1. fejezet
Az ősember közlési módja. A képírás és az írásjelek kialakulása


Évezredek múltak el, amíg a népek fejlődésük során eljutottak a betűvetés mesterségének kialakításáig. Az első írásformák, amelyekről tudomásunk van, képjellegű ábrázolások voltak. A XX. század első évtizedében bukkantak rá, a spanyolországi Santillana de Mar közelében, az Altamira barlangra, amelynek falain a jégkorszakból származó bekarcolt és kiszínezett állatrajzok, bölények, vaddisznók, vadlovak ábrázolatait fedezték fel. A fejlődés következő fokán az ősember a barlang fala helyett már kőre, fára, csontra kezdte rögzíteni ábrázolatait. Ezek az ábrázolások nem voltak többé olyan pontosak, olyan részletezők és természethűek, mint a barlangbeliek. Kevés vonallal, vázlatosan, szinte csak a legszükségesebbet, a jellemzőt rögzítették. A kétféle ábrázolási mód idők folyamán mindinkább elkülönült egymástól. A barlangbeli ábrázolások évezredekkel előzték meg a művészi rajzolást, ugyanúgy évezredekkel előzte meg a képírás a betűkkel való írást.

A képírás jeleit mind gyakrabban használták, s ennek következtében jelentőségük állandósult. A tárgyaknak csak a végletekig leegyszerűsített alakját rajzolták, s mindig azonos formában.

Ha az egyiptomi hieroglifákat szemügyre vesszük, madárfejű oroszlán, sas, kígyó, madarak s egyéb állati alakok, bogarak, lótuszvirág, feltartott kezű s ülő emberek ábráit találjuk közöttük. Ugyanúgy felismerhetjük a legrégibb kínai és japán írott emlékeken, továbbá Asszíria, Babilónia, Perzsia ékírásaiban az emberi, állati és növényi formákat. A képírás jeleinek, ábráinak s azok jelentéseinek későbbi pontosabb rögzítése nagy jelentőségű lépés volt, aminthogy az írás újabb fejlődése folyamán még fontosabb jelenség volt az, hogy a szavakat szótagokra bontották, és minden egyes szótagot megfelelő jellel érzékeltettek. Ennek eredményeként, minthogy az egyes szótagok vagy hangzócsoportok gyakrabban ismétlődtek, a közlésre szánt írásjelek mennyisége jelentősen csökkent.

A kínaiak és japánok ezen a ponton megállottak. A kínaiak írása szó-, illetve fogalomírássá alakult, a japánoké pedig szótagírássá. A háromezer esztendős kínai írás reformjára bizottság alakult 1952-ben, s az a feladata, hogy a jelenlegi kínai írást egyszerűsítse, és fonetikus ábécét dolgozzon ki. A bizottságra nehéz feladat hárult, mert a bonyolult kínai írás megreformálása nagy tudományos felkészültséget kíván. A feladat fő nehézsége az, hogy a jelnek a hangon kívül a hangsúlyt is jelölnie kell, mert a kínai nyelv sok, különben azonos hangzású egytagú szavát csak igen széles skálájú hangsúlyozással tudják megkülönböztetni. A kínai írásreform latin betűs rendszert dolgozott ki, tehát szakított a régi írás rendszerével.

Az európai népek írásában további döntő lépés akkor történt, amikor az egyes hangokat külön-külön jelekkel érzékeltették. Ennek következtében a jelek száma mindössze 25-30-ra csökkent.

Nem minden nép alakította ki önállóan írását. Legtöbben a más népeknél bevált írásjeleket vették át, és a maguk céljára módosították vagy bővítették. Az európai népek ábécéje nem okvetlen európai eredetű. Ha az európai nemzetek ábécéjének betűi sorrend, alak és jelentés tekintetében meg is egyeznek egymással, ez semmi esetre sem az együttes fejlődésre, hanem a közösen igénybe vett idegen forrásra vall. Azon, hogy az egyes nemzetek ábécéi mégis eltérnek egymástól, nincs mit csodálkoznunk, ha meggondoljuk, milyen nagyfokú az eltérés az egyes hangzók kiejtésénél a különböző nemzetek beszédében.


előszó - kezdőlap - második fejezet