Vissza a kezdőlapra


Nagyítható kép

Barabás Miklós: Id. Markó Károly (1853)

ÉLETRAJZI ADATOK
A Képzőművészet Magyarországon c. kiállításból
Hessky Orsolya: Id. Markó Károly
Bodnár Éva: Id. Markó Károly pályaképe
Zádor Anna: id. Markó Károly
 
VÁLOGATOTT SZAKIRODALOM



Markó Károly, id. (1791, Lőcse - 1860, Villa Appeggi, Olaszország)


Festő, az MTA levelező tagja (1840). Mérnöki tanulmányok után (Kolozsvár, Pest) Bécsben festeni tanult (1822-től). 1832-ben kikerült Itáliába, ahol csakhamar a római-campagnai művészcsoport jelentős tagja lett. Itt festette Claude Lorrain és Gaspard Dughet hatását tükröző, kicsiny méretű, aprólékosan kidolgozott klasszicista tájképeit, melyeknek idilli nyugalmát apró alakokkal, mitológiai és bibiai jelenetekkel élénkítette. Betegsége miatt Rómát elhagyni kényszerült; évekig San Giulianóban, majd 1838-tól Pisában élt, ahol kiváló művek egész sorát alkotta. 1840-ben a firenzei festészeti akadémia tiszteletbeli tanára lett s királyi mecénások megbízatásokkal elhalmozott festője.

Fokozódó szembaja 1843-47 között többszöri kényszerpihenésre szorította. 1847-ben ismét munkához látott, ez évben készült Naplemente c. képe a bécsi udvari képtár részére, Olaszországi tájkép és Viharos tenger szivárvánnyal c. művei pedig V. Ferdinánd király ajándékaképpen a Magyar Nemzeti Múzeum számára. 1848-tól haláláig a Cherardesca gróf által használatára átengedett villában, Appeggiben élt. Közben hazalátogatott, végleges letelepedésre azonban nem találta kedvezőnek az itthoni helyzetet. A Magyar Nemzeti Galériában őrzött hagyatékának (A puszta, Campognai táj, Olasz táj aratókkal, Tivoli vidéke, Euridiké halála, Diana vadászata stb.) egy részét az az anyag képezi, amelyet magyar honfitársai közadakozásából vásároltak meg 1861-ben a Magyar Nemzeti Galéria részére.

Arcképe a firenzei Uffizi önarcképgyűjteményében, számos más műve pedig német, olasz, osztrák és hazai köz- és magángyűjtemény birtokában van. Művészete évtizedeken át hatott a magyar tájképfestészetre, a klasszicizmus kiemelkedő képviselője volt.

Forrás: http://www.kfki.hu/keptar/magyar



Hessky Orsolya
A mitológiai tájkép. Id. Markó Károly
(részlet)


Id. Markó Károly 1791-ben született a felvidéki Lőcsén. Mint sok más művész esetében, rá is érvényes az életrajzírók gyakran alkalmazott fordulata, mely szerint már gyermekként is a festői pálya vonzotta, sokat barangolt szülőhelyén, a természet szépségei ragadták meg legjobban. Szintén mérnök édesapja hamar észrevette rajztehetségét és építészeti rajzainak másolását is rábízta fiára. A fiatalember szülei akaratára mérnöknek tanult, Pesten szerzett mérnöki oklevelet majd először Lublón s aztán Rozsnyón dolgozott hat évig mérnökként. Már ebben az időszakban is festegetett, ebből az időszakból származnak azok az ideális képei, amelyeken a látott tájélmények alapján alakított ki nem valós természeti képet. Ez elsősorban annak is az eredménye, hogy akkoriban a festők még egyáltalán nem dolgoztak közvetlenül a természet előtt, hanem minden alkalommal a készített vázlataik alapján műteremben festették meg olajképeiket. Markó egyébként ezeken a művein nem olajjal, hanem ún. gouache technikát alkalmazva festett. (A gouache tulajdonképpen olyan vízfesték, amelyet valamilyen segédeszközzel átlátszatlanná tettek: ez lehetett fedőfehér, de akár tojássárgája is.) Ennek az átlátszatlanságnak köszönhetően a képfelület sokkal összefogottabbá és szinte selymessé lett. Markó korai képein rendszerint ezt a technikát alkalmazta, így például a bécsi Joseph Fischernek a Vág folyó völgyének festői várromjairól készült sorozatán vagy a szintén másolás nyomán készült A Kárpátok Kakaslomnitz felől című képén. Ezt a tájképét Müller János Jakab lőcsei festő műve nyomán készítette, aki bécsi tanulmányai után telepedett le Markó szülővárosában és feltehetőleg egyik első mestere is volt Markó Károlynak. Emellett 1821-ben festette hat lapból álló gouache-sorozatát, amelyen az Aggteleki cseppkőbarlang leglátványosabb képződményeit örökítette meg.

1. Pesti korszak (1818-1822)

Az Aggteleki sorozatot Markó már úgy festette, hogy Pestről utazott oda. 1818-tól telepedett le Pest-Budán, azzal a céllal, hogy ettől kezdve egész életét a festészetnek szenteli. Elsősorban művészeti képzésre volt szüksége, ám erre Magyarországon egyelőre nem volt lehetőség, hiszen még további 2-3 évtizedig nem lesz felsőfokú művészképzés Pesten. A kor festőnövendékei mind a bécsi akadémián tanultak. Ehhez azonban valamilyen anyagi támogatásra lett volna szükség, ám a fiatal Markónak kezdetben nem akadt mecénása. Pesten nagybátyjánál, Schedel Ferencnél lakott, akinek házában a pesti irodalmi élet vezető egyéniségei fordultak meg. Rajztudását a kezdetleges Pesti Rajzoló Oskolában csiszolta, közben a nagyhírű Müller képkereskedésben a Nagyhíd utcában (ma Deák Ferenc utca) állította ki ideális és felvidéki tájképeit. Itt ismerkedett meg Fejérváry Gáborral, korának egyik legnevesebb archeológusával és műgyűjtőjével; ő volt az első olyan gyűjtő, akinek érdeklődése elsősorban az ókori művészetekre korlátozódott, ezen belül azonban nem csupán az antik görög és római kincsek érdekelték, hanem az egyiptomi, asszír, kínai, japán, szasszanida sőt a mexikói és prekolumbián kultúra emlékei is. Ő volt tehát az, aki - midőn Markó egyszer éppen a műkereskedésben tartózkodott - háromszoros áron vette meg a festő egyik rajzát, mint amennyit neki Müller fizetett. A festő követte Fejérváryt, összeismerkedett vele, megmutatta többi munkáját s végül megszerezte baráti támogatását is. Fejérváry ismertette meg őt báró Brudern Józseffel. A szabadelvű főnemes a mai párizsi udvar helyén álló Párizsi ház tulajdonosa volt, itt az udvarral szemben álló ellenzéki hazafiak találkoztak. Tudósok, művészek, műgyűjtők, üzletemberek fordultak meg szalonjában. Brudern szívesen támogatta a tehetségesnek tartott fiatalokat külföldi ösztöndíjakkal. A műbarátok támogatásával Markónak végül sikerült Bécsbe utaznia, hogy az ottani akadémián folytasson művészeti tanulmányokat. Ezzel lezárult életének első korszaka.

2. Bécsi korszaka (1822-1832)

Markó kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz évet töltött a császárvárosban. A családalapítást követően a mindennapi megélhetésért dolgozott, műveit elsősorban műkereskedelmi célokból festette; ez az az időszak, amelyről a művészettörténet a mai napig a legkevesebbet tudja. 1822 áprilisában, 31 évesen érkezett ide Brudern báró társaságában, aki maga mutatta őt be az akadémia igazgatójának. Markó azonnal beiratkozott és az adatok szerint 1823 decemberéig látogatta az akadémia történeti, tájfestészeti és festészeti osztályát. Markón kívül nagyon sok magyar diák látogatta az akadémiát, többek között: Balassa Ferenc, Simó Ferenc, Brocky Károly, Kiss Bálint, Melegh Gábor, Kozina Sándor, Vandrák Károly élt és dolgozott ekkoriban itt. A festészeti műfajok közül legelőkelőbbnek a történelmi festészetet tartották, ebbe a körbe beletartozott a mitológiai és a vallásos témájú festészet is, a tájfestészet ebben az időben háttérbe szorult. Ez nem csupán bécsi jelenség volt, ugyanebben az időszakban - 1824-ben - a müncheni akadémiáról egyenesen kitiltották a tájfestőket, megszüntették a tájfestészeti osztályt és aki ennek ellenére ezt a műfajt művelte, azt lázadónak tekintették. Bécsben nem volt ennyire súlyos a helyzet, úgyhogy Markó megengedhette magának, hogy ne hagyjon fel teljesen a tájfestéssel.

Mint említettük, ekkor alapított családot, Károly, Elisa és András ezekben az években születtek. A helyzetet nehezítette, hogy mecénásai megvonták tőle támogatásukat, vélhetőleg azért, mert megélhetése miatt papírmerítéssel kezdett foglalkozni. Bodnár Éva könyvében olvashatjuk, hogy ebben az időszakban nagy nélkülözések közepette éltek, képeket szinte kizárólag pénzkeresés céljából festett. Ugyanezekben az években sikerült azonban az ókori görög és latin szerzők műveiből kiművelnie magát; kedvenc olvasmánya Homérosz volt. Az antik mitológia is nagyon érdekelte, s az ebből merített történetekkel később művein is találkozunk.

A bécsi időszakhoz tartozik még az a néhány esztendő, amelyet Kismartonban töltött. A kisvárosba Bécs-környéki kirándulásai alkalmával jutott el, s a húszas évek végén hosszabb időre le is telepedett itt. Esterházy Miklós udvarának fénye ekkor már megkopott, ám Markó nem amiatt tartózkodott ott, hanem a táj szépsége vonzotta. Rengeteget rajzolt ebben az időben a szabadban s erre az időre tehető - a szakirodalom szerint 1826 és 1830 közé - a Visegrád című kép születése is. Szokás a képet a XIX. századi magyar tájfestészet első darabjaként is értékelni, sőt modernnek is tekinthetjük, hiszen a természeti részletek objektív, részletező visszaadása szinte már realisztikussá teszik a művet.

A festő ifjúkorának topografikus, leíró jellegű tájábrázolásai alkotta első korszakát a Visegrád létrejöttével lezártnak tekinthetjük. Az akadémia klasszicizáló elvei szerint az ezen túllépő műfaj, a történelmi tájfestészet műveléséhez azonban mindez nem volt elég - sem tematikában, sem stílusban. Hogy a klasszicizmus ideáljainak megfelelő alkotások szülessenek, ahhoz a festőknek az antikvitás színhelyét, a klasszicizmus bölcsőjét kell motívumként megörökíteniük.

3. Itáliai időszak - Róma (1832-38)

Markó Károly a bécsi évek alatt, ahogyan folyamatosan kialakult stílusa s érdeklődési köre, ráébredt, hogyha a festészetet a leíró műfajnál magasabb szinten akarja művelni, akkor Itáliába kell utaznia. Vágyódott az itáliai fővárosba, ahol ebben az időszakban rengeteg művész dolgozott. A klasszicizmus számára az antik művészet fellegvára a legnagyobb ihlet forrását jelentette. Markó is minél előbb szeretett volna eljutni Rómába, 1832 tavaszán végre egy bécsi bankár, Geymüller támogatásával útra kelhetett, igaz, családját maga mögött hagyta Bécsben. A művészek számára ekkor szinte obligátnak tekinthető itáliai útvonalat követte: először Velencében állt meg, ezt követte Bologna, Firenze és végül elérkezett Rómába.

Mint említettük, Róma az 1820-1830-as években Európa országaiból érkező művészekkel telt meg, itt tartózkodtak a német nazarénusok, számos osztrák festő, a dán Thorvaldsen és magyarok is szép számmal. Markó hamarosan ismeretségbe került a művészekkel, szoros barátság fűzte például a klasszicista szobrászhoz, Thorvaldsenhez és a nazarénus kör egyik tagja, Joseph Anton Koch nagy tisztelője volt. A magyarok közül ekkor Rómában élt Kozina Sándor, Szatmári Papp Károly, ám biztosan tudjuk, hogy Barabás Miklóssal, aki 1835 tavaszán érkezett Rómába, Markó találkozott is. Barabással még Bécsben kötött ismeretséget, s az ifjú festő miután Rómába érkezett, nem habozott felkeresni az ekkor már jó nevű magyar festőt. Erről Önéletrajzában Barabás be is számol. Markónak ekkor már szép számmal akadtak megrendelői, ám folyamatosan anyagi gondokkal küszködött. Ez a problémája egyébként élete végéig elkísérte, leveleiből kiderül, hogy a pénz hiánya állandó problémát okozott neki.

4. Itáliai időszak - Pisa (1838-43)

1838-ban súlyosan megbetegedett, maláriát kapott és az orvosok tanácsára egy Pisa melletti fürdőhelyre utazott. San Giuliano ezidőtájt nagyon népszerű gyógyfürdő volt, számos európai főnemes és uralkodó tartózkodott itt. Markó ekkor kötött barátságot II. Lipót toszkán nagyherceggel, akinek megrendelésére több főművet is készített. A festő egészsége sokat javult a fürdőhelyen ezért végre magához vehette mindaddig Bécsben tartózkodó családját is. Igen termékeny és sikeres korszaka következett, az ereje teljében lévő férfiról ekkor a következő jellemzést írta egy kortársa: "Alakjára nézve Markó száraz, magas ember volt, halvány, beteges arcszínnel, magas, kopasz homlokkal, mélyen beeső kék szemmel, ritkás gesztenyeszín bajusszal és szakállal, hosszúdad arccal és orral. Külsejére nézve igen szerény; mindig feketébe, leginkább bársony zubbonyba öltözve, mi az ő halvány képének felötlő jelentőséget kölcsönzött. Életmódja egészen igénytelen volt, szeszes italt sohasem ivott. Kedélyére nézve magába zárkózó, de barátjai közt a gyermekességig víg tudott lenni. A hypochondria megrögzött volt benne, mely gyakran legvidorabb kedvét is hirtelen megszakította, s ő a kísérletet sem szenvedhető, hogy ebből kibeszéltessék. Társalgásban finom és művelt egyéniségnek bizonyította magát, modora igen megnyerő, szíves, barátságos volt, s általában oly személyiség, hogy ki vele egyszer beszélt, könnyen el nem felejthető... Jellemében és nézeteiben a makacsságig szilárd és hajthatatlan, soha meg nem alázkodott... Művészetére az öntudat egész teljével büszke, bár gőgös éppen nem volt. Mindig fütyörészve s dalolgatva dolgozott oly könnyen, mintha csak játszott volna... Szokásai közé tartozott, hogy délelőtt későn kezdett dolgozni, de aztán estig szorgalmasan dolgozott... munkás életet vitt (Idézi: Bodnár Éva i. m. 34.). Egészségével azonban hamarosan újra problémái támadtak, ekkor már évek óta panasza volt látására s szeme most rohamos gyöngülésnek indult. Ismét költöznie kellett: 1843-ban Firenzébe utazott.

5. Itáliai időszak - Firenze (1843-48)

Szeptemberben a firenzei képzőművészeti akadémia tanárává választották. Ekkor már nagy tiszteletnek örvendett Itália-szerte, rengeteg tanítványa volt, olaszok, angolok, amerikaiak s persze magyarok. Közülük a legismertebbek: Kovács Mihály, Ligeti Antal és Molnár József. Tanári tevékenységét nem kisebb lelkiismeretességgel folytatta, s hamarosan az arezzói, a velencei akadémia is tagjai közé választotta. A pezsgő firenzei életről ezek a sorok jelentek meg Pesten: "A művésznek Florenzben az új idők Athénjében, sőt egész Olaszországban nagy híre van az ottani művészek előtt is. Műveit, csak győzné az alkotást, gazdagon fizetik. Körülötte az ifjú művészek serege, mint egykor Raffael körül. A délest óráiban el kell válnia vásznaitól, mert szemei nagyon meggyöngültek s csak fényes nappal dolgozhatik... Lakása körül: a szép természet, a tenger és az Appenninek, olaj és narancserdők, a nap és a tiszta olasz ég. És mind e körülmények, hogy ember és természet így pártolják, nem képesek őt kielégíteni. Markónak egy nagy bűne van, a hálátlanság, mert ennyi előny mellett is örök epekedésben él hazája után, mely őt el nem ismeri" (Idézi: Bodnár Éva i. m. 42.). Itt kell szólnunk néhány szót arról, miként viszonyult Markó Magyarországhoz. A róla szóló szakirodalom szereti hangsúlyozni, hogy noha 1822 után egész életét külföldön töltötte, mégis soha nem szűnt meg magyar lenni, a pesti kiállításokra állandóan küldött képeket, ha Itáliában bárhol kiállított, neve mellé mindig odatétette, hogy magyar és állandó vágya volt, hogy egyszer hazatér Magyarországra. A pesti lapok rendszeresen írtak róla vagy műveiről, bár azt is meg kell jegyezni, hogy az 1850-es évektől kezdve már nem a kritikátlan rajongás hangján, hanem szinte számon kérik tőle magyarságát, amelyet nem találnak tükröződni képein.

6. Itália - Appeggi (1848-1860)

Barabás Miklós: id. Markó Károly (Nagyítható kép) Markó állandó anyagi gondjai mellett folyamatosan nyomasztotta őt szembetegsége, amely egyre inkább hátráltatta a munkában is. A firenzei élet is fárasztotta már az öregedő mestert, vidékre vágyott. 1848-ban lehetősége nyílt olcsón kibérelni egyik tanítványának és tisztelőjének Firenze melletti birtokát és ekkor családjával Appeggibe költözött. Az Appeggi-korszak elejének legfontosabb eseménye, hogy 1853 tavaszán végre hazalátogatott Magyarországra. Igaz, hogy csak néhány napra, de Pest lázban égett, szinte minden lap beszámolt az itt-tartózkodásról, a Divatcsarnok című lapban a látogatás minden eseményét rögzítették. "...a művészvacsorát, melyet a nagy Markó tiszteletére Kubinyi Ágoston, a M. N. Múzeum igazgatója, kir. Tanácsos úr ő nagysága saját szálláson f. hó 25-dikén adott volt. A díszes vendégkoszorút az ünnepelt művészen kívül gr. Andrássy Manó, báró Prónay Gábor, báró Révay Simon s a pesti műegyleti választmány érdemes tagjaiból - kik közül csak Barabást, Liedert, Kisst, Ligetit, Marasztonit, Webert, Steriót, Molnárt említjük - fűzé a nyájas házigazda ki... semmit sem mulasztott el, mi a lakomának díszt, a vendégeknek édes derültséget nyújtott. Az ebédlő teremben Markónak hat tájfestménye volt elhelyezve [...] ...a nagy művészt, 31 évi távollét után, éppen hatvan éves korában a hazai földön tisztelhettük, üdvözölhettük. A derült társaság szinte esti hét óráig együtt volt, miközben Markó látható kedvteléssel hallgatá a Patikárius-banda cimbalmosának remek solójátékát. Lakomai tudósításunkat - úgy hisszük, minden magyar műbarátra nézve örvendetes - azon jelentéssel fejezzük be, mikép lapjaink t. olvasóit első műmellékletül MARKÓ arcképével leszünk szerencsések nemsokára meglepni, melyek kőrerajzolását Barabásunk ismeretes művészkeze fogja az eredeti után végezni. De ennél talán még örvendetesebb lesz az, miszerint a nagy művész élete végnapjait a szeretett hazában szándékozik leélni." (Idézi: Bodnár Éva i. m. 51-52.).

Miután visszatért villájába, utolsó évei szorgos munkával teltek, folyamatosan tett eleget megrendeléseinek. Szeme állandóan romlott, ám még élete utolsó napjaiban is festett. 1860-ban halt meg Appeggiben.

Forrás: A Mű-Terem Galéria Szabadegyetemének 5. előadása
             2001. november 12. hétfő
             http://www.mu-terem.hu/eloadas5.htm



Bodnár Éva
Id. Markó Károly pályaképe


A XIX. század első fele hazánkban a nemzeti megújhodás kora, a "reformkor" - mikor legjobbjaink tudatára ébredtek kényszerű elmaradottságuknak. Az ébredés először az irodalomban hallatta szavát és ennek nyomán a politikában, gazdasági életben is. Majd a képzőművészet is felébredt évszázados dermedtségéből, s kilépett az európai művészet széles országútjára. E korban a költő és az író, a szobrász és képíró, a zeneszerző prófétának érezhette magát, és legfőbb kötelességének, hogy a nemzeti gondolatot szolgálja. S ha literatúránk szárnyalásával nem is kelhetett eleinte versenyre a provincializmusból kilépő képzőművészet, nagy tettek, lelkes kezdeményezések, jeles alkotások jellemezték. Ferenczy István, Barabás Miklós, Borsos József, Brocky Károly, id. Markó Károly működése itthon és a határainkon túl is visszhangra talált. A "csinos mesterségek" ügye - ahogy akkor a szépművészeteket nevezték - szervesen összefonódott az egyéb közügyekkel. Az írók lelkesítésére a közönség is a hazai művészek jöttét várta, hogy - Vörösmartyval szólva - "kifejlett művészetet" alakítson, amely nélkül "nincs nép, mely a nemzet magas nevét megérdemlette volna".

A múlt század első felében a magyar művészet fejlődését két tényező: Bécs közelsége és Itália bűvölete határozta meg. Markó Károly művészetének kiteljesedését is e két tényező befolyásolta.

Markó Károly 1791. szeptember 25-én született Lőcsén, a Felvidék élénk szellemi központjában. Ifjú fejjel arról ábrándozott, hogy festő lesz, de édesapja reálisabb pályára szánta, Kolozsvárott, majd Pesten matematikai tudományokra taníttatta. Miután Pesten megszerezte a mérnöki oklevelet először Lublón, majd hat évig Rozsnyón Esterházy László grófnál a püspöki uradalomban, mint "rendes mérnök" dolgozott. A hegyek zordon fensége izgatta képzeletét. Erről a vonzalmáról vallanak a fiatalkori munkái. Technikája a vízfestés egyik fajtája, az akkor divatos gouache volt, melynek jellegzetes tulajdonsága, hogy a vízfesték a kötőanyagok és fedőfehér hozzáadásával átlátszatlanná válik, a különböző színek rétegesen festhetők anélkül, hogy egymásba folynának. Legkorábbi ismert művei másolatok: a bécsi Joseph Fischernek a Vág völgye festői részleteiről készített ábrázolásai. A Lőcsén letelepedett Müller János Jakab tájképei közül is másolt, pl. a Kárpátok Kakaslomnic felöl című gouache-át. Rozsnyón, a felvidéki kisvárosban nem maradt észrevétlen az ifjú "inzsellér" festői próbálkozása. A környéket bemutató, természethű tájképek láttán ismerősei, a városbeliek, mint "nagytehetségű naturalistát" emlegették, nem szegény vándorfestőként bántak vele, hanem a földmérő mérnöknek kijáró tisztelettel.

Huszonhét éves korában mégis úgy érezte, fel kell hagynia a biztos megélhetést nyújtó mérnöki munkájával, hogy egészen a festészetnek szentelhesse életét. 1818-ban Pestre ment. Nagybátyjának, Schedel Ferencnek házában a pesti irodalmi élet vezető egyéniségei fordultak meg. Felső szintű képzőművészeti oktatás Pesten ez időben nem volt, a mesterségbeli tudás elsajátítására egy ideig a kezdetleges Pesti Rajzoló Oskolát látogatta.

Felvidéki látképeit Pesten a Nagyhíd utcában (mai Deák Ferenc utca) a híres Müller képkereskedésben állította ki. Ott ismerkedett meg későbbi pártfogójával, Fejérváry Gáborral, a XIX. század első felének egyik legkiválóbb archeológusával és műgyűjtőjével. Találkozásukat Pulszky Ferenc "Életem és korom" című munkájából ismerjük. Fejérváry segítségével került kapcsolatba Brudern József báróval, akinek baráti köre karolta fel művészi pályája indulásakor a fiatal magyar festőtehetséget.

Markó nyaranta visszajárt Rozsnyóra és Vass Imre mérnök barátjával földméréseket végzett a környéken. Az Aggteleki cseppkőbarlangba is elkísérte, fáklyafénynél ő is bejárhatta a barlang csodálatos természeti szépségeit. Itt készült gouache sorozata keltette fel aztán Brudernek érdeklődését. A szürke színek sötétből világosba átmenő árnyalatai jellemzik e barlang képeit, a formák leegyszerűsítettek, összefogottak. A cseppkőalakzatok páratlanul változatos, monumentális hatását is kifejezésre juttatta. Brudern báró megbízásából Pest és Buda környékének egyes részleteit is megfestette, 1821-től kezdve olajfestékkel is dolgozott.

Csorsztin és Nedecz vára, 1820 (Nagyítható kép) Korai veduta képeinek értékes darabja Csorsztin és Nedecz várát ábrázolja, melynek leíró jellegű előadásában már a kompozíció biztonságát, a természettanulmányozás áhítatos, elmélyült voltát - Markó művészetének későbbi nagy értékeit érezzük.

Több műbarát támogatásával "műtanulmányai" folytatására útja Bécsbe vezetett.

1822 áprilisától 1823 decemberéig látogatta a nagyhírű bécsi Akadémián a történeti és a tájképfestészeti osztályt. Honfitársai közül Balassa Ferenc, Brocky Károly, Kiss Bálint, Kozina Sándor, Melegh Gábor, Simó Ferenc, Szentgyörgyi János, Vandrák Károly élt ez idő tájt Bécsben. Markó kisebb-nagyobb megszakításokkal tíz esztendőt töltött Bécsben. Ez az időszak művészi fejlődése, egyéni stílusa kialakítása szempontjából döntő jelentőségű volt. Súlyos anyagi gondok, nélkülözések között élt. A művészeti tanintézményeken kívül a gyűjtemények, az Albertina kincsei felmérhetetlen távlatokat nyitottak meg a magyar művészek előtt. A Képzőművészeti Akadémia a klasszicizmus szellemét sugározta ezekben az években. A nazarénusok felfogását Leopold Kupelwieser és Josef Führich képviselte. "Markónak azonban művészi szeszélyei voltak, összeveszett az akadémiai tanárokkal, felhagyott a festéssel és elefántcsontpapírt gyártott, milyet akkor csak Angolországban tudtak készíteni s így elkedvetlenítette pártfogóit."

Életének legzordabb korszakához érkezett Bécsben. Tájképeket festett műkereskedők számára, éjjel pedig rézmetszetek nyomán rajzolgatott, görög-latin auktorokat olvasott, meg Winckelmann és Mengs írásait. Markó klasszikus műveltsége, a mitológiában való jártassága segítette ahhoz, hogy hamar megtalálja az utat a közönséghez.

A Képzőművészeti Akadémián rendezett tárlatokon Markó Károly is rendszeresen szerepelt. Fejérváry Gáborhoz írt leveleiben többször tett említést arról, milyen mitológiai témák foglalkoztatják. Valamint arra is találunk utalást, hogy a mitológiai témákhoz modelleket vett igénybe, a tájrészleteket meg természet-tanulmányok után festette. Nevét Bécsben a húszas évek végén jól ismerték. Geymüller bécsi bankár megbízásából tájmotívumok vázolgatására hazautazott. Feltehetően itthon, Geymüller számára készített megbízásai idején festette meg a Visegrádot.

1826-tól Bécsből rendszeresen kirándult Kismartonba, majd huzamosabb időre oda is költözött. Kismartonba Markót a szép természeti táj, az olcsóbb megélhetési lehetőség vonzotta. Az Esterházy hercegi udvar tisztviselői, tiszttartói körében barátokat, pártfogókat talált. Néhány kitűnő tájképét tartjuk számon ezekből a termékeny évekből. Kismartonban festette 1831-ben az Uborkát hámozó leány című gouache életképét, oeuvre-jének ritka darabját, Fejérváry Gábor részére. Így Markó tájképeiben a nép életéből vett jeleneteket már olaszországi utazása előtt is festett: vizet merítő, kosarakat vivő asszonyokat, rőzsehordó nőket, kecskepásztorokat.

1832 őszén Geymüller bankár anyagi támogatásával jutott el Itáliába. Rövid velencei, bolognai, firenzei tartózkodás után érkezett Rómába. Magába szívta Rómának és környékének ezer új élményét, szakadatlanul rajzolt és festett, szinte a reneszánsz mesterek kutató elmélyedésével örökített meg egy-egy tájrészletet. Rómából Tivoli olajfás lejtőit, a Campagna Romana ciprusos tájait, Terni vízesésekben gazdag szurdokait, Nápoly páratlan szépségű tengeröblét kereste fel. Kezdetben Lützow osztrák követ egyengette útját. Barátságba került a német Joseph Anton Koch-hal és Berthel Thorvaldsennel, a dán szobrásszal. A honfitárs képírók közül Barabás Miklóssal találkozott és befogadta saját műtermébe.

Képeihez a természettanulmányokat a festők kedvelt kirándulóhelyén, a Campagna Romana, az Albanói hegyek vidékén, a Castelli Romani szép táján festette. A természettel, a barangolásai folytán megismert új tájakkal való bensőséges kapcsolatra, arra, hogy festményein a tájképi hátteret közvetlen élményeiből merítse, Markó ösztönösen talált rá. Helyszíni tanulmányai nem maradtak leíróak, dokumentum jellegűek, fejlett festői képzeletével a motívum előtt már szinte kész képet alkotott. Ceruza és biszter rajzainak sorozata is ezt bizonyítja. Az alkotás első lázában fogant tájvázlatai biszterrel vagy ritkán akvarellel, gyors vonásokkal vázolt tollrajzok. A kész kompozíció részletező előadásmódja még nem érezhető, nagy foltokból felépített festői felfogás jellemzi azokat.

Helyszíni vázlatai a száraz látképfestészeten túlmutató törekvéseit és eredményeit bizonyítják. Akvarelljein vagy biszterrel, tussal lavírozott rajzain a preromantikától érintett akadémikus tájkép-stílusban dolgozott, éppen úgy, mint festményein. Ekkor fejlődött ki az "igazi", jól ismert Markó-képek stílusa, amelyekben a festmények lényegét és jellegét nem a kisméretű figurákban - a staffázsokban - sűrített cselekmény adja meg, hanem a táj művészi felépítése és megformálása. A figurák szerepe - kevés kivétellel - alárendelt jellegű, de mozdulataikkal, cselekvésükkel mindig harmonikusan illeszkednek a kompozícióba.

Ezt a tájkép-stílust, amelynek gyökerei a XVII. századi heroikus és idillikus római staffázs-tájképfestészetig - Claude Lorrainig és Nicolas Poussinig - nyúlnak vissza, a XIX. század elején a római és a Rómában élő - főként német - festők (J. A. Koch, C. Blechen, Th. Ender stb.) alakították ki. Markó egyéni stílusának kifejlődésére azonban nem közvetlenül a kortársak hathattak. A magyar festő inspirálói a XVII. századi nagy klasszikus mesterek voltak. (Ebben különbözött szobrász kortársától, Ferenczy Istvántól, akinek az antik görög-római szobrászat tanulmányozása mellett szinte többet jelentett Canova és Thorvaldsen művészete.) "Miként az angolok és a franciák Kochot a német Poussinnek hívják, így Markót a magyar Claude Lorrain-nek. Valóban szinte hihetetlen, mennyi szép érzékkel komponálja és adja vissza a természetet."

Római sikerei hatására jelent meg az első hír a magyar lapokban 1837-ben, a Honművészben, "Markó tájrajza" címen: "Markó hazánk fia, kit a külföld is magyar Claude Lorrain-nek nevez, még Rómában tartózkodik. Egy általa készített tájrajz nemrégiben adatott el 1200 Pengő forintban".

1838-ban vége szakadt római tartózkodásának. Valószínűleg Campagna klímája, az akkor még lecsapolatlan Róma környéki mocsarak miatt maláriát kapott. Betegségének gyógyítására a Pisa melletti San Giuliano fürdőbe utazott. Az Arno part, a város sok keskeny sikátora új benyomásokat, új élményeket jelentettek a művésznek. Még inkább inspirálta a változatos hegyvidék szépsége, az Apuani Alpok márvány bércei, a Serchio folyó kies völgye. Művészetének újabb, termékeny korszaka következett pisai éveiben. II. Lipót toszkánai nagyherceg tüntette ki barátságával. A firenzei Akadémia kiállításán szereplő képeit nagy elismeréssel fogadták. Az 1840-ben megnyílt első Pesti Műkiállításra Tivoli vidéke című festményét küldte haza. A Magyar Tudományos Akadémia 1840-ben tagjai közé választotta "A mostanáig használt perspektivikus hibákról" című értekezése alapján.

A Pisában festett "bibliai és mitológiai ábrázolatok" közül egyiket Campetti Placidus olasz költő versben dicsőítette. Az alkonyi fény hatása több képén foglalkoztatta, mint ezt a finom színhatású bibliai jelenet, Tóbiás az angyallal (1843) sejtelmes megvilágításában is láthatjuk. A szinte leheletszerű, meleg barna és kék színharmóniában tartott, mély távlatot érzékeltető vízfestményből valami csodálatosan könnyed párás derengés árad, sokkal megkapóbb, mint az olajjal festett kép.

Markó 1843. május közepén átköltözött Firenzébe, ahol ugyan ez év szeptemberében az Akadémia tanárává választották. Személyét nagy tisztelet övezte. Nemzedékeket nevelt fel, tanítványai toszkánai és más olasz tartománybeliek, osztrákok, angolok és nem utolsó sorban magyarok, többek között Kerpel Lipót, Ligeti Antal, Kovács Mihály, valamint saját gyermekei: Károly, András, Ferenc, Katalin. Az olaszok közül a legnevesebbek a padovai Domenico Bresolino, a római Eugenio Landesio, a livornói Serafino de Tivoli volt. Augusto Michele Perina, fiatal építésztanítványa a pesti Országház épületére 1845-ben kiírt pályázat elkészítésében segített Markónak. "Látogassák gyakran műtermét, mert hasznos tanácsokat ad a maga szerény, előzékeny, bölcs, segíteni kész módján" - írta a firenzei La Rivista kritikusa.

Markó számára a legszorosabb kapcsolatot a hazai művészeti élettel mindenekelőtt az jelentette, hogy rendszeresen küldött festményeket a pesti műegyleti tárlatokra. A hazai lapok bőven írtak képeiről, általában felsőfokon, de olykor idegen tárgyuk miatt bírálva is. Markót méltán bánthatta ez az elmarasztalás, hiszen mindig szívvel-lélekkel magyarnak vallotta magát.

Leveleiből egyre gyakrabban cseng ki szomorú panasza, hogy nem tud eleget festeni szeme állandó romlása miatt. "Nem dolgozhatom ki a képeket teljesen, mint ahogyan azt Rómában megtettem." Firenzei tisztelőinek és tanítványainak egyike, Ugolino della Gherardesca gróf felajánlotta neki csekély évi bérért Firenze közelében, a toszkán dombvidéken nyári kastélyát, a Villa L'Appeggit.

1848 tavaszán családjával, s hozzá ragaszkodó hűséges tanítványaival Appeggibe költözött. Művészetében mindvégig fontos szerepet betöltő rajzai között utolsó periódusában különleges szépségűeket fedezhetünk fel. Valami nyugtalan, barokkos lendület jellemző ezekre az ötvenes években készült erőteljes tollrajzaira, aranybarnára, halványkékre vagy lilára komponált lavírozott biszter rajzaira, akvarelljeire. Öregkori rajzain a téma színes, mozgó káprázattá alakult, a száguldó vonalak a bokrok, fák formáit alig-alig sejtetik. A vonalak szövevénye, kavargása, a sötét és világos foltok ellentéte rajzait dinamikussá fokozzák. Egyes tollrajzai Domenichino és a Carracci testvérek tájképi rajzait juttatják eszünkbe. Vannak olyan rajzai is, amelyek vonalvezetésük leheletszerű könnyedségével a paysage intime megteremtőinek, a barbizoniaknak és különösen Corot-nak a felfogását idézik.

A puszta, 1853 (Nagyítható kép) Alkotómódszerének jellemző sajátosságai, műhelytitkai szemléltetően tárulnak elénk befejezetlenül maradt olajképeiből, melyek hagyatékából kerültek a múzeumba. A vonalhálóval beosztott vászonra rajzolta fel a kép vázlatát, temperával alapozta, azután részletről részletre haladt előre a megfestésben. Vagy a szélén, de leginkább középen kezdte meg a kidolgozást. Addig nem ment tovább, amíg a megkezdett részt teljesen ki nem fejlesztette, végül a különböző, külön kidolgozott részek egymáshoz illesztésével készült el a kép. A színeket nem "alla prima", hanem lazúrosan, áttetszően rakta fel: képeinek finom rajzosságát a tempera aláfestéssel érte el. Legvégül következett a finom lakkréteg. A részletekben megfestett képet egységes, meleg sárga-barna tónus ragyogása fogta össze. A naplemente hangulatának, az alkonyi megvilágításból eredő fényhatásoknak nagyszerű összegzését adta Halászok (Olasz tájkép naplementekor) című festményében. A táj természeti gazdagsága atmoszférát teremtő színperspektívával, finom részletezése egységes képfelület-alakítással párosult.

1853 tavaszán, három évtized után került sor arra, hogy hazalátogasson. Markó magyar érzésének bizonyítéka a Magyar alföldi táj gémeskúttal című kép és a szivárványos Puszta, melyet Bécsben festett. Még sokáig élt benne remény, hogy egyszer végleg hazatérhet. Élete utolsó napjáig dolgozott.

1860. nov. 9-én, 69 éves korában Appeggiben halt meg.

Forrás: Id. Markó Károly (1791-1860) (Kiállítás katalógusa), Magyar Nemzeti Galéria, 1991, 23-31. oldal



Zádor Anna
id. Markó Károly


id. Markó Károly önarcképe Ernszt Lajos gyüjteményéből (Nagyítható kép) A legjelentékenyebb külföldön élő, egyben a legnagyobb hírnévnek örvendő magyar festő id. Markó Károly (1791-1860). Mégis az Európa-szerte ismert magyarországi festő pályája korántsem mondható töretlennek, és sorsa abban is egyezik számos kortársáéval, hogy e nagy megbecsülés és hírnév ellenére külföldi működésének emlékei alig megfoghatók. Élete jól tükrözi kora minden művészi válságát, az új társadalom kialakulásának nehézségeit. Markó alapjában autodidakta festő, bár másfél évet töltött a bécsi akadémián. Már képzett rajzoló és kész mérnök, amikor foglalkozást változtatva Bécsbe kerül, és rajzbeli finomság és technikai fejlettség terén nemcsak hazai viszonylatban tekinthető kimagaslónak. Családos ember már ekkor, és ezért - kevés pártfogóra akadva - Bécsben igen súlyos körülmények között él. Kénytelen szelencére való képeket, kis tájképeket és miniatúrákat festeni. Híre azonban csakhamar emelkedni kezd, festőtársai nemcsak tudását, hanem segíteni kész emberségét is hamar felismerik. Barabás is meleg barátság és tisztelet hangján emlegeti őt "Önéletrajz"-ában. A harmincas évek elején Magyarországon tartózkodik, Gömör megyei utazása során tájakat vázol, majd Kismartonban - ahol egy időre letelepedik - arcképpel és életképpel próbálkozik. De igazi siker ekkor nem kíséri, ami annál sajnálatosabb, mert kellő megértés esetén az elsők egyike lett volna - sőt: esetleg a legelső -, aki a hazai jellegzetességek és a hangulat vonzó lirizmusa mellett a portrészerű tájfestés kérdésével is foglalkozott. Erre műveinek egyik legszebbje, a talán ez idő tájt keletkezett Visegrádot ábrázoló tájkép enged következtetni. A szép és kiegyensúlyozott kompozíció, a szerencsésen kiaknázott rálátás, a színhatás finomsága és a festés sajátos könnyedsége - a nagy és összefüggő színfoltokkal egyetemben - a realista tájkép kezdeteit jelentik.

1832-ben végre olyan pártfogóra talál Bécsben, aki nagyobb olaszországi tartózkodást tesz lehetővé: ezzel elszakad hazájától. Egész művészi felfogása egy csapásra megváltozik, realista kezdeményezései háttérbe szorulnak. Róma, majd Pisa és végül Firenze környékén él legszívesebben, és a "Visegrád" komoly és a természet bensőséges szeretetét árasztó felfogása helyett az olasz akadémikus festészet kedvelt műfaját, az úgynevezett ideális tájképet műveli. E képek valamely sajátosan megálmodott, csupán részleteiben valószerű tájat ábrázolnak, ragyogó festői előadással, gondosan mérlegelt kompozícióban. Így alkotja meg az "ideális tájkép" érzelmesen emelkedett típusát, amelyben a többnyire staffage-szerű bibliai vagy mitologikus alakok még fokozzák a jelentől, az élettől való eltávolodást. Aprólékos festéstechnikával készült, aranyló tónusú, passzív és álmodozó hangulatú tájai akkor is a képzelet világát látszanak ábrázolni, amikor valóságos itáliai tájakat ("Olasz táj", "Campagna") ábrázolnak. A "megnyugtató" korszerűtlenségek és a képek gondos kivitele, fejlett festői technikája igen nagy elismerést aratnak, festőjüket Európa legjobbjai közt emlegetik, és a római, majd a firenzei művészkör vezető alakja lesz. Mindvégig könnyen és magas áron tudta képeit értékesíteni, megbízásokban sem szenved hiányt, rengeteget dolgozik, szeme világát is veszélyeztetve -, és mégis állandó anyagi nehézségekkel küszködik. Ennek okát a Markó-kutatás eddigi eredményei sajnos még nem tudták felfedni.

Valószínű feltevésnek látszik, hogy részben a hazájától való elszakadás nehezedett rá, részben munkásságának olaszországi iránya sem elégítette ki. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy mindig szíves vendéglátója és tanácsadója volt az Itáliát járó fiatal magyar művészeknek, akik atyjukként tisztelték. Az is valószínű, hogy mindvégig kapcsolatban állhatott az itáliai forradalmi megmozdulásokkal, ő is, Ferenc fia is Garibaldi hívének vallja magát. Fia ezért börtönbe is került. Nagyon is elképzelhető, hogy anyagilag is támogatta e mozgalmakat. A negyvennyolcas forradalom leveretése után menekülteket fogad be házába: anyagi áldozatkészsége és hazája iránti hűsége mindvégig megmutatkozik.

Magyarország iránti érdeklődésének egyik jele, hogy 1845-ben, meglepetésszerűen, jelentkezik a pesti országháza építésének pályázatán (itt tűnik fel először Feszl Frigyes, a romantika jelentős magyar építésze). Markó hangsúlyozza, hogy ez az építkezés őt nagyon érdekelné, de alapjában a hazatérés vágya sarkallja. 1853-ban néhány napra valóban haza is jön, hogy esetleges visszaköltözését előkészítse, és bár nagy ünneplésben részesítik, az öregedő mester világosan látja, hogy a súlyos elnyomás e korszaka nem alkalmas az ő visszatérésére. Ezért újra Itáliába megy, és ott fejezi be életét.

Műveinek már korábban említett szétszórt volta rendkívül megnehezíti a tudományos feldolgozást, bár fontos műveinek gazdag sorozata található múzeumainkban. Rajz- és írásbeli hagyatékának anyaga is jórészt feldolgozatlan, és így Markó érdekes és igen összetett egyéniségét még nem lehet a maga teljességében, az ellentmondások feloldásával felvázolni.

Mindenképp ki kell emelnünk, hogy hatása hazai festészetünkre jelentékeny volt, csakhamar büszkesége, művészi igényessége miatt mércéje lett a hazai festészetnek. A negyvenes évek gyorsuló ütemben kibontakozó kritikája általában hozzá méri a kiállításokra kerülő műveket, nem hallgatva el Markó fogyatékosságait, önismétlését sem. De az is jelentős körülmény, hogy munkássága révén világszerte felfigyeltek a magyar művészetre, és műveivel a magyar festészet bevonulhatott a kor legszínvonalasabb gyűjteményeibe. Jelentősége messze felülmúlja festő gyermekeiét, akik, az "ideális tájképtől" mindjobban elszakadva, a hazai táj és élet valóságközeli tolmácsolása felé közeledtek, de apjuk művészi színvonalát sohasem érték el.

A Markó-tanítványok és követők sorából elsősorban Ligeti Antal, Telepy Károly és Molnár József említhetők, mint akik indulásukkor több-kevesebb szállal Markóhoz kötődtek. Működésük azonban túlnyomórészt a forradalom utáni évekre esik, ezért tárgyalásuk nem e fejezet feladata.

A nagy ellentétektől és problémáktól való tartózkodás, a sajátosan szelíd hang nemcsak a forradalom előtti történelmi festészet jellemzője, hanem az egyre népszerűbbé váló életképfestészeté is. Ezt a műfajt is szinte mindegyik festőnk műveli, bizonyos érzelmes fogalmazással, de mindig a nép iránti - méghozzá minden nép iránti - szeretetteljes érdeklődést mutatva. Ezért is jelentkeznek gyakorta a magyarországi nemzetiségek alakjait bemutató életképek. A fejlődés már jelzett nehézségei, a merész harciasság szinte teljes hiánya, a képzőművészet és a társadalom közt növekvő különbségek okozhatták, hogy az életkép is mindinkább a családi élet területére szűkül le. De ez az életkép még így is kiállást jelent valami új mellett: a mindennapi, származás vagy állás által ki nem emelt ember életének fontosságát és szépségét hirdeti. Mindez a korai polgárság művészetének egyik jellegzetes tünete.

Forrás: A magyarországi művészet története (főszerk.: Fülep Lajos, szerk.: Dercsényi Dezső, Zádor Anna), Corvina Kiadó, 1970, 370-371. oldal (Zádor Anna: A magyar művészet a XIX. század első felében c. fejezetből)



Vissza a kezdőlapraVissza az oldal elejére