A becsületes Csáthy György nagyszerűen össze tudta egyeztetni a maga meg a város érdekeit; tizenhárom éves provizorsága idején többet és jobbat termelt a debreceni nyomda, mint bármikor is annakelőtte.

Sikereiben nagy része volt a "debreceni írói körnek" is, amelyhez hozzá szokták számítani Földi Jánost, Fazekas Mihályt, Diószegi Sámuelt, a tudós Budai Ézsaiást s bizonyos mértékben Csokonai Vitéz Mihályt, a fiatalon elhalt nagy költőt is. Csáthy György szeretettel támogatta e jeles íróinkat, s értékes munkáikat mindig méltó köntösben igyekezett a magyar közönség elé juttatni.

1812-ben a nyomda szabadalmat kapott a református énekeskönyv nyomtatására, amelynek kiadásait ettől fogva húsz-húszezer példányban és igen olcsón bocsáthatták közre, nagy búbánatára a pestvárosi Trattneréknak, akik elosztathatták a maguk énekeskönyvének évtizedek óta álló szedését, amelyről esztendőnkint jó háromezret nyomtattak le a buzgó reformátusoknak. A debreceni nyomda sajtóinak száma ekkortájt öt volt, a szociusoké (nyomdászsegédeké) tizenegy, a tyróké (inasoké) négy.

Csáthy György 1817 nyarán a váradi fürdőben hirtelen meghalt. Utóda Tóth Ferenc lett, aki szintén Pest városában tanulta meg a nyomdászatot. Fiatalon Debrecenbe kerülve, tizenkét esztendős szociusi munka után lett a városi nyomda ügyvezetője. Nem volt nagy koncepciójú ember; mint Csűrös Ferenc írja: nagyobb szabású tudományos munkák kiadását - okulva a Diószegi-Fazekas-féle "Magyar füvészkönyv" gyér kelendőségén - tőle telhetőleg kerülte. Annál nagyobb kedvvel nyomtatta újból meg újból a nagy vizet nem zavaró, mindenkoron kapós régi jó "Lelki hódolás"-t, "Lelki jó illattétel"-t és a "Bágygyadt lelkeket élesztgető csöndes muzsikát".

A nyomda fő-fő jövedelme az énekeskönyvből telt ki ez idő tájt. Ennek különböző formátumú, kottás és kotta nélkül való kiadásai voltak. Ezen fölül igen sok iskolás könyv meg alkalmi nyomtatvány is került ki a debreceni tipográfia "praelum"-ai (sajtói) alól.

Tóth Ferenc 1832-ben meghalt. Utóda unokaöccse Tóth Lajos lett, jeles szakavatottságú nyomdász, ki inaséveit Debrecenben lemorzsolva, 1823-ban Budára ment az egyetemi nyomdába szedőnek; majd Bécsben Sollingernél és más nagyobb nyomdákban is dolgozott. 1827-ben Lipcséből jött haza, s azután öt esztendeig szociusképpen tevékenykedett Debrecen városa tipográfiájában.

Ügyvezetői állását eleinte nagy buzgósággal töltötte be Tóth Lajos. 1840-ben azonban nyomdát alapított Miskolcon, s ettől fogva hanyagnak mutatkozott a debreceni provizorságban; sehogy sem sikerült neki egyszerre két nyeregben is jól megülnie. A városi tanács 1843 vége felé el is mozdította őt az állásától.

Fél esztendeig művezető nélkül volt a nyomda. Ekkor azután tizenhárom pályázó közül Tóth Endrét választotta meg a tanács, aki azt megelőzően a pápai főiskola nyomdájának volt a faktora. Energikusan, nagy kedvvel kezdte meg a munkáját. Új betűket hozatott Prágából, és sürgetése eredményeképpen 1848 elején két vassajtót is kapott a nyomda.

A szabadságharc izgalmai a provizorságban találták Tóth Endrét. A debreceni városi nyomdára ekkor nagy föladatok szakadtak. Tóth Endrének derék személyzetével egyetemben éjjel-nappal dolgoznia kellett. Mint Csűrös Ferenc a maga kitűnő könyvében mondja: Debrecenben a városi nyomda a márciusi eseményeket ezernyi példányban nyomtatott röpíven tudatta a lakossággal. Nem sokkal utána Révész Bálintnak a főiskola auditóriumában és Péczely József tanárnak az ifjúság előtt mondott beszédeit nyomtatták ki a város sajtóján. Az öröm, lelkesedés, fölszabadulás mámoros érzelmei töltöttek el mindenkit. A forradalom forró lehellete a debreceni cíviseket is fölrázta csöndes nyugalmukból. Majd, mikor a tettek napjai is elérkeztek: lázas cselekvésre buzdult az egész város. A nyomda mindenütt serényen kísérte az eseményeknek rohanó változásait a maga mozgékony betűhadseregével.

Mindjárt eleve is: nagy számú hirdetmény, körirat, táblairat meg egyéb nyomtatvány hagyta el a város sajtóit. 1848 július havában pedig megjelent az első debreceni újság is: az "Alföldi Hírlap". S mikor 1849 első napjaiban a kormány és az országgyűlés átköltözködött Debrecenbe: a városi nyomda munkája hallatlanul megszaporodott. Az egész ország igazgatása és az önvédelmi harc szervezése Debrecenből történt; a hadügyminiszter a városi tipográfiában nyomatta a hadseregi szabályzatokat és az utasítások egész sorát; sok munkát adott az országgyűlés jegyzőkönyveinek a lenyomtatása; maga Kossuth is özönével küldözgette a sürgős nyomtatnivalót a nyomdába. Tudományos, iskolai meg egyéb privát munkák nyomtatásával tehát ez idő tájt a nyomda nemigen foglalkozhatott. Egyetlen ilyen természetű nyomtatványa volt Sárosi Gyula verses "Arany trombitája", amely velőkig ható szózatával százezernyi magyar ember dühét kavarta föl a hitökszegett bécsi hatalmasok ellenében.

Ilyen körülmények között szó sem lehetett arról, hogy a debreceni szociusok valamelyike is katona lehessen. Pedig Tóth Endre meg a személyzet majd mindenik tagja már korábban is kérelmezte azt. A városi tanács ezt válaszolta nekik: "A tipográfusok a szellem művelődését és az átalakulási mozgalmaknak gyors tudomásra juthatását eszközölni hivatvák; több hasznukat látja most a közügy a sajtó mellett, mint a csaták viadalában:"

1849 januárjában már sehogy sem győzték a debreceni tipográfusok a munkát. A kormány ekkor elrendelte, hogy a kolozsvári katolikus líceum nyomdáját hozzák át kisegítésképpen Debrecenbe. Bartók Lukács faktor tizenketted-magával föl is jött Kolozsvárról; hozott magával három vassajtót és igen sok garmond meg ciceró betűt, s ő nyomtatta a Pálfy-Csernátony-féle "Március Tizenötödike" napi hatszáz-nyolcszáznyi péplányát, a Madarász József szerkesztette "Debreceni Lapok"-at és szépszámú minisztériumi nyomtatványt egészen május hó végéig, amikor ugyanis a kormány Buda visszafoglalása következtében megint visszatért Pest városába. A híres függetlenségi nyilatkozatot is ez a Kolozsvárról átköltöztetett tipográfia nyomtatta ki, a következő impresszumot téve rája: "Nyomatik a Kolozsvárról ideiglenesen Debrecenbe áttett nyomdában." Június hó elején aztán Bartókék sajtóstul, mindenestül visszatértek a maguk városába.

Az országgyűlés Debrecenben léte idején a kolozsvári nyomdászokon kívül ott dolgozott Debrecen városában a budavári egyetemi nyomdából kiszakított "álladalmi nyomda", meg a pesti Károly-kaszárnyából odatelepített nagyszabású bankjegynyomda is.

A debreceni városi nyomdában indult meg 1849 január elején a Jókai Mór szerkesztette "Esti Lapok", s Táncsics Mihály "Forradalom" című röpív sorozata. Ugyancsak itt nyomtatódott Táncsics lapja, a "Munkások Újsága", ennek azonban mindössze három száma jelenhetett meg Debrecenben, mert szegény Táncsicsnak nem volt annyi pénze, hogy a sajtótörvényben megszabott kauciót letehesse, ugyanígy járt Vas Gereben (Radákovics József) is a maga "Népbarát"-jával. Negyvennyolcas törvényalkotásunk szeme fényének, a sajtótörvénynek ezt a kauciós paragrafusát sokat kifogásolták legjava íróink meg költőink, így Petőfi is, de megváltoztatására már nem került idő.

Volt a debreceni városi nyomdának egy "tábori különítménye" is. Még 1848. december 4-én történt, hogy Bem József tábornok, az erdélyi hadseregnek a főparancsnoka magához kérette Tóth Endre provizort, s egy tábori nyomdához való sajtónak és betűanyagnak a kiszolgáltatását, valamint két betűszedő és két nyomtató szociusnak a verbuválását kérte tőle. Tóth jelentést tett a városi közgyűlésnek, mely készséggel teljesítette a népszerű Bem apó kérését. A nyomda alkalmazottai közül négyen: Újvárosi József, Hegedűs István, Pátfalvai Károly, Kuttor Sámuel Bem táborához beosztva, részt vettek az erdélyi hadjáratban, nyomtatták Bem proklamációit, s ha nem volt éppen más dolguk: Petőfi Sándor gyújtó csatadalait sokszorosítgatták derék kis sajtójukkal. A háború végeztével az első három jó szocius hazakerült, Kuttor Sámuel azonban nem látta többé viszont a debreceni officinát. Azt rebesgették, hogy menekülése közben a mócok agyonverték. A sajtó is odamaradt valahol Nyárádszentannán, a Lázár grófi család udvarában. Mire érte küldöttek volna, tönkre is ment.

Az a lázas izgultság, amely 1819 tavaszán Debrecen minden tipográfusát éjszakát is nappallá tevő munkálkodásra késztette: a kormány Pestre távoztakor egyszeriben alábbhagyott. Az idegenből összeverődött nyomdászok szétszéledtek, a minisztériumi emberek, képviselők, fullajtárok tömege tovatűnt, a civil ember is fölvehette megint a maga tempós, nyugodt járását. Csönd borult a minapában még oly zajos városra.

Augusztus 3-án bevonult az orosz hadsereg, nyomában az osztrák hivatalnokok, spiclik, fogdmegek "rendcsináló" csapata. Moccanni sem mert senki. A tipográfia sem igen. Éppen csak hogy a kalendáriumot jelentette meg 1850-re.

Úgy egy esztendő múlva a hetenkint kétszer megjelenő "Csokonai-Lapok" c. szépirodalmi újság nyomtatásával próbálkozott meg a városi nyomda. A lapocska azonban igen rövid életű volt. Csak 1861-ben lett utóda a "Hortobágy" képében, amelynek címe aztán 1867-ben "Debreceni Lapok"-ra változott.

Tóth Endre egyenes lelkű, derék, becsületes ember volt; eszébe se jutott volna, hogy tisztességtelen módon szaporítsa a jövedelmét. Az ő tudta nélkül megcselekedte azonban ezt a tipográfia ellenőre, akire még 1852 tavaszán reásütöttek több rendbeli turpisságot. Mint akkoriban szokásban volt: a művezetőnek felelnie kellett hivatalnoktársa üzelmeiért, s így eshetett, hogy 1853 januárjában Tóthot is elmozdították az állásától, egyszersmind az ellenőr által okozott kár fele részének megtérítésére kötelezve őt.

A nyomda élére a már negyvenöt esztendeje ott dolgozgató öreg szocius Fodor Rubent állította a tanács. Az ő hét esztendős művezetősködésének idején, 1854-ben kapta meg a városi nyomda az első gyorssajtóját Vankó János pesti gépész kezéből. Gyarló egy gép volt, Fodorék sehogy sem boldogultak vele. Ugyanez idő tájt a Bécsből kinevezett, különben igen önzetlen és egyenes jellemű Csorba János polgármester intézkedésére fraktúr betűvel is fölszerelték a tipográfiát.

1857-ben konkurense is támadt a város nyomdájának Telegdi Lajos könyvkereskedő újonnan berendezett tipográfiájában. Telegdi sokáig minden követ megmozgatott, hogy a városi nyomdát is, habár csak bérlemény alakjában, a maga kezébe kaparíthassa.

Az öreg Fodor Ruben 1859 május végével nyugalomba vonult. Helyét a besztercebányai születésű Frics József foglalta el, ki Tóth Lajos miskolci tipográfiájában kezdte meg az inaskodását 1842-ben, s fölszabadulása után hol Pesten dolgozott a Beimel és Kozma nyomdájában, hol meg Pozsonyban. A negyvennyolcas időkben eleintén nemzetőr volt, majd a "Kossuth Hírlapja" szedőjének osztották be. Windischgrätz csapatainak Pestre bevonultakor Miskolcra futott, ahol Szemere Bertalan tábori nyomdát akart véle fölszereltetni, ami azonban a közlekedés szünetelése s az utak elzártsága miatt nem sikerült. Aztán Debrecenbe került a "Közlöny"-höz, elkísérve a kormánynak ezt a hivatalos lapját Szegedre, majd Aradra is. Szabadságharcunk lezajlása után egy darabig bujdosott. 1850-től 1852-ig Pesten dolgozott a Lukács László, majd az Emich Gusztáv tipográfiájában; azután pedig két esztendős külföldi munkálkodás következett. Visszajőve, Herz János jól fölszerelt pesti nyomdájának lett a művezetője. Innen került 1859 vége felé Debrecenbe provizornak.

Frics József negyven esztendeig állott a városi nyomda élén. Tanúja volt a nyomdászat világszerte való hatalmas erejű szárnybontogatásának, s szeretettel és buzgón fáradozott a debreceni városi nyomda korszerűvé emelésén is. 1860-ban újabb gyorssajtót hozatott Pestről, de most már a Röck-gyár készítményét, amely mindenesetre használhatóbb volt a Vankó gépénél. A nyomda személyzetét is szaporítgatta; 1866-ban már tizennyolc nyomdász dolgozott az ország legrégibb s legszebb múltú tipográfiájában.

Mint említettük: 1857-ben Telegdi Lajos könyvkereskedő új nyomdát alapított Debrecenben az ősi városi tipográfia mellett. A vállalat cége volt: "Okolicsányi s Társa". 1860-ban "Debreceni Közlöny" címmel akadozó éltű hetilap készült ebben a nyomdában. Ezt 1861-ben a "Debreceni Ellenőr"-rel való első kísérletezés meg a "Dongó" című gunyoros élclap kiadása követte.

Eger városában az 1756-i alapítású érseki líceumi könyvnyomda a tizenkilencedik század első felében álmosan működött. A harmincas-negyvenes években Joó János volt a nyomda ügyvezetője, ki 1838-ban a rövid éltű "Héti Lapok"-kal, 1847-ben pedig a "Hetilap"-pal próbálkozott. Élénkebb munkásságot csak 1860 óta fejtett ki a nyomda, amikor a jeles tipográfus Tóth István került az élére. Ez a Tóth István pesti ember volt, a Trattner-Károlyiék nyomdájának neveltje. A szabadságharcban honvéd volt, majd pedig a besorozás veszedelme elől Olmützbe szökött, huzamosabb ideig dolgozgatva ebben a városban. Egerbe kerülve, lelket vert az érseki nyomdába. "Egri Értesítő", "Eger" és "Egri Posta" címen egyre-másra heti lapocskák jelentek meg; 1863-ban megindult Szederkényi Nándor "Mátra" című lapja is. 1867-68-ban "Buzogány" címen kis élclapjuk is volt már az egrieknek.

A magyar nyomdászat históriájába Tóth István az első magyar nyomdászújság, a "Gutenberg" megalapításával írta bele a nevét. Ez az ügyesen megszerkesztett lap kétszer jelent meg havonkint 1866 elejétől 1867 végéig, de már 1865. október 15-én tartalmas próbaszámot adtak ki belőle.

Az eperjesi nyomda a Redlitz-család kezén volt 1852-ig, amikor Staudy Antalé lett. 1849-ben Sennowitz Gyula kereskedő a magyar katonai parancsnok megbízásából harminckrajcáros szükségpénzt nyomtatott, amiért az osztrák katonai bíróság háromévi fogságra ítélte őt.

Esztergomban a század elején szünetelt a tipográfia. 1820-ban Beimel József lett ott a könyvnyomtató, ki főképpen egyházi iratokat meg kalendáriumokat sokszorosított, harmincöt év alatt 325 félét. Az ötvenes évek elején Horák Egyed lett a Beimel-nyomda bérlője, de már 1856-ban új tipográfiát rendezett be magának. Itt nyomtatta aztán Knauz Nándor "Magyar Tudományos Értekező" és "Magyar Sion" című történelmi folyóiratait. A Beimel-nyomdát ezután az öregebbik Sógor György bérelte egy ideig, de belebukott a vállalkozásába. 1867-ben indult meg az "Esztergomi Közlöny" című hetilap, amelynek impresszumában Buzárovits Gusztáv neve szerepel mint nyomtatóé. Később - Horák elöregedésével - Buzárovits egészen magához váltotta a nyomdát.

Fiume könyvnyomtatói 1867-ig a Karletzky-család tagjai közül kerültek ki. Magyar nyelvű nyomtatványaik alig voltak.

Győrött Streibig József volt a tipográfus 1818-ig, kit fia Lipót (1839-ig), majd ennek özvegye Klára követett. Faktora, idősb Sauervein Géza 1847-ben négy esztendőre bérbe vette, majd 1850-ben egészen meg is vásárolta a nyomdát. A sok kalendárium s egyéb népies irat mellett 1847-48-ban "Hazánk" című, hetenkint háromszor is napvilágot látó újság jelent meg itt Kovács Pál szerkesztésével. Ezt a szabadságharc kirobbanásakor Vas Gereben "Öreg ÁBC" c. röpívei követték. Az öreg Sauervein nyomtatta 1857-től kezdve az akkoriban hetenkint kétszer megjelenő "Győri Közlöny"-t és a Ráth Károly meg Rómer Flóris szerkesztette "Győri Történelmi s Régészeti Füzetek"-et is. Gyorssajtója már 1846-tól kezdve volt a győri nyomdának.

Gyula városának már 1855-ben volt tipográfiája. Réthy Lipót, majd Dobay János volt itt a mester, ki 1862-ben a Szatmáry Károly szerkesztette "Zászló"-t is nyomtatta.

Gyulafehérvárt a püspöki nyomda már 1785 óta megvolt, de csak ritkán adott magáról életjelt. Még 1849-ben is néma maradt, amikor pedig a csíki barátok öreg fasajtója is lelkesen csikorgott a népszabadság ügyének szolgálatában. 1867 körül Pollák és Volz voltak a gyulafehérvári nyomda bérlői, kik egyebek közt "Egyházi és Iskolai Hetilap"-ot is nyomtattak.

A piaristák kezelésében volt kalocsai érseki nyomdát 1803-tól fogva Tomencsek János, a pesti Landerer-nyomdának addig való faktora veszi bérbe évi kétszáz forintokért. 1816-ban az ifjú Trattner János Tamás megvásárolja a kalocsai tipográfiát, s fölhajóztatva az egészet Pestre, beolvasztja az itteni nyomdájába. 1857-ig nem is volt azután nyomtató nyűhely Kalocsán. Ekkor Malatin Antal, a pesti Landerer szedője alapított ott Holmeyer Ferenc társaságában újat, jó munkát végezve nyolcvanéves koráig.

Kaposvárt volt a negyvenes években Knezevits István Pécsről odakerült nyomdája. Betűkészletéből az osztrák katonák 1849-ben golyót öntöttek. Később, a hatvanas évtizedben, Fischel Fülöpnek volt Kaposvárt nyomdája. Itt indult meg a máig is élő Roboz Istvánnak "Somogy" című hetilapja 1866 elején.

Kassa városának két szép tipográfiája is volt a tizenkilencedik század elején: az Ellinger- és a Landerer-féle. Az Ellinger nyomdászdinasztia tagjai majdnem száz esztendeig tevékenykedtek Kassán. Ősük Ellinger János József volt, ki 1786-ban megalapította a nyomtató műhelyét; őt követte fia István 1810 körül, neki pedig 1842-ben Ellinger János lett az utóda. Ennek a cége 1876-ig állott fönn. Az Ellingerek közül különösen István szerzett nagy érdemet a húszas-harmincas években frissen éledező magyar irodalomnak a támogatásával. Ő adta ki 1825-től 1836-ig Dessewffy József gróf titkára, Dulházy Mihály által szerkesztett "Felsőmagyarországi Minerva" című, havonkint öt íven megjelent tudományos folyóiratot is.

A három sajtóval s száz mázsa betűvel fölszerelt kassai Landerer-nyomda 1822-ben Werfer Károly tulajdonába került, ki nagyot lendített rajta a maga jeles szakképzettségével. A mellett az irodalmunknak is sok jó szolgálatot tett. 1833-tól 1837-ig nyomtatta a közben sokat szünetelt Kovacsóczy Mihály féle "Szemlélő"-t meg "Literaturai Lapok"-at, 1838-tól fogva a "Kassa-Eperjesi Értesítő"-t, mely az idők folyamán lassankint teljesen elnémetesedett, s "Kaschauer Zeitung" lett belőle. Gyakorolt személyzetével szépszámú tudományos könyvet is nyomtatott, amiért az "akadémiai tipográfus" címet kapta.

1847-ben fia Werfer Károly József került a tipográfia élére, ki 1848 elején "Ábrázolt Folyóirat"-ot indított, de már márciusban "Képes Újság"-ra változtatta a lap címét, s "Oberungarische Illustrierte Zeitung" titulussal német kiadást is csinált belőle. E lapok kezdetben politikával is foglalkoztak, de mikor a belügyminiszter a város útján biztosíték letételét követelte Werfertől: egyszeriben törölték a "politikai" jelzőket a lapok fejéből.

1848-ban a hadügyminiszter utasítására a magyar hadsereg tábori nyomdáját rendezte be Werfer. Ez a nyomda egy könyvnyomdai s egy litográfiai kézi sajtóból, hét láda betűből, négy litográfkőből meg a nyomtatáshoz szükséges egyéb eszközökből és anyagokból állott. Werfer, mint a nyomda főnöke, főhadnagyi rangot viselt; munkásainak egytől egyig őrmesteri rang dukált. Zsoldjuk havonkint negyven forint volt; s ezen fölül a kellő adag kenyéren kívül egy font hús, fél font szalonna és egy icce bor járt ki mindeniknek napjában.

1859-ben Werfer Károly Józsefnek Károly nevű fia lett a kassai tipográfia vezetője, ki egy időre Pesten is nyitott újság-meg könyvkiadó vállalatot, amibe azonban már 1861-ben belebukott. Ő adta ki Vas Gereben "Kétgarasos Ujság"-át, Berecz Károly "Tárogató"-ját (1859), Szabó Rikárd "Divatcsarnok"-ját (1860-61), 1860-ban a "Pesti Hírnök" című napilapot, 1861-ben Szokoly Viktor "Garabonciás Diák" című élclapját. Kassán az egymásba olvadó "Felvidék"-et, "Felsőmagyarországi Közlöny"-t meg az "Abaújmegyei Közlöny"-t indította meg Werfer.

Kecskeméten tíz esztendei kérvényezés meg lótás-futás után 1840-ben sikerült a kitűnő tipográfus Szilády Károlynak nyomdát nyitnia. Ez a derék könyvnyomtatónk Bécsben tanulta a mesterségét; 1830-ban fölszerelte a pápai református főiskola nyomdáját, s ő volt annak első igazgatója Kecskemétre távoztáig. Az utóbbi helyen főként pestvárosi íróknak és kiadóknak nyomtatott; éppen ezért kérvényezte is a nyomda Pestre való áthelyezhetését, de a helytartó tanács nem engedte meg. Szilády volt a nyomtatója az 1858-59-ben megjelent "Kecskeméti Protestáns Közlöny"-nek, majd később a "Kecskeméti Lapok"-nak.

Keszthelyen Perger Ferenc szombathelyi könyvnyomtató alapított 1818-ban fióknyomdát.

Kézdivásárhelyen a városnak magának volt 1849-től fogva kisded tipográfiája, amelyet Bem József honvédtábornoktól kapott ajándékba. Ezen nyomtatták a Fogarassi János szerkesztette "Székely Hírmondó" egy néhány számát 1849 június 17-ig.

Kismartonban az Esterházyaknak voltak udvari nyomdászaik is. 1817-ben Stolz J. Lipót volt a nyomdász neve.

Kolozsvár legtekintélyesebb nyomdája a tizennyolcadik század vége felé a református kollégium tipográfiája volt. Kapronczai Nyerges Ádám Marosvásárhelyre távoztával azonban a nyomda hanyatlani kezdett. A felügyelők és bérlők egymást váltogatták benne, ami szintén siettette a nyomda pusztulását. 1793-tól kezdve ugyan közel negyven esztendőre Török István uram lett a tipográfia bérlője, de nem sok látszata volt a tevékenységének.

Mikoriban Döbrentey Gábor 1813-ban meg akarta indítani az "Erdélyi Múzeum"-ot: már alig is volt valamire való betűje a kolozsváriak régi nevezetes tipográfiájának. A jó Döbrentey ekkor a Királyhágón túli irodalombarátok áldozatkészségéhez folyamodott, ami elég jó eredménnyel járt: "Erdély három fia s négy leánya segedelmével" csakhamar új betűket hozathatott Budáról, az egyetemi nyomdának híres műhelyéből, ahol Bikfalvi Falka Sámuel volt a betűmetsző és öntőmester.

A betűk megjöttek, az "Erdélyi Múzeum" megindulhatott; Döbrentey ámulásba ejthette az országot a maga gyökerekre vagdalt szavaival és csodálatos nyakatekertségű mondataival. Támadták is érte eleget.

A kollégiumi nyomda erősebb föllendülése 1830-tól számít, amikoriban Török István uram otthagyta bérletét, s a líceumi nyomdához ment át ügyvezetőnek. Helyében, szélesebb hatáskörrel, Ákosi Barra Gábor lett az újra házi kezelésbe vett, s csakhamar litográfiával is bővített nyomdának a vezetője. Energikus, nagy tudású nyomdászember volt, az utolsó azok közül, akiket a református státus külföldi tanulmányúton képeztetett ki java nyomdászokká. Barra a Szilágyságban született 1799-ben; Debrecenben, Zilahon, majd pedig a kolozsvári református gimnáziumban tanult. Innen Nagyszebenbe ment hat esztendőre inasnak a Bielz Mihály litográfiájába. A hat év elteltével a kolozsvári református egyház ösztöndíjával külföldre menesztették. Másfél esztendeig járta Németország, Anglia és Franciaország nagy sokszorosító intézeteit, s mire visszakerült: tudósa volt a nyomdászatnak.

Barra Gábor nagy igyekezettel feküdt neki a kollégiumi nyomda fölvirágoztatásának. A tulajdon szerkesztésében megindította az "Egyházi Beszédek Gyűjteménye" című folyóiratot; kinyomtatta Salamon József "Erdélyi Prédikátori Tár"-ának időnkint megjelengető füzeteit és szép számú iskolás meg egyéb könyvet. Az ő idejében történt, hogy Rhédei Ádám gróf jelentős összeget hagyományozott a tipográfia javára; Barra Gábor azonban már nem sok hasznát láthatta ennek, mert 1837. december 17-én nyomdászbetegségben - tüdővészben - meghalt.

Utána Salamon József professzor lett a kollégiumi tipográfia igazgatója vagy öt esztendőre. Alatta indult meg a konzervatív párt közlönye, a "Múlt és Jelen", Szilágyi Ferenc főiskolai professzor szerkesztésével. A hetenként kétszer megjelenő újság a maga "Hon és Külföld" meg "Históriai Kedveskedő" című melléklapjaival jócskáit adott munkát a nyomdának.

1842. október 1-jével bérlő kezére jutott a tipográfia. Igen ügyes ember volt a bérlője: a könyvkereskedői családból származott Tilsch János. Az ő erélyes s körültekintő tevékenysége idején a nyomda munkája jelentékenyen megszaporodott. 1843-ban indult meg Magyari Lajos "Életelvek Képekben" című szépirodalmi folyóirata, Szilágyi Ferenc "Magyar Gyermekbarát"-ja és "Kolozsvári Hetilap"-ja, 1846-ban pedig Berde Áron "Természetbarát"-ja.

A forradalom kitörése Tilschet találta a kollégiumi nyomda élén, ki német neve ellenére is tüzes lelkű magyar ember lévén, 1848. május 2-án "Ellenőr" címmel hetenkint négyszer megjelenő radikális politikai újságot indított. A lap szerkesztője előbb a meseíró Kőváry László, majd Dózsa Dániel volt. Az újság a császári csapatoknak Kolozsvárra való első bevonultakor, 1848. november havában megszűnt, de szegény Tilsch Jánosnak meg kellett szenvednie a radikális vállalatáért: a forradalom leverése után nehéz várfogságra ítélték.

1848. október 1-jétől kezdve Barra Gábor özvegye és Stein János könyvkereskedő volt a kollégiumi nyomda bérlője, mindamellett még Tilsch nevét találjuk a Krizbay Miklós szerkesztette, 1849 nyarán megjelent "Szabadság" című napilap impresszumában Bár ez az újság mérsékelt irányzatú volt: megjelentetése semmi esetre sem csökkentette Tilsch bűnlajstromát.

Barráné 1855-ben kivált a nyomdabérlői és könyvkereskedői vállalkozásból, s Stein János maradt annak az élén hosszú időkön által, egészen 1886-ban történt haláláig. A magyar irodalom sokat köszönhet néki. Könyvesboltját Gyulai Pál "szellemi kocsmának" nevezte, ahol találkozót adott egymásnak Erdélyország minden írója és irodalombarátja. Ő volt a külföldi tilalmas könyvek fő-fő becsempészője is; a lipcsei Wigand Ottó és Reclam, meg a hamburgi Hoffmann és Campe kiadóknak a magyar s osztrák viszonyokról írott röpirat-kiadványait az ő titkos raktárából minden megbízható és jóravaló magyar ember megkaphatta. A maga nyomtatta könyvek és újságok már ártalmatlanabb tartalmúak voltak; így az 1850-51 körül Makoldi Józseftől szerkesztett és hetenkint háromszor megjelent "Kolozsvári Lap", a Berde Áron "Hetilap"-ja (1852-55), a Réthy Lajos által szerkesztett "Növendékek Lapja" című ifjúsági közlöny (1865), meg az első színházi napilap is: a "Kolozsvári Színházi Közlöny" (1859-60). A balközéppárt 1867-ben megindult közlönyét, a "Magyar Polgár"-t is hosszú ideig az ő nyomdájában állították elő. Kolozsvár városának másik nyomdája a római katolikus líceumi nyomda volt, amely több oldalról rakódott össze. Magvának a Hochmeister Márton szebeni tipográfus kolozsvári fióknyomdája tekinthető, amelyet a derék szász nyomdászmester 1809-ben ajándékozott a líceumnak. Más része valamikor a jezsuitáké volt, s e szerzet föloszlatása után Kollmann bécsi nyomdásznak a kezére került, majd Batthyány Ignác püspök vette át, ki aztán a piarista papok gondviselésére bízta. 1812-ben Bergai József akadémiai tanár vette meg a már nem működő tipográfiát, mely végre is beleolvadt a líceumi nyomdába.

Ennek a líceumi tipográfiának a szabadalmában volt a nagy erőssége. I. Ferenc ugyanis még 1815-ben szabadalmat adott néki az erdélyi katolikus iskolakönyvek nyomtatására és árusítására. Ennek következtében állandóan hat-nyolc szedővel és ugyanannyi nyomtató munkással dolgozhatott a tipográfia, s a Bergai-nyomda beolvasztása után emeletes szép házat is építettek számára.

A nyomda igazgatója rendesen valamely öregebb tanár volt 1846-ig; ekkor a főkormányszék Szentpéteri Imre kancellistát állította a tipográfia élére, akit 1868-ban Finály Henrik múzeumegyesületi titkár váltott föl ebben a tisztségében. Nyomdavezetők voltak: 1831-től 1837-ig Török István, a kollégiumi nyomda előbbi bérlője "provisor et corrector typographiae, typographus" titulussal; utána pedig 1871-ig Bartók Lukács, akinek "provisor et typi corrector" volt a címe.

1842-ben litográfiával is megbővítették a líceumi nyomdát. 1849-ben pedig ez a nyomda volt a magva annak az expedíciónak, mely a kormány parancsára Debrecenbe ment, hogy az ott fölgyülemlett nyomdai munkák előállításában segédkezzék. Az expedíció vezetője a líceumi nyomda faktora: Bartók Lukács volt, aki összesen tizenegy nyomdászsegédet, három vassajtót és kellő mennyiségű betűtömeget vitt el magával Kolozsvárról. A tizenegy segéd közül nyolcnak a nevét is ismerjük; ezek: Szőcs Antal, Szabó András, Strom Sámuel, Rácz István, Schott Vilmos, Gál Antal, Koncz László, Makó György.

A szabadságharc lezajlása után a líceumi nyomda folytatta az iskolás könyvek nyomtatását. Közben újságokat, folyóiratokat is nyomtatgatott; ilyen volt az ókonzervatív mágnások szekerét toló Vida Károly által szerkesztett, hetenkint kétszer megjelenő "Magyar Futár" 1856-os 1859-ig, s ennek havonkint kiadott melléklapja, a patinás című "Erdélyi Múzeum".

Volt Kolozsvár városának 1827-től kezdve egy harmadik nyomdája is, amelyről Ferenczi Zoltán közölt valamikor érdekes adalékokat. Ezt a nyomdát a jó nevű közgazdasági író Kis-szántói Pethe Ferenc alapította, aki élte vége felé Kolozsvárra költözve, megindította itt a "Hazai Híradó" című újságát, még pedig a saját, kissé szűkösen fölszerelt nyomdájában. A lap címe fél esztendő múlva "Erdélyi Híradó"-ra változott, s Pethe toldalékot is csatolt hozzá "Nemzeti Gazda" címmel. Pethének nagy baja volt, hogy a kormány hirdetéseit ingyen kellett közölnie, s hogy a cenzúra szigorúbb volt Kolozsvárt, mint bárhol is a magyar területeken. Így történt, hogy csak vagy százhúsz előfizetőig tudta fölvinni, s ezért 1831. június 30-án már ki is jelentette, hogy lapját az esztendő végeztével be fogja majd szüntetni. Szerencsére már előbb is szövetkezvén Deáki Filep Sámuellel s Méhes Sámuel református tanárral, közülük az utóbbi a lapot meg a tipográfiát megvette.

Méhes Sámuel ügyes tollforgató ember volt, s nagyot lendített a lap sorsán. Az "Erdélyi Híradó" korának legjobban szerkesztett újságai közé kezdett számítódni. Politikai tekintetben a reformerek irányzatát követte, akiknek jó része a lap munkatársai sorában is ott szerepelt. Vezércikkeit jobbára Kemény Zsigmond és Kovács Lajos írták, de akadt benne vezető cikkely Wesselényi Miklóstól, sőt olykor magától Kossuth Lajostól is. Kívülük Kriza János, Teleki Domokos, Szentiványi Mihály és Brassai Sámuel is ott voltak a lap rendes dolgozótársai sorában.

Az "Erdélyi Híradó" nyomdájában jelent meg 1830-tól kezdve vagy másfél évtizedig a "Nemzeti Társalkodó", majd pediglen 1834-től 1848-ig a Brassai Sámuel lapja: a "Vasárnapi Újság" is.

Az "Erdélyi Híradó"-t 1848. május 16-án Ocsvai Ferenc nyomdástul megvásárolta, s a lap címét "Kolozsvári Híradó"-ra változtatva, nagy buzgósággal feküdt neki a vállalkozásának. Nem őrajta múlt, hogy a nyomdát egyik baj a másik után érte. Még ugyanez év novemberében csatazaj verte föl Kolozsvár környékét, s mikor november 16-án a városba is bevonult az ellenség: a szabadságharc ügyében erősen kompromittált Ocsvainak menekülnie kellett.

De nem sokáig volt távol. Bem tábornok hős honvédei tovakergették a császáriakat, s karácsonyra ismét a magyaroké lett Kolozsvár. Ocsvai is visszatérve a városába újult erővel kezdte szolgálni a magyar forradalom ügyét. Régi újsága helyett "Honvéd" címmel napilapot alapított, tüzes cikkekkel ostorozva benne a bécsi urak hitszegését.

A "Honvéd" utolsó száma 1849. augusztus 14-én jelent meg utoljára. Urbán császári tábornok ekkoriban megint bevonult Kolozsvárra, s lefoglalta a rebellis iratokat ontó tipográfiát. Szegény Ocsvai Ferenc a bujdosók kenyerére szorult. Jobbára Szilágyságban lappangott hosszú időkön keresztül, elborultan lesve-várva, hogy mikor múlik el fejünk felől a zivatar. Csak 1861-ben tűnt föl újra mikor a református kollégium nyomdájában hetenkint háromszor megjelent "Kolozsvári Közlöny"-t szerkesztgette.

1835-ben egy újabb kis nyomda volt alakulóban Kolozsvárt, a Wesselényi Miklósé, de ezt még az embriójában megfojtották. Ferenczi Zoltán így mondja el a históriáját:

Az 1834-i kolozsvári országgyűlés július 9-i ülésén elhatározta jegyző-, napló- és irománykönyv kiadását, s erről a líceumi nyomdával alkut is kötött. Ezt a 49. számnál a főkormányszék betiltotta. E sérelmes betiltás következtében a rendek fölkérték az elnököt, hogy a nyomtatás akadályait hárítsa el; egyszersmind a november 20-i ülésen naplóbírálókat és szerkesztőket is választottak. Megsürgették a dolgot 1835. január 24-én is, amikor az elnök még mindig csak azt felelhette, hogy választ Bécsből még nem kapott. Ekkor Wesselényi Miklós benyújtván a naplónak egy ívét, kijelentette, hogy a nyomtatást saját kezével folytatja, még pedig az általa szerzett litográfiai kézi sajtón, amelyet az erdélyi országgyűlésnek ad örök tulajdonul és kizárólagos fölügyelete alá helyezi. Ezt a rendek elfogadták, megköszönték, s továbbra is Wesselényi meg a kinevezett bizottság fölügyelete alatt hagyták. Ez adományért Wesselényi aznap este az országgyűlési ifjúságtól fáklyás zenét kapott. A királyi biztos, Estei Ferdinánd főherceg már január 30-án átírt a főkormányszékhez, hogy Wesselényi Miklós ellen közkeresetet indíttasson, a nyomdát tegye zár alá s segéde, Stuller megbüntetését rendelje el. Stuller ugyan, mint magyarországi illetőségű, rövid úton megbüntethető nem volt s ezért a budai helytartó tanácshoz írtak át, de Wesselényi ellen a nyomozást elrendelték, a napló kinyomatása következtében az erdélyi országgyűlést föloszlatták, s a sajtó a kormányszékhez tétetett zár alá, ahol fadarabjai 1873-ban még megvoltak. Ekkor eladták őket, de egyik karja az erdélyi múzeum régiségtárába került. Ott őrzik kegyelettel mindmáig, mint a sajtóért folyt küzdelem emlékét.

1860-ban, a régi nagy nyomdák jelentőségének alábbszálltakor megint újabb tipográfia keletkezett Kolozsvár városában. A Gámán Jánosé volt ez, ki maga is igen ügyes szakember volt, s mikor elbetegesedett: jeles faktorokkal irányíttatta tipográfiájának működését. Ezek a faktorok: Kovács Mihály (1862-63), s utána a hosszú életű, derék Vogel Károly. A Gámánék nyomdájában készült a hetenkint négyszer megjelenő "Erdélyi Posta", a Fekete Mihály, majd Kőváry László szerkesztette "Korunk" című hetilap (1860-67), meg a Sándor József lapja: az "Unió" (1867).

Komárom városában Weinmüller Bálint könyvnyomtatóskodott 1795 óta. Halála után Weinmüller Franciska és Klára kezelték a szép tipográfiát az örökösök nevében 1848-ig. Fő-fő munkájuk a kapós komáromi kalendárium volt; 1824-ben egy rövid éltű szépirodalmi lapocskát is nyomtattak: a "Laura" címűt, amit Gödörházi Gödör József szerkesztett. 1848. május 8-án a nyomda vétel útján a Szigler testvérek, Antal és Mihály birtokába került, de a szeptember 17-i nagy tűzben - amelynek különben több mint négyszáz ház és öt templom esett áldozatul - erősen megrongálódott, úgyhogy csak november hó 3-án kezdhette meg működését. Mint Ballagi Aladár mondja: a nyomda ettől fogva a Komáromot ért összes csapásokban, az ostrom meg a bombázás minden veszedelmében osztozott. Alig állították föl valamely elég biztosnak vélt helyen: a bombák mihamar tovább űzték. A leghevesebb bombázás közben hurcolgatták a szedést az egyik pincehelyiségből a másikba. Egyszer egy bomba a nyomdába is becsapott, de azon kívül, hogy a sajtónál dolgozó két tipográfus három napra megsüketült: más baj nem történt.

Komáromban két lap jelent meg: a "Komáromi Értesítő", amelynek szerkesztője a rejtélyes és kalandos életű Makk József tüzérezredes, segédszerkesztője pedig az 1894-ben Amerikában elhunyt Rózsafi (Ruzicska) Mátyás volt; a másikat, a "Komáromi Lapok"-at Friebeisz István szerkesztette. Az előbbi vehemens, tüzes kis forradalmi lapocska volt, mely gáncsolt mindenkit, s csak Makkot istenítette; az utóbbi azért nevezetes, mert utolsó száma 1849. október 1-én jelent meg, tehát több mint hat héttel a világosi fegyverletétel után.

Sziglerék a vár kapitulációja után is szorgalmasan dolgoztak, ha volt mit. 1856-tól 1858-ig "Magyarhoni Természetbarát" című lapot is nyomtattak. 1860-ban az egyik testvér, Mihály, Nyitrára ment át tipográfusnak.

Kőszegen a szászországi származású Reichard Károly alapított nyomdát és könyvkereskedést 1836-ban. 1845-től kezdve fiai nevén állt a vállalat.

Lőcsén Podhoránszky Mihály utódai nyomdászkodtak a tizenkilencedik század elején. Csinos tipográfiájukat 1803-ban a porosz származású Mayer Károly József vette át, 1817-ig dolgozgatva Lőcse városában, amikor az 1815 felé ott új nyomdát nyitott Werthmüller Jánosnak konkurenciája elől Rozsnyóra költözött. A Werthmüller-féle nyomda századokon át megmaradt a család birtokában. Általában német munkákat nyomtatott. 1863-tól 1877-ig "Szepesi Értesítő" címmel felemás, vagyis magyar-német lapocskát is csináltak Lőcsén.

Magyaróváron sok becsületet szerzett a nyomdász névnek Czéh Sándor, ki egyetlen fasajtóval kezdte meg ott a működését 1836-ban. El nem lankadó szorgalmával s kitartással elérte, hogy 1848-ban már három fa-és egy vasprése volt, s hogy nyomtatványainak tisztaságáért és szabatosságáért messze földön nagy híre kelt.

Máramarosszigeten "kincstári nyomda" létesült 1829 körül. Az ottani sóhivatal nyomtatványait készítették benne. Első vezetője Zahoray Alajos volt, ki 1845-ig állott az élén. Utóda Kádár József lett. Az ötvenes és hatvanas években a hangzatos "cs. kir. státusnyomda" címet viselte ez a műhely, bár a fölszerelése vajmi szerény volt. 1867-ben föloszlatták. Ezt megelőzően, 1865 körül, már Davidovich A.-nak is volt nyomdája Szigeten. Egyebek közt a "Máramaros" című politikai hetilapot nyomtatta.

Marosvásárhelyt Kapronczai Nyerges Ádám 1786-ban való halála után nyomdája a református kollégium birtokába jutott. A nyomdavezetők gyorsan váltogatták egymást. Előbb H. Gál László és Huszár Antal (1795-ig), majd Győrffy István (1808-ig) állott a nyomda élén; utánuk Fiedler Gottfried volt a faktor 1828-ig. Ekkor Kali József lett az utóda, kit 1835-ben testvére Kali Simon váltott föl. E derék könyvnyomtató 1866-ig való tevékenysége igen gyümölcsöző volt a kis tipográfiára; esztendőnkint tíz-tizenöt könyv is került ki a sajtó alól, köztük a világhírű Bolyai Farkas matematikai és egyéb művei, ki egy időben mellesleg fölügyelője (typographiae inspector) is volt a nyomdának. Ez időben készültek a nyomdában: a "Marosvásárhelyi Füzetek" (1858-60) meg a "Székely Néplap".

1865-ben Imreh Sándor személyében kitűnő új nyomdászmester került Marosvásárhelyre. Egyike volt ez idők legderekabb s legműveltebb tipográfusainak. Kali Simon keze alatt tanult. 1848-49-ben Bem apó seregében huszárkodott; a szabadságharc letiprása után az osztrákok besorozták, s elhurcolták Olaszországba, ahol őrmesterségig vitte. 1857-ben kiszabadulva a katonaságtól: Pestre jött, s itt dolgozgatott vagy nyolc esztendeig.

Mikoriban Imreh Sándor marosvásárhelyi nyomdáját megnyitotta: szegény Kali Simon már félig-meddig vak ember volt, s nem igen tudta ellátni faktori hivatalát. A kollégium vezetősége ekkor gondolt egyet, s Kalit nyugdíjazva, megvette Imreh Sándor nyomdáját; az egyesített tipográfiák vezetője Imreh lett, aki jó három évtizeden át nagy tudással és igyekezettel töltötte be az állását.

Miskolc város legelső nyomdásza Szigeti Mihály uram volt, a debreceni városi nyomda egykori provizora, aki 1804 óta Váradon könyvnyomtatóskodott, majd pedig 1810 körül Miskolcra költözött által. 1832-ben történt halála után örökösei kezén volt a nyomda 1840-ig, amikor megint csak a debreceni nyomda éléről került új gazdája. Tóth Lajos provizor vásárolta meg, ki 1841-től 1848-ig egyebek közt "Miskolci Értesítő" címen kis hirdetési meg vegyes tartalmú lapot is nyomtatott. Tóth 1852-ben csődbe jutott a nyomdájával, amely előbb Nagy Imre könyvkötőnek, majd meg Rácz Ádámnak a kezére jutott, ki 1867-ben megalapította a maga jelentős hetilapját, a "Borsod"-ot is.

Nagybecskereken hosszas kérvényezéssel és utánjárással nyomdai szabadalmat kapott 1847-ben a kitűnő szakember Pleitz Ferenc Pál. Privilégiumos levelét, még a nevének elírásos hibájával is, híven közöljük kötetünk egyik kétoldalas mellékletén. Már ez a szabadalomlevél is szokatlanul meleg hangon szól Pleitz jeles szakképességeiről. Igen érdekes és a kormányzó hatóság gondosságára vall a szabadalomlevél ama passzusa, amely "csinosabb nyomtató-betűk" beszerzésére utasítja Pleitz Pált. Minálunk az ily kikötés kissé szokatlan valami volt, legföllebb az erdélyi fejedelmek idején fordult elő egyszer-másszor. Németországban és még inkább Franciaországban azonban hozzátartozott a privilégiumos levél rendes szövegéhez, s olykor rá is rezzentettek a tipográfusra, ha ócska, pecsétvető betűkkel találta munkáit nyomtatni.

Pleitz jól megfelelt a bizalomnak. Derék nyomdász volt. A nyomda cége 1890 körül "Pleitz Ferenc Pál utódai (Mayer Rezső)"-re változott, s azóta is egyike volt a vidék legjava fölszerelésű és legszebben dolgozó tipográfiáinak.

A nagyenyedi református kollégium nyomdája a század elején csak gyöngén működött. 1828-tól 1831-ig a korábban Marosvásárhelyt dolgozott Fiedler Gottfried, azután pedig Vizi István volt a faktor. Nagyenyedet az oláhok 1849-ben földúlták, s ekkor a nyomda is elpusztult.

Nagykanizsa városa a század közepe táján kapta meg első könyvnyomdáit. A jó nevű Fischel Fülöp igen korán áttelepedett Kaposvárról ide is. Wajdits József pedig már 1862 körül itten nyomtatta a Roboz István szerkesztette "Zala-Somogyi Közlöny"-t.

Nagykárolyban Gőnyei Pócs Gábor volt a Károlyi grófi család nyomdájának bérlője 1794 óta. 1827-ben ugyanilyen nevű fia vétel útján tulajdonosa lett a tipográfiának, mely 1845-ben fiára, Józsefre szállott. Ennek halálakor, az ötvenes évek vége felé, Roth Károly vette meg a közben teljesen elhanyagolt nyomdát.

Nagyszeben városának régi nevezetes nyomdája volt a Hochmeister-féle, ahol 1790 körül az "Erdélyi Magyar Hírvivő" látott hetenkint két ízben napvilágot. Az ifjabbik Hochmeister Márton idejében is - 1837-ig - állandóan hét-nyolc sajtó dolgozott ebben a szép nyomdában. Itten készült az erdélyrészi iskolákban használt könyvek nagy része. Hochmeistert Szeben városa már 1818-ban polgármesterévé választotta; ebbeli nagy elfoglaltsága idején mostoha fia Binder Ferenc helyettesítette őt a nyomdában is, meg a könyvesboltban is. Mikor aztán Hochmeister meghalt: a család megbízásából Binder vezette tovább a vállalatot 1842-ig, amikor az egészet eladták Steinhausen Tivadar könyvkereskedőnek, aki 1877-ben történt haláláig maradt annak az élén. Utóda Reissenberger Adolf lett.

Szeben város egy másik régi nyomdája, a Barth-féle, 1830-ig volt az ilyen nevű család birtokában. Ekkor Closius György kezére került, s ennek meg utódainak birtokában maradt egészen az 1892-ben történt megszűnéséig. Egy harmadik tipográfiát Filtsch Sámuel alapított 1825-ben (később Krafft Vilmos lett a tulajdonosa), egy negyediknek pedig Saguna román püspök volt a megalapítója, de csak jóval későbben: 1849 után. Az ötödik szebeni nyomda: a Drotleff Józsefé 1850-ben alapítódott.

Nagyszombatban a század elején Jelinek János volt a nyomdász. 1839-ben Spanraft Mihály, 1852-ben Winter Zsigmond lett az utóda, ki korának jobbhírű tipográfusai közé tartozott.

A nagyváradi szemináriumi nyomda ügyvezetője 1799 és 1802 közt Gutmann János Pál, utána 1806-ig a későbben Vácra került Gottlieb Antal volt. 1806-ban Tichy János Ferenc lett a tipográfia vezetője, ki 1809-ben meg is vásárolta a nyomdát. Utóda volt János (1838-ig), majd Alajos, ki Sólyom Fekete Ferenc később napilappá lett "Bihar"-ját nyomtatta 1867-től fogva.

1806-tól fogva a Debrecenből való Szigeti Mihálynak is volt nyomdája Váradon, 1810 körül azonban elköltözött véle Miskolcra.

Nyíregyházán a hatvanas évek derekán létesült az első nyomda. Dobay Sándor volt a mestere, ki 1867-68-ban a "Nyír" című hetilapot nyomtatta véle.

Nyitra városában Neugebauer József volt az első tipográfus 1835-ben. Fia Ferenc 1848-ban "Gyógyszerészeti Hetilap"-ot nyomtatott. A nyomda a család birtokában maradt a legújabb időkig. 1860-ban egy másik tipográfusa is lett a városnak a Komáromból átjött Szigler Mihály személyében.

Pápa városának, Huszár Gál egykori nyomdahelyének, a tizenkilencedik század elején nem volt tipográfiája. 1830-ban állított ilyet - szépet, tekintélyeset - a református főiskola, azóta is, tehát majdnem száz esztendőn által, terjesztve véle a világosságot. A nyomda fölszerelője és első faktora a jó szakember Szilády Károly volt.

Pécsett Engel József özvegye, majd pedig Knezevits István nyomdászkodott a század elején. Az utóbbi azonban a püspöki líceumi nyomda alapítása következtében öreg napjaira tönkre ment, s kellékeit Kaposvárra vitte, ahol betűiből az osztrák katonák golyót öntöttek 1849-ben. A líceumi nyomdát 1832-ben alapította Szepessy Ignác pécsi püspök. Ügyvezetőképpen Szodói Nagy Benjamin működött itt 1856-ig, amely időtől fogva a nyomdát bérbe adták. Az első bérlő Perger Sándor szekszárdi nyomdászmester volt, akit 1861 körül ifj. Madarász Endre követett. Ő nyomtatta a "Pécsi Lapok"-at meg a Zsolnay Ignác által szerkesztett "Pécsi Iparlapok"-at 1862 felé. Őutána Fesztl Károly lett a líceumi nyomda bérlője.

A hatvanas években több újabb nyomda is keletkezett Pécsett. Első volt köztük a Ramazetter-féle 1862-ben, mely később Koller Lipót tulajdonába ment át. Taizs József tipográfiája 1867-ben létesült. A következő évben pedig Taizs Mihály is áthozta Mohácsról a maga ott frissében berendezett nyomdáját.

Pozsony városának a tizenkilencedik század elején négy nyomdája volt. Közülük legtekintélyesebbnek a Landerer Mihály Jánosét tartották, amely kilenc sajtóval és vagy ötven-hatvan főnyi személyzettel dolgozott. Mikor a gazda 1809-ben meghalt: fia, a kiskorú Landerer Lajos nevében Blöszl József faktor igazgatta a zsugorodni kezdő nyomdát. Az "öreg nénike", a "Pressburger Zeitung" 1812-ben Weber Simon Péter birtokába ment át, s az egyéb irodalmi vállalkozások száma is csökkent. Landerer Lajos pedig, amikor nagykorú lett: tevékenységének súlypontját a pesti tipográfiájára helyezte át. A pozsonyi kilenc sajtóból például már 1824-ben Pestre hozatott hetet. A pozsonyi nyomdának azonban sok munkát adott később az országyűlés, úgyhogy Landererék 1842-ben szükségesnek látták a közben elárvult Belnay-féle nyomdának a megvételét. Az újból terjedelmesre nőtt nyomdaüzem 1852-ig volt azután a Landerer és Heckenast cég tulajdonában, amikor potom nyolcezer ötszáz pengő forintért eladták azt érdemes faktoruknak, Schreiber Alajosnak. A Schreiber tipográfiájából lett idővel a mai Angermayer-nyomda.

A második pozsonyi nyomda, a Paczkó Ferenc Józsefé, szintén hanyatlásnak indult már a tizennyolcadik század vége felé is. A tulajdonos - csakúgy mint a Landererék esetében - inkább a pesti nyomdájával törődött. 1817-ben Schnisek Károly kezére került a pozsonyi Paczkó-tipográfia, akitől aztán Belnayék vették át 1832-ben.

A korábban oly jeles Weber Simon Péter féle pozsonyi nyomda a század első két tizedében még megtartotta régi jó hírét-nevét, az alapító fiának, Weber Simon Lajosnak a kezében azonban csakhamar jelentéktelen vállalkozássá töpörödött össze. A valamikor irigyelt szépségű fölszerelést csekély értékű lim-lomnak vette meg 1852-ben a Landerer-nyomda új tulajdonosa, Schreiber Alajos.

Schauff János pozsonyi nyomdájáról volt már szó múlt kötetünkben. E kicsiny nyomda betűkészlete vagy ötven bécsi mázsát tett ki; két tipográfiai sajtóján kívül volt egy réznyomtató prése is. A nyomdát Belnay György Alajos akadémiai tanár 1802-ben háromezer háromszáz rénusi forintért megvette, s igen derék munkásságot fejtett ki 1809-ben történt haláláig. Özvegye tovább küszködött a nyomdával, amiben később nagy segítségére volt az ügyes faktor Lindau Gottfried János is. 1837-ben Kovács Pálnak "Alveare (Méhkas)" című lapját nyomtatta ez a tipográfia. 1842-ben végre a már jól kihasznált Belnay-nyomdát a Landerer és Heckenasték vállalata szippantotta magába.

A tizenkilencedik század első felében több új nyomda is keletkezett Pozsony városában. Wigand Károly Frigyes könyvkereskedő, kinek 1819 óta virágzó könyves boltja volt Sopronban: a harmincas években megalapította a maga kitűnő hírnévre jutott pozsonyi nyomdáját is. Testvére volt az 1816-ban Kassán letelepedett göttingeni származású Wigand Ottónak, s ehhez hasonlóan, igen széles körű kiadói vállalkozásokba fogott. Wigand Károly Frigyes nyomtatta Orosz József "Hírnök" c. politikai lapját 1837-től fogva.

Ugyancsak a harmincas években létesült Schmid Antal betűöntő műhellyel és litográfiával is fölszerelt nyomdavállalata. Itt indult meg 1834-ben Orosz József kőnyomatokkal illusztrált "Fillérár"-ja, majd meg 1838-ban ugyanannak "Századunk" c. tudományos, szépirodalmi és művészeti közlönye. 1842-ben már gyorssajtóval is dolgozott a Schmid-nyomda. 1848 felé a cége "Schmid A. és Busch J. J." volt. Még későbben Sieber Henrik lett a nyomdának a tulajdonosa.

Rozsnyón már 1817-ben volt valami kisebb tipográfia. Későbben Kék László telepedett meg e városban, 1855 körül azonban átköltözött Balassagyarmatra. Állandó tipográfiát csak 1863-ban kapott Rozsnyó, amikor Kovács Mihály, a kolozsvári Gámán-nyomdának addig való faktora - egykori negyvennyolcas honvéd - vetette meg a lábát benne.

Sárospatakon, Rozsnyai János egykori nyomdahelyén, 1671-től 1807-ig szünetelt a nyomdászat. Ekkoriban Szentes József főstrázsamester alapított ottan kisebbszerű tipográfiát, inkább a maga mulatságára, mintsem kenyérkeresetből. 1811 körül már alezredes volt Szentes József, s valószínű, hogy nem ért reá többé a nyomdájával bíbelődni. Ekkoriban kerülhetett a tipográfia az akkor gyönyörűen virágzó, ezerkétszáznál is több tanulót a keblén melengető református kollégiumnak birtokába. Nyomdavezető évtizedeken át Nádaskay Lajos volt. 1853-ban bérbe adták a tipográfiát. Bérlői voltak: Forster Rezső, Jäger Bertalan, majd Steinfeld Béla. Itt készültek: a "Sárospataki Füzetek" (1857-69); a "Protestáns Népiskolai Közlöny" (1866-67).

Sátoraljaújhelyen Weisz Mórnak volt a hatvanas évtized második felében nyomdája. A "Zempléni Értesítő" című kéthetenként megjelenő lapocskát nyomtatta. Nyomdája rövidesen Boruth Elemér birtokába jutott, ki 1868 elején indította meg "Zemplén" c. hetilapját.

Selmecbányának Sultzer Ferenc János volt a század eleji tipográfusa 1824-ig. Utóda Mihalik István (1835-ig), majd ennek özvegye Cecília (1837-ig) lett. Őutánuk Lorber Ferenc, majd Jörges Ágoston volt a selmeci tipográfus. Még Lorber nyomdászkodása idején jelentek meg itten az "Erdészeti Lapok" (1862-65).

A soproni tisztes múltú Siess-nyomda a tizenkilencedik század elején "Siess Antal örökösei" címen 1820-ig volt meg; ettől fogva (1846-ig) özvegy Kulcsár Katalin nevét találjuk az impresszumokon, aki maga is Siess-leány és nagy irodalombarát volt. Ügyes faktorával, Bertalantffy Imrével ő nyomtatta ki 1839-40-ben Kis János "Soproni Estvék" c. irodalmi folyóiratát. Özv. Kulcsárné után Lerak Sámuel nevén találjuk a tipográfiát, ki azonban már 1850 körül átadja azt Romwalter Károlynak. Az utóbbi 1856-ban nőül veszi Kulcsárné unokáját.

1845-ben Reichard Károly kőszegi tipográfus egyik fia, Adolf alapított újabb nyomdát Sopron városában. 1865 körül "Bimbófüzér" című ifjúsági folyóiratot is nyomtatott. A hatvanas évek vége felé Litfass Károllyal társult, ki később egyedüli tulajdonosa lett a szép tipográfiának.

Szabadkán Bittermann Károly óbudai születésű tipográfus, a Trattner-Károlyi-nyomdának neveltje kapott 1844-ben szabadalmat nyomdanyitásra. 1848-ban "Honunk állapota" című népies kis hetilapot csinált, 1849-ben pedig "A Közlöny Kivonata" címmel a hivatalos lap tartalmának hetenkint megjelenő önmertetését nyomtatta. A függetlenségi harc elnyomása után be is csukták érette. Sokoldalú tevékenységével s kitűnő karakterével nagy becsületet szerzett a nyomdász névnek. 1869-ben halt meg.

Szakolcán a Skarnitzl-család ősi tipográfiája működött az egész tizenkilencedik századon át, jobbára német meg tót nyomtatványokat készítve.

Szarvason a pesti Beimel tanítványa, a hosszú öregséget ért Réthy Lipót állított nyomdát 1846-ban. 1855 körül Gyulára, majd meg Aradra költözött véle.

Szatmárnémeti városában Kovács Mártonnak volt a század közepe tájától fogva kis nyomdája. 1862-65-ben "Tárogató", 1867-től fogva "Szatmári Közlöny" című hetilapocskát is csinált benne. A tipográfia később Litteczky Endre, a "Szabad Sajtó" szerkesztője kezére jutott.

Szászvároson a hatvanas évtized második felében keletkezett Fuhrmann-féle nyomdában csupa merő német nyelvű nyomtatvány készült.

Szeged városának első tipográfiáját Grün Orbán alapította meg 1801-ben. Tisztán, becsületes, jó technikával dolgozott. 1805-ben megindította a maga szegedi kalendáriumát, melynek példányszáma idővel negyven-ötvenezerre emelkedett. 1828-ban történt halála után egy-két esztendeig özvegye, Borbála nevén volt a nyomda, majd a "Grün Orbán örökösei" cégjelzést látjuk az impresszumokon. 1842 körül pedig a nyomdaalapító fia, János vette kezébe a kormányrudat. 1848-ban "Alföldi Csaták" című rendszertelepül megjelenő lapocskát, majd 1849-ben "Tiszavidéki Újság" címen hetenként kétszer kikerülő politikai lapot nyomtatott. Az utóbbit csakhamar betiltották, mert szerkesztő-kiadója, Molnár Pál nem tudta letenni a hírlapkauciót. Ekkor néhány hétre "Tiszavidéki Emlék" lett belőle. 1849 májusában megindult a szintén hetenkint kétszer napvilágot látó "Szegedi Hírlap", amely természetesen csak a szabadságharc összeomlásáig maradhatott meg. A nyomdát 1852-ben Burger Zsigmond addigi faktor vette bérbe, 1855-ben pedig egészen az ő tulajdonába ment az át. Ő kezdte nyomtatni a később napilappá fejlődött "Szegedi Híradó"-t 1859-ben.

1863-ban Bába Imre alapított nyomdát Szegeden, mindjárt meg is indítva a Szabó Mihály által szerkesztgetett "Szeged" című hetilapot. A hetvenes évek elején a Bába testvérek, majd pedig a Bába Sándor nevét olvassuk a nyomda impresszumain.

Szekszárdon Perger Ferenc szombathelyi könyvnyomtató Sándor fia nyitott 1844 táján nyomdát. 1856-ig dolgozott e városban, amikor Pécsre ment a püspöki líceumi nyomda bérlőjéül. Szekszárdi nyomdája pedig rövidesen Ujfalussy Lajos birtokába került.

Székesfehérvár első tipográfiáját - afféle fióknyomdaként - a veszprémi Számmer Mihály könyvnyomtató alapította meg 1806-ban, de még ugyanebben az évben elhalván, mind a két műhelyt özvegye, Klára folytatta, mint "cs. kir. priv. és akad. nyomtató" holtáig, 1822-ig. Ekkor a veszprémi nyomdát öregebbik fia Mihály örökölte, míg a székesfehérvári a fiatalabb Pálé lett, akinek kezei között hamarosan igen szép fejlődésnek indult. 1843-ban történt holta után özvegye kezelte a tipográfiát egészen 1869-ig, amikor átadta azt a két fiának, Kálmánnak és Imrének. Az utóbbi két esztendő múlva kivált a régi tipográfiából, és jelentős pénzbefektetéssel újat, nagyobbat alapított.

Szombathelyen az 1776-ban alapított Siess-féle tipográfiát 1806-ban Perger Ferenc vette át, s ő is, majd egyik fia Ignác is 1840-ig nyomdászkodott benne. Ekkoriban tönkre menvén, a nyomdát Reichard Károly kőszegi nyomdász vásárolta meg, de hat esztendő múlva már tovább is adta Bertalanffy Imrének, a soproni Kulcsár-nyomda faktorának. A jeles szaktudású új szombathelyi tipográfus kezében szépen fölvirágzott a nyomda; sok jó kiállítású könyvön kívül ő nyomtatta a "Vasmegyei Lapok" című, eleinte hetenkint egyszer, majd kétszer megjelenő újságot is a kiegyezés idejétől kezdve.

Temesvárt a tizenkilencedik század elején Jónás Jakab János volt az egyedüli könyvnyomtató. 1807-ben Klapka Károly József, Klapka György honvédtábornok édesapja lett a nyomdászmester, ki 1830-ig állott vállalatainak az élén. Ettől fogva Beichel József neve szerepelt a nyomtatványok impresszumában, egészen 1857-ig, amikor Förk Károly Gusztáv és Steger Ernő - mind a kettő igen jó szakember - vette át a nyomdát. Később Hössler Emil birtokába került Temesvár e legrégibb tipográfiája.

Új nyomdát s vele együtt "Temesvárer Tagesanzeiger" címen napilapot alapított Hazay Ernő 1848 szeptemberében. Az ő nyomdájában jelent meg a "Südungar" is, majd Pestre jőve, "Der vierzehnte April" címen republikánus lapot adott ki, amiért a szabadságharc letiprása után halálra ítélték. Sikerült azonban külföldre menekülnie. Kegyelmet kapva, folytatta az újságíróskodást, mígnem 1867-től fogva három cikluson keresztül országgyűlési képviselő volt. Temesváron maradt nyomdai vállalatát 1851-től fogva apja, Hazay Márk és testvére, Vilmos folytatták. Az öreg nemsokára meghalt, Vilmosnak pedig egykori honvédtiszt létére tömérdek hatósági zaklatásban volt része. Ezt végre megunva, 1862-ben a nyomdát elvált feleségére, Hazay Rózára ruházta, ő maga pedig otthagyta Temesvárt. Az asszony a tipográfiát 1866-ban Steger Ernőnek adta el, ki a saját nevén vezette azt tovább.

1851 elején nyílt meg a bécsi cs. kir. államnyomda fiókjaként szervezett temesvári államnyomda. Nagy üzem volt: öt gyorssajtóval, betűöntő-, könyvkötő- és litográfiai műhellyel. Szedőinek meg korrektorainak szánna 1856-ban maga is harmincat tett ki. Itt állították elő a szerb vajdaság és a temesi bánság minden hivatalos nyomtatványát, köztük a "Landes-Regierungsblatt"-ot négy nyelven, meg a szintén hivatalos "Temesvárer Zeitung"-ot is. 1868-ban összecsomagolták a nyomdát, s Budára vitték, ahol a mi mostani állami nyomdánknak magva lett.

1867-ben egyszerre két új nyomda is keletkezett Temesvárt: a Magyar Testvéreké a belvárosban, meg a Diemer Károlyé a gyárvárosban." Az utóbbi csak öt esztendeig állott fönn. A Magyar Testvérek tipográfiája ellenben folytonosam növekedve, az idők folyamán nagy tömegét állította elő a különböző nyelvű lapoknak meg más nyomtatványoknak.

Trencsén városban, az ötvenes években alapítódott meg a Gansel-nyomda; 1862-ben pedig a szakolcai Skarnitzl dinasztia egyik tagja, Ferenc nyitott itten tipográfiát.

Újvidéken a század elején még megvolt a gimnáziumi nyomda. Vezetője 1817-ben Jankovits János volt. A negyvenes években a Kaulitzy testvéreknek és Medákovits Dánielnek voltak itt nyomdái; az utóbbié 1848-49-ben az ellenforradalmat szolgálta. Később Miletits Szvetozár és Fuchs Ágoston alapítottak e városban nyomdákat.

Ungvárt a kassai Ellinger János alapított fióknyomdát a negyvenes években. Ez a tipográfia azonban csakhamar a Jäger-család birtokába ment át, mely főleg a hatvanas években volt nagyon tevékeny. Jäger Károly nyomtatta 1861-62-ben a Bánóczy Ferenc szerkesztette "Kárpáti Hírnök"-öt, amelynek címe később "Felvidék"-re, azután pedig "Ung"-ra változott.

A váci Ambró-féle nyomdát még 1793-ban megvásárolta a máramarosi származású Gottlieb Antal, s buzgón dolgozgatott benne 1823-ban történt haláláig. Közben néhány esztendeig (1804-1806) a váradi szemináriumi nyomdának is bérlője volt. Holta utáni Plöszl Lipót lett a váci tipográfus, egészen 1864-ig, amikor Robonyi Géza székesfehérvári könyvkereskedő kezére került a nyomda.

1802-ben alapították meg a váci siketnéma-intézetnek a nyomdáját, mely - bár igen szerény viszonyok között - egészen a legújabb időkig eléldegélt. 1867-ben Mudrony Soma "Magyar Iparos" c. hetilapja is itt készült.

1854-ben Dobrovszky Mátyás pesti szedő és Wolf János betűöntő közösen alapítottak nyomdát Vácott. Vállalatuk azonban mindössze csak egy esztendeig élt.

Veszprém városában Számmer Mihály volt a tizenkilencedik század elejének nyomdásza. 1806-ban meghalván, özvegye, Klára, majd (1822-től) fia, Mihály nyomdászkodott tovább. 1837-ben Tóth János, 1847-ben Ramazetter Károly kezére került a tipográfia. Az utóbbi nyomtatta 1866-68-ban a "Veszprém" című hetilapot.

Zalaegerszegen a vármegyének volt saját külön tipográfiája 1842-től kezdve. 1848-ban Tahy Gyula faktornak a kezére került a nyomda, akinek elhalta után az özvegyen maradt Tahy Rozália nevét olvashattuk az impresszumokon egészen a legújabb időkig.

Zilahon a kolozsvári Gámán Jánosnak volt kisded fióktipográfiája a hatvanas években.

Zomborban a szabadkai Bittermann Károlynak egyik fia, Nándor alapított nyomdát 1864-ben. Egy másik Bittermann-fiú, Andor, kissé későbben Zentán nyomdászkodott.

 

A külföld nyomdászata

Németország volt a könyvnyomtatás bölcsője, s ezért talán érthető, hogy a német tipográfusok legjobbjai mindenkor különösen nagy és benső szeretettel ragaszkodtak Gutenberg János szent emlékéhez és a tipográfiai művészetnek a tizenötödik században, s a tizenhatodiknak az elején lerakott dicsőséges hagyományaihoz. A kontárkodás tehát Németországban sohasem ölthetett oly ijesztő arányokat, mint máshol, s különösen a keleti országokban.

A tizennyolcadik századtól kezdve egyszerű üzleti tevékenységnek tekintették a könyvnyomtatást világszerte. Maguk a könyvnyomtatók is. A jó nyomdászt az teszi ettől fogva: tud-e vajon ebbe a rideg üzleti fölfogásba bizonyos adag etikai magasröptűséget, szakszeretetet és egyéb ideális elemet is belevegyíteni. A német könyvnyomtatók munkásságában ez elemek egyikéből: a szakszeretetből általában több volt meg, mint más államokban.

Berlin városának legnagyobb nyomdája a tizenkilencedik század első felében a Decker-féle volt. Híres betűöntödéjéből a keleti alfabéták remek metszésű sorozatai kerültek ki. A nyomda bibliofilek számára készült könyveit ma is keresve keresik. E tipográfiai remekek egyike a Luther-féle "Új testamentum" díszes kiadása, amelyet csupán nyolcvan példányban nyomtattak le. Egy másik bibliofil mű volt a Dante "Isteni komédiája", mindössze két példányban; ezek "bolti" ára a megjelenésükkor több mint ezerháromszázötven jó porosz ezüsttallért tett ki.

Híres német könyvnyomtató volt a magdeburgi, majd berlini Hänel Eduárd, korának egyik legjobb betűmetsző művésze is egyszersmind; nyomdája és öntödéje 1864-ben a szintén jeles Gronau Vilmosnak a birtokába került át.

Az 1851-ben alapított berlini porosz állami nyomda főleg az értékpapírosok nagyszerű nyomtatásával lett nevezetessé. Ugyancsak Berlinben alapított jelentős nyomdát Büxenstein Vilmos, aki különösen az akcidencia területén fejtett ki úttörő munkásságot. Theinhardt Ferdinánd betűmetsző pedig a maga hieroglifáival és ékírásos betűivel tűnt ki az ötvenes-hatvanas években.

Lipcsében a Breitkopf és Härtelék nyomdája négyszáz munkással dolgozott, akiknek többsége a hangjegyes nyomtatás területén talált foglalkozást. Itt alkalmazták először a hangjegymetszésnek máig is használatos módját, amikor ugyanis az egyes hangjegyek képeit acélpatricákkal verik a sima cinklemezbe, a hangjegyek szárvonalait, valamint az ütem- s segítővonalakat s egyéb léniákat meg kézi véséssel állítják elő. A lipcsei Tauchnitz-féle nyomda 1798-ban keletkezett, s folytonosan nagyobbodva, főleg a "Collection of British Authors" kiadásával szerzett világnevet. A szintén lipcsei Teubner-nyomda jobbára tudományos könyveket nyomtatott; itt készült 1840-ben Falkenstein dr. nyomdászattörténeti műve is. A Brockhaus-féle nagy nyomda specialitása a lexikonkészítés volt; monumentális szép művének első kiadása még 1796-ban jelent meg, de a tulajdonképpeni népszerűsége csak az 1812-i második kiadásával kezdődött. Keleti betűkkel fölszerelt gyönyörű tipográfiája volt a nagystílű nyomdászati történetíró Lorck Károlynak, aki azonban 1868 felé eladta e nyomdát Drugulinnak, hogy egészen a históriánk kutatására fordíthassa minden idejét. A Schelter- és Giesecke-féle lipcsei betűöntő műhelyt 1819-ben alapították; a század közepe táján a legmozgékonyabb volt a német betűöntödék között. A jó nevű szakíró Waldow Sándornak is volt 1860 körül nyomdája; itt készült a maga idejében igen nevezetes "Archiv für Buchdruckerkunst".

A Majna melletti Frankfurtban 1816-ban híres nyomdát alapítottak Andräa és Krebs Benjámin. Az első nagyobb szabású nyomdászati kézikönyv is itt jelent meg. Krebs 1889-ben a maga neve alatt új nyomdát s betűöntő műhelyt nyitott, fiával és Poppelbaum Hermannal vezetgetve azt jó sokáig. Ugyancsak Frankfurtban tevékenykedett a jeles betűmetsző, Bauer J. C., aki mikor 1867-ben meghalt, több mint tízezer szebbnél szebb maga metszette patricát hagyott hátra. A Flinsch-féle öntöde már a század közepén is indusztriális arányaival tűnt ki; százezer patricája és kétszázezer matricája volt; matricáit nikkelből és acélból készítette, ami lehetővé tette a keményebb és egyszersmind tartósabb betűfémnek a használatát is.

Münchenben az ottani bajor udvari könyvnyomda az ott csinált "Fliegende Blätter" illusztrációival, a Knorr- és Hyrth-féle az akcidenciáival szerzett magának jó hírnevet. Stuttgartban a Cotta-dinasztia tevékenykedett; Braunschweigben pedig Meyer János Henrik dr., aki 1834 elején megalapította a németországi nyomdászati szakfolyóiratok ősét, a "Journal für Buchdruckerkunst"-ot.

Ausztriában a tizenkilencedik század elején a korábbi kötetünkben már ismertetett bécsi Trattner-, s brünni meg troppaui Trassler-féle nyomdák voltak a legjelentékenyebbek. 1804-ben létesült "K. k. Hof- und Staatsdruckerei" címmel a bécsi állami nyomda, amely 1841-ig a szerény középszerűség színvonalán maradva, nem sok vizet zavart. Ekkor azonban a tanult könyvnyomtató Auer Alajos személyében olyan ember került az élére, aki valósággal szerelmese volt a nyomdászatnak, s éjt nappallá tevő buzgósággal szolgálta az intézet fölvirágoztatásának az ügyét. 1850 körül már a világ legelső sokszorosító intézetei sorában emlegették a bécsi állami nyomdát. Auer új betűrendszert vezetett be, a nyomdabéli típusok fajtáit hatalmasan megszaporította, különösen a keleti népek betűivel; kicserélte a régi fasajtókat szilárd és nagyobb nyomásfölületű vasprésekkel, gyorssajtókat hozatott és minden technikai újítást melegen karolt föl. A sokszorosító művészeteknek valamennyi addig ismert fajtáját kultiválni kezdték a bécsi állami nyomdában; a tipográfián kívül a fametszés, kemitípia, réz- és acélmetszés, guilloche-munka, galvanográfia, hialográfia, a kőnyomtatás többféle ágazata, a fotográfia, glifográfia, mikrotípia: mind-mind szerető otthont találtak Bécsben. Auer "Der polygraphische Apparat" c., 1853-ban megjelent könyve ez eljárások mindenikéből egy sereg mintanyomatot mutatott be. A kormányhivatalok bürokráciája értelmetlenül nézte Auer eszményi törekvéseit és irigy akadékoskodással szegte olykor a nagy tipográfus útját. Végre is elkedvetlenedve, 1864-ben nyugalomba vonult Auer, s csöndes magányban töltötte napjait 1869-ben történt haláláig. A bécsi állami nyomda alkalmazottainak száma a legszebb virágzása idején, 1850-ben nyolcszázhatvannyolc volt.

Jelentős bécsi nyomda volt a Zamarski-féle is, amely a Sollinger tipográfiájából lett az ötvenes-hatvanas esztendők folyamán igen nagy arányúvá. Később a Steyrermühl birtokába került a vállalat és rengeteg lapnyomda lett belőle. Ezzel szemben a Holzhausen-féle szintén igen nagy nyomda kizáróan könyvek nyomtatására rendezkedett be már az ötvenes években. Azóta is mindig elsőrendűt produkált. Reiss Henrik könyvnyomtató szintén az ötvenes években a színes fametszetű kezdőbetűkkel s miniatúrákkal pompázó "Missale romanum"-ot nyomtatta, aminek a művészi és technikai kivitelét máig is csodálja a világ. Lott Lajos szintén a színes nyomataival tűnt ki; ő hozta át a bádognyomtatás eljárását is Amerikából.

Prágában Haase G. fiainak nyomdája volt a tizenkilencedik század közepe táján a legnevezetesebb; nagyszabású betűöntő műhelyük is volt a Haase-fiúknak, a magyarországi nyomdák fő része innen látódott el betűtípussal. Az öntöde jelentősége később alászállott, a nyomda pedig a Bohemia részvénytársaság tulajdonába ment át.

1855-ben statisztikát csináltak az akkoriban a Bund révén még összefüggő Németország és Ausztria nyomdai viszonyairól. Ebből megtudjuk, hogy a nyomdahelyeknek száma a tizennyolcadik század vége óta 434-ről 818-ra emelkedett; volt bennük 1643 könyvnyomda, 3310 kézi préssel és 969 gyorssajtóval. (A kőnyomdák száma ugyanekkor 922-re rúgott és 2439 sajtó volt bennük.)

A kisded svájci köztársaságnak 1867 körül közel négyszáz újsága és folyóirata volt. Legtöbb munkás dolgozott az einsiedelni Benziger-féle katolikus nyomdában: több mint hétszáz. A zürichi tizenötödik századbeli Froschauer-nyomdából alakult ki az idők folyamán az Orell, Füssli & Co. cégű grafikai vállalat, amely az összes sokszorosító technikák nagyszerű otthonává fejlődött, s nemrégiben még ott készültek a mi bankjegyeink is. Baselben az ötvenes és hatvanas években hatalmasan föllendült a jelentős múltú Haas-féle betűöntő műhely, amely háromnyelvű tipográfiai szaklapot is adott ki egy időben.

Olaszország nyomdáinak száma 1859-ben hatszáz körül járt; volt bennük kétezer kézi prés és néhány gyorssajtó: az olasz nyomdászsegédek száma ez idő tájt ötezer lehetett. A munkálkodás módja majdnem középkorias volt az egész Appennini-félszigeten, de a középkori olasz könyvnyomtatók máig is csodált nagyszerű műízlése nélkül.

Franciaországban ezerhuszonnégy nyomda volt 1854-ben. Legnagyobb volt közöttük a párizsi állami nyomda, amelynek privilégiuma volt úgy szólva az összes hivatalos nyomtatványok előállítására. 1823-ban a francia tudományos akadémia és a szépművészetek akadémiája bevonásával megkezdték a nyomda újjászervezését; pályázatot írtak ki a nyomda majdani betűanyagának gerincét tevő új típusra, s a győzedelmes Marcellin-Legrand nyolc esztendő alatt meg is metszette azt tizenhatféle grádusban. Szorgalmasan foglalkozott a nyomda a keleti nyelvek irodalmának a közkinccsé tételével is, s gyönyörű indiai, szír, arab s egyéb egzotikus nyelvű nyomtatványok hagyták el időről időre a francia állami nyomda sajtóit.

A magánnyomdák közül még ereje teljében állt ez idő tájt a Didot-féle. Hatalmas vállalatokká fejlődtek mellette: a Plon, Derriey, Chaix (hétszáz munkással), Lahure (hatszáz alkalmazottal) nyomdái.

Hollandiának háromszáz nyomdája volt 1867 körül. A művészi képességek csúcspontján a régi Enschedé-féle tipográfia s betűöntöde állott még mindig.

Angolországban és Amerikában ez idő tájt néhol már indusztrialisztikusabb arányokat öltött a nyomdászat, mint bárhol is a világon. A londoni Waterlow-nyomdának például kétezer ötszáz alkalmazottja volt már 1867 körül is. Itt és New Yorkban e korban kezdődött meg az újságvállalatoknak monstruózus arányúakká növekedése. A világlapokat már több százezernyi példányban nyomtatták.

A tárgyalásunk alá eső korszak végére - 1867-ig - a nyomdászat diadalmasan körüljárta immár az egész földkerekséget. A nyomtatott betű közszükségletté lett; a nyomdák tízezere röpítette a hírmadarakat a világtájak felé, közelebb hozva a népeket egymáshoz és előkészítve a talajt az emberiség majdani testvériesülése számára is.

 

Cenzúra és privilégium

Soha gonoszabb, szellemgyilkolóbb zsarnokság még nem a nehezedett a magyarságra, mint a tizenkilencedik század kezdetén. A Martinovicsék szörnyű vége halálos rémületbe ejtette az embereket országszerte, s a korábban oly szépen indult magyar irodalom szárnyaszegetten gubbasztott. Ami kevés könyv és újság napvilágot láthatott: mind magán viseli kora rettentő tudományos és politikai elnyomottságának a képét. Külföldi hírek közlése tilos volt; belső politikáról meg szintén nem lehetett írni; vízáradásokról, tűzveszedelmekről, rablásokról szóló hírek tették ki például újságaink tartalmát. A tudás fájának gyümölcsébe beleízlelni, vagy éppenséggel szabadelvű és demokratikus szempontból magyarázni a társadalmi dolgokat és a világ eseményeit: az állam fölforgatására irányuló halálos bűnnek számított; a hatalom nem is mulasztotta el, hogy időről időre elrettentő példákat mutasson. Zsarnóczy János ügyvédnek és Mikola István jurátusnak a feje ezért hullt 1802-ben porba; később Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Táncsics Mihály, s rajtuk kívül még sokan mások lakták meg ezért a tömlöcök mélyét.

Az 1848-49-iki kis föllélegzés után újra folytatódott a szellemi terror; akasztófa, golyóhalál, sáncfogság járt az ólomtípusok merészebb lovagjaira. A magyar tipográfusokról szóló fejezetünkben egész sorát találhatja az olvasó a sajtóvétség miatt halálra avagy nehéz börtönbüntetésre ítélt nyomdászoknak. S ha később kevesebb a mártírunk: csak a cenzúrás rendszabályok hathatósságát bizonyítja. Mert síri csönd borult az országra; cenzorok, rendőrtisztviselők, katonai bíróságok gondoskodtak arról, hogy sehol más vélemény ne juthasson kifejezésre, mint amit a kormány a maga céljai érdekében kívánatosnak tartott.

A cenzúrának kiegészítője volt a nyomda- és nyomtatványszabadalom intézménye, amely a tizenkilencedik század első felében teljességében megvolt még minálunk is. A kecskeméti Szilády Károly, a nagybecskereki Pleitz Ferenc Pál csak hosszas kérvényezésre s utánjárásra kaphatták meg a helytartótanács engedelmét a nyomda megnyitásához. S ha ez megtörtént: újabb szabadalmak kérvényezése következett: újságra, könyvre, kalendáriumra szólóké. Az iskolás és énekes könyvek, a cirill- és zsidóbetűsek: mind külön szabadalmak tárgya volt. Vigyázni kellett, hogy beléjük ne botoljék az újdonsült nyomdász.

***

Népszabadság és cenzúra: tűz és víz; egymással össze nem férhetnek. Csak a zsarnokok nem lehetnek meg cenzúra nélkül. Iskolás példa erre a francia nép tizenkilencedik századbeli története.

Franciaországban Nagy Napóleon fölülkerekedtével a retrográd sajtóügyi intézkedések egymást követték. A nagy forradalom szabadsághősei elhullottak, ki a vendéei rekettyésekben, olasz meg rajnai harctereken, ki meg a nyaktiló alatt. A konzulátus urai már nem voltak barátai a sajtónak. 1800-ban törvényt hoztak arról, hogy "a polgári társadalom, a nép szuverenitása, a hadsereg megbecsülése s a barátságos és szövetséges hatalmak ellen író lapokat be lehessen tiltani". 1803-ban pedig "hogy a sajtószabadság biztosítható legyen", kimondották, hogy semmiféle könyvet sem szabad addig áruba bocsátani, amíg azt egy a kormánytól kinevezett bizottság meg nem engedi. 1806-ban az összes lapok és folyóiratok, sőt a színházak is egy cenzúrahivatal rendelkezése alá kerültek. I. Napóleon híres mondása volt ebből az időből: "A könyvnyomtatás olyan fegyvertár, amelyet nem lehet akárkinek a kezében hagyni"; ugyanő a párizsi nyomdák számát négyszázról hatvanra szállította le, a becsukott nyomdáknak a kárát a nyitva maradottakkal fizettetve meg. Amerre csak Napóleon hatalma elért: mindenütt kíméletlen zsarnoksággal fojtotta el a szabad szót. 1806-ban két bajor könyvkereskedőt állíttatott francia hadbíróság elé; az egyiket közülük: a nürnbergi Palmot agyon is lőtték.

A száz nap alatt Napóleon is visszaállította volna a sajtószabadságot, de már késő volt. XVIII. Lajos is sok szép ígérettel kezdte, de már 1814 őszén elrendelte, hogy a bármicsoda vétség miatt bírói ítélettel elmarasztalt tipográfusok nyomdája becsukható. Ez természetesen halálos veszedelme volt a francia sajtónak s könyvnyomtatásnak. 1815-ben behozták az előzetes cenzúrát és az újságok meg folyóiratok kaucióját is. Hovatovább mind gonoszabb rendszabályokat találtak ki a sajtó meg a könyvnyomtatás ellenében; a szolgalelkű bíróságok hallatlanul magas pénzbírságokkal, s nehéz börtönbüntetésekkel sújtották a szabadabb szellemű írókat s nyomdászokat; 1827-ben csupán Párizsban magában nem kevesebb mint huszonöt ilyen botrányos ítéletet hoztak ellenük. A reakció emberei a parlamentben sem mulasztották el, hogy minden lehető alkalommal támadják a sajtót és a nyomdászatot; egyikük, Salaberry, egészen komolyan mondotta, hogy "a könyvnyomtatás az egyetlen olyan veszedelem, amely az egyiptomi tíz csapás közt nem volt meg". Constant Benjamin gúnyosan jegyezte meg erre, hogy akkor tán legjobb volna a nyomdászatot egyszer s mindenkorra beszüntetni.

A zsarnokság rendszerint vaksággal van megverve. Így volt ez a franciáknál is; 1830. július 25-én a Polignac-minisztérium a végső csapást akarta mérni a szólásszabadságra: majd az összes újságok megjelenését betiltotta. A kamara felelete erre az volt, hogy július 31-én kimondotta X. Károly letételét és az orléansi herceg trónra emelését. A forradalom különben nyomdarombolással kezdődött; a rendőrség behatolt a tilalom ellenére is megjelent "Temps", "Globe" s "National" nyomdáiba, s a betűszekrényeket fölforgatta. A szedők ellenállottak, más munkásokat hívtak segítségül, s a harc csakhamar kiterjedt egész Párizs városára.

Az új kormány a sajtószabadság proklamálásával kezdette meg a működését. A sajtódeliktumokat az esküdtszékekhez utalták, a hírlapok kaucióját pedig tetemesen leszállították. Amikor azonban az újságok élni akartak a véleményszabadsággal: egyszeriben megszorító rendszabályokkal állott elő a hatalom. A sajtóbíráskodást kivette az esküdtszékek kezéből, s 1835-től kezdve az állam érdekei ellen való vétség meg hasonló ráfogások címén ötvenezer frankos bírságokkal és súlyos börtönbüntetésekkel igyekezett az ellenzéki sajtót elnémítani. A felelet megint csak forradalom lett erre. Lajos Fülöpnek 1848 februáriusában trónjába került a dolog.

Az ideiglenes kormánynak első dolga volt, hogy a nagy számú sajtóügyi ítéletet megsemmisítse, s a bebörtönzött nyomdászokat és írókat szabadlábra helyezze. 1848. május 2-án proklamálták a sajtószabadságot s a hírlapbélyegnek, valamint a lapok kauciójának eltörlését, mégpedig nemcsak az anyaországban, hanem a gyarmatokon is. Ennek következtében sok új lap keletkezett mindenfelé.

Ez a nagy szabadság sem tartott azonban sokáig. Mikor III. Napóleon 1848. december 10-én a Francia Köztársaság elnöke lett: katonasággal törte le az ellenzéket, mely alkalommal a Boulé-nyomda nyolcvanezer, a Proux-féle pedig negyvenezer frank kárt szenvedett a részeg katonák vandalizmusától. Az 1851. december 2-i államcsíny után még vadabb szigorral feküdt rá a hatalom a sajtóra s a könyvnyomtatásra. Behozták az éjjeli ügyészség rendszerét is, és addig nem volt szabad semmiféle újságot sem lenyomtatni, amíg azt az ügyész a korrektúralevonat aláírásával, s jóváhagyó lebélyegzésével meg nem engedte. A sajtóvétségek elbírálása a rendőrség hatáskörébe került; a hírlapkauciót, újságbélyeget újra behozták, s amely lap kétszeri megintés után is folytatta az ellenzékieskedését: letiltották. Hallatlan korrupció és tömérdek választási visszaélés útján sikerült III. Napóleonnak a parlamenti ellenzéket is öt emberre leszorítania, de ez nem menthette meg őt attól, hogy az első alkalommal - 1870. szeptember 2-án - tova ne söpörje őt a népharag.

Németország a tizenkilencedik század elején a napóleoni igát nyögte, később pedig a szent szövetség lélegzetfojtó atyáskodása alá került. A nyomdászat összes ügyeit a rendőrség vette a maga kezelésébe, s még a nyomdászinasok fölszabadításának az aktusát is önmaga számára tartotta fönn. A depozíció és a posztulálás szertartásait, amelyek alkalmat adhatnak a fölsőbbség kifigurázására és a hatóságok tekintélyének csorbítására: egyszerűen megtiltotta. Minden aprólékos szókimondásért börtönbe vetették az írót meg a nyomdászt egyaránt. Egy Thein nevű würzburgi könyvnyomtató mester a két szerkesztőjével egyetemben tizennyolc évig lakta a bajor börtönöket.

Az 1848 márciusi forradalom lepattantotta a tömlöcök zárait. A sajtószabadság rövid korszaka következett el, amit azonban már 1849 nyarán a legsötétebb reakció ideje váltott föl. Ezerféle módon vexálták az olyan újságírót és nyomdászt, aki nem akart a kormányzati rendszer föltétlen hívévé szegődni. A hírlapok kaucióját újra bevezették, s a pénzbüntetéseket ebből vonták le; egymást érte a szabadabb szellemű újságok betiltása, valamint a postai szállítás megszüntetése; igen gyakran az iparűzés jogát is megvonták a szegény tipográfustól.

1867 körül mindez enyhült valamicskét Németországban, de főleg csak a jobb módú polgárság olvasmányait illetően. A munkásmozgalmak erősbödésében s a munkássajtó keletkeztében a hatalom birtokosai egy új, minden eddiginél nagyobb veszedelmet sejdítettek meg, s ennek az elnyomására kezdték koncentrálni az erejüket. Ennek a históriája azonban már inkább az 1867 utáni időket tárgyaló következő kötetünkre tartozik.

Angliában a tizenkilencedik század elején főleg egyházi szempontból kezelték igen szigorúan a cenzúrát. 1808-tól 1821-ig százegy sajtópört tárgyaltak a bíróságok, s azok közül kilencvennégy elítéléssel végződött. Egy Hones William nevű egyszerű könyvkereskedő három nap meg három éjjel védte magát nagy ékesszólással, s még nagyobb tudással, s bírái végezetül kénytelenek voltak őt fölmenteni. 1819-ben IV. György kormánya még jobban megszorította a cenzúrát, s "az istentelen és fölbujtó írások" szerzőit és nyomtatóit deportálásra rendelte ítéltetni. Csak 1869-ben szabadult ki a sajtó meg a könyvnyomtatás a III. és IV. György által rája rakott bilincsekből.

Olasz- és Spanyolországban meg Portugáliában a cenzúrát hol elnézőbben, hol meg valósággal kegyetlenül alkalmazták, aszerint, hogy a liberálisok, avagy a konzervatívok voltak uralmon. Belgiumban s Norvégiában elég nyugodalmas volt az írók és nyomdászok sorsa. A sajtószabadság ideális országa volt a kicsiny Svájc, ahol az 1848-iki szövetségi alkotmány végleg kiátkozta a cenzúrát.

 

Szociális viszonyok

Végigtekintve a tizenkilencedik század elejének nyomdásztársadalmán, bizonyos pangást s eszmei szegénységet tapasztalhatunk Európa-szerte. A nagy francia forradalom nyomában föltámadt reakció elzsibbasztotta a lelkeket, s tömegirtózatot keltett a szociális meglátások iránt. Az emberek nem mertek s nem tudtak többé szabadon gondolkozni. Áporodott csönd borult egész Európára.

A zsarnokságoknak a tömegpszichére való eme hatása jócskán megnyilatkozott a tizenkilencedik század elejének a nyomdásztársadalmában is. Nyomdafőnökeink jobbára az egyszerű mesteremberek szintjére buktak alá: mindegy volt nekik, mit nyomtatnak, csak ne legyen tilalmas dolog, s megfizessék. Üzletember lett a legtöbb nyomdászmester, de üzleti magasröptűség híjával. Némelyik az olcsónak látszó, de valójában mindennél drágább inasmunka segítségével igyekezett a hasznát növelni, s tönkre ment rajta. Az efféle nyomdákból kikerült nagy számú ifjú segédből hiányos műveltsége s korlátolt szakképzettsége miatt hiányzott minden ambíció s magamegbecsülés, s így nem csoda, hogy sok helyt oly szomorú lett az életmódja meg a szociális helyzete, akár a varga mesterlegényeké.

Őszbe csavarodott fejű öreg nyomdászsegédek mentették meg a tipográfiát a teljes tartalmi s morális sülyelléstől. Őbennük még élt a nyomdászi etika meg kollegialitás minden szép hagyománya, s ha egyébként nem lehetett: a nagyvárosok népes nyomdáiban éreztették a nevelő hatásukat. Nekik köszönhető, hogy a nyomdászat kebelében a mukkanni sem tudás e komor időszakában is folytatódott valamennyire az építő munka. Csöndben, észrevétlenül, a "szent szövetség" cégére alatt dolgozó zsarnokság minden szociális méreghullajtása és szolgaiasító terrorja ellenére is. Ez az építő munka kölcsönös segítő társulatok alapításában nyilvánult meg Európa minden népének a nyomdászságánál. Voltak ilyenek már korábban is sokfelé, de a tizenkilencedik század elején valósággal nagy arányokat öltött az egyesületek alakítása. Ahol pedig - mint például nálunk is - a kormány nem engedett meg semmiféle társadalmi egyesülést: ún. házi kasszákat csináltak a nyomdákban, s azokból segítették a bajba jutott, betegség verte s átutazó kollégákat.

Így volt ez nálunk is 1848-ig. Házi kasszák alapításával élesztgették a szolidaritást minden nagyobb nyomdában. Általánosabb egyesülésről nem lehetett szó, a helytartó tanács szigorúan tiltotta az ilyesmit. A béremelésre irányuló összebeszélést pedig éppenséggel főbenjáró bűnnek tekintette. Mint Novitzky N. László mondja: Bécsben két vargalegényt föl is akasztottak hasonló dolgokért.

Ilyen viszonyok közt szinte csodával határos merészség volt 1810 nyarán, hogy az egyetemi nyomdának tíz szakmunkása egyszerre csak otthagyta a kondícióját, mert nem teljesítették a fizetésjavítást illető kérését.

Árszabály-mozgalom volt ez idő tájt Debrecenben is, de nem került kenyértörésre a dolog, mert a városi tanács "szálláspénz" címén mégis csak megjavította valamelyest a szociusok javadalmazását. A debreceni nyomdászi konvenció 1814-ben kitett: kétszáz forint évi bért s hozzá szálláspénzt, hat köböl búzát, négy köböl rozsot s hat öl fát.

Valami egységes munkaárszabás nem volt azonban 1848-ig semerre sem. Még a külföldön is városonként változtak a munkabérek Minálunk pedig még Pest-Budán is nyomdáról nyomdára más volt a bérszámításnak a kulcsa. Legjobbak voltak a fizetések a Trattner-Károlyi-nyomdában, legsilányabbak Beimelnél.

1848. május 13-a nagy napja volt a pesti és budai tipográfusoknak: ez a dátuma az első tágabb érvényességű nyomdász-árszabály életbe lépésének. Napi tíz óra munkaidő, petit meg garmond betűk ezer n-jéért nyolckrajcáros akkordszámítás, a nyomtatás akkordját illetően a bécsi ártételek: ezek voltak a pest-budai, hatósági egyeztetéssel létrejött bérszabályzatnak a kardinális pontjai. 1867-ig az akkordszámítási alapösszeg tizennégy krajcárra emelkedett ezer n-enkint.

A pestbulai nyomdászok egyesületbe tömörülését is az 1848-iki esztendőtől számíthatjuk. A pesti nyomdákban ez idő tájt a munka nagyon fölszaporodott, s a külföldről jó sokan kerültek ide a szervezettség magosabb fokait elért tipográfusok is. Jórészt az ő kezdeményezésükre alakult meg 1848. július 1-jén az Általános Vándor és Beteg Könyvnyomdászokat Segélyző Egyesület 232 főnyi taglétszámmal (az összes pesti meg budai nyomdászsegédek száma 236 volt); ez az egyesület részben a politikai viszonyok, részben a segélyezésen kívülálló célok föl nem érése miatt szakbeli meg egyéb kulturális föladatokkal nyíltan nem foglalkozott. Hogy azonban később titokban történhetett valami az egyesület körében a segélyezésen túl is: abból következtethetjük, hogy az abszolút kormány az egyesületet 1853. március 1-je körül hirtelen föloszlatta.

A szabadabb időknek beálltával, 1862-ben megalakult a pest-budai Könyvnyomdászok Vándorló- és Betegsegélyző egylete, amelynek alapszabályai az 1853-ban föloszlatott egyesületéivel nagyjából megegyeztek. A kölcsönös segítésen kívül úgyszólva semmi egyéb célja nem volt ennek az egyesületnek, de azért benne is ugyanazok a férfiak tömörültek, akik későbben zászlóhordozói lettek a magyar nyomdásztársadalom minden kulturális törekvésének.

Mint Novitzky N. László a maga "Egyesült erővel" című munkájában írja: Temesváron már 1850-ben, Brassóban 1861-ben volt betegeket s utasokat segítő egyesület, Kolozsvárt pedig hosszabb ideig tartó előmunkálatok után 1863. március 19-én alakult meg véglegesen a Kolozsvári Nyomdászok Beteg- és Utassegélyező Egyesülete.

Mindezek a tisztán segélyezést célzó intézmények a hatvanas évek közepe táján már nem elégítették ki a nyomdászsegédeket. Az anyagi segélyezésnek kölcsönösségén kívül a szellemi áramlatoknak s a tudásnak kölcsönössé és közössé tételére kezdtek törekedni. A németországi meg ausztriai "Fortbildungsverein"-ek mintájára egy önképző egyesületnek megalapítása foglalkoztatta ekkoriban a nyomdászság legjobbjait. 1865. október 1-jén Hirsch Lipót, a Franklin-Társulat nyomdájának későbbi vezérigazgatója körvonalazta azokat a föladatokat, amelyek a jövő egyesületnek mintegy az élethivatását kell hogy tegyék. Hogy ezek közt a föladatok közt első volt a szakbeli s általános kultúrára való törekvés: magától értődik. Hirsch Lipót emlékiratában sok egyéb közt a következő kitételeket találjuk: "Lépjünk tehát össze egy képző egylet alakítására, hol az idősebb az ifjabbikat oktatja, segéli." "Hallgassunk népgazdászati, államismei és mindenek fölött nyelvtudományi előadásokat." A lelkes hangú emlékiratnak megvolt a foganatja: az Önképző Egylet megalakult. Az 1866. június 10-én jóváhagyott alapszabályok szerint az egyesület célja: tagjai szellemi kiképeztetésének előmozdítása, valamint anyagi érdekeiknek óvása. E cél elérésének eszközei pedig a következők: "A rokonszenves tudósok népszerű s tudományos előadásai a vallás és politika kizártával; 2. egyleti tagok és műbarátok technikai fölolvasásai; 3. nyelvtani és egyéb tanórák; 4. egyleti könyvtár és olvasókör létesítése." Az 1866. július 22-én véglegesen megalakult egyesületnek teljes címe különben ez volt: Budapesti Nyomdászok Önképző Egylete. A könyvtár kötetszáma hat hét alatt több mint ötszázra emelkedett, s a politikai, szépirodalmi meg tudományos lapokból is több mint húsz állott a tagok rendelkezésére.

A magyar könyvnyomtatók erőteljesebb kulturális törekvéseit ettől az időponttól számíthatjuk. Aranyossy Lajos betűszedő 1865-ben előfizetési fölhívást bocsátott ki "Könyvnyomdászati Füzetek" c. havi folyóiratára. Ez lett volna az első magyar nyelvű szaklap Magyarországon, de kevés előfizetője jelentkezvén, meg sem indulhatott. Megindult azonban még ez év október 15-ével Tóth István egri könyvnyomtatónak "Gutenberg" című, havonkint kétszer megjelenő lapja, s kétévi fönnállása idején (1867 decemberében szűnt meg) sokat tett a nyomdászati szakképzésért.

Az önképző egyesületi fölolvasások és tanfolyamok pedig egymást érték, mérhetetlenül jó szolgálatot téve a magyar kultúra ügyének. A könyvnyomtatók százai szerezték meg ott azt a tudást és különböző szakismeretet, amelyet oktatásügyünk hiányosságai s egyéb okok miatt más úton nem lehetett elsajátítaniuk. A mind tartalmasabbá váló, idővel a tízezeres kötetszámot is megütő, jól összeválogatott egyesületi könyvtár pedig ezernyi tipográfus családnak szolgál azóta is épülésére s gyönyörködésére. Hogy a hatvanas évektől fogva oly nagyot nőtt a nyomdászvilág egyes rétegeinek a műveltsége, s hogy az évtizedek folyamán száz meg száz jó munkaerőt tudtunk átadni a hírlapirodalomnak, színművészetnek meg egyéb intellektuális foglalkozásoknak: jórészben a nyomdászegyesületünk adta önképzési alkalmaknak köszönhető.

A magyar könyvnyomtatás tizenkilencedik századbeli viszonyaihoz sok tekintetben hasonlóak voltak a németországi s ausztriai nyomdászokéi. A posztulációs ceremóniákat 1804-ben Bajorországban, 1810-ben pediglen Poroszországban is eltiltották és a nyomdanyitást hatósági koncesszióhoz kötötték, amit nyomon követett egy sereg olyan rendszabály, amely megszüntette a segédek beleszólását az ipar ügyeibe. Őrült szennykonkurencia s gyilkos inas-kizsákmányolás lett ennek a következménye, s a német nyomdaipart a lelkiismeretlen kufárok egész raja lepte el. A zavarosban halászók ellen a java nyomdászok - főnökök meg segédek egyaránt - Gutenberg nevével indultak harcba, a könyvnyomtatás föltalálásának négyszáz éves jubileumát mindenütt nagyszerű fénnyel ülve meg 1810 körül, legszebben Lipcsében, ahol a lakosság valamennyi rétege kivette részét az ünnepből: a házakat föllobogózták, diadalkapukat emeltek, s háromnapos magasztos ünnepléssel áldoztak "az emberiség legnagyobb jótevője", Gutenberg János emlékezetének.

Ez az országos ünnep a nyomdászi öntudat s magamegbecsülés újabb föltámadását jelentette. 1848-ban birodalmi nyomdászkongresszust tartottak Mainz városában, 1866 nyarán pedig megalakult a német könyvnyomtatók most már százezernyi tagot számláló szövetsége.

A bécsi nyomdászok segítő egyesülete 1812-ben alakult meg. A Gutenbergről elnevezett önképző egyesületet még 1848-ban alapították, de már 1852-ben föl is oszlatta a hatóság, s csak 1863-ban alakulhatott meg újra.

A francia nyomdászsegédeknek szépen működő egyesületeik voltak a tizenkilencedik század első negyedében. A párizsi szedőtársaság még rendes rokkantsegítséget is adott az elöregedett tagjainak, megelőzve ezzel minden nép nyomdászegyesületeit. Később a társaság föloszlott.

 

Nyomtatótechnika

Históriánk megelőző kötetében szó volt már a Stanhope lord sajtójáról, amely a korábbi fasajtókkal ellentétben egészen vasból készült, s nyomótalpának nagyságánál fogva lehetővé tette az akkori kisívek egyszerre való telenyomtatását. Ezt a vassajtót igen gyors tempóban követte több más típusú kézi sajtónak a föltalálása. 1810-ben például a philadelphiai Clymer George megszerkesztette a maga "Columbia" elnevezésű kézi sajtóját, amelynek a képét az egyik mellékletünkön mutatjuk be, s amely 1818 után Európában, sőt nálunk is jócskán elterjedt. Landerer és Heckenast nyomdájában 1848. március 1-jén ilyenen nyomtatták ki Petőfi "Talpra magyar"-ját és a "Tizenkét pont"-ot. Az egyetemi nyomda 1927-1928-i történelmi kiállításán is ott szerepelt még egy ily nagy múltú sajtó.

1813-ban az edinburgi Ruthven John kapott szabadalmat a maga vasból készült kézi sajtójára. Ennek a gépnek az volt az érdekessége, hogy a sajtófödővel s rámával fölszerelt fundamentum nyomtatáskor mozdulatlanul maradt, s e helyett a nyomótalpat, más szóval tégelyt hajtották síneken ide-oda. A gép olcsó volt, de nem igen kapós.

1820-ban az angol Cogger, 1826-ban a lipcsei Hoffmann, ugyanez idő tájt az angol Cope, az amerikai Hagar meg a zweibrückeni Dingler építettek ügyes szerkezetű vaspréseket. A negyvenes években a Rust Sámuel "Washington" sajtója, majd meg a bécsi Löser prése jelentett e tekintetben további haladást. Löser gépgyáros utóda, Kaiser, sok apróbb javítást végzett még e gépen, s domború nyomtatásra is alkalmassá tette. Ez a Löser-Kaiser-féle sajtó sok példányban van még meg Magyarországunkon is. Jobbára korrektúra-levonatok készítésére használják.

A nyomtatótechnika fejlődése szempontjából igen nevezetes dolog volt az enyv és szirup keverékéből álló, rugalmas festékező hengerek föltalálása. Két angol embernek, Forsternek és Harrildnak a nevéhez fűződik e találmány érdeme, akik 1816 körül öntötték meg az első jól használható hengerüket. Addig a tisztes múltú festékező labdákkal dolgozott a nyomdász. Sőt a kézi sajtókon még azután is jó ideig. Nem pusztán konzervativizmusból, hanem mert a labdákkal lehetséges volt a festékezésnek a forma fölületéhez mért szabályozása; a vaskos betűjű címsorokra például több festéket lehetett rávinni, a finom vonalakból álló szedésrészletekre pediglen kevesebbet. Különösen az illusztrációs nyomtatással foglalkozó tipográfusok sokáig nem akartak tágítani a festékező labdák használatától. A gyorsabban dolgozó masszahengerek azonban elvégre mégis győzedelmeskedtek az ősi labdákon. A masszahengerek anyagában az enyven s nyers cukron kívül 1864 óta jelentős százalékkal szerepel a glicerin is. Az angolok az enyv helyett már akkoriban is a sokkalta alkalmasabb zselatint használták, ami bár megdrágította a hengereket, de ennek fejében sokkalta jobbakká és tartósabbakká tette azokat. A festékező hengereket régebben rendesen a könyvnyomtató készítette el a saját maga-keverte, avagy készen vásárolt anyagból. A hatvanas évek elején különösen nagy mestere volt ennek Tóth István, az egri érseki nyomda faktora, aki Szlammer nevű gépmesterével egyetemben valami olyan kompozíciót talált ki, ami hasonlíthatatlanul szívósabbakká és tartósabbakká tette a festékező hengereit, mint aminők a más nyomdászokéi voltak.

A tizenkilencedik század első felének legnagyobb jelentőségű találmánya azonban a gyorssajtó volt. A föltalálót König Frigyes személyében tisztelhetjük, aki a németországi Eislebenben 1774. április 17-e körül született egyszerű paraszti szülőktől, s némi gimnáziumi iskolázás után nyomdászi pályára lépett. 1790-től fogva a híres tipográfus Breitkopf Immánuelnél dolgozott Lipcsében, s ott kezdett érdeklődni a nyomtatótechnika akkori nagy kérdései iránt. 1803-ban például gipsz-sztereotípiával és a kézi sajtó megjavításának problémájával foglalkozott, s voltak is már apróbb találmányai. 1805-ben ezek ügyében Bécsben és Szentpéterváron is járt. 1806-ban Londonba ment, ahol egy Bensley nevű gazdag nyomdászmesterrel szerződést kötött egy újfajta, nagy nyomtatóképességű sajtónak a megépítésére. Az előmunkálatok költségesek lévén, Bensley még két nyomdászmestert belevont a vállalkozásba: Woodfall és Taylor nevűeket.

König Frigyes ezzel a gépével csak 1810 szeptemberében készült el. Gőzhajtásra berendezett hatalmas tégelyes sajtó volt ez, tehát ugyanolyan alapeszméjű, mint az addig is használt kézi sajtók. Az ezeknél szokásos kézi munkának nagy része azonban mechanikus úton ment végbe a König gépénél. A forma befestékezése például bőrhengerekkel történt, a sajtófödő meg a ráma önmagától nyitódott s csukódott. Az ívek ki-berakását két gyerek végezte.

König Frigyes nem nagyon volt megelégedve a maga nagy, túlságosan komplikált tégelyes gépével. Egyszerűbb megoldást keresett. A tégely helyett hengerrel való nyomtatásra gondolt. Az ilyesminek az ideája nem volt már új dolog, hiszen az angol Nicholson 1790-ban szabadalmaztatott is hasonló dolgokat. A szabadalmi rajzok egyike a közönséges gyorssajtónak, másika pedig a rotációs gépnek foglalta magában az egész teóriáját. Az eszmétől a kivitelig azonban nagy út van ám. Tapasztalhatta ezt a derék Nicholson is, aki később megvalósíthatatlanoknak mondotta a maga szépen megrajzolt gépideáit.

König Frigyesnek is tömérdek fejtörésébe és sok-sok emésztő fáradságába került az új, lapos formáról nyomóhengerrel nyomtató sajtójának a megalkotása. Talán nem is sikerült volna dűlőre vinnie a dolgot, ha nem kap egy kitűnő munkatársat a würtembergi származású Bauer mechanikus személyében. Kettejük vállvetett iparkodásának azonban sikerült az összes nehézségeket legyőznie, úgyhogy 1812 december havában megszülethetett végre a szó szoros értelmében vett legelső gyorssajtó.

Mai szemmel nézve furcsa, s nagyon komplikált valami volt ez a gép. A közel négy méter hosszú alapból a közepe táján kétméternyi magas oszlopos állvány emelkedett ki, amelyen egymás alatt sorakoztak a festékező szerkezet hengerei. Alul két nagy bőrös henger volt egymás mellett, amely a hosszú fundamentummal ide-oda járó formának a befestékezését végezte. Az oszlop mellett egy jó háromnegyed méternyi átmérőjű vashenger volt - a nyomóhenger -, amelynek fölülete a kézisajtó födőjének s rámájának megfelelően három födőre és rámára oszlott; ezek csupán a gömbölyített formájukkal különböztek a kézi sajtó megfelelő alkotórészeitől.

Az új nyomtató gép elkészülte nagy szenzációt keltett a londoni nyomdászmesterek s lapkiadók körében. Walter kiadó, a "Times" tulajdonosa, mindjárt két kettős gyorssajtót rendelt meg Könignél, ki két év leforgása alatt elkészült mind a kettővel, úgy hogy a "Times" 1814. november 29-i száma már rajtuk nyomtatódhatott. E lapszám szép vezércikkben méltatja az új találmány kulturális és gazdasági jelentőségét s König Frigyesnek meg ügyes és fölötte szerény munkatársának, Bauernek az érdemeit.

Az ilyen dupla gépeknél taligájuk egyetlen menetére két egyoldalasan nyomtatott ív kerül ki a sajtóból. Az efféle kettős gyorssajtónak természetesen két nyomóhengere van, s két helyt rakják be rajta szíveket.

A nyomtatótechnikának új alapokra helyezése maga után vonta a további fejlődést és az újítások egész sorát. A leírt és mellékleteink során ábrával is ismertetett első gyorssajtót Königék mihamar leegyszerűsítették a mai formájára. Már 1814-ben megtervezte König a maga készet nyomtató, közönségesen használt szóval komplett gyorssajtóját, amelyen az ív - mire a sajtóból kiért - mind a két oldalán telenyomtatódott. 1816 őszére elkészült ez a gép is. 1817-ben pedig az első kéttúrás gyorssajtó is megkezdhette a maga munkáját.

König Frigyes mindeme gépeinek ábráját megtalálja az olvasó könyvünk mellékletei között. A rövidre fogott szerkezeti leírások az ábrák alatt olvashatók.

Amíg König Frigyes ilyenformán sorra aratta a diadalukat: Bensley kapzsisága s ravaszsága lehetetlenné igyekezett számára tenni az anyagi tekintetben is való sikereket. A rövidlátó üzleti fölfogású Bensley ugyanis csak a maga számára akarta megengedni a gépek építését, hogy ezek segedelmével agyonkonkurálhassa a többi londoni könyvnyomtatót. Mikor aztán ez a törekvése König ellenállásán megtörött: az ellenkező politikára csapott át, s König gyorssajtóját más mechanikusokkal igyekezett utánoztatni, s az imígy készült gépeket a maga hasznára eladogatni. E nyilvánvaló szerződésszegés ellenében Königünk az angol pörösködési eljárás hosszadalmassága miatt semmit sem tehetett. Lelke legmélyéig elkeseredve, 1817 augusztusában otthagyta Angolországot, lemondva ezzel az ottani munkálkodásának minden gyümölcséről. Eltávozása után Bensley még a föltalálói dicsőségétől is meg akarta fosztani König Frigyest, ami azonban nem sikerült neki. Túlságosan sokan ismerték König működését, s Bensleyről is tudták, hogy csupán a jó hasznot leső spekulánsnak szerepét töltötte be a gyorssajtó föltalálása körül. Amikor pedig megfizetett újságcikkek útján próbálta magát a gyorssajtó föltalálójául elhíreszteltetni: a "Times" kiadói éles hangú cikkekben mondták meg a valót.

Angolországból hazavitorlázva, Würzburgban telepedett meg König Frigyes. E város mellett volt a premontrei szerzetesek egykor híres, de a rend föloszlatása miatt akkor pusztán álló kolostora. König ezt megvásárolva, gépműhelyt és papirosgyárat akart ott létesíteni, amihez megszerezte Bauer hozzájárulását is, aki már 1818-ban jól begyakorolt angol munkásokkal sietett a segítségére.

A papirosgyárból nem lett semmi, a gépműhely azonban jól dolgozott, s már 1819-ben teljesíteni tudta a londoni "Times" pótló megrendeléseit. További tíz esztendő alatt pedig több mint negyven egyszerű gyorssajtót, komplett meg kettős gépet szállítottak Oberzellből Németország, Franciaország és Dánia nevezetesebb nyomdáiba. A műhely munkásainak száma ezenközben nyolcvanra nőtt.

Mindamellett sok nehézséggel kellett még megküzdeniük Königéknek. A nyomtatómunkások rossz szemmel nézték a gyorssajtót, hiszen sokuknak a kenyerét vette az el. A szabotázs apróbb tünetei jelentkeztek már korábban is, s mikor aztán a párizsi forradalom 1830-ban kilobbant: a francia nyomtató munkások első dolga volt elpusztítani az összes ottani gyorssajtókat. Példájukat több helyen követték a német szaktársaik is.

Mindez alaposan megrendítette a Königék vállalkozását. Gyorssajtót nem rendeltek meg semerről sem, hiszen még ahol volt, sem merték üzemben tartani. Az oberzelli munkásoknak a száma is nyolcvanról tizennégyre apadt.

E nehéz időkben - 1830-ban - König és Bauerék körirattal fordultak a nyomdászmesterekhez, amelyben áradozó hangon szóltak a gyorssajtó jövőjéről. Egyszersmind megvételre kínáltak egy "kalendáriumnyomtató gyorssajtót, mely ugyan csak egyoldalasan, de két színben nyomtatja az íveket". Ajánlkoztak oly négyszeres gyorssajtók megépítésére is, amelyek legalább is négyezernyi nyomatot produkálhatnak óránként, "bár - mint mondják - aligha találhatók oly viszonyok, amelyek a gyorsaság ennyire való fokozását szükségessé tennék". Majd így folytatják: "Egyéb, különösebb - így vég nélküli papiros használatával való - kombinációk kivitelét is lehetségesnek, sőt könnyűnek tartjuk. Habár ilyen módon az eredmények hatalmasan fokozhatók lennének: eddigelé nem szántuk rá magunkat ily irányú kísérletekre, mert hisz a szükséglet hiánya fölöslegessé tette azokat. A könyvek olcsóbb és gyorsabb nyomtatását illetően eleget cselekedtünk immár, most a nyomatok szépségének az emelésére kell hogy fordítsa a figyelmét minden nyomdász."

König és Bauer ez idő tájt készült gyorssajtói alapjukban véve már ugyanolyanok voltak, mint aminők a mostaniak. A sárgarézből vagy öntött vasból készült nyomóhenger átmérője redukálódott, s a henger egyszersmind elveszítette a tégelyes sajtóra emlékeztető alkotó részeit: a födőket és rámákat. Az e korból való König-féle gyorssajtók nyomóhengerei már nagyjából megegyeznek a mai gépekéivel: két mélyedés van rajtuk, az egyikben az ívfogók s a borítás leszorítására kampókkal ellátott elülső rúd húzódik meg, a másikban a borítás leszorítására való hátulsó rudat látjuk. A mélyedések két különböző nagyságú részre osztják a nyomóhenger fölületét; a nagyobbik ezek közül a nyomtató fölület. A nyomóhenger kiegészítő részéül tekinthető az úgynevezett fölfogó villa, amely a nyomóhengert a nyomtatás megtörténte után oly helyzetben állítja meg, hogy a forma alatta visszacsúszhasson.

A taliga is már a mai formájában volt meg a König Frigyes gépeinél. A gyorssajtónak ama részét nevezzük így, amelyre a szedésformát helyezzük. Egyik vagy - ami még jobb - mind a két oldalán fogasrúd van, mely a nyomóhenger fogaskerekébe kapaszkodva ezt éppen olyan gyors mozgásra készteti. A taligát a főtengellyel s ennek révén a lendítőkerékkel összeköttetésben álló tolórúd mozgatja. A mozgás rendszerét járatnak nevezi a könyvnyomtató. Az első gyorssajtók ún. gerebenes járatúak voltak; ezt a mechanizmust most már csak a francia, angol és amerikai gépek némelyikén alkalmazzák. Königék helyette mihamar áttértek az ún. vasutas rendszerre, amelyet sínek jellemeznek; a fundamentumot hordó négy- avagy hatkerekű kocsi ezeken futkos ide-oda. Az ún. körjáratos hajtási rendszert Bauer A. F., König Frigyesünknek hív társa s barátja találta föl 1840-ben.

A festékező szerkezet is jelentékeny változtatásokon ment át a König és Bauer féle gyorssajtókon, miként azt mellékleteink ábráinak összehasonlítása is megmutatja. A bőrhengerek helyett masszából valóknak alkalmazását már König is átvette 1817 óta.

A kirakó szerkezetet csak a negyvenes években találta föl a berlini Sigl-gyárnak egy Hansen nevű mechanikusa. Németországban sokáig nem volt konkurense az oberzelli telepnek. Az augsburgi gyorssajtógyárat csak jóval későbben alapította meg König unokaöccse és tanítványa, Reichenbach Károly.

Más volt a helyzet Angolországban. Itt a Bensley támogatta mechanikusok több tekintetben egyszerűsítették a König Frigyes gépét. Napier pedig 1814-ben olyan gyorssajtót épített, amelyen már az ívfogók is rajta voltak. Ezt az újítást rövidesen alkalmazni kezdték az összes gyorssajtóknál. Napier különben e gépével megalkotta az angol gyorssajtóknak az egyszerűségével máig is kiváló típusát. Applegath 1826-ban a festékezésre vonatkozó újításokat szabadalmaztatott. Három festékező és három dörzsölő hengere volt; az utóbbiak ferdén feküdtek, s ennek következtében jobban széjjeldörzsölték az asztalon a festéket.

Az angol konkurensek különben hatalmasan dolgoztak. Applegath és Cowper 1827-ben négy nyomóhengeres nagy gyorssajtót készítettek a londoni "Times" nyomdája számára, olyat, aminőnek gyártására később Königék is ajánlkoztak. Ez a sajtó négy-ötezer ívet nyomtatott óránként. Még érdekesebb volt Applegath függőleges szedés meg nyomóhengerekkel ellátott rengeteg gépe. Az egyes betűkből álló szedés a középütt levő óriási henger fölüleletének egy kis részét foglalta el; a hengerfölület nagyobb részén a festék eldörzsölése történt. A nagy formahenger körül nyolc függőlegesen álló nyomóhenger sorakozott, amelyek a formahenger egy-egy fordulatára nyolc ívet nyomtattak le egyoldalasan. A szedésnek a formahenger hajlott fölületén való megrögzítése ék formájú hasábvonalak és ugyanilyen űrtöltők segedelmével igen szilárdan történt. Legnagyobb nehézséget okozta az, hogy az íveket a szalagrendszernek abszolút biztossággal kellett az eredeti vízszintes fekvésből függőleges állásba átvinnie. Ha a nyolc berakó munkás valamelyike csak egy pillanatnyit is késett: egész sora keletkezett a makulaturának. A hengerek függőleges elhelyezésének megvolt az a jó oldala, hogy a papirospor nem a szedésformára, hanem a földre hullott. Az óriási gép munkateljesítményét óránként hétezer példányra tették az 1840-i újságok.

Az igen széles föltalálói skálájú Applegath olyan gépet is készített a negyvenes évek vége felé, amely egyszerre hat színben nyomtatott. Praktikus hasznát azonban senki sem látta ennek. Applegath sok-sok találmánya közül legjobban kifizetődött egy a bankóhamisítás megnehezítésére irányuló titkos nyomtató szerkezet, amelyért az angol bank tizennyolcezer sterling fontot fizetett a föltalálónak, ki 1871-ben halt meg, nyolcvannegyedik évében.

Applegath óriási gépét is fölülmúlta nagyság tekintetében a Hoe-féle "Mamut-sajtó". Ezt a gépszörnyeteget másképpen "Lightning Press"-nek, vagyis villámsajtónak is nevezték. 1847-ben már több példány is zakatolt belőle a "Times" és a "Daily News" nyomdáiban. Úgy mint az előbbeninél: a kétméteres formahenger fölületének nagy része a festék jó eldörzsölhetésének a céljára szolgált. A körülötte levő nyomóhengerek száma már tíz volt. A hengerek azonban nem függőlegesen voltak elhelyezve, hanem vízszintesen, aminek következtében a szalagvezeték is biztosabban működött. A berakó munkások ülve dolgoztak az egymás fölött levő emeleteken. A gép hosszúsága tizenhárom méter volt, szélessége négy, magassága pedig jó hat méter.

Ez a nagy arányokban dolgozó Hoe Róbert tulajdonképpen ács mesterember volt. 1823-ban kezdett nyomdai gépek gyártásával foglalkozni New Yorkban. Utódai már több mint ezer munkással dolgoztak és fióktelepük volt Londonban is, ahonnan Angolországot látták el a legérdekesebb típusú és szerkezetű nyomtató sajtókkal.

Ugyancsak 1847-ben a párizsi Marinoni Hippolit megcsinálta a maga első - akkoriban négyszeres - "reakciós" sajtóját, amely az ívek mindkét oldalát telenyomtatta és viszonylag nagyon gyorsan működött. Ezek a "reakciós" sajtók a fundamentumnak mind az ide mind az odajárásakor nyomtattak. (A csak bemenetelkor nyomtató sajtót "indukciós"-nak mondják.) A külső és belső nyomtatást ugyanaz a nyomóhenger végezte, olyanformán, hogy a külső nyomtatással ellátott ívek görgők és szalagvezeték útján a visszavezetődtek a maguk nyomóhengereihez, amikor aztán a belső oldaluk is telenyomtatódott. Így aztán a berakó munkásnak csak ezer ívet kellett beraknia, hogy a nyomóhenger kétezer nyomást végezzen. Marinoni nagy kedvvel gyártogatta ezt a géptípust, s még 1870 körül is seregestül hozta piacra a különbözőképpen kombinált négy-meg hatszoros reakciós gyorssajtókat.

A mostan ismertetett gépszörnyetegek mind az újságnyomtatás gyorsításának célját szolgálták. Igen jelentős mennyiségeket tudtak produkálni, de a haladás útja mégsem a Hoe és Marinoni megadta irány felé vezetett. "Végnélküli" papiros és félkörös lemezek használata, vagyis a rotációs nyomtatás elvének teljes és következetes érvényesítése nélkül nem lehetett volna a mai viszonylagos tökéletességig eljutni.

Mai szemszögünkből olyan egyszerűnek látszik a dolog, akár a sokat emlegetett Kulumbus-tojás példája. A maga idejében azonban évtizedek kellettek az új nyomtatási rendszer kiérlelődéséhez.

A vég nélküli papiros az 1820-as évektől kezdve mindenkinek korlátlan mennyiségben állhatott a rendelkezésére. A papiros-sztereotípiát 1829-ben találta föl Genoux, s pár év alatt közismertté lett. A matrica meghajtása és félkörös lemezeknek öntése: nem igen járhatott immár különösebb nehézségekkel. Mégis sokáig, 1863-ig tartott, mire az első valódi rotációs gépet meg tudták csinálni.

Vég nélküli papirosnak közönséges gyorssajtókon való fölhasználását megpróbálta immár Auer Alajos is, a bécsi állami nyomda igazgatója. Ennek azonban nem volt sok értelme: csak egyoldalasan lehetett rája nyomtatni. Hogy az ellennyomatot megkaphassák: a gyorssajtóból széjjelvagdaltan kikerült ívekre egy másik gépen kellett azt reányomtatni. Szóval a találmány "ráfizetéses" volt.

Az első valódi rotációs gépet 1863-ban szabadalmaztatta az amerikai Bullock William. Gépe félkörös sztereotíplemezekről vég nélküli papirosra óránként hétezer, illetőleg duplán véve - ugyanis egykettőre kettőzött szerkezetűvé tették ezt a gépet - tizennégyezer újságpéldányt nyomtatott óránként. Szegény Bullock maga áldozata lett a rotációsának: 1867-ben munka közben belecsúszott, s a gép agyonzúzta.

A Bullock-sajtóval majdnem egyidős a második valódi rotációs gép, a Walter-sajtó.

Mint már eddig is láttuk, a londoni "Times" tulajdonosai kezdettől fogva szeretettel karoltak föl minden nyomtatástechnikai újítást. Ők voltak azok, akik az 1862-ben elhalt Wilkinson mérnök rajzai után megépíttették az ún. Walter-sajtót, amely egyszerűség s praktikusság tekintetében legjobb gépe volt a maga korának. Mert amíg például a Hoe-féle tízszeres "Mamut" sajtó tizennégyezer egyoldalas nyomatot adott óránként, roppant helyet foglalt el és a működtetéséhez tizennyolc ember munkálkodása volt szükséges: a Walter-sajtónak tizenegyezer kétoldalasan nyomtatott ív volt az óránként való produkciója és csak három kirakó munkás kellett hozzája, mert hiszen magától legombolyodó vég nélküli papirosra nyomtatott a gép, s így a berakás munkája elesett. A Walter-sajtónak a hossza öt, szélessége pedig két méter lehetett, a "Mamut"-hoz képest tehát kicsiny teret foglalt el. A papirostekercs a gép alján volt elhelyezve; a róla letekeredő papiros először több nyirkosító henger között haladt át, majd eljutott a sztereotíplemezeket hordó formahengerekhez, amelyek közül az egyikről a külső, a másikról a belső nyomtatást szedte a nyomóhengerek segítségével magára. Mind a két formahenger külön-külön festékező szerkezettel volt fölszerelve. További futása közben a papiros még egy bevagdosó szerkezeten szaladt át, majd egy ferde síkra vezetődött föl, ahonnan ívekké tépődve, egy primitív hajtogató készüléken át kész újság formájában kikerült a gépből.

A Bullock- és Walter-sajtók sikere a hatvanas esztendők vége felé szorgos munkálkodásra késztette a gépészmérnököket. Különösen Angliában meg Amerikában egymást érte az ide vágó szabadalmi igények bejelentése. Németországban az augsburgi gyár foglalkozott legelőbb az ilyen típusú gépek megtervezésével. A könyvünkben fölölelt korszaknak zártáig - 1867-ig - azonban még nem dübörögtek semerre sem ennek a gyárnak a rotációsai.

König Frigyes, Applegath, Hoe, Bullock, Marinoni és az idáig fölsorolt többi föltalálónak a könyv- és újságnyomtatás gyorsítása és tökéletesítése volt a közös célja, s e végből általában terjedelmes, nagy szedés- avagy sztereotipformákat magukba fogadó gépeket szerkesztettek. A könyvön és újságon kívül azonban egyébféle nyomtatvány is van a világon: az apró "akcidenciák" tömege, névjegyek, meghívók, gyászjelentések stb., amelyek már a tizenkilencedik század közepe felé is jócskán adtak munkát a tipográfusnak. Különösen Angliában és Amerikában a nyomdászmesterek egy része ebből élt. Az ily aprónyomtatványokat azonban igen megdrágította a nyomtatás körülményessége avagy hosszadalmas volta. Így például száz darab vizitkártyának az elkészítése nem volt akkoriban oly egyszerű dolog, mint mostanában. Még ha kézi sajtón nyomtatták is: sok előkészítő, egyengető stb. munka volt vele, s a nyomtatás bizony elég lassú tempójú volt. Nagy formátumú, drága gyorsajtón nyomtatni egy-egy csöppke névjegyet: ez meg éppen hajmeresztő volt a praktikus nyomdászember szemében. Nem csoda, hogy a század közepén már ilyen irányú technikai várakozásoktól is terhes volt az idő.

1853 körül két amerikai német ember: Weiler s Degener kitalálta azt a gépecskét, amire kis-tipográfusainknak olyannyira szükségük volt. Ők maguk "Liberty-sajtó"-nak nevezték el a gépüket, amely "amerikai sajtó", "tégelyes sajtó", "taposógép", "Non plus ultra", "Liliput" meg egyéb címeken igen gyorsan elterjedt világszerte. Nálunk 1867-ig - a kötetünk fölölelte időszak zártáig - nem jelent még meg ez a kicsiny nyomtató gép, annál többet hozattak azonban belőle a hetvenes években.

A nyomtató sajtót - a vasból való kézi prést s a gyorssajtót - jó ideig a külföldről vásárolgatta a magyar tipográfus, bár idehaza is meg-megpróbálkoztak a csinálásukkal. Részben vasból meg sárgarézből készítette Falka Sámuel kézi sajtóját az egyetemi nyomda számára.

1846 körül a pesti József-hengermalom ügyes gépésze, Vankó Dániel kezdett foglalkozni nyomtató sajtók készítésével. Vasból csinált kézi prései igen jók voltak; a debreceni nyomda is vásárolt belőlük kettőt. 1848 nyarán pedig Vankó készítette a bankjegynyomda kis sajtóit.

Vankó Dánielt Kossuth ekkoriban a bankjegynyomda gépészévé szerződtette. Ebben a minőségében elkísérte a nyomdát Debrecenbe is, itt azonban 1849 tavaszán hirtelen meghalt. János nevű fia igyekezett az örökébe lépni, sőt 1854 körül a debreceniek számára gyorssajtót is merészkedett csinálni, ami azonban - mi tagadás benne - gyönge egy alkotás volt.

Jó gyorssajtókat készített azonban 1859 óta Röck István pesti gépgyára. Éppen úgy csomagoló és papiros-simító préseket. Kár, hogy a speciális osztrák meg német gyárak konkurenciáját Röckék csak vagy tíz-tizenöt évig bírták.

 

Litográfia

Mint az előző kötetünkben is elmondottuk: föltalálása után néhány esztendő múlva a litográfia már sokfelé ismeretes volt, s egész sereg kiváló technikus buzgólkodott a továbbfejlesztésén. Az ide tartozó technikák legtöbbjét még a nagy föltaláló Senefelder Alajos alapozta meg, s a tizenkilencedik század második tizede körül már Európa minden táján buzgón gyakorolgatták is. Egyes egyedül a kromolitográfia kifejlesztése volt még hátra, meg azoknak az eljárásoknak a föltalálása, amelyeknél a fotográfiának volt valamelyes szerepe. Senefelder nevéhez fűződik tehát a litográfiai toll-, kréta- s vésetes technikának, az átnyomtatásnak és az autográfiának, a pontozó, permetező és hántoló modornak meg a rézkarchatás utánzására törekvő kőmaratásnak a föltalálása. A kromolitográfia vagyis színes kőnyomás terén Senefelder csupán a két színben való nyomtatásig jutott el. A cinklemezről való litográfiai nyomtatással is ő próbálkozott meg először.

Ámbár tehát a Senefelder tevékenységén túl egészen 1867-ig jelentősebb technikák nem merültek föl a litográfiában: ez az időszak nem múlt el kihasználatlanul. A kőnyomással foglalatoskodó sok ezer ember kezében biztosakká és gyorsakká lettek a munkafogások, s így a találmány mesterségi része teljesen kiépült. Hozzájárult ehhez egy sereg olyan praktikának a kitalálása, aminek alkalom adtán szintén jó hasznát vették. Ilyenek voltak: a negatív nyomtatás többféle eljárása, amelynél a rajz világosan emelkedik ki a sötét alapról; az izográfiának és palingráfiának is nevezett anasztatikus átnyomási munka, amikor régi nyomtatványok festékét igyekeztek higított salétromsavval fölpuhítani és a kőre átvinni; a tipolitográfia fogásai, amelyeknél a könyvnyomtatás meg a litográfia kiegészítik egymást, mégpedig úgy, hogy a szöveges részt a szedő leszedi, csirizes papirosra lenyomatot készít róla, s ezt átnyomják a litográfiai kőre; a nyomtatvány többi részét a litográfus aztán köréje rajzolja.

A sokszínű kromolitográfiát az 1822-es esztendőtől fogva számítják, amikor a müncheni két Weishaupt egy nagyszabású természetrajzi mű mellékleteit kezdte nyomtatni. Utánuk a berlini Storch és Hildebrandt, meg a bécsvárosi Förster s Leykum lettek a színes kőnyomás nagymesterei. Engelmann pedig Párizsban jelentékenyen megbővítette ezt a technikát. Aquarellek és olajnyomatok után nagy számú jó másolatot készített.

A kromolitográfiának ez az olajnyomtatásos, oleográfiának is nevezett ágazata hatalmas iparrá lett már 1867 előtt is. Az ilyen képek előállítása nem könnyű dolog. Mindenek előtt pontos rajzot készítenek a másolásra szánt eredeti olajfestményről, s azt a litográfiai kőre átnyomják. Ezt kontúros kőnek nevezik. A kép minden színe után külön követ kell preparálni, s ezen fölül még egy vagy több retusos követ is. A nyomtatást azzal a kővel kezdik, amely a legnagyobb területű szín után készült, s fokonkint mind kisebb és kisebb színterületű kövekkel folytatják, míg azután végezetül a retusos kövekkel az egész képnek a hibáit mintegy kijavítják, s az árnyékolást és a színeknek egymásba való fokozatos átmenetelét is megadják a képnek. Az olajnyomtatás nagyon hosszadalmas munka; elég egyszerű olajnyomatokhoz is gyakran harminc kő szükséges; díszesebbek előállításához pedig olykor hatvannál is több. Az olajnyomtatással a festményeknek sokszor csalódásig hű másolatait állították elő. Egy Bogaerts Henrik nevű németalföldi litográfus például alapozott festővászonra nyomtatta a másolatokat sok-sok kőről, utána alapos kézi retussal, ügyelve a festékrétegnek még a vastagságára is, a leggyöngédebb ecsetvonásoktól a pasztózus festékhelyezésig híven utánozva mindent.

A fotolitográfiának meg a fotomechanikus eljárások kőnyomdai hasznosíthatásának eszméjével foglalkoztak már a század ötvenes éveiben is, de ezek a munka-metódusok akkoriban még csak az embrió-korukat élték; egészen 1867-ig - e kötet anyagának időbeli határáig - senki sem ért el velük számba vehető eredményt.

A művészvilág már a század első felében is fölismerte a litográfiának, mint artisztikus kifejező eszköznek a jelentőségét. A nagy Menzel Adolf Berlinben tömérdek akcidenciát meg kisebb-nagyobb illusztrációt rajzolt a litográfiai prés alá. Ausztriában Kriehuber, Geiger János és Pettenkoffen Ágoston jeleskedtek; az utóbbi főképpen magyar tárgyú litografált képeivel. Párizsban Engelmann és Lasteyrie gróf litográfiai műhelyeiben 1816-tól fogva a legnagyobb francia művészek adtak egymásnak találkozót: Vernet Horace, Guérin, Prud'hon, Charlet, Daumier Honoré, Gavarni százait csinálták a legjava litografált műlapoknak. Angliában a kitűnő sokszorosító technikus Hullmandel Károly József tette figyelmessé a művészvilágot a kőnyomtatás adta lehetőségekre.

Az 1850-es esztendő meghozta az első litográfiai gyorssajtót is. A bécsi Sigl-gyár volt a megszerkesztője.

A litográfiai gyorssajtó külsőleg nem sokat különbözik a könyvnyomdaitól, bár a részletekben jelentős eltéréseket látunk köztük. A szedésforma fundamentuma helyét a kő fölvételére való ágyazat foglalja el, amely lejjebb is meg följebb is állítható, hogy bármicsoda vastagságú litográfiai követ is a nyomtatás megkívánta szintre lehessen igazítani. A nyomóhenger ágyazása nem olyan merev, s ezért a nyomásfeszültség jóval kisebb, mint a könyvnyomdai gyorssajtónál. A festékezés bőrhengerekkel történik; s mert a litográfiában a festék alapos széjjeldörzsölése elsőrendű fontosságú: a kőnyomdai gyorssajtók nemcsak hengeres, hanem asztali festékezésűek is egyszersmind. Fontos része a litográfiai gyorssajtónak a nedvesítő szerkezet, amely nyomtatás közben vízzel látja el a kő rajzolatlan fölületét. Ívfogó, illeszték és kirakó szerkezet nagyjából olyan, mint a könyvnyomdai gyorssajtótípusoknál.

***

Magyarország első kőnyomdáját Laszlovszky József budai polgármester állíttatta föl közvetlenül a litográfia föltalálása után, 1799 körül. Egyetlen Senefelder-rendszerű kézi sajtóból állott a fölszerelése, s a budai városháza pincéjében helyezték el. Ez a városháza a Várban volt, a Szentháromság-téren, s nagyjából még ma is a régi formájában van meg. Mikor a kőnyomtató sajtót a budai polgármester megvásárolta: egy bécsi kőnyomót is hozott magával, aki megtanította a Laszlovszky által kirendelt embereket a géppel való bánásra. S azután visszament a maga metropolisába. Hivatásos kőnyomtató ettől fogva nem dolgozott a budai kis nyomdában, mert Laszlovszky a takarékosság embere lévén: előnyösebbnek látta a jobb magaviseletű és intelligensebb városi rabokkal való dolgoztatást. Buda város nyomdájának termékei különben ebben az időben kizáróan csak blankettákból állottak.

Ezt a kis kőnyomdát Buda városa eladta az 1803 körül alapított "Vizivárosi nyomda" elnevezésű vállalatnak, s ettől fogva minden litográfiáját itt, a későbbi "Adomásky-féle kő- és könyvnyomdában" készíttette. De amennyire sejthető, Adomáskyéknak nem volt tipográfiai berendezésük, s ennélfogva ami könyvnyomdai munkája a budai tanácsnak akadt: vagy a várbeli egyetemi nyomdában, vagy pedig a szintén vízivárosi Landerer Anna (később Gyurián és Bagó) féle tipográfiában kellett készíttetnie. Több mint fél évszázadon keresztül tartott ez az állapot.

1859-ben Paulovits László foglalta el a budai polgármesteri széket, aki nem lévén megelégedve az Adomásky-nyomdával, egyik bécsi útján kőnyomtató sajtót vásárolt, s azt a szentháromságtéri városházán, a saját polgármesteri előszobájában egykettőre föl is állíttatta. A nyomda vezetőjéül évi ötszáz forint fizetéssel Heiszler Ferenc díjnokot nevezte ki, aki aztán szabad idejében az Adomásky-féle nyomdában igyekezett az autografálás titkait elsajátítani. Heiszler munkásait természetesen a rabok közül válogatta össze. A napi munkaidő hat óra volt, a "fizetés" pedig: dupla és jobb minőségű menázsi, szabad dohányzás és italozás, ha ugyan volt miből.

Pest városa tanácsának házi kőnyomdáját 1864 körül alapították. Három darab csillagsajtóval volt fölszerelve; vezetője előbb Németh János, majd Rátkai Kálmán tanult litográfus volt. A budai meg pesti házi nyomdák egyesítéséből keletkezett azután - mint majd a jövő kötetünkben látni fogjuk - a mai impozáns arányú és sok ágazatú Székesfővárosi Házi Nyomda.

Ilyen, főképpen autografálásra használt kőnyomda már a század közepe felé is seregestül létesült mind a fővárosban, mind pedig a vidéken, bár a kormány a könyvnyomtatás módjára engedélyhez igyekezett kötni az ilyenformán való sokszorosítást is. Wesselényi Miklóst például pörbe is fogták, mert engedelem nélkül litografálta az erdélyi országgyűlésnek az irományait s jegyzőkönyveit.

Voltak azonban igen kiváló műiparos litográfusaink is. A negyvenes-ötvenes években már olyan kőnyomdai gravürokat meg színnyomatokat csináltak nálunk, amelyek vetekedhetnek a müncheni, bécsi, párizsi híres litográfiai intézetek produktumaival is. Közölök a legjobbak: a pesti Richter Antal Fülöp már 1835-40 körül is, aki főképpen a krétarajzban volt mester; a színes nyomataival kitűnő Szerelmey Mihály, kinek 1847-ben nyílott meg a műhelye; Walzel A. F., aki szintén leginkább a kromolitográfiában jeleskedett, de Barabás Miklós rajzai után igen sikerült arcképes krétanyomatokat is készített; Grund, az angol kézírásos betűknek annyira csodált metszője, akinek litográfiája a Molnár utca tájékán volt; Grimm Vince, a gyönyörű Kossuth-bankóknak a litográfusa; a kitűnő technikájú és sokoldalú Rohn A., nemkülönben a budai Szakmáry József is. A hatvanas évek felé nevezetes pestvárosi kőnyomda volt az Engel és Mandello féle. A Bank utca és Vadász utca sarkán ott volt a Kunossy és Réthy jó hírű litográfiája, a Zsibárus utcában a Langer Ede féle officina, a Váci-körút (akkor: Ország út) legelején a Beck F. féle, sok gyorsírásos füzetecskét nyomtatott kőnyomda; továbbá a Pollák, későbben Légrády Testvérek litográfiája a Kétsas utca meg Fő út szögletén (mostanában Sas utca, illetőleg Arany János utca), meg a Deutsch Móré a Bálvány utcában.

A vidéki nyomdavárosokban is egyre másra alakultak litográfiák, főleg a könyvnyomdai műhelyek árnyékában. Kolozsvárt például a református kollégium és a katolikus líceum nyomdájának egyaránt megvolt a maga litográfiai berendezése is. Éppen úgy a kassai Werfernek, a soproni Romwalternek, a szegedi Grün Orbánnak, az aradi Réthy Lipótnak és sok másnak. Pompás litográfiája volt Nagyszebenben Bielz Mihálynak már a húszas évektől kezdve.

 

Fa- és rézmetszés

Gyönyörű grafikus művészeteinkre, a fa- s rézmetszésre rossz idők kezdtek járni a tizenkilencedik században. A fametszés a század kétharmadán át ugyan megtartotta a könyvillusztráció tekintetében való jelentőségét, a rézmetszés azonban jókora teret veszített az általában csekélyebb művészi tartalmú acélmetszés előretörése által. A húszas évektől kezdve pedig mind a fába metszés, mind a rézmetszés művészetét erősen szorongatni kezdte egy új technikának, a litográfiának fokozódó arányú terjedése.

Múlt kötetünkben elmondottuk, hogy az angol Bewick Tamás a vésőknek meg a keresztben vágott puszpángfának a használatával teljesen új, friss, festőies technikát hozott a fametszésbe. A régi vonalas meg az újabb tónusos technikák között azonban átmenetek is lehetségesek; egyrészt ezek, másrészt egyéb kidolgozási különösségek révén aztán többé-kevésbé élesen elkülönülő fametszői iskolák keletkeztek Európa nagyobb népeinél. A század közepe körül például angol, német és francia fametszői modor szerint osztályozták a fáról nyomtatott illusztrációkat.

Az angol fametszésben Bewick technikája már a tanítványai révén is teljes diadalt aratott, s a legjava rajzoló művészek s kitűnő metszők "összeérzése" remek illusztrációk csodálatos tárházaivá avatta az angol képes lapokat.

A német fametsző művészetet a fakszimilés munkához való önkénytelen ragaszkodás jellemzi. Megnyilvánul ez Menzel Adolfnak 1835 és 1850 között Unzelmann, Albert, Kretzschmar és Vobel által fába metszett remek illusztrációin és a bájos Richter-képeken, sőt az 1845-ben Schwind Móric és társai alapította müncheni "Fliegende Blätter" illusztrációin is. Az ötvenes években azonban után a nagy német fametsző intézetek is erősen hajlottak a festőies kifejezés, vagyis a tónusos technika felé.

Franciaországban a tizenkilencedik század első felében a tollrajz hatásáig elfinomodott fakszimilés fametszet volt az uralkodó. 1855 körül azonban egy merész fényhatásokkal dolgozó rajzoló művész: Doré Gusztáv - Pisan, Piaud és Pannemaker fametszőkkel karöltve - diadalra vitte a tónusos modort. Roppant tevékenysége világszerte ismeretessé tette a nevét.

Minálunk Magyarországon a pestvárosi Riedl Károly Ágoston volt az egyetlen nevesebb fametsző a század közepe felé. A jól képzett fametszők egész sora került ki a keze alól, köztük két nyomdászember is: Huszka Lajos és Potemkin Alfonz. Huszka kezdetben autodidakta volt a metszés dolgában: a szedőszekrénytől hazaszabadulva, esténkint szentképeket metszegetett ólomba. Az ügyes és sokoldalú Riedlhez kerülve, egészen szegre akasztotta a tipográfiát. Fölszabadulta után a saját kezére kezdett dolgozni; a "Vasárnapi Újság" és "Üstökös" metszeteit meg egy sereg nyomdának mindennemű könyvdíszét jobbára ő csinálta a segédeivel. 1863-ban Telegdi könyvkiadóhoz szerződött Debrecenbe. Nemsokára visszakerült Pestre, de nem tudott többé zöld ágra vergődni.

Potemkin Alfonz már a pesti egyetem filozófiai fakultását is kijárta, mikor betűszedővé lett. 1848. március 15-én ő volt a "Tizenkét pont" egyik szedője. Majd a fametszést is kitanulva Riedlnél; Bécsbe ment az állanti nyomdába; innen 1863 körül visszatérve, jobbára fabetűk s más ily eseti metszésével tengette 1891-ben lezárult életét.

Riedl utóda egyik tanítványa Mihalovics volt, aki főleg a népies irodalmat kultivált Bucsánszky-nyomda számára dolgozott. Ennél a Mihalovicsnál tanulta meg a fametsző mesterséget Rusz Károly, aki maga is jelentős színvonalú műhelyt alapított 1864-ben; egyik vezető segéde a később nagy hírre jutott Morelli Gusztáv volt.

A hatvanas évek közepe táján igen tevékeny fametsző volt még itt Pesten a pozsonyi születésű, Bécsben tanult Pollák Zsigmond is, aki főképp Heckenastnak dolgozott.

***

Rézmetszés és rézmaratás dolgában a tizenkilencedik század nem igen hozott jelentősebb új technikákat. Bizonyos fokú érdeklődést csupán a "vernis mou" (franciául annyi mint: puha firnisz, lágy alap) eljárása keltett, de ezt is mihamar elfeledték. Ennél az eljárásnál a vörösrézlapra nagyon puha marató alapból vékony réteget kennek, s azután szemcsés rajzpapírost téve fölébe, a rajzot kemény ceruzával s kissé megnyomva rárajzolják. A lágy marató alap a vonalak helyén a papirosra tapad, s ennek levételekor szintén leválik. A lemez födetlenül maradt helyei már most mélyre marathatók. A papiros helyett vászonra avagy zselatinlapra is szoktak rajzolni.

Roppant népszerűségre jutott azonban az acélmetszés, amelyet az amerikai Perkins Jakab talált föl a tizenkilencedik század elején. Lényegében alig különbözik másban a rézmetszéstől, mint az anyag tekintetében. Az acéllemezt megmunkálás előtt megpuhítják, s kidolgozás után, mikor már nyomtatás alá kerülne: újra megkeményítik. Az acélt azonban még megpuhított állapotában sem könnyű vésni, a hideg tűvel való munka meg majdnem lehetetlen benne.

De lehet az acélt maratni. Ezt a rézkarcos munkával nagyjából megegyező eljárást az angol Heath Charles találta föl 1820 körül. A simára csiszolt kemény acéllemezt aszfalt, viasz, gyanta és masztixból álló vékony réteggel vonta be, s ezt a réteget aztán feketére füstölte, hogy biztosabb rajzoló fölülete legyen. A rajzolás is úgy történt, miként a rézkarcnál: a marató alap fölületére átmásolt kép vonalait karcolótűvel húzgálták meg, vagyis a vonalak helyéről az alapot eltávolították. A lemezre azután választóvizet öntöttek, amely a marató alapnak nem árthatott, de az acélt azokon a helyeken, ahonnan az alapot eltávolították: kimarta. A maratás különben, ha a kép sűrű vonású meg könnyed árnyékolású volt: kétszer történt: ekkor ugyanis a könnyed árnyékolású részeket csak gyöngén maratták először, s maratóalappal letakarták, hogy a második, erősebb fokú maratás ne roncsolja szét a finom vonalkákat.

Az acélmetszetnek és acélkarcnak nincs meg az a lágysága, ami a rézmetszetet és rézkarcot jellemzi. Ennek ellenében hétszer annyit lehetetett egy lemezről nyomtatni, ami a galvanoplasztika föltalálása előtt nagy szó volt.

Mind a rézmetszésnek, mind pedig a rézkarcnak nagyszerű művészei voltak még a tizenkilencedik században is. A francia Gaillard az arcképmetszés régi dicsőségét vívta vissza; a berlini Mandel Eduárd tíz évig dolgozott a "Sixtusi Madonnán"; tanítványa Jacoby Lajos Bécsben lehelt új elevenséget a rézmetszés művészetébe; rézkarc dolgában pedig a német Menzel, Krüger, Unger Vilmos meg az angol Whistler voltak a világ legnagyobbszerű mesteri.

Minálunk jeles képzettségű rézmetsző volt az egyetemi nyomda öntőmestere, Bikfalvi Falka Sámuel. Sok jó metszetet készített a pesti Axmann, Blaschke J. és Lenhardt Sámuel is. Acélmetszők voltak: Ehrenreich Sándor Ádám és Fuchstaller A.; az utóbbi volt a tanítómestere későbbi európai hírnevű rézmetsző művészünknek, Doby Jenőnek.




Hátra Kezdőlap Előre